KEN KESEY SZÁLL A KAKUKK FÉSZKÉRE
EURÓPA ZSEBKÖNYVEK A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT : KEN KESEY : ONE FLEW OWER THE CUCKOO'S NEST The Viking Press Inc. New York, 1962 FORDÍTOTTA : BARTOS TIBOR EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1977
Vik Lovellnak, aki arra tanított, hogy sárkányok nincsenek, aztán elvezetett a barlangjukhoz
...Három gúnár kiabál, Napnyugatnak-támadatnak száll, Száll a kakukk fészkére, ki lesz kakukk vesztére?... Gyerekmondóka
Első Rész Ott vannak kinn. Fehér ruhás fekete fiúk játszadoznak a folyosó végén, aztán gyorsan föltörlik, amíg odaérek. Már törlik is, mire jövök ki a hálóból. Mind a hárman gonoszul vicsorognak a napvilágra, erre az egész házra, akikre dolgoznak, emberekre, mindenre. Jobb, ha meg se látnak, amikor ez a gyűlölködés rajtuk van. Úgy suttyanok el a fal mellett a vászoncipőmben, mint egy porgomolyag, de ezeknek csápjuk van külön a félelemhez, és egyszerre néznek föl mind a hárman. A szemük úgy csillog ki a feketeségből, mint ha egy régi rádiónak emeli le az ember a hátát, és belenéz a csövek közé. - Jön a főnök. Jön a naffőnök, srácok. A Serteperte Főnök! Gyerünk, Serteperte ... Törlőrongyot nyomnak a kezembe, mutatják, máma hol működjek, és már megyek is. Egyik odasóz a combomra a törlőfa nyelével, hogy meglegyen a kezdősebesség. - Huhú! Látjátok, hogy farol? Akkora, mint a liftajtó, és közben kezes, mint a barika. Nevetnek, s hallom, hogy összedugják a fejüket, sustorognak a hátam mögött. így zümmög a fekete gép. Gyűlöletet zümmög, halált, más, kórházi titkokat. Nem mintha röstellenék hangosan kibeszélni a gyűlölködésük titkát, ha én vagyok ott a közelbe, mert énrólam azt hiszik, hogy én siketnéma vagyok. Azt hiszi mindenki. Annyira már vagyok cseles. Ennyit meg bírok etetni velük. Ebbe a büdös életbe az a hasznom megvolt az indián félvérségből, hogy az évek kihozták belőlem a cseles hajlamot. Az osztályajtó táját törlöm föl, amikor a kulcs a túlsó oldalról beleroppan a zárba, és mindjárt tudom, a Főnéni, abból, ahogy a kulcsa megindítja a zár nyelvét, ismerősen, surranósan fordul. Rég nyitogat meg csukogat. Hideg huzattal jön be, és ahogy zár, az ujja hegyét végighúzza a zár fényesre sikárolt acélpajzsán - az ujja hegye ugyanaz a szín, mint a szája. Narancsféle. Akár a forrasztópáka hegye. Forró-e vagy hideg, meg se lehet mondani, ha az ember megérinti. Fonott fedeles kosarát hozza - az umpqua törzsbeliek árulnak ilyeneket kinn az országúton az augusztusi hőségben -, fedeles kosár, mint a varródoboz, csak a füle kender. Már amióta én itt vagyok, évek óta megvan neki. A ritka fonásán keresztül lehet
látni. Nincs benne most se púderdoboz, rúzs, női csecsebecsék, hanem amivel dolga lesz neki máma, azzal a mindenfélével van tele: kerekek, fogaskerekek, fogók, a csillogásról látni jobban, annyira ki vannak fényezve, apró, porceláncsillámlású pirulák, tűk, óriáscsipesz, sebészcsipesz, rézdrót tekercsszámra ... Odabiccent, ahogy megy el mellettem. Úgy helyezkedek, hogy a fölmosófa nyele nekinyomjon a falnak, és próbálok mosolyogni rá, hátha elzsibbasztom a csápjait, és nem mutatom neki a szememet - ha az ember becsukja a szemét, mindjárt nem látnak annyira bele. A lerántott redőnyöm mögül hallom a gumisarka szottyanását a kövön, és ahogy elriszál mellettem, a fémholmik összecsöndülését is hallom kosarában. Peckesen jár. Mire kinyitom a szemem, már a folyosó végén megy, és fordulna be a Nővérszobába - ott tölti az egész napot az asztalánál, és néz ki az ablakán át a Nappaliba, hogy ott mi megy nyolc órán át, és írja a jegyzeteit. Már az arcán láttam a gyönyörűséget, ahogy rágondolt. Hanem akkor... akkor észreveszi a feketéket. Még mindig ott sutyorognak egy gubacba. Nem hallották, amint bejött az osztályra. Most megérzik, hogy nézi őket, csak most már késő. Lehetett volna annyi eszük, hogy nem ilyenkor bújnak össze sutyorogni, mikor ő a soros. A fejük kipattanik a fekete gubacból, nagy a kapkodás. A Főnéni összegörnyed, és elindul feléjük a folyosó végébe, ahol tipródnak. A Főnéni tudja, miket beszéltek, és dühös, látom, ki van kelve magából. Szétszedi ízekre a ronda feketéket, annyira dühös. Fölfúvódik. Úgy teliveszi magát, hogy a fehér egyenruhájából majd kibuggyanik, és a karja is mintha megnyúlna neki, ahogy előregörbed. Talán az ötüket hatszor is át bírja fogni vele. A hatalmas feje pördül, ahogy körülnéz. Meg nem lesi senki, csak az öreg Bromden, a félvér indián a folyosó túlsó végéből, amint a föltörlőfa nyelébe kapaszkodik. És úgy tudják, hangja sincs, hogy segítségért kiálthatna. Így aztán a Főnéni nyugodtan belelovalja magát a dühébe, a festett mosolya megroppan, szertehullik és vicsorgassa fajul, és egyre fúvódik, fúvódik fölfele, akkora már, mint egy traktor, még a szagát is érzem, mint amikor egy motor nagyon nekihuzakodik, hogy kétszer annyit mozdítson, mint amennyit bírna. Én csak fojtom vissza a lélegzetem, és az jár az eszembe: a kiskésit, most adnak neki! Most alighanem fölveti őket a gyűlölet, és nem okoskodnak sokat, hanem nekimennek és széttépik! De amint fonná körül a megnyúlt karjaival a feketéket, azok meg a belét tépnék ki a fölmosófájukkal, egyszerre megjelennek a betegek a hálótermek ajtajában, nézik, mi ez a zenebona, és a Főnéninek vissza kell változni, nehogy a foga fehérét mindenkinek kimutassa. Mire a betegek a szemüket megdörzsölnék, már csak a főnővért látják, a jól ismert hűvös nyugalmát, a mosolyát, és hogy éppen mondja a feketéknek, ne álljanak itt össze diskurálni, amikor itt van, hétfő reggel van, és itt a tenger munka ... - ... értsék meg, fiúk, hétfő reggel... - Igenis, Miss Ratched .. . - ... és még itt vannak a vizsgálatok ma délelőtt, ezért, ha nem annyira sürgős a megbeszélnivalójuk .. . - Igenis, Miss Ratched ... Elhallgat, és odabiccent a betegeknek, akik körülállták, és most táskás, álmos, vörösre aludt szemmel bámulják. Kiosztja a biccentéseket, egy jut mindegyiknek. Pontos, gépies biccentés. Az arca rezzenetlen, minden fejmozdulata kiszámított, óraszerkezetre jár, akár egy drága baba, a bőre hússzínű zománc, vaj szín és téglapiros, a szeme
csecsemőkék, csöpp orrocskáján rózsaszín orrlikak - és egy rugóra jár minden rajta, csak a szája színe meg a körme színe nem, meg a nagy melle. Itt valami gyártási hiba van, hogy rátették ezeket a nagy szoptatós melleket erre a másképp részarányos munkára, és azt is látni, milyen keservesen viseli. Az emberek még mindig ott állnak körülötte, szeretnék tudni, miért ment úgy neki a feketéknek, úgyhogy én vagyok a mentő ötlete, mert egyszer csak azt mondja: - S ha már ránk virradt ez a szép hétfői reggel, miért nem kezdik a hetet azzal, fiúk, hogy a szegény Mr. Bromdent fölviszik a borbélyműhelybe, és megborotválják? Tudják jól, hogy reggeli után mindenki rohan borotválkozni, és most még elkerülhetnék azt a .. . ühüm ... zűrzavart, amit Mr. Bromden okozni szokott. Mielőtt még az emberek megfordulhatnának s néznék, merre vagyok, bevágódok a szekrénybe a takarítószerszámok közé, és magamra rántom az ajtót. Lélegzetemet visszafojtva lapítok a sötétben. Annál rosszabb nincs, mint ha az embert éhgyomorra borotválják. Ha már bekapott valamit, az mégis más, akkor már ráért fölébredni, és ezek az üzemi csirkefogók nem tudják az ember képébe nyomni a villanyborotva helyett valamelyik gépüket. De ha az embert még reggeli előtt akarják lekapni a tíz körméről, mint most is, ahogy a Főnéni kiadta a parancsot, hajnali fél hétkor betuszkolják az embert a fehér falakkal és fehér mosdókkal kerített szobába - a mennyezeti hosszú fénycsövek gondoskodnak, hogy árnyék ne essen semmire, a tükrök egymásnak vetik a közébük keveredett nyíró fejeket -, ilyenkor hogy védekezzen az ember a gép ellen? Lapítok a takarítószekrényben, és hallgatózok. A szívem ver a sötétbe, próbálom elnyomni a félelmet vagy elvezetni másfele a gondolataimmal - terelem őket vissza, próbálok a falumra gondolni és a Columbia folyamra, amikor hogy is? amikor a Papával kimentünk madarakra vadászni a cédrusból rakott állásra, a Zúgótól nem messzire .. . Csak most is, és ahányszor csak próbálom a múltba terelni a gondolataimat és ott bújni meg, a közeli félelem átszüremlik az emlékeken. Érzem, hogy a legkisebbik fekete jön felém a folyosón, és a félelmem után szaglász. Az orrlika kitágul, mint a kéménykürtő, és a busa fejét jobbra-balra himbálja, ahogy szimatol, ahogy szippantja be a félelmeket az osztályról mindenünnen. Most megszagolt, hallom a horkantását. Nem tudja, hol lapítok, csak megszagolt, s vizslat körbe. Próbálok veszteg maradni... (A Papa is mondja, hogy maradjak veszteg, mondja, hogy a kutya madárszimatot fogott itt valahol a közelbe. A Zúgó alatt lakik egy ember, annak kértük kölcsön a vizsláját. A falubeli kutyák korcs mihasznák mind, mondja a papa, csupa rossz, rühes, kurta kutyák, ennek meg van ösztöke! Nem mondok rá semmit, de már látom is a madarat fönn a borókacédrus ágai közt, amint a tollába bújva üldögél. Lenn köröz a kutya. Jobb neki a mellig érő szimat, ennyit nem tud hova tenni. Amíg békén elvan a madár, addig ki nem szaglássza. Egy darabig bírja is, csak aztán a kutya mind közelebb köröz, fürkész. Egyszer fölrebben, a tolla száll, beleröpül egyenest apám madárlesőjébe.) A legkisebbik fekete meg a másik nagyobb elkap, alig ugrok ki tíz lépésre a szekrényből, és cibálnak be a borbélyműhelybe. Nem kapálok, nem csapok zajt. Ha szívóskodik az ember, antól rosszabb. Magamba fojtom az ordítást. Magamba fojtom, amíg a halántékomhoz nem érnek. Addig nem tudom, nem-e valami álcázott gép vagy a villanyberetva, amíg a halántékomhoz nem viszik, de már akkor nem bírom. Akkor nem számít az akaraterő, mikor az embernek a halántékánál vannak. Az már olyan, mint... ha egy gombot nyomnak, s azt sivítja, légiveszély! légiveszély!, és annyira rákapcsol,
hogy a többinek a hangját nem hallom, pedig ordít rám mind, és tapasztja a kezét a fülére az üvegfal mögött, és a szája beszédre áll, de a hangját nem hallom. Az én hangom elnyeli mindnek a hangját. Megint a ködgépet veszik elő, és annyira köpködi a hideget meg a fehérséget, hogy tán el is bújhatnék benne, ha nem fognának le. Az orromig alig látok a ködben, és a sivalkodásomon csak annak a hangja bír átjönni, hogy a Főnéni kinn a folyosón ügetőre fogta a léptét, és errefelé törtet, és a kosarával csapja le az útjába tévedt betegeket. Hallom, hogy robog, mégse bírok a sivalkodásommal. Még javába sivalkodok, mikor odaér. A számon a hangot a kosarával torlasztja el, aztán letömi az egészet fojtásnak a törlőfával. (Fürkésző vizsla csaholását hallom a ködből, bolondul rohangász, nem lát semmit. A földön nincs nyom, csak amit maga hagyott, és hiába tolja föl az orrát, a hideg gumiorrát a magasba, csak a tulajdon félelme szimatát kapja el, s ez a félelem ég bele, mint a sivító gőz.) Így éget most már engem is, hogy ezeket mesélem mind a kórházról, a Főnéniről, a többi bennlakóról és - McMurphyről. Most már, hogy ennyi ideig hallgattam, úgy tör ki belőlem, mint az áradat, és biztos azt fogják gondolni, ez megveszett, ez az alak, el se hiszik majd, hogy ilyen rémségek még történnek, hogy ilyen rémtörténet igaz is lehet! Nem, ne tessék mondani semmit. Nekem is még elég nehéz összerendezni a gondolataimat. Csak annyi biztos, hogy ha nem így történt, akkor is igaz. Mikor a köd eltisztul körülöttem, látom, hogy a Nappaliban ülök. Úgy látszik, most az egyszer megúsztam a Rezgetőt. Arra még emlékszek, hogy a borbélymű- helyből kivittek, és bezártak az Egyesbe. Kaptam-e reggelit, nem-e, nem tudom. Nemigen. Ahogy vissza tudok emlékezni az Egyesbe töltött délelőttökre, úgy volt, hogy a feketék mindenből a rosszát hozták - nekem szánták, de még azt is megették közbe -, annyi is az emlékem csak ezekről a délelőttökről, hogy fekszek a húgyszagú matracon, és nézek, amíg ők zabálnak, mártogatják ki pirítós kenyérrel a tükörtojás sárgáját. A zsír szaga az orromba lopódzik, és hallom, ahogy csámcsognak. De volt olyan reggel is, amikor csak hideg kukoricakását hoztak, és úgy tömték belém azonmód sótlanul. Hogy ma reggel hogy volt, arra egyszerűen nem emlékszek. Lenyomtak a gégámon ezekből a pirulának mondott bigyókból annyit, hogy végképp semmire nem emlékszek, csak már az osztály ajtajának a nyílására. Az osztályajtó nyílásából pedig tudni lehet, hogy már legalább nyolc óra, vagyis legalább másfél óra hosszat nem voltam az eszemnél benn az Egyesbe, úgyhogy jöhettek a műszakiak, és azt működhettek rajtam, amit csak a Főnéni parancsol, én nem tudtam semmiről. Csak hallom az osztályajtó csikordulását félről, a folyosó végéből, oda se látok. Az osztályajtó reggeli nyolckor nyílik először, és aztán még ezerszer legalább, ha hosszú a nap -nyrrrrr, klikk. Reggelente szép sorban ülünk a Nappali két oldalán, és ahogy reggeli után a kirakókockákat forgatjuk, vagy mit tudom, folyton azt lessük, mikor csikordul a kulcs a zárban, és ki jön. Mást nemigen van mit tenni. Olykor egy fiatal bennlakó orvos néz be, meg akarja figyelni, hogy viselkedünk Gyógyszerszedés Előtt. GyE - így mondják. Olyan is van, hogy valamelyiknek a felesége jön be látogatóba, a magas sarka kocog a kövön, és a kis kézitáskáját ijedten a hasára szorítja. Van, hogy egy csapat elemi iskolai tanítónőt vezet be az a vöröskeresztes liba, amelyik az izzadt tenyerével tapsikol folyton, és liheg a boldogságtól, hogy íme, az elmeosztályokról sikerült kiiktatni a kegyetlenség légkörét: „Kellemes, derűs intézet, nemdebár?" És tolja körbe a népiskolai tanítónőket, akik riadtan bújnak össze. És tapsikol. „Ó, ha eszembe jut, milyen világ volt itt régen,
micsoda piszok, micsoda rossz kosztok, micsoda, igen, higgyék el, kegyetlenség is, akkor látom, hölgyeim, hogy erőfeszítéseink nem voltak hiába!" Csupa csalatkozás, ahányat nyílik az ajtó, de az ember mindig jobbat remél, azért aztán a kulcs fordulására úgy kapja föl a fejét mindenki, mintha dróton rántanák. Ma reggel furán reccsen a zár. Ez nem rendes látogató. Egy Kísérő szól be, türelmetlenül, ingerülten: - Felvétel, láttamozást kérek! - És a feketék sietnek az ajtóhoz. Felvétel. Mindenki leteszi a kártyát, abbahagyja a Capitalyt, és a Nappali ajtaja felé fordul. Más napokon ilyenkor kinn sertepertélnék a folyosón, s én látnám elsőnek, kit hoznak be, de máma reggel, ahogy próbáltam elmagyarázni, a Főnéni mázsás terheket rakott rám, moccanni alig bírok a széken. Más napokon én látom először az új Felvételt - nézem, ahogy beóvakodik az ajtón, és megáll riadtan a fal tövébe, amíg a feketék aláírják a papírját, aztán viszik be a zuhanyozóba, lefosztják róla a ruhákat, és ott didereg, még az ajtót is rája nyitják, amíg mennek ki nagy röhögve, járják végig a folyosókat, keresik a vazelint. „Tetszik tudni, kell az a vazelin - magyarázzák a Főnéninek - a lázmérőhöz." „Hogy maguknak kell, azt én nagyon jól tudom - néz végig rajtuk a Főnéni, és egy egész bödön vazelint a kezükbe nyom -, csak arra vigyázzanak, fiúk, hogy nagy hancúrozás ne legyen ott benn." Aztán látom, hogy ketten, de néha hárman is bevonulnak a zuhanyozóba az új Felvétel után, és forgatják a lázmérőt a bödönben, míg úgy nem ül rajta a zsír, mint a vattacukor, és közbe ilyeneket duruzsolnak: „Mindjárt megvagyunk, édesanyám, mindjárt megvagyunk." Azzal bevágják az ajtót, és ráeresztik az összes zuhanyokat. Mást nem is hallani aztán, csak a víz gonosz sziszegését a zöld csempén. Ilyenek vannak, ha az ember egész nap kinn sertepertél a folyosón. Csak hát máma reggel nem bírok mozdulni a székről, és a fülem után próbálok értesülni. Bár így is, hogy nem látom, így is mindjárt tudom, hogy ez nem egy akármilyen Felvétel. Nem hallom, hogy riadtan osonna a fal tövében, és amikor mondják neki a zuhanyt, akkor se a vékony igen rá a válasz, hanem pimasz nagy hangon feleli vissza nekik, hogy neki mára elege van a tisztálkodásból, ott enné meg a fene. - Hajnal óta mást se csinálnak, csak csutakolnak a bíróságon, de nem, mert már tegnap este elkezdték a börtönben. Ha meglett volna a mód és a lehetőség, még a taxiba a fülemet is kiöblögették volna. Hajjaj, ha engemet visznek valahova, annak az eleje is mosdás, meg a vége is. Már nekem elég, ha a víz zuhogását hallom, én már pakolok. Azzal a hőmérővel meg ne buzeráljál, Samukám, hagyjál először szétnézni itten az új otthonomban. Most teszem először a lábamat egy ilyen pisológiai intézetbe. A betegek zavartan összenéznek, aztán az ajtót nézik tovább, ahonnét a hangok jönnek. Ez olyan nagy hangon szaval, mint hogyha a feketék nem is ott volnának a közelébe. Úgy szaval, mint hogyha fönn vitorlázna messzi a fejük fölött. Nagydarab ember is lehet. Hallom, ahogy jön végig a folyosón, a lépte is nagy emberre vall. Ez nem oson, ez nem suttyanik, ennek sarokvas van a cipőjén, és úgy jön, mintha meg volna patkolva. Megjelenik az ajtóba, megveti a lábát, a hüvelykujját beleakasztja a mellényébe, és a szemükbe néz a betegeknek. - Szervusztok, gyerekek! Mindszenti papírsárkány lóg zsinóron a feje fölött, fölnyúl, megpördíti. - Micsoda egy ragyogó őszi nap! Kicsit hasonlít a beszéde a Papáéra, amilyen öblös nagy hangja van, de másképp
nemigen hasonlít rá - a Papa telivér indián volt, törzsfőnök, inas, fényes bőrű, mint a puskaagy, olyan. Ennek meg vörös a haja, a vörös barkója egész az álláig nyúlik le, és nagy hajbozót buggyanik ki a sapkája alól, ráférne már a nyírás. Széles, tagbaszakadt ember. A Papa inkább magas volt. Ennek széles a pofacsontja, a válla, a melle, és a mosolya is széles, mint akinek mindig bitangságon jár az esze. Amúgy kemény ember lehet, mint a Papa - kemény, mint a kisubickolt bőrlabdában a lószőr. Varrás húzódik végig az orrán egész a pofacsontjáig, még a varratok is benne vannak, jól bedörgölhettek neki. Várakozó állásponton van, látszik. Mikor senki nem moccanik és senki nem szól, akkor elneveti magát. Meg nem lehet mondani, mit nevet. Nincs itt semmi mulatság. Az biztos, hogy nem úgy nevet, mint a vöröskeresztes liba - harsány hahota gurul ki a szélesre nyitott száján, és ahogy gurul, úgy gyűrűzik, nő, növekedik, hogy már a falat nyaldossa, és az egész osztály belezendül. Ez nem olyan zsírba fulladt nevetés, mint ami a vöröskeresztes libának van. Ennek megvan az igazi hangja. Most jövök rá, hogy igazi nevetést nem is hallottam évek óta. Ott áll, és rengeti a nevetés a bakancsában. A mellényéből ki se vette a hüvelykujját, úgy fonja össze az ujjait a mellén, s akkor látom, milyen viharvert lapátkeze van. Beteget, személyzetet, aki csak itt van az osztályon, mindenkit meghökkent ez a nevetés. Senki nem ugrik, hogy elhallgattassa, nem mozdul senki. Addig nevet, míg a szuszból ki nem fogy, aztán besétál a Nappaliba. A nevetése most is ott rezeg körülötte, hogy már nem nevet, mint a nagyharang bongása, mikor utolsót kondult - benne rezeg a szemében,a. mosolyában, a hetvenkedő beszédében. - McMurphy a nevem, gyerekek, R. P. McMurphy, a kártyahős. - Nagyot kacsint, s dalocskára gyújt: - „ ... csak a lapnak .. . hiszek . .. hét ütésből hetet én .. . mindig hazaviszek ..." - És megint nevet. Odamegy az egyik kártyázó csoporthoz, vastag ujjával megpöccenti az egyik Heveny kártyáját, kancsítva nézi, milyen osztást kapott, és megrázza a fejét. - Ez az, kérem, ezért jöttem én ide ebbe az intézménybe! Az a tiszta szándék hozott, hogy fölpezsdítem az életet itt a kártyaasztal körül. Már a pendletoni büntetőgazdaságban senki nem volt, akiben örömömet lelhettem volna, ezért aztán áthelyezésemet kértem. Itt csak a vérátömlesztés segít, gondoltam. Hujjuj, nézzétek ezt a madarat, az egész műintézetnek megmutogatja a kártyáját! Várjatok csak, báránykáim, majd én megkopasztlak benneteket! Cheswick összecsapja kezében a kártyalegyezőt. A vörös ember kezet nyújt neki. - Szervusz, öcskös! Mit játsztok ti itten? Piroskáztok? Na, nem csoda, hogy akkor kirakatba teszed a kártyádat. Nincs itt senkinél egy rendes csomag? Még jó, hogy énnálam nálam van mindig az enyém, bár ez se olyan, amilyet mindennap látni. . . Nézzétek csak meg a képeket! Ez mindegyik más. Ezen rajta van minden elképzelhető figura, szám szerint ötvenkettő. Cheswicknek kiguvad a szeme - amit azon a kártyán lát, az nem az ő idegzetének való. - Azért nyugodjál meg, ne kenjed nekem mindjárt össze. . . Van még idő, annyit játszhatunk vele, hogy meg is unod. Azért szeretem ezt a kártyát, mert egy hét is beletelik, amíg a kártyások figyelni kezdik a színt.. . A büntetőgazdaságból való nadrág és ing van rajta. A nap már annyira megszítta, hogy olyanféle a színe, mint a fölvizezett tejnek. Az arcán meg a nyakán is látszik, hogy kinn a tűző napon dolgozott, mert akár a bivalybőr. Feketebarna motorossapka van a
hajbozótjára csapva, és a karján bőrzeke lóg. A poros szürke bakancsa akkora, hogy ha megrúg valakit, szétszáll. Odábbáll Cheswick mellől, lekanyarítja a sapkáját, és porfelhőt ver ki belőle a fenekén. Az egyik fekete még egyre környékezi a lázmérővel, de McMurphy nem adja meg magát. Becsusszan a Hevenyek közé, hol itt ráz kezet, hol ott, a fekete nem bírja megcélozni. Ahogy beszél, ahogy kacsingat, ahogy hangoskodik, engemet mind az autóügynökre vagy a börzei alkuszra emlékeztet - olyan vásári kikiáltóra, amelyik ácsolt dobogón, lebegő zászlók alatt handabandáz sárga gombos, csíkos ingben, és gyűjti magához a tátogatókat, akár a mágnes. - Én meg is mondom, hogy bunyók voltak ott a gazdaságban, s a bíróság kimondta a végén, hogy én lelkibajos vagyok. És azt hiszitek, én erre odaálltam vitatkozni a bírósággal? Erre ugyan ne tegyetek egy lukas dollárt! Ha egyszer onnét a borsóföldekről akarnak elhozni, akkor énrám mondhatnak, amit akarnak, vagyok én nekik lelkibajnok, veszett kutya, víziszörny, amit parancsolnak, csak az egy tehénnyelvű kapát életemben ne lássam. Azt mondják nekem, hogy az olyan ember a lelkibajos, aki sokat bunyózik meg sokat kefél, de azért szerintem ez nem egy szakszerű meghatározás, igaz? Mert mutassanak nekem olyan embert, aki nem akarna folyton lukra játszani! Hé, bátyám, tégedet minek hínak? Az én nevem úgy legyen McMurphy, hogy nem tudod, hány ütéssel varrod a nyakukba a lapodat, ha most két piroska van nálad! Két dollárom van! Halljuk! A szentség a boltba, Samu! Hagyj már békén azzal a lázmérővel egy fél percre! Az új ember egy jó percig csak áll, és próbálja a szemével befogni a helyzetet itt a Nappaliba. A terem egyik falánál ülnek a Hevenyek, akikhez még mindenféle reményt fűznek az orvosok - csülköznek az asztalon, meg kártyatrükköket próbálnak, hogy levesz ennyit meg ennyit a csomagból, aztán hozzátesz ennyit meg ennyit, s a végén a kezébe marad a megbeszélt kártya. Billy Bibbit cigarettát próbál sodrani, Martini körbejár, és mindenféléket kiszúr a székek-asztalok alatt. A Hevenyek sokat mozognak. Vicceket mesélnek egymásnak, és a markukba röhögnek - soha senki hangosan el nem nevetné magát, mert rögtön itt volna az egész vezérkar noteszokkal, kérdésekkel -, meg aztán leveleket írnak elrágott kis ceruzavégekkel. És fújják be egymást. Néha valamelyiknek kicsusszanik a száján egy olyasmi, amit inkább megtartott volna magának, erre az egyik kollégája föláll mellőle, ásít egyet, odabattyog a nővérek figyelőablakához, ahol a nagy osztálynaplót tartják, és beírja, amit megtudott - a Főnéni szerint ez a gyógykezelés hasznát szolgálja, de én már tudom, hogy az osztálynaplóba csak gyűlik-gyűlik a rovása az embernek, és aztán egy szép nap fogják s viszik át a Főépületbe, és rekondicionálják, vagyis adnak a formájának. Az a szivar, amelyik a másikat beírta az osztálynaplóba, az a névsorban csillagot kap a neve mellé, és másnap tovább alhatik. A Hevenyekkel szemben a terem túlsó falánál az Üzem kimustrált termékei kornyadoznak egy rakáson. Az Idültek. Nem a kórházra várnak, hogy majd helyrepofozzák őket, ezek csak egyszerűen ki vannak vonva a forgalomból, hogy ne kószáljanak az utcán, ne költsék rossz hírét az Üzemnek. Az Idültek innét ki nem mennek már, azt a vezérkar is megmondja. Az Idülteket szétosztályozták Gyalogokra, mint én is vagyok, hogyha adnak neki enni, hát ejár-kel, meg Kerekesekre meg Tengőkre. Az Idültek, vagyis mink, leginkább reménytelenül meghibásodott vagy javíthatatlan hibával készült gépek vagyunk, vagy mondjuk olyan gépek, amik évekig szaladtak a hibájukkal, és már az összeütközésekbe
mentek tönkre, és ócskavasak voltak, mire fölszedték őket, és behozták ide az Üzembe. Viszont van egypár olyan Idült is köztünk, akiket a vezérkar fuserált el az évek során, akik Hevenynek jöttünk be, aztán át lettünk csoportosítva. Ellis is Hevenynek jött, aztán sokat találtak neki adni a sokkból abban az agyszikkasztó szobában, amit a feketék maguk közt Rezgetőnek hínak. Most ott áll a falnak szögezve, ugyanúgy, ugyanazon-formán, ahogy akkor az asztalról levették, kifeszült karral, horpadt marokkal, ugyanegyazon rémült arccal. Azonmód van odaszögezve a falhoz, mint a kitömött vadászzsákmány. Mikor jön az evés ideje vagy a lefekvés ideje, akkor kihúzzák a szögeket, és lódítják odább, meg még olyankor is, amikor fel kell törölni a tócsát, ami gyűlt alatta. Volt egy hely, ahol azelőtt állt, ott már a húgy keresztülette magát a padlón, elkorhasztotta a födémgerendát, és csurgott le az alattunk levőknek a nyakába, ebből aztán a leltárfelvételnél nagy zűrök lettek. Ruckly is egy ilyen Idült, amelyik Hevenynek jött, csak őtet megint másképp találták megdemulálni. Rosszul kapcsolták be neki a fejébe a berendezést. Itt először nagy ramazúrikat csinált benn, rugdosta a feketéket, és a lábukba harapott a gyakorló nővérkéknek, úgyhogy elvitték megrezgetni. Fölszíjazták arra az asztalra, hogy megdemulálják az agyát. Akkor láttuk utoljára embernek, mielőtt a Rezgetőnek az ajtaja rácsukódott volna - még akkor egyet ránk kacsintott, és megfenyegette a feketéket, mikor leszíjazták: „Ezért még számolunk, füstöskéim!" Két hétre rá hozták vissza, de akkor már kopasz volt, és a képe egy nagy kék-zöld daganat volt, és a két szeme fölött gombforma dugók voltak a fejébe beleszerkesztve. A szemén látni neki, hogy ez az ember kiégett ott fönn a Rezgetőben, mert a szeme, az olyan füstösszürke, mint a kivágott biztosítékdugó. Most egész nap csak egy régi fényképet forgat az összetört arca előtt, morzsolgatja a hideg ujjai közt, és már a kép is olyan szürke a fogdosástól mind a két felén, mint a szeme fénye. Már meg nem lehet mondani, mi akart lenni azon. A vezérkar a selejtbe számolja Rucklyt, de szerintem talán még jobb, hogy nem tudták megdemulálni rendesen, ahogy akarták volna. Mostanában már nincs hiba. A műszakiak jobban értik, jobban rájár a kezük. Nem is kell dugót ütni az ember fejébe, nem kell lékelni, semmi - a szemüregén át mennek bele a fejébe az embernek. Olykor valamelyiket elviszik demulálás végett, és amilyen harapós vadállatnak ment el, olyan édes-aranyos kezes báránynak jön vissza, csak a szeme körül vannak kék-fekete monoklik, mint aki kocsmai verekedésbe keveredett. Meglehet, haza is eresztik egy-két hónap múltán, és megy, a kalapja mélyen a szemébe húzva, mint afféle fellegekben járó boldog habókosnak. Az ilyenekre rámondják, hogy a gyógykezelésük sikeres volt, pedig csak egy gépembert dobott ki az Üzem, ő meg szerencsétlen jobban járt volna, ha inkább elfuserálták volna, mint Rucklyt, és ülne ott inkább, nyálát csurgatva rá a fényképére. Ruckly mást se nagyon tesz. A törpe fekete néha fölveri, odahajlik hozzája, és megkérdi: „Mondjad csak, Ruckly, mit csinál a te kedves feleséged máma éjjel a városba?" Ruckly fölkapja a fejét. Az emlékezet megmoz-dul a rosszul összebütykölt szerkezete mélyén - elvörösödik, avatna elkötötték volna az ereit, és fölfúvódik, hogy a hang sípolva tör ki a torkán, a szája sarkában buborékok ütköz-nek ki, az állkapcája jár, és látszik rajta a nagy igyekezet, hogy mondana valamit. Míg eljut végre, hogy azt a pár szavát kinyögi, már fuldoklik, és a hideg szaladgál a hátán, aki hallgatja - basszmeg feleség! basszmeg feleség! -, és mind-árt el is ájul az erőlködésbe. Ellis és Ruckly a két legfiatalabbik Idült. A legrégibb Matterson ezredes. Megkövült öreg
lovassági tiszt még az első világháborúból, mást se csinál, csak a nővérkék szoknyáját emelgeti a botjával, meg történelmet tanít a bal tenyere barázdáiból, ha van, aki odahallgat. Az osztályon ő a legöregebb, de azért nem ő van itt a legrégebben - a felesége pár éve hozta be, mikor már végleg nem bírt vele. Én vagyok itt a legrégebbi bútordarab az osztályon - már itt vagyok a második világháború vége óta. Régibb vagyok akármelyiknél. Énnálam csak a Főnéni van itt régebben. A Hevenyek meg az Idültek nemigen vegyülnek. Megmaradnak a Nappali két felén maguk közt, úgy, ahogy a feketék beosztották őket. A feketék azt mondják, hogy így van rend, és ehhez tartsa magát mindenki. Reggeli után beterelnek minket, végignéznek a két csoporton, és csak biccentenek. „Ez az, urak, így is kell. Maradjanak csak így." Az a helyzet, hogy nemigen kell nekik semmit se mondani, mert ha magamat nem számítom, az Idültek nem járkálnak, a Hevenyek meg azt mondják, hogy inkább maradnak a maguk felükön, mert azt mondják, az Idült-félen oroszlánszag van. Én azért tudom, hogy nem a bűz miatt nem mennek ők oda, hanem mert nem szeretik, ha az eszükbe jut, hogy őket is egy szép nap odaoszthatják. A Főnéni is tudja, hogy ettől tartanak, és ki is használja nekik a félelmüket. Ha valamelyik Heveny farhámba talál ülni, szépen megmondja neki meg a többieknek is, hogy viselkedjenek jól, és járjanak a kezére a vezérkarnak, mert az az ő javukat nézi - ha nem, akkor az lesz a vége, hogy ott kötnek ki a túlsó félen. (A vezérkar nagyon büszke, hogy a betegek tényleg menynyire a kezükre járnak. Van egy kis réztáblánk is, ott tartják a falon keményfára szögezve: ELISMERÉSÜL ANNAK AZ OSZTÁLYNAK, AMELY A LEGKEVESEBB SZEMÉLYZETTEL MŰKÖDIK - ez van rávésve nagybetűkkel. Így díjazzák, hogy a kezükre járunk. Az osztálynapló fölött van, a Hevenyek meg az Idültek közti falon, pont középen.) Ez az új vörös Felvétel, ez a McMurphy, ez rögtön tudja, hogy ő nem Idült. Alighogy szétnéz a Nappaliban, mindjárt tudja, hogy ő a Hevenyek közé való. Oda is megy mindjárt, és kezel le mindenkivel, akit ér. Először azt látom, mindenki toporog, feszeng, sérti a fülüket a tréfálózása, a hetvenkedése, a nagy hangja, ahogy ráförmed a lázmérővel bökdösődő feketékre, és főleg a nagy, teliszájú nevetését tartják túlságosnak. A műszertáblán a tárcsák elfordulnak a nevetésére. A Hevenyek dermedten hallgatják, akár a gyerekek az iskolában, mikor az egyik lókötő a tanítónak a háta mögött pimaszkodik, és azt lesik mind, mikor talál visszaindulni a tanító, és mikor rántja el a nótáját. Fészkelődnek, toporognak, lesnek a nővérszoba felé, és azt is látom, hogy McMurphy tudja, mire megy a játék, de csak nem csöndesedik el. - Micsoda nyavalyás társasági Tudjátok tik, hogy nem néztek tik ki olyan őrültnek, mint amilyennek házat kell nyitni! - Azt akarja, hogy megmelegedjenek, ahogyan a vásáros is azért kezdi mókázva, hogy a zsebek megnyíljanak . - Melyik úgy mégis itt a legőrültebb köztetek? Jelentkezzen a főbuggyant! Ki szervezi a zsugát? Én új fiú vagyok, a legjobb oldalamról akarnák bemutatkozni, meg főleg annak, akit a legjobb oldalam illet. Melyik itten a kerge kos? Ezt mind egyenesen Billy Bibbitnek címzi. Lekönyököl az asztalra, és olyan merően néz rá, hogy Billy akaratlanul is habogni kezd, mondja, hogy nem ő a ker-ker-kerge kos, de már a le-le-le-le-legjobb úton van. McMurphy odatolja a nagy péklapát tenyerét elébe, úgyhogy Billy nem tehet mást, belecsap. - Ez derék - mondja McMurphy. - Örülök, hogy a le-le-legjobb úton vagy, mert
én is oda tartok, de én rögtön föl a csúcsra törekszek. -Oda néz, ahol a Hevenyek egyik csoportja abbahagyta a kártyát, aztán összekulcsolja a két kezét, és roppant egyet az ízületein. - Szerintem ahhoz, kollégám, hogy itt az ember az osztályon császár lehessen, ahhoz először is ki kell tudni osztani egy igazi véres partit. Azért azt mondom, mutassál be engemet a kerge kosnak, hadd lássuk meg, ki a legény. Senki nem tudja, hogy ez a nagymellényű, sebhelyes, öblös kacajú alak színt játszik-é itt nekünk, vagy annyira háborodott, mint a beszéde mutatja, vagy még rá is játszik a hüyeségére, de mindenesetre nagyon kezdik élvezni, ahogy belemelegednek a játékjába. Nézik, ahogy a nagy vörös kezét rácsappantja Billy vézna karjára, és várják, mit fog szólni Billy. Billy is látja, hogy minden szem rajta, így aztán körülnéz, és kiszúrja az egyik piroskázót: Harding - mondja Billy -, i-i-i-itten rólad lesz szó. T-t-t-e vagy az el-el-el-el-elnöke a Betegek T-t-t-tanácsának. Ez az úr v-v-ve-led kíván szólani. A Hevenyek most már összevigyorognak, kezd alábbhagyni a feszültség, inkább örülnek, hogy valami rendkívüli dolog történik. Bökdösni kezdik Hardingot, hogy tessék, mondja meg, valljon színt, ha egyszer ő a kerge kos. Harding leteszi a lapját. Ideges, egyszálbél ember, néha azt hinni, hogy a moziban lehetett látni valamikor - hétköznapi embernek nagyon jóképű volna. Válla széles, hegyes, valahogy abba gubózik bele, amikor magának akarna maradni, és a keskeny, rebegő fehér keze mintha szappanból lenne kifaragva - olykor meg mint két fehér madár elszabadul, rebeg előtte, amíg észre nem veszi, s el nem dugja a térde közé. Zavarja nagyon az a két szép keze. Azzal választották be elnöknek a Betegek Tanácsába, hogy papírja van róla, hogy ő főiskolát végzett. A papír az ott van neki bekeretezve az éjjeliszekrényén az asszony fürdőruhás képe mellett - az is olyan, mintha már moziban látta volna az ember. Nagy mellei vannak, és előkelően az ujjaival tartja fölébük a fürdőruha fölső részét, úgy néz féloldalvást bele a lencsébe. Mögötte Hardingot is látni, törülközőn üldögél az egyszálbél formájával, mintha azt várná, hogy valami szőrös idegen majd homokot rúg rá. Harding sokat dicsekszik a feleségével. Azt mondja, ilyen kívánatos asszony nincs több a földön, és a legszebb, hogy ővele nem bír betelni éjjelente. Amikor Billy megszólítja, Harding hátradől a széken, az arca fontoskodóvá válik, és a mennyezetnek beszél fölfele, se Billyre, se McMurphyre rá nem néz. - És ez az... úr, ez előjegyzésbe vetette magát, Mr. Bibbit? - Cs-cs-cs-csakugyan, e-e-e-előjegyeztette magát, Mr. McM-m-m-murphy? Mr. Hardingot u-u-u-ugyanis nem lehet csak úgy zavarni a b-b-b-bokros teendői közepette. - És ez a bokros Harding, ez itt a kerge kos? - kérdi McMurphy, ahogy fél szemét lehunyva Billyre néz, Billy pedig sebesen bólogat. Nagyon tetszik neki, hogy egyszerre ennyi figyelemben van része. - Akkor mondd meg a kerge kos Hardingnak, hogy R. P. McMurphy beszélni akar vele, és hogy ez a kórház kettőnknek nem elég tágas. Én mindenütt vezéregyéniség vagyok. Én kos voltam a rönkhajkolóknál fönn északnyugaton, és kos voltam a hamiskártyások közt Koreától idáig és vissza, de még a pendletoni borsótermesztő üzemegységnél is kos voltam a gyomlálásban, úgyhogy ha már kimondották rám, hogy hülye vagyok, akkor ebbe is az élre török. Mondd meg ennek a Hardingnak, hogy vagy össze meri akasztani velem a bajszát férfi módra, vagy gyáva kutya, és ha estére el nem kotródik a városból, hát én magam leszek a sintérje neki! Harding hátraveti magát a széken, és belefogódzkodik a kabátja hajtókájába. - Mondja
meg, Bibbit, ennek a berzenkedő McMurphy gyereknek, hogy déli harangszóra várom a nagy fogadóteremben, és majd elválik, melyikünknek fényesebb a tökéletessége. Harding megpróbálja olyan déliesen húzni a beszédét, mint McMurphy, csak az elfúló kappanhangja nem valami hatásos. - Azt is megmondhatja neki, hogy jól kösse föl, mert én már majd két éve viselem a kerge kos tisztét itt az osztályon, és hülyébb vagyok, mint a sokévi átlag. - Mr. Bibbit figyelmeztesse jó előre Mr. Hardingot: én megmondtam, és olyan hülye vagyok, hogy Eisenhowerra szavaztam. - Bibbit! Figyelmeztesse Mr. McMurphyt, hogy én olyan hülye vagyok, hogy kétszer szavaztam Eisenhowerra! - Ha ez így igaz, akkor súgja meg Mr. Hardingnak -McMurphy letenyerel az asztalra, és suttogóra fogja a hangját -, én olyan hülye vagyok, hogy az idén novemberben megint csak Eisenhowerra akarom adni a szavazatomat. - Le a kalappal - mondja Harding, azzal meghajlik McMurphy előtt, és kezet ráz vele. Tisztán látom, hogy McMurphy vitte el a pálmát, csak azt nem értem, miben. Addigra már mind az összes Hevenyek hagyják a foglalkozásukat, és idesereglenek, hogy megnézzék közelebbről ezt az új fiút. Ilyen még nem fordult itt meg az osztályon. Még azt se láttam, hogy valakitől ennyire kérdezgették volna, honnan jött, mivel foglalkozik. Azt feleli a kérdésekre, hogy ő elhivatott ember. Azt feleli, favágó volt, mielőtt a kato-náékhoz bekerült volna, és csak ott vezették rá, mi őneki a természetes hajlandósága. Némelyiknek azt tanítják meg a katonáéknál, hogyan kell lógni, meg hogyan kell elszarni a becsületet, őtet viszont megtanították pókerezni. Akkor megtalálta a hivatását, s úgy döntött, hogy életét a szeren- csejátékoknak szenteli. Ezentúl, így szólt a döntés, pókerezni fogok, megmaradok független embernek, ott szállok meg, ahol rám esteledik, s ahonnét ki nem löknek, mert mint mondja: - . .. tudjátok, mennyire rámászik a társadalom az elhivatott emberekre. Amióta én a hivatásomat megtaláltam, azóta megjártam annyi börtönt, hogy a címükkel prospektusokat bírnák megtölteni. Azt mondják rám, hogy notórius verekedő vagyok. Mivelhogy a bunyóba beszállok néha. Az anyjuk valagát! Akkor nem fájt nekik annyira, amikor hajkoló koromban leálltam egy kicsit bunyózni. Bocsánatos bűn, mondták erre, mivelhogy egy nehéz testi munkásnak le kell ereszteni a gőzt, így magyarázták. Viszont ha az ember kártyás, és tudják, hogy itt-ott levesz egy társaságot, akkor mindjárt bűnöző, hogyha hangosabbat talál fingani. Barátom! Az ember nem bírt a pénzéhez jutni, egyre-másra elüldözték. A fejét rázza, és fölfújja a képét. - Na de ez se sokáig ment. Megismertem a dörgést. Ez, ami időt lehúztam Pendletonban garázdaságért és testi sértésért, ez már egy jó egy év után volt az első esetem. Rá is fáztam. Mert kijöttem a gyakorlatból. A palimadár föl bírt állni a padlóról, és zsarukat bírt hozni, pedig én még a városban voltam. Meg kell hagyni, nagyon erős egyénisége volt a palimadárnak. Megint elneveti magát, aztán folytatja a bemutatkozásokat, és rögtön leül csülközni a többiek közé, mihelyt az egyik fekete nagyon szorongatja már a lázmérővel. És mikor a Hevenyek felén mindenkinek bemutatkozott, mindenkivel kezet rázott már, jön át a mi oldalunkra az Idültekhez, mintha nem látná a különbséget. Nem lehet megmondani, hogy ilyen barátkozó-e neki a természete, vagy a kártyás kedve hozza-e oda közibénk, akik közt van olyan, hogy már a nevét sem bírja megmondani.
Odamegy Ellishez, és megszorongatja a falra fölfeszített kezét, mintha politikus volna korteshadjáraton, és Ellis szavazatára ugyanúgy számolna, mint a többiekére. Kollégám - mondja Bilisnek ünnepélyesen -, engemet R. P. McMurphynek hívnak, és nem szeretem, ha egy fölnőtt ember a saját levében álldogál bokáig. Miért nem megy egy kicsit megtörülközni? Ellis lenéz a tócsába, és maga is meglepődik. - Kösz, hogy szólt - mondja, és már indulna is el a retyó felé, csak akkor veszi észre, hogy ki van szögezve. McMurphy ellép az Idültek sorfala előtt, és kezet ráz Matterson ezredessel, Rucklyval és az öreg Pete-tel. Kezet ráz a Kerekesekkel, a Gyalogokkal és a Tengőkkel. Az olyan kezet is megrázza, amiket úgy emel föl fagyos ölekből, mint a döglött madarakat csontból faragott, félreesztergált, tört játékszereket. Mindenkivel kezet ráz, csak a Víziszonyos George-dzsal nem, mert az vigyorogva meghátrál a nagy piszkos keze elől - így aztán McMurphy tiszteleg neki, s ahogy odébbáll, lenéz a tenyerére, és azt mondja: - Hallod-e, kezem, honnan tudja ez, hogy mi disznóságban benne voltál már? Senki el nem bírja gondolni, mit akarhat ez, miért törekszik annyira az ismeretség után, de mindenesetre ez is jobb mulatság, mint a kirakókocka. Egyre mondja pedig, hogy a jó kártyásnak mindenkit ismerni kell, ez is a szakmához tartozik. Viszont azt is tudja biztos, hogy egy ilyen nyolcvanéves vén fostossal ugyan nem lesz dolga, mert az ilyennek jó, ha a szájába be tudja dugni a kártyát, hogy nyámnyogjon rajta. Mégis mintha öröme volna az ilyen találkozásokból. A végén én kerülök sorra. Még mindig ott ülök lepányvázva egy székre a sarokban. McMurphy megáll előttem, beakasztja a hüvelykujját a mellénye karöltőjébe, és hátradőlve hahotáz, mintha ilyen mulatságosat, mint én, nem pipált volna az egész Nappaliban. Egyszerre megijeszt a nevetése, mert úgy veszem észre, tudja, hogy játszok, ahogy ülök s bámulok meredten magam elé, karomat a fölhúzott térdem köré kulcsolom. - Hűha! - kiáltja el magát. - Hát ez meg kiféle? Tisztán emlékszek az egészre. Emlékszek, hogyan hunyja le a fél szemét, hogy nyaklik hátra a feje, s hogy néz végig rajtam a sebhelyes orra irányzékán át, és hogyan nevet. Először azt hittem, azt neveti, mennyire nem illik rám az indián arc meg a zsíros, fekete indián haj. Aztán azt gondoltam, hátha az elcsigázott formámat neveti. És csak a végén ötlött az eszembe, hátha inkább azért nevet, mert őt egy percre föl nem ültethettem a süketnéma cirkusszal - akármilyen cselesen csinálom, mindjárt észreveszi, s csak nevet rám, s kacsint hozzá. - Mi az ábra, főnököm? Maga az Ülő Bika ülősztrájkon? - Hátrapillant a Hevenyekre, meg akar győződni, hogy nevetéssel jutalmazzák-e a tréfáját. Mikor azt látja, hogy épp csak összevihognak, megint énrám mered, s újfent rám kacsint. - Hogy hínak, főnököm? Billy Bibbit kiált át a terem túlsó sarkából: - Bromden-nek h-h-hívják. Bromden fő-fő-fő-főnöknek. Amúgy mindenki Se-se-se-serteperte Főnöknek hí-hívja, mert a seggsegg-segítők mindig őtet állítsák be s-s-s-sepreni. Más ha-ha-hasznát nemigen venni. S-s-s-sike. - Billy a tenyerébe ejti az állát, s elgondolkodik. - Ha én s-s-sike tanánánák lenni, én ki is v-v-végezném magamat e v-v-v-világbul. McMurphy le nem veszi a szemét rólam. - Sok eső esett errefele, mi? Eléggé megnyúlott a főnök. - Valaki egyszer v-v-végigmérte egész hosszában, és f-f-fölötte volt a két méternek.
M-m-másként szegény a t-t-tulajdon árnyékától is b-be-be-megijed. Nagy s-s-s-sike-bóka-indián. - Én is úgy néztem, indián, ahogy itt ül. Csak a Bromden nem indián név. Milyen törzsbéli? - F-f-fogalmam sincs - feleli Billy. - Már amikor én jöttem, m-m-már akkor itt volt. - Úgy értesültem az orvostól - szól közbe Harding -, hogy félvér, és ha jól emlékszem, columbiai. Kihalt törzs maradéka, a Columbia Zúgója alatt éltek. Az orvos szerint az apja törzsfő volt, azért hívjuk Főnöknek. Ami viszont a Bromden nevet illeti, indián néprajzi ismereteim sajnos odáig nem terjednek. McMurphy lehajlik, az arcát egészen odadugja az arcomhoz, a szemébe kell nézni. Igaz ez? Siket maga, főnök? - S-s-siketnéma ez bizony. McMurphy félrehúzza a száját. Hosszasan vizsgálja az arcomat, aztán fölegyenesedik, s elébem tolja a tenyerét. - Ha sike, ha bóka, attól még adhat kezet! Én megmondom egyenesen, főnököm, akármilyen nagyra nőtt, hogyha énvelem le nem kezel, azt rossz néven veszem. Márpedig az új kerge kost megsérteni nem tanácsos dolog. Ahogy ezt kimondta, hátrapillant Harding és Billy felé. El is fintorodik, de a nagy péklapát tenyerét otthagyja előttem. Jól megjegyeztem magamnak a kezét. A körme alja alatt kenőolaj, még amióta szerelőműhelyben dolgozott valamikor. Keze fején, az ujja göbétől fölfele horgony van tetoválva. A középső göbön piszkosodó szélű ragtapasz. A többi göb csupa ütés, vágás, horzsolás, némelyikje újabb, némelyikje régibb keletű. Az is előttem marad, hogy kisimították a tenyerét a fanyelű fejszék, kapák. Nemigen nézné ki ilyen kézből az ember, hogy kártyaosztásra termett. A tenyere hajlatában fölhasadozott a kéreg, és a repedésekben meggyűlt a piszok. Kóborgásainak a térképe. Még az is eszembe van, hogy sikárolta a tenyere az én tenyeremet. Vaskos ujjai rákapcsolódtak a kezemre, és a kóró karomban furcsa zsibogás támadt, mintha a vérét átömlesztette volna belém. A vérét meg az erejét. Majd akkora lett tőle a kezem, mint az ő keze. - Mr. McMurry! A Főnéni állt meg a Nappali ajtajában. - Lenne szíves ide fáradni, Mr. McMurry? Ilyen a Főnéni. A lázmérővel bökdösődő fekete érte ment, idehozta ránk. Áll az ajtóban, karóráját pöcögteti a lázmérővel, a szeme jár, mint a gyíknak, próbálja befogni az új embert. A száján háromszögforma csücsör, akár a kaucsukbabának, ha a cuclit kirántják belőle. - Williams műtőstől hallom, Mr. McMurry, hogy vonakodik alávetni magát a felvételi zuhanyozásnak. így van? Higgye el, kérem, hogy az osztály betegeivel való kapcsolat kiépítését messzemenően méltányolom, sietségre azonban semmi ok nincs. Sajnálom, hogy csevegését Mr. Bromdennel félbe kell szakítanom, mégis úgy érzem, fontos, hogy értésére adjam: itt min-den-ki-re vonatkozik a szabályzat! McMurphy hátraveti a fejét, és megértően ráhunyorít a Főnénire, amiből látni való, hogy őt a Főnéni se ültetheti föl. Én se. Átlát rajtunk. Így hunyorít rá egy pillanatig. - Drága asszonyom - mondja végül -, el sem hiszi, mennyit hallottam a szabályzatokról, hogy énrám ugyanúgy vonatkoznak... Elvigyorodik. Ott állnak egymással szemben, és dobálják egymásnak a szélesnél
szélesebb mosolyokat, próbálják egymás erejét. - ... pedig hát én is szabálynak tartom a szabályt, csakhogy más értelemben. Azzal elereszti a kezemet. * Az üvegkalickában a Főnéni kinyit egy idegenből érkezett csomagot, üvegcséket vesz ki belőle, és fecskendőveltűvel kiszívatja belőlük a tejes-zöld színű folyadékot. Az egyik kisnővér, amelyiknek a fél szeme aggodalmasan kering folyton, míg a másikat merően a munkájára szegezi, felveszi a teli fecskendővel megrakott tálcát, de még nem indul el vele. - Mi a véleménye erről az új betegről, Miss Ratched? Jóképű ember, meg kell adni, barátságosnak is látszik, minden, de az én szerény véleményem szerint ez át akarja venni az osztályt. A Főnéni az ujján próbálja a tű hegyét. - Attól tartok - mondja, azzal bedöfi a tűt az üvegzáró gumiba, és kezdi lefelé húzni a dugattyút -, hogy éppen ez a terve: átvenni a hatalmat az osztályon. Az ilyen típust manipulátornak hívjuk, Miss Flinn .. . mondom, ezt a fajta embert, aki mindent és mindenkit a tulajdon céljaihoz használna fel. - Persze. Értem. De mégis. Egy elmeosztályon? Miféle cél vezetheti egy elmeosztályon? - Sokféle. Nem is egy. - A Főnéni nyugodt, mosolygós, belefelejtkezik a fecskendők töltésébe. - Kényelem és jó élet, példának okáért. Hatalom- és dicsőségszerzés vágya, lehet az is. Nyereségvágy. Vagy akár együtt mindezek. Előfordul, hogy a manipulátor célja a merő bomlasztás az osztályon. A kinti társadalomban is vannak ilyen emberek. A manipulátor néha annyira felforgatja a betegek életét, és felbomlasztja az osztály rendjét, hogy hónapok kellenek, amíg aztán megint rendes kerékvágásba tér az élet. Az elmeosztályok mostanában divatozó türelmes elvei könnyíte-nek a dolgán. Évekkel ezelőtt nem boldogulhatott volna a bomlasztással. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt volt egy betegünk, Mr. Taber, igazi osztálybomlasztó. Veszedelmesen működött. Egy darabig. - Felnéz, s úgy tartja maga előtt a félig megszívott fecskendőt, mint egy kis varázsvesszőt. A szeme elréved, látszik, hogy messzi kedves emlékein mereng. - Mister Tay-bur - méregeti a nevét a nyelvén. - Csak hát - tűnődik a kisnővér -, csak hát azt nem értem még mindig, miért jó a betegnek a bomlasztás? Miféle elgondolás vezetheti? A Főnéni azzal fojtja belé a kérdést, hogy visszadöfi a tűt az üvegcsébe, megszívja a fecskendőt, kirántja, s leteszi a tálcára. Nézem a kezét, ahogy az új fecskendőért nyúl, ahogy a főző fölé pattan, megáll a fecskendő fölött, lecsap rá. - Elfelejti, Miss Flinn, hogy elmekórtani intézetben vagyunk. A Főnénit csak az hozza ki a sodrából, ha osztályának ama, pontos, finommechanikus működését megzavarja valami. Egy szalma keresztbe fehér kis méreggörcsbe rántja a mosolyát. Ezt az egyforma babamosolyt aztán betűri az orra s az álla közé, a szeme mögött áramfejlesztő surrog szakadatlan, s érezni, hogy belül peng, mint a megfeszített acél. Én tudom, én megérzem. És amíg a keresztbe-szalmát odább nem tette, ahogy mondja, „le nem rendezte", addig nincs nyugsága, se enyhülése. Uralma alatt az osztály, a Benn, szinte hibátlanul lerendeződött. Csak az az egy baj, hogy a Főnéni nem lehet örökké benn az osztályon. Kinn is kell valamennyi időt töltenie. Fél szemmel tehát a Kinnen van, azon is rendez. A többiekkel együttes munkálkodása
teszi az Üzemet - azt a hatalmas szervezetet, ami a Kinnel is azt akarja tenni, amit ő tett a Bennel, a lerendezés régi harcosa. Már akkor ő volt a Főnéni itt, amikor én isten tudja mikor bejöttem Kinnről, vagyis már az isten tudja mióta a lerendezés művészetének szentelte magát. S hogy az évek során át figyelem, egyre gyakorlottabb. A mesterség megacélozta, s most már úgy kormányoz, hogy erejét vékony haj szálhuzalokon közvetíti szerte, és ezt csak én veszem észre, senki más. Olyannak látom a Főnénit, mint az éber gépembert, amelyik a huzalhálózata közepében ül, akár a pók, és fáradhatatlanul sző, foltoz, igazít méri ki, milyen áramot küldjön melyik irányba, hogy a kívánt eredményt kapja meg. A katonáéknál villanyszerelő mellett segédkeztem a táborban, mielőtt áthajóztak volna Németországba, és egy kis elektronikát a főiskolán is fölszedtem, úgyhogy értek valamit az ilyen szerelésekhez. A hálója közepében ott valami olyan világot álmodhatik, amelyik tiszta, áttekinthető, zavartalan, mint az üveghátú zsebóra, a menetrendjét semmi nem zavarja - az összes betegek, akik nincsenek Kinn, az ő szeme sugarának igézetében élnek, csupa Kerekes Idültek, s a nadrágjából mindnek egyenes üvegcső vezet le a padló alá, az elfolyócsatornába. Évekig válogatta az eszményi munkatársakat. Mindenfajta, mindenféle korú orvosokat vizsgált, akik jöttek be, hozták elébe az elgondolásaikat, hogyan kellene szervezni az osztályt, s némelyiknek volt is elég mersze, hogy kiálljon az elgondolásáért. A jegeces szeme fényében tartotta őket napról napra, amíg csak a lázhideg el nem vitte őket. „Meg nem tudnám mondani, mi is pontosan a bajom magyarázzák a személyzetisnek -, de mióta azon az osztályon azzal a nővel összezártak, azóta nekem mintha szalmiákszesz csörgedezne az ereimben. Folyton rajtam a borzongás, a gyerekeim nem akarnak az ölembe ülni, a feleségem nem fekszik le velem, úgyhogy nekem nincs más, csak az áthelyezés, nekem mindegy, hova ... az idegbolondokhoz, a szeszkredencekhez, a csonthegesztőkhöz ... egész mindegy!" Így selejtezett a Főnéni, évekig. Egyik orvos három hétig húzta, a másik három hónapig. Aztán megállapodtak a végén. Kiválaszt magának egy széles képű emberkét, a csöpp két szeme úgy szorul össze az orra gyökén, mintha szűk szemüveggel húzatta volna évekig - most pedig az inggombjára hurkolt csíptetőt hord, fölteszi az orra nyergére, s ott egyensúlyoz vele, hol jobbra, hol balra billentik ki, azért ha beszél, inkább féloldalvást biccenti a fejét, hogy a csíptető egyenesbe legyen. Ez lett a választott orvosa. A három nappalos feketéjét évek során át válogatta össze - ezrével próbálta s üldözte el őket. Látom, ahogy járulnak elébe, lógó orrú, duzzogó fekete álarcok, és látom, ahogy az első pillantásra meggyűlölik az alabástrom babafehérségét. Vizsgálja őket, taksálja a gyűlöletüket úgy egy hónapig, aztán ereszti szélnek mind, mert nem bírnak eléggé gyűlölni. Végén, mire összeszedi magának azt a hármat, aki kell - egyenként, és évek esnek közbe, míg azt az egyet beleszövi terveinek hálójába -, biztos, hogy megfelelnek gyűlöletre is. Már öt éve voltam az osztályon, mikor az elsőt begyűjtötte magának. Inas kis törpe, a színe akár a kihűlt aszfalt. Az anyját még Georgiában erőszakolták meg neki, az apja végignézte, mert istránggal az izzó vaskályhához kötötték, úgyhogy a vér megállt a cipőjében. Ez a gyerek a szekrényből lesett, akkor még csak ötéves volt, a szemét majd kinézte az ajtó hasadékán, de akkortól megállt a növésben. A szeme héja lazán lóg le a szemöldökéről, mintha denevér telepedett volna az orra nyergére. Mint a szürke kordován, olyan az a laza bőr, mindig csak éppen megemelinti, amikor új ember
érkezik az osztályra - kinéz alóla, végigméri, aztán biccent, de csak egyszer, mint aki azt mondja, persze, pont ilyennek gondoltam. Sörétes zacskóval akarta megdolgozni a betegeket, mikor bekerült, de aztán a Főnéni mondta nekí, hogy most már ez nem divat, otthon hagyatta vele a zacskót, és a maga módszerét tanította meg neki: megmutatta, hogy takargassa a gyűlöletét csöndes várakozásban, hogyan illesse ki azt az egy pillanat elgyöngülést, aztán hogy húzza meg a nagy kötelet, és mekkorát csavarjon rajta attól fogva. Hogy fordítson rajta még egyet meg még egyet. Mert csak így lehet lehet őket ráncba szedni, okította. A másik két fekete két évre rá jött, talán csak egy hónap volt a kettejük munkába állítása közt, de olyan egyformák is mintha egyiket a másikáról koppintották volna le. Magasak, csontosak, gonoszok, és az arcuk úgy van kifaragva, hogy sose változik. Akár a kovakőből repesztett nyílhegyek. A szemük szúr. A hajuk a bőrt lehorzsolja, ha véletlen hozzá talál érni az ember. Feketék, mint a telefon. A Főnéni megtanulta a hosszú seregszemléből, hogy mentől feketébbek, antól többet adnak a tisztaságra, takarításra, sikálásra, és antól nagyobb rendet tartanak. Például mindjárt az egyenruhájuk, az olyan fehér, mint a szűz hó. Rideg fehér, akárcsak a Főnéni ruhája. Mind a hárman hófehérre kikeményített nadrágot hordanak, és hozzá fehér inget, amit oldalt kapcsolnak lenn patenttal, és mint a jégpálya, olyanra fényesített fehér cipőt, csak a talpuk piros gumi, azért tudnak olyan zajtalanul surranni a folyosón. Teljes halotti csöndben jönnek-mennek. Hol itt, hol ott bukkannak fel az osztályon, valahányszor egy beteg úgy dönt, hogy megvizsgálja magát, vagy valami titkát súgja meg a másiknak. Ott áll a sarokban, és azt hiszi, magában van, amikor egyszer csak nyikordulást hall, és a tajték kiütközik a szája sarkán, mert megfordul, és a feje fölött hideg kőálarc suhan el a falon. Csak a fekete árnyékát látja. A teste elvész a fehérségben. A falak olyan hófehérek, akár az egyenruhák, és mindig le is vannak dörgölve tisztára, akár a hűtőszekrények - csak a fekete arcok meg a kezek úsznak rajtuk. Sokéves gyakorlattal mindjobban behangolódtak a Főnéni hullámhosszára. Egymás után szakadoztak le a távvezetékről, és most már mennek sugárirányításra. A Főnéni sose ad ki hangos utasításokat vagy pláne írott ordrét, hogy aztán valamelyik látogató feleség vagy népiskolai tanítónő majd megtalálja. Nem is kell már neki így. Magasfeszültségű hullámhosszon veszik tőle a gyűlöletet, és már teszik is, amit akar, ki se gondolta jóformán. Mikor így megszervezte magának a személyzetét, akkor már működik minden simán, akár a csöngetőóra. Amin csak a betegeknek az eszük jár, vagy amit mondanak meg tesznek, az mind ki van tervelve hónapokkal előre, a nővérek napi kis följegyzései szerint. Az ilyen följegyzéseket legépelik, betáplálják egy gépbe, aminek a zümmögését mindig kihallom a Nővérszoba vasajtaja mögül. A gép aztán visszaadja kis négyszögű lyukakkal a Napirendi Kártyákat. A lyukrendszerrel keltezett Napirendi Kártya mindennap pontosan belekerül a vasajtó méretre készült résébe, s a falakban elkezdődik a zümmögés. Fél hétkor kigyulladnak a lámpák a hálóban. A feketék kitépik a Hevenyeket az ágyból, odaállítják őket a padlócsiszolásnak, a hamutartók kiöntögetésének, a fallevakarásnak azon helyen, ahol előző nap az egyik öreg kolléga rövidre zárta magát, és nagy füsttel, égő gumiszalaggal kipurcant. A Kerekesek lelógatják fás lábukat az ágyról, úgy várják, mint az ülő szobrok, hogy a tolószéküket begördítsék. A Tengők az ágyba hugyoznak, ezzel működésbe hozzák a villamos
riasztóberendezést, amely egyben meg is simítja őket árammal, kilöki őket az ágyból a kőre, úgyhogy a feketék már csak leöblítik őket gumicsővel, aztán beöltöztetik őket tiszta egyenzöldbe. Háromnegyed hétkor már zizegnek a villanyborotvák, és a Hevenyek ábécésorban fölállnak a tükrökhöz. Amikor a Hevenyek végeztek, a magamfajta járó Idültek jönnek, s végül a Kerekeseket gördítik be. Az a három öreg szivar, aki borotválatlan maradt, arról a Nappaliban kaparják le a sárga odaszáradt nyállal együtt a borostát, de a homlokukat közben hátraszíjazzák nekik, hogy a fejük ne lötyögjön a villanyborotva alatt. Van olyan reggel, hétfőn különösen, amikor próbálom megúszni a borotválást, és elbújok. Máskor meg inkább úgy nézem, az a ravaszabb, hogyha beállok A és C közt az ábécérendbe, és mozgok előre, mint mindenki más, a lábam se emelem ... a padlón át hatalmas mágnesok húzzák, irányítják el a személyzetet, a betegeket, akár a bábokat, kit-kit a maga rendjén .. . Hét órakor nyílik az Ebédlő, és megfordul a sor: Kerekesek előre, Talpasok utánuk, a Hevenyek hozzák tálcán a kukoricapelyhet, a szalonnás rántottát, a pirítós kenyeret vagy ma reggel még két fél őszibarackbefőttet is tépett salátalevélen. Némelyik Hevenynek az is a dolga, hogy egy-egy Kerekest kiszolgáljon. A legtöbb Kerekes rossz lábú Idült, enni attól tudnak, de van aztán az a három, amelyik a nyakától lefele el van halva, de a nyakától fölfele se sokat ér. Ezeket mondják Tengőknek. A feketék betolják hármójukat, de csak akkor, amikor már mindenki ül, odagördítik őket a fal mellé, és odaviszik nekik a három egyforma tálcát, csak az étcédula mutatja rajta, melyik-melyik, mert másképp igen egyforma moslékféle eledelt kapnak. Lágy Aprított - ezt írja elő az étcédula a három fogatlannak: tojás, sonka, pirítós kenyér, szalonna, amit harminckétszer összerágott nekik a rozsdamentes szerkentyű a konyhában. Látom a csücsörgőre álló erszényszájukat: olyan, mint a porzsák tömlőjének a szája a porszívón, ahogy egyszer csak megindul, és dől belőle kifele az összerágott sonka a tányérba falun a budi felől hallani ilyen hangot. A feketék valamivel gyorsabban rámolják bele a rózsaszín szájakba az eledelt, mint ahogy elnyámnyognának rajta, és a Lágy Előreaprított lefordul a szájuk sarkáról a kis gödrös állukra s onnét az egyenzöldre. A feketék szidják a Tengőket, és tágítják a szájukat, körkörösen kanalazva bennük, mintha almából beleznék ki a rothadást: „Ez a vén foltos Blastic, ez egyszer itt fingik ki a kezemben. Már én nem tudom, hogy az aprított szalonnát nyomom vissza beléje, vagy a nyelvének a darabkáit..." Fél nyolcra már visszatértünk a nappaliba. A Főnéni ki néz az üvegkalicka tábláján, amit addig fényesítenek, hogy már meg nem lehet mondani, üveg van-e ott, és csak rábólint a látványra, azzal fölnyúl, s egy lapot letép a fali naptárjáról, minthogyha egy nappal közelebb jutottunk vol na a célhoz. Megnyomja a gombot, megindul az Üzem. Nagy bádoglapot ráznak meg valahol, annak a repegését hallom. Csend, rend, figyelem! Hevenyek - üljenek a Nappali kijelölt felébe, és várják meg, amíg a kártyákat meg a Capitalyt helyükbe viszik. Idültek - üljenek kijelölt helyükre, és várják meg rendben a kirakókockát. Ellis - álljon a helyére a falhoz, föltett kézzel várja a szöget, és vizeljen végig a lába szárán. Pete - ingassa a fejét, mint a bábu. Scanlon - bütykölje össze a kacsos kezével azt az álombombát, amivel szét akarja veretni ezt az álomvilágot. Harding - kezdjen beszélni, és rebegtesse hozzá a két galamb kezét, majd dugja a hóna alá, mivelhogy felnőtt embernek nem illik a szép kezét így lobogtatni. Sefelt - álljon neki nyögni, hogy a foga mennyire fáj, és hogy a haja mind kihullik. Az egész társaság -
kilélegzik! belélegzik! fegyelmezetten, a szívek azon ütembe dobogjanak, ahogy a Napirendi Kártyán elő van írva. Egyenletes munkazajok kéretnek. Tisztára mint egy rajzfilmen, az alakok laposak és feketével vannak kirajzolva, és végighadonásszák az előírt történetüket, ami még mulatságos is lehetne, ha nem volna vér a papírfigurákban ... Háromnegyed nyolckor a feketék megállnak az Idültek sorfala előtt, és kezdik fölszerelni nekik a katétereket, már legalábbis annak, amelyik nyugodtan tűri. A katéter az egy használt koton, aminek a hegyiből le van vágva, és oda van gumipántozva egy üvegcsőhöz, ami megint levisz az ember lába szára mentén egy plasztikzacskóba. ÚJRA NEM HASZNÁLHATÓ! - az van ráírva, tudom, én öblögetem őktet minden este. A feketék ragasztószalaggal erősítik föl a kotont az embernek a szőréhez, azért aztán az öreg katéteres Idültek a sok leszedésbe olyan kopaszok lesznek, mint a csecsemők ... Nyolc órakor a falakba felerősödik a berregés. „Gyógyszereléshez!" - szólal meg a hangosanbeszélő a mennyezeten a Főnéni hangján. Benézünk az üvegkalickájába, de még csak a közelébe sincs neki a mikrofon - legalább három méterre van tőle, ott magyaráz az egyik kisnővérnek, hogy kell elrendezni a pirulákat a gyógyszerestálcán. A Hevenyek fölsorakoznak az üvegajtónál, A, B, C, D, utánuk az Idültek, utánuk a Kerekesek (a Tengők később kapják meg, egy kanál almalébe keverve). Akik ott fölsorakoznak, papírpohárban kapnak egy kapszulát, azt kell legurítsák a gégájukig egyenest, arra aztán a kisnővér megtölti nekik vízzel a poharat, s leöblíthetik. Megtörténik, hogy valamelyik szamár megkérdi, mit is kell őneki lenyelni itten. - Várjon már egy szóra, angyalkám, mit keres ez a két kapszula itt a vitamintablettám mellett? Erre még régről emlékszek. Nagydarab nyavalygós Heveny, úgy ismerik, mint notórius rendbontót. - A gyógyszere, Mr. Taber, higgye el, jót tesz. Szépen lenyeljük, egy-kettő! - Csak én azt szeretném tudni éppen, hogy miféle gyógyszer. Amúgyhogy gyógyszerpirula, azt látom én, már ne is haragudjon... - Kapja be, Mr. Taber... a kedvemért, jó? - oldalvást rápillant a Főnénire, hogy elnézi-e neki ezt a kis enyelgést, aztán megint a Hevenyen állapodik meg a szeme. De annak most se akaródzik lenyelni egy olyasmit, amiről nem tudja, mi az, még a kisnővér szép szeméért se. - Én nem hepciáskodni akarok, kisasszonykám. Csak viszont akármit se akarnék lenyelni. Hátha ez is egy olyan faramuci pirula, ami más embert csinál belőlem? - Ne izgassa föl magát, Mr. Taber ... - Mi, én föl vagyok izgulva? Ne csináljunk már Krisztusból bohócot! A Főnéni közbe a háta mögé surranik neki, rákulcsolja kezét a karjára, úgyhogy Taber már mozdulni se bír vállból. - Ne fáradjon, Miss Flinn - szólal meg. - Ha egyszer Mr. Taber gyerekeskedni akar, akkor úgy kell bánnunk vele, mint a gyerekkel. Megpróbáltuk vele szépszerével. De úgy látszik, Mr. Taber nem érti a szép szót. Bizalmatlansággal hálálja meg a jóakaratot. Ha nem akarja lenyelni az orvosságát, Mr. Taber, akár el is mehet. - Én csak azt szerettem volna tudni, a Jézus is megáldja ... - Elmehet. Taber el is pályázik morogva, amint a Főnéni a karját eleresztette, és egész délelőtt a
klozett körül törölget, töpreng magában, mi is lehetett a kapszulákban. Én egyszer egy ugyanolyan piros kapszulát a nyelvem alá rejtettem, azt hitték, lenyeltem, aztán később a takarítóholmik közt a szekrényben föltörtem. Szemhunyásnyi idő alatt, míg porrá nem vált, láttam, hogy egy olyan elektronikus elem, amilyennel a Radar Hadtestnél dolgoztunk a katonáéknál, szabad szemmel alig is látható huzalkák, abroncsok, tranzisztorok - de ez olyanra volt megcsinálva, hogy azonmód porrá váljon, mihelyst levegő éri... Negyed kilenc után öt perccel kiosztották a kártyát meg a kirakókockát... Nyolc óra huszonöt perckor valamelyik Hevenynek kiszalad a száján, hogy meg szokta lesni a nénjét fürdés közben, erre három kollégája az asztaltól egymás hegyen-hátán ront az osztálynaplóhoz, hogy ki ér oda előbb, ki írja be ... Fél kilenckor kinyílik az osztályajtó, és két műszaki üget be rajta. Borszaguk van. A műszakiak mindig sietősen jönnek vagy éppen ügetnek - muszáj nekik, mert annyira előre vannak görbedve, hogy másképp nemigen állnának meg a lábukon. Görbedtek mindig, és borszagúak, mintha a szerszámjaikat borban fertőtlenítenék. Behúzzák maguk mögött a laborajtót, én meg mindjárt odahúzódok sertepertélni. Akárhogy sikoltoz az acél a köszörűkövön, csak-csak kihallok valamit a hangjukból. - Már megint mit rángatják az embert ide hajnalban? - Az egyik hangyás ürgének kell beszerelni a Beépített Kíváncsisági Kiiktatót. A Főnéni azt mondja, postamunka, nem is tudom, az egyik bigyó itt van-e hozzá kéznél. - Lehet, fel kell hívni majd az IBM-et, hogy futólépésben hozzanak ki egyet, de előbb meg kell nézni a raktárt. .. - Hé! Ha már ott benn vagy, adjál ki egy üveg tiszta tintát! Én már egy anyát nem bírok meghúzni, ha tinta nincs bennem. Azzal együtt jobb itt, mintha egy garázsban gürizne az ember... Annyira szavakész mind a kettő, olyan gépiesen pereg a beszélgetés, mintha képregényből vágták volna ki. Odébb húzódok a sertepertéléssel, mielőtt rajtakapnak a hallgatózáson. A két nagydarab fekete elkapja Tabert a klozetton, és bevonszolják a matracos szobába. Az egyiket jól sípcsonton találja rúgni. Torkaszakadtából kiabál. Én inkább azon csodálkozok, milyen tehetetlen most, hogy lefogják, mintha fekete vasba verték volna. Végiglökik a matracon, hasra fordítják. Az egyik a fejére ti, a másik megrepeszti a nadrágot az ülepén, s kezdi hámozozni le róla. Utoljára mintha zöldsalátába lenne csomagolva, ott virít előttük Taber rózsaszín feneke. Szitkait a matracba ordítja bele, és amelyik a fején ül, az egyre csak azt hajtogatja: „Semmi baj, Mister Taber, semmi baj ..." Az egyik nővér jön a folyosón, vazelint keny fel egy hosszú tűré, behúzza maga mögött az ajtót, úgyhogy egy pillanatig nem látni, mi van, de aztán már jön is ki, törölgeti a tűt Taber nadrágja cafatján. A vazelinos tégelyt benn hagyta a subában. Még mielőtt a fekete becsukhatná az ajtót, látom, hogy a másik, amelyik Taber fején ül, papír zsebkendőt nyomkod be az orra alá. Sokáig vannak ott benn, míg az ajtó újból kinyílik, s hozzák ki, viszik át a folyosón a laborba. Az egyenzöld most már talpig le van fosztva róla, egy szál vizes lepedőbe csavarva viszik ... - Kilenckor bőr könyökvédős fiatal bennlakó orvosok jönnek, és vagy ötven percig beszélgetnek a Hevenyekkel, hogy miket csináltak kisfiú korukban. A Főnéni igen rossz szemmel nézi ezeket a kefefrizurás bennlakókat, és kínos ötven
perc neki, amit ott töltenek. Az Üzem járása csoszogósra lassul, a Főnéni az orrát húzogatja, és följegyzi magának, hogy jó lesz belenézni ezeknek a bentlakóknak az előéletébe, terheli-e őket közlekedési kihágás vagy ilyesmi... Tíz perccel tíz előtt elmennek a bennlakók, s az Üzem megint nekilendül. A Főnéni az üvegkalickából figyeli a Nappalit, és újból a szokásos kékacél tisztaságot látja maga előtt, az áttekinthető rajzfilm-mozgást. Tabert mentőágyon gurítják ki a laborból. - Adnunk kellett neki még egy injekciót, mert kezdett magához térni a gerinccsapolás közben - jelenti a Főnéninek az egyik műszaki. - Mi volna, ha átvinnénk az Egyes Épületbe, és ha már benne vagyunk, megrezgetnénk egy kicsit . .. Kár bele még egy Seconal, nem? - Kitűnő elgondolás. Utána akár az elektroenkefalográffal is megnézhetik. Könnyen meglehet, hogy kimutatja a további beavatkozás szükségességét. A műszakiak elügetnek, tolják maguk előtt a mentőágyat, mint a rajzfilmfigurák - vagy akár a bábok a Paprikajancsiban, amikor az ördögöt verik, s a vigyorgó alligátor szájába lökik be .. . Tízkor megjön a posta. Néha kap az ember egy tépett borítékot. .. Fél tizenegykor a vöröskeresztes hölgy hoz egy nőegyletet látogatóba, és a kövér kezével tapsikol a Nappaliban. - Ó, olyan égiháború nincs, amit egy mosoly el ne hárítana .. . Hogy tetszik, kislányok? Az üdeség, a tisztaság? Bemutatom Miss Ratchedet. Azért hoztalak benneteket ide, mert ez az ő osztálya. Az elesetteknek valóságos édesanyja. Nem a korára mondom, persze, de ugye értitek, kislányok ... Hangosan, sietősen nevet, hallik, hogy nem igazi a nevetése, inkább mint amikor egy nő kellemetlen vendégek közt feszeng az asztalnál. Alsóruhái annyira szorosak, hogy a fejét elönti a vér, amikor nevet, és az arca vörös, és szétárad, mint a nap, amit egy elsős festőnövendék festett nagy, mosolygós arcúra. Zsidó a lelkem, és zsidó viccekkel szórakoztat, hogy megvigasztaljon, amiért mink nem vagyunk zsidók. Festett szőke haja van és barna bajsza, de szemöldöke, az úgyszólván nincs, azért kihúzza ceruzával, hogy valami mégis legyen. Látogatásokat vezet - kikéri sportkabátos meglett asszonyokat, akik csak bólogatnak, mikor magyarázza, mennyi szép dolog történt itt az utóbbi években. Megmutogatja a tévét, a nagy bőr karosszékeket, az egészségügyi ivókúrákat, aztán mind bevonulnak kávézni a Nővérszobába. Néha csak maga jön, olyankor megáll a Nappali közepén, és magának tapsikol - hallani lehet, hogy a tenyere izzad -, tapsikol kettőt-hármat, míg a tenyere össze nem ragad, aztán úgy tartja a dupla tokája alatt, mint aki imára készül, és ott kezd forogni egy helyben. Forog, pörög a Nappali közepén, hol a tévére néz, hol az új képekre a falon, hol az egészségügyi ivókútra, és áradozik: - Jaj de isteni vadonatúj itt minden! Tündéri! Édes! Hogy itt mi olyan édes, azt soha meg nem tudjuk tőle, ha csak a tapsikolását meg a forgását nem szánja az életünk cukrának - másképp tényleg mintha lágy cukorból volna, és hiába lökné meg az ember, a súlyos alfele visszabillentené az egyensúlyba, mint a keljföljancsit. Soha nem néz az emberek szemébe. Háromnegyed tizenegy körül a betegek ingajáratban vannak az ET, OT, PT szobák közt vizitről vizitre, vagy az olyan lehetetlen kis szobákat járják, ahol a falak sose állnak derékban, és a padló mindig lejt. Az Üzem utazósebességbe váltott. Olyan zümmögés, mint egyszer egy pamutgyárba hallottam, amikor az iskolánk futballcsapata Kaliforniában játszott. Olyan jó volt az egyik idény, hogy a sportszervezők
a városban vérszemet kaptak, és kifizették a kaliforniai repülőutunkat, hogy ott játsszuk le a középiskolák labdarúgóbajnokságát. Az edzőnk nagyon magyarázta a csapat minden pártfogójának, hogy a sport nagyszerű nevelőeszköz, és hogy az ilyen utakkal mit lehet tanulni, s valahány utunkon még a mérkőzés előtt csoportosan végighurcolt minket tejüzemeken, cukorrépa-ültetvényeken, konzervgyárakon. Kaliforniában pamutgyár került sorra. Amikor bementünk a gyárba, a csapat nagyobbik része végignézett mindent, aztán kisétáltak, visszaültek a buszba, és a kártyát verték a bőröndjükön, csak talán én maradtam benn, elhúzódtam egy félreeső sarokba, hogy ne legyek útjába a gépsorok közt szaladgáló néger lányoknak. Elrévedtem itt a gyárban a zúgástól, a kattogástól, az emberi és gépi zajoktól, alakzatoktól. Azért maradtam én, mikor már a többiek mind kimentek, mert valahogy a törzsemnek az emberei jutottak az egészről az eszembe, ahogy a végén, mikor már nem volt más, ott-hagyták a falut, és elmentek a gátépítkezéshez, a kavicsőrlő mellé dolgozni. Azok a kényszeralakzatok, azok az egyformaságba rögösödő arcok... ki akartam én is menni a csapat után a buszba, de nem bírtam. Tél eleji reggel volt, rajtam még mindig az a zeke feszült, amit a bajnokcsapatnak kiosztottak - vörös és zöld zeke, bőrujjas, és a hátán rávarrt futballforma diadalmi jel mutatta, hogy hol mindenhol győztünk -, a néger lányok nagyon meg is néztek érte. Levetettem, de aztán is csak néztek. Akkoriban még magasabb is voltam jóval. Az egyik lány otthagyta a gépet, jól körülnézett, nem figyeli-e a művezető valahonnét, aztán odajött, ahol én álltam. Kérdezte, hogy játszunk-e az este az itteni középiskolával, mert ott hátvéd az ő bátyja. Beszélgettünk egy sort fociról, ilyesmikről, és közben észrevettem, hogy közte meg énköztem mintha valami köd szállongana. Gyapotszöszmöt volt, az úszott a levegőben. Szóba is hoztam ezt a szöszmötöt. Villant a szeme fehérje, és a kezét szája elé tartva nevetett, mikor mondtam neki, hogy olyannak látom az arcát, mint a kacsákat a hajnali vadászaton. Azt mondta erre: - Ezt már úgy mondja, mintha ott nézegetne kinn hajnalban ... Ugyan mit nézegetne rajtam? - Mondtam neki, hogy miért, foghatná a puskámat, erre aztán mind a lányok a szájuk elé kapták a kezüket, és jókat mulattak. Még úgy én is nevettem magamban, hogy milyen ügyesen forgattam a szót. Még javába beszélgettünk, nevetgéreztünk, amikor egyszer csak mit tesz, elkapja a két karomat, és odafúrja a fejét. Az arca fölfénylett, a szeme rám szegeződött, úgy láttam, mintha valamitől nagyon megijedt volna. - Vigyél, hallod - mondta suttogóra fogott hangon -, vigyél, nagyfiú! Vígy innét, ebből a gyárból, kacsavadászni, mit tudom. Mit tudom, mindegy, csak másmerre. Hallod, nagyfiú, hallod? A lányos fekete arca ott ragyogott előttem, csak tátottam a számat, próbáltam kigondolni valamit, amit mondani lehetett volna erre. összeakaszkodva álltunk egypár pillanatig, aztán valahogy az üzem egyszerre megugrott, és kezdte rángatni tőlem el. A virágos piros szoknyáján lehetett valami zsinór, amit nem láttam, annál fogva rángatta. A tíz körmével fogódzott a kezembe, de ahogy elvállott tőlem, a sze-me fénye elhomályosodott, az arca olvadozni kezdett, mint a csokoládé, a szöszmöt felhőiben. Nevetve pördült egyet, s ahogy elharangozott a szoknyájában, a sárga lába villant egyet alatta. Visszakacsintott rám még egyszer, és szaladt vissza gépéhez, ahol az orsóról már folyt le a szál a földre - kapta le, és szedte a nyúlcipőt, szaladt vele a gépsor végére és ejtette be a kosárba, azzal eltűnt a gépsor túlsó oldalán.
Ahogy ott pörgött-forgott, gomolyodott az a sok orsó, motolla, és szőtte össze a levegőt, a fehér falakat, az acélszürke gépeket, a virágos szoknyás ugrabugra lányokat folyó fehér szálakkal - így maradt meg bennem az egész, és néha valamiért itt az osztályon is fölötlik a képe. Persze. Mert ezt tudom. Az osztály is az Üzem egyik gyáregysége. Itt javítják ki azokat a meghibásodásokat, amik a szomszédságban, az iskolákban, a templomokban történnek, itt pofozzák ki, itt rántják helyre. Mikor a késztermék megy vissza, ki a társadalomba, és néha jobb, mint új korában, a Főnéni szívét boldogság tölti el. Ami csempén, csálén jött be, az most itt van készen, kiigazítva, és működik is, az osztály becsületére, a világ csodájára. Tessék, nézzenek utána, hogy megy a vadonatúj mosolyával, mintha skatulyából húzták volna ki. Milyen szépen pásszentosan beleillik az ő környezetébe, mennyire tud neki örülni, hogy az utcát épp most ásták föl előtte, és vízvezetéki csöveket fektetnek le. Odavan a boldogságtól. Hozzá van idomítva a körülményekhez... - Nem, hát annál különbet el se lehet gondolni, mint ahogy Maxvell Taber megjött abból a kórházból. Kicsit feketéskék volt neki a szeme tája, meg kicsit talán le volt fogyva, de amúgy egy egészen más, egy egészen, mit mondjak, egy kicserélt ember. Nem, azt nem lehet mondani, a tudomány, az egy nagy dolog .. . Éjfél után még ég a lámpa az alagsori szobája ablakában, mivelhogy a műszakiak olyan Késleltetett Hatású Elemeket szereltek bele, amiktől fürge lett a keze járása, s most ott hajladozik felesége, négyéves és hatéves kislánykája, meg a szomszédja fölött, akivel hétfőnként tekézni jár, az álmukat vigyázza, és eligazítja őket, ahogyan őtet is eligazították, így igazodik el lassanként az egész világ. Mire aztán lejár a beépített elévülésének a határideje, a város kedvence, és az újság hozza a képét, ahogy a cserkészeknek segített tavaly a Temetőlomtalanítási Napon. Még a felesége is kap egy levelet az iskolaigazgatótól, amelyben meg van mondva, hogy Maxvell Wilson Taber kis közösségünkben az ifjúság bálványának szerepét játszotta. Még a balzsamozók is le vannak véve a lábukról, akármilyen egy garasoskodó, fogát szívó társaság. - Ahogy itt fekszik, hiába meglátszik így is, hogy nem akármilyen ember volt ez a Max Taber! Ezt a kenyőcsöt még rátehetnénk díjtalanul. Minek terheljük szegény feleségét. Egyszer hal meg az ember. Az ilyen sikerült késztermék büszkeséggel tölti el a Főnéni szívét, mert ha ilyeneket bocsát el, az a mesterségnek meg az egész iparnak is tisztességére válik. Az ilyen Kibocsátás öröm mindenkinek. Más dolog a Felvétel. Még a legilledelmesebb Felvétellel is van munka, amíg a kerékvágásba beletalál, és mindig lehet attól tartani, hogy most jön az az egy, amelyik fölborogatja a rendet, szabadon kuszál össze mindent, és veszélyezteti az Üzem sima gördülését. Mondom, magyaráztam már, mennyire ki tud jönni a Főnéni a sodrából, hogyha a sima működés megböccen. Még nincs dél, amikor működtetni kezdik a ködgépet, bár nem kapcsolnak rá egészen, mert annyira nem sürgető, hogy végképp ne látnék, ha a szememet erőltetem. Nemsokára már nem is fogom a szememet erőltetni, inkább hagyom, legyen, ahogy lenni akar, belefelejtkezek a ködbe, mint a többi Idültek. Csak most érdekel ez az új ember. Szeretném látni, hogyan viseli a ránk következő csoportgyűlést. Tíz perccel egy óra előtt teljességgel eloszlik a köd, és a feketék rászólnak a
Hevenyekre, hogy tegyék rendbe a helyiséget, jön a gyűlés. A Nappaliból mind kihordják az asztalokat a szomszédos fürdetőbe. - Tán csak nem táncmulatságot rittyentünk? - jegyzi meg McMurphy. A Főnéni mindent végignéz az ablakából. Három álló órán át el nem mozdul egy ültő helyéből, ebédelni se. A Nappaliból kihurcolják az asztalokat, egy órakor az osztályos orvos kijön az irodájából, egyet odabiccent a Főnéni-nek, ahogy elmegy az ablaka előtt, és leül a neki odatolt székbe, bal felől az ajtótól. Mikor ő leül, leülnek a betegek is. Erre tódulnak be a kisnővérek meg a bennlakó orvosok. Mire mindenki elhelyezkedett, a Főnéni feláll az ablak mögött, hátramegy a nővérszoba végébe a műszertáblához, beigazítja a tárcsákat, a gombokat, a kapcsolókat, hogy a vezénylés meglegyen, amíg ő otthagyja a posztját - azzal ki-jön a Nappaliba, hozza az osztálynaplót meg egy kosárra való feljegyzést. Az egyenruháján nem látszik, hogy itt ül benne egy fél napja, olyan ropogós, hogy még most sem akar hajlani, hanem inkább ahol redőt akar vetni, eltörik, mint a fagyos mosás. Az ajtótól jobb felől leül. Alighogy a Főnéni leült, az öreg Pete Bancini föltápászkodik, és a fejét billegtetve sóhajtozza: - Fáradt vagyok! Jaj, istenkém. Jaj de nagyon fáradt vagyok! - Mindig ezzel jön, ha új ember kerül az osztályra, akitől figyelmet vár. A Főnéni rá se néz Pete-re, csak válogat a papírjai közt. - Valaki üljön oda Mr. Bancini mellé - mondja. - Nyugtassák meg, hogy elkezdhessük a gyűlést. Billy Bibbit megy oda. Pete már McMurphy felé fordult, és úgy billegett, mint a szemafor a vágányok kereszteződésénél. Harminc évig dolgozott a vasútnál. Most már nagyon le van romolva, de az emlékezőkéje még működik neki. - Fá-háá-radt vagyok - billegteti McMurphynek. - Hagyjad, Pete - csitítja Billy, és szeplős kezét ráteszi a térdére. - .. . bor-zasz-tó-jan fáradt... - Tudom én, Pete - veregeti Billy a csontos térdét, és Pete erre behúzza a nyakát, mint aki észrevette, hogy máma hiába áll elő a panaszával. A Főnéni lecsatolja a karóráját, fölnéz a faliórára, felhúzza, és leteszi a kosara mellé. A kosárból elővesz egy irattartót. - Nos, kezdhetjük a gyűlést? Körülhordozza rajtunk törhetetlen mosolyát, hogy megnézze magának, ki fogja még megzavarni. A kollégák nem mernek neki a szemébe nézni, a körömszálkáikat számolgatják - csak McMurphy nem. Karosszéket húz magának a sarokba, és úgy elhelyezkedik benne, mintha most már ott akarna maradni, míg a világ s két nap. Onnét figyeli a Főnéni minden mozdulatát. A sapkája, az még mindig a vörös fejébe van húzva keményen, akár a bukósisak. Egy csomag kártyát legyezőre forgat szét a kezében, aztán összecsapja, s a hangot megkettőzi a csönd. A Főnéni vizsga tekintete megállapodik rajta egy pillanatig. Már figyelte egész délelőtt a pókerozását. Nem látta, hogy pénz is cserélt volna gazdát, de annyit sejtett, hogy McMurphy nem olyan ember, aki megbékél a gyufába-játék házi rendszabályával. Megint surrog a kártya, megint összecsapódik, s eltűnik valahol McMurphy nagy lapáttenyerében. A Főnéni újból az órájára néz, előhúz egy papírszeletet az iratgyűjtőből, átfutja, visszateszi a gyűjtőbe. Leteszi a gyűjtőt, s az osztálynaplót veszi a kezébe. Ellis köhög a fal felől. A Főnéni türelmesen vár, amíg elhallgat.
- Nos, pénteki gyűlésünk befejezéseképpen Mr. Harding problémáját beszéltük meg . . . fiatal feleségével kapcsolatosan. Mr. Harding kijelentette, hogy feleségét a természet részarányosságán felül megáldotta mellbőséggel, s az utcai pillantások miatt Mr. Hardingnak kínos perceket kell megélnie. - Kinyitja az osztálynaplót. Szemből látni a papírszeletkéket, amiket olvasójelnek tett bele. - A betegek bejegyzései szerint Mr. Harding több ízben hangoztatta, hogy „van is mit nézni a büdösöknek". Kijelentette továbbá, hogy az ő mulasztása is okot szolgáltathatott a sokirányú nemi érdeklődés felkeltéséhez. Erről a következőket mondotta: „Az én gyönyörű, ámde hiányos műveltségű feleségem már ott tart, hogy ha valaki hátba nem vágja, vagy a seggére nem sóz, arról azt hiszi, elpuhult ficsúr." Egy darabig még fut a szeme a sorokon, majd becsukja a könyvet. - Tett olyan értelmű nyilatkozatot is, hogy feleségének bő keble benne néha kisebbségi érzéseket ébreszt. Hát így vagyunk. Van valakinek hozzátennivalója? Harding lehunyja a szemét. Senki nem szól semmit. McMurphy körülnéz, nyilván azt várja, hogy valaki majd felel a Főnéninek, aztán föltartja a kezét - úgy integet a két ujjával, mint a kisiskolás. A Főnéni odabólint neki. - Mr ... hüm ... McMurry? - Hogy tetszik érteni azt, hogy hozzátennivalója? - Tessék? Azt kérdeztem, van-e ... - Mintha azt tetszett volna kérdezni, nem-e volna még hozzátennivaló? ... - Hozzátennivaló a tárgyhoz, Mr. McMurry, tudniillik Mr. Harding feleségével kapcsolatos problémájához. - Ja? Mert én mintha azt vettem volna ki a szavából, hogy az asszonykához akarna még hozzátenni. - Legyen szíves ... De a nyelvébe harap. Mintha egy pillanatra elfogta volna az idegesség, úgy látszik. Egypár Heveny elvigyorodik suttyomban, McMurphy pedig nagyot nyújtózik, ásít, aztán rákacsint Hardingra. Addigra már a Főnéni nagy nyugodtan teszi vissza az osztálynaplót a kosarába, vesz elő egy másik iratgyűjtőt, kinyitja, és olvasni kezdi: - Randle Patrick McMurry. Állami áthelyezés a Pendletoni Javítógazdaságból. Kórlelet és esetleges kórkezelés. Harmincöt éves. Még nem volt nős. Szolgálati Érdemkeresztet nyert Koreában, mert kitörést szervezett egy kínai fogolytáborból. Később parancsmegtagadás miatt lefokozzák és leszerelik. Ezt követően utcai verekedésekben és kocsmai botrányokban vesz sorozatosan részt, miért is őrizetbe vételére kerül sor életveszélyes fenyegetés, garázdaság, tettlegesség, testi sértés, tiltott szerencsejátékon való ismételt tetten érés címén, majd egy ízben erőszakos nemi közösülésért tartóztatják le. Az osztályos orvos fölkapja a fejét. - Erőszakos nemi közösülés? - Tiltott kéjelgés kiskorúval... - Legföljebb. Az erőszakos köszörülést nem bírták rám húzni - fordul McMurphy az orvoshoz. - A lány nem vallott. - ... tizenöt éves kiskorúval. - Higgye el, dokikám, nekem azt mondta, hogy tizenkét, és a kelleténél több volt benne a jóakarat. - Az igazságügyi orvosszakértő vizsgálata megállapította a behatolás tényét, méghozzá több ízben történt behatolás tényét, s mint a jegyzőkönyvből kitűnik, a bíróság előtt
megállapítást nyert.. . - A jóakarat, az annyira megvolt, kérem, hogy már a nadrágom elejét akartam bevarrni. - ... hogy a gyermek az igazságügyi orvosszakértő tanúságának fényében sem hajlandó vallomástételre. Ily módon a megfélemlítés ténykörülménye látszott fennforogni. A vádlott röviddel a tárgyalás befejezése után elhagyta a várost. - Hajjaj, a söprés az nem szó, dokikám! - McMurphy a térdére könyököl, és bizalmasra fogott hangon egészíti ki a ténykörülményeket az orvos számára. - Mit gondol, mire az a kis rigó a törvényes tizenhatot betölti, énbelőlem kiszíjja a vitamint is. Már olyanokat megtett velem, hogy elgáncsolt, és letepert a földre. A Főnéni összehajtogatja az iratgyűjtőt, s az ajtó előtt átnyújtja az orvosnak. - Új Felvételünk, Spivey doktor úr - s ezt úgy mondja, mint aki betekintésre széthajtogatta, s; dolga végeztével visszacsapta az új embert a sárga tartójába. - Eredetileg úgy terveztem, hogy majd a nap során valamikor megbeszéljük a kórtörténetét, mivel azonban annyira szerepelni vágyik itt a csoportgyűlésen, akár mindjárt sorra vehetjük. Az orvos a zsinórjánál fogva előhúzza szemüvegét a zsebéből, és a szeme elé illeszti. Egy kicsit jobbra billent, ezért a fejét balra hajtja, és helyreállítja az egyensúlyt. Halvány mosollyal lapoz végig az iratgyűjtőn - mintha őt is ugyanúgy csiklandozná az új beteg arcátlan szókimondása, mint a többieket -, viszont ő sem meri elnevetni magát, akárcsak a többiek. Mikor végére ér a lapoknak, becsukja az iratgyűjtőt, és visszaereszti szemüvegét a zsebébe. Arra néz, amerről McMurphy az előbb a térdére könyökölve bizalmasan magyarázott. - Más, úgy .. . úgy veszem észre .. . egyéb pszichiátriailag értékelhető kórtörténeti adata nincsen ugyebár, Mr. McMurry? - McMurphy, dokikám. - Ugyan? Úgy vettem észre... a főnővér legalábbis mintha úgy mondta volna ... Ismét szétnyitja az iratgyűjtőt, előhúzza a szemüvegét. gondosan megvizsgálja a törzslapot, mielőtt megint becsukná az iratgyűjtőt, és visszaeresztené szemüvegét a zsebébe. - Úgy van. McMurphy. Semmi kétség. Elnézését kérem. - Semmi baj, dokikám. A hölgy kezdte rosszul mondani. Másoknak is megvan ez a rossz szokásuk. Volt például egy nagybátyám, Hallahannak hívták, és elkezdett járni egy nővel, az meg úgy tett, mintha sehogy nem akarna a neve a fejébe menni, és folyton Hooligannak szólította. Ez így ment hónapokig. De a nagybátyám aztán leszoktatta róla. Egyszer s mindenkorra. - Ugyan! És hogyan sikerült leszoktatnia? - érdeklődik az orvos. McMurphy vigyorogva dörgölgeti az orrát. - Nézze, dokikám, erről inkább nem mondanék semmit. Jobb, hogyha én megtartom magamnak Hallahan bácsi módszerét, mert még mit tudom, hátha én is hasznát veszem egy szép nap. Ezt már egyenesen a Főnéninek mondja. A Főnéni visszamosolyog rá, McMurphy pedig odafordul az orvoshoz. — Hogy is volt, dokikám? Mintha valamit még akart volna tudni, valamelyik történetemet. - Úgy van. A pszichiátriai kórtörténete érdekelt volna. Volt analízisben vagy valamelyik intézetben? - Hát kérem, ha az állami és megyei sitteket összeszámlálom . . . - Elmegyógyászati intézeteket gondoltam.
- Ja? Az más. Ilyen helyen még nem jártam. Most próbálom először. Bár ha szükséges, dokikám, esküvel vallom, hogy nem vagyok tökéletes. Itt is van ... itt, mindjárt mutatom. Úgy emlékszek, az a másik orvos ott a büntetőgazdaságban .. . Föláll, a kártyacsomót a zsebébe süllyeszti, odamegy az orvos háta mögé, s a vállán áthajolva mutatja neki a hüvelykujjával: - Itt, úgy emlékszek, ide valahova hátra írta... - Hátra? Úgy látszik, elkerülte a figyelmemet. Egy pillanat. - Az orvos megint előhúzza a csíptetőjét, orrára illeszti, és nézi, mit mutat McMurphy. - Mindjárt itten, dokikám. A nővér elhagyta ezt a részt, mikor az előbb összecsapta az esetemet. Itt, azt mondja: "McMurphy újólag" .. . mert ez itten a fontos, dokikám ...„újólag igazolta érzelmi túlfűtöttségből adódó rohamaival a pszichopátia esetének lehetséges fennforgását." Megmondta énnekem azt is, hogy a pszichopátia azt jelenti, ha az ember sokat bunyózik, és sokat ba . .. bocsánat, hölgyeim, szó szerint így mondta, hogy a nemi viszonylatban bizonyos túlfűtöttséget mutatok. Mondja meg őszintén, dokikám, ez maga szerint súlyos? Olyan kisfiús aggodalommal és félénk érdeklődéssel kérdi, hogy az orvosnak el kell rejtenie mosolyát, amint ránéz a széles, cserzett arcra. S ahogy lekapja a fejét, és belekuncog a mellényébe, a csíptető leesik az orráról, pontosan bele a zsebébe. Erre már a Hevenyek is elmosolyodnak, de még némelyik Idült is. - Ez a túlfűtöttség, dokikám, ez nem hagy nyugodni. Ezt már tapasztalta magán is? Az orvos megtörli a szemét. - Nem, Mr. McMurphy, meg kell vallanom, ezt még nem tapasztaltam. Mindenesetre elgondolkoztató a Javítógazdaság orvosának ez a kiegészítő megjegyzése: „Nem hagyható figyelmen kívül az a lehetőség sem, hogy a nehéz testi munkát kerülendő szimulálja a pszichózist." - Ráemeli a tekintetét McMurphyre. - Ehhez mit szól, Mr. McMurphy? - Doktor úr - áll fel, s két karját, őszinte szívét kitárja a világ előtt -, hát úgy nézek én ki, mint aki épeszű? Az orvos nem bír válaszolni, annyira igyekszik elnyelni a kuncogását. McMurphy erre elfordul tőle, és a Főnéninek szegzi a kérdést: - Hát épeszű vagyok én? - A Főnéni sem válaszol, hanem feláll, elveszi a keménypapír iratgyűjtőt az orvos elől, és visszateszi kosarába, a karórája alá. Visszaül a helyére. - Talán helyénvalóbb volna, ha a doktor úr kioktatná Mr. McMurryt a csoportgyűlések rendje felől. - Hölgyem - emeli fel a hangját McMurphy -, mintha az előbb tettem volna említést annak a nőnek a szomorú történetére, aki a nagybátyámat nem akarta a becsületes nevén nevezni. A Főnéni mosolytalanul néz rá egy hosszú percig. A Főnéni át bírja változtatni a mosolyát akármilyen nézésre, amilyennel éppen sújtani akar valakit - csakhogy az a nézés se más. az is ugyanúgy időzítve van, ki van számolva, ki van mérve. A végén azt mondja: - Bocsánat, Mac-Murph-y. Aztán visszafordul az orvoshoz. - Ha tehát volna olyan kedves doktor úr elmagyarázni. .. Az orvos összekulcsolja kezét, és hátradől. - Úgy van. Soha nem volt időszerűbb, azt hiszem, hogy terápiás közösségünk működését elvileg összefoglaljam. Bár más alkalommal inkább későbbre szoktam hagyni. Úgy van. Pompás ötlet, Miss Ratched, pompás ötlet. - Természetesen az elvi összefoglalásnak is mindnyájan örülni fogunk, én azonban arra gondoltam, mindenekelőtt figyelmeztetnie kellene a beteget, hogy maradjon ülve, amíg
a gyűlés tart. - Mindenekelőtt. Természetesen. Úgy van. Utána pedig az elvi összefoglalás. Mr. McMurphy, meg kell mondanom, úgyszólván első házirendi pontunk az, hogy a betegek a gyűlést ülve hallgatják végig. Másképp ugyanis nehéz volna a rendet fenntartanunk. - Persze hogy, dokikám. Csak azért álltam föl, mert meg akartam mutatni azt az odajegyzést az irataimban. Azzal visszamegy a sarokba, nyújtózik egy nagyot megint, ásít, leül, és jóízűen fészkelődik, akár a kutya, mikor a helyét keresi. Mikor végre kényelemben van, várakozóan ránéz az orvosra. - Ami az elvi kérdéseket illeti... - Az orvos boldogan, mélyen felsóhajt. - Baszmeg feleség - szólal meg Ruckly. McMurphy szája elé emeli tenyerét, azzal irányítja el recsegő suttogását Rucklynak: - Hol az a feleség? - Martini felkapja a fejét, a szeme kimered. - Ez az - mondja. - Éppen ez az. Én már látom is. Ez az. - Add kölcsön a szemedet - szól oda McMurphy Martinnak, de aztán már nem is szól többet a gyűlés végeztéig. Csak ül és figyel, és egy szót el nem szalaszt. Az orvos az elvi kérdéseket boncolja, amíg csak a Főnéni úgy nem határoz, hogy ebből elég. Leinti az orvost, és Hardingot tűzi napirendre - vele el is foglalják magukat a hátralevő időben. McMurphy egypárszor előredől ültében, mintha valamit Mondani akarna, de aztán meggondolja, s megint kényelembe helyezkedik. Csodálkozás látszik neki az arcán. Úgy veszi észre, valami furi dolog történik itt. Nem egészen érti, micsoda. Az ilyen például, hogy nem nevet senki. Biztosra vette, hogy kitör a nevetés, amikor Rucklytól megkérdezte: - Hol az a feleség? -, de még föl se nyerített egy se. Furi egy hely az ilyen, ahol fölnőtt férfiemberek egy nevetést meg nem mernek kockáztatni, és térdet hajtanak egy ilyen kifestett szájú, földúcolt csöcsű öreglány akaratának. De hát várni tanácsosabb, úgy dönt. Aranyszabály az okos kártyásnak: figyeld a lap járást egy darabig, mielőtt beszállsz. Terápiás közösségünk elvi kérdéseit annyit hallottam már, hogy a könyökömön nől ki: mit kell megtanulni a betegnek ebben a közösségben, hogy a kinti közösségben is megállhassa a helyét; hogyan segíthet a közösség egy betegen oly módon, hogy felhívja figyelmét gyenge pontjaira; mennyire a társadalom határozza meg, ki a tökéletes, ki nem, s ezért a társadalom lépését föl kell venni. A régi lemezek. Valahányszor új beteg kerül az osztályra, az orvos kitálalja elébe az elvi kérdéseit úgyszólván ez az egyetlen alkalom, amikor ő veheti a kezébe a gyűlés irányítását. Elmondja sorjába, hogy terápiás közösségünk eszménye a betegek szavazataival történő demokratikus irányítás, hogy hovatovább érdemesek lehessünk a Kinti Világba való visszatérésre. Bármi baj, bármi panasz, amit csak úgy éreznek, hogy orvoslásra szorul, magyarázza, e gyűlés napirendjére kell kerüljön, mert nem kívánatos, hogy ki-ki maga rágódjék rajta. A betegnek felszabadultnak kell éreznie magát ebben a környezetben, olyannyira, hogy mind betegtársai, mind az ápolószemélyzet előtt feltárja lelki problémáit. Beszélgessenek, buzdít minket, vitatkozzanak, valljanak. Ha pedig azt hallják, hogy valamelyik barátjuk a napi megbeszélések során valami érdekeset mond, jegyezzék be az osztálynaplóba, hogy az ápolószemélyzet is értesülhessen. S azt ne higgyék, hogy „befújják", mint az iskolákban szokás mondani, sőt. Segítik barátjukat. Számlálják elő régi bűneiket, s meglátják, a közösség megadja a feloldozást. És vegyenek tevékeny részt a csoportgyűléseken. Egymást segítve világítsanak be a tudat
alatti világ rejtelmeibe. Barátoknak nem lehet egymás előtt titkolnivalójuk. Igyekszünk, hogy kialakíthassák demokratikus, szabad környezetüket - ezzel szokta zárni -, egy kis Belső Világot, tükörképét annak a nagy Külvilágnak, amelybe majd egy napon visszatérnek. Lehet, hogy volna neki még több elmondanivalója is, hanem mire idáig jut, a Főnéni rendszerint leinti. A rákövetkező csöndben az öreg Pete áll föl, és a rézüstfejét ingatva tudomásunkra hozza, hogy ő mennyire fáradt; ilyenkor aztán a Főnéni őt is leinteti valakivel. Pete meg szokta fogadni a szót, és a gyűlés folyhat tovább a medrében. Csak egyszer nem folyt tovább, négy-öt éve lehet, úgy emlékszek. Az orvos elmondta a mondókáját, és a Főnéni rögtön a szaván fogta: - Nos, ki kezdi? El is kezdhetjük mindjárt. Halljuk a régi bűnöket. - És valahogy megdelejezte a Hevenyeket, mert a kérdés után egy szót nem szólt többet, csak ült ott a halálos csöndben vagy húsz percig, mint az ébresztőóra, mielőtt a csöngésre rákezdene, és várta, hogy valaki fogjon neki előszámlálni. A szeme mint a karvalyé, úgy járt rajtuk. A Nappalira görcsös csönd nehezedett. A betegek moccanni se moccantak egy ültő helyükből. Mikor a húsz perc eltelt, a Főnéni az órájára nézett, és megszólalt: - Értsem úgy a hallgatást, hogy olyasmit senki nem követett el, amiről eddig ne vallott volna? - Azzal lenyúlt a kosarába az osztálynaplóért. - Fussuk akkor át a régi történeteket? Mintha ravaszt húzott volna meg, vagy valami akusztikus berendezés tárcsáján csavart volna, ami a falban működik. A Hevenyek megmerevedtek, és a szájuk egyszerre nyílott. A Főnéni fürkész tekintete a fal mellett ülő első betegen állapodott meg. A beteg szája már nyílott is. - Föltörtem a pénztárgépet egy autójavítónál. A Főnéni szeme a következőre villant. - Én a kishúgomon akartam erőszakot tenni. A szeme kattanva állt meg a következőn és a következőn, ás úgy ugrott mindenki, mint a célbábu a lövöldében. - Én ... én a kisöcsémet akartam megerőszakolni. - Én a macskánkat vertem agyon hatéves koromban. Jaj, Isten bűnömül ne vegye, nemhogy csak megköveztem, hanem még ráfogtam a szomszédunkra. - Hazudtam, hogy csak akartam, mert meg is erőszakoltam a húgomat. - Én is! Én is! - Én meg még úgy is! A Főnéni nem gondolta, hogy ilyen gyönyörűen fog menni. Az egyik a másik szavába vágott, túlharsogták egymást, abba nem hagyták volna, már csak sorolták elő a bűneiket, csupa olyat, hogy egymás szemébe se nézhettek volna aztán. Ö meg csak biccentett minden vallomásra, mint aki nyugtáz magában, hogy igen, igen, igen. Egyszer csak az öreg Pete ugrott talpra. - Fáradt vagyok! - dörögte rezes hangon, mint még sose. Csönd támadt. Mindenki elszégyellte magát. Olyan volt, mintha végre az egyik igazat talált volna mondani, és rájuk pirított volna összevissza gyerekes ordítozásukban. A Főnénit elfogta a méreg. Megfordult a karosszéken, és rámeredt Pete-re. A mosoly leolvadt a szájáról, és lecsöppent az állán. Olyan jól ment már! - Vegyék gondjukba Mr. Bancinit! Ketten-hárman ugrottak. Próbálták csitítani, vállát veregetni. Pete-be azonban már nem lehetett belefojtani a szót. - Fáradt! Fáradt! - hajtogatta. Végén a Főnéni az egyik feketét uszította rá, hogy vigye ki erővel a Nappaliból.
Elfelejtette, hogy a feketéknek nincs hatalmuk az ilyeneken, mint Pete. Pete Idült volt világéletében. Hiába nem került ide egész ötvenéves koráig, Idült volt ő már annak előtte is. A fején két nagy horpadás húzódik, egyik oldalon is, másikon is, ott, ahol az orvos megfogta, aki az anyján segített a szülésnél. Pete először kinézett, látta azt az egész zajos nagyüzemet, amibe bele kellene születni, aztán megkutyálta magát, és kapaszkodott a tíz körmével mindenbe, hogy ne kelljen. Az orvos lereszelt hegyű jégcsipesszel nyúlt be érte, kirántotta, és gondolta, ezzel el is van intézve. Csakhogy Pete feje még akkor újonnan olyan lágy volt, mint az agyag, és amire megkeménykedett, addigra ott volt a csipesznek a nyoma. Ettől lett olyan együgyű, hogy össze kellett mindig szedni az egész erejét olyan munkákhoz is, ami egy hatévesnek gyerekjáték lett volna. Viszont a jó oldala is megvolt ennek. Ilyen együgyű embert nem kap el a gépszíj, nem bírja berántani az Üzem. Nem akart belőle sehogy se robotember sikeredni. Adtak neki egy munkát a vasútnál - nem kelletett mást csinálni, csak ülni egy kis házikóban a vágány mentén valahol az isten háta mögött egy váltónál, és meglóbálni a vörös lámpát a vonatnak, ha erre állt a váltó, a zöldet, ha arra állt, és a sárgát, ha egy másik vonat ment emez előtt. Pete meg is felelt a föladatnak. Belegazolta minden erejét, akaratát, amit a csipesz ki nem szorított a fejéből, és megfelelt igenis. Soha oda őhozzá irányító berendezést, vezérlőművet be nem építettek. Ezért nem volt aztán a feketéknek beleszólása Pete dolgába. Viszont a feketének nem jutott akkor az eszébe, se a Főnéninek, hogy Pete-et nem lehet csak úgy kirakni. A fekete odament Pete-hez, megrántotta a karját, elirányította az ajtó felé, mint ahogyan az igáslónak rántják meg az istrángját, hogy forduljon. - Jól van, Pete. Gyerünk a hálóba. Csak csinálja itt a zavart. Pete kirántotta a karját a fekete kezéből. - Fáradt vagyok! - mondta vészjóslóan. - Na indítson, ne arénázzon itten. Menjen, feküdjön le, aztán maradjon csöndben. - Fáradt... - Hallja, hogy menjen már a hálóba! A fekete újból rántott neki a karján. Pete erre abbahagyta a billegtetést. Megállt szálegyenesen, és a szeme kitisztult. Pete-nek a szeme álmos kis rés, és abba is mintha tejet öntöttek volna, de most úgy kivilágosodott, mint a kék neon. És a keze azon a karján, amit a fekete szorított, kezdett gamósodni. A vezérkar és a többi beteg folytatta a beszédet egymás közt, rá se hederítettek az öregre meg a régi nótájára, hogy ő fáradt - azt gondolhatták, majd elcsitul, és gyűlésezhetnek tovább. Nem vették észre, hogy a karja végén az a gamó csak dagad, csak dagad, ahogy nyitja, szólítja. Én figyeltem. Én láttam egyedül, hogy püffed minden szorításra, és a folyós látvány a szemem előtt egyszerre ott állt keményen. Nagy rozsdás vasgolyóbis a lánc végén. Csak lestem és vártam. Közben a fekete újból megrántotta Pete karját, hogy indítson már a háló felé. - Hallja, öregúr, most már ... Akkor vette észre a kezét. Próbált elhúzódni, s valami olyasmit mondott volna, hogy „semmi baj, Pete", de addigra éppen elkésett. Pete meglóbálta a vasgolyóbist a térde táján. A fekete odakenődött a falnak, aztán lassan lecsúszott, mintha zsíros lett volna a fal. Vezetékek reccsenését hallottam, és ahol a fekete megütötte a falat, körülrepedezett. A másik kettő - a kis törpeforma meg emennek a párja -csak állt és nézett. A Főnéni
csattintott az ujjával, s ők is nekilódultak. Egy pillanat volt az egész, siklásuk a padlón. A kicsi mintha homorú tükörből nézte volna a nagyot, olyan egyformán pattant mellette. Szinte ott álltak Pete-nél már, mikor eszükbe ötlött, hogy Pete nincs befonva úgy a dróthálóba, mint mink, neki nem parancs, ha a karját megrángatják. Ha meg akarják fogni, az éppolyan, mintha vaddisznót vagy medvét kellene bekeríteni, s hogy már az egyik odakenődött a falnak. Ez a két fekete nem kért a kockázatból. A veszély egyszerre ötlött fel előttük, s egyszerre dermedtek meg, a nagy és a kicsinyített mása, egyugyanabban a helyzetükben, bal lábuk, jobb kezük előre, Pete s a Főnéni közt. Előttük lengett a vasgolyóbis, mögöttük izzott a Főnéni fehér haragja, s ők a kettő közt füstöltek rázkódva, a fogaskerekek kattogását lehetett hallani. Olyan volt a rázkódásuk, mint amikor gépeket indítanak el teljes erővel előre, aztán hirtelen befékezik. Pete ott állt a Nappali közepén, lóbálta a vasgolyóbist, és hajlott utána a súlyának. Öt nézte már mindenki. A szeme a két feketén volt, de mikor látta, hogy nem mennek közelebb, odafordult a betegekhez. - Látjátok, csak a pofájuk - mondta nekik -, csak az egy pofájuk. A Főnéni lesiklott a székről, és az ajtónak dőlve kotorászott a kosarában. - Persze, Mr. Bancini, persze - duruzsolta -, ha most egy kicsit meg tudna nyugodni. .. - Nincs más, csak az egy pofájuk. - Öble már nem volt Pete hangjának, hanem mintha sietősre fogta volna, mintha már kevés ideje volna a magyarázkodásra. - Ez az, hogy én segíteni... Ez az, hiába. Én hóttan születtem. Tik nem. Tik megértétek, hogy megszülettetek. Haj, nehéz ám ... Sírva fakadt. Már nem bírta rendbe szedni, amit mondani akart volna, már csak itt-ott jött ki egy szó a tátogásából. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, és a Hevenyek felé pislogott. - Hajjaj ... azért mondom . .. tinektek! Kezdett összemenni, a vasgolyóbis kéznek zsugorodott össze. Úgy tartotta maga elé, mintha csészében kínálna oda valamit a betegeknek. - Én micsináljak, én nem tudok. Én rosszul születtem. Úgy szedtek ki, hogy belehaltam. Hiába. Micsináljak. Fáradt vagyok. Éntőlem nem lehet. Tik csinálhatjátok. Én belehaltam. Nektek más. Én a születésbe belehaltam, aztán élni nehéz. Fáradt vagyok. Nem bírok már beszélni. A sarkamra állni, ötvenöt éve, hogy meghaltam. A Főnéni a Nappalin keresztül talált bele, át az egyen-zöldjén neki. Úgy ugrott vissza, hogy a tűt se húzta ki belőle, csak lógott ki a nadrágjából, mint egy kis üvegből-acél-ból való farok, és az öreg Pete ment össze görnyedezve, nem is annyira az inekciótól, mint inkább a fáradtságtól - ez a pár perc, ez végképp kimerítette, de egyszer s mindenkorra. Csak ránézett az ember, lehetett látni, hogy ez kész van. Nem is kellett itt már inekció. A feje megint kezdett billegni, és a szeme fénye eltejesedett. Mire a Főnéni visszasurrant, hogy a tűt kihúzza belőle, már annyira előre volt görnyedve, hogy a padlóra sírta a könnyeit, az arcán se folyott végig - mind oda rakta le a könnyét a Nappali padlójára sorosan, szépen, mintha vetett volna. - Hajjaj nyögött föl, de meg se rebbent, mikor a Főnéni a tűt kitépte belőle. Egy percig tartott neki az élete, amíg valamit el akart magyarázni nekünk, valami olyasvalamit, amit se nem akartunk megérteni, de még meghallani se, és ebbe kiadta az erejét. A tű az ülepébe, az olyan hiábavaló volt, mintha egy hullába vágta volna bele a Főnéni - ott már nem volt szív, amelyik fölpumpálja a vért a fejébe, fölvigye vele és
megbénítsa a méreggel az agyat. Ha kiszáradt dögbe nyomja bele, azzal se lett volna jobban elpocsékolva. - Fáradt... vagyok ... - Nos, azt hiszem, ha maguk ketten most már megemberelnék magukat, szépen lefektethetnék Mr. Bancinit. - .. . nagyon fáradt. - És most már Williams is kezd magához térni, doktor úr. Ha volna olyan kedves ellátni. Itt van. Az órája eltörött, és fölsebezte a karját. Pete azóta se próbálkozott ilyesmivel, de nem is fog. Ha a gyűlésen most elkezdi a régi nótát, és csitítják, el is csitul. Föláll most is mindig, billegeti a fejét, és elmondja, milyen fáradt, de ez már nem panasz, nem kifogás, nem figyelmeztetés - annak már vége, Pete már olyan, mint egy régi óra, amelyik se meg nem áll, se az időt leolvasni nem lehet róla, mert a mutatója kajla, és a számai lekoptak, a csöngője berozsdált, úgyhogy már csak hiábavaló régi óra - ketyeg, kakukkol, semmit nem mutat. Még mindig szegény Hardingot vesézik, mikor a kettőt elüti. Kettőkor aztán az orvos elkezd fészkelődni. Mindig kínlódik a gyűléseken, csak addig nem, amíg az elvi kérdéseit taglalja, másképp inkább benn volna az irodájában, húzgálná a grafikonjait. Fészkelődik, és utoljára megköszörüli a torkát. A Főnéni ránéz az órájára, és szól, hogy hordjuk vissza az asztalokat a fürdetőből, és majd holnap egykor folytatjuk vitánkat. A Hevenyek fölélednek delejes álmukból, és egy pillanatig megállapodik a szemük Hardingon. Az arcukon a szégyen, mintha most ébredtek volna rá, hogy megint csak felültették őket. Egypáran átmennek a fürdetőbe, hogy hozzák az asztalokat, a többiek csámborognak a Nappaliban, s a képes újságok polcánál állapodnak meg végül, de az egy gondja mindnek az, hogy Hardingot elkerülje. Megint rávették őket, hogy karóba húzzák egyik barátjukat, mint valami főbenjáró bűnöst, s maguk közül állították ki a közvádlókat, bírákat, esküdteket. Negyvenöt perc elég, hogy itt szétszedjenek valakit, s örömest méghozzá, mert ilyen kérdésekkel halmozzák el: mit gondol mégis, mi a baja, hogy nem tudja megelégíteni az ő édes kis feleségét - miért erősködik annyira, hogy az asszonykának sose volt még dolga más férfival -, hogyan akar felépülni, ha az ilyen kérdésekre nem felel teljes őszintén? Kérdések és célzások, amíg végre maguknak is meg nem keseredik a szájuk íze, és már az is nehezükre esik, hogy a barátjuk közelében maradjanak. McMurphy szemmel követi a cirkuszt. Most sem áll föl mindjárt. Töprengő az arca. Ül egy darabig a sarokban, nézi a Hevenyeket, a kártyacsomót horzsolgatja vörös borostáién, utoljára feláll a karosszékből, ásít, nyújtózik, megvakarta a köldökét a kártya sarkával, zsebre csúsztatja a csomót, és odamegy a magára maradt, izzadságában pácolódó Hardinghoz. Nézegeti Hardingot egy percig, aztán ráejti lapátkezét a szomszédos szék támlájára, megpördíti, leteszi háttal Hardingnak, s lovagló ülésben elhelyezkedik rajta, mintha egy csöpp hegyi lovat lovagolna meg. Harding mindebből semmit nem vesz észre. McMurphy a zsebeit lapogatja, amíg a csomag cigarettáját meg nem találja egyikben, és rágyújt. Maga előtt tartja a szál cigarettát, a parazsát nézegeti, aztán megnyálazza két ujját, s megropogtatja alatta a dohányt. Mintha ügyet sem vetnének egymásra. Meg nem tudnám mondani, hogy Harding igazában észrevette-e McMurphyt. Harding a vézna vállát egészen maga köré vonta, s
mintha két egyenzöld szárnya közé húzná be a fejét, úgy ül a szék sarkán. Kezét a két térde közé zárja, meredten maga elé néz, valamit dúdol, nyugodtnak akarna látszani hanem közben beszívja az arcát, és rágja, ettől valahogy halálfejes vigyora lesz, és egy csöppet nem látszik nyugodtnak. McMurphy visszailleszti cigarettáját a fogai közé, kezét ráfonja a szék hátára, ráereszti állát, s úgy kancsit bele a füstbe. Egyik szeme Hardingon pihen egy darabig. Aztán elkezd beszélni, közben a cigaretta föl-le jár a szájában. - Mondd csak, pajtás, ezek a kis összejövetelek mindig így mennek le? - Mennek le? - Harding abbahagyja a dudorászást. Az arcán sem rág már, csak néz, valahol messzi McMurphyn túl van a figyelme. - Ezek a csoportos te-hárpiai gyűlések mindig így zajolnak? Mintha a csipi-csirkék összefutnak? Harding felkapja a fejét, és a szeme találkozik McMurphy nemével. Mintha most látná csak, hogy valaki ott ül előtte. Az arcán keresztbe megint ott az árok, olyan, mintha vigyorogna. A vállát szétsodorja, elernyeszti, nekidől a szék hátának, mint aki kényelembe teszi magát. - Csipi-csirkék? Attól tartok, barátom, hogy az ízes vidéki nyelvedet énrám hiába vesztegeted. Halvány fogalmam sincs, miről beszélsz. - Időnk felől akár elmagyarázhatom. - McMurphy felemeli a hangját. Nem is kell neki meggyőződni, hogy a Hevenyek hallgatják-e a háta mögül. Nekik is szól, amit mond. - A fészekalja csibe észreveszi, hogy az egyikükön vércsepp van, erre aztán nekiállnak csipkedni, s addig csípik-csipkodják, amíg szét nem szedik a csibét ízekre. Csak ám a csiribiri-muriban több is összevérződik, s akkor ők jönnek sorra. Aztán megint összevérződik egy csomó, és őket csipkodják agyon, mindig több kerül a terítékre. Két-három óránál nem kell hozzá több, és az egész fészekalja szétszedi egymást, pajtás. Énnekem elhiheted, én már láttam ilyet. Az emberben megfagy a vér. Másképp nem is lehet védekezni ellene.. . már a csirkéknél. .. csak úgy, hogy az ember sapkát húz a szemükre. Akkor aztán nem látnak semmit. Harding az egyik térdére ráfonja hosszú ujjait, s ültében maga felé húzza. - Csipi-csirke. Hasonlatod roppantul hízelgő, barátom. - Ahogy elnéztem ezt a kis összejövetelt, pajtás, ez jutott róla az eszembe. Ez a piszkos igazság. Mint amikor a csipi-csibék egymásnak mennek. - Más szóval most én vagyok a megvérezett csibe, igaz? - Úgy is van, pajtás. Mosolyogva méregetik egymást, de a hangjuk annyira lehalkul és olyan feszült, hogy közelebb kell sertepertélnem hozzájuk, másképp nem hallanám. A többi Hevenyek is közelebb húzódnak. - Én még azt is megmondom neked, pajtás, hogy ki csippenti az elsőt itten. Megmondjam? Harding nem szól. - Ez az öreglány, ha tudni akarod. Ijedelem remeg a csöndben. A falban egy pillanatra leáll a gépezet. Harding alig bír a két kezével. Szorítja a térde közé erősen, hogy nyugodtnak lássék. - Vagyis ilyen egyszerű az egész - mondja -, ilyen pofon egyszerű. Hat órája vagy itt, és máris leegyszerűsítetted mindazt, amit Freud, Jung és Maxwell Jones kigondolt, és belegyűrted a csipi-csirke hasonlatba.
- Én nem Fred Youngot és Maxwell Jonest gyűröm, pajtás, én csak ezt a tyúkszaros gyűlést nézem, és ahogy az öreglány meg a többi szarrágó is egymást taposva gyilkolt tégedet. - Gyilkoltak? - Gyilkoltak hát. Innét is, onnét is csíptek rajtad, ahonnét csak hozzád fértek. Úgy veszem észre, pajtás, hogy egy fészekaljára való ellenséget te is összeszedtél itt magadnak, azért vagy úgy összehasogatva. - Nem, ettől már az ember esze megáll. Úgy látszik, észre sem veszed, mert nem akarod észrevenni, hogy amit itt ma a kollégák mondtak, azzal csak az én javamat keresték! S hogy ami vitaindító kérdést Miss Ratched és az ápolószemélyzet feltett, az mind terápiás célzatú volt! Mintha egy szóig eleresztetted volna a füled mellett, amit Spivey doktor a terápikus csoport elvi célkitűzéseiről mondott, vagy ha a füled mellett nem eresztetted el, akkor a műveltséged hiányos a megértéséhez. Csalódtam benned, barátom, jaj, nagyot csalódtam! Ma reggeli találkozásunkból úgy ítéltem, értelmesebb vagy ... Talán faragatlan jankó, talán falusi hetvenkedő, akinek a finom megfigyelésekhez annyi ériéke nincs, mint egy tyúknak, de esze mindenesetre van, gondoltam magamban. Töredelmesen megvallom azonban, bármi éles a szemem, hogy néhanap tévedek. - Nyald ki a fülemet, pajtás. - Persze. Elfelejtettem hozzáfűzni, hogy állatias vadságodra már reggel felfigyeltem. Hogy olyan pszichopatával van dolgom, akinek szadisztikus hajlamát mérhetetlen önimádata táplálja. Persze. Mint magad is láthatod, mindezen természeti adottságaid a pszichiátriai gyakorlat önálló folytatására képesítenek, s egyben hogy ledorongolhasd Miss Ratched csoportterápiai módszerét, hiába töltött húsz évet e módszer elismert gyakorlatában. Bizony, barátom, tehetséged csodákat művelhetne a tudat alatti rétegekben. A bennünk lakó ösztönállatot megzabolázhatnád, s helyrepofozhatnád megrokkant kultúrlényűnket. Gatyába ráznád te, ha arról volna szó, az egész osztályt, a Tengőket is beleértve, hat rövid hónap alatt jótállással és reklamáció esetén a kárösszeg visszatérítése mellett. McMurphy nem vitatkozik össze Hardinggal, csak nézi szótlanul egy darabig, s a végén nagy nyugodtan megkérdi: - Te télleg azt hiszed, hogy ez a szarrágás, ami itt ma ment, az neked gyógyulást hoz? - Mi másért ereszkednénk bele, barátom? Az ápolószemélyzet éppúgy a gyógyulásunkat kívánja, mint mi magunk. Nem szörnyetegek ők sem. Miss Ratched mondható élemedett korú szigorú hölgynek, azonban semmiképp sem szemeket kicsipkedő, fészkét pusztító kotlóstyúknak. Mert ezt, ugye, nem mondod róla, remélem? - Nem, pajtás, ezt nem. A szemeteket, azt nem bántja. Nem azt csipkodja az öreglány. Harding megrezzen, és azt veszem észre, hogy a két keze kezd kimászni neki a térde közül. Mintha fehér pókokat figyelnék mohos ágak közt, ahogy megindulnak lassan fölfele a fa törzsén. - Nem a szemünket? - kérdi. - Akkor mégis micsodánkat csipkedi Miss Ratched, könyörgöm? McMurphy elvigyorodik. - Nem is sejted, pajtás? - Hogy sejteném? De ha ragaszkodol, hogy találjam ki... - A töködet, pajtás, azt csipkodja, az arany töködet! A pókok fölérnek az elágazáshoz, s ott remegve megállapodnak. Harding mosolyogni
próbál, de az arca is meg még a szája széle is olyan fehér, hogy a mosoly belevész. Csak bámul McMurphyre. McMurphy kiveszi a cigarettát a szájából, és nyomatékosan megismétli: - Egyenesen a töködet csipkodja, de mindnek a tökét. Nem, pajtás, ez az öreglány nem ám egy megvadult kotlós, ez maga a miskáros. Én már ilyet ezret láttam, nem egyet, férfit is, nőt is. Mindenhol ott vannak elszórva, akárhány családi otthonba is.. . csak azért rongálják az embert, hogy jobban alkalmazkodjon, hogy minden kívánságuknak megfeleljen. Ehhez pedig ott szorítják meg az embernek, ahol a legjobban fáj. Rúgtak téged már tökön, pajtás, kocsmai verekedésekben? Nahát, attól egy pillanatra elszótlanodik az ember. Annál nincsen rosszabb. Attól az embernek a gyomra is összeszorul, és elmegy minden csepp ereje. Ha olyan szivarral találnál összekerülni, amelyik nem azt nézi, hogy ő legyen az erősebb, hanem hogy te legyél a gyengébb, akkor csak mindig a térdit figyeld. S ez a vén kancakeselyű is, figyeld meg, ez is csak arra megy. A töködre. Harding arcszíne még nem tért vissza, de már a kezével elkezd bánni, ott táncoltatja maga előtt, próbálja elhessegetni vele, amit McMurphy mond. - A mi drága Miss Ratchedünk? A mi védangyalkánk, szeplőtelen édesanyánk, Miss Ratched mint miskáros? Barátom, ez valószínűtlen állítás. - Pajtás, te csak ne edd meg ezt az édes, bájos, aranyos védangyali szalámit. Anyának éppen anyányi, nem mondom, akkora, mint a liftajtó, viszont a természete, az késpenge. A cuci-muci-mamuska engem is elszédített mondjuk három percre, mikor ma reggel behoztak, de a három perccel sokat mondok. Szerintem titeket se szédített tovább fél événél, gyengébbeket egy événél. Jujjujjuj, láttam én is sok emberevő cápát az én időmben, de ez mindet lekörözi. - Cápát? Még egy perce miskáros volt, aztán keselyű lett vagy csibe ... nem is tudom. A metaforáid egymás nyakába torlódnak, barátom. - Majd te szebben összehozod. Elég az eléghez, hogy ebből a cápából kijön egy miskáros meg egy kancakeselyű, és ne akarjál a falhoz állítani, hogy nem tudod, mit beszélek. Harding arca meg a keze egyre jobban megszalad, már olyan, mint egy fölgyorsított, handabandázó, vigyorgó, fintorgó film. Mentől jobban fogná vissza magát, antól gyorsabb. Olyankor, ha nem avatkozik bele, és hagyja, hadd működjön a keze is, az arca is, olyankor olyan szépen együtt jár, hogy öröm nézni, de ha beleavatkozik, akkor összegabalyodik minden nála, mintha egy bábut a drótján összevissza tépáznak. Megszalad az egész, pörög, mint a veszedelem, a hangja meg csak próbálná tartani az iramot. - Ugyan, kedves barátom a pszichopátiában, a mi Miss Ratchedünk, mint mindenki tudja, égből szakadt védangyal. Önzetlen, akár a szellő, s a hétnek hét napján hétszer körül-simogat minket. Szív kell ehhez a munkához, barátom, szív. Megsúgom azt is, hírforrásaim megnevezése nélkül (bár any-nyit mondhatok, hogy Martini tájékozottsága sok részlet felderítésében volt a segítségemre), hogy a hétvégeket hasonlóan kegyes alamizsnálkodó munkával tölti a Külvilágban. Önkéntes jótékonyságának bőségszaruját, konzerveket, székletfogó sajtokat, szappant, mindent kiönt szegény sorsú fiatal házaspárok elébe... - keze rebegve mintázza a képet a levegőben - íme itt jön a mi boldogságunk. Tapintatosan kopog az ajtón. Karján kis kosárkája. A szegény sorsú fiatal házaspár a bőréből majd kibújik. A férjnek a szája
tátva, az asszonyka könnyeit hullatja. Védangyalunk a berendezés ízlését dicséri. ígéri, hogy küld is nekik pénzt hozzá .. . kőporra. Kosárkáját leteszi tapintatosan a szoba közepére. S mikor csókokat szórva, földöntúli mosollyal elillan, bő keblét a szívjóság öngerjesztéssel termelt villanya dobálja, feszíti, pöffeszti, érted? Az ajtóban még megáll, félrevonja a félénk fiatalasszonyt, és húsz dollárt nyom a markába a sajátjából ezzel: „Menj, szerencsétlen, kiéhezett gyermek, végy magadnak egy tisztességes rongyot. Látom én, hogy a férjedtől nem telik, azért itt van, menj, s vedd meg." Így kötelezi le magának örökre a szegény sorsú ifjú párt. Mind sebesebben beszél, az inak megfeszülnek a nyakán. Ahogy elhallgat, az osztályon teljes a csönd. Nem hallok semmit, csak valami halvány surrogást, mintha valahol szalagra vennék mindezt. Harding körülnéz, látja, hogy mindenki őt figyeli, és megpróbál kiszorítani egy nevetést. Ami jön belőle, az olyan, mint amikor vasrúddal feszítenek föl egy nyersfa ládát -ijijijijijijij. Leállítani se bírja. A keze zizeg, mint a légy, és a szemét lehunyja, hogy maga se hallja a csúnya nyihogást. De nem bír vele. Egyre hangosabban tör ki belőle, aztán egyszerre visszafogja a lélegzetét, s arcát a két várakozó tenyerébe temeti. - Ringyó, ringyó, ringyó, ringyó - mormolja, hallani. McMurphy másik cigarettára gyújt, és odanyújtja neki Harding szó nélkül elveszi. McMurphy némi csodálkozással nézi az arcát, mintha az emberi nem első példánya került volna elébe. Szótlanul várja, hogy Harding rángása alábbhagy. - Igazad van - mondja végül Harding -, az utolsó szóig igazad van. - Elnéz a többi betegen, akik mind ott állnak és figyelik. - Senki még eddig nem mert előállni ezzel az igazsággal. Pedig nincs köztünk egy se, aki ne érezné, mennyire igaz minden szavad, s ne fortyogna ott az elcsigázott lelke mélyén. - Hát ez a kis balfácán doktor? - kérdi McMurphy a homlokát ráncolva. - Még ha lassan forog neki az esze kereke, akkor is csak látja, hogy az öreglány őrá is rátelepedett, s mit művel. Harding mélyet szippant a cigarettából, s a füst lassan, beszéd közben áramlik ki a száján: - Spivey doktor . .. pontosan ugyanolyan ő is, mint mi. És pontosan látja a reménytelen helyzetét. Elkeseredett, megfélemlített, haszontalan kis jószág. A mi drága Miss Ratchedünk segítsége nélkül semmire nem menne az osztállyal, s maga is tudja. De a nagyobb baj, hogy tudja Miss Ratched is, s minden kínálkozó alkalommal emlékezteti. Valahányszor észreveszi, hogy Spivey doktor hibázott írásbeli tennivalóiban vagy a grafikonjain, könnyen elképzelheted, hogy beleveri az orrát. - Ez az - mondja Cheswick, azzal odaáll McMurphy mellé -, mindig beleveri az orrunkat a hibáinkba. - Miért nem rúgja ki Spivey? - Ebben a kórházban - feleli Harding - az orvos nem vesz fel senkit, és nem rúg ki senkit. Ez csak a felügyelőnek áll a hatalmában, s a felügyelő is nő, méghozzá testi-lelki barátnője Miss Ratchednek. Együtt nővérkedtek a hadseregnél még a harmincas években. Matriarchátus áldozatai vagyunk itt mindahányan, barátom, s az orvos éppoly tehetetlenül sínyli, akárcsak mi. Tudja jól, hogy Miss Ratchednek fel kell tárcsáznia a keze ügyébe eső telefonon a fel-ügyelőnőt, és mellékesen megemlíteni, hogy jaj, drágám, ez a mi doktorkánk mostanában nagyon sok demerolt vételez... - Álljunk csak meg egy polgári szóra, Harding, én ezt a szakmai hantát nem értem.
- A demerol, barátom, szintetikus kábítószer, szokásformáló hatását tekintve kétszer olyan káros, mint a heroin. Az orvosok különösen gyakran válnak rabjává. - Ez a kis balfácán? Ez kábítószeres? - Biztos, hogy nem. - Akkor hogy jön a vén cápa ahhoz, hogy bevádolja? - Nem figyelsz, barátom. Miss Ratched nem vádol. Miss Ratched legföljebb sejtet, azaz gyanút kelt. Nem érted? Nem figyelted meg ma? Valamelyikünket odahívja a Nővérszoba ajtajába, s amikor ott áll, magyarázatot kér tőle, hogy kerül az a papír zsebkendő az ágya alá. Csak úgy kérdi. De amelyikünktől csak úgy kérdi, az is mindjárt úgy érzi, mintha hazugságon fogták volna. Felelhet, amit akar. Ha azt feleli, hogy a tollát törölgette, Miss Ratched rábiccent, s csak annyit mond: „Értem. A tollát." Ha azt feleli, hogy náthás, akkor meg: „Értem. Náthás." És megbiccenti a rendezett szürke kis frizuráját, rávillantja a rendezett kis mosolyát, és visszafordul a Nővérszobába. A pasas ott marad, és áll és eltöpreng, hogy csakugyan, mire is kellett neki az a papír zsebkendő. Megint rájön a remegés, megint a vállait sodorja össze. - Nem. Miss Ratchednek nem kell vádolnia, Ő a gyanút keltés mestere. Miért, hallottad a vita során ma, hogy engem egyszer megvádolt valamivel? S úgy tetszik mégis, mintha egész bűnlajstromot olvasott volna rám, élén a féltékenységgel és az üldözési mániával, folytatva azzal, hogy nem tudom kielégíteni a feleségemet, hogy férfi barátaimmal folytatok viszonyt, hogy feltűnő finoman tartom a cigarettámat, sőt mintha az is szóba került volna, úgy rémlik hogy a lábam közt nincs más, csak egy szőrpamacs, és a leggyönyörűbb, hogy az is seszínű szőkés! Miskáros? Barátom neked még nagyon hízelgő a véleményed róla! Harding hirtelen elhallgat, előredől, és elkapja mind két kezét McMurphynek. A feje furán oldalvást billen, fa bor és szürke foltok ütköznek ki az arcán, mint egy tört, koszos borosüvegen. - E világ... az erőseké, barátom! Létezésünk szertartása azon alapszik, hogy az erősek a gyengéken híznak. így van, tudomásul kell vennünk. Nincs rendben, de még ez legjobb megoldás. Fogadjuk el, mint a természet törvényé mirajtunk. A nyulak is elfogadják kiosztott szerepüket ebben a szertartásban, és erősebbnek ismerik el a farkast. Védekezésül viszont a nyúl ijedős és ravasz, és likat váj a földbe, abba bújik, ha a farkas arra csatangol. így éli túl a veszélyt. Tudja, mi telik tőle. Párharcra nem hívja ki a farkast. Miért, talán okosan tenné? Mit gondolsz? Elereszti McMurphy kezét, hátradől a szék hátának, megint mélyet szippant a cigarettából, és keresztbe veti a lábát. Végül kirántja a cigarettát pengemetszésű mosolyából, újból kezdi a nevetést - jijijijiji -, ahogy a szög mászik ki a nyers deszkából. - Barátom ... Mr. McMurphy ... én nem csibe vagyok, nyúl vagyok. Nyúl Spivey doktor is. Cheswick, ő is nyúl. Billy Bibbit is. Fokozati és korkülönbségekkel, de mindnyájan nyuszik vagyunk, és egy Walt Disney-rajzfilmben ugra-bugrálunk itt. Félre ne érts, jaj, a világért se, nem azért vagyunk itt, mert nyulaknak születtünk. Nyulak volnánk mi mindenütt. A baj velünk mindnyájunkkal, hogy nem sikerült hozzáigazodnunk nyúl mivoltunkhoz. Nekünk éppen egy ilyen falánk fehér farkas kell, mint a Főnéni, hogy eligazítson. - Apám, te nem vagy eszednél. Azt akarod elhitetni velemi, hogy kiülöd itt, amíg ez a kékre festett hajú öreglány nyulat idomít belőled?
- Nem idomít, dehogy. Én nyúlnak születtem. Nézz csak rám. Nekem azért kell a Főnéni, hogy összebékítsen a szerepemmel. - Nem vagy te nyúl, te hülye! - Látod a fülemet? A fintori kis orrom? A bolyhos kis farkamat? - Meg vagy te ő ... - Meg vagyok őrülve? Milyen találó! - Ne hülyéskedj már, Harding, nem úgy értem én. Amúgy nem volnál te őrült. Mit mondjak!.. csodálkoznátok ha látnátok magatokat, mennyire nincs nektek semmi bajotok. Ahogy én benneteket elnézlek, kinn akkora seggek vannak... - Na igen, de odakinn seggek. - Nem arról van szó, azt nézd, hogy a moziban milyen őrülteket látni. Tik azokhoz képest... mit mondjak ... ki vagytok borulva ... - Kiborult belőlünk a nyúl, nem? - Hagyd már a nyulakat, a szentség a boltba! Mit akarsz a nyulaktól? - Mr. Bibbit, legyen olyan kedves, ugrálja már körbe McMurphyt! Mr. Cheswick, mutassa meg neki a bundáját! És télleg látom, hogy változik át Billy Bibbit is, Cheswick is a szemem előtt görbe hátú fehér nyúllá - hanem azt azért szégyellenék megtenni, amit Harding mond nekik. - Látod, McMurphy, még szendék is! Hát nem cukrok? Lehet, azért vannak zavarba, mert nem álltak ki a barátjukért. Lehet, bűntudat gyötri őket, hogy ismét magukra engedték erőszakolni a vallató szerepét. Egyet se búsuljatok, barátaim, nincs semmi ok a szégyenkezésre. Minden a maga rendjén történik. A nyúlnak nem természete a kiállás. Örült nyúl az olyan. Nem, ti bölcs nyulak vagytok, gyáva, bölcs nyulak. - Egy pillanat - szól közbe Cheswick. - Hagyjuk ezt, Cheswick. Nincs mit felháborodni az igazságon. - Egy pillanat! Volt idő, amikor én is pont olyanokat mondtam Ratched mamáról, mint McMurphy most! - Volt idő, igen, csak amit mondtál, azt nagyon halkan mondtad, és később visszaszívtad. Nyúl vagy te is, ne kerülgessük az igazságot. Azért nincs bennem sértődöttség az irányodban, akármiket kérdeztél tőlem ma a gyűlésen. A szerepedet játszottad. Ha téged veséztünk volna, vagy téged, Billy, vagy tégedet, Fredrickson, én is éppúgy nektek mentem volna. Nincs mit szégyenkeznünk. Úgy viselkedünk, ahogy tőlünk, állatkáktól telik. McMurphy megfordul ültében, és végignéz a Hevenyeken. - Én nem mondanám olyan biztosra, hogy nincs mit szégyellnetek. Énszerintem szar viselkedés, hogy egyből odaálltatok az öreglány oldalára. Teljesen olyan volt az érzésem, hogy kínai fogolytáborban vagyok .. . - Egy pillanat, McMurphy - szól közbe Cheswick -. hallgass ide egy pillanatra! McMurphy megfordul és odahallgat, de Cheswick nem folytatja. Cheswick sose folytatja. Az a fajta, amelyik pöki a markát, gyűri föl az inge ujját, ordít, hogy fogják le, aztán tesz egy lépést, és megáll. McMurphy nézi, hogy ilyen nagy nekigyürkőzés után miben akadt el, majd újból megjegyzi: - Tisztára kínai fogolytábor. Harding békéltetően emeli föl a kezét. - Nem, nem, ez nem elintézés, barátom. Így nem ítélhetsz meg minket. Nem. Sőt. .. Látom, hogy a ravaszság láza csillog Harding szemében megint, s már azt hiszem,
kezdi a nevetést, de nem. Kiveszi a cigarettát a szájából, és McMurphyre mutat vele olyan, mintha a hosszú fehér cigaretta az ujja folytatása volna, és annak füstölne a vége. - Sőt, te is, McMurphy, ha az ember keresztülnéz a cowboyos hányavetiségeden, a mutatványos szájhősködéseden, akkor lehet, hogy a viharvert felszín alatt ugyanolyan ugrifüles nyúllélek vagy, mint mi. - Arra nagyon áll a zászló. A tapsiformám, az megvan hozzá. Szerinted úgy mégis mitől vagyok nyúl, te Harding? A pszichopatámtól? A bunyós hajlamomtól vagy a kanos hajlamomtól? Akkor már inkább a kanos hajlamomtól, mert a kinigli nyúl is csak bevágja, aztán kész, jójcakát, megy a vonat. Az, még ez a kész-megy-a-vonat, még ettől vagyok a leginkább nyúl. - Helyben vagyunk. Úgy veszem észre, megfontolásra érdemes szemponttal gazdagítottad a vitánkat. A nyulak valóban nevezetesek a sietségükről. Helyes. Hm. Viszont ebből az új szempontból is csupán arra a következtetésre juthatunk, hogy te egészséges, minden kívánalomnak megfelelő, kifogástalanul működő nyúl vagy. Mi viszont, akik itt senyvedünk, még altesti tehetség dolgában sem érhetünk fel az egészséges nyúlhoz. Félresikeredett, nyizge, kornyadozó állatkák vagyunk a gyenge mezőnyben. Nyulacskák, és még a kész-megy-a-vonat tehetsége sincs meg bennünk ... elkeserítő hiány. - Várj csak, te kiforgatod a szavamat... - Dehogy. Neked van igazad. Emlékezz csak, te hívtad fel a figyelmünket azon helyre, ahová a Főnéni csippenté-se összpontosulnak! Pontos voltál. Nincsen itt egy ember aki attól ne tartana, hogy odavan vagy odalesz a kész-megy-a-vonatja. Amilyen elesett kis állatkák vagyunk, még a nyúlvilágban sem tudunk férfiasan föllépni: más szóval nem felelünk meg még itt sem. Hihi. Mondhatnánk úgy is hogy mi vagyunk a nyúlvilág nyulai. Harding megint előredől, és kitör rajta az az erőltetett visongó nevetés, amit már vártam. A keze röpdös, az arca ráng. - Harding! Fogd be a büdös pofádat! Mintha szájon vágták volna. Harding elhallgat, nevetése a torkán akad, de a szája az nyitva, feszülten, tehetetlenül; s a keze élettelen lógáz a kék füstfelhőben. Így marad dermedten egy pillanatra, aztán a szeme ravasz kis metszett árkok mögé vonul vissza, onnét kutatja McMurphyt, s olyan halkan szólal meg, hogy oda kell menni egész a közelébe sertepertélni, ha hallani akarom, amit mond. - Barátom . .. te ... farkas vagy mégis inkább. - Szentség a boltba, én nem vagyok farkas, te nem vagy nyúl. Hu! Én még ilyet... - Pedig az üvöltésed farkasra vall. McMurphy türelmetlenül fúj egyet, és a körben álldigáló Hevenyekhez fordul: - Várjunk egy pillanatra, kolléga urak. Mi a nyavalya bajotok van nektek? Ennyire nem létezik bezsongva lenni, hogy az ember állatnak képzelje magát! - Nem - szólal föl Cheswick, és odalép McMurphy mellé. - Nem, nem, bizony isten. Én nem vagyok nyúl. - Ez a beszéd, Cheswick. És tik is, jobb lesz, ha kiveritek ezt a hülyeséget a fejetekből. Ki látott még ilyet, azzal etetni magatokat, hogy be vagytok tojva egy ötvenéves asszonytól? Mit árthatna nektek, úgy mégis? - Az ám, mit? - tódítja Cheswick, és körülhordozza tekintetét a többieken. - El nem náspángolhat benneteket. Tüzes vassal meg nem billogozhat. Ki nem köttethet. Az a világ elmúlt, törvények vannak. Nem élünk a középkorban. A világon
nem tehet... - N-n-n-nem l-láttad m-m-m-mitmegbírtennivelünk? M-m-m-maisagyűlésen? - Azt veszem észre, hogy Billy Bibbit visszaváltozott a nyúlból. Odahajlik McMurphyhez. próbálja mondani a magáét, a képe vörös, a nyála majd elcsurranik. Hirtelen sarkon fordul, és odábbáll. - Á, h-h-hiábaokoskodokén. A legjobb volna f-f-f-fölkötnimagamat McMurphy utánaszól: - Máma? Máma, hogy nem láttam a gyűlésen? Ne tessék már vacakolni, én a gyűlésen máma csak kérdéseket hallottam, méghozzá nagyon finom, nem is fingatásra szánt kérdéseket. Olyat meg még sose hallottam, hogy valaki egy kérdéstől szörnyethalt volna. Billy visszafordul. - D-d-d-de nézdmeg, h-h-h-hogyan kérdezi! - Akkor meg nem muszáj felelni. - Akkor meg, h-h-h-ha nemfelelsz, a-a-akkormeg fölír a a kis könyvébe, és a-a-a-akkormeg hajjaj! Scanlon odalép Billy mellé. - Ha nem felelsz neki, az beismerés, Mack. Az állam is pont így mászik rá az emberre. Itt nincs kibúvó. Itt csak azt lehet, hogy az egész mis-kulanciát fölrobbantani... lesöpörni a föld színéről. - Jó, mondjuk, hogy jön egy ilyen kérdéssel, de akkor miért nem külditek el mindjárt a búsba? - Hát - tódítja Cheswick az öklét rázva. - Miért nem mondjuk neki, hogy menjen a búsba? - És olyankor mi van mégis, Mack? Rögtön kész a kérdéssel: „Miért hozza ki ennyire a sodrából ez a kérdés, mondja, kedves McMurphy?" - Erre megint elküldöd a búsba. Őt is meg az egész társaságot. És ettől még mindig nem lett gyereked. A Hevenyek mind közelebb húzódnak hozzá. Fredrickson veszi át a szót. - Jól van, elküldöd, erre mint közveszélyesgyanúst föltesznek a Zárt Osztályra. Én megpróbáltam. Háromszor. Azoknak a szerencsétlen paliknak ott fönn még a vasárnap délutáni mozi is meg van tagadva. Tévézés sincs. - Továbbá, barátom, ha támadó hajlamaidat többszörösen kimutatod, vagyis például többszörösen elküldesz mindenkit a búsba, akkor számíthatsz rá, hogy mész a Rezgetőbe, és még jó, ha Rezgetővel megúszod. Ha nem néz ki egy operáció, egy kis ... - Ne hülyéskedj, Harding, mondtam, hogy ezek a dumák nekem magasak. - A Rezgető, tisztelt McMurphy barátom, bizalmas elnevezése az EST gépnek, az Elektro-Sokk-Terápiának. Oly készülék ez, melyben az altató, a villanyszék és a kínpad erényei egyesülnek. Működése gyors, ügyes, szinte fájdalommentes, viszont érdekes, hogy senki többet nem kér belőle. Soha. - Hogy szuperál mégis? - Az embert egy asztalra szíjazzák, jellemző módon keresztformán, csak a töviskoszorú helyére huzalfonat kerül. Áramot vezetnek beléd mindenfelől, és aztán pakk! Öt cent fogyasztást sem mutat a villanyóra, de ami áram a fejeden keresztülment, azt fölfoghatod terápiának is meg büntetésnek is a búsba küldő tendenciáidért. A kezelés járulékos haszna, hogy hat órától három napig terjedhetőleg, szervezete válogatja, ki vagy iktatva a műsorból. Amikor észre térsz, még akkor is napokig nehezedre esik a tájékozódás. Az okszerű
gondolkodás. Valahogy nem jutnak eszedbe a dolgok. Ha az embert elégszer megkezelik, lehet belőle az a képlet, mint Mr. Ellis ott a falnál. Nyálcsorgatós; bevizelős hülye, harmincöt éves korára. Vagy az anyagcseréjének élő, tudattalan szervezet lesz, amelyik időnként felordít, hogy baszmegfeleség, mint Ruckly. Vagy nézz a Serteperte Főnökre, amint a nevéhez híven ügyködik ott melletted. Harding rám mutat a cigarettájával, hátralépni se bírok. Úgy teszek, mint aki nem érti, mi van. Sertepertélek tovább. - Úgy értesültem, hogy a főnök évekkel ezelőtt, mikor még a rezgetésnek igazi divatja volt, vagy kétszáz kezelést kapott egyvégtében. Képzeld el egy ilyen sorozat hatását, mikor már amúgy is hibbant az ember. Nézz rá. Óriás vici. Előtted a Kivesző Amerikai: kétméteres seprőgép, amelyik a tulajdon árnyékától remeg. Ez az a fenyegetés, barátom, amellyel hatni lehet mindnyájunkra. McMurphy egy darabig rajtam felejti a szemét, aztán visszafordul Hardinghoz. - Akkor hogy létezik, hogy ezt tűritek, azt mondd meg? És akkor mit lotyog nekem ez a doktor a demokráciáról? Ha meg demokrácia, akkor miért nem szavaztok? Harding rámosolyodik, s hosszan megszívja a cigarettáját. - Mit szavazzunk meg, barátom? Szavazzuk meg, hogy a Főnéninek nincs joga kérdezősködni a csoportgyűlésen? Szavazzuk le a nézést? Mondd, McMurphy barátom, milyen kérdésben rendeljünk el szavazást? - Fütyülök rája. Szavazzatok, amire akartok. Nem veszitek észre, hogy addig kell tenni, amíg a töketek, mit, a féltöketek épen van? Nézzetek körül! Azt mondod, hogy a főnök itten a tulajdon árnyékától begazol. Én meg azt mondom, hogy nálatok begazoltabb társaságot még az életben nem láttam. - Engem ne számíts! - szólt bele Cheswick. - Mondjuk, hogy téged nem számítalak, pajti, viszont itt van, a többi még a száját se meri kinyitni, hogy legalább egy jót nevetne. Én még egy öblös nevetést nem hallottam, mióta ezen az ajtón beléptem, tudjátok-e? Pedig ha a nevetéstek odavan, akkor már a gyékényt talpatok alól kirántották. Ha egy férfi hagyja, hogy az asszony addig macerálja, míg már nevetni sincs kedve, akkor le is tette a fegyvert. Akkor már csak azt veszi észre, hogy az asszony erősebbnek gondolja magát és ... - Lám, úgy tapasztalom, tisztelt nyúltársadalom, hogy a barátunk kezd észre térni. Nem lenne szíves elmondani nekünk, Mr. McMurphy, hogyan mutassa meg egy ember az asszonynak, hogy ő az úr a háznál, ha most a nevetést egy pillanatra figyelmen kívül hagyjuk? Hogyan tanítsa meg kesztyűbe dudálni? Az ilyen torzonborz férfi, mint te vagy, igazán kiokosíthatna minket. Elkenni a száját neki, azt egyszer nem lehet, mert ránk hozza a törvényt. Nem jöhetsz ki a sodrodból, sem nem förmedhetsz rá, mert akkor módot adtál, hogy megbillegtesse a mutatóujját: „Hát szabad ezt, te kis méregzsák, miiiii?" Megpróbáltad már, hogy a méltóságod megőrzöd-e, ha ilyen tanbanyai megrovásban részesülsz? Azért mondom, barátom, hogy az igazad kétségbe-vonhatatlan: a modern matriarchátus hódító mákonya ellen csupán egy fegyvered marad. S nem is a nevetés. Egyetlen fegyvered pedig minden év múlásával tompul ebben a mindent megértő, mindent egyenjogúsító társadalomban, mert mélylélektani kutatás mind nagyobb tömegeket ébreszt rá. hogyan hatástalanítsák fegyvered, és hogyan igázzák le azokat, akiknek igáját vonták eddig ... -.Hő, de jól lököd a szót, Harding - állapítja meg McMurphy.
- ...és azt ne hidd, hogy lelkibajnoki minőségedben ügyesen forgathatnád egyetlen fegyveredet a mi ősanyánk ellen! Csak nem fordult meg a fejedben, hogy Miss Ratchedet térdre kényszerítheted vele, mondd meg őszintén! És egy kézmozdulattal elsöpör az üvegkalicka felé. Mindenki arra fordul. A Főnéni néz ki az ablakán, valahol talán egy rejtett magnetofon is jár, és örökíti meg mindezeket... de talán már a teendőket is beledolgozta a munkarendjébe. Látja, hogy mindenki őt nézi. Csak biccent egyet, s elfordul mindenki. McMurphy leveszi sapkáját, és a vörös hajába túr. Most őrajta a figyelem. A válaszát várják, maga is tudja. Úgy érezhet alighanem, hogy sarokba szorították. Visszacsapja a sapkát a fejére, és megdörgölt orrán a varrott sebhelyet. - Hát ha azt akarjátok ezzel kérdeni, hogy be bírnám-e zavarni a félszemű Rezsőt az öreglánynak, akkor azt mondom bizony, hogy acélosabb gyereket keressetek ... - Nem olyan eldobnivaló azért. Határozottan jó arcú és jól ápolt. És figyeld csak meg, barátom, bármekkora erőfeszítéseket tesz, nem tudja véka alá rejteni minden képzeletet felülmúló kebleit. Szép nő lehetett a maga idejében. De most... és ez csupán elméleti kérdés lesz ... ha most olyan szép találna lenni, mint Heléna, akkor vajon a szavaddal élve, be tudnád-e zavarni neki? - A Helénát azt nem ismerem, de értem, hova akarsz kilukadni. És meg is mondom, hogy nagy igazad van. Én ennek a kőszűznek nem bírnám bezavarni. Még akkor se, ha a Marilyn Monroe bájai volnának neki földúcolva az egyenruhája alatt. - Na látod. Legyőzött. Ez az. Harding hátradől, és mindenki lesi, mit fog erre McMurphy mondani. McMurphy látja, hogy itt nem lehet okos. Egy pillanatig elnézegeti az arcokat, aztán vállat von, és föláll. - Mindegy, a fejemet akkor se vághatja le. - Az biztos. A fejedet nem. - És annyi hétszentség, hogy jobb játékot is tudok, mint hogy engemet egy ilyen vén cápa háromezer volttal kergessen. Pláne nem, amikor én csak zríkolni akarnám. - Ez is biztos. Harding megnyerte a szócsatát, de örülni senki se örül. McMurphy beakasztja hüvelykujjait a zsebébe, és nevetni próbál. - Nem, ebbe még a sportfogadást se látom, se hogy milyen célprémiumot lehet kitűzni egy miskáros megkettyintésére. Elvigyorodik mindenki, de azért jókedv nem látszik az arcokon. Én inkább örülök, hogy McMurphy szimatot fog, mert úgyis hiába nagy benne az akarat. De megértem a többieket. Annak én se örülnék, ha meggondolná magát. McMurphy megint cigarettára gyújt. Senki nem mozdul. Ott állnak körülötte, és vigyorogva tipródnak. McMurphy az orrát dörgöli, elnéz messzire az arcok felett, a pillantása visszasiklik a Főnénire. A szája szélét rágja. - De... a szavatokból azt veszem ki. .. nem küldi az embert csak úgy ukmukkfukk föl a másik osztályra. Csak ha kihozza az embert a béketűrésből, úgyhogy elküldi őtet a jó édesanyjába, vagy bever egy ablakot vagy ilyesmi, csak akkor, nem? - Csak olyankor. - Aztán erre lehet építeni? Mert énnekem már kezd derengeni, hogyan vegyelek le benneteket, palimadarak. Viszont biztosra akarnák menni. Eleget rohadtam kint abban a gazdaságban, most már nem akarnák csöbörből vödörbe csöppenni.
- Erre építhetsz. Addig a Főnéninek nincsen szava, amíg valami olyat nem találsz tenni, amiért már kinéz a Zárt Osztály vagy a rezgetés. Ha az önuralmadat megőrzöd, akkor tehetetlen veled. - Szóval ha megbecsülöm magamat, és nem küldöm el őtet... -... se a segédletét.. . -... se a segédletét, és nem verem a tamtamot, akkor tehetetlen velem? - A fal mellett élünk még mi is. Persze a végén mindig mi húzzuk a rövidebbet. Mindig. A Főnéni legyőzhetetlen, és mivel az idő is neki dolgozik, a végén mindenkit két vállra fektet. Ezért van aztán, hogy a kórházban ekkora nagy tekintélyt élvez. Vasmarokkal szorítja a remegő kis farkincánkat... - Hagyjuk ezt a számot. Én csak azt akarnám tudni, létezik-e olyan, hogy a saját fegyvereivel verek rá? Hogyha én olyan finom vagyok, mint az egérszar, akkor is nem-e elég neki, amit a gondolatomból kiolvas, hogy begorombuljon és földobjon a villanyágyra? - Addig semmi bajod nem lehet, amíg az önuralmad megőrzöd. Amíg a sodrodból ki nem jössz, és alapos okot nem szolgáltatsz neki, hogy a Zárt Osztályt vagy a rezgetési terápiát írja elő a számodra, addig nincs mitől tartanod. A dührohamokkal kell nagyon vigyázni. Ehhez mit szólsz? A fejed mint a tűz, az előéleted mint a sötét éjszaka ... Kár a gőzért. Úgyse bírod ki. - Meglesz. - McMurphy elégedetten dörzsölgeti a tenyerét. - A következő a helyzet. Tiszerintetek ő a császárnő itt, mi? Hogy is mondjátok ... győzhetetlen asszony? Na, én most már csak arra vagyok kíváncsi, hisztek-e annyira benne, hogy egy kis korpát is mertek rá tenni? - Hogy hiszünk-e annyira? - Ahogy mondom. Öt dollárt megreszkírozok, hogy még a hét lejárta előtt fejreállítom a győzhetetlen nagysosasszonyt. Ha valamelyik okos el akarná nyerni az öt dolláromat, föliratkozhat. Egy hét, azt mondom, és olyat teszek, hogy az öreglány nem tudja, köpjön-e vagy nyeljen. Lehet fogadni. - Fogadni mer rája! - Cheswick topog, mint a tojó galamb, és vígan dörzsölgeti a tenyerét, akárcsak McMurphy. - De még mennyire. Harding meg még egypáran mondják, hogy ezt nem értik. - Pedig egyszerű. Én nem csavarom a szót, én nem jövök hátulról. Én zsugás vagyok, és mindenem a nyerés. Ezt is úgy lehet nézni, mint egy zsugapartit, nem? Pendletonban már ott tartottunk, hogy a palimadaraknak nem maradt egy elnyerni való kanyilójuk, annyira levettem őket. Mit mondjak, a legfőbb ok, hogy idekéredzettem, hogy ott már végleg nem volt hal. Azt is megmondom, hogy én leinformálódtam erről a helyről, mielőtt idekéredztem volna. És erre hallom, hogy legalább fele az itteni palimadaraknak betegpénzt, nyögdíjat húz, három-négyszázakat egy hónapban, és nem tudnak vele mihez kezdeni, csak várják, hogy apja-anyja idejöjjön. Gondoltam mindjárt, itt az én helyem, majd én hozok ide egy kis izgalmat ebbe az életbe. Azért én nem jövök hátulról, én megmondom, hogy én zsugás vagyok, és nem szoktam hozzá a vesztéshez. És az a nő még nem született meg, aki énelőttem megállt volna, mindegy, hogy be-e zavartam neki. Lehet, hogy az idő neki dolgozik, de viszont én is nyerésben vagyok már jó ideje. Leveszi a sapkáját, megpördíti a mutatóujján, s a háta mögött kapja el a másik kezével
szépen simán. - Aztán a másik. Azért vagyok itt, mert elterveztem. Mert meghánytam-vetettem, és azt sütöttem ki, hogy ez egy jobb hely, mint a fegyencgazdaság. Énszerintem én nem vagyok buggyant, viszont az is lehet, hogy csak nem jöttem rá. De azzal együtt az öreglány erről nem tud, és arra se számít, hogy egy ilyen csiszolt ésszel kell neki szembenézni. Én ezekkel az előnyökkel indulok. Aki feliratkozik nálam, az egy héten belül megkapja az öt dollárját, ha a kefét meg nem etetem az öreglánnyal. - Még előttem most sem egészen világos... - Mondom. Megetetem vele a kefét. Megfingatom őtet egy kicsit. Visszafelé simítom a muffját. Én addig pisztergálom, amíg ki nem borul, és nem látjátok magatok is, hogy nem az a győzhetetlen, aminek hittétek. Egy hét, és ti döntitek el, nyertem-e vagy veszítettem. Harding ceruzát vesz elő, és blokkpapírra fölír valamit. - Itt van. Letéti jegy tíz dollárról, mely összeg a nevem alatt várja apját-anyját a kórházi betegpénztárban. De ha csodát teszel a Főnénivei, az nekem kétszer annyit megér, barátom. McMurphy nézi az írást, aztán összehajtogatja. - Hát tinektek, palimadarak, megéri-e a pénzt? - A Hevenyek szépen sorba verődnek Harding tömbpapírjához. Ahogy végeznek a föliratkozással, McMurphy szedi el a lapokat tőlük s a tenyerén, a nagy meredt hüvelykujja alatt gyűjti. Látom, egyre nől neki a papírcsomó. Belelapoz. - Remélem, jó vagyok nektek öt dollárra? - Szerintem nem vállalunk semmi kockázatot - jegyzi Harding. - Egyelőre nemigen mész sehova. Egyszer régen karácsonyéjszaka, még a régi helyünkön, recsegve-ropogva kivágódik az osztály ajtaja, és egy szakállas kövér ember dűl be. A hidegtől a szeme karikás, s az orra mint a paprika. A feketék mindjárt az előcsarnokban sarokba szorítják a zseblámpájukkal. Azt látom, hogy egész bele van már gubancolódva abba az aranyszalagba, amivel a vöröskeresztes hölgy behálózza az osztályt ilyenkor, s hogy ott botladozik a sötétben. A vörös szemét ernyőzné a zseblámpák fényétől, s közben a bajusza végét rágja. - Hö-hö-hö - göcögi -, szívesen maradnák, de ha egyszer menni kell. Szorít az idő, hiába. Höhö. Ha egyszer menni kell... A feketék elzárják az útját a zseblámpával. Hat évet töl-tött le, amíg eleresztették simára beretváltan és soványan, akár a póznát. A Főnéni, ahogy akarja, úgy beszabályozza a faliórának a sebességét, csak annyi kell, hogy elforgat egy tárcsát a sok közül a vasajtón. Ha rájön, hogy jó lesz egy kicsit megzavarni a dolgokat, rákapcsol, és az óramutatók forognak. mint a motolla. A nagy üvegablakokban egy-kettő változnak a fények, pereg a reggel, a dél, az este, éj a nappal dobálozik, és mindenki majd a nyakát töri, alig lehet a meghajszolt idővel lépést tartani. Beretválkozás, reggeli, vizitek. ebédek, gyógyszerelés - egy nagy rohanás, az éjszaka tíz perc, úgyhogy alig hunyja le a szemét az ember, már a hálószobai lámpa bevilágít, hogy föl és rohanni tovább, mint a töketlen kutya, zavarni le az egész napirendet talán huszonnégyszer is egy igazi nap, amíg a Főnéni azt nem veszi észre. hogy mindenki kivan - olyankor veszi a gázt, visszacsavar-gassa a tárcsát, mint amikor a gyerekek hülyéskednek a mozigéppel, és már unják, hogy a film tízszeres gyorsasággal pereg, és elegük van az értelmetlen handabandázásból, nyiszorgó beszédből, és visszaállítják rendesre.
Olyankor zavarja meg a Főnéni az iramot, mikor, mondjuk, valakinek látogatója van, vagy amikor a Hadviseltek Szövetsége valami kabarédarabot hoz le Portlandból mindig olyankor, mikor az ember inkább elfeküdne tétlen. Pont olyankor kapcsol rá. De inkább a másik van, a lassúság. Lecsavarja a tárcsát, vissza, ameddig csak lehet, a nap ráfagy az ablakra, és nem akar odább mozdulni hetekig, egy falevél, egy fűszál nem rezzenik. Az óramutató elakad a két-perc-múlva-háromnál, és a Főnéni odább nem ereszti, ha megrohadunk se. Csak ül az ember, és nem bír moccanni, nem bír fölállni, hogy egy kicsit nyújtózzon, és nem bír nyelni, nem bír lélegezni. Az egyetlen a szeme az embernek, amit mozgatni bír, de azzal se lát semmit, csak a kornyadozó Hevenyeket a túlsó végében a Nappalinak, amint várják a leosztást. Az öreg Idült mellettem mát hat napja le van dögölve a széken. Olykor a Főnéni nem is ködöt ereszt be a szellőzőkön, hanem tiszta vegyi gázt, és az egész osztály lassan plasztikká dermed. Senki nem tudja, meddig rohadunk így. Aztán visszacsavar valamit a tárcsán, de az még rosszabb. A rohadást még jobban bírom, mint azt várni, hogy a Scanlon keze, mint a melasz, lecsöppenik a kártyával az asztalra. Az három nap. A tüdőm mintha tű fokán át szívná be a plasztiklevegőt. Kibotorkálok a klozettra, de ott is mintha homokbucka borulna rám, és nyomná a hólyagomat, míg már csak azt érzem, hogy zöld szikrák cikáznak át a homlokomon. Az összes izem-porcikám belefeszül az igyekezetbe, hogy föl bírjak állni, és ki bírjak menni arra a klozettra - már annyira erőlködök, hogy a karom, a lábam remeg, és a fogamba belehasogat a fájás. Húzódzkodok, húzódzkodok, de egy fél centit alig bírok fölhúzódzkodni a bőrhuzatról. Végén visszaesek, már nem bánom, eleresztem a vizeletemet, és az a forró-sós drót, ami a lábamhoz van kötve, elkezd rázatni, szirénázás, reflektorfények, üvöltve ront rám mindenki, és az a két nagy fekete állat is jön, löki szét a tömeget, lengeti a fölmosórongyokat, és a rézdrótok sziporkáznak, ahogy a víz odaér. Még a leginkább akkor nem érezni az időzavart, amikor a köd rajtunk van. Olyankor az idő úgyse számít. A többi mindennel együtt belevész a ködbe. (Még máma nem is ködösítettek igazán, vagyis amióta McMurphy megérkezett, azóta nem. Mint a bika, úgy bőgne, képzelem, ha ködösíteni találnának.) Ha semmi más újság nincs, olyankor is ott van a köd meg az időzavar, amivel küszködhetik az ember, de máma történhetett valami: máma nem piszkálnak minket már borotválkozás óta. Egész délután simán megy minden. Amikor a délutáni műszakosok átveszik a szolgálatot, az óra pont fél ötöt mutat, ahogy kell. A Főnéni szélnek ereszti a feketéket, még egyszer megszemléli az osztályt. Aztán hosszú ezüst kalaptűt húz ki az acélkék kontyából, leveszi a fehér fityuláját, és gondosan beleteszi egy papírdobozba (a dobozban persze molyirtó van), aztán egy szúrással visszalöki a tűt a hajába. Látom, hogy mindenkitől elbúcsúzik az üvegkalickában. A délutános kis anyajegyes nővérnek valami írást nyom a kezébe, aztán a vasajtó műszerfalán bekapcsolja a hangosbeszélőt a nappaliban. - Viszontlátásra, fiúk. Viselkedjenek jól. - Azzal ráerősít a zenére. A bal csuklójával végigdörgöli az ablakát, és az undor nézéséből a dagadt fekete, amelyik most állt szolgálatba, rögtön megérti, hogy jobb lesz nekiállni ledörgölni, és máris sikárolja újságpapírral-ronggyal, a Főnéni még be se csukta maga után az osztály ajtaját. A gépezet a falban sipít, sóhajt, és lassabbra vált. Attól kezdve estig már csak eszünk,
zuhanyozunk, és ülünk a Nappaliban. Pottyantó, a legöregebbik Tengő, a gyomrára szorítja a kezét, és nyög. George (akit a feketék Tamtararam-nak hívnak) kezét mossa az ivókútnál.- A Hevenyek ülnek és kártyáznak, és próbálnak a tévéből egy tisztességes képet kicsalni - hurcolják ide-oda, ameddig csak a vezetékje elér. hogy a legjobban be bírják fogni az adást. A mennyezeti hangszórók egyre ontják a zenét. Nem a rádió adja, ez a hálózat nincsen vele összekötve. A zene egy szalagról jön az üvegkalickából, és már annyira jól ismerjük, hogy nem is halljuk, legföljebb ha az olyan újak nem, mint McMurphy. Neki még nem koptatta ki a fülét. Rablóultit játszanak cigarettába, és a hangszóró pont ott szól a kártyaasztal fölött, McMurphy egész lehúzta az orrára a sapkája ellenzőjét, annyira, hogy hátra kell neki dőlni, ha ki akar látni alóla. Nézi a kártyáit, cigaretta a foga közt, és közben folyton mondja, mint a kikiáltó a marhatőzsdén, amilyet egyszer láttam életemben a Zúgónál. - . . . hijja, hijja, gyertek, mi lesz, gyertek! - fújja magas hangon, sebesen. - Rátok várok, madarak, mi lesz! Szar vagy kalaposinas? Szóval te megjátszod a kalaposinast a királyoddal, csak jól vigyázz, mert tudod, az egyszeri gyerek is hogy járt. A vénasszony most is résen, kiugrik a kerítésen, ha nem nyúlsz neki alája, a pöcsödet kigyomlálja. Erről van szó, Scanlon, érted? Én csak azt nem értem, valamelyiknek ott a majomházban miért nincs annyi esze, hogy lecsavarná ezt a fülbe mászó muzsikát! Héj! Ez éjjel-nappal szól, te Harding? Én még az életben ilyen ronda ribilliót nem hallottam. Harding üres tekintettel néz rá. - Ha szabad tudnom, miféle zajra céloz, Mr. McMurphy? - Erre a rohadt rádióra. Barátom! Azóta egyfolytában szól, amióta a lábamat ide betettem. És most nehogy azzal gyere nekem, hogy teneked nem ér el a füledig! Harding félrehajtja a fejét, hogy jobban halljon. -Ó, igen, az úgynevezett zene. Igen, meg kell vallanom, hogy kellő összpontosítás esetén hallom, viszont kellő összpontosítással akár a szíve dobogását is hallhatja az ember. - Rávigyorodik McMurphyre. Nem, amit hallasz, az konzerv-zene, barátom. Rádiót mi ritkán hallgatunk. A nagyvilág hírei nincsenek ránk gyógyító hatással. Éppen ezért annyi-szor halljuk ugyanezt a lemezt, hogy el se jut a fülünkig, akár a vízesés zaja annak, aki ott él a tövében. Gondolod, ha vízesés mellett laknál, sokáig hallanád? (Én még mindig hallom a Columbia vízesését, nem is fogom soha elfelejteni - hallani fogom mindig a Medvebélű Charley füttyét, amint egy nagy pisztrángot botra tűz, hallom a fickándó halakat a vízen, lenn a partról a meztelen gyerekek nevetését, az asszonyokat a kasoknál... ki tudja, mennyi időtől és mennyi ideig még.) - Ezt is folyton járatják, mint a vízesést? -, kérdi McMurphy. - Olyankor nem, ha alszunk - mondta rá Cheswick -, de különben folyton. Ez a nagy helyzet. - Na, majd én rendet csinálok. Odamegyek, megmondom annak a szerecsenynek, hogy vagy lezárja, vagy szétrúgom a vasporos valagát. Már állna föl, de Harding megfogja a karját. - Pontosan az ilyen kijelentések minősülnek itt közveszélyesnek, barátom, Annyira el akarod veszíteni a fogadást? McMurphy ránéz. - Szóval így állunk, mi? Türelemjáték, a hüvelykujj meg a satuban közbe, mi? - így állunk bizony. McMurphy lassan visszaereszkedik a székbe. - Ló-pisztoly - mondja tagoltan. Harding körülhordozza tekintetét az asztalnál ülő Hevenyeken. - Uraim, én úgy veszem
észre, hogy tűzfejű ellenfelünk tévé-cowboy nyugalma dicstelen végéhez közeledik. Azzal a szemben ülő McMurphyre néz, és elmosolyodik. McMurphy visszabiccent rá, a széke hátsó két lábára dől, hogy a kacsintását látni lehessen a sapka eresze alól, és megnyalja a hüvelykujját. - Én meg úgy veszem észre, urak, hogy Harding professzort kezdi elkapni a ló. Egypár bulit megnyer, és már neki áll följebb. Úgy is van, úgy is van. Csak ül, kérem, és kinéz neki egy doktorúr, és egy csomag Malboroval már császárnak érzi magát... oppalá, kibökte a professzor, na mindegy, itt egy csókoskristóf, na még egyet, erre jön a doktorúr, csak nem szőrös bunkót akarunk, professzorom? Csak nem akarunk picsipacsizni, inkább csak simán szakítunk? Na, majd a következő osztásban több lesz a szerencse. Ügy is van, úgy is van, kibökött a professzor, jöhet az adolf, ejnye-bejnye, még egy lássuk-csak, és a professzor elhasalt a vizsgán ... Újabb dallam dördül elő a hangszóróból, recsegős, harmonikás. McMurphy fölnéz, és hangosabban fújja, hogy el ne vesszen a zajban. - Hűha, hűha, na mindegy, majd legközelebb, most már mindegy, vagy szar, vagy kalaposinas ... itt ugrik! így megy fél tízig, lámpaoltásig. Elnéztem volna McMurphyt akár egész éjjel a kártyaasztalnál, ahogy ott osztja őket, és lukat beszél a hasukba közben, egészen odáig, hogy már állnának föl, akkor aztán elveszt egy-két bulit, hogy a bizalom visszaálljon, s osztja őket tovább. Egyszer cigarettaszünetet tartott, hátrabillent a székkel, a két kezét a tarkójára kulcsolta, és így oktatta a társaságot: - Aki igazi nagyfejű sipista akar lenni, annak azt kell nézni, hogy a veréb mit szeretne, és azzal kell etetni őtet. Ezt már akkor kitanultam, amikor egy szezont ledolgoztam a szerencsekerék mellett a mutatványosoknál. Már a szemével az ember a palit kitapogatja, ahogy jön oda, és azt mondja magában: „Na, ez az a veréb, amelyik erős akar lenni." Úgyhogy valahányszor dühös szemeket mereszt az emberre, mert megint lefagyott, olyankor az embernek meg kell játszani, hogy cidrizik, és nagy bocsánatkérés, minden: „Ne tessék zokon venni, kéremszeretettel. A következő menet díjmentes, kéremszeretettel." Úgyhogy mind a ketten jól járjunk: enyém a lé, övé az erő. Előrebillenik, a szék első két lába nagy koppanással ér földet. Fölveszi az osztását, a hüvelykujját átfuttatja a lapokon, a csomó szélét megkoppintja az asztal lapján, aztán a két ujját megnyálazza. - Itt meg éppenséggel úgy látom, hogy nektek az kell, hogy sok legyen bedobva. Tessék, tíz csomag a következő osztásra. Hűha, ugrik egy, mondjuk egy jöhet, egy csolnakos . . . Azzal hátraveti a fejét, és nagyot nevet, amint a többiek nagy sietve rakosgatják ki a tétet. Ez a nevetés visszhangzik a Nappaliban egész este. Folyton tréfál és beszél nekik, és próbálja rávenni őket, hogy vele nevessenek. De a társaság fél fölengedni is - már olyan régóta vannak befagyva. Erre aztán megunja, és nekiül komolyan játszani. Egy-két bulit rávernek, de aztán amit elnyertek tőle, tízszeresen visszanyeri, úgyhogy mind a két kezétől halomban áll a cigaretta. Valamivel fél tíz előtt elereszti kezét-lábát, hadd nyerjenek, és szedik is vissza, olyan gyorsan, hogy már nem is emlékeznek, hogy volt, mikor rájuk járt a rúd. Végén az utolsó pár cigarettát is szétosztja, leteszi a kártyát az asztalra, sóhajtva hátradől, megemelinti
a sapkája ellenzőjét, azzal vége a játéknak. - Hiába, mindig mondom, nincs a szerencse a gallérunkhoz varrva. - Bánatosan ingatja a fejét. - Nem is tudom . . . Huszonegy éves koromban még azt mondták rám, első flótás vagyok, de ilyen dörzsölt gyerekekkel, mint tik, csak megbukni lehet. Nem tudom, hogyan cinkeltek, hogyan nem, de nekem előre szorul a zabszem, hogy holnap komoly pénzben kell leülni veletek. Nem mintha elhinné, hogy ilyenekkel falhoz állít valakit. Egyszerűen nyerni hagyta őket. Aki csak figyelte a játékot, tudja. A kártyások is az asztalnál. Közbe nincs egy se köztük, amelyik ne széles vigyorral rakosgatná a nyereményét - pedig nem is McMurphytől nyerték el a cigarettát, hanem a magukét nyerték vissza -, mert mind azt hiszi, nála kitanultabb hamiskártyás nem élt még a Mississippi mentében. A dagadt fekete meg egy másik, egy Geever nevezetű, kizavar minket a Nappaliból, s kezdik oltani a lámpát a láncon hordott kiskulcsukkal. Ahogy az osztályon sötétül elfele, úgy fényesedik, úgy nő a kis anyajegyes nővér szeme szike. Kinn az üvegkalicka ajtajában osztja az éjjeli pirulákat a sort álló betegeknek, s látszik, hogy elég neki észbe tartani, kit mivel mérgezzen éjszakára. Azt se nagyon nézi, hova önti a vizet. Szűköl, hogy az a rettenetes ember, a szörnyű sapkában, a sebhelyeivel megy-megy feléje. Már azóta figyeli, hogy a kártyaasztaltól fölállt, és a göbös ujjai közt csavargatja a vörös szőrmókot, ami a rabgazdasági ingje hasítékából kifele igyekszik a torkának, és énnekem az a gyanúm - mert igen farol, látom, befele az üvegkalickába szegénykém, amint McMurphy odaér -, hogy alighanem a Főnéni már ráijesztett. („Ja, még valami, hogy el ne felejtsem, mielőtt átadom az osztályt, Miss Pilbow. Az az új ember ott, az a kalózbarkós, ott, azokkal a feltűnő faciális lacerációkkal... élek a gyanúpörrel, hogy szatír.") McMurphy is látja, milyen ijedten mered rá a kisnővér, azért amikor odaér, bedugja a fejét az üvegkalickába, s egy nagy barátságos vigyort megereszt, hogy meglegyen a bemutatkozás. Ettől meg éppen annyira megzavarodik, hogy a lábára ejti a vizeskancsót. Fölsikolt, fél lábon ugrál, a pirula meg, amit nekem akarna a kezembe adni, kipattanik a kis papírpohárkából, s be egyenesen az egyenruhájába, ahol az anyajegy elindul, és csorran le, mint a vörös bor, a mély völgyhajlatnak. - Hadd segítsek, kisasszony. S a nyersvörös, tetovált, sebhelyes kéz benyúl a kalicka ajtaján. - Ne mozduljon! Két ápoló van itt velem! Szeme villan a feketék után, de azok most éppen az Idülteket kötözik az ágyukhoz, nincsenek kéznél. McMurphy vigyorogva kifordítja a tenyerét, hogy lássék, nincsen benne kés. A kisnővér csak a viaszos simaságot meg a bütyköket látja. - Nem akarok én semmi mást, kisasszony, csak.. . - Ne mozduljon! Betegeknek tilos a belép ... Jaj, hagyjon, én katolikus vagyok! - Azzal kirántja az aranykeresztjét a kebléből, s a lánc az elveszett tablettát is kiparittyázza! McMurphy tenyere az orra előtt csappan. A kisnővér fölsikolt, a keresztet a szájába kapja, és szorosra zárja a szemét, mintha a halálos ütést várná, és áll falfehéren, csak az anyajegy válik rajta mind sötétebbre, szederjesebbre, mintha az összes vére a testéből odatódulna. Mikor végre ki meri nyitni a szemét megint, ott van előtte a bütykös tenyér, s a közepében a kis vörös kapszula. - ... csak a vizes kantát akartam volna fölvenni. - S a másik kezében a kancsót mutatja.
A szusz sípolva tör ki a kisnővérből. Aztán átveszi McMurphytől a kancsót. - Köszönöm. Jó éjszakát, jó éjszakát - mondja, s a következő előtt becsukja az ajtót. Ma éjszakára nincs több pirula. A hálóban McMurphy odaveti a pirulát az ágyamra. -A bolhapohár nem kell, főnök? Rázom a fejemet a pirula láttán, erre McMurphy úgy lepöccinti az ágyról, mintha valami bogár mászna rajta. Még kacsázik is a padlón. Látom, hogy McMurphyn az alsónadrág fekete szaténból van, és vörös szemű óriás fehér bálnák úszkálnak rajta. Elvigyorodik, amikor észreveszi, hogy megnézem. - Oregonban kaptam, főnököm, egy irodalomtagozatos iskolás lánytól. - Beleakasztja a hüvelykujját a korcába, és csappant egyet a gumipántján. - Azzal adta oda, hogy én szimbólium vagyok az életébe. Karja-nyaka-arca napsütéstől cserzett, és vörhenyes szőr fedi. A két hatalmas vállán tetoválás: egyik felől CSÓKOS TENGERÉSZEK felirat alatt egy vörös szemű, vörös szarvú ördög M-1-es karabéllyal, a másikon egy osztás póker, legyezőbe fogva, csupa ász és nyolcas. McMurphy összegöngyölíti a ruháit, és leteszi az ágyam mellett álló éjjeliszekrényre, azzal nekiáll a párnáját püfölni. A mellettem való ágyat kapta meg. Bebújik a takaró alá, aztán mondja nekem is, hogy jobb lesz, ha elteszem magam holnapra, mert itt jön az egyik fekete, oltja ránk a villanyt. Körülnézek, és csakugyan jön a Geever nevezetű, úgyhogy rúgom le a cipőmet, és éppen ágyban is vagyok, mire odaérne s kötné át az ágyamon a lepedőt. Amikor velem végez, még egyszer körülnéz a hálóban, röhög, és eloltja a lámpákat. Sötét lesz, csak a nővérek üvegkalickajából árad be a világosság fehér pora. Éppen hogy a körvonalait látom Murphynek mellettem - mélyen, egyenletesen lélegzik, emelkedik-süllyed vele a takaró. Aztán lassul a lélegzése, s már azt hiszem, elaludt, mikor halk torokhangot hallok a takaró alól, mintha ló nyerítene. Ébren van mégis. Valamin mulat magában. Végre elhagyja a nevetést. - Hallod-e, főnök - súgja oda -, igen megugrottal te, amikor szóltam, hogy jön a fekete. Talán rosszul informáltak, hogy süket vagy. * Hosszú, hosszú ideje fekszek le először, hogy nem vettem be a kis vörös kapszulát (ha próbálok elbújni előle, a kis anyajegyes utánam zavarja a Geever nevezetűt, hogy tartson sarokban a zseblámpájával, amíg az inekcióstűt elő nem készíti), ezért alvást színlelek, mikor a fekete jön el mellettem a zseblámpájával. Az nem úgy van, hogy az ember csak elalszik, akkor is. ha beveszi a piros pirulát. Inkább megbénul az ember, és nem bír egész éjjel fölébredni, akár ágyút sütögethetnek a füle mellett. Épp ez az, amiért a pirulákat nekem adják. A régi helyünkön még rendesen fölébredtem, és kifigyeltem őket, miféle iszonyúságokat művelnek a körülöttem alvó kollégákkal. Lapulok, és lassítok a lélegzésemen, és lesem, hátha lesz valami. Olyan sötét van, hogy a kanál megállna benne, és hallom, hogy jönnek-mennek a gumicipőjükben egyszer-kétszer bekukkantanak a hálóba, és végigpásztázzák zseblámpával a terepet. Lehunyt szemmel virrasztok. Vonítást hallok föntről a Dühöngőből - hij! ihijj! jihihijj! -, mintha drótokat kapcsoltak volna valakire, hogy jelzéseket fogjanak vele. - Egy üveg sörrel asszem kurtíthatnánk az éjszakán -súgja oda, hallom, az egyik fekete a másiknak. A gumicipők elnyiszorognak a nővérkalicka felé. Ott a hűtőszekrény - Inna
egy üveg sört maga is, anyajegyecském? Kurtítsunk az éjszakán! Fönn elhallgat a vonítás. A falba épített berendezések jaja is elhalkul, csöndbe fullad. Nincs egy hang az egész kórházban, csak valami párnákba ágyazott tompa moraj az épület gyomrában, még soha nem lettem rá figyelmes, olyanféle zaj, amit éjszaka hall az ember fönn, ha fönn áll egy vízi erőmű fokán. Irgalmatlan hatalmak félálma. A dagadt fekete kinn áll a folyosón, innen látom, néz körül és vihog. Aztán elindul a háló ajtaja felé, a vizes szürke tenyerét a hónaljába törölgeti. A nővérkalicka fénye akkorára nagyítja az árnyékát itt a háló falán, mint egy elefántnak, de ahogy jön közelebb s benéz, az árnyék kisebbedik. Megint fölvihog, kinyitja a biztosíték szekrényét az ajtó mellett, s belenyúl. - Aludjatok csak, bogaraim, úgy is kell. Megcsavar egy bütyköt, és a padló megindul, csúszik lefele, otthagyja a feketét az ajtóban, süllyed le, mint a teherfölvonó a gabonasilóban, az épület gyomrába! És semmi más nem mozog, csak a padló, ahogy az ajtó, a falak, az ablakok mentében siklunk sebesen - ágyak, minden jön. A gép - alighanem valami fogas szerkezet az akna négy sarkában - olajozottan működik, nesztelen, akár a halál. Mást nem is hallok, csak a kollégák horkolását, és a moraj erősödik, ahogy süllyedünk. A háló ajtaján beszüremlő fény már vagy száz méterre fölöttünk van az aknában, csak csöpp pont, ahonnét a fénypor szétszóródik és halványul mindegyre, amíg egyszer csak föntről messziről sikoly nem visszhangzik az akna hosszában - Ne mozduljon! -, s azzal kialszik a világosság egészen. A padló puhán megfeneklik a vaksötétben, és a lepedő majd kiszorítja a szuszt belőlem. Ahogy lazítanám, a padló megindul alattam, és egy nekirugaszkodással előregördül. Valami görgők lehetnek alattunk, csak nem hallom. Nem hallom most már a többiek lélegzetét se, s akkor tűnik föl csak, hogy azért, mert ebben a morajlásban már semmit nem hallani. Belekerültünk a legközepébe. Tépkedem ezt a rohadtt lepedőt, és már éppen lazulna, mikor a falak fogják és mgemelkednek. Ménkű nagy terem nyílik körülöttünk, gépek nyúlnak a végtelenségbe, ezerszám futkosnak az izzadó, félmeztelen emberek köztük meg fönn mindenféle kéményjárdákon, s az arcuk kísértetiesen semmitmondó a száz világító kemencetorok fényében. Az egész, legalábbis amit látok belőle, pontosan olyan, mint a hangja volt - mint egy vízi erőmű belseje. Vaskos rézcsövek tűnnek el a magasságokban. Vezetékek visznek messze transzformátorokhoz. Zsír és pernye rakódik mindenre, csatlakozásokat, motorokat, dinamókat vörösre és szénnfeketére fog be. A munkások egyazon hosszú léptű, könnyed vágtában vannak, senki nem töri a nyakát. Egyik megáll egy pillanatra, megcsavar egy tárcsát, megnyom egy gombot, megemel egy kapcsolókart, s a fél arca fehéren villanik, ahogy a kapcsoló szikrát vet - de már nyargal is tovább, föl a vaslépcsőkön, végig a recés vaslemezből készült járdán. Olyan simán suttyannak el egymás mellett, hogy az iszamos bőrük találkozása olyan, de még hallani is, mint amikor a lazac fölcsap a víztükrön - újra megáll az egyik, a kapcsoló szikrát vet rá, áll tovább. Hol itt, hol ott lobbanik a szikra, látni nem is mindig lehet, csak annyi, mintha a sötétben ezeket a viaszarcokat villanófénnyel kapnák le. Az egyik munkás szeme egyszer csak lecsukódik loholtában, és ott esik össze a folyosón. Két kollégája, ahogy odaér, elkapja, folytatják vele útjukat, s amint elmennek az egyik kemence mellett, a száján szépen besegítik. A kemencéből tűzgolyó tör elő, és millió cső ropogását hallom, mintha száraz makktokokkal teleszórt mezőn mennék. A ropogást elnyelik a többi gépek. Belevész a csengésbe, a kurrogásba.
Ütem van benne, a mennydörgés lüktetése. A háló ajtaja is egyszer csak leérkezik az aknába - vagyis az ajtó kerete csak, és rögtön látom, mi célt szolgál: afféle hídlás, amilyet vágóhidakon látni, arra kötik föl a levágott állatokat, s lenn keréken és sínen mozog, úgy tolják a hűtőből a henteshez, hogy ne kelljen sokat cipekedni. Két elegáns pofa felgyűrt ujjú fehér ingben, vékony fekete szalagnyakkendővel kihajolva állnak fölöttünk a vasjárdán, és nagy hadonászva beszélgetnek egymással, a hosszú szipkájuk végén a cigaretta parázsköröket ír le a sötétben. Beszélnek, annyit hallani, de hogy mit, azt éppen nem ebben az ütemes zajgásban. Az egyik csettint az ujjával, s az a munkás, amelyik a legközelebb lohol akkor, éles kanyart tesz, és melléje vágódik. A cipőfűző-nyakkendős lemutat az egyik ágyra a cigarettaszipkájával. A munkás leszalad a csigalépcsőn a mi szintünkre, és egy pillanatra eltűnik a szemem elől a krumpliverem nagyságú transzformátorok közt. Amikor újra megjelenik, egy horognál fogva húzza a keréken gördülő hídlást. Hatalmas léptekkel megy el az ágyam mellett, s valahonnét egy kemence okádó fénye esik a jóvágású, semmitmondó, viaszkosan vadállati arcára. Milliószám láttam már ilyen arcokat. Odamegy az öreg Tengőnek az ágyához, a Pottyantóéhoz, látom már, és a sarkánál fogva fél kézzel kiemeli az öreget, mintha nem nyomna többet pár kilónál, és a másik kezével átfűzi a horgot a sarkánál fölhúzódó inán, úgyhogy az öreg ott lóg fejjel lefele - a penészes arca földagad, szemei a rettegéstől kiguvadnak. A karjával hadakszik, s a szabadon maradt lábával kaszál annyira, hogy a nyakába csúszik a pizsamakabátja. A munkás elkapja, s rácsavarja a fejére, s égy húzza, mint egy tarisznyát a horoggal meg a hídlással oda a vasjárda alá, ahol fönn a két cipőfűző-nyakkendős beszél. Az egyik az övére húzott táskából szikét húz elő. A fémnyelére hosszú lánc van forrasztva. Lelógatja a munkásnak, a lánc másik végét ráköti a járda korlátjára, nehogy a munkás meglépjen a fegyverrel. A munkás egyetlen lendülettel fölmetszi az öreg Pottyantó hasát, úgyhogy nem is hadakszik többet. Azt várom, hogy rosszul legyek, de se vér, se belsőségek nem jönnek belőle - csak rozsda és hamu, és itt-ott egy darab drót, egy üvegcserép. A munkás térdig valamiben áll mellette, azt hiszem, salakban. Egy kemence szája megint nagy lánggal elnyel valakit valahol. Eszembe ötlik, hogy föl kellene ugrani talán, ébreszteni föl McMurphyt, Hardingot és akit csak bírok, de aztán rájövök, hogy nem volna haszna. Ha megráznék valakit, csak rám rivallna, hogy mi az, te tökéletlen, már megint minyavalya bajod van? Még talán segítene is az egyik munkásnak az inamon átfűzni azt a horgot, hogy azt mondja, úgyis kíváncsi voltam, mi lehet a belsejébe egy indiánnak. A ködgép vészes, hideg sípolását hallom, és az első ködgomolyagok McMurphy ágya alól törnek elő. Remélem, van annyi esze, hogy a ködben megbújhatik. Aztán nagyon ismerős hülye csivitelést hallok, és megfordulok valamennyire, éppen hogy csak lássam, mi az. Hát a vöröskeresztes nőce, a szőke Gwendolin, akinek a haján mindig vitatkoznak a betegek, hogy festett-e vagy valódi. „Szerintem mégiscsak barna" - köti az ebet a karóhoz az egyik. „Én meg azt mondom, igazi szőke. Miért, hallottál te már olyan tisztességes zsidólányról, amelyik szőkítette volna a haját?" „Nana. De te viszont hallottál-e már olyan szőkéről, amelyiknek sötétbarna bajsza nől?" Az első vállat von és rábólint: „Hát ez fogas kérdés." Most aztán szűzanyameztelen, csak egy kis fehér kötényke van rajta, a zsebén
vöröskereszt, és fodorral van körülszegve. Egyszer s mindenkorra el is döntöm - a madzagja eltűnik a hasa zsírredői közt, és elöl jól fölhúzza neki -, hogy igenis barna. A kötőjéről egy pár összezsugorodott mütyür lóg le, mint a skalpok, a bozontjuknál fogva. Kis jegyzőkönyv van nála és gyöngyházzal kirakott töltőceruza. Folyton jegyzi, ami kínkeserv zajlik körülötte, mert humoros regényt tervez. Egy fürt tanárnő meg főiskolás lány lóg rajta, kék kötényben vannak, s a hajukban csavaró. A zsidóasszony előadást tart nekik, ahogy viszi őket körbe. Megáll, abbahagyja, mert valami mulatságos dolog jut az eszébe, a regénybe való, és jegyzi vihogva. Amíg jegyez, az egyik bámész hallgatója meglátja a sarkánál fogva lógó kibelezett öreg Tengőt. A vöröskeresztes is megfordul, megpillantja ő is a hullát, és rohan oda, megtépázgatja a lehanyatlott kezét. A főiskolás lány óvatosan előrehajlik, átszellemült figyelem van az arcán. - Ugye mondom! Ugye mondom! - A zsidóasszony lelkesen forgatja a barna szemét, és rácsap a leány csupasz fenekére. - Mondom én! Csoda muris, szívecském, csoda muris! Elindul vissza a gépek közt, és megint belemelegszik az előadásába. Aztán megáll, s a homlokára üt - Istenkém, milyen szórakozott vagyok! -, azzal visszaszalad az öreg Tengőhöz, letépi róla a trófeát, s a kötényére erősíti. Mindenfele borzalmas dolgok történnek, olyan fejreejtett rémes hülyeségek, hogy sírni kár miatta, de nevetni se lehet, mert igaz - még szerencse, hogy a köd egyre sűrűbb, nem kell már néznem. Es valaki a karomat rángatja. Tudom, mi lesz: ez a valaki kirángat a ködből, és megint fönn vagyunk az osztályon, és semmi jele nem marad, mi ment itt éjjel, és ha netántán el találnám mondani valakinek, azt mondaná rá, hogy már megint lidércem volt, ilyen géptermek, mint egy erőmű belsejében, nincsenek a mi kórházunk alatt, és robotemberek se belezik ki az embert. Viszont ha nem, akkor hogy látni mégis? Mr. Turkle rángat ki a karomnál fogva a ködből. - Rossz álmunk volt, Bromdenkém mondja, s rám vigyorog. Ő az az egy szál segédszemélyzet, aki tizenegytől hétig végigvirrasztja a hosszú éjszakai műszakot: öreg néger, az álmos vigyora ott imbolyog a hosszú rezgő nyaka végén. A szagáról úgy veszem észre, ivott egy kicsit. - Aludjunk még egy sort, Bromdenkém. Van olyan éjszaka, hogy meglazítja a keresztkötésemet, ha nagyon vergődők. Vigyáz azért, hogy úgy lássék, mintha én lazítottam volna meg, mert ha kitudódna, kirúgnák érte. De így azt hiszik, gondolja magában, hogy én lazítottam meg a kötést. Jóakaratból teszi, az biztos - de előbb bebiztosítja magát is. Most nem is oldja el rajtam a lepedőt, csak megy, látom, segíteni két ismeretlen ápolónak meg egy fiatal orvosnak -emelik rá az öreg Pottyantót egy hordágyra, és viszik ki, lepedővel leborítva. Soha azelőtt életébe nem láttam, hogy ilyen szépen bántak volna vele. * Reggelre kelve McMurphy már fönn kukorékol. Mióta a Falramász Jules bácsi itt volt, azóta énelőttem nem kelt fel senki az osztályon. Jules ősz, öreg néger volt, és az volt
neki a ravasz elgondolása, hogy a világot a fekete ápolók éjszaka féloldalra billentik, azért reggel már jókor fölkelt, hogy hátha egyszer rajtakapja őket. Én is jókor kelek, mert látni akarom, miféle gépeket hoznak be az osztályra vagy szerelnek be a borbélyműhelybe, úgyhogy én meg a feketék fönn szokunk lenni már jó negyedórája, mire a következő beteg föltámad. De máma, mire a szememet kinyitom, már McMurphy kinn van a klozetton - és énekel! Énekel, mintha soha jobb dolga nem lett volna! Az erős, tiszta hangja csak úgy verdesi a vasat meg a betont. - „Azt mondja nekem, a két lovad éhes." - Tetszhetik neki a hangja csengése ott kinn a klozetton. - „Vess nekik szénát, és ülj mellém, édes." - Teliveszi a tüdejét, a hangja megugrik, és megrázza a vezetékeket is a falban. - „Szénádból nem eszik a lovam, nem é-é-é-é-he-e-e-s." - Az utolsó hangot kitartja, eljátszik vele, leejti, s a végét már ütemesen, gyorsan fújja: - „Sietős az útja, természetje kényes." Énekel! Megdermed mindenki. Ilyet nem hallottak már évek óta ezen az osztályon. A Hevenyek fölkönyökölnek, és pislogva hallgatják. Fölrántják a szemöldöküket, egymásra bámulnak. Hogyhogy a feketék nem forrasztják a torkára az éneket odakinn? Még soha nem fordult elő, hogy ekkora ricsajt csaphatott volna valamelyikünk. Hogyhogy ezzel az új fiúval másképp bánnak? Hús és vér ez is, a sorsa, hogy csont és bőr legyen, akárcsak mink, nem igaz? S amíg föl nem fordul, addig neki is csak enni kell, neki is csak olyan bajai lehetnek az Üzemmel, ő is csak ugyanúgy ráfizethet, mint akárki más, nem? Csakhogy az új fiú más, azt láthatják a Hevenyek is -más, mint aki ebben az utóbbi tíz évben idevetődött, más, mint akikkel találkozhattak odakinn. Lehet, ő is ugyanúgy ráfizet, de az Üzem gépszíja még nem kapta el. - „Szekerem rakva - énekli -, az ostorom cserdül..." Hogy bír kicsusszanni a markukból? Úgy van talán ő is, mint az öreg Pete - az Üzem nem tudta berántani idejekorán. Talán vadon nőtt föl, csatangolt összevissza az országban, soha egy városban meg nem maradt pár hónapjánál tovább, még mikor iskolába járt se, úgyhogy nem bírták rátenni a kezüket, mert ő csak kártyázott itt egy kicsit, aztán szedte a betyárbútort, majd ott egy kicsit és állt tovább, az Üzemnek nem volt ideje, hogy beleszereljen valamit. Talán ez lehet. Soha nem engedte az Üzemet a közelébe, ahogy azt a feketét se eresztette a közelébe tegnap a hőmérővel, és a mozgó célpontot nehéz eltalálni. Nem pöröl vele a felesége új linóleumért. Vizenyős szemű rokonok nem lógnak a nyakán. Senkire nincs gondja, ettől van neki szabadsága a szélhámoskodáshoz. S alighanem a feketék is azért nem rontanak be utána a klozettra, mert látják, hogy még nincs betörve, és még az öreg Pete esetéből tudják, mit meg bír tenni az olyan, aki betörve nincs. Azt is látják, hogy McMurphy jóval erősebb ember, mint Pete, s ha csülökre megy, jó, ha hárman elbírnak vele, de akkor a Főnéninek is kéznél kell lenni a tűvel. A Hevenyek egymásra bólintanak: ez a helyzet, gondolják magukban, ezért nem forrasztják a feketék az éneket a torkára neki olyan egykettőre, mint ahogy nekünk a torkunkra forrasztanák. Éppen akkor érek ki a folyosóra, mikor McMurphy jön ki a klozettról. A sapka a fejében, más nem is igen van rajta, csak a törölköző a dereka körül. A kezében fogkefe. Megáll a folyosón, néz jobbra-balra, közben a nagyujján egyensúlyoz, hogy a hideg kőre ne kelljen a talpát letenni. Végre kiszúrja magának a legkisebb feketét, odamegy hozzá, és barátságosan a vállára csap, mintha szilvafa korukból ismernék egymást.
- Hé, cimbora, van-e itt valahol egy kis fogpaszta, hogy az agyaraimat megsikálhatnám? A fekete törpe fölveti a fejét, s az orra beleütközik McMurphy ujja bütykébe. Nem tetszik neki, a homlokát ráncolja, és körülnéz, kéznél van-e a másik két fekete, ha szükség talál lenni rájuk, aztán fölvilágosítja McMurphyt, hogy a szekrényben, viszont a szekrényt nem nyitják ki háromnegyed hét előtt senkinek. - Ez a házirend - teszi hozzá. - Vagy úgy? És a fogpaszta benne van a szekrényben? Elzárva tartják? - Ügy is van. El van zárva a szekrénybe. A fekete már fordulna vissza, és tisztogatná tovább a falvédő deszkát, de a nagy kéz, akár egy vörös kapocs, úgy szorítja a vállát. - A szekrénybe van elzárva, mi? Ejnye-ejnye! És mégis mit gondolsz, miért lehet az a fogpaszta zár alatt? Tán csak nem akkora veszedelem? Hogy meg lehetne valakit mérgezni vele? Vagy a fejét lehetne szétverni valakinek a tubussal? Mit gondolsz, mi lehet az oka, hogy az ilyen ártatlan jószágot elzárva tartják? - A házirend az oka, Mr. McMurphy. - S mikor látja, hogy ez az érv nem veri le a lábáról McMurphyt, rásandít a vállára nehezedő kézre, és hozzáteszi: - Mi lenne itten, ha mindenki akkor állna neki a fogát sikálni, amikor eszébe jut? McMurphy elengedi a vállát neki, és a melle bozótjában kezd bogarászni. Eltöpreng. Ühüm, ühüm. Már kezdem érteni. Vagyis a házirend az ellen szól, hogy ne mindenki odaállhasson evés után a fogát mosni. - Hát világos, nem? - Persze. Értek én a szóból. Mert mi volna akkor, ha mindenki fogná, amikor csak kedve szottyanik, s mosná a fogát, igaz? - Hát. Képzelje, mi volna itt. .. - Rossz elképzelni. Volna, aki már fél hétkor odaállna, volna, aki már negyed hétkor, de volna olyan is biztos, aki már hatkor nagyba sikárolná a fogát. Persze. Értem én az elgondolást. Odanéz, látja, hogy a fal mellett állok, s a fekete feje fölött odakacsint. - Le kell takarítanom ezt a falvédő deszkát, Mr. McMurphy. - Ja? Nem is akarnám tartóztatni. - S egypár lépést hátrál, amint a fekete lehajlik, hogy dörgöl tovább. De aztán megint odamegy, s belenéz a bádogdobozba, ami ott áll a fekete mellett. - Nicsak - mondja -, mi van ebbe? - Mibe? - néz le a fekete is. - Ebbe a dobozba, Samukám. Mit tartol ebbe a dobozba? - Ebbe? Ez szappanpehely. - Igaz, hogy inkább fogpasztával élek, de ... - belenyúl a fogkeféjével a dobozba, kétszer körbekavar, aztán a doboz szélén leveri róla a fölösleget - de egyszer ez is megfelel. Köszönöm alássan. A házirendre még később visszatérünk. Azzal megy vissza a klozettra, és fújja tovább, a fogmosás piszton-aláfestésével. A fekete meg csak bámul utána, a törlőrongy majdhogy ki nem hullik a szürke kezéből. Aztán föleszmél, körülnéz, és meglát engemet, hogy ott állok, és figyelem a cirkuszt. Nem kell sok, odaugrik, megfogja a gatyám korcát, s odarángat a folyosónak arra a szent helyére, amit tegnap nyaltam föl éppen. - Ezen dolgozzál, itt e, fene a fajtádat! Csináljál valamit, de ne csak a szemedet meregesd, mint a búval csinált tehén! Itt e! Itt e! Nekihasalok a fölmosásnak, és háttal fordulok neki, meg ne lássa, hogy rötyögök
magamban. Elönt a jó érzés, hogy McMurphy így fejre állította a feketét. A Papa értett az ilyesmikhez - fapofával, szétvetett lábbal bámult föl az égre, amint az államtól jöttek a tisztviselők, hogy visszavásárolják a szerződést, amit velünk kötöttek. „Kanadai récék húznak - szögezte le, miközbe az államiak a papírjaikat zörgették. - Milyen hónapba is vagyunk most? Júliusba? Pedig ilyenkor... ááá ... ilyenkor nem szoktak húzni. Récék nem. Ha récék, akkor nem kanadaiak." A tisztviselők úgy beszéltek, mint a keletről érkezett turisták mind, akik azt hiszik, értik az indiánok esze járását. A Papa, az mintha észre se vette volna. Neki beszélhettek. Ő csak az eget kémlelte. „Húznak a vadrécék, fehérember. Csak az idén. Tavaly se. Azelőtt se meg azelőtt se meg azelőtt se." A tisztviselők összenéztek, és a torkukat köszörülték. „Aha. Lehetséges, főnököm. Na de mindegy. Hagyjuk mostan a récéket. Itt erről a szerződésről volna szó. Ezt az ajánlatot, amit hoztunk, érdemes jól meghallgatni, mert magának is nagy haszna volna belőle, de az egész népének is, az egész indián nép élete jobbra fordulna." „... meg azelőtt meg azelőtt meg azelőtt meg azelőtt" - fújta a Papa. Mire az államiak észre tértek, hogy itt ővelük a bolondjukat járatják, addigra már az egész tanács mind, aki ott ült a kunyhónk elejében, s hol rátömött, hol visszadugta a pipáját a gyapjúinge zsebébe, hol meg rágyújtott újból, közben nézték kuncogva a Papát - a végén mindből egyszerre tört ki a gyilkos nagy kacagás. R & J Farkas bácsi már az oldalukat fogták, s a földön fetrengtek. „Most okosabb lettél, fehérember!" Fejre állította őket rendesen. Úgyhogy szépen fogták magukat, és szó nélkül, vöröslő nyakkal nekivágtak az útnak, mi meg csak nevettük őket. Néha el is felejtem, milyen csodákat tud tenni a nevetés. A Főnéni kulcsa a zárban kaparász, de alig nyitja az ajtót, a fekete már ott van, áll egyik lábáról a másikra, mint a kisgyerek, ha pisilni kéredzne. Nem vagyok tőlük messze, McMurphynek a nevét hallom többször is, biztos azt magyarázza a fekete, hogy McMurphy benn a klozetton a fogát mossa - egy szóval nem hozza föl, hogy az egyik Tengő meghalt az éjszaka. A két karjával hadonászva magyarázza a Főnéninek, milyen korán fönn volt McMurphy, mennyire zavarta a munkát, hogy beleszólt a házirendbe, és nem-e lehetne most mindjárt tenni valamit. A Főnéni csak néz rá merően, amíg a hadonászást el nem hagyja, aztán végigpillant a folyosó hosszán. A végéből idehallik McMurphy harsány énekszava: „Az anyádnak nem tetszek, minden kódisnak szid ... Ilyen kódis át ne lépje a háza küszöbit." A Főnéni arca értetlen először - úgy van vele, mint mink: idő kell neki, amíg rájön, hogy éneket hall. - „Én féket nem tűrök, pénzem van épp, ha kell... És akinek nem tetszek, nem érdekel." Még egy pillanatig hallgatja, meg akar győződni, hogy nem képzelődik, aztán fogja s fölfújja magát. Az orrlika kitágul, ahány lélegzetet csak vesz, attól mind nagyobbra nől, már akkora, amilyennek Taber óta nem láttam. A könyökével meg a kezével fújatja föl magát. Aztán nyiszorgást hallok. Megindult. Nekilapulok a falnak, s ahogy megy el mellettem a fonott kosarával, akkora, mint egy teherautó - és akár a Diesel-motor, sűrű csíkot húz maga után, és mint a fénylő hűtőt, úgy tolja a mosolyát maga előtt. A forró olajnak meg a gyújtómágnes szikrájának a szagát érzem, ahogy vonul el mellettem, és
minden lépésre nőttön-nől. Lehengerel ez mindent, ami csak az útjába kerül! Rágondolni félek, mi kitelik tőle. Épp amikor a legvarangyosabb a formája, akkor toppanik elébe McMurphy: lép ki a klozettról, pont elejbe, csak a törölközőt tartja a dereka körül és - a Főnéni lába földbe gyökerezik! Földbe gyökerezik, és legalább két fejjel összemegy rögtön. Körülbelül a törölközőig zsugorodik, és McMurphy toronymagasból mosolyog le rá. A Főnéni mosolya lassan oszladozni kezd. - Jó reggelt, Miss Recs-csent! Mi újság kinn a nagyvilágban? - Itt nem lehet törölközőben rohangászni, hallja! - Nem? - McMurphy lenéz a törölközőnek arra a részére, amelyik a Főnéni szeme magasságában van. Vizesen feszül rajta. - A törölköző is a házirendbe ütközik? Hát akkor úgy látszik, nincs más hátra, mint hogy . . . - Álljon meg! Le ne merészelje tenni! Azonnal menjen vissza a hálóba, és öltözködjék fel tisztességesen! Mint amikor a tanító tolja le a gyereket, úgy hangzik az egész. McMurphy lehorgasztja a fejét, és mint egy kisiskolás, amelyiknek éppen görbül le a szája, azt mondja: -Drága asszonyom, az nem megy. Az éjszaka, amíg aludtam, vaki megcsapta a ruháimat. Hiába, ezen a matracon itt, amit kap az ember, úgy alszik, mint a tej. - Valaki megcsapta? - Megdöntötte. Meglovasította. Megfújta. Mindenesetre elopta - magyarázza McMurphy boldogan. - Úgy eltűnt, kérem, mint a szürke szamár a ködben. - Ez kuncogásra ingerli, úgyhogy kis mezítlábas táncba kezd a Főnéni előtt. - Ellopták a ruháit? - Nagyon úgy néz ki. - De hát... a rabruhát? Kinek kell az? McMurphy abbahagyja a táncot, és megint lehorgasztja afejét. - Én csak annyit tudok, hogy amikor lefeküdtem, ott volt, és amikor fölkeltem, nem volt ott. Hűlt helye volt. Tudom én, kérem, hogy nem volt parádés ruha, kopott is volt, foszlott is, és talán szebbet el tud képzelni, akinek otthon százával áll, de ha egyszer az embernek a szemérmét kell elfödnie ... - Azt a ruhát - kap észbe a Főnéni - be is kellett vonnunk. Hanem ma reggel kapott egy zöld kórházi egyenruhát helyette. McMurphy csak a fejét ingatja és sóhajt, de nem néz föl. - Nem. Nem, sajna. Reggelre kelve nekem nem volt másom, csak ez a sapka a fejemen és ... - Williams! - kiált vissza a Főnéni a feketének, amelyik még mindig úgy áll ott az ajtóban, mintha a szökést forgatná fejében. - Williams, lenne olyan kedves idefáradni? A fekete odasompolyog, mintha verést várna. - Williams, miért nem utalt ki ennek a betegnek egy rend kórházi ruhát? A fekete megkönnyebbül. Fölegyenesedik, vigyor terül szét a képén, fölemeli szürke kezét, és a folyosó túlsó végébé mutat, a másik két fekete közül a nagyobbikra. - Máma Mr. Washington a tiszta ruháknak a felelőse. Nem én. Nem, nem. - Mr. Washington! - A Főnéni hangja a föltörlőfánál fogva odaszegezi a feketét, ahol van, a vödör mellé. - Lenne oly jó idefáradni? Hang nem hallatszik, csak a feltörlőfa dől neki a vödörnek előbb, aztán a falnak. A
fekete megfordul, a folyosó végéből megnézi magának McMurphyt, majd a legkisebbik feketét, s a Főnénire pattan a szeme. Végül még egyszer jobbra-balra pillant, hátha valaki másnak szólt mégis. - Jöjjön csak ide! A fekete zsebre vágja a kezét, és elindul lötyögve. Mindig ilyen kényelmesen sétál, és már látom előre, hogy fogja a Főnéni szeme csonttá dermeszteni és összetörni - gyilkos dühe, amit McMurphy számára gerjesztett, most a folyosó hosszán mind a feketére sugárzik, s mintha jeges szél fújna szembe, lassítja neki a sétáját. Szinte belefekszik, és a két karját az oldalához szorítja. Hajára, szemöldökére zúzmara ül. Még jobban beledől, de a léptei csak lassulnak. Sose ér oda. McMurphy ebben a pillanatban a „Sweet Georgia Brown"-t kezdi fütyülni, és a Főnéni még épp jókor veszi le a szemét a feketéről. Keservesebben fölfúvódik - még és még -, sose láttam ilyen dühösnek. A vörösen feszülő arca ledobja a babamosolyt. Ha most látná őtet a többi beteg, McMurphy kezdhetné bezsebelni a pénzét. Két órába tellett, de a fekete végül odaért elébe. A Főnéni még szippant egy nagyot. Washington, miért nem utalt ki ennek az embernek egy rend zöld ruhát reggel? Nem látja, hogy nincs rajta más, csak az egy szál törölköző? - Meg a sapkám - teszi hozzá McMurphy suttogóra fogott hangon, és megpöccenti az ellenzőjét. - Hallja, Mr. Washington? A nagy fekete a kis feketére néz, amelyik befújta, és kis fekete elkezd izgelődni megint. A nagy csak nézi hosszasan rádiócsőszemével, s a pillantása azt mondja, hogy ezért még számolunk, aztán McMurphyt méri végig, a súlyos, izmos vállát, a félre-mosolyát, a heget az orrán, a törölközőt szorító kezét, a végén visszanéz a Főnénire. - Azt hiszem ... - kezdi. - Mit hisz? Maga ne higgyen semmit! Maga azonnal kerít egy rend ruhát, Mr. Washington, vagy a következő két hetetet a Geriátriai Osztályon tölti! Az kell magának. Egy hónap ágytálazás és iszapfürdő, hogy megbecsülje azt a kevés munkát, amit ez az osztály ád maguknak. Majd a másik osztályon azt hiszi, volna Mr. Bromden, hogy a követ sikálja egész nap? Az is magukra várna. Pontosan azért mentjük föl magukat a házi munka nagyobb része alól, hogy több idejük legyen a betegekkel foglalkozni. Hogy arra legyen gondjuk, ne kelljen itt leplezetlenül parádézniuk! Képzelje ha történetesen valamelyik fiatalabb nővér érkezik meg korabban, s egy beteget itt lát rohangálni a folyosón egyenruhátlan! Képzelje el! A fekete nem tudja hirtelenében, mit képzeljen, de a fenyegetést megérti, és eloldalog a ruharaktárba, hogy egy rend egyenruhát kerítsen McMurphynek - valószínű, tíz számmal kisebbet -, aztán visszaoldalog, és átnyújtja neki. Pillantásában annyi a gyűlölködés, amennyit együtt egy pillantásban még nem láttam. McMurphy mintha zavart lenne, nem tudná, hogy vegye át az egyenruhát, amit odanyújtanak mivel az egyik kezében fogkefe van, másikkal a törölközőt szorítja. Utoljára rákacsint a Főnénire, vállat von, lecsavarja magáról a törölközőt, és fölveti a Főnéni vállára, mint egy fogasra, Most látom, hogy a sortja rajta volt mindvégig. Az a gyanúm, hogy a Főnéni még azt is szívesebben látta volna, ha nincs a törölközőnek aláöltözve. Némán, villámló szemmel nézi a sorton fickándozó nagy fehér bálnákat. Ez már több a soknál. Egy hosszú percbe beletelik, amíg annyira összeszedi magát, hogy odafordulhatik a legkisebb feketéhez. Hangján alig bír uralkodni:
- Williams ... ha jól emlékszem ... magának az volt a feladata, hogy a nővérszoba ablakát megtisztogassa, mire reggel megérkezem. - Williams, mint egy fekete bogár, zizegve tűnik el. - Maga pedig, Washington... maga pedig. - Washington szinte üget vissza a vödréhez. A Főnéni körülnéz, ki volna még hátra. Észrevesz engemet, de addigra már egypár beteg kijön a hálóból, és figyeli ezt a kis összejövetelt itt a folyosón. A Főnéni lehunyja a szemét, és összeszedi magát. Így nem mutatkozhatik előttük, ilyen dühtől kirepedő arccal. Látszik, hogy minden erejét összeszedi. Lassan a kis fehér orra alatt megint összelappad a szája, mint amikor a vas már túl van az olvadáson, és egy pillanatig mintha túlcsordulna az öntőformán, de aztán visszaszáll bele, megülepszik s furcsán megszikkad, színét veszti Majd mintha a salakot vetné ki, a nyelve buggyan elő a két ajka közül. A szeme is elhűlve, elfénytelenedve nyílik rá megint a világra, végén nekilendül mégis a jóreggelt-jóreggelt körútnak, mintha mi sem történt volna. Gondolja, talán a betegek olyan álmosak még, hogy észre sem vesznek semmit. - Jó reggelt, Mr. Sefelt, hogy vannak a fogai? Jó reggelt, Mr. Fredrickson, hogy szolgált az éjszakai nyugalmuk? Maguk Mr. Sefelttel egymás tőszomszédságában alszanak, ugyebár? Egyébként a tudomásomra jutott, hogy a gyógyszerek elosztásában változtatásokat eszközölnek... maga, ugye, Bruce-nak adja át a gyógyszerét, Mr. Sefelt? Még ezt megbeszéljük. Jó reggelt, Billy. Befelé jövet találkoztam az édesanyjával, és a lelkemre kötötte, hogy mondjam meg, mennyire gondol magára, és mennyire nem szeretné, ha csalódnia kellene. Jó reggelt, Mr. Harding . .. nini, a körme körül megint véres a bőrke! Hát már megint rágja? Mielőtt válaszolhatnának, ha volna ugyan mit válaszolniuk, a Főnéni szeme McMurphyn állapodik meg, aki még mindig a sortjában áll ott. Harding szeme ráesik a sortra. Elfüttyenti magát. - Maga pedig, Mr. McMurphy - mondja méznél édesebb mosollyal -, ha befejezte kikéri alsónadrágjának és férfibájainak bemutatóját, legyen kedves vonuljon vissza a hálóba, és öltse fel egyenruháját. McMurphy megpöccenti a sapkáját a Főnéninek meg a fehérbálnás sorton kuncogó-hüledező betegeknek, és szó nélkül bemegy a hálóba. A Főnéni megfordul, és a másik irányba indul el, tolja maga előtt a semmitmondó piros mosolyát, de mielőtt az üvegkalickába betérhetne, McMurphy éneke újból végigzeng a folyosón. - „Bevitt a vendégszobába, legyezőjével megcsapo-o-ott" - s hallom a csattanást, ahogy a hasára csap. - „S a mamá-nak odasúgta: »Imádom ezt a kártyás csélcsapot.«" Amint a háló kiürül, nekilátok a takarításnak, és McMurphy ágya alatt hajkurászom a pormacskákat, mikor olyan szag csapja meg az orromat, amilyet itt a kórházban sose éreztem, ebben a nagy hálóban negyven alvó ember szagainak rengetegében, germicid, cinkkenőcs, lábpúder, húgyszag, öregember piszkának savanyú bűze, szemcsöppszag, alsónadrágok és zoknik sajtjának szaga, s ha a mosodából frissen hozták, keményítőillat, aztán savanykás reggeli szájgőz, banánt párolgó gépolaj és megpörkölt haj szagának zűrzavarában most érzem először a mezők porának-piszkának, izzadságának, munkájának férfias szagát. Reggeli közben be nem áll a szája McMurphynek. Beszél, nevet egyvégtében. A reggeli cirkusz után nyilván azt hiszi, könnyű dolga lesz a Főnénivei. Nem veszi észre, hogy csak óvatlan pillanatában kapta el, s ettől a Főnéni még jobban fölövezi magát a következő találkozáshoz. - Játssza a bohócot, igyekszik mindenféleképp, hogy a
többieket nevetésre bírja. Bosszantja, úgy látszik, hogy legföljebb ha egy fintort, egy kuncogást sikerül kicsalni. Rábök Billy Bibbitre, aki szemben ül vele az asztalnál, és titkolózó hangon odasúgja neki: - Emlékszel még, öcsém, amikor Seatttle-ben azt a két muffot fölszedtük? Azóta se subáztam akkorát! Billy szeme fölakad. Száját kinyitja, de nem jön rajta ki hang. McMurphy Hardinghoz fordul: - Soha föl nem szedjük azt a két muffot, ha Billy Bibbit-nek akkora híre nincs a nőknél. Bunkó Bibbitnek akkoriban veszett híre volt. Ezek ketten is simán mentek volna el mel-lettünk, de az egyik visszanéz és megkérdi: „Maga az a hí-res Bunkó Bibbit? A huszonnyolc centis Billy?" Billy erre lesüti a fejét, és elpirul, akárcsak most, de már nekünk az üzlet akkor megvolt. Aztán csak arra emlékszek, amikor főlvitték őket a hotelba, hogy a Billy ágyában az elején megszólal a nő, és azt mondja: „Bibbit úr, én csalódtam magában. Én azt hallottam, hogy magának hu ... hu ... huha! " Fölröhög, a combjára csapkod, alányúl Billynek az ujjával és megcsiklandozza. Attól féltem Billyt, az oldala kireped a szégyenlős vihogástól. McMurphy ezután megjegyzi, hogy innét ebből a kórházból más nem is igen hiányzik, mint két ilyen jó muff. Ő még puhább ágyban nem aludt, és tessék, milyen fejedelmi asztalt terítenek. Csak azt nem érti, miért van mindenki annyira elkámpicsorodva, hogy ide bezárták. - Nézzetek rám - mondja a kollégának, s a fény felé emeli a poharát -, hat hónapja ez az első narancslé, amit iszok. Ajha, de jólesett. Tudjátok, mit kaptam én ott reggelire a rabgazdaságban? Hogy ott az embernek mit szolgálnak föl? Körülírni körül lehet, hanem már nevet találni neki nehezebb. Reggel-délbe-este égett fekete színe volt neki, és krumpli úszott benne, de még azzal együtt leginkább a tetőkenő kátrányra hasonlított. Egy biztos, hogy nem volt narancslé. És most tessék, ide nézzetek: szalonna, pirítós kenyér, vaj, tojás ... a kávéval a kis aranyos még föl is izen nekem a konyháról, hogy feketén vagy tejjel parancsolom-e ... és ez a nagy pohár hideg narancslé!.. . Nem is tudom, mit kellene fizetnetek, hogy elmenjek innét! Mindenről van egy jó szava, és leüzen a konyhába a kis aranyosnak, aki a kávét töltögeti, hogy föltétlen találkozni akar vele, ha szabadul, és nagyrabecsülését fejezi ki a néger szakács iránt, amiért a legfinomabb lámpázott tojást küldi föl. A kukoricapehely mellé banánt kapunk, és McMurphy, mikor egy fürtöt elvisz, biztatja a fölszolgáló feketét, hogy majd csór neki is, mert szomorú, hogy ilyen rossz bőrben van - a fekete pedig pislant egy laposat az üvegkalicka felé és azt mondja, neki nem szabad a betegekkel együtt étkezni. - A házirendbe ütközik? - Az az. - Ejnye - mondja McMurphy, és ott a fekete orra alatt rögtön lehánt három banánt, és egymás után bekebelezi. Aztán lelkére köti a feketének, hogy Samukám, ha véletlen egyet mégis meg akarnál menteni, csak fordulj hozzám bizalommal. Mikor aztán az utolsó banánt is eltünteti, a hasára csap föláll, és nekiindul az ajtónak. A nagydarab fekete az útját állja, és közli vele, hogy a házirend szerint a betegek csak fél nyolckor hagyhatják el az étkezőhelyiséget. McMurpy úgy bámul rá, mint aki nem hisz a fülének. Aztán megfordul, és Hardingra néz. Harding bólint, erre McMurphy vállat ránt, és visszasétál az asztalhoz. - Az istennek nem akarnák a házirendbe ütközni. Az étkező végében az óra egynegyed nyolcat mutat, s azt hazudja ezzel, hogy még csak
egynegyed órája ülünk itt, mikor mindenki tudja, hogy legkevesebb egy órája már. Befejzték az evést, és figyelik a nagymutatót, mikor mászik már el a félig. A feketék elszedik a Tengők maszatos tálcáit, és kigördítik a két öreget csutakolásra. A társaság fele karjára hajtja a fejét, és szundít egyet, amíg a feketék visszatérnek. Se kártya, se képeslapok, se képrejtvények, tenni nincs mit. Szundítani lehet, vagy a nagymutatót figyelni. Ezt nem McMurphynek találták ki, neki valami mulatság kell. Vagy két percig tologálja kanalával a morzsákat a tányérja körül, és új izgalmakra készül. Hüvelykujját beleakasztja a nadrágzsebébe, hátrabillen a széken, és összehúzott fél szemével méregeti az óra számlapját. Aztán az orrát dörgöli. - Tisztára olyan az a számlap ott fönn, mint a céltáblák, amiket Fort Rileyben elébünk szoktak tenni. Akkor kaptam az első kitüntetésemet a kitűnő céllövői teljesítményért. Sas-szem Murphy. Nem akar valaki letenni egy dollárt, hogy ezt a darab vajat belelövöm a számlap közepébe, vagy ha nem is pont, legalább a számlapot eltalálom? Három fogadót kerít, aztán fogja a darab vajat, ráteszi a kés hegyére, és megpöndíti. Jó két arasszal melléje talál, és mindenki piszkálja, hogy bal fele hord neki a vaja, amíg a pénzt ki nem köhögi. Csak akkor van vége a piszkálódásnak, hogy nem-e véletlen vak sasról nevezték el, mikor a kis fekete visszajön a Tengők csutakolásából. Akkor mindenki lesüti a szemét, és a tányérját bámulja csöndben. A fekete megszimatol valamit, bár nem tudja pontosan, mit. Soha nem is jött volna rá, mi történt, ha az öreg Matterson ezredes körül nem néz, és ki nem szúrja a vajat a falon, amitől aztán csikorogva fordul egyet az esze kereke, és nagy körül-ményesen elmagyarázza nekünk, mi értelmet olvas ki ebből a tüneményből: - A vaj az, kér-em ... a repub-liká-nus párt... A fekete oda néz, ahová az ezredes mutat, s látja, hogy egy darab vaj csúszik le a falról, és csiganyomot hagy, szép sárgát. Fölpislog rá, de nem szól egy szót se, még körül se néz, hogy ki volt, ki pöccintette föl oda. McMurphy bökdösi a Hevenyeket, és sugdos nekik valamit. Egy pillanat, és rábólintanak. McMurphy letesz három dollárt az asztalra, és hátradől. A betegek mind megfordulnak, és figyelik a vajat, amint nekiindul, megállapodik, erőt gyűjt, s megint nekilódul, és húzza fényes csíkját a falon. Néma csönd. A pillantások a vajról az órára villannak s vissza megint. Ilyenkor látni lehet, ahogy mozog a nagymutató. A vaj mintegy fél perccel fél nyolc előtt ér földet. McMurphy mind visszanyerte a pénzét. A fekete föleszmél, lekapja szemét a falon húzódó fényes csíkról, és azt mondja, indulhatunk. McMurphy kisétál az étkezőből. Összehajtva zsebre teszi a pénzt, aztán a karját átveti a fekete vállán, és támaszkodik is rá, viszi is, végig a folyosón, a Nappaliba. - Látod, a nap már magasan jár az égen, Samukám, és én még épp hogy csak a víz fölött tartom magamat. Ez nem mehet így tovább. Rá kell hajtani, hiába. Ha most megfúrod nekem azt a zárat, ami alatt a kártyát, a fogkrémet és a többi mindent tartjátok, akkor hamarosan hallani fogod a nevemet a himnusszal a hangszórón. Rá is hajt. Rablóultiosztással telik a délelőtt. Inkább hozomra játszanak, mint cigarettára. McMurphy kétszer-háromszor is odább állítja a kártyaasztalt, hogy a hangszórót ne lehessen annyira hallani. Látszik, hogy az idegeire megy neki. Végén fogja s odamegy a Nővérkalickához, és addig zörög az üvegtáblán, amíg a Főnéni megpördül a forgószékével és ajtót nyit, akkor megkérdi, nem-e lehetne ezt a pokoli ricsajt egy időre leállítani. A Főnéni nyugodtabb, mint valaha, fölségesen trónol a
kalickájában, nincs az a pogány meztelenkedés, ami a sodrából kihozná. A mosolya szilárd és határozott. Szemét lehunyja, úgy rázza meg a fejét, és kedvesen nemet mond. - Akkor levenni legalább nem lehetne egy kicsit a hangot? Muszáj az egész Oregon államnak naphosszat hallgatni, hogy Lawrence Welk a Tea For Two-t játssza óránként háromszor? Ha annyira le lehetne csavarni, hogy üvöltve lehetente hallani a licitet, már akkor egy tisztességes pókerjátszmának neki lehetne kezdeni... - Hallotta, Mr. McMurphy, hogy a hazárdjáték kórházunk házirendjébe ütközik. - Nem bánom, akkor annyira halkítsák le, hogy gyufaszálba vagy nadrággomba lehessen játszani... csak mindenesetre halkítsanak rajta! - Mr. McMurphy - mondja a Főnéni, és vár, amíg a nyugodt tanítónénis hangjának megvan a foganatja, mert annyit lát, hogy minden Heveny odafigyel -, tudja, mit gondolok én magáról? Azt, hogy maga nagyon önző. Nem vette még észre, hogy mások is vannak itt, nemcsak maga? Vannak itt öregek, akik nem hallhatnák a zenét, ha halkabban szólna.. . idős emberek, olvasni, rejtvényt fejteni nem tudnak, sem pedig kártyázni a mások cigarettájába. Az ilyen idős embereknek, mint Matterson vagy Kittiing, más szórakozásuk sincs, mint a zene, amit a hangszórón át hallanak. Maga ezt is elvenné tőlük. Mi szívesen halljuk a javaslatokat, kívánságokat, viszont azt szeretnénk, ha megfontolnák, vajon javára van-e mindenkinek, mielőtt előterjesztik. McMurphy megfordul, odanéz az Idültekre, és belátja, hogy a Főnéninek van némi igazsága. Leveszi a sapkáját, beletúr a sörényébe, végül visszafordul a Főnénihez. Tudja ő is, hogy a Hevenyek minden szóra figyelnek. - Igaz ... ez eszembe se jutott. - Gondoltam. McMurphy megbirizgálja azt a vörös szőrpamacsot, ami a zöld egyenruhája nyakából is kibukik. - Hát ahhoz mit szólna - jut eszébe -, ha máshova költöznénk át a kártyaasztallal? Mondjuk oda, ahova az asztalokat be szokták rámolni, mikor a gyűlés van? Másra azt a szobát úgyse használják egész nap. Ki lehetne nyitni, a kártyások mehetnének be oda, az öregek meg maradhatnának itt, és hallgathatnák a zenét... mindenki jól jár. A Főnéni mosolyogva lehunyja a szemét, és ismét nemet int. - Javaslatát természetesen szélesebb körben is megvitathatjuk majd, azonban tartok tőle, kollégáim véleménye az enyémmel megegyező lesz abban, hogy két napközi helyiség ellenőrzéséhez nem áll személyzet a rendelkezésünkre. Ehhez nem vagyunk elegen. Egyébként megtisztelne, ha nem dőlne neki az üvegtáblának. A keze zsírmaszatot hagy az üvegen, amivel másoknak okoz ismét külön munkát. McMurphy elkapja a kezét, és látom rajta, hogy nagyon mondana valamit, de aztán elharapja. Mondanivalója nem lehet, legföljebb ordítanivalója. Arca is, nyaka is belevörösödik az erőfeszítésbe, hogy úrrá lehessen indulatán - akárcsak a Főnéni ma reggel -, aztán bocsánatot kér a zavargásért, és megy vissza a kártyaasztalhoz. Az osztályon mindenki érzi, hogy elkezdődött. Tizenegykor az orvos benéz a Nappali ajtaján, és McMurphyt szólítja az irodába. - Új betegeinkkel ittlétük második; napján el szoktam beszélgetni - magyarázza. McMurphy leteríti a kártyáját, és odamegy hozzá. Az orvos érdeklődik, hogy töltötte az éjszakát. McMurphy dünnyög valamit. - Milyen elgondolkodó ma, Mr. McMurphy.
- Nálam gyakran előfordul - mondja rá McMurphy, megy az orvossal ki a folyosóra. Mire visszajönnek - talán napok is elteltek közben -, széles mosoly van mind a kettőjük arcán, valaminek nagyon örülhetnek. Az orvos könnyeket törül le a szemüvegéről, könnyen lehet, hogy nevetett McMurphy is nagyobb hanggal van és jobb kedvű, mint valaha. Nem lankad az ebéd közben sem, és egy órakor ő foglalja el a helyét elsőnek a gyűlésen. Ül a sarokban, és a kék szeme pajkosan villog. A Főnéni egy fészekalja tanulónővérrel és teli kosár jegyzettel jön be a Nappaliba. Fölveszi az osztályosnaplót asztalról, és összevont szemöldökkel néz bele (ma senki egész nap nem fújt be senkit), aztán elfoglalja helyét az ajtó mellett. Iratgyűjtőket emel ki a kosarából, az ölébe rakja, és egy darabig keresgél köztük, amíg megtalálja Hardingét. - Ha emlékezetem nem csal, tegnap egy jó lépéssel közelebb jutottunk Mr. Harding problémájának megoldásához... - Egy pillanat... mielőtt ebbe a kérdésbe beleereszkednénk - szól közbe az orvos -, szeretnék megemlíteni valamit, ha lehet. Mr. McMurphyvel beszélgettem az irodámban ma délelőtt. Beszélgettünk, emlékeztünk a régi jó időkre. Kiderült tudniillik, hogy közös emlékeink vannak Mr. McMurphyvel... egy középiskolába jártunk valamikor. A nővérek összenéznek, nem értik, mi bújt ebbe. A betegek McMurphyre pillantgatnak hátra, aki csak ül hátul a sarokban, és vigyorogva várja, mi következik. Még bólogat is. - Bizony, egyazon középiskolába jártunk. S ahogy az emlékeinket rakosgattuk, valahogy az iskolai karneválokra terelődött a szó, milyen óriási zajos ünnepségek is voltak. Lampionok, selyemszalagok, tombola, játék ... ez számított a legnagyobb eseménynek minden évben. Én voltam . . . nint ezt Mr. McMurphynek is megemlítettem ... én voltam ezeknek a karneváloknak a főmozgatója, mind alsós, mind felsős koromban ... Boldog évek, istenem ... A Nappaliban a légydöngést hallani lehet. A doki felüti a fejét, s szétnéz, nem csinál-e bolondot magából. Ha a Főnéni szeméből olvasna, kétsége nem lehetne csakhogy nincs rajta a szemüveg, nem tudja elkapni a pillantását. - Elég az hozzá.. . hogy a szép napokra való érzékeny visszaemlékezésekkel ne untassam önöket tovább .. . mikor a beszélgetésben idáig jutottunk Mr. McMurphyvel, gondolkodóba estünk, mi lenne vajon itt az osztályon a betegek véleménye egy ilyen karneválról? Most fölteszi a szemüvegét, s úgy néz körül. Senki nem repes a boldogságtól. Néhányan emlékszünk még, mi lett annak a karneválnak a sorsa, amit pár éve Taber akart megrendezni. Míg a doki várakozik, a csend valahonnan a Főnéni tájáról támad föl, s rátelepszik mindenkire, megtörni senki nem meri. McMurphy persze, tudom, nem szólhat, ha egyszer az ő ötlete, és épp azt gondolom, senki nem lesz bolond felszólalni mellette, amikor Cheswick nyögve föltápászkodik McMurphy mellől. Bordáit dörzsölgeti, látszik rajta, hogy magát is meglepi a merészsége. - Hm ... az én szerény véleményem szerint... - lenéz maga mellé, McMurphy székkarfán nyugvó öklére s a mérföldkő módján kiálló hüvelykujjára - ez a karnevál remek eszme. Megtörné az egyhangúságát a dolognak. - Úgy van, Charley - helyesel a doki, hálásan a támogatásért. - Továbbá a terápiás hatása sem elhanyagolható. - Nem a - tódítja Cheswick boldogan. - Nem a. Azt nem lehet elmondani, mennyi terápia van egy ilyen karneválban.
- M-m-m-murisvolna - állapítja meg Billy Bibbit. - Hát - mondja Cheswick -, mink meg is bírnánk szervezni, azt tessék elhinni, Spivey doktor. Scanlon bemutathatná az emberi bomba számát, én meg tudnék a Munkaterápiás Osztályon csinálni dobókarikákat. - Én vállalom a jövendőmondást - jelenti be Martini, s a mennyezetnek egy pontjára kancsit föl. - Én magam is meglehetős tenyérdiagnoszta vagyok - teszi hozzá Harding. - Nagyszerű, nagyszerű! - lelkendezik Cheswick tapsolva. Soha még ekkora helyeslés nem kísérte a felszólalását - Ha már arról van szó - dörmögi McMurphy -, én szívesén elforgatom a szerencsekereket. Egy kis tapasztalatom van .. . - Ó, a lehetőségeknek nincs határa - mondja az orvos, és látszik rajta, mennyire nekimelegedett, ahogy a székben fölegyenesedik. - Ötletem nekem is van garmadával. .. És vagy öt percig mondja szakadatlan. Lehet sejteni, hogy az ötleteinek jó részét már megbeszélte McMurphyvel. Játékokat, vidám vásárt, tombolatárgyakat, mindent részletesen leír, aztán egyszerre megáll, s ránéz a Főnénire, mintha onnan érte volna taglóütés. - Mit szól az elgondoláshoz, Miss Ratched? - kérdi tőle pislogva. - Már tudniillik, hogy karnevált rendezzünk itt az osztályon? - A terápiás hasznát nem vitatom - mondja a Főnéni, és vár. Várja, hogy a körüle fölszálló csend megint elborítsa a termet. S csak akkor folytatja, mikor már biztos, hogy senki nem fogja megtörni megint. - Viszont meggyőződésem, hogy az efféle elgondolásokat, mielőtt bármiféle határozat születnék, az osztályértekezlet elé kell terjeszteni. Nem így gondolta, Spivey doktor? - Természetesen, természetesen. Csupán arra gondoltam, meg kellene tudnunk, hogyan fogadnák a betegek. De természetesen határozatot csak az osztályértekezlet hozhat A terveket addig föl is függesztjük. Rögtön tudja mindenki, hogy a karneválnak lőttek. A Főnéni megint kezébe veszi a gyeplőszárat. Megzörgeti az irattartót, amit eddig az ölében tartott. - Helyes. Ha tehát más újság nincs ... és Mr. Cheswick is helyet foglal... azt hiszem, nyomban folytathatjuk is vitánkat. Még van - kiveszi kosarából az óráját, s rápillant - negyvennyolc percünk hátra. Mint tehát... - Hé. Álljunk meg egy szóra. Most jut eszembe, hogy van itt még valami újság. McMurphy keze fönn van a levegőben, ujjával pattintgat. A Főnéni jó darabig nézi a kezét mielőtt a szót megadná. - Mr. McMurphy? - Nem én akarok szólni, hanem Spivey doktor. Mondja már el, dokikám, a javaslatát, amit a nagyothalló öregekkel meg a rádióval gondolt ki. A Főnéni feje megrezzen, látni alig lehet, de nekem már a szívem a torkomban dobog. Visszateszi kosarába az irattartót, és odafordul az orvoshoz. - Úgy van - mondja a doki -, kis híján elfelejtettem. -Hátradől a széken, lábát keresztbe veti, és összeilleszti az újjai hegyét. Látom rajta, hogy a karneváli kedve megmaradt. Arról van szó tudniillik, hogy szóba került Mr. McMurphyvel az osztály egyik ősrégi gondja is, nevezetesen a vegyes korosztályok kérdése, hogy itt fiatalabbak idősebbekkel élnek egy fedél alatt. A terápiai közösség szempontjából nem ideális a helyzet, a kórház vezetősége azonban azon a véleményen van, hogy nincs mit tenni,
mert a Geriátriai Szárny így is zsúfolt. Magam is belátom, hogy ez az állapot az érdekeltek szempontjából korántsem mondható rózsásnak. A beszélgetés során azonban olyan ötletünk támadt, amellyel talán segíthetünk mind a két korcsoport heyzetén. McMurphy figyelmeztetett, hogy az idősebbek nem hallják jól a zeneszót. Azt javasolta tehát, hogy erősítsük föl a hangszórót, ilyenformán nagyothalló idült betegeink jobban élvezhetik. Nagy emberi belátásról tanúskodó javaslat, azt hiszem. McMurphy szerényen legyint, a doki rábólint, és folytatja: - Én azonban felvilágosítottam, hogy már eddig is panaszok érkeztek hozzám fiatalabb betegektől a zene túlságos hangerejére. Joggal panaszolják, hogy sem beszélgetni, sem olvasni nem tudnak. McMurphy megjegyezte, hogy erre még nem is gondolt, majd hozzáfűzte, milyen kár, hogy az olvasni vágyók nem vonulhatnak félre egy csöndes zugba, s hagynák a zenét a zeneértőknek. Meg is egyeztünk, hogy kár csakugyan, s már más tárgyra tértünk volna, ha történetesen eszembe nem jut az a régi zuhanyozó, ahol az asztalokat szoktuk raktározni. Azt a helyiséget más egyébre nem használjuk. A vízi gyógymód, amire tervezték, kiment a divatból, itt vannak az új gyógyszerek. Megkérdem tehát hogy tetszene a betegeknek, ha szóban forgó helyiséget második nappali szobának, mondjuk afféle játékszobának megkapnák? A betegek lapítanak. Tudják, ki következik ütésre. A Főnéni ismét az ölébe veszi Harding irattartóját, rákulcsolja a kezét, és kihívóan körülnéz, vajon lesz-e valakinek mersze még a szóláshoz. Mikor nyilvánvaló, hogy senki nem fogja megzavarni, ismét a dokihoz fordul: - A terv valóban kitűnő, Spivey doktor, s ugyancsak dicséretes Mr. McMurphy érdeklődése, amit a többi beteg sorsa iránt tanúsít, mégis annak a félelmemnek kell hangot adnom, hogy a második nappali szoba ellátásához nem áll személyzet a rendelkezésünkre. És annyira biztos a dolgában, hogy már nyitja is Harding irattartóját, mint aki a végső szót kimondta. A doki azonban jobban átgondolta ezt az ügyet, mint a Főnéni hiszi. - Ez is megfordult a fejemben, Miss Ratched. Mivel azonban ebben a nappaliban főként idült betegeink maradnának zenehallgatóknak, s mivel nagy részük amúgy is nyugszékhez vagy tolókocsihoz kötött, úgy gondolom, egy ápoló és egy nővér bőségesen elegendő az esetleges rendzavarások, zendülések lecsillapításához. Mi erről a véleménye? A Főnéni nem válaszol. Nem tetszik neki, hogy a doki a rendzavarásokból és zendülésekből tréfát űz, de az arca nem mutatja. Mosolya rendületlen. - Ilyenformán a másik két ápoló és a nővérek szemmel tarthatják a zuhanyozóban levőket, még talán jobban, mint az ilyen nagy helyiségben. Mit gondolnak, emberek? Célszerűnek tartják az elgondolást? Én magam pompásnak tartom, és azt ajánlanám, próbáljuk meg egypár napig. Ha nem válik be, megvan a kulcsa, bezárhatjuk megint, nem igaz? - Úgy van! - harsogja Cheswick, és öklével a tenyerébe csap. Áll azóta is, mintha félne McMurphy fölmeredő hüvelykujjától. - Úgy van, Spivey doktor! Ha nem válik be megvan hozzá a kulcs, bezárhassuk! Csakis! A doki körülnéz a Nappaliban, és mikor azt látja, hogy minden Heveny mosolyogva bólogat, szerinte őrá és a pompás elgondolására, úgy elvörösödik, akár Billy Bibbit, és egyszer-kétszer meg kell törölgetnie a szemüvegét, mielőtt tovább folytathatná. Nevetés csiklandoz, hogy ezt a kis embert ilyen elégedettnek látom. Nézi a bólogató betegeket, maga is bólogat, és azt mondja: - Pompás, pompás - s a két kezét a térdére
teszi. - Örvendek. Nahát. Ha a kérdést ennyiben eldöntöttük . . . Ejnye, szinte el is felejtettem, mi lett volna mai megbeszélésünk eredeti tárgya! A Főnéni feje megint csak megrezdül, ahogy a kosara fölé hajlik, s elővesz egy irattartót. Sokáig keresgél a papirosok között, mintha a keze is remegne. Egyet végül kihúz, de mielőtt elkezdhetné felolvasni, McMurphy feláll, topogva nyújtogatja a kezét, és egy keserves „tessékmármondani"-val megállítja a Főnéni keze mozgását, mint ahogy a Főnéni hangja megállította a feketét a reggel. Énnekem, érzem, hogy a gyomrom jön föl, mikor a Főnéni keze megáll. Nagyon figyelem közben is, míg McMurphy beszél. - Tessékcsakmondani, doktor úr . . . én már azt se tudom, hova legyek a kíváncsiságtól, én egy olyan egy kacifántosat álmodtam a múlt éjszaka! Én azt meg nem tudom mondani, mit jelenthet az ilyen álom, de mindenesetre olyan volt, mintha én lettem volna benne, csak nem ismertem egészen magamra, inkább olyan volt, mintha mást láttam volna a helyembe, aki amúgy nagyon hasonlított rám ... azt hiszem, az apukámat! Az ám, csak az apukám lehetett! Azért is csak az apukám lehetett, mert amikor láttam magamat. ..vagyis őtet. . . olyankor ott volt neki az a vaskapocs az állkapcáján, amit az apukám hordott mindig ... - Az édesapjának vaskapocs az állán? - Igaz, most már nem, de még gyerekkoromban, akkor még volt neki. Emlékszek, jó egy évig hordta azt a vaskapcsot az állkapcáján, innéttől átment neki egész idáig! Mit mondjak, tisztára olyan volt, mint a Frankenstein fia. Jégvágó fejszével állon koccintották egyszer, mikor a tengelyt összeakasztotta a zsilipőrrel ott a fűrészmalomnál. .. Nahát! Ezt hallani kell, hogy ez micsoda egy eset volt... A Főnéni arca nyugodt, mintha gipszöntetet csinált volna róla, s arra festette volna rá, amilyen arcot akar magának. Türelmes, magabiztos, higgadt. A feje nem rezdül, csak azt a rettenetes hideg arcát mutatja, a vörös plasztikból kipréselt nyugodt mosolyát, a sima, tiszta homlokát, amin gondnak, aggodalomnak ránca nincs, festett tükrű zöld szemét, ami csak azt mondja, én várok, ha vesztek is egy lépést most, én türelmesen és higgadtan várok, s tudom, nem veszthetek a végén. Pedig egy pillanatig már azt hittem, két vállon van. Csalt a szemem. Most veszem csak észre, mennyire nem számít itt egy pillanat. A betegek lopva, egyenként emelik rá a szemüket, látni szeretnék, milyen nyomot hagy az arcán, hogy McMurphy tartja kezében a gyűlést, de ők is ugyanazt látják. Ekkora erővel nem lehet csak úgy elbánni. A fél Nappalit betölti, mint egy japán szobor. Megmozdítani képtelenség, menekülni tőle nem lehet. Egy játszmát veszített itt máma, de az nem több, mint egy hosszú hadjáratban el-veszíteni egy csetepatét. Nekünk se szabad engedni, hogy McMurphy föltüzeljen bennünket, és belevigyen valami hülyeségbe. Itt csak a Főnéni győzhet, mert az egész Üzemnek. a hatalma őmögötte áll. Neki nem számít, ha egyszer veszít: Öt játszmából kettőt vagy hármat nem elég ráverni. Ha már akar valamit az ember, akkor rá kell verni mindet. Mert amint az ember nincs résen, és csak egyszer veszít, a Főnéni van a nyeregben. És ez lesz a vége. Nincsen segítség. Itt van, máris rákapcsolta a ködgépet, és úgy fújatja be, hogy már semmit nem látok, csak az arcát. Ahogy dől sűrűn a köd a pillanat boldogságra, mikor a fejrándulását láttam, jön rá a reményvesztettség, a halál - még rosszabb, mint volt, mert most már tudom biztos, hogy se őrajta, se az Üzemen nem lehet kifogni. McMurphy is olyan
tehetetlen, mint én vagyok. Mindenki tehetetlen. És ahogy a tehetetlensé-günkön töprengek, mindegyre sűrűbben dől a köd. Már örülök is, mikor olyan sűrű, hogy elveszhetek benne, elzsibbadhatok benne, és megint nyugalmam van. * Három napja megy a Capitaly a Nappaliban, házak, szállodák épülnek, két asztal van már összetolva, hogy helye legyen a sok hitellevélnek meg a halomban heverő játékpénznek. McMurphy rávette a társaságot, hogy minden játékdollár után egy centet adjanak bele, amit a bank kifizet, mert kell valami értelme legyen. A Capitaly doboza már tele van apróval. - Te dobsz, Cheswick. - Várjál, ne dobjál még! Hogy van az, hogy az ember szállodát épít? - Négy háznak kell lenni minden egyszínű telkeden, Martini. Gyerünk már, a jézusmáriáját. - Várjál, ne dobjál még! Pénz száll szét mindenfelé, piros, zöld, sárga bankók, az asztalnak arról az oldaláról. - Hát most veszel szállodát, vagy hülyülsz itten, a jézusmáriáját? - Te jössz dobásra, Cheswick. - A kiskésit! Na és most mit gondolsz, Chcswickem, hova lépegetsz? Egyenesen bele az én Marvin Gardens-i telkembe! Akkor fizetsz nekem .. . annyi mint annyi... összesen háromszázötven dollárt! - Szentség a boltba! - És azok a kis micsodák, azok mik? Várjál már, ne dobjál! Mik azok a kis micsodák mindenfele a táblán? - Martini, te már két napja látod azokat a kis micsodákat mindenfele a táblán. Nem csoda, hogyha a gatyámat ráfizetem a partira. Én csak azon csodálkozok, hogy te ezt hogy bírod, McMurphy, mikor itt Martini napszámba hallucinál. - Sose törődjél te csak Martinival, Cheswick. Már egész szépen kezdi megszedni magát. Köhögd ki azt a háromszázötvenet, majd Martini tudja, mit csináljon vele. Nem kifizeti ő is a bért, mihelyt a kis micsodája rátéved a mi telkünkre? - Várjál már, ne dobjál! Rém sok a micsoda itten! - Oda se neki, Mart. Csak te azt nézd, kinek a telkére lépik a micsoda. Még mindig te jössz dobásra, Cheswick. Dupla kockád van, megint te dobol. Odané! Azt a leborult! Hatos! - Ezzel szépen besétálok a.. . Szerencsekerékre. Nézzük csak, mit mond: „önt igazgatósági taggá választották.. . fizessen ezennel minden játékosnak . . ." Szentséges szentség a boltba! - Kinek a szállodája ez itt, a jézusmáriáját, a Readingi Vasútsoron? - Ez, barátom, nem szálloda. Csoda, hogy a szemed ki nem veri. Ez raktár. - Várjál már, ne dobjál! McMurphy teljesen lefoglalja az asztal egyik végét. Kártyákat rakosgat, pénzt rak csomóba, a szállodáit rendezgeti. Százdolláros áll ki a sapkája hajtókájából, mint egy sajtóbelépő. Dilipénz, azt mondja rá. - Scanlon! Te vagy a soron, pajti.
- Adjátok ide a kockákat! Akkorát dobok, hogy szétmegy a tábla. Na tessék. Kiadtam, mint a tizenegyes tarokkot. Lépj meg nekem tizenegyet, Martini. - Lépem is már, tessék. - Ne azzal, te féleszű, az nem a figurám, az a házam! - Ugyanaz a színe neki. - Mit keres ez a kis ház itt a Villamostársaság telkén? - Az az áramfejlesztő telep. - Martini, te nem a kockát rázod, hallod . . . - Hagyjátok lógva. Mit számít? - Az két ház, amit ráz! - Hát aztán! - Martini most kigurít egy óriási, hadd nézzem csak, egy óriási tizenkilencest. - Szépen haladsz, Mart. Ezzel most hova is jutsz? ... Hol a figurád, pajtás? - Mi? Hát itt van e. - Tudod, hol volt neki, McMurphy? A szájába! Ehhez mit szólsz? Ezzel átmész a startvonalon, és még négyet előre .. . és szépen megállsz a Baltic Avenue-n, Martini. Egyetlen saját telkeden kötöttél ki, látod. Ezt nevezem disznó szerencsének! Martini három napja játszik, és szinte minden fordulóban kiköt egyszer a saját telkén. - Fogd be a szádat, és dobjál, Harding! Te vagy a soron. Harding összekotorja a kockákat hosszú ujjaival, és úgy tapogatja ki hüvelykujjával a sima felületüket, mintha vak volna. Az ujjának tisztára olyan színe van, mint a kockának - mintha csak a másik kezéből faragták volna ki. Ahogy rázza, a keze velük zörög. McMurphy elébe gurulnak, s ott állnak meg. - Barátom,.öt, hat, hét. Nincs szerencséd, pajtás. Az én kertembe tévedtél. Ezért a merészségért összesen tartozol nekem ... na nem sok, kettőszáz dollárból kitelik. - Kidobott pénz. Zörög a kocka, zizeg a játékpénz, s megy körbe-körbe. * Vannak hosszú idők, mikor három nap egy év, és semmit nem látni, csak a hangszóró iránt tájékozódik el az ember, mint a vészjelző bója csengetése iránt a viharban. Néha annyit látok csak a ködtől, hogy a többiek jönnek-mennek zavartalan, mintha észre sem vennének semmit. Nekik valahogy, az a gyanúm, az agyukra megy, csak az én szemem tiszta. Mintha McMurphy sem venné észre, hogy elködösítik. Vagy ha észreveszi, jól vigyáz, nehogy a bosszúságát kimutassa. Gondja van rá, semmi bosszúságát nem mutatja ki a személyzetnek - tudja, hogy másokat azzal lehet a legjobban fölbosszantani, akik az embert piszkálják, hogy egyszerűen nem látszik rajta bosszúság. Megőrzi a nagy harctéri nyugalmat, akár ápolóval, akár nővérrel áll szemközt - neki mondhatnak akármit, őt gáncsolhatják akárhogy, sose forr föl a feje vize. Egyszer-kétszer megdühösödik valami szamár rendszabályon, de olyankor még illedelmesebb, még udvariasabb, és kivárja, hogy a nevetséges feléről lássa az egészet - lehet a szabályokat, a szabályok behajtását meg a sok hároméves gyereknek való intő beszédeket a nevetséges feléről is nézni -, mikor már így látja, olyankor aztán nevetni kezd, s vérig sérti őket. Amíg nevetni tud, nincs semmi baj, valahogy így
gondolkodhatik, és még eddig be is vált neki. Csak egyszer nem bírt uralkodni magán, de akkor is nem azért mutatta ki a mérgét, amit a feketék vagy a Főnéni tettek, hanem a betegek miatt, és épp azért, amit nem tettek meg. A csoportgyűlésen történt. Az hozta ki a sodrából, hogy a kollégák nagyon óvatoskodnak - be vannak gazolva, ahogy mondja. Már ő tudniillik fogadásokat kötött mindőjükkel a jövő pénteki Nagyvilág-sorozatra. Elgondolta, hogy majd nézhetik a sportversenyeket a tévén, habár nem a rendes, engedélyezett tévéidőben közvetítik. Pár nappal előbb a gyűlésen meg is kérdi, lehetne-e úgy rendezni, hogy a takarítást este csinálnánk meg tévéidőben, a versenyeket meg délután nézhessük. A Főnéni simán nemet mond rá, McMurphy körülbelül ezt is várta. Szép magyarázatot ad hozzá, hogy a napirend, az egy finoman kiegyensúlyozott dolog, a fölforgatása számtalan előre nem látható zavart eredményezne. Mindez, mondom, nem lepi meg McMurphyt, mivel a Főnénitől jött. Az bőszíti fel, amit a Hevenyektől kap, mikor megkérdi tőlük, mit szólnak az elgondolásához. Mert az a helyzet, hogy senki nem mond semmit. Ülnek, ki se látnak a ködgomolyagjukból. Én is alig látom őket. - Figyeljetek ide - mondja nekik, de nem figyelnek. Várja, hogy valaki csak mond valamit, csak beleszól. De úgy tesz mindenki, mintha nem hallana. - Figyeljetek már ide, a szentségit - csattan föl mikor látja, hogy senki nem mozdul -, tudom, vagyunk itt legalább tizenketten, akiknek egy kis személyes érdekünk is fűződik ahhoz, hogy ki nyeri a versenyt! Hát akkor nézni miért nem akarjátok? - Nem is tudom, Mack - böki végül ki Scanlon -, de én már annyira hozzászoktam a hatórás hírekhez, hogyha az időt megcserélnénk, biztos föl is borulna az életem, mint Miss Ratched mondja .. . - Mit akarsz már attól a napirendtől? Előtted a jövő hét meg az aztán következő, amikor már nem mutatják a sorozatot, elég időd lesz visszaszokni. Mit szóltok, gyerekek? Szavazzuk meg, hogy a délutáni adást nézzük, nem az estit! Kik szavaznak a javaslatra? - Egyszer én - szólal meg Cheswick, és már talpon van. - Aki csak rászavaz, azt mondom, a kezét tartsa fel. Lássuk. Ki van mellette? Cheswick keze föllendül. Egypáran körülnéznek, hogy akad-e még más bolond. McMurphy nem hisz a szemének. - Na ne hülyéskedjetek, mi ez? Úgy hallottam, hogy a házirendi ügyekben meg ilyesmikben szavazni lehet. Nem így van, dokikám? A doki nem mer fölnézni, csak bólint. - Naszóval. Lássuk, ki akarja nézni a versenyeket? Cheswick egyre magasabbra tolja a kezét, és villámló szemmel néz körül. Scanlon a fejét ingatja, aztán felteszi a kezét ő is, de éppen csak a szék karjára. Senki többet. McMurphy erre nem tud mit mondani. - Hát ebben megállapodtunk - mondja a Főnéni -, akkor folytathatnók a gyűlést. - Beon - mondja McMurphy, és szinte eltűnik a széken, a sapkája ellenzője a mellkasára esik. - Beon, az is lesz a legjobb tán, ha megy tovább ez a kurva gyűlés, ahogy kell. - Beon - visszhangozza Cheswick, azzal még egyszer végignéz a többieken, és leül ő is. - A legjobb lesz folytatni ezt a gyönyörű gyűlést. - Egy biccentéssel neki is a mellére csuklik az álla. Duzzogásában is boldog, látszik rajta, hogy McMurphy mellett ülhet, és
bátornak érezheti magát. Először fordul elő, hogy Cheswick a halva született ötleteivel pártfogóra talált. A gyűlés után McMurphy nem akar szólni egyikükhöz se, annyira fojtogatja a düh meg az undor. Billy Bibbik megy oda hozzá végül. - N-n-n-némelyikőnk már ö-ö-ö-ötéveittvan - kezdi Billy. Képes újságot tekerget a kezében, s a keze fején cigarettaégések nyoma látszik. - És lesz b-b-b-b-biztosolyanis, aki m-még öt évet lehúz aztán, h-h-h-hogy t-t-t-t-temárel-mentél, meghogy a n-n-nagyvilágsorozatnak vége. És ... nem veszed észre... - félredobja a képes újságot, s odébbáll. - O-ú-ú—úgyisminekmondjam. McMurphy utánabámul, és a tűnődésben megint összecsomózódik a vörösesszőke busa szemöldöke. Aztán a nap hátralevő részében vitatkozik a többiekkel, próbálja kiszedni belőlük, miért nem szavazták meg a javaslatát, de erről nem szívesen beszél senki, úgyhogy ő is abbahagyja az erőlködést, s egy szót az ügyről nem szól többet előtte való napig, hogy a Nagyvilág-sorozat elkezdődne. - Itt van, már csütörtök - mondja, és szomorúan csóválja a fejét. A zuhanyozóban ül az egyik asztalon, és próbálja egy ujjon pörgetni a sapkáját. A lába fönn van a széken. Még egypár Heveny lézeng körülötte, s úgy tesznek, mintha ügyet se vetnének rá. Se pókerezni, se rablóultizni nem akarnak már vele pénzben - aztán, mikor nem szavaztak rája, megmérgesedett, és annyira megkopasztotta őket, hogy nyakig el vannak adósodva nála mind -, cigarettába meg nem játszhatnak, mert a Főnéni azt az új szokást vezette be, hogy a betegek csak tartsák ott a karton cigarettájukat a nővérszoba asztalán, és csomagonként osztja ki nekik, állítólag egészségi okokból, de közben mindenki tudja, hogy McMurphyt akarja a nyeréstől visszatartani. Mármost hogy nincs se póker, se rablóulti, a zuhanyozóba nagy a csöndesség. A nesz csak annyi, amennyi a hangszóróból kintről beszüremlik. Akkora a csöndesség, hogy föntről a Zárt Osztályról hallani lehet azt a polgárt, amelyik a falat akarja mindig megmászni, és adja hozzá le a jelzéseket, hogy juhúúúúú, huhúúúúú unott, semmitmondó hangon, mint a csecsemő, amikor álomba sírja magát. - Csütörtök - mondja McMurphy újra - Juhúúúúú - vonít a polgár odafönn. - Ez Rawler - állapítja meg Scanlon, s fölnéz a mennyezetre. Nem akar McMurphyvel beszélgetésbe elegyedni. - Rawler a Kókler. Pár éve itt volt az osztályon, de épp csak átutazóban, emlékszel, Billy? A hangja nem felelt meg Miss Ratched gusztusának. Juhúúúú-juhúúúúú, de szakadatlan, hogy már azt hittem, tényleg becsavarodok. Ezeknek a dinkáknak odafönn csak egy orvosságuk volna. Egy köteg kézigránátot bevágni közéjük. Ezekből már senkinek semmi haszna .. . - És holnap péntek - mondja McMurphy. Nem engedi Scanlonnak, hogy a tárgytól elkalandozzon. - Beon - tódítja Cheswíck, és végigméri a lézengőket. Holnap péntek. Harding lapoz egyet a képes újságjában. - S ezzel kitelik egy hete majdnem, hogy a mi McMurphy barátunk köztünk van, és mégsem sikerült a kormányzatot megdöntenie, ha ugyan erre céloz, Chespickwick. Teremtőm, ha meggondolom, milyen mélyre hullottunk
a közönybe .. szomorú, mondhatatlanul szomorú dolog ez. - Hagyjuk a hantát - mondja McMurphy. - Cheswíck azon kesereg, hogy holnap játsszák le az első mérkőzést a Nagyvilág-sorozatban, és mink meg hol leszünk akkor? Mossuk föl ezt a rohadt gyerekkertészetet. - Beon - mondja Cheswíck. - Ratched Mama Hülyegyerek-Kertészetét. Ahogy ott támogatom a zuhanyzó falát; tisztára úgy érzem magamat, mint egy kém - a fölmosófa nyele a kezemben nem fa, hanem fémcső (mivel a fém jobb vezető), és persze bőven van hely benne egy kisméretű mikrofonnak. Ha ezt a beszélgetést a Főnéni lehallgatja, akkor Cheswicknek nyiff. összekeményedett rágógumit szedek elő a zsebemből, letépdesem róla a szöszt, és rágok rajta, amíg megpuhul. - Hadd látom még egyszer - tűnődik McMurphy -, hányan szavaznátok rám, palimadarak, ha a napirend-változtatással még egyszer előhozakodnék? Az ott levők fele bólogat, jóval több, mint amennyi aztán szavazna is. McMurphy fölcsapja a sapkát a fejére, és tenyerébe hajtja az állát. - Ez nekem magas. Harding, te mégis mitől vagy begázolva? Attól félsz, hogy ha a kezedet fölrakod, az a vén cápa leharapja? Harding fölvonja a vékony szemöldökét, - Attól. Leharapja, attól félek, ha fölteszem. Maradjunk is meg ennyiben. - Hát te, Billy? Te mitől félsz? - N-n-n-nem, én nem attól. Cs-cs-cs-csak - vállat von, sóhajt egy nagyot, és fölkapaszkodik arra a nagy műszertáblára, amelyiken a zuhanyok meg a mindenféle csapok tárcsái vannak, s úgy kuporog fönn, akár a majom -, cs-cs-csak én nem hiszek ebben az e-e-e-egészszavázasban. N-n-n-n-nemsülkíabból semmi jó. - Semmi jó? Hallottak már ilyet! Szerintem egyik-másiktoknak már az is jót tenne, ha tornának egypárszor fölemelgetné a karját. - Kockázatos vállalkozás, barátom. A Főnéninek hátaiéban áll, hogy rontson a helyzetünkön. Egy ilyen baseballmérkőzés pedig nem éri meg a kockázatot - jelenti ki Harding. - Kinek nem éri meg? Tudod, mit mondok? Hogy én már évek óta el nem szalasztók egy Nagyvilág-sorozatot! Egyszer is a sitten voltam egyik szeptemberben, de a tévét, azt a Nagyvilág-sorozatra behozták, mert ha nem, kitört volna a fegyenclázadás! Ha kedvem szottyanik rá, kirúgom a kaput itten, és bemegyek a városba, nézni a tévét egy jó kis csehóban, én meg a Cheswíck barátom. - Ezt nevezem határozati javaslatnak - mondja Harding, és lecsapja a képes újságot. Akár holnap meg is szavaztathatnád a gyűlésen. „Javaslom, Miss Ratched, hogy az osztály testületileg szállíttassék át a Három Majomba sör- és televízióélvezet végett." - Én ráadom a szavazatomat - mondja Cheswick. - Rá én, ha addig élek is. - Hagyjuk ezt a testületi számot - mondja McMurphy. -Ha én egyszer az én Cheswick barátommal ebből a női szakaszból kitörök, akkor az ajtót, tudom istenem, beszögezem magam után. Tik csak maradjatok szépen itthon, az anyukátok nem engedi, hogy leszálljatok a biliről. - Na ne beszélj! Hát csodát fogunk látni? - Fredrickson McMurphy mögé lép. - Amilyen vér-férfi vagy, te csak fölemeled a nagy szöges bakancsot, és egyből kirúgod az ajtót, mi? Erős gyerek, hiába. McMurphy oda se nagyon néz Fredricksonra. Már kiszúrta, hogy amilyen kemény legénynek akar látszani néha. olyan hamar alább adja az első ijedségre.
- Lássuk a csodát, te vér-férfi - piszkálja tovább Fredrickson -, rúgd ki azt az ajtót, hadd lássuk, ki az izompacsirta! - Nem, Fred, inkább vigyázok, hogy a subick meg ne karcolódjék a bakancsomon. - Azért, mert már azt gondoltam, meg is mutatod, hogy kell innét kitörni, olyan nagy hanggal vagy. McMurphy körülnéz. - Azt hiszem, ha nagyon a fejembe venném, a dróthálót ki is ütném egy székkel itt az ablakon .. . - Kiütnéd, mi? Fognád és kiütnéd? Jól van, próbáld meg! Ráteszek tíz dollárt, te vér-férfi, hogy nem bírod kiütni. - Ne is kísérletezzél, Mack - mondja Cheswick. - Fredrickson tudja, hogy csak az lenne a vége, hogy egy székei összetörnél rajta, aztán tennének föl a Zárt Osztályra, Az első nap, amikor ide átkerültünk, bemutatták, mit tudnak ezek a dróthálók. Külön ide gyártották. Egy technikus fogott egy széket, pont olyat, amilyenen a lábad is van, és addig verte a dróthálót, amíg aprófa nem lett. A dróthálónak meg se kottyant. - Mondjuk, hogy székkel nem - hagyja rá McMurphy, és megint körülnéz. Látom rajta az érdeklődést. Csak a Főnéni meg ne hallja ezt, mert biztos, hogy egy órán belül fönn lesz a Zárt Osztályon. - Valami nehezebb holmi kell ide. Az asztallal nem lehetne? - Semmivel se jobb, mint a szék. A fája ugyanaz, a súlya ugyanaz. - Én nem bánom, de legalább akkor azon töröm a fejem, mit bírnák kilökni rajta mégis. Aztán nehogy pofára essetek, ha azt hiszitek, hogy én ki nem megyek innét, ha nagyon rámjön. Jó ... mondjuk valami nagyobb kell, mint az asztal meg a szék. .. mondjuk, hogy éjszaka kivághatnám azt a nagy dagadt négert, annak biztos megvan a súlya. - Puha ahhoz - mondja Harding. - Úgy menne át azon az acélhálón, mint a tökgyalun. - Hát ha az egyik ággyal próbálnám meg? - Az ágy, az nem menne ki az ablakon, ha meg bírnád emelni, akkor se. - Megemelni meg bírnám éppen. De várjatok csak, nézzetek oda, amin Bibbit ül, az meg is felelne. Ez a műszertábla a fogantyúkkal meg a tárcsákkal, ez kemény is, meg súlyra is elég nehéznek látszik. - Az biztos - mondja Fredrickson. - Ez legalább olyan, mint ahogy a vasajtót rúgod ki. - Miért, mi a baja? Nem úgy nézem, mintha oda volna szögelve a padlóhoz. - Odavasalva éppen nincs. .. legfeljebb egypár vezeték tartja ... de nézzél rá, a jézusmáriádat! Ránéz mindenki. A műszertábla betonba ágyazott acél, feleakkora, mint az itteni asztalok, de legalább kétszáz kiló. - Ránéztem, és ilyenkor mi van? Nem látszik nagyobbnak, mint amilyen szénabálákat dobáltam föl a teherautó rámpájára. - Attól tartok, barátom, hogy ez a szerkentyű többet nyom, mint a szénabálád. - Ahogy elnézem, úgy egynegyed tonnával több - jegyzi meg Fredrickson. - Igaza is van neki, Mack - teszi hozzá Cheswick. - Rém nehéznek látszik. - Azt akarjátok velem megetetni, palimadárkák, hogy én ezt a kis szaros bigyót nem bírom fölemelni? - Drága barátom, az én emlékezetem szerint pszichopaták még a tulajdon segedelmüket is nehezen mozgatják, nemhogy a hegyeket. - Szóval azt mondjátok, nem bírom megemelni. De azt az oltáron kerékpározó ... McMurphy leugrik az asztalról, s kezdi lehántani magáról a zöld zekéjét. Az alsóinge alól előkúszó tetoválások csak úgy ugrálnak az izmai fölött.
- Na, ki akar rátenni öt dollárt? Én addig el nem hiszem, hogy van olyan, amit nem lehet, míg meg nem próbáltam. Lehet feliratkozni az öt dollárokkal... - Ide figyelj, McMurphy, ez pont olyan szívóskodás, mint a Főnénire kötött fogadásod. - Mégse meri senki megkockáztatni az öt dollárját? Lássuk. Vagy szar, vagy kalaposinas .. . A kollégák mind állnak neki a nyugtatványírásnak. McMurphy annyira kifosztotta őket a pókeren meg a rablóultin, hogy már alig várják a visszavágót, és ez biztos nyerésnek látszik. Nem is tudom, mit akarhat. Akármilyen nagydarab, akármekkora erő van benne, azért, hogy ezt a műszertáblát megmozdítsa, azért még hármat kellene neki hívni, ugyanilyet. Tudja is. Csak rá kell nézni, és láthatja, hogy még megbillenteni se tudja, nem megemelni. Ahhoz óriás kellene, hogy onnét föl is emelje. De mikor az összes Hevenyek megírták a nyugtatványaikat, odalép mégis a műszertáblához, lekapja róla Billy Bibbitet, belepök a nagy péklapát tenyerébe, jól megsodorja a köpést, és a vállát kezdi lazítani. - Jól van, álljatok félre. Néha, amikor megerőltetem magamat, annyi levegőt fölemésztek, hogy kékülnek-zöldülnek, akik körülöttem állnak. Helyet, helyet! Itt pattog az acél és repül a beton mindjárt. Asszonyok, lányok, fel a fára! Helyet, helyet! .. . - Ez képes és fölemeli - motyogja Cheswick. - Ha a szavára fölemelkedik, alátöm neki, az biztos -mondja Fredrkkson. - A legvalószínűbb, hogy egy bájos sérvet beszerzel -jegyzi meg Harding. - Hagyjad a bolondozást, McMurphy. Nincs ember, aki ezt a miskulanciát föl bírná emelni. - Helyet, öreglányok, elszíjjátok előlem az oxigént. McMurphy egypárszor áll innen odább, hogy a lábát jól megvesse, újra meg újra beletörli tenyerét a nadrágjába, aztán lehajol, és megkapja a műszertábla fogantyúját jobbrólbalról. Amikor nekihuzakodik, a többiek csúfolják, fütyölik. Megint elereszti, fölegyenesedik, és próbálja jobban megvetni a lábát. - Mi az, elcsuklott a hangod? - vigyorodik rá Fredrckson. - Ez csak a csuklógyakorlat volt, igaz. Most megy bele az ágydeszka - mondja McMurphy, s elkapja a fogantyúkat Egyszerre nem nevet rajta senki. A karjai dagadni kezdenek, az erei kiütköznek a bőr alól. A szeme héja megrezeg, a foga elővicsorodik. Feje hátraszegül, az inai kidudorodnak, mintha kötelet húznának le a bőre alatt végig a nyakán, a karján, le a két kezéig. Egész teste belerendül az erőfeszítésbe, hogy olyasmit emel, amivel nem bír, s maga is tudja - amiről mindenki tudja, hogy föl nem emelheti. De egy pillanatig, amíg a cement repedését halljuk, azt hisszük mégis, úristen, ez képes, és fölemeli. Aztán kiszakad belőle a lélegzet, és erőtlenül hátraesik a falnak. A fogantyúkon vér van, ahogy a tenyerét fölszaggatta rajta. Ott lihegi ki magát a falnak dőlve. Más hangot, mint a zihálását, nem hallani, senki nem szól. Kinyitja a szemét, és végignéz rajtunk. Egyenként végigmér mindenkit - még engem is -, azzal előkotorja a zsebéből az összes nyugtatványokat, amiket pókeren az utóbbi napokban a többiektől elszerzett. Próbálja szétrendezni, lehajlik az asztalra, de a két keze Összegémberedett vörös karom, nem boldogul az ujjaival. Végén lesöpri a földre az egész csomót - lehet negyven-ötven dollár ára nyugtatvány mindegyiküktől -, és kifordul a zuhanyzóból. Hanem az ajtóban még megáll, és visszanéz a téblábolókra.
- Azzal együtt megpróbáltam - mondja. - Annyi azért kitellett tőlem, a büdös úristenit, hogy megpróbáltam, nem igaz? Azzal kimegy, és otthagyja a földön az elmaszatolt cédulákat, szedje föl, válogassa szét, aki akarja. * A sárga koponyája szürke pókhálóval van beszőve az ellenőrző orvosnak, amelyik az osztályosoknak beszél benn a Személyzetiben. Elsertepertélek mellette. - Hát ez meg miféle? - És úgy néz rám, mintha valami bogár volnák. Az egyik bennlakó orvos a fülére mutat, jelzi, hogy süket vagyok, úgyhogy az ellenőrző orvos mondja is tovább. Tolom szembe a feltörlőfát annak a nagy képnek, amit a vöröskeresztes nőce hozott be egyszer, mikor annyira be volt ködösítve, hogy nem is láttam őket. A kép egy léggyel pecázó polgárról szól valahol a hegyek közt, talán az Ochoco-hegységben lehet, Paineville mellett valahol - a fenyők csúcsa fölött hó látszik a hegytetőn, a patak mentén karcsú fehér törzsű rezgő nyárfák, s sóskaborbolya tenyészik körülöttük savanyúzöld foltokban. A pecás dobja be a legyét a csöndes vízbe egy szikla mögött. Itt pedig nem lehet légygyel pecázni. Itt csalival lehet legföljebb és hatos horoggal - a léggyel jobb volna, ha szépen lecsurgatná, át a zúgókon. A rezgő nyárfák közt ösvény vezet, azért jobban megnyomom a feltörlőfát, és megyek vele végig az ösvényen egy darabot, aztán leülök egy sziklára, és nézek vissza, ki a keretből, nézem az ellenőrző orvost, ahogy a bentlakóknak beszél. A tenyerén egy pontra mutat többször és nyomatékosan, de a hangját azt nem hallom, annyira jön le, annyira zajlik a fagyos víz a sziklák közt. A hó szagát érzem a szélben, mert a csúcs felől fúj most. Haraszt és bölömfű közt hosszú sorban bukdácsolnak a vakondtúrások. Ilyen helyen jó egy kicsit kinyújtóztatni a lábát az embernek. Néha el is felejtem, ha nincs rá mód, hogy leüljek és visszagondoljak, milyen is volt a régi kórházban. Ott nem voltak ilyen jó helyek a falon, amibe föl lehetett volna menni. Nem volt se tévé, se uszoda, se kéthetenként csirke. Ott nem volt más, csak fal meg székek, meg kényszerzubbony, amikből órákba tellett, míg kikecmeredett az ember. Azóta nagyon sokat haladtak. - Nagy haladás ez - mondja a vöröskeresztes nőce is. Festményekkel, mindenféle díszekkel, krómozott fürdőszobacsapokkal kellemessé tették az életét. - Aki ilyen kedves házból meg akar szökni - mondja a vöröskeresztes nőce -, azzal valami nagy hiba lehet. Messze benn a Személyzeti Szobában az ellenőrző orvos a két könyökét szorongatva borzong, míg a bennlakók kérdéseire válaszolgat. Kiszikkadt, vézna ember, leng rajta a ruha, akár a póznán. Áll ottan a könyökébe kapaszkodva, és citeráz. Lehet, őt is megcsapják a hegyről jövő hideg szelek. * Nehéz este az ágyat megtalálni, négykézláb mászkálok, és tapogatom a sodronyok alját, míg a végén a gumigalacsinjaimról ráismerek. Senki nem panaszkodik a köd miatt. Már tudom is, miért. Azért, mert akármilyen rossz, biztonságosan meg lehet ülepedni benne. Ezt nem érti McMurphy, hogy mink biztonságban akarunk lenni. Próbál
mindegyre kirángatni bennünket a ködből, ki a nyílt térre, ahol már könnyű elbánni velünk. Egy rakomány mélyhűtött belsőség érkezik az alagsorba: szív, vese, velő, ilyesmik. Hallom, ahogy döntik le a szénaknán a hűtőbe. Egy polgár valamelyik szobában, nem tudom, hol, a zártosztályi öngyilkosságról beszél. Az öreg Rawler lemetszette mind a két mogyoróját, és elvérzett Ott lovagolt a retyón, legalább egy tucat kollégája ott tipródott körülötte, de észre se vették, amíg le nem fordult a földre holtan. Nem fér nekem a fejembe, mitől olyan türelmetlenek a népek. Ki kelletett volna neki is várni a sorát. * Tudom ám, hogy működtetik a ködgépüket. Akkoriban egy egész dandár dolgozott a ködgépeknél a tengerentúlon kinn a reptereken. Amikor a hírszerzés úgy értesült, hogy bombatámadás készül, vagy tábornokok készültek valami titkos akcióra - hogy minden rejtve menjen, és még a támaszponton se lássák a kémek, mi a helyzet -, olyankor elködösítették a repteret. Egyszerű dolog. Egy közönséges kompresszorral vizet szívatnak föl a tartályból, aztán egy másik tartályból különleges olajat, a kettő összedolgozódik, és a gépnek a fekete gyürkéből fehér köd száll föl, akkora, hogy egy egész repteret kilencven másodperc alatt betakar. Az is volt az első, amit Európából láttam, mikor leszálltunk, a ködösítés. Egypár vadász kísért minket, s amint azok is leszálltak, a ködszolgálat megindította a gépeket. A csapatszállító kerek, összekarmolt ablakain át néztük, hogy húzzák ki a dzsipek a kompresszorokat egész a gép közelébe, és aztán hogy süvít ki belőlük a köd, hogy borítja el a repteret, míg a végén már csak a ködöt láttuk, ahogy vatta módjára tapadt rá az ablakunkra. Úgy botorkáltunk ki a gépből a hadnagy bírói sípszava után - a ködben olyan hangja volt, akár a vadlibák kiáltásának. Amint kinn voltunk a kabinból, alig két lépésre láttunk el magunk körül. Mintha az ember egymaga állt volna ott a reptéren. Az ellenség felől tán biztonságban voltunk, viszont rémes volt az egyedüllét. A hangok pár méteren túl befúltak a ködbe, a társainak a hangját se hallotta az ember, semmit, csak a kis sípnak a vészes szavát a gyapjas fehérségből, és már a lába is beleveszett az embernek, csak a tulajdon barna ingjét, a réz övcsatját látta még, a többi része szétoszlott, fölszívódott. Aztán egyszerre megjelenik az ember előtt egy arc, valami szomorúan tapickáló bajtársnak az arca, és nagyobb, tisztább egyszerre, mint ami emberarcot életében látott. Annyira a szemét erőltette az ember abban a ködben, hogy amikor tényleg elébe került valami, akkor tízszeresen fölerősítette, s végén el kellett fordulni. Ha valaki fölbukkant a ködből, nem lehetett az arcába nézni, mert olyan kínos volt, mintha átvilágított volna rajta, de félrekapni se akarta nagyon az ember a fejét, nehogy szem elől veszítse. Ennyi volt a választás. Vagy nézni a ködből kibukkanó kínos látványt, vagy belefelejtkezni a ködbe. Mikor az osztályon először használták a kiselejtezett kincstári ködgépet, amit a szellőzőberendezésbe rejtve beépítettek, mielőtt idehurcolkodtunk, akkor ugyanúgy néztem bele a ködbe, a ködbe elvesző mindenfélékre, ugyanúgy erőltettem a szememet, hogy nyomon kísérjem, amíg lehet, mint akkoriban, kinn az elködösített európai reptereken. Nem sípoltak, nem volt kötélkordon, amibe fogódzni lehetett volna,
úgyhogy valamire rászögeztem a szememet, ha nem akartam elveszni a ködben. Volt, hogy eltévedtem persze, belebújtam, belevesztem, de akkor is mindig ugyanoda lukadtam ki, annál az egyazon vasajtónál, aminek számja nincs, csak a csavar fejek néznek ki belőle, mint a szemek - de a szoba az ajtón túl, az ugyanúgy vonzott, akár az ajtó, hiába próbáltam elkerülni, minthogyha az áram, amit azok az ördögök ott abban a szobában csiholnak, belém volna vezetve a ködfelhőn át is, és az húzna magával, mint a gépembert, egyfelé. Napokig kóborgok a ködben, és attól rettegek, hogy már többet az életben nem látok semmit, aztán egyszerre ott van az az ajtó, s nyílik előttem, mutatja a hangelzáró párnázatát a túlsó felén, meg az embereket benn libasorban, fényes rézdrótok és föl-fölvülanó fénycsövek közt, ívlámpák sercegésében. Én is be akarnék állni a libasorba, és várnám, hogy rám kerüljön a sor az asztalnál. Kereszt alakú, ezrével vannak rajta a meggyilkoltak árnyékai, árnycsuklók, árnybokák izzadságtól elzöldült bőrbéklyókban, árnynyak és -fej ezüstpánt alá nyúlik be, s a homlokot fonja körül. A technikus a műszertáblánál fölnéz az asztal mellől, végig a libasoron, és rám mutat a gumikesztyűs kezével. -Egy pillanat, én ezt a nagy lombár embert ismerem . . . előbb üssétek nyakszirten, vagy hívjatok segítséget, vagy valami. Nagy cirkusz volna, ha ezzel itt dulakodásra kerülne. Azért elkezdtem vigyázni, nehogy nagyon el találjak merülni a ködbe, akkor tán nem kerülök mindig oda a Rezgető ajtajába. Mindent jól megnéztem, ami csak az utamba került, és ragaszkodtam hozzá körmöm szakadtáig, akár a denevér a foglalófához. Csakhogy ők is mindegyre sűrűbben kődösítettek, úgyhogy a végén akármennyire igyekeztem, kétszer-háromszor csak ott álltam minden hónapban a nyíló ajtó előtt, és szagoltam a szikrák savanyú, ózonos illatát, Iparkodhattam én, mikor egyre nehezebb lett eltájékokozódni. Aztán fölfedeztem valamit. Ha megmaradok veszteg egy helybe, amikor a köd rám száll, akkor nem jutok a végén oda abba az ajtóba. Mert az is volt a baj, hogy én juttattam magamat oda. Féltem, hogy eltévedek, és elkezdtem kiabál-ni, így aztán én vezettem nyomra őket. Még abban is volna valami igazság, hogy én hoztam őket a nyakamba, mert úgy okoskodtam, hogy minden jobb, mint elveszni végleg, jobb még a Rezgető is. Most már nem is tudom. Elveszni talán nem is olyan rossz. Ma egész délelőtt megint azt várom, hogy ködösítsenek. A napokban megint nagyon nekifogtak. Az a gyanúm, McMurphy miatt csinálják. Még nincs berántva egészen, most próbálják egy óvatlan pillanatában megfogni. Annyit már láthatnak, hogy kemény dió lesz - vagy ötször-hatszor már sikerült annyi lelket verni neki Cheswickbe, Hardingba meg a többiekbe, hogy úgy látszott, szembeszegülnek az egyik feketének. De amikor már úgy látszott, sikerülhet a betegeknek is egyszer, jött a köd. Jön most is. Pár perccel ezelőtt figyeltem föl, hogy a kompresszor dolgozni kezd a rács mögött, épp amikor a kollégák kezdték kihordani a Nappaliból az asztalokat a gyűlés előtt, és máris a földön olyan vastagon elterült a köd, hogy vizes a nadrágom szára. Az üvegkalicka ajtajának ablakszemeit tisztogatom, és hallom, hogy a Főnéni veszi fel a telefont, a dokit hívja, és mondja neki, hogy jöhet a gyűlésre, és aztán délután egy órát tegyen szabaddá, mert meg kellene tartani az osztályértekezletet. - Sürgőssé teszi az értekezlet összehívását -mondja a Főnéni -, hogy megbeszéljük, vajon Randle McMurphy betegünk maradhat-e továbbra is ezen az osztályon. - Egy pillanatig hallgatja a dokit, aztán így folytatja: - Nem helyes, ha továbbra is hagyjuk, hogy betegeinket izgassa, mint az utóbbi napokban tapasztaltuk. Szóval ezért ködösíti el az osztályt a gyűléshez. Nem szokása pedig. Csak máma, úgy
látszik, tenni akar valamit McMurphyvel, alighanem át akarja helyeztetni a Zárt Osztályra. Leteszem az ablaktörlő rongyot, és hátramegyek az Idültek során álló székemhez, de már látni alig látom, hogyan telepszenek le a többiek, s hogyan jön be a doki az ajtón a szemüvegét törölgetve, mintha bepárásodott volna és nem a köd fogná be neki is. Sűrűbben hömpölyög, mint valaha. Éppen csak hogy hallom, ami történik, hogyan próbálnálnak valamit Billy Bibbit dadogása felől kisütni. Mintha víz alatt jutnának a szavak a fülemig. Annyira vízhez hasonló, ami körülfog, hogy kiemel a székből, és nem vagyok biztos, nem fordítva ülök-e, fejjel lefele. A lebegés a gyomromat fordítja fel először. Semmit nem látok. Ilyen lebegő érzésem nem volt sose. A szavak hol hangosabbak, hol megint elhalkulnak, ahogy lebegek, de néha oly közelről szólnak, hogy tudom, a tőszomszédságomban beszélnek, hiába nem látok semmit. Billy hangját megismerem. Csúnyábban dadog, mint szokott, mert ideges. - ... a f-f-f-f-f-főiskoláról k-k-k-k-kivág-tak mert n-n-n-nemjártama t-t-t-t-tartalékostisztiképzőtanfolyamra. N-n-n-nem bírtam, hiába. V-v-v-valahányszor az ügyeletes tiszta n-n-n-n-nevemen szólított, n-n-nem bírtam válaszolni. Azt kellett volna mondani, hogy je-je-je-je . . . -Belészorul a szó, mintha csontot nyelt volna. Hallom, nyel, milőtt újrakezdené: - Azt kellett volna mondani, jelen, d-d-d-d-denekem sose jött ki a torkomon. Halványul a hangja megint, aztán a Főnéni szól be balról:- Nem emlékszik, Billy, mikor támadtak először beszédzavarai? Nem emlékszik, mikor dadogott először? Nem hallom jól, nevet-e erre Billy. - E-e-e-elő-ször? E-e-e--először mikor dadogtam? A-amikor azt mondtam: m-m-m-m-m-mama. Teljesen eltűnik a hang. Ilyet én még nem éltem. Talán Billy is belebújt a ködbe. Vagy lehet, hogy mindenki elásta magát. Egy szék mellett úszók el. Már egy ideje nem látok sem-mit csak most ezt a széket. Jobb felől bomlik ki a ködből, s egypár pillanatig itt van kartávolságra, egész mellettem, Az utóbbi időben hozzászoktam, hogy ne nyúljak semmihez, ami a ködből előtűnik olykor - ne kapjak utána, csak meg-maradjak veszteg. Hanem most úgy félek, mint először, Mint akinek az élete függ rajta, úgy kapok annak a széknek utána, mivel énnekem nincs mibe fogódzanom a másik kezemmel, csak a levegőben kapkodok, és látom, hogy a szék közeledik, teljes tisztán ott van már, olyan világosan. hogy az ujj nyomatot látom rajta, ahol az asztalossegéd megfogta mikor még a lag nem volt száraz. Ott tornyosul előttem pár pillanatig, aztán kezd halványodni. Még ilyen úszkálást én nem értem. Ilyen sűrűt se, hogy akárhol, azt hi-szem, leléphetek, és mehetek tovább. Azért vagyok úgy megijedve. Az a gyanúm, elúszok én is mindörökre. Egy Idült bukkanik elő valamivel alattam. Az öreg Matterson ezredes. A keskeny sárga keze barázdált írásából olvas. Jól megnézem, mert azt hiszem, most látom utoljára. Hatalmasra női az arca, akkorára, hogy nézni nem bírom. Minden haja szála, szarkalábja olyan, mintha mikroszkópon át nézném. Az egész élete benne van az arcában, hatvan év katonai tábor, trénszekerek vasalt kerekeinek a nyoma, kétnapos erőltetett menetekben csontig szikkadt arc. Maga elé tartja azt a keskeny kezét, egész a szeméhez, és belekacsint. Aztán emeli a másikat is, és a nikotintól puskatusbarnára pácolt mutatóujjával aláhuzigálja a tenyere vonalait. Hangja mély, lassú, türelmes, és a törékeny szája, látom, amint formálja a súlyos, sötét jóslatait.
- Mármost... a zászló ... A-me-ri-ka. Amerika a... szilva. Az őszibarack. A diny-nye. Amerika a.,. méz-ga-lab-dacs. A tökmag. Amerika a... te-le-ví-zi-ó. Ez az igazság. Oda van neki írva a sárga tenyerébe. Vele olvasom én is. - Mármost... a kereszt az.. . Mexikó... - Fölnéz, hogy figyelek-e rája, és amikor látja, hogy figyelek, rám mosolyodik, és olvassa tovább: - Mexikó a .. . di-ó. A mogyoró. A bikk-makk. Mexikó a ... szi-vár-vány. A szi-vár~ vány .. . fából van. Mexikó ... fából van. Látom már, hova akar kilyukadni. Mondogatja ezeket hat éve, amióta csak itt van, de én sose nagyon figyeltem rája, inkább olyan beszélő bábunak néztem, csontból és érelmeszesedésből összeépült szerkezetnek, amelyik csak hozza egymás után az ilyen megdönthetetlen határozatokat, de semmit nem mond vele. Hanem most kezdem kihámozni az értelmét. Próbálom nem ereszteni még egy hosszú pillantás-ra, mielőtt elfelejteném, s közben, amíg ilyen erősen nézem, megértem a mondókáját. Elhallgat, és fölpillant megint hogy biztos értem-e, és szeretném odaordítani neki: Persze értem hát, Mexikó az bizony olyan, mint a dió, barna, és szemmel látni, de még tapintani is lehet, hogy olyan kemény, mint a dió! Van abban igazság, amit beszélsz, öregúr, már amennyi igazság a világban van. Nem vagy te olyan bolond, mint amilyennek hisznek. Persze ... értem én ... De a köd gombócot gyúr a torkomra, hangot nem bírok átlökni rajta. Ahogy Matterson elpárolog, még látom, amint a keze fölé hajlik. - Mármost... a zöld birka az .. . Kanada. Ka-na-da .. . ezüstfenyő. A ga-bo-na-föld. A nap-tár .. . Utánaeresztem a szememet. Annyira erőltetem, hogy le kell hunynom. Mire kinyitom megint, az ezredes eltűnt. Egy szál magam lebegek tovább. - Ütött az órám - mondom magamnak. - Ez az utolja. Jön az öreg Pete, az arca mint a fényszóró. Bal felől jön vagy negyven méterre, de olyan tisztán látom, mintha nem is volna köd. Vagy az is lehet, hogy egész a közelbe van és kicsi, nem lehet biztosra mondani. Pete megint elpanaszolja, milyen fáradt, és az egy szavából látom magam előtt az egész életét a vasútnál - látom, milyen fáradságos neki leolvasni az óráról az időt, és az izzadság kiveri, amíg a vasutaszubbonya gombjait a gomblyukukkal össze bírja hozni, és beletesz apait-anyait ebbe a munkába, amit mások olyan könnyen végeznek, hogy csak ülnek a kartonnal kifoltozott széken, és olvassák a detektívhistóriákat meg a leányregé-nyeket. Nem mintha Pete annyira beletanult volna nem, ő tudta elejitől, hogy sose fog az menni csak úgy -, de a lábát megvetette, és állta a sarat keményen. Negyven évig tartotta magát, ha nem is az embervilág közepében, legalább a peremén valahogy. Értem mindezt, és fáj, mint ahogy a katonáéknál, a háborúban fájtak dolgok. Ahogy az is fájt, ami a papával meg a törzzsel történt. Márpedig azt hittem, sose jönnek elő ezek dolgok, sose siránkozok miattuk többet. Mert minek? Nincs segítség. - Fáradt vagyok - mondja Pete. - Tudom, hogy fáradt vagy, Pete, de én is hiába siránkoznék veled. Abból se jönne ki semmi. Pete is úszik az ezredes után. Amerről ők jöttek, arról jön be Billy Bibbit. Úgy látszik, elvonulnak az utolsó szemlére. Billy nem lehet messzebb egy-két lépésnél, de olyan csöpp, mintha egy mérföldre volna. Az arcát egész odatolja, mint egy pimasz koldus, amelyiknek több kell, mint amennyit adhatnának. A szája akár a babaszáj.
- Még amikor m-m-m-m-megkértem a kezét, a-a-a-akkor-íselakadtam. Mondom: „Szívecském, n-n-n-nemakarnál hozzám j-j-j-j-j ..." Az lett a vége, h-h-h-hogykinevetett. A Főnéni hangja, nem tudom, honnét: - Az édesanyjától hallottam erről a lányról, Billy. S abból, amit hallottam, az derült ki, hogy nem volt méltó magához. Mi volt hát mégis, ami annyira megijesztette magát, mikor a leánykérésre sor került? - Sz-sz-szerelmes voltam b-b-b-bele. Rajtad se segíthetek, Billy. Tudod te jól. Se én, se a többiek. Meg kell neked is érteni, hogy amint valaki a másiknak a segítségére siet, maga fedezetlen marad. A fal mentébe kell, Billy, tudod te is. Mit segíthetnék? A dadogásodat nem bírom elállítani. Ledörgölni se tudom a pengenyomokat a csuklódról, a cigarettaégések meg megint nem jönnek le a kezed fejéről. Új anyát rajzoljak neked? És ha azt nézem, hogy a Főnéni addig dörgöli az orrodat a nyomorúságodba, amíg az a kis önérzeted is, ami van még, odavész, azzal se tudok mit csinálni. Anziónál láttam egy pajtásomat kikötve negyven lépésre tőlem. Vízért sivalkodott, az arcát hólyagosra égette a nap. Engem akartak odaküldeni, hogy segítsek rajta, pedig akkor a majorbeliek engem szedtek volna szét ízekre. Dugd el az arcodat a ködbe, Billy. Vonulnak el egymás után. Mintha mindegyik arcon volna egy olyan fölírat, mint Portlandban, a digó harmonikások nyakában, hogy azt mondja: „Vak vagyok" - csak ezekről azt lehet leolvasni, hogy „Fáradt vagyok" meg, „Félek", meg „Elvisz a májzsugor", meg „Elkapott a gépszíj, de még hátulról löknek is". Én leolvasok minden feliratot, mindegy, milyen kicsinykék a betűk. Néha oldalt fordulnak, és leolvashatnák egymásnak, de abból is mi volna a haszon? Most már úgy viharzanak el mellettem a ködben, akár a konfetti. Soha ennyire nem voltam. Ilyen lehet halottnak lenni Vagy Tengőnek, mikor az ember teljesen belevész a ködbe. Mozdulni se mozdul. Csak még etetik a testét, amíg abba nem hagyja az evést végleg - akkor elégetik. Nem olyan rossz az. Nincs fájdalom. Én se érzek mást, csak egy kis borzongást, de az majd elmúlik idővel. Látom a parancsnokunkat, amint rajzszögezi ki a hirdető táblára, hogy holnap mit vegyünk magunkra. Látom a gőzgurgulát, amint jön az Államtól, és töreti apróra, ami a törzsünkből megmaradt. Látom a Papát, amint lopózik ki a sűrűből, és megcéloz egy hatágú agancsost. Csak ahogy céloz rá, már ugrik is be a cédrusok közé, és egyik lövés a másik után porzik el az avarban. Én is a Papa mögé lopózok, és második lövésre leterítem, épp amint kezdene felfele szökelleni az omlás oldalába. Rávigyorgok a Papára. Sose hittem volna, hogy ilyet eltévesztel Papa. Vaksi már a szemem, fiam. Ennek már nem hihetek. A puskát is ügy rezgetem, mint a fostos kutya a seggit. Mondom én mindig, Papa, hogy Sid kaktuszvize megvénít időnek előtte. Megvénült az már időnek előtte, fiam, aki azt a kaktusz-vizet issza. Gyere, belezzük ki az állatot, míg a legyek be nem köpik. Pedig nem is most történt. Ezt mondom. Nem lehet a múlt dolgoknak útjába állni, hogy elő ne jöjjenek. Odané, öregem . . . A feketék sutyorognak, hallom. Odané, a hülye Sertepertét elnyomta a buzgóság. Úgy is kell, főnök, úgy is kell. Amíg alszol, addig nincs veled baj.
Már nem is borzongok. Befellegzett, azt hiszem. Már olyan messze járok, hogy a borzongás utol se ér. Meg is maradhatok itt. Nem érnek utol. Csak a szavak még, de éppen hogy, halványan. Nos. . . ha már Billy úgy határozott, hogy kivonul gyűlésünkről, van-e másvalakinek előterjeszteni való kérdése? Ha már arról van szó, asszonyom, igenis volna itt egy kérdés . . . Ez McMurphy lesz. Igen távolról hallom. Még mindig próbálja kirángatni az embereket a ködből. Miért nem hagy békémet? - ... ha még emlékszik arra a szavazásra, amit egy-két napja rendeztünk a tévéügyben. Mivelhogy ma péntek, gondoltam, újra megpróbálkozhatnánk, hátha azóta már megemberelték magukat egypáran. - Mr. McMurphy, ennek a gyűlésnek terápiás, méghozzá csoportterápiás a célzata, nem pedig az apró sérelmekkel való ... - Tudom, tudom, már a könyökömön női ki. Mink már itt egypáran úgy határoztunk. .. - Egy pillanat, Mr. McMurphy. Egy kérdést a résztvevőktől előbb: Nincs terhükre, hogy Mr. McMurphy személyes óhajaival kell foglalkozniuk örökké? Azon gondolkodtam, talán jobban járnának, ha Mr. McMurphyt más osztályra helyeznők át. Egy pillanatig nem szól senki. Majd ezt hallom: - Miért nem akarja szavazni hagyni, mondja? Mért akarja mindjárt a Zárt Osztályra vágni egy szavazatért? Mi abba a napirendcserébe olyan borzasztó? - Hiszen éppen maga az, Mr. Scanlon, aki három napig enni nem volt hajlandó, amíg meg nem engedtük, hogy a készüléket ne fél hétkor, hanem már hatkor bekapcsolhassa! - Mér, az embernek a híreket is tudni kell, nem? Washingtont lebombázhatnák, arról is csak egy hét késéssel tudjunk? - Igazán? Most viszont odaadná a híreit cserébe holmi sport címén űzött tömegverekedésért? - Mind a kettőről szó se lehet, igaz? Nem hát. Na mindegy, üsse kő . .. ezen a héten tán csak nem bombáznak le minket. - Miss Ratched, adja meg az engedélyt Mr. McMurphy-nek a szavaztatásra. - Nagyon helyes. A bizonyíték azonban kézzelfogható, mennyire zavarja a betegek nyugalmát ezzel a szavaztatással. Pontosan milyen kérdést akar szavazásra bocsátani? - A délutáni tévézés kérdését akarom újra megszavaztatni - mondta McMurphy. - S vajon egy újraszavaztatással visszaállíthatjuk-e a lelke nyugalmát? Azért kérdem, mert itt fontos kérdések szerepelnek a napirendünkön ... - Sose aggódjon énmiattam. Én azt akarom látni csak, kinek van itt vér a pucájában. - Éppen az ilyen beszéd gondolkoztat el, Spivey doktor, hogy nem volna-e helyesebb a betegek érdekében áthelyez-nünk Mr. McMurphyt? - Miért nem engedi már szavaztatni? - Legyen türelemmel, Mr. Cheswick. A kérdést ezennel szavazásra bocsátom. Meg fog felelni a kézfeltartás Mr. McMurphy, vagy ragaszkodik a titkos szavazáshoz? - A kezeket akarom látni. Meg azt a kezet is, amelyiket nem emelik föl. - Emelje tehát fel a kezét, aki a televíziónézés idejét délutánra kívánja áttenni. Az első kéz, amelyik fölemelkedik, McMurphyé - onnan látom, hogy a tenyere be van kötve, amióta a műszertábla fogantyúja belevágott. És most mintha domboldalból látnám a kezeket emelkedni ki a ködből, olyan, mintha... mintha az a nagy vörös keze
McMurphynek belenyúlna a ködbe, és rántaná föl a többit egyenként, rántaná ki a pislogó embereket a napra. Egyiket a másik után. A Hevenyek során egymás után emelkednek a kezek, ahogy kihúzza őket, mind a húszat, már nem is a tévéért, hanem a Főnéni ellen, amiért át próbálja McMurphyt rakatni a Zárt Osztályra, amiért szóval-tettel gyilkolta őket évekig. Nem szól senki. Érzem, mennyire meg vannak döbbenve - betegek is, személyzet is. A Főnéni el nem bírja gondolni, mü történhetett. Tegnap, mielőtt azt a műszertáblát megpróbálta volna kiemelni, még jó, ha hármat-négyet össze tudott volna szedni, akik rája szavaznak. A Főnéni hangjában még sincs semmi meglepetés. - Csupán húsz kezet számolok, Mr. McMurphy. - Húszat? Hát nem elég az? Pont annyian vagyunk itt... - A hangja elakad, amikor észbe kap, mit is akar mondani ezzel a Főnéni. - Álljunk meg egy polgári szóra, asszonyom ... - Attól tartok, hogy a javaslatát nem szavazták meg. - Álljunk meg egy barátságos polgári szóra! - Az osztály negyven beteget számlál, Mr. McMurphy. A negyven közül csupán húszan szavaztak. A házirend megváltoztatásához szótöbbségre van szükség. A szavazást ezzel lezárom. A kezek lehanyatlanak mindenfelé. A kollégák látják, hogy át vannak verve, és próbálnak minél gyorsabban bújni vissza a ködbe. McMurphy talpra ugrik. - Nahát, ne tegyünk már a Krisztusból bohócot! Miért nem mondja, hogy ezt így kell megjátszani? Azoknak a lerobbant palimadaraknak is be kellene számítani a szavazatát? - Doktor úr nem magyarázta meg a szavazás körülményeit Mr. McMurphynek? - Bizony a többség dönt, Mr. McMurphy. Miss Ratched-nek igaza van. - Többség, Mr. McMurphy, többség. Háziszabályainknak sarkalatos pontja ez. - Vagyis a háziszabályokat is a sarkukból kifordítani csak a többség szavazatával lehet! Hát persze. Nahát, a hivatalos tintafosásban ez viszi a pálmát! - Sajnálom, Mr. McMurphy, de a háziszabályzatban szó szerint ezt olvashatja, sőt kívánságára akár fel is . .. - Hát maguk így rúgják valagba a demokráciát! - Izgatottnak látszik, Mr. McMurphy. Ugyebár izgatottnak látszik, doktor úr? Megjegyzésre érdemes. - Ne jöjjön nekem ezzel az albérleti dumával, asszonyom. Ha az emberrel kibasznak, akkor igenis joga van ordítani. És mivelünk kibasztak! - A beteg állapotára való tekintettel azt ajánlanám, doktor úr, hogy gyűlésünket ma előbb rekesszük be. .. - Várjon csak! Várjon egy pillanatig, hadd beszélek ezekkel az öreg szivarokkal. - A szavazást befejeztük, Mr. McMurphy. - Hadd beszélek csak velük. Azzal vág át a Nappalin, jön felénk. Mind nagyobb s nagyobb. Vörösre gyúlt az arca. Benyúl a ködbe, és Rucklyt próbálja először kirántani, mivel Ruckly a legfiatalabb. - Te mit szólsz, pajtás? Meg akarod nézni a Nagyvilág-sorozatot? A baseballt? A baseballmérkőzéseket? Akkor emeld fel szépen a kezedet.. . - Baszmeg feleség. - Jól van, ne fáradjál. Hát te, kolléga, te mit szólsz? Hogy is hívnak . . . Ellisnek? Mit
szólnál a délutáni tévénézéshez? Emeld akkor föl a kezedet... Ellis keze föl van a falhoz szögezve, és az nem számít szavazatnak. - Megmondtam, hogy a szavazást befejeztük, Mr. McMurphy. Ne tegye nevetségessé magát. McMurphy rá se hederít. Jön végig az Idültek során. Lássuk, lássuk, csak egy szavazat kell, csak egyvalamelyiktek emelje föl a kezét! Mutassátok meg neki, hogy még ennyi telik tőletek! - Fáradt vagyok - mondja Pete, s a fejét lóbálja. - Az éjszaka a .. . Csendes-óceán. - Az ezredes a tenyerét olvassa, nem érdekli a szavazás. - Az isten tegyen benneteket akárhova, egy rakja föl a kezét legalább! Nem lássátok, hogy most vagyunk a döntőbe? Ha ezt ránk veri, ránk veri az egészet! Ennyit se tudtok megérteni az egészből, amit itt összepofázok? Te, Gábriel? Te se, George? Hát te, főnök, te mit gondolsz? Megáll fölöttem a ködben. Miért nem hagy békémet? - Te vagy az utolsó reményünk, főnök. A Főnéni a papírjait rakosgatja. A többi nővérek körülállják. Végül talpra áll ő is. - A gyűlést berekesztjük - hallom. - Egy óra múlva találkozunk az osztály értekezleten. Ha más nincs a . . . Késő már megállítani. McMurphy az első nap csinált vele valamit, valami varázslatot tett bele a kezembe, azért nem úgy mozog, ahogy én parancsolom. A hülye is látja, hogy ennek nincs értelme, én ugyan nem tenném. De ahogy a Főnéni szeme rám tapad, és a tehetetlen hápogását nézem, hiába látom előre a bajt, nem tudom megállítani. McMurphy drótokat húzott bele, és most emeli lassan, ránt ki a ködből, ki a napra, ki a biztos fedezékből. Az ő műve, a drótjainak ... Nem. Nem ez az igaz. Hanem hogy én emeltem föl. McMurphy üvöltve fölránt, és a hátamat döngeti. - Huszonegy! A főnök szavazatával együtt huszonegy! Ha ez nem többség, én a sapkámat megeszem! - Juhé! - ordítja el magát Cheswick. A Hevenyek özönlenek felém. - A gyűlést berekesztettük - szaval a Főnéni. A mosolyát még tartja, de a nyakszirtje vörös, ahogy megy ki a Nappaliból, be a Nővérszobába, vörös és dagad, mintha föl akarna robbanni. De még nem robbanik, még ahhoz kell legalább egy óra. Még csak ül ott az üveg mögött, és olyan fura félre-mosoly van az arcán, amilyet még nem láttunk. Csak ül. A válla hullámzását látom, ahogy a levegőt szedi. McMurphy fölnéz az órára, és bemondja, hogy mindjárt kezdődik a mérkőzés. Az ivókútnál térgyepel pár Idülttel -dörgölik a falvédő deszkát. Én a takarítószerszámok szekrényét söpröm ki, máma már tizedszer. Scanlon és Harding a dörzskorongot járatják, és végig a folyosón fényes nyolcasokba dörgölik szét a friss viaszkot. McMurphy újból bemondja, hogy kezdődik a mérkőzés, azzal föláll, és otthagyja a tisztítórongyát azon helyt. Más nem hagyja abba a munkát. McMurphy elmegy az ablak előtt, ahonnét a Főnéni néz ki rá rémisztően, és rávigyorodik, mint aki tudja, hogy nyert ügye van. A fejét hátrabillenti és rákacsint - a Főnéninek meg, látom, megint félrenyaklik
a feje. Végzi tovább a dolgát mindenki, de azért a szemük sarkából figyelik, hogy McMurphy odahúzza a karosszékét a tévé elé, bekapcsolja és leül. Papagáj képe pördül föl az ernyőre, kinn áll a baseballpályán, és reklámdalokat énekel egy beretvapengéről. McMurphy föláll, ráerősíti a hangra, hogy elnyomja a hangszóró zenéjét, aztán még egy széket húz maga elé, azon rakja keresztbe a lábát, s hátradőlve cigarettára gyújt. A hasát vakarja és ásít. - Hajjaj! Nem hiányzik ide semmi, csak egy doboz hideg sör meg egy forró muff. Látni, hogy a Főnéni elvörösödik, és a szája némán jár. ahogy néz rá. Aztán körülpillant, és észreveszi, hogy azt figyeli mindenki, mit tesz most - még a feketék és a kisnővérek is figyelik, de a bennlakó orvoshallgatók is, ahogy szállingóznak befele osztályértekezletre. A Főnéni szája szorosra zár. McMurphyt nézi tovább, amíg csak a beretvapenge-dalnak vége nincs, akkor föláll, odalép a vasajtóhoz, a műszertáblán megcsavar egy tárcsát, és a kép az ernyőn visszapörög a szürkeségbe. Nem marad semmi rajta, csak egy kis fényszem, és az egyenest McMurphyre néz, ahogy ott ül magának. Ötet nem zavarja. Igazában mintha észre se venné, hogy a kép eltűnt. Ráharap a cigarettájára, a sapkát a szemére vágja, és jól hátradől, hogy kilásson a pereme alól. Így ül ottan. A kezét a tarkójára kulcsolja, a kinyújtott lába keresztbe vetve a széken, előtte a cigaretta kifüstöl a sapkája eresze alól - nézi a tévét. A Főnéni állja a látványt, amíg állhatja, aztán odalép a Nővérszoba ajtajához, és kiszól neki, hogy menjen segíteni a többieknek a munkájukban. McMurphy meg se hallja. - Azt mondtam, Mr. McMurphy, hogy magának ebben az időben a többiekkel együtt kell dolgoznia. - A hangja süvít, mint az elektromos fűrész, ha fenyőn hasít keresztül. Figyelmeztetem, Mr. McMurphy! Mindenki leáll a munkával. A Főnéni körülnéz, aztán egy lépést tesz a Nővérkalickából McMurphy felé. - Remélem, tudja, hogy letartóztatásban van, és az én... az én őrizetemre ... a kórházi fennhatóság felügyeletére van bízva. - Az öklét emeli, és a vörösessárga körmei a tenyerébe metszenek. - A kórházi fennhatóság rendelkezik ... Harding kikapcsolja a dörzskorongot, és otthagyja a folyosón. Bemegy a Nappaliba, széket húz magának McMurphy mellé, leül, és rágyújt egy cigarettára. - Mr. Harding! Végezze tovább a kiszabott munkáját! Az jut az eszembe, hogy most meg mintha szög mellé ütne a hangjával, és majd elnevetem magamat. - Mr. Har-ding! Aztán Cheswick megy be, utánuk Billy Bibbit, majd Sanclon, majd Fredrickson és Sefelt, a végén mindnyájan letesszük a törlőfánkat, söprűnket, rongyunkat, és megyünk be, és húzunk széket magunknak. - Álljanak meg! Hagyják abba! Emberek! S ott ülünk valamennyien az elsötétült képernyő előtt, figyeljük a szürkeségét, mintha napnál világosabban mutatná a baseballmérkőzést, a Főnéni meg ordít, parádéz mögöttünk. Ha valaki ide bekukkantana, és látná ezt, hogy egy csomó férfi nézi a sötét tévéernyőt, egy ötvenéves nő meg ordítva fenyegeti a fejük búbját fegyelmivel, megtorlásokkal, bitztos azt hinné, az egész banda olyan hülye, hogy csak pörögni nem pörög.
MÁSODIK RÉSZ
Épp a szemem sarkából figyelni bírom a fehérmázas arcát ott a kalickában, a rezgését az asztal fölött, aztán ahogy elvetemedik és folyik szét, mikor a legjobban próbálna összeszedelőzni. Figyelik a többiek is, pedig nagyon úgy tesznek, mintha nem figyelnék. Próbálnak úgy tenni, mintha nem néznének semmi mást, csak az üres képernyőt, de azt lehet látni, hogy lopva hátra-hátrapillognak a Főnénire ott az üvgje mögött, akárcsak én. Most megtudja, mi az, hogy az üveg túlsó oldalán ülni és figyelve lenni, mikor a legszívesebben az ember zöld redőnyt húzna le a figyelő szem elé, de nem lehet. A bennlakók, a feketék, a kisnővérek, mind őtet figyelik, mind azt várják, mikor indul már az értekezletre, amit ő hívott össze, és mind látni akarná, most mit fog csinálni, ha egyszer őt is ki lehet hozni a sodrából. Látja, hogy figyelik, de nem mozdul. Akkor se, mikor a többiek már mennek be az értekezletre, őnélküle. Egyszerre azt veszem észre, hogy a falban csöndes a gépezet, az is arra vár, hogy a Főnéni mozduljon. Nincs már egy pamat köd se, sehol. Eszembe ötlik, hogy nekem a Kari Szobát kellene takarítanom. Mindig ilyenkor megyek és takarítom a Kari Szobát amikor a gyűlést tartják benne, már évek óta. Csak most félek fölállni a székről. Nekem engedik takarítni közbe a Kari Szobát, mert azt hiszik, hogy nem hallok - csak most is azt hiszik-e, mikor egyszer látták, hogy McMurphy szavára fölemeltem a kezem? Nem-e rá fognak most jönni, hogy évekig kihallgattam nekik a titkaikat? Mit fognak velem ott csinálni most a Kari Szobában, hogyha rájöttek tényleg? Csak nekem akkor is oda kell menni. Ha nem vagyok ott, akkor már tudhassák biztosan, hogy hallok, és előttem járnak egy lépéssel, mivel azt gondolhassák: Na ugye! Ha nem itt sertepertél most, az kész bizonyíték! Már tudjuk, hogyan kell ezzel elbánni... Most kezdek csak rájönni, apródonként, mekkora csávába másztunk bele, amikor engedtük McMurphynek, hogy a ködből előcsalogasson bennünket. Az egyik fekete ott támaszkodik a falnak az ajtó mellett, a karját keresztbe fonja, a rózsaszín nyelvehegye a szája szélét sétálja körül, amint figyel minket ott a tévé előtt. A szeme is sétál körbe, akár a nyelve, s a végén rajtam állapodik meg. És ahogy megállapodott, látom, a szeme bőrkéje megemelkedik kicsit. Hosszan néz rám, és tudom, azon töprenkedik, hogy is volt az velem a csoportgyűlésen. Aztán egy lökéssel elszakad a faltól, odamegy a takarítoszerszámok szekrényéhez, és hoz egy vödört szappanos lével meg egy szivacsot. Fölemeli a karomat, ráfűzi a vödör fülit, mint a kondért a szolgafára. - Na, főnök, gyerünk - azt mondja -, vár a kötelesség. Nem moccanok. A vödör billeg a karomon. Nem adom jelét se, hogy meghallottam volna. Most próbál a csőbe húzni. Még egyszer szól, hogy álljak föl, aztán a szemét forgatva fölnéz a mennyezetre, nagyot sóhajt, belekapaszkodik a galléromba, ránt rajta, s én szépen fölállok. Zsebembe gyűri a szivacsot, és a folyosó vége felé mutat, ahol a Kari Szoba van. Indulok. Amint lódulok neki a folyosónak a vödörrel - zumm -, a Főnéni húz el mellettem a régi
lóerejével, és vágódik be a Kari Szobába. Ezen eltöprengek. Hogy magam vagyok kinn a folyosón, most veszem észre mennyire tiszta a levegő sehol semmi köd. Van egy hidegebb csík, ahol a Főnéni elhúzott, és a fehér csövekben a mennyezeten fagyos fény kering, mint amikor a hűtőszekrényben kígyózó csövek deresen világítanak A fénycsövek lemutatnak a Kari Szoba ajtaja felé, ahol a Főnéni eltűnt - nehéz vasajtó az is, akár a Rezgetőé az Egyesben, csak erre számok vannak fölfestve, meg ezen fejmagasságban van egy kis kémlelőlyuk, hogy kinézhessenek, ki kopog. Közelebb érek, s látom, hogy a kémlelőlyuk zöldessárgán fénylik, mint az epe. Kezdődik az osztályértekezlet, akkor van ez a zöld csorgás, és mire a közepénél tartanak, csupa zöld lesz minden, falak, ablakok - én mosom le szivaccsal, és csavarom bele a vödörbe. Azzal a vízzel lehet aztán jól kimosni a klozettnak a csészéit. A Kari Szoba takarítása a legnehezebb. Hogy én ott miket láttam már takarítás közben, azt nekem senki el nem hinné - rémes dolgokat, bőrlukacsokból kiszedett mérgeket, savak gőzét a levegőben, embert meg lehetne olvasztani vele, olyanokat. A két szememmel láttam. Voltam olyan értekezleteken, hogy az asztal lába kifor-dult és görcsökben rángott, a székek kimarjultak, a falak egymásnak csikorodtak, hogy a végén már csavarni lehetett az izzadságot a szobából. Voltam olyan értekezleten, mikor annyit beszéltek valamelyik betegről, hogy megjelent testi meztelenségében előttük a kávézóasztalon, gonoszságuk prédájának - mert szédszedték miszlikre, mire végeztek. Engemet is azért tartanak ott az értekezleteken, hogy legyen, aki a kezük mocskát takarítsa utánuk - és mivelhogy a Kari Szoba csak értekezletekre van nyitva, olyan kell nekik, akiről azt gondolják, nem viszi szét a hírét az ottani mindenféléknek. Ilyen, mint én. Már én annyi idő óta takarítom, sikálom, porolom nekik ezt a Kari Szobát meg azt a régi faburkolatosat is, ami volt, hogy már észre se vesznek. Hajladozok ott, és mintha ott se volnák, keresztülnéznek rajtam. Egyszer, ha nem takarítanák közben, azt is csak úgy vennék észre, hogy nicsak, magától mozog a szivacs meg a vödör! Hanem most, amikor bekopogok az ajtón, a Főnéni szeme úgy tapad a kémlelőlyukra rá, mintha sose akarna beengedni. Az arca már visszaváltozott - én legalábbis úgy látom, hogy olyan kemény és szigorú, mint máskor. A többiek javában kavargatják a kávéjukat, és kérik kölcsön. a cigarettákat, ahogy szokták értekezletek előtt, de a levegő, az villanyos. Azt hiszem először, énmiattam. Aztán veszem csak észre, hogy a Főnéni le se ült, kávét se készitett oda magának. Ahogy besuttyanok az ajtón, majd keresztülfúr a szemével és már mikor rázárta és kerül-fordul, még akkor is érzem, hogy rám mered. Gyanakszik rám, tudom. Hiába reméltem, hogy a nagy izgalomban, ami McMurphy miatt volt, énrám nem is figyelt, mert itt van: nem izgatott, tiszta a szeme, és látom, azon okoskodik, hogy is volt az: Mr. Bromden meghallotta, hogy heveny betegünk, Mr. McMurphy kézfeltartásra szólította föl? Aztán meg csak letette a törlőfát, és leült a többi Hevennyel a tévékészülék elé? A többi Idültektől ilyen nem telik. Azon okoskodik, látom, hogy talán már ideje volna a mi kedves Bromden főnökünket alaposabban megvizsgálni. Hátat fordítok neki, és bemászok a sarokba a szivaccsal, aztán tartom föl a fejem fölé, hogy mindenki lássa rajta a zöld nyákot, meg hogy énnekem hogy ég a kezem alatt a munka. Dörgölöm, nem sajnálom. Csak hát dolgozhatok én, tehetek én úgy, mintha bele is felejtkeztem volna, hogyha egyszer ott érzem a hátam mögött, amint a két szeme fúrja a lyukat a koponyámba, és már minden percbe beér, és akkor a kezemet az égnek tartva ordítok, hogy elég, kivallok én mindent, csak a szemét lesz szíves
levenni! Aztán észreveszi, hogy őrá is néznek - az egész értekezlet. És ahogy ő okoskodik az én esetemen, a többiek az ő esetén okoskodnak, és hogy most mi lehet a terve neki azzal a pirosfejűvel ott a nappaliban. Figyelik, mit fog most mondani róla, és nem törődnek egy négykézláb mászkáló hülye indiánnal. Rája várnak, úgyhogy a végén abbahagyja a fejem fúrását, odahúz magának egy csésze kávét, leül melléje, és olyan óvatosan kavargatja, hogy a kanál meg se csöndíti a csésze falát. A doktor kezdi el: - Lássuk, miből élünk, emberek. Rámosolyog a kávézó bennlakókra, és megpróbálja elkerülni a Főnéni szemét. Mert az még mindig olyan csöndesen ül ott magában, hogy a doki ideges lesz tőle. Fészkelődik, előveszi a szemüvegét, fölteszi, hogy az óráját megnézze, aztán beszéd közben húzza föl. - Negyed. Már így is késve kezdjük. Lássuk csak. Ezt az értekezletet, mint valószínűleg tudják, Miss Ratched hívta össze. Beszólt hozzám telefonon a terápiás gyűlés előtt, és abbeli gyanújának adott kifejezést, hogy McMurphy zendülést fog támasztani az osztályon. Amit a néhány perce lezajlott események fényében rendkívüli éleslátásnak nevezhetünk. Jól mondom? Abbahagyja az órahúzást, mert már annyira föl van húzva, hogy még egyet húz rajta, és az egész megy szét a fenébe - azért most csak ül, és mosolyog az órájára, és a keze fején dobol a rózsaszín ujjacskáival és vár. Ilyenkor szokja a Főnéni átvenni a szót, de most nem, most csak hallgat. - A mai nap eseményeinek fényében - folytatja a doki -senki nem mondhatja, hogy itt egy akármilyen emberrel van dolgunk. Nem, És hogy tud zavart keltő lenni, az nyilvánvaló. Megítélésem .. . hm .. . szerint a mai értekezletünkön döntésre kellene jutnunk, mi a teendőnk vele a továbbiakban. Főnővérünk, gondolom, azért hívta össze ezt az értekezletet, hogy .. . javítson ki, Miss Ratched, ha netalán tévúton járok . . . hogy a ma előállt helyzetet megbeszéljük, és együttes véleményt alakítsunk ki a következőkre nézve. Könyörgőn néz rá a Főnénire, de az csak nem szólal meg. A mennyezetre szegezett szemmel ül, alighanem pókhálókat keres, és nemigen látszik rajta, hogy hallaná, amit a doki mond. A doki most a bennlakó orvosnövendékek sorához fordul: mindnek ugyanaz a keresztbe vetett lába, a térdén a csészével. - A kolléga uraknak - mondja a doki - nyilván nem volt elegendő idejük, hogy teljes diagnózist készítsenek a szóban forgó betegről, ma azonban mindnyájan láthatták, mire képes. Mi a véleményük? A kérdés fölüti nekik az állukat. A doki ravaszul játékba hozta őket. A Főnénire pattan most róla a szemük. És a Főnéni visszaszerezte a hatalmát, pár perc se telt bele. Ül ott, és mosolyog föl a mennyezetre, és egy szót se szól, mégis kezében a gyeplő megint, és mindenki érzi, hogy itt ővele áll szemközt. Ha ezek az orvostojások most nem jól vizsgáznak, könnyen az lesz a végük, hogy a portlandi szeszkredencek kórházában kötnek ki. Kezdenek ők is kínosan fészkelődni, akárcsak a doki. - Zavart keltő mivolta tagadhatatlan. - Az első orvostojás hazajátszik. Erre mindnyájan hörpintenek. Aztán a következő hozzáteszi: - Nem szólva esetleges veszélyességéről. - Igaz, igaz - bólogat a doki. A tojás azt hiszi, megtalálta a nyitját, és nekibátorodik. -A veszély igen valóságos mondja, és előredől a széken. -Ne felejtsük el, hogy ez az ember erőszakos
cselekményeket követett el csupán azért, hogy a rabgazdaságból a kórház viszonylagos kényelmébe kerülhessen. - Méghozzá tervszerűen követett el - igazítja ki az első tojás. - A terv természetéből persze az is következhet - teszi hozzá a harmadik félhangosan -, hogy ügyes szélhámos, nem pedig elmebeteg. Körülpillant, tudni szeretné, ez hogy tetszik a Főnéninek. de a Főnéni nem mozdul. Csak a többiek néznek rá úgy, mintha valami mázsás trágárságot mondott volna. Látja már ő is, hogy nagyon melléfogott, s megpróbálja elnevetgélni ilyenformán: - Dob egy bolond néha olyan követ a kútba, hogy száz okos nem húzza ki... - De már késő. Az első orvostojás odafordul hozzá, leteszi a csészéjét, és öklöm pipát vesz elő a zsebéből. - Őszintén, Alvin - mondja a harmadiknak -, elképesztő, amit összehordasz. Nem is kell a kórtörténetét ismerni. csak jobban meg kell figyelni a viselkedését itt az osztályon, és nyomban világossá válik, mennyire tarthatatlan az elképzelésed. Ez az ember nemcsak súlyos beteg, hanem bármely pillanatban közveszélyessé válhat. Erre gondolhatott Miss Ratched is, amikor az értekezletet összehívta. A pszichopata képlete napnál világosabban áll előtted: Napóleon. Dzsingisz kán, Attila. Világosabb nem lehetne. Erre beszáll még egy. Emlékszik még, hogy a Főnéni a Zárt Osztályt hozta szóba. Lásd be, Alvin, hogy Robertnek igaza van. Nem figyelted meg a kóros viselkedését ma? Mikor az elgondolása nem vált valóra, felugrott a székről, s már-már a dühöngés határán volt. Nem tudhatnánk meg, Spivey doktor, milyen erőszakos cselekmények fordulnak elő McMurphy kórtörténetében? - A fegyelem, a hivatalos rend megsértése visszatérő panasz - mondja a doki. - Úgy van. Kórtörténetéből tehát kitűnik, Alvin, hogy támadó hajlamait a tekintély ellen fordítja, mind az iskolában, mind a katonaságnál, mind a börtönben! Úgy látom tehát, a szavazási őrjöngésnél beszédesebb bizonyítékot nem várhatunk, s ehhez kell igazítanunk a jövőjét is. - Megáll, belesandít a pipájába, gyufát gyújt, s nagy pöfögve szívatja be a lángot a pipa busa fejébe. Amikor már ég, a sárga füsttengeren át odalop egy pillantást a Főnénire. Hallgatását beleegyezésnek értheti, mert még lelkesebben, magabiztosabban folytatja: - Gondolkodj el egy kicsit, Alvin - s szavai gyapjasak a füsttől -, gondolkodj csak el, mi történne, ha az egyéni terápián magunkra maradnánk Mr. McMurphyvel? Gondold el, mindent elterveztél lépésről lépésre, hogy a kapcsolatot megteremtsd, s neki egyszerre eszébe jut, hogy elege van ebből a . .. hogy is mondaná? . .. pisológiai majomparádéból? Mondhatod-e neki, hogy fékezze támadó hajlamait? Arra neki csak az lesz a válasza, hogy kinyalhatod; te meg mondod neki a legparancsolóbb hivatalos hangon, hogy csillapodjék, de mi haszna, ha egyszer ront neked, vörös fejű, száztíz kilós ír pszichopata, veti rád magát, akár az íróasztalon keresztül! Fel vagy-e lelkiekben készülve az ilyen találkozásra Mr. McMurphyvel... s ha ezt a lélektani pillanatot veszem például, melyikünk van rá felkészülve? Visszaakasztja öklöm pipáját a szája sarkába, két tenyerét a térdére terpeszti, és vár. Mindenki elképzeli magának McMurphy vaskos vörös karjait, sebhelyes keze fejét s az atlétaingébői mérföldkő módra előszegülő nyakát. Az Alvin nevezetű orvostojás elsárgul, mintha a pipafüst, amit a kollégája ráfúj, az fogná be a képét. - A kolléga úr szerint tehát - néz rá a doki - az a teendő, hogy áttegyük a Zárt Osztályra?
- A biztonságosabb megoldás mindenesetre - válaszolja a pipás, és lehunyja a szemét. - Úgy látom, inkább visszavonom a véleményemet, és csatlakozom Roberthez - jelenti ki Alvin. - Ha másért nem, tulajdon jól felfogott érdekemben. Nagy nevetés. Felengedtek, s most már tudják biztosan, hogy a jó nyomon vannak, a Főnéni akaratának nyomában. A kávéban az orra mindnyájuknak, csak a pipásnak nem, aki pöfékelve-szuszmákolva táplálja a ki-kialvó tüzet. Egy skatulya gyufát is elhasznál, amíg szelel is, füstöl is megint, s akkor némi büszkeséggel megállapítja: Igen, a javallat Zárt Osztályra szól a Vörös Macknek, bizony. Tudjátok, mit észleltem rajta pár napos megfigyeléseim során? - Skizoid reakciók? - kérdi Alvin. Bölcs pipalóbálás. - Latens homoszexualitás és a hozzáfűződő láncreakciók? - kérdi a harmadik. A pipás tovább ingatja a fejét. - Nem - mondja, s körülhordozza mosolyát a szobáni Negatív Oedipus. Kézrázás, szerencsekívánatok. - Sok minden mutat ebbe az irányba - szegi körül a megállapítást. - S ha végelemzésben bármilyen eredményre jutunk, egy bizonyos: nem közönséges emberrel kerültünk ítt szemközt. - Nagyon téved .. . mélységesen téved, Mr. Gideon. Ez a Főnéni. A nyaka mindenkinek megrándul - énnekem is, aztán ügyeskedek csak, hogy úgy lássék, mintha koszfoltot találtam volna hirtelen fönn a fejem fölött a falon. Egy szavával mindenkit fejreállított. Úgy számítottak, hogy majd most azzal a javaslattal állnak elő, amit ő is elébe akar terjeszteni az értekezletnek. Én is így hittem. Bevágott ő már a Zárt Osztályra olyanokat, láttam, akik McMurphynek a nyomába nem érhettek volna. És akkor annyi volt a veszély legfeljebb, hogy leköpnek valakit - most meg itt van ez a nagy bivaly ember, csudát tesz a személyzettel, csudát tesz ővele, s már kora délután úgy látszik, hogy megy a Zárt Osztályra, és a vége mi? A Főnéni lefújja az egészet. - Nem, ezzel én nem érthetek egyet. A legkevésbé sem - Végigmosolyog rajtuk. - Nem érthetek egyet a Zárt Osztályra helyezés elgondolásával már csak azért sem, mert a kérdést megoldatlanul varrnánk a nyakába egy másik osztálynak. Nem érthetek továbbá azzal sem egyet, hogy itt valami rendkívüli lénnyel van dolgunk ... valami szuperpszichopatával. A Főnéni vár, de senki nem áll elő ellenvéleménnyel. Most hörpint először a kávéjából, s ahogy a csészét a szájától elveszi, narancsvörös folt marad a peremén. Nem bírom a szememet levenni a csészéjéről. Nem létezik, hogy ilyen rúzst keny föl a szájára! Ez a szín a vörösizzás mellékterméke, ahogy a szája a porcelánnal összesült. - Elismerem, első gondolatom nekem is az volt, mikor McMurphyben a támadó hajlamot felfedeztem, hogy főltétlenül kérnem kell a Zárt Osztályra helyezését. Ezzel azonban elkéstünk. Mert vajon azt a kárt, amit jelenlétével az osztályon okozott, helyrehozhatjuk-e így? Meggyőződésem, hogy nem. A mai események után elkéstünk. Ha most áttennők a Zárt Osztályra, pontosan az történnék, amit betegeink várnak. Mártírrá avatnók. Soha alkalmuk nem lenne tapasztalni, hogy Mr. McMurphy nem „rendkívüli ember".. hogy Mr. Gideon szavával éljek. Ismét hörpint egyet, s leteszi a csészét. Mintha fakalapáccsal ütne az asztalra - a bentlakók fölegyenesednek. - Nem. Mr. McMurphyben nincs semmi rendkívüli. Ember olyan, mint a többi. Izgalmak, félelmek, gyávaságok közt vergődő ember, akár a többi. Gyanítom, hogy néhány napon belül mind a betegek előtt, mind előttünk meg fog mutatkozni gyenge emberi mivoltában is. Ha addig az osztályon tartjuk, amíg pimaszsága lelohad, s az általa támasztott
zendülőkedv alábbhagy, betegeink látni fogják - mosolyog, mint aki egymaga van valami titkos tudás birtokában - vörös hajú hősüket igaz valójában: hőzöngőnek, aki sereget toboroz a hordó tetejéről, de leugrik, akárcsak Mr. Cheswick, a személyes biztonságában fenyegető veszély közeledtére. - McMurphy - próbálkozik a pipás a rugalmas elszakadással - nem látszik éppen gyávának. Várom, hogy a Főnéni dühös legyen. De nem. A tekintetéből csak annyit lehet kiolvasni neki, hogy „majd kiderül a "vallatásnál", mikor azt mondja: - Nem állítottam én, Mr. Gideon, hogy betegünk egyszerűen gyáva. Én csak annyit mondok, hogy nagyon szeret valakit, és pszichopatikus szertetével egy Randle McMurphy nevű személyt vesz körül akit épp ezért minden fölös veszedelemtől óv. - Úgy mosolyog rá az orvostojásra, hogy a pipája rögtön kialszik - Egy kicsit várunk, és látni fogjuk, hogy hősünk . . . hogy is mondják diáknyelven?. . . elunja a banánt. Helyes? - Ez azonban hetekbe beletelhet - tesz még egy utolsó ellenvetést a pipás. - Állunk elébe - mondja a Főnéni, azzal föláll, és látom rajta, hogy elégedettebb, mint McMurphy megérkezése előtt valaha. - Adhatunk neki heteket, hónapokat, sőt éveket is, ha kell. Ne feledjék, hogy Mr. McMurphy letartóztatásban van. Egyes-egyedül tőlünk függ, mennyi időt tölt itt a kórházban. Egyéb tárgy nem lévén .. . * Engem még csak aggasztott egy darabig, hogy a Főnéni olyan nagyon magabiztos volt az osztályértekezleten, de McMurphyt nem izgatta egy pillanatig se. A hét végén, a következő héten ugyanolyan hetykén bánt a Főnénivei, a feketékkel, mint eddig, és a betegek odavoltak a gyönyörűségtől. Megnyerte a fogadást, elkapta neki a muffját, ahogy ígérte, és be is szedte a pénzeket érte, de attól függetlenül tovább ordibált a folyosón, nevette ki a feketéket, keserítette a személyzet életét, sőt még azt is megtette egyszer, hogy megállította a Főnénit a folyosón, és megkérdezte tőle kereken, mi a pontos mérete a kedves csöcseinek, amiket mindig annyira dugdos, aztán mégse bír véka alá rejteni. A Főnéni csak elment mellette, és észre se vette, mint ahogy a természet két hatalmas kitüntetését se akarta észrevenni mintha mindennek fölötte állna, ami húsból való, ugyanezért gyönge és esendő. Mikor aztán a Főnéni kiragasztotta a névre szóló teendőket a hirdetőtáblára, és McMurphynek a klozett-tisztogatás jutott, odament a kalicka ablakához, bekopogott, és személyesen akarta megköszönni a megtisztelő feladatot, s ígérte, hogy mindig szeretettel gondol majd a Főnénire, valahányszor a csészét löttyinti körül. A Főnéni azt válaszolta, hogy a megemlékezés nem szükséges, elég, ha a munkát tisztességesen elvégzi. Közben csak annyit tett, hogy körülkandargatta kétszer a kefével a csészét, és énekelt hozzá, majd az oldala dűlt ki, aztán egy kis Cloroxszal meghintette, és kész is volt. Elég tiszta az - nyugtatta meg a feketét, amelyik utánament ellenőrizni, mikor látta, milyen hamar kész -, habár lehet, egyesek enni készülnek belőle, én inkább csak hugyozásra használom. - Végén aztán a feketék annyit sírtak a Főnéninek, hogy vette a púderdobozát, és a tükrével alá nézett minden csészének, hogy tényleg koszos-e maradt. S ahogy ment csészéről csészére, és rázta a fejét és sopánkodott, hogy: - Ez
borzasztó! Ez borzasztó! -, McMurphy is ott oldalgott, és mindegyre azt hajtogatta: - Ez nem annyira borzasztó, mint inkább vécécsésze. De a Főnéni csak nem akarta elveszteni a türelmét. Még úgy se viselkedett, ahogy mink vártuk volna. Járta rendre a klozettokat, és azt a lassú, csöndes kényszert alkalmazta, amit mirajtunk is annyiszor kipróbál. McMurphy pedig ott állt előtte, egyik cipője hegyével a másikon, a fejét lógatva, mint egy iskolás, és szaporán mentegetőzött: Énbennem a jóakarat megvan, asszonyom, de hát hiába, a pöcegödör-tisztítás is szakma, azt is korán kell elkezdeni, ha az ember szép eredményt akar fölmutatni. Egyszer ráírt egy darab papírra valamit furcsa kriksz-kraksszal, és rágógumival fölragasztotta az egyik csészének pereme alá, aztán mikor a Főnéni jött szemlére, csak sikkantott, és a tükrét is beleejtette a csészébe, amit azzal kiolvasott! De a türelme akkor se hagyta el. A babaarca, a babamosolya, az, mint az acél, állta a próbát. Fölállt a csésze mellől, és olyan pillantást vetett rá, amitől a festék hámlani kezd az ajtókról, és azt mondta neki, hogy eztán tisztítsa klozettot, ne randítsa. A takarítással másképp is hadilábon állt az osztály. Alighogy a takarítás ideje eljött délután, mindjárt kezdődött a baseballműsor is a tévében, úgyhogy mindenki ment, széket húzott a készülék elé, és el nem mozdult onnét vacsoraidőig, Nem bánta azt senki, hogy a Nővérszobából van kikapcsolva a tévé, és csak a szürke ernyője van előttünk, mert McMurphy órákig szóval tartott bennünket, mesélte a mindenféle történeteit - ilyesmiket, hogy hogyan keresett egyszer ezer dollárt egy hónapban mint sofőr egy szélhámos teherfuvarozónál, aztán hogy vesztette el valami baltadobálási versenyben egy kanadaival, vagy hogy volt az, amikor egy cimborájával rádumáltak egy polgárt, hogy bemutatólovagláson Albanyban lovagoljon meg egy bivalbikát, méghozzá bekötött szemmel. - De mondom, nem ám a bika szeme volt bekötve, hanem a palimadárnak a szeme! - Azt mondták a polgárnak, nem fog majd annyira megszédülni, hogyha a bika elkezd pörögni, és aztán amikor a szemét bekötötték, a farának ültették föl, fordítva. McMurphy többször is elmesélte ezt a históriát, és a combját verte a sapkájával gyönyörűségében, valahányszor a csattanóhoz ért. -Bekötött szemmel a farának ... és mégis mi lett a vége? Ne bírjak innét fölállni, ha nem az lett, hogy ő vitte el a főnyereményt! Én lettem a második. Ha egy kicsit előbb veti csak le, enyém a pénz. Meg is fogadtam, ha legközelebb ilyesmibe vágok bele, a bika szeme lesz bekötve! Fejét hátravetette, a combját csapkodta, úgy nevetett, s közbe a hüvelykujját a szomszédjának a bordája közé bökte, hogy vele nevessen az is. Meg is történt akárhányszor azon a héten, amíg az öblös nevetését hallgattam, s néztem, hogyan vakarja a hasát, hogyan ásítozik, hogyan kacsingat rá arra, akinek éppen a históriáit meséli - előfordult, mondom, hogy ezt a nagy természetességet néztem, és eszembe se jutott a Főnéni meg az Üzem a háta mögött. Elhittem McMurphynek, hogy van ő elég kemény legény, nem fog visszatáncolni, mint a Főnéni reméli. Elhittem én is, hogy valami rendkívüli lehet benne. Leginkább az, hogy olyan, amilyen. Hogy mer olyan lenni, amilyen, attól olyan kemény legény. Az Üzem gépszíja nem kapta el ennyi éven át - akkor honnan veszi a Főnéni, hogy majd ő egypár hét alatt elbánik vele? McMurphyt nemigen csavargathassa az ujja körül. Később aztán, mikor a feketék elől elbujdostam a klozettba, belenéztem a tükörbe akárhányszor, és eltöprengtem, hogy létezik, hogy így el bírtak bánni ilyen egy irdatlan monstrummal, amilyent ez a tükör itt mutat. Mert én amikor ott láttam az arcom, a kiülő pofacsontomat és a horpadásokat, amit mintha fejszével kanyarítottak volna ki alóla,
meg azt a sötét, gonosz nézést, ahogy a tévében is mindig mutatják az indiánokat - az a nézés is benne, meg a Papának a nézése is benne -, olyankor mindig az jutott eszembe: Ez nem én vagyok, ez nem lehet énnekem az arcom. Az se én voltam, aki ezt az arcot először fölpróbáltam. Se akkor, se most - csak amit az emberek kinéznek belőlem, úgy nézek ki. Mintha kinézetre sose lettem volna én. Hogy van akkor, hogy McMurphy mégis pont az, aki? Most már más a szemembe, mint amikor bejött. Nem a két péklapát kezet meg a vörös barkót meg a törött orra vigyorát látom csak benne. Figyeltem, hogy olyanokat tesz amik egyáltalán nem illenek össze a kezével meg az arcával, olyanokat például, hogy fest a szobafoglalkozáson - üres papíron, nincs azon se vonal, se számok, amiket össze kellene húzni, semmi, csak fest meg ír gyönyörű gyöngyírással leveleket valakinek. Hogy tud az ilyen kinézetű ember képeket festeni meg leveleket írni meg a sodrából kijönni, mint egyszer láttam, amikor ő is kapott aztán egy levelet? Ezek olyan dolgok, amiket inkább Billy Bibbittől vagy Hardingtól várni. Hardingnak van olyan keze, amiből festmények néznek ki, bár sose festett vele, hanem inkább próbálja megfegyelmezni, és kutyaólhoz szab le deszkákat szabad idejében. McMurphy nem ilyen. Ö nem engedi, hogy a kinézete vessen határt az életének - ugyanúgy nem engedi az Üzemnek se, hogy oda rángassák s oda pászítsák be, ahova akarják. Egész csomó dolgot másképp látok. Az a gyanúm, hogy a ködgép lerobbant a falban, pénteken méghozzá, amikor a gyűléshez nagyon fölpörgették. Most aztán nem bírják az osztályt föltölteni köddel, gázokkal, és mindent tisztán át lehet tekinteni. Évek óta először látom az embereket a megszokott fekete körvonaluk nélkül, és egyik éjszaka még az ablakon is kiláttam. Már mondtam, hogy legtöbbször, mielőtt ágyba zavarnának, adnak egy pirulát, ami kivágja a biztosítékomat. Nem is bírok magamhoz térni. Vagy ha valami zűr van az adagolással, és mégis fölébredek, a szemem a csipától kinyitni nem bírom, csak érzem, hogy a háló csupa füst, a huzalok a falban tekeregnek, és halált, gyűlöletet szikráznak szét a lvegőbe - már az érzést se lehet bírni, annyira, hogy ráhúzom a fejemre a párnát, és próbálok visszabújni az alvásba, De valahányszor kiszagolok a párna alól, mindig érzem az égett hajszagot, és valami olyan sercegést hallok, mint amikor a borda a forró roston pörkölődik. Hanem aztán ezen az éjszakán, pár éjszakára a híres gyűlés után, fölébredtem, és csodák csodája a hálóban tisztaság volt és csönd. Csak az emberek szuszogását lehetett hallani, meg a két öreg Tengő gyönge dereka alatt az afrikzörgést, másképp teljes volt a csöndesség. Egy nyitott ablakon friss levegő jött be, s a szagától valahogy megrészegedtem, annyira, hogy úgy éreztem hirtelen, muszáj kikelni az ágyból, és csinálni valamit. Kicsusszantam a kötésemből, és mezítláb lopakodtam el az ágyak közt a hideg kövön. Most éreztem először, pedig ki tudja, hányszor nyaltam már végig a törlőfával, hogy kő ez a kő. A sok takarítás, az most csak mint az álom, olyan volt, el se igen hittem, hogy annyi év elment vele. Csak a kő volt az igazi akkor a lábam alatt. Mintha hókupacok sora közt lopakodtam volna, amik alatt emberek alusznak, és vigyáztam, hogy bele ne botoljak valamelyikbe, míg a falhoz nem érek. Aztán a fal mellett tapogatóztam végig a nyitott ablakhoz, amelyiknek a redőnye kicsiket koppanva lengett-libegett befele, s a homlokomat nekiszorítottam a vashálónak. Hideg volt és éles a drót, félregördítettem rajta a fejemet féloldalvást, hogy az arcomon is érezzem, aztán kifele szaglásztam, amerről a friss szél jött. Itt az ősz, gondoltam magamban, mert éreztem a silótakarmánynak azt a savanyú melaszszagát, ami úgy rezeg a levegőben, mint
a harangütés - valaki meg itt a közelbe tölgy falevelet éget, és kinn hagyja emésztődni éjszakára, mert még igen zöld. Itt az ősz, járt a fejemben, itt az ősz. Mintha most először volna itt, fura dolog. Ősz. Még nem is olyan régen tavasz volt, aztán nyár, most meg ősz - fura csakugyan. A szemem még mindig csukva, azt vettem észre egyszer csak. Akkor csuktam be, mikor az arcommal ráfordultam a hálóra, mint aki kinézni fél. Ki kellett nyitni mégis. Kinéztem az ablakon, és most vettem észre csak, soha még, hogy a kórház kinn van a szabad mezőn. A hold lenn úszott a legelő szélén, a képe összeszántva-sarabolva, ahogy a láthatár szélén kiütötte a fejét a csupkás tölgyek bozontjából. A holdhoz közel álló csillagok nemigen ragyogtak, csak akkor kezdtek kivirulni, amikor már kinn voltak abból a körből, amelyiket a nagy fénye kormányoz. Eszembe jutott, hogy már akkor megfigyeltem ezt egyszer, amikor a Papával meg a bácsikáimmal jártam kinn vadászni, és aztán éjjelre belecsavargóztam a nagymamának a szőttes pokrócába egy kicsit messzibb a tűztől, ahol az emberek kókadoztak, és a kaktuszpálinkás flaska járt kézről kézre. Én csak néztem a nagy oregoni prériholdat, hogy a csillagokat mind kioltja maga körül. Már csak azért voltam ébren, hogy lássam, homályosodik-e a hold, és fényesednek-e a csillagok, míg harmat nem hullt az arcomra, és a fejemre nem húztam a pokrócot végül. Valami mozdult lenn az ablak alatt, és hosszú póklábú árnyékot vetett végig a füvön, ahogy nekiindult s szaladt ki a sövény elé a szemem elől. Mikor jött vissza, láttam, hogy kutya, játékos fiatal korcs, megszökött otthonról, jobban meg akarta nézni, mi van ilyenkor a világban sötétedés után. Ürgelyukakat szaglászott, nem kotrani, inkább megtudni csak, miben fől a fejük ilyenkor. Az orrát mélyen lefúrta a likba, a fara az égnek, a farka kavart, aztán rohant a következőhöz. A hold fénye ott csillogott körülötte a harmatos füvön, és a kék csillogásban olyan lábanyoma maradt, mintha festéket pöttyegetett volna el maga után. Egyik érdekes liktól a másikig annyira begerjedt - az éjszaka, a hold ott fönn, a harsány szagok a szélben, amiktől elbódul az ilyen kölyök -, hogy végighemperedett a füvön. Ott hentergett háton, és ficánkolt, akár a hal, s a végén, mikor felugrott megint és megrázkódott, mintha ezüstpikkelyt szórt volna magáról. A biztonság okáért még egyszer gyorsan végigszimatolta mind a likakat, nehogy a szaguk feledésbe találjon menni. Aztán egyszerre megdermedt álltában, félrebillent fejjel, mellső lába félúton a levegőben. Hallgatózott. Én is hallgatózni kezdtem, de nem hallottam semmi mást, csak a redőnynek a zörrenését. Jó darabig füleltem. Aztán nagyon messziről nevetős-karistolós hangot hallottam közeledni. Kanadai vadrécék húznak délre a tél elől. Eszembe jutott, mit cserkésztem, mit csúsztam-másztam utánuk, de soha egyet puska végre kapni nem bírtam. Arrafele próbáltam nézni, amerre a kutya kémlelt, hátha meglátom a csapatjukat, de ahhoz sötét volt. A kiáltásuk az csak jött közelebb s közelebb, annyira, hogy azt hittem már, a hálótermen repülnek által, a fejem fölött. Elhúztak a hold előtt, mint valami sodrott fekete nyaklánc, amelyiknek a végében a vezér a függő. Egy pillanatig ő volt a fénylő kör közepében, nagyobb, mint a többiek, csapkodó fekete kereszt, aztán vitte tovább a csapatját bele a feketeségbe. Hallgatóztam, míg csak a hangjuk el nem halt - meg még azután is, a hangjuk emlékezetére. A kutya, láttam, jó darabig hallja őket énutánam. A lábát nem eresztette le, meg se mozdult, el se vakkantotta magát, amíg húztak el fölöttünk. Mikor már ő se
hallotta, loholni kezdett arrafele, amerre eltűntek, az országút iránt, loholt megállás nélkül, elszántan, mint aki késésben van. A lélegzetemet visszafogva hallgattam a mancsa pattogását a fűben, aztán autó fordult ki az út kanyarból. Rákapcsolt - már a fényszóróját előbb láttam az út púpján fölmászni. Azt figyeltem, hogy mintha a kutya is meg a kocsi is az aszfalt egyugyanegy pontja felé igyekeznének. A kutya szinte már az útpadkára ugrott volna föl, mikor azt éreztem, hogy valaki valakik, mert ketten is, mögém surrannak. Nem fordultam meg, tudtam, hogy a Geever nevezetű fekete meg az anyajegyes nővérke a kereszttel a nyakában. A félelem beleállt a fejembe. A fekete megfogja a karomat, és megpördít. - Majd én adok neki - azt mondja. - Hűvös van itt az ablakban, Mr. Bromden - magyarázza a nővérke szép szóval. - Miért nem bújunk vissza inkább a finom meleg ágyacskánkba? - Nem hall ez - mondja neki a fekete. - Majd én ágyba teszem. Mindig ez van, hogy kibontja magán a kötést, aztán elkószál. Ahogy megindulok, még hallom, amint mondja a feketének: - Igen, lesz olyan szíves. - A keresztjét birizgálja most is. Tudom, otthon bezárkózik a fürdőszobába, hogy senki se lássa, aztán levetkezik, és dörzsöli a kereszttel a pokol-varát, ami fut le a szája sarkától a vállán át le a melléig, vékony csíkban. Dörzsöli és dörzsöli, és hívja a Máriát meg az összes szenteket, de az anyajegy csak marad. Belenéz a tükörbe, és látja, hogy sötétebb, mint valaha. Végén drótkefét fog, amivel a csónakról a lagot szokták levakarni, s azzal csutakolja magát, aztán hálóinget húz a levedző horzsolásra, és ágyba búvik. Csak hát ő belül is csupa pokol. És amíg alszik, megárad benne, kibuggyan a szája sarkán, akár a bíbor nyál, és lecsorran az állán, le a testén végig. És reggel megint ott látja magán, és nem hiszi, hogy a pokol benne lakik - hogyan is lakhatna ilyen jó katolikus lányban? És nem tud másra gondolni, mint hogy csak azért lehet, mert ilyen emberek közt tölti az estéit, mint én. Mink vagyunk az okai. Meg is fogadja, hogy ha belegebed is, ellátja a bajunkat.érte. Gondolom magamban, bárcsak fölébredne McMurphy, és segítene rajtam. - Kötözze be az ágyába, Mr. Geever, majd én addig elkészítem neki a gyógyszert. * A csoportgyűléseken olyan régi panaszok kerülnek elő mostanában, amik már el voltak felejtve, ki tudja, mióta, már a panaszkodás is elkésett miatta. De a kollégák most, hogy McMurphyt a hátuk mögött érzik, botrányt csapnak mindenért, ami csak az osztályon valaha nem tetszett nekik. - Minek a hálókat becsukva tartani a hét végén? - áll elő Cheswick vagy valaki más. Még hét végén se lehet az ember békébe? - Az ám, Miss Ratched - kapja fel a kérdést McMurphy. - Miért? - Az elmúlt idők tapasztalatai azt mutatják, ha az ajtót nyitva hagyjuk, a betegek hajlamosak visszatérni reggeli után. - S az talán olyan nagy bűn? A normálisak is későbben kelnek vasárnap. - Ne felejtsék el, hogy maguk kórházban vannak - emlékeztet minket a Főnéni százezredszer -, méghozzá éppen azért, mert többszörösen bebizonyosodott, hogy nem tudnak a társadalom életrendjéhez alkalmazkodni. Mind a doktor úrnak, mind
nekem az a meggyőződésem, hogy az egymás társaságában töltött idő szinte minden perce, némely nemkívánatos kivételtől eltekintve, gyógyító hatású, viszont a magukban tépelődés a társadalomtól való különállásuk érzését erősíti. - Ezért van, hogy legalább ötnek-hatnak kell összejönni, amíg elereszti őket szabadtéri foglalkozásra, szabadfoglalkozásra, vagy nem tudom milyen foglalkozásra? - Pontosan ezért. - Vagyis az beteg dolog, ha az ember maga akar lenni? - Én nem azt mondtam ... - Vagyis ha az ember kifele indul, hogy könnyítsen magán, akkor a gyógyulás érdekében jobb, ha össze vár hat mást, nehogy egymagában tépelődésnek adja a fejét kinn a retyón? Mielőtt a Főnéni erre valami választ adhatna, Cheswick már talpon van és ordít: - Igen! Maga szerint ez volna a helyes? -, és a többi Hevenyek is mind kórusban harsogják: Igen, igen, ez volna a helyes? A Főnéni vár, amíg a zaj elcsitul, aztán csöndesen megjegyzi: - Ha majd felnőtt emberek módjára viselkednek, s nem mint a gyermekek a játszótéren, meg fogjuk kérdezni a doktor urat, üdvösnek tartja-e, ha a házirenden ebből az alkalomból eszközlünk változást. Doktor úr? Tudja mindenki, miféle választ várhat a dokitól, úgyhogy Cheswick már kész a következő panasszal: - És a cigarettánkkal mi lesz, Miss Ratched? - Igen, a cigarettánkkal mi lesz? - morognak a Hevenyek. McMurphy egyenest az orvoshoz fordul, mielőtt még a Főnéninek módja volna a választ megadni. - Az ám, dokikám, mi lesz a cigarettánkkal? Mi jogon tartja Miss Ratched a cigarettát... a mi cigarettánkat az asztalán fölpolcolva? S hogy aztán nekünk kelljen kunyerálni minden csomagért? Nem rajongok az ilyen rendszabályokért, hogy én csak vegyem a cigarettát, és más mondja meg, mikor szívhatom el. A doki félrebillenti a fejét, hogy jobban lássa a Főnénit a szemüvegén át. Vagyis akkor nem hallotta még, hogy a Főnéni a cigarettamegőrzéssel a szerencse-játékoknak akarja elejét venni. - Mi ez a cigacettaügy, Miss Ratched? Eddig még nem... - Ügy vélem, doktor úr, hogy három, négy, sőt néha öt csomag cigaretta sok egy embernek naponta. Márpedig a fogyasztás rohamosan emelkedett az elmúlt hetekben, pontosabban Mr. McMurphy ideérkezése óta, ezért helyesebbnek láttam, ha a kantinban megvásárolt cigarettát megőrzésre átveszem a betegektől, s naponta egy csomagot adok ki belőle. McMurphy előredől, és hangosan suttogja Cheswick fülebe: - Meglátod, a retyórend is változni fog! Ezután csak hetedmagunkkal mehetünk, és a Főnéni napi két töprengést engedélyez belátása szerint. Azzal hátraesik a széken, s akkorát nevet, hogy vagy egy percig semmit nem hallani a gyűlésből. McMurphynek nagyon tetszenek ezek a parádék, amiket rendez, és azt hiszem, csodálkozik is, hogy alig van ellenállás, pláne hogy a Főnéni nem kezd ellentámadásba. Mondja is Hardingnak az egyik gyűlés után: - Én azt hittem, ezzel a vén cápával nehezebb lesz. Úgy látszik, csak egyszer kellett a gerincét megroppantani neki. Csak az az egy gyanús - és a homlokán összefut neki a ránc -, hogy még mindig úgy tesz, mintha az ütőkártyákat abba a narancskarmos kezébe tartaná.
Mindenesetre a rákövetkező szerdáig még kiélvezte a helyzetet. Aztán rájött, milyen leosztása van a Főnéninek. A szerdai napon fölpakolnak mindenkit, akinek nem rohad a bele vagy valamije, és viszik az uszodába, ha tetszik neki, ha nem. Amikor még ködösítettek, akkor én mindig elbújtam a ködbe, nehogy menni kelljen. Féltem az uszodától, hátha elnyel a medence, és beszív a lefolyó, aztán a tengerbe kötök ki. Pedig gyerekkoromba nagyon bírtam a vizet még a Columbián - fönn mászkáltam a korláton a vízesés körül a többiekkel, meg a sziklákon, zöld-fehér szivárványos vízpárában, még szöges bakancsom se volt, mint a többieknek. Hanem mikor láttam, hogy a Papa félni kezd mindentől, én is félni kezdtem, úgyhogy már irtóztam a sekélytől is. Azon szerdán, ahogy jövünk ki a vetkőzőből, már a medencében javában megy a pacskálás, a meztelen hancúrozás, és az ordítozás verődik vissza a tetőről, ahogy szok lenni az ilyen fedett uszodákban. Feketék zavartak minket be a vízbe. Langymeleg volt, kellemes amúgy, de én nemigen akartam elmenni a medence szélétől - a feketék mindjárt ott vannak hosszú bambuszbotokkal, és lökdösik be az embert, ha le akar ragadni -, úgyhogy McMurphyhöz közel álltam meg, mivel őt, gondoltam, nemigen fogják betuszkolni a mélybe, ha magától nem menne. Az úszómesterrel beszélgetett, amint megálltam tőle nem messze. A mélyebb részen lehetett mégis, mert taposni kelletett neki a vizet, és én még simán álltam. Az úszómester kinn állt a medence szélén - sípja van neki, és a trikóján rajta az osztály száma, A kórház és a börtön közti különbségekről beszélgettek, és McMurphy éppen azt magyarázta, mennyivel jobb a kórház. Az úszómester nem volt egy véleményen vele, és hallottam, amint azt mondja McMurphynek, hogy először is kényszerkezelésen lenni az egy, és elítélve lenni az megint egy más. - Ha az ember el van ítélve, akkor ott van az a dátum, amiből a napokat leszámolja, és tudja, mikor szabadul. McMurphy abbahagyja a paskolást. Odaúszik egészen a medence széléhez, megkapaszkodik, s úgy néz föl az úszómesterre. - És hogyha az ember kényszerkezelésen van? Az úszómester megvonja a deltás vállát, és a sípot húzkodja a nyakában. Régi profi rögbis, a homlokán kapcsos sebhelyek vannak, és akárhányszor, ha az osztályáról elszabadul, valami villanik neki a szemébe, és egyszerre elkezd számokat köpni, és négykézlábra ereszkedik, és megy neki valamelyik arra tévedt nővérnek, a veséjének egyenest a fejével - szereli, amíg a csatár a háta mögött kapura megy Ezért tartják őtet fönn a Zárt Osztályon. Ha nincs az úszómesteri tiszt rábízva, akkor mindig valami ilyet csinál. Megint megvonja a vállát, aztán körülnéz, nincs-e valamelyik fekete a közelben, s odatérgyel a medence szélére. Letartja a karját McMurphynek, hogy jól nézze meg. - Látod ezt a gipszet a karomon? McMurphy jól megnézi neki az izmos karját. - Nincs neked ezen a karodon gipsz, pajtás. Az úszómester erre csak vigyorog. - Nahát, ez a gipsz azért van rajta, mert az utolsó mérkőzésen a Brownékkal csúnyán összetörtem magamat. Addig labdába nem rúghatok, amíg a csont össze nem forr, s a gipszet le nem veszik.A nővér az osztályunkon biztat, hogy ő majd titokba kigyógyít. Bizony, komám, azzal biztat engemet, hogyha nem emelem meg magamat vagy ilyesmi, akkor leveszi a gipszemet, és mehetek vissza a csapatba.
Letenyerel a vizes kőre, és lassú fekvőtámaszokat csinál hogy megmutassa, milyen szépen javul neki a karja. McMurphy elnézi egy percig, aztán megkérdi tőle, mennyi ideje vár, hogy a csontja összeforrjon, és elhagyhassa a kórházat. Az úszómester lassan föláll, és a karját dörgölgeti. Úgy tesz, mintha McMurphy megsértette volna a kérdésével, mintha lágy embernek nézné, aki a bajait fölpanaszolja. - Én kényszerkezelésen vagyok - azt mondja. - Én már, ha énrajtam függ, rég itt se volnák. Prímás mondjuk már nem lehetnék az együttesben egy ilyen karral, de törölközőket attól még hajtogathatnák az öltözőben, nem? Valamit bírnák csinálni. De a nővér az osztályon mindig azt mondja az orvosnak, hogy ez még nincs rendben. Hogy még ahhoz se vagyok elég rendben, hogy a törölközőket hajtogassam, azt mondja. Hogy még várni kell. Sarkon fordul, és odamegy az úszómesteri székhez, fölkapaszkodik a létráján, akár egy fejbe kólintott gorilla. Az állát előrevágja, úgy néz le ránk föntről a trónusából. Részegséggel és garázdasággal vittek be, de már a kilencedik évem nyolcadik hónapját nyomom. McMurphy hátralöki magát a medence szélétől, és amíg a vizet tapossa, elgondolkodik ezen. Hat hónapot kapott, a rabgazdaságban letöltött belőle kettőt, négy maradt volna vissza - ezt a négy hónapját biztos rászánta, hogy ott húzza le, ahol jobban tartják. Már egy hónapja van itt a diliházban, és a kényelmes ágyakkal meg a reggeli narancslével együtt biztos jobb a rabgazdaságnál, de annyival azért nem, hogy még egypár évet ráhúzzon. Átúszik a medence sekélyebbik végébe, letelepszik a lépcsőre, és ott ül végig. A torkán azt a kis szőrmókot macerálja, és töpreng. Nézem, ahogy ott ül, és a homlokát ráncolja egymagában, aztán eszembe jut, mit mondott a Főnéni az osztályértekezleten, és kezdek én is félni. Amikor a sípot megfújják, hogy mehetünk, és az egész osztály kezd tolongani befele az öltözőbe, jön szembe egy másik osztály váltani minket - és a zuhany alatt a lábmosóba ott látok egy kölket erről a másik osztályról. Nagy, puha, rózsaszín a feje, a lába szárán, csípőtájon elhízott, olyanforma, mintha a vizes tömlőt a közepe táján megszorítsák - és ott fekszik az oldalán a lábvízben, és olyan hangokat ad ki, mint az álmos fóka. Cheswick és Harding segítenének neki fölállni, de mindjárt azonmód fekszik is vissza a pocsolyába. A nagy feje ott bukdácsol a klóros vizen. McMurphy csak nézi, ahogy próbálják talpra segíteni újból. - Ez meg miféle? - kérdi. - Hidrokefál - világosítja fel Harding. - Valami nyirokzavar, ha jól tudom. A fej megtelik vízzel. Segíts már, hadd állítsuk föl. Amint eleresztik, megint benne van a lábvízben. Az arcán makacs türelem, harákol, és buborékokat túr a tej színű vízbe. Harding megint szól McMurphynek, hogy segítsen, és Cheswickkel lehajlanak a gyerekhez. McMurphy elmegy mellettük oldalozva, átlép a gyereken, és beáll a zuhany alá. - Hadd feküdjön - mondja, ahogy a vízzel veregeti magát. - Hátha nem bírja a mélyet. Tudtam előre. Másnap az álla mindenkinek leesik, hogy McMurphy már hajnalban fönn van, és fényesre nyalja a klozettot, aztán áll neki a folyosó padlójának a feketék első szavára. Mindenkinek leesik az álla, mondom, csak a Főnénié nem. Úgy tesz, mintha ezt várná tőle. És még azon a délutánon, mikor Cheswick megpöki a markát, hogy most már igazán kell valamit tenni a cigarettaügyben, mert ez lehetetlenség, és azt mondja: - Előlem nem lehet úgy elzárni a cigarettát, mint egy pisis gyerek elől a süteményt! Efelől tenni
akarunk valamit, igaz-e, Mack? -, és várja, hogy McMurphy majd csatlakozik hozzája, de hiába. Hátranéz a sarokba McMurphyre. Nemcsak ő, mindenki. Ott ül, és egy csomag kártyát nézeget, ami majd eltűnik, majd előkerül a kezéből. Föl se pillant. Borzasztó csönd van, csak a zsíros kártyalapok csattanását lehet hallani, meg Cheswicknek a nehéz légzését. - Itt tenni kell valamit! - ordítja el magát Cheswick megint. - Én nem vagyok pisis gyerek! - Dobbant egyet, és körülnéz, mint aki mindjárt elfakad sírva. A két kezét ökölbe szorítja, és a csirkemelléhöz emeli. A zöld egyenruha előtt olyan az ökle, mint a rózsaszín húsgombóc, s annyira szorítja, hogy belerázkódik. Sose volt valami hatalmas ember. Inkább rövidre szabott és kövér, és a feje búbján van neki egy dollárnyi rózsaszín kopaszság, de ahogy most ott áll egymagában a Nappali közepén, éppen hogy csöppecske forma. McMurphyre, de onnét nem kap bátorítást. Méri végig a Hevenyek sorát. Valahányszor a nézésére elfordul valamelyik, az arcán megduplázódik neki a rémület. Aztán a Főnéninél fejezi be a méregetést, s megint dobbant. - Itt valamit tenni kell! Hallja? Itt tenni kell valamit Valamit! Hallja? Valamit! Hallja? A két nagy fekete hátulról elkapja a karját, a legkisebbik meg kötést szorít rája. Összecsuklik, mint a bicska, és a két nagy fekete máris viszi föl a Zárt Osztályra. A lépcsőről behallik ,ahogy a lába akad a fokokba. A Főnéni csak akkor fordul oda a Hevenyekhez, mikor a két fekete már visszajött s leült. Azóta egy szó nem volt, hogy Cheswicket elvitték. - Van még kérdés a cigarettamegőrzéssel kapcsolatban? Végignézek a kókadt fejeken, ahogy a fal mentében látom őket egy sorba, aztán odaérek McMurphyhöz a sarokba, és látom, hogy a félkéz-leosztást gyakorolja . . . akkor úgy veszem észre, hogy a fehér csövek a mennyezeten megint deres fényt ontanak ... és a következő, hogy már a csontomban érzem, a gyomorszájamban. Mióta McMurphy nem emel szót az érdekünkben, némelyik Heveny azt mondja, most fog ki a Főnénin, mert neszét vette, hogy a Zárt Osztályra akarja vágni őtet mégis, és most egy darabig szőrmentibe bánik vele, nem okoskodik. Némelyik azt beszéli, hogy egy kicsit nyugodni hagyja őtet, aztán megint rámászik, de valami olyan cifra mulatságot tervel, amilyet még nem látott a világ. Lehet mindenfele látni, ahogy csoportokba verődve tárgyalják. Én tudom csak, mi van. Én hallottam, mit beszéltek az úszómesterrel. Kezd ő is a fal mellé állni, ez a helyzet, akárcsak a Papa, amikor a végén rájött, hogy nem bír elbánni azokkal, akik járnak az államtól a nyakára, hogy azt a gátat fölépítik, mert kelletett a pénz is meg a munka is, amit hozott volna, nem számított ottan egy falu: még legyenek boldogok a piszkos indiánok azzal a kétszázezer dolárral, amit adnak nekik, aztán szedjék föl azt a halszagú sátorfájukat, de gyorsan! A Papa politikusán csinálta, hogy aláírta nekik, a huzavonából nem jött volna ki úgyse semmi. Előbb-utóbb rátette volna az állam a kezét a falura, így még legalább pénzt látott a törzs. Ez volt a politikus dolog. McMurphy is politikusan csinálta. Én megértem. Beadja a derekát, mert így a politikus, nem azért, amiért a többi Hevenyek gondolják. Nem mintha mondta volna, de én tudom. Mondom is magamnak folyton. Ez a biztos. Akár a ködbe bújás. Ez a politikus dolog, ezt nem létezik megkontrázni. Én belelátok a kártyáiba.
Egyik reggel aztán egyszerre tudja minden Heveny, miért húzta meg egyszerre magát, és hogy amiket mindenféléket gondoltak oknak, az nem az igazi. McMurphy nem szólt pedig egy szót se, mit beszélt az úszómesterrel, de már tudják. Azt hiszem, a Főnéni adhatta le éjjel azokon a finom drótokon, amik a háló padlójába futnak, hogy így tudják egyszerre. Arról meg lehet mondani, ahogy McMurphyre néznek reggel, amikor bejön a Nappaliba. Nem néznek rá dühösen, még csak csalódottan se, mert értik ők velem együtt, hogy ha egyszer a letartóztatásból szabadulni akar, a Főnéninek kell a kedvét keresni - de annyi mégis benne van a nézésükben, hogy annak örülnének, ha nem így lenne. Még Cheswick is megérti, és nem hányja föl McMurphy nek, hogy nem állt oda vele parádézni a cigaretta végett. Ugyanaznap jött vissza a Zárt Osztályról, amikor a Főnéni leadta a drótot a hálóban, és maga mondta McMurphynek hogy ő megérti a viselkedését, és tényleg ez volt a legpolitikusabb dolog, mert ha ő azt meggondolta volna, hogy McMurphy letartóztatásban van itt, sose akarta volna ezt az egész ügyet annyira rájátszani. Ezt akkor mondta meg neki, amikor megint vittek minket uszodába. Aztán megint mikor odatereltek minket a medencéhez, azt mondta neki hogy azért valamit mégis kellett volna tenni - s ugrott be a vízbe. És ahogy beugrott, az ujja beakadhatott neki a lefolyó rácsába lenn a medencének a fenekén, mert se az úszómester, se McMurphy, se a két fekete nem bírta őtet fölszaggatni onnan, és mire már hozták a csavarhúzót és le csavarták a rácsot, Cheswicket már úgy hozták föl meg halva, a tömpe rózsáskék ujjaival a rácsba akkor is. * Ebédért állunk sort, s egyszerre látom, egy tálca fölrebbenik a levegőbe, mint egy zöld plasztikfelhő, és tejet meg borsót meg zöldséglevest harmatoz. Sefelt rángva kidől a sorból, fél lábon áll, a két karja fönn van a levegőben, és merev ívformán hátraesik. A feje úgy koccan a kövön, mint a kavics a vízben. Elébem kerül, ahogy ott fekszik, szeme fölakadva, de a háta íve megmarad rezgő hídnak. Fredrickson és Scanlon ugrik a segítségére, de a nagy fekete félretaszítja őket, lapos botfélét húz ki a hátsó zsebéből ragtapasz van köréje csavarva, és valami barna rondaság tapadt rája -, kifeszíti Sefelt száját, és benyomja a botot a foga közé. Hallom, amint Sefelt ráharap, még a keményfának a szálkája ízét is érzem a számban. Sefelt nekihuzakodik, és most már mereveket rugdal, amitől a hídja hol leszáll, hol fölemelkedik, de mindig lassabban, úgyhogy mire a Főnéni odaérkezik és megáll fölötte, már egész szétolvadott, és szürke tócsa lett a kövön. A Főnéni összekulcsolja a két kezét, hogy akár gyertyát is tarthatna, és nézi, mi csorog még ki Sefeltből az inge ujján, nadrágja szárán. - Mr. Sefelt? - fordul oda a feketéhez. - Az, az. ... uh! - A fekete föltápászkodik, és próbálja kirántani a botját. - Mister Sefelt. - Mr. Sefelt pedig kitart amellett, hogy neki nincs már gyógyszerre szüksége ... Biccent, és hátralép, ahogy Sefelt kezd elnyúlni a fehér cipős lába felé is. Aztán fölemeli a fejét, és egy pillantást vet a körben gyülekező Hevenyek-. - Nincs már gyógyszerre szüksége - mondja, és megint bólint. Az arca mosolygó, türelmes, sajnálatot és undort mutat egyszerre, az a szép szakszerű arca. A Főnéni szeme a tócsán van, nem fordul oda McMurphyhez. - Mr. Sefelt epilepsziás, Mr. McMurphy. Vagyis az ilyen rohamokra mindig számíthat, valahányszor az orvosi rendszabályokat nem tartja meg. De ő jobban
tudja. Figyelmeztettük, hogy ez lesz a következménye, ha nem szedi a gyógyszerét. Ő azonban megmakacsolja magát. Fredrickson lép ki a sorból, a szemöldöke most mint a tüske. Inas, vértelen, szőke ember, a szemöldöke, az álla mindig lóg neki, de néha megkutyálja magát, mint Cheswick szegény - üvölt, rendezi a ramazurit, lehordja a nővéreket, és fenyegetőzik, hogy ő itthagyja ezt a leprafészket. Hagyják, hadd ordítsa ki magát, hadd fenyegetőzzön, aztán megmondják neki: Mr. Fredrickson, ha kész van, majd jöjjön be, legépeljük a zárójelentését - utána már csak idő kérdése, mikor kocog a Nővérkalicka ablakán bűnbánó képpel, és kéri a bocsánatot, hogy ne vegyék annyira a szívükre, amiket összehordott, és lennének szívesek azt a zárójelentést még egy-két napig pihenni hagyni. Odalép a Főnéni elé, s az öklét rázza: - Hát így állunk! Így állunk, igaz? Most aztán már a vérét lehetne venni neki, mert egyszer nem fogadta meg a szót, a maga szent szavát, mi? A Főnéni békítően a karjára teszi a kezét, és lám, Fredrickson kemény Ökle máris meglágyul. - Ne izgassa magát, Bruce. Majd rendbe jön a barátja. Nyilván csak bevette s nem nyelte le a Dilatinját megint. Én nem tudom, mit csinálhat vele. Pedig tudja. Mindenki tudja, hogy Sefelt a nyelve alá dugja a pirulát, aztán később átadja Fredricksonnak. Nem akarja lenyelni, mert azt mondja, „a mellékhatásai katasztrofálisak" - viszont Fredrickson szívesen beveszi a dupla adagot, miért fél a rohamtól, mint a tűztől. Tudja a Főnéni is, a hangja megmondja, de ha az ember ránéz, amilyen nyájasan sajnálkozó, azt lehetne hinni, sejtelme nincs neki az üzletről Fredrickson és Sefelt között. - E-egen - kezdené újra Fredrickson, de már nem bírja föltekerni magát. - Egen, csak azt nem szeretem, ha úgy beszél, mintha az embernek elég volna szedni az orvosságát, és akkor semmi baj. Tudja maga is, mennyire odavan Sefelt, mi lesz, ha a nők rá se fognak nézni, és hogy mindig azt mondja, a Dilatin ... - Tudom - mondja a Főnéni, és megint ráteszi a kezem a karjára. - A hajhullásért is a gyógyszerét okolja. Szegény Öreg barátunk! - Sefelt nem öreg! - Tudom, Bruce. De miért olyan izgatott? Sosem értettem, miért szorul ennyire bizonyításra a maguk barátsága. - Mindegy, ott egye a fene - mondja Fredrickson, a zsebre gyűri a két öklét. A Főnéni lehajlik, egy kis helyet tisztára töröl magánál a kövön, ráteszi a fél térdét, és kezdi formába dögönyözi Sefeltet. Aztán szól a feketének, hogy maradjon itt szegény öreg barátunk mellett, amíg küld érte egy tolóágyat, s fektessék le szépen a hálóban, pihenjen ma. Mikor föláll, megveregeti még egyszer Fredrickson karját. - Egen, tudom én, hogy azt a Dilatint szedni kell - morogja Fredrickson megbékélten. Épp azért értem én meg annyira Sefeltet. Pont ez az ... na mindegy, ott egye meg a fene ... - Sajnálom magukat, Bruce, de nem gondolja, hogy a gyógyszerszedés ennél még mindig kisebb baj? Fredrickson a Főnéni ujja irányába néz. Sefelt már kezd a formájába visszatérni, és dagad-apad, ahogy a nagy, hörgő lélegzeteket szedi. Fején oldalt szemlátomást nől neki a dudor, ahol beverte, és a feketének a botja körül vörös habot túr a szája. A szeme is kezd a helyébe visszafordulni. Keze ki van cövekelve kétoldalt, tenyérrel
fölfelé, és az ujjai kattanva nyílnak-csukódnak, ahogy a keresztre feszítetteket láttam csinálni a Rezgetőnek az asztalán, csak ott még a tenyerükből füst is jön a villanyozás után. Sefelt és Fredrickson sose volt még a Rezgetőbe. Ők úgy vannak megszerkesztve, hogy maguk gerjesztik maguknak az áramot, aztán elraktározzák a gerincükben, úgyhogy akármikor, ha elkapja őket a ló, a Nővérkalicka ajtajáról a műszertábláról be lehet őket kapcsolni - akárha egy disznó viccnek a legjobb részénél vannak, úgy megmerevszenek, mintha valaki csak szó nélkül seggbe rúgta volna őket. Legalább nem kell a kettőjüket külön rezgetni vinni. A Főnéni még egy kicsit meg is szorongatja Fredrickson karját, mintha azt hinné, elaludt, és újból elismétli neki: - Ha a gyógyszer mellékhatását nézzük, akkor is, nem az-e a kisebbik baj? Fredrickson szőke szemöldöke megint kimered, amint a padlóra lenéz, mintha most látná először, hogy szok ő is egy hónapba legalább egyszer járni. A Főnéni mosolyog, megveregeti a karját, aztán indultában lesújtóan végigméri a Hevenyeket, amiért szégyenszemre idegyűlnek tátogatni. Amint eltűnik, Fredrickson összerándul, és mosolyogni próbál. - El nem bírom gondolni, miért pipultam be annyira ... az öreglány igazán semmi okot nem adott rá, igaz? Nem a választ várja. Inkább csak magának könyveli el, hogy nem látja tisztán az okot. Megint összerázkódik, és próbál kifarolni a körből. McMurphy odamegy hozzá, és félangosan megkérdi, mit is szednek ők. - Ha tudni akarod, Dilatint. Az egy görcsoldó szernek a neve. - És nem akar hatni, vagy mi van vele? - Hatni hat az , . . ha szedi az ember. - Akkor mit játsszátok az eszeteket, hogy szeditek meg nem szeditek? - Nézd, ha mindenáron tudni akarod, ezért játsszuk az eszünket! - Fredrickson megfogja az alsó ajkát, a két ujja közé veszi, és lehúzza, úgy mutatja ki McMurphynek a hosszú fehér foga alatt a vértelen lesorvadt ínyét, - Ézd a í-em - mondja, de közben nem akarja elereszteni a szája szélét. - A Dilatin kieszi az e-e-r í-ét... és ha az embernek rohama van, akkor úgy összecsikorítja a laza fogait, hogy kiesnek. És akkor . .. Hang hallatszik a földről. Mind odanéznek a hörgő Sefeltre, épp amint a botjával együtt a fekete két fogát kihúzza neki. Scanlon veszi a tálcáját, és odébbáll a körből. - Rohadt egy élet - mondja. - Ha szedi az ember, ha nem, megeszi a fene. Nehéz itten megmondani, mi a jobbik. - Megértem - bólint rá McMurphy, és néz le Sefelt arcába, ahogy lassacskán létre jön. És az ő arcán is kezdem azt a megtört csodálkozást látni, amit lenn, ha lenézek a kőre * . Nem tudom, mi zavar lehetett a falakban, csak az biztos hogy már rendbe hozták. A laboroknak a tiszta rendje visszajött megint: fél hétkor kelés, hétkor a reggeli, nyolckor az Idülteknek kirakókocka, a Hevenyeknek kártya . . .a Nővérkalickában, látom, a Főnéni keze csak úgy jár a műszertáblán. *
Néha a Hevenyekhöz csapnak, néha nem. Néha átvisznek velük a könyvtárba, olyankor odaállok a műszaki polcok elé, és nézegetem az elektronikus könyveknek a címeit amik még az egy főiskolás évem idejéből rémlenek - emlékszek, teli vannak ábrákkal, egyenletekkel, elméletekkel csupa megbízható, magvas, kemény dologgal. Belenéznék az egyikbe, de félek. Mindentől félek. Megint mintha úsznák a könyvtár poros-sárga levegőjében, félúton a mennyezet meg a padló közt. Könyvsorok billegnek főlöttem, ferdén, rézsútosan rohannak egymásba. Egyik polc jobbra hajlik, másik balra. Némelyike fölébe dől, nem is értem, hogy nem omlanak rám a könyvek. Fölnézek, és emeletről emeletre így megy, amíg a szemem ellát, ingó polcok másfél colos deszkákból, szögletvasakból egybeszerkesztve, rudakon, mindenfelé. Ha egy könyvet véletlen ki-húznák, az Isten a megmondhatója, mi történne itten. Hallom, hogy valaki jön be. Az egyik fekete az osztályunkról. Harding feleségét hozza. Nagyba beszélgetnek és vigyorognak egymásra, ahogy jönnek befelé. - Nézzen csak ide, Dale - szól oda a fekete Hardingnak -, aki ott ül az egyik asztalnál, és olvas. - Nézze csak, ki jött meglátogatni magát! Mondtam neki, hogy most nincs látogatási idő, de olyan szépeket mondott, hogy muszáj volt beereszteni. - Viszi egészen Hardingig, de elfelé még nagy titokzatosan odaszól neki: - Nem ám elfelejteni, hallja! Hardingné csókot dob a feketének, aztán előredobja a csípőjét, és Hardinghoz fordul: - Szia, Dale. - Szivi - mondja Harding. De azt a pár lépést köztük meg nem tenné, hogy üdvözölje. Csak körülnéz, hogy lássa, mindenki figyeli-e. Hardingné pont olyan magas, mint az ura. Magas sarkú cipő van rajta, és fekete táskát tart a kezében, nem a fülinél fogva, hanem ahogy az ember a könyvet tartsa. A körmei akár a vérfoltok a fényes fekete lakktáska oldalán. - Hé, Mack - szól oda Harding a túlsó sarokban képregényeket nézegető McMurphynek. - Ha irodalmi álmaidat szegre akasztanád egy pillanatra, bemutatnálak másik felemnek és nemezisemnek . . , elsőül ugyan a „jobbik felem" szólás kínálkozik, ez azonban mintha a lényegünkben egyenlő megoszlásra mutatna, nemde? Megpróbál nevetni, és a két vékony elefántcsont ujja az ingzsebébe merül cigarettáért. Kis kotorászás után az utolsót: húzza elő a csomagból. A cigaretta remeg, ahogy a szájába illeszti. A feleségével még azóta se közeledtek egymáshoz egy lépéssel se. McMurphy felemelkedik a székből, és lerántja fejéről a sapkáját, ahogy odamegy. Hardingné megnézi, és fél szemöldökét megemelve rámosolyog. - Szerencsém, Mrs. Harding - mondja McMurphy. Hardingné mosolya nőttön-növekszik. - Utálom ezt a Mrs. Hardingot, Mack. Szólítson egyszerűen Verának. Mind a hárman letelepszenek arra a kerevetre, ahol eddig Harding ült. Harding elkezd mesélni a feleségének McMurphyről, hogyan fogott ki a Főnénin, és Hardingné csak mosolyog, és megjegyzi, hogy ő egyáltalán nincs meglepve. Harding annyira belemelegszik, hogy elfelejtkezik kezeiről, s ott röpdösnek előtte szabadon eresztve, eltáncolják előtte az egész történetet a levegőben, mint két gyönyörű fehér balerina. Harding mindent megjátszik a kezével De ahogy befejezi, azt veszi észre, hogy McMurphy meg a felesége közben a kezét figyelték, azért aztán mindjárt a térde közé kapja. Próbálja is elnevetgélni, de a felesége rögtön rászól: - Mikor tanulsz meg már nevetni, Dale, mikor hagyod el ezt a lányos kis sikongást? McMurphy is mondta már neki az első nap. De az valahogy mégis más volt, attól
megnyugodott, az asszonytól meg látszik, hogy folyton idegesebb lesz. Hardingné kér tőle egy cigarettát. Harding megint megmártja finom ujjait az ingzsebében, s üresen húzza elő. - adagolják a cigarettát - mondja, és úgy sodorja össze a vállait, mintha a félig szívott cigarettáját mentené az asszony elől. - Napi egy csomag. Ennyiből nem telik az embernek gáláns gesztusokra, drága Verám. - Ó, Dale, neked semmi se elég! Harding szemében megjelenik az izgatott macskanézés, aztán rámosolyodik az asszonyra. - Jelképesen beszélsz, vagy csak a cigarettáról? Mindegy is, a válaszomat tudhatod. - Mit akarnák én tetőled, moncsak ... - Mit akarnék, drágám, mit akarnék! Megint megszeged az illeszkedés törvényét. Íme, McMurphy méltó versenytársad lehet a pallérozatlan beszédben. Azaz, mint annyiszor magyaráztam, drágám, a feltételes mód egyes száma nem veti a szokásos hangzóilleszkedési. .. - Jól van, elég legyen! Én pont úgy akartam mondani, ahogy mondtam. Ha neked adnék az összes cigarettát, az volna . .. - Ez esetben adnák, legtehetségesebb kis tanítványom. Az asszony villámló szemmel méri végig Hardingot, aztán a mellette ülő McMurphyhez fordul: - Hát maga, Mack? Magától se telik egy cigaretta a szegény védtelen nőnek? McMurphy már az ölében tartja a cigarettáját készenlétben, de most úgy néz le, mintha már bánná, hogy elővette. - Dehogyse. Nekem mindig van. Mert én tarhálok. Akit csak lehet, leveszek egy cigarettára, azért fogy el aztán Hardingnak mindig előbb. Mivel tudniillik ő csak a magáét szívja. Vagyis, ha tetszik érteni, így van aztán, hogy. .. - Sose mentegetőzz az én tökéletlenségem miatt, barátom. Hozzád se illik, rajtam se segít. - Hát nem - állapítja meg az asszony. - Annyit azzal együtt megtehetel, hogy tüzet adsz. És annyira ráhajlik a gyufára, hogy belelátok a blúzába még onnét, ahol én állok, a terem túlsó végéből is. Aztán Harding barátairól kezd el beszélni, hogy mennyire szeretné, ha nem járnának a nyakára mindig érdeklődni. Ismeri a fajtájukat, Mack - magyarázza -, a szép hosszú hajú, langyos fiúkat, olyan finoman lengetik a csuklójukat... - Harding erre megkérdi, hogy csak őfelőle érdeklődnek-e, de az asszony biztosítja, hogy aki őt látogatja férfi, az nem elég, ha a csuklóját lengeti. Aztán hirtelen feláll, és mondja, hogy mennie kell. Kezet fog McMurphyvel, és mélyen a szemébe nézve mondja neki, hogy még, reméli, találkoznak, azzal kilibeg a könyvtárból. McMurphy szóhoz se bír jutni. A sarka kopogására megint mindenki fölkapja a fejét, és a betegek szeme végigkíséri a folyosón, míg csak el nem tűnik. - Mit szólsz, Mack? - kérdi Harding. McMurphy megrezzenik. - Halálos két csobolyója van - ennyi jut eszébe hirtelenében. Majd akkora, mint a vén cápának. - Nem fizikai értelemben gondoltam, barátom, hanem hogy mit gondolsz ... - Az isten rakja beléd, Harding! - ordítja el magát McMurphy. - Mit tudom én, mit gondolok! Mi vagyok én, házassági tanácsadó? Én megmondom neked, mit gondolok. Senki se egy nagy csoda, és mégis az van, hogy mindenki a másik
rágásával-szapulásával tölti a java életét. Én tudom, mit akarsz velem gondoltatni. Azt akarod, hogy sajnáljalak, és azt gondoljam, hogy na tessék, micsoda egy rüfke. Hát ahogy te bántál vele, attól se nagyon érezheti magát hercegkisasszonynak. Úgy hogy szálljatok le rólam ezekkel a mitgondolsz-dumákkal! Van nekem min törni a fejemet, nem hiányzik még a ti nyomorotok is. Szálljatok le rólam! - Körbenéz a többi betegen. Ahányan vagytok! Ne toszogassatok, az isten rakja belétek! Azzal fölvágja a sapkát a fejére, és visszamasíroz a képregénylapjához. A Hevenyek tátott szájjal bámulnak egymásra. Mit ordít ez velük? Senki nem toszogassa. Senki nem fordult hozzá semmiért, amióta kiderült, hogy próbál jóviseletű lenni, mert fél a kényszerkezelés meghosszabbításától. Most nem értik, miért Hardingon tölti ki a mérgét, miért kapja úgy föl azt a képregényt a székről, mintha ő nem akarna látni senkit, vagy azt akarná, hogy őt ne lássák. Aznap este vacsoránál bocsánatot kér Hardingtól, és azt mondja, maga se tudja, mitől borult ki annyira a könyvtárban. Harding azt mondja, biztos a feleségétől. Hogy ő sokakat kiborít. McMurphy csak ül, bámul a kávéjába, és azt mondja: - Nem tudom, most délután láttam először életemben. Nem ő ült nekem a mellemen álmomba az egész rohadt múlthéten. - Ejnye, Mis-ter McMurphy - próbálja Harding utánozni valamelyik orvostojásnak a hangját, amelyik ott van a gyűléseken -, hát halljunk valamit azokról az álmokról! Egy pillanat, hadd kapom a ceruzámat meg a noteszomat! - Harding megpróbálja tréfára fordítani a kínos bocsánatkérést. Fölkap egy asztalkendőt, és próbál úgy tenni, mintha minden szót jegyezni akarna. - Hát lássuk. Szó sze-rint, mit is látott azokban az álmokban? McMurphyt nem bírja mosolyra ez se. - Nem tudom, komám. Csak arcok, azt hiszem... csupa arcok. Másnap reggel Martini a zuhanyzó műszertábláján léglöketű pilótát játszik. A póker elakad, figyelik, mosolyogják. - Jíííííerherrrrkentyűűűű! Siklás! Siklás! Tárgyat észlelek, gyorsan mozgó tárgyat észlelek négyes-nulla-ezerhatszázon! Mintha ellenséges kontinensközi rakéta volna. Azonnalí rásiklás! líííííjuhopplá! Megteker egy tárcsát, előrelök egy emeltyűt, és bedől. Egy tűt előreigazít a TELJES ERŐVEL föliratra a műszertábla szélén, de a víz szerencsére nem dől rá teljes erővel a négyszögű csempefülkébe szerelt csaptelepekből. Itt már nem használnak hidroterápiát, soha ezt a vadonatúj berendezést nem használta senki. Ha a krómozást nem nézem a műszertáblán, épp olyan az egész, mint a régi kórházban a zuhanyzó tizenöt évvel ezelőtt: a szórók rózsái úgy vannak elhelyezve, hogy az ember testét minden szögből érhesse a víz, a technikus gumikötényben áll a helyiség túlsó végében, igazgat a műszertáblán, hogy honnét és hova és milyen erővel és milyen forrón - csöndes permetezés, aztán mintha forrró jég verné meg az embert, amíg ott lóg a csaptelepek közt vászonhevederen elázva, gárgyán, a technikus meg örül a játékának. - lííííaooooooumszti!. .. Rásiklás!. .. Rásiklás! A jelzett rakéta kezd bejönni a hálózat közepébe . . . Martini lehajlik, és a rózsák célgömbjén át hunyorítva céloz. - Tüzelőállás! Kész? ... Cél! T.. . ! A szemét fölveti a műszertábláról, hirtelen szálegyenesen áll, megmeredve, a haja zilált, s a tekintete úgy beleréved a zuhanyzófülkébe, hogy a kártyások mind
megfordulnak, s nézik, mit látni - de semmit nem látni, csak a hevedernek a csatjait, amik lógnak le a csaptelepek közt a vadonatúj hevederekről. Martini megfordul, és egyenest McMurphyre néz, senki másra. - Nem láttad őket? - Kiket, Martini? Nem látok én senkiket. - Ott a hevedereken ... nem láttad? McMurphy jobban odafordult, és besandít a zuhanyzófülkébe. - Nem én. Senkit a világon. - Nézzed jobban! Ha te látod őket, ők nem látnak. - A fene egyen meg, Martini, mondom, hogy nem látom! Érted? Semmit a világon nem látok. - Ja - mondja Martini, azzal biccent, és hátat fordít a zuhanyzófülkének. - Én se láttam őket. Csak hülyéskedek. McMurphy emel, és peregve összeereszti a két csomagot. - Nahát... az ilyen hülyülés nem hiányzik nekem, Mart. -Kezdene el rendesen keverni, de a kártyák egyszerre szétszóródnak, mintha kiugrottak volna a remegő kezéből. * Emlékszek, pénteki napon volt, három hétre aztán, hogy a délutáni tévét megszavaztuk. Akinek csak jártányi ereje volt, mindenkit áttereltek az Egyes Épületbe. Azzal a neszszel, hogy gümőkorra röggenezik a tüdőket - amiből csak annyi az igaz, hogy megvizsgálják, mindenkinek a kórházi rendre jár-e a masinériája. Hosszú padsorokon ülünk a folyosón, aminek a végébe egy ajtóra RÖNTGEN van kiírva. A szomszédos ajtón az van írva, hogy EENT - ott szokják a torkokat vizsgálni a télen. A szembenső folyosón is van egy padsor, annak a mentében ahhoz a vasajtóhoz lehet jutni. Azon csak a csavarfejek vannak. Semmi kiírás. Két polgár szundít a pador a két fekete közt, közbe benn egy harmadik szerencsétlent osztanak ki, hallom a sivalkodását. Az ajtó nagy szippantással nyílik, látom benn a csillogó csöveket. Tolják ki a füstölgő áldozatot, én meg belekapaszkodok a padba, nehogy beszívjon az ajtó. Egy fekete meg egy fehér ápoló talpra ránt egy szivart, alig bír fölállni a padról, csak támolyog, annyi benne a gyógyszer. Vörös kapszulákat szoktak beadni az embernek, mielőtt rezgetnék. Lökik aztán be az ajtón a technikusok már nyúlnak a hóna alá. Látom egy pillanatig. hogy a szivar észre tér, hova is került, és próbálja megvetni a lábát a betonon, nehogy rá bírják rántani az asztalra, aztán az ajtó - fupp! - becsukódik, a fém rázárul a párnázat-ra, és akkor már nem látom, mí van tovább. - Mondd csak, mi megy ottan benn? - kérdi McMurphy Hardingot. - Ottan benn? Lám csak, jut eszembe, még nem volt hozzá szerencséd. Hát persze! Kár. Az embernek nem szabad kimaradnia ilyen tapasztalatból. - Harding a nyakszirtjére fűzi ujjait, aztán hátradől, hogy jobban szemmel tarthassa az ajtót. - Ez a Rezgető, barátom, amelyről már tettem említést, az EST, az Elektro-Sokk-Terápia. A boldog lelkek ott benn ingyen utazhatnak a holdba. Nem, ha jobban meggondolom, nem is éppen ingyenes az utazás. Agysejtekkel fizet érte az ember, bár agysejtek dolgában mindenki multimilliárdosnak mondhatja magát. Egypár ide vagy oda, nem számít. Összehúzott szemmel nézi az ajtó előtt ülő egyetlen megmaradt beteget. - Fogy a pacientúra, úgy veszem észre. Hol van már a tavalyi hó! Hiába, c'est la vie, változnak a divatok. Attól tartok, a rezgetés alkonyát éli. Drága főnővérünk utolsó mohikán módján tartja magát az elmehülyék gyökeres kezelésének frontján: szinte egymaga ragaszkodik
már az agykiégetés módszeréhez. Nyílik az ajtó. Tolóágy gördül ki, senki nem tolja, két keréken fordul, s tűnik el füstölögve a folyosón. McMurphy nézi, ahogy az utolsót is beviszik, és zárul rá az ajtó. - Szóval ilyenkor fogják a madarat - mondja, aztán hallgatózik egy pillanatig -, és villanyosságot erisztenek át az agyán? - Ezt nevezem tömör fogalmazásnak. - S mi a fenének mégis? - Ejnye, hát a beteg érdekében, természetesen. Itt minden a beteg érdekében történik. Néha támadhat az embernek olyan érzése, ha a mi osztályunkon tölti napjait, hogy a kórház egy hatalmas, jól olajozott gépezet, amely akkor is hibátlanul működne, ha betegekkel nem terhelnék. Ez azonban nem igaz. Az EST-et nem csupán megtorlásul alkalmazzák, vagyis a mi főnővérünk javallata szerint, és nem is tekinthető csupán a betegápolás szadizmusának. Számos gyógyíthatatlannak tetsző beteget hoztak vissza az életbe ilyen módon, ahogy számos máson a lobotómia és a leukotómia segített. A sokkolásnak vannak határozott előnyei: olcsó, gyors, fájdalommentes. Rohamot idéz elő mesterségesen. - Micsoda élet - nyögi Sefelt. - Egyikkel pirulát szedetnek, hogy a rohamot megelőzze, a másikat megrezgetik, hogy rohama legyen. Harding előredőlve magyaráz McMurphynek: - Úgy kezdődhetett, hogy két pszichiáter, isten tudja, milyen perverz okból, ellátogatott a vágóhídra, és figyelték, hogy ölik a marhákat rakásra taglóval. Majd észrevették, hogy nem minden marhát öl meg az egy taglóütés, amit a szeme közé kap. Némelyik csak a földre rogy, s olyan állapotba kerül, ami a legjobban az epilepsziás görcsre emlékeztet. „Ah, szó - mondja erre az egyik pszichiáter. - Ész kéll nékünk... a méstérséges görcs." A másik pszichiáter természetesen azonnal egyetértett vele. Tudott dolog volt addig is, hogy nyavalyatörősek a rohamuk után békésebben, nyugodtabban viselkednek, és a világgal kapcsolatukat vesztett reménytelen esetek a nagy görcs után egy időre ismét visszanyerik józanságukat. Csak éppen azt nem tudta senki, miért. Máig sem tudják. Annyit viszont tudtak rögtön, hogy ha a rohamot mesterségesen idézik elő nem epileptikusoknál, szép eredmény ígérkezik. És íme itt látják maguk előtt a mészárost a taglóval és a szép eredményekre jogosító módszerrel. Scanlon megjegyzi, hogy lótaggal időnként szebb eredményeket lehet elérni, mint taglóval, de Harding csak megvetően legyint, és nem hagyja magát zavarni a magyarázatban. - A mészáros igenis taglót használ. És ebben az egy tekintetben a kollégának némi fenntartásai voltak. Hiszen az ember nem marha, végeredményben. S ha történetesen megcsúszik az a tagló, és orrot tör? Vagy kiver egy marékra való fogat? Akkor hova jutnak, ki viseli a magas fogászati költségeket? Ha az embert is fejbe akarják kólintani, pontosabb szerszámhoz kell folyamodniuk a taglónál, így végül az elektromosság mellett döntöttek. - De a jézusát, az ártalmán nem gondolkodtak el? Ilyen kor nem tud föllázadni a közvélemény? - Magánvéleményed megalapozatlan a közvélemény felől, barátom. Ha ebben az országban valami, mint mondani szokás, meghibásodik, akkor a hiba helyrehozásának leggyorsabb módja egyben a legjobbnak is számít. McMurphy a fejét ingatja. - Hejnye! Villanyosságot eriszteni át az ember fején! Az pont
olyan, mint valakit gyilkosságért villamos székbe ültetni! - A két módszer közelibb rokonságban van egymássá., mint gyanítanád. Hiszen javításnak számít mind a kettő. - Azt mondod, nem fáj? - Személyemmel szavatolok érte. Tökéletesen fájdalommentes. Egy villanás, és máris öntudatlan vagy. Se gáz, se tűz, se tagló nem kell. Teljesen fájdalommentes. Érdekes, hogy mégsem kér többet senki belőle. Az ember valahogy megváltozik. Elfelejt dolgokat. Mintha - s itt a tenyerét a halántékának feszíti, és lecsukja a szemét -, mintha az az egy ütés a képek, érzelmek, emlékek körhintáját indítaná meg. Tudod, hogy megy az ilyen körhinta. A kikiáltó szedi be a pénzt, aztán lehúz egy fogantyút, és forgásba lendül az egész, libeg, kavarog, csak folyvást, folyvást, hullámzik, szédeleg, árad, és lehet, hogy veszítesz rajta, és lehet, hogy nyersz is, és jaj, apuka, fizessél be még egy menetre . .. - Nyugodj meg, Harding. Az ajtó nyílik, és gördül ki a tolóágy a szivarral a lepedő alatt, s a technikusok mennek kávézni. McMurphy beleszánt a sörényébe. - Nem férnek a fejembe ezek a dolgok. - Micsoda? A sokkolás? - Az. Vagyis nemcsak az. Az egész ... - Nagy kört ír le a karjával. - Amik itt mennek. Harding megérinti McMurphy térdét. - Hűtsd le a lázas agyadat, barátom. Kicsi a valószínűsége, hogy az EST-tel közelibb ismeretségbe jutsz. Szinte kiment már a divatból, s csak végső esetben alkalmazzák, mint a lobotómiát. - A lobotómia azt jelenti, hogy az ember agyából kimetélnek? - Ismét eltaláltad. Kezdesz behatolni a mesterszókincsbe. Úgy van. Kimetélnek az ember agyából. Homloklebenykasztráció. Ha egyszer az öv alól nem metélhet, a két szeme közül metél ki az embernek. - Mármint a Ratched. - Egyik találat a másik után. - Azt hittem, egy főnővérnek nincs szava az ilyesmikben. - Pedig van. Úgy veszem észre, McMurphy örül, hogy a beszéd az agyirtásokról megint a Főnénire fordult. Megkérdi Hardingot, mit gondol, mi lehet a Főnéninek a baja. Harding és Scanlon, de a többiek is mindenféle sejtelmekkel előhozakodnak. Tűnődnek azon is, vajon ő-e itt minden bajnak az oka, és Hardingnak az a véleménye, hogy a legtöbbnek. Így vélekednek a többiek is, csak McMurphy nem olyan biztos a dologban. Azt mondja, először ő is így gondolkodott, de most már nem tudja. Ha félre lehetne állítani őtet az útból, azt mondja, talán az se változtatna nagyot a helyzeten, mert itt valami nagyobb valami kavarja a zűrt, és próbálja magyarázni mindjárt, mi az. De a bicskája beletörik. Még nem tudja biztosan, amit én rég tudok, hogy nemcsak a Főnéni van a dolgok mögött, hanem az egész Üzem. az Országos Nagyüzem, s abban a Főnéni csak őrmester a sok közt. De a kollégák se egyeznek McMurphyvel. Mind azt mondja, hogy ő tudja, mi van a dolgok hátterében, és mind magyarázza is, egyszerre. Egy darabig vitatkoznak, aztán McMurphy közbevág: - Nahát, hallgatni rossz benneteket! Csak a sírás, a sírás meg a sírás. A Főnéni, az ápolók, kórház. Scanlon le akarna bombáztatni az egészet. Sefelt a pirulákkal van oda. Fredrickson a családjára kiált gyilkost. Mindegyik a maga babáját siratja.
Azzal folytatja, hogy a Főnéni nem más, mint egy szőrösszívű vénasszony, őtőle meg azt akarják, hogy mindenáron akassza össze vele a bajszát - amiből senkinek semmi haszna nem lenne, pláne nem őneki. Ha a Főnénitől megszabadulnának, azzal még a bajok gyökerétől, a mélynyavalyától nem szabadulnának, amiből a sok sírás kijön. - Nem? - kérdi Harding. - Jó. Ha egyszerre olyan világosan látod az elmekórtan kérdéseit, meg is mondhatnád mindjárt, mi a baj. Vagyis mi a mélynyavalya, hogy a szemléletes szavaddal éljek. - Mondom én teneked, hogy nem tudom. Nem bírtarm még a végére járni. - Egy pillanatig némán hallgatja a röntgen zümmögését, aztán újra megszólal: - Ha annyi volna csak ai egész, amit mondol, már tudniillik ez a vén cápa meg a nemi nyomora, akkor a ti bajotoknak a vége az volna, ha valaki megdöntené őtet és adna a nyomorának. Scanlon összecsapja a kezét. - Teremburáját! Eltaláltad Ki vagy nevezve máris nyomorenyhítőnek, Mack! - El vagy tévedve, pajtás. Eltévesztetted a házszámot. - Miért? Mintha azt hallottam volna, hogy te vagy a falu bikája, és náladnál nagyobb toszata senkinek nincsen! - Ide figyelj, pajtás. Én a vén cápát kerülöm, amennyire csak lehetséges. - Vettem; észre - mondja Harding mosolyogva. - Mi történt kettőtök között? Hiszen már úgy vezetted, akár a kezes bárányt. Aztán eleresztetted megint. Hirtelen részvét fogott el az őrangyalod iránt? - Nem, csak rájöttem egy s más dolgokra. Érdeklődtem itt-ott. Rájöttem közbe, miért nyaljátok annyira a seggit, és miért hagyjátok, hogy fát vágjon a hátatokon. Arra is rájöttem, hogy mire kellek én nektek. - Ugyan! Ez kezd érdekes lenni. - De még mennyire hogy. A legérdekesebb, hogy nem mondtátok meg nekem, rossz csavargók, micsoda kockázatot vállalok én magamra azzal, hogy megszorongatom a pucáját. Nem, én azért, hogy én nem szeretem, még nem fogok hozzácsapatni vele egy évet a büntetésemhez! Van úgy, hogy az ember elfelejti a haragot meg a büszkeséget, és azt nézi, mi a legfontosabb. - Ejnye, barátaim, csak nem adtok a pletykaságra, hogy a mi McMurphynk azért nyugodott bele oly hirtelen a házirendbe, mert korai szabadulást remél? - Tudod te, mit beszélek én, Harding! De ha tudod, miért nem mondtad meg idején, hogy a vén cápa addig itt fog tartani engemet, amíg meg nem puhított? - Mert én el is felejtettem, hogy letartóztatásban vagy. Kényszerkezelésen. - Harding arcára ráfagy a vigyor. - Bizony. Te is kezdesz óvatos lenni. Akárcsak mi. - Naná, hogy kezdek. Miért engem toltok oda a gyűléseken, hogy én emeljek szót a kis nyavalyáitokért, hogy a hálót ne zárják le, meg hogy a cigarettát miért tartják a Nővérszobában? Előszörre még nem értettem, hogy van az, bogy énbennem a megváltót látjátok. Aztán véletlen rájöttem, hogy a nővéreknek mekkora szavuk van, hogy innét kit eresztenek el, kit nem. Ettől egyből fölokosodtam. Mondom magamban: „Noné, ezek a hordárok engemet ráztak át, velem kapartatják ki a gesztenyéjüket! Hát ez mindennek a teteje! Egy R. P. McMurphyt át bírtak rázni!" - Hátrabillenti a fejét, és vigyorogva néz végig rajtunk, ahogy ott ülünk a padon. - Nem arról van szó, én nem veszem a szívemre az ilyesmit, de ez a világ elmúlt. Én innét szabadulni akarok, akárcsak tik. És ha piszkálom a vén sárkányt, abból én is a rövidebbet húzom, akárcsak tik.
Bölcsen vigyorog, és a hüvelykujját Harding bordája közé nyomja, mint aki azt mondja, szép volt, jó volt, elég volt, nincs harag, de erre Harding még mond valamit: - Nem úgy van, barátom. Neked több a vesztenivalód nálamnál. És most Harding somolyog, mint az ijedős kanca, féloldalvást farolva, oldalt hajló fejjel. Mindenki odább ül egy lukkal. Martini kijön a röntgenernyő mögül, és az ingét gombolgatva azt mondja: - Nem hiszem el, ha nem látom a két szememmel. - És most Billy Bibbit foglalja el Martini helyét a fekete üvegnél. - Te húzod a legrövidebbet - mondja Harding. - Én önként jöttem ide. Én nem kényszerkezelésen vagyok. McMurphy nem szól egy szót sem. Az arcán megint látszik, hogy valamit nem bír összeszedni, valami nem akar neki a fejébe férni. Csak ül ott, és Hardingot nézi, amint a kancamosolya lassan lehervad az arcáról, és kezd idegesen fészkelődni, mert nem érti, mit néz rá McMurphy olyan furán. - Hozzá kell tennem - mondja, s nyel egyet -, hogy az osztályon csak pár ember van kényszerkezelésen. Csak Scanlon és .. . és azt hiszem, az Idültek közül egypár. Meg te. Alig van az egész kórházban olyan, akit kényszerkezelésre hoztak volna be. Más nem is igen van. A hangja szertefoszlik, az se állja McMurphy nézését. McMurphy hallgat még egy sort, aztán csöndesen megkérdi: - Falhoz akarsz állítani? - Harding a fejét rázza, úgy látszik, megijedt. McMurphy feláll, végignéz rajtunk, s megkérdi még egyszer: - Falhoz akartok állítani? Senki nem felel. McMurphy föl-le sétál a sor előtt, és a sörényét borzolgatja. Visszasétál a pad végéig aztán megint előre a röggenig. A gép zihál, s köpköd feléje. - Te, Billy ... te csak kényszerkezelésen vagy itt, ha más nem, az isten megáldjon! Billy háttal áll nekünk, az álla fönn van a fekete üveg keretén, lábujjhegyen kell neki nyújtózni. Nem, mondja bele a gépezetbe. - Akkor meg miért vagy itt? Fiatalember létedre! Neked sportkocsiba kellene száguldozni, muffokat hajtani! És ti is mind - a karja újfent körbesöpör -, ti miért tűritek ezt? Billy nem mond semmit, s McMurphy egyiktől a másikához fordul: - Mondjátok meg, miért! Sírtok, nyavalyogtok heteken át, hogy mennyire nem bírjátok itt, mennyire ki nem állhatjátok a Főnénit meg a szokásait, és közbe nem is vagytok idekötve! Még az öregeket csak megértem valahogy, azok hülyék. De tik? Mondjuk, hogy nem vagytok olyan, mint a sokévi átlag az utcán, de azzal együtt hülyék se vagytok! Nem akarnak vitatkozni vele. Most odaáll Sefelt elé. - Hát te? Neked más bajod nincs, mint néha a rohamaid. Nahát, nekem volt egy bácsikám, aki olyan rohamokat rendezett, hogy öröm volt nézni, még a sánta ördögöt is látta, és mégse záratta be magát diliházba! Megvolnál te kinn is, ha merszed volna, hogy ... - Persze! - Ez Billy hangja. Ahogy most kifordul a röggenernyő mögül, az arca könnyben ázik. - Persze! - ordítja. - Ha volna merszünk hozzá! É-é-é-énis kimehetnék még m-m-m-máma, ha m-m-m-merszemvolna. A m-m-m-mama a M-m-missratchednek jóbarátnője, m-m-mégmáma aláírná a zárójelentésemet, ha m-m-m-merszemvolna! Fölkapja az ingét a padról, és megpróbál belebújni, de nem bír, annyira remeg. Végén levágja megint, és visszafordul McMurphyhez: - A-a-a-a-asszed, nekem öröm itt bent lenni? A-a-a-asszed, én nem inkább m-m-m-mászkálnék sportkocsin a barátnőmmel? Csak te nem tudod, mi az, ha az
emberen r-r-r-röhögnek! N-n-nem, mert te olyan nagy i-i-i-izompacsirtavagy! V-v-v-viszont én nem vagyok izompacsirta! Se Harding. Se F-f-f-fredrickson. S-s-s-se Sefelt. T-t-te úgy b-b-b-beszélsz, m-m-m-minthogyhanekünk m-m-m-m-majális-volna ittbenn!!... Á . . . b-b-b-beszélhetekén .. . Csak sír, és a szavát nem érteni, annyira dadog, és a szemét dörgöli a keze fejével, hogy kilásson a könnyei mögül. Az egyik var meglazul a kezén, és ahogy a szemit törölgeti, kenyi szét a vért az arcán. Attól megint nem lát, és dülöngélve indul el a folyosón, majd nekivadulva kezd nyargalni a véres arcával, s az egyik fekete már ott a nyomában. McMurphy odafordul a többiekhez, és nyitja a száját, hogy kérdezzen valamit, de mindjárt be is csukja, mikor észreveszi, milyen tekintetek merednek vissza rá. Úgy áll ott egy percig, hogy a kollégák nézése mint a csavar fúródik belé, aztán azt mondja: - Ott egye a fene -, de nem valami ércesen, azzal fejébe csapja a sapkáját, a szemébe húzza, és ül vissza a helyére. A két technikus jön vissza a kávézásból. s mennek vissza abba a helyiségbe ott a folyosó végén, s mikor az ajtaja súgva nyílik, sav szagát lehet érezni a levegőben, mint amikor akkumulátorokat töltenek. McMurphy is az ajtót nézi. - Nem akar énnekem sehogy a fejembe menni. .. * Ahogy megyünk át a kórházudvaron, vissza az osztályra. McMurphy hátramarad sereghajtónak. Keze az egyenzöld nadrágja zsebébe, sapkája ernyője mélyen a szemén, s a szája sarkában kialudt cigaretta lóg. Nemigen szól senki. Billyt már lecsillapították, ott megy a csoport legelején, egyik oldalán a fekete, másik oldalán egy fehér műtős a Rezgetőből Maradozok én is elfelé, amíg McMurphy mellé nem kerülök. Nagyon meg akarnám mondani neki, hogy ne eméssze magát, nem lehet itt tenni semmit, mert látom, úgy jár valami az elméjében neki, mint a kutya, ahogy tipródik a luk előtt, hogy szeretné tudni, mi van odabe, de egy hang mindegyre azt mondja neki, te kutya, ez nem a te dolgod valami nagy valami van odabe, medveszimat van a levegőben, még tán annál is rosszabb, de valami másik hang, ami fájdalmasabban szól, a fajtájának a hangja, nem is valami politikus hang, az meg azt duruzsolja neki: „Kapd el, kutya, kapd el. .." Akarnám mondani neki, ne eméssze magát, és már éppen csúszna is ki a számon, mikor egyszer csak hátralöki a sapkáját, és előreiramodik a legkisebbik fekete mellé, a vállára csap, és megkérdi tőle: - Ide figyelj, Samukám, mit szólnál, ha benéznénk ide a kantinba egy percre? Akarnák venni magamnak egy-két karton cigarettát. Meg kelletett nekem is szaporázni a lépést, hogy utolérjem őket, és az izgalomtól meg a loholástól egész fönn éreztem lüktetni a szívemet az agyamba. Még benn a kantinban is folyton azt hallottam, hogy kopog a fejem födelén. Pedig akkorra már visszazökkent a szokásos menetébe. Az jutott eszembe erről a kopogásról, mennyire vártam kinn, hideg őszi péntek estéken a pályán, hogy a labdába rúgjanak, és kezdődjön. A kopogás erősödött, erősödött, hogy már azt hittem, nem bírom tovább, aztán jött a kezdőrúgás, és ahogy játékba lendültünk, el is múlt. Ezt a pénteki kopogást éreztem mostan, a toporgó türelmetlenséget. A látásom is megtisztult, mint a játék előtt, vagy amikor néztem ki a háló ablakán: egyszerre tiszta, világos, kemény most is minden, mint valamikor. Tisztán látok, mint a nagyszemű mackók a pult fölötti polcon, akik vigyáznak
a töretlen fogkrémsorokra, napszemüvegekre, golyóstollakra, még a bevésett reklámot is el bírják olvasni rajtuk, hogy egy életen át szavatolják a vajpuha írást, akár a víz alatt. McMurphy döngő léptekkel jön oda mellém a pulthoz, és a zsebébe van akasztva neki a két hüvelykujja, ahogy az elárusítónőnek mondja, hogy két karton Marlborót adjon neki. - Nem bánom, adjon hármat - teszi hozzá vigyorogva. -Nagy füstölést rendezek. A kopogás, az nem akart elállni még a gyűlésre se. Fél füllel hallgattam, hogy belezik ki Sefeltet, hogyan akarják a problémájával szembesíteni, és hozzáigazítani a valósághoz (- A Dilantin az oka! - ordítja elkeseredetten. - Ejnye, Mr. Sefelt, ha azt akarja, hogy segítsünk magán, akkor őszintének kell lennie hozzánk - mondja a Főnéni. - De ha egyszer muszáj, hogy a Dilantintól legyen, különben mitől lazulnának ki a fogaim? - És rávillantja az összest. - Jim, maga negyvenöt éves...), mikor véletlen odapillantottam a sarokban ülő McMurphyre. Most nem játszott a kártyacsomójával, s nem bóbiskolt el a képeslapja fölött, ahogy az utóbbi két hétben szokása lett a gyűléseken. Nem is volt elterülve a széken. Meredten ült, s kipirultan, villogó szemmel tekintett hol Sefeltre, hol a Főnénire. Amint elnéztem, zajosabb lett a kopogás. A szőke szemöldöke alatt kék csíknak látszottak a szemei, ahogy jártak a kettőjük közt, mintha a lapjárást lestek volna a pókerasztalnál. Éreztem, hogy egyszer csak tesz valami bolondot, amiért viszik föl a Zárt Osztályra. Láttam én ilyen nézést másoknak a szemében is, mielőtt a feketék nekiugrottak vclna. Belekapaszkodtam a székem karfájába, és félve vártam, hogy megtörténik, de azon kaptam magamat, hogy félek attól is, hátha nem talál megtörténni mégse. Nem szólt semmit, csak figyelte, hogy készítik ki Sefeltet, aztán félrefordult a széken, s azt hallgatta, mit habricskál össze a cigarettamegőrzésről Fredrickson, bosszúból a barátjáért. Pár perc elég volt, hogy kiadja a szufláját, aztán szokása szerint bocsánatot kért, és rákvörösen leült. McMurphy még mindig nem mutatta ki, mi a szándéka. Kezdtem lazítani a szorításomat a szék karfáján - gondoltam, talán tévedtem. Legföljebb még két perc volt hátra a gyűlésből. A Főnéni összerakosgatta a papírjait, belerakta a kosarába, aztán a kosarat az öléből letette maga mellé a földre. Egy pillanatig megállt a szeme McMurphyn, mintha látni akarná, ébren van, s figyel-e. Majd összefonta a kezét az ölében, végignézte a körmeit, mélyet lélegzett, s megrázta a fejét. - Sokat gondolkodtam, mit is mondjak maguknak, fiaim. Megbeszéltem a dolgot a doktor úrral, sőt a gyakorló orvosokkal is, és legnagyobb sajnálatunkra az az egybehangzó véleményünk alakult ki, hogy a házi munkák három héttel ezelőtt történt lelkiismeretlen elhanyagolásáért valamiféle büntetésben kell részesíteni magukat. - Felemelte a kezét és körülnézett. - Mindeddig vártunk, abban a reményben hogy jobb belátásra térnek, és bocsánatot kérnek engedetlenségükért. Azonban egyikük sem mutatta a megbánásnak legcsekélyebb jelét sem. Keze megint a levegőbe emelkedett, megelőzve a várt közbeszólásokat - mintha egy tarokkos mutatta volna fel kártyáit a Nővérszoba üvegfalának keretében. - Értsék meg végre: házi szabályaink nem önkényesek, hanem terápíkus értéküket illetően alapos megfontolás eredményei. Maguk közül akárhányan azért vannak itt, mert nem tudtak beleilleszkedni a külvilág társadalmának értékrendjébe, nem akarták magukra venni a szabályokat, megkerülték, külön utakat kerestek. Volt idő talán, a gyerekkorukra gondolok, amikor a társadalmi rend szabályainak semmibevételét elnézték maguknak. S tudták közben, hogy megszegik a szabályokat. Várták is érte a büntetést, ami bármilyen szükséges lett volna, elmaradt. Szüleiknek hibáztatható
engedékenysége lehetett kórokozója annak a bajnak, amely ide juttatta magukat. Abban a reményben mondom el mindezt, hogy belátják: a rend és fegyelem fenntartása kizárólag a maguk érdekében történik. S hogy ennyit elmondott, meghordozza tekintetét a helyiségben. Már kezd a sajnálkozás kiütközni neki az arcán azért a büntetésért, amit ki kell róni ránk. Egy pisszenés nincsen, csak az én fejemben megy tovább a lázas kalapálás. - Ilyen környezetben nehéz a fegyelmezés. Nyilván megértik, miért. Mit tehetünk magukkal? Le nem tartóztathatunk, kenyérre, vízre nem foghatunk senkit. Láthatják, milyen nehezünkre esett a büntetés kiszabása. Mit is tehetnénk? Rucklynak van egy javaslata, hogy mit tehetne a Főnéni, de meg se hallja. A nyaka nyekergő lassúsággal fordul, s közben megváltozik az arca is. Végül megfelel a saját kérdésére : - Valamely kedvezményüktől kell megfosztanunk magukat. Zendülésük körülményeinek gondos mérlegelése után úgy döntöttünk, hogy a legméltányosabb, ha a kártyajáték céljára átengedett zuhanyozó kedvezményét vonjuk el. Igazságosnak ítélik döntésünket? A Főnéni feje rezdületlen. Sehova se néz. De közben mindegyikünk odalop egy pillantást a sarokba. Még az Idültekben is fölébred a kíváncsiság, mit nézegetnek a többiek mind egyfelé, s ők is kinyújtják inas nyakukat, akár a kopasz madarak, és McMurphyre bámulnak - reménység remeg minden arcon. Mintha a kalapáló motor rákapcsolt volna az agyam járataiban. McMurphy mereven ül a széken, s vörös ujjával lustán dörzsölgeti az orrán végighúzódó varratot. Visszavigyorog a többiekre, illő sapkapöccintéssal nyugtázza a figyelmet, aztán visszanéz a Főnénire. - Ha tehát döntésünk méltányosságát nem vitatja senki, azt hiszem, időnk le is járt... A Főnéni elhallgat, és maga is jól megnézi McMurphyt. McMurphy vállat ránt, zajos sóhajjal térdére csapja két tenyerét, s rátámaszkodva fölemelkedik a székből. Nyújtózik egyet, ásít, az orrát dörzsöli megint, aztán nekiindul a Nappali hosszának, egyenest oda, ahol a Főnéni ül a Nővérkalicka előtt. Még a nadrágjába is jobban belerázza magát, ahogy megy. Látom, hogy késő visszatartani, akármi bolondság jár a fejében, és csak figyelem tehetetlenül, mint a többiek. Megy, feltűnően nagy, hétmérföldes léptekkel, a hüvelykujjai a zsebébe akasztva. A csizmája sarka szikrát üt a kövön. Megint az erdőirtáson dolgozó nagyhangú kártyás, a kajakos, nagyfejű ír gyerek, a tévéernyőről kilépő cowboy, aki megy döngő léptekkel a végzet elébe. A Főnéni szeme kiguvad, ahogy közeledik. Nem számított rája, hogy most fog majd tenni valamit. Ez lett volna az elsöprő győzelme McMurphy fölött, a rend végső helyreállítása. S most íme itt jön, és akkora, mint egy ház! Már nyitja a száját, és riadtan tekinget a feketék után, de McMurphy megáll, nem megy egész oda hozzája. Megáll az ablaknál, és mély hangon dörmögi el, hogy kellene neki cigaretta abból, amit délelőtt vett, azzal benyúl érte az ablakon át. Az üvegcserép hullik, akár a vízesés, és a Főnéni a füléhez kapja a két kezét. McMurphy kiveszi a nevével jelzett karton cigarettát, előhúz belőle egy csomagot, a többit szépen visszateszi, aztán odafordul a Főnéni viaszszobrához, és gyengéden kezdi sepregetni le róla, a válláról meg a fityulájáról az üvegszilánkokat. - Bocsánat, nagysám - mentegetőzik -, ezer bocsánat. Annyira ki volt pucoválva az üveg. Észre se vettem, hogy átnyúlok rajta.
Az egész nem telt két pillanatba. Azzal már fordult is meg, és hagyta ott a Főnénit, hadd rebegjen-rángjon magának. Jött vissza, keresztül a Nappalin, a helyére, s közben cigarettára gyújtott. A fejemben elállt a kopogás.
HARMADIK RÉSZ
Eztán jó darabig megvolt McMurphynek a kedve mindenben. A Főnéni csak várt, hátha valami eszébe jut, amivel megint fölülkerekedhetik. Annyit tudott, hogy kiesett egy menetből, és most veszti a következőt, de akkor se akarta elsietni. Először is nem volt neki sürgős McMurphyt elereszteni. A mérkőzés addig tart, ameddig csak ő akarja, amíg McMurphy el nem csúszik valamin, vagy amíg be nem adja a derekát, vagy amíg őneki eszébe nem jut egy olyan, hogy mindenkinek a szemében egyszerre helyreáll a tekintélye. Hanem addig még sok minden történt, amíg a Főnéninek az új hadicsel eszébe jutott. Aztán, hogy McMurphy a visszavonultságából ismét megjelent a színen, s hogy úgy mondjam, bejátszotta magát a Főnéni legszemélyesebb ablakába, az osztályon nagyon fölpezsdült az élet megint. McMurphy minden gyűlésen közreműködött, minden vitában benne volt - dörmögött, kacsingatott, tréfálkozott, csak azért, hogy egy vékony kis nevetést kicsiklandozzon valamelyik Hevenyből, amelyik tizenkét éves kora óta a száját elhúzni nem merészelte. Összehozott egy kosárlabdacsapatot, és rávette a dokit, hadd hozhassa be a labdát a tornateremből, hogy jobban össze bírják hangolni magukat. A Főnéni tiltakozott, mondván, hogy legközelebb már fociznak a Nappaliban és hokiz-nak a folyosón, de a doki ez egyszer megkutyálta magát, és nem engedett. - A játékosok közül akárhánynál határozott javulást tapasztaltam, amióta a kosárlabdacsapat működik, Miss Ratched. Ez pedig a kezdeményezés terápiás értékét bizonyítja. A Főnéni egy pillanatig döbbenten nézett rá. Ohó, szóval a doki is tornáztatja az izmait! Kioktató hangsúlyát megjegyezte magának egy boldogabb időre, mikor megint fölvirrad az ő napja, aztán csak bólintott s ment vissza a Nővérkalickába, kapcsolgatni-csavargatni tovább a műszertáblán. A gondnokságról jöttek, és betettek neki a keretébe egy nagy kartont, amíg majd az üveget bevágják méretre, mégis úgy ült mögötte, mintha mindent látna, ami megy a Nappaliba. Ült ott a karton mögött, mint a falnak fordított festmény. Csak várt szó nélkül, amíg McMurphy reggelente kinn rohangált a folyosókon a fehér bálnás nadrágjában, vagy snúrozott fönn a hálóban, vagy nikkelből való bírói sípjába fújva igazította el a Hevenyeket, hogyan lóduljanak neki az osztályajtótól, s hogy vigyék a labdát a folyosó túlsó végéig, az Elkülönítőig. Hallgatta a labda döngését és McMurphy őrmesteri vezényszavát: „Hajtás, a keserves édesanyátokat, hajtás!" Egymáshoz csak a legudvariasabb formán szólottak McMurphy szépen megkérte, nem-e volna olyan kedves odakölcsönözni a töltőtollat, hogy egy Rendkívüli Eltávozást kérvényezzen meg a kórházi főhatóságtól, aztán ott előtte megírta s odaadta a kérvényt a tollal együtt egy gyönyörű „köszönöm alássan" kíséretében - a Főnéni meg csak rá-
nézett az írásra, és pont olyan udvariasan biztosította, hogy „a Kari Gyűlés elébe fogja terjeszteni", ami nem telhetett három percénél többe, mert már jött is vissza, és közölte vele rendkívüli sajnálattal, hogy kérelmét terápiás okokból nem tartják időszerűnek. McMurphy köszönte a felvilágosítást, kifordult a Nővérkalickából, és úgy belefújt a sípjába, hogy az ablakok mérföldnyi körzetben megrepedeztek, s ráüvöltött a kollégákra: Fogjátok azt a labdát, a keserves édesanyátokat, hadd látom, hogy pereg le rólatok a gatya! Már egy hónapja itt volt az osztályon, úgyhogy jog szerint föliratkozhatott a folyosón a falitáblára a Kíséretes Eltávozás kérelmével, ami a csoportgyűlésen került mindig megvitatásra. Oda is ment a falitáblához a Főnéni tollával, és a „.....KÍSÉRETÉBEN" helyébe beírta: „Egy Candy Starr nevezetű muffal, akit még Portlandból ismerek." És akkora pontot tett utána, hogy a toll hegye beletörött. A kérelem ügyét néhány nappal később napirendre is tűzte a csoportgyűlés - pontosan aznap, amikor az üvegesek új ablakot tettek be a Főnéni asztala elejbe. Mikor aztán a kérelmét azzal utasították el, hogy Miss Starr nem látszik eléggé bizalomgerjesztő kíséretnek egy beteg mellé, McMurphy vállat vont, s azt felelte rá, hogy mindenki úgy keresi a kenyerét, ahogy tudja, azzal odament a Nővérkalickához, és megint kivett egy karton cigarettát az üvegen keresztül, aminek a sarkaiban még ott volt a friss gitt - aztán vérző kezével hadonászva megmagyarázta a Főnéninek, hogy ő azt hitte, csak a papundeklit emelték ki, és nem tettek üveget a helyére. -Mikor vágták bele ezt a rohadt táblát? Hisz ez kész veszedelem kérem! A Főnéni beragasztgatta a kezét a kalickában. Harding meg Scanlon közben előkotrották a papundeklit a szemétből, és visszaillesztették a keretbe. Ugyanarról a tekercsről használtak hozzája ragtapaszt, mint amelyikről a Főnéni vágott le McMurphy összeragasztásához. McMurphy ott ült egy széken, és rémes pofákat vágott, amíg kezelték, közben oda-odakacsingatott a Főnéni feje fölött Scanlonnak meg Hardingnak. A Főnéni arca olyan nyugodt volt, mintha zománcfesték födte volna. Az ingerültség másképp ütközött ki rajta. Ahogy azt a tapaszt szorosra rántotta McMurphy kezén, abból látszott, hogy a türelme fogytán. Nekünk is le kelletett menni a tornaterembe, és nézni a kosárlabdacsapatunkat Hardingot, Billy Bibbitet, Scan-lont, Fredricksont, Martinit és persze McMurphyt, amikor már a vérzés elég ideje elállott, hogy ő is beszállhasson -, amint az ápolók csapata ellen játszanak. Mitőlünk a két nagy fekete játszott az ápolók csapatában, ök voltak a legjobbak az egész mezőnyben, úgy rohangásztak föl-alá a pályán, mint két vörös nadrágos árnyék, és gépi pontossággal dobták egyik kosarat a másik után. A mi csapatunk kicsi is volt, lassú is, és Martini folyton olyan tagoknak passzolt, akiket csak ő látott, senki más, úgyhogy az ápolók húsz ponttal ránk vertek. Közben azért történt egy olyasmi is, amitől a győzelem érzése szállott tneg bennünket. Ahogy ott marakodtak a labdáért, a Washington nevezetű nagydarab feketébe belekönyökölt valamelyik, és a csapatának kellett őtet lefogni, hogy oda ne rohanjon, ahol McMurphy pöcögtette a labdát, mintha észre se vette volna, hogy a dühösen hadonászó feketének az orrából folyik a vér végig a mellén, akár a táblán a vörös festék, és hogy üvölt a többiekre: Erisszetek, hadd adok a pofájának! McMurphy ezután még több üzenetet hagyott a klozetton a tükörrel ellenőrző Főnéni részére, és Anonymand aláírással nagy rablótörténeteket jegyzett fel magáról az osztályos naplóban. Volt, hogy reggel nyolcig aludt. A Főnéni megdorgálta érte, de nem
volt a hangjának igazi fullánkja, McMurphy meg csak állt, és hallgatta a mondókáját, s végén azzal tette tönkre a hatást, hogy megkérdezte tőle, A-kosárkát, B-kosárkát, C-kosárkát visel, vagy egyáltalán kosárkában tartja-e? A többi Hevenyek is kezdtek rákapni a példájára. Harding már az összes gyakorló nővérekkel szemezett, Billy Bibbit teljesen leszokott az észrevételeinek nevezett irkálásról az osztályos naplóba, és amikor a Főnéni ablaka megint be lett csináltatva, és egy nagy X-et is meszeltetett rá, nehogy McMurphynek megint legyen kimagyaráznivalója, Scanlon vágta bele véletlen a labdát, még meg se száradt rajt az X. A labda kilukadt, Martini szedte föl a földről, mint a döglött madarat, és vitte be a Főnénihez a kalickába. A Főnéni állt, és dermedten nézte az újabb üvegzivatart az asztalán, Martini pedig szépen megkérdezte tőle, nem-e tudná ragtapasszal vagy valamivel neki eztet rendbe hozni.-Rendbe hozni? A Főnéni kikapta a kezéből a labdát, és belevágta a szeméttartóba. Mivel a kosárlabdaidény eszerint kitellett, McMurphy úgy határozott, hogy a horgászat lesz a következő közösségi sport. Újabb kilépőt kért, miután megbeszélte a dokival, hogy Florence mellett a Siuslaw-öbölben élnek barátai, akik szívesen elvinnének nyolc-kilenc beteget mélytengeri horgászatra, ha a főhatóság engedélyezné, és a táblán a kérőlapra most már kísérőnek „Két aranyos öreg nénit" írt föl, akik „egy kis házban laknak Oregon City határában". A gyűlésen megkapta az engedélyt a rákövetkező hét végére. Mikor aztán a Főnéni hivatalosan bejegyezte a kilépési engedélyt a törzskönyvébe, benyúlt gyékénykosarába, s előhúzott egy újságcikket, amit aznap reggel vághatott ki valamelyik lapból, és hangosan felolvasta a hírt, hogy „bár a halászat rendkívül gazdag eredménnyel kecsegtet ez évben az oregoni parton, a lazacok vonulása késői időre esik, s a tenger veszedelmesen háborog". Ezért, mondta befejezésül, meggondolandónak tartja a kirándulást. - Csakugyan érdemes meggondolni! - lelkendezett McMurphy. Lehunyta a szemét, és sziszegő nagy lélegzetet vett. - Az ám! A sószagot árasztó tengerháborgás! A hajón átcsapó emeletes hullám, küzdelem az elemekkel, hogy kitessék, mit ér az ember, s mit a lélek. Engemet sikerült rábeszélni, Miss Ratched! Akár ma este telefonálok, hogy lefoglaltuk a hajót! Velünk tart? A Főnéni válasz helyett odament a hirdetőtáblához? és kirajzszögezte rá az újságcikket. Másnap McMurphy kezdte fölírni a jelentkezőket, akiknek volt tíz dollárjuk beszállni a hajó bérébe, a Főnéni meg kezdte hozni be a hirtelen parti viharokról és hajóroncsokról szóló újságkivágásokat. McMurphy csak legyintett rá, és biztatta a kollégákat, hogy az ő két nagynénikéje a hullámokat lovagolta egész életében, egyik kikötőtől a másikig, egyik tengertől a másikig, és mindketten szavatolják, hogy olyan biztonságban lesznek, mint az anyjuk hasában - nem is, mint a nagyanyjuk hasában. Aggodalomra nincsen semmi ok. De a Főnéni ismerte az embereit. Az újságkivágások jobban rájuk ijesztettek, mint McMurphy gondolta. Azt hitte, rögtön mindenki föliratkozik, aztán az lett, hogy egyenként kelletett azt a párat is megagitálni. Még egy nappal az elutazás előtt két ember hiányzott, hogy a pénz a hajóéberre kilegyen. Nekem nem volt pénzem, de folyton az járt a fejembe, hogy mégiscsak föl kellene iratkozni. És ahogy mesélt a lazachalászatról, nekem úgy lett mindig nagyobb a kedvem. Tudtam, hogy hülyeség, mert ha föliratkoznék, az pont olyan volna, mint azzal jönni, hogy nem is vagyok én ám süket. Mert ha egyszer ezt a sok beszédet halászatról-hajóról meg bírtam, hallani, akkor az isten le nem mossa rólam, hogy tíz éve
mindent hallok, amit csak körülöttem bizalmasan beszél-nek. És ha a Főnéni meg találná tudni, hogy kihallgattam neki azt a sok ármánykodását, amit véghezvitt, mikor azt hitte, senki fültanúja nincsen, akkor az engemet villanyfűrésszel venne üldözőbe, és tenne afelől, hogy télleg siketnémát csináljon belőlem. Akármennyire szerettem volna elmenni, mégis nevettem magamban, hogy tessék: a siketet kell játszanom, hogyha hallani akarok. Kirándulás előtt való éjszaka az ágyba gondolkoztam ezen a siketségen, hogy most már évek óta nem mutatom senkinek, miket hallok meg, és azon töprengtem, tudnák-e még máshogyan is viselkedni. Aztán eszembe jutott, hogy nem is én kezdtem el a siketet játszani. Mások tettek úgy, minthogyha én olyan hülye volnák, hogy nem hallanám meg a beszédüket. Nem is csak azóta volt ez így, hogy a kórházba kerültem. Már azelőtt jóval úgy tettek, mintha siketnémával volna dolguk. A katonáéknál, akinek csak eggyel több csíkja volt, az mindjárt így kezelt. Valahogy az ilyenformától, mint én, mindjárt ezt a viselkedést várták. Már elemibe, emlékszek, azt mondták, hogy én nemigen figyelhetek, ezért aztán ők se nagyon figyeltek, ha én találtam mondani valamit. Itt az ágyban most csak azon spekuláltam, mikor is vettem először észre. Úgy emlékszek, egyszer nyáron, amikor még a Columbia mentén éltünk a falunkban . . . mintha ma lett volna ... nyár van ...... olyan tízévesforma lehetek, és kinn a kunyhónk előtt sózom a halat, s rakom ki hátra a rácsra száradni, mikor látom, hogy egy kocsi fordul le az országútról, és döcögve jön befele a faluba, a gaz közt húzza maga után a port, olyan vastagon, mintha teherautóoszlop közeledne. Figyelem, ahogy jön fel a dombnak, s áll meg a kertünk aljától valamivel lejjebb, de a por még egyre jön, beleütközik a kocsiba, szétverődik mindenfele, végén elül a sebes zsályán, szapukán meg a mindenféle gizgazon. Olyan az egész kocsi környéke, mint a vörösen izzó, füstölgő roncstelep. A kocsi ott egy helyt megtorpanik a verőfényben rezegve, míg a por leszáll. Tudom, hogy nem turisták, akik a fényképezőgépükkel jönnek, mert azok ennyire sose merészkednek be a faluba. Hogyha halat akarnak venni, kinn veszik meg az országúton - nem jönnek be, mert alighanem azt hiszik, hogy itt még mindig skalpolják és kínzócölöpön sütögetik a fehéreket. Nem tudják, hogy közülünk akárhány ügyvéd lett Portlandban, el se hinnék tán, ha mondanánk nekik. Az én bácsikám is komoly ügyvéd lett, de a Papa azt mondja, csak azért, hogy megmutassa - másképp ő is szívesebben szigonyozná a lazacot itt a vízesésnél. A Papa mindig mondja, hogy vigyázni kell, mert az embert mindig vagy beleerőltetik, vagy belelovalják valamibe, amit kellene vagy illene tenni, viszont ha nyakas az ember, és csak azért se teszi meg nekik, abból sincs haszon. A kocsi ajtói mind egyszerre nyílnak, és hárman szállnak ki belőle, ketten elöl, egy hátul. Indulnak föl a dombháton, kaptatnak föl, és látom, hogy az első két férfin kék öltöny van, a harmadikon meg, amelyik hátul szállt ki - ősz öregasszony -, azon meg olyan keményen feszül a ruha, akár a vér. Lihegnek s izzadnak akkorára, mire a zsályán keresztültörtetve fölérnek a mi kopár udvarunkba. Az első férfi megáll, és körbenéz a falu fölött. Tömzsi, kövérke kis ember, széles karimájú fehér kalapot visel. Megrázza a fejét, ahogy elnézi a hallétrák, használt kocsik, tyúkrekeszek, motorbiciklik, kutyák összevisszaságát. - Láttatok már ilyen fölfordulást ebben az életben? Mondjátok meg úgy őszintén, létezik ilyen fölfordulás?
Lekapja a kalapot a fejéről, és gondosan szárogatja feje vörös gumilabdáját, mintha félne, a zsebkendővel összekuszálja azt a ritka szép haját. - El bírjátok képzelni, hogy vannak emberek, akik így akarnak élni? Szólj már valamit, John! - Hangosan beszél, mivelhogy nincs a vízesés zajához hozzászokva. John ott áll mellette. Sűrű őszes bajszát egész föltolja az orra alá, hogy ne érezze a szagát a lazacnak, amin dolgozok, Az arcáról dől a verejték végig a nyakán, de a kék zakójának a háta is, látszik, át van izzadva. Valami könyvbe írogat, és folyton forog, nézi a kunyhónkat, a kis kertünket, a Mama vöröseszöld-sárga ünneplőit, amik kint száradnak a kötélen - forog, és már egy teljes kört körbetoporgott, mire énhozzám visszaér, és engemet is megnéz végre, pedig hát nem vagyok tőle három lépésre se. Odahajlik hozzám, aztán megint fölhúzza a bajszát, mintha én bűzlenék, nem is a hal. - Mit gondoltok, hol lehetnek ennek a szülei? - kérdi John. - Benn a házban? Vagy kinn a vízesésnél? Akár mindjárt meg is beszélhetnénk ezt az ügyet a főnökkel, ha már ide kijöttünk. - Én ebbe a kulipintyóba be nem megyek - jelenti ki a kis kövér. - Ebben a kulipintyóban - világosítja fel John a bajuszán átszűrt szavakkal - lakik a főnök. Brickenridge, ennek a törzsnek a főnöke, akivel az ügyet le kell bonyolítanunk. - Lebonyolítani? Az már nem az én dolgom. Engemet a becsületért fizetnek, nem a bratyizásért. A kijelentés nevetést csal ki Johnból. - Igaz is. Viszont valakinek tudatni kellene velük, mik a kormány tervei. - Ha még nem tudnák, majd megtudják hamarosan. - Pedig milyen egyszerű volna bemenni és megmondani neki. - Bemenni? Ebbe a koszfészekbe? Nyüzsögnek biztos benn a kószapókok. Azt mondják, az ilyen vályogvityillókban a téglák közt egész államok kitenyésznek. És a forróság odabe, arról ne is beszéljünk! Akár izzó kemencébe lépne az ember. Nicsak, mekkorára megnőtt ez a Hiawatha itt! Úgy látszik, ahova a nap süt, oda az eső is esik. Elneveti magát, s tovább szárítgatja a fejét, de amikor az asszony ránéz, hirtelen megszorul benne a szusz. A torkát köszörüli, beleköp a porba, aztán odasétál a hintámhoz, amit a Papa csinált nekem a borókafenyő aljába, s ott hintál, és legyezgeti magát a nagy karimájú kalapjával. Gyűlik bennem a méreg, ahogy meggondolom, miket mondott. Tovább beszélgetnek Johnnal a házunkról, a falunkról, a föld értékéről, és kezdem azt hinni, azért beszélnek mindezekről olyan nyíltan énelőttem, merthogy én úgyse tudok angolul. Valahonnét keletről jöhettek, ahol az emberek annyit tudnak az indiánokról, amennyit a mozikban mutatnak. Elgondolom, mennyire megszégyenülnek majd, ha megtudják, hogy értem ám, miket beszélnek egymáshoz. Várok még, hadd beszéljék ki magukat a melegről meg a házról, aztán elébük állok, és megmondom a kis kövérnek a legszebb iskolai angolságommal, hogy a mi vályogházunk hűsebb ám, mint akármelyik városi ház! Az iskolánál, ahova járok, annál meg biztosan tudom, hogy hűsebb, de még hűsebb a mozinál is a vízesés alján, pedig az jégcsapbetűkkel hirdeti, hogy „Hűtött nézőtér!". És már mondanám nekik, hogy kerüljenek beljebb, én meg elmegyek a Papáért a halásztanyára, mikor azt veszem észre, hogy rám se néznek, meg se hallanak. A kövér csak hintál, néz el a lávaszirt fele, amerre az emberek állnak a cövekre rakott halásztanyán - kockás inges foltok a távoli vízpárába. Mindegyre látni, hogy valamelyiknek kivágódik a karja, s lép egyet előre, mint
a vívó, aztán tartja föl az ötméteres szigonyát valakinek fölötte, hogy vegye le róla a fickándó lazacot. A kövér figyeli az embereket, amint ott dolgoznak a párafelhőben, és a szeme megrebbenik s nyög egyet, valahányszor a vízbe döfnek a szigonnyal. A másik kettő, John meg az asszony csak áll. Hármójuk közül egyik se tesz úgy, mintha hallotta volna, amit mondtam - nem, még elnéznek fölöttem, mintha szívesebben látnák, ha ott se volnák. Minden megáll egy pillanatig. Az a fura érzésem támad, hogy a nap most rájuk hármukra forróbb sugarakat ereszt. Pont olyan minden, mint máskor: a csirkék kapirgálnak a gaz közt a vályogházak tetején, szöcskék pattannak bozótról bozótra, a halrácsokról a gyerekek zsályafűzvirgiccsal zavarják föl a legyek fekete felhőit, mint a más nyári napokon. Csak a nap, az veri jobban ezeket az idegeneket, úgyhogy egyszerre látom ... az eresztéket, ahol össze vannak rakva. És szinte látom bennük a gépezetet is, ami próbálja földolgozni a szavaimat, próbálja elhelyezni ide meg oda, de nem találja a helyüket, azért aztán kihányja, s mintha semmit nem is mondtam volna. Meg vannak meredve mind a hárman. Még a hinta is megállt, ferdén a lengésben, mintha a nap sugarán akadt volna, és a kövér meredten üldögél benne, akár egy gumibaba. A Papa gyöngytyúkja egyszer csak elkezd kárálni fönn a borókafenyő ágai közt. Észreveszi az idegeneket, s ugatja, mint a kutya - azzal meg is törik a varázs. A kövér ordítva kiugrik a hintából, és gurul a porban, tarja a kalapját a nap elé, hogy lássa, mi csapja azt a nagy zajt a fa hegyibe. Mikor látja, hogy csak egy cirmos tyúk, kiköp, s fejébe csapja a kalapját. - Az énnekem a nézetem - mondja -, hogy amit elsőre megadunk ezért a ... világvárosért itten, az épp sok is lesz. - Meglehet. Mégis azt hiszem, meg kellene próbálnunk beszélni a főnökkel... Az öregasszony egy határozott lépést tett visszafelé, s ezzel félbeszakítja: - Nem - azt mondja. Most szólalt meg először. - Nem - mondja, s a hangja valahogy a Főnéni hangját juttatja az eszembe. Fölhúzott szemöldökkel tekint végig még egyszer a környéken. A szeme úgy ugrál, akár a számok a kasszagépen, ahogy végignéz a Mama gondosan kiaggatott ruháin, aztán bólint. - Nem. Ma nem beszélünk a főnökkel. Még nem. Azt hiszem, ez egyszer egyetértek Brickenridge-dzsel, bár más meggondolásból. Emlékeztek még, irataink között szerepel az az adat, hogy a főnök felesége nem indián, hanem fehér. Fehér asszony a városból. Bromdennek hívják. A főnök az ő nevét vette föl, nem ő a főnökét. Úgy is van, ha most szépen visszamegyünk a városba, és elhíreszteljük a kormány terveit, közben persze megértetjük az emberekkel, milyen előnyökkel járna itt a vízgyűjtő- és vízierőmű-építés, egy ilyen nyomortanya helyén, a vízesés mentében ... és aztán megírni az ajánlatot, és véletlenül a főnök feleségének címezni. Értitek? Azt hiszem, lényegesen egyszerűsödne a dolgunk. Elnéz a halászok fele, a régi rozoga, cölöpökre épült halásztanya iránt, ami már évszázadok óta ott áll, nől, terjed a vízesés sziklái közt. - Ha viszont most találkozunk az urával, s hirtelenében tesszük meg az ajánlatunkat, könnyen meglehet, hogy beleütközünk a hírhedt navajo csökönyösségbe és a ... jobb híján nem tudom, minek nevezni... honszeretetbe. Már mondanám nekik, hogy a Papa nem is navajo, de eszembe jut, hogy minek, ha egyszer rám se hallgatnak. Mit érdekli ezeket, melyik törzs melyik?
Az asszony elmosolyodik, és odabiccent a két férfinak, azazhogy pontosan egy mosolyt és egy biccentést juttat mind a kettőnek - föléleszti őket, aztán elindul egyenes derékkai a kocsi fele, és könnyed, fiatalos hangon beszél tovább: - Szociológiaprofesszorom nem győzte hangsúlyozni annak idején: „Minden helyzetnek van egy vezéregyénisége akinek az erejét lebecsülni nem szabad." Beülnek a kocsiba, és elporzanak, én meg csak ott állok és azon tanakszok, meg-e láttak, észre-e vettek ezek engem. Meg is voltam lepődve, hogy egy ilyen eset az eszembe jut. Mintha évszázadok teltek volna el, amióta a gyerekkoromból valamire visszaemlékeztem. Már annak is rettentően megörültem, hogy sikerül abbói az időből valamit fölidézni. Ébren feküdtem az ágyon, és aztán más minden is eszembe jutott, valahogy félálomban, mikor egyszerre csak olyasvalami zajt hallottam alólam, mint amikor az egér dió közt zörög. Kihajoltam, lenéztem az ágy alá, s láttam a fémnek a fényét, amint feszegeti le az agyonkérőzött rágógumijaimat a sodronyról. A Geever nevezetű fekete megtalálta, hogy hova dugdosom, és most zacskóba kaparta bele egy hosszú olló szétnyitott két csápjával. Kaptam is vissza a fejemet, meg ne lásson. A fülem hasogatni kezdett, annyira megijedtem. Elzavartam volna, hogy menjen a dolgára, hagyja az én rágógumimat, de akkor elárultam volna, hogy meghallottam a kaparászását. Azt figyeltem, nem-e észrevette mégis, amint lehajoltam, de legalábbis nem mutatta, mert csak a bizergést hallottam a sodrony közt, meg hogy potyognak bele az összekeményedett gumik a zacskóba - a jégeső kopogott így a házunk kátránypapír födelén. Aztán hallottam, hogy csettint a nyelvével, és vihorászik magában. - Hm-m-m-m-m. Teremtőm-Uram. Híha. Hányszor ez átrágta a készletit. Akár a kavicsok. McMurphy meghallhatta a motyogást, mert fölkönyökölt, lekémlelt az ágyam alá, mi megy ott ebbe a kései órába. Figyelte a feketének a munkáját egy pillanatig, aztán megdörzsölte a szemét, akár a gyerekek, hogy ébren-e van. Végén fölült. - Vesszek meg, ha ez nem fél tizenkettőkor képes ideállani ollóval meg papírzacskóval piszmogni! - A fekete merezzent, és a szemébe villantotta McMurphynek a zseblámpáját. - Mondd meg úgy őszintén, Samukám, mi az istent kaparászol te itt az éj leple alatt úgy mégis? - Nem magára tartozik az, McMurphy, aludjon csak nyugodtan. McMurphy lassan elvigyorodott, de azért nem hajtotta volna félre a fejét a zseblámpafénytől. A fekete egy idő múltával elbátortalanodott, hogy csak táncoltatja a lámpáját hiába a McMurphy hegyes orrán, kivillanó fogain meg a vállára tetovált párducon. Lekattintotta, és nagy nyögve nekifogott kaparászni megint, mintha nem tudom milyen nagy munkája volna azzal a gumival. - Ez is az éjjeli szolgálatosnak a kötelessége - magyarázta barátkozó hangon két nyögés közt -, hogy az ágy alját tisztába tegye. - Éjnek évadján? - Ide figyeljen, minekünk ki van adva pontba szedve a dolgunk, és az azt mondja, hogy a tisztaság, az egy huszonnégy órás kötelesség. - Ha a huszonnégy órából fél tizenegyig le bírsz csípni tévézéssel, akkor ezt se kellene annyira szigorúan venni, hogy az ágyból kaparj ki minket. Tudja-e az öreglány, hogy
tévézéssel töltitek a java műszakot? Mit gondolsz, mit szólna, ha a fülibe jutna? A fekete fölkászálódik, és leül az ágyam szélére. A fogát kocogtatja a zseblámpával, és vihorász. Olyan, mint egy kivilágított tök az arca. - Nahát lássa, így van ez a rágógumival - meséli nagy barátian McMurphynek, ahogy odahajlik hozzá. - Már én tudniillik évek óta töröm a fejemet, honnan veszi Bromden főnök a rágógumiját.. . mert pénze az sose nincs neki kantinra, és még azt se láttam, hogy egy darabot adott volna valaki neki, de a vöröskeresztes hölgytől se áll oda kunyerbálni... úgyhogy én csak lestem és vártam. És most tessék - Letérdepel, fölemeli a matracom sarkát és alávillant a zseblámpával. - Ehhez mit szól? Olyanok is lehetnek itten. amiken tízezerszer átrágta magát. Ez nagyon megtetszik McMurphynek. Elkezd nevetgérezni ő is. A fekete erre fölveszi a zacskót, megcsörgeti benne a gumijaimat, aztán megint nevetnek egy sort. A fekete szépen elköszön McMurphytől, közbe becsavarja a zacskó száját, minthogyha a tízóraiját tenné még el későbbre. - Hé, főnök! - súgja oda McMurphy nekem. - Kérdeznék én valamit. - Azzal elkezd dudorászni egy régi divatos dalocskát, ami a déli szeszcsempészek közt járta valamikor: - „Eláll-e, kérlek, ágylábon a mentagumid éjjeleket?" Először nagyon megmérgesedtem. Azt hittem, tréfát űz belőlem, akár a többiek. - „Ha begyúrod reggel megint - fújta tovább suttogva -, csinál-e mentás leheletet?" De ahogy figyeltem, kezdett csiklandozni a régi nóta. Próbáltam, hogy ne tessen, mert féltem, kitör rajtam a nevetés - nem is azért, amit McMurphy énekel, hanem ahogy látom magamat az énekében. - „Ez a kérdés rág engemet, amíg csak nincs rá felelet... Hogy bír ki a mentagumid egy lábon egész teleket?" Hosszan, csiklandósan kihúzta az utolsó hangját. Muszáj volt elnevetni magamat nekem is, hiába, és attól mindjárt megijedtem, hogy mi lesz, ha nem bírom elfojtani. De akkorra McMurphy kiugrott az ágyból, és kezdett kotorászni az éjjeliszekrényében. Összeszorítottam a fogamat, és töprengtem magamban, hogy most mit csináljak. Réges-rég nem árultam még azt se el, hogy valakinek a böffenését hallanám. Arra rezzentem föl, hogy becsapja az éjjeliszekrény ajtaját - akkorát szólt mint a liftajtó. Aztán egyszer csak azt mondja: - Nesze -, és valami ott világít az ágyamon. Egy egészen kis valami. Olyanforma, mint egy gyík. - Egyelőre nincs jobb, mint ez a Leves Narancs, főnököm. Ezt is Scanlontól nyertem el snóblin. - Azzal visszaszállt az ágyába. Én meg, jóformán meg se gondoltam, mit teszek, megköszöntem neki. Nem szólt erre mindjárt. Csak fölkönyökölt, és nézett - várta, mit mondok még. Ahogy a feketét nézte az előbb. Én meg a kezembe fogtam a csomag rágógumit, és még egyszer megköszöntem neki. Nem valami érces hangon, az igaz, mert a torkom berozsdállt, és a nyelvem nemigen akart forogni. Azt mondta rá aztán, hogy nincsen meg a gyakorlatom, s ezen nevetgélt egy kicsit. Én is próbáltam vele nevetni, de csak olyan kárálás lett belőle, inkább sírás, mint nevetés. Mondta, hogy ne erőltessem, mert neki van ideje kivárni reggel fél hétig. Azt mondta, hogy aki ekkorát hallgatott, az biztos közbe össze is spórolt egy csomó mondanivalót, azért aztán visszahajtotta a fejét a párnájára, és várta, hogy mondjam. Gondolkodtam, mit mondhatnék neki, de csak az járt az eszembe egyre, hogy nem lehet azt olyan
ügyesen szavakba összeszedni. Mikor látta, hogy semmi nem telik tőlem, összefonta a két kezét a feje alatt, és ő kezdett el beszélni. - Tudod, főnököm, épp az az idő járt az eszembe, mikor lenn a Willamette-völgyben, Eugene-től nem messze babot szedtem, és még tartottam szerencsémnek, hogy bevettek. A harmincas évek elején nem mindenkinek jutott munka. Nekem is meg kelletett mutatni a górénak, hogy bírok olyan gyorsan babot szedni, mint akármelyik felnőtt. Elég az eléghez, hogy én voltam az egy gyerek a bandába. Csupa fölnőttek dolgoztak körülöttem. Megpróbáltam beszédbe ereszkedni velük, de nem akartak észrevenni. . . Mit akarhat mondani egy ilyen nyimvadt-nyizerge kis vörös gyerek? Úgyhogy a nyelvembe haraptam. Hetekig szótlan dolgoztam mellettük, annyira bántott, hogy rám se bagóznak. Egy szó nélkül hallgattam el, miket beszélnek össze, egyik a nagybátyjáról, másik az unokaöccséről. Meg a szapulását annak, amelyik nem jött dolgozni. Négy hét telt el, és én meg se mukkantam. Már megkukultam, azt hittem, a rohadt bumburnyákjai közt. És csak lestem az alkalmat. Aztán az utolsó napon kinyitottam a pofámat. Beolvastam mindegyiknek külön-külön, mi minden seggfejnek elmondta a pajtása, amíg éppen nem volt ott. Akkor bezzeg meghallgattak. Úgy megkavartam a szart, hogy egymásnak mentek, és a végén elvesztettem a kilónként félcentes prémiumomat is, amit azért kaptam volna, mert egy napot nem mulasztottam a munkából. Addigra már eléggé rossz hírem kelt azon a környéken úgyhogy a góré akkor is énrám kenyte volna az egészet hogyha tökártatlan lettem volna, de így aztán, mondom, az az egy beolvasás, plusz hogy őtet is legorombította, az belekerült nekem vagy húsz dolláromba. Azzal együtt megérte. Egy darabig kuncogott a történetén, aztán odafordította a fejét énfelém a párnán. - Csak azt nem tudom, főnököm, te is arra készülsz-e hogy majd egy szép nap nagy pofát nyitol? - Nem - mondtam neki. - Az éntőlem nem telne. - Nem bírnál beolvasni nekik? Megy az könnyen. - Te ... te nagyobb vagy meg erősebb is, mint én - motyogtam. - Hogy mondod? Nem értelek, főnököm. Nyeltem, mert egy turha nem akart lemenni a torkomon. - Nagyobb is vagy meg erősebb is nálam. Te megteheted. - Hogy én? Ne bolondozzál már! Mérd magadat a többiek mellé. Egy fejjel magasabb vagy mindenkinél az osztályon. Nincs itt egy ember, akit kettébe ne bírnál törni! - Dehogyis. Valamikor nagyobb voltam, de már összementem azóta. Te megvagy kétszer akkora, mint én. - Hűha, te bizony bezsongtál! Mikor ide a lábamat betettem, elsőre azt vettem észre, hogy úgy ülsz ott egy széken, mntha állanál. Pedig én megmondom, én megjártam Klanatht, Texast, Oklahomát, Gallupot, de becsületistenemre te vagy a legnagyobb indián, akit életemben egybe láttam. - A Columbia-szurdokban születtem - próbáltam a hangom, ő meg kivárta, hogy mondom is tovább. - A papám törzsfőnök volt, és úgy hívták, Tee Ah Millatoona. Vagyis Legszálasabb-Fenyő-a-Hegyen. Pedig mink nem is laktunk hegyen. Gyerekkoromba, emlékszek, akkor volt a legnagyobb. És az anyám meg még kétszer akkora volt. - Akkor az már mekkora égbekiáltó nagy lehetett! - Hajjaj . . . nagyon nagy. - Mégis úgy rőfre.
- Egy szivar egyszer táncmulatságba végignézett rajta, és azt mondta, hogy legföljebb ha százhatvan centi, és vaságygyal együtt megadja neki a hatvan kilót. Első ránézésre. Pedig a mamám mindig nőtt ám. - Ne mondd már! Hova? - Nagyobbra nőtt, mint a Papa meg én együtt. - Szóval csak nőttön-nőtt. Hát ilyet én még indián asszonyokról se hallottam. - Nem is volt indián asszony. A városból került oda. - És hogy hívták? Bromdennek? Aha, várjunk csak, értem már. Vagyis azt akarod mondani, hogy városi asszony létére leadta magát egy indiánhoz, nem? Úgy már értem. - Nem. Nemcsak attól ment össze a Papa. Mindenki őrája szállt rá, mert olyan nagy volt, és nem akarta beadni a derekát, mindig a jobbik belátása szerint tett mindent. Azért aztán mindenki rászállt, ahogyan most rád is rádszáll mindenki. - Mégis kicsoda főnököm? - kérdezte McMurphy hirtelen komolyra fordított halk hangon. - Az Üzem. Az gyúrta évekig. És a Papa, amilyen nagy volt, bírta velük. Az Üzem azt akarta, hogy kiparcellázott vidéken éljünk. El akarta venni tőlünk a vízesést. Befurakodott még a törzsbe is, onnét felől is gyúrta. A városba egyszer egy sötét utcában elkapták, összeverték, és lenyírták a haját. Hajjaj... nagy ám az Üzem! De a Papa csak nem adta be a derekát, amíg a Mama mellett annyira kicsi nem lett a végén, hogy nem bírta tovább. McMurphy mindezekre jó darabig nem szólt. Aztán fölkönyökölt, rám nézett megint, és megkérdezte, miért verték össze a Papát, én meg azt mondtam, csak meg akarták mutatni neki, mi minden telik tőlük még, ha nem írja alá a papírt, hogy mindent átad a Hatóságnak. - Mit akart a Hatóság tőle? - Mindent. A törzset, a falut, a vízesést.. . - Most már emlékszek. Azt a vízesést mondod, ahol az indiánok lazacot szigonyoztak . .. még valamikor. Igaz is De mintha én úgy emlékeznék, hogy annak a törzsnek vala mi nagy kárpótlást fizettek ki... - Azt ígérték a Papának is. Erre ő azt mondta: „Azért mit lehet fizetni, ahogy az ember él? Azért mit lehet fizetni amiért él?" Ezt mondta. Nem értették. Még a törzs se. Csak álltak kinn az ajtókban, a kezükben a csekk, és akkor kérdezték a Papát, hogy most mi lesz. Akarták volna rávenni hogy fektesse be nekik a pénzt, vagy mondja meg, hova legyenek, hol vegyenek maguknak földet. De akkorra ő már nagyon kicsi volt. És mindig részeg volt. Az Üzem elbánt vele. Az Üzem a végén mindenkivel elbánik. El fog bánni az veled is. Nem tűri, hogy olyan nagyok, mint a Papa, ne legyenek benne, hanem a maguk feje után menjenek. Értel engemet? - Körülbelül. - Azért nem kellett volna azt az ablakot bevágni. Mert most észrevették rajtad is, hogy nagy vagy. És már tudják hogy be kell törni tégedet is. - Mint a vadlovat, mi? - Nem. Nem, te nem érted. Ezek nem úgy törik be az embert, hogy aztán ne bírjon ellenkezni! Ezek beletesznek dolgokat! Beleszerelnek! Akkor elkezdik, mikor látják, hogy nőlsz ki a markukból, de még akkor is szerelik beléd a szerkentyűket, amikor már kicsi vagy, és nincs megállás, csak ha végleg kikészülsz!
- Nyugodj meg, pajti. .. psztl - És hogyha ellenkezel, bezárnak valahova, és elveszik az erődet... - Csönd, csönd, főnök. Hagyd egy kicsit most. Meghallottak. Visszadől az ágyra, és nem szól. Azt veszem észre, beizzadtam a takaró alá. Aztán hallom a feketének a gumitalpa nyiszorgását, ahogy jön be a zseblámpával nézi, mi van. Fekszünk csöndben, aztán kimegy. - A végén már csak ivott - sugdosom tovább. Nem akar beállni a szám, végigmondom neki: - Már csak részegen láttam a cédrusok közt, és arra emlékszek, hogy valahányszor az üveget a szájához emeli, nem ő szívja meg, hanem az üveg szív belőle. Már egész összeaszalódott, elsárgult, nem ismerték meg a kutyáink se, úgy kelletett befuvarozni a végén Portlandba. Ott is halt meg. Nem mondom, hogy ezek ölték meg. Ezek nem ölnek. Ezek mást tesznek az emberrel. Nagyon elfogott az álmosság. Nem is akartam volna többet mondani. És ahogy visszagondoltam arra, amiket összebeszéltem, mintha én nem is ezt akartam volna. - Vadakat beszélek, mi? - Vadakat hát - mondja, és megfordul az ágyon. - Vadakat, bizony, főnököm. - Nem az jött ki belőle, amit akartam. Nem bírok mindent elmondani. Ennek meg így nincsen teteje. - Én nem azt mondtam, főnököm, hogy teteje nincs, ha-nem hogy vadakat beszélsz. Erre megint akkorát hallgatott, hogy már azt hittem, elnyomta a buzgóság. Bántam, hogy nem mondtam jojcakát neki. Néztem, alszik-e, de el volt fordulva. A karja nem volt benn a takaró alatt, úgyhogy a félhomályban láttam is a rátátetovált ászokat, nyolcasokat. Mekkora karja van, gondoltam magamban, épp mint nekem, amikor még futballoztam. Át akartam nyúlni, hogy megtapintsam a tetoválását neki, hátha nem is él. Nagyon csöndesen fekszik ottan, mondtam magamban, meg kellene tapintani, hogy él-e még... Hazudok. Tudom én, hogy él. Nem azért akarom én megtapintani. Azért akarom megtapintani, mert férfi. Most is hazudok. Vannak itt mások is férfiak. Azokat is tapogathatnám. Azért akarom megtapintani, mert én is ilyen csíraféle vagyok! De ez is hazugság. Egyik félelem a másik hátán. Ha csira volnék, akkor mást is akarnék csinálni vele. Azért akarom csak megtapintani, mert az, aki. Ahogy nyúlnák át a karjához, azt mondja: - Mondd csak. főnököm - s a másik oldalára vetődik át, takaróstul, felém -, miért nem jössz el velünk holnap erre a halászkirándulásra? Nem mondok semmit. - Mondjál valamit! Szerintem piszok nagy cirkusz lesz. Tudod, ki lesz az a két nénikém, aki elkísér bennünket? Először is nem a nagynénikéim, te azt ne hidd, mert inkább meztelenyen táncolnak, és a portlandi bárokba fogják a vastag halat. Ehhez mit szólsz? Erre már megmondtam neki, hogy én szegénységi alapon vagyok itt. - Hogyhogy? - Hát hogy le vagyok égve. - Ja? - azt mondja. - Ez nem is volt az eszembe. Egy darabig megint hallgat, csak dörgöli a sebhelyet ott az orrán. Aztán megáll neki az ujja. Fölkönyököl, és rám néz. - Főnököm - mondja, s végigmér -, amikor még a régi formádba voltál, két méter fölött
nem tudom mennyivel, és a súlyod is megvolt hozzá, akkor meg bírtad volna emelni azt a műszertáblát a zuhanyozóban? Ez már nekem is eszembe jutott. Nem lehet sokkal nehezebb, mint az olajoshordók, amiket a katonáéknál kelletett emelni. Mondtam erre neki, hogy tán valamikor bírtam volna. - És hogyha megint megnőlnél, akkor megint meg bírnád emelni? Mondtam, hogy asszem, meg. - Az engem nem érdekel, hogy mit hiszel, én azt akarom hallani, megígéred-e, hogy fölemeled, ha megint megnőlsz! Mert ha megígéred, akkor nemcsak az én külön-a-te-részed-re-induló izomfejlesztő kurzusomban vehetel részt díjtalanul, hanem eljöhetsz a tízdolláros halászkirándulásra ingyér! -Azzal megnyalja a szája szélét, és visszafekszik. - Még egyszer jól jöhet ez nekem is! Jókat gondolhat magába, mert látom, rázza a nevetés. Amikor megkérdem tőle, hogy akarna megint megnöveszteni, a szája elé teszi a kezét, úgy csitít. - Hogy gondolod, majd ilyet én kibeszélek? Nem ígértem, hogy azt is megmondom! Hajjaj! Hogy az ember megint nagyra fölfuttasson valakit, annak a titkát nem lehet kibeszélni, mert mi van, ha az ellenségnek a fülébe jut? Még te se fogod tudni mindig, hogy mi történik veled! De arra a becsületszavamat adom, hogy ha rendszeresen látogatod a kurzust, akkor az eredmény meglesz. Kiszáll az ágyból, és a két térdére támasztja a kezét. A Nővérkalicka felől beszüremlő fény megakad a fénylő fogain s a szemén, ahogy az orrán át célba vesz vele. A kupec rábeszélő hangja duruzsol a fülembe. - Az lesz az eredmény, hogy Bromden nagyfőnök megy hétmérföldes léptekkel végig a sugárúton, és férfiak, nők, gyerekek mind dűlnek hátra, neki a falnak, úgy néznek föl rá: „Hejnye, miféle óriás megy itten, hogy minden lépte egy buszmegálló, és a telefondrótok alatt hajtja el a fejét? Jön, gázol át a városon, és csak a szüzek mellé ereszkedik le, Máskülönben a többi muffok ne is sorakozzanak, csak ha akkora csöcsük van, mint a lufbalom, és megvan az izmos fehér lábikrájuk hozzája, hogy össze bírják kulcsolni egy ilyen hatalmas óriásnak a hátán, és az a jó kis leves-mézes-meleg nuni..." És duruzsolta, szőtte fonta tovább a meséjét ott a sötétben, milyen is lesz, ha a férfiak tehetetlen néznek föl rám, és a nők vágyakozva lihegnek. Aztán mondta, hogy most mindjárt megy is ki, és írja föl a nevemet a jelentkezők közé. Fölállt, lekapta a törölközőt az ágy végéből, a dereka köré tekerte, fejébe csapta a sapkáját, s megállt az ágyamnál. - Hajjaj, én már látom, ahogy a nők gáncsolnak el, és kapnak a lábod után ... A karja hirtelen kinyúlik, egy rántással eloldja a lepedőt, amivel az ágyhoz kötöztek, és már a takarókat le is kapta rólam, úgy maradtam ott, pucéron. - Nicsak ni, főnök! Ott van a! Mondom én! Máris vagy húsz cantit nőttél! Azzal nagy nevetve megy ki az ágysor közt a folyosóra. Két kurva jön le értünk Portlandból, és bárkán visz ki minket a mélytengeri halászatra! Az ágyba megmaradni nehéz volt fél hétig, amikor a villanyt gyújtották a hálóba. Én keltem elsőnek, s mentem ki a folyosóra megnézni a listát a Nővérkalicka mellett a hirdetőtáblán, hogy lássam, rajta-e van a nevem. JELENTKEZÉS A MÉLYTENGERI HALÁSZATRA - nagy nyomtatott betűkkel ez volt legfölül, alatta McMurphy írta föl magát elsőnek, és Billy Bibbit volt a második mindjárt McMurphy után. Utána Harding jött, és negyediknek Fredrickson, mind számmal jelezve, egészen a tízig, de a tíz mellett még nem volt név. Engem írt föl kilencediknek. Vagyis hogy kiszabadulok innét egy
napra és két kurvával egy halászkirándulásra. El kelletett mondjam magamba egypárszor, hogy elhiggyem. A három fekete elébem csusszant, ahogy ott a táblát olvastam, szürke ujjukkal huzigálták alá a neveket, s ahogy az enyémet meglátták, hátravigyorogtak rám. - Mit gondolsz, ki véste föl a főnököt ide? Indiánok nem is tudnak írni! - Honnét veszed azt, hogy az indiánok olvasni tudnak? Még ebbe a kora reggeli órába friss volt a keményítés a fehér ruhájukban, úgyhogy mintha papírba lettek volna csomagolva, úgy zörögtek. Süketül néztem rájuk, ahogy rám nevettek, mintha nem is tudnám, miről van szó, de mikor odanyomták a seprűt, hogy álljak neki a folyosónak, hátat fordítottam nekik, és szépen visszamentem a hálóba. Gondoltam magamban, ott egyen meg benneteket a fene. Ha egyszer az ember két kurvával indul halászni Portlandba. akkor oda se néz az ilyeneknek. Kicsit féltem azért, hogy csak úgy otthagytam őket, mert eddig még a feketéknek mindig szót fogadtam. Megfordultam, s láttam is, hogy jönnek utánam a seprűvel. Jöttek volna be a hálóba utánam, ha McMurphy ott nincs, és nem rendezi a cirkuszt - ott ugrándozott az ágysorok közt, és csépelte ki az ágyból törölközővel, aki csak föliratkozott, úgyhogy a feketék nem akarták vállalni a kockázatot egy kis kosz föltakarítása miatt. McMurphy egész előrehúzta a motorossapkáját a homlokára, hogy tisztára mint egy hajóskapitány olyan volt, és hozzá még a singapore-i tetoválása is ott virított a vállán. Düledezve járta most az ágyak közét, mintha födélzetén imbolyogna, és az árbocmester sípolásához hasonlóan huhogott bele az öklébe. - Szenvedjétek föl magatokat a födélzetre, rumoshordók, vagy a széloldalról gurítlak le benneteket, ahányan vagytok! Megkongatta a Hardingtól szomszédos ágy lábát a keze bütykivel. - Hat harangkondulás, és egyenesbe vagyunk! Indulj, bolha, lódulj, zsák! Akkor vett észre, hogy ott állok az ajtóban. Jött oda, és barátságosan megdöngette a hátamat. - Nézzétek meg a nagyfőnököt! Előttetek a jó tengeri halász díszpéldánya! Hajnalhasadáskor kimegy gilisztát ásni. Jó lesz, ha követitek a példáját, szárazföldi patkányok! A földélzetre mind! Fölvirradt a nagy nap! Nem ágyba szállunk, hanem tengerre! A Hevenyek morogva kapkodtak a törölközője után, és ébredeztek az Idültek is - a fejük kéklett a vértelenségtől, ahogy a lepedőkötések elszorították nekik a mejjüket, és tévetegen nézelődtek szanaszét a hálóban, míg a végén rajtam tapadt meg a vizenyős, pisla, gyanakvó szemük. Azt nézték, hogy húzom magamra a meleg holmikat a kiránduláshoz. Megindult bennem a lélek a nézésüktől. Azt valahogy megérezték, hogy én vagyok az egy Idült, aki jelentkezett. Csak néztek - tolószékükbe száradt öreg szivarok, a katéterek, akár az indák, odakötötték őket mindörökre, ahogy fonódtak rá a lábuk szárára -, néztek, mert alighanem az ösztönük megsúgta nekik, hogy én megyek. Biztos irigyek is voltak, hogy nem ők mennek. Ezeknek már csak szimatuk meg a megérzéseik voltak, mert az embert már annyira kikezelték belőlük, hogy az állati ösztönük vette át a vezényszót (öreg Idültek néha fölriadnak éjszaka, és hátravetett fejjel vonítanak, mikor valamelyik kollégájuk meghal a szobában), viszont annyi ember még maradt bennük, hogy irigyek is bírnak lenni. McMurphy kiment, megnézte a listát, aztán visszajött, és megpróbált még egypár Hevenyt rávenni, hogy iratkozzanak föl. Járt az ágyak közt, rugdalta az olyan ágyak
lábát, amikbe még mindig ott feküdtek, takaró a fülükre húzva, és magyarázta nekik, milyen nagy dolog az, ha az ember áll kinn egy üveg rummal a fedélzeten, míg a vihar veri, és dacol az elemek haragjával. - Gyerünk, hordárok, még egy jelentkező kell, és kivan a legénység! De már senkit nem bírt rábeszélni. A Főnéni elijesztette a többieket a viharos tengerről, az elsüllyedt hajókról szóló újságkivágásaival, és vagy egy félóráig úgy látszott, a végén nem lesz ki mégse a legénység, amikor a Nappali nyitására álltunk sorba, és egyszer csak George Sorensen állott oda McMurphy mellé. A nagy, fogatlan, csontos svédet a feketék elnevezték Csutak George-nak, mert örökké a tisztálkodással van elfoglalva. Namármost ez az öreg jön oda a folyosón, a lába két lépéssel elébb, mint a feje (mert azon van mindig, hogy akivel beszél, attól az arca mentől messzebb legyen), jön és odaáll McMurphy elé, és motyog valamit a keze mögött. Nagyon félénk ember. A szemébe szinte sose lehet belátni neki, annyira mélyen a szemöldöke alatt hordja, máskülönben is a nagy tenyerével elfödi majd az egész arcát. A feje úgy inog, akár a varjúfészek a nyárfa hegyibe. Addig motyog, amíg McMurphy fölnyúl, és elhúzza a kezét az arca elől, hogy kijöhessenek a szavai. - Most mondjad még egyszer, George. - A giliszta - azt mondja -, az nemigen lesz jó . .. legalábbis a pisztránglazachoz nemigen. - Nem-e? - néz rá McMurphy. - Én nem bánom. George, engemet meggyőzhetel, ha megmondod, miféle gilisztáról beszélsz. - Mintha azt hallottam volna, hogy Mr. Bromdent dicséred, amért kiment kora hajnalba gilisztát ásni. - Emlékszek, papám, emlékszek. - Arra mondom, hogy a gilisztákkal nem lesz szerencsétek. Az odáig igaz, hogy ebbe a hónapba vonulnak a pisztránglazacok ... az idáig igaz is. De azok a heringre kapnak. A heringre hát. Először heringre kell pecázni, majd azokkal megjön a horgászszerencsétek. A hangját fölvitte mindig a végén - szeren-cseeé-tek? -, mint hogyha nem mondaná, hanem kérdené. A nagy állát egyszer-kétszer megbillenti McMurphynek - már a reggel annyit csutakolta, hogy majd a bőrt leszedte róla -, aztán becélozza vele a sor végét, és megindul. McMurphy visszahívja : - Hallod-e, várj egy szóra, George! Úgy veszem ki a szavadból, hogy te értel a halászathoz. George megfordul, és visszaüget McMurphyhez - a lába annyira előtte jár, mintha ki akarna menni alóla. - De mennyireeeee! Huszonöt évig húztam a gyalmot a Félhold-öböltől Puget Soundig. Huszonöt évig halásztam .. . aztán egyszerre csak így összekoszolódtam. - Odatartja a kezét, hogy mi is lássuk, milyen koszos. Mindenki odahajlik, és nézi. Én ugyan koszt nem látok rajta, hanem a hegeket igenis látom mélyen neki a fehér tenyerébe az öregháló sok ezer mérföldes vonásától. Egy percig tartja, aztán összekapja, és dugja el a pizsamakabátja zsebébe, mintha azzal is koszolódna, hogy nézzük. Rávigyorodik McMurphyre, s az ínye úgy világít neki, mint a sós lében pácolt malachús. - Volt nekem egy jó sajkám, negyven láb volt a hossza csak, de a merülése, az tizenkét láb volt neki, és tikfának meg tölgynek a színtiszta gesztjéből ácsoltam. - A sarkán s a lábujjhegyén egyensúlyoz, mint hogyha nem állna meg alatta a padló. - Bizony, kiváló
egy sajka volt! Azzal fordulna is megint, de McMurphy megállítja. - A teremburádat, te George, miért nem mondtad, hogy halász a mesterséged? Úgy szervezem itt ezt a kirándulást, mint hogyha én volnák az Öreg Halász is, meg a Tenger is, viszont magunk közt maradjon, ha itt a fal a száját el nem jártatja, hogy életemben egyszer voltam csak födélzetén, akkor is a Missouri csatahajón, és a halról meg éppenséggel annyit tudok csak, hogy enni jobb szeretem, mint tisztogatni. - Pedig tisztogatni se nehéz, csak egyszer mutassa meg valaki a forszááááát. - Nohát, George, akkor te leszel a kapitányunk vagy senki, és majd tőled tanuljuk a forszokat. George hátrabillenik, úgy rázza a fejét. - Koszosak ám azok a hajók már... Minden nagyon összekoszolódott azóta. - Hagyjuk ezt a számot. Amit hajót mink szereztünk, az le van sterilizálva a tatjától az orráig, az úgy fénylik, akár a mészáros kutyájának a foga. Te máskülönben se lehetel piszkos, George, hiszen te leszel a kapitány. Még a csalit se kell rátenned a horogra, te csak ott kapitánykodsz fölöttünk, s osztod a parancsokat a szerencsétlen szárazföldi patkányoknak .. . Hogy tetszik? Látni, hogy George nagy kísértésbe van, abból, ahogy a kezét törölgeti a pizsamakabát ja zsebében, de váltig mondja, hogy mégis hátha koszos talál lenni. McMurphy minden beszédtehetségét bevetette, de George egyre a fejét rázta még akkor is, amikor a Főnéni a kulcsát fordította a hátsó folyosó ajtajában, és gördült be szépen csodahordó kis kosárkájával, s rá-rákattintotta a gépies mosolyát mindenkire, aki mellett csak elment a sorban. Láttam azt is, hogy McMurphy észreveszi, mennyire hátrahajlik George, s milyen morcosan ráncolja a homlokát, mikor a Főnéni elmegy mellette. Amire elment télleg, McMurphy félrebillenti a fejét, s nagyot kacsint George-ra. - Mit szólsz te ahhoz, George, amiket ez itten összehordott a viharos tengerről meg a mindenféle veszedelmekről? - Bizony az óceán lehet igen haragos is . . . igen-igen haragos. McMurphy szeme elkíséri a Főnénit a nővérszoba ajtajáig,, aztán visszavillanik George-ra. Hogy ennyi szem rajta függ,. George jobban tördeli a kezét a pizsamakabát ja zsebében, mint valaha. - De a szentségit! - tör ki egyszerre. - Azt hiszed, engemet a meséivel elijeszt? Elhiszed te azt? - Nem hiszem én, George. Énnekem csak azon jár az eszem, hogy mi lesz, ha te nem jössz velünk, és valami nagy vihar vagy mi ránk csap, és ottveszünk az utolsó emberig, akkor mi lesz? Én egyszer a hajókázáshoz nem értek semmit, de még azt is megkérdem, tudod-e, ki az a két nőce, aki minket elkísér? A dokinak azt mondtam, hogy a nagynénéim, két halász bánatos özvegye. Nahát, neked megsúgom, hogy tengeren még azok se cirkáltak, inkább csak az aszfalton. Ha baj van, azok se tudnak többet, mint én. Nagyon elkelnél te ott, George. - Szippant egyet a cigarettájából, aztán megkérdi: - Tíz dollárod van, ha nem sértelek? George a fejét rázza. - Nincs hát. Gondoltam. Mindegy, most már mit számít. Pár napja rájöttem, hogy ezen a bolton úgyse fogok keresni. Ne! - Azzal kihúz egy ceruzát a zöld zubbonya zsebéből, szépen megtörölgeti az inge szárnyán, és odatolja George-nak. - Mivelhogy te leszel a kapitány, ötért is eljöhetsz. George körbenéz rajtunk, és nehéz helyzetében igencsak vonogatja a szemöldökét.
Végén kivillaník a pácolt ínye, és elveszi a ceruzát. - De a szentségit! - mondja, és viszi a ceruzát, írja föl magát az utolsó helyre. McMurphy reggeli után, ahogy a folyosón végigmegy, megáll a táblánál, s odaírja a George neve mellé - K.P.T.NY. - nyomtatottal. A kurvák késtek. Már kezdte mindenki azt hinni, hogy nem jönnek, mikor egyszer csak McMurphy elkiáltotta magát az ablakban, és mind rohantunk oda nézni. Mondta, kogy ők azok, de csak egy kocsit láttunk lenn meg egy nőt, pedig mink kettőre számoltunk. McMurphy kikiáltott neki az acélhálón, amikor megállt a parkolóban, és a nő jött is szaladvást át a gyöpön, egyenest az osztály felé. Helyesebb is volt meg fiatalabb is, mint vártuk. Közben mindenki megtudta, miféle nénikék jönnek, és mindenki vadakat képzelt. A vallásosabbaknak nem is tetszett az egész. De most, amint néztük, hogy jön az osztály felé, s a nagy zöld szeme fönn az ablakon, a haja meg, a hosszú varkocsba font haja ugrál minden léptével, mint a rézrugó a napon, most csak az volt az eszünkben, hogy itt jön egy lány, egy nő végre, aki nincs talpig fehérbe, mint hogyha mélyhűtötték volna - hogy a kenyerét mivel keresi, az az ő dolga. Egyenest rontott oda az acélhálóhoz, ahol McMurphy állott, beleakasztotta az ujját a hálóba, s fölhúzódzkodott rajta. Lihegett a futástól, s akkora lélegzeteket vett, hogy azt hittem, kiolvasztja vele az acélhálót. Még sírt is egy kicsit. - McMurphy, te bitang!... - Hagyjuk ezt a számot. Hol van Sandra? - Foglalt, nem bír elszabadulni. Hát te, te bitang, te hogy vagy? - Foglalt? - Az a helyzet - a lány az orrát törölgette s vihogott -. hogy Sandy, képzeld, férjhez ment. Emlékszel még Artie Gilfillianre, Beavertonból? Mindig valami cikis cuccal szokott jönni, vízisiklót, fehéregeret vagy másmilyen cikis cuccokat szokott a zsebéből előhúzni, emlékszel? Tisztára buggyant. - Jézus körösztje! - nyögött föl McMurphy. - Mégis mit gondolsz, hogy fogok én egy rohadt Fordba tíz ürgét besuvasztani, Candy? Ezt hogy adta össze Sandra, ezt szeretném tudni! A lányon látszott, hogy nagyon gondolkodik, s már majdnem kész a válasszal, amikor a hangosbeszélő a mennyezeten kattanik, és a Főnéni beleszól, hogy ha McMurphy az ismerősével akar beszélgetni, akkor az ismerős tartozik bejelentkezni a Főbejáratnál, nem pedig az egész kórházat fölbolydítaní. A lány eleresztette az acélhálót, s elindult a Főbejárat felé, McMurphy meg ellépett az ablakból, s lezöttyent egy székre a sarokban, Anyátok ne sirasson - mondta kókadtan. A legkisebbik fekete erisztette be a lányt az osztályra, s elfelejtette az ajtót bezárni mögötte (biztos lehúzta érte a gyufát később) s a lány végigbillegett a folyosón, el a Nővérkalicka előtt, ahonnét a nővérek jeges pillantása próbálta lehervasztani a kedvét, és jött be a Nappaliba pár lépéssel a doki előtt. A doki éppen fordult volna be egy csomó papírral a Nővérkalickába - ránézett a lányra, a papírokra, aztán megint a lányra, és két kézzel kapott a szemüvege után. A lány a Nappali közepén állt meg, mert azt vette észre, hogy bámész, zöld egyenruhás alakok fogják körbe, és olyan. csend van, hogy a gyomruk korgását hallani, és hogy végig az Idültek során egyre-másra esnek ki a katéterek. Egy percig is állhatott ott, amíg McMurphy előkerült, addig jól telivette a szemét
mindenki. Kék füst kanyargott a mennyezet táján - a szerkentyű vághatott ki, amivel megpróbálták helyreigazítani, hogy ilyen vidoran robban be ide -, először leolvasta őtet elektronikusan, aztán betáplálta magába az eredményt, és rájött, hogy ez nem olyan, amivel kezdeni bír valamit, erre kiégett, mint egy öngyilkos gép. Fehér melegítőing volt rajta, mint McMurphyn, csak szűkebb, és fehér tornacipő, és a farmernadrágját a térdétől levágta, hogy több mozgása legyen a lábának, de a nadrág hátralevő részén is elég szűkmarkúan bánt az anyaggal. Láthatták már őtet többen is, még kevesebb ruhában is, mégis az volt a fura, ahogy ott illegett zavarában, mint a süldő lány a színpadon. Senki nem szólt egy szót se. Csak néztek. Aztán Martini odasúgta, hogy az aprópénznek a föliratát el lehet olvasni, ami a nadrágja zsebibe van, úgy feszül rajta - viszont ő közelebb állt hozzája, mint mink. Igazi hangot először Billy Bibbit adott, de nem szóval, hanem csak egy hosszú, majdhogynem keserves füttyel fejezte ki, mennyire fölötte van a lány a várakozá-sunknak. Candy elnevette magát, és nagyon köszönte a bókot. Bibbit elvörösödött, erre Candy is elvörösödött és nevetett. A nevetése megoldotta a helyzetet. Az összes Hevenyek csődültek oda, és mind egyszerre akartak beszélni vele. A doki Harding ruháját rángatta, hogy mondja már, ki ez.. Végre McMurphy is felállt a székről, és odament Candyhez a tömegen át. Candy, amikor meglátta, a nyakába akaszkodott. - McMurphy, te bitang! -, aztán zavarba jött, s elvörösödött megint. Ilyen irulva-pirulva becsületistenemre nem nézett ki többnek tizenhat-tizenhét évesnél. McMurphy körbe bemutogatta mindenkinek, és Candy mindenkivel kezet rázott. Mikor odajutott Billyhez, újból megköszönte neki a füttyöt. Aztán a Főnéni kisuttyant a Nővérkalickából, és mosolyogva megkérdezte McMurphyt, hogy akar mindnyájunkat beleültetni egy kocsiba, amire McMurphy megkérdezte, nem kérhet-e kölcsön egy személyzeti kocsit, s akkor a társaság egyik felét azzal vihetné, amire a Főnéni rögtön rácitált egy tiltó rendszabályt, mint ahogy várható volt. Hozzátette, hogy ha más jogosítvánnyal rendelkező személy nem áll rendelkezésére, aki az Időleges Gyámsági Nyilatkozatot aláírhatja, akkor a társaság felének itt kell maradnia. McMurphy közölte vele, hogy az ötven dollárjába fáj neki, mivelhogy vissza kell fizetni a tíz dollárokat az itthonmaradottaknak. - Sőt megtörténhet - állapította meg a Főnéni - , hogy az egész utazást semmisnek kell tekinteni, és a befizetett pénzeket mind, de mind visszatéríteni. - A hajót már kibéreltem. A tulajnak leadtam a hetven dollárt, azt már nem lehet visszaszedni. - Hetven dollárt? Igazán? Úgy emlékszem, azt mondta a betegeknek, hogy a kiránduláshoz száz dollárra van szükség, plusz még a maga tíz dollárjára, igaz, McMurphy? - Abba a benzinköltség is bele volt számolva oda-vissza. - Az még nem kerül harminc dollárba, ha a benzin ára föl nem ment, ugyebár? És bájosan, várakozón mosolygott McMurphyre. McMurphy az égre emelte a két kezét, s fölnézett. - Húha, a kerületi ügyésznő őnagyságát nem létezik belógatni? Hát persze hogy. Ami maradt, azt megtartottam magamnak. A többiek se igen gondolkodtak volna másképp. A fáradságért is jár valami... - Az elgondolás azonban nem vált be - szögezte le a Főnéni, s csak úgy sugárzott az arcáról a rokonszenv. - Az ilyen apró-cseprő pénzügyi manipulációkba előbb-utóbb hiba
szokott csúszni, igaz, Randle? Bár, ha meggondolom, eddig csodálatos módon elvitte szárazon. - Mosolyogva eltűnődött ezen, s mindjárt tudtam, hogy csendes tűnődése tárgyát nem fogja örökké magának tartani. - Igen. Minden Hevenytől van már nyugtatványa kisebb-nagyobb tartozásáról... akár egyszer veszthet is a játékon, nem gondolja? El is hallgatott, mert észrevette, hogy McMurphy már nem figyel rá. A dokin volt a szeme. A dokinak a szeme meg a melegítőinges lányon, de annyira, mintha a világ másképp meg is szűnt volna körülötte. McMurphynek szétömlött a képén a jókedv, ahogy a doki bambulását figyelte, aztán hátralökte a sapkáját a feje búbjára, odalépett melléje, vállára tette a kezét. A doki fölrezzent. - Most jut eszembe, Spivey doktor, hogy biztos nem akadt még lazacpisztráng a horgára. Nincs pedig akkora gyönyörűség több a hét tengeren. Ide figyelj, Candy bogár magyarázd már el a dokinak itt, milyen nagyszerű dolog a mélytengeri horgászat... S hogy együtt nekiálltak megdolgozni, nem tellett többe két percnél, a doki már szaladt, zárta az irodáját, s jön visszafelé a folyosón, egy hónalj papírt gyűrve be az aktatáskájába. - Csomó adminisztrációt letudok a födélzetén - magyarázta a Főnéninek kutyafuttában, úgy hogy az már válaszolni se ért rá. Az egész társaság csődült a doki után, és egyenként rávigyorogtak a Főnénire, ahogy elsöpörtek mellette a Nővérkalicka ajtajánál. Az itt maradt Hevenyek, akik nem álltak a Nappali ajtajába, azok is mind kiáltoztak utánunk, hogy ne ám tisztítatlan hozzuk haza a zsákmányt, és Ellis leakasztotta a kezét a szögről, hogy kezet rázhasson Bílly Bibbittel, és lelkére kösse neki, hogy embereket halásszon. Bibbit elnézte egy pillanatig, hogy kacsintanak vissza rá Candy farmernadrágjának rézveretei, aztán még visszaszólt Ellisnek, hogy ő most nem annyira emberekre halászna. A kijáratnál ért utol minket. A legkisebbik fekete nyitott ajtót a társaságnak, és zárt is mindjárt mögöttünk. Azt vettük észre, kinn vagyunk. A nap feszegette a felhők réseit, és a kórház nyerstégla falát rózsaszínnel világította be. Rezge szellő tépdeste még a maradék levelet a tölgyfákról, és hordta össze szép rendesen a drótkerítés betonoszlopainak az aljában. Kis barna madarak röppentek néha a kerítésre, s mikor egy újabb halom levél érkezett, a madarak elrepültek. Olyan volt, mintha a levelek válnának madárrá a kerítésen, s röppennének fel a szélfuvatra. Avarfüstös őszi nap volt, amikor a gyerekek csak kapura szurkálják a labdát és papírröpziket dobálnak, és mindenki örül, hogy még kinn lehet. Mi meg álltunk ott némán, tehetetlen, és néztünk a doki után, ahogy állítja elő a kocsiját. A kocsik az úton vitték munkába a városiakat, s az ablakon bámult ki mindenki, hogy nicsak, mennyi dilkó egyenzöldben. McMurphy észrevette, mennyire feszengünk, és piszkálta-húzta Candyt, hogy egy nevetést belőlünk kicsaljon, de attól is valahogy csak szerencsétlenebbül éreztük magunkat. Mindenkinek azon járt az esze, milyen könnyű volna most még visszamenni az osztályra, és megmondani, hogy a Főnéninek mégis igaza volt - ilyen szélbe biztos rém vad a tenger. A doki odaállt, mi meg bevackolódtunk, s elindultunk. Én voltam George-dzsal, Hardinggal meg Billy Bibbittel Candy és McMurphy kocsijában, Fredrickson, Sefelt, Scanlon, Martini, Tadem meg Gregory a doki kocsijában jött utánunk. Nagyokat hallgattunk. Egy olyan mérföldnyire a kórháztól bekanyarodtunk egy benzinkúthoz. A doki is beállt mögénk, ő szállt ki elsőnek, ahogy a kutas jött ki vi-
gyorogva, kezét törölgetve. De amint a doki kocsija mellett elment, lehervadt a vigyor a képéről - elég neki benézni, micsoda egy fuvar ez. Még egyre törölgette a kezét az olajos rongyba, de közbe farolt elfelé. A doki idegesen elkapta a zubbonya ujját, előhúzott egy tízdollárost, s mint egy dugványt, beleplántálta a kutasnak a kezébe. - Eeeeee . .. nem töltené föl mind a két tankot normállal? - A doki kérdésébe benne volt, hogy legalább olyan kínban van, mint mink, akiket a bolondokházából szalajtottak. Eeeeee . .. lenne szíves akkor? - Ezek az egyenruhák, ezek nem onnét följebbről a kórházból vannak? - érdeklődött a kutas, és körülnézett nincs-e valahol egy franciakulcs kéznél. Végén odafarolt egy csomó üres szódásüveg mellé. - Maguk innét a tébolydából vannak, nem? A doki előkotorta a szemüvegét, és megnézett minket ő is mintha most vette volna észre, hogy rajtunk egyenruha van - Igen. Vagyis nem. Mi, mármint ők, a tébolydából jönnek az igaz, de munkatársak, nem ápoltak, egyszóval. Más szóval munkatársak. A kutas rákacsintott a doktorra, aztán beugrott megtárgyalni az esetet a kollégájával. Ott sustorogtak hátul a motorok közt, aztán a másik kiordított a dokinak, hogy kik is vagyunk mink - a doki meg mondta újfent, hogy munkatársak, erre hallani lehetett, hogy összeröhögnek benn. A röhögésükből én már hallottam, hogy úgyis adni fognak benzint, csak majd valami gyönge, felvizezett vackot dupla áron, és mondhatom, ettől se lett virágosabb a kedvem. Láttam, hogy a többieknek se. A doki füllentése még jobban lehangolta a társaságot, nem is annyira a füllentés, mint inkább az igazság. Aztán a kolléga jött ki szélesen vigyorogva: - Szuppert tetszik parancsolni, ugyebár? No persze. S ezenkívül megnézzük az olajszűrőket és a szélvédőtörlőket is. - Nagyobb darab ember volt a kollégájánál, és úgy hajlott rá a dokira, mintha most színt akarna vallatni vele. - így igaz, pedig el se tetszik képzelni, hogy a forgalomban levő kocsik nyolcvannyolc százalékának új olajszűrőt és új szélvédőtisztítót kell, kérem, betenni... A kormos vigyorán meglátszott, hogy évek óta a fogával szedi ki a gyújtógyertyákat. Egész rá volt borulva a dokira, mintha most megmutatná, hogy csak kiszedi belőle a színvalóságot. - Továbbá szabad kérdenem, hogy vannak napszemüvegekkel eresztve a tisztelt munkatársai? Kiváló minőségű Polaroid üvegeink vannak. - A doki is tudta, hogy most meg van fogva. De amint a száját nyitotta volna, megadóan, hogy igenis, bármit, amit csak el akarnának adni, surrogó zaj hallatszott, és a kocsinknak a födele hátranyílott. McMurphy káromkodva küszködött a harmonikafödéllel, gyorsabban akarta volna nyomni vissza, mint ahogy a szerkezet húzta. Látszott rajta, hogy majd a méreg veti föl, amíg püföli, kalapálja, gyűri a helyébe, s mikor megvolt vele, mászott át Candyn és a kocsi oldalán keresztül, és odaállt a doki meg a kutas közé. Fél szemmel belesandított a kutas kormos szájába, és ráripakodott: - Ne okoskodjál, polyák, normált viszünk, ahogy a doktor úr mondta először. Mind a két kocsiba normált. Ez lesz minden. A többit másnak sózd el. És három centet a literjéből számolj le, mert ez egy kormányösztöndíjas tanulmányi kirándulás. A kutasnak a szeme nem rebbent. - A fenét! Mintha a professzor itten azt mondta volna, hogy tik nem betegek vagytok, hanem munkatársak. - Az azért volt, polyák, mert a doki tekintettel volt az idegetekre. A doki nem szok hazudni, még akkor se, ha rendes betegről van szó, nem ha különfuvart visz a közveszélyes osztályról egyenesen San Quentinbe, ahol jobban föl vannak szerelkezve mihozzánk. Látod azt a szeplős srácot ott benn? Akár a Saturday Evening Post címlapjáról szállt volna le. Azzal együtt bezsongott késdobáló művész, hármat szögelt a
falnak. Aki mellette ül, azt Kerge Kosnak hívják a szakmában. Veszedelmesebb a vadtuloknál. Hát azt a colost látod? Az meg indián, és egy csákány nyelével hat fehér embert vert agyon, mert a pézsmabőrvásáron át akarták vágni. Állj föl, mutasd meg neki magadat, főnököm. Harding a fenekemet döfölte a hüvelykujjával, úgyhogy csak fölálltam a kocsiban. A kutas a szeméhez emelte a kezét, végigmért, és nem szólt semmit. - Nehéz gyerekek, nem arról van szó - ismerte be McMurphy -, viszont megvan a papír, le van pecsételve, szóval ez egy hivatalos kiküldetésbe elszámolt utazás, azért mondom, hogy ugyanúgy jogunk van a háromszázalékos mérsékelt árhoz, mint hogyha az FBI-tól volnánk. A kutasnak megint McMurphyn volt a szeme, McMurphy pedig beakasztotta a két hüvelykujját a zsebébe, fejét hátrabillentette, és az orrán húzódó hegen át célozta meg a kutast. A kutas megfordult, hogy ott-e áll a kollégája még a szódásüvegek mellett, aztán rávigyorodott McMurphyre. - Azt mondod, hogy nehéz fiúk, vöröském? Vagyis hogy ne okoskodjunk sokat, hanem fogadjunk szót, amíg jól van dolgunk, azt akarod mondani, igaz? Akkor azt mondd meg, vöröském, hogy tégedet mivel vágtak haza? Az elnököt gyilkoltad le? - Azt énrám senki nem tudja rám bizonyítani, polyák. A raszkó szedett föl. A szorítóba agyon találtam csapni egy ürgét, aztán rákaptam a rossz szokásra. - Mint a bokszkesztyűs gyilkosok, azt mondod, vöröském? - Ezt se én mondtam, igaz? Mindenesetre nem mindenki tesz bele egy díványpárnát cihástul a kesztyűbe. Nem, az én számaimat nem szokják tévén közvetíteni az Egyedül SC sportcsarnokából. Az én stílusom inkább a fingós öklözés. A kutas nagy gúnyosan beakasztotta a hüvelykujját a zubbonya zsebébe. - Inkább úgy veszem észre, hogy te fingós-hintás vagy, vöröském. - Nem mondtam, hogy hintába nem teszek senkit, ha arról van szó, de nézzél ide. Odanyomta a két öklét egész a kutasnak az orra alá, és lassan megforgatta. - Láttál már te olyat, hogy az embernek a csülke így összekarmolódott volna a hintáltatásba? Erre mondj valamit, polyák. Jó ideig ott tartotta az öklét a kutas orra alatt, és várta a választ. A kutas nézte McMurphy öklét, nézett engemet, aztán megint az öklét McMurphynek. Mikor már látszott. hogy hirtelenében nincs semmi mondanivalója, McMurphy odasétált a szódásüvegeknél álló kollégához, kikapta a doki tízesét a markából, és átment a kút melletti fűszereshez. - Írjátok föl szépen, mennyi lett a benzin, és a számlát küldjétek meg a kórháznak szólt még vissza. - A kápén inkább egy kis frissítőt veszek az embereknek. Az új szélvédőtörlő meg a nyolcvannyolc százalék olajszűrő árából ki is jön. Mire visszajött, már mindenki nagyon erősnek érezte magát. Parancsokat osztogattak a kutasoknak, hogy nézzék meg a levegőt a tartalékban, és töröljék le az ablakokat, és lesznek még szíves azt a madárpiszkot onnét a hűtőről levakarni. Mintha meg akarnák venni az üzletet. És mikor a nagyobbik darab kutas nem törölte le a szélvédőt Billy gusztusára, Billy rögtön ráförmedt: - E-e-e-eztittahol a bogárka sz-sz-sz-szállottrá. - Az nem bogárka volt - mondta a kutas, és komoran kapirgált -, hanem madárka. Martini még képes volt előreszólni a másik kocsiból, hogy az nem lehetett madár. Akkor hol a tolla meg a csontja?
Egy biciklis állt meg, és érdeklődött, mik ezek a zöld egyenruhák, tán valami klubé? Harding rögtön kiütötte a fejét a kocsiból, és ellátta felvilágosítással: - Nem, barátom. Mi őrültek vagyunk innen a szomszédos kórházból, a pszicho-bognárságról, ahol a kerekeket faragják. Csinálhatnék magának talán egy Rorschach-tesztet? Nem? Sietős az útja? Ó, már el is karikázott. Kár. - Azzal odafordult McMurphyhez: - Soha meg nem fordultak a fejemben a lelki betegség hatalmi vonatkozásai. Gondold csak meg: minél őrültebb az ember, annál nagyobb lehet a hatalma. Vedd Hitlert. Tébolyban az erő. Ezen el lehet rágódni egy darabig. Billy egy doboz sört nyitott Candynek, és annyira zavarba jött a mosolygós köszönetétől, hogy mindnyájunknak elkezdte nyitogatni a dobozokat. Közben hátratett kezű, megfontoltan sétálgató galambok lebbentek föl az út széléről. Egészséges, teljes embernek éreztem magam megint, ahogy ott ültem s kortyolgattam a sört, hallgattam az útját, egész le - zitt, zitt, így szólt. El is felejtettem már, hogy vannak ilyen jó zajok és ilyen jó ízek, mint a sörnek az íze meg a zaja, ahogy leér. Húztam még egy nagyot a dobozból, aztán körbejártattam a szememet, mi mindent felejtettem el ebbe a húsz évbe. - Barátom! - szólalt meg McMurphy, ahogy a lányt félrenyomta a kormány mellől, szorosan neki Billynek. - Nézzétek a nagy főnököt, hogy vedeli a tüzes vizet! - Azzal kíkunkorodott a kocsival az országútra, s a nyomában ott siklott a doki kereke is, hogy le ne találjon maradni. McMurphy megmutatta a társaságnak, mit el lehet érni egy kis vagánysággal, s mi már azt hittük, megtanultuk a használati utasítást is hozzá. Egész le a tengerpartig avval szórakoztattuk magunkat, hogy mink milyen kutyakemény gyerekek vagyunk. Amikor a villanyrendőrnél beálltak mellénk és becsudálkoztak a népek az ablakon a zöld egyenruhákra, mink is úgy tettünk, ahogy McMurphy: peckesen ültünk, bátor mosolyt terítettünk szét az arcunkra, és bámultunk vissza rezzenetlenül, amíg a motorjuk le nem állt, és az ablakukat föl nem húzták, és neki nem lódult a forgalom megint - gondolhatták magukba, micsoda egy rakomány vaddisznó, és sehol egy rendőr! Így vitt minket tizenkettőnket McMurphy neki az óceánnak. Alighanem jobban tudta nálunknál is, hogy ez a vadonatúj kutyakeménységünk csak a kirakatnak van szánva, mert egy jóízű nevetést nem bírt kicsikarni egyikünkből se. Lehet, ő se értette még, miért nem bírunk mink nevetni, viszont azt tudta, hogy addig nemigen lehet erős az ember, amíg a dolgoknak a humoros oldalát nem látja. Próbálta is mutatni, annyira, hogy már eltöprengtem, nem-e az lehet, hogy ő meg a másik oldalát nem látja, amiért mibelénk belénk száradt egyszer a nevetés. Talán a többiek se látták, inkább érezték a különböző nyomásokat, sugarakat, hullámokat áramlani minden irányból, amik csak hajtogatják félre, lökik, tolják az embert - vagyis érezték, hogy az Üzem dolgozik. De látni csak én láttam. Úgy láttam, ahogy a változást venni észre egy emberben, akivel hosszú ideig nem találkoztunk - más, aki közbe találkozik vele mindennap, az nem vesz észre semmit, mert a változás fokozatos. Egész úton az óceánig láttam mindenfele jeleket, hogy mit elért az Üzem azóta, mióta erre jártam. Ilyeneket például, hogy megáll a vonat az állomásban, és előkígyózik belőle egy sereg fénylő ruhás ember, gépi kalapban, mint egy boly tiszta egyforma rovar, féléltű izékék pitty-pitty-pitty le a legutolsó kocsiból, aztán megszólal az elektromos síp, és indul a szerelvény odább az elrondított vidéken
lerakni megint egy bolyt. Vagy olyasmik, mint az az ötezer vagy hány tisztára egyforma ház, ahogy a présből kijött, fönn a hegyoldalban a város szélén, még rajtuk van annyira a présfény, hogy összetapadnak, mint a kolbászok, füzérbe, és a végén ott a felirat: ITT NYUGTA VAN NYUGATON - HADS. LESZ.-NEK ELŐLEG NÉLK. És a házak előtt játszótér, sodronykerítés mögött, és még egy felirat: S2T. LUKÁCS FIÚISKOLA - benne ötezer gyerek ötezer zöld kordbársony nadrágban, zöld pulóverben, és fehér ingben ostorfutást játszik egy hektárnyi zúzalékkövön. Tekeregnek, kanyarognak, mint a kígyó, és a nagy kanyar előtt mindig egy gyerek leválik a végéről, s nekigurul a kerítésnek, akár a szamárkóró. Ahányat csak nagyot kanyarodtak, mindig. És mindig ugyanaz a gyerek. Mind az ötezer ott lakik abba az ötezer házba, amiknek az ötezer gazdáját most öntötte ki a vonat. Annyira egyformák a házak, hogy az ötezer egyforma gyerek összekeveri, és mindig más családhoz állít be iskola után. Nem baj, senki észre se veszi. Csak esznek, aztán alszanak. Legföllebb azt az egyet veszik észre, amelyik mindig a szalagnak a végén van. Az mindig úgy össze van zúzva-törve, hogy kirí az egyformaságból. Nem is nevet olyan könnyen. Nem olyan könnyű nevetni, hogyha az ember érzi a sugaraknak a nyomását, amik érkeznek hozzája minden szembejövő kocsi felől, minden házból, ami mellett csak elmegy. - Még kijáróirodát is rendezhetnénk be magunknak Washingtonban - magyarázza Harding. - Alakíthatunk akár egy kongresszusi revolverszervezetet. DILNEVÁL. És hatalmas hirdetőfalakat állíthatunk az autóutak mentén, embereket darál rajta egy nyálcsorgós skizofrén, alatta vörös-zöld betűkkel a szöveg: „Munkát a tébolynak!" A jövőnk rózsás, uraim. Hídon robogtunk át a Siuslaw fölött. Annyi pára volt a levegőben, hogy a nyelvem kidughattam, és számban éreztem az óceán ízét, mielőtt megláttam volna. Tudta mindenki, hogy egész közel vagyunk, most már a dokkokig nem hangzott el egy szó sem. Fölfogadott kapitányunknak a fémszínű kopasz feje fekete garbónyakban forgott, mint egy tengeralattjárónak a kémlelőtornya - a szája sarkában álló kihűlt szivarcsutakról ránk fújta a pernyét a szél. Kifele nézett a tengerre, ahogy beszélt McMurphynek a fából épült mólón. Mögötte egypár lépcsővel följebb hat vagy nyolc alak viharkabátban egy padon, a horgászholmit-csalit hirdető bódé előtt. Hangosan beszélt, hátrafele, a viharkabátos csavargóknak is meg McMurphynek is mellette - a repedtfazék-hangja valahogy elkongott a kettőjük közt. - Engem nem érdekel. Megírtam levélbelileg. Ha nekem nincs egy papír a kezemben a felettes hatóságtól, akkor én nem megyek ki. - A kerek feje egyre forgott garbóhüvelyében, és a pernyéje már mindnyájunkat belepett. - Egy kicsit nézzen a szemével. Egy ilyen társaságot kiviszek, és úgy repülnek be egymás után a fedélzetről, mint a patkányok. A rokonok a szalmazsákot kipörlik alólam. Én ilyen reszkírbe nem megyek bele. McMurphy váltig magyarázta, hogy a papírokat a másik lánynak kellett volna beszerezni Portlandban. Az egyik szivar a csalibódé elől odakiáltott: - Milyen másik lánynak? Ez a kis szőke is ellátná a bajotokat, ahányan vagytok, még maradna is! - McMurphy rá se rántott, csak mondta a magáét tovább a kapitánynak, de azt lehetett látni, hogy Candyt bosszantja. Ahányan csak ott voltak a csalibódé előtt mind összebújtak, és sutyorogtak egymásnak. Az egész társaság hallotta különben, még a doki is, és velünk röstelkedett,
hogy senki nem tesz semmit. Már nem voltunk olyan kutyakemény legények, mint ott a benzinkútnál. McMurphy, mikor látta, hogy semmire nem jut a kapitánnyal, abbahagyta a vitát, és hátratekingetve párszor beletúrt a hajába. - Melyik hajót is béreltük mi? - Ezt itt. A Fülemülét. Addig erre ember rá nem teszi a lábát, amíg nekem kezembe nincs a papír. - Mi meg nem azért béreltük ki, hogy innét a dokkról nézzük, ahogy a víz emelgeti jelentette ki McMurphy. -Nincs itten valahol egy telefon? Menjünk akkor, telefonon majd kitisztázzuk ezt az ügyet. Följöttek a lépcsőn, betértek a bódéba, mink meg itt maradtunk kinn egy csomóba ezekkel a csavargókkal, akik röhincséltek, bökdöstek egymást, tették a megjegyzéseket, és a szemüket le nem vették rólunk. A szél ütögette össze a hajókat, a vizes gumiorrukat nyomta neki a dokknak, úgyhogy azok is olyan hangot adtak, mintha mirajtunk nevetnének. Víz rotyogott a palánk alatt, és a csalibódé ajtaja fölött a tábla HAJÓZÁSI SZOLGÁLTATÓ - CÉGTUL. BLOCK KPT. - nyiszorogva lógált a rozsdás kampóin. A kagylók a cölöpökön, az árszintet mutatva négy lábbal a víz fölött, cirpeltek-zörögtek a napon. Gonoszra fordult a szél, és Billy Bibbit kibújt a zöld kabátjából, ráterítette Candyre, mert rajta csak a vékony melegítőing volt. Az egyik csavargó, az folyton szólongatta: - Hé, Szöszi, mit akarsz ezektől a bimbóktól? - Veseszínű volt a szája neki, és a szeme alatt a szél megkékítette az ereket. - Hé, te szőke - szólongatta egyre fáradt fejhang-ján-, hé, Szöszi... hé, Szöszi... hé, Szöszi... Összebújtunk jobban a szél elől. - Mondd, Szöszi, tégedet mivel vittek be? - A, őtet nem úgy vitték be, ő csak kúrálni jár be. - Igaz, Szöszi? Te csak kúrálgatni jársz be? Hé, Szöszi! Candy fölemelte a fejét, és ránk nézett, amivel azt akarhatta mondani, hogy hol az a kutyakemény társaság, miért nem bírja egyik se a száját kinyitni a védelmére? Erre a nézésre senkinek se volt kész válasza. A mi kutyakeménységünk most ment föl a lépcsőn, s most tűnt el a bódéban a kapitány nyakába vetett karjával. Candy föltűrte a kabát gallérját, összegömbölyödött alat-ta és elsétált mellőlünk, ki a dokk végébe. Egyikünk se ment utána. Billy Bibbit didergett, és a szája szélét harapdálta. A csavargók összesúgtak, s megint kitört a röhögés. - Kérdezzed meg tőle, Perce... Menj, aztán kérdezzed meg tőle. - Hé, Szöszi, neked van papírod a felettes hatóságtól? Mert másképp bepörölnek a rokonok, ha az egyik bimbó kúra közben legurul a fedélzetről! Nagy reszkír az, te! Inkább maradjál itt minekünk, Szöszi! - Úgy is van, Szöszikém. Ne féljél, az én rokonaim nem pörölnek be. Az nem létezik. Maradjál itt mivelünk, Szöszi. Éreztem, hogy átvizesedik a cipőm, ahogy süllyed el alattam a dokk szégyenemben. Nincs minekünk emberek közt helyünk. Már nagyon nem bántam volna, ha jön ki McMurphy, beolvas ezeknek, minket meg visz vissza, ahol minekünk a helyünk. A veseszájú becsappantotta a bicskáját, fölállt, kisöpörte a kenyérmorzsát az öléből, aztán elindult a lépcsők fele. - Jól van már, Szöszi, mit akarsz ezektől a bimbóktól? Candy megfordult, a dokk végéből ránézett, aztán miránk, és lehetett látni rajta, hogy meggondolja az ajánlatot. amikor nyílott a bódé ajtaja, és McMurphy viharzott ki, el a
csavargók mellett, le a lépcsőn. - Behajózni, emberek! Föl vagyunk tankolva, sör és csali a födélzetén! A fenekére sózott Billynek, és matróztáncot járva kezdte leemelgetni a köteleket a kikötőcölöpről. - Block kapitány az összeköttetést várja, addig mi behajózunk. George, nézd meg, értel-e ahhoz a motorhoz! Scanlon, te meg Harding azt a hurkot emeljétek le ott! Candy! Mit ácsorogsz ott a dokk végibe? Gyere, szépem, beszállás! Tolongtunk befele a hajóba, mert már mentünk volna neki akár lábon is a tengernek, csak ezektől a csavargóktól szabaduljunk. Billy kézen fogta Candyt, úgy segítette föl a fedélzetre. George fönn a parancsnoki hídon sürgölődött, mutogatta a gombokat meg a kapcsolókat McMurphynek, melyik melyik. - Igen, ezeket a gennytálakat... mert mink ezeket gennytálaknak nevezzük... magyarázta McMurphynek -ezeket könnyebb elvezetni, mint egy ótót. A doki nem bírta elszánni magát, hogy föllépjen a fedél-zetre. A csalibódé irányába tekingetett, ahonnét nagy mozgással megindultak a csavargók is. - Nem gondolná, Randle, hogy jobb volna várnunk.. amíg a kapitány ... McMurphy leugrott érte, és pincérfogással föltette a hajóra, akár egy kisfiút. - Há hogyne, dokikám - tódított -, majd megvárjuk a kapitányt! - S azzal úgy elkezdett nevetni, mint a részeg, és idegesen hadarva beszélt: - Majd még megvárom, amíg kijön a fölfedezéssel, hogy egy portlandi jatata számát adtam meg neki? Há hogyne! Gyerünk, George, a szentség a botba! Vidd már ezt a teknőt ki innét! Sefelt! Oldd el azt az kötelet, aztán ugorj föl! Gyerünk, George, gyerünk! A motor köpött egyet-kettőt, elhallgatott, megint köhögni kezdett, a torkát köszörülte, s végül fölberregett. - Hihíjj! Megy már! Adjál neki zabot, George, aztán mindenki a járópallóhoz! Víz és fehér füst csapott fel a bárka végéből. A csalibódé ajtaja kivágódott, a kapitány feje tört ki belőle, s vitte le a lépcsőn - de nemcsak őt, hanem mintha nyolc mást vitt volna az egy kopasz feje, s ott toporzékoltak mind a nyolcan az utolsó lépcsőn, amint George nagyot fordított a kormányon, fölverte a hullámot a kapitány lábára, és már mentünk is ki a dokkok közül, ki a tengerre magunknak. Az éles kanyar a térdére borította Candyt. Billy segítette föl, mentségül azért is, hogy odakinn nem sietett a segítségére. McMurphy lejött a hídról, és megkérdezte kettőjüket, nem akarnák-e a régi szép időket maguk közt megbeszélni. Candy ránézett Billyre, de Billy csak a fejét rázta habogva. McMurphy erre azt mondta, hogy akkor ők ketten mennek le, megnézni, nincs-e lék a bárkában, s addig minekünk szabadságot ad. Megállt a fülkébe nyíló ajtó előtt, tisztelegve adta át a parancsnokságot George-nak, a másodkapitányi tisztet Hardingnak, és egy nagy kacsintássaí meg „Az egész legénység - tovább!" kiáltással eltűnt a hajófülkében Candyvel. A szél elült. A nap magasabbra hágott, s a mélyzöld hullámlöblek keleti oldalát krómnikkellel vonta be. George egyenest kifele irányozta a bárkát, és teljes gázzal haladt. A dokk és a csalibódé mind messzibb maradt mögöttünk. Amint elhagytuk a kőgátat s a legutolsó fekete sziklát, úgy éreztem, nagy csöndesség lep meg s nőttön-nő bennem, ahogy szárazföld távolodik. A társaság pár percig izgatottan tárgyalta a hajórablást, de mostanára megnyugodtak. A fülkeajtó egyszer annyi időre kinyílt, hogy egy kéz kitolt egy sörösládát. Billy talált egy sörnyitót a horgászholmik közt a ládába, nekiállt nyitogatni az üvegeket, s adta körbe. Ittunk, s figyeltük, hogy tűnik el a szárazföld a
nyomdokvizünk mögött. Egy mérfölddel beljebb George levette a sebességet, ahogy mondta, „sétára tette", a társaságból négyet a hajó farába állított a horgászbotokhoz, s mi többiek elnyúltunk a napon, a kabintetőn vagy a hajó orrába, és figyeltük a horgász jelölteket, ahogy csévélik föl a zsinórt. Harding kimondta a szabályt: mindenki vált az első fogásnál, hogy bothoz jusson mindenki. George a kormánykeréknél állt, nézett ki a horgászokra a sóette szélvédő üvegen át, és utasításokat osztott, hogyan erősítsék föl az orsókat, hogyan húzzák rá a heringet a horogra, milyen messzire dobják és milyen mélyre eresszék: - Aztán fogjátok azt a négyes számú botot, és legalább harminc dekát rápakolhattok arra a csörlős zsinegre... mindjárt meg is mutatom, hogy kell... és akkor rámegyünk a nagyvadra azzal az eggyel, le a fenékig! Martini odarontott a bárka széléhez, lehajolt, s nézett le mélyen, ameddig a zsinegjét követni bírta. - Jaj, jaj, istenkém - nyögte, de hogy miféle vadakat látott odalenn, azt nem mondta el. Strabancoltak más motorcsónakok is a part mentében, de George nem szegődött a nyomukba. Elszántan keresztbe vágott mögöttük, kifele a nyílt óceánnak. - Hajaj - mondta -. mink csak arra megyünk, amerre a halászok! Amerre a nagy halak vannak. Nagy hullámok surrantak el mellettünk - egyik öblük smaragd, a másik krómnikkel. Csak a motor harákolását lehetett hallani néha, amint a hullámok kiemelték s visszaejtették a kipufogót. Más zaj nem volt, csak a rongyos kis fekete madarak eltévedt sírása, akik a hajót röpködték körül, mintha tőlünk kérdezték volna, hova legyenek. Más minden csöndes volt. Némelyik aludt, némelyik a vizet nézte. Már vagy egy órája sétáltunk, amikor Sefelt botjának megbillen a hegye, s belecsúszott a vízbe. - George! Jesszus, George, segítsél! George a világért hozzá nem nyúlt volna a bothoz. Csak vigyorgott, és mondta Sefeltnek, hogy eresszen utána, mert nagy fogás ígérkezik, és fölfelé tartsa a bot hegyét, fölfele, fölfele, dolgoztassa meg jól azt a vadat. - Jól van, de mi van, ha rám jön a roham? - Akkor rászúrunk az egyik horogra csalinak - mondta Harding. - Dolgoztasd meg azt a vadat, ahogy a kapitány mondta, hallod, és várjál a rohamozással. Vagy harminc méterrel a hajó mögött a hal ezüst pikkelyeit csillogtatva fölcsapott. Sefelt szeme kiguvadt, és annyira nézegetett oda, hogy a botjának a hegye lebukott, s egyszerre csak a zsinórja mint a gumikötő visszapattant a hajóra. - Fölfele, nem mondom! Engedted neki, hogy egyenesbe húzzon, azért szakadt el! Fölfele azt a hegyet.. . fölfele, fölfele! Milyen egy szép nagy ezüstlazacot eresztettél el, látod! Sefelt szája elfehéredett, és remegve adta át a botot Fredricksonnak. - Nesze, most már mindegy... de ha fogsz egy halat, aminek horog van a szájába, az az enyém! Én is együtt izgultam a többiekkel. Nem is gondoltam, hogy halászat lesz ebből, de mikor láttam a lazacnak azt az acélos csapását, lekászálódtam a kabin tetejéről, és fölvettem az ingemet, úgy vártam, hogy énrám kerüljön a sor. Scanlon két bankot nyitott, egyet a legnagyobb fogásnak, egyet meg az elsőnek, és mindenki ötven centet tett bele, aki csak nyerni akart. Alig volt együtt a pénz, amikor Billy valami csúnya szörnyet rántott be, akkora volt, mint egy ötkilós béka, és tarajos, akár a sün.
- Ez nem hal - állapította meg Scanlon. - Ezzel nem lehet nyerni. - M-m-m-madárnaksemadár! - Ez, ennek tőkegadóc a neve - világosított fel minket George. - Jóízű, enni való hal, ha a bibircseit lekaparja az ember. - N-n-n-n-nalátodhogyhal! F-f-fizessél! Billy nekem adta át a botját, a pénzt zsebre tette, aztán leült a kabinajtó közelébe, és elkeseredetten nézte. - B-b-b-bárcsakvolna több botunk - jegyezte meg, s nekidűlt fülke oldalának. Leültem, kezembe vettem a botot, s néztem utána a húrnak, ahogy kiröppenik a nyomdokvízbe. Beleszagoltam a levegőbe, éreztem a négy doboz sört, ami bennem volt - egész csomó biztosítékot kiolvasztott bennem. Körbe mindenfelől a krómozott öblüket vetették felém a hullámok. George odakiáltott, hogy nézzünk csak előre, itt jön, amit keresünk. Megfordultam, hogy jobban lássak, de csak egy nagy fatörzset láttam elúszni, s körülötte fekete sirályokat, amint kavarognak, akár a levelek a forgószélben. George fölgyorsított egy kicsit, egyenest neki a sirályok tölcsérének, s a hajó úgy húzta a húromat, hogy nem láttam jól, pedzi-e már. - Ezek a vadak, ezek a kárókatonák, ezek mindig kanóchalaknak a raja után járnak magyarázta George. - Akkorák, mint az ujjam, azoknak a nyomában. Ha kiszárítja őket az ember, úgy égnek, akár a kanóc. Azokon élnek a kárókatonák. Úgyhogy ahol egy raj kanóchal vonul, ott az ezüstlazac sincsen messze. Bekormányozta a bárkát a madarak közé. A rönk mellettünk ment el, és egyszerre azt láttam, hogy a sima krómnikkel öblek kitelnek búvármadarakkal és csellékkel, és lazacok áramvonalas torpedóformája hasít keresztül rajtuk. Egyet épp akkor láttam meg, mikor irányt váltott, és a botom végétől a húsz méterre levő pont fele csapott, a heringem iránt Hátrafeszültem, a szívem elkezdett kalapálni, s hirtelen mind a két karomba úgy éreztem, mintha a bothoz labdát vágott volna valaki a közelből, és a húr pörgött lefele az orsómról, vitte a hüvelykujjamról a bőrt is. - Használd a csőrlőféket! ripakodott rám George, de amennyit én a csőrlőfékről tudtam, azt épp a kalapom mellé tehettem, úgyhogy én csak nyomtam rá a hüvelykujjamat, amíg a húr kezdett sárgulni, aztán lassan megállt. Néztem a többiek botját, azok is úgy eresztettek utána, mint én, a többiek meg ugráltak le a kabin födeléről nagy izgatottan, teljes volt a fölfordulás. - Föl! Föl! Fölfele tartsátok a hegyét! - ordította George. - McMurphy! Gyere ki, nézd, mi van itt! - A franc a fejedet, Fred, az én halamat akarod elhalászni? - McMurphy! Gyere, segíts! Hallottam a nevetését, aztán megláttam a szemem sarkából - ott állt a fülke ajtajában, de egy lépést nem tett volna, hogy segítsen, én meg annyira etettem az én halamat, hogy őneki nem értem rá könyörögni. Mindenki az ő nevét kiabálta, de ő meg se mozdult. Még a doki is a fenékhoroggal, az is McMurphyért rimánkodott. Az meg csak nevette. Harding végül látta, hogy úgyse fog ez tenni semmit, azért kapta a szigonyt, és szép kecsesen, mint a fogpiszkálóval, beemelte a halamat a bárkába. Mintha egész életében a tengert járta volna. Hisz ez mint a lábam, gondoltam, nem is, inkább mint a kapufélfa! Ekkora halat a vízesésnél nem is láttam! S úgy fickándott a bárka fenekén, mintha szivárvány vadult volna meg. A vérét fröcskölte, és ezüst huszonötcentes-forma pikkelyeket szórt mindenfele, már attól féltem, vissza talál ugrani. McMurphy a világért nem segítene! Scanlon kapta el a végén, és fogta le,
nehogy kiugorjon. Aztán szaladt Candy is a fülkéből sivalkodva, hogy cseszmeg, most én jövök, és kikapja a botot a kezemből. Amíg próbálnám ráhúzni a heringet, háromszor is beleakasztja a horgot a húsomba. - Még ilyen egy lassú fiút! Vérzik a nagyujja, főnököm! Megharapta tán ez a szörnyeteg? Valaki tegyen már valamit a főnök ujjával. . . gyorsan! - Megyünk közéjük megint! - kiáltja George, s ahogy bevetem a horgot, egy acélszürke lazac máris bukik a csalira, és a húr zizegve húzódik be a vízbe. A lány mindkét karjával átkarolja a botot, s a fogát csikorgatja. - Ne húzd annyira, cseszmeg, ne, állj le, hallod, cseszmeg... A botnak a boldogabbik végit a lába közé kapja, s ahogy karolja át, a csévélő kart épp a zubbonya akadályozza. -Állj meg, hallod! - Billynek a zubbonya van rajta, de a csévélő karja kinyitja neki, és mindenki látja a fedélzeten, hogy a melegítőinge volt-nincs bámulja mindenki, ahogy etetné a halát, ahogy kerülgetné az én lazacomat a bárka fenekén, mind csak azt látja, hogy a csévélő karja a mellét veri már, olyan sebesen, hogy az egyik bimbója rózsapiros. Billy ugrik segíteni. A legjobbnak látja, ha a háta mögül fogja meg, és szorítja be neki a botot a melle közé. Az is fékezi le az orsót a végén. De addigra már olyan merően áll neki a két melle, hogy Billy is elereszthetné a botot, meg ő is, akkor is ott maradna közte. Mindez a nyüzsgés csak egy hosszú pillanat itt a tengeren: a férfiak nyögve-káromkodva vergődnek a botokkal, közben a lányt figyelik - Scanlon mindenki lába alatt vívja véres csatáját a halammal - a húrok egymásnak keresztbe háromnégy méterre a hajó fara mögött, az egyiken a doki szemüvege pörög lefele, és egy hal fölcsap a csillanó lencséjéért -a lány káromkodik, ahogy a száján kifér, és néz le a meztelen mellére, a hófehérre meg a tűzpirosra - George elvéti az irányt, nekimegy az úszó rönköknek, és a motor bedöglik. McMurphy végigneveti a nyüzsgést. Dől egyre lejjebb álltából ülő helyzetbe a kabin fala mentén, és szétterjeszti nevetését a vízen - neveti a lányt, a tagokat, George-ot, engemet, ahogy a vérző nagyujjamat szopom, a kapitányt kinn a mólón, a biciklistát és a kutasokat, az ötezer egyforma házat és a Főnénit a legvégén. Tudja, hogy az embernek nevetni kell a fájó dolgokat, mert másképp oda az ép ész, és az őrületbe hajtja az embert a világ. Tudja, hogy ott a keservesebbik fele is mindennek, hogy a nagyujjam sajog, hogy Candynek a mellét fölhorzsolta az orsó, és hogy a dokinak elment a szemüvege, de akkor se engedi a fájdalmat ráülni a jókedvre, mint ahogy a jókedv se ülhet rá nála a fájdalomra. Azt vettem észre egyszer csak, hogy Harding is lerogyott McMurphy mellé, és vele nevet. És Scanlon is a hajó aljában. Nevetik magukat meg a többieket. És Candy, akinek a szeme még mindig dühösen villanik a fehér melléről a pirosra, az is elkezd nevetni. Sefelt is, a doki is meg mindenki. Halkan kezdődött, aztán kitelt, megdagadtak tőle az emberek. Figyeltem - mert nevettem is velük, meg magamnak is megmaradtam. Fölötte is voltam a hajónak, fönn magasan a víz színe fölött a szélben, a fekete madarakkal, messzi, magasan magam fölött, úgyhogy csak néztem le, és láttám magamat meg a többieket, a le-lebukó madarak közt a rengő hajót, láttam McMurphyt a tizenkét tanítványával, s figyeltem őket, minket, ahogy a nevetésünk elindul, s terjed körülöttünk messzibb s messzibbre, kicsap a parton, s hullám hullám után elönti mind a partokat.
A doki valamit fölkotort a mélyből a fenékhoroggal, mikorra már mindenki - csak az egy George nem - fogott egy halat, s kihúzta közszemlére. Neki akkor harapott rá valami nagy fehérforma, s húzta vissza, lefele, hiába kapaszkodott bele. Fölcsalogatta megint, húzta-csévélte, közben gonosz kis morgásokkal riasztotta el maga mellől a segítőkészséget -mire aztán a fehér szörnyeteg egyszer megnézte magának a napvilágot, s visszabukott megint. George nem sietett a motorindítással, hanem lejött közibénk megmutatni, hogyan kell a halnak az oldalát lekaparni, s kitépni belőle a kopoltyút, hogy a húsa édesebb maradjon. McMurphy fölkötött egy zsinór két végére két húscafatot, s földobta a levegőbe két rikoltozó madár martalékának. - Ásó-kapa választ el benneteket! A bárka alja, s mindenki, aki csak benne dolgozott, ezüstös meg vörös lett. Páran levettük az ingünket, s oldalt leeresztettük a vízbe, hogy egy kicsit kiázzon. Tettünk-vettünk, horgásztunk még, legurítottunk még egy láda sört, etettük a madarakat - a hajó lustán ingott a hullámok hátán, a doki meg a mélytengeri szörnyet idomította. Szél támadt fel, és zöldezüst szilánkokra tördelte a hullámokat, és megemelgette a hajót. George odaszólt a dokinak, hogy vagy húzza ki, vagy vágja le, mert rossz kinézetű felhők közelednek. A doki nem is felelt. Csak rádőlt a botjára, erisztett utána, aztán tekerte vissza megint. Billy és Candy előremásztak az orrba, s a vizet nézve beszélgettek. Billy egyszerre hátraordított, hogy ő lát valamit, s mikor mind odatódultunk, jött is valami nagy széles fehér fölfele három-négy méterről. A világos színe miatt fura volt, ahogy ott emelkedett, mint a köd a víz alól, és mindegyre tömörebb, élőbb lett. . . - Máriajézus - hüledezett Scanlon -, ez a doki hala lesz! A doki a túlsó oldalon állt, de lehetett látni, hogy odafele vezeti a húron. - Ezt soha be nem emeljük a hajóba - vélekedett Sefelt. - A szél is erősödik. - Nagy lepényhal - állapította meg George. - Olykor megvannak két-három mázsásak is. Az ilyet csáklyával kell beemelni. - Le kell eztet vágni a zsinórról, dokikám - biztatta Sefelt, és részvevőén átkarolta a doki vállát. A doki nem szólt semmit. A ruhája átizzadott neki, s a szeme kivörösödött, olyan sokáig volt már szemüveg nélkül. Lassan csavarta visszafele a húrt, amíg a hal egyszerre megjelent a bárka túlsó oldalánál. Figyeltük még egy kicsit, ahogy libeg fölfele, aztán készítettük a szigonyt meg a kötelet. Már benne volt a szigony, de még úgy is egy óra kelletett, amíg kiemeltük. A másik három bottal is segíteni kelletett, és McMurphy kihajolt, belekapaszkodott a kopoltyújába, úgy emeltük ki egy nagy rántással. Lapos volt, fehér, és csapkodva gördült be a dokival együtt a hajófenékre. - Hát ez volt valami! - A doki csak lihegett a bárka aljában, annyi ereje nem volt, hogy lelökje magáról a nagy jószágot. - Ez aztán .. . volt valami! A bárka kifele egész úton dülöngélt s ropogott, McMurphy meg mesélte a rémtörténeteit hajótörésekről, cápákról. A hullámok nőttek, ahogy a parthoz közeledtünk, és a tarajokról fehér tajték lebbent a madarak közé. A kőgátnál már a hajónál magasabbra csaptak föl a hullámok, úgyhogy George ránk parancsolta a mentőöveket. Észrevettem, hogy a motorcsónakok mind behúzódtak. Három mentőövvel kevesebb volt a fedélzeten, és elkezdődött a vita, ki legyen az a három hős, aki az öböl bejáratát öv nélkül kísérti meg. A végén Billy Bibbitre, Hardingra meg aztán George-ra esett a választás, aki a koszossága végett úgyse vette volna
magára. Mindenki meg volt lepődve, hogy Billy jelentkezik, s hogy rögtön le is emeli a derekáról, mihelyt nem jut mindenkinek, s azonnal segíti rá a lányra, de az meg még meglepőbb volt, hogy McMurphy nem állt kötélnek - amíg a többiek vitatkoztak, ő ott állt a kabinoldalnak dőlve, egyensúlyozta ki a hajó dülöngélését, figyelte a vitát, és nem szólt egy szót se. Csak nézett és vigyorgott. Elértünk az öböl bejáratához, s nyomban óriási hullámvölgybe jutottunk. A bárka orra fölfele mutatott az előttünk guruló hullám sivítozó tarajára, s a farára árnyékot vetett, ami mögöttünk tornyosult. Mindenki hátul állt, kapaszkodott a korlátba, s nézte a nyomunkba rohanó hegyet, és vagy tizenöt méterre balra a hullámtörő gát csuromvizes fekete szikláit, aztán George-ra tévedt föl a tekintetünk. Úgy állt ott fönn, akár az árboc. Csak a fejét tekergette elölről hátra, ahogy gázt adott rá, levette, megint gázt adott rá, és szigorúan az előttünk járó hullám emelkedőjén maradt. Még az öbölbejárat előtt megmondta, hogy ha annak a hullámnak elébe kerülnénk, egy-kettő tehetetlen volna a kormány meg a motor, csak siklanánk, ahogy a hullám ereje akarja, ha meg lelassítanánk, és a másik kapna hátba, a taraja a födélzetén törne meg, és tíz tonna vizet zúdítana a bárkába. Nem nevette, nem szólt senki ahhoz egy szót se, ahogy a fejét forgatja, mintha menet volna neki a nyakán. Már benn az öbölben a víz megcsendesedett, s ahogy apróbb tarajok hátán lovagoltunk, a dokkunknál, a csalibódé előtt láttuk, hogy vár ám a kapitány két rendőrrel a parton. A csavargók mind ott voltak mögöttük. George teljes gázzal tartott feléjük, úgy rontott rájuk, hogy a kapitány már ordítozva integetett, és a rendőrök lépcsőről lépcsőre hátráltak be a csavargók közé. De mielőtt a bárka orra beletúrt volna a dokkba, George elforgatta a kormányt, visszapörgette a csavart, s a bárka keserves mormogással bebújt a gumitömlők közé, mintha az ágyába csusszant volna. Amint farral is odasimult a dokkhoz, mi már ugráltunk a partra, s kötöttük ki a bárkát - a nyomdokvizünk megingatta mind a hajókat körül, s fölcsapott a dokkra fehér tarajával, mintha egy darab nyílt óceánt hazahoztunk volna. A kapitány meg a rendőrök meg a csavargók mind tódultak le hozzánk a lépcsőre. A doki vette föl a küzdelmet velük - először is megmondta a rendőröknek, hogy mink nem esünk a joghatósági körükbe, mivelhogy kormányösztöndíjas tanulmányi kiránduláson vagyunk, amibe egyes-egyedül a Szövetségi Hatóságoknak lehet beleszólásuk. Másodszor, ha mindenáron nyomozni akarnak, akkor nyomozzák ki, hogy lehet egy hajón kevesebb mentőöv, mint amennyi személyre tervezték, és ezt majd a kapitánnyal tárgyalják le. Miért, talán nem írja elő a törvény, hogy egy hajó minden utasának kell legyen mentőöve? Mikor erre a kapitány nem szólt semmit, a rendőrök fölírtak egypár nevet, aztán zavartan dünnyögve eltűntek. Amint látótávolon kívül jutottak, McMurphy meg a kapitány mindjárt ott a járópallónál elkezdtek dulakodni. McMurphy annyit ivott volt, hogy a hullámzó imbolygást nem akarta elhagyni az anyaföldön sem, aztán véletlen vizes fára lépett, és kétszer is visszaesett a vízbe, amíg annyira meg bírta vetni a lábát, hogy a kapitánynak egy nagyot a kopasz nyaka közé csapjon, és ezzel el is lett intézve a vita. Mindenki megkönnyebbült, a kapitány és McMurphy bement a csalibódéba még egy láda sörért, mink meg a bárka aljából hordtuk ki a fogásunkat. A csavargók fönn ácsorogtak, néztek minket, és maguk faragta pipáikat szotyogtatták. Már vártuk, hogy mondjanak valamit Candyre - reméltük is, őszintén szólva -, de mikor az egyikük tényleg mondott, az nem Candynek volt címezve, hanem nekünk, hogy tudniillik még ekkora laposhalat az oregoni parton nem láttak. És a
többiek rábólogattak, hogy nem bizony. Lassan óvakodtak lefele, hogy jobban megnézzék. George-ot megkérdezték, hol tanulta meg ilyen szépen odasimítani a hajót a dokkhoz, és akkor tudtuk meg, hogy George nemcsak halászhajókon dolgozott, hanem volt a parancsnoka egy haditengerészeti gyakorlóhajónak is, és Tengerészeti Kereszttel tüntették ki. - Azzal már valami jó közhivatalba beülhetett volna - jegyezte meg az egyik csavargó. - Piszkos munka - mondta rá George. Ezek jobban megérezték a változást, amit mink inkább sejtettünk, hogy már nem azokkal a berezelt idegbolondokkal beszélnek, akik reggel minden sértésüket zsebre vágták Nem mintha éppen bocsánatot kértek volna Candytől, de mindenesetre, mikor kérték, hogy mutassa meg, ő mit fogott, akkor abban nem volt semmi kétértelműség. És amikor McMurphy meg a kapitány kijött a csalibódéból, együtt gurítottuk le a láda sört, úgy álltunk odább. Későre értünk vissza a kórházba. A lány Billy mellének dőlve aludt, és amikor fölébredt. Billynek a karja egész el volt fásulva, úgyhogy ő dörgölte életre neki. Billy mondta, hogy ha lenne egy szabad szombatja, akkor találkozna vele, és Gandy azt mondta rá, hogy két hét múlva meg tudná látogatni, ha megmondja, mikor. Billy McMurphyre nézett a válaszért. McMurphy átkarolta a vállukat. - Kettőre beszéljétek meg, majd megfaggyúzzuk valahogy. - Szombaton délután? - érdeklődött Candy. McMurphy Billyre kacsintott, s karjával körülfonta a lány nyakát. - Nem. Vasárnap éjjel kettőkor. Szép csöndesen állj oda, és kocogtassál azon az ablakon, amelyiken ma reggel kinéztem. Majd az éjszakai szolgálatost megfűzöm, hogy erisszen be. Candy kuncogva bólogatott. - Te bitang McMurphy -mondta. Egypár Heveny még fönn volt az osztályról. Kinn ácsorogtak a klozett körül, és várták, hogy mi van, megfúltunk vagy mi. Nézték, ahogy véresen, naptól kipirulva, sörgőzösen-halbűzösen bevonulunk, s hozzuk a lazacunkat, mint a honfoglalók. A doki kérdezte tőlük, nem-e akarják megnézni a lepényhalát kinn a kocsi saroglyájában. Mentünk vissza mind, csak McMurphy maradt. Azt mondta, nagyon be találhatott tintázni, úgyhogy ő inkább bevágja a hunyót. És mikor bement a hálóba, valamelyik Heveny, amelyik nem volt velünk, megkérdezte, hogy létezik, hogy McMurphy annyira le van strapálvá, mink meg ilyen virgoncak vagyunk, s majd kirepedünk az izgalomtól. Harding a napsütéssel okolta meg az egészet. - Még emlékeztek biztos, milyen elpusztíthatatlanul érkezett ide McMurphy annak idején: frissen, mezei munkától rózsás arccal, kicsattanó egészségben. Idebenn pedig pszichopatikus hervadozásának voltunk tanúi. Ennyi az egész. S ma megfeszítetten dolgozott... a hajókabin sötétjében, mellesleg... mi pedig kinn düllesztettük mellünket az elemeknek, és szívtuk fel a drága D-vitamint. A megfeszített munka, a test erejének végső kiaknázása ott a világtalan sötétben persze a legjobbak gerincét is megroppantotta volna. Ámde higgyétek el, barátaim, én magam is beértem volna valamivel kevesebb D-vitaminnal, ha osztozhattam volna küzdelmes erőfeszítésében. Különösen, ha a kis Candy diktálja az iramot. Igazam van? Nem mondtam semmit, de az volt a gyanúm, hogy még sincs neki egészen igaza. Én már akkor észrevettem McMurphyn a kimerültséget, amikor visszafele úgy rendezte az utat, hogy átmenjünk azon a városon, ahol valamikor élt. Az utolsó sörökön osztoztunk, és egy stopjelzőnél kilódítottuk a dobozokat, és csak ültünk nagy kényelmesen, és élveztük az életet, amíg lehet, abba a jóleső bambaságba mindnyájan, amit a szívesen végzett kemény munka
után szok érezni az ember - a nap is megfogott bennünket, a sör is elbódított, de csak tartottuk nyitva a szemünket, nehogy egy pillanatot el találjunk szalasztani ebből a gyönyörűségből. Azon kaptam magamat, hogy kezdek én is élni. McMurphytől tanulom, hogyan kell. Legföllebb ha gyerekkoromban éreztem magamat ilyen jól - még amikor majális volt a világ, és tengertáncot járt minden körülöttem. Nem a part mentén haladtunk, hanem egyenest a szárazföldnek vágtunk neki, hogy azon a városon keresztül mehessünk, ahol McMurphy élt - még életébe a legtöbbet itt egyhuzamban. A Cascade-hegynek a lába körül keringtünk, már azt hittük, eltévesztettük az utat, amikor egyszer csak ott voltunk egy városba - az egész nem állt nagyobb helyen, mint a kórházunk telke kétszer. A csípős szél elvitte a napot az útnak arról az oldaláról, ahol McMurphy megállt. Behúzott az út menti gazba, és mutatott ki a túlsó oldal fele az ablakon át. - Ott. Az az. Mintha a gaz közül még egyszer ki akarná ütni a fejét... Az ottan ifjúságom vétkének szerény tanyája. Kinn az alkonyati utcán lombtalan fák álltak, úgy álltak a kövezetbe, akár a favillámok, az aszfalt meghasadozott körülöttük, s mindeniknek a tövét vaskoszorú kerítette. A bozótos udvar elejét vaspóznák kerítették el az utcától. s benn állt a nagy favázas ház. Tornácos, csepegő oldala jól beledőlt a szélbe, nehogy széthordja, mint egy csomó üres papírdobozt a fűszeres elől. Eső szitált, s a ház szorosra zárta szemeit. Leláncolt kapuján lakatok fityegtek. A tornácon egy olyasmi harangjáték lógott, amilyet a japánok csinálnak zsinórra függesztett üvegekből - egy fuvallat elindítja, és cseng-bong -, de már csak négy üveg volt rajta. Csak ez a négy kolompolt, s ahogy összeverődtek a kis szilánkok, látszott, ahogy peregnek le a többi közé a tornác fapadlójára. McMurphy egyesbe tette a sebességet. - Egyszer jártam itt azóta... a fene tudja, mikor már ... amikor a koreai szarból kimásztunk. Hazalátogattam. Még akkor éltek az öregek. Kedves otthon volt. Föleresztette a kuplungot, és elindult, de aztán ismét megállt. - Barátom - kiáltott föl -, látod ott fönn azt a ruhát? -Hátrafele mutatott. - Ott azon a nagy faágon? Azt a sárgafekete rongyot? Láttam valamit, úgy lobogott fönn, mint a zászló a fészer fölött. - Az a lány, aki először kapott engemet ágyba, az viselte ezt a ruhát. Tízéves lehettem, vagy még annyi se, és akkor még egy kis etyepetyét akkora dolognak tartottam, hogy megkérdeztem tőle, nem-e kellene valahogy a dolgot nyilvánosságra hozni? Valahogy úgy, hogy bejelentem az öregeknek: „A Judyval mától mi jegyben vagyunk." Akkora marha voltam, hogy komolyan is gondoltam. Hogyha már az ember egyszer bevágja, így okoskodtam, akkor törvényesen is össze van esküdve ott azon helyt. . . tetszik vagy nem tetszik, az ellen nem is lehet tenni semmit. Csak ám a kis kurva, nem is lehetett több tán nyolc-kilenc évesnél, fölszedte a ruháját a padlóról, a kezembe nyomta, és azt mondta: „Ezt akaszd föl valahova, én majd a bugyimba megyek haza, úgy lesz közzétéve ... aztat legalább megértik." Barátom, kilencéves korára ez többet tudott mondta McMurphy, azzal átnyúlt, s megcsípte Candy orrát -, meg még többet is, mint manapság akárhány profi. Candy megharapta a kezét és nevetett, McMurphy meg a foga helyét vizsgálgatta. - Elég az eléghez, hogy aztán haza is ment bugyiba, én meg vártam sötétedésig, akkor löktem csak ki a ruhát, de ... érzitek ezt a szelet? Ez úgy fölkapta, akár a sárkányt, és
kivitte az udvarból. Hát uramfia, másnapra télleg az egész város láthatta, ha akarta, mi a helyzet! És olyan szomorúan szopta be a kezét, hogy Candy megint nevetett, és megcsókolta neki. - Ezzel kitűztem a harci lobogót, és a mai napig is, azt hiszem, derekasan küszködtem alatta. S ha valakinek nem tetszik az elszánt előretörésem, csak okolja nyugodtan azt a kilencéves kis csücskét a zászlóbontásért. Elgördültünk a ház előtt. McMurphy ásított egyet, s ránk kacsintott. - Jól megtanított, eszem a seggét. Ahogy ezt mondta, egy erős stoplámpa elölről belevilágítottt az arcába, s a szélvédő üvegről rettenetesen fáradt arc verődött vissza ránk - csak azért engedhetett a fáradtságának, mert úgy tudta, sötétben marad -, elcsigázott s kétségbeesett arc, mintha valamire nem lett volna ideje ... De a nyugodt, jóakaratú hangja egyre csak osztotta szét az élete morzsáit, kamaszideje vétkeit, ivászatokat, szerelmeket, szájbűzös kocsmai csatákat - szórta közénk, hadd csipegessük, hadd éljünk mi is rajta.
NEGYEDIK RÉSZ
A Főnéni másnap elkezdte a hadműveletet, hogy a halászkirándulásról visszaértünk. Az ültethette neki az ötletet a fejébe, amikor McMurphyvel előző nap beszélték, mennyit is vesz be ezen a kiránduláson meg a többi ilyen kis ügyein. Egész éjjel töprenghetett ezen, forgatta-nézte innét is, onnét is, míg megbizonyosodott, hogy nem csúszhat pléhre, és másnap aztán kezdte ejtegetni el a célzásokat, hogy megeredjen a pletyka, és megerősödjön, mire dologhoz lát. Tudta ő, milyenek az emberek: előbb-utóbb visszahúzódnak attól, akitől több jót kaptak, mikulásoktól és misszionáriusoktól és alapítványi védangyaloktól, és elkezdenek okoskodni: „Hát ennek mi a haszna az egészből?" Tudósán mosolyognak, amikor mondjuk egy fiatal ügyvéd egy zacskó hikoridiót visz a gyerekeknek a kerületében az iskolába -épp mielőtt az állami szenátusba a jelölések volnának, a ravasz róka -, és azt mondják a szomszédjuknak: „Van ennek is magához való esze." Tudta a Főnéni jól, hogy nem kell az embereknek sok, elkezdenek okoskodni, ha már így szóba jött, mit akar ez a McMurphy, miért szentel ennyi erőt-időt kirándulás szervezésére, kankarneválra, kosárlabdacsapat összehozására. Mit töri magát ez annyira, mikor másnak az osztályon elég, ha csöndesen elkártyázgat, és olvasgatja a tavalyi magazinokat. Hogy létezik, hogy ez az ír vagány, akit valahonnét egy rabgazdaságból szalajtottak, garázdaságért és tiltott szerencsejátékért többszörösen börtönviselt alak, zsebkendőt kössön a fejére, illegjen, mint egy kamasz lány, és két keserves órát töltsön Billy Bibbit táncra tanításával, a többi Hevenyek tapsa közben? Vagy hogy létezik, hogy egy ilyen kitanult széltoló, kártyacsaták hőse, híntás kurvapecér kockáztatja, hogy dupla időt fog letölteni itt a diliházban, mert készakarva összeakasztja a tengelyt azzal az
asszonnyal, akinek itten a legnagyobb szava van, kit mikor erisztenek el? A Főnéni először azzal piszkálta föl az embereket hogy kimutatást ragasztott a hirdetőtáblára, hogyan alakult a betegeknek a pénzügyi helyzetük az elmúlt hónapokban. Hosszú órákba telhetett neki, amíg a számokat így összeszedte. Kiderült belőle, hogy a Hevenyeknek szinte mindnek a vagyonkájuk egyre fogy. Csak egynek nem. Őneki folyton több lesz a pénze, mióta csak bejött. A Hevenyek elkezdték a viccelődést McMurphyvel, hogy úgy látszik, egész jól jövedelmez neki az ittlét, meg leviszi őket a vízre, aztán szomjan hozza haza, és McMurphy nem tagadta egy szóval se, hogy így van. Még dicsekedett is, hogy ha egy évig itt marasztalják, magánzónak fog kijelentkezni, és Floridában tölti napsugaras öregségét. Olyankor, ha ott volt, nevetve tárgyalták az ügyet, de ha gyakorlatra vagy vizsgálatra kelletett neki menni, vagy ha benn volt letoláson a Nővérszobába, és a rabló vigyorával állta a Főnéni plasztikmosolyát, olyankor nem lehet mondani, hogy a Nappaliban olyan nagy lett volna a jókedv. Kezdték kérdezgetni egymástól, mi végre buzgólkodik ez itt annyit. . . szervezi azt is, hogy a terápiás együttkivonulás szabályát töröljék (- Billy már megint azt rebesgeti, hogy fölvágja az ereit - mondta egy csoportgyűlésen, ahol a nyolcan-egy-csoportban szabályt vitatták. - Akkor kérünk még hét jelentkezőt, hogy terápia legyen belőle), és kimesterkedi a dokinál, aki a betegekhez egész hozzájuk melegedett a kirándulás óta, hogy a Playboy-ra., a Nugget-ra. meg a Man-re fizessenek elő, és vágják ki azt a sok régi McCall's-t, amiket a dagadt vöröskeresztes hölgy szok csomószám behozni és mindig meghuzigálja benne zöld tintával az olyan cikkeket, amikről azt hiszi, hogy az valami nagy érdekesség a számukra. Még egy kérvényt is megeresztett Washingtonba, hogy nézzenek csak utána, csinálják-e a más állami kórhazakba is a lobotómiákat meg az elektrosokkolást. Szeretném tudni úgy mégis - kezdték kérdezgetni a tagok egymástól -,, mi ebben Macknek a bóni úgy mégis? Mikor már vagy egy hétig keringett a kérdés az osztályon, a Főnéni megpróbálta műsorra tűzni. Hanem akkor McMurphy is ott volt, és útját állta, mielőtt beleereszkedhetett volna. (A Főnéni kezdte magyarázni a társaságnak, milyen rettenetesen megdöbbentette és elkeserítette az osztályon tapasztalt erkölcsi züllés: tessék megnézni, miféle szennylapokból kivágott pornográfiák vannak itt a falra tűzve -egyébként, ígérte, tenni fog felőle, hogy a Főépületből vizsgálat induljon annak kiderítésére, honnan származott ide mindez a mocsok. És már dőlt hátra a székben azzal, hogy mindjárt meg is adja a nyomozati támpontokat, de amíg ott fenyegetően ült a trónján, s egyperces néma csönddel fokozta a hatást, a varázslatot McMurphy fuldokló röhögése törte meg. Kinyögte a végén, hogy el ne felejtse a főépületieket emlékeztetni, hozzák magukkal a nyomozáshoz csöpp kézitükrüket.) A Főnéninek ezért úgy kellett intézni, hogy a legközelebbi próbálkozásnál McMurphy ne legyen jelen. Portlandból jeleztek neki távolsági beszélgetést, és az egyik fekete lekísérte a házi központba. Közben egy óra lett, kezdtük az asztalok költöztetését, és a legkisebbik fekete megkérdezte a Főnénit, leszaladjon-e McMurphyért meg Washingtonért, de a Főnéni azt mondta neki, hagyja csak - különben is lesznek itt olyanok alighanem, akik a mi Mr. Randle Patrick McMurphynket és viselt dolgait éppen hogy nem a zsarnok jelenlétében kívánnák megvitatni. Történetekkel kezdték, és azt beszélgették egy darabig, milyen egy jópofa, a Főnéni meg csak várta csendben, menynyi időbe telik, amíg a mérget kibeszélik a
szervezetükből. Aztán kezdtek előjönni a másfajta kérdések. Hogy mégis mit akar ez a McMurphy? Mi lehet neki az oka, hogy ilyeneket csinál? Voltak, akik azon okoskodtak, hátha azok a megrendezett verekedések a rabgazdaságban, hogy ideküldjék, hátha azok nem is voltak megrendezettek, és McMurphy bolondabb, mint képzelnék. - Bolondabb, mint a farkas, ha báránybőrbe bújik - vetette közbe a Főnéni. - Más szóval ezt akarhatják Mr. McMurphyről mondani. - H-h-h-h-hogyhogy? - ágaskodott Billy. Nem volt meggyőződve róla, hogy barátját és bálványát megtisztelni akarta-e a Főnéni ezzel a hasonlattal. - H-h-h-h-hogyhogy mintafarkas? - Nagyon egyszerű, Billy - felelte a Főnéni nyájasan. - Ámde lássuk, hátha a többiek megmagyarázhatják magának. Mit szól a hasonlathoz, Mr. Scanlon? - Azt akarhatja mondani vele, Billy, hogy Mack nem esett a feje lágyára. - S-s-s-senki nem mondta, hogy fejre e-e-e-e-ejtették! -Bílly a szék karjára csapott az öklével, hogy az utolsó szót kisegítse. - V-viszonténmissratched hasonlatában gy-gy-gyanúsítást érzek . . . - Ugyan, Billy, én nem gyanúsítok, én csupán megállapítom, hogy Mr. McMurphy semmit nem kockáztat oktalanul. Ebben, azt hiszem, mindnyájan meg is egyezünk, igaz? Senki nem szólt semmit. - Mégis úgy látszik - folytatta a Főnéni -, mintha önzetlen szándékkal tenne dolgokat, mintha mártír volna avagy szent. Akad-e maguk közt olyan, aki azt állítaná, hogy Mr. McMurphy szent? Tudta, hogy bátran körülhordozhatja mosolyát a Nappaliban, amíg a válaszra vár. - Nem, megállapíthatjuk, hogy sem nem szent, sem nem mártír. Tessék. Akár tüzetesebben is szemügyre vehetjük az önzetlenségét. - Egy ív sárga papírt húzott elő a kosarából. - Nézzük meg ezeket a jótéteményeket, ahogy McMurphy elszánt imádói nevezhetnék. Először is nézzük a zuhanyozó jótéteményét. Vajon igazán a magáéból adott-e? Avagy veszített-e valamit, hogy szerencsejáték-barlangjául megszerezte? És kérdezzük meg mindjárt, mennyit nyert ezen a rövid életű Monte-Carlón, amit itt a kórházban berendezett? Maga mennyit veszített, Bruce? Maga, Mr. Sefelt? Maga, Mr. Scanlon? Ügy hiszem, a veszteséget ki-ki a saját zsebén érzi. de tudják-e, McMurphy mekkora nyereséggel zárt? A betéti napló tanúsága szerint háromszáz dollárral. Scanlon elfüttyentette magát, de másképp senki nem szólt erre se. - Másféle tétjeiről is van feljegyzésem itt, azokba is betekintést engedek, ha kíváncsiak rá. Többek közt az osztály rendjének szándékos felborítására vonatkozóan. S ahányan csak játékba ereszkedtek vele, mindnyájan tudták, hogy a házi szabályok ellen való vétségeiben osztoznak. A Főnéni végignézett a papíron, aztán visszatette kosarába. - És a legutóbbi, a halászati kirándulás? Mit gondolnak, mit vett be ezen is McMurphy mint vállalkozáson? Ha azt számítom, hogy a doktor úr kocsiját használta, hogy a doktor úr pénzére volt szükség a benzinvásárláshoz, sőt, mint értesülök, más mindenfélékhez is.. . azt kell mondanom, még a báránybőrért is maguk fizetnek. Fölemelt kézzel intette le a közbeszólásra készülő Billyt. - Értsen meg, Billy, kérem. Én nem a mulatságukat kifogásolom, csak azt szeretném, ha nem hagynák félrevezetni magukat Mr. McMurphy áldozatkészségét illetően. Viszont igaz lehet, hogy nem méltányos távollétében vádat emelnünk a szóban forgó személy
ellen. Térjünk vissza tehát tegnapi megbeszélésünk tárgyához... mi is volt az? - Újra kinyitotta kosarát, s lapozgatni kezdett a papírok között. - Mi is volt az, ha volna olyan kedves eszembe juttatni, Spivey doktor? A doki fölkapta a fejét. - Nem ... várjunk . . . hogy is... Egy irattartóból vett ki lapot. - Úgy van. Mr. Scanlon elképzelései a robbanószerekkel kapcsolatban. Most ezt vitatjuk meg, s egy más alkalommal, amikor majd Mr. McMurphy is jelen lesz, visszatérünk őrá. Mindenesetre azt hiszem, elgondolkoztató dolgok hangzottak el ma róla. Lássuk tehát, Mr. Scanlon .. . Később valamivel aznap egypáran összefutottunk a kantin ajtajában. Vártuk, amíg az egyik fekete megcsap magának egy üveg hajolajat. Közbe valamelyik tag megint fölhozta McMurphyt. Az volt az általános vélekedés, hogy nem egyeznek a Főnénivei, de azért van abban valami, amit mond. És mégis, a szentségit, derék gyerek ez a Mack . . . azzal együtt. Harding öntött tiszta vizet a pohárba. - Nagyon átlátszó ez a fogadkozás, barátaim. A szőrös kis szívetek mélyén szentül hiszitek mindnyájan, hogy amit csak védangyalunk, Miss Ratched McMurphyről elmondott, az egy szóig igaz. Ha magatokba néztek, tudjátok, hogy így van. Tudom én is. Mit tagadjuk? Hagyjuk meg neki becsülettel a harácsoló hajlandóságát, ne titokban szapuljuk. Miért, mi rossz van abban, hogy a hasznát nézi? Nem mondhatjuk, hogy meg nem kaptuk a pénzünk ellenértékét, valahányszor csak megvágott minket. Igaz? Körmönfont gyerek, megfejné még a kútágast is. Közben a szándékát sem titkolja. Minek titkolózzunk mi akkor? Tiszta szándékkal gombolja le rólunk a pénzt, és énnekem ez tetszik, mint ahogy tetszik a régi jó tőkés szabadverseny is, elvtársaim. Tűzbe jövök, föllelkesülök ettől a kemény, csillagos-lobogós, Lincoln-emlékezetű törtetéstől. Jusson eszetekbe a Függetlenség Ünnepe és a Lehetőségek Hazája. Úgy érzem, kötelességem megvédeni becsületében az én barátomat, a százszázalékos nemzetiszínű szélhámost. Jó gyerek, jó gyerek! McMurphy elpityeredne zavarában, ha azzal vádolnák, hogy némely üzletei mögött patyolattiszta szándék lappang. Mestersége címerét érezné leköpve. Benyúlt a zsebébe cigarettáért, de nem talált, így aztán Fredricksontól kért kölcsön, és széles színpadi mozdulattal rágyújtott, mielőtt folytatta: - Megvallom, én magam sem láttam tisztán mindjárt, mit akar. Az ablaktörés. . . egek, gondoltam magamban, ez az ember, úgy látszik, itt akar maradni a kórházban, hogy barátait gyámolíthassa, míg rá nem jöttem, hogy csak azért törte be, mert nem akar veszteni, mikor már nyerésben van. Ő itt a kórházban is meg akarja találni a számítását. Sose tévesszen meg benneteket a bumburnyáksága. Dörzsölt alak, és vág az esze. Csak figyeljétek jól meg. Soha semmit nem tesz ok nélkül. Billy nem adta be olyan könnyen a derekát. - J-j-j-jó, és ahhoz mit szólsz, hogy t-t-t-táncolnitanít? - Ahogy a kezét ökölbe szorította, láttam, hogy a keze fején begyógyult a cigarettaégés, hámlik róla a bőr, és a helyére tintaceruzával rajzolt magának tetoválásokat. - Ehhez mit szólsz, Harding? Hol v-v-v-veszibe ezen a pénzt, hogy engemet táncolni tanít? - Ne izgasd magad, William - intette le Harding. - Viszont korán se nevess. Várd ki a végét.. . majd meglátod, hogy kihoz valamit belőled. Mintha már csak mi ketten Billyvel hittünk volna McMurphyben. De Billy is még aznap este átallott Harding mellé, amikor McMurphy egy újabb távolsági beszélgetés után
közölte vele, hogy minden rendben, a randi meg van beszélve, csak, tette hozzá, s egy darab papírra leírta neki Candy címét, egy kis dohányt kellene küldeni az útra. - D-d-d-d-dohányt? Pénzt? M-m-m-mennyit? - S pillantása ráesett a szélesen vigyorgó Hardingra. - Hát azt te tudod, öregem . .. mondjuk tíz dollárt neki, és tízet. . . - Húsz dollár! Any-any-any-annnyibanemkerül ide a busz! McMurphy fölnézett rá a sapkája ellenzője alól, rámosolyodott Billyre, aztán végighúzogatta egypárszor a gégáján a kezét, s a fehér nyelvét is rányújtotta bizonyítéknak. - Drága pajtás, csak ám én már most szomjas vagyok, képzeld, mi lesz a jövő szombatig! Csak nem vennéd tőle rossz néven, ha egy kis innivalót hozna nekem is? És olyan ártatlanul nézett, hogy Billy elnevette magát, s rázta a fejét, hogy nem, dehogyis, aztán izgatottan nekiállt a jövő szombati tervek megbeszélésének azzal, akit nyilván stricinek tartott. Engemet nem lehetett megrengetni a hitemben, hogy McMurphy óriás, és egyenest az égből szállt le, hogy minket az Üzem dróthálójából kimenekítsen, és az olyan ronda kis apróságnak, mint a pénz, oda se néz - de azért idővel én is hajlani kezdtem a többieknek a gondolkozása felé. Történt közbe valami. Egyik nap a gyűlés előtt segített nekem behordogatni az asztalokat a zuhanyzóba, s ahogy megálltam ott a műszertáblánál, jól végigmért. - Hallod-e, főnököm - mondja nekem -, én úgy veszem észre, hogy a halászkirándulás óta legalább egy arasszal nőttél, ha nem többel. És . . . azt a leborult! . .. mekkora lábad van neked! Mint a lépegető exkavátornak! Lenéztem a lábomra, és télleg, még ilyen nagynak nem láttam - mintha McMurphy szavára nőtt volna meg. - Hát a karod! Ilyen még minden nyugalmazott indián futballcsatárnak sincsen! Tudod, mit mondok neked? Azt mondom, meg kéne próbálni megbillenteni neked ezt a műszertáblát. Hadd lássuk, hova fejlődtél. Ráztam a fejem, és mondtam neki, hogy én nem. Előhozta a megállapodásunkat, hogy megpróbálom, ha látni akarja, mire jutottam az ő erőfejlesztési módszerével. Nem találtam kifogást, odaálltam a műszertáblához, ha másért nem, hogy megmutassam, mennyire nem megy. Legörnyedtem, s elkaptam a két fogóját. - Ez a beszéd, főnök! Most szépen egyenesedjél ki. Húzd jól magad alá a lábodát... úgy, úgy! Most szépen ... most add bele a gázt! Hórukk! Most szépen eriszd vissza. Azt hittem, csalódására lesz neki a mutatvány, de mikor elengedtem, azt se tudta, hogy mosolyogjon megelégedésében, s mutatta, meddig kiemeltem a táblát az ágyából - legalább húsz centire. - Most inkább állítsd vissza, ahogy volt, pajtás, hogy ne lássa senki. Még egyelőre nem tudatjuk a világgal, mennyit meg bírsz emelni. A gyűlés után ott ácsorgott a piroskázók asztala körül, és ráterelte a szót a merszre meg az izomerőre meg a zuhanyzói műszertáblára. Azt hittem, azt fogja nekik elmagyarázni, hogyan nőttem én vissza a régi méretemre, és akkor majd látják, hogy nem mindenkin a pénzéért segít. Hanem én szóba se jöttem. Addig beszélt, amíg Harding meg nem kérdezte tőle, hogy még egyszer nekí-e akar-e futni annak a műszertáblának. Mondta, nem, de viszont attól még azt fel lehet emelni emberi erővel. Scanlon meg állította, hogy legföllebb ha daruval, mert olyan ember még nem született erre a világra, McMurhpy pedig csak
bólogatott, hogy lehetséges, lehetséges, de azért azt így nem lehet mondani. Figyeltem, hogy játszik velük, milyen szépen vezetgeti őket, hogy a végén maguk álljanak elébe, s addig erősködjenek, hogy ilyen nem létezik, míg csak-csak belecsap a tenyerükbe. Figyeltem, mennyire húzódozik a fogadástól. Várta, hadd gyűljenek a tétek, míg a végén mindenki beszállt öt az egy ellenében. Némelyikje húsz dollárt is rátett a biztosra. Arról egy szót sem ejtett, hogy én már egyszer megemeltem neki. Egész éjjel abba reménykedtem, hogy nem erőlteti. És a gyűlésen másnap, amikor a Főnéni kiadta, hogy mindenkinek, aki csak ott volt a halászkiránduláson, külön zuhanyzásba kell részt venni, mert féreggyanúsak, még akkor is azt reméltem, hogy majd ő beleszól, rögtön visz minket a zuhanyzóba vagy ilyesmi - fontos, hogy nekem ne kelljen megemelni. De amikor a gyűlésnek vége lett, McMurphy a többiekkel együtt bevitt a zuhanyzóba, még mielőtt a feketék bezárhatták volna, és intett, hogy kapjam el, aztán emeljem. Nem akartam, de hát nem lehetett nem. Mintha az ő zsebükből kelletett volna kihúzni a pénzt. Nagy barátságban fizettek. de én tudtam, hogy magukba úgy érzik, mintha a gyékényt rántották volna ki alóluk. Ahogy a műszertáblát visszatettem a helyére, rohantam ki a zuhanyzóból, rá se néztem McMurphyre, csukódtam be a klozettra. Magamba akartam maradni. Belenéztem a tükörbe. Állott a szavának, láttam: a karjaim úgy kiteltek megint, mint amikor otthon a faluba iskolába jártam, kemény és domború volt a mellkasom is. Ott álltam, gusztálgattam magamat, amikor bejött. Odanyomott egy ötdollárost. - Nesze, főnök, rágógumira. Megráztam a fejemet, és indultam kifelé a klozettról. Elkapott a karomnál. - Főnök, ez csak a tiszteletem első jele. Ha úgy számítod, hogy nagyobb rész jár .. . - Nem! Tartsad meg a pénzedet, énnekem nem kell! Hátralépett, a két hüvelykujját beleeresztette a zsebébe, és félrebillent fejjel nézett föl rám. Jó darabig nem vette le rólam a szemét. - Mégis most mi a hézag? - kérdezte. - Miért van itt úgy mindenki megsértődve? Nem feleltem. - Nem álltam a szavamnak? Nem csináltam belőled embert megint? Miért néztek mind úgy rám, mintha citromba haraptatok volna? Már azt hiszem, elárultam a hazát vagy mi! - Mert te mindig . .. nyerészkedel! - Nyerészkedek! Mit akarsz az orrom alá dörgölni, te tulok! Én mindig állom a fogadást, mi abban a .. . - Mink nem hittük, hogy a nyerészkedés a vége mindennek... Éreztem, hogy az állam ráng. Olyankor szók, amikor kitör rajtam a sírás, de most nem tört ki. Ott álltam előtte rángó állal. Már nyitotta a száját, hogy mond valamit, aztán nem mondta mégse. Kiakasztotta a kezét a zsebéből, és az orra nyergét kezdte gyúrni, mint az olyanok, akiknek nagyon megszorítja a szemüveg, s közbe lehunyta a szemét. - Ez nyerészkedés, a Mária áldjon meg - morogta lehunyt szemmel -, ezt nevezem nyerészkedésnek! Úgyhogy azt hiszem, leginkább még az én hibám, ami a délután a zuhanyzóban történt. Még úgy róhattam le valamit érte mégis, ahogy leróttam - nem voltam politikus, kiálltam a fal mellől, és most az egyszer nem érdekelt semmi más, csak amit tenni kell, és hogy meg is tegyem télleg.
Alighogy előkerültünk a klozettról, jöttek értünk a feketék, szedtek össze minket, és vittek a különleges zuhany zásra. A legkisebbik fekete sorba állított minket a farácson a zuhanyzóba, és feszegette szét a hideg feszítővas-kezével a szárainkat, mivelhogy, mondta, ez elővigyázati tisztálkodás lesz. A Főnéni kiadta, hogy amilyen társaságba mink voltunk, az indokolja az ilyen elővigyázati tisztálkodást, mert még föl találjuk szerelni féreggel az egész kórházat. Fölsorakoztunk arccal a csempének, s a másik fekete jött és fekete plasztikcsővel valami büdös, ragacsos tojásfehérje-féle olvadékkal locsolta meg először a szemérmünket, aztán mondta, hogy forduljunk, és feszítsük szét a seggünk két partját is. A tagok nyavalyogtak, röhincséltek, és nagyon igyekeztek, hogy se össze ne nézzenek, se azokba a palakő álarcokba, amik mennek végig a soron, mint a rossz álmokban a. negatív arcok, és locsolják a plasztikcsőből azt az undorító nyákot. Még inkább próbálták húzni a feketéket ilyenekkel: - Hé, Washington, a többi tizenhat órába hogy kézimunkáztok? Hé, Williams, látod-e, mit reggeliztem? Nevetett mindenki. A feketék összeszorították a fogukat és nem szóltak. Nem volt ilyen világ, amíg ez a rohadt tűzfejű ide a lábát be nem tette! Mikor Fredrickson feszítette szét a partját, olyan zaj lett hogy azt hittem, leüti a lábáról a feketét. - Csitt, csendesen! - mondta Harding, s a kezét a füléhez emelte, mint aki nagyothall. Itt az angyal! Mindenki dőlt a röhögéstől, és húzták egymást, amíg csak a fekete meg nem állt az utolsónál. Akkor egyszerre nagy csend lett. George jött a soron. És abban az egy pillanatban, mikor a nevetésnek-viháncolásnak vége lett, mikor George szomszédja, Fredrickson fölegyenesedett, hátrafordult, és a fekete már éppen mondta volna George-nak, hogy hajoljon le, neki is jár a büdös nyákból - akkor, abba pillanatba megsejtettük mindnyájan, mi lesz, minek kell lenni itt, és azt is, hogy miért számítottuk mink el magunkat McMurphyvel. George sose használt szappant a zuhanyzáshoz. Még ha törölközőt nyújtottak neki, azt se fogadta el. Az esti műszakos feketék szerdán meg csütörtökön, mikor a heti zuhany szok lenni, azok is rájöttek, hogy jobb meghagyni őtet a szokásában, így volt ez már időtlen idők óta. És tartotta is magát hozzája minden fekete. Viszont ebbe a pillanatba megértette mindenki - még George is, ahogy hátrahajolva fejét billegtette, és a nagy tölgyfalomb tenyerével takargatta magát, hogy ez a betört orrú, nekikeseredett fekete és a két pajtása a háta megett alig várja, mi lesz, és hogy egy ilyen alkalmat el nem szalaszthatnak. - Nnnnna, hajtsd le a fejed, George . . . A társaság már lefele tekingetett, a sor túlsó vége felé, ahol McMurphy állt. - Nnnnna, gyerünk, George .. . Martini meg Sefelt a zuhany alatt állt. Nem mozdultak. A szappanyos víz a lábuknál gurgulázott lefele a csatornán. George a csatornára nézett egy pillanatig, mint hogyha őhozzája szólna. Hallgatta a böfögő gurgulázást. Aztán a plasztikcsőre nézett, ami ott meredt előtte ki a fekete kezéből. A nyák lassan bugyogott ki a cső végén, s csorgott végig az öntöttvas-színű öklön. A fekete tolta előre a csövet, George ugyanannyit hátrált, s csak ingatta a fejét: - Nem .. . nekem nem ebből a konyvalékból!
- Muszáj lesz, Csutak - mondta a fekete szinte sajnálkozva. - Muszáj leszel élni vele. Nem lehet, hogy az egész osztály tölled férgesedjen el! Lehet az is, hogy egy ujjnyira már beléd mászott. - Nem! - mondta George. - Ej, George, te aztat honnan tudod? Ezek a férgek igen aprócskák ... a tű hegyinél ha nagyobbak. És aztán az van, hogy ráfészkelnek a szőredre, és beléd eszik magukat, George, de milyen mélyen! - Nincs férgem! - mondta George. - Hallgassál a szép szóra, George .. . láttam én már férgeket, hogy olyan mélyen belementek . . . - Elég lesz már, Washington - mondta McMurphy. Mintha neon villant volna a feketének az orrán, ott, ahol a törés helye volt. Tudta jól, ki szólt hozzá, meg se fordult - de meghallotta, onnan tudtuk, hogy fölnyúlt a hosszú szürke ujjával, és végighúzta a hegen, amit a kosárlabda-viadalon szerzett. Egy darabig dörgölte az orrát, aztán George arca felé nyúlt, mintha birizgálni akarná. - Ilyen a lapostetű, látod, George? Ráismersz, nem? Kirándulásokon mindig be lehet szerezni. Azért nem hagyhatjuk annyiba, hogy beléd egyék magukat igaz, George? - Nekem nincs lapostetűm! - ordított George. - Nincs és nincs! - Megállt egyenesen, s úgy fölrántotta a szemöldökét, hogy egyszer a szemét is láttuk. A fekete meghátrált. A másik kettő nevette. - Csak nincs valami baj, Washington? - kérdezte a legnagyobbik fekete. - Csak nem hagyod, hogy a munkádba beleokoskodjanak? Washington a másik kezébe vette a csövet. - Azt mondom, George, hajolj előre szépen! Vagy lehajlasz és hagyod magad fertőtleníteni, vagy ezzel a kezemmel dolgozlak meg! Föltartotta a kezét. Mint egy nagy fekete mocsár, akkora volt. - És ezt a fekete, koszos, büdös kezemet rajtad megtáncoltatom! - Vidd a kezed! - kiáltott George, és az öklét a feje fölé emelte, mintha a palafejet egy ütésre szét akarta volna verni csavarokra, anyákra, és szétszórni mind a padlón. De a fekete egyenest nekinyomta a csövet George köldökének. George fölhorkant, s kétrét görnyedt. Akkor a fekete egy adaggal rálottyintott a zilált ősz hajára, és bedörgölte neki a fekete kezével egész a fejbőrébe. George a hasa köré szorította a két karját, úgy visongott: - Nem! Nem! - Na, most fordulj meg, George ... - Mondtam, pajti, hogy elég. - Erre a hangra már meg kellett fordulni a feketének. Láttam, hogy vigyorog azért McMurphy meztelenségén - se sapka, se bakancs, se zseb. amibe az ujját beleakaszthatná. Vigyorogva mérte végig. - McMurphy, én már azt hittem - rázta meg aztán a fejét -, én már azt hittem, hogy sose számolunk. - Ide figyelj, füstöslukam - mondta McMurphy, nem is annyira dühösen, mint fáradtan inkább. A fekete nem szólt semmit. McMurphy kieresztette a hangját: - Azt a jó kurva anyádat! A fekete megrázta a fejét, és hátraröhögött a két cimborájára. - Mit akarhat Mr. McMurphy az ilyen beszéddel? Azt hiszi, hogy majd én kezdem el? Hi-hi-hi-hi! Nem tudja tán, hogy minket kitanítottak, hogy a habajgósnak a sértéseit nem kell semmibe venni? - Hallod-e, Washington, jobb lesz, ha kinyalod a . . . Washington hátat fordított neki, és
megint George-ot vette volna kezelésbe. Ott görnyedezett, nem jutott levegőhöz azóta se, mióta a csövet a hasába nyomták. A fekete elkapta a karját, és nekilódította a falnak. - Namostaztán, George, feszítsd szét a partját... - Ne-e-e-e-em! - Washington - McMurphy mélyet lélegzett, odalépett a a feketéhez, és ellökte George-tól -, hagyd, ha mondom . . . Hallotta mindenki, milyen sarokba szorított elkeseredés szól a hangjából. - McMurphy, maga rákényszerít, hogy védekezzek. Nem rákényszerít, mondjátok? - A két cimborája bólintott. A fekete gondosan letette a csövet a padra George mellé, a karjait lóbálva nekiindult, s egy váratlan mozdulattal a képébe vágott McMurphynek. McMurphy majdhogy el nem vágódott. Hátratántorodott a meztelen kollégák közé, azok meg fogták s lökték vissza a vigyorgó palapofának. Megint kapott egyet a nyakára, mielőtt észre térhetett volna, hogy hiába, csak elkezdődött, és most már amit kap, az az övé. Mikor a fekete a következő lengőt adta volna le, elkapta a csuklójánál, s közbe kirázta a fejéből a szédülést. Így egyensúlyoztak egy pillanatig, s a csatorna gurgulázása egyre nyelte a lihegésüket. Aztán McMurphy ellökte a feketét, öklöző állásba lépett, fölhúzta két hatalmas vállát az álla védelmébe, öklével kettős védelembe vonult, és elkezdte körbetáncolni ellenfelét. Egyszerre a csöndes pucér sor ember kavargó, hajrázó hústömeg lett. A két fekete kar a sörénye meg a vörös szemöldöke táján szurkálta McMurphyt. Itt is, ott is fölrepesztette rajta a bőrt, aztán hátratáncolt. A fekete magasabb volt, a karja hosszabb McMurphy vaskos vörös karjánál, az ütései gyorsabban, keményebben pattogtak, és be bírt úgy is vinni ütéseket a vállára meg a fejére, hogy nem kelletett közelebb lépni. McMurphy meg csak ment előre - cammogó, lúdtalpas léptekkel, az arca, a szeme a két tetovált ökle mögül sandított elő -, ment, amíg a feketét neki nem szorította a meztelenek gyűrűjének, s akkor egyet bepancsolt a kikeményített fehér zubbony közepébe. A palapofát rózsapír borította el, s a nyelve, mint az eperfagylalt, körbesétálta a száját. Félrehajolt McMurphy tankrohama elől, és egypár szúrást elhelyezett, mielőtt McMurphy megint betalált volna neki. Most nagyobbra nyílt a szája, és a nyelvének hányadékszíne volt. McMurphy is szerzett egypár vörös foltot a fejére meg a vállára, de azért összeverve nem volt. Támadott folyvást, ha akár tízet kapott egyért cserébe. így hajtotta a feketét körbe a zuhanyzóba, amíg az már csak a vörös cséphadaró karjait kerülgette neki, s alig botorkált lihegtében. A tagok kiabálva biztatták McMurphyt, hogy üsse ki, de neki, úgy látszott, nem volt sürgetős. A fekete megpördült egy ütéstől, amit a vállára kapott, és odapillantott közbe, ahonnét a másik kettő figyelte a mérkőzést. - Williams. . . Warren ... az isteneteket! - A nagyobbik erre széttolta a tömeget, s elkapta McMurphy karját hátulról. McMurphy úgy rázta le, mint a bika a majmot, de megint csak visszaakaszkodott rája. Úgyhogy én kaptam le, s bevágtam a zuhany alá. Csupa cső volt belül, nem lehetett több öt-nyolc kilónál. A legkisebbik fekete gyorsan körülnézett, aztán megfordult, s iszkolt az ajtó fele. Amíg néztem utána, a másik kimászott a zuhany alól, és birkózófogásba kapott - átnyúlt a hónom alatt, s a két kezét a tarkómon kulcsolta össze -.. úgyhogy muszáj volt hátrafele vinnem be a zuhany alá, és nekikenyni a csempének. Ott feküdtem rajta, és néztem hogy töri össze McMurphy még egypár bordáját a Washington nevezetűnek. Amelyiken
rajta feküdtem, az egyszer csak harapdálni kezdte a nyakszirtemet, úgyhogy muszáj volt bontanom a birkózófogást. Akkor aztán elcsöndesedett A keményítő a ruhájából szép lassan gurgulázott le a csatornán. Mire a legkisebbik fekete jött vissza béklyókkal, szíjakkal, pokrócokkal meg másik négy ápolóval a Zárt Osztályról, már addigra mindenki föl volt öltözve, és lekezelt velünk, és mondta, hogy már nagyon rájuk fért, és hogy micsoda nagy hargen volt és mekkora győzelem. Még akkor is azzal vigasztaltak minket, milyen szép volt, mikor a zártosztályi ápolóknak a Főnéni segítette fölrakni a bélelt, puha bőrszíjakat, hogy jobban rászoruljanak a karunkra. * Fönn a Zárt Osztályon szüntelen a géptermi zörgés, rendszámtáblákat préselnek ott a műhelyben. Az ütemet a pingpongasztal di-dokk, di-dokkja adja meg hozzá. Az emberek a saját rágataikon közlekednek, rontanak a falig, a válluk legörbed, fordulnak, rontanak a túlsó falhoz, mélyítik a rágatot a kőben, az arcuk bekalickázott szomjúság. Az őrült félelem kozmás szaga van a levegőben, és a sarkokban meg a pingpongasztal alatt olyan férgek csikorgatják a fogukat, amikhez doktorok és nővérek nem nyúlnak, de az ápolók se próbálkoznak rajtuk féregirtóval. Ahogy az osztályajtó nyílt, rögtön éreztem a kozmás szagot, s hallottam a fogcsikorgatást. Mikor az ápolók behoztak minket McMurphyvel, elsőnek egy nagy csontú öregemberrel találkoztunk össze, úgy lógott egy dróton a lapockájánál fogva. Ránk meresztette a pikkelyes sárga két szemét, s a fejét rázta. - Én mosom kezeimet - mondta az egyik feketének, s elindult imbolyogva a drótján a folyosó vége fele. Mentünk utána a nappaliba. McMurphy megállt az ajtóba terpeszben, hátrabillentette a fejét, hogy a terepet jobban átlássa, aztán megpróbálta a hüvelykujját a zsebibe beleakasztani, de a szíj ahhoz nagyon szoros volt. - Ingyencirkusz - lökte ki a véleményét a szája sarkán. Rábólintottam. Én eztet már nem először látom. Két tag megállt rohantában, hogy jobban megnézzen minket, s az öreg is jött a csontzenével, s mosta kezeit. Először nem sok figyelemben volt részünk. Az ápolók bementek a Nővérszobára, minket otthagytak kinn a Nappali ajtajában. McMurphy szeme kicsit be volt dagadva, mint hogyha egyvégtébe hunyorítana, és láttam rajta, hogy a vigyorgás is nehezére esik. Fölemelte a két összekötött kezét, s nagyot sóhajtott, amint végignézett a nagy zajgós jövés-menésen. - McMurphy tisztelettel jelentkezik, urak - mondta legjobbik cowboyszínész hangján -, és azt szeretné tudni, ki itten a pókerasztalnak a felelőse ebben a műintézetben? A pingpongketyegés gyorsult, apróra vált, s elhallgatott. - Huszonegyeshez eléggé ki vagyok kalapálva mostan, de egy csöndes partiba még azért beszállok. Ásított, fölhúzta a vállát, lehajlott, úgy nyújtózott, aztán harákolt, s beleköpött valamit a hat lépésre álló papírkosárba - zörögve állapodott meg benne. Fölegyenesedett, elvigyorodott, és körülnyalogatta a foga véres helyét. - Volt egy kis nézeteltérésünk odalenn. A főnök meg én két subickossal akasztottuk össze a bajszunkat. Addigra a présgép zörgése is elhallgatott, és mindenki minket bámult ott az ajtóban. Mint a vásári kikiáltóra, úgy tapadt rá a szemük McMurphyre. Ha meg őtet nézték, en-
gemet is néztek, úgyhogy gondoltam, illendő, ha teljes hosszomba kihúzom magamat. A hátam ettől megfájdult egy kicsit, azon helyen, ahol az ütközés volt a feketével a csempén, de azért tartottam magam. Egy borzas fickó jött oda éhes szemmel, és tartotta a tenyerét, mintha várna tőlem valamit. Próbáltam elnézni mellette, de amerre csak fordultam, mindenfele szaladt előttem, akár a kisgyerek, és tartotta a tenyere csészéjét. McMurphy még egyre mondta a verekedést, nekem pedig igen-igen sajgott a hátam hiába, annyit gubbasztottam a sarokba a széken, hogy nehezemre esett egyvégtébe ennyit állni. Már nagyon örültem, amikor jött a kis japán nővér, és vitt bennünket a Nővérszobába, hogy leülhettem pihenni egy kicsit. Kérdezte, eléggé meg vagyunk nyugodva, hogy le-e veheti rólunk a szíjat. McMurphy biccentett, de a feje úgy is maradt lekókadva, s ahogy két karjával a térgye közt lerogyott a székre, holtfáradtnak látszott. Addig nekem eszembe nem jutott, hogy eshet őneki is olyan nehezére az állás. A nővér - akkora az egész, ahogy McMurphy mondta később, mint a semminek a kihegyezett vége - leszedte rólunk a szíjat, és McMurphyt cigarettával kínálta, engem meg rágógumival. Azt mondta, emlékszik, hogy én mindig rágok. Én még őrája se emlékeztem. McMurphy közbe is csak cigarettázott, amíg a nővér a csöpp kezét születésnapi gyertyaféle rudacskákkal sebkenőcsökbe mártogatta, és bedörzsölte vele a bőre repedéseit. Valahányszor fölszisszent, a nővérke is fölszisszent, és bocsánatát kérte. Aztán az egyik kezét két kezére fogta, s úgy kente be neki a bütykeit. - Melyik volt az? - kérdezte munka közben. - Washington vagy Warren? McMurphy fölnézett rá. - Washington - felelte, és elvigyorodott. - A főnök itten Warrennak adott. A nővérke letette neki a kezét, és énhozzám fordult. Most láttam az arcán a csöpp szarkalábakat. - Fáj valamije? -Ráztam a fejemet. - Hát Warren és Williams hogy úszta meg? McMurphy azt válaszolta rá, hogy alighanem ha legközelebb találkozik velük, gipsszel lesznek körülöntve. A nővérke bólintott, s a lábát nézegette. - Nem Főnéni az egész kórház - mondta. - Nagyrészt, de nem az egész. Az ilyen kincstári kedvesnővérek katonai kórházat akarnak belőle. Pedig ők is ápolásra szorulnának. Néha már azt hiszem, minden hajadonnak maradt ápolónőt el kellene bocsátani, ha a harmincötöt elhagyta. - Az ilyen hadi öreglányokat mindenesetre - tette hozzá McMurphy. Majd megkérdezte, mennyi ideig élvezhetjük a szíves vendéglátását. - Nem sokáig, attól tartok. - Attól tart? - nézett rá McMurphy. - Attól. Inkább ittfognám néha a betegeket, mint hogy visszaküldjem. Csakhogy ő a rangidős. Nem, alighanem rövid ideig lesznek itt... legalábbis ilyen állapotban, A Zárt Osztályon az ágy egyik se tökéletes - vagy nagyon feszes neki a sodronya, vagy nagyon teknős. Minekünk egymás mellett adtak fekvőhelyet. Engem nem kötöttek át lepedővel, csak egy kis pisla fényt hagytak ott az ágyam mellett. Éjnek éjjelén arra ébredtem, hogy valaki ordít a fülembe: - Most pörgök, indián! Idené, idené! - Ahogy a szememet kinyitottam, nagy sárga lófogak vicsorítottak bele a képembe. Az volt az az éhes kinézetű. - Most pörgök! Idené, indián! Két ápoló hátulról kapta el, s ahogy vonszolták ki a hálóból, akkor is nevetve ordibált: -
Most jön a pörgés, indián! - És csak nevetett és mondta, és nevetett végig a folyosón, aztán, ahogy csönd lett a hálóba, még hallottam az öreg csontost: - Hát... én mosom kezeimet. - Majdnem találtál magadnak valakit, főnököm - súgta oda McMurphy, ahogy a másik oldalamra fordultam. Azon éjjel már nem is aludtam sokat, mert folyton a sárga lófogakat láttam, meg az éhségét a tagnak. - Idené! Idené! -Még amikor végre sikerült mégis elaludnom, akkor is csak könyörgött folyton. Csak az az arc, maga a sárga, kiéhezett nyomorúság, ahogy felmerül előttem a sötétből, és kér ... és kér. Megfordult a fejemben, hogyan alhatik McMurphy, mikor őt tán száz meg ezer ilyen arc is környékezi. Itt ébresztővel keltették a betegeket, nemcsak a villanyt gyújtották rájuk, mint odalenn. Olyan hangja van ennek az ébresztőnek, mint amikor egy óriási ceruzahegyezőt tekernek. Egyszerre pattantunk föl McMurphyvel, amint a hangját meghallottuk, és már éppen bújtunk volna vissza, de a hangosbeszélőn minket hívtak a Nővérszobába. A hátam annyira elfásult a fekvésbe azon az ágyon, hogy kiegyenesedni alig bírtam, és McMurphyn is láttam, hogy alig vonssza magát. - Mit gondolsz, mit tűztek a műsorunkra, főnököm? -kérdezte. - Spanyolcsizmát? Hüvelykszorítót? Csak nagyon gazdag program ne legyen, mert ki vagyok vasalva. Mondtam neki, hogy nem annyira a gazdagsággal lesz a baj, de többet nem, mert nem tudtam biztosra én se, amíg ott nem voltunk a Nővérszobán. Más nővér fogadott, s megkérdezte: - Mr. McMurphy és Mr. Bromden? -, aztán kis papírpoharat nyomott mind a kettőnk kezébe. Belenézek az enyémbe, látom, hogy három olyan piros kapszula. Cing! - szólt a fejemben, és nem akart elhallgatni. - Egy szóra - mondja McMurphy. Ezek a kiütős pirulák lesznek, ugyebár? A nővér rábólint, aztán nyakát tekeri, hogy ott van-e a háta mögött a két fogdmeg. Állnak egymás mellett nagy csipeszekkel. McMurphy azzal adja vissza a bögréjét: - Ne fáradjon, nagysád, a szembekötéstől eltekinthetünk. Viszont egy cigarettával megdobhatna. Erre én is visszaadom a poharamat, s a nővér azt mondja, telefonálnia kell, s már csukja is ránk az üvegajtót, egy szóra nem marad idő. - Ne haragudjál, főnököm, hogy tégedet is berántottalak - mondja McMurphy, de a hangját alig hallom a telefondrótok zümmögésétől a falban. Csak éreztem, hogy a gondolatok nagyon gurulnak lefele a fejemben. Ülünk megint a Nappaliban, körülöttünk a rémpofák, mikor egyszer csak jön befele az ajtón a Főnéni maga, s egy lépéssel mögötte jobbról-balról a két nagyobbik fekete. Próbálnák beleveszni a székbe, de már késő. Sokan is figyelnek. A ragacsos szemük odatapaszt. - Jó reggelt - köszön ránk a régi bájos mosolyával. McMurphy visszaköszön, de én nem szólok, pedig nekem külön hangosan mondja. A feketéket nézem. Az egyiknek ragtapasz van az orrán, és föl van kötve a karja - a szürke keze úgy buggyanik ki a fehér gézből, akár a ledöglött aszfalt -, a másik meg olyan esetlen, mint hogyha gipszbe volna neki az egész mellkasa. Haloványan vigyorognak. A sérülésükkel biztos otthon maradhattak volna, de ezt a mulatságot nem akarhatták kihagyni. Visszavigyorgok, hogy lássák, vagyok én is olyan legény. A Főnéni beszélni kezd McMurphynek, halkan, türelmesen, hogy milyen egy felelőtlen dolgot csinált, milyen egy gyerekes, fenegyerekes dolgot - hát nem szégyelli magát? Azt
mondja, nem, de azért ne keseredjen el, folytassa csak. A Főnéni elmondja neki, hogy a betegek odalenn tegnap délután rendkívüli csoportgyűlésen helybenhagyták azt a kari javaslatot, hogy talán némi sokk-kezelés volna ajánlatos, ha ugyan meg nem bánja a hibáját. Csupán annyi szükséges, hogy beismerje helytelen viselkedését, kimutassa és példával igazolja szándékát, hogy ezentúl hajlandó normális kapcsolatot teremteni a környezetével, és a kezeléstől ezúttal eltekintenek. A rémpofák karéjban várnak, figyelnek. Csak rajta áll, mondja a Főnéni. - Igazán? - kérdi McMurphy. - Van papír is, amit aláírok? - Nem, az nincs, de ha úgy gondolja, hogy szűk ... - Mert akkor mindjárt bele lehetne szövegezni, ha már itt tartunk, hogy ... például hogy összeesküvést szőttem a rendszer megdöntésére, és Hawaiiban nem élhet úgy az ember, mint a maga osztályán ... ért engemet. - Nem hinném, hogy az ilyen ... - Majd amikor aláírtam, kapok egy pokrócot és egy csomag cigarettát a Vöröskereszttől. Hajjaj, ezek a kínaiak még sokat tanulhatnának magától, nagysám. - Mi segíteni akarunk magán, Randle. Hanem McMurphy már talpon van, a hasát vakarja, megy el a Főnéni mellett, és a feketék félreállnak az útjából, ahogy indul a kártyaasztalok felé. - Hát lássuk, miből élünk, urak! Hol az a pókerasztal? A Főnéni bámul utána egy percig, aztán megy vissza a Nővérszobába telefonálni. Két fekete ápoló meg egy göndör szőke hajú fehér kísér minket át a Főépületbe. McMurphy egész úton a fehér ápolóval beszélget, mintha más gondja se volna. A dér vastagon befogta a gyöpot, a két fekete ápoló párát fúj előttünk, akár a mozdony. A nap szétüt két felhő közt, s addig süti az udvart, míg a fű gyöngyözni nem kezd. Berzenkedő verebek kotranak a gyöngy közt szemért. Átvágunk a ropogó gyöpön az ürgelyukak mellett, ahol a kutya szimatolt valamelyik éjjel. A szikrázó hideg lehúzódik a lyukakba. Meg még a gyomromba érzem. Fölérünk ahhoz az ajtóhoz, és mint a fölbolydult méhkasban, olyan a nyüzsgés. Ketten vannak előttünk, a piros kapszulák annyira elbódították őket, hogy az egyik úgy bőg, mint a kisgyerek: - Ez az én keresztem, köszönöm, Uram! Nincsen másom se nekem, köszönöm, Uram ... A másik, az csak azt mondja: - Tökösen, katonásan. Tökösen, katonásan. - Az úszómester, a fürdőből. Egy kicsit pityereg azért ő is. Én nem sírok, nem kiabálok. Nem, ha egyszer McMurphy itt van. A technikus szól, hogy vessük le a cipőnket, és McMurphy megkérdi, nem-e majd a nadrágunkat fölhasítják, s leborotválják a fejünket is. A technikus azt mondja, hogy nincs nekünk olyan szerencsénk. A fémajtó a fél szemmel kukucskál. Aztán nyílik, s beszippantja az elsőt. Az úszómester meg se rezdül. Mint a neonköd, egy olyan sugár vágódik ki a fekete burkolatos szobából, ráfűződik az összekapcsolt homlokára, és berántja, mint a kutyát a póráz, háromszor megpördíti, mielőtt az ajtó rácsukódna. Az arca cserepekre töredezik félelmében. - Egyes barakk! - dörmögi. Kettes barakk! Hármas barakk! Kihallom, hogy úgy nyitják a homlokát emelővassal, csikorogva, akár az utcai
csatornafödelet. A füst kivágja az ajtót. A görgőhordágyon kijön az első. A szeme! Az arca! Megdermedek. Aztán gördül vissza az úszómesterért. Hallom az előimádkozót, ahogy mondja be a nevét. - Következő csoport - mondta a technikus. A padló deres, hideg, ropogós. A hosszú fehér fénycső jegesen zizeg fönn. Érzem a grafitkenyőcs szagát, mintha garázsba volnák. Érzem a félelem savanyú leheletét. Egy ablak van magasan fönn, azon látni kinn a borzas verebeket, mint barna csöppeket a dróton. Fejüket a begyükbe ütik a hideg elől. Szelet fújtat át a csöves csontjaimon valami följebb, egyre följebb, légiveszély! légiveszély! - Ne ordíts, főnök ... Légiveszély! - Ne izguljál. Én megyek elsőnek. Énnekem nem árt, vastag a koponyám. És ha énnekem nem árt, neked se árthat. Segítség nélkül fölmászik az asztalra, és a karja mindjárt ráillik az árnyékra, ahogy szétveti. A kapocs rákattan a csuklójára-bokájára, és az árnyékra szorítja. Két kéz leveszi a karóráját, Scanlontól nyerte el, leteszi az asztal mellé, nyúlnak megint, tengelyek, kerekek, hosszú csüngős spirálrugó fordul neki az asztalnak, kapcsolódik rája. Nem látszik ijedtnek. Folyton csak vigyorog rám. Tesznek grafitkenyöcsöt a homlokára. - Mi ez? - kérdi. - Vezető - mondja a technikus. - Vezető balzsammal kened föl fejemet. Töviskorona lesz? Kenyik gyorsan. Énekel nekik, hogy a kezük beleremeg. - „Méhpempőt használj, Cicabogár ..." Mint a fülhallgatókat, úgy teszik aztán a fejére az ezüsttüskés koronát, a grafitkenyőcsre rá. Próbálják elállítani az éneklését gumicsődarabbal, odatolják a szájába, harapjon rá. - „ ... Hugalmah lehel éh fiahal..." Tárcsákat csavarnak, a gép megremeg, két vaskar forrasztópákákat emel, és ráereszti. McMurphy rám kacsint, és beszél, tovább beszél, mond valamit nagyon, amennyi a cső körül kifér, ahogy a páka az ezüsttövises halántékához közeledik - fény ível át, kifeszíti, fölgörbíti az asztalon, már csak a csuklója van lenn meg a bokája, és a megtört gumicsőből valami bujjuj hang jön ki, és McMurphyt belepik a szikrák. Fönn az ablakba a verebek füstölögve hullanak le a drótról. Görgőágyon tolják ki, még rázkódik, és deres az arca. Korrózió. Akkumulátorsav. A technikus hozzám fordul. Nézzétek a másik ürgét. Én már ismerem. Kapjátok el. Itt már nem segít az akaraterő. Kapjátok el a frakkját. Szentségit. Többet Seconal nélkül nem fogadunk. Abroncsok szorulnak csuklómra-bokámra. A grafitkenyőesben vasreszelék van, karcolja a halántékomat. Mondott valamit, mikor kacsintott. Mondott nekem valamit. Az egyik lehajlik, fölvezérli a két pákát a koronám fele. A gép rám borul. LÉGIVESZÉLY. Rápuskáz a hőbörgőre, kilőve a lődörgője. Fel se út, alá se, nem fog rajta halál se. Kijövünk a siskanád közül, ott keveredünk ki a vasúti sín mellett. Ráhajtom a fülemet a
sínre. Égeti az arcomat. - Se erről, se arról - mondom -, száz mérföldre semmi. - Hümm - mondja a Papa. - Miért, tán nem valamikor a kést a földbe vertük, a nyelire ráharaptunk, s úgy hallgattuk, dübörög-e csorda az erdőn túl? - Hümm - mondja erre is, de már látom, hogy mosolyogna. Túlfelén a vágánynak asztagok sorakoznak tavalyról. Egerek vannak alatta, jelzi a kutya. - Fel vagy alá indulunk a sínen, fiam? - Menjünk át, azt mondja a kutya. - Nem tud ez nyomozni. - Dehogynem. Szárnyas van odaát, azt mondja. - A töltés oldalába cserkésszünk, hallgass apádra. - Jobb az asztagok alját fölverni, azt mondja nekem a kutya. Mire átvágunk, már csak azt veszem észre, hogy lődöznek a népek mindenfelől a fölriadt fácánokra. Nagyon előreszaladhatott a kutyánk, korán riasztott. Hanem három egeret, azt megfogott. ... főnök, Főnök, FŐNÖK ... akkorát kacsint hozzá, mint egy csillag, ahogy mondja, tele szájjal. Hangyák már megint, Mária-Jézus, tele vagyok velük, csiklandó lábú férgeivel! Emlékszel, mikor olyan hangyákat találtunk, hogy az ízük, akár a kovászos uborka, olyan volt? He? Mondtad váltig, hogy nem egész olyan, én meg hogy olyan, és anyád a lelket kiszekálta belőlem - bogárevésre tanítod a gyereket! Fuj. Pedig a jó indiánnak mindent meg kell enni, ami csak őtet meg nem eszi. Mink nem vagyunk indiánok. Jegyezd meg, hogy mink civilizált emberek vagyunk. Arra tanítottál, Papa, hogy csak halogasd a halált, mint a kutya a fialást. A Mamát Bromdennek hitták. Hívják is máig. A Papa meg azt mondta, hogy ő egy névvel esett ki az Isten hasából, nem volt gondoskodás, csak annyi, mint a tehénnek ha pokrócot terítenek alája, mert állva akar megelleni. Tee Ah Mil-latoona, a Legszálasabb-Fenyő-a-Hegyen - és nem nőtt énnálam nagyobbra indián Oregonban, még tán Kaliforniában meg Idahóban sem. Jöttem ki mindjárt ekkorán s egy névvel az Isten hasából. Hát hülye, az nincs tenálad nagyobb három államban, ha azt hiszed, hogy majd egy jó keresztény asszony olyan nevet fölvesz a kedvedért, mint ez a Tee Ah Millatoona. Ha evvel a névvel születtél, nem bánom, csak ám én is az enyimével születtem. A Bromdennel. A Mary Louise Bromdennel. És hogyha más városba költözködünk, azt mondta a Papa, akkor erre a névre hamarabb kiadják a Társadalombiztosítási Lapot. Valakit üldöz ez a szivar a szegecselő kalapáccsal. El is kapja, úgy látom. És a színes fényű villám megint villanik. Lúdvérc. Lúdvérc, libamál, három gúnár kiabál. .. nap-nyugatnak-támadatnak száll.. . száll... száll a kakukk fészkére, ki lesz kakukk vesztére? . . . én-e? . .. te-e? . ..ő-e? ... A nagymamával szoktuk eztet játszani naphosszat, ő kántálta, mikor ott ültünk a hallétráknál, és zavartuk a legyeket. Úgy is hívtuk, lúdvérc-libamál. Én számoltam szótagonkint az ujjamon, ahogy kántálta. Lúd-vérc, li-ba-mál (fél kezem), há-rom-gú-nár ki-ja-bál (tizenkettő, de akkorra már a tíz körmem úgy nézett föl a kormos gyökér kezéről az arcába az én kis öreganyámnak,
mint akik várják, hogy én legyek a kakukk, vesztemre). Szeretem ezt a kiolvasósat, meg szeretem a nagymamát. A három gúnárt, azt jobban szeretem, mint a lúdvérc-liba-mált, és az tetszik a legjobban, hogy az egyik kakukk lesz vesztére a kakukkfészekben. A legjobban őtet szeretem, meg a nagymamát, akinek por ül az arca ráncaiba. Legközelebb mikor láttam, ott feküdt halva a kövezeten, Columbiába, ahova beköltöztünk a falunkból - kockásingesek állták körül, indiánok, tehenészek, gabonatőzsérek. Elszállították a városi temetőbe, vörös agyagot hánytak a szemére. Emlékszek akkorról villanyosan rezgő, vihar utáni alkonyatokra, nyúlbakok ugrottak be a Diesel-kocsink kerekei alá. Joey Száraz Halásznak húszezer dollárja van és három Cadillacje, mióta a szerződést aláírtuk. Közbe egyiket se bírja vezetni. Kockát látok. Befele látom, én vagyok az alján. Én vagyok az ólom rajta, amivel megdemulálták, hogy mindig csak az egyet vesse fölöttem. Megdemulálták, hogy vakot vessen mindig, énvelem, és a hat pont olyan körülöttem, mint hat fehér párna, de mindig lenn marad, velem együtt, mikor dobnak. Hát a másik kockán hol az ólom? Egyre esik az is, biztos. Vakot vet. Régi sipisták játszanak itt őellene, és én vagyok a nehezékük. Vigyázat, most lökik. Hajjaj, nagysám, megyünk a füstöldébe, a gyerekek otthon a küszöböt rágják. Hadd szóljon az eleje! Na most! Vakot vetett. Víz. Tócsába fekszek. Megint besöpörték előle a hasznot. Ott látom a vakot fölöttem. Hiába, ólmozott kockával nem bír rájuk verni ezek-re a mestertelen bitangokra . . . Portlandba se. A lebujba olyan hideg van, akár az alagútba, alkonyatkor már nem süt ide a nap. Hadd menjek;,. megnézni a nagymamát. Hadd menjek, Mama! Mit is mondott, ahogy kacsintott? Ki lesz kakukk vesztére? Ne állja el az utamat! Hallja, nővér, a szentség a bótba, félre, Félre, FÉLRE! Én vagyok dobáson. Zamek. Megint fejre állítottak. Vakot vetett megint. A tanítód azt mondta nekem, jó fejed van, fiam, legyél valami... Mi legyek, Papa? Szőnyegszövő, mint R & J Farkas bácsi? Kosárfonó? Vagy legyen belőlem megint egy részeges indián? Ide figyeljen, segéd úr, maga indián, nem igaz? Szó se róla, az vagyok. Nahát, ki hitte volna, olyan jól beszéli pedig a nyelvet. Szó se róla. Nahát, akkor három dollárért a szokásosból. Ez se volna olyan hetyke, ha tudná, mit főzünk mink ketten a holddal. Nem egy akármilyen szokásos indián . . . Aki.. . hogy is volt? ... aki nem tart lépést, más dob szavát hallja. Megint vakot vetett. Hajjaj, pajti, ónozva vannak ezek! A nagymama temetése után kimentünk a Papával meg a Rohanó-és-Játékos Farkas bácsival kiásni. A Mama világért nem jött volna velünk, ő még ilyet életébe nem hallott. Egy hullát a fára akasztani föl! Az embernek kifordul a gyomra. R & J Farkas bácsi meg a Papa húsz napot húzott le a városi kóterba, ott snóbliztak a többi szeszkazánokkal, a halottgyalázás végett. - De ha egyszer a saját kurva öreganyánk! Az nem mentség, emberek. Ott kölletett volna hagyni a földbe. Mikor jön meg már maguknak indiánoknak az eszük? És most hova tették? Mondják meg, amíg jól van dolguk. Elmehetsz édes jó öreganyádba, sápadtarcú, mondta R & J bácsi, s azzal sodrott magának egy cigarettát. Belőlem ugyan ki nem nyomozod.
Fönn, fönn, fönn a hegyek közt, fönn egy fenyőnek a hegyibe ott libegteti a szelet a régi gyökér kezével, és kántálva számolja a felhőket... Lúdvérc .. . libamál... három gú-nár... kiabál... Mit is mondtál énnekem, ahogy kacsintottál? Rezesbanda szól. Zászló száll az égre... a Függetlenség Ünnepére... Elnyugszanak a kockák. Megint jön rám a gép,... hogy is volt? ... Mit is mondott? ... hogy is volt, hogy énbelőlem embert csinált megint? Azt mondta: tökösen, katonásan. Ott vannak kinn. Fehér ruhás feketék kandikálnak be rám az ajtón, aztán jönnek és rám fogják, hogy én áztattam el azt a hat párnát, amiken fekszek. Hatos szám. Azt hittem, a szoba kocka. Az egyes, a vak ottan fönn az a fehér köd, az a világítás a mennyezeten ... azt látom én ... ebbe a kis kocka szobába... sötétedés után vagyunk. Meddig nem voltam én eszemnél? Ködösítnek kicsit, de most nem bújok bele. Nem én ... már soha többet... Lassan tápászkodok fel, állok, a vállam alig érzem. Az Elkülönítő padlóján a fehér párnákat mind összehugyoztam, amikre letettek. Nem emlékszek az egészre, de kezdem dörgölni a szememet az öklömmel, és addig dolgozok, amíg a fejemet ki nem tisztítom. Ezen soha nem dolgoztam volna azelőtt. Odabotorkálok a dróthálós kis kukucskaablakhoz az ajtónál, és megdörgetem. Látom, hogy jön egy ápoló tálcával, és tudom, hogy mégiscsak rájuk vertem. Volt idő, mikor a rezgetés után két hétig is botorkáltam abba a ködös zagyvalékba, az álom zegzugos legszélén, szürke vidéken alvás-éledés-halódás közt, ahol már tudni, hogy magánál van az ember, de hogy kicsoda, meg milyen nap-van, meg hogy érdemes-e rávirradni, azt néha két hétig se tudja. S egyszer ha nincs mire rávirradni, akkor elbotorkál az ember akármeddig is a szürke levesbe, de viszont ha nagyon akar, akkor már rájöttem, hogy igenis ki tud keveredni belőle. Most nagyon akartam, úgyhogy egy nap se kellett, észhez tértem, még ilyen hamar sose. És mikor eltisztult végre a köd a fejemből, olyan volt, mint hogyha hosszú, mély merülésből jöttem volna - mint hogyha száz év óta először bukkantam volna a víz színére. Ez volt az utolsó rezgetésem. McMurphyt még háromszor megrezgették azon héten. Amint magához tért, amint a régi szemevillanása kezdett neki visszajönni, előkerült Miss Ratched az orvossal, és kérdezték tőle, egyenesbe-e érzi magát annyira, hogy belássa rossz viseletét, és lemenjen az osztályra folytatni a közös kúrát. McMurphy meg csak megkutyálta magát, mivel az a sok arc a Zárt Osztályon mind őfeléje fordult, és megmondta a Főnéninek, hogy inkább a pörsenéses valagát hagyja kinyalni tőle, mint a zászlót eldobja, s meneküljön. Beon! Fölállt, és hajlongva nyugtázta a vigyorgásokat, a Főnéni meg vitte az orvost be a Nővérszobába, és telefonált a Főépületbe, hogy írjanak neki elő másik rezgetést. Egyszer, amint a Főnéni fordult, hogy indul kifele, McMurphy elkapta az egyenruhájának a hátulsó felit, és akkorát csípett rajta, hogy a Főnéni arca olyan vörös lett, akár McMurphynek a haja. Ha az orvos ott nincs, s nem küszködik a nevetésével, asszem a Főnéni megfordult volna, s lekenyt volna egyet McMurphynek. Próbáltam rábeszélni, hogy engedjen neki színleg, mert másképp sose lesz vége a rezgetésnek, de McMurphy csak nevetett, s azt mondta, oda se neki, ha egyszer ingyen föl akarják tölteni az akkumulátorát, ő nem szegi a kedvüket. - Ha innét kikeveredek, az első nő, aki ágyába kapja McMurphyt, a tízezer voltos pszichopatát, az úgy ki fog gyulladni, mint a tivoli a főnyereményre, és ezüstdollárosokban csöngeti ki a pénzt. Épp
hogy rám fér egy kis töltés. Egyre bizonygatta, hogy neki nem fáj. A kapszulákat se akarta beszedni. Hanem valahányszor a hangszóró megszólalt azzal, hogy McMurphy ne reggelizzen, hanem készüljön az Egyes Épületbe, az állkapcsának az izmai megfeszültek, s az egész arcából kiment a szín - soványnak és gondterheltnek látszott, mint akkor, a szélvédő üvegjében, mikor jöttünk visszafele a kirándulásról. Én még a hét végén eljöttem a Zárt Osztályról. Sok mindent akartam volna neki mondani, mielőtt visszaindultam a többiekhez, de őtet épp akkor hozták rezgetésről, és csak ült és nézte a pingponglabda pattogását az asztalon, mintha a szeme hozzája lett volna drótozva. A fekete meg a szőke ápoló kísért le. Beengedtek az osztályra, s rám zárták az ajtót. Igen csöndes volt a mi osztályunk így a Zárt Osztály után. Bementem a Nappaliba, de nem tudom, miért, megálltam az ajtóban. Egyszerre mindenki felém fordult, s valahogy azt vettem észre, másképp néztek rám, mint eddig. Az arcuk földerült, mintha két komoly szám közt a bohóc jelent volna meg a porondon. - Íme, szeretve tisztelt nézősereg - kezdte fújni Harding -, íme itt áll önök előtt a rettenthetetlen vadember, aki a feketének a karját törte! Nem csalás, nem ámítás! - Visszavigyorogtam rájuk, közben megtapasztaltam, milyen érzés lehetett McMurphynak ezeket a várakozó pofákat nézni hónapszám. Mind odajöttek, és mind egyszerre akarták tudni, mik mindenek történtek - miket művel McMurphy odafönn. Igaz-e, amit a tornateremben beszélnek, hogy mindennap megrezgetik őtet, de úgy lerázza, akár a kutya a vizet, és fogadásokat ajáll a technikusoknak, hogy ennyi meg ennyi ideig nyitva bírja tartani a szemét, mikor már áram alatt van? Elmondtam nekik mindent, amit csak tudtam, és senki nem csodálkozott, hogy egyszerre itt vagyok és beszélek - a süketnéma annyi év után beszél és figyel, mint a többi más. Amit csak hallottak, az mind igaz, mondtam nekik, de még én is egypár történetet hozzátoldottam. Akkorákat nevettek azokon, amiket a Főnéninek mondott, hogy egypáran az Idültek közül is fölhorkantak a vizes lepedőjük alatt, mint hogyha értenék, miről van szó. Mikor a Főnéni másnap maga hozta föl McMurphy nevű betegünket a csoportgyülésen azzal, hogy valami furcsa oknál fogva nem hat rá az EST, és hatékonyabb módot kell találni a vele való kapcsolatteremtésre, Harding megjegyezte: - Mindez lehetségesnek látszik, Miss Ratched . .. mint azonban a kettőjük fönti találkozásairól értesülve vagyok, a McMurphy nevű beteg kegyeddel rögtön kapcsolatot teremtett. A Főnéni annyira zavarba jött, amint az egész gyűlés nevette, hogy nem is hozakodott elő a dologgal megint. Látnia kelletett neki, hogy McMurphy egyre csak nől a többiek szemében, amíg odafönt van - nem tudják, van-e a gyilkolásának sikere, hanem csak a híre-neve öregbedik. Aki nincsen szem előtt, azt nem lehet kisebbíteni, gondolhatta magában, ezért aztán kezdte úgy rendezni, hogy majd lehozza megint az osztályra, hátha akkor látják, hogy ő se bírja sokkal jobban, mint más. Nem létezik hősnek megmaradni egész nap ott a Nappaliban egy rezgetés után. A társaságot nem lepte meg ez a húzás, és azt is tudták, hogy egymás után fogja neki adatni a rezgetéseket. Hardinggal, Scanlonnal és Fredricksonnal el is kezdtük tervezni, hogy mindnyájunknak az érdekében rá kellene beszélnünk a szökésre. És mire
szombaton lejött - cammogó léptekkel, mint egy nehézsúlyú öklöző, és a kezét kettős fedezékbe emelve bejelentette, hogy a bajnok ismét szorítóba lépett -, mink már kész voltunk a tervünkkel. Úgy okoskodtuk ki, hogy megvárjuk az estét, akkor meggyújtunk egy matracot, s amint a tűzoltóság kivonul, a kavarodásban kisegítjük az ajtón. Olyan nagyszerű volt a terv, hogy muszáj neki tetszeni, gondoltuk. Az már nem jutott eszünkbe, hogy erre a napra volt megbeszélve Candynek a becsempészése Billy részére. Délelőtt úgy tíz óra tájban hozhatták vissza - Bedobtuk a három lapát kokszot a pulóver alá, gyerekek! Lekefélték a gyertyáimat, ékszíjat cseréltek, és tisztára fújták a kipufogócsövemet! Olyan fickósan dudálok vele, mint szilveszterkor! -, attól fogva a szolgálatos feketével többet kötözkö-dött, mint valaha, fölrúgott egy vödör szennyes vizet a Nővérszoba ajtajában, vajdarabot pöccentett a legkisebbik feketének a fehér antilop cipője orrára, de úgy, hogy észre se vette, és ebéd közbe mindegyre kiböffent belőlünk a röhögés, ahogy a vaj sárgán olvadozott, mintha a fekete, Harding mondta így, „a Szaharában járna" - hetykébb volt, mint valaha, s valahány kisnővér csak elment mellette, mind sipogva szemeforgatva dörgölte a farát, úgy menekült el a folyosón. Elmondtuk neki, hogyan akarnánk megszöktetni, de ő csak annyit felelt rá, hogy ráérünk még avval, és hogy most Billynek a randija előbbre való. - Nem szabad szegény Billy gyereket vízbe hagyni. . . épp a bejáratás előtt. Ha minden simán megy, és sikerül a murit megszervezni, én nem bánom, felőlem lehet mindjárt a búcsúestély is. Ezen a hétvégén a Főnéni elcserélte a szabad szombatját - a világért nem maradt volna el McMurphy bevonulásáról -, és mindjárt össze is hívta a csoportgyűlést, mert valamit nyélbe akart ütni melegében. Fölhozta megint a nagyobb beavatkozást, azzal, hogy a dokinak is meg kell fontolnia a dolgot, „amíg a segítség egyáltalán lehetséges". McMurphy közben szüntelenül kacsingatott, böfögött, s mikor végén sikerült neki belefojtani a Főnénibe a szót, akkora bólogató helyeslést rendezett, hogy megint majd kidűlt az oldalunk. - Lehet ebben valami nagy igazság, dokikám. Nézzen csak rám, ez a pár ezer koszos volt is mit használt nekem. Ha még egy magasfeszültségű vezetéket rám kapcsoltatna, alighanem a nyolcas csatornát is bírnám fogni, mint Martini. Unom már, hogy fekszek ott az ágyba, mert a négyes csatornán nem létezik mást hallucinálni, mint a híreket meg az időjárást. A Főnéni a torkát köszörülte, és próbálta megint kézbe venni a dolgokat. - Én nem újabb sokkolást javasoltam, Mr. McMurphy . . . - Hanem? - Én operációt ajánlottam. . . volna megfontolásra. Szimpla kis műtétet. És tekintve, hogy kitűnő eredménnyel kecsegtet bizonyos támadó tendenciák visszaszorításában . .. - Támadó? Drága nagysám, én olyan kezes vagyok, mint a barika. Két hete nem rúgtam ki már a kormot egy ápolónak se a valagából. Nem adok én okot, kérem, a metélésre! A Főnéni tartotta a mosolyát, mutatta neki, milyen türelmes és részvevő. - Itt nincs szó metélésről, Randle . .. - A lecsippentésnek se volna sok haszna - vágott közbe McMurphy -, mert van nekem az éjjeliszekrényen még kettő tartalékban. - Még . .. kettő? - Akkorák, mint a szőrös labda, dokikám. - Mr. McMurphy! - A Főnéni mosolya ezer darabra tört, amint észbe kapott.
- Mér? Ha egyszer nálam ez a normális méret? És be nem állt a szája neki, amíg csak a takarodó ideje el nem jött. A hálóba majálisos volt a hangulat. Ment a sutyorgás, hogy itt micsoda muri készül, hogy Candy még innivalót is talál hozni magával. Mindenki Billynek a pillantását próbálta elfogni, s ha sikerült, sokatmondókat kacsintottak rá. Aztán fölsorakoztunk gyógyszerért, és McMurphy, mikor rája került a sor, megkérte az anyajegyes nővérkét, nem-e adna valami vitamint. A nővérke nagyot nézett, és mondta, hogy semmi akadálya, és akkora pirulát ejtett a poharába neki, mint a galambtojás. McMurphy meg zsebre vágta. - Hát nem veszi be? - érdeklődött a nővér. - Én? Á, én nem szedek vitaminokat! Én csak Billynek gyűjtöm itten. Nagyon odavan ez a gyerek . . . nincs benne elég vér szerintem. - Akkor . . . miért nem adja oda Billynek? - Odaadom én, anyukám, odaadom én, csak kivárom az idejét. Majd, amikor a legjobban kell neki. . . éjfélkor. -Azzal átkarolta Billy vörösödő nyakát, Hardingra rákacsintott, nekem a bordám közé bökött a hüvelykujjával, úgy indult el a hálóba, s a szegény nővérke csak nézett utána kimeredt szemmel, a kancsóból a gyógyszervizet is a lábára töltötte. Billy Bibbitről tudni kell, hogy hiába ráncos az arca, és hiába vannak neki ősz szálak a hajában, kamasznak nézi az ember - kajla fülű, nyúlfogú, szeplős kamasznak, amelyik szalad a falinaptárakon mezítláb, és békát vonszol cukorspárgán a porban. Közbe mégse ilyen. Fura, de hogyha melléje áll valamelyikünknek, felnőtt amúgy méretre is, a füle se kajla, az arca se rozsdás, a foga se olyan nagyon kiállós, és ha jól megnézi az ember, bizony megvan szemre is harminc-valahány éves. Egyszer hallottam csak, vagyis kihallgattam szégyenszemre, amikor az anyjával beszélt a koráról lenn a társalgóban. A felvételi irodán dolgozott az anyja, tömör húsú, töltöttgalamb asszonyka, a haján végigpróbált minden színt szőkétől kékig, kéktől feketéig s vissza a szőkéig megint pár hónap alatt. Másképp még a Főnéninek szomszédja is volt, és azt mondják, testi-lelki barátnője. Valahányszor kimentünk valami foglalkozásra, Billynek mindig oda kellett állni és oda kelletett tartani a bíborpiros képét lenn a hallba neki, hogy kapjon rá egy cuppanós puszit. Mink is legalább úgy szégyellettük ezt, mint Billy, és sose piszkálta őtet egyikőnk se evégett, még McMurphy se. Egyszer délután, már nem is emlékszek, mikor, de megálltunk befele jövet a foglalkozásról lenn a hallba, és letelepedtünk a nagy plasztíksezlonyokon meg odakinn is, a délutáni napsütésben, míg az egyik fekete felhívta a bukiját szokása szerint, és Billy anyja kijött az irodáról, és kézen fogta a fiát és kivitte a bejárat elejbe, ott, ahol én is ültem, és odatelepedett vele a gyepre. A rövid görbe lába az asz-szonynak mint a két szál kolbász előtte, kimeredve, és Billy, ahogy ült ott, az ölébe hajtotta a fejét, ő meg a fülét birizgálta neki egy szál kutyatejnek a bóbitájával. Billy a nősülésről beszélt, meg hogy majd beiratkozik a főiskolára egy szép nap. Az anyja nevette a bolondságát, és egyfolytába birizgálta. - Ráérsz, még előtted az élet, kis bogaram. - D-d-d-d-demama, én már h-h-h-h-harmincegyéves vagyok! Az anyja nevetett, és belemászott a pitypanggal a füle kagylójába. — Bogaram, hát kinézni énbelőlem, hogy egy középkorú ember anyja vagyok? Elfintorította az orrát, csücsörített, s nagyot cuppantott bele a levegőbe, úgyhogy énszerintem senki anyját nem lehetett kinézni belőle. Persze, magam se hittem, hogy
Billy harmincegy éves, csak aztán egyszer olyan közel kerültem hozzá, hogy le bírtam olvasni neki a karperecére rótt születési évet. Éjfélkor, mikor a Geever nevezetű meg a másik fekete eltakarodott, és Mr. Turkle, az öreg feketénk lépett szolgálatba, McMurphy és Billy már fönt volt. Alighanem javába szedték a vitamint. Én is fölkeltem, magamra kerítettem a fürdőköpenyt, és kimentem a nappali elejbe. Ott beszélgettek Mr. Turkle-lel. Harding, Scanlon és Sefelt meg egypár másik is kijött később. McMurphy magyarázta éppen, mit csináljon Mr. Turkle, hogyha a lány megérkezik - inkább csak eszébe hozta neki, mert már az egész meg volt beszélve hetekkel előbb. Az ablakon kelletett neki beereszteni, mert abba nagy lett volna a kockázat, hogy körbe jöjjön, a hallon keresztül. Akár az éjszakai fölügyelő ott találhatta volna. Aztán meg az Elkülönítőt kelletett neki kinyitni. Az ám, lelkendezett McMurphy, sehol olyan puha nászágy nem kínálkozik a szerelmeseknek! Sehol másutt az a diskrécíó nincs meg! (- Ej-je-je-je-nye, McMurphy - nyögdécselt Billy köz-be-közbe.) És még a villanyra kelletett neki vigyázni. Hogy a fölügyelő valahogy be ne lásson. És a háló ajtaját kelletett föltétlenül zárva tartani, nehogy a nyálcsorgatós Idültek is mind kicsődüljenek. És nagy csöndet kelletett tartani, nehogy mink riasszuk őket. - N-n-n-n-nahát, Mack! - pironkodott Billy. Mr. Turkle csak bólogatott mindenre nagy álmosan. Amikor McMurphy azzal végezte, hogy „ilyenformán el is mondtunk mindent", Mr. Turkle csak annyit tett hozzá: - Hát.. . nem egészen! - S csak ült ott vigyorogva a fehér egyenruhájában. A nagy barna, kopasz feje úgy ingott a nyakán, akár a luftbalon a pálca végén. - Majd megegyezünk, Turkle. A hőgy biztos hoz magával pár üveg piát. - Kezdjük megérteni egymást! - S a feje egyre bókolt, billegett. Úgy tett, mintha a szemét alig bírná nyitva tartani. Azt hallottam, napközbe is dolgozik kinn az ügetőn. McMurphy odafordult Billyhez: - Turkle fenntartja jogait, Billy. Mégis teneked mennyit ér meg ez a bejáratás? Mire Billy kikeveredett volna a dadogásból, Mr. Turkle megszólalt: - Nem arról van szó. Nem a pénz. Hoz magával az a szép kisasszony egyebet is, mint a két üveget, nem? Mért csak annak a két üvegnek kell körbejárni? - S ránk vigyorgott. Billy kis híján kifakadt - még szerencse, hogy a dadogástól nem bírt -, hogy az ő Candyje, az nem! McMurphy félrevonta, és csitítgatta, hogy sose aggódjon az ő Candyjének az erkölcse végett - addigra már, mire ők ott fönn az Elkülönítőben végeznek, az öreg olyan részeg lesz, hogy az ablakon nem bírná kigyugni. Candy megint késett. Kinn ültünk a nappaliba, fürdőköpenyben, és hallgattuk McMurphy meg az öreg Turkle katonahistóriáit - Mr. Turkle cigarettáját adogatták egymásnak, és olyan furcsán szívták, hogy a szemük kiguvadt, mire a füstjét eleresztették. Harding meg is kérdezte, miféle cigaretta ez, hogy olyan émelyítő a füstje, és Mr. Turkle visszafojtott lélegzettel, kínos fejhangon válaszolt: - Sima, szokásos. Kell egy slukk? Hihihi. Billy egyre jobban izgult, hátha nem jön a lány mégse, és hátha jön mégis. Kérdezgette tőlünk, miért nem fekszünk le, mit vicsorgunk itt rá a sötétbe, mint az ebek a konyhaasztal alatt. Nem volt minekünk kedvünk lefeküdni. Hideg se volt annyira, és a félhomályba jólesett az embernek elereszteni fülit-farkát, hallgatni McMurphy meg Mr. Turkle meséit. Nem ásítozott senki, meg nem is aggodalmaskodott nagyon, hogy már két óra, és Candynek híre sincs. Turkle-nek a végén eszébe jutott, hogy tán azért nem jelentkezik, mert az egész osztály töksötét, és nem tudja, melyik ablakon zörögjön.
McMurphy a fejére csapott, hogy persze, és már loholtak is mind a ketten ki a folyosó végére, gyújtogatták a villanyokat, ahány csak volt. Fölgyújtották volna még a nagy ébresztőlámpát is a hálóba, ha Harding rájuk nem szól, hogy ki fogják csalni az egész társaságot ide a Nappaliba. Ehelyett a doki irodájába kapcsoltak be minden lámpát. Alighogy a kivilágítás megvolt, zörögtek az ablakon. McMurphy szaladt oda, s a két kezét ellenzőnek a halántékához tapasztotta, hogy jobban kilásson. Aztán visszafordult, s ránk vigyorgott. - A Szépség lányai közt nincs még egy ilyen! - Azzal karon ragadta Billyt, s rántotta oda az ablakhoz. - Erissze be, Turkle. Erisszük rá ezt a vad csődört. - Vá-vá-vá-várjegykicsit, McMurphy! - Billy inkább mint az öszvér, úgy megvetette a lábát. - Te csak ne vávávávárassál, Billy. Itt nincs visszakozz. Ki fogod bírni. Nézd, van öt dollárom rá, ha kiteszel magadért. Jó? Nyissa ki az az ablakot, Turkle. A két lány lenn állt a sötétben, Candy meg az a másik, amelyik nem jött el a halászkirándulásra. - Jó portékák -nyögte Turkle, ahogy besegítette őket -, jut is, marad is. Amint a szoknyájukat emelték, hogy átlépjenek az ablakpárkányon, mindnyájan ott voltunk segíteni. - McMurphy, te bitang! - visongott Candy, s úgy borult a nyakába McMurphynek, hogy majd összetörte hátul a tarkóján a két üveget, amit a kezébe tartott. Nem állt valami biztosan a lábán, és a haja, ami gombócba volt tűzve a feje búbján, leomlott. Szerintem jobban állt neki, ha hátra volt dobva, mint a halászkiránduláson. Odaintett a másik lány fele az üveggel, amint lépett be az is az ablakon: - Sandy is jött. Fogta, otthagyta azt a beavertoni buzit, amelyikhez hozzáment. Nem egy jó szám? A másik is, amint belépett, a nyakába borult McMurphynek: - Szia, Mack! Ne haragudjál, hogy a múltkor nem bírtam jönni. De ezen most már túl vagyok. A párnám tele volt fehéregerekkel, az arckrémembe hemzsegtek a kukacok, és az egyik nap békát találtam a melltartómban. - Megrázta a fejét, s elhúzta a kezét a homlokán, mint hogyha az emlékezetéből akarná kitörölni az állatbarát férjét. - Micsoda emberek vannak! Mind a ketten szoknyában-szvetterben voltak, és harisnyában, cipőtlenül. Vihogtak, és bele voltak pirulva az igyekezetbe. - Mindenhol kérdezősködnünk kellett - magyarázta Candy -, ahány kocsma mellett csak eljöttünk. Sandy kíváncsian bámészkodott. - Hűha, Candy baba, hova jutottunk? Ez itten elmegyógyintézet? Azt hittem, ilyen nincs! - Magasabb volt Candynél, úgy öt évvel talán idősebb is. A haja divatos kontyba volt neki tűzve, de már egy-egy tincs levált róla, és a tejfehér arcába lógott. Olyan volt, mint amikor egy fejőlány a dámát játssza. Ekkora nyílt mosollyal, vállal, mellel, csípővel szépnek el nem mehetett volna, de egészséges volt és jóképű, és az ujján vörösboros demizsont lóbált, mint valami retikült. - Ilyen nincs! Ilyen nincs! Mondd, Candykém, hogy ilyen nincs! - Megint megállt, körülnézett, lába földbe gyökerezett. - Ilyen nincs - biztosította Harding ünnepélyesen a vihogó lányt. - Az ilyent akkor találja ki az ember, mikor álmatlan hánykolódik az ágyban, s másnap fél elmondani a pszichoanalitikusának. Maga sincs itt. A bor se igazi, semmi se valóságos. Miért nem lehet mindjárt itt kezdeni? - Szia, Billy - mondta Candy. - Micsoda portékák! - mondta Turkle.
Candy nyújtott karral, ügyetlenül tartotta oda az egyik üveget Billynek. - Hoztam neked egy kis meglepetést. - Mindez Thorne Smith-féle hallucináció! - jelentette ki Harding. - Nahát! - álmélkodott Sandy. - Hogy mink mibe belemásztunk ! - Csitt - mondta Scanlon, és körbeszimatolt. - A többi hülyét is fölébresztitek, ha ilyen hangosan beszéltek. - Mi van, Tüsök? - vihogott Sandy bámészkodás közben. - Attól félsz, hogy neked nem jut? - Biztos voltam benne, Sandykém, hogy ezt az olcsó vinkót fogod hozni. - Nahát! - Sandy bámész tekintete rajtam állapodott meg. - Ezt a góliátot nézd meg, Candy! Ez akkora, mint a liftajtónk! - Meleg portékák - mondta Mr. Turkle, azzal visszacsukta az ablakrácsot. Sandy tovább hüledezett. Tehetetlen kis bolyban ácsorogtunk ott a Nappali közepén, egyik lábunkról a másikra álltunk, és csak beszéltünk, hogy mondjunk valamit - még egyikünk se volt ilyen helyzetbe -, és nem tudom, vége-e lett volna az izgatott fecsegésnek, ha a kulcs visszhangosan meg nem csikordul a bejárati ajtóban lenn a folyosó végén. Arra mindenkibe megfagyott a vér. Mint hogyha riasztócsengő szólalt volna meg. - Jesszusmária! - Mr. Turkle tenyere a kopasz fején csattant. - Jön a felügyelő, és szétrúgja a füstös valagomat! Rohantunk a klozettra, oltottuk a villanyt, s egymás lihegését hallgattuk a vaksötétben. Hallottuk, ahogy a felügyelőnő jár összevissza az osztályon, és félős-hangos suttogással Mr. Turkle-t hívja. Úgy hangzott neki a neve, mint valami aggodalmas kérdés: - Mis-ter Tur-kle? - Hol a fenébe lehet? - suttogta McMurphy. - Miért nem jelentkezik le? - Ne izgulj - mondta Scanlon. - A retyóra nem mer benézni. - Jó, csak miért nem jelentkezik le nála? Nem-e nagyon beszívott? - Miket beszél maga? Hogy szíhattam volna be attól az egy rongy marihuánás cigitől? Ez Mr. Turkle hangja volt, valahonnét a klozett mélyéről. - Meg van maga veszve, Turkle, mit keres itt? -McMurphy szigorú akart volna lenni, de a kuncogás átütött a hangján. - Menjen ki innét, szóljon neki valamit! Mit fog gondolni, hogyha nem találja magát? - Ütött az óránk - állapította meg Harding, és leült. -Allah, légy kegyelmes! Turkle kinyitotta az ajtót, kisuttyant, és a folyosón találkozott a fölügyelőnővel. Azért jött be, mert nem tudta mire vélni a nagy kivilágítást. Miért kell minden villanyt bekapcsolni az osztályon? Turkle azt mondta rá, hogy nem ég itt minden villany, mert tessék, a hálóba se ég, meg a klozetton se. A fölügyelőnő nem volt megelégedve a magyarázattal. Mit akar a többi villannyal? Turkle-nek erre nem volt mit válaszolni, és a hosszú szünetben hallottam, ahogy a sötétbe körbejár egy üveg. A kérdés újból elhangzott. Erre már annyit kinyögött Turkle, hogy hát ő takarítgatott, amerre éppen járt. A fölügyelőnő viszont azt akarta tudni, hogy ha egyszer neki az illemhely tisztán tartása az elsőrendű kötelessége, akkor miért éppen ott van a sötét? Az üveg újból körbejárt, úgy vártuk, hogy erre mi lesz a válasza. Amikor hozzám jutott, én is húztam belőle egyet. Nagyon rám fért. Ide hallottam Mr. Turkle nyeldeklését, krákogását, hogy valamit már kinyögjön. - Fejbe van ez kólintva - súgta McMurphy. - Menjen valaki kisegíteni! A víz lezúdult mögöttem, aztán nyílt az ajtó, s a beáramló fényben Hardingot láttam, ahogy megy kifele, s rángatja föl a pizsamáját. Azt is hallottam, amint a fölügyelőnő
fölszisszen, és Harding bocsánatot kér tőle, hogy nem látta, olyan sötét van. - Egyáltalán nincs sötét. - Benn az illemhelyen, akarom mondani. Mindig leoltom a villanyt a bélműködésem serkentése céljából. A tükrök, tetszik tudni. Ha ég a villany, olyan, mint hogyha a tükrök mind nekem szurkolnának, s a tökéletlen teljesítményem fölött ítélkeznének. - Turkle ápoló pedig azt mondja, hogy odabenn takarított . . . - Méghozzá milyen alaposan ... ha hozzávesszük, hogy sötétségben kellett végeznie felelősségteljes munkáját. Óhajtaná megtekinteni? Harding rést nyitott az ajtón, s egy fénycsík keresztülvágott a klozett kövén. Egy pillanatra láttam, ahogy a fölügyelőnő ijedten hátrál. Köszönte a szíves meghívást azzal, hogy még másutt is van ellenőriznivalója. Hallottam, amint a bejárati ajtó nyílik, s a fölügyelőnő kiengedi magát. Harding még utánaszólt, hogy visszavárja, aztán mindenki rontott ki, rázta neki a kezét, döngette a hátát, hogy milyen jól elintézte. Ott álltunk a folyosón, s a borosüveg megint körbejárt. Sefelt azt mondta, hogy ő inkább a vodkát próbálná meg, csak nincs mivel keverni, aztán Mr. Turkle-től kérdezte, nem-e volna valami mégis az osztályon. Turkle azt mondta rá, hogy ha a víz nem felel meg, más nincs. Fredricksonnak egyszerre eszébe jutott a köhögős szirup. - A gyógyszerszobában szoktak nekem kitölteni egy olyan tízlíteresforma üvegből. Nincsen rossz íze. Van a gyógyszerszobához kulcsa, Turkle? Turkle azt mondta, hogy éjszakákra csak a fölügyelőnek van kulcsa hozzá, de McMurphy rábeszélte, hogy akkor ő majd megpiszkálja azt a zárat. Turkle vigyorgott, s álmosan lóbálta a fejét. Amíg McMurphyvel elbabráltak a gyógyszerszoba zárján gemkapcsokkal, mink a leányokkal a Nővérszobában nézegettük meg a kartotékokat. - Na tessék - lobogtatta Scanlon az irattartóját -, nem vagyok én komplett? Még az első elemista bizonyítványom is benne van! Micsoda jegyek! Már akkor elkezdtem a bukdácsolást! - Billy az ő irattartóját vizsgálta át Candyvel. Candy a végén hátralépett, s tetőtől talpig végignézte Billyt. - Hogy teneked mennyi bajod van! Frenetikus is vagy meg patikus is! Hogy fér beléd ennyi minden, mondjad? A másik lány a felszerelések fiókját kutatta, és azon golyózott, hogy mit csinálnak a nővérek ennyi ágymelegítő flaskáva!, Harding pedig a Főnéni íróasztalán ült, s a fejét ingatva helytelenítette a fejleményeket. McMurphy meg Turkle végre kinyitotta a gyógyszerszoba ajtaját, s hozták a nagy üveg sűrű meggyszínű szirupot a hűtőszekrényből. McMurphy a fény fele billentette, s leolvasta, mi van a címkén. - Ízesített, színesített citromsav. Hetven százalék töltőanyag ... ez biztos víz lesz ... és húsz százalék alkohol .. . éppen meg fog felelni... és tíz százalék codein ... máltáskereszt, azt jelenti, hogy vigyázat, rá lehet kapni. - Lecsavarta az üveg kupakját, és lehunyt szemmel húzott belőle egyet. A nyelvét körbejártatta a fogain, még egyet húzott, aztán megint elolvasta, mit mond a címke. - Helyes -mondta, s összekattantotta a fogát, mint hogyha frissen hozta volna a köszörűstől -, egy kis vodka ennek elveszi az undorát. Hogy állunk jégkockák dolgában, Törkölykém? Amikor a papír gyógyszerespoharakba megkeverték, a vodkának, a szirupnak meg a vörös bornak együtt olyan íze volt, mint a gyerekekkel itatott leveknek, de viszont megvolt hozzá az ereje is, akár a kaktuszbogyóbornak, amit a vízesésnél ittunk - hideg volt, jólesett a toroknak, s akkor rúgta meg az embert, mikor már lement. Leoltottuk a Nappaliba a villanyokat, s úgy ittunk a sötétbe. Az első pár pohárral úgy ment le, akár az
orvosság. Komolyan kortyolgattuk, és néztük egymást, nem-e fordulunk föl tőle. McMurphy meg Turkle ivás közbe rágyújtott a marihuánás cigarettára, és nagyon viháncolós lett a kedvük, mikor azt beszélgették, hogyan kellene az anyajegyes nővérkét megkettyinteni. - Én félnék - mondta Turkle -, hogy bele találnák gabalyodni a vastag láncába, amin a keresztjit hordja. Aztán ki vágna le? - Én is majréznák - mondta McMurphy -, hogy mikor már épp elélveznék, hátranyúlna nekem, és bevágná a lázmérőt ! Ettől mindenki eldőlt. Még Harding volt, aki a leghamarabb folytatni bírta: - Hát ha ott feküdne az ember alatt szentségesen, és olvasná be a pulzusát! - Jajj ne ... ne hülyéskedjetek! - Hát még ha ott feküdne, és egyszerre mérné az ember lázát-érverését, de mérőeszköz nélkül! - Jajj ne ... ne röhögtessetek! Fetrengtünk a székeken, a sezlonyokon. Sírtunk, fuldokoltunk. A lányok annyira el voltak gyöngülve, hogy kétszer-háromszorra is alig bírtak talpra állni. Ki kell menjek ... brunzolni... - mondta a nagyobbik, és szédelegve-vihogva indult ki a klozettra, eltévesztette a házszámot, bebotorkált a hálóba, amíg mink a szájunkra zárt ujjunkkal vártunk, és csak akkor sikoltott föl, amikor Matterson ezredes elordította magát: - A párna ... az csataló! - és görgött ki Sandy után a tolószékén. Sefelt visszatolta az öreget, aztán személyesen mutatta meg Sandynek, hol a klozett, és figyelmeztette, hogy mivel férfiak használják, őneki ott kell maradni az ajtóban, és a testével védeni meg minden betolakodó ellen. Sandy ünnepélyesen köszönte a vitézségét, kezet rázott vele, és tisztelegtek egymásnak, mielőtt bevonult, de aztán meg is volt Sefeltnek a dolga, mert rögtön jött vissza az ezredes, és be akart gördülni az ajtón. Amikor Sandy végzett, Sefelt éppen a lábával próbálta elhárítani az öregnek a rohamait, mi meg ott álltunk körbe, és hol ide, hol oda szurkoltunk. Végén Sandy segített Sefeltnek az öreget visszafektetni, aztán valami hallhatatlan keringőszóra táncolva jöttek vissza a folyosóra. Harding csak ivott, és a fejét rázogatta. - Ez nem igaz. Ilyet csak Kafka, Mark Twain és Martini kooperációja hozhat létre. McMurphyt és Turkle-t egyszerre elfogta az aggodalom, hátha így is sok a világosság, s körbejártak a folyosón, oltogattak le mindent, még a térdig érő kis éjszakai lámpásokat is, úgyhogy töksötétben maradtunk. Turkle zseblámpákat kerített, s ott hancúroztunk a folyosó hosszán a tartalékos tolókocsikkal, amíg Sefeltnek a görcsös ordítását meg nem hallottuk. Sandy mellett találtuk meg kinyúlva. A nagydarab lány már ült mellette, és a szoknyáját simítgatva nézett le rája a földre. - Ilyet még az életbe nem láttam - mondta elrévülten. Fredrickson letérdelt a barátja mellé, s a levéltárcáját dugta be neki a foga közé, hogy a nyelvét el ne harapja, és a sliccét gombolgatta neki. - Nincs semmi baj, Seef? Seef! Sefelt nem nyitotta ki a szemét, csak az egyik kezét emelte fel bágyadtan, és kiemelte a levéltárcát a szájából. Nyálasan vigyorgott. - Nincs semmi baj - motyogta. - Adjatok gyógyszert, aztán hadd szaladjak megint. - Télleg adjunk gyógyszert, Seef ? - Adjatok gyógyszert - adta tovább Fredrickson térgyeplő helyzetéből. - Gyógyszert -
visszhangozta Harding, és elviharzott zseblámpájával a gyógyszerszoba felé. Sandy üveges tekintettel bámult utána. Ott ült Sefelt mellett, és révetegen simogatta a fejét. - Hozhatnál valamit nekem is, te! - kiáltott Harding után. - Én még ilyet az életbe! - Adjatok gyógyszert. A folyosó végéről üvegcsörömpölés zaja hallatszott, s már jött is Harding egy marék tablettával. Rászórta Sefeltre és Sandyre, mintha agyagot morzsolt volna a sírgödör fölött. Szemét a mennyezetre emelte. - Kegyelmes Isten, fogadd kebeledbe a két bűnös lelket. És ne gombolkozz be, mert mi is megyünk mindjárt utánuk, akik itt állunk a visszavonhatatlan, harsonás végnél. Most látom csak, mi történik itt. Ez az utolsó dobásunk. Befellegzett. Még egyszer pattanásig feszítjük merszünket, s állunk a végzet elébe. Piros hajnalon sortűz terít le minket. Seggenként száz köpcit lőnek belénk. Miss Ratched a falhoz állít bennünket, megtölti fecskendőit a legíszonytatóbb hatóanyagokkal . .. Miltownnal! Thorazinnal! Libriummal! Stelazin-nal!... Aztán egy karlendítés és zamek! Agyonnyugtat mindnyájunkat! Nekidőlt a falnak, lecsúszott a földre, a pirulák szétugráltak a kezéből, akár a piros, zöld, sárga bogarak. - Ámen - mondta, s lehunyta szemét. A lány a földön lemisította a szoknyáját munkás lába száraira. A zseblámpafények kereszttüzében vigyorgó-rángó Sefeltet nézte, aztán újra megszólalt: - Még életembe ennek a felét se. Ki talán nem józanította a tagokat Harding beszéde, csak rádöbbentek, mit is művelnek. Kifele mentünk az éjszakából, gondolni kelletett a reggeli műszakosok érkezésére. Billy Bibbit és Candy szóba hozta, hogy mivelhogy négy az óra, ők kinyittatnák Mr. Turkle-lel az Elkülönítőt, ha nincs ellene kifogás. Zseblámpák torkolattüzében vonultak el, mink meg bementünk a Nappaliba, hátha valami határozat születik a rendcsinálás irányában. Turkle már nem volt egész az eszénél, mikor jött le az Elkülönítőből. Tolószéken gördítettük be a Nappaliba. Engemet is mint a meglepetés, úgy ért, amint ballagtam utánuk, hogy részeg vagyok, be vagyok igenis rúgva, a támolygásig, a vigyorgásig, a makogásig betörülköztem, katonakorom óta először, a többi tagokkal meg a két lánnyal együtt - itt a Főnéni osztályán! Itt rohangálok, röhincsélek, abajgatom a nőket az Üzem fellegvárának kellős közepén! El nem bírom hinni, ahogy visszagondolok rá, miket műveltünk mi itt az éjjel. Minduntiglan eszembe kell idézni, hogy így volt, így csináltuk! Kinyitottuk az ablakot a két nőnek, és beeresztettük, mint aki szellőztet! Tán mégse olyan mindenható az Üzem? Hogy tudná megakadályozni, hogy másodszor is megtegyük, ami elsőre sikerült? Vagy hogy más mindent is elintézzünk magunknak? Ettől a gondolattól olyan jól kezdtem magamat érezni, hogy kurjantottam egyet, s lecsaptam McMurphyre meg Sandyre, amint ott mentek előttem, a hónom alá kaptam őket, s meg se álltam velük a Nappaliig, hiába rugódoztak. Nagyszerű egy érzés volt. Matterson ezredes csillogó szemmel és gazdag tanulságokkal ébredt, de Scanlon visszakerekezett vele megint a hálóba. Sefelt, Martini és Fredrickson azt mondta, hogy jobb lesz bizony, ha ők is elteszik magukat. McMurphy meg én meg Harding meg a lány meg Mr. Turkle fönnmaradtunk, azzal, hogy a fenekére nézünk a köhögős szirupnak, közbe eldöntjük, mi legyen azzal a szemétdombbal itten. De mintha csak mink ketten
Hardinggal aggódtunk volna. McMurphy meg a nagydarab Sandy ott üldögéltek, szopogatták a szirupot, vigyorogtak egymásra, és kézimunkáztak a sötétbe, Mr. Turkle pedig el-elbóbískolt. Harding mindent megpróbált, hogy észhez térítse őket. - Nincs elég felfogásotok a helyzet felfogására - magyarázta. - Frászt nincs - mondta McMurphy. Harding az asztalra csapott. - McMurphy! Mr. Turkle! Itt súlyos események játszódtak az éjszaka! Egy elmeosztályon! Miss Ratched osztályán! Elmeélen táncolunk! A következmények . . . belátolhatatlanok! McMurphy beleharapott a lány fülcimpájába. Turkle bólógatott, és kinyitotta az egyik szemét. - Az, az. És holnap bejön. - Mindazzáltal van egy tervem - folytatta Harding. Fölállt, és kijelentette, hogy McMurphy kezéből nyilvánvalóan kicsúszott a vezetés, és eszerint valaki másnak kell átvenni. Amint belemelegedett a beszédbe, úgy egyenesedett s józanodott kifele. A hangja komolyra, sürgetőre vált, és a két keze formázta hozzá az ábrákat. Örültem, hogy itt van, és át bírja venni az ügyeket. A terve úgy szólt, hogy kötözzük meg Turkle-t - legyen olyan látszata, mintha McMurphy kapta volna le hátulról, és ő kötözte volna meg... mondjuk széthasigatott lepedővel, elszedte volna tőle a kulcsait, betört volna a gyógyszerszobába, szétszórta volna a gyógyszereket, földúlta volna a kartotékokat, csak hogy a Főnéninek borsot törjön az orra alá ... ezt könnyen el is hinné ... aztán kinyitotta volna az ablakrácsot, és megszökött volna. McMurphy annyit mondott rá, hogy mintha a televízióba látná, és nem létezik, hogy ne váljon be, olyan röhejes, aztán gratulált neki a józanságához. Harding megjegyezte, hogy a terv szerény érdemeit nem lehet elvitatni. A többieket is megóvná a bajtól, Turkle-t megtartaná az állásában, és McMurphyt kilógatná az osztályról. Mert McMurphyt a lányok elvihetnék kocsival akár Kanadáig, akár Tijuanáig, vagy akár Nevadába, ahol már tökéletes a biztonság - a rendőrség sose nagyon körözi a kórházi szökevényeket, mert kilencven százalékuk úgyis jelentkezik pár napon belül, részegen, fillér nélkül, keresi az ingyen ágyat-födelet. Amíg eztet apróra megbeszélgettük, el is fogyott a köhögőszirup. Addig csépeltük a tervet, míg már végleg nem volt mit mondani. Harding hátradőlt. McMurphy levette a karját a lányról, és ránk nézett, hol énrám, hol Hardingra, azzal a fura, fáradt nézésivel megint. Aztán megkérdezte, hogy hát mink? Mink miért nem kapjuk magunkat, és miért nem lógunk vele? - Én még nem vagyok lélekben kész, Mack - mondta neki Harding, - Honnét veszed, hogy én kész vagyok? Harding némán bámult rá egy darabig, aztán elmosolyodott. - Még nem, azt mondom. Néhány hét még beletelik. Csakhogy én a magam elhatározásából akarok távozni, emelt fővel, a Főbejáraton át a szokásos üdvözlő beszédek és ágyúsütögetések kíséretében. Adott időre rendelem ide a feleségemet kocsival. Meg akarom mutatni nekik, hogy tőlem kitelik. McMurphy rábólintott. - Hát te, főnököm? - Én asszem mehetnék. Csak nem tudom, hova. És valakinek itt is maradni kéne még pár hétig, mert képesek visszarohadni a dolgok, hogy te elmégy. - Hát Billy meg Sefelt meg Fredrickson meg a többiek? - Az ő nevükben nem beszélhetek - felelte Harding. -Nekik is megvan a maguk
fejfájása, akárcsak nekünk. Ha akárhogy nézem, beteg emberek. Viszont elmondhatják, hogy csak beteg emberek. Már nem nyulak, Mack. Egy szép nap még válhatik egészséges ember belőlük. Ki tudja? McMurphy a keze fejét nézegette, s elgondolkodott. Aztán Hardingra emelte a szemét. - Mit gondolsz, Harding, mi ez itt? - Ami itt most megy? McMurphy bólintott. Harding a fejét rázta. - Nem hinném, hogy kielégítő választ adhatnék. Persze ha a freudi okadatolást parancsolod, tőlem megkapod teljes hosszában, dús cifrázatokkal. Viszont ha az okok okát kérded, nem tudok mit mondani. A többiek nevében legalábbis nem. Mondjam a magamét? Bűntudat. Szégyen. Félelem. Kishitűség. Én már kora ifjúságomban észrevettem, hogy én . .. éljünk a finomabb szóval? . .. hogy én más vagyok, mint a többiek. A másik, gorombábbik szónál mindenesetre többet mondok vele. Olyan mesterkedésekbe bonyolódtam, amelyekre társadalmunk nem néz jó szemmel. Belebetegedtem. Nem is annyira a mesterkedésekbe, mint inkább abba az érzésbe, hogy a társadalom nagy, megsemmisítő mutatóujja rajtam van, és milliók hajtogatják kórusban: „Disznó! Disznó! Disznó!" így bánik a társadalom azzal, aki más. - Másnak más vagyok én is - mondta McMurphy. - Csak akkor miért nem velem történt ilyen? Eleget buzeráltak engemet is, amióta csak az eszemet tudom, de nem ettől... ettől még nem diliztem be. - Jól mondod. Nem ettől. Ettől még nem. Nem ez az egyetlen oka. Valamikor, néhány évvel ezelőtt, boldogult garbónyakú koromban azt hittem, hogy a társadalom tisztítótüze egymaga hajt bele az őrületbe, de mióta téged megismertelek, átértékeltem ezt az elméletemet. Valami más is kell legyen, ami az ilyen erős embereket is, mint te, becsavarja. - Igazán? Nem mintha bevallanám, hogy én is be vagyok csavarodva, de úgy mégis, mi az a másik ok? - A másik ok mi vagyunk. - Habkönnyű kört írt le a kezével maga körül. - Mi itt. - Frászt - mondta McMurphy, nem valami nagy meggyőződéssel, aztán talpra rántotta Sandyt. A félhomályban fölsandított az órára. - Öt lesz mindjárt. Kicsit hunyok még a nagy szöktetési jelenet előtt. A reggeli műszakosok két óra múlva jönnek. Billy és Candy is hadd hancúrozzon addig. Hat óra tájban fölszedem magamat. Sandykém, egy óra szundi, és kijózanodunk. Mit mondol? Hosszú autóút áll előttünk, ha Mexikóba megyünk, ha Kanadába. Fölállt Turkle is, Harding is, meg én is. Kótyagosan imbolyogtunk, de a részegségünkre valami öblös nagy bánat szállt. Turkle megígérte, hogy egy óra múlva kitépi az ágyból McMurphyt meg Sandyt. - Engem is ébresszen - mondta Harding. - Én is ott akarok állni az ablakba, s ezüstgolyós puskámmal a kezemben feltenni a szónoki kérdést: „Ki sejlik amott a ködben? Álarca lehullt..." Amint a paták távolodó dobaját hallgatom .. . - Hagyjuk ezt a számot. Húzzátok a takarót a fületekre, aztán látni se akarlak benneteket többet. Értitek? Harding vigyorogva bólogatott, de nem szólt. Aztán kezet rázott McMurphyvel. McMurphy a sarkán támolygott, mint egy cowboy, amint kifele tart az ivóból. - Te lehetel megint a kerge kos, hogy a nagy Macket félretetted az útból! Fölvonta a szemöldökét, s hozzám fordult: - Nem tudom, neked mit tanácsoljak,
főnököm. Kicsit széjjel kell nézned. A tévébe mindig jelentkezhetel gonosz indiánnak. Azzal együtt ne fájjon a fejed. Én is kezet ráztam vele, s elindultunk a hálónak. McMurphy kitanította Turkle-t, mennyi lepedőt szaggasson szét, és miféle jó csomókon gondolkodjon. Turkle mindent megígért. Már szürkült, amikor lefeküdtem, s hallottam, hogy mellettem McMurphy meg a lány is bekászálódik az ágyba. Kellemesen el voltam zsongulva. Még behallatszott, amint Mr. Turkle nyitotta a fehérneműraktár ajtaját, és a folyosón végigvisszhangzott az elnyújtott böfögése, ahogy húzta be az ajtót maga mögött. A szemem hozzászokott a félhomályhoz, és láttam, ahogy McMurphy meg a lány összebújik, inkább mint két elcsigázott kisgyerek, nem mint két felnőtt, ha a szándékuk elszánt, így találták őket a feketék, amikor fél hétkor jöttek be lámpát gyújtani. * Akármennyit töprengtem azokon, amik eztán történtek, csak oda jutottam, hogy így kellett lenni, és ha nem most, akkor máskor vagy másképp, de a Főnéni csak megtudta volna, mi ment itten, ha Mr. Turkle ki is ereszti akkor McMurphyt meg a két lányt. Elég lett volna a Főnéninek ránézni Billy arcára, és akkor is azt tette volna, amit tett, akár ott van McMurphy, akár nincs. És Billy se tett volna mást, és McMurphynek is úgyis a fülébe jutott volna, és akkor meg visszajött volna, annyi biztos. Vissza kelletett volna neki jönni, mert az nem létezik, hogy kinn pókerezik valahol a messze távolban, Carson Cityben, Renóban, vagy mit tudom, hol, és az utolsó húzást ráhagyja a Főnénire - az éppolyan lett volna, mint hogyha itt van, és ölbe tett kézzel nézi. Ő már erre föltett mindent, és nem bírt kiszállni a buliból. Alig föltámadtunk, s kezdtünk járkálni az osztályon, a sutyorgó hír már terjedt, mint a futótűz, mik történtek itt. -Mit hoztak be? - kérdezősködtek, akik nem voltak értesülve az egészről. - Kurvákat? A hálóba? Azt a szerelmit! - De még hogy a kurvák, mesélték a többiek, hanem egy nagy ivászat rája. És McMurphy ki is akarta lopni a kurváját, : mielőtt a reggeli műszakosok megjönnek, de aztán nem ébredt föl. - Micsoda mesével akartok megetetni engemet? - Ez nem mese. Ennek minden szava színegyigaz. Én be voltam avatva. A beavatottak aztán mesélték széltében, dagadó büszkeséggel és csöndes áhítattal, mint a szemtanúk a nagy szállodai tüzeket vagy a gátszakadásokat - és ünnepélyesen is, hiszen az áldozatok még nincsenek összeszámolva -, viszont ahogy a mese kacskaringózott, úgy fogyott az ünnepi áhítat. Valahányszor a Főnéni vagy a rohangászó feketék valami új bűnjelet találtak, mint mondjuk a köhögős szirupnak az üres üvegjét vagy a folyosó végén a tolószékeket (Összevissza parkoltak, mint amikor áramszünet van a dodzsemen), olyankor mindig visszatért az éjszakának egy darabja, olyan tisztán, hogy azok se élvezték jobban, akik nem voltak benne, mint azok, akik mesélték. A feketék mindenkit betereltek a Nappaliba, Hevenyeket, Idülteket, ott tolongtunk mind egymás hegyén-hátán. Két öreg Tengő ott ült a piszkában, és nyámnyogva pislogott. Papucsba-pizsamába voltunk mind, csak McMurphy meg a lány nem. Sandy föl volt öltözve. Még a cipőjét meg a nylonharisnyáját nem húzta föl, az csak úgy oda volt neki a vállára vetve, McMurphyn meg a fehér bálnás gatya feszült. Ültek a hencseren, és egymás kezét fogták. Sandy elbóbiskolt, és McMurphy álmos,
elégedett vigyorral dőlt neki. Mintha nem is mink lettünk volna - az aggodalmunkból hamarosan mulatság és nevetés lett. Mikor a Főnéni megtalálta a pirulákat, amit Harding szórt Sefeltre meg a lányra, akkor még csak csöndesen pukkadoztunk, de mire Mr. Turkle-t találta meg a fehérneműraktárba, és ahogy jött az öreg elő vagy száz kilométer tépett múmialepedőveí a kezelába körül, és pislákolva-nyöszörögve nagy másnaposan, már akkor nem bírtunk magunkkal. A Főnénit még annyira se vette le a lábáról a jókedvünk, hogy legalább a kis mosolyát a szájára ragasztotta volna - csak nyelt egyet minden nevetésünkre, s minden percbe vártunk, mikor robbanik. McMurphy a hencser támlájára vetette föl a fél lábát, és a sapkáját egész lehúzta, hogy a fény ne bántsa neki a kivörösödött szemét. A nyelve a szája szélét kerülgette folyton, és olyan volt a köhögős sziruptól, mint hogyha sellakba gyugta volna. Rém fáradtnak és betegnek látszott, a keze gyürkivel egyre a halántékát nyomogatta, és ásítozott, de a vigyorát, azt tartotta keményen, és egyszer-kétszer föl is nevetett, mikor a Főnéni megint előhalászott valamit az éjszaka törmelékeiből. Hogy aztán a Főnéni átment az Igazgatósági Épületbe bejelenteni Mr. Turkle felmondását, Turkle és Sandy megragadta az alkalmat, kinyitották a rácsot megint, búcsút intettek mindenkinek, és nagy sebbel-lobbal, botladozva menekültek a harmatos napsütötte gyepen, ki az út felé. - Nem zárták vissza - közölte Harding McMurphyvel. - Menj te is! Menj utánuk. McMurphy nagyot nyögött, s a fél szemének, amit kinyitott, olyan színe volt, mint a kotlott tojásnak. - Ne hülyéskedjél! A fejemet nem bírnám átnyomni azon az ablakon, nemhogy az egész testemet. - Barátom, te, úgy látszik, nem számolsz a következményekkel ... , - A fene a szóvirágjaidat, Harding! Én mással nem számolok most, csak azzal, hogy még mindig félnótás vagyok. És hogy hányhatnékom van. Mit akarsz, te is részeg vagy! Hát te, főnököm? Mondtam, hogy én az orromat meg az arcomat nem érzem, bár nem tudom, ez a részegségnek a jele-e. McMurphy rábólintott, s a fél szeme is lecsukódott mindjárt. A két kezét összefonta a mellén, s ahogy lerogyott a székre, az álla befészkelődött a bögyibe. Csettintett egyet, s elmosolyodott, mintha az álom környékezné. - Hajjaj -mondta -, részeg itt mindenki. Harding nem hagyta nyugodni. Egyre azt hajtogatta, hogy a legjobb lesz, ha gyorsan fölöltözködik, míg a mi védangyalunk a dokit eteti telefonon az újabban fölfedezett gazságokkal. McMurphy meg csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy nincs mit izgulni, ő most sincsen nagyobb bajban, mint ennek előtte. - Az utolsó ütéssel kiadták az erejüket - mondta. Harding az égnek emelte kezét, és bejósolta a végítéletet. Az egyik fekete észrevette, hogy a rács nyitva van. Zárta le, aztán ment, s a Nővérszobáról kihozott egy nagy gyúródeszka naplókönyvet, és olvasta föl belőle a névsort. Mikor kit meglátott, olvasta a nevét, úgy ment tovább. Visszájáról ment az ábécében, úgyhogy a B-hez a legvégén ért. Tekingetett körbe a Nappaliban, le se vette az ujját az utolsó névről. - Bibbít. Hol van Billy Bibbit? - A szeme kerekre nyílt. Megfordulhatott neki a fejébe, milyen nagyszerű lesz elfogni, ha épp előbb surrant ki az ablakon. - Melyiktek látta, hogy Billy Bibbit szökik? Halljátok, hülyék? Egypárunknak eszünkbe jutott, hol van Billy, és a sutyorgás-nevetgélés megint
elkezdődött. A fekete visszasietett a Nővérszobába, és láttuk, ahogy mondja az újságot. A Főnéni lecsapta a telefonkagylót, és a feketével a sarkában robbant ki az ajtón - egy hajtincs kiszabadult a fityulája alól, és mint az ázott hamu, úgy tapadt az arcába. Izzadt neki a szemöldöke tája meg az orra töve is. Ránk ripakodott, hogy mondjuk meg, hová tűnt a szökevény. Harsogó nevetés fogadta a kérdését, ahogy a szeme egyikünkről másikunkra cikázott. - Vagy úgy! Szóval nem szökött meg! Itt van az osztályon ... Igaz, Harding? Mondja meg! Mondja meg, Sefelt! A szeme minden szóra másba szúrt, de a mérge nem fogott az embereken. A szemébe néztek, s a szemtelen vigyorukkal hiába próbálták előcsalogatni a Főnéni régi magabiztos mosolyát. - Washington! Warren! Megyünk szobaellenőrzésre! Mi is álltunk föl, és mentünk utánuk, amint nyitották a labort, a zuhanyzót, a doki irodáját... Scanlon a göcsös kezét odakapta a vigyorgó szája elé, úgy seppegte: - Hűha, ez lesz a meglepetés Billynek! Mind bólogattunk erre. - És nem is ám csak Billy lesz meglepve! Tudjátok, ki van bent! A Főnéni odaért a folyosó végébe az Elkülönítő ajtajához. Mink is mind csődültünk utána, amint a feketékkel szélesre tárta az ajtót. Az ablaktalan szobában töksötét volt. Valami nyüszítést-kapálást lehetett hallani, aztán amikor a Főnéni villanyt gyújtott, ott láttuk őket, akkor kapkodták magukat a matracról. Mint amikor baglyokat füstölnek ki a tanyájukról. A Főnéni meg se hallotta a háta mögött fölcsattanó röhögést. - William Bibbit! - Ebbe beleadott mindent, ami még rideg szigort össze bírt szedni. William . .. Bibbit! - Jó reggelt, Miss Ratched - mondta Billy, de még a pizsamáját se nagyon kapta össze. Kézen fogta a lányt, és rávigyorgott a Főnéníre. - Bemutatom Candyt. A Főnéni nyelve kattant egyet a száraz szájában. -Ó, Billy, Billy, Billy! De szégyellem magamat. Billy még nem volt annyira, hogy osztozni bírjon a szégyenében, a lány meg nagy lassan, az álom melegéből ébredezve kotrotta elő a nylonharisnyáját a matrac alól. Minduntalan megállt az álmos kotorászással, és fölmosolygott a fölöttük tornyosuló, karba tett kezű jégfigurára, aztán a szvetterét gombolgatta, aztán megint a harisnyáján rántott egyet, ami beszorult neki a matrac és a kőpadló közé. Olyanformán mozogtak mind a ketten, mint a kövér macskák, ha telilefetyelik magukat meleg tejjel kinn a napon - nekik se mehetett még ki a részegség a fejükből. - Ó, Billy - sápítozott a Főnéni, mint akinek akkora a csalódása, hogy a sírást alig bírja tartani -, egy ilyen személlyel! Egy festett! Egy olcsó! Egy közönséges ... - Kurtizánnal? - segítette ki Harding. - Jezabellel? -A Főnéni megfordult, hogy átdöfi a szemével, de Harding zavartalanul folytatta: - Nem Jezabel? Hát akkor? - Elgondolkodva vakargatta a fejét. - A Saloméhez mit szólna? Őróla elég sok rossz van följegyezve ... Vagy talán a „Ninive ringyói" szólás volna a megfelelőbb? Mindegy, én csak segíteni próbálok. A Főnéni visszafordult Billyhez. Billy végre megpróbált föltápászkodni. Hasra fordult, és fölhúzta a térdét, ülepével az égnek, mint amikor a tehén áll föl, aztán a két karjára nehezedett, majd az egyik lábát nyújtotta ki, majd a másikat, s úgy egyenesedett föl. Nagyon elégedett volt az eredménnyel, nem is nagyon vette észre, hogy ott tolongunk az ajtóba, és éljenezzük. A hangos beszéd meg a nevetés újból megpördítette a
Főnénit. Billytől s a lánytól megint hozzánk fordult. A zománcbevonatú plasztikarca horpadozni kezdett. Lehunyta a szemét, úgy próbált a remegésén úrrá lenni. Érezte, hogy most megkapta megint. Hogy a falnak szorult. Egész kicsi lett a szeme, mikor megint kinyílt, s kihunyt a tüze is. - Engem csak az aggaszt, Billy - mondta, s figyeltem a változást a hangjában -, mit fog ehhez szólni szegény édesanyja. Sikerült neki rátapintani Billy elevenjére. Billy az arcához kapta a kezét, mintha savval maratták volna meg. - Mrs. Bibbit mindig büszke volt a maga tapintatára. Énnekem elhiheti, hogy végtelen fájdalmat okoz neki. Tudom, belebetegszik. Szegény asszony, annyira érzékeny! Különösen, ha a fiáról van szó! Mindig olyan büszkén beszél az ő Billyjéről. Mindig ... - N-n-n-n! N-n-n-n! - Billynek csak a szája mozgott, s a fejét rázta könyörgőn. N-n-n-n-nemkellne-mondani. - Billy, Billy, Billy! - sopánkodott a Főnéni. - Régi barátnője vagyok az édesanyjának. - Nem! - ordította Billy. A hangja az Elkülönítő fehér falain csapongott. Állát annyira megemelte, mintha a villany teliholdjára üvöltött volna föl. - N-n-n-n-nern! Már akkor nem nevettünk. Figyeltük, ahogy Billy össze-csuklik a földön, feje hátraesik, a térde előreszegül. A zöld nadrágszárán járt a keze folyton. Remegett közbe, mint a gyerek, ha megfenyegetik, hogy mindjárt jön a verés, csak husángot vágnak. A Főnéni csitítóan fogta meg a vállát neki. Billy, mintha villám sújtotta volna, úgy rázkódott össze. - Én sem szeretném, Billy, ha megváltozna a véleménye magáról... de hát az én véleményem? - N-n-n-nemkellnemegmondani, M-m-m-miss Ratched, N-n-n-n... - Meg kell mondanom, Billy. Nekem is nehezemre esik elhinnem, hogy ilyen viselkedés telik magától, de mit tehetek? Ne higgyek a szememnek? Ha egyszer itt találom a matracon, egyedül egy ilyen perszónával. - Nem! N-n-n-n-eménvoltam! Én ... - Megint az arcához kapott, s oda is ragadt a keze most. - Ő volt! - Billy, ez a nő magát erőnek erejével ide be nem vonszolhatta. - Kérlelhetetlenül rázta a fejét. - Pedig szívesebben hinnék magának ... ha másért nem, szegény édesanyja miatt. Billy keze végigszántott az arcán, s az ujjai nyomán hosszú vörös csíkok maradtak. - Ő v-v-volt. - És körülnézett. - Meg M-m-m-mcMurphy. Meg Harding! Meg a t-t-t-töb-biek! Ők piszkáltak, ők csúfoltak! A tekintete most már belesrófolódott a Főnéni szemébe. Nem nézett se jobbra, se balra, csak egyenest a Főnéni arcába, mintha az árasztana valami tejszínes fehér-kék-sárga delejt. Nyelt, és várta, hogy a Főnéni mondjon valamit, de hiába. A Főnéni szédítő ereje kezdett visszatérni - megint csak egy pillantás kellett, átlátta a helyzetet, és döntött rögtön, hogy most nem szól. - Ők v-v-v-vittek bele! N-n-n-netessékharagudni, ők v-v-v-v . . . A Főnéni tompította kicsit fölragyogó mosolyát, és Billy arca boldogan zokogva billent előre. A Főnéni átfogta neki a nyakát, úgy húzta oda a kikeményített mellére, és simogatta, közbe hosszú, megvető pillantásokat osztott szét köztünk. - Ne féljen, Billy. Most már nem bánthatja senki. Nem engedem bántani. Édesanyját majd megnyugtatom valahogy. De a vigasztalás közbe se fogyott ki a minekünk szóló utálatából. Fura volt elhallgatni
ezt a bársonyos, megnyugtató hangot, ami egy porcelánnál keményebb arcból szól ki: - Most már semmi baj, Billy. Jöjjön szépen. Itt a doktor úr irodájában megvárhat. Nincs rá semmi szükség, hogy tovább ki légyen téve . .. barátai társaságának. Vezette az irodába, s a fejét simogatva vigasztalta egyre: - Szegény fiú, szegény kis Billy -, mink meg csöndesen visszahúzódtunk a folyosóról, s leültünk a Nappaliba, egymásra se néztünk. McMurphy ült le utolsónak. Az Idültek is a túlsó oldalon letelepedtek, ki-ki a vackára. McMurphyt figyeltem a szemem sarkából, hogy föltűnő ne legyen. A sarokban ült, a helyén, mint aki kifújja magát egy kicsit, mielőtt a következő menet - a következő menetek hosszú sora elkezdődik. Hiába, ha olyan ellenféllel akadt össze, akit kiütni nem lehet, csak szurkálni folyton, míg az embernek az ereje el nem fogy, s aztán, ha van ki, léphet más a helyébe. A Nővérszobából egyre mentek a telefonok, és egy csomó nagyfejű jött be megvizsgálni a tényálladékot. Mikor a végén a doki is befutott, a nagyfejűek mind úgy néztek rája, mint hogyha az egész cirkuszt ő tervelte volna ki, vagy legalábbis ő helyeselte s leplezgette volna. Holtsápadtan citerázótt a vizsga szemük fényében. Nagyjából ismerte már a helyzetet, de a Főnéni még egyszer elsorolt neki mindent lassan, bőségesen, mi megy itt az ő osztályán, hogy mink is hallhassuk. Hallhassuk most már nevetés és seppegés nélkül a komor tényvalóságot. A doki bólogatott, hülyéskedett a szemüvegével, s a vizenyős szeme akkorákat pislant, hogy azt hittem, lefröcsköli vele a Főnénit, aki Billyvel fejezte be - hogy micsoda rémes helyzetbe sodortuk azt a szegény fiút. - Bekísértem a doktor úr irodájába. Állapotát magam nem ítélhetem meg, a doktor úrnak azonnal meg kellene vizsgálnia. Szörnyű megpróbáltatásban volt része. Megborzadok, ha elgondolom, milyen gyógyíthatatlan sérülést szenvedett el szegény. S várt, amíg a doki is megborzong. - Nézetem szerint azonnali vizsgálatra szorulna. Részvéttel kell lennünk iránta. Szánalmas állapotban van. A doki erre is bólogatott egy sort, s elindult az irodája felé. Mink meg néztünk utána. - Mack - mondta Scanlon -, figyelj ide . .. ugye nem teszed föl rólunk, hogy ezt a mesét bevesszük? Bajnak elég baj, így, ahogy van, de mi tudjuk, ki az oka . . . Senki nem tol itt semmit terád. - Nem - tettem hozzá -, egyikünk se. - De már haraptam is volna le a nyelvemet, ahogy rám nézett ezért. Aztán lehunyta a szemét, és hátradőlt. Várakozik, úgy látszott. Harding fölállt, odament hozzá, és már éppen nyitotta a száját, mikor a doki ordítása a folyosó végéről rémlátást varázsolt mindenkinek az arcára. - Nővér! - ordította. - Az isten szerelmére, nővér! A Főnéni rohant, a három fekete rohant, rohantak végig a folyosón, ahol a doki ordítozott. A betegek közül egy se állt föl. Tudtuk, hogy mink egyebet most nem tehetünk, hanem jobb, ha ülünk a székünkbe fogódzva, és várjuk a Főnénit, amíg jön be a Nappaliba, és megmondja, amit úgyis mind vártunk, mert el kellett következnie. A Főnéni jött is, s megállt McMurphy előtt. - Elmetszette a torkát. - Várt, hátha hall erre valamit, de McMurphy föl se nézett. Kinyitotta a doktor úr íróasztalát, és talált valami műszert, amivel elmetszette. Szegény szerencsétlen, meg nem értett fiú megölte magát. Most ott ül a doktor úr székén,
elmetszett torokkal. Megint várt. McMurphy erre se nézett föl. - Először Charles Cheswick, s most William Bibbit! Remélem, elégedett. Megelégelte a játékot. .. szerencsejátékát az emberi életekkel. . . elege van már az istenségéből! Megfordult, s bement a Nővérszobába. Ahogy az ajtót csukta maga mögött, fültépő, hideg csengés szólt utána a fénycsövekben. Első gondolatom az volt, hogy lefogom McMurphyt - rábeszélem, hogy söpörje be a nyereségét, s hagyja, hadd vigye a Főnéni az utolsó kört, de már lökte is félre az útból, egy másik, egy nagyobbik gondolat, az a villámfényes sejtés, hogy se én egymagam, se még öten-hatan meg nem állíthatjuk. Hiába vitatkozik vele Harding, hiába kapom én el hátulról, hiába oktatja ki Matterson ezredes, hiába okoskodik Scanlon - ha összefogunk, se bírunk meg vele. Meg nem állíthatjuk, mert mink visszük rá. Nem a Főnéni ingerli, a mi szükségünk emeli őtet föl lassan a székről, a mi kezünk húzza a két nagy kezét végig a szék bőr karfáján, a mi akaratunkra áll meg tétován, mint a mozimédiumok, akik negyven szemsugár parancsának engedelmeskednek. Mert mink működtetjük már hetek óta, mink tartjuk meg egyenesben, mikor a lába rég kiment volna alóla, mink kacsingatunk, mink vigyorgunk vissza magunkra, mert belőle már a kedvet az arénázáshoz rég kigyilkolta a két elektród. Mink állítottuk föl s rántattuk meg vele a fekete gatyáját, mintha lóbőrből varrt rojtos cowboynadrág lett volna, mink is bökettük meg neki a sapkáját egy ujjal, mint egy lavórnyi sombrerót, lassan, gépiesen - s ahogy ment végig a Nappalin, hallani lehetett, hogy a meztelen sarkán a patkó szikrát ver ki a kőkockákon. Csak amikor már betört az üvegajtón, s a Főnéni arcán a sikongó rémület tönkretette az újból fölfestett próbálkozást, mikor elöl elkapta a fehér grabancát, és végig lehasította róla, és egy sikkanásra a két csecses folt kibuggyant belőle, és dagadt, dagadt, nagyobbra, mint amekkorát álmodtunk, meleg rózsaszínen a fényben - csak a végén, amikor már a nagyfejűek látták, hogy a három fekete nem fog itt tenni semmit, hanem áll, s mereszti a szemét, és nekik kell leszedni róla, orvosoknak, fölügyelőknek, nővéreknek kifeszegetni vaskos vörös ujjait a fehér húsából, mint hogyha a nyaka csontjai lettek volna, és nekik kelletett egy nagy hórukkal hátrarántani, csak akkor látszott meg, akkor előszőr, hogy nem az a józan, elszánt ember, aki a nemszeretem kötelességét végzi keserű muszájból. Fölordított. Most a végén, ahogy az arca egy pillanatig lentről fölfele nézett ránk, mielőtt rádőltek volna a fehér egyenruhák, most végre kitört belőle .. . A sarokba szorított állat félelme, gyűlölete, megadása, de a dacos akarata is, az: hogyha bekerítik, meglövik, megzargatják, gödörbe szorítják a mosómedvét, a pumát, a hiúzt, az ad olyan hangot a legvégén, mikor a kutyák kapják el, és nem törődik semmivel, mert a halál már csak, aminek szembenéz. Én még maradtam pár hétig, hogy lássam, mi lesz ennek a vége. Minden megváltozott. Sefelt meg Fredrickson egy nap távozott el. Orvosi tanács ellenére, két nappal később másik három Heveny ment el, és hatan más osztályra kéredzettek át. A nyomozás, az folyton ment, hogy mi volt azon az éjszakai bulin, és hogy lett öngyilkos Billy, a doktornak megmondták, hogy a netalántáni felmondása el lesz fogadva. Erre meg a doki
mondta meg, hogy amíg ki nem rúgják, addig ő nem megy. A Főnénit ott tartották egy hétig a Személyzeti Ápoláson, úgyhogy a Zárt Osztályról a japán nővérke vezette az osztályt, és a kollégáknak mód nyílott a házi szabályzatot megváltoztatni. Mire a Főnéni visszajött, Harding már a zuhanyzót is kinyittatta, és ő osztotta benne a huszonegyest. A vézna, fuvolázó hangjával nagyon próbálta volna utánozni McMurphy kikiáltói rikácsát. Akkor is osztott éppen, mikor hallottuk, hogy a Főnéni kulcsa csikordul. Rontottunk ki a zuhanyzóból a folyosóra, hogy kérdezzük tőle, mi van McMurphyveL Kettőt ugrott hátra, amint meglátott minket, már azt hittem, elszalad. Kék véraláfutásos volt az arca, s az egyik oldalán akkora dagadás, hogy a szeme eltűnt benne. A nyaka körül nagy vastag kötés. És az egyenruha vadonatúj volt rajta. Páran a kollégák közül csak vigyorogni bírtak, ahogy ránéztek, mert hiába volt a ruha kisebb is meg szorosabb is a réginél, előlünk most már el nem rejthette az asszonyt, aki benne van. Harding rámosolygott, és egész odaállt elébe a kérdésével, hogy Mackkel mi van. A Főnéni kis jegyzőtömböt meg ceruzát vett elő az egyenruhája zsebéből, és fölírta: „Visszajön" - aztán körbeadta. A jegyzőtömb remegett neki a kezébe. - Biztos? kérdezte Harding, mikor elolvasta. Mink már addigra mindenféléket hallottunk, azt is, hogy leütött két ápolót a Zárt Osztályon, elszedte a kulcsukat, és meglógott, meg azt is, hogy visszavágták a rabgazdaságba - olyasmit is, hogy a Főnéni különleges terápiát írt elő neki, mivelhogy az új orvos érkezéséig ő volt a főnök. - Egészen biztosnak tetszik lenni? - firtatta Harding. A Főnéni megint elővette a jegyzőtömbjét. Igen csikorgósan mozogtak az ízületei, és úgy kapart a tömbön, mint az útszéli cigányasszony az ember tenyerébe a szerencséje után. „Ha nem tudnám biztosan, nem mondanám, Mr. Harding. Vissza fog jönni." Harding elolvasta, aztán fogta a papírt, összetépte, s a Főnéni képébe vágta. A Főnéni ijedten kapta a kezét a fájós arca elé. Félt már a papírtól is. - Asszonyom, maga már máskor is csinált segget a szájából - mondta neki Harding. A Főnéni bámult rá, a keze körözött egy darabig a jegyzőtömb fölött, de aztán zsebre tette ceruzástól, s hirtelen nekiindult a Nővérszobának. - Hüm - mondta Harding. - Kicsit elvadult a beszélgetés, viszont mit lehet arra írásban válaszolni? Próbálta volna gatyába rázni az osztályát, de nem sokat tehetett, mivel McMurphy szelleme dübörögve járta a folyosót, nyerített a csoportgyűléseken, és danolt a klozetton. A régi hatalmát nem szerezhette vissza írott cédulákkal. Egyik betege a másik után hagyta el. Mikor Harding is kiiratkozott, és télleg a felesége jött érte, aztán George is kérte az áthelyezését, már csak mi hárman maradtunk Martinival meg Scanlonnal a halásztársaságból. Én még mindig nem akartam menni, mert úgy vettem észre, a Főnéni nagyon biztos a dolgában. Mintha az utolsó menetre várt volna, én meg gondoltam, azt el nem szalasztom. Aztán egyik reggel, épp három hétre rá, hogy McMurphyt elvitték, csak kijött a farbával. Nyílott az osztályajtó, és a feketék begördítették a tolóágyat - az alján a lázlapon oda volt írva vastag fekete be- tűkkel: RANDLE P. MCMURPHY, MŰTÉT UTÁN. Az alatt meg tintával: LOBOTÓMIA. Begördítették a Nappaliba, oda a fal mellé, a Tengők közé. Megálltunk a tolóágy végébe, úgy olvastuk a lázlapot. Aztán a túlsó végét néztük, ahol a feje marjult bele a
párnába. A csapzott vörös hajjal beborított tejfehér arcát néztük, a zúzódásos, kékes szeme táját. Egy pillanat hallgatás volt, aztán Scanlon kiköpött a padlóra. - Uggyan! A vén kurva most meg ezt akarja megetetni velünk! Ez nem is ő. - Egyáltalán nem - tette hozzá Martini. - Hülyének néz ez minket? - Azzal együtt nem rosszul utánozták le - folytatta Martini. Lépett az ágy fejéhez, és mutogatta, amit mondott. - Itt e. A törött orrát is rátették, ezt a fura heget is itt. Még a barkó is rajta van. - Rajta hát - dörmögte Scanlon -, de azzal együtt! Odanyomakodtam én is Martini mellé. - Hegeket meg tört orrokat még le lehet utánozni - mondtam. - De a né-zést rátenni, az már nem telik tőlük. Tisztára olyan, mint a kirakati bábuk, nem igaz, Scanlon? Scanlon megint kiköpött. - Persze hogy. El van fuserálva ez a munka. Lapos, meg színe sincs. - Ide nézzetek - szólt bele az egyik kolléga, ahogy a lepedőt egy kicsit elhúzta róla. - A tetoválások. - Az még belefér - mondtam. - Tetoválást azt bírnak csinálni. De karját azt nem. A karja az hatalmas volt neki! Egész délután piszkoltuk a munkájukat Scanlonnal meg Martinival. Jól megmondta Scanlon, hogy a cirkuszukhoz hasbeszélő bábut csináltak maguknak. De ahogy az órák teltek, és a kékség a szem körül oszlott, észrevettem, hogy mindig sűrűbben kezdik nézegetni. Figyeltem, úgy sétálnak el arrafele, mintha a képeslapállványhoz vagy az ivókúthoz mennének, csak hogy egy óvatlan pillantást vethessenek rája. És ahogy figyelgettem, próbáltam elgondolni, mit is tenne mostan. Egy az biztos, gondoltam magamban, nem hagyná, az nem létezik, hogy egy ilyen rakást itt felejtsenek a Nappaliba, a nevével rajta, és aztán, hogy a Főnéni még húsz-harminc évig ővele példálózzon, mi jár annak, akinek nem tetszik a rendszer. Ebbe az egybe biztos voltam. Megvártam az éjszakát, amíg hallani nem lehetett, hogy mindenki alszik, és már a feketék se járkáltak. Akkor úgy fordultam a párnámon, hogy lássam a szomszéd ágyat. A lélegzését már órák óta hallgattam, mióta csak áttolták a hálóba a görgőt, és beemelték hordágyastul az ágyába. Azóta figyeltem a tüdejének az akadozó fújtatását, zörgését, hogy hol eláll, hol nekiindul, és nagyon vártam, hogy hátha eláll végleg. De még oda csak most fordultam. Hideg holdfény folyt szét a hálóba, mint a fölözött tej. Ahogy az ágyban fölültem, az árnyékom átdőlt a formájára, s mintha kettébe vágta volna a dereka s a válla közt a fekete ürességével. A kék dagadás már annyira lement, hogy nyitva volt a szeme, és bámult bele a teliholdba. Nyitva volt régen. Poros porcelánmáza volt, mint a fali biztosítékdugónak. Aztán megindult a mozdulatomra, és követte, ahogy a párnát a kezembe vettem, fölálltam, és odaléptem az ágyához neki. A szívós nagy test igen ragaszkodott az élethez. Kapaszkodott hozzá, hogy el ne vegyem tőle, kaszált-kapált annyira, hogy a végén muszájt a teljes hosszomban végigfeküdni rajta, és a lábammal összekanalazni a két lábát, hogy a párnát az arcába tömhessem. Úgy feküdtem ott tán napokig is a formáján, amíg el nem állt a rugódozása, amíg csönd nem lett, és nem rángott egyet még, és megint csönd nem lett. Akkor lehengeredtem róla. Levettem a párnát, és láttam a holdvilágnál, hogy az arca nem
változott semmit attól a semmibe nézéstől, ami volt rajta. A fuldoklása se látszott. Fogtam, és a két nagyujjammal lefogtam neki a szemét, míg egyszer a helyébe maradt. Aztán visszafeküdtem az ágyamba. Egy darabig ott feküdtem, és a fejemre borítottam a takarót, hogy biztos csöndbe legyek. Csak akkor tudtam, hogy dehogyis vagyok, mikor Scanlon hangja átszólt: - Sose bánkódjál, főnököm - suttogta. - Jól van már. - Kuss - súgtam vissza. - Aludjál. Egy darabig csönd volt, aztán megint hallottam, hogy odasúgja: - Vége? Mondtam, hogy hát. - Az hétszentség, hogy az öreglány tudni fogja - mondta. aztán. - Elhiszed? Persze hogy bizonyítani nem fog tudni senki semmit... ilyenkor műtét után mindenki kifinghat. mindennapos dolog ... de az öreglány, az tudni fogja. Nem szóltam semmit. - Ha neked lennék, főnököm, én elhúznám a csíkot. El én. Meg is mondom, hogy csináljuk. Te szépen elhúzod a csíkot, én meg majd mondom, hogy nagyon mozgolódott, aztán, mikor te elmentél, és akkor fedezve vagy. Ez a legtisztább munka, nem? - Háhogyne. Majd megkérem őket, hogy vegyék a kulcsot, aztán engessenek ki. - Ugyan már. Emlékezz vissza, megmutatta ő egyszer neked, hogy kell kimenni. Már az első héten. Emlékszel? Nem feleltem, ő se mondott semmit, csönd lett megint a hálóba. Még pár percig feküdtem, aztán kikeltem az ágyból, és kezdtem öltözni. Mikor már mindenemet magamra szedtem, benyúltam McMurphy éjjeliszekrényébe, kivettem a sapkáját, és fölpróbáltam. Kicsi volt nekem, és el is szégyellettem magamat, amiért fölpróbáltam. Félredobtam Scanlon ágyára, ahogy indultam kifele. Scanlon még utánam szólt: - Ne bánkódjál, pajtás. A hold a zuhanyzó acélhálóján át befogta a műszertábla nagy púpos formáját, és megtört a króm csaptelepeken meg a mérők üvegjén - jegesen, szintehogy roppanást hallottam. Nagyot lélegzettem, aztán lehajoltam, s belekapaszkodtam a fogantyúkba. Megfeszítettem a két lábomat, s éreztem alatta a súly ropogását. Megint nekifeszültem és a drótok-szigetelések szakadtak ki a padlóból. Fölrántottam a térdemig, úgy, hogy alákarolhassak, aztán a másik kezemmel kulcsoltam alatta. A króm hidegen égette a nyakamat. Háttal álltam meg az acélhálónak, aztán pördültem, és a lendület meg a tábla súlya recsegve vitte ki az ablakot meg a hálót. Az üvegcsilingelés mint hogyha hideg vízzel körösztölte volna meg a földet a holdfényben. Lihegtembe ott eszembe jutott, hogy tán visszafordulok Scanlonért meg a többiekért, de aztán hallottam a feketék sietős cipőnyiszogását a folyosón - belekapaszkodtam az ablakfélbe, és kivetődtem a műszertábla után én is. Szaladtam a kórháztelken, amerre a kutya is emlékszek hogy szaladt, ki az országútnak. Emlékszek arra is, mekkorákat ugrottam, repültem szinte két lépés közt. Repültem szabadon. Tudtam, hogy a cédulásokat nemigen üldözik, és Scanlonnak van annyi esze, hogy megfelel a kérdésekre, ami a hullával lehet - nem is kelletett volna ennyire rohanni. Mégse álltam meg. Mérföldeket rohantam, aztán kapaszkodtam csak föl az országút partján. Stoppoltam magamnak egy szivart, egy mexikóit - birkákkal megrakott teherautón tartott északnak, és akkora nagy rablómesét leadtam neki - profi indián birkózó vagyok,
gengszterek vágtak be a diliházba -, hogy hamar megállt a szerencsétlen, adott egy bőrzekét, ne virítson annyira az egyenzöld rajtam, és még adott tíz dollárt is, hogy legyen mit ennem, amíg Kanadába följutok. Leírattam vele a címét, mielőtt továbbment volna, azzal, hogy majd küldöm neki a pénzt, ha egy kicsit talpra állok. Lehet, a végén Kanadába kötök ki, de még asszem, előbb megállok a vízesésnél. Szeretnék körülnézni Portlandba, Hood Riverbe és Columbiába, hátha megvan valaki a régiek közül a faluból, aki még nem itta magát hülyére. Látni akarnám, mire vitték, mióta a hatóság kivásárolta őket az indiánságból. Hallottam, hogy a törzs maradék része halásztanyát épít cölöpökön a sok millió dolláros vízi erőmű körül, és a túlfolyóban szigonyozzák a lazacot. Nagyon nem bánnám látni. De inkább csak nézelődni akarnák a vízesés tájékán, amíg az agyam egy kicsit kitisztul. Sokáig elvoltam, hiába.
