Kenneth E. Boulding A JÖVŐBELI „ŰRHAJÓS” TÁRSADALOM KÖZGAZDASÁGTANA A közepén járunk annak a hosszú folyamatnak, amelynek folyamán megváltozik az ember önmagáról és környezetéről alkotott elképzelése. Az ősember, és jelentős mértékben a korai civilizációk embere is úgy képzelte, hogy jóformán végtelen síkon él. Annak az időnek a nagy részében, amikor ember élt a Földön, majdnem mindig valahol vége volt az ismert területnek, azaz létezett egy határféle. Vagyis mindig rendelkezésre álltak más vidékek, ahová el lehetett vándorolni, ha a dolgok rosszra fordultak, akár az emberi szállás természeti környezetének pusztulása, akár a közösség struktúrájának bomlása miatt. A határ valószínűleg az emberiség egyik legősibb képzete, nem meglepő hát, hogy nehéznek érezzük leszámolni vele. Az ember fokozatosan hozzászokott azonban a gömbölyű Föld gondolatához és saját életvitele terének végességéhez. Az ókori görögök között néhány kivételes gondolkodó vette először észre, hogy a Föld gömbölyű. De csak a XV-XVI. században a Földgolyó körülhajózásával és a földrajzi felfedezésekkel vált ez a tény széles körben ismertté és elfogadottá. Még a XIX. században is a köznapi térképek Merkátor féle ??? vetületek voltak, melyek a Glóbuszt hengerként, azaz egy síkfelülettel fedve ábrázolták. Csak a második világháborúval és a légi közlekedés fejlődésével vonult be ténylegesen a köztudatba bolygónk valós természete. Sőt még napjainkban is nagyon távol vagyunk a végtelen síkról a zárt gömbre történő átállás morális, politikai és pszichológiai következményeinek tisztázásától. A közgazdászok azok, akik a leginkább elmulasztják a nyíltról a zárt világra átállás alapvető következményeivel való megbirkózást. Vonakodnak a „nyílt” és „zárt” fogalmának e vonatkozásban történő használatától, miközben oly sokféle jelentésbeli árnyalata él ezeknek a kifejezéseknek. Mindemellett a megfelelőket megtalálni nehéz. Ez a nyílt rendszer igaziból hasonlít von Bertalanffy nyílt rendszeréhez,1 amelyben az inputok és outputok struktúrája az átalakulási folyamat alatt is megmarad ??? . Zárt rendszerben a rendszer valamennyi outputja kapcsolatban áll valamelyik inputtal. Nincsenek inputok a rendszeren kívülről, s nem mennek outputok sem kifelé; sőt ’kívül’ nem is létezik. Valójában a zárt rendszerek az emberi világban nagyon ritkák, szinte definíció szerint ismeretlenek. Ha vannak is teljesen zárt rendszerek körülöttünk, sincs módunk arra, hogy információt juttassunk hozzájuk vagy szerezzünk róluk. Ezért ha tényleg zártak, akkor mi semmit sem tudunk létezésükről. Csak akkor lehet tudomásunk egy zárt rendszerről, ha mi magunk benne vagyunk. Néhány izolált ősközösség lehet megközelítőleg ilyen, de még ezeknek is kell inputokat fölvenniük és outputokat leadniuk környezetükből, illetve környezetükbe. Minden élő szervezet, beleértve az embert magát is, nyílt rendszer. Inputokat kell fogadnia levegő, táplálék, és víz, valamint outputokat kell leadnia vizelet és széklet formájában. Levegővétel nélkül néhány perc után az élőlény elpusztul. Ha a szervezet nem képes arra, hogy bármelyik inputhoz hozzájusson, vagy bármelyik outputtól megszabaduljon, az rövid időn belül halálhoz vezet. Minden emberi társadalom ugyanígy nyílt rendszer. Inputokat szerez a földből, a levegőből és a vizekből, és outputokat juttat ezekbe a „gyűjtőbázisokba”; de „termel” belső inputot is csecsemők, outputot holttestek formájában. Az inputok igénybevételének és az outputoktól való megszabadulásnak a kapacitása adott, egy ennek megfelelően működő nyílt rendszer korlátlan ideig fennmaradhat. Vannak rendszerek, mint a biológiai egyed – például az emberi test –, amelyek nem képesek inputokkal és outputokkal korlátlan ideig fenntartani magukat, mégpedig az öregedés jelensége miatt. E folyamatról alig tudunk valamit. Nyilván azért következik be, mert vannak olyan outputok, amelyek semmilyen ismert inputtal nem helyettesíthetők. Az öregedés nem ugyanúgy szükségszerű a közösségi szervezetek és társadalmak esetében, noha hasonló tünetek néha megfigyelhetők. Egy társadalom vagy szervezet struktúrája és rendje új tagok születésével és nevelésével fenntartható, miközben az akkor élő tagok öregszenek, végül meghalnak. Itt egy olyan érdekes rendszer példájával állunk szemben, amely saját inputjainak reprodukciója útján képes fenntartani magát, ám ebben az értelemben a megsemmisülés felé halad. Az emberi input (a csecsemők) egyúttal emberi output is (a szülők). Az egyes rendszerek az inputok és outputok fajtái szerint lehetnek nyíltak vagy zártak. Három fontos csoport létezik: az anyag, az energia és az információ. A mai világgazdaság mindhárom szerint nyílt rendszer. A világgazdaságra egyébként úgy kell tekintenünk, mint a világ összkészletének arra a részkészletére, amely a Föld összes lehetséges tranzakciójának tárgya. Ekkor tetszőleges időpillanatban a gazdasági szféra állapotára mint a teljes tőkeállományra gondolhatunk. Ez az anyagi javak, emberek, szervezetek stb. teljes állománya, és a csererendszer szempontjából döntő jelentőséggel bír. A teljes tőkeállomány kétségtelenül nyílt rendszer abban az értelemben, hogy vannak inputjai és outputjai: Inputok alatt a tőkeállományt növelő termelést, outputok alatt pedig a tőkeállományt csökkentő fogyasztást értjük. Materiális szemléletben az anyagi javak a termelés folyamatában nem-gazdaságiból gazdasági készletté válnak, majd kikerülnek onnan, amikor értékük nulla lesz. Anyagi folyamatként így látjuk a gazdasági szférát, beleértve a fosszilis tüzelőanyagok, ércek kutatását, bányászatát; illetve a folyamat másik végét is, ahol a rendszerből a hulladékok a nem-gazdasági szférába – pl. a légkörbe és az óceánokba – lépnek ki, amely nincs kisajátítva és nem része a csererendszernek. Az energiarendszer szempontjából a gazdasági szféra a rendelkezésére álló energiát tartalmazza: többek között a vízi energiát, a fosszilis tüzelőanyagokat és a napfényt. Ezek azért fontosak, mert lehetővé teszik az
1
anyagi termelést, illetve mert hajtják az anyagokat a nem-gazdasági rendszerből a gazdasági felé és viszont. A rendszer bocsát ki energiát is: kevéssé felhasználható alakban, leginkább hő formájában. A közvetlenül rendelkezésre álló energiainput érkezhet a Napból (a más csillagok által szolgáltatott energiát elhanyagolhatónak feltételezve), vagy adhatja a Föld maga: egyrészt belső energiája, másrészt forgása és más mozgásai módján, utóbbi hozza létre többek között az árapály jelenséget is. E közvetlenül rendelkezésre álló energiafajtát a mezőgazdaság, a néhány napenergiával működő berendezés és a vízierőművek használják. Fejlett társadalmakban ezt igen jelentős mértékben kibővítik a fosszilis tüzelőanyagok, melyeket régvolt napsugárzás felhalmozott tőkéjeként kell felfognunk. Emiatt az energiatőke-készlet miatt a rendszerben – zömmel az elmúlt két évszázadban – jóval több energiainputot tarthattunk fenn annál, mintha csak olyan technológiával rendelkeznénk, amely kizárólag a Napból és a Földből származó, közvetlenül rendelkezésre álló energiafajtára támaszkodik. A pótlólagos forrás azonban nagyon hamar kimeríthető. Az információs inputok és outputok már bonyolultabban és nehezebben írhatók le, de ettől még nyílt rendszert képeznek; és bár összefüggésben vannak az anyag és az energia átalakulásaival, mégsem függnek ezektől teljes mértékben. Az információ és a tudás túlnyomó részét az emberi társadalmak maguk hozták létre, noha az információ egy bizonyos része kívülről, az univerzumból fény formájában érkezik a társadalom életszférájába. Az univerzumból érkező információnak nyilvánvalóan hatnia kellett az ember önmagáról és környezetéről alkotott elképzelésére. Ezt könnyen el is fogadhatjuk, ha magunk elé képzeljük, milyen lenne olyan bolygón élnünk, amelyet teljes homály borít, kizárva minden világegyetemből érkező információt. Természetesen csak a legutóbbi időben vált lehetségessé, hogy a kívülről jövő információt fogni, és az univerzum komplexitásának megfelelő formában kódolni tudjuk, azonban az égitestek látványa már az ősi korokban is mély hatást gyakorolt az ember Földről és önmagáról alkotott elképzelésére. Mégis a földi és ezen belül főleg az ember alkotta információk azok, amelyek az információrendszert túlnyomó részben alakítják. Az emberiség össztudására, vagy ahogyan Teilhard de Chardin nevezte, a „koponyaszférára” (noosphere) ???, és nyílt rendszerként gondoljunk, amelyben a tudás az öregedés és a halál miatt elvész; a születés, a tanulás és a hétköznapi élettapasztalat révén pedig keletkezik. Az ember szempontjából a három rendszer közül a tudás, azaz az információ messze az első. Az anyag csak akkor tesz szert jelentőségre, és lép be a társadalmi vagy gazdasági szférába, ha emberi tudás tárgyává válik. Igenis úgy kell elképzelnünk a tőkét, mint megfagyott tudást vagy olyan tudományt, amely valószínűtlen elrendezések, struktúrák kialakításával erőszakot tett az anyagi világon. Egy emberi elme által létrehozott gép, ideértve megalkotását és használatát egyaránt, olyan információs folyamatokat hordoz magában, melyekkel maga az ember gyakorolt kényszert az anyagokon. A tudás halmozódása – ami előállításának fogyasztásához viszonyított többletét jelzi – a kulcsa az emberi fejlődés bármely fajtájának, különösképpen a gazdasági fejlődésnek. A tudásnak ezt a csodálatosságát igen jól láthatjuk olyan országok, mint Japán és Németország példáján, ahol az anyagi tőkét a háború elpusztította. Az emberek tudása viszont nem pusztult el, így nem tartott soká, tíz évnél biztos nem tovább, míg anyagi tőkéjük nagy részét újra felépítették. Olyan országban viszont, mint Indonézia, ahol ez a tudás nem létezett, az anyagi tőke sem jöhetett létre. Ismeret alatt természetesen itt a teljes kognitív struktúrát értem, amelyben mint a tényleges világról alkotott elképzelések, éppúgy benne foglaltatnak az értékelések és a mozgatórugók, motivációk is. Az entrópia fogalmát tág értelemben mindhárom nyílt rendszerre vonatkoztathatjuk. Anyagi rendszerekben megkülönböztetünk entrópiás folyamatokat, amelyek eredményeképp koncentrált anyagok oszlanak szét az óceánokban, a földfelszínben vagy a légkörben; valamint antientrópiás folyamatokat, amelyek közben diffúz anyagok koncentrálódnak. Az anyag-entrópia a részecskeeloszlás egyenletességének mértékeként interpretálható. A fogalom – kevésbé magától értetődően bár, de – elegyekre és a földfelszín más anyagi struktúráira is értelmezhető. Szerencsére az anyag-entrópia növekedése nem törvényszerű, mint az energiánál, mivel a diffúz anyagok koncentrálódásának nagy a valószínűsége, ha energiainputok lehetségesek. Így a nitrogén levegőből történő megkötése, a magnézium és más elemek tengervízből való kinyerése, és a tengervíz desztillációja anyagi szempontból antientrópiás, jóllehet az anyag-entrópia csökkenéséért energia- és információinputokkal, vagy legalábbis a rendszerben lévő információ egy részével kell fizetni. Emiatt zárt rendszer anyagi értelemben véve elképzelhető, ha egy rendszerben az anyag-entrópia sem nem növekszik, sem nem csökken. Ilyen rendszerben – például a természetes ökoszisztéma nitrogén körforgásában – a fogyasztás összes outputja visszaforgatódik, a termelés inputjává válik. Sajnos az energiarendszer esetében nincs menekvés a termodinamika kőkemény második törvénye elől. Ha a Földre nem érkezne energiainput, semmilyen evolúciós vagy fejlődési folyamat nem volna lehetséges. A hatalmas energiainput, amelyhez a fosszilis tüzelőanyagokból jutunk, szigorúan ideiglenes. Még a legoptimistább előrejelzések is arra számítanak, hogy a könnyen hozzáférhető fosszilis tüzelőanyagok, használatuk jelenlegi arányai mellett, már pár évszázadon belül kimerülnek. Amennyiben a világ többi részének fogyasztási potenciálja az amerikai szintre emelkedik, vagy ha a Föld népessége tovább növekszik, a fosszilis tüzelőanyagok kiaknázása még gyorsabbá válik. Az atomenergetika fejlődése árnyalt ezen a képen, alapvetően meg is változtatta azt, bár a jelenlegi technológiák között a hasadó anyagok jelenléte még relatíve ritka. Ha képesek lennénk a fúziós energia gazdaságos használatát elérni, nyilván az energiahordozók jóval bővebb köre
2
válna hozzáférhetővé, s így akár évtízezrekkel vagy évszázezrekkel is kitágítulhatna a nyílt társadalmi rendszer számára rendelkezésre álló pótlólagos energiainputok időhorizontja. Ha azonban ez elmarad, történelmi léptékkel mérve nem lehet nagyon távoli az idő, amikor – persze több tudás birtokában – a Napot is sokkal hatékonyabban kell majd tudnunk kihasználni. ??? Egyelőre nem jutottunk nagyon messzire a sugárzó napfényenergia használatának technológiájában, de a jövőbeni nagyléptékű fejlesztések kilátásai igen jók. Könnyen lehetséges az is, hogy az éppen csak kezdődő biológiai forradalom fogja magával hozni a probléma megoldását. Olyan mesterséges organizmusokat fejlesztünk, amelyek egyszer majd sokkal hatékonyabban fogják tudni a napenergiát egyszerűen felhasználhatóvá alakítani. Richard Meier szerint elképzelhető, hogy gépeinket a jövőben metán-termelő moszatok fogják működtetni. 2 Hogy az információrendszerben van-e az entrópiának megfelelője, rejtélyes és nagyon izgalmas kérdés. Természetesen gyakorta előfordult, hogy társadalmi rendszerek és kultúrák – leginkább generációváltáskor – tudást vesztettek el, aminek folytán a kultúra degradálódott. Elég az Appalache-hegységből amerikai városokba betelepedők Erzsébet-kori népi kultúráját megfigyelni, hogy lássuk, miként veszítheti el egy kultúra tartalmát, alkalmazkodóképességét, népmeséit, dalait, és mindent, ami ahhoz kell, hogy több mint tíz generáción át gazdag és komplex maradhasson. Az amerikai indián rezervátumok a tudásbeli és információs degradáció másik példájaként szolgálhatnak. Másrészt viszont a tudás növekedése az emberiség történelmének nagy részében folyamatos volt, noha voltak relatíve lassú és gyors növekedési periódusok. Jóllehet a tudás bizonyos általános önserkentő jelleggel rendelkezik (???), nagyon összetett és komplikált rendszerrel állunk szemben, és nehéz felismerni a kultúrának azokat a központi elemeit, amelyek miatt a tudás gyorsabban vagy lassabban bővül, vagy éppenséggel csökken. E kérdéskör egyik legnagyobb rejtélye, hogy a tudománynak az az előreugrása, amely a XVI. századi Európában az ismeretanyag akcelerációját, gyarapodási ütemének növekedését jelzi, miért nem ment végbe abban a Kínában, amely ezidőtájt (1600 körül) kétségtelenül Európa előtt járt, és felkészültebbnek is látszott az áttöréshez. Talán pont ez a társadalmi fejlődés kritikus kérdése, amely – be kell valljuk – egyelőre tisztázatlan. Lehetséges, hogy ennek az összefüggésnek a lényege a „slack” jelenléte a kultúrában. A slack hozzájárul az intézményesült sémáktól és tevékenységektől való eltéréshez, nem követeli a fennálló társadalom egy az egybeni reprodukálását, hanem inkább megváltoztatásához járul hozzá. Kína talán túl jól szervezett volt, és túl kevés slack volt a társadalmában ahhoz, hogy megindulhasson az akceleráció, amely a kicsit szegényebb és kevésbé jól szervezett, de változatosabb társadalmú Európában végbement. A jövőben a zárt Földön új közgazdasági elvek válnak szükségessé, melyeknek különbözniük kell a múltbeli zárt Földön érvényesektől. A szemléletesség kedvéért, a nyílt gazdaságot „cowboy gazdaságnak” neveztem el. A cowboy a határtalan sík jelképe, társul hozzá az a vakmerő, kizsákmányoló, romantikus, heves magatartás, amely a nyílt társadalmak sajátja. A jövőbeli zárt gazdaságot ennek megfelelően „űrhajós gazdaságnak” hívhatjuk. A Föld egyedül haladó űrhajóvá válik: sem alapanyagokból, sem szennyezés számára nem rendelkezik korlátlan méretű „gyűjtőbázisokkal”. Itt kell az embernek a helyét ama ciklikus ökorendszerben megtalálnia, amely képes az anyagok folyamatos reprodukálására, de nem tudja elkerülni az energiainputot. A két gazdasági típus közötti különbség a fogyasztási attitűdnél válik látványossá. Cowboy gazdaságban a fogyasztás, hasonlóan a termeléshez, örvendetes dolognak minősül. A gazdaság sikerességét a termelési tényezők teljesítményével mérik. Ennek valamekkora részét alapanyagok és nem-gazdasági komponensek „gyűjtőbázisából” nyerik, míg outputjának egy része a szennyeződések „gyűjtőbázisaiba” kerül. Ha léteznének olyan végtelen kapacitású „gyűjtőbázisok”, amelyekből anyagokhoz lehetne hozzájutni, és amelybe hulladékokat lehetne elhelyezni, akkor a teljesítmény még elfogadható is volna a gazdaság sikerességének léptékeként. A bruttó nemzeti termék (GNP) ennek az összgazdasági produktumnak a durva mértékegysége. Lehetséges lenne azonban, hogy különválasszuk a GNP azon részét, amely kimerülő, és amely megújuló erőforrásokból ered; ugyanúgy a fogyasztásnál azt a részt, amelyből hulladék, és amelyből újra termelési input lesz. Tudomásom szerint senki sem tett eddig kísérletet a GNP ilyen felbontására, noha ez érdekfeszítő, és különösen fontos feladat lenne. De a téma sajnos már túlmutat e cikk határain. Ellentétben ezzel, az űrhajós gazdaságban a teljesítmény semmiféleképpen nem elvárás: inkább minimalizálandó, mint maximalizálandó dolog. A gazdaság sikerességének alapvető mértéke nem a termelés és a fogyasztás, hanem az össztőkeállománynak a természete: nagysága, minősége és komplexitása, beleértve ebbe az emberi testet és szellemet egyaránt. Az űrhajós gazdaságban – melyről jelenleg beszélünk – a készletek megőrzése és olyan technológiai változtatások véghezvitele a cél, amely az adott összkészlet fenntartását kisebb teljesítménnyel – vagyis kevesebb termeléssel és fogyasztással – éri el. Az a gondolat, hogy mind a termelés, mind a fogyasztás inkább rossz, mint jó dolog, a közgazdászok számára furcsa; ők a jövedelemáramlási elmélet megszállottjai, és rendszerint elutasítják a tőkeállomány koncepcióját. Jelenleg több igen bonyolult megoldatlan probléma is részét képezi annak a kérdésnek, hogy vajon az emberi jólétet és jóllétet állománynak (stock) vagy áramlásnak (flow) kell-e tekintenünk. Valamiképpen mindkét fogalomhoz kötődik az emberi megelégedettség e két dimenziója, de tudomásom szerint tisztázásukra eddig lényegében egyetlen tanulmány sem vállalkozott. Például az evés vagy a jóltápláltság a jó dolog? Hozzátartoznak-e a gazdasági jóléthez a divatos ruhák, szép házak, korszerű felszerelések, és így tovább, vagy a jólétet az előbbiek értékvesztésével és elhasználódásával kell-e mérni? Hajlok afelé, hogy az állományi
3
szemléletet fogadjam el elsőrendűnek. Úgy érzem, a jóltápláltság fontosabb, mint az evés, és hogy – a nevezzük így – karbantartások az elsődlegesek, amibe beletartozik a kimerített szellemi tőke helyreállítása is. Szerintem azért megyünk el egy koncertre, hogy helyreállítsuk szellemi kondíciónkat. Ilyenkor azt mondjuk: „jól esne elmenni egy koncertre”, és miután ez bekövetkezett, elkezdődik az értékvesztés. ??? Ha az értékvesztés túlhalad egy bizonyos ponton, akkor elmegyünk egy másik koncertre, és megint rekreálódunk. Ha a devalváció gyors, sok koncertre megyünk el, ha lassú, kevésre. Hasonlóan: Elsősorban azért eszünk, hogy megóvjuk testünk homeosztázisát (önfenntartó képességét), tehát hogy megtartsuk jóllakottságunkat. Eszerint a fogyasztás egyáltalán nem kívánatos. Ha kevesebb fogyasztással fenntarthatnánk a meglévő állapotokat, ezek szerint jobban járnánk. Ha volna ruhánk, amit nem lehet elhordani, házunk, amit nem lehet lelakni, ha meg tudnánk őrizni kondíciónkat evés nélkül, még sokkal jobb helyzetben lennénk. Talán ez az utolsó pont meghökkentő. Valóban beleegyeznénk egy olyan műtétbe, amely képessé tesz bennünket arra, hogy alvás közben intravénás táplálással tartsuk karban testünk szöveteit? Ha nem, akkor mondhatjuk-e, hogy a teljesítmény, a cselekvés, a termelés és a fogyasztás, az élelemszerzés és az evés önmagában érték? Nyilván elhamarkodott lenne ezt a lehetőséget elvetni. További érdekes problémát vet föl a változatosság iránti igény. Bizonyára nem akarunk egy állandó, mozdulatlan állapotot fenntartani, hanem mozgásra, változásra vágyunk. Másképpen nem lenne igény változatos étkezésre, utazáskor sokszínű tájakra, többféle társas kapcsolatra stb. A változatosság iránti igény mindenesetre költséges, néha túlságosan költséges is ahhoz, hogy eltűrhető és elfogadható legyen. Akárcsak a házastársak esetében, akik a család egységét általában sokkal jobban megbecsülik, mint a kicsapongó életmód túlzásba vitt változatosságát. Vannak tehát itt olyan problémák, melyeket a közgazdász szakma elképesztő szűklátókörűséggel elhanyagol. Annak a próbálkozásomnak, hogy cikkeimben figyelmet követeljek ezeknek, úgy látom, nem volt visszhangja. A közgazdászok továbbra is azt hiszik, és úgy is tesznek, mintha a termelés, a fogyasztás, a teljesítmény és a GNP a gazdaság sikerességének elegendő és megfelelő mutatója volna. Persze azt is lehet mondani, hogy fölösleges emiatt aggódunk, hiszen az űrhajós gazdaság még soká jön el (legalábbis mindenkinek közülünk a halála után). Nosza együnk, igyunk, pazaroljunk, szennyezzünk, mulassunk, ahogy csak tudunk, hadd fájjon a feje az utókornak az Űrhajó-Föld miatt. Elég nehéz meggyőző választ adni annak, aki azt kérdi: „Ugyan mit tett az utókor énértem?”. A természetvédő mindig kénytelen némiképp kialakulatlan etikai elvekre támaszkodni, hogy saját azonosulását ne csak visszafelé a múltbeli, hanem előre, a jövőbeli közösségekkel és társadalmakkal is igazolja. A jövő közösségeivel vállalt szolidaritás nélkül a környezetvédelem eleve „irracionális”. Miért ne maximalizáljuk ennek a generációnak a jólétét az utókor költségére? „Après nous, le déluge” – (Utánunk az özönvíz): ez volt a jelmondata az emberi társadalmak egy nem elhanyagolható részének. Ahogy én látom, erre csak az lehet válasz, ha rámutatunk, hogy az egyén jóléte azon múlik, mennyire tud másokkal azonosulni. Az a leghelyesebb identitás, amikor nemcsak a jelen, hanem a múlt- és a jövőbeli közösségekkel is azonosságot vállalunk. Ha az ilyen identitást rokonszenvesnek tartjuk, akkor az utókor szót kap, még ha szavazata nincs is. De ha szava befolyásolja a szavazatokat, akkor van szavazata is. Ez az egész probléma összefügg egy másik, még komolyabbal: az erkölcs meghatározó tényezőivel, a legitimitással, a társadalom „erejével”. A történelem nagy feladata ez. Megértetni, hogy az a társadalom, mely elveszíti azonosulását az utókorral, amely elveszíti pozitív jövőképét, elveszti az aktuális problémák kezelésének képességét, és rövidesen szét is morzsolódik.4 Mihelyst elfogadjuk, hogy az utókor fontos a jelenlegi problémák szempontjából, rögtön megfogalmazódik az időbeli diszkontálás és az ezzel szorosan összefüggő bizonytalanság-diszkont kérdése. Jól ismert jelenség, hogy az emberek, legalábbis saját életük viszonylatában, diszkontálják a jövőt. A pozitív kamatláb létezése igen erős bizonyítéka ennek a hipotézisnek. Ha saját magunk jövőjét diszkontáljuk, nem ésszerűtlen a következő generációk jövőjével még erősebben ugyanezt tenni, még ha meg is adjuk a szót az utókornak. Ha évi 5%-kal diszkontálunk, akkor az utókor szavazata vagy pénze 14 évet előreugorva mindig megfeleződik, a száz év múlva jelentkező 1 dollár ma alig ér másfél centet. Ha a bizonytalanságnak adunk további 5%-ot, akkor az unokáink szavazata szinte teljesen jelentéktelenné válik. Persze érvelhetünk úgy is, hogy a jövő diszkontálása semmilyen formában nem etikus, nem más, mint a rövidlátás és a rossz perspektíva eredménye: egy illúzió, melyet erkölcsös embernek nem szabad jóváhagynia. Ugyanakkor ez az illúzió roppant népszerű, a közpolitikák megalkotásánál tehát figyelembe kell venni. Talán így megmagyarázható, hogy a konzervatív közpolitikákat miért kell szinte mindig valamilyen sürgetőnek tetsző ügy segítségével eladni, és hogy a sürgősnek feltűntetett tennivalók – mint például a honvédelem – miért látszanak mindig megelőzni azokat, amelyek a jövőt is érintik. Az összes efféle megfontolás azokat az álláspontokat hitelesíti, amelyek szerint egyáltalán nem kell aggódnunk az űrhajós gazdaság miatt, hanem folytatnunk kell a GNP vagy inkább a GWP (Gross World Product – bruttó világtermék) növelését. A várhatóan felmerülő jövőbeli problémákat hagyjuk a jövőre, majd ha a hiány fellép; mindegy hogy nyersanyagról vagy még szennyezhető „gyűjtőbázisról” van-e szó. Az akkori jelen szűkösségei meg fogják szabni az akkori jelen megoldásait. Semmi értelme, hogy nekünk fájjon a fejünk olyan problémák miatt, amiket nem nekünk kell megoldanunk. Elég magas erkölcsi tekintély áll emellett a nézőpont mellett: az Újszövetség, amely azt hangoztatja, hogy ne gondoljunk a holnapra; és hogy hagyjuk, a holtak temessék el saját halálukat ???. Mindig újjáéled a nézet, miszerint éljünk, mint a madarak; talán az utókor is
4
inkább madárpárti lesz: Hagyjuk az egészet a fenébe, és szennyezzünk gondtalanul. Én mint a holnappal való törődés régi harcosa, nem nagyon tudom elfogadni ezt a megoldást. Inkább azt mondom, hogy a holnap nemcsak közel van, hanem számos tekintetben már el is érkezett. A jövő űrhajónak árnyéka máris ráesik dorbézolásunkra, pazarló jókedvünkre. Különös módon úgy néz ki, hogy a probléma elsőként inkább a szennyezésnél, mint az erőforrások elhasználásánál válik majd szembeötlővé. Los Angelesben elfogyott a levegő, az Erie-tó emésztőgödörré vált, az óceánok megtelnek ólommal és DDT-vel. Valószínűleg a légkör lesz a következő generációk emberének legnagyobb gondja, ha a szennyezés aktuális mértékét vesszük alapul. Mindenesetre tény, hogy a dolgok mikroszinten máris rosszabbak, mint régen voltak. A mai városok összekoszolt levegőjükkel, megfertőzött vízfolyásaikkal talán nem olyan rosszak, mint a szennyes középkoriak. A lakóhely beszennyezése azonban – ami a múltban csak lokális szinten volt jellemző – ma egyre inkább az egész világtársadalmat érinti. Nem lehet semelyik természetes „gyűjtőbázis” szennyezésének jelenlegi arányait közömbösen szemlélni: sem a légkörét, sem a tavakét, sem pedig az óceánokét. Erősen amellett érvelnék tehát, hogy termelési és fogyasztási mániánk, az általános jóléti helyzet szempontjának figyelmen kívül hagyása közben, a technológiai változások folyamatát nemkívánatos módon eltorzítja. ??? Mindannyian tisztában vagyunk a pazarlással, melyben benne van a dolgok előre tervezett elavulása, a versengő reklámok, és a fogyasztási javak gyenge minősége is. Ezek a problémák nem lehetnek annyira fontosak, ahogyan a „riadófújás” iskola feltünteti, hiszen a bizonyítékok számos esetben ellentmondásosak. Az új anyagok egyre tartósabbnak tűnnek, lásd például az újfajta (?) cipőtalpakat, nejlonzoknikat, a vasalás nélkül otthon mosható ingeket stb. A háztartási gépek és a személygépkocsik esete már nem ennyire egyértelmű. A házak és egyéb épületek tartóssága a Középkorhoz képest csökkent, bár ez a csökkenés a rugalmasság, a divat és az újdonság iránti vágy hatásait is visszatükrözi, úgyhogy a megítélés nem könnyű. Nyilvánvaló viszont, hogy nem próbálkoznak komolyan azzal, hogy a tartósság változásának a gazdasági élet egészére gyakorolt hatását, vagyis a tőkének a tágan értelmezett jövedelemhez viszonyított arányát megbecsüljék. Gyanítom, hogy pazarló társadalmunkban a nagyobb tartósság hasznát alábecsüljük. Eszerint ez olyan terület, ahol az ármechanizmust államilag támogatott K+F tevékenység segítségével korrigálni kellene. Azok a problémák tehát, amelyek az Űrhajó-Földön fognak megjelenni, nem mind feltétlenül csak a jövőt érintik. Egy súlyos ügy arra kényszeríthet bennünket, hogy már ma nagyobb figyelmet szenteljünk ezeknek a dolgoknak. Ellen lehet vetni, hogy azok a szempontok, melyeket kifejtettem, csak a nagyon távoli jövőben érdekesek, és nemigen hatnak ki a sürgős problémákra. Lehet valami igazság az ilyen kritikában. Mentségemül szolgáljon, hogy más szerzők már eleget foglalkoztak a környezeti minőségromlás sürgetőbb feladataival. Igaz például, hogy a lég-, és a vízszennyezés azonnali problémái a hibás ármechanizmus miatt lépnek fel, és adózási korrekcióval sokat meg lehetne oldani közülük. Ha az embereknek fizetniük kellene az általuk okozott környezetterhelés miatt, ügyes szervezés esetén több erőforrás juthatna a szennyezés megelőzésére. Ezek az externális és nem-gazdasági hatásokra hivatkozó érvek közel állnak a közgazdászokhoz, és így nincs szükség ismételgetésükre. A kárjog ugyanakkor alkalmatlan arra, hogy gondoskodjon az ármechanizmus szükséges korrekciójáról; egyszerűen azért, mert a károk kiterjedtek, a miattuk elszenvedett kellemetlenség egy főre vetítve kicsi: a rendes polgári jogorvoslat elégtelen, nem megfelelő. Az ilyen helyzetek rendezése érdekében speciális jogalkotásra van tehát szükség. Noha a törvények tényleges gyakorlati alkalmazása a károk kiterjedtsége és az alacsony egyéni érintettség miatt nehéz, ettől még a technikai problémák nem legyőzhetetlenek. Ha elfogadnánk egy törvényt, amely a társadalmi károkozásra bírságot vetne ki, és ehhez kárbecslő és bírságoló apparátust is létrehoznánk, a jelenlegi környezetpusztítás és –szennyezés egy jó részét megakadályozhatnánk. Bonyolult problémát von maga után az igazságosság kérdése, különösen ott, ahol egy fajta „vásárlási jog” alapján régi szennyezők állandósítják saját szennyezésüket. Ezek azonban megint olyan problémák, melyek tetszőleges döntéssel valahogyan rendezhetők. Azok a kérdések, melyeket ebben a cikkben felvetettem, átfogóbbak, és meglehet, sokkal nehezebben megoldhatók, mint a gyakorlatibb jellegű sürgető problémák az előző bekezdésben. Az átfogóbb kérdések kezelésének sikeressége azonban nem független attól, miként leszünk képesek megoldani a sürgető, de talán kevésbé összetett problémákat. Ezért remélni lehet, hogy a kicsúcsosodó válságok sora – főleg a környezetszennyezés – megmozdítja a közvéleményt, és támogatást szerez a sürgető problémák megoldásához. Így egy tanulási folyamat indul meg, amely végül az átfogóbb problémák megértéséhez és esetleg megoldásához is elvezethet. Azzal, hogy a sürgető problémákkal nem foglalkoztam, nem akartam jelentőségüket tagadni. Ha nem teszünk lépéseket ezek rendezése felé, akkor semmi esélyünk sem lesz az átfogóbbak megoldására. Másrészt igaz az is, hogy az emberiségnek szembe kell néznie a hosszú távú súlyos válság víziójával. Ez hajlamossá tehet bennünket arra, hogy több figyelmet szenteljünk a sürgető problémáknak, s több erőfeszítést fejtsünk ki megoldásuk érdekében. Mindez inkább csak mérsékelt optimizmusként hangozhat, de talán a mérsékelt optimizmus is többet ér a semminél. /fordította: Horn Gergely/
5
HIVATKOZÁSOK 1
Ludwig von Bertalanffy: Problems of Life (John Wiley and Sons, New York 1952.) Richard L. Meier: Science and Economic Development (John Wiley and Sons, New York 1956.) 3 Kenneth E. Boulding: „The Consumption Concept in Economic Theory” (American Economic Review, 35:2, 1945. május, pp.1-14) és „Income or Welfare?” (Review of Economic Studies, 17., 1949-50, pp. 77-86.) 4 Fred L. Polak: „The Image of the Future” (Vols. I és II., angolra fordította Elise Boulding; Sythoff, Leyden and Oceana, New York 1961.) 2
Az eredeti mű címe: The economies of the coming spaceship Earth (Megjelenés helye: … )
6
