Kedves Gyerekek! Különleges mesekönyvet készített Nektek a Sanofi Gyógyszergyár sok lelkes munkatársa és gyerekeik: a következő oldalakon olyan történeteket olvashattok, amelyek hősei hozzátok hasonlóan cukorbetegek. Nagy bátorság kellett felnőtteknek, gyerekeknek ahhoz, hogy vállalkozzanak erre a munkára. De abból merítettek erőt, hogy Rátok gondoltak közben. Arra, hogy milyen bátran élitek az életet, a betegség semmiben nem akadályozhat meg Titeket, akárcsak meséink főhőseit. Mesekönyvünk akár rólatok is szólhatna! Fogadjátok szeretettel! Jó meseolvasást kívánok Nektek,
Fülöp Rita SANOFI
Germ Zsófia és kislánya Szadai Jázmin
Az öreg tölgy Egy magas dombtetőn, távol a város nyüzsgő zajától állt egy öreg, terebélyes tölgyfa. Ágai kényelmesen nyújtóztak minden irányba, és ősz lévén aranyló levelei a szél lágy simogatására, mint megannyi csengettyű, halkan duruzsoltak és vidám táncot lejtettek. Ez az öreg fácska minden évszakot nagyon szeretett, hiszen mindben megtalálta a maga örömét. Tavaszszal édes illatú virágokat nevelt, hogy a dombtetőn játszadozó gyerekeket elvarázsolja az utánozhatatlan illatfelhővel, nyáron madárfiókák biztos menedékeként és mókusok bölcsőjéül szolgált, ősszel a festői tájba olvadva élvezte a lustán elnyúló meleg napsugarakat, télen pedig örömét lelte a lelkes szánkózók szelíd nézegetésében. Egész évben érződött a dombocskán az öreg tölgy mosolya. Az alatta helyet kapó, itt-ott megfakult, fából készült pad éppen ezért kedvelt úti célja volt a környéken kirándulóknak. A tölgy sok állatnak szolgált menedékül, a rigócsaládok és cserfes verebek mellett jól megfértek a kedves mókusok is, akik apró odújukban nevelgették a nemrég megszületett kicsiny mókusgyerekeket. A fatörzs rejtett zugában süni család rejtőzött. Egy délelőtt a melengető őszi napsugár kicsalta odújukból a mókusszülőket, és a magukra hagyott csemeték legkisebbike, Szeder csetlő-botló, négy kis lábát összegabalyító ugrásokkal valahogy szülei nyomába eredt, azonban nem jutott messzire. Mihelyt kiért az odúból, a vékony faágról lepottyant, egyenesen a puha avarba. Úgy megijedt, hogy mozdulni sem mert. Csak pityergett egymagában. A szülei hiába keresték, sehol sem találták. Az öreg tölgy nagyon bízott az emberekben, és alig várta, hogy valaki felsétáljon a dombtetőre. Az első erre járó egy 2
idős hölgy volt, aki a padra leülvén feltette a szemüvegét, és olvasni kezdte vaskos keményborítós könyvét. A tölgy hiába rezgette leveleit, borzolta faágait, hogy a hölgy észrevegye őt, nem járt sikerrel. Miután becsukta könyvét, és eltette szemüvegét, a hölgy lesétált a dombról. Rögtön utána egy család érkezett, akik hangosan nevetve és szaladgálva szintén nem hallhatták a fa segítségkérését. Szeder, a kismókus keservesen sírdogált az avarban, mert nagyon egyedül érezte magát szülei és testvérkéi nélkül. Ekkor feltűnt a távolban Barni, egy kisfiú, aki gyakori vendég volt a dombocskán. Minden nap felsétált a tölgyhöz, és mesélt neki. Elmondta, hogy két testvérkéje van, iskolába jár és cukorbeteg, de nem bánja. A tölgy nagyon bízott a jólelkű fiúban. Amikor Barni a padra ült, és elővette a tízóraira szánt almáját, a tölgy megrezegtette aranyló leveleit. – Mi az, kedves tölgy? Mit szeretnél mondani? – kérdezte. A tölgy elmosolyodott, és egyik alsó ágát Szeder, a kis mókusgyerek irányába forgatta. Ekkor a rigószülők is besegítettek, és repkedni kezdtek Szeder felett. Barni nyomban odaszaladt, és felemelte az aprócska állatot. – Ó szegény! Leestél az ágról? – kérdezte, majd némi tétovázás után felnézett a felette magasodó fára, és hozzátette: – Ne aggódj! Felviszlek! A tölgy mosolya még szélesebbre húzódott. Szeder bemászott a kisfiú kabátzsebébe, onnan kémlelt izgatottan. Barni felmászott a padra, a padról a tölgy által lenyújtott ágra, majd fel egyre magasabbra és magasabbra. A mókusszülők ugrándozva mutatták az utat Barninak. Mikor felértek az odúhoz, a kisfiú megsimogatta Szeder hátát, és azt mondta mosolyogva: – Várj, amíg megerősödsz! Mindenki megerősödik egyszer.
RAJZ:
Bedő Katica Óvatosan testvérkéi mellé tette a mókusgyereket és örömteli madárcsicsergés közepette lemászott a fáról. Nagyon büszke volt magára, hogy segíteni tudott! Indulnia kellett hazafelé, de a dombról lefelé vezető ösvényen sokáig vissza-visszanézett kedves barátjára, az öreg tölgyre, aki ezernyi levelével integetett utána.
Udvarhelyi Fruzsina
Barátság a tóparton Egyszer volt, hol nem volt, volt egy szép, nagy város. Ott lakott egy király és annak a fia. Úgy hívták, hogy János királyfi. Nem messze lakot egy szegény legény, a pék fia. Ezt a fiút úgy hívták, hogy István. Fiatalok voltak mindketten, mindössze 11 évesek. István mindennap kint legeltette a királyi birtokon a libáit. Sokszor látta, ahogy János királyfi kint lovagol pompás, hófehér paripáján a tóparton. Egyszer amint kint lovagol, hirtelen megbokrosodott a királyfi lova. Odaszaladt hozzá rögtön a szegény legény és megfogta a királyfi lovát, majd megnyugtatta a királyfit a lovával együtt. Hogy meghálálja ezt János királyfi, meghívta a szegény legényt vacsorára a királyi palotába. Csakhogy, amikor odaért és meglátta a finom lakomát, rájött, hogy ő itt alig ehet valamiből. Az asztal roskadozott a válogatott finomságoktól: tortáktól, mignonoktól, tésztaféléktől, cukrozott gyümölcsöktől és különféle sültektől. A királyfi meglepetten nézte, hogy a szegény legény csak csipegetett, majd egy kis idő után döbbenten megkérdezte:
– Tán nem tetszik a lakoma? – De nagyon is tetszik, csak nem ehetek ilyeneket, mert cukorbeteg vagyok – válaszolta a szegény legény. – Mi az a cukorbetegség? – kérdezte a királyfi. István elmesélte Jánosnak, hogy mi ez a betegség valójában. Ezek az emberek nem ehetnek cukrot, mézet, csak nagyon kevés pékárut, tésztát és krumplit. A tejjel is vigyázni kell, meg arra is, hogy napjában hányszor és mit eszik. Ekkor a királyfi elvitte Istvánt a királyi orvoshoz, aki a sok jó tanács mellé elmondta, hogy milyen fontos a mozgás ezeknek a betegeknek és kiegészítette, milyen ételeket nem szabad még enni. Ezen túl, minden nap együtt jártak lovagolni, futni, úszni és evezni. Együtt horgásztak, sőt a libákat is együtt legeltették. Istvánt megtanította János vívni és lovagi tornákra is vitte. Együtt tanulták, hogyan kell egészségesen élni és eközben jó barátok lettek. István apukája lett a királyi pék, ezek után már nem voltak szegények sem. István már az udvarhoz tartozott. Felnőtt korukban pedig együtt mentek katonának és védték a királyi birodalmat.
RAJZ:
Udvarhelyi Fruzsina 4
Tóth Ágoston és anyukája
Flórián és Ubul a tűzlovagok között Flórián igazán mozgékony középsős óvodás volt, amikor elhatározta, hogy ha felnő, tűzoltó lesz. Minden gondolata e körül forgott. Ha tehette szirénázó tűzoltó autót választott ajándékba, minden rajzán szerepelt az óriás piros autó és a választott jele is ez volt az óvodában. Ahogy teltek az évek, Flóriánban egyre jobban erősödött a vágy, hogy a tűzlovagok közé kerüljön. Sok hőstettet olvasott róluk és a közeli parancsnokság előtt is hosszasan álldogált figyelve a riasztás utáni eseményeket. Legigazabb barátja Ubul volt, egy piros cukorkára hasonlító figura. Ő mindenben társa volt és együtt figyelték a tűzoltók életét. Mostanra Flóriánból felnőtt férfi lett, aki örömmel emlékszik vissza arra, hogyan képzelte el még álmában is, hogy a létrán felmászva bátran megy a tűz közé, hogy megmentsen valakit. Ubul pedig biztatta a bátor tettre és mindig jó tanácsokat adott neki. Ma egy tűzoltó-parancsnokságon dolgozik, készenlétben várja, ha szükség van rá, hogy azonnal indulhasson a mentési akcióra. De annak is igazán örül, ha éppen nem értesítik, mert akkor tudja, hogy a tűz nem okozott kárt, nem sérült meg senki. Ha az ügyeletes telefonjára aggódó hangon segélyhívás érkezik, akkor azonnal indul a társaival a pontos címre. Az utolsó bejelentést egy nagymama tette a 105-ös hívószámon: értesítette a parancsnokságot arról, hogy kigyulladt a felette lakó lakás, melyben gyerekek és egy kisállat is van. Az autók mindig vízzel feltöltve állnak a garázsban, ők pedig hosszú rúdon csúszva minél gyorsabban szállnak a gépbe, hogy hangos szirénázás közepette indulja-
6
nak a helyszínre. A magas fokú riasztás után 2 perccel már Flórián is útra készen áll, azt senki sem sejti, hogy a zubbonya alatt lapul Ubul, erősen kapaszkodik ujjacskáival a kabát zsebébe. A részleteket a parancsnok mondja el út közben, így mindenki tudja, hány embert és állatkát kell megmenteniük a 8. emeleti lakásból. A város másik végéről érkezett a riasztás, indulás után még egy ideig nem látszott jele sem a tűzvésznek, de amikor közeledtek, már látták a gomolygó füstöt, ahogy városra telepedett. Az autók félrehúzódtak és hamarosan látták az emeletes bérházból felcsapó égig érő lángokat. A tűzlovagok gyorsan cselekedtek, létrát emeltek, a tűzoltó készüléket összeszerelték, védőfelszerelést, sisakot és álarcot vettek, majd indultak fel a magasba. Ubul is feszülten figyelt Flórián zsebéből és látta, hogy az ablakban gyerekek és egy kis eb vár a mentésre. A tűzoltók átemelték a mentőkosárba őket és a földre szállították az ijedt kisfiút, kislányt és kutyust. Ubul észrevette, hogy az egyik gyerek sápadt és valamit szeretne mondani, ezért észrevétlen kiugrott Flórián zsebéből és a kislány szájához lépett, aki még egyetlen szót tudott mondani: inzulin. Ubul türelmetlenül rángatni kezdte Flórián kabátját és fülébe súgta, hogy az érkező mentőknek mindenképp mondja meg, a kislány cukorbeteg, így hamarabb tudnak segíteni rajta. Ubul nélkül több időre lett volna szükség ahhoz, hogy rájöjjenek a segítők, hogy nem csupán a füsttől és félelemtől lett rosszul a kislány, hanem sürgősen gyógyszerre is szüksége volt. Az emberek nagyon tisztelik a lánglovagokat, bíznak bennük, hogy megmentik őket. Flórán pedig büszke arra, hogy segíthet, megmentheti az életüket, mindezt Ubullal együtt teszi, aki a legjobb barátja.
RAJZ:
Héjjas Attila
Tóth Zsófia
Fordított mese Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sárkánykirály és annak három fia: Drabális, a tizenkét fejű, Dragonyos, a hétfejű és Dragon a kis háromfejű sárkány. Fent laktak a fehér fellegekben. Egyik felhőről a másikra ugrálva sokszor megkergették egymást, néha még össze is verekedtek – persze csak játékból –, és nagyokat kacagtak saját butaságukon. Ilyenkor a Földről nézve az emberek úgy látták, hogy felszakadozik a felhőzet és kisüt a nap. Amikor a sárkányfiak szomorkodtak, könnyeikből a Földre eső hullott. Ha mérgesek voltak, villámlott és mennydörgött is. Egyik nap hírét vették, hogy Gyilk Olivér a gonosz királyfi elrabolta és elvarázsolta Sóhaj Tozikot, a gyönyörűséges királyleányt. A sárkányfiak apjuk színe elé álltak azzal a kéréssel, hogy útnak indulhassanak a királylány megmentésére. Apjuk eleinte hallani sem akart ostoba tervükről, hiszen, sárkányok számára rendkívül veszélyes hely az emberlakta Föld. Hosszas huzavona és kérlelés után, végül mégis engedett a kérésnek: – Rendben van, – mondta – elsőként Drabális induljon útnak. Hatalmas ereje és tizenkét fejbe gyűjtött élettapasztalata révén neki van a legnagyobb esélye a sikerre. De csak akkor engedlek el fiam, ha elviszed magaddal ezt a sípot. Ha megfújod, bárhol vagy is, tudni fogom, hogy segítségre van szükséged. Drabális megköszönte és eltette a sípot, majd nekiszedelőzködött és hamarosan útnak is indult. Akárhol nem érhetett földet, hiszen felhőn lakott. Csak olyan helyen tudott leszállni, ahol felhők is jártak. A keresett királyfi pedig egy hatalmas, forró, száraz sivatag közepén tanyázott piramis alakú kastélyában. Ezért kénytelen-kelletlen Drabális egy őserdőben ért földet, ahonnan hosszú gyalogút várt rá. Ment, mendegélt ki tudja mióta már, étlen és szomjan, mert étele és főleg itala gyor8
san elfogyott, amikor végre szembe találta magát a piramiskastéllyal. A kastély kapuja előtt egy óriási csontváz várta, mögötte végeláthatatlan sorokban gyülekezett csontvázserege. – Állj, ki vagy! – szólította meg a csontváz a döbbent sárkányt. – Drabális vagyok, – felelte a sárkány – és azért jöttem, hogy kiszabadítsam és hazavigyem Sóhaj Tozikot. És te ki vagy? Engedj utamra! – Én Mócsing vagyok, a kastély hadseregének vezére. És bizony át nem engedlek, ha addig élsz sem. – Erről nekem más a véleményem! – nevetett Drabális, és mind a tizenkét fejét felemelte, mind a tizenkét száját nagyra tátotta és mind a tizenkét torkából egyszerre óriási kénköves füst- és tűzfellegeket eresztett. A csontvázak a bűztől megtántorodtak, fuldokolni kezdtek, majd szétterültek a földön. Drabális könnyedén átsétált közöttük és belépett a piramis-kastély kapuján. Csakhogy nagyon elővigyázatlan volt, ugyanis, a kapura tekeredve egy hatalmas óriáskígyó várta. Mielőtt bármit is tehetett vagy szólhatott volna, a kígyó villámgyorsan köré tekeredett, teljesen leszorította az egész testét, majd a mozgásképtelen sárkányt lecipelte a kastély pincebörtönébe, és rázárta annak kapuját. Kétségbeesésében Drabális nem tehetett mást, mint hogy belefújt a sípjába. Odafent a sípszó betöltötte az egész eget. Apja, a sárkánykirály magához rendelte másik két fiát és leküldte Dragonyost, a hétfejű testvért bátyja megsegítésére. Dragonyos késlekedés nélkül útnak indult és hosszas menetelés után ugyanott kötött ki, ahol a testvére korábban. A csontvázsereget aléltan szétterülve találta. Szemével a bejá-
ratot fürkészve észrevette az óriáskígyót. Hét fejével egyszerre nyúlt ki felé, és a kígyó két végét elkapva, alaposan összecsomózta az ocsmány hüllőt. Bement az udvarba. Onnan újabb kapu vezetett a kastély belső kertjébe. A kapuban maga Gyilk Olivér fogadta. – Tűnj el a kastélykertemből, amíg nem késő! – javasolta a sárkánynak. – Eszem ágában sincs – vágott vissza Dragonyos. – Tozikért jöttem, és magammal is viszem, ha addig élek is! – Akkor máris lemondhatsz róla, – nevetett Gyilk Olivér és előkapva varázspálcáját, felemelte a tehetetlenül kapálózó sárkányt, és levarázsolta a börtönbe, testvére mellé. Drabális ismételten belefújt a sípba, amikor látta öccse kudarcát. A sárkánykirály szíve összeszorult a második sípszó hallatán, de nem tehetett mást, testvérei után küldte imádott, legkisebb fiát. Dragon, aki cukorbeteg volt, ellenőrizte, hogy minden nála van-e és azonnal nekivágott az útnak. Csakhamar ő is rátalált a kastélyra. Átlépdelt a csontvázakon, megmosolyogta az öszszecsomózott kígyót, és egy kövön ülve találta Gyilk Olivért, aki az iménti varázslat, továbbá az őt védelmező erők gyengülése miatt sokat veszített korábbi erejéből. Dragon kapva kapott a lehetőségen. Kőrözni kezdett a királyfi körül: sétált is körülötte, és miközben akrobata ügyességgel dobta fel és kapta el vércukormérőt, az inzulinadagolót és az almát, három fejét is három különböző síkban különböző gyorsasággal forgatta. Olivér egy darabig nézte, majd beleszédülve a látványba ájultan esett össze. Dragon megkereste és kiszabadította testvéreit a pincebörtönből, majd együtt kutatták tovább a királylányt. Rémületükre, valóban emberré varázsolta őt a gonosz Olivér király!
RAJZ:
Kortusz F. Donát
– Istenem, istenem, mit tehetnénk – sopánkodtak. – Én így is téged és csakis téged szeretlek! – kiáltotta Dragon, – és felkapta, magához ölelte és megcsókolta kisírt szemű királylányt. Csodák csodájára, a királylány azon nyomban visszanyerte eredeti alakját, és kecses, háromfejű sárkánylánnyá változott. A sárkányok mind útra keltek, majd amint lehetett, felkapaszkodtak egy felhőre. A királylányt visszaszállították apjához, ahol a sárkányszülők, és a sárkánynővérek örömkönnyekben törtek ki. A fiatalok hamarosan egymásra találtak, és mire észbe kaphattak volna, már ki is tűzték a hármas esküvő napját. Azóta is boldogan élnek, míg meg nem halnak. Magad is láthatod az ugrándozó sárkánykölyköket, ha felnézel az égre, amikor épp oszladozni kezdenek a felhők.
Klinga Róbert
A Kecske-lyuk barlang csodája – Most már tényleg felfedezem a barlangot! – gondolta magában Benedek, amikor az injekciógyár mellett bandukolt felfelé az ösvényen a patak mellett. Szerencsére a mostani őszi szünet igen kellemes idővel örvendeztetett meg mindenkit. Benedeknek, aki cukorbeteg volt, melege lett, mire a forráshoz ért. Ivott a jéghideg forrásból, majd nekivágott az erdőnek. Régóta készült, hogy a barátai által sokat emlegetett Kecske-lyuk barlangot megnézi közelebbről, sőt a legmélyére is bemászik, ahová még egyik barátja vagy ismerőse sem jutott el. Komolyan felszerelkezett: egy kulacs tea, két szalámis szendvics és egy tekerős zseblámpa. Már útközben jutott eszébe, hogy fejlámpa jobb lett volna, hiszen mindkét kezére szüksége lehet mászás közben. – Sebaj, késő bánat, eb gondolat. Majdcsak megoldom valahogy! – ahogy az édesapja mondogatja. Nemsokára oda is ért a barlang bejáratához. A Bükk tele van különféle
RAJZ:
Honty Erik
barlangokkal. Ez a sziklaüreg onnan kapta a nevét, hogy mivel közel volt a településhez, a kecskepásztorok gyakran megpihentek itt, vagy az eső elől ide húzódtak be a kecskéikkel együtt. Benedek remélte, hogy most nem lesznek itt kecskék és nem zavarják meg a barlang felfedezését. De hát már nem olyan idők járnak, hogy a kecskepásztorok a Bükkben legeltessenek, így csak egy zajos kiránduló gyerekcsoport pihent csak a barlang bejárata előtt. Őket egyáltalán nem érdekelte a fiú, aki nemsokára eltűnt a barlang bejáratánál. Felkapcsolta a lámpáját, és meghökkenve észlelte, hogy mennyire felerősíti a barlang a gyerekek zajongását. Tudta, hogy ilyenkor ősszel a denevérek behúzódnak aludni a barlangokba, ösztönösen megérezte, hogy a ricsaj mennyire zavarhatja őket. Ahogy haladt befelé, egyre szűkült a nyílás és egyre több sziklán kellett átmásznia, de nem adta fel. Mindenkinél beljebb akart menni és azt látni, amit még eddig senki. – Amit senki ember? Erre gondolsz? – kérdezte egy vékony hang a sötétben. Benedek igencsak bátornak tartotta magát, de most megijedt, visszahőkölt a sötétben, ráadásul még a zseblámpát is elejtette. – Ki van itt? – kiáltotta hangosan, csak úgy visszhangzott a szűk barlangnyílás. – Nem kell hangoskodni, csak felzavarod a denevéreket. Amúgy Matyi vagyok a kismókus. Én is szeretek az erdőben felfedezéseket tenni. Ez a barlang az egyik kedvencem. Én az-
tán bejártam ennek a barlangnak minden zegzugát! – hallatszott a sötétből egy büszke hang. Benedek ekkora már kissé megnyugodott, a szíve sem kalapált hevesebben a szokásosnál, az esze fürgesége is visszajött: – Hogyan lehet, hogy hallom a hangodat? A mókusok is tudnak beszélni? Emberi nyelven? – Á dehogy, te most a mókusok beszédét hallod, csak a barlang fölerősíti és lefordítja neked. Ez a barlang csodája. Régebben az egész barlangban értették az emberek az állatok beszédét, ezért is itt álltak meg a kecskepásztorok, beszélgetni a kecskékkel, mert akkor bizony jobb és több tejet adtak. Most már csak itt legbelül működik a barlang, a legtöbb ember lusta idáig eljönni és nem is tudnak a csodáról. – válaszolt neki a kismókus, majd elnevette magát. – Van másik csoda is, néha a kívánságok is teljesülnek itt! – Ekkor Benedek csak azt vette észre, hogy a sziklák nőni kezdenek, és kezei mancsokká alakulnak… Belőle is kismókus lett! – Most már tényleg megismerheted a barlangot! – mondta újdonsült barátja. Már nem volt szüksége zseblámpára, a mókusok kiválóan látnak a sötétben. Matyi, a kismókus végigvezette a barlang legeldugottabb zugain, megmutatott minden érdekes sziklát, a denevérek pihenőhelyét, a kristálytermet, de Benedek szerint a legcsodálatosabb az volt, megismertette a mókusok életével. Sokat ugráltak, barangoltak együtt. Amikor már Benedek elfáradt, megkérdte Matyit, hogy vezesse vissza a barlang bejáratához. Mielőtt azonban elérték volna azt, a kismókus elbúcsúzott. – Ott már nem fogod érteni a szavamat és újra ember leszel. Ígérd meg, hogy visszajössz és újra fogunk együtt játszani! – kérte Matyi Benedeket, aki megígérte ezt. Azután elérték a barlang bejáratát és amikor már látszottak a fények, Benedek újra kisfiú lett és csak egy ugrándozó, csipogó kismókust látott maga mellett. De tudta, ő Matyi, a jó barátja. Fáradtan, de vidáman indult hazafelé. Lesz mit mesélni a barátainak! 11
Kelemen Molli és anyukája, Nagy Gyöngyi
Valóságos mese Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, Bálint. Bálint nagyon szeretett horgászni és mindenféle katonai felszerelést gyűjtött. Az iskolában jó tanuló hírében állt, tanárai és iskolatársai is nagyon szerették őt. Átlagos tinédzser fiú, mindig jókedvű – állította az egyik tanára. Szüleitől nemrég kapott egy igazi vagány kerékpárt, mert már kinőtte az előzőt. Sokszor csak azért nem ment biciklizni a barátaival, mert már cikizték az ócska biciklije miatt. Egyetlen dologban mégis nagyon különbözött Bálint a többiektől: imádta a csokit. Születésnapra, névnapra, karácsonyra és húsvétra is mindig csak csokit kért. Szüleitől, nagyszüleitől, sőt még az osztálytársaitól is azt kapott, mert tudták, hogy nincs az a mennyiségű csoki, amit Bálint ne tudna megenni. Egyedül a fogorvosnő figyelmeztette Bálintot, hogy ez a túlzott csoki imádat bizony jó pár lyukas fogacskát eredményezett már. Tessék több gyümölcs enni és naponta háromszor fogat mosni! – mondta igazán figyelmeztető hangsúllyal, aki ott volt, jól hallotta. Bálint nagyon szeretett játszani a barátaival, akikkel egy utcában lakott. Iskola után, ha már kész volt minden házi feladatával és szüleitől nem kapott más feladatot, akkor egy gyors riadólánccal összeverbuválták kis csapatukat, biciklire pattantak és mindig a közeli erdő tisztásához tekertek. A tisztáson olyan szép zöld volt a fű és olyan szépen énekeltek a madarak, hogy gyakran csak lefeküdtek a magas fűbe, szájukban egy fűszállal és csendben figyeltek. Ide nem jutott el a gyorsforgalmi út zaja, ami néha kibírhatatlan volt.
RAJZ:
Sesztakov Bálint
Nem csak jókat beszélgettek, hanem mindenféle ügyességi feladatokat is kitaláltak maguknak, ilyen egyik kedvenc szórakozásuk volt a félméteres ugratás. Bálint gyakran ott is ezt gyakorolta, ahol nem lett volna szabad, így szinte mindig volt seb hol a lábán, hol a karján. Szófogadóak voltak és tudták ahhoz, hogy legközelebb is eljöhessenek, sötétedés előtt haza kell érniük. Mozgás után mindig jólesett egy gyors vacsora, fürdés, fogmosás és hogy már ágyból nézhette az esti mesét. Egy szép tavaszi napon eljött Bálint születésnapja, amit már nagyon várt. A barátai azzal szerették volna meglepni, hogy
a mezőn egy pikniket rendeznek Bálintnak kicsit megtréfálva. Mindenki úgy tett mintha egy átlagos nap lett volna. Az iskolában egy szó nem esett az ünneplésről, szinte kerülték az ünnepeltet a barátai, nehogy elszólják magukat, pedig már előkészítették a meglepetést, amit sikerült egésznap titokban tartani. Aznap délutánra nem kaptak sok házi feladatot a fiúk, így mindenki egy-kettőre kész volt, várta őket a kis tisztás. Jó előre megbeszélték, hogy már délután három órakor találkoznak és rögvest indulnak is. Bálint kicsit csalódott volt amikor nem látott barátainál egyetlen ajándékot sem, de hamar arra terelődtek a gondolatai, hogy ma ő 13
ugratja a legnagyobbat biciklijével. Pillanatok alatt odaértek a kis tisztáshoz. Mindennap idejártak és egyre rövidebbnek tűnt az odavezető út. A tisztás közepén egy szépen leterített pléd volt, rajta annyi zöldség és gyümölcs hogy akár az egész osztály jól lakott volna belőle. Bálint fogadta a jókívánságokat barátaitól, de egy kicsit meglepődött hisz mindenki tudja, hogy ő nem a gyümölcsöket szereti, hanem az édességeket. Barátai mondták neki, hogy ők csak szót fogadnak a fogorvos néninek. Vicces kis szülinap – gondolta. A hazafele tartó úton már cseppet sem volt Bálint jókedvű, nehéz volt hazacipelni a sok gyümölcsöt és rátört a csoki éhség. Remélte, hogy szüleitől majd jó sok csokit kap. Nem kellett sokat várnia. Számtalan csokit kapott mindenféle ízesítéssel: kicsit, nagyot óriásit és a legjobb az hatalmas marcipánnal bevont torta volt. Többször is vágott Bálint a tortából és mindig megette az utolsó morzsáig, amikor szülei szóltak, hogy ne egyen már többet és menjen lefeküdni, akkor felment a szóbájába és sorra bontotta ki a táblás csokoládékat, szinte már nem maradt bontatlan csoki. Nagyon nehezen aludt el Bálint, egész éjjel forgolódott, rosszat álmodott. Iszonyatos gyomorfájdalomra ébredt fel és azonnal a szüleit hívta. Kétségbeesve hívták az orvost, aki azonnal kórházba küldte őket.
Bálint barátai szomorúan hallgatták másnap, ahogy az osztályfőnökük arra kérte a fiúkat, felváltva írják le és majd vigyék el Bálintnak a leckét, mert sajnos ezen a héten kórházban lesz. Senki nem értette, mi történhetett. Egész nap szomorú és elkeseredett volt a kis csapat, az erdei tisztás aznap hiába várta a fiúkat. De így volt ez a második, harmadik délután is. Eljött a hétvége, Bálintot hazaengedték a kórházból. A fiúk egyesével léptek be Bálint szobájába, aki az ágyon ült és nagyon várta már a találkozást. A fiúk szinte bombázták a kérdéseikkel, hogy mi történt, hogy lett rosszul, mit érzett…. stb. Bálint jókedvűen válaszolt a kérdésekre és pár perc múlva úgy tűnt semmi nem változott. Meg is beszélték, hogy délután újra meglátogatják a régi tisztást. Jöttek is a fiúk, hangos volt tőlük az utca. Bálint is boldogan ugrott fel biciklijére. Ám ekkor anyukája lépett ki a fiúkhoz és elmondta, Bálintnak mindig haza kell érnie hat órára, mert az inzulinját be kell akkor adnia. Megkérte őket, hogy figyelmeztessék Bálintot, hogy amit csomagolt uzsonnára azt egy óra múlva meg kell Bálintnak ennie. Elmagyarázta, hogy az inzulin mellett mennyire fontos az étkezés betartása, és hogy bizonyos élelmiszereket kerülnie kell ezentúl Bálintnak. Izgatottan ültek fel a fiúk biciklijükre és már indultak is, hogy ismét megmérjék, ki mekkorát tud ma ugratni. Amikor elfáradtak leültek a fűbe. Bálint enned kell! – szóltak szinte egyszerre. Tudom. – válaszolta Bálint. Csak azt nem tudom, mikor utoljára itt voltam miért nem azt a sok gyümölcsöt ettem inkább meg? Bálint vércukorszintjét rendszeresen mérik szülei, de ilyenkor sosincs egyedül, egy-egy jó barát is odanyújtja az ujját. Ők barátok maradnak jóban, rosszban.
Germ Zsófia és kislánya Szadai Jázmin Ma éjjel bejártam az erdőt, s a telihold követett, míg varázsoltam egy tavat Ő szelíden nevetett. Megmásztam a sötét fákat, aranymogyorót szedtem, a telihold meg csak dúdolt, hosszan dúdolt énnekem. Hegytetőn ezüstszarvassal vágtattam szélsebesen, Ő csendesen mellém úszott, és megfogta két kezem. S mikor Anyu inzulint ad, - mindig bátran viselem, addig a Hold ablakomban incselkedik énvelem. Együtt járjuk utunk mára, a vén telihold meg én, összenevetünk, kacsintunk az éj csillagos tengerén.
14
A telihold meg én
RAJZ:
Bakos Boglárka
Varga Zita
A csodahegedű Egyszer régen Tükör-hegyen is túl a Nagy-völgyben, hol a patakok égszínkékek, élt egy király. Ez a király nagyon jó volt a népéhez. Az uralkodónak volt egy szép fiacskája. Ez a királyfi nagyon okos volt Teltek múltak az évek. Egyszer az öreg király igen beteg lett, ami miatt a királyfi nagyon elszomorodott. Hivatott is mindenféle doktorokat, tudósokat, javasasszonyokat, boszorkányokat, gyógyítsák meg az ő kedves édesapját. Amikor az utolsó jelentkező kijött a király szobájából, ezt mondta a királyfinak: – Szerény véleményem szerint a király cukorbeteg. Ezért más nem segíthet rajta, csak a csodahegedű hangja. Addig is ne egyen semmilyen cukrot – mondta a boszorkány. – És hol találom ezt a varázserejű csodahegedűt? – tudakolta a királyfi. – A rossz boszorkány földjén át, a törpék birodalmán túl, a tündérek királynőjétől szerezheted meg! – válaszolta a banya. – Köszönöm – mondta hálásan a királyfi. A szakács hét napra való elemózsiát csomagolt a fiúnak. Azt gondolta, gyorsabban odaér, ha lóháton megy. Így hát felnyergelte a legkitartóbb lovát. Elindult hát lóháton. Három éjen és három napon át ment, mendegélt megállás nélkül. A harmadik nap éjszakáján megérkezett a rossz boszorkányok birodalmának kapujához. A kapuban egy háromfejű oroszlán állt őrt. Amint észrevette a királyfit rögtön rákiáltott: – Királyfi! Ha nem adsz nekem enni, akkor bizony téged eszlek meg! 16
– Jaj, jaj! Nehogy engem egyél meg! Inkább odaadom az útravalómat! – mondta a királyfi. Szépen megosztották az elemózsiát, de az oroszlán egyik feje még így sem lakott jól. Az oroszlán hálából útjára engedte és még egy jó tanáccsal is ellátta: – Egyet mondok, a boszorkányok egyetlen dologtól rettegnek: a nevetéstől. Ahogy átlépett a királyfi a kapun, rettenetes bűz csapta meg az orrát. Gondolta megkeresi, honnan jöhet ez a szag. A birodalom közepén látta meg a boszorkányok várát, egy hatalmas gomolygó füstfelhőben. Összeszedte minden bátorságát és belépett a várba. Az erődítmény hetedik emeletén a hetedik szobájában lelte meg a bűzös kondért, melyben a boszorkányok épp egy főzetet főztek, amelyet, ha valaki megkóstol, csupa kelés lesz az arca. A királyfi bátran odalépett a kondérhoz, kardjával egy jókorát vágott rá, ami ettől kiborult s a boszorkányok mind a főzetbe estek. A királyfi a látványtól akkorát nevetett, hogy belerengett az egész birodalom. Ettől a boszorkányok úgy megijedtek, hogy szanaszét szaladtak. A királyfi folytatta útját a törpék birodalma felé. Amikor elhaladt egy odvas fa mellett, észrevett egy iciripiciri zöld kaput. Azt gondolta ez lehet a Törpék birodalmának bejárata, de nem tudta, hogyan juthat át rajta. Ekkor odament hozzá egy kedves tücsök. – Hát te mire vársz? – ciripelte a tücsök. – Szeretnék bemenni a törpék birodalmába, hogy segítsenek megszerezni a csodahegedűt, amellyel meggyógyíthatom beteg édesapámat. – Segítek én neked! – cirpelte a tücsök. Bucskázz át a fejeden és olyan pici leszel, mint én. És így már be tudsz jutni a tör-
pék birodalmába, a zöld kapun keresztül. Ott keresd Rozmaringot, a törpék királyát. Ő meg fogja mutatni az utat a tündérkirálynőhöz, akinél a csodahegedű van. A királyfi így is tett. Követte a kis tücsök tanácsát és megtalálta Rozmaringot. A törpék királya azonban nagyon beteg volt, de azért megkérdezte, hogy mi járatban van a királyfi. A látogató elmesélte, mit is keres. Rozmaring szívesen segített, de megkérte a királyfit, vigye magával, hogy ő is meggyógyulhasson. Bújj ide a tarisznyámba, elviszlek tündérországba – szólt a királyfi. A kis törpe a szütyőből mutatta az utat. Mentek három éjjel és három nap, mígnem egyszer csak rózsaillatot éreztek. Ekkor már tudták, nem lehetnek messze. Tündérországban ezer meg ezer rózsa pompázott. A legszebb rózsa kelyhében ült és hegedült a tündérkirálynő. A csodálatos hangtól Rozmaring azonnal meggyógyult. A királyfi a tündérkirálynő színe elé járult, és elmesélte, érkezésének célját. A Tündérkirálynő ezt válaszolta: – Nagyon szívesen segítek Neked, ismerem édesapádat, tudom, milyen jó ember, és bölcs király. Csak arra kérlek, ne csak őt gyógyítsd, hanem minden beteg embert. A királyfi megígérte, hogy így fog tenni. A tündérkirálynő odaadta a csodahegedűt, és megmutatta, az emberek világába vezető ajtót.
RAJZ:
Bedő Katica
Királyfi először hazavitte a törpék országába Rozmaringot, majd hazatért édesapjához. Otthon elővette a hegedűt, és elkezdett muzsikálni. Erre az öreg király mintha sosem lett volna beteg, felkelt ágyából és táncolni kezdett a gyönyörű zeneszóra. Az udvari népek nagy ünnepséget rendeztek a király felgyógyulásának tiszteletére. A királyfi nem felejtkezett meg ígéretéről, amit a tündérkirálynénak tett: országa összes városát bejárta és a csodálatos hegedű szavával gyógyította a betegeket.
Majzer Zoltán István
A mézédes átfolyás (Diabetes Mellitus) Van egy régi ajtó a suliban, ami időtlen idő óta nem nyílik. A tanító néni szerint legalább 100 éve. Anyu azt mondta, hogy ha sokat sportolok, és elég erős leszek, ki tudom majd nyitni, ha szükségem lesz rá. Mivel szerinte már amúgy is „különleges” vagyok, hittem neki. Egyszer csak eljött a nagy nap. Szerda délután volt. Egy kicsit megint rosszul éreztem magam és el akartam bújni azok elől a gonosz fiúk elől, akik mindig bántanak. Épp arra a folyosóra futottam, ahol az az ajtó volt. Nekirugaszkodtam, megragadtam a kilincset és… Kinyílt. Egy olyan helyen találtam magam, amit eddig sosem láttam. Minden gyönyörű zöldeskék fényben pompázott, egyedül egy alig néhány lépésnyire található kis patak aranylott a hegyek alatt. Egyszer csak odalép hozzám valaki, DEMETRIOSZKÉNT mutatkozik be és anynyit súg a fülembe: nehogy átlépjem a mézédes átfolyást, mert ott az ellenség lakik. A szent hegytől, a MADHUMEHA-tól balra várja őt a PALEOLITOK népe. Hozzájuk csatlakozzam, mert minden segítség elkel a közelgő nagy háborúban. Hirtelen azt sem tudtam mitévő legyek, de az jutott eszembe, hogy ha olyan erős vagyok, hogy az ajtót is ki tudtam nyitni, biztosan a segítségére lehetek ennek a kedves idegennek. Így hát elindultunk. Alig telt bele néhány röpke órába, és megpillantottam őket. Óriási tömeg sorakozott egy nagyszakállú, öreg varázsló előtt, aki valamit osztogatott nekik. Azt kiabálta, hogy: „Mindenki vegyen a csodaszerből, a nélkül senki ne induljon el!” Így hát én is odarohantam. Felém nyújtotta ráncos kezét és valami furcsa dolgot tartott benne. Kérte, hogy vegyem el. Azt mondta csicsókából és fahéjból készült páncél, megvéd mindentől. Szükségem lesz rá, így aztán elvettem, magamra öltöttem és beálltam kedves kis zöld útikalauzom mellé a tömött sorba. Elindultunk az aranyló folyó irányába. 18
A folyón való átkelés játszi könnyedséggel ment. Hatalmas létrákat fektettek keresztbe, amin viszonylag gyorsan át lehetett futni a víz felett. A túloldalon azonban sosem látott ellenség várt minket. ÓRIÁS HANGYÁK voltak. Csápjaikat az ég felé meresztve próbálták kiszimatolni a közelgő ellenséget. Ahogy közeledtünk hozzájuk, egyre jobban féltem. De vettem egy nagy levegőt, és ahogy a torkomon kifért, üvöltve rohantam feléjük. És akkor valamiféle csoda történt. Egyszerűen kikerültek minket. Egyikőjük sem foglalkozott velünk, még a vezérük sem, aki mindegyik hangyánál nagyobb volt. Lehajtották a fejüket, fura hangot hallattak és elrohantak mellettünk, mintha láthatatlanok lennénk. Volt néhány helybéli, aki nem kért a varázsló útravalójából, a fahéjból és csicsókából készült páncélból. Őket felkapták, megkötözték, megragadták és elfutottak velük. De minket nem bántottak, szinte már féltek tőlünk. És egyszer csak mindegyikőjük eltűnt. Csak mi maradtunk: A PALEOLITOK. MAGYARÁZAT: Mézédes átfolyás
Diéta, testsúlycsökkentés, sport paleolit táplálkozás
diabetes mellitus, a cukorbetegség neve A FOLYÓ, JÓ ÉS ROSSZ KÖZÖTT egyes típus megelőzése, kezelése
kettes típus megelőzése (tej, cukor, stb. kerülése) AZ ŐSHONOS TÖRZS orvos, görög,a betegség felfedezője… Demetriosz UTIKALAUZ indiában így hívják a betegséget SZENT HEGY Madhumeha ha ők szeretik egy cukorbeteg vizeletét, akkor Hangyák az illető cukorbeteg ELLENSÉG inulin- alternatív gyógymód, szénhidrát, enerCsicsóka giaforrás, nem emeli a vércukorszintet Fahéjkapszula, szintén alternatív gyógymód, csökkenti a vércukor szintet FEGYVER, CSODASZER
Üdvrivalgás tört ki az évezredek óta ott élő törzs tagjaiból. Énekeltek és táncoltak. Hatalmas tüzet raktak az újonnan elfoglalt dombok árnyékában, körbeálltak és ünnepeltek. Óriási mosolylyal az arcomon beálltam közéjük. Ahogy telt-múlt az esete, egy ismerős arcot pillantottam meg. DEMETRIOSZ volt az. Felismert, odaszaladt hozzám és megköszönte a segítséget. Búcsúzóul csak annyit mondott: „Viseld ezt a páncélt minden nap, kövesd szüleid utasításait, és térj vissza közénk, mert nagy szükségünk lesz rád! Te vagy az első, akit befogadunk magunk közé!”
Reggel a saját ágyamban ébredtem, mintha csak álom lett volna. Megtöröltem a szemem és az íróasztalnál lévő székre pillantottam. És ott volt! A páncél. Úgy döntöttem, hogy felveszem. A pólóm alatt úgyis észrevehetetlen. S ha az óriás hangyáktól megvédett, akkor jöhet bármekkora akadály, nehézség ezek után sérthetetlen leszek. Mert ahogy Anyu mondja: „Különleges vagyok!”
RAJZ:
Bódog Kinga
Andrássy Blanka
Mézesplufi Sziasztok, Gyerekek! Én Wenici vagyok, a szárnyas unikornisoknak egyetlen ember formájú gyermeke. Hihetetlen, de minden csintalanságotokról tudok. Arról is, hogy nem mindig mostok fogat, kezet, és nem fekszetek le időben. Engem nem láthattok mindig, csak akkor, amikor a Föld és a Plakka bolygó éppen egy vonalban áll, 200 évente egyszer. A varázslatos Plakka lakói a kedves zöld, kék és rózsaszín színű kis plufik csodálattal nézték Wenicit. Annak ellenére, hogy egy távoli bolygón éltek, sok olyan szokásuk volt, mint nekünk, embereknek. Ilyen volt többek közt a karácsony megünneplése. Klau, Vena és Titi, a három testvér állandóan együtt volt. Együtt játszottak, sétáltak, most éppen a Plamarketba mentek vásárolni, ugyanis mézesplufi sütéshez készülődtek. – Ne azt vegyük meg! – mondta Titi, és Klau kezéből kivette a harangformát. – De igen! – emelte fel sípoló hangját Klau. – Elég legyen ebből! Nem mindegy melyik formát vesszük meg? – igyekezte a helyzetet uralni Vena. Titi és Klau erre elszégyellte magát. Vena mindig fel tudta éleszteni a lelkiismeretüket. – De igen. – törődtek bele – Menjünk haza! – mondták. Mikor kiléptek az üzletből, csodás látvány tárult a szemük elé. Minden növényt, bungalót vastag fehér hó borított, mire befejezték a vásárlást. Könnyed és hideg volt a hóesés, mégis nagyon gyönyörű. A gyerekek felnéztek az égre. A hópelyhek, mint megannyi faragott kristály hulltak alá az égből. A kölykök még sosem láttak ehhez foghatót. Plakka bolygón hó csak 25 évente esik. 20
Gyönyörű karácsony ígérkezett. Különös hangulatban indultak el hazafelé. Otthon azonnal nekiálltak a süti elkészítéséhez. A mézesplufi szaga belengte a szobákat. Anyukájukkal hosszasan készülődtek. Hamarosan azonban neki el kellett mennie. Vena, te leszel a felügyelő! – mondta. Ne egyetek bele a sütikbe! A fáradt plufik bólintottak és megígérték, hogy meg sem kóstolják. Mintha ezt olyan könnyű lenne betartani! – Hm, de finom! – kiáltották. Ugyan először csak egy kis kóstolóra gondoltak, de aztán hosszasan kérlelték Venát, hadd kapjanak még belőle néhány darabot. – Nem szabad – mondta Vena szigorúan. De a sütemény íze nála is hatni kezdett. Még egy-két perc és nem maradt semmi a nagy halom sütiből. – Juj, de tele vagyok! – szólt Titi. – Mi is – mondta Vena és Klau egyszerre. Mikor anya hazaért, és meglátta a kidőlt gyerekeket, az üres tányérokat, azonnal látta, hogy bizony ebből baj lesz. – Nem meg mondtam, hogy ne egyetek bele a süteményekbe? Egy morzsa sem maradt! – sopánkodott. – Annyiszor mondtam már nektek, hogy ti különleges plufik vagytok, és csak 1-1 darab apró édességet ehettek. Gyorsan, az orvoshoz! – kiáltotta. Felkapták a kesztyűt, sálat, sapkát, és már indultak is. – Hát ti aztán jól elrontottátok a gyomrotokat! – szólt a doktor bácsijuk. – De ahogy elnézem itt annál nagyobb baj is van. Ilyen sok édesség hirtelen fogyasztása nektek cukorbetegséget okoz. Ez nagyon komoly betegség, nem is tudlak egyedül meggyógyítani benneteket. Beszélnem kell Wenicivel. Ő az egyetlen, aki segíthet,
RAJZ:
Soós Leila
és tudja, hogy honnan szerezzünk nektek ellenszert. – De hát Wenici a Sós-sziklánál lakik! Hogy érünk oda-vissza olyan gyorsan, mielőtt a gyerekeim élete veszélybe kerül? – kérdezte sírva az édesanyjuk. A két felnőtt bizony ijedten nézett egymásra. Gyorsan összepakoltak, vittek meleg ruhákat és megkapták azt a pár csepp ellenszert, amit még a doktor bácsi egy korábbi alkalommal mintába kapott Wenicitől. A falu lakói aggódva figyelték az indulásukat. Hiába a vastag kabát, a meleg sál, hatalmas hófúvásokat jósoltak. Nem nagyon akadt segítő, aki elkísérte volna a kis csapatot a veszélyes kalandra.
– Rénszarvasokat kell fogni magunknak! – szólt a doktor. – De rénszarvast ilyenkor nagyon nehéz találni, csak a Teofora mezőn élnek. Mikor a rétet elérték piros, hívogató fényekkel próbálták csalogatni a szarvasokat és lassacskán az egész csapatnak sikerült egy kedves, barátságos szarvas fiút befognia. Így vágtak neki az útnak. A nagy szélben igencsak fáztak, de a szarvasok ügyesen és gyorsan vitték őket a hidegben. Sajnos csak a Tövises árokig tudtak együtt menni. Leszálltak az állatokról és lenéztek a mélységbe. Egyetlen tövisekből álló hídon mehettek csak át. Klau nagyon félt a hatalmas mélységtől.
– Bibibibiztos nincsen másik úúút? – kérdezte vacogva. – Sajnos nincs! – mondta a doktor határozottan. Aprókat lépdelve mentek át a tövisen. Már majdnem átértek a túloldalra, amikor Vena megcsúszott, és csak az utolsó pillanatban tudott megkapaszkodni egy kiálló gyökérben. – Segítség, mentsetek meg! – kiáltotta kétségbeesetten. – Csúszik a kezem! Egy remegő, lilás, négyujjú kéz nyúlt felé. – Fogd meg a kezem! – kiáltotta Klau. Az ügyes és bátor plufi erősen tartotta Venát és felhúzta a szakadékból. A két kis plufi szuszogva fújta ki magát. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – mondta hálásan Vena mikor végre levegőhöz jutott. Boldogan ölelték meg egymást, de a doktor bácsijuk aggódva szólt az anyukájuknak: – Kezdenek elkékülni. Hamarosan ellenszerre lesz szükségünk. Itt az idő, hogy az utolsó tartalékokat nekik adjam. A kevéske szérumot háromfelé osztotta és apró injekcióban adta a kis plufiknak, akik annyi rémületen, kalandon mentek át az elmúlt órákban, hogy el is felejtettek a szuri miatt aggódni. – Indulnunk kell tovább! – szólt az anyukájuk. – Már csak egy nehéz szakaszon kell átkelnünk: a Ködös-tó mellett mindig nagy a köd és szinte semmit nem látunk majd. Szereznünk kell egy tutajt, amivel átjutunk. – Ha a tó közepére érünk, ott hirtelen kitisztul az ég és megpillanthatjuk Wenici házát. – mondta a doktor. – De a Ködös-tóban sok olyan lény él, akikkel jobb nem találkozni. – tette hozzá magában, de nem merte figyelmeztetni a rémült kisgyerekeket. A plufik mintha megérezték volna a doktor aggodalmát és csendesen vágtak neki az útnak. Egy törpével találkoztak csak az úton, akinek az összes maradék ennivalójukat oda kellett adniuk. – Ez igazságtalanság. Nekünk is kell! – pórbált ellenkezni Klau. De be kellett látnia, hogy fon22
tosabb elérniük Wenicit, mint az elemózsiájuk miatt aggódniuk. Szerencsére hamarosan elérték a tó közepét és ahogy a doktor ígérte, az ég kitisztult és megpillantották a Sós-sziklát. Hatalmas fák közül emelkedett ki. A ragyogó napsütésben Wenicit épp kis kertjében találták. Homlokából gyémánt szarv állt ki, de egyáltalán nem volt ijesztő. Hátán a szárnyai aranyozottak voltak. Hoszszú, ezüstszőke haja, és világos bőre szinte csillogott. Így szólt a plufikhoz: – Hosszú utat tettetek meg, hogy eljöjjetek hozzám. Láttam a tükrömben mindent és tudom, segítségre szorultok. Van ellenszérumom bőven. Itt terem a kert végében. Az egyik virágomból csorog. Annyit vihettek magatokkal, amenynyit szeretnétek. Mivel csak ritkán találkozhatunk, megajándékozlak benneteket, hogy mindig emlékezzetek mézesplufi kalandotokra. Hazaröpítelek benneteket a falutokba, hogy visszaérjetek karácsonyra és együtt ünnepelhessetek. Kaptok még tőlem egy másik ajándékot is, azzal leszakított három virágot és azok nagy fényesség közepette egy medállá változtak. – Ezek megvédenek benneteket attól, hogy a jövőben nagyon sok édességet egyetek. Szerencsére nem olyan nagy a baj és egy kicsi mézesplufit mindig megkóstolhattok majd, de óvakodnotok kell attól, hogy még egyszer ilyen falánkak legyetek. Átadta a medálokat és elbúcsúzott. – Nagyon köszönjük! – kiáltották a plufik, de már hirtelen nem a Sós sziklánál, hanem otthon, a saját ágyukban találták magukat. Egyszerre ugrottak ki az ágyukból. – Álmodtunk? – kérdezték egymást. Aztán meglátták az ágyaik mellett a kis injekciókat, amiben az ellenszérumot kapták Wenicitől. Ez bizony nem volt álom! A nappaliban hatalmas karácsonyfa állt, alatta rengeteg ajándékkal. Vidám ünneplés következett, még a doktor bácsi is átjött megnézni kis betegeit. A medálok emlékeztették őket arra, hogy mennyi sütit ehetnek és kis figyelemmel vidáman élhetnek. Sokáig emlegették kalandjukat és nem feledték el: Óvatosan a cukorral!!
A mohó kislány sorsa
Zalasch Bence Csaba
RAJZ:
Kékesi Kornél
Volt egyszer egy kislány. Ez a kislány nagyon szerette az édességeket. Inkább evett, mint sportolt. Egy nap nagyon mohó volt. Megette az összes nasiját! Utána hirtelen rosszul lett. Az anyukája bevitte kivizsgáltatni a kórházba. Mivel túl sok nasit evett, keveset sportolt és duci volt, sajnos cukorbeteg lett. A doktor bácsi közölte velük a diagnózist: cukorbeteg. A kislány nagyon elkeseredett, hogy nem ehet már annyi nasit. A doktor bácsi és az anyukája megnyugtatták, hogy ha nem eszik annyi édességet és rendszeresen sportolni fog, akár meg is gyógyulhat.
Mesék és szerzőik Germ Zsófia és kislánya Szadai Jázmin: Udvarhelyi Fruzsina: Tóth Ágoston és anyukája : Tóth Zsófia: Klinga Róbert:
Az öreg tölgy .................................................. illusztráció: Bedő Katica Barátság a tóparton .................................... illusztráció: Udvarhelyi Fruzsina Flórián és Ubul a tűzlovagok között .... illusztráció: Héjjas Attila Fordított mese .............................................. illusztráció: Kortusz F. Donát A Kecske-lyuk barlang csodája ..............
illusztráció: Honty Erik
Kelemen Molli és anyukája, Nagy Gyöngyi:
Valóságos mese ............................................ illusztráció: Sesztakov Bálint
Germ Zsófia és kislánya Szadai Jázmin:
A telihold meg én ........................................ illusztráció: Bakos Boglárka
Varga Zita:
A csodahegedű ............................................. illusztráció: Bedő Katica
Majzer Zoltán István:
A mézédes átfolyás ..................................... illusztráció: Bódog Kinga
Andrássy Blanka: Zalasch Bence Csaba:
Mézesplufi .....................................................
illusztráció: Soós Leila
A mohó kislány sorsa ................................ illusztráció: Kékesi Kornél
