Katona André
Mennyi időnk van?
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2012
1
T
orony. Magasan nyúlik a felhők közé. Fekete, éles kövek. Talán emberek, talán más rejtélyes lények építették. Világítótorony? Vagy őrtorony? Bemegyek. Felszaladok, majd le, ki és be. Másodpercek alatt rohanok végig a több millió lépcsőfokon, melyek csúszósak és kiszámíthatatlanok. Minden fordulóban arra várok, hátha szembejön. De nem. Nincs itt. Keresem, de nem találom. Hol lehet? Merre jár? Sziklás part. A tenger makacsul csapkodó hullámai már a lábamat nyaldossák. Hínárt sodor a parti homokra a víz. Hangos a moraj. Hány óra lehet? Az órámra nézek, de nem tudom leolvasni a számlapot. Elhomályosodott, ősi, talán mezopotámiai jeleket látok. Mennyi időnk van? Nem sok. Tudom, hogy egyszer vége. Egy ösvény vezet felfelé a sziklák között. Talán ez lesz az. Elindulok. A lábam beleragad a süppedős homokba. Cuppogó hangot ad minden erőltetett lépésnél. Csak el ne süllyedjek! Hol lehet? Egy árnyék jelenik meg a jobb oldali sziklán. Valaki követ. Ki lehet az? Hátrafordulok. Idős asszony áll lent a parton. Kocsmát vezet. A habok félig elnyelik. Csak a válla látszik ki, és a feje. Napszemüvegben mered felém. Pedig éjszaka van. A hold ragyogása görögtűzként szikrázik a tenger habjain. A part teljesen üres, kihalt. Hány óra lehet? Már nincs órám. Keresnem kell tovább. De mit is? Már nem emlékszem. Gyorsan szedem a sziklák közötti lépcső fokait. Bármi is az, már nem lehet messze.
7
2010. augusztus 20., péntek 09:50 – Tiszafüred és környéke – Nincs igazad. Jó felé megyünk. Az anyósülésen ülő szőke fiú dühösen fordult a félig lehúzott ablakhoz. Sértődött tekintetét a tájra szegezte, mely elmosódó repülőszőnyegként suhant el mellette. Nyár volt. Délibábos kánikula. Pupillái apró műszerként ugráltak egyik elmaradó bokorról a másikra. Nagyot sóhajtott, ahogy arcát a kellemesen hűs légáramba tartotta. Gabonaszőke fürtjeit összeborzolta a szél. Mint egy régi fénykép, úgy festett az izzó naptól kifakult színeivel. Bízott benne, hogy a huzat lecsillapítja dühét. Mélyet szippantott az augusztusi levegőből. Émelyítő nyárszaga volt. – Sosem tévedtem még el. Nem tudom, miért nem bízol bennem. – Arcát bánatosan oldalra billentve a sofőr felé fordult. – Bízom benned, csak megjegyeztem, hogy már Eger alatt járunk, és szerintem rég túlmentünk a lehajtón. – Tehát szerinted eltévedtünk? – Hangjában egy kisgyerek sértődöttsége érződött. – Nem. Csak otthon hagytuk a térképet. És talán a lehajtónál nem Tiszafüred volt kiírva, hanem azok a kisebb települések, amiknek elfelejtetted a nevét. – Ha ki lettek volna írva, eszembe jutottak volna. És amúgy is, én sosem tévedek el, mert… – Tudom, te… – Én… – …országos túraversenyt nyertél kiskorodban, és nagyon jól tájékozódsz. – A mondatot végül a sofőr fejezte be csípős iróniával a hangjában. A szőke fiú duzzogva meredt a szélvédőre. Szélrendezte tincseinek árnyéka pajkos ábrákat rajzolt a homlokára. Egy hosszan ívelő jobbkanyar után nagy, kék táblák bukkantak fel a délibábos autópálya felett.
8
– Na, ott, ott kell jobbra fordulnunk! Látod? Még tábla is van. Tiszafüred! Az eddig sebesen haladó kocsi lassulni kezdett. Ezüst karosszériája olvadt acélként izzott a délelőtti eget uraló nap sugaraitól. A lehajtósávból lendületesen jobbra fordultak, majd egy stoptábla után balra. A 33-as főút megviselt aszfaltja lassabb haladásra intette a sofőrt. A BMW fölverte a tikkasztó szárazságban összegyűlt útmenti homokot, de a közeledő tábla így is élesen rajzolódott ki a felhevült aszfalt mellett. TISZAFÜRED 30 KM – Na, kinek lett igaza? A volán mögött ülő barna hajú srác elmosolyodott. Nem akarta beismerni, hogy tévedett, de a lelke mélyén megadta magát. Enyhe fejcsóválással nyugtázta a mitfahrer sikerét, aki széles vigyorral szemlélte a tájat és a közeledő épületeket. – A dormándi Hét Vezér csárda – olvasta le a feliratot az étterem előtti tábláról. – Dormánd! Tényleg. Hogy is felejthettem el? Mosolyogva nézte a kis település barátságos házait, a Latinovits-kastélyt, az égbe szökő, sárga templomtornyot. Az elmúlt pár percben többször úrrá lett rajta a bizonytalanság. A térképet otthon felejtette, és ugyan bántotta, hogy a barátja nem bízik a tájékozódási képességeiben, ő sem volt teljesen meggyőződve arról, hogy jó felé haladnak. Most, hogy végül igaza lett, kellemes elégtétel járta át a testét. A csuklóját kidugta az ablakon, és lágyan, a szél lüktetésének ritmusára mozgatta. Ahogy maguk mögött hagyták Dormándot, Besenyőtelket és Poroszlót, a mellettük olajfestményként elsuhanó látvány hirtelen megváltozott. A Mátra hegycsúcsai egyre távolodtak, majd ég széli, sötét csipkeként tűntek el a hátuk mögött. A levendulaszínű szívvirágmezők s a sárgálló repceföldek monotonitását felváltották a zizegő nádasok és a mocsaras 9
erdőszélek. A fák közül előbukkanó Tisza-tó újra és újra híddá változtatta a főutat, mely keskeny csapásként szelte ketté a burjánzó növényzettel benőtt vízfelszínt. Hófehér kócsagok és fekete szárnyszélű gémek emelkedtek a magasba. A távolból küszvágó csérek kétségbeesett vijjogása hallatszott. Jöttük nyomán felbolydult a tóparti állatvilág. A helyi madárlakosok nem örültek az újonnan érkező, hívatlan látogatóknak. A szőke fiú levette tekintetét a változó tájról. Biztonsági övét megfeszítve a hátsó ülés felé fordult, és kotorászni kezdett. A matatásnak hamarosan meglett az eredménye. Egy kétliteres palack került elő az anyósülés mögül. Már az első pillanatban látszott a benne lötyögő, barnás színű folyadékról, hogy a hőmérséklete jócskán meghaladja a címkén feltüntetett optimumot. A tikkasztó hőségben azonban egy csepp langyos kóla is megváltást jelentett. Noel diadalittasan emelte szájához a palackot, és mélyeket kortyolt az italból. A cukorédes megváltás után fintorgott kicsit, majd letörölte arcáról az izzadságcseppeket. – Kérsz? – nyújtotta a kólát a sofőr felé. – Nem. Ha beérünk Tiszafüredre, megállunk, és iszunk valami hideget. – Egy jó pofa sörre vágysz, igaz? – Noel kedvesen elmosolyodott. Tudta, hogy hosszú út áll mögöttük, és barátja a volán mögött jócskán elfáradhatott. – Bár azt mondtam, hogy amíg nem érünk a kempingbe, addig nem ihatsz alkoholt – a mellette ülő fiú arcát kémlelve a tiltakozás jeleit várta –, de ezek után megengedem. Bár gyűlölöm vezetni ezt a monstrumot, azt hiszem, Tiszafüreden belül már elboldogulok vele. A sofőr mosolya háláról és beleegyezésről árulkodott. Rövid, barna tincseit frissen vágták, vonásai még a rózsaszín pír ellenére is sokkal férfiasabbak voltak Noelénél. Markáns arca tökéletesen passzolt robusztus alkatához. Széles vállára rátapadt a sötétkék teniszpóló szövete. Karján görbe vonalat rajzoló izzadságcsepp gördült végig. Az erek mentén kanyar10
gó apró patak irányt változtatott, mikor a fiú a sebváltó felé nyúlt. A közeledő tábla láttán lassítaniuk kellett. TISZAFÜRED Tiszafüred nádasból előbukkanó, tüskevárszerű, apró falunak tűnt. A reklámtáblaként funkcionáló víztorony bástyaként magasodott a tóparti város fölé. A régi építésű, fafaragásokkal díszített házak sorát csak egy-egy szupermarket és benzinkút törte meg. Hosszan elnyúló, kihaltnak tűnő utcák suhantak el mellettük. Az út szélén a nemzeti ünnep magasztosságát jelezve lengedeztek a piros-fehér-zöld zászlók. A nap egyre feljebb merészkedett a délelőtti égbolton. Ahogy múltak a percek, centiről centire magasabbra hágott. Az egyetemes, a világ minden táján ismert óra hollétével jelezte, hogy mennyi idő telt már el a napból, és mennyi van még hátra. A múlt és a jövő titkainak őre hevesen izzó sugaraival szépiás árnyalatba burkolta a porlepte települést. Mintha csak figyelmeztetne, hogy mindez már a múlté. Tüzes fényével nemcsak előcsalja a színeket, de ki is fakítja azokat. A nap ciklikusságának átka, hogy saját jelene sosem lehetett, számára minden pillanat maga volt a már sokszor megtapasztalt múlt, és a rá váró jövő. Hiszen holnap is fel fog kelni, hogy az elsuhanó idővel karöltve ismét megtegye már sokszor végigjárt útját. Az egyik sarkon cégéres kocsma csalogatta a szomjas utazókat. A kocsi lelassult. A szálldogáló, apró szemű homok szép ívet írt le a levegőben, majd megpihent az elhalkuló motorháztetőn. A két első ajtó kivágódott, és a fiúk megfáradt végtagjaikat nyújtóztatva szálltak ki a BMW-ből. Noel sokkal vékonyabb volt, mint a barátja. Lila, V nyakú pólót és farmer térdnadrágot viselt. Kreolos, napbarnított bőrén látszott, hogy nem ez az első nyaralása idén. Berögzült mozdulattal helyükre igazította szőke fürtjeit, majd felvette napszemüvegét.
11
– Jobban örülnék, ha csak megkérdeznénk, hol találjuk a kempinget. Szeretnék gyorsan túl lenni a kipakoláson. – Ne izélj már! Szomjas vagyok. Én iszom, te kérdezősködsz. – A sofőr, mondatainak érvényt szerezve, bevágta a kocsi ajtaját, majd férfias léptekkel a kocsma bejáratánál termett. Ott azonban megtorpant, és türelmetlenül hátrapillantott. Noel még mindig az autónál állt. Dühösen csóválta a fejét, majd ellenszegülését feladva ő is becsukta a BMW ajtaját. A kocsma bejárata a kiszámíthatatlan, rejtélyes sötétség illúziójával vonzotta magához a turistákat. A kinti verőfényes napsütés nem tudott áttörni a helyiség füst védte ablakain, így a benti félhomályban kiismerhetetlen, misztikusnak tetsző árnyak mozgolódtak. Ahogy Bence átlépte a küszöböt, szeme gyorsan hozzászokott a fényviszonyok változásához. Füstös csehóba toppant, ahol pár öreg ventilátornak köszönhetően sokkal elviselhetőbb volt a hőmérséklet, mint a főút menti porban. A jellegzetes magyar kocsmaszagra már évek óta immúnis, nem undorodott tőle. Kocsikulcsát a zsebébe csúsztatta, majd elindult a régi faszékekkel és kockás terítős asztalokkal övezett ösvényen a pult irányába. Lépteit a szomjúság kellemetlen érzése hajtotta. A kocsmárosné korosodó, vékony asszony volt. Nem az a típus, aki kedvesen elmosolyodik az újonnan érkezők láttán. A mosogató körül serénykedett, amikor a fiú a pultra könyökölt. – Jó napot! – köszönt Bence, és tekintetével a sörcsapot méregette. A nő ösztönösen felé biccentett, majd kötelességszerűen felvonta szemöldökét. – Egy üveg Heinekent szeretnék – érkezett a válasz a néma kérdésre. – Te mit kérsz? Noel rezzenéstelen arccal közeledett a székek között. Próbálta kordában tartani a mozdulatait, mert feszélyezték az idegen helyek és a kíváncsi tekintetek. Bárhol járt, vékony 12
alakja és finom léptei miatt mindig fokozott figyelemre számíthatott. A szemmeresztgetéssel még nem is volt gondja, de a fél füllel elcsípett megjegyzéseknek próbálta elejét venni. – Egy citromos jeges teát. A kocsmárosné rögvest végigmérte a csicsergő hang tulajdonosát. Noel állta a pillantást, és napszemüvegét feltolta szőke fürtjei közé. Az asszony tekintete lézerként világította át minden porcikáját, mintha a külseje gyanúsabb, szokatlanabb lenne az átlagnál. Bár a szemle csak néhány másodpercig tartott, Noel sokáig nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy még egy öregedő asszonyka is megérzi benne a konkurenciát. A pult mögött kapkodás nélkül indult el a kocsmárosné keze. Ahogy hátat fordított, a fiúk összemosolyogtak. Bence nem állta sokáig a pillantást, kénytelen volt tekintetét a pultra szegezni, hogy elfojthassa magában a kitörni vágyó kacajt. A jeges tea olyan hideg volt, hogy Noel majdnem kiejtette a kezéből, mikor megmarkolta a poharat. Mosolyogva köszönte meg az italt, bár a tekintete egészen másról árulkodott. Bence gyorsan rendezte a számlát. A kocsmárosné sokkal kedvesebben ráncolta a szemöldökét, mihelyt meglátta a feléje nyújtott ötszázast. Éppen leülni készültek egy közeli asztalhoz, amikor Noelnek eszébe jutott valami, és ismét a pultnál termett. – Elnézést! Tudna segíteni nekünk? A korosodó asszony lassan ráemelte a tekintetét. Látszott rajta, hogy a másik fiúnak szívesebben segítene, de azért kötelességtudatból most is kérdőn felvonta a szemöldökét. – Kempinget keresünk a szabadstrandhoz közel. Meg tudná mondani, merre kell mennünk? Rövid hatásszünet következett, Noel már ott tartott, hogy feladja, és szól Bencének. A kocsmárosné azonban komótosan megmozdult, és egy térképet vett elő a pult alól. Pár percbe telt, míg lassú mozdulataival és a lehető legkevesebb szóval elmagyarázta a szőke fiúnak, hogyan jutnak el a szabadstrandhoz. 13
– Nem is olyan bonyolult, azt hiszem, sikerült megjegyeznem. A ráncos bőrű asszony összehajtotta a megviselt térképet, és visszatette a pult alá. – Van ám eladó térképünk is, ha kéne. – Bár felajánlásnak tűnt, Noel megérezte hangjában a lekicsinylő gúnyt. Tudta, az őszülő asszony elvárná, hogy vegyen egy példányt az útbaigazításért cserébe. – Köszönöm, de így már odatalálunk. Mosolyogva hátat fordított a pultnak. El szerette volna újságolni a kocsmárosnénak, hogy ő országos túraversenyt nyert tízéves korában, de úgy döntött, inkább kihagyja a kínálkozó lehetőséget. Mikor lehuppant az asztalhoz, Bence már félig megitta a sörét. – Na, most már odatalálunk? – kérdezte mosolyogva a jeges teáját kortyolgató Noeltől. – Még szép! – Úgy mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és már a kérdés is sértené az önérzetét.
Erzsébet, a kocsmárosné Lajoskám azt ígérte, benéz hozzám. De biztosan a parton lebzsel. Elég haszontalan gyermek. Mondtam is az anyjának, hogy figyeljen oda rá, ne kapassa el nagyon. Mindig csak a lányok. Ez a legutóbbi is. Az a Hilda vagy Tilda… Elszédítette, aztán majdnem meg is lett a baj. Na de nekem itt a magam baja, a mosogatás. Ráadásul valaki begyütt. Ki lehet az? Tíz órakor. Pedig munkaszüneti nap van. Csak nem nekem. Odasandítok az ajtóhoz. Úgy bever a nap, hogy csak a körvonalat látom. Nem ismerős. Biztos nem helyi, mert aztat megismerném. Szép vágású legény. Pesti gyereknek tűnik. Lehet, hogy rokont látogat? Ugyan. Ezek a mai gyerekek már nem látogatnak haza a 14
szüleikhez. Biztos nyaraló. Turista! Az ünnep miatt nagy lesz a forgalom ezen a hétvégén. Folytatom a mosogatást, majd szól, ha akar valamit. – Jó napot! – Férfias a hangja. Biccentek egyet. A sörcsapot méregeti. Szép dolog, mondhatom. Hallottam, hogy kocsival gyütt. Az előbb parkolt le. Vezetés közben iszik… Ezek a mai fiatalok. – Egy üveg Heinekent szeretnék. Heinekent. Gondolhattam volna. Kiveszek a hűtőből egy üveget. Nem a leghidegebb, de látom, hogy megfáradt utazó. Ennek megteszi. – Te mit kérsz? Na, csak nem egyedül gyütt. Már látom is a kishölgyet… De nézd már, ez egy fiú. Ciklámen ruhában. Hova tart ez a világ? Úgy közeledik a pult felé, mint valami uraság. Ezek a pestiek azt hiszik, övéké a világ. – Egy citromos jeges teát. A hangja úgy csicsereg, mint egy lányé. Ezt meg kell néznem magamnak. Uramatyám! Ez biztosan egy olyan… Hogy is mondják… homokos. Ezek a mai fiatalok. Micsoda gusztustalan világ. Bezzeg az én időmben. Akkor még nem voltak homokosok.
Bő fél órával később Noel a kocsi tetejére könyökölve bámészkodott, Bence pedig szótlanul, a motorháztetőn elterülve élvezte az egyre hevesebben támadó sugarakat. A vasúti átjáró melletti dűlőutat vakító fényárral ajándékozta meg az égbolt legmagasabb pontjára hágó nap fénye. Mérlegén most került egyensúlyba múlt és jövő. Az út mellett sorakozó nyárfák lombkoronája feltartotta a kitartó sugarakat. Ellenszegülő leveleik között játékos mozgással szűrődtek át a fel-felvillanó fénycsíkok. A fák és a vasúti töltés gyűrűjében hosszan elnyúló gyepszőnyeg szikrázott
15
a napsütésben. A bejárhatatlanul nagynak tűnő réten túl apró faházak és színes sátrak emelkedtek ki a fűtengerből. Noel nagyot sóhajtott, majd érdeklődve Bencére nézett, aki behunyt szemmel feküdt a motorháztetőn, és meg sem mozdult. Barátja korai fáradtságát látva rosszallóan elmosolyodott. Kezét összekulcsolta a tarkóján, és a távoli szelídgesztenyefák törzsei között felbukkanó part felé fordult. Kiáltások és sikoltások hangját röpítette felé az enyhe szellő. A mes�sziről érkezett zajokról nehezen tudta volna megállapítani, hogy önfeledten pancsoló fiatalok vagy egy szörnyű tömegkatasztrófa moraját hallja-e. – Két kemping van. – Beletúrt a nap fényében egyre szőkébbnek tűnő tincseibe. – Hogyan döntjük el, hogy melyik legyen? Bence megmozdult, és álmából ébredő medve módjára nyújtózkodni kezdett. Neki nehezebben ment a tarkóérintés, a tegnapi edzés nyomát még mindig éles fájdalomként érezte a karjában. – Te mész az egyikbe, én meg a másikba. Szerintem tíz perc alatt feltérképezzük. Kérdezd meg, milyen a kaja, a mosdó, meg hogy mennyibe kerül! És nézz szét, hogy milyenek az emberek! – És milyen embereket kellene találnom? Szépeket? – Bár Noel viccesnek szánta a mondatot, hangjában mégis halovány féltékenység érződött. – Fiatalokat! Bence gúnyosan elmosolyodott, majd elindult a városból jövő út mentén a szelídgesztenyefák irányába. Noel szúrós tekintettel nézett utána, de nem sokáig ácsorgott a napon. A hosszan elnyúló rét túloldalán előbukkanó házak felé vette az irányt. A régen lenyírt fűszálak apró pengékként karistolták a bőrét, ahogy papucsában végigtrappolt a focipályaként is funkcionáló gyep szélén. A sárgászöld rét ontotta magából a hőt. Bár a fűszálakat csiklandozó napfény ártalmatlannak tűnt, de korántsem volt az. Noel napszemüvegén keresztül szem16
lélte a tájat, és ezúttal nem bánta, hogy tombol az augusztusi kánikula. Végül is nyaralni jöttek. Már félúton járt, amikor lopva a gesztenyefák irányába nézett. Hallani vélte Bence hangját, amint megszólítja a recepcióst. Félelem költözött a szívébe. Ismerős volt neki ez az érzés, hiszen mindig rátört, amikor magányosan ült otthon, és várta, hogy a barátja hazaérjen. Aggódott. De nem amiatt, hogy történik valami Bencével. Sokkal inkább attól tartott, a külön töltött percek is lehetnek olyan varázslatosak, mint amikor együtt vannak. Félt, hogy a barátja jobban érzi magát nélküle. Gyorsan letépett egy hosszúra nőtt fűszálat, és játszani kezdett vele. Próbálta elterelni a gondolatait. A rét végén kisebb úttá kopott az ösvény, amin egy ideje haladt. Tiszai, fehér akácligetbe ért, melyben idegen testként, megtűrt különcként magasodott elé a zöld színű vaskapu.
Bence aggódva pillantott hátra az autó irányába. Tudta, hogy ez alatt a tíz perc alatt nem lesz semmi baja, mégis mindig ideges volt, mikor ismeretlen helyen hagyta a kocsit. Eszébe jutott, hogy bemehetett volna autóval is a kempingbe. Hűvös fuvallat simította végig a karját, és ettől gyorsan szertefoszlottak az aggodalmai. A BMW gondolata kellemes büszkeséggel töltötte el. Eszébe jutott, milyen arcot vágott Noel, mikor a harmadik emeleti erkélyről megpillantotta az utcán álló, ezüstszínű álomautót. Mindig ilyet szeretett volna. Persze azt mondta, nem akarja vezetni, de Bence érezte, valami megváltozott a kapcsolatukban, amikor először vitte el a bohókás, szőke fiút egy körre a BMW-vel. Nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mi, mégis biztos volt benne, hogy azon az estén, a kocsiban ülve… Idült mosoly ült ki az arcára, ahogy az előző gondolat helyére új költözött. A múltbéli élményről eszébe jutott egy másik, egy időben sokkal közelebbi. Az, hogyan reagált Noel, mikor pár napja elromlott a kocsiban a klíma. 17
„Így fogunk megtenni kétszáz kilométert? Ezt nem mondod komolyan! Azonnal csináltasd meg!” A javítás azonban elhúzódott volna, így Noel végül beadta a derekát. Persze csak miután fél napig mérlegelte a vonatos utazás lehetőségét. A szelídgesztenyefák alatt simogató, hűvös szellő tekergett. Bence végignézett a még éretlen, bolyhos, zöld terméseken, majd tekintetét a fák tövében húzódó kerítésre szegezte. A bejárathoz közel füstölő kéményű téglaépület nyúlt az ég irányába, mintha versenyre kelne a környező fák lombjával. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy megszerezze a szükséges információkat. A recepcióslány szerfelett kedves és segítőkész volt vele. Bence fiatal kora óta élvezte a gyengébbik nem kitüntető figyelmét és rokonszenvét. A szőke hajú, dús keblű fruska is el-elpirult, mert a nagy magyarázás és számolgatás közben néha kiesett kezéből a toll. Bence természetesen tudta, hogy erről tengerkék szeme tehet. Már több mint tíz évvel ezelőtt, az általános iskolában is ő volt a leghelyesebb srác. Azóta sokat edzett, és teste, elveszítve a tinédzserkor finom vonásait, robusztusabbá vált. Az arca azonban még mindig ugyanolyan gyermekien makulátlan volt, mintha egy festő álmodta volna vászonra. Miután elmagyarázta a lánynak, hogy igazából csak érdeklődni jött, és amúgy sem egyedül érkezett, a szőke fürtös fejecske elszomorodott. Bence alig tudta megállni, hogy ne kacagjon fel hangosan, mikor belegondolt, hogy vajon mit szól majd a lány Noelhez. A mindenre kiterjedő eligazítás után a cég vendége lett egy doboz sörre. Végül tíz perc elteltével, kisebb sétára hivatkozva, sikerült szabadulnia, de a recepciós ábrándos tekintetét még sokáig a hátán érezte. Egyelőre nem indult vissza a kocsihoz, hiszen Noeltől is elvárta, hogy mindent kiderítsen a kempingről, így ő is körbenézett. A drótkerítéssel övezett, gondozott gyep szélén szabályos rendben sorakoztak a kiadó faházak. Bence alig látott táborozókat. A házak előtt száradó törülközők, valamint a füvön 18
pihenő felfújható vízi lények és matracok azonban jelezték: korántsem üres a kemping. Kimért léptekkel indult el a kanyargós betonúton, hogy szemügyre vegye a sátorállításra alkalmas helyeket. Ahogy közeledett a tóparthoz, egyre több fürdőruhás fiú és lány sétált el mellette, a távolban pedig egy asztaliteniszező páros labdájának halk koppanásai törték meg a csendet. Bence egyből Noelre gondolt, hiszen tudta, hogy mennyire szeret pingpongozni. Szelídgesztenyefából az udvaron belül is jó pár akadt. Az egyik tövéhez közel sátraktól mentes, zöld gyep élvezte a napsugarak ölelését. Bence közelebb ment a hívogató tisztáshoz, és egyre biztosabban érezte, ez a tökéletes hely. A közelben még egy fából eszkábált ebédlőasztalt és pár faragott padot is talált. Kicsit távolabb pedig egy tikkadt, kerti kút pihent. Bence tudta, hogy Noel utál mosogatni, mégis úgy érezte, sokkal könnyebb lesz rávennie őt, ha az ehhez szükséges víz nincs tízpercnyi gyalogútra a sátruktól. Visszaindulás előtt vetett még egy elégedett pillantást a helyre, a padokra és a kútra. Ekkor hívatlan gondolat cikázott át az agyán. Gyorsan kitapogatta zsebében a telefonját. A berregő hang türelmetlenül ismétlődött, miközben a mobil kijelzője párás lett a fiú arcának melegétől.
Amikor Bence visszaért a kocsihoz, Noel már ott ült az autó árnyékában, hátát a keréknek támasztva. Szájából cigaretta lógott, és szorgosan ontotta magából a füstöt. Arca és heves mozdulatai idegességről árulkodtak. – Na mesélj, milyen infókat gyűjtöttél a táborról? – Bence lekuporodott mellé. – Annyit tudtam meg, hogy ez a hely szar. – Noel mondata megfellebbezhetetlen határozottságról árulkodott, mintha annyi információ rejlene ebben az egyetlen szóban, amennyit évek alatt sikerült kiderítenie a pálya menti táborról. – Úgyhogy a te kempingedben verünk sátrat. – Napszemüvegén 19
át a távolba meredt, és flegmán a szájához emelte a cigarettát. Bence tudta, hogy jobb nem feszegetni a témát. Noelnek egy rossz szó is elég ahhoz, hogy egy-egy helyet végleg kitöröljön a listájáról. Számos olyan étterem szerepelt már a „nem megyünk ide többet” oszlopban, ahol egy sértő pillantás vagy egy bántó megjegyzés elvette barátja étvágyát. Már megszokta, hogy ezzel a gonddal rendszeresen szembe kell néznie. Az emberek az első benyomás alapján nem szoktak pozitív képet alkotni Noelről. De az idő neki dolgozott, a vele töltött idő legalábbis. Hiszen akiknek lehetőségük volt igazán megismerni őt, meglátták a felszín alatt rejlő páratlan értékeket. Az idegenek azonban nem akarták megismerni. Ők csak a harsány külsőt látták. A vékony alakot, a hibátlan bőrt, és a beképzeltnek gondolt fiút. Noel más volt, mint a többiek. Bence nem tudta volna felsorolni a számtalan szitokszót, bántó beszólást, amit barátja az évek során kiérdemelt. Olyan emberek nyilvánítottak véleményt róla, akiknek megjegyzéseit senki sem kérte, akiknek gondolataira nem voltak kíváncsiak. Mindig dühbe jött, mikor elcsípett egy-egy beszólást, de ilyenkor Noel nyugalomra intette. Ő el tudta engedni füle mellett a sértő szavakat, a kéretlen megjegyzéseket. Bence csodálta ezért, hiszen elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, Noelt is bántják ezek a kínos pillanatok. Gyávának érezte magát, amiért nem állhat ki mellette, pedig néhány ököllendítéssel megoldhatta volna az efféle helyzeteket. De megtanult tűrni. A barátja kedvéért. Vagy a sajátjáért? Néha önáltatásnak érezte, hogy arról győzködi magát, Noel miatt nem avatkozik ilyenkor közbe. Elvégre leginkább önmagát féltette, mert nem akart céltáblává válni. Hiszen ahhoz, hogy megvédje a barátját, neki is elő kellett volna lépnie az árnyékból. Elhessegette a rosszízű gondolatokat, és komótosan feltápászkodott. – Szerencsére én szuper helyet találtam a táborozáshoz.
20
Felhúzta barátját a földről, akinek kifejezéstelen arcán megjelent egy éledező mosoly.
A recepcióslány régi ismerősként üdvözölte Bencét. Noelt viszont rideg távolságtartással kezelte. A szőke fiú nem tudta megállapítani, hogy a megkönnyebbülés vagy a csodálkozás szikrája csillant-e fel a lány szemében. Mégis elmosolyodott. Rövid itt-tartózkodása alatt már másodszor kell konkuráló nővel szembenéznie. Ezúttal azonban a mosolya korántsem volt őszinte. Miután elintézték a papírmunkát, Noel somolyogva lépett ki a recepció ajtaján. – Most már értem, mi tetszett neked itt annyira. Bence maga előtt látta a recepcióslány telt idomait, és magán érezte Noel szúrós tekintetét. Éppen mentegetőzésbe kezdett volna, de barátja beléfojtotta a szót. – Biztosan az, hogy itt van pingpongasztal! – Noel kajánul felnevetett, majd behuppant a BMW anyósülésére. A sorompó kimért tempóban emelkedett fel előttük. Noel még elkapta a porta ajtajából integető szőke fruska vágyakozó pillantását. Megjátszott mosollyal visszaintegetett neki, mire a lány sarkon fordult, és bevágta maga mögött az ajtót. Már az első pillanatban beleszeretett a helybe, amelyet Bence a sátorállításhoz választott. A gesztenyefa tövében árnyékos idill fogadta. A közeli asztal, a padok és a kerti kút a komfort kellemes érzését csalták a szívébe. Végre nem kell másokhoz alkalmazkodnia. – Tetszik. – Elégedetten mosolyogva nyitotta fel a csomagtartót. A bőröndök és a sátor kipakolása eltartott néhány percig. Mikor végeztek, Noel idegesen nézett végig a holmijukon. Másodpercek alatt végigpásztázta a táskákat, majd a kocsi csomagtartóját. Valami hiányzott. – Hol vannak a polifoamok? – kérdezte végül. 21
– Mit tudom én? Talán nekem kellett volna bepakolnom őket? – Képzeld el, neked! Ugyanis megkértelek rá. – Noel babaarca meglepően szigorú, férfias vonásokat öltött. – Ezt nem hiszem el! Egyetlen dolgot kérek tőled, azt se tudod megcsinálni. Mégis, szerinted min fogunk aludni? Mert nekem nem hiányzik egy jó kis tüdőgyulladás.
22
2
E
lőre! Négykézláb szedem a fokokat. A sziklák lavinaként indulnak el a tátongó mélybe. Minden omlik és mállik körülöttem. A hold fényében sejtelmesen csillognak a kövek. Egy kilátó. Ezt kerestem. Vajon itt van ő is? Vajon emlékszik még rá? Vajon tényleg volt kilátó? A fából eszkábált szerkezet hangos recsegésekkel és ropogásokkal állja az omladozó sziklafal támadását. Nekiveselkedek. A lépcsőfokok megremegnek a lábam alatt. Egy-két fok már hiányzik. De ez sem tántoríthat el célomtól. Fel kell jutnom valahogy. Két leterített polifoam. A csillagos ég alatt. A hold andalítóan világít, akkorára dagadt, hogy szinte betölti az egész égboltot. Vajon emlékszik még rá? Leülök. A polifoam nedves a párától. Hideg van. Vacogok. Mögém lépett, és hozzám bújt. Érzem a bőrömön az érintését. De vajon hol van most? Törülközők száradnak a fűtött korláton. Valaki járt itt. Talán ő? Két törülköző van. Kivel jöhetett ide? És miért hagyta itt a törülközőjét? Talán lecsúszott róluk? Meztelenek. Nem látok semmit. Izzó láva vesz körül. A sziklafal lassan teljesen leomlik. Magasba törő fák dús lombú erdeje vár rám. A bokrok közül elmosódott arcok figyelik minden lépésemet. Ismerem az utat. Tudom, hogy merre kell mennem, hogy hazajussak. Mégis félek, hogy eltévedek. Miért nincs itt? Talán ő már nem emlékszik? Talán meg sem történt? Talán ott lesz. Talán otthon. Ott már várnak rám. A többiek. Ma nagy bulit tartunk, őt is meghívtam. Ideje hazamenni. A nap perzseli a bőröm, ahogy a homokos parton ös�szeszedem szétdobált ruháimat.
23
5 órával korábban – Budapest 2010. augusztus 20., péntek Bence – Boldog születésnapot! A picsába! Máris reggel van? Véget ért az éjszaka? Próbálom kinyitni a szemem, de nem megy. Minden homályos körülöttem. Zavar a fény, és sajog a fejem. Nem kellett volna annyi sört innom, akkor most nem érezném úgy magam, mint akin átment egy elcseszett tehervonat. – Boldog születésnapot! A fejem visszhangzik, vagy tényleg ezt ismételgeti? Bas�szus, huszonöt éves lettem! Gyerekkoromban mindig felnőttként tekintettem a huszonöt évesekre. Most én is ennyi vagyok, mégsem érzem magam érettebbnek vagy öregebbnek. El sem hiszem, hogy így telik az idő. Öregszem, és szar érzés arra ébredni, hogy ezt sulykolják belém. A fenébe! A takaróm teljesen körém tekeredett. Furcsa álmom volt. De mi is pontosan? Mintha egy gyárépületben menekültem volna valaki elől. Körülöttem mindenfelé autóalkatrészek és kiselejtezett motorok… Na de most már ébren vagyok, ugye? Még ha kicsit másnaposan is. Ideje lenne összekapnom magam, mert mindjárt indulunk, és baromi sokat kell vezetnem. Hány kilométer is? Háromszáz? De legalább végre utazunk! Csak ő és én. Csak a tópart, a semmittevés, a szex. De el is kellene jutni oda. Bárhogy dörzsölöm a szemem, maximum hunyorogni tudok. Miért ilyen rohadt nehéz az ébredés? Miért támadnak ilyen agresszíven a napsugarak? Húzzatok már el! Miért nem hagytok még egy kicsit aludni? Bár nem látok tisztán, érzem, hogy valaki fölöttem térdel. Végigsimítom az ölembe ereszkedő combokat. A feszes bőre! A heves pislogás segít, hogy magamhoz térjek. Egy puszi csattan a számon. Összerezzenek. Az átmulatott éjszakák után reggelre mindig kiszárad a szám. 24
Az ő csókja azonban most is fogkrémillatú. A cigi miatt odafigyel az ilyesmire. Most már tisztul körülöttem a kép. Hát ennyi alvás jutott nekem mára. Jé, az árnyék a takarómon pont úgy néz ki, mint a Szaharáról készült légi felvétel az általános iskolás földrajzkönyvben. De hogy jutott ez most eszembe? Vajon hány óra lehet? Mennyi időnk van még? Noel félmeztelen. Baromira szexi. – Jó reggelt! – A hangom rekedt, mintha álmomban lenyeltem volna egy egész dohánygyárat. Megragadom a derekát, ujjaimmal végigsimítom az oldalát. Remeg. Tenyeremet összekulcsolom a hátán. Ha már fel kell kelni, legalább erre kell. Ez azért kárpótol. Ekkor veszem csak észre a tálcát. A gyümölcstorta illata megcsapja orromat. Hogy nem éreztem eddig? A szőlőből és banánszeletekből kirakott ábra 25-ös számot formáz. – Ez persze nem minden. – Az ő hangja már most is mézédes. Lefejti hátáról a kezem, majd csókot nyom az ujjaimra. – Az ajándékot majd akkor kapod meg, amikor felvertük a sátrat. Baszki! Szülinapi torta! Szóhoz sem jutok. De már nem az ébredés utáni bágyadtságtól, hanem a meglepettségtől. Vajon mikor készítette? Tegnap későn értünk haza az előszülinapi bulimból, és éjszaka még nem láttam tortakészítésre utaló jeleket a lakásban. Biztosan hajnalban kelt fel, és hangtalanul sütött a konyhában. De hogy bírt olyan korán felkelni? – Édes vagy! – Több szó most nem jut eszembe. Az ilyen esetekre találták ki a tetteket. Magamhoz húzom. Testünk vonalai tökéletesen simulnak egymáshoz. Baromira összeillünk. Nem akarom elengedni. Olyan hévvel markolom a combjait, mintha soha többé nem tapasztalhatnám meg az érintés örömét. Szenvedélyes ölelésekkel vívunk harcot. Sikerül felülkerekednem. Most már nem menekül. Megadást jelentő rezdülésekkel veszi tudomásul a hierarchia változását. Az enyém vagy! Pár perccel ezelőtt azt sem tudtam, hol vagyok, most viszont már pon25
tosan tudom, mit akarok. Baromira be vagyok gerjedve. Ezt a lepedőháborút megnyertem. De miért nevet? A lábaival lerúg magáról. Nagyot huppanok. A fenébe! Most mi van? – Na, ne hidd, hogy ennyivel megúszod! – Kacag. Az oldalára fordulva felkönyököl az ágyban. – Meg is kell ám kóstolnod. Nincs menekvés. De ha jó fiú leszel, utána kaphatsz az igazi desszertből is. Megint mosolyog. Kéjsóvár a tekintete. A csípője mennyei örömök ígéretével kecsegtet. Az elmúlt években volt alkalmam meggyőződni róla, mennyire mennyei is ez az ígéret. A tekintete azonban nem viccel. A szerelmi előjátékra sajnos még várnom kell. Előbb jöhet a torta. Essünk hát neki! Olyan gyorsan falom az édes falatokat, ahogy csak tudom. Nem emlékszem, utoljára mikor esett ennyire jól gyümölcstorta. Bár a különös reggeli nem hibátlan, mert a zselatin furcsán kötött meg a gyümölcsök tetején, mégis le a kalappal, hiszen tökéletesen eltalálta az ízharmóniát. Nem néztem ki belőle. Nonó ritkán süt-főz, általában rám marad az ételkészítés, de egyáltalán nem bánom. Már kiskorom óta feltalálom magam a konyhában. Mivel anyukámat korán elveszítettem, apám meg többnyire késő estig dolgozott, egykeként nekem kellett megfőznöm az ebédemet, gyakran a vacsorámat is. A hosszú évek alatt az instant levesektől és tésztáktól sikerült eljutnom a legkülönlegesebb ételekig. Basszus, annyira belefeledkeztem a falatozásba, hogy most veszem csak észre, a tortának már a fele hiányzik, és Nonó még nem is evett belőle. Hogy lehetek ilyen önző? – Te nem kérsz belőle? Még mindig ugyanabban a pózban fekszik. Szeme a napot is túlragyogja. – Nem. Én már az illatokkal és a kóstolgatással jóllaktam. Lenyelek még egy utolsó falatot. Egy fél torta reggelire, nem semmi! Kellemes meglepetés. Bár még megkoronázhatnánk ezt a reggelt. Lennének ötleteim. De Nonó nem így gondolja. Sütistálcával a kezében lehuppan az ágyról. Átsuhan a lakáson, vagyis az egyetlen szobán, 26
amely maga a lakás, és amelyet hány hónapja is… Igen, immár nyolc hónapja oszt meg velem. Ez most már az én otthonom is. A közös otthonunk. Bármennyire is vágyom a visszaalvásra, nem tudom levenni róla a szemem. Leteszi a tálcát, a megmaradt tortát átpakolja egy műanyag edénybe. Basszus, az ígérete! – Azt hiszem, jó fiú voltam. Mintha ígértél volna valami jutalmat cserébe. – Fölülök, és felé nyújtom a karomat. Eljött az igazi desszert ideje. Elmosolyodik. Remélem, most már nem áll ellen. Tiltakozás nélkül dobja le magáról egyetlen ruhadarabját, az alsónadrágját. Ezt már szeretem. Kajánul vigyorgok. Pontosan tudom, hogyan festhetek. Mint egy kajáért pitiző vizslakölyök. Most már tényleg nem menekül. Megragadom a kezét, és megpróbálom berántani magam mellé az ágyba. De megint ellenáll. Ideje kétségbeesni? – Nem itt – súgja a fülembe, és felhúz az ágyról. Megadom magam. Nem tudok ellenállni neki. Baromira mindegy, hogy hol, csak kezdjük már el. A fürdőszobába vezet. Csendben sétálunk át a szobán. Az általában rendetlen lakás most teljesen tiszta. Többször kellene utaznunk, talán gyakrabban volna rend. Pajzánul mosolyogva ránt magával a zuhanyfülkébe. A testem egy pillanat alatt felforrósodik. Végre! – Erre nem lesz szükséged. – Izgága ujjaival megszabadít az alsónadrágomtól. Nem biztos, hogy csak az örömszerzés vágya hajtja, ismerem a gyakorlatias gondolkodását. Könnyen lehet, hogy a zuhany alatt töltött boldog percekkel a fürdésre szánt időt is meg akarja spórolni. Bánom is én, nekem így is jó. A vízcseppek zabolátlanul záporoznak a testünkre, és én már csak egyetlen dologra tudok koncentrálni.
27
