Kapualj Koroknai Edit: Az egyik nem Akiknek az agyuk is másként mûködik... 20

Lapis József: Nem: de . ...................................................................   3 Főtér Séllei Nóra: Mért félünk a farkastól?    Feminista kultúrakritika és gender studies – itt és most . ............   4 Macskakő Balla D. Károly: A hírhozó    A kufár ................................................................................. 12

Tartalom

Küszöb

Nyírfalvi Károly: Hasadék görbe útja ............................................. 13 Fecske Csaba: Szögligeten esik az eső ............................................ 14    Sötétség csorog    Nem így ................................................................................ 15 Nagy Gergely: ANGST    – A városi harcos kézikönyve – (regényrészlet) ......................... 16 Kapualj Koroknai Edit: Az egyik nem    Akiknek az agyuk is másként mûködik  . .................................. 20 Tisztaszoba Egy nagy távlatú látomás, azaz a debreceni színházi régió    Dombrovszky Ádám beszélget Csányi Jánossal,    a debreceni Csokonai Színház új igazgatójával  .......................... 25 Árkádok Bun Zoltán: „Idegen van közöttünk”    Disputális stílusgyakorlatok III.    Főnix Csarnok  . ...................................................................... 31 Papp József: Vaderdőtől az intézményparkig    A debreceni Nagyerdő beépülése .............................................. 36 Pataky Emőke: Főbírók, kalmárok, cívisek építészeti világa II.    Az egykori Rickl-kereskedőház és raktára, a Lábasház ............... 42 Lépcsők Horváth Andrea: „A szép látszat ellen”    A szexualitás mítoszának leleplezése Elfriede Jelinek    Kéj címû regényében ............................................................... 48 Antali Edit Szilvia: Szemlélődés a csillagpázsiton    Tóth Krisztina Síró ponyva címû kötetéről  ................................ 51 Kele Csilla: Kitakart pszichék és betakart férfiak    Az Éjszakai állatkert címû antológiáról – Avagy mekkorát üt    ma az övön aluli irodalom?  ..................................................... 57 Pócsik Anett: Háború minden fronton    Anonyma: Egy nő Berlinben  ..................................................... 59 Kalmár György: Angol nyelvû színjátszás Debrecenben  . ................ 62

DISPUTA 

Erdei Nóra: Homo( )eroticus, avagy Ganümédesz buszozik  ............ 54



Mûhely A nő mint szubjektum, a női szubjektum címû konferencia előadásaiból Gergely Nikoletta: Pszichoanalízis és hatalom    Hatalmi viszonyok Sigmund Freud Egy hisztéria-analízis    töredéke (Dóra) címû esettanulmányában  ................................. 65 Papp Klaudia: A Női(es) mûfajok könnyedségéről    avagy: mit rejt a Tóparti szálloda?  . .......................................... 69 Gulyás Judit: „Kivülem mást në szeress, / Ho lëgyek állandó”    Egy. Kettő. Három: A magyar népdalok szubjektumalkotási    mechanizmusai és a nemiség  .................................................. 73 Toronyszoba Lánczi András: A szexista egyenlet és a férfiasság  . ...................... 77

DISPUTA 

E számunk szerzôi:



Antali Edit Szilvia egyetemi hallgató, Debrecen Balla D. Károly költő, Ungvár Bun Zoltán építész, Budapest Dombrovszky Ádám újságíró, Budapest–Debrecen Erdei Nóra PhD-hallgató, Debrecen Fecske Csaba költő, Miskolc Gergely Nikoletta egyetemi hallgató, Debrecen Gulyás Judit egyetemi hallgató, Debrecen Horváth Andrea PhD-hallgató, Debrecen Kalmár György irodalomtörténész, Debrecen Kele Csilla újságíró, Debrecen Koroknai Edit újságíró, Debrecen Lánczi András politológus, Budapest Lapis József egyetemi hallgató, Debrecen Nagy Gergely író, Budapest Nyírfalvi Károly költő, író, Budapest Pócsik Anett tanár, Debrecen Papp József helytörténész, Debrecen Papp Klaudia PhD-hallgató, Debrecen Pataky Emőke építész, mûemlékvédelmi szakmérnök, Debrecen Séllei Nóra irodalomtörténész, Debrecen

Nem: de Lapis József DISPUTA Küszöb

E

gész úton hazafelé azon gondolkodám, ember túlfejlett gondolkodása lehetővé miképpen tölthetném be tisztességgel, teszi azt is, hogy újragondoljon elsőre terbékességgel, férfiként vezércikkírói mészetesnek, ösztönösnek tetsző dolgokat. szerepem egy olyan tematikus szám elején, A törvények például ilyen újragondolásra mely a nemek kérdését(?), problémáját(?), késztető elemek, ha magunktól nem engedjelenségét szeretné kicsit körbejárni. Hogy nénk le esetleg a kést. Vagy hogy ne emeljük ne legyek, mi is?, talán elfogult. Hiszen ne- fel, egyáltalán. A gondolkodás és az ösztön miségem szempontjából, saját számításaim talán legszégyenteljesebb terméke, a háboszerint, olyan 90%-osan férfi vagyok. Ez rú máig érvényes megoldási eszközt jelent. már jelentősnek mondható arány. Szégyenteljes, ezt a szót használtam, pedig Természetesnek tűnt fel előttem például, állhatott volna akár a természetes jelző is hogy ha nem is cinikus, de ironikus leszek helyette. Az én gondolkodásom e kérdésa cikkben. Ez, amellett, hogy laza, talán ben etikai síkra terelődött, és itt már túl macsó dolognak látszik, levagyunk a tények és a bihetővé teszi: így is és úgy ológia terrénumán. Ott vais lehessen értelmezni mongyunk, hogy az újragondodandóm. Nem foglalok állást. lás képessége nem működik Talán senki nem sértődik elég hatékonyan. Fordítotmeg. Vagy legalább senki tan működik: amikor nem nem lesz elégedett. A fotót kellene, szöszmötölünk (a valószínűleg úgy választottett halála az okoskodás, tam volna ki, hogy minél ugyebár), amikor pedig jó szívdöglesztőbb legyek rajta. volna felülvizsgálni valaMindezzel nem lenne semmi mit, mennyiszer elmarad. baj, hiszen egyrészt nem felPedig van itt ez a szetétlenül tudatosan történne, rencsétlen képesség. Refmásrészt, a fenti arányokat lektálás – elcsépelt szó, figyelembe véve, végeredmégis sokak számára kedményben elég természetes Fotó: Hegedüs Mariann ves. Azok számára, akik lenne. Összekacsintok férfihisznek abban, hogy az társaimmal is, a többi nem felé pedig leg- emberi kultúra egyik legszebb eredménye: alábbis lojális leszek. Miért is ne lennék el- potenciálisan ártó ösztöneink elé tükröt fogult, minden okom megvan rá. helyezve más fényben csillan már ez eredeHa nem tekintene vissza több évezre- ti gondolat. Tükör előttem most ez a papír, des múltra az emberi kultúra, lehet, hogy és észrevettem általa olyan dolgokat, meígy alakult volna. Mondjuk akkor, ha nem lyekre korábban nem gondoltam. Sem laza, kezdtem volna el gondolkodni. Van egy sem macsó nem akarok most lenni, ezért ilyen képességünk, az évezredek alatt több- nem leszek. A cinizmus fel sem merül már. kevesebb hasznát is vettük, több-keveseb- Jelen esetben számomra ez a döntés megbet ártott is nekünk. A gondolkodás, meg felelőnek tetszik. Dönthettem volna ezek a nyelv is például, egyesek szerint igencsak után is úgy, hogy maradjon az eredeti szánfunkcionális, azt a jelenséget kompenzálja, dék és hangvétel. (A fotó például maradt hogy az ember testileg-fizikailag gyengébb szívdöglesztő, mint látják, és nyomokban képességű, mint a legtöbb állat. Nehezeb- azért iróniát is tartalmazhat a szöveg.) De ben marad életben. Ezért közösségeket hoz ha nem tartottam volna tükröt magam elé, létre, nyelvet használ, hogy minél tökélete- nem lenne szabadságomban döntést hozni. sebben szervezhesse a közösséget, a mun- A folyóirat júniusban nemiségünket próbálkafolyamatokat, a vadászatot. Az agy és a ja meg felülről láttatni. Pontosan azért van gondolkodás a kompenzáló szerv az izmos erre szükség, mert általában nem felülről végtagok, hegyes szarvak, vastag bőr, szár- nézünk. Hogy ne feledkezzünk el a másik nyak, fogak és karmok helyett. Az emberi perspektíváról. kultúra azonban, úgy látszik, kissé túlnőtt Arra kérnék minden olvasót, hogy teeredeti szükségletein. Lett például művé- kintsen az írásokra nyitott szívvel, pillantszet, filozófia, vallás és szex, ahol még vé- son beléjük mint tükörbe, és ha másfajta dekezünk is. Bonyolult lett a világunk, ér- fényben csillan meg egy korábbi vélemény telmezésre szorul. Nézetek ütköznek, akár vagy tett, döntsön róla szabad belátása szeaz előbb felsorolt civilizációs vívmányok rint. A felülvizsgálat nem kényszerít, csak funkciójáról is. szabaddá tesz valamire, álljon bár valaki a Nekem is van egy nézetem, nem állítom, világhoz alapvetően így, úgy, vagy akár fehogy magam találtam ki. Úgy szól, hogy az lemásan.



Mért félünk a farkastól? Séllei Nóra DISPUTA Főtér 

„Az ilyen vita semmit sem von le a munka alaposságából, még akkor sem, ha sokkal jobban szeretem és becsülöm a nőket annál, hogy a feminizmussal szemben megértő tudnék lenni.” (Részlet egy férfi professzor által, egy a habilitációja előtt álló feminista női oktatónak írt magánlevélből, 2001. november 15.)

Mért félünk a farkastól? Másképp fogalmazva: a feminizmus szó hallatára (értsünk rajta akár gyakorlati, civil szerveződéseket, akár tudományos alapú kultúrakritikai megközelítéseket) vajon miért félünk itt és most azoktól, akik a társadalmi nemek konstrukcióját hangsúlyozzák Magyarországon? És miért leplezzük ezt a félelmet lekezelő, lekicsinylő gesztusokkal, gúnyos összemosolygásokkal? Miért lépnek működésbe még mindig szinte zsigeri módon efféle védekezési mechanizmusok a feminizmus szó hallatán, anélkül, hogy bármi fogalmunk volna, miről is van szó; miért van az, hogy ha valaki genderszempontú kritikai megjegyzést tesz, akkor többnyire maga is azzal kezdi a mondatot: én nem vagyok feminista, de…; miért van az, hogy épp a női egyetemi oktatók, kutatók és tudósok azok, akik leginkább elutasítják a saját nemük társadalmi konstruáltságából eredő következmények vizsgálatát; miért van az, hogy a magyar kultúra- és irodalomkritikai, illetve irodalomelméleti diszkurzusban még mindig farkast kell kiáltani, ha valaki önreflexív módon nőként vagy feministaként pozicionálja magát (horribile dictu: akár akkor is, ha a biológiai neme férfi); és miért van az, hogy a gender szempontját felvető elemzések automatikusan tiszta politikumnak minősíttetnek és ekként kiutasíttatnak a magas tudomány világából (szemben például a nemzeti kérdéseket, a nemzet létmódját az irodalmi-kulturális szövegekben vizsgáló elemzésekkel, amelyek nyilván nem számítanak puszta politikumnak)? És vajon mi az, amire gondolnak – és nem gondolnak – azok, akik ennyire reflexszerűen elutasítják azt, amit akár feminista kultúrakritikának, akár gender studiesnak, akár a társadalmi nemek kritikai vizsgálatának lehet nevezni? Pedig hát a feminista kultúrakritika nem más, mint a számtalan – és nem feltétlenül feminista – posztmodern elmélet

által is megfogalmazott „szituációba ágyazott tudás” (vö. Donna Haraway) egyike. Ennek lényegét évtizedekkel korábban Virginia Woolf így fogalmazta meg: „más nézőpont, más mérce” (The Common Reader, 217.). Kései esszéjében, a Három adományban pedig az egész problematikát komplex módon vetítette rá mindarra, amit a nemi szempontból is konstruált szubjektum alapvető összetevőiként elemzett: a két nem neveltetésének eltéréseire, a társadalmi-gazdasági viszonyrendszerben elfoglalt helyük különbségeire, azaz a társadalmi nem (a gender) konstrukciójában rejlő vitathatatlan eltérésekre. Érvelése szerint „[e]gyetlen pszichológus vagy biológus sem tagadná, hogy az ilyen különbségek igen jelentős lelki és testi különbségeket hoznak létre. Ebből kétségbevonhatatlan tényként látszik következni az, hogy »mi« – ezen a »mi«-n a testből, elméből és lélekből álló, emlékek és hagyományok alkotta egészet értve – némely lényeges tekintetben bizonyára még mindig különbözünk »önöktől«, akiknek testét, elméjét és lelkét oly eltérő módon alkották meg az emlékek és a hagyományok. Habár ugyanazt a világot látjuk, más szemmel tekintünk rá” (34.). Woolf esszéjének fikciója szerint a „mi” a „tanult férfiak leányait” jelenti, az „önök” pedig a „tanult férfiakat”, azaz a kétosztatúság elsősorban a nemi különbözőség mentén jön létre, másodsorban pedig a birtokviszonyban rejlő, családi, de egyúttal hierarchikus viszonyokat is kifejező függés révén. Ennek a különbségtételnek minden eleme lényeges a szubjektumkonstrukció szempontjából, hiszen a szöveg a nemi különbözőséget alapvetően nem a biologikumra, hanem a személyes emlékekre, illetve a több évszázados neveltetési különbségekre – a hagyományokra mint kollektív emlékezetre – vezeti vissza. Ennek a különbségnek az eredménye pedig hatással van mindarra, ami a szubjektum része, be-

DISPUTA Főtér

leértve a testet is, azaz magát a testet is lágosult, liberális humanizmus emberfelfomár mindig és eleve írottnak tételezi. A test gására, amely azonban maga is társadalmi milyensége ugyanakkor visszahat mindar- konstrukció, mégpedig (ahogy arra sokan ra, amit hajlamosak vagyunk a nem-testi- rámutattak) olyan konstrukció, amely elséggel, a gondolkodással, az elmével, a lé- fedi, láthatatlanná teszi a liberális humalekkel azonosítani: a kettő nizmus szubjektumának a A test milyensége […] elválaszthatatlan egymásnemi (ez esetben maszkuvisszahat mindarra, tól, és összetett interakcilin) megalkotottságát. amit hajlamosak vaók révén hatnak egymásEz az állítás akár meggyunk a nem-testiségra, ennek következtében hökkentő is lehet, hiszen a gel, a gondolkodással, (mint az idézet is megfofeminista mozgalmak első az elmével, a lélekkel galmazza) még az észleléhullámai épp a liberális si folyamatok is – nem beazonosítani: a kettő humanizmus embereszmészélve azok értelmezéséről elválaszthatatlan egynyének a megfogalmazá– lényeges pontokon elmástól… sát követően jöttek létre a térhetnek. A szöveg nyíl19. században, ha azonban tan is felteszi az igazság abszolút voltára jobban belegondolunk, nyilvánvalóvá válik, vonatkozó, Nietzschétől is jól ismert kér- hogy e mozgalmak éppen a liberális humadést, azaz a szemlélet perspektivizmusát, a nizmus embereszményének a megvalósulászemlélt tárgy nézőponttól függő mibenlé- sából való kizárás következtében jöttek létre: tét. azaz azért, mert a nők nem fértek bele az Ezzel a következtetéssel persze vis- emberi jogokkal bíró polgár fogalmába, és szakanyarodtunk a címben és a bevezető- ennek az okait nem pusztán a politikatörben feltett kérdésekhez. Miért félünk tehát ténetben kell és lehet keresni. Mások melazoktól a farkasoktól, akiknek egyike Vir- lett Jessica Benjamin is górcső alá vette a ginia Woolf, és akit megidéz Edward Albee liberális humanizmus emberfogalmát. Max drámájának a címe és visszatérő motívuma Weber A protestáns etika és a kapitalizmus is: Who’s Afraid of Virginia Woolf (magyarul: szelleme című könyvét értelmezve mutat rá Nem félünk a farkastól – ami persze, ismer- arra, hogy mindazok a tulajdonságok, ameve a szöveg folytatását, azt jelenti, hogy lyek meghatározzák a modern, autonóm infélünk tőle, csak éppen bevallani nem mer- dividuum fogalmát, valójában maszkulin jük – nyilván azért, mert a bevallás során karakterjegyek, azaz a látszólag nem nélvalami olyannal kellene szembesülnünk, küliként, egyetemesként meghatározott amivel nem akarunk)? Miért félünk attól, szubjektum (az „ember”), a liberális humahogy elfogadjuk: identitásunknak része nizmus embereszménye igazából kizárja a a nemiségünk is, annak mindenféle, bio- nőiséget a fogalom tartományából (184.). lógiai és társadalmi értelmében, már ha a Ha felidézünk olyan bináris ellentétpárokat, kettő egyáltalán elválasztható egymástól, mint fej–szív, racionális–emocionális, fügmert éppen a kettőnek a teljes összefonó- getlenség–függés, szellemiség–anyagiság, dására utal Woolf a fenti idézetben; de a logika–irracionalitás, intellektus–testiség, nemek (és nemcsak a nőiség) „már mindig aktivitás–passzivitás, kultúra–természet, is” írottságára, konstruáltságára mutatnak objektivitás–szubjektivitás, transzcendenrá a posztmodern feminista elméletírók is. cia–immanencia, és ezeknek az ellentétpáNem gondolom, hogy mindezekre a roknak az elemeit hozzárendeljük a maszkérdésekre választ tudok most adni, meg- kulinitáshoz és femininitáshoz, akkor nem fogalmazásuk azonban elvezet egy másik pusztán azt látjuk, hogy az ellentétpárok kérdéshez: vajon mi az, tagjai világosan elrendezami identitás- és kultúra…a nők nem fértek hetők a nemek szerint, bele az emberi jogokkonstrukciónkban ellenáll hanem azt is, hogy az elkal bíró polgár fogalannak, hogy a politikumlentétpárok világos értékmába… nak kikiáltott genderérzéhierarchiába rendeződnek, keny elemzés szempontjai s hogy az első tagok pozílegitimmé váljanak a tudományos beszéd- ciója nem véletlen: a modernitás domináns módban? Ehhez talán elsősorban azt kell kultúrájának a maszkulin értékrendjét tükmegvizsgálni, mi is az a pozíció, amelyből rözi a sorrendben felfedezhető elsőbbség. az ellenállás fakad. Legszélesebb értelemJessica Benjamin szerint tehát a moben az önazonos, hibriditástól és össze- dernitás – Max Weber által is leírt – kultettségtől – és ebből következően ellent- túrájában az autonóm (azaz interszubjektimondásoktól és hasadásoktól – mentes vitástól mentes) és racionális (azaz a teste identitás képzete visszavezethető a felvi- nemiségéből eredő szubjektivitástól vagy

5

DISPUTA Főtér 6

részlegességtől mentes) individuum valójá- által az objektivitás pózában tetszelegnek, ban távol áll a nemi semlegességtől, hiszen miközben a bennük rejlő „empirizmus kitulajdonságai egybeesnek a maszkulinként kerüli a saját előfeltevéseivel való szembetételezett fogalmakkal. Mi több, Benjamin sülést, védelmébe veszi az éppen domináns továbbviszi a gondolatot: szerinte a moder- folyamatokat és módszereket, így aztán nitás közszférájának racionalizált világa, éppen az objektivitás ellentétének, a megamelynek részét képezik a formalizált fo- kérdőjelezhetetlen előfeltevések állandósílyamatok (mint pl. a jog), az elvont célok tásának a garanciájává válik” (4.). (mint pl. a profit) vagy a bürokratikus raHa odafigyelünk a fenti idézetben viszcionalitás (közigazgatás), csakis a feminin- szaköszönő fogalmakra – illetve rejtett elként értelmezett tulajdonságok és a ma- lentéteikre –, akkor akaratlanul is visszatégánszféra másodlagossá tétele és sokszor rünk a nyitókérdéshez: mért félünk a…? És megtagadása, megvetése révén jöhetett mi a rejtett jelentése annak, ha látványolétre (184–186.). Rita Felski pedig így fogal- san deklaráljuk semlegességünket, objekmazza meg, miért problematikus a moder- tivitásunkat, ugyanakkor nem létezőként nitás a nemek szempontjából: „a modern az kezeljük nemiségünket – legyen az bármiegyenlőség olyan ideálját hozta magával, lyen – mint szubjektivitásunk egyik alkomely a fivérek testvériségén, a fraternitá- tó elemét? És vajon hogyan értelmezhetson alapult, így igen hatékonyan zárta ki jük, ha például az irodalomtudomány (de a nőket a politikai élet számos formájából” bármely más tudományterület is) annyira (25.). De még a par excellence objektívként, ragaszkodik a politika- és ideológiamentes, az igazság letéteményeseként tisztelt ter- tiszta tudomány (tév)képzetéhez, a metamészettudomány diszkurzusa sem mentes fizikusan értett fogalmakhoz? A fenti gonolyan elemektől, melyek megkérdőjelezik dolatmenet alapján talán nem meglepő az az objektív és nem nélküli tudomány mí- a következtetés, hogy az ennyire egyérteltoszát. Evelyn Fox Keller például a tudomá- mű, önazonos, a testet mint a jelentésképnyos szövegek metaforáinak fő- és mellék- zéshez is hozzájáruló struktúrát kiiktató jelentéseit érzékenyen elemezve mutatja identitások láttán arra gyanakodhatunk, ki, hogy a természettudomány létrejötte- hogy ez a felfeslések nélkülinek láttatott kor miként tükröződnek a nemi előítéletek és deklarált felszín mintha éppen arról és nemkonstrukciók a tudomány metadisz- nem akarna – nagyon nem akarna – bekurzusaiban, hogy miképp határozta meg szélni, ami talán leginkább próbára teszi ez a kezdet a természettudomány jellegét, ezt a látszólag sima felületet: a saját szerés hogy miként működnek még ma is a kul- kezetében benne rejlő, de megtagadott és turális tudattalanunkban ezek a jelentés- letagadott kulturális másságról, arról, amit tartalmak – s ezzel talán részben választ tagadni próbál, de ami éppen az elszólások, kapunk arra is, miért van még ma is olyan ellentmondások, ambivalenciák miatt igakevés női természettudós. zából tagadhatatlan. A modernitás kultúráját létrehozó doDe hát mit is akar a feminista kultúmináns diszkurzusok (jog, kapitalista ter- rakritika, más néven a társadalmi nemek melés, közigazgatás, tudomány) tehát – bár kritikai vizsgálata, avagy gender studies? – „természetesnek” és nemi szempontból sem- teszik fel sokan, a freudi „mit akar a nő?” legesnek tűnnek – valójában ideologikum- kérdés meghökkentségét felidézve. És főleg mal terhelt konstrukciók, mit akar napjainkban, itt Viszont éppen a diszmelyeknek többek között és most? Hiszen a femikurzusokba kódolt részét képezik a társanizmus első hullámának maszkulinitás le- és dalmi nemiségfogalmakat a racionalitását talán még elfedettsége miatt alkotó attribútumok is. be lehet látni, az ugyanválik láthatatlanná, Viszont éppen a diszkuris, legalábbis a mostani hogy a nemi semlegeszusokba kódolt maszkuszemszögünkből visszateség csak illúzió. linitás le- és elfedettsége kintve, több értelemben is miatt válik láthatatlanná, jogos kérdéseket feszegehogy a nemi semlegesség csak illúzió. Ha- tett és jogos célokat akart elérni. Legláthasonlóképpen működik ez a mechanizmus, tóbb része a választójogi küzdelem volt, de mint amit Catherine Belsey a klasszikus re- ezzel párhuzamosan folyt az azonos szintű alista regényekről ír: ezek is az irodalom- iskoláztatásért, az azonos munka ellenténak a „magától értetődő”, a józan észjárást telezéseként járó azonos bérért stb. folyó, tükröző, adott, másként szinte elképzelhe- elsősorban jogi és társadalmi küzdelem is. tetlen narratív struktúráira építenek, me- Napjainkban azonban valóban igen nehelyek elfedik önmaguk konstruáltságát, ez- zen igazolható az efféle cél, hiszen mind-

DISPUTA Főtér

ezeket a jogokat már megszerezték a nők mechanizmusoknak a megértéséhez és tu– avagy megadták nekik. Hol van akkor a datosításához szükség van e kódok felfejgond? tésére is. 1963-ban jelent meg Betty Friedan Friedan könyve azt is bizonyítja, hogy The Feminine Mystique című könyve, mely- nem lehet gondolkodás nélkül átvenni egy nek első fejezete arról a problémáról teljesen más kulturális-társadalmi környeszól, amelynek nincs nezet („Amerika”) kritikai ve, amely elmondhatatA nevenincs probléeszközrendszerét. Barát lan, amelyet nem lehet ma elszenvedői […] Erzsébet és Marinovich artikulálni, mert bizoaz 1950-es években Sarolta beszélnek a gennyos szempontból érthekialakuló amerikai foder studies tanítása során tetlen. A nevenincs probgyasztói társadalom szerzett azon tapasztaléma elszenvedői pedig az jólétben élő, középlatukról, hogy Magyar1950-es években kialakuló osztálybeli, kertvárosi országon a kilencvenes amerikai fogyasztói társaháziasszonyai, családévek elején például a szedalom jólétben élő, középanyái voltak, […] akikgedi angol szakos hallgaosztálybeli, kertvárosi hánek mindenük megtók számára érthetetlen ziasszonyai, családanyái volt… volt, mi a bajuk ezeknek voltak, akik első ránézésaz elkényeztetett nőknek, re sokkal inkább irigylésre, mint sajnálat- és „nem értették, miért nevezi »kényelmes ra méltóknak tűntek, akiknek mindenük koncentrációs tábornak« Betty Friedan azt, megvolt, többnyire még egyetemi-főiskolai amiről ezek a lányok a rájuk zúduló hirvégzettségük is, mégis mindenféle neuró- detésekben ígért idill hatására csak álmozist és menekülési mechanizmust fejlesz- dozhattak. Nehezen értették meg, hogy a tettek ki magukban. Sokan egész napokat nőiesség misztikuma miért tette áldozataludtak át vagy öngyilkosok lettek, mások tá, rabszolgává az amerikai nőket, hiszen a hazatérő családtagokra öntötték összes ők inkább az államszocializmus női egyenfrusztrációjukat, néhányan pedig egysze- jogúsítási politikájának áldozatait látták rűen és értelmezhetetlenül fellázadtak és holtfáradt és elhanyagolt anyáikban, és otthagyták családjukat (egy ilyen történet egyáltalán nem kívánták ugyanezt az élealkotja az egyik szálat Michael Cunning- tet. Márkás farmert viselő Hamupipőkeham Az órák című regényében és a belőle ként várták a fehér Jaguárban beszáguldó készült filmváltozatban). gazdag üzletember-herceget” (13–14.). Mint Friedan könyve szimbolikus jelentő- a példa is mutatja, nem alkalmazhatók auségű a feminizmus amerikai második hul- tomatikusan minden társadalmi és kullámának a történetében, turális kontextusra azok Nehezen értették meg, mivel ez fogalmazott meg az értelmezési és elemhogy a nőiesség miszelsőként egy sor láthatatzési módszerek és fogaltikuma miért tette állan, a felszín alatt lapmak, amelyeket az 1970dozattá, rabszolgává pangó, ki nem mondott es években a második az amerikai nőket, hiés fogalomkészlet híján hullám elemzői kidolgozszen ők inkább az áligazából kimondhatatlan tak, és amelyek – tegyük lamszocializmus női problémát, melyeket aztán hozzá – olykor egyszerűen egyenjogúsítási politiaz 1960-as évek végétől annak a mantrának a mekájának áldozatait látkezdődő második feminischanikus és új belátásokták holtfáradt és elhata hullám kutatni kezdett: hoz nem vezető ismételnyagolt anyáikban… azt a természetesnek vett, getésébe torkolltak, hogy ezáltal elhallgatott kódoa nőket elnyomja, elhalllást, amelynek következtében – a deklarált gattatja az erőszakmechanizmusok révén jogi egyenlőség ellenére – kultúránk mind működő patriarchális hatalmi rendszer. De a mai napig androcentrikus. Ugyanakkor persze azt is tegyük hozzá: annak ellenére, a nemek közötti hierarchikus viszonyokat hogy elviekben talán minden valamirevalétrehozó androcentrizmus nem egy konk- ló történész elismeri kultúránk patriarchárét hatalmi központban vagy intézmény- lis berendezkedését, többségük történészi ben „van”, hanem – ahogy Foucault mondja munkájában nemlétezőnek tekinti a proba hatalomról – sokszor szinte megfoghatat- lémát. A társadalmi-kulturális létmód minlan, finom kódok dekódolása révén érhető den egyes területének és jelentésképző mecsak tetten, márpedig a „természetesnek” chanizmusainak a nőkre gyakorolt hatását tételezett diszkurzív konstruáltságnak és egyértelműen a feminista kultúrakritika a benne rejlő konnotációknak és hatalmi fogalmazta meg először, és továbbra is a

7

DISPUTA Főtér 8

feminista kritika foglalkozik vele. Ennek a A pluralitás és a heterogenitás felé jelentőségét pedig nem lehet tagadni. nyitó, de genderérzékeny kultúrakritika A patriarchátus mint homogén és egye- ugyanakkor áthidalhatja azt a mind eltemes fogalom és hatalmi mechanizmus méleti, mind pedig gyakorlati problémát, széles körű alkalmazása ugyanakkor a hogy mi közünk is van nekünk mindahnyolcvanas évektől kezdve egyre több kér- hoz, aminek az egyik kezdőpontja valadést vetett fel a nyugati feminizmus körein mikor negyven évvel ezelőtt a paralizált belül is. Ehhez nyilvánvalóan hozzájárult (vagy a mi szemszögünkből nézve: unatkoa nagy narratívákkal, metanarratívákkal, zó?) és ebből következően frusztrált („elmakrostruktúrákkal és egyetemes érvényű kényeztetett”?) kertvárosi háziasszonyok fogalmakkal szembeni posztmodern szkep- nevenincs problémájának az elemzéséhez szis, de – ironikus módon – hozzájárultak kötődött. Hiszen az elmúlt negyven év törmindazok az emberi jogi mozgalmak is, ténete azt mutatja, hogy a feminista elmémelyek az 1960-as évek végén a feminiz- letnek (és persze gyakorlatnak) rendkívümussal egyidejűleg kezdték megfogalmaz- li alkalmazkodókészsége van, hihetetlenül ni a kulturális másság különféle változata- változatos formát ölthet, és számtalan forit. Azaz a kultúrakritikai elemzésekben a rásból táplálkozik. Amellett, hogy megőrzi nem fogalmát egyre jobban át- meg átszőt- a gendert mint a kultúrakritika elsődleges ték, illetve keresztezték az osztály-, az et- szempontját, figyelembe veszi a történelnikai vagy a szexuális másságra vonatkozó mi-kulturális specifi kumokat is, és ez az a kérdésfeltevések, azaz „egyre nőtt a femi- pont, ahol jelen pillanatban új terek nyílnisták között az olyan elméletek iránti ér- hatnak Magyarországon. Egész Közép-Keletdeklődés, melyek figyelmet fordítottak a Európában azt látjuk, hogy egyre nagyobb különbözőségre és a kulturális-történelmi jelentősége lesz a gender studiesnak mint sajátosságokra” (Fraser és Nicholson, 33.), tudománynak és társadalompolitikai gyapontosabban az azokat létrehozó diszkur- korlatnak egyaránt. És azt is hozzá kell zív folyamatokra, gyakorlatokra és ezek tenni: az intézményesülés folyamatában következményeire. többek között Lengyelország, Csehország, Ennek következtében olyan elméleti Románia, Bulgária és Macedónia után kulmátrix jött létre, mely leginkább az egy- logunk – Szlovéniáról már nem is beszélmást részben lefedő, metve, ahol európai mércével …a számos egymást sző, egymással soha nem mérve is élvonalbeli genmetsző diszkurzív teljesen egybeeső foltok der studies központok műmező ugyanis kéteösszevarrásának (a patködnek. lyeket ébresztett a chworknek) a technikáMi ennek a folyamatgender mint általános jához hasonlatos (Fraser nak még csak az elején analitikus kategória és Nicholson, 35.). Ez vitartunk, és persze nem is használhatósága szont egyenesen vezetett onnan indulunk, ahonnan iránt. el a Susan Bordo által genannak idején Nyugat-Euderszkepticizmusnak nerópa vagy az Egyesült Álvezett jelenséghez: a számos egymást met- lamok, ami azt is jelenti, hogy nem lehet és sző diszkurzív mező ugyanis kételyeket nem is szabad pontosan ugyanazt az utat ébresztett a gender mint általános analiti- végigjárni. Valóban kissé anakronisztikuskus kategória használhatósága iránt. Bordo nak tűnne, ha visszatérnénk például ahhoz viszont úgy érvel – és ebben minden bizon- az irodalomfelfogáshoz, amely az 1970-es nyal igaza van – hogy a számtalan kultu- években volt jellemző, és amely az autenrális tengely mentén elrendezett, ekképp tikus női hang megszólalását kereste, ila pluralitást és heterogenitást figyelembe letve a női szerző szövegét azonosította vevő elemzések könnyen elveszíthetik fó- – még ha nem is ennyire leegyszerűsített kuszukat. Mivel úgysem lehet mindenfé- formában – az autentikusan megszólaló le szempontot állandóan az elemzések kö- női hanggal, bármi legyen is az. Ebből a zéppontjában tartani, módszertanilag sem felfogásból ered a feminista irodalomkritiigazolható a gendernek mint megközelíté- ka egyik domináns irányzata, a günokritisi szempontnak és értelmező fogalomnak ka, amelyik kizárólag női szerzők műveit az elvetése, hiszen nemcsak minden egyes elemzi, és az elemzésnek az az elsődleges emberi szubjektumnak, hanem kultúránk szempontja, hogy miképp viszonyul a szölegtöbb jelenségének is része – még ha ter- vegekben megszólaló női hang a intézmémészetesen nem is kizárólagos meghatáro- nyesült és kanonizált irodalomban megzója – a nemiség mint társadalmi és szemi- szólaló domináns diszkurzusokhoz. Ennek otikai konstrukció.

Barát Erzsébet–Marinovich Sarolta: Van-e tere a társadalmi nemek oktatásának a magyar felsőoktatásban? (a szegedi tapasztalat). In: Pető Andrea (szerk.): A társadalmi nemek oktatása Magyarországon. Budapest, Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium, 2006. Belsey, Catherine: Critical Practice. New York és London, Methuen, 1980. Benjamin, Jessica: The Bonds of Love: Psychoanalysis, Feminism, and the Problem of Domination. New York, Pantheon, 1988. Bordo, Susan: Feminizmus, posztmodernizmus és genderszkepticizmus. In: Séllei Nóra (szerk., ford., bev.): A feminizmus találkozásai a (poszt)modernnel. Artemisz Könyvek. Debrecen, Csokonai, 2006. Felski, Rita: A modernitás és a feminizmus. In: Séllei Nóra (szerk., ford., bev.): A feminizmus találkozásai a (poszt)modernnel. Artemisz Könyvek. Debrecen, Csokonai, 2006. Fraser, Nancy–Linda J. Nicholson: Social Criticism without Philosphy: An Encounter between Feminism and Postmodernism. In: uők: Feminism/Postmodernism. New York és London: Routledge, 1990. Friedan, Betty: The Feminine Mystique. New York, Norton, 1963. Haraway, Donna J.: A szituációba ágyazott tudás. Ford.: Zentai Violetta. In: Hadas Miklós (szerk.): Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról, feminizmusról. Budapest, Replika Kör, 1994. Keller, Evelyn Fox: Reflections on Gender and Science. New Haven, Yale University Press, 1984. Kristeva, Julia: A nők ideje. Ford. Farkas Anikó. In: Kiss Attila Atilla, Kovács Sándor s. k., Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv II. Szeged, Ictus és JATE Irodalomelméleti Csoport, 1997. Waugh, Patricia: A posztmodern és a feminizmus: Hová tűnt a sok-sok nő? In: Séllei Nóra (szerk., ford., bev.): A feminizmus találkozásai a (poszt)modernnel. Artemisz Könyvek. Debrecen, Csokonai, 2006. Woolf, Virginia: The Common Reader. London, Hogarth Press, 1925. Woolf, Virginia: Három adomány. Ford. és utószó: Séllei Nóra. Mérleg Könyvek. Budapest, Európa, 2006.

DISPUTA Főtér

a megközelítésnek sokszor az is része volt, iskolai kötelező olvasmányaink által felhogy – az angolszász világban akkoriban kínált azonosulási lehetőségekbe a nemek uralkodó újkritikával szemben – főleg kez- szempontjából): nagyon sokan ekkor élték detben igen nagy mértékben épített a szer- át először a szövegekben való önmagukra ző életrajzára, illetve kulturális környeze- ismerésnek az érzését, illetve – ami Patritére, azt gyakran egybeolvasva magával a cia Waugh érvelése szerint ezzel összefügg szöveggel is, minek következtében az ér- – az autonóm szubjektum mint női létforma telmezések gyakran valamiféle esszenciá- megtapasztalását, ha mégoly illuzórikus is lis nőiség megnyilvánulását és kiteljesedé- ez az autonómia és önkiteljesítés. sét látták és ünnepelték a szövegekben. Amikor ez a feminista szemlélet beléEzt a megközelítést természetesen pett a tág értelemben vett angol-amerikai számtalan pozícióból lehet kritizálni, sok irodalmi intézményrendszerbe, földcsueleme azonban itt és most is tanulságokkal szamlásszerű változások következtek be, szolgál. A günokritika következményeképp és minden addigi változás mértékét meghaegyrészt létrejött egy, az ladóan rajzolták át az iro…mennyivel más, ha irodalom mint intézménydalom fogalmát. Pedig ott T. S. Eliot Prufrockját rendszer magától értetődő sem kis ellenállásba ütkönem pusztán az első volta iránti kritikai és krizött például az elfeledett, világháborút követő tikus magatartás, amely „elveszett” írónők újrafelegyetemes egzisztenmegkérdőjelezi a kialakult fedezése, az aránylag kaciális válság és szokánont, a kánonszervező nonizált írónők sokszor rongás […] tüneteként esztétikát, értékítéleteket, radikális újraértelmezése, olvassuk, hanem ezt kritikai gyakorlatot és inilletve a kanonizált férfimég megtoldjuk azzal tézményi hátteret, kezdszerzők genderszempontú is, hogy Prufrock szove az iskolai és egyetemi újraolvasása. Hiszen pélrongásához jelentős kötelező olvasmánylistákdául mennyivel más, ha mértékben hozzájárul tól a kiadói gyakorlatig, T. S. Eliot Prufrockját nem saját öregedő férfitesa tudományos és kritikai pusztán az első világhátének tudata… fogadtatás mögött megborút követő egyetemes búvó értékrendszerekig egzisztenciális válság és és sok irodalomelméleti irányzat metafizi- szorongás – impotenciában is kifejeződő – kai alapfeltevéseiig. Szintén nagyon fontos tüneteként olvassuk, hanem ezt még megeleme ennek a folyamatnak, hogy szám- toldjuk azzal is, hogy Prufrock szorongátalan azonosulási pontot teremtett a nők sához jelentős mértékben hozzájárul saját – női hallgatók, olvasók és kutatók – szá- öregedő férfitestének tudata, bizonyos, komára (gondoljunk csak bele a mi általános rábban a férfiprivilégiumok közé tartozó

9

DISPUTA Főtér 0

beszédmódok és terek kizárólagosságának kezelni. Másrészt pedig azt is könnyű beelvesztése (nők művészetről beszélgetnek látni, hogy miként a nőiség kulturálisan egy félig nyilvános térben), valamint az változó fogalmai is nagyon sok nő számáis, hogy az átbillent nemi hatalmi viszo- ra jelentettek és jelentenek kényszert és nyok miatt Prufrock a női tekintetek tár- konfl iktusforrást, ugyanúgy a maszkulinigyaként egyfajta profán és minden méltó- tás domináns formái is e viszonyban konstságát vesztett keresztre feszítést él meg a ruálódnak, és ezek sem feltétlenül felelnek teste miatt. meg minden férfi vágyainak vagy késztetéTovábbi sokkoló vonása a feminista seinek. Ezek a konfl iktusok, ellentmondákultúraszemléletnek, hogy nem tűri a jól sok, rések és hasadások pedig mind jelen bevált, akadémikus osztályozást és disz- vannak kulturális megjelenítéseinkben és ciplináris kereteket. Az intézményesülési diszkurzusainkban. folyamatnak már a legelején létrejöttek a Ezek felderítéséhez pedig a genderszemnőtudományi (women’s studies) tanszékek, léletű kultúrakritika afféle kisgömböcként melyek nyilvánvalóan építettek az egyes minden olyan elméletet és kultúraértelmehagyományos szakterületekre, ugyanakkor zési gyakorlatot felhasznál, amelyek közea társadalmi nemekkel kapcsolatos komp- lebb visznek bennünket annak megértélex látásmód érdekében szét is feszítették séhez, hogy vajon miképpen is része mind ezeket a kereteket. A nőtudományi tan- szubjektivitásunknak, énképünknek, mind székek – mint ez az elnevezésből is egy- pedig kulturális diszkurzusainknak és jeértelmű – elsősorban a nőiség és nőiesség, lentésképző folyamatainknak a nem mint a femininitás mint társadalmi konstruk- társadalmi konstrukció, miképp válik szició és jelentésképző diszkurzus mibenlé- tuációba ágyazott tudásunk részévé, mitét vizsgálták (és vizsgálják most is), még- képpen befolyásolja észlelési, megértési fopedig abból a belátásból kiindulva, hogy a lyamatainkat, társas viszonyainkat stb. A nőiség mint kulturális másság, mint a kul- genderszemléletű kultúrakritikán belül a túra másikja az androcentrikus rendsze- különböző elméletek és diszciplínák határeknek Freud által is problémaként, misz- rokat átlépve kommunikálnak egymással tikumként, talányként meghatározott, de (kivéve, ha előfeltevéseik eleve kizárják egyúttal elnyomott jelenségkörét öleli föl. egymást), tehát beszélhetünk például psziÉppen ennek a jelenségkörnek a demito- choanalitikus, dekonstrukciós, újhistorilogizálására törekedtek annak érdekében, kus, posztkoloniális, fekete esztétika által hogy a nő is beléphessen áthatott, posztmodern, új…feminizmusról már a diszkurzusba mint szubmarxista, szemiotikai stb. nem is beszélhetünk, jektum. Újraértelmezik és feminizmusról. Pontosabcsak feminizmuezáltal legalább részben ban: feminizmusról már sokról… feloldják azt a sok évszánem is beszélhetünk, csak zados megkövesedett kulfeminizmusokról, melyek turális üledéket, mely a nőiségre rakódott ugyanakkor egyre inkább a kulturális sokés amely nők sokaságára – gyakran tudtu- féleségre, s ennek következtében nem az kon kívül – oly bénítóan hatott. egyetemességre, hanem a diszkurzív hatalEnnek a folyamatnak egy későbbi sza- mi gyakorlatok lokális, helyi jellemzőinek kaszában eltolódtak a kutatás hangsúlyai: vizsgálatára helyezik a hangsúlyt. már nemcsak a femininitás állt a középÉs továbbmenve: a „feminizmusok” nem pontban, hanem egyre nagyobb szerepet arra törekednek, hogy valamiféle feminiskapott a maszkulinitás is mint konstruk- ta (anti)utópiaként valóra váltsák azokat a ció, és létrejött a gender studies, amit ma- tévképzeteket, amelyek a mi kollektív tugyarra talán a társadalmi nemek kriti- datunkban és tudattalanunkban a feminizkai vizsgálataként lehet „lefordítani”. Azt mussal és a gender studies-zal kapcsolatban talán mondanom sem kell, hogy a Ma- élnek, s amelyek következtében például a gyar Tudományos Akadémia tizenkilence- „feminizmus” még a magát liberálisnak nedik századi felfogást tükröző fosszilis tu- vező magyar napilapban is szinte kizáródományfelosztása még „észrevenni” sem lag a „szélsőséges” jelzővel egy mondatképes ezeket az új diszciplínákat, nemhogy ban fordul elő. Nem is sorolom, mert nem termékeny párbeszédbe elegyedne velük. akarom megerősíteni őket. Épp ellenkezőA gender studiesnak az a kiindulópont- leg: arra biztatnak mindenkit, aki hajlanja, hogy egyrészt a femininitás mindig a dó saját nemiségéből fakadó létének és a maszkulinitással való bináris oppozícióban, társadalmi-kulturális diszkurzusrendszerazaz egy relációs viszonyban jön létre, tehát nek az újragondolására, hogy egészen az nem lehet a kettőt egymástól elválasztva alapoktól kiindulva és kritikusan vizsgál-

mind szimbolikus, mind biológiai létezésének relativitását” (355.). Ez a folyamat valóban rejt veszélyeket: a nagyon mélyen belénk fészkelődött beidegződésektől, közhelyektől mentes autonóm, kritikai gondolkodás bizony nem veszélytelen. A feminista/genderszemléletű kultúrakritika tehát valóban „farkas”, valóban félhetünk is tőle, mert kibillenthet a jól bejáratott automatizmusok otthonosságérzetéből – de talán célravezetőbb lenne farkasszemet nézni vele, mint ahogy önmagunkkal és saját kultúránkkal is.

DISPUTA Főtér

jon meg minden elemet, bármilyen fájdalmas legyen is ez a folyamat, és ebből építse újra saját, a hagyományokhoz való automatikus alkalmazkodástól talán mentesebb – de mindenképpen tudatosabb, és semmiképp sem egyszer s mindenkorra lecövekelt – identitását. Erre – Julia Kristeva szavait használva – azért van szükség, hogy „láthatóvá tegyük – minden egyes ember szingularitásával együtt, sőt, minden egyes ember lehetséges identifi kációjának […] sokféleségével együtt –, rá jellemző szimbolikus képességeinek variációja szerint,

A tanulmány a T 043253 számú OTKA-kutatás keretén belül készült.



Balla D. Károly

A hírhozó A bűvös szférát az, ki kárhozott, az egyhalálban látni úgysem fogja, s ha száz halállal halni küldi sorsa, a vétke akkor is még fennforog. Nem évül el a bűn, s a kámforok sem hoznak álmot rád, hiába mondja a biztos hírek mániás bolondja, hogy űzetésben elkopik a jog. Te küldjed el, ha járulna elébed, és mondd neki, hogy mért is hordod vétked: nem jártál ott, hol szólt az égi kardal, s nem voltál ott, hol Úr haragja zengett – de bárcsak lettél volna, mint az ember, és bár lehettél volna, mint az angyal.

A kufár És bár lehettél volna, mint az angyal, olyanná lettél mégis, mint kufár, aki a bajban üzletet kinál hízelgő hangon, szenteskedő arccal,

DISPUTA Macskakő

de lelke ferde, nézése is kancsal – nem kell a kegy, csak százalék, felár! Hiába mennél, ő előtted jár, s ha nem vigyázol, bűnödön rovancsol.

12

Reményed lesz a válthatatlan zálog és rávesz majd, hogy árverezd halálod. Már benned van a kalmár képű végzet, vezérel, mintha lenne fővezéred, igába hajt és mégis ő zokog: időtlen malmot nyomni lesz sorod.

(A két vers a szerző Pilinszky-projektumának 11. és 12. szonettje. Az előzményeket lásd lapunk 2005/01., 2005/05., 2005/07–08., 2005/10. és 2006/3. számában.)

Most még kifinomult a fényes glanc megülve ruhán, egyebütt, – kevéssel utánad nemes penész, érzékeny, finom por lepi kecses tárgyaid. Utálom a sok jelzőt, az aggódó jóslatokat. Félsz tőlük? Hagyjuk az írásjeleket. Ez az még félreérthető. Ahogy a tudat működik.

Nyírfalvi Károly

Hasadék görbe útja

Vagy egy kutya és egy macska egymáshoz bújva reggelente a kapualjban. Jól elvannak, szólni nem merek, nincs erőm szétszóratni e rendet.

DISPUTA Macskakő

Négy sor kerek egész. Miként két férfi, két nő tartós barátsága por, piszok, kifinomult ráncok tömege között félhomályban, némán, elnyűtt szobában.

13

Fecske Csaba DISPUTA Macskakő 14

Szögligeten esik az eső három napja esik az eső mondja bátyám a telefonba s mert közel állhat az ablakhoz hallom is a vigasztalan kopogást mintha a hátamon csurogna végig beleborzongok végeérhetetlen hideg eső mondja mondja a magáét sírós hangján az ősz és a bátyám meghalt A. megmérgezte magát egy barát arca bele van tetoválva az ember agyába nem kell hát erőlködnöm hogy lássam A. keskeny arcát a szája sarkába csimpaszkodó örökös mosollyal esik az eső Szögligeten emberek halnak olyanok is akik nem szoktak A. pusztulása skandalum gyerekkorom meggyalázása arra gondolok ha így zuhog ha ennyire ősz van hogy lesz majd tavasz hova fogok én hazamenni ha már csak eső lesz lélekrohasztó macondói eső

Sötétség csorog a sötétedő ablakon az esti nap fénye lobban vajon Isten mutatja-e magát minden alkalomban amim volt ki tudja hol van hová lesz a zöld a lombból és nélkülem mi lesz majd a gyönyörből s a fájdalomból az vagyok-e aki gondol vagy akiről épp gondolok énvelem táplálja magát s szeméből sötétség csorog

nem árulja el magát bár fejtartása mintha azt mutatná hófedte csúcsra néz ahol a következő pillanatban megindul a lavina és mindent maga alá temet szegény Lenszkij elmúlt a nyár de itt észak felé a kis nyár mint egy torz déli tél olyan talán már egy élet múlva sem tér vissza bár tudjuk a mezők s rétek nem felejtik zöldjüket csupán a szavak értelmüket lejár szavatossága az érzésnek menyasszony jaj nem hű halálig a könnyhöz melyet gyász szerez ki hitte volna még mikor égetett a nap a hűvös éjszakát két összekoccanó pillanat felszikrázó fényében látja a szomorú barát mulasztásait kalandvágy szülte ballépéseit és keserűen sóhajt nem így képzeltem el jaj nem így…

DISPUTA Macskakő

Nem így

15

Nagy Gergely DISPUTA Macskakő 16

ANGST – A városi harcos kézikönyve – (regényrészlet)

Úgy volt, hogy sosem látjuk a Papírtigrist többé. Udvariasan felhívtuk őket. Grafnál ültünk, főzött egy mentateát, és együtt hívtuk a Papírtigris lapigazgatóját. Előtte gyakorlatoztunk. Nézze, az a helyzet, hogy úgy gondoltuk… Megtanácskoztuk és amellett maradtunk, hogy… Tekintve a tekintendőket… A munkatársam és én azon a véleményen vagyunk, hogy legfőbb ideje… Aztán minden másképp alakult. Baumgartner, a lapigazgató lelkesedett, vagy legalábbis lelkesnek akart tűnni. A kiváló marketingelképzelésekről kezdett beszélni. Kénytelenek voltunk közbevágni. Innentől világos volt, az eltervezett mondatainkat nem lesz alkalmunk elmondani. Muszáj volt lépni. Úgyhogy Graf hirtelen közölte vele, hogy úgy döntöttünk, köszönjük, nem élnénk a lehetőséggel. –  Megtisztelő az ajánlat, de más terveink vannak az anyaggal. Itt Graf megnyomta a telefon kihangosító gombját. Egy-két pillanatnyi csönd következett. Némi szuszogás a túloldalról. –  Hogy értsem ezt? Csak nem leráznak minket, fiúk? – itt ideges, horkanó röhögés következett. –  Nem, erről szó sincs! – mondta Graf és nyelt egyet. –  Aha. Van valami ésszerű magyarázatuk a számomra? –  Más terveink vannak az anyaggal. –  Értem, fiúk. Annyit azért áruljanak el… – tudtuk, hogy mindjárt blöffölnünk kell – hogy máshova, konkurens kiadóhoz viszik? –  Ööö…nem. –  Mások a terveink – mondtam most már én. –  Sok sikert hozzá. Esetleg ha mégis meggondolják magukat, tudják a számomat. Telefonletétel. Ez ciki volt – néztem Grafra. De valahogy mégis megnyugodtunk. Megkönnyebbülésféle volt ez, hogy nem kell egy óriáscég nehézkes ügymenetét, az ottaniakat, ezt az egészet a magunkénak érezni. Reményteli lehetőségek sejlettek fel. Először is egy bögre kávé. Másodszor hozzá harapnivaló és az esély, hogy nem kell többet tépelődni az Angst sorsán. Most már csak az volt a dolgunk, hogy keressünk egy kiadót az underground színtéren.

Graffal egy tejkimérésben reggeliztünk. Ezek a helyek a retro korszak idején jöttek vissza, és éppen úgy néztek ki, mint a tejcsarnokok valamikor. Csak persze a kínálat volt szabadpiaci, nem egyszerűen kifli és zsemle, hanem croissant, sokféle kenyér, magos, fehér, barna, félbarna, kocka alakú fekete. A hely a körúton van, és a designe­ rek még arra is ügyeltek, hogy gondosan visszaállítsák a neonreklámot hatvan akárhányból – amely már akkor is egy régi reklám rekonstrukciója volt –, a kerek hasú kisfiút, aki kancsóból tejet iszik, és ahogy a kancsóban fogy a tej, úgy telik meg a kisfiú hasa. Aztán újrakezdi. Fogtunk egy darab papírt. Kérj egy kutyanyelvet, mondtam Grafnak, nem mintha létezett volna ilyesmi, hogy kutyanyelv, de mégis a helyén volt itt, ahol voltunk, ez a fogalom, a körútnak ezen a részén, ebben a századfordulós bérházban, ebben a helyiségben. Amely amúgy minden volt már, kávézó, kereskedés, lezárt raktár, párt-alapszervezeti iroda, most éppen újra tejivó. Felírtuk egy papírlapra a szóba jöhető publikációkat. Igazi Élet. Pink Planéta. City-zine. Nemigen volt több. Ennyi volna a szcéna? Scifi regényeken felnőtt, számítógép geekek, comixfaló counter-culture arcok mentsvára, alternatívok, zöld-anarchisták üzenőfala, a független fanzine-újságírás, a szabad- és nagyszájú beszéd apró helyei, a Do It Yourself színtér maradéka? Úgy látszik. A Pink Planétánál kezdtük. Sejtettük, hogy itt nem fog menni, azért is vettük őket előre. Ez egy női magazin, irodájuk a kilencedik kerületben van egy tömbrehabilitált környéken. Nem is iroda ez, hanem a főszerkesztőnő lakása. Írások a nők jogait érintő politikai fejleményekről, médiafigyelés, kritikák és esszék, vegetárius ételreceptek, szextanácsadó (Fürge ujjak; ők is elsütötték tehát a régi viccet) életformatippek, környezetvédelem (A Zöld Háziasszony), rovat a leszbikus közösség híreinek, nagyjából ebből állt össze a tartalom. Ha nő volnék, azonnal előfizetnék. Lehet, hogy így is elő fogok. Címéhez híven a lap dizájnjában a rózsaszín dominál, kritikailag persze, hiszen ezt a színt társítja a kislányokhoz a hagyományos háztartás-esztétika. Világoskékek a kisfiúk, rózsaszínek a kislányok. Ötvenes évekbeli hirdetésekből kölcsönzött háziasz-

lap körül. A City-zinnél azt tervezik, hogy megnyitják újra a Fekete Lyukat. Nem gondoltam volna, hogy a nosztalgia nem idegen az anarchistáktól. Igaz, ami igaz, az egykori Ganz lakótelep mellett hosszú ideig kihasználatlanul álló üzemcsarnokok, raktárak egyikében már régóta informális anarcho bulik vannak, rapperek fellépéseivel, punk publicisták felolvasásaival, koncertekkel. Van, aki ott is lakik, és különös módon a rendőröket sem zavarja a dolog, vagy inkább vonakodnak tudomást venni arról az ipari mennyiségű fűről és hasisról, ami arrafelé előfordul. Az anarchisták a közeli Orczy téren nyilvános főzéseket és ételosztást tartottak és tartanak manapság is, az esemény neve Káoszkonyha – egy időben műsort is indítottak a helyi kábeltévén ugyanezzel a címmel – talán a kerületi önkormányzat ezért nézte el nekik, hogy elfoglalták az egyik raktárt a régi gyárfalakon belül. A nyilvános főzés afféle köztéri színház lett az utóbbi időben, minél színesebb és minél közösségibb, annál jobb. Hogy szociális funkciót is átvállalnak az anarcho kukták, az is fontos, de valójában csak ráadás, ételt ugyanis a krisnások is osztanak, nem beszélve a jó öreg szeretetszolgálatról. A főzés igazi ünnep itt a romák lakta terület szomszédságában. Kiáramlanak a házaikból, a belső udvarokból, mindenki hoz valami fűszert, tud valami receptet, cserélget és kóstolgat. Börze és piac is lett ebből mindjárt, nekünk pedig, a város más, szerencsésebb részein élőknek kedvelt hétvégi szórakozásunkká vált, hogy kijöjjünk az Orczy térre. Itt az ember korábban nem szívesen állt meg, most meg naphosszat bámulhatja a forgatagot. Annyira más itt a lakosság összetétele. Nincsenek injekciózott ajkú hiperszőke nők a szivarozó, bőrkabátos, erőt mutató, de valójában szubmisszív pasijaikkal. Bámuljuk hát a narancssárga rastahajú, amúgy konzekvensen feketében járó, turkálóban vett, márkajeleiktől gondosan megfosztott Caterpillar, meg Martens bakancsokat hordó anarchistákat, akik nem feledkeznek meg az aktivizmusról sem, és egy kicsit szórólapoznak is azért, az elegáns, helyi roma családfőket, a vad színű szoknyákba öltözött lányokat és a labdával rohangáló, focimezben izzadó kissrácokat. A City-zinebe befért volna az Angst. A koncert-tudósítások, a lemez és demo-ismertetők és kritikák mellé, a fotóriportok közé, még az ideologikus cikkek sem zavartak volna minket, mi se azokat. Legalábbis Fej szimpatizált velünk. Ő volt az, akihez végül is eljutottunk, egy tarkopasz, csillo-

DISPUTA Macskakő

szony-figurák, családi képek keverednek a kortárs művészet dokumentumaival. Felhívjuk a főszerkesztőnőt, elküldünk neki pár oldalt a képregényből, kapunk tőle egy időpontot. A konyhában fogad minket, Krisztaként mutatkozik be. Nekem valamiért gyerekkorom hullócsillaga, Kristály Kriszta ugrik be róla, a zenéjét nem hallgattam, de a neve telitalálat, csillog, mint egy hamis karkötő az Óra-Ékszerben, azóta szerettem volna találkozni egy ilyen kristályos jelenséggel. Hát, most itt van, rockabilly szemüveg, szőkés lófarok, pepita felső. Kriszta nagyon kedves, de mégsem hagy esélyt egy barátibb beszélgetésre, a kedvessége valamiféle generálkedvesség, amely segít neki leviselkedni a helyzetet. Répalevet tölt nekünk és elmondja, hogy sajnos képregényt nem közölnek, nem igazán az ő műfajuk. Bár – teszi hozzá hűvösen – talán lehozták volna az anyagunkat, de szerintük problematikus a nők ábrázolása ebben a műben. A mű kifejezésre felkaptam a fejem. A répalére kapunk egy hosszú kávét, ez rendesen meghajt, a közeli McDonald’s vécéjében kijön belőlem a találkozás Kristály Krisztával. Az Igazi Élet egyik szerkesztőjével az Ibolya presszóba beszélünk meg találkozót. Ezt a fanzinet még régről ismertük, évekkel ezelőtt írtam nekik lemezekről, meg futott itt egy rövid életű sorozat, amelyet én írtam és Graf rajzolt. Az Ibolyában nemrég rekonstruálták az eredeti állapotot, mármint azt, amelyet az egyetemi időkből megszoktunk, ívelt, króm süteményespult, szkáj huzatú, piros székek, kerek, műmárvány asztalok, mozaikszerű járólapok a padlón. A szerkesztő megjön, rendel két Unicumot, meg egy kávét, megissza, elszív néhány cigarettát, elkéri az anyagainkat. Átadunk neki egy vastag, sárga borítékot. Másnapra választ ígér és fizetés nélkül távozik, előtte még hosszan beszél a financiális nehézségeikről és tapogatózik, nincs-e ismerősünk valamelyik alapítványnál. Biztosak vagyunk abban, hogy soha többet nem jelentkezik, úgyhogy húzunk egy strigulát, ez ennyi volt. A borítékunk nem érkezik vissza. A City-zinenél nem tudják megmondani, kivel is kéne tárgyalnunk, illetve azt mondják, a lap dolgában bármelyik szerkesztő eljárhat. A City-zine az anarchisták periodikája, elég régóta megy, már a negyven valahányadik számnál tartanak. Mindenki barátságos. Az egykori Fekete Lyuk épülettömbjében vannak, hangos punk lemezek szólnak náluk és tarka tömeg lepi el a szobákat, amelynek láthatóan semmi dolga a

17

DISPUTA Macskakő 18

gó koponyájú, szemüveges fiú, aki – mintha minden szőrzete az arcára csúszott volna – hosszú szakállt viselt. Ő volt az egyetlen, aki érdemben tudott beszélni a lapról, és akihez nagy sokára bennünket is irányítottak, noha előtte gondosan hangsúlyozták, az a politika itt a lapnál, hogy mindenki eljárhat az ügyekben. Befértünk volna, de mégis győztek a megbízható előítéletek. Pedig elsőre úgy tűnt, semmi kifogásuk nincs az ellen, hogy ott üldögéljünk a szerkesztőségben, úgyis mindig ott voltak vagy egy tucatnyian, akik nem csináltak mást, csak cserélgették a CD-ket a lejátszóban és lógtak a hálózaton. Nem sokkal azután, hogy beszéltünk Fejjel, mondta, jöjjünk be párszor és nézzük, hogy készül a lap, szokjuk itt a légkört. Eltöltöttünk ott néhány délelőttöt, szimpatikus volt az egész tarka társulat és a káosz ellenére igen színvonalas lapszámok jöttek ki, havonta. Míg mi ott jártunk, kábé négy-öt alkalommal, addig is elkészült egy, de hogy ki és hol állította össze, rejtély. Hogy a CDket cserélgető, folyamatosan baloldali lev­ listákon lógó és általában édeskés fűszagot árasztó figurák nem, az biztos. Talán Fej. Minden bizonnyal ő maradt ott a végén egyedül az összes melóval. Fej megígérte, beszél a többiekkel az érdekünkben. De napok múlva csak motyogott valamit, hogy majd később, úgyhogy azt a következtetést vontuk le, nem kellünk az anarchistáknak. Nem tudom, talán megérezték egy igazi korporáció szagát, vagyis a Papírtigris érdeklődése és a velük való tárgyalás már eleve kizáró ok. Kár. Egy jó képregény egyetlen lapnak se árthat. És talán Fejnek is kellettünk volna. De értünk ment szembe a többség akaratával. Kicsit sajnálhatta ő is, mert aztán felajánlotta, írjunk cikkeket más néven, meg hozzunk fotóriportokat. Havonta nyúlnak érzékeny témákba és általában biztos kézzel: magyarországi menekült-táborok, a türelmi zónák prostituáltjai, az extasy-piac, a játéktermek élményaddiktív tinédzserei, akik csikorgó gumikkal szlalomoznak az animált géppisztolytűzben. Mindig a téma megkívánta technikával, a Polaroidtól a fekete-fehérig. De hát mi nem újságírók vagyunk és nem fotósok, úgyhogy ezt finoman elhárítottuk. Nem maradt senki és semmi a listánkon. Még azt lehetett volna, hogy fogjuk magunkat, kezünkbe vesszük az egészet és egyedül cipeljük tovább. Vagyis magunk leszünk a kiadó. Nem lettünk lelkesek a gondolattól, csináltuk annak idején eleget.

A középiskolás évek ezzel teltek. Fekete az ujjad a festéktől, egész éjszaka másolod a példányokat, és muszáj eladnod a nyomorult holmit, mert ki kell fizetni az előző hónapban összetört kölcsön-mikrobusz kikalapálását. Ebben a helyzetben jött a Papírtigris telefonja. Nálam csörgött. Beinvitált minket egy titkárnő Baumgartnerhez egy beszélgetésre két nappal későbbre. Halovány indokkal, hogy indítanak valamit, amihez ötleteket keresnek és a véleményünk kellene. Tudtuk, hogy nem erről van szó. Lehívom Grafot a Kék Kilencesbe egy kávéra. –  Éreztem, hogy ez lesz – mondja. –  Mi? –  Hát, ez, hogy szépen húzunk egy kört, visszaérünk oda, ahonnan elindultunk. –  Aha. –  Az a baj – kezdi Graf, de előtte volt egy kis szünet, úgy öt percig bámultunk a levegőbe – hogy mindegyik lehetőség elfogadható volna. –  De hát nem voltak lehetőségek. –  Első közelítésben tényleg nem. –  Mi az, hogy első? Van második is? –  Van. Graf fejében egy matematikus agya. Képleteket állít fel. Mintha csak kitalálta volna, mire gondolok, folytatja. –  Nem tudom, figyelted-e, de mindenhol volt egy pillanat, ahol szinte felajánlották a velük való azonosulás lehetőségét. Ha egy görbén kellene ezt ábrázolni, úgy a görbe lefele hajló szakaszán. Az elején tetszel egy kicsit, mert új vagy, aztán nem kellesz, mert nélküled is van elég gondjuk, aztán jön a felajánlás. – Valószínűleg elég hülyén nézhetek vissza rá. – Hogy leegyszerűsítsem: csináld úgy, ahogy mi, és máris el vagy fogadva. Vagyis a görbe ívelhet felfelé. Egyszerű ez, csoport és csoporttudat, alkalmazkodás és érvényesülés. És erre mondom, hogy minden lehetőség elvben elfogadható lett volna. A felkínáltak közül bármelyik vállalható. Ugyanakkor valahogy mindegyik kompromittáló is egyben. –  Mindegyik vállalható? Mindegyik kompromittáló? Nem éppen azt jelenti a szabadság, hogy választasz, de vállalod a következményeit? –  Nem csak. Azt jelentené inkább, hogy nem kell gyanakodnod. Nem kell gyanakodnod, hogy valamitől majd megfosztanak, ha ezt vagy azt választod. –  Jó. Mi következik ebből? –  Ránk nézve? –  Hogy most már választani kell, nincs más választásunk.

–  Meg egy hősies utas… Neki lehetne állni. Ehhez nem kell semmi. Tankönyvek szélére is készíthetnénk lapozós animációt, összefoglalhatná a tananyagot néhány pergő képben. A metrón többek kezében képregény, de ezek nem többek huszonötnél. Csönd van, a metrószerelvény suhanása hallatszik csak, meg némi zaj, amely fülhallgatókból szűrődik ki. Általános az átlátszó esődzseki, az öltöny fölé ezt veszik fel. –  Próbáljunk meg most már világosan beszélni, fiúk! – mondja Baumgartner, és leszögezi még egyszer: – Ki akarjuk adni a maguk anyagát. Ott leszünk mögötte. Felvállaljuk – itt egy apró horkantás következik, Baumgartner megörül ennek a szónak. – Nem akarunk semmi egyebet. Persze, pénzt keresni, ez nyilvánvaló. De nem felejtjük el, honnan indult ez a kiadó. A képregényrajongó tinédzserek tették naggyá, és az olyan szerzők, mint maguk, fiúk. Halványkék ingén a Polo márkajele. A lendületben levő lovaspólós figura nekünk üzen. Vagyis a külvilágnak, amely most mi vagyunk: gazdája fontosnak tartja, hogy egy ingre kiadjon annyi pénzt, amennyit a Polo elkér az ingeiért. Ha anarchista volnék, nekem se jönne be ez a brókerkék ing. De közben az mégis a legdurvább hierarchikus rend felé mutat, hogy márkák és színek szerint tagozódjunk és ítéljünk. Zöld Simple cipőt hordasz, tehát laza csávó vagy, aki az orvosira készül és hétvégenként csajozik. Kockás Cottonfield inged van, tehát egy ígéretes komputercégnél vagy harmadik ember. Nincs márkanév a fekete farmernadrágodon, mert ollóval levágtad, vagy hibás holmikat áruló diszkontban vetted, akkor tehát te jó fej vagy. Ez közel van a fasizmushoz. –  Nyitva állunk bármire – folytatja Baumgartner. – Sőt, elárulom, hozzám ez a terület áll a legközelebb az összes közül. Médiavállalkozás? Jelen vagyunk a tévés piacon? Ez mind szép, de ha egy jó anyagra bukkanok, előbújik belőlem a szerkesztő, aki valaha voltam. Az a dolgunk, hogy jó anyagokat találjunk és segítsük őket eljutni az olvasóhoz. Ennyi. Tudom fiúk, a hitelüket féltik. De hát az Angst még messze van attól, hogy kultusz legyen belőle. Mi segíthetünk eladni a cuccot, csupán erről van szó. Egy képregény akkor létezik, ha olvasható. Nem lehet az asztalfióknak készíteni, nem igaz? Bólintunk. Hiszen ez igaz. Meg ezzel a hitelességdologgal is fején találta a szöget. Ki hitte volna Baumgartnerről. Időt kérünk. Mint már annyiszor. De mindkét fél érzi, ez majdnem csak formalitás. A kézfogás elkerülhetetlen.

DISPUTA Macskakő

Érzem, hogy ez ital nélkül nem fog menni. Felállok és odalépek Jég pultjához. Megértően törölgeti a poharakat. –  Világmegváltás? Figyelek, szerzőkém, figyelek. Ilyen Jég, amikor megértő pohártörölgetés közben. A világmegváltás szót gyűlölöm talán a legjobban az összes szó közül. Ha egyetlen kérésem lehetne, hogy a magyar nyelv jövőbeni szótárából mely szó töröltessék ki, ez volna az. –  Adj inkább egy felest. –  Kitűnő a mézes barackunk. –  Mindegy, jó lesz. –  Ideges, szerzőkém, ideges? Visszaülök a jeges stampedli barackkal. –  Tehát most az következik, hogy bemegyünk Baumgartnerékhez és újra kezdjük az egészet. –  A mi görbénk szerint igen. –  Milyen a mi görbénk? –  Ilyen. Graffal azt beszéljük meg, hogy az Elektromos Szív közelében találkozunk, az épülettől egy háztömbnyire. Előtte nincs semmi dolgom, mászkálok a városban. A kedvenc antikvár sci-fi-könyveket áruló boltom előtt ácsorgok, nem messze a Móricz Zsigmond körtértől. Az Utolsó letérő sci-fi magazin régebbi számait nézegetem odabent, meg archív Galaktikákat. Baromi drágák. Lesétálok a Körtérig, ahol a tér közepén levő, ovális épületet nemrégiben renoválták, ugyanolyan ovális, csak üveg, beton és fém elegyével cserélték fel a málladozó, bauxitbeton építményt, és így olyan lett, mint egy repülő csészealj. Igazán szép, merengek el és az autók tükröződését bámulom a burkolat felületében. Elered az eső. Ki tudja honnan, de ilyenkor azonnal megjelennek az esernyőárusok az aluljárók lépcsőinél. Lemegyek az aluljáróba és felszállok a metróra a Deák téri csomópont felé. Sporthírek. Negyedik fordulójánál tart a szezon, a piros-kékek nem kezdtek rosszul, de most vereséget szenvedtek, nem működik a védelem, akárcsak a tavalyi szezonban. Drukkerként állandósul a hullámvasútélmény, ez a csapat egyszerűen nem képes egyenletesen teljesíteni. A sötét metróalagút reklámjai olyanok, mint a gyerekek pörgetős könyvei, fázisrajzok végig a falon, amelyek a metrószerelvény gyorsulásával animációvá állnak össze. Már korábban kiszúrtuk Graffal ezt itt a Kossuth és a Batthyány tér között. Hátradőltünk és néztük a pergő képeket a falon. Azon tűnődtünk, milyen történeteket lehetne így megcsinálni. –  Kéne bele egy metrószörny, hadd rettegjenek az utazók…

19

Az egyik nem Koroknai Edit

Akiknek az agyuk is másként működik „Van egy nő. Szeret. Fölhív, és a nevemet mondja: mint valami varázsszót ismételgeti a nevemet. Hónapokon át. Nem is tudom, mikor alszik. Az iker persze a falra megy, csakis azért nem jelent föl, mert olykor bele tud hallgatni a „beszélgetésünkbe”. Közben a hó elolvadt, a pocsolyák fölszáradtak (...) Tíz másodperc alatt tizenkétszer bírja kimondani a nevemet, de ez hosszú távon nem mérvadó, mert időnként iszik egy-egy korty langyos vizet. Eddig még nem szóltam bele a kagylóba, tartok tőle, hogy szörnyethalna. Vagy ki tudja, téves kapcsolás.” (Esterházy Péter: Egy nő)

Sosem ismerhetjük ki, meg, fel vagy eléggé el a nőket – mondják a férfiak. Mi viszont ismerjük magunkat. Ki, meg, fel vagy el – állítják a nők. Akik nem pusztán ránézésre mások, mint ellentétes nemû társaik. Erről beszélgettünk a „gyengébbekkel”: jegyzővel, marketingreferenssel, református lelkésszel és egy Kubából érkezett sportoló feleségével.

Nők Kustárné Almási Zsuzsanna: Sok gyülekezetben, főleg falvakban, kerek perec kijelentik, nem kell nekik női lelkész, mert nehezen fogadják el a véleményét. Viccesen mondogattuk is a teológián: mindegy, mit beszél, csak legyen jó basszushangja, bajusza és legyen 180 centiméter magas.

DISPUTA Kapualj

Hajdúné Csabai Éva: Én viszont sosem tapasztaltam hátrányát, hogy nőként pályáztam a munkahelyeimre. Persze amikor vezető állásba kerültem, rendkívül elfoglalt voltam, és élő lelkiismeret-furdalásként éltem meg, hogy vajon elég időt tudok-e a gyerekekmre fordítani.

20

Noris Tünde: A legnagyobb baj talán, hogy nálunk nincs tekintélyük a nőknek, és ebben mi is hibásak vagyunk. Ez pedig már társadalmi probléma. Ám lehet, hogy kényelmetlenség is lenne ezen változtatni. Ma már nagyon sok dolgot a pénz mozgat, és gyakran belekényszerülnek a feleségek és asszonyok vagy akár egyedülállók bizonyos szerepekbe. Ma Magyarországon egy nő egyedül nagyon nehezen boldogul. Nem szívesen tartanék ott, ahol hét éve: hogy társ nélkül nevelek egy gyereket. Kovács Zsuzsanna: Pedig ma már a házasság sokaknak nem fontos. Legalábbis ami a papírt illeti. De egyedül biztosan nagyon nehéz lehet. A munkában viszont sokszor előnyünk is van: a nők érzékenyebbek, nagyobb az empátiakészségük, jobban kom-

munikálnak, fogalmaznak. Ezért is léteznek tipikusan női foglalkozások, mint a kommunikációs szakma vagy a tolmácsolás. Férfiak H. Cs. É.: Mi mindig azért költöztünk arrébb, akár más városba is, mert én kaptam egy újabb ajánlatot, és ehhez mindig a férjemnek kellett alkalmazkodnia. Nem tudom, hogyan alakul az életem, ha ő egyszer nemet mond, így viszont könnyû dolgom volt, sőt mindig ő biztatott. Az azonban már sokszor okozott gondot, hogy a két gyerekkel gyakran kellett táppénzre mennem, előfordult, hogy ki is merítettem az adható napokat. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy egy férj ne irigykedjen, ne érezze, a felesége megelőzi őt, mert ez megkeseríti a kapcsolatot. N. T.: Sportoló feleségének lenni ebből a szempontból különös dolog. Juni mellett csak meghatározott munkát lehet végezni. Mivel a vándorlás a hivatásával jár, nekem is váltani kellett, s végül egy biztosítótársaságnál kötöttem ki. Az esküvőt Kubában tartottuk, ahol semmi sem egyszerû, így a lagzi is nagyon érdekes és kalandos volt. De előtte sosem akartam férjhez menni, úgy gondoltam, nekem ne dirigáljon senki, tökéletes férfi pedig úgysem létezik. Aztán mikor Junier jött, hirtelen úgy éreztem: tartozni akarok valakihez, és ezt meg akarom mutatni a világnak. Idővel persze sokat csiszolódtunk egymáshoz, de nem kell teljesen megváltozni, nem kell feladni magunkat. K. Zs.: A feladásról szintén ezt gondolom, hiszen a különbség is fontos. Mi a különbség? A férfiak sokszor nem mutatják ki az érzelmeiket, mert nem az a társadalmi elvárás. A nők viszont könnyebben elsírják ma-

Nők a családban, avagy ki a főnök? H. Cs. É.: Nálunk nem különül el élesen, hogy apa, anya, abból a szempontból sem, hogy a gyerekek kivel mit beszélnek meg. Persze amikor ők kirepülnek, vagyis kirepültek, azt anyaként talán nehezebb volt megélni.

ez utóbbi meg épp emiatt érzi, hogy neki ugyanolyan erősnek kell lennie, és olykor felbillen az egyensúly. Ennek és az érvényesülési, bizonyítási vágynak lehet aztán a másik véglete a szingliség. Amikor egy nő már annyira erős akar lenni, hogy nem talál olyan partnert, aki úgymond ebben fölötte áll. Egy férfi szerintem azért igenis legyen erősebb, egy nő pedig elfogadóbb. És ez nem jelenti azt, hogy kiosztott főnökszerepek lennének. Ez inkább az adott helyzetektől függ. Nők a munkában

születési helye a szabolcsi Csenger. A gimnáziumi éveket Nyíregyházán töltötte, onnan jelentkezett a teológiára. Elvégzése után egy évet még Németországban töltött ösztöndíjasként, majd a hittudományi egyetemen tanított. Ekkor született meg ma már hatéves kislánya, majd kisfia, aki most három és fél éves; hat évig maradt otthon velük. Szeptember óta az egyetemi és főiskolai református gyülekezet lelkésze.

K. Zs.: Igen, mindez mára szétesőben. Valamennyire talán még áll, hogy az asszony fogja össze a családot, a férfi pedig a pénzt viszi. Ám ez egyre inkább felborul, hiszen ma már mindenki dolgozik. Közös a pénz, a felelősség, s a férfiak is egyre inkább kiveszik részüket a házimunkából. Persze vannak tipikus női feladatok, mint a vasalás, na de én sem fogom lemosni az autót, ha nem muszáj.

K. A. Zs.: Nem tudom, mennyiben előítélet és mennyiben csak megszokás, de a női lelkészt sokan a mai napig alig fogadják el. Emiatt, és mert sokan vagyunk, egyre nehezebb elhelyezkednünk. Mivel itt is túlképzés van, már lehet válogatni, lehet férfit választani közülünk. (A lelkész ugyanis választható.) Szeptember óta az egyetemi gyülekezet lelkészeként dolgozom, s még itt is találkozom fiatalokkal, akik szerint én nem jó helyen vagyok, akik szerint nem elfogadott a női lelkész, akár a Biblia alapján. Sokan nem nézik szívesen, hogy egy nő palástot vesz fel és kiáll a szószékre, az iskolában, a katedrán viszont teljesen megszokott ez. Nekem is nagyon nehéz volt – többek között ezért is – a hat év kihagyás után viszszatérnem, ráadásul valakinek a helyére mentem. Éreztem, hogy ez a gyülekezetnek is furcsa, és eleinte én is zárkózottabb voltam. Ezt az érzést, a sokévi otthonlét utáni visszatérés bizonytalanságait a férfiak nem ismerik.

K. A. Zs.: Az a hagyományos családmodell, ami például még Kubában él, nálunk már nincs meg. Ahogyan a házasságnak is más a jelentősége, sokan úgy vélik, nem kell papír, nem kell fogadalom. Hogy a nők még mindig családot összetartó erők-e, az ma már tulajdonképpen azon múlik, van-e bennük szusz a munka után még minderre. Persze a férjeknek is nehéz manapság, hiszen már nem feltétlenül érzik, hogy mindig ők a családfők és nekik kell dönteni. Mert a feleség egyenrangú. Csakhogy

H. Cs. É.: A szakmai előmenetelemben sosem éreztem sem előnyét, sem hátrányát annak, hogy szoknyát hordok. Én szinte mindig testületekkel dolgoztam, a testületek hivatalát vezettem. Egy ilyen hivatal alapvetően szervezési feladat, rengeteg személyzeti üggyel. A szervezésre, a mindennapi munka beosztására, illetve a személyzeti dolgok rendezésére pedig szerintem alkalmasabbak a nők. Ha például végigmegyek a főutcán, szinte mindent elintézek, amit menet közben lehet.

N. T.: Amit Juni magával hozott, azt könnyû volt megszokni, mert szimpatikus felfogás. Az, ahogyan Kubában tisztelnek egy nőt, egy családot, fantasztikus. Nálunk mindez nagyon rossz vágányon van. Kubában másként nevelik a gyerekeket, s aki családban nő fel, azt valóban nevelik. Nagyobb szava van náluk egy nőnek, ő tartja össze, ő irányítja a családot. Ha a mama kiosztja, kinek mi a feladata, ott a felnőtt férfiak – férj és fiúgyermekek egyaránt – azt csinálják. Nálunk ez hiányzik, igaz, nem is tartanak úgy össze a családok manapság.

Kustárné Almási Zsuzsanna

DISPUTA Kapualj

gukat, csak azt meg hisztinek vélik. Pedig sokszor nem jó magunkban tartani az érzéseket, akkor befelé dolgozik a szervezet, és abból sok betegség is eredhet. A férfiakat ugyanakkor nevelni kell, mert nem értik a nőket, hiszen másként mûködik az agyunk. De elfogadom azt is, hogy mi – többnyire – nem tudunk vezetni. A férfiaknak jobb a térlátásuk, a tájékozódási készségük, és talán logikusabban, egyszerûbben gondolkodnak. Viszont nem értik, miért jó az, ha reggel megkérdezzük a másiktól, hogyan érzi magát.

21

N. T.: Azt gondolom az egészről, hogy a gyereknevelést mint munkát ugyanúgy figyelembe kellene vennie a társadalomnak, mint a karriert. Én tulajdonképpen a jövő nemzedékét nevelem, és senkinek sem mindegy, hogyan. K. Zs.: Sajnálom, hogy nincs elég női vezető, pedig nekünk jobb a kompromisszumkészségünk, empatikusabbak vagyunk. Lehet, attól, hogy reggel megkérdezzük a többiektől, Kovács hogy vannak, nem oldóZsudik meg semmi. De már zsanna az is jót tehet bárkinek, Ózdról ha beszélhet a problémáindult iról. Egy nő ráadásul nem útnak. csinál hatalmi kérdést a Középisdolgokból. Talán ezért is kolásként vannak olyan kevesen a egy évet Nagykállóban töltött, majd politikában.

DISPUTA Kapualj

Miskolcon tanult. Egyetemre jött Debrecenbe, ahol német–történelem szakon végzett, majd 2004-ben másoddiplomát szerzett marketing- és kommunikációs szakértő posztgraduális képzés keretében. Németből felső-, angolból középfokú nyelvvizsgával rendelkezik. Ötödéves egyetemistaként már tolmácskolt, később pedig, 2001-ben egy hirdetésre jelentkezve felvették a Cívis Ház Rt.-hez, marketingreferensnek.

22

K. A. Zs.: Visszatérve a visszatéréshez. Sok anya az otthonlét alatt végig szorong és fél, hogy nem tud majd munkába állni, mert nem lesz hol. Sokan emiatt is tologatják a gyermekvállalást, és egyáltalán nem azért, mert karrieristák. Én ennek ellenére vállaltam, de az utolsó évben már én is sokat szorongtam a jövő miatt. Annak idején szerződéssel alkalmaztak az egyetemen, ami közben lejárt. Nem tudtam, hová megyek utána vissza dolgozni, mégis fontosnak tartottam, hogy a fiammal és a lányommal is otthon töltsem a 3–3 évet. Ráadásul azért nehéz egy anyának különösen, mert a napi munka után nem mondhatja, hogy na akkor én leülök és nem fürdetem meg a gyereket vagy nem adok vacsorát. Egy háziasszony a világ minden percét el tudná hasznosan tölteni otthon, csakhogy mindezt munka mellett kell megtennie. Egyáltalán nem vagyok feminista, még csak túlzottan emancipáltnak sem tartom magam, de azt gondolom, egy nő jogosan mondja, hogy ő is ugyanannyit tanult, ő is szeretné mindezt kamatoztatni. Nők a politikában H. Cs. É.: A Megyei Jogú Városok Szövetsége Jegyzői Kollégiumának elnöke vagyok hatodik éve. Innen tudom: míg a jegyzőknek körülbelül fele nő, a 22 megyei jogú

város polgármestere közül mindössze kettő nem férfi. Talán azért, mert a jegyzőség inkább szakmaki jellegû, míg a polgármesterség politika. A férfiak pedig talán jobban belemerülnek a politikába. S vélhetően azért is kevés ezen a területen a nő, mert az emberek nem gondolják, hogy a gyengébbik nemnek ugyanolyan tekintélye lehet, mint az erősebbnek. A gazdaságban viszont létezik ellenpélda: egy eredményes üzletasszony sikerét nem tudják elvitatni. Ráadásul a politikában tulajdonképpen nincs is mérce arra, milyen vagy mi, illetve ki a sikeres nő. K. A. Zs.: Talán azért nincsenek asszonyok a politikában, mert ez felőrli az embert. Sok mindent kell elviselni, lenyelni, és erre nem biztos, hogy mi képesek vagyunk. Vállalásról és feladásról K. A. Zs.: Az én munkámban az a nehéz, hogy sokszor este kell dolgozni. Amikor a gyerekek hazaérnek az oviból, indulok a gyülekezetbe, és ezt időnként nehezményezik. Hetente kétszer-háromszor nem vagyok ott a fektetésnél, és persze a férjemre mindig számíthatok, de ez az esti „hiányzás” eleinte engem is megviselt. Mára megszoktuk, és „cserébe”, mert az emberben állandóan benne van a kompenzálás és a lelkiismeret-furdalás, szóval cserébe megpróbálom úgy intézni, hogy ilyenkor is én menjek értük oviba, és csak utána induljak a gyülekezetbe, vagy reggel én vigyem őket. N. T.: Azt gondolom, én semmiről nem mondtam le, amit sajnálnék. Amikor pedig Junihoz mentem, tudtam, mit vállalok. Kubában például nem kell semmit intézniük az embereknek, az állam mindent „rendbe rak” helyettük. Így ez itthon rám hárul. Ráadásul Juni még idegen itt, megvédeni sem tudja magát úgy, mint egy magyar. Ha én nem védeném meg az én országomban, ki tenné helyettem? De ez egyáltalán nem teher. Sőt, a gyakori költözés sem. Nekem korábban sem jelentett gondot ez: ha valahol nem éreztem jól magam, odébbálltam, akár más városba is. Ma az egész családból csak én élvezem ezt a pakolgatást, Juni, aki miatt megyünk, és a nagyfiam egyaránt utálja. Amikor hozzámentem Junihoz feleségül, tudtam, hogy sportoló és vándorolni kell majd. Találkoztam persze több olyan feleséggel, aki ezt nem bírta. Ugyanakkor ott az óriási előny, amiről alig beszélnek: hogy egy sportoló, egy rendes

K. Zs.: Előbb-utóbb – tudom – nekem is választani kell a munka és a család között, hiszen egyszerre mindent nem lehet. A család pedig nagyon fontos dolog. Nők előnyben… H. Cs. É.: A szervezés képessége, amiről már beszéltünk. Az lehet az előny, illetve a bizalom. Az, hogy megbízunk másokban, és bár persze előfordulnak melléfogások, azért ezt a bizalmat alapvetően meghálálják az emberek. Ilyen szempontból előnyös egy női főnök. N. T.: Én másra gondolok, és ez a szülésnél azért sokkal több. Másként élem meg az egészet. Sokat beszélgetünk erről a férjemmel, hogy ő mit érez, mikor egy gyereke átöleli és azt mondja, apa. Biztos, mást, mint én az anya szót hallva. K. A. Zs.: Lelki gondozói szempontból akár szerencsésebb is lehet egy nő, aki érzékenyebb és másként áll az emberekhez. Ugyanakkor a női lelkészek, ha nincsenek rákényszerülve, nem temetnek. Talán jobban megvisel minket egy ilyen szomorú esemény, ráadásul falun sokszor a temetésen mérik le a lelkészt, hiszen oda azok is elmennek, akik egyébként nem járnak templomba. Mégis nagyon fontos, hogy ne csak férfi lelkészek legyenek, hiszen például egy kórházi beteg lehet, szívesebben mondja el problémáit egy másik nemûnek. … és hátrányban H. Cs. É.: Azon a területen, ahol én dolgozom, azért tapasztalható: a nők elismertsége nem azonos a teljesítőképességükkel. A fontos, aprólékos munkákat ugyan sok esetben nők végzik, mégis, közben csak legyintenek ránk. Hogy nehezebb helyzetben lennénk? Nem tudom, a saját tapasztalataim alapján nem. De az is biztos, egy nőnek az életben általában többször is döntenie kell, mit akar, mi a fontos: a munka vagy a család, a gyerekvállalás. Ilyenkor azért nagy a kockázat, noha a gyerekek mindent feledtetnek. Mégis, egy férfinak ilyen döntést például nem kell hoznia. N. T.: Hogy nem lennénk hátrányban? De igen, csak legkevésbé sem a gyerekvállalás

miatt. Sosem éreztem azt a tiszteletet akár a munkahelyen, akár korábbi kapcsolataimnál, amilyet például a kubai nőkkel szemben látok.

Hajdúné Csabai Éva

K. Zs.: Nagy baj, hogy Debrecen a társadalom nem sejegyzője. gíti az anyákat. Mert Berettyóhiába a törekvés, kinek újfaluban van olyan gyeses ismeszülerőse, aki részmunkatett, 14 évesen került a cívisvárosidőben dolgozik? Senkiba. A Református Kolléginek. Nemrég tartottunk um diákjaként szerette meg egy egyetemi találkoDebrecent, ahová a szegedi zót, amelyen huszonhejogi egyetem, majd rövid ten vettünk részt, szinmegyei „kitérő” után, 1984ben vissza is tért. 1991-ben te valamennyien lányok. a megyei önkormányzat főNégynek volt már gyejegyzője, majd a kereskereke, miközben elmúldelmi és iparkamara titkára, tunk 30 évesek. Ma a 1999-ben pedig Debrecen gyerekvállalás egyre injegyzője lett. Ez utóbbi helyen dolgozik azóta is. Fia kább kitolódik 30 fölé, 29 éves, jogász, lánya 26 és azt látom, ilyenkor éves, tanítónő, férjezett és második gyerek általáegy kislány édesanyja. ban már nem születik, a harmadik pedig teljesen esélytelen. Pedig az én korosztályom népes korosztály, csakhogy kevés gyerekkel. Megoldást talán az jelenthetne, ha a szülő anyákat csak határozott időre pótolnák a munkahelyeken. Nőnek lenni a munka világában mindenképp nehezebb, mint férfinak, a tudományos életben pedig még inkább az. Aki a tudományos életben is előrejutott közülünk, annak vagy nem volt gyereke, vagy még férje, párja sem. Vagy zseni. K. A. Zs.: A nők talán határozatlanabbak. A családom, az ismerősök annak idején megpróbáltak lebeszélni erről a hivatásról, mondván, nem biztos, hogy felvesznek ide lányokat. Az egyetemi felvételin aztán meg is kérdezték minden lánytól, hogy mit gondol a női lelkészségről, nem fél-e tőle. Mit lehet erre felelni? Azt, hogy nem. Ám emiatt nem adta még fel senki a pályát. Sokkal inkább azért mennek el, mert ha a férj is lelkész, ott ő viszi a közösséget. A különbségről H. Cs. É.: A férfiak nem tudnak úgy élni a bizalommal – például a munkájukban, a munkatársaikkal szemben –, mint a nők. Lehet, pont ezért jobbak a politikában, mert ott a bizalomra nem lehet mindent építeni.

DISPUTA Kapualj

sportoló nem dohányzik, nem iszik, ráadásul nagyon jó példa a gyerekeknek. És még segíteni is tud, a napi két edzés között például otthon van az ebédeknél.

23

N. T.: Hordok bizonyos fiús jegyeket, de férfi nem akartam sosem lenni. Azt mondják, elég határozott és irányító típus vagyok, s ezt sokszor elítélik. Szerintük egy nő akkor nő, ha bólogat. Bizonyos helyzetekben persze ezt én is megteszem, de van saját véleményem, és ha úgy gondolom, az jó, nem szeretek attól eltérni. Juninak pedig ez talán még segítséget is jelent. Azt mondja, nélkülem nem tartana ott, ahol. Noris Tünde Kecskemétről származik. Számos helyen élt már, és sokféle munkát is végzett, legtovább mûkörmöket készített. 2000-ben ismerkedett meg mostani férjével. Jelenleg a DKSE szélső játékosa, a kubai Junier Noris feleségeként lakik Debrecenben, négy gyermek édesanyja. Eduárd nevû fia 16 éves, Ruben és Rebeka másfél éve született, míg Dorina – neve jelentése alapján is – „Isten ajándékaként” érkezett a családba.

K. Zs.: Fiúk között nőttem fel, a bátyám 8 évvel idősebb nálam, így mindig én voltam a kicsi lány, akit babusgattak. Pedig én nem babáztam, inkább fociztam, és a legjobb barátom mai napig egy fiú. Az mégsem jutott eszembe, hogy fiú szeretnék lenni. Nők a nőkről és a mozgalmakról

K. A. Zs.: Természetesen a teológián is voltak fiúk, akik lenézték, kevesebbnek tartották a lányokat. Ám ha mi vagyunk olyan intelligensek, érezzük belső értékeinket, akkor ezen könnyen átlépünk, ahogyan a szőke nős vicceken is mosolygunk. Harcosan küzdeni ezek ellen viszont fölösleges és nevetséges is.

H. Cs. É.: Nem tudom, van-e értelme ezek miatt mozgalmat szervezni. N. T.: Amíg ilyen sok a gond az országban, addig nem is ez lesz a fő téma sehol. Nekünk nőknek kellene ezzel a kérdéssel foglalkozni. K. Zs.: A különböző, feministának nevezett mozgalmaknak, mint például a NANE, szerintem pedig van értelmük. De leginkább a családon belüli erőszak elleni küzdés a fontos. Régen minden – kocsi, ház, nyaraló – a férfiak nevén volt, s a feleség ha akart, sem tudott volna kilépni a házasságból. A mi korosztályunknál ez már változik, ám még sokan nem látják, érzik ezt. Legjobb példa a házassági szerződés. Sokan ellenzik, miközben szerintem korrekt dolog. Védi az asszonyokat, akik egyedül maradnak a gyerekkel, és védi a férjeket is, akik úgymond sokat „beadtak” a házasságba, aztán egy válással akár ki is lehet őket semmizni. Lehet, kicsit feminista, de szerintem sokkal inkább jogvédő vagyok. Harcoljanak az apák a gyerek láthatásáért, ahogyan küzdjenek a környezetvédők is. K. A. Zs.: Szerintem – sajnos – ez a feminista mozgalmi vonal éppen a nőket teszi nevetségessé. Pedig a dolognak van nagyon komoly része is. El sem tudjuk képzelni, feleségek, lányok és anyák milyen helyzetekbe kerülhetnek, akár családon belül. Csak ez már nem a feminizmus része. Ez utóbbi épp a komoly dolgokat teszi komolytalanná.

Megrendelem a Debreceni Disputa kulturális-közéleti folyóiratot egy évre (12 szám) 2980 Ft-ért. Az összeg befizetéséhez címemre küldjenek postai csekket.

DISPUTA Kapualj

A megrendelő neve:. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A megrendelő címe: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

24

Bővebb felvilágosítás telefonon: (52) 422-630, e-mailen: [email protected]

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Dátum, aláírás: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kérjük, juttassa el ezt a megrendelőlapot a kiadó címére: Debreceni Disputa, Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A

 Hogyan lesz színházak

alapítója egy színész szakot végzett fiatalember?

1990-ben, a rendszerváltozás pillanatában végeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem színészszakán. Akkoriban minden egyetemen végigsöpört a forradalmi lendület. Mivel akkor már az egyetem átalakítására részletesen kidolgozott elképzeléseim voltak, több aspiráns közül végül engem választottak meg a diákönkormányzat elnökévé. Feladatunk egy új oktatási koncepció létrehozása, valamint az akkori rektori tanács leváltása volt. Váratlanul beleláttam az egyetem korábbi évtizedeinek öszszefüggéseibe. Sok megdöbbentő információt tudtam meg, számos konfl iktust szült a tevékenységünk, hiszen például a színházi vezetők jelentős részéről nekünk kellett kimondanunk, alkalmasnak tartjuk-e őket az oktatásra. A munkánk sikeresen ért véget, az össztanári értekezlet megszavazta az új szakmai koncepciót, és végül a teljes korábbi vezetőség lemondott.

 Színészi szerződést kapott az ország

akkor talán legjobb társulatában, a Katona József Színházban. Önt mégis más motiválta.

Már az egyetemen foglalkoztatott a soproni színházalapítás gondolata. Tudtam, hogy például Latinovits Zoltán is akart ott társulatot létrehozni, de a szocialista rendszer – a nyugati határ közelsége miatt – kulturális szempontból is zárt területnek minősítette a várost. A rendszerváltozás azonban új lehetőséget teremtett. 1990

késő őszén teljesen ismeretlenül megkerestem Szájer Józsefet, a város országgyűlési képviselőjét. Megígérte, hogy segít, de úgy vélte: öt éven belül aligha lesz lehetőség az önálló színház létrehozására. 1991 tavaszán az önkormányzat hivatalosan is megbízott a társulatalakítás előkészítésével. Fél évvel a beszélgetésünk után – Matuz Jánossal és Kiss Csabával – elkészítettük a teljes alapítási programot, megszereztük az állami támogatást a működésre és a rekonstrukcióra. Majd az önkormányzat megszavazta az állandó társulatú Petőfi Színház megalakulását. Az igazgatóválasztáson azonban akkoriban még kétharmados többséget kellett volna szereznünk, s mivel ez három megismételt közgyűlésen sem sikerült, a politikusok végül abban egyeztek meg, hogy a Haumann–Mikó-párost, az Arizona Színház akkori vezetőit nevezik ki. Két évvel a Szájer Józseffel való beszélgetésem után a rekonstrukció is befejeződött. Huszonöt éves fejjel színházat alapíthattam. Ez rendkívüli siker volt számomra, még ha nem is vezethettük aztán a társulat munkáját.

 S hogyan tudott mindeközben színészként teljesíteni a Katonában?

Ez a munka és a vele járó elfoglaltság hamar konfl iktust teremtett, szabadúszó lettem. Egy-két filmben fontosabb szerephez jutottam, így a Pártütőkben, A pályaudvar lovagjában és a Magyar rekviemben, de Sopron után nyilvánvaló lett számomra, hogy a színház nem csak színészként érdekel. A rendszerváltozás káoszában esélyt láttam olyan dolgok megvalósítására, amelyekre korábban nem volt lehetőség. Erre épült a soproni munkánk, és 1995-ben, a Szentivánéji álom megrendezése után ebből indultam ki a Bárka létrehozásakor is. Meggyőződésem volt, hogy a kilencvenes évek első fele alkalmas lehet a közösséget szolgáló, jelentős kulturális tettek végrehajtására is.

DISPUTA Tisztaszoba

Csányi János lassan háromnegyed éve dolgozik azon, hogy gyökeresen átalakítsa, korszerűsítse az évtizedek óta nem igazán tündöklő Csokonai Színházat. Mint a józsefvárosi Bárka Színház alapítója mondja: a debreceni modell egyben mintája lesz egy Magyarországon még nem létező színházi struktúra kiépítésének. A decemberben kinevezett új debreceni igazgatót először eddigi pályafutásáról kérdeztük.

Egy nagy távlatú látomás, azaz a debreceni színházi régió

Dombrovszky Ádám beszélget Csányi Jánossal, a debreceni Csokonai Színház új igazgatójával

5

 Holott, ahogy tudom, a Bárka is szinte végig ellenszélben vitorlázott…

Semmi sem támasztotta alá ezt a meggyőződésemet. 1994 végén a Szentivánéji álom című előadásunk kivételes sikert és ismertséget hozott számomra. Az előadás rendezője, a díszlet tervezője és apámmal részben kivitelezője voltam, új műfordítást készítettem a produkció számára, egyben teljesen új mesterember-jeleneteket írtam, elhagyva a Shakespeare által írt eredeti jeleneteket. Végül a produkció tulajdonosa is lettem, hiszen teljes nagyszülői örökségemet a létrehozásra fordítottam. Az egyik mérvadó kritikus azt írta, a kilencvenes évek talán legjelentősebb színházi előadását hoztuk étre.

 Kivételes színészekkel, akikkel később a Bárkát alapította.

DISPUTA Tisztaszoba

Ismert és akkor még teljesen ismeretlen színészekkel. Ebben és az előző előadásomban lépett életében először színpadra Szabó Győző. Kulka János és Udvaros Dorottya mellett Mucsi Zoltán és Scherer Péter itt találkoztak először, a párosukra Jancsó később négy filmet alapozott. Gazdag Tibor, Széles László, Fekete Ernő azóta mindanynyian közismert színészek. Az előadás valóban sorsfordító esemény lett mindannyiunk életében. 1995-ben úgy érez-

26

A Bárka Színház alakuló ülése

tem, a kivételes siker ismét lehetőséget teremt a színházalapításra. Olyan épület után kezdtem kutatni Budapesten, amelyből egybefüggő színházi teret hozhatunk létre. Végül a VIII. kerületben találtam egy helyet. Ebből a lepusztult tornateremből, vagyis a semmiből, a gondolatok erejéből született meg a következő években a Bárka.

 Vagyis a rendszerváltozás mégiscsak kedvezett a színházalapításnak?

A Bárka létrehozása minden negatív tendenciával szemben valósult meg. Csécsei Béla polgármester úr már az 1996-os alapítás előtt megmondta, nem támogatja az elképzelést. Úgyhogy egy polgármester ellenében kellett az önkormányzat tulajdonába kerülő színházat megalapítanom. A Bokroscsomag időszaka volt ez, amikor egy SZDSZes városvezető nyíltan kimondhatta, a VIII. kerületnek nincs szüksége színházra. Ha valaki megnézi a kerület költségvetését, láthatja, hogy alig fél százalékot költenek a kultúrára. A mai napig a Bárka a legroszszabb arányban támogatott önkormányzati színház. Két évig nem kaptunk engedélyt az átépítésre és a rekonstrukcióra, majd a közbeszerzési eljárás végén kiderült, hogy százötvenmillió forintot kell pluszban szereznem ahhoz, hogy átépíthessük a házat. Az első három évben szinte negyedévente

 A szakma hogyan viselkedett ebben a helyzetben?

Nehéz kérdés. Az igazgatói kör meghatározó része természetesen nem lelkesedett azért, hogy új színház alakuljon. Nem akarták, hogy a közös kasszából tovább osztódjon az állami támogatás. Jelentős színészeket hívtunk el, ráadásul a közönségbázisunk felépítése másutt nézőszámcsökkenést okozott. Aztán a legjobb rendezőket hiába kértük fel, nálunk nem vállaltak munkát. Karanténba kerültünk. Később, a második igazgatói periódusban, a társulatszakadás után már a kritika nagyobbik része is ellenünk fordult. Egy jól körvonalazható jelentős szakmai kör útjába kerültünk.

 A Bárkának kiváló előadásai voltak, s

maga az intézmény is üde színfolt a magyar színházi struktúrában.

Számos programot indítottunk el, amely később vált igazán szakmai tendenciává. 1997-ben még rendkívülinek számított, hogy a repertoárunk fele kortárs magyar dráma lett. Kezdettől tudatosan és rendszeresen fogadtunk be határainkon túli magyar színházakat. Az írói műhelyünkbe drámaírókat szerződtettünk. S filmrendező és zeneszerző is tagja volt a társulatnak. Lapot adtunk ki. Azóta sem sikerült a Hajónaplóhoz hasonló minőségűt létrehoznia senkinek. Könyvet publikáltunk, filmklubunk volt, irodalmi esteket rendeztünk, az ezredfordulón a színházat nem csupán színházként értelmeztük. Volt év, amikor ugyanannyi pénzt költöttünk a színházi és a kulturális programokra. Cseh Tamás életműsorozatából filmet készítettük. A második periódusban a társulat felét határainkon túli művészekből állítottuk össze. Azóta persze többen próbálják járni ezeket az utakat. Mégis, a mai napig nem tudatosodott a szakmában, milyen úttörő lépések voltak ezek.

 Létrehozott egy színházat Budapesten, amelynek előadási, művészei az elmúlt években számtalan díjat és elismerést kaptak. Mi hozta Debrecenbe?

Az eddigi pályám igazán bővelkedett a fordulatokban és felismerésekben. Az elmúlt négy év kétségbeejtő folyamata miatt 2005

őszén, tízévnyi igazgatás után végérvényesen ki kellett mondanom: nem vagyok hajlandó a vezetésemmel létrehozott színházat leépíteni. A 2002-es kormányváltás ugyanis fordulatot hozott a magyar színházak működésében is. Az addig a rendszerváltozás óta kormányoktól függetlenül szinten tartott színház-finanszírozás megroppant. Minden évben jelentős pénzt vontak el tőlünk. 2002 decemberében a Bárka Színház Csányi János váratlanul nem kapta 1966-ban született Kisnémeg a központi bérememediben. 1984-től 1986-ig segédszínész a nyíregyházi lés fedezetéhez szükséMóricz Zsigmond Színházges támogatást, amely ban. A Színház- és Filmmű2003-ban több mint 60 vészeti Egyetem elvégzémilliós szubvencióelmase után 1990-től 1991-ig a radással járt. Majdnem Katona József Színház társulatának tagja. A Soproni csődbe mentünk. 2004Petőfi Színház megalapítáben megszüntették az sában aktívan közreműköáfa-visszaigénylést, ez dik. 1993–94-ben kivételes a Bárkának 50 millió társulatával (többek között mínuszt jelentett. 2005Kulka János, Fekete Ernő, Gazdag Tibor, Mucsi Zoltán, ben csökkentették a műScherer Péter, Szabó Győző, vészeti támogatást, ez Udvaros Dorottya) létrehoztovábbi közel 20 milliza a Szentivánéji álom című ós elmaradást okozott. produkciót, mely kiemelkeEgy 400 millió forint ösdő szakmai és közönségsikert arat, több külföldi megszköltségvetésű kisszínhívás kap, és számos díjat ház nem bír el ekkora nyer. 1995-ben kezdeményeforráskieséseket. zi a józsefvárosi Bárka Szín-

 Látszott-e kiút ebből

a szorongatott helyzetből?

ház megalapítását; 2005-ig igazgatója. 2000-ben Jászaidíjat kap. 2005-ben Vidnyánszky Attilával közösen pályázatot ad be a debreceni színházi régió létrehozására és a Csokonai Színház igazgatására.

A leépülési folyamattal szemben ezért önerőből végrehajtott fejlesztést terveztünk meg. A cél az volt, hogy növeljük a Bárka befogadóképességét, ezáltal jelentősen megemeljük a saját bevételeket. 2004-ben már kimagasló, 95 százalékos volt a látogatottságunk, nyilvánvalóan sokkal több nézőt is tudtunk volna fogadni. De fejlesztésre sarkallt a Bárka hiányos infrastruktúrája is. A körülményeink alig voltak hivatásos színháznak megfelelőek. Az a stratégiai probléma is látszott ebből, hogy a budapesti színházi környezetben hoszszú távon ez a hiányosság a fejlődésünknek jelentős korlátokat szab. Ebből az öszszetett problémarendszerből való kitörést saját költségvetésből valósítottuk volna meg. Nem vártunk az önkormányzat pénzügyi támogatását, csak azt, hogy tervezett beruházási bankhitelünkhöz adjon kezességet. Már a korábbi átépítéses rekonstrukció 52 százalékának finanszírozását is

DISPUTA Tisztaszoba

létrejött egy-egy olyan helyzet, amelyben megszűnhetett volna a kezdeményezés. Ekkor azonban már egy kivételes társulat felelőssége is a vállamon volt.

27

önerőből valósítottuk meg. A koncepciót a józsefvárosi önkormányzat 2004-ben, nyár elején előzetesen jóváhagyta. Decemberre indításra készen állt a terv, ám ekkor az önkormányzat váratlanul visszalépett. 2004 folyamán olyan rosszul gazdálkodtak, hogy kiderült: az önkormányzati törvény által megszabott keretek miatt az önkormányzat már a banki kezességvállalás megadására sem képes.

 Azaz 2004 végén minden összeomlani látszott.

Az önkormányzattól nem várhattunk segítséget, az állami költségvetés csökkent, a saját erőből történő kitörésre, a romló tendenciák megállítására pedig elveszett minden esélyünk. Nekem egyéves munkám ment a semmibe. 2005 elején aztán az építészeti tervekre és a jóváhagyott előkészítő munkákra költött 30 milliót sem akarta kifizetni az önkormányzat. Vagyis a polgármester úr azért büntetett bennünket, mert meg akartuk oldani az általuk és a kormányzat által okozott problémákat. Fél évig nem utalták át az összeget. Kilátástalan és megalázó volt, ami történt. Elegem lett mindenből.

 Akkoriban már kapcsolatban volt Debre-

DISPUTA Tisztaszoba

cennel?

28

Augusztus végén érkezett az információ, hogy a kormányzat a támogatásokat 2006ban tovább csökkenti. Döntenem kellett, közöltem a színház vezetőivel, hogy nem vagyok hajlandó leépíteni, amit létrehoztam. Csak zárójelben teszem hozzá, hogy bár a támogatáscsökkentés 2006-ban valóban megtörtént, késő ősszel az Európai Unió kötelezte a magyar államot a korábban elvett áfa-visszatérítés visszaadására, így a Bárka a felszínen maradhatott. Ekkor már, és ezzel párhuzamosan, háromnegyed éve dolgoztam a debreceni új kamaraszínház szakmai terveinek vezetésén. Nyáron a kulturálisfőváros-pályázathoz készítenem kellett egy tanulmányt, amelyben elemeztem, hogy Debrecen számára milyen összetett lehetőségeket teremtene az új kamaraszínház létrehozása. Így, miközben a Bárka folytathatatlanná vált számomra, egyre komolyabb érdeklődéssel fordultam a debreceni tervek felé, arra gondolva, mennyire nagyszerű lenne megvalósítani ezt a komplex programot.

 Vidnyánszky Attilával mikor találkozott?

Régóta rokonszenvvel figyeltem őt. Amikor a kulturális főváros anyag elkészült, odaadtam neki a tanulmányt, jelezve, hogy olyan formátumú az abban felvázolt lehetőség, amelyre érdemes lenne együtt pályáznunk, és amelyet, ha támogatást kapunk, vele együtt szeretnék megvalósítani. Hamar kiderült, hogy nagyon jól értjük egymást, közösek az elveink, hasonló a gondolkodásunk. Ahogy egyre többet beszélgettünk, bizonyossá vált, hogy erős szövetséggé válhat a kapcsolatunk, amelyben kettéoszthatóak az ügyek, és amely alkalmas lehet jelentős szakmai-szellemi bázis kialakítására Debrecenben. Valamikor szeptember végén jött a kiírás, mi addigra eldöntöttük, hogy pályázunk. Miután elterjedt, hogy együtt pályázunk, többen is visszaléptek, végül nem volt ellenfelünk.

 Mondják: nagyon egymásra találtak… A debreceni színházi fejlesztés ügyében igazán egymáshoz kell vetni a vállat, mert mindez kivételes összetettségű és nagyságrendű vállalás. Háromnegyed év alatt egyetlen vitánk sem volt. Azt, hogy rendkívül tehetséges, és egyben kiváló ember, eddig is tudtam, ám hogy ennyire jól értjük egymást, azt nem lehetett előre kiszámítani. Talán összeköt minket, hogy a hasonló szakmai sorsból hasonló következtetésekre és megoldásokra jutottunk. Neki képtelen helyzetekben kellett színházat teremtenie a határon túl. Fontos célokat tűzött ki Beregszászon, és a körülmények hiánya ellenére figyelemre méltó eredményeket és minőséget ért el. Én egy kis faluból, Kisnémediből jövök minden értelmiségi háttér nélkül, és minden tapasztalható tendenciával szemben Budapesten, a szakma középpontjában alapítottam színházat. Mindketten megtanultunk küzdeni, a semmiből is eredményt csinálni. Egyidősek vagyunk, ugyanakkor indultunk, vezetőként sok hasonló élethelyzeten mentünk keresztül, s valószínűleg a minket ösztönző erők is azonosak. Úgy látom, egybefüggőek mindazok az eszmények, amelyek meghatároznak minket.

 Például? Mi a színház szerepe ma Magyarországon? Egyáltalán, a XXI. században mi a színház? Milyen funkciót kell betöltenie egy átalakuló társadalomban, Európában? Pályázatunk címe a közösség művészete. Kérdés, hogy a színház milyen meghatározó kulturális és közösségformáló erővel bírhat. De a szellemi kapcsolódásunk lebontható

Évadzáró a Csokonai Színházban

 Kritikusai szerint Ön egyedülálló abban, hogy el tud indítani egy színházat. Később aztán egyre több konfliktushelyzetbe kerül.

Mondják ezt azok, akik ellenem fordultak, aztán pedig vesztettek velem szemben. A Bárkát tíz évig vezettem. Ebből csak az első periódus volt, amely a létrehozás időszakának és rendkívüli küzdelemnek számított. A másodikban összetartó, kiváló csapat jött létre körülöttem. Alföldi Robinak, aki végül átvette tőlem a Bárkát, egyetlen munkatárson sem kellett változtatnia. Ez azért sokat elárul. Mind a két időszakban kivételesen erős társulatunk volt. Mi jellemezhet jobban egy vezetőt, mint a körülötte és általa ott lévő emberek. Persze, egy színházalapítás olyan eredmény, amit rajtam kívül senki sem tud felmutatni ebben az országban, nem tudható tehát, hogy ezt végig lehet-e csinálni kevesebb konfliktussal, egyszerűbben. Egy színház igazgatója cselekvő ember. Megmérni is a tetteiből lehet. Milyen a társulat, van-e közönség, emelkedik-e a nézettség, vannak-e szakmai sikerek, rendben van-e a gazdálkodás,

milyen értéket teremt a szellemiség. A Bárkának, amit a puszta akaratunkkal és tehetségünkkel hoztunk létre, ma hivatásos színházként stabil közönségbázisa és szakmai rangja van.

 Mi van most Debrecenben születőben? A debreceni színházi régió terve, ahogy Attila a pályázatban fogalmazott, gigantikus látomás, amelynek persze nagyon is reális alapjai vannak. Első lépésben arra vállalkoztunk, hogy egy-másfél év alatt gyökeresen átalakítjuk, korszerűsítjük a Csokonai Színházat; amely második lépésben alapot teremthet egy hatékonyabb, a Magyarországinál korszerűbb színházi struktúra kiépítéséhez. A Csokonai Színház évtizedek óta a magyar színházak utolsó harmadába tartozott, akár 15 év alatt 150 ezerről 100 ezer alá csökkent közönségbázisát, akár művészi teljesítményét és eredményeit, akár társulati erejét, akár országos szinten is a legelhanyagoltabb infrastruktúráját, akár feszültségekkel teli gazdálkodását és rendkívül alacsony saját bevételeit nézzük. Nagyon régen volt jelentős korszaka. Olyan komplex korszerűsítésre van szükség, amelynek során a művészeti erőt, a társulatot és a szakmai programot alapvetően újragondoljuk. Fejlesztjük a színház közönségkapcsolatait, átalakítjuk a bérletrendszerét, szervezeti struktúráját és létszámát, vezetői struktúráját, továbbfejlesztjük gazdasági rendszerét, megváltoztatjuk a jogi helyzetét, újjáépítjük az infrastruktúráját. Ezzel olyan szakmai bázis alapjait teremtjük meg, amelynek ki-

DISPUTA Tisztaszoba

szakmai-művészeti-esztétikai kérdésekre is. Kivételes adománynak tartom, hogy találkoztunk. Meggyőződésem, hogy minden öntörvényű személyiség, aki valamit nagyon akar, és azt meg is tudja valósítani, általában egyfajta magányra van kárhoztatva. Időnként mégis adódnak az ember életében találkozások. Ez óriási erőt adhat. Mindketten letettünk már valamit az asztalra.

29

sebb önálló egységekre, gazdasági, illetve művészi értelemben is hatékonyabb társaságokra való széttagolásával az összefogottan működő debreceni színházi régió jöhet létre. A regionális struktúra hét stratégiai elemből áll. A Csokonai Színház épületében népszínházi profilt szeretnénk kialakítani, megerősített operajátszással, operettekkel, musicalekkel, főként zenés darabokkal. 2008 tavaszára remélhetően megépül a Latinovits Színház, amely művészszínházként a próza és a tánc székhelye lehet. Önálló egységként működne a Vojtina Bábszínház is. 2007-re szeretnénk felépíteni egy új raktár- és műhelyházat. Önálló marketingcentrum foglalkozna a program- és fesztiválszervezéssel, a kommunikációval és az értékesítéssel. Az utánpótlásképzés érdekében pedig 2008-2009-re a Debreceni Egyetemmel közösen tervezzük megalapítani a Debreceni Színművészeti Akadémiát. Ezek azok az egységek, melyeket egyfajta színházi-kulturális holdingszervezet öszszefogna. Vagyis egy tagolt, erőteljes szakmai-szellemi bázist szeretnénk kialakítani. Számításaink szerint mindez – a beruházások megvalósításán túl – a városnak alig kerülne többe, mint a jelenlegi rossz hatásfokú és gyenge teljesítményt nyújtó nagyszínház.

DISPUTA Tisztaszoba

 Milyen lesz a Latinovits Színház?

30

Egy színház építése évtizedekre, sőt, évszázadokra szól, ezért szakmai koncepcióját is messzebbre tekintve, s nem csupán a jelenlegi szükségletekből érdemes levezetni. A programterv szerint létrejön benne egy kb. 350 tagú, legalább két páholysoros kamaraszínház, amelynek belső tere további különböző játszóhellyé alakítható át. Így többek között színpadából az ország legnagyobb mobilizálható színházi terét lehet majd létrehozni. Helyet kapna benne a hiányzó stúdiószínház, továbbá a Debrecen Orfeum, azaz egy pódiumszínpadi programokkal működő vendéglátóhely, amely a színház előtti és utáni polgári szórakozásnak adhat teret. Valamint a tervezett Színművészeti Akadémia néhány gyakorlóterme is ide kerülne. Programja, mint említettem, döntően művészszínházi koncepciót szolgálna, és szervezetileg önálló egységként működne, önálló vezetéssel.

Debrecenben egy új színházat építeni ma egyértelműen üzenet, a közösség összetartozásába és kulturális fejlődésébe vetett hit gyönyörű példája.

 Hosszú távon képzeli a munkát Debrecenben?

A Bárka alapításakor is azt gondoltam, hogy néhány év alatt mindent megvalósíthatunk. Nekem tetszik ez a város. A reformáció korát idézi. Akkor lehetett utoljára ilyen Debrecen. Bátor és konok, és ami a legfontosabb, fejlődésre kész. Nagyszerű embereket ismertem meg itt. Ám ezzel együtt sem gondolom, hogy könnyű lesz. Meg kell küzdeni mindenért. Össze kell fogni. Ki kell találni, mit miként lehet megvalósítani, hiszen korlátozottak az erőforrások. Hatalmas munka vár ránk. Fontos, hogy el tudjuk fogadtatni: ezek a jó megoldások. Mindez nem fog menni egy-két év alatt. Mostani terveink szerint csak a fejlesztések és beruházások megvalósítására öt év kell.

 Lehet-e már a jövő évad társulatáról beszélni?

Vidnyánszky Attila művészeti vezetővel, Kocsár Balázs zeneigazgatóval és Horváth Csaba tánctagozat-vezetővel alakítjuk ki az új társulatot. A prózai tagozathoz nyolcfős végzős csapat szerződött a színművészetiről. Emellett Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Varga Gabi, Újhelyi Kinga, Ráckevei Anna, Horváth Lajos Ottó, Hobó, Cseh Tamás és mások is már igent mondtak, de vendégművészként megállapodtunk többek között Nagy-Kálózy Eszterrel, Eperjes Károllyal, Eszenyi Enikővel, Bálint Andrással, Kulka Jánossal, Ladányi Andreával, Berecz Andrással is. A jövő évadban egészen kivételes rendezők jönnek dolgozni hozzánk. Így Tim Carroll, a londoni Globe főrendezője, Viktor Rizsakov orosz sztárrendező, Andrej Bubien, a kortárs lengyel színház kiemelkedő alakja vagy Balázs Zoltán, aki a múlt évben a legjobb fiatal európai rendező kitüntetést kapta. Egy bizonyos: Debrecenben lehetőséget látunk arra, hogy valami olyasmi történjen a színházi szakmában, ami Magyarországon, de az egész térségben is egyedülálló lehet.

elsősorban napjaink nézőpontjára koncentrálva, onnan elindulva. 2002-ben az egykori strandfürdő helyén épültél fel. Mögötted a – nem mellesleg: jelentősen alulméretezett – parkolód a néhai üres, cirkuszi területen. Ő ott állt már akkor, a szomszédos területen, a hetvenes évek közepe óta. Sok nagy (sport)csatát megért, számos koncertben volt része, az utóbbi időben már kiállításoknak is otthont adott, mégis eljött az idő, amikor már nem lehetett a város első számú csarnoka. Megváltozott körülötte a világ, már nem tudott elég embert, szurkolót, nézőt, rajongót, aktivistát, vásárlót magába fogadni, bizony, nem is mindegyik eseményre volt alkalmas, műszaki felújításra is szorult. (Emlékszem, volt úgy nagy esők idején, hogy vödröt kellett a tetőszerkezet alá akasztani, hogy az a befolyó vizet összegyűjtse.) A tornász-világbajnokság apropóján kerültél te a képbe (és a képernyőre), és nemhogy megoldódtak a méretbeli-funkcionális gondok, hanem számos új lehetőség is megnyílt, nemcsak általad, hanem föld alatti, szerves összekapcsolódásotoknak köszönhetően is: erőitek egyesítése segítségével egyedülálló lehetőséget teremtettetek a régió számára – ráadásul ő is új életet kezdhetett. Először azt mondta, nem különböztök sokban, de aztán közösen rájöttünk, hogy mégis teljesen más a külső világ, amely létrehozott benneteket és az a belső is, amelyet létrehoztatok magatokban. Ő a szocia-

„Idegen van közöttünk”

A harmadik stílusgyakorlat a sorozaton belül egy kisebb, lazább széria kezdetét is jelenti. Az egyes írások itt úgy kapcsolódnak össze, hogy Debrecen egy kisebb területére fókuszálnak, mégpedig a rendkívül forgalmas 4es főút Kassai úti szakaszára, annak is az egyetemi kampusz és sportközpont egymással határos részére. Ez a hatalmas egység a Laktanya utcától a Baksay Sándor utcáig tart több tömbnyi hosszban és mélységben, s a két felet, az egyetemit a sportostól a Zákány utca választja el. Az elmúlt évtizedek jelentős változásainak köszönhetően a terület teljes mértékben átalakult, úgy funkcióiban, mint megjelenésében, beépítésében. A régi épületek kifényesített köntöst és korszerű belső tartalmat kaptak, a számos új intézmény betelepülésével pedig a mindanynyiuk között kialakuló teljes viszonyrendszer egy addig ismeretlen egységet kezdett formálni; napjainkban valami teljesen újszerű városiasság (vagy „város a városban” jelleg) van kialakulóban, sőt, előreláthatólag a folyamat nem reked meg, még néhány évig biztosan eltart majd. A mai alkalommal egy régi-új sportkettős néhányéves tagjával, Főnix Csarnokkal beszélgetek – úgy, hogy szomszédjával, a helyiek által csak „Hódos”nak becézett régi épülettel már korábban készítettem interjút. Nem akarom most a mindenki által ismert főnixi szerencsés előzmények ismertetésével húzni az időt (feleslegesen tölteni a sorokat), inkább a mai és a régi állapotok, a mai és a régi épületek összehasonlításával és kapcsolódási pontjaival foglalkozom, bár

Bun Zoltán

Főnix Csarnok, építész: Heppes Miklós, tervadaptáció: Archiflex Stúdió Bt.; Hódos Imre-rendezvénycsarnok, építész: Kertai László, 1973

DISPUTA Árkádok

Disputális stílusgyakorlatok III. – Főnix Csarnok –

31

DISPUTA Árkádok 32

lizmus derekán épült, a korhoz és építészeti színvonalhoz képest igen magas szinten, korszerű formában, számos hazai szériában gyártott körcsarnok-típustársához képest egyedi szisztémában. Szerintem máig nagy értéket képvisel, veled vitatkozni lehetne. Sorozattermék vagy, a világon bárhol elhelyezhető és mindenhol fellelhető típuscsarnokok egyike, nem sokat teszel hozzá ahhoz, ami ma elvárható, bár katonásan megfelelsz minden szabálynak és előírásnak. Mondják, a „rendezvénycsarnok” nevű épülettípus minőségét mindenkor az határozza meg, hogy mi történik benne – nem az eseményre gondolnak, amely ott zajlik, hanem az események kereteire, a színtiszta funkcióra és a tér teremtette atmoszférára, a hogyanra. Egyszerű volt – az előcsarnokból, arra merőlegesen nyíltak a folyosók a közönségforgalmi kiszolgálófunkciókkal, és a belső szentély csak fokozatosan tárult fel a látogató előtt, előbb csak a hang, a derengő fény, majd maga a nagy tér, a kétoldali lelátókkal, és a közelséggel, a bensőséges hangulattal. Mindezt persze te is tudod, csak a kornak megfelelő átláttató eszközökkel: az előcsarnokodból majdnem az egész belső tér belátható, csak részletei maradnak feltáratlanok, így a látogató azonnal részévé válik a nagy élménynek. Transzparens vagy, belül őszinte, színes-játékos. Azt mondod, nálad mindig jó minőségű, friss a levegő, s bezzeg a szomszédban, ott ömlik be a füst az általam szentélynek nevezett térbe a szünetekben – szurkálódsz. Szabadon átalakulhatsz nézőszámnak, történésnek, nézőpont-irányításnak és -váltásnak megfelelően, ő nem, ő merev, béklyóba van kötözve, süllyesz-

tett küzdőterén alárendeli gladiátorait a kiszolgálandó közönségnek. Nálad bárki közel férkőzhet, megkaphatja a legjobb helyeket, érezheti az izzadságszagot vagy éppen a rengeteg decibelt, említetted te is, a közelséget, csak fizesse meg a pozíciót és tartsa be a szabályokat – bár az utóbbira a védőszemélyzet élőfala úgyis figyelmezteti. Vagy elbarikádozhatja magát a nagyon fontos vendég, saját páholyt bérelhet a VIPrészlegben, térben-rangban mindenki más fölött. Más a világotok, bizony, le sem tagadhatnátok. Milyen furcsa: nála eredetileg csak a fellépők voltak alárendeltek, a közönség minden része egyenrangú volt és felettük állt. Mára, a látogatók differenciálásának köszönhetően a drága emberek is lesüllyedtek a küzdőtérre, az lett az értékes pozíció, miként nálad is. Én is látom, te is látod, ő is látja, belsőd a demokrácia és a piacgazdaság tere, ahol az erősebb nyer (jó helyet), a gyengébb veszít, de nincs kizárva a játékból, sőt a transzparenciának köszönhetően be is láthat az erősebbekhez, virtuálisan egyenlőnek érezheti magát velük, miközben persze pontosan tudja, ki milyen szinten van. Múltja csak neki van, jelenetek és jövőtök azonban közös, korszerű, nemzetközi, dicső. De most már ne a háttérről beszéljünk, hanem inkább az építészetről! Nézzük meg, hogyan működsz, mi az a globális sztenderd, amelynek elemei meghatározzák egy rendezvénycsarnok funkcionális felépítését. Mert ugye: a funkció mindenek fölött. Alapvető követelmény a jó megközelíthetőség biztosítása, ez esetedben csak részben van megoldva. Abban megegyezhetünk, hogy a Kassai út tömegközlekedés és

sebben. A földszinti és első emeleti, összekapcsolódó lelátód mellett a második emeleten is van számos széksor, legfelül pedig elsősorban – szó volt már róluk – a VIP-páholyok. Szintjeid között a vertikális kapcsolatot négy, lifttel ellátott lépcsőház teremti meg, büszkén hangoztatod, veszély esetén a menekülési útvonalak füstmentesek, meg pánikzár, meg minden, sok mai követelmény, amelyet ő nem tud teljesíteni – ezt már inkább kárörvendve mondod. Én ugyan nem értem, mi ez a szurkálódás köztetek, vagy inkább részedről mi ez az ellenszenv, hiszen olyan jól megfértek egymás mellett, részben együtt éltek, hiszen még a föld alatti folyosó is összeköt benneteket belső kapcsolatot teremtve (az események között is). Neked vannak még büféid meg éttermeid, kisebb rendezvénytermeid, a szokásos nézőtéri ruhatárak, öltözők, szertárak-raktárak, méretes gépészeti helyiségek, irodák mellett. Nagy, egységes belső teredet vízszintesen tagolják a közönségforgalmi folyosók szintenkénti világító sávjai, közöttük a széksorok vonalai sűrűsödnek, felül szerkezet, technológia, eredményjelző. Mindenütt így van manapság. De kékek az ülések, sárgák a vasbeton oszlopok, kék a tető acélszerkezete, kék– sárga–fehérek a padlólapok-csempék, tutira debreceni a csarnok, nem igaz? Nem egy átlagos rendezvénytér. Mindkét beszélgetőpartneremmel – társalgásunkban valahol ezen a ponton – kénytelen-kelletlen felvetődött az építészeti típus fogalma, és ennek a vitának egy részét most is le kell írnom. Elsősorban arról folyt az eszmecsere, hogy egy ilyen kötött funkciójú (működtetésű) épület,

DISPUTA Árkádok

személygépkocsis kapcsolódás szempontjából kitűnő, ám a hozzá való belső kötődés már nincs megoldva. (Nála igen, kisebb méreténél és befogadóképességénél fogva, bár számtalanszor az ő parkolója is kicsinek bizonyult, csak egykoron még volt szabad terület, alkalmi bővülésre alkalmas göröngyös cirkusztér, ahol még meg lehetett állni.) Újabban a kettőtökhöz tartozó teljes parkolómennyiség sem bizonyul elegendőnek egy telt házas rendezvény esetén, és ezt, megerősítheted, csak tovább rontja az a járulékos forgalomszervezési probléma, hogy a kivezető, például a Kassai útra csatlakozó utak keresztmetszete és a csomópontok sem bírják el az események végeztével egyszerre rájuk zúduló gépkocsitömeget. Aztán a látogató egy hatalmas lépcsőn keresztül az első emelet magasságába emelkedik, ott vannak a főpénztárak. Mindened szimmetrikus: a formád, a szervezésed, a szerkezeted, a küzdőtered – egész világod alapvetően kiegyensúlyozott, rendezett (miként neki is, hiszen így van ez már az ókori sportterek, stadionok megépítése óta). Nálad a főszint az első emelet, nála a térszint: ott nincs emelet, így lépcső és kiemelkedés sem. Mindkettőtöknél természetesen adódik a geometriából, hogy a játék- vagy küzdőtér alsóbb szintre kerül, a bejárattól lefelé menve közelíthetik meg a nézők. Az alsó szinted teljesen flexibilis, azt mondod, minden nézőtéri széksor kihúzható-összetolható, sőt, ki is tudják vinni mindet a raktárakba. Események, nézőszám, négyzetméter, színpad, sportpadlók, sorolod a különböző paramétereket, de ezek csak számok, nem érdekelnek különö-

33

DISPUTA Árkádok 34

amelynek belső tere, közönség- és kiszolgálóforgalom-szervezése nagymértékben meg­határozott, hogyan tud megjelenni a világ bármely pontján egyéniségként. Vagy kelle egyáltalán egyedi épületet kreálni belőle, hiszen sokkal gazdaságosabb, egyszerűbb, működőképesebb – megközelítőleg – ugyanazt a csarnokot elhelyezni több helyen? És nem mindegy, mit nevezünk típusnak, építészeti típusnak, mert a fogalomnak számos értelmezése létezik (amit részben te is ismertél, meg ő is), úgyhogy közösen megpróbáltunk elhelyezni benneteket a különböző rendszerekben. Azért, hogy rájöhessünk, hogyan működik a tipológia a kortárs rendezvénytér-építészetben vagy legalábbis jelen esetben. Talán ott kezdődött a fejtegetésünk, hogy a típus és a forma fogalma milyen nagy mértékben fonódott össze az idők során, gyakorlatilag valamiféle magától értetődő igazságként vagy rendszerek egymással felcserélhető alapegységeiként. Olyan alapegységekként, amelyekre a gondolkodás vagy a tudás ráépülhetett. Talán ő mondta, hogy a típus nem más, mint konceptuális modell. Azt meg már én teszem hozzá, utólag, végig- és továbbgondolva az állítást, hogy elképzelhető (bár nincs bizonyítva): a típus vagy a forma középpontba helyezése nélkül nem létezett soha szellemi munka, képzőművészeti alkotás vagy tudományos gondolat. Ezt is csak azért írom le, mert beszélgetésünkben előrehaladva (mindkétszer) elkezdtük felsorolni a típus típusait az építészetben, amihez az

előzőek alapul szolgáltak. Persze csak ötleteink voltak, nem tudtunk, nem is akartunk teljességre törekedni, de a rendszerezést próbáltuk szem előtt tartani. Így az első, legkézenfekvőbb modell az volt, amit az építészetelmélet-írók már a 19. század óta használtak, egy konkrét és megnevezett típusfogalmat, mely az 1960-as, 70-es években jutott jelentős szerephez elsősorban a posztmodern építészeti irányzat képviselői között. A sűrű, történeti városszövetből, annak egységeiből való kiindulás talán egyedül Olaszországban működött, de jellemzően csak kis léptékben, tehát a mi szempontunkból nem lehetett releváns. Szintén nem kapcsolódik témánkhoz, de fontos megközelítést emelt ki ő: az építészeti evidenciából eredő típust. Ez maga az építészeti mű, az épület – magyaráztam később neked is –, elég csak a görög templomra gondolni, illetve annak továbbélésére, évszázadokon átívelő újrahasznosítására. Aztán rájöttünk, hogy az építészeti típusnak létezik számos szinonimája (vagy helyettesítő eszköze). Az archetípus fogalmától kezdve a neo-mozgalmak stílusértelmezésén keresztül a pszichológiából átszármazó Gestalt-képen alapuló gondolatmenetekig vagy napjaink digitális diagramjaiig mindenütt találkozunk ilyenekkel. Felvetetted azt is, hogy vannak olyan kategóriák, melyek elemeit nem típusként nevezzük meg: Palladio grafikai eszközök segítségével fogalmazta meg típuscsoportjait, mások „zsánerekben” gondolkodtak. Az utóbbi két értelmezés valamelyikében helyezhetjük el a rendezvénycsarnokot is mint műfajt, ebben megegyeztünk. Az ezredforduló multifunkcionális, szabadon alakítható óriás belső tere ez, amely ráadásul közösségi élményt nyújt. Azt mondta, igen, de erre már mások is képesek voltak korábban. Szerintem viszont azok az épületek (beleértve őt is) inkább az archetípusai, a kiinduló alapjai voltak a maiaknak. Véleményed szerint a többletet a komplexitás adja, az, ami valóban szinte mindenütt ugyanúgy működik: a sokféle funkció és technológia nagyon racionális együttműködése. A flexibilitás követelménye és a méretek mindenkor magukkal vonják a nagy fesztávú szerkezet kialakítását. Az alapozás és a felmenő szerkezetek általában vasbetonból készülnek, ez nálatok is így van. Erre kerülnek a hatalmas acéltartók: nála egy bonyolultságában egyszerű, pusztán néhány ponton feltámaszkodó, lebegő térrács (tipizált apró elemekből összeállítva). A te eseted sokkal egyszerűbb, bizonyos

is elégedetlen volt, persze nincs is mit csodálkozni rajta, az ő visszafogott formájához és őszinteségéhez képest te kívülről tobzódsz az anyagokban meg alakokban. Ő vállalja azt, ami valójában (egy szolgáltató létesítmény), de te, jóval nagyobb létedre nem tudsz fegyelmezett maradni, ahogy meg is erősíted ezt nekem, inkább azt az utat választod, hogy majdnem középületszerűen tagolódsz, sőt modern hagyományként még tükrözöd is, ami a falak mögött van. Szerinte vállalnod kellett volna nagyságodat, vagy ha nem, akkor kevésbé szándékolt, kevésbé irányított (talán arról is szó volt, hogy kevésbé görcsös) sokféleséget kellett volna felvenned. Te is tudod ezeket magadról, kissé didaktikusnak nevezed külsődet, szabadkozol felületeid merevsége, csak látszólagos játékossága miatt. De amellett is érvelsz, ellentmondva nekünk, hogy az általunk számonkért bigness, az egy nagy formaként való megvalósulás a rendezvénycsarnok-típus attribútuma lenne. És beszélgetésünkben éppen azt próbáltuk megfogalmazni, azt kerestük, mi benned az egyedi (kell-e egyáltalán egyedinek lenned), s ebből a szempontból nézve a homlokzati megformálásod valóban sajátosnak tűnik globáltársaid mellett. Kettősötök Kassai úti látványa egyenesen magával ragadó: az ő horizontális dominanciájával (a végtelen négyes főút hangsúlyozásával, viccelődtünk vele) és a te dinamikus lendületeddel (a forgalmas főúthoz való kapcsolódással, ismétled a poént te is). A látvány (érzés) pedig csak tovább fokozódik, illetve beteljesül, amikor jönnek a szurkolók, jönnek a zenerajongók, jönnek az autóra vagy lakberendezésre vágyók, és lassan mindenki megérkezik, feszült várakozással telve cigarettára gyújt a bejáratok előtt, telefonál még egyet vagy éppenséggel disputába kezd az ismerősökkel, mielőtt elkezdődne a nagy valami.

DISPUTA Árkádok

szempontból szép is, de nekem kevéssé tetsző: főtartóként rácsos szerkezetek sorakoznak egymás után, az erőjátékot követő íves alakjuk az anyag maximális kihasználását teszik lehetővé, így lehet karcsú a szerkezet. Csak amíg nálad tulajdonképpen mindegy, hogy építészetileg milyen a struktúra (mert a gyors előállítás és építés, meg a gazdaságosság volt a fő szempont létrehozásodkor), addig nála az úszó-lebegő tető lehetővé tette, hogy a külső és a belső tér között mindössze üveghártya feszüljön – kiemelve és láttatva a könnyedséget. Az már más kérdés, hogy a szerkezet, sajnos, soha nem tudott így megmutatkozni, mert egyrészt kívülről le kellett árnyékolni, de ez sem volt elég, benn sötétnek kellett lenni, így függönysor is elzárja a tekintet szabad útját. Persze, nálad ez nem probléma: belsőd teljes mértékben zárt, elvileg ott hoznak létre, olyan fényt, ahol és amilyet a benned zajló esemény éppen megkíván. És aztán beszélnünk kellett arról is, hogy a nagy belső terek (és a nagy szerkezetek) nagy építészeti tömeget és valamilyen mértékben ipari megjelenést adnak a rendezvénycsarnokoknak. Ő kicsi volt (tulajdonképpen a típuscsoportodon belül te is az vagy!), viszonylag hagyományosabb eszközökkel lehetett megformálva: a lábazatként megjelenő tömör földszint betonelemekből készült, felette meg (majdhogynem klasszikus tetőként) az üvegezett felületek találhatók. Együtt siránkozom veled, hogy építésedkor és az ő ugyanakkor történő felújítása során mindenféle pasztellszínekkel pacsmagolták össze falait, helyenként borzalmas tiri-tarka vásári látvánnyá degradálva a szépen tagolt betonfelületet. Ő is panaszkodott elcsúfítása miatt, nem értette, hogy a te viszonylag visszafogott színkezelésed mellé miért kellett őt kicsicsásítani, így mondta. De veled

35

Vaderdő Vaderdőtől Vaderd őttő től az intézményparkig Papp József DISPUTA Árkádok 6

A debreceni Nagyerdő beépülése Debrecen igen régi jelképe Európa talán legnagyobb városi erdeje, a Nagyerdő. Funkciója, szerepe és állapota folyton változott az évszázadok alatt. A régi város hatalmas területű erdőbirtokai – a 18. században 25 158 kh (14 477 ha) – a lakosság közvetlen megélhetését szolgálták. Onnan került ki az építkezések alapanyaga, benne termett a tűzrevaló, sőt a sertésmakkoltatás és gubacsszedés is mérhető jövedelmet biztosított. A lakott városhoz legközelebbi erdők közül minden bizonnyal a legismertebb az 1745 óta széles árokkal bekerített – a 18. században 2300 kh, (kb. 1324 ha) területű – Nagyerdő. Jó minőségű faállományát már Szilágyi Erzsébet korában is különleges védelem illette. Közismertsége talán abból is fakadt, hogy a Péterfia utcai városkaputól induló hadházi országút sokáig a gyöngyvirágos tölgyest szelte át nagyjából egyenes vonalban, északi irányban. (Bent a Nagyerdőben a mai gyógyszergyár helyén még ideiglenes piac is működött egyszer 1709-ben, mivel a Debrecenben dúló pestisjárvány miatt a vidéki árusok nem mertek közelebb menni a városhoz.) Az erdő faállományának védelme érdekében 1761-ben helyezték ki az országutat az erdő keleti oldalára, a mai Hadházi útra. Ugyanekkor létesítettek két zárható kaput a mai Nagyerdei körút nyomvonalán futó kimélyített védőárkon. A sorompós „kapuk” egyike a város felé, másik a pallagi puszták felé nézett. Az erdők, közöttük a Nagyerdő gazdasági hasznosításáról sokat beszélnek a korabeli írások, de egészen a 17. század végéig nyomát sem lelni pihenési célú igénybevételnek. A történelmi tények ismeretében ezen nincs mit csodálkozni. A viharos évszázadokban – mint pl. a török jelenlét alatt három hatalom közé szorulva – inkább rejtekül hasz-

nálhatta Debrecen lakossága a közeli Nagyerdőt, semmint pihenőtérként. Sétaerdő Az ősi vaderdő hagyományos rendjét a 18– 19. század fordulóján kezdte feszegetni Debrecen lakossága. A meleg nyári időben köztudottan kellemetlenül poros belvárosi levegővel szemben ma is felüdülést jelent az erdő hűvöse. A régi időkben pedig sem víz, sem fás parkok nem enyhítették az utcákon tomboló hőséget. Érthető tehát, hogy a várost ölelő sáncárok és a Nagyerdő védősánca közötti közel másfél kilométernyi sivár út ellenére a lakosság egyre többször látogatott ki a fák közé. Csokonairól is tudjuk, hogy diákjaival gyakran kirándult a kies tölgyerdő város felőli részébe. Csak idő kérdése volt, hogy az egyszerű erdei sétán túl másfajta szórakozást is igényeljenek a kilátogatók. A szabad királyi város építkezéseit, gazdálkodását felügyelő Geötz Ferenc királyi biztos 1794-ben karolta fel a közóhajt. Hivatali erejét latba vetve kezdeményezte, hogy a város utcarendezése, fásítása mellett a Nagyerdő gyakran látogatott déli részét a magisztrátus alakíttassa parkerdővé és épüljön benne egy „közönséges” (közcélú) mulatóhely. Debrecen vezetése ekkor még visszautasította a hagyományos erdőgazdálkodási gyakorlatot is erősen kifogásoló „comissarius” javaslatát, mondván: csak a kétes elemek gyülekezőhelyét teremtenék meg odakint, az erdő így is alkalmas a sétára, de egyébként sincs igazi igény az ottani mulatozásra, mert a debreceniek a kerti vagy szőlőtermelő munkával kapcsolódnak ki. Az effajta gondolkodásmód azonban nem sokáig tartotta magát. Az áttörés egyik kiváltója az volt, amikor

A nagyerdei intézménypark építészeti arculatára és vitatott parkprojektjeire – tekintettel a téma fontosságára – folyóiratunk egy késõbbi számában visszatérünk. A Szerk.

A debreceni Nagyerdő területe 1762-ben

cenben állomásozó báró Simonyi József ezredes. A bohémségéről híres huszártiszt a katonai gyakorlatozáson túl gyakorta rendezett mulatságokat a Nagyerdőben a Péterfia kapujához közelebb eső részen. Miután a kivezető út (korabeli néven „gát”) oldalait akkoriban semmi nem védte a Bellegelőn nyargaló szelektől, így száraz meleg időben hatalmas porfelhővel járt minden

DISPUTA Árkádok

az 1774-ben még külsőségi lakótelepekként kialakított ún. taxás-telkek utcáit (Kút, Nyíl, Homok stb. utcák) 1815-ben, a városárok kijjebb helyezésével bevonták a belső város területébe. Miután a Péterfia kapuja közel fél kilométerrel északabbra, az Árok utca magasságából a mai Füredi út torkolatába került, jelentősen lecsökkent a város széle és a Nagyerdő közötti távolság. A Nagyerdő városközeli részét az évtized végére már „díszkert”-nek nevezte a tanács, és a benne kialakított sétányok mellé facsemetéket, így pl. fenyőfákat is ültettek. (Ezek néhány öreg példánya még ma is létezik.) A város és az erdő összekötésére nyílegyenes „közsétány” vonalát rajzolták a tervekre. A mai Simonyi út mindkét oldalán, az „ősidők óta terméketlen” homokdombokon kb. 100–100 m telekmélységben, gyümölcs-, dísz- és konyhakerteket alakítottak ki, értékesítési célból. Az 1844-től Sétakertnek nevezett, továbbra is külsőségi településrész meglehetősen drágán kínált üdülőtelkei iránt 1830 után nőtt meg az érdeklődés. 1843-ra 41 ingatlan eladásáról tudunk. Az új birtokosok között gazdag kereskedők, elöljárók, de kollégiumi tanárok is voltak. (Közülük néhány ismert név: Simonffy Gábor, Budai Ferenc, Poroszlay Fridrik, Dr. Zsebők József.) A város polgárai mellett gyakori vendég volt az ősi erdőben a csapatával Debre-

Nagyerdei Vigadó 1867–1876 között

37

kivonulás. A gáláns tiszt éppen ezért az út két oldalára fasorok telepítését javasolta a városvezetésnek. Kérése alátámasztására pénzt is ajánlott, amit a város vezetése megköszönt, de el nem fogadott, mivel saját feladatának ismerte el a faültetést. Ennek dacára 1820–22 között mégis az óbester ültette ki huszárjaival a facsemetéket. Debrecen hálás közönsége ezért adta a sétáló útnak a „Simonyi-gát” nevet, amit átvett a hivatalos szóhasználat is. A századvégi átfogó utcanévrendezés „Simonyi út” formában örökítette az utókorra az elnevezést. A sétány mentén négy sorba kiültetett 600 db jegenye nehezen tűrte a talajt és a szárazságot, közülük igen sok hamarosan ki is pusztult. Hiányukat akácokkal pótolta a város, így hamarosan akácfasorok között

DISPUTA Árkádok

A „Felsőbb Oskola” 1867–1876 között

38

vezetett az út az erdőre. A sokat látott, kiöregedett akácokat végül 1931-ben vágták ki, és előnevelt hársfákkal ültették végig a Simonyi utat. Az első épületek A Nagyerdő első közcélú, nem erdőgazdasági létesítménye a fürdőház, vagy más néven a Nagyerdei Vigadó épülete lett. A ma is álló, sokszor átalakított, bővített házat nagyrészt Bek Pál királyi biztos állhatatosságának köszönheti Debrecen közönsége. Ő szorgalmazta, hogy a Nagyerdő kapujánál létesített bővizű artézi kútra alapozva létesítsenek fürdőházat a lakosság számára. Az udvari kamara mérnökei által 1824-ben elkészített tervek szerint 1826 őszére építette fel az Egerből idetelepült Povolny Ferenc építőmester a klasszicista stílusú vigadó és fürdőházat. A létesítményt egészen a 20. század közepéig bérbeadás útján hasznosította Debrecen szabad királyi város. A szabadságharc debreceni eseményei idején a Nagyerdő parkerdei része, a fürdő és vigadó környéke már divatos szórakozóhely volt. Az 1849-ben Debrecenbe menekült fővárosi és máshonnan érkezett jövevények is hamar felfedezték, és a nehéz viszonyok dacára egymást érték itt a vidám mulatságok. Az üdülés-pihenés mellett az oktatás színterévé 1857-től számítható az erdő és a közelében lévő területek, miután Fe-

A Nagyerdő 1900 körül

helyi eseményét, a május 16-i nagyszabású népünnepélyt a Nagyerdőben megrendezték, a sokaság már rendezett, kies villakertek között sétálhatott ki a gondozott sétányokkal díszített parkerdőbe. Debrecen lakosságának erőteljes növekedése miatt a Nagyerdő 1897-ben közvetlen határos lett a lakott várossal, miután a kertségekkel együtt a Simonyi-gát menti Sétakert is a beépíthető lakóterületek közé került. A közvetlen szomszédsági helyzetből is adódhatott, hogy végképp fellazult a vaderdő és a fürdőkert nehezen kialakított használati szabályrendje. Mind több idegen funkció került nemcsak a parkerdei részbe, hanem a gazdasági célú vaderdőbe is. Polgári lőterek, sétaterek, sportpályák mellett katonai lövöldék, nagy távú katonai lőtér, lőportorony, katonai és polgári teniszpályák is működhettek benne az erdőgazdaság létesítményei mellett. Nagyberuházások A vaderdői funkció tarthatatlanságának beismeréseként Debrecen törvényhatósági bizottsága 1911-ben hivatalosan is parkerdővé nyilvánította az idegen funkciókkal leginkább terhelt déli, 574 kh területű erdőrészt. A döntés az erdei nagyberuházások nyitányának is tekinthető. Az első nagyobb szabású épületrendszer, az Auguszta tüdőszanatórium 1913-ban mélyen az erdőben épült fel. Az ekkor már visszafordíthatatlannak látszó folyamat logikus lépése volt, hogy a régóta óhajtott debreceni egyetem elhelyezésére is a Nagyerdőből ajánlottak fel 112 hold 238 négyszögöl területet. Bár 1912-ben, a Nagyerdő területi megosztása idején még a belvárosban, a Péterfia és Nyomtató utca táján képzelték el az egyetem főépületét, és csupán az előzmények nélküli orvosképzés klinikáit gondolták az erdőben elhelyezni, a belvárosi kisajátítási problémák miatt 1913 után mégis a parkerdőt határoló körút és az azon kívüli új körút között mérték ki valamennyi egye-

DISPUTA Árkádok

renc József debreceni látogatása során a Debrecenben felállítandó „gazdászati és erdőszeti” tanintézet ügye is napirendre került. A debreceni agrár-felsőoktatás elődjeként végül 1866. október 22-én nyílt meg a „Felsőbb Oskola”. Az egyemeletes „belső” iskola a Sétakert kapujában, a korabeli Péterfia utca végén, a Ferencz-piacon épült fel. (A később kétemeletesre bővített Bem téri épületet éppen napjainkban bontották el. A kórházi főépület utcai falából egy kevés még áll az ott folyó építkezés kerítéseként.) A tanintézet gyakorló gazdasága és benne az alsófokú földműves iskola helyét a Nagyerdőn túli pallagi puszták szélén szakították ki (ez a mai lakott Pallag). A tanárok és diákok számára a Nagyerdő bemutató terület is lett, mivel azt a város teljes egészében átengedte az oktatás céljaira. Az erdőlátogató civilek mellett gyakori volt a katonák kivonulása az erdei gyakorlóterekre, a lőterekre. Ünnepnapokon a nagyerdei fürdő, a vendéglő mellett egyre több létesítmény adott szórakozási lehetőséget (polgári „lövőházak”, kávéház, télen jégpálya stb.). Az erdei park, a fürdő és vigadó szolgáltatásai iránt megnőtt érdeklődés a Simonyi-gát forgalmában is megmutatkozott. Nem csodálkozhatunk, hogy 1863-ban már omnibuszt is megérte itt üzemeltetni. A kátyús úton 1876-ban készítettek alapzatos makadám burkolatot. Ezen nyílt meg 1884. október 2-án Magyarország első gőzvontatású közúti vasútja a Petőfi téri vasúti indóház és a Nagyerdei Vigadó között. Miután a közúti vasút engedélyokiratában az esti közlekedés feltételeként a közút kivilágítását is előírták, 1885-től gázlámpák égtek a Sétakert kúriaszerű villái közötti sétányon. 1885-ben elkészült a „fürdőkert” rendezésének tervezete. Az erdészeti szakmai szabályozást is tartalmazó terv fontos célja volt, hogy szétválassza a nagyközönség által látogatott fürdőkertet a „vaderdőtől”. Török Gábor városi erdőmester tervezete nyári lakok építésére alkalmas villatelkekkel övezte a parkerdőt. Elképzeléséből három egyemeletes városi nyaraló valósult meg a mai Medgyessy sétányon a kilencvenes évekre. A bennük lévő lakásokat minden év áprilisától októberig adta bérbe a város. Bérbe adható üdülőház lett a vigadó felől álló – jelenleg átalakítás alatti –, 1836-ban már ábrázolt gerendavázas földszintes régi erdészház is, miután a Pallagi út elején felépült a mára óvodává átalakított erdőhivatali székház. 1896-ra, amikor a millenniumi ünnepségek egyik fontos

39

DISPUTA Árkádok

temi épület, sőt a botanikus kert helyét is. A debreceni egyetem 1914 szeptemberében elsőként megnyílt három fakultása (hittudomány, jog, bölcsészet) ideiglenes helyeken (Református Kollégium, Füvészkert utcai iskola, a Ferenc József úton (Piac u.) az 51. szám alatti Csanak-ház, a 26. szám alatti Dobozi-féle városi bérház stb.) kezdte meg működését. A klinikai telep megvalósítása Korb Flóris műépítész tervei szerint és művezetése mellett 1914-ben kezdődött el. Mivel a kivitelezés az I. világháború alatt is folytatódott, 1918. október 25-én részlegesen megnyílt a klinikatelep (véglegesen 1927-ben fejeződtek be az építkezések). Az orvosképzés jelentős része bent a városban más-más helyszíneken – pl. a DEMKE (Bocskai tér), a „bábaképezde” (Attila tér), a mai Bem téren a városi kórház, az Országos Tanítói Árvaház (ATOMKI) épületeiben – folyt. Az egyetem, amely 1921. június 5én felvette Tisza István nevét, több mint egy évtized múlva költözhetett végleges otthonába, a Nagyerdőbe. Az első világháborút követő nehéz gazdasági helyzet a Nagyerdőt és környékét is érintette. A Kincseshegy homokdombjaira tervezett új köztemető területét 1916ban gazdasági megfontolásból pályáztatás útján lakótelkekre osztva értékesítésre jelölte ki a város. Ennek bevételét az új helyszínen, a Nagyerdő keleti részében elképzelt erdei köztemető kialakítására kívánták fordítani. Az elképzelések tervezetét 1923ban Borsos József főmérnök és Pohl Ferenc főkertész dolgozta ki. A Nagyerdő déli felét a hadházi országúttól a Sestakertig teljes egészében kiszakították az erdészeti kezelésből. A terület legnyugatibb részét az egyetem központi épülete, körötte a tanári villák, az egyetemi sporttelep és a botanikus kert részére jelölték ki. Mellette a nagyrészt készen álló klinikatelep épületeinek rendszere zárta a Tisza István Tu-

40

A nagyerdei fürdő

dományegyetem Pallagi útig érő egységes területét. Az egyetemi városrészt az új külső körúttal (akkor Hungária, most Móricz Zsigmond krt.) választották el a megmaradt Nagyerdőtől, amelyben továbbra is szigetként működött az Auguszta szanatórium. A középső erdőrész a pihenés, sportolás, szórakozás színtere lett, ahonnan sugárutat terveztek a keleti szélen kialakítandó erdei köztemetőbe. A fejlesztés során legelőbb a parkerdőbe nem illő létesítményeket költöztették ki. A gondosan tervezett íves sétányok, a sugárút (Ady Endre út), a belső (Nagyerdei) és a külső (Hungária) körutakon belüli területek akkor még elegendőnek látszottak a civilizáció követelte igények kielégítésére. A várostervezés komplex elképzeléseinek megfelelően az egyetem központi épületét és a tervezett városi múzeum (Déri Múzeum) építési helyét az Aczél Géza főmérnök által 1912ben javasolt széles sugárút (mai Egyetem sugárút) kötötte össze. Az egyetem végleges otthonának, a központi épületnek a felépítéséről még a világháború alatt rendelkezett a szakminiszter. A romló gazdasági helyzetben azonban a megvalósítás igen sokáig késlekedett. Az épület alapkövét 1927. június 3án helyezték el, és az átadást már 1928-ra tervezték, de a módosított tervek szerinti építkezés engedélyét csak 1928. március 1-jén kapta meg a „Debreceni Tudományegyetemi építkezések művezetése”. A Korb Flóris-féle eredeti terveket a takarékosság jegyében egyszerűsíteni kellett. A tervező 1930-ban bekövetkezett halála után munkatársa, Paczó Márton építészmérnök vette át a tervezést, és átvállalta a kivitelezés műszaki felügyeletét is. A módosítással elmaradt a díszes központi kupola, az épület két végére tervezett tornyok, sőt a főépület mögötti természettudományi épület is. Az épületbelső kivitelezése – szintén a pénzhiány miatt – eléggé vontatottan haladt, így például a könyvtár olvasóterme még a 2. világháború táján is befejezetlen volt. A takarékosság ellenére is monumentális épületet 1932. május 15-én avatták fel. Az épületrendszer külső kerítését 1934-ben építették ki. A Nagyerdő másik részén, a parkerdőben tovább bővült a fürdő, miután a harmincas évek elején kiváló minőségű gyógyvízre leltek a városban. Ugyanekkor épült

fel Magyarország első stadionja is, a lőterek golyófogó dombjait felhasználva. Az addig még beépítetlen, közel 2000 kh vaderdőből az új körút északi oldalán a Pallagi út keresztezésénél a református diakonisszaotthon céljaira hasított ki a város 5 kh területet 1936-ban. 1952-ben ennek folytatásában újabb 10 holdnyi erdőterületen jelölték ki a városba telepített penicillingyár, a későbbi BIOGAL területét. A helyszín kiválasztásának legfontosabb indoka az egyetem közelsége és a tiszta erdei levegő volt… Belterületben A 2. világháborút követően, 1949-ben a belterülethez csatolták a külső körút által közrefogott parkerdőt, a tüdőszanatórium és a köztemető területével együtt. Ezzel a döntéssel szinte feltartóztathatatlan beruházási hullám kezdődött, amely napjainkban is tart. A felsőfokú intézmények területén újabb és újabb épületek valósultak meg. A kétkarúra zsugorodott Központi Egyetem – 1952-től Kossuth Lajos Tudományegyetem – intenzív fejlesztése során 1961–63-ban felépült az I-es és II-es kollégium és menza, 1969-ben az új kémiai épület. A 80-as évek végén valósult meg a meglévő kollégiumi épületek szomszédságában a 600 férőhelyes új kollégium, és az évtized végén az ökológiai intézet székháza. Az 1951-ben önállósult Orvostudományi Egyetem klinikatelepén a kollégium 1962-ben, a nővérszálló, az óvoda és bölcsőde a hetvenes évek második felében épült fel. Az orvosképzés monumentális beruházása a klinikatelepen az elméleti tömb 1970–73-ban

elkészült 11 szintes toronyháza, amely már messze az erdő lombkoronája fölé magasodik. Az ismét egyesített egyetem számára az ezredforduló újabb nagyerdei épületeket eredményezett a Móricz Zsigmond út mindkét oldalán (műveseállomás, szívsebészet, diákszállók stb.). A parkerdő beruházásai sorában az ötvenes években kialakították a Békás-tó medrét a fürdő hulladékvizére alapozva. Felépült a szabadtéri színpad, és a temetői sugárút mentén 1958–60-ban elkészült az állatkert és vidámpark. A szinte feltartóztathatatlan folyamat részeként 1961–62-ben az erdőbe telepítették a szociális otthon épületeit. A Pallagi út és a Nagyerdei körút sarkán 1961-ben felépült a termelőszövetkezeti üdülő, attól északabbra a hatalmas, háromszög alaprajzú ún. Kohász-üdülő 1965-ben, majd 1979-ben az „Új Vigadó” az új csónakázótóval. A hajdani lőterek utcájában, az Oláh Gábor utca északi oldalán a város három nagyvállalata a hetvenes évek végére sporttelepet épített. A fürdő továbbfejlesztése is folytatódott: megépült az új termálfürdő a Vigadó épülete mellett, majd napjainkban elkészült egy új fürdőkomplexum is a harmincas évek medencéinek helyén. A folyamat megállíthatatlannak látszik. Újabb és újabb épületek kerülnek a még meglévő, egyre betegebb tölgyfák közé. A viszonylagos épségű védett erdő mind északabbra szorul. A hajdani debreceni Nagyerdő a város hatalmas intézményparkjává alakult át.

DISPUTA Árkádok

A Debreceni Egyetem eredeti terve, Korb Flóris munkája 1928-ból

41

Főbírók, bírók, kalmárok, cívisek építészeti világa 1I. Pataky Emőke DISPUTA Árkádok 

Az egykori Rickl-kereskedőház és raktára, a Lábasház A gazdag kalmárcsaládok a történelmi Debrecen világi központja körül, a Német (ma Széchenyi) utcában és a piac mellett (a mai Piac utcán) telepedtek le egykoron. Az 1771-es várostérképen a 246-os számmal jelzett telket a rajta lévő házzal és bolttal együtt 1789-ben vásárolja meg Rickl Antal, egy pesti német kereskedőcsalád feje. E ház leírását és tulajdonosait Zoltay Lajos neves debreceni kutató – sajnálatosan máig kiadatlan – kéziratából azonban már az azt megelőző kétszáz évre visszamenőleg ismerjük. A régi fésűs beépítésű telken boltozatos kőház (téglaház) állott alápincézve, melynek a Rickl család előtti utolsó tulajdonosa is debreceni kalmár volt. 1795 körül a hátsó udvarban a sok áru raktározására a „depositórium”, azaz a „lábas ház” szolgált. „Rikl Úr Házáról, Magazinjáról és Portékáiról” már leltár is készül. A fűszerszámmal kereskedő család hamarosan annyira meggazdagszik, hogy újjáépíti és megnagyobbítja házát: Rickl József Zelmos 1824-ben építi meg a ma is álló emeletes házat. A „Piatz úttza” felé forduló szárnyat az alapoktól újonnan építi, míg a hátsó szárnyat – feltehetően – az eredeti ház és pincéje felhasználásával. Az eredetileg is szűkös telken álló nagy lakóház és bolt s hátul az 1815-ben átépített és kibővített Lábasház között kis udvar maradt a szekérfordulásra. Az emeletes házban boltíves lakószobák, nagy kalmárbolt, irodahelyiségek, raktárak és pincék, az udvaron óriási raktárak, szellős padlások, ólak sorakoztak zegzugos összevisszaságban, „vastáblás ablakokkal, kongó vasajtókkal, réz oroszlánfejes tölgykapuval hirdetve az ősi kalmár nagymódot…” – így áll előttünk a ház Móricz Pál leírása nyomán. Merthogy a Ricklek Debrecentől Kolozsvárig a legnagyobb gyarmatáru-kereskedők lettek.

Az új Rickl-ház építészét azonban nem ismerjük. A ház építője lehetett debreceni építőmester – talán Litsman Antal –, de pesti tervező is. Az eredeti alaprajz, metszet és homlokzat ismert, s kevés átépítés után ma is ennek megfelelő a ház alakja. A földszinten a kapualj, a bolt és az öszszes hátsó szoba, iroda és raktár csehsüvegboltozattal van fedve. A terv szerint az emeleti lakásban feltehetően fagerendás, síkmennyezet volt, ma, a felújítások után, kérdéses, voltak-e fagerendák. A kapualj lizénás, tagozatos, az üzlet boltozatait díszítő festés borította, ami az archív képeken még jól látható, sőt ma, a lehulló festékrétegek alól is előtűnik. A kapualjból és a lépcsőházból az üzletbe még a három eredeti vasajtó vezet. Az emelet rajzán hátul szabadkéményes, középpadkás konyha látható, két kemenceszájjal a két szoba felé. Ez az elrendezés teljesen megfelel a háromosztatú alföldi háztípusnak, amely Debrecen-szerte sokfelé előfordult; a belvárosi nagyházak régi magját is ez alkotta. A háromkarú lépcső háza kis kilencosztatú teret képez. A házvégben, a földszinten és az emeleten is kettős árnyékszék szerepelt a terven. Az utcai két nagyszoba mögött (a kék és zöld szoba elnevezés feltehetően a festésre vagy a berendezés huzatára vonatkozhatott) az óriási ebédlő helyezkedett el, ahol kívülfűtős megoldással három kályhát tudtak egy helyről használni. Szép vas szellőzőrácsok maradtak meg a falban. A lakás eredeti berendezése igen gazdag volt, de jelenlegi hollétéről semmi említés nincs. A kőkonzolok tartotta függőfolyosó eredeti burkolata rózsaszín, nagyméretű kemény mészkő lapokból áll. Mintás vaskorlátja díszíti az egész ház udvari traktusát.

E nagy múltú ház történetét több korabeli leírás és történelmi dokumentum, valamint a Rickl családi gyűjtemény s a család leszármazottja, a hírneves írónő, Szabó Magda regénye alapján Süli Zakar István írta meg a SZÜV megbízásából 1988-ban. Az írás – a teljes dokumentumanyaggal együtt – 1990-ben jelent meg szép kiadványban, Debrecenben. A ház történetének rövid összefoglalóját ennek felhasználásával készítettem.

„Ódon sikátorra emlékeztető, kettős udvarával Debrecen piacán, még fennáll száznegyven esztendős tömör méltóságában a Rickl nagy kalmár-dinasztia emeletes háza. Bástyás, vastag kőfalai között, hídszerű felépítménnyel ketté rekesztett várszerű udvarán az emeletes öregházba építve boltíves lakószobák, óriási kalmárbolt, irodahelyiségek, raktárak, pincék s a második udvar mélyén ólak sorakoznak zegzugos összevisszaságban, vastáblás ablakaival, kongó vasajtóikkal, a rézoroszlánfejes tölgykapuval, hirdetve az ősi kalmár nagymódot, mely itten századokra biztonságos tűzhelyet rendezett be… A pincék száraz rejtekei még illatoznak a századév óta pihentetett aszúborok zamatjától, a homokból még felénk ragyog a drága francia pezsgő aranyos kupakja, a földszint s az emeletek öblös raktáraiból még nem illant el a jó szaga a százados időkön át itt halomra rakott kincses keleti fűszerszámoknak… A nyikorgós, kanyargós lépcsőkről esténként árnyékalakok támadnak fel, sustorog a bőrkötőjük, az izmos kalmárlegények és bolti szolgák hadai – lobogó fáklyafénynél – éjfélekig rakják le, s rakják fel a mesés keleti gyarmatok hol édes, hol keserű portékáit, illatos csemegéit a hétnyolc lovas fuvarkocsikról s időnként 130–140 fuvarral is. Ha közberontott az áradás, egy-egy útszéli csárdánál, nádasok között rejtőzködő falucskában vagy pásztortanyán hetekig vesztegelt a karaván: ezért a Rickleknek, akik Debrecennek, a Felső-Tisza-vidéknek, sőt túl a Királyhágón, Kolozsvárnak is legelső, legnagyobb fűszerkereskedői, vagyis inkább gyarmatárukalmárjai voltak, minden közbejött akadályra számítással, százados időkön át teledugva kellett tartaniok a boltot, az óriási raktárakat, pincéket, szellős padlásokat. És a gondos, mindenre számító Rickleknél kalmárcégjök száznegyven esztendős fennállása alatt nem is fordult elő talán soha, hogy a nálok keresett portékákból valamikor bármi is kifogyott volna…” (Móricz Pál: A török császár boltja)

DISPUTA Árkádok

A Rickl-ház tervrajza (1823)

43

DISPUTA Árkádok

A téglaház utcai homlokzata eredetileg egyszerű, klasszicista, kőhomlokzatot utánzó vakolatdíszes munka volt, melyet széles kőpárkány koronázott. Az eredeti tervtől eltérően a kőgömbös kerékvetővel védett kő kapukeret ma félköríves, ugyanígy az üzletajtó és kirakatablak is. Az 1913-as felvételen látszik, hogy akkor egyszerűsítették a homlokzat vakolatarchitektúráját, amelyet viszont a kései felújítások részben visszaállítottak. A homlokzat eredetileg és ma is legszebb eleme a nagy tölgyfakapu, faragott díszekkel és két oroszlánfejes kopogtatóval, felül vasrácsos bevilágítóval. A fűszer-, termény- és festéküzletet, amely „igen jól ment, Bolt a Török Császárhoz néven ismerték annak idején Debrecenben” – írja Szabó Magda. A Déri Múzeum őrzi a három régi, festett cégtáblát, melyek a boltajtó és kirakat mellett függtek bekeretezve az utcai homlokzaton; a középső a fehér lovon ülő vörös fezes szultánt ábrázolta.

44

A kapualjon át vezetett az út a nagy raktárhoz, a Lábasházhoz és az istállóhoz. Az udvaron gyakran fordultak meg az áruval súlyosan megrakott szekerek és a családi hintók, ezért az út itt kővel volt kirakva; ez párját ritkította az egész városban. Mára ez eltűnt, s tégla és beton került a helyére. A Lábasház az egyetlen olyan jellegű történeti épület Debrecenben, amelyet a hajdani kereskedőházakhoz csatlakozóan, kifejezetten csak raktározás céljára használtak. Boltozatos üzlet maradt meg itt is, s igen jó állapotban a Sesztina Vasudvarban is, de raktár nem. A pincék nagy részét is raktározásra használták. (Érdekesség, hogy a kalmárlegények a falakon hagyták a festett cégjelzések próbáit.) Különálló, széles hátsó lejáratot is alakítottak a pincéhez, de ezt a legutolsó felújításnál befalazták. Az igazi szárazraktár mégis a Lábasház volt. Itt lehetett tárolni a terményeket, a nagy terű és kisebb belmagasságú emeleti teremben, amely fölött galériaszerűen, feljáróval helyezkedett el a tiszta faszerkezetű, illatos fűszerpadlás. Az udvari homlokzaton, a kosáríves kocsibeálló fölött fatáblás ablakok voltak és csigás fakonzol függött a terhek felhúzására és beemelésére. A Lábasház mellett istálló állt, hátul pedig L alakú szárny kapcsolódott hozzá (ez volt az ecetház és a tollraktár). A földszinten vasajtók és vastáblás ablakok szolgálták a betörésvédelmet. A Rickl család fénykorában megvette a szomszéd házat is, itt volt a másik üzlete, majd egy harmadikat is nyitott a Czegléd utcán. A századfordulón már gyengült kereskedő kedvük (a konkurencia is nagy volt), inkább gazdálkodtak, vidéki házaikban éltek, míg végül 1913-ban becsukták a boltot. Leszármazottaik még sokáig fenntartották a Rickl-házat, de 1951től, az államosítás után,

Ma a boltban egy harminc éve működő fotóműterem van, hátul kis üzletek, a pincében jazzklub, az emeleten az Alliance Française bérli az utcai lakást, az udvari lakásokban különböző magánbérlők élnek. Lépcsőháza eredetiben megmaradt. Mind a lakóház, mind a Lábasház jó állapotban van tehát, csak éppen műemlékes szemléletű, részletekre is jobban figyelő felújításra vár, amely teljes történelmi szépségében bontaná ki értékeit. Debrecen kalmárvilágának építészetéből áll még néhány hírneves család háza üzlettel, mint a Csanak-ház, a Sesztina Vasudvar, a Kaszanyitzky üveg-porcelán bolt és

DISPUTA Árkádok

a Rickl család utolsó sarja már az egykori mosókonyhában élt. A Rickl-házról a műemlékvédelem érthe­ tetlen módon elfelejtkezett. Pedig Kertai László építész, aki akkoriban tervezési feladatul kapta a Kistemplom körüli Révész tér rehabilitációját, már az 1970-es évek második felében felfigyelt építészeti értékeire. Újságban, rádióban felhívta rá a figyelmet, s népszerűvé tette a Lábasház elnevezést is, mely azelőtt nem volt használatos. A Rickl-házat ugyan a DIK (Debreceni Ingatlankezelő Vállalat) felújította 1983-ban, de a Lábasházat már nem tudta felvállalni, ezért úgy látszott, sorsa megpecsételődött. 1982–83-ban készítettem a műemlékvédelmi szakmérnöki diplomamunkámat, és ehhez fényképeztem Debrecen érdekes, még nem védett történelmi épületeit. A veszélyes állapotú, de még érintetlen Lábasházban – feltehetően – én készítettem az utolsó eredeti felvételeket. 1982-ben Lábon marad-e a Lábasház? címmel (talán Balogh István történész cikke volt ez a Hajdú-bihari Naplóban) felhívás született a városhoz, hogy a házzal műemléki érték van pusztulóban. 1985-ben kiadott Debrecen műemléki katasztere című könyvében Gellér Ferenc építész műemléki védettségre jelöli az egész Rickl-házat. (Érdekességként feljegyzi a családi történetek egyikét: Petőfi 1848 telén itt cserélte el kardját Rickl József nemzetőr főhadnagyéval.) A Lábasházat végül 1983-ban a SZÜV vásárolta meg, hogy számítóközpontként hasznosítsa. Az épületet ezzel gyakorlatilag megmentette, sőt azt is felvállalta, hogy eredeti formájában állítja helyre az akkor műemlék jellegűnek tartott épületet. A legnagyobb igyekezet és jószándék ellenére a Lábasház részben elvesztette érdekességeit: bizonyos homlokzati változtatások következtében belsőépítészeti értékei (pl. a nagy galériás tér) eltűntek, faszerkezeti elemei eldugva, itt-ott beleépültek az új funkció követelte rendszerbe. Szerencsére maga a „lábas” – tömegforma szépen megmaradt. 1987-ben Debrecenben – különböző okok miatt – nem született meg a történeti belváros műemléki jelentőségű területté való nyilvánítása, a belváros védelme ehelyett óriási műemléki környezetek kijelölésével jött létre. A Rickl-ház műemléki védelme elfelejtődött, a Kistemplom műemléki környezetének részeként megmaradt jelenlegi állapotában. 2001-től a város helyi védettségű épülete lett – a lakóház és a Lábasház is – 9067/1/2 számon.

45

DISPUTA Árkádok

a Rickl-fűszerkereskedés, raktárával. A két utóbbi sajnos még nem műemlék, pedig értékes, szép házak; igazán csak a műemléki védettség őrizheti meg őket biztonsággal. A Rickl család és -ház „régimódi története” ma már várostörténet, azokból az időkből, amikor a cívisvilág beköszöntével még mindig ragyogott az egykori gazdag kereskedőváros fénye. Jelenléte, városképi megjelenése, kőkeretes, rézoroszlános kapuja, kőkonzolos folyosója, belső boltozatos terei és hátsó udvarának nagy raktára, elhelyezkedése a város központjában – történelmi, emeletes, boltos házak és a Kistemplom tőszomszédságában – igazi műemléki értéke mind a városnak, mind az országnak. Szép lenne, ha a város felemelkedését szolgáló, nagyvona-

46

lú kereskedők házát emléktábla jelölné, és még szebb és méltóbb, ha egy hely- és családtörténeti emlékszoba őrizné munkásságukat akár a Csanak-, akár a Rickl-házban. De még a régi üzletekben is vitrinekben hirdethetnék történetüket. A családok leszármazottai élnek, nagy gyűjteményük van, és bizonnyal szívesen vennék elismerésüket. Szabó Magda írónő, a város díszpolgára is bizonyára örvendene a Rickl-ház és hírneve újjászületésének. Tisztelettel a város, a ház és a család iránt, magam is kiemelten javaslom e ház műemléki védettség alá helyezését. (Az archív felvételeket Hapák József készítette; megtalálhatók Süli-Zakar István A Rickl-ház történeti dokumentumai címû könyvében.)

Kongresszusi előzetes A Debreceni Disputa július–augusztusi számának témája a Debrecenben rendezendő VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus lesz. Az alábbiakban előzetest nyújtunk a kongresszus programjából.

Plenáris előadások Barna Gábor: Bányai János: Görömbei András: Kecskeméti Károly:  Seilenthal, Tõnu:  

A népi kultúra szerepe a nemzeti kultúra és a magyar identitás megszerkesztésében Hagyomány és modernitás dialógusa a kisebbségi kulturális kánonban Az irodalom szerepe a magyar nemzeti tudat alakításában A magyar történelem megértésének kulcsszava: a pluralizmus A finnugor nyelv mint a nemzeti identitás és kultúra alapja

Szimpóziumok Vallás, etnikum, tradíció Kultusz és kultikus nyelvhasználat az interkulturális (kisebbségi) identitásválasztás és identitásépítés funkciójában Xenológia: az „idegen” problematikája Nemzet és nyelv a XVIII–XIX. század fordulóján Reformáció, retorika, identitástudat a kora újkorban Anyanyelv-változatok, identitás és magyar anyanyelvi nevelés Európai egyetemközi együttműködés a hungarológiában, illetve Közös hungarológiai tantervek fejlesztése A nacionalizmus és az Európa-kép változásai Magyarországon a XIX–XX. században Névtörténet – magyarságtörténet Hol tartunk? – A nemek tudománya Magyarországon Területi és társadalmi nyelvváltozatok a történetiség fényében A magyar nyelv eredete Közép-európai kapcsolatok / Central European connections A határtalanítás programja és az újabb magyar nyelvi tervezés Kultúra – médium – irodalom Trauma és irodalom A magyar egyházi nyelvhasználat múltja és jelene Zene és identitás A magyar külpolitikai gondolkodás a XX. században Politikai rendszerek az újkori Magyarországon (1867–1990) Az impresszionizmustól a posztmodernig A magyar mint idegen nyelv Kultúratudomány Magyarságkép, identitás és magyar kulturális külpolitika a 20. században Images, Sounds and Narratives: The Poetics of Cultural and Historical Identity in Hungarian Cinema, Home and Abroad Politikai diskurzusok az államról a XIX. századi Magyarországon Interetnikus kutatások a Szerémségben A magyar identitás jelképei – szemiotikai megközelítés Önszerveződés, nemzetépítés, kisebbségvédelem a szomszéd országi magyarok körében 1918–1948 között Nemzettudat és többes kötődések Kisebbségi magyar irodalom Reformáció és identitástudat

DISPUTA Árkádok

Bartha Elek: Bányai János: Biczó Gábor: Bíró Ferenc– Debreczeni Attila: Bitskey István: Csernicskó István– Kontra Miklós: Deréky Pál: Gyáni Gábor: Hoffmann István: Joó Mária– Zsadányi Edit: Juhász Dezső: Keresztes László– Csúcs Sándor: Keserü Katalin: Kolláth AnnaPéntek János: Kulcsár Szabó Ernő– Oláh Szabolcs– Szirák Péter: Menyhért Anna: A. Molnár Ferenc: Paksa Katalin: Pritz Pál: Püski Levente: Szikszainé Nagy Irma– Szabó Zoltán: Szűcs Tibor: Tötösy de Zepetnek, Steven–Vasvari, Louise O.: Ujváry Gábor: Valkola, Jarmo: Veliky János: Klamár Zoltán: Voigt Vilmos: Szarka László: Papp Richárd: Bertha Zoltán– Márkus Béla: Imre Mihály:

47

„A szép látszat ellen”

DISPUTA Lépcsők

A szexualitás mítoszának leleplezése Elfriede Jelinek Kéj című regényében

48

Elfriede Jelinek minden prózaművében a „szép látszat ellen ír”. Ideológiai és esztétikai nézőpontját a 60-as évek szelleme, a marxizmus, a Frankfurti Iskola kritikus elmélete, különösen pedig Th. W. Adorno és a fiatal Roland Barthes munkái határozták meg. A már létező nyelvi anyagok destrukcióján és elidegenítésén alapuló szövegalkotási technikája hű marad a felvilágosodáshoz és politikai kijelentésként értelmezhető. Célja a meglévő hatalmi- és erőszakviszonyok feltárása, miközben azt próbálja meg elérni, hogy „a nyelv maga tárja fel az igazságot, így egyfajta fordulatot adva a valóságnak vagy bizonyos értelemben, tendenciát a leírásnak. Jelinek számára a (társadalmi) nem döntő jelentőségű a művészeti gyakorlatban. Megfogalmazása szerint a nőnek éppúgy nincs helye a gondolati rendszerekben és a művészetben, mint ahogy a valóságban sincs, ami azt jelenti, hogy férfipozíciót kell felvennie, ha irodalmi művet akar alkotni. Az írás mégis a szubjektummá válás lehetősége számára, amit úgy érhet el, hogy a szövegek „úrnőjévé” válik és a férfiak nyelvét saját maguk ellen fordítja. „[…] Valósággal szenvedtem tőle, hogy a hétköznapi beszédmód lépten-nyomon összekeveri egymással a Természetet meg a Történelmet”, írja Roland Barthes a Mitológiák című művében. Számára a mítosz fogalma alkalmasnak látszik, hogy magyarázatot adjon a hamis látszatokra. „A régi misztifikáció: Történelem helyett Természet” („die alte müstifikation: natur statt geschichte”) – írja Jelinek is. Az 1989-ben írt, magyar nyelven 2005-ben megjelent regénye, a Kéj is annak kísérlete, hogy a Természet és Történelem „összekeverése” mögött tetten érje az ideológiai szemfényvesztést, s leleplezze a természet és szexualitás mítoszait. Barthes mitológiaelmélete szerint „a polgári társadalomban az individuum minden pillanatban egy hamis Természetben találja magát”. Jelinek ezt a természetesnek tűnő fedőréteget próbálja láthatóvá tenni, mely – amint mondja – „mindent befed, és ragacsossá tesz” (Jelinek 1980: 56). Szövegeiben kimunkál egyfajta játékot, mely a vizuális és nyomtatott médiák mítoszképző diskurzusainak folytonos

vegyítéséből keletkezik, ahol a tévéreklámoktól egészen a klasszikus irodalomig minden megtalálható. Ezt a korábbi munkáiból (pl. Begierde&Fahrerlaubnis (Eine Pornographie), Vágy&Jogosítvány (Pornográfia), 1986) már ismert „demitologizálást”, a természet és a szexualitás mítoszainak destrukcióját, a Kéjben Jelinek következetesen folytatja, vagyis megpróbálja újrateremteni azok narratíváit. Művében az emberek egymáshoz és a természethez fűződő viszonya mindig egyfajta uralmi és birtoklási viszony, beágyazva az úr és szolga, tettes és áldozat dialektikába. A mítoszok létrehozói sikeresen leplezik a hatalmi viszonyokat, és olyan ökonómiát szuggerálnak, „mely egyszer és mindenkorra megszilárdította a hierarchiát”, így ez a rend megtévesztően „természetesnek” tűnik – olvashatjuk Barthes idézett művében. Elfriede Jelinek viszont a hatalmi viszonyokat nemcsak szociálisan érzékeli, hanem a nyelvben is, s épp ezeket igyekszik felderíteni; a torzítás és a montázsok által ugyanakkor rámutatva a beszéd- és gondolkodásmód harmonizáló hazugságaira is. Újabb szövegeiben egészen a szavak szintjéig űzi a destrukciót, ahol a neologizmusok és szókombinációk – gyakran alliterációkkal és rímekkel megtűzdelve – metaforákként és fogalmakként mutatják föl a hatalmi viszonyokat. E hatalmi viszony legmélyebbike, vagyis a nemek közti hierarchia jelenik meg a Kéjben azon diskurzusok destrukciójában, melyek ezt a hierarchiát – szublimálva vagy sem – elfedik: a katolikus vallástól a pornográfiáig, az „Énekek Énekétől” Henry Millerig. Jelinek szubverzív imitációban parodizálja a férfi obszcén diskurzusát, miközben egyúttal egy férfi szemszögből tekint a nőre. (Ennél a szövegalkotási technikánál fel sem merül az a kérdés, hogy létezik-e női nyelv az obszcén dolgok leírására.) Ha sem a társadalom, sem a művészet nem nyújt biztonságérzetet, akkor csupán a szeretet, illetve a család reménye marad menedékül: „Mert a természet nem halad, így ád halat-vadat, de ahol adódna egy kész falat, ott már, kiderül, valaki másé a lakoma joga” – olvashatjuk viszont a regény lapjain, Tandori Dezső nagy nyelvi leleményű fordításában. Ernst Bloch a Prinzip

övé az EGYETLEN: a phallus. A phallus birtoklása – a szöveg blaszfemikus metaforái által – istenhez hasonló teremtő alakká teszi. A phallus szimbolikája a férfi és női testet a nemi szervekre redukálja (nőknél az összes testnyílásra), melyek egyedül a férfi kéj szolgálatában állnak. Selyem Zsuzsa az archaizmusok és az archaikus szórendben a téma és beszédmód közötti feszült viszonyt véli felfedezni. Kéj-olvasata szerint Jelinek azt teszi, amit a nyugati keresztény teológia hosszú évszázadokon át, csak éppen fordítva: a konkrét dolgoktól való elvonatkoztatás begyakoroltatása helyett itt a nyelv elvonatkoztatásrutinját töri meg azzal, hogy olyan szituációt ír le, melyben lehetetlen „átvitt értelemben” olvasni. A mondatok szintakszisa is többnyire precízen tükrözi az aktív (a férfi) és passzív (a nő, illetve a nő egyes testrészei) használatában a szubjektum-objektum, konstellációt. Jelinek természeti képeket használ, a tájképtől a növény- és állatvilágig, a legkülönbözőbb diskurzusokban a test és érzékiség metaforáiként, és ezzel azok „természetességére” utal. A Kéjben a férfi mint hegyet mássza meg a nőt: „… ismert ösvényt jár be honi hegyein, jól ismeri a hágás minden lábhelyét. […] Turkál bozótjában, hogy végre beszállhasson […] Félre lomb, félre kis gallyak, ruhamaradványok szakadnak.” A leginkább nemi specifikumokkal bíró részek a szövegben az állathasonlatok: a nő domesztikált háziállatként, fejésre váró tehénként jelenik meg, míg a férfi vadállatként, aki a farkával csapdos. (És természetesen „párzanak”.) E „hamis” természeti képek mellett Elfriede Jelinek a civilizációból kölcsönzött képekkel is dolgozik, bár néhány helyen mindkét képszint egy mondatban jelenik meg: „Érzéseit hallja dübörgőn, közeledő expresszvonat, teste megállóhelyein és álom ásatagain átrohan” – olvashatjuk egy helyen. A nemekről alkotott képek (mint például az apa, aki az egyetlen férfi, s aki befizet „az anya takarékperselyébe”, és a nők, akik „egyszer […] majd csak tejelnek, nyugalmat fejelnek”) teszik érthetővé, hogy a házasság és prostitúció közötti különbség csak a házasság „precíz” jelentésében lelhető fel. A szerelmi kapcsolatok már rég árucserévé silányodtak, s lehetővé válik, hogy a férfi „a felesége húsboltjában vásároljon”. Az áruk általánossá vált szexualizálása az orális libidó segítségével a Kéjben a szavakkal megjelenített szexuális aktus és az evés közötti azonosságot is sejteti.

DISPUTA Lépcsők

Hoffnung [A reménység elve] című műve is, mely a hazában látja ennek a nem-elidegenedett világnak a reményét, többszörösen is destruálódik a szövegben. A vágy, hogy a szexuális aktusban megszűnjön az elidegenedés, és hogy a pásztor megtalálja nyáját – mint ahogy a regény mottójában Keresztes Szent János utópiaként ígéri −, nem teljesül. Erre utalnak Wilhelm Müller Die Winterreise [Téli utazás] című versciklusának első sorai („Idegenül költöztem be, újra idegenül költözök ki”), melyek Jelinek szövegében ebben a deformációban hangzanak el: „Michael idegenül, így szaftolva hatolt be, idegenül távozott.” A Kéjben Elfriede Jelinek elhúzza a „függönyfátylakat”, melyek mögött, s a „tulajdon fedele” alatt, játszódik a kis család, az apa, anya és a gyerek drámája. Mindig újabb és újabb módon próbálja meg a férfi elértékteleníteni a nőt: bármikor koitálni kényszeríti: „A férfi mindig készen áll, mindig örül maga magjának.” A regény főszereplői a jólétben élők köréből kerülnek ki, s a regény világában ez azt jelenti, bőven van idejük, hogy – a szöveg szavaival – „ivariparűzéssel” foglalkozzanak: „És a szent direktori pár ismét, örökismétlődve, csörtet a nemi fegyintézde mélye felé, hol megváltásért a világ minden vinnyogására nagy mód van.” A történetben a tragédia a hősnő kitörése, amikor kilép a szent családból, azaz a „nemek harcából”. A családi boldogtalanság toposzában a nő a hűtlen, ő a szerződésszegő. Az öregedő, alkoholistának nevezhető Gersti az „ő istenképmásában” és „hősében”, Michaelben egy lehetséges megváltót lát, és „nyitva áll már egy nagy, reménytelen szerelemre, mint a nyúlketrec a vágás után”– minősíti ezt a szerelmes nyitottságot a regény. Végül a férje mégis visszatartja, hogy „újból birtokba vegye”. A sokáig még névvel sem rendelkező Gertinek nincs semmije az anyagi javakon kívül, csak a teste, melyet nem ő irányít, hanem a férje. Az osztrák kortárs regény egyik provokatív vonása, hogy az igazgatónő-feleség mintha nem is létezne. Tragédia történik ugyan, de az olvasókban ez nem kelt együttérzést. Az aktus után az áldozat tettessé válik, s a nő megöli gyerekét, kinek nem is volt neve. A megváltásmítoszok, melyek a szexualitásról folytatott beszédet kísérik, Gerti és Hermann, „a szent pár” kapcsolatában nevetségessé válnak (vagy azok maradnak?). A gyárigazgató mindennel rendelkezik, amivel egy férfinak bírnia kell: van hatalma, pénze és kimeríthetetlen potenciája (a pornográf mítoszt megduplázva), és

49

DISPUTA Lépcsők

Miközben az emberek objektumokká válnak, a tárgyakból szubjektumok lesznek: „Placcra szólítják őket az árleszállító piacok, igen, mindig van különleg ajánlat. Igen, különleg kínálat voltak ők is egykor, s jövedelmük alapján választottak férjet.” A szöveg nyelvezetében az „élő” (belebt) és „élettelen” (unbelebt) szavak állandó cserélgetése egyfajta szövegalkotási technika, mellyel a Természet és Történelem „összekeverése” lepleződik le. A szöveg nyelvezete azt igazolja, hogy – amint Peter Gorsen szexuálesztétikájában (Sexualästhetik. Grenzformen der Sinnlichkeit im 20. Jahrhundert) is olvashatjuk – „a modern potenciafantázia a gép és mechanizmus ikonográfiáját” részesíti előnyben. A férfiak Jelineknél is a „kéjük kézművesei”, akik a „ivariparkamaráikban” megdolgozzák a nőket. A kukoricacsövek és répák, valamint a motor és tank metaforái újra és újra a társadalom mindennapi ismétlődéseire utalnak, amelyben az emberek és gépek között alig tapasztalható különbség. Az emberek már nem egész testként érzékelhetők, hanem szinte csak a szerveik vannak jelen, melyeket Jelinek gépi alkatrészként ír le. A testi aktus minden variációja (klasszikus, anális és orális szex, exkrementumok bevonása) – mint a pornografikus szövegekben – felsorolásszerűen állnak egymás mellett és ugyanazon struktúrával rendelkeznek: a nő szadista megerőszakolását és a nő mazochista beleegyezését feltételezik. A Kéj obszcén nyelve a harmadik világ („dirty words”) ikonográfiájával (a mocsok/ piszok és megvetés konnotációival) leple-

50

zi le a nyugati (civilizált) világ szexualitásának történetét. A szöveg blaszfemikus szóhasználatában Elfriede Jelinek ugyanakkor azt is felfedi, hogyan járult hozzá a keresztény vallás ahhoz, hogy a húsból kárhozat lett, és hogyan stabilizálta ezzel a társadalmi elnyomást. Az igazgató istenhez hasonlító apafigurájában például párhuzamot állít a vallási, társadalmi és családi erőszak között. A kiválasztott pár élete állandóan kontrasztban áll az elnyomottak életével. Különösen ezekben a részekben egy másik nyelvi szint is, mégpedig a klasszikus irodalom nyelve, Goethétől Friedrich Hölderlinen át egészen Rilkéig – fellelhető a szövegben. Elfriede Jelinek művében a jelen legmélyebb apokalipszisét teremti meg a „holnap pozitivitása nélkül” – idézhetjük Barthesot. A szövegek „úrnője” távolságtartóan keresi szubjektumstátuszát: „Már az a fallikus követelés, hogy művészetet hozzak létre és hogy e módon váljak szubjektummá, rosszullétet okoz.” mondja Jelinek a Sigrid Löfflernek adott interjúban (1989). Épp ezért leplezi le a maszkulin párbeszédek egyéni értelmezésű dekonstrukciójával a benne rejlő mítoszt, feltárva azt is, hogyan tüntet fel a sajtó, a művészet vagy a közgondolkodás „természetes”-nek egy olyan valóságot, amely, jóllehet benne élünk, minden ízében képződmény. (Elfriede Jelinek: Kéj. Budapest, Ab Ovo, 2005. Fordította Tandori Dezső) Horváth Andrea

Barthes, Roland: Mitológiák, Budapest 1983. Classen Brigitte: Im Gespräch mit Elfriede Jelinek „Das Liebesleben in der zweiten Natur” In: An.schläge 7/8 (1989) Gorsen, Peter: Sexualästhetik. Grenzformen der Sinnlichkeit im 20. Jahrhundert, Reinbek 1987. Jelinek, Elfriede: „Die endlose Unschuldigkeit (1970)”, in: E.J.: Die endlose Unschuldigkeit. Prosa-Hör­ spiel-Essay, München 1980. Jelinek, Elfriede im Gespräch mit Sigrid Löffler „Ich mag Männer nicht, aber ich bin sexuell auf sie angewiesen”, in: Profil 13 (1989).

Szemlélődés a csillagpázsiton „Így élünk mi, gyermek módra, balgatag…”

Könyvtár valamikor a kilencvenes években. A polcok mennyezetig érnek, hosszú labirintusokban kacskaringóznak a sorok. Beágyazódhatunk a könyvrengeteg valamely félreeső részébe; itt nyugodtan olvashatunk, szemlélődhetünk, míg az egész építmény csodás izgalommal vesz körül bennünket. Raktár is van valahol, oda „idegeneknek tilos a belépés”… Amikor először vettem kezembe Tóth Krisztina Síró ponyva című kötetét, lassan felelevenedett bennem e régi emlékkép, az ott olvasott kötetek izgalma, a sokat megmutató, de kincseinek összességét szemérmesen elrejtő titkok világa. Már a kötet borítója is sejtelmesen elrejti a rajta megjelenített alakok kilétét. Árnyakat látunk, talán emberi sziluetteket. Mintha egy kalapos nő és egy férfi meg még valaki… Mintha maguk is csak árnyak lennének, saját árnyékaik meghosszabbításai. Mindez pedig egy rácsos ablakon keresztül tárul elénk, hogy már magunk sem tudjuk igazán, mi, a szemlélődők kerültünk-e börtönfalak közé, vagy a bemutatott figurákat zárták kalickába. Ezen a ponton máris ellehetetlenül a (kül)világ és a fikcionális közeg szétválaszthatósága. A könyvespolcok közül leskelődő gyermek ámulatába eshetünk. Magába szippant a könyv, részeseivé válunk a történeteknek. Minden oldalon ott találjuk magunkat, és egyszerre mindenhonnan kirekesztődünk. A rácsok éppen úgy felfoghatók egy-egy könyv hasítékának is – olyan benyomást tesznek ránk, mintha egy folytatásos regény, egy ponyva fejezeteit adnák ki a képek. A verseket egymás utáni rendjükben olvasva akár egy kereknek mondható kis történetecske is kialakulhat belőlük – ahogyan erre már többen felfigyeltek a költő korábbi köteteinél is. Az erről a kötetről írott kritikákban is e kérdés került – sajnálatos módon talán túlságosan is – a középpontba. Jó példa erre Dérczi Péter olvasata.. Így fogalmazott: „Tóth Krisztina költészete általában, de különösen a Síró ponyva konkrétabban hordoz magában valamiféle történetszerűséget, a történetmondás narratív elemét mutatja, akár még olykor az epikus (néha dramatikus) megjelenítés formai-narratológiai jegyeit is.” (Dérczi Péter:

Jelenetek egy házasságból. ÉS, 48. évf. 28. sz., 26.) A kötet azonban nem csupán egy ponyvaszerű történetmondásra korlátozódik. A versek önmagukban is értelmezhetők. Szerencsére akadnak olyan olvasói is Tóth Krisztinának, akik nem elégszenek meg a költő munkájának ily szerény méltatásával… Kemsei István például „a játszó fantázia”, „a merész asszociációk” s „a finom, alig leheletnyi, ám mégis alapvetően fájdalomteli végkicsengés” alkalmazását emeli ki Tóth Krisztina költészetében. (Kemsei István: Tóth Krisztina: Árnyékember. Kortárs, 43. évf. 2. sz. 114.) Olvashatjuk tehát a kötetet „szappanoperához hasonló”, mindannyiunk által megélhető, mégis kissé eltúlzott, felnagyított „sztoriként” is, de elvonatkoztathatunk a költemények láncszerűségétől, és másodlagos szerzőként részeseivé válhatunk a mű újraalkotásának. Tóth Krisztina kötete tehát egyaránt kedves lehet mindazoknak, akik érzelmes kis olvasmányra vágynak, de azoknak sem okoz majd csalódást, akik nyelvi bravúrokra, leleményes formai megoldásokra vagy intertextuális játékokra éhesen veszik kezükbe a kötetet. A történések belső közege, a képiség megalkotása, a grammatikai viszonyok laza szerkezete egyaránt segítségünkre lehet a jelenetek belülről, mintegy szemtanúként való szemlélésében. Az Ikrek helycseréje (34.) maga is rájátszik a borítón szereplő alakok és a befogadó kapcsolatára. „Mint ikrek helycseréje a gondosan / szerkesztett filmben, ahol éjszaka / ketten ölelnek mást, külön-külön, és a sötétben elég egy pillanat, hogy új / értelmet kapjon minden”. A formai szabályok következtében létrejövő mondattörések mintha maguk is rájátszanának a történetben elénk „vetített” filmjelenetre, felidézve bennük a filmek képkockáinak vágástechnikáját, ami most a sorok végével zárja le, vetíti és építi egymásba az egymás után következő „gondolatkockákat”. A filmkockákon, avagy gondolatfoszlányokon megmutatkozó alakok viszonyának mibenléte nyitott kérdés marad. Nem lehet eldönteni például, hogy az ikrek egymástól való, a természetes születéskor bekövetkező elválasztódása minden szinten megvalósult-e, vagy továbbra is maradtak olyan összekötő kapcsok közöttük, melyek elkülöníthetetlenné

DISPUTA Lépcsők

Tóth Krisztina Síró ponyva című kötetéről

51

DISPUTA Lépcsők 52

teszik őket. Arra sem kapunk egyértelmű választ, vajon megjelenésüket a versnyelv világán belül, avagy az akusztikusságot sem nélkülöző filmben kell – illetve hogy egyáltalán kell-e – konkretizálnunk. Megmaradhatnak-e egyik vagy másik közvetítő horizontjában, avagy kívül is léphetnek azokon? Ebben a meghatározhatatlan állapotban a versnyelv materialitásán kívülre mutatva, a lejegyzettség okán kialakuló értelmezési töréspontok mediális meghosszabbítása révén létesít kapcsolatot az olvasóval úgy, hogy eltünteti a határt a szöveg belső és külső világa között. Az „élet egy nagy színház” klisészerűvé idomuló toposza itt nagyobb hangsúlyt kap az észlelési folyamatok érzékeltetésében. Feltétlenül úgy kell-e felfognunk az előttünk lüktető verssorokat, mint egy előre megírt forgatókönyv egymás után következő epizódjait? A félrehallott, félreolvasott szópárok („megvakulás”–„megalkuvás”; „élveztem”–„elvesztem”) a maguk konkrét jelenlétével eleve feszültséget okoznak az őket körülvevő szövegrészek kontextuális viszonyulásainak kialakításában. Az elértések egyrészt magukba foglalhatják a szereplők viszonyában bekövetkezett romlást is, s ezt tovább fokozza még az is, hogy magáról az „előttük lejátszódó filmről” is különbözően vélekednek („szidtam neked a filmet, hogy ne kelljen / másról beszélni. Én élveztem, felelted”). Másrészt utalhatnak a nyelv önkényességére is. A szavakhoz társított jelentések elvonatkoztathatósága bizonytalanná teszi a létrejött beszédmódokat. Esetünkben a „filmről való beszéd” akár a „másról való beszédet” is jelentheti. „A filmet szidtam, hogy ne kelljen valami mást szidnom”. A nyelv finom utalásrendszerét „meg nem értő társ” teljes leválását mutatja. A „filmet élvező másik” jelenléte azért is válik bosszantóvá, mert nem csupán a nyelvre vonatkoztathatjuk meg nem értését, hanem a szituációra is. „Élvezem a filmet – élvezem azt a mást – Nem veszek észre semmit a körülöttem zajló dolgokból, nem veszek tudomást arról, ami rossz..” A félrehallás – „de így hangzott: én elvesztem” – azt is érzékelteti, hogy a kapcsolat végleg megromlott, a társ „elveszett” társnak lenni. Emellett az ikrek az arcok egymásra vetítését, egyfajta tükörszerűséget is szimbolizálhatnak, az önmagukat a másikban feltalálni vágyó alakok szenvtelenségét, az önmagukra formált idomok és jellemek keresését és azok hiányát. Ugyanakkor előhívhatja belőlünk a Radnóti életrajzából ismert ikerségproblé-

mát, illetve ennek versbeni megjelenítését; a saját élete okán a másikét kioltó, fikcionális mozzanatokat követő önmarcangolás ábrázolását. „Te szent voltál és a fölajánlás áhitata lengett, / amikor megszülettél; az én régi napomon terhesen / zengett az ég, gyilkos nehezen szakadtam le / mint első levél az átkotnyögő keserű fáról.” (Radnóti Miklós: „És szólt és beszélt vala Káin Ábellel” G. D.-nek, bátyámnak) „Erőszakos, rút kisded voltam én, / ikreket szülő anyácska, – gyilkosod! / öcsémet halva szülted-é, / vagy élt öt percet, nem tudom, / de ott a vér és jajgatás között / úgy emeltek föl a fény felé, / akár egy győztes, kis vadállatot, / ki megmutatta már, hogy mennyit ér: / mögötte két halott.” (Radnóti Miklós: Huszonnyolc év) Az ikertárstól a halál és élet határterületére való elmozdulás irányának véletlenszerűségét itt, Tóth Krisztina költészetében láthatjuk kiteljesedni az olyan szavak – látszólag minden logikát kizáró – egymás mellé helyezésével, mint amilyen a „megalkuvás”–„megvakulás”. Az ilyen, magyarázatok nélkül maradt történések és a néhány hangban (fonémában) eltérő szavak akusztikusan vagy vizuálisan történő differenciálhatóságának bizonytalansága párbeszédbe lép egymással egy újraértelmezés során. Míg szemantikai szinten szétválás látszik megvalósulni szemeink előtt, addig az írásmód kiforrottsága, a költői megoldások elmossák a különbségeket a reális és irreális kategóriák között, ahogyan észrevétlenül megszűnik a „női” és „férfi-”szerepek elválaszthatósága is. Így az sem dönthető el teljes biztonsággal, hogy maguk az elbeszélői attitűdök női, avagy férfihanghoz köthetők-e. A kötetet keretes szerkesztésmód jellemzi. Az első, három szakaszból álló rész, a Lesz macska is a lassan elősompolygó, gyermekhangon síró macska képével készíti elő a történetet. A macska a „gyermekhangú jaj” szavával már egy új élet születését is megjeleníti. Az egymásba olvadó testek újra kezdődő ringatását egy „csukott szemmel”, álomszerűen felszabadult ígéret („hogy ott, a másik évben / lesz macska is, mert anélkül mit érne”) biztató vallomásossága zárja le. Közben a szerelem kezdetének leírását meg-megakasztják a tücskök fel-feléledő ciripelései. Már maga a megjelenési forma, a versek szerkezeti felépítése és az egy cím alá rendelt poémák sorszámozása is Szabó Lőrinc Tücsökzenéjére emlékeztet. Az ő elbeszélői eljárását ismerve eleve kétségünk támadhat, hogy a kötet egészét tekintve mennyiben lehetünk bizonyosak a

hetőségeinek végletekig terjedő kihasználásától. A költő ezekre a már ismert hangulatokra „építi rá” sajátságos képrendszerét; rendelkezik a szövegekkel. Ilyen verscím például az Őszi sanszok, melynek utolsó sorában huncutul a forrást is megjelöli a szerző: „mi ver lenn…” – egyértelmű utalás ez a kiindulási helyre, a kiejtés szerinti írásmód ráadásul tovább fokozza azt a versdallam szintjén előhívott poétikai eljárást, mely a francia szimbolistát olyannyira jellemezte. Hasonlóan provokatív megoldás figyelhető meg a Most viszik, most viszik című versben is, mely egy közismert népdalt szólaltat meg bennünk. Tragikomikus, ahogyan a férjhez menni készülő lány körüli hercehurcát humorosan ábrázoló népdal egy válófélben lévő pár huzakodását-civakodását, az értelmetlen szétválást és az emlékezés és felejtés közötti harcot próbálja előhívni. Ez a rájátszás, az emlékezés, felidézés (a népdal felismerése) és a felejtés, felejteni vágyás (a cím után nem az következik, amit várnánk) olyan kontrasztként tornyosul elénk, hogy valójában már mi magunk sem tudjuk, hogy sírjunk-e, vagy nevessünk az értelmetlen történéseken. Ugyanúgy az Elégia is József Attilát juttathatja eszünkbe: az általa (akár más verseiben) használt szavak, pillanatképek fel-felbukkannak a műben (pl. erek, varjak, peremén stb.). Az Őszi kék utolsó fejezete Arany János kapcsos könyvének, élete utolsó nagy korszakának remekeit hívhatja elő emlékezetünkből. Az őszikék „ősszel kikelt kiscsibék” jelentése azonban már a különírással is érzékelhetően eltűnik, és egyedül marad őszi szomorúságával, elmúlásával, ha úgy tetszik, az őszi „blues” hangulatával. Ebben a részben a versek – ahogyan arra Dérczy Péter írása felhívta figyelmemet – „vagy halott költőkre utalnak formai, intertextuális sugallatokkal (Arany Jánostól József Attiláig), másrészt élő, de korosodó költőtársakat (…) szólítanak meg.” Elgondolkodtató: milyen olvasási módszereket kell ezután alkalmaznunk az idézett költők munkái esetében? A Készenléti dalban, melyet Várady Szabolcsnak ajánl, például Kosztolányi Dezső Hajnali részegségének parafrázisa. Ez pedig mi más, ha nem újraértelmezési kísérlet? Ugyanígy érdekes lehet megvizsgálnunk a Varázsolás című verset is. Ez a költemény már címével is gyanút kelt olvasójában. Varázsolás – olyan ismerős ez a szó, és miért nem varázslás? Teljesen úgy hangzik, mint a Balázsolás – Babitstól… Aztán, ha a formát is szemügyre veszszük, bizony, valóban… A formai sajátsá-

DISPUTA Lépcsők

történetek önéletírás-szerűségében, illetve abban, hogy feltétlenül egyetlen, egységes történetként kell-e tekintenünk a költemények sorára, avagy az elbeszélési folyamatokból kiragadva, önálló művekként is vizsgálhatjuk őket. A tücsök megjelenése megelőlegzi a „megvakulás-megalkuvás”, „élveztem-elvesztem” félrehallásokat, félreolvasásokat. Gondoljunk csak a Tücsökzene „órás-óriás” félreértésére, vagy a „halál torkának” kevés bizonyossággal megjeleníthető metaforájára. Az első fejezetben végig ez a megjelenési forma jelenik meg. Egyedül a Balaton három jelenete kivétel ez alól, mintha csak az előző részeket megfosztották volna az utolsó soroktól. Talán ez a szerkezeti változás reagálna a Csillagpázsit utolsó strófájának utolsó szavaira: „te megőrültél, mondja, nagyot ásít. / Mért, te nem látod nőni ezt a foltot?! / Hogy mindent elborít a csillagpázsit?!” A megrövidített versek valaminek az elhallgatását, elfojtását reprezentálják. Tetten érhetők a halogatás mozzanatai. A késleltetés eszközeit alkalmazó szerző a történetben egymásba torlódó alakok valamelyikének átadja a lírai én szerepét, melynek birtokában ez a figura az idő megállítására tesz majd erőtlen kísérletet. „Nem akartam, hogy ősz legyen megint” – a versek mindegyike ezzel a leírással kezdődik. A kötet egészén megfigyelhető a „felejtés” mnemotechnikai eljárásainak segítségül hívása. Sokszor találkozunk „egyértelműnek tekinthető idézetekkel” a textusokban (pl. a Varázsolás soraiban), az esetek nagy részében azonban csak ismerős, félig-meddig azonosítható töredékekről vagy hangulatában, stílusában bizonyos szerzőkre emlékeztető, de nem konkretizálható szövegrészletekről beszélhetünk. Például a „mélyzöld színű hullámmal dob a partra” talán Nagy Lászlóra utalhat, vagy a „nyugágy”, majd ugyanabban a versszakban a „valamit egyszer úgyis itt felejtünk” ismerős lehet Pilinszky Apokrifjából („egy kinnfeledett nyugágy”). Sokszor a címek kalauzolnak el már ismerős világokba, olykor viszont pórul jár az az olvasó, aki teljességgel bízik a szemantikai azonosságban. Ezek a versek gyakran valóban megőriznek ugyan valamit „származási helyükből”, azonban jelentésük azáltal meg is változik, hogy az adaptáció az esetek többségében nem tekinthető teljes megfeleltethetőségnek. Tóth Krisztina versei ugyan függnek azoktól a közegektől, ahonnan kiindultak, a címek, formák, szavak, stílusok „importálása” azonban nem mentes némi önkényességtől és a költői virtuozitás le-

53

gok is a jól ismert verset tárják elénk. Mind a sorok hosszúsága, mind a szótagszámok megegyeznek Babits versével. A cím alatt pedig ez áll: Simon Balázsnak, emlékül. Itt a megszólított Balázs, Simon Balázs, a költő. Simon Balázs 1966-ban született, és hosszú, fájdalmas betegség (agydaganat) következtében igen fiatalon, 2001-ben meghalt. A sokat szenvedett költő a halál közelségét először édesanyja elvesztésével érezhette meg, mikor maga is már betegágyon feküdt. A halál szorongató közelségét a Babits által megfogalmazott formánál tisztábban aligha lehetne elképzelni. A vallási témához erősen kötődő nagy előd idézett soraira építő költeményében azért válik a katarikus hatás hangsúlyozhatóvá, mert ismerve Simon Balázs betegségét és hasonlóan elkötelezett vallásosságát, könnyen felfedezhetjük a két költő közötti párhuzamot. Továbbá a Babits-vers Szent Balázshoz való odafordulása után a Simon Balázsra reflektáló beszéd is magasztosabbá válik. Ugyanakkor a babitsi Szent Balázs profanizációja is megtörténik. Ez azért is lényeges, mert Simon Balázs költészetére nagyon jellemző az egyszerűség, a „földhöz közeli”, tárgyias írásmód. Ő úgy fogalmazott, olyan kultúrára volt szüksége, „aminek van élő val-

lása. Meggyőződésem szerint ez számunkra vagy a kereszténység, vagy a zsidóság. … a Minervában az antikvitás reménytelen szerelmeseként sóvárogtam … ezt a kultúrsóvárgást a zsidó valláshoz és persze az istenhithez való közelférkőzésben tudtam feloldani. Mindez óhatatlanul visszahatott a költészetemre.” A halál érzékeltetése olyan finom vonásokkal van átszőve a szerelem végleg menthetetlenné váló állapotával, hogy egyetlen képbe sűrítve egyszerre találkozik össze az élet elmúlása az érzelmek végzetszerűségével. „Egy különősz / járt erre, májusi vihar, / és mindent viszszavett, a nyitott ablakot / bevágta, repedt üveget / hagyott csak, visszavett mindent a holt idő”. A kötet záróverse, Az egérről felidézi az első oldalak „macskavárását” – „(régen elveszett az a macska is)” – az ígéretek egyetlen mozzanatba sűrűsödnek össze a macska kitörölhetetlen lábnyomában, az emlékezetben. (Tóth Krisztina: Síró ponyva. Versek, 2000– 2003. Magvatő Könyvkiadó, Budapest, 2004. 72 oldal, 1290 Ft) Antali Edit Szilvia

Homo( )eroticus, avagy Ganümédesz buszozik

DISPUTA Lépcsők

„ebben a városban gyönyörűnek találják azt is, ha a férfiak fiúkat szeretnek, s azt is, ha a fiúk kedvesen fogadják a férfiak szerelmét” (Platón: A lakoma)

54

Kicsiny kötet, elfér a kabátom zsebében, s a beleragasztott műszál könyvjelző mindig megmutatja, merre tovább. A borítón egy arc nélküli férfi felsőteste, a mellbimbói között mellkasát egy kéz érinti. A sajátja? Vagy egy másik férfi keze? Merthogy férfikéz az is… A kép felett pedig ez áll: Férfiak. A könyv pedig nem más, mint Gerevich András második verseskötete, mely számos szempontból figyelemre méltó olvasmány. Páratlan, magányos könyv ez, hiszen olyan témát feszeget, gyűröget, mely lassú, nehézkes léptekkel (v)eszi bele magát, nem csupán a magyar irodalomba, de még a társadalmi-kulturális köztudatba is. A kötet alapszólama a homoerotikus vonzódás, az

azonos neműek egymás iránti szenvedélyei alapján szerveződik, ráadásul oly módon, hogy következetesen kutat egy lehetséges nyelv, egy potenciális (ön)artikulációs forma után. Az én ilyetén kifejeződésének azonban minden esetben része a szexualitás is, csakúgy, mint a vágy, a gyönyör, melyről szabad és kell is beszélni, írni. Talán ezért érezheti az olvasó, hogy a versek már-már kínosan tárgyilagosak, mintha önlegitimitásuk zálogát hordoznák ebben a megfeszített tényszerűségben. A szerelemnek ez a nyelve tehát tapogatózás, az ismeretlenben való óvatos és néhol tétova motoszkálás, mintha egy idegen (férfi) testét kellene feltérképezni. A keresés, a bolyongás motívuma azonban nem korlátozódik csupán a lehetséges szerelmes grammatika utáni kutatásra, hiszen ugyanakkor egy potenciális (homo)erotikus identitás felfedésére is kí-

ciklusok előtt megjelenő nyitóvers analitikus figurája adja. A Temető című vers szimbolikus alakja halott, az analízis, melyet valaha ő irányított, átalakul terápiás írássá, ahol már ő maga, az analitikus is részévé válik az analízisnek. Az idősebb férfi szerelmének megvallása is tehát a vallomás, az analízis folyamatának begyűrűzéseként hat, (újfent) mitológiai homályba mosva a homoerotikus vonzódás lehetséges kezdeteinek feltárását, olyannyira, hogy a vers záró része is egy tulajdonképpeni „rossz álom”: a szerelmétől éppen hazainduló fiatal férfi, a lírai én eltéved saját énje mitikus labirintusában, hiszen, ahogyan írja: „rájövök, hogy nem vihet haza, / mert elfelejtem, hogy hol lakom, / mert ismeretlen lesz a város, / mert már nem is élnek benne emberek”. Ezzel a felütéssel a verseskötet a már fentebb említett pozíció-, identitás- és hangkeresés folyamatának az útvesztőiben megkezdi bolyongását, mintegy átallegorizálva ezzel a város, a tömegközlekedés, de még az egyén testének potenciális mobilitását is. A stroboszkóp fényénél megvilágított ultramodern Odüsszeia megindul, s az olvasó zavartan próbál szembenézni az egyre inkább realizálódó ténnyel, hogy ez egy olyan kutatás, kaland, amelynek a végkimenetele egyáltalán nem kecsegtet biztos vagy éppen biztató eredménnyel. A további ciklusok akár variációknak is tekinthetők ugyanerre a témára, hiszen egyfelől szeretők lajstroma, akikhez hol egy kellemes emlék, hol a csalódás, hol pedig a düh emléke kötődik; másfelől különböző világok, országok emléktérképe. A második ciklus a „Szeretők” címet viseli. Kezdőversének (Mediterrán) központi témája a szexuális aktus maga, s ezt oly módon allegorizálja, hogy a szeretők, a testek feloldódnak egy gyönyörtengerben, ahol a képek folytonos változása a vágy tárgyának folyamatos poétikai transzformációjával is együtt jár, nem kis mértékben összezavarva, sőt megtörve az allegória végleges kirögzítésének folyamatát. A testek összeolvadása, az erotikus szenvedély bizarr képben éri el tetőpontját: „szörnyet / tépkednek a vízen a sirályok: / saját testét rágja és eszi”. A szexuális aktusnak ilyen formájú reprezentációja véleményem szerint értelmezhető egyfajta alternatív platóni teljes-test mítoszként is, amelyben az összetapadó testek felülírják a kötelező heteroszexualitás koncepcióját – ne felejtsük el, hogy a platóni androgünosz csupán az egyik nem volt az akkor számon tartott három nemből, lévén a másik kettő egy homogénen férfi, illetve egy homogénen női

DISPUTA Lépcsők

sérletet tesz a kötet. Az öt ciklust magában foglaló korpusz tehát tematikusan elkülönülő ’én-folyamatokat’ mutat be, melyek közül az első, talán nem véletlenül, a „Férfiak” címet kapta, s az allegorizáló-mitikus regiszterbe csúsztatja át a homoerotika témáját. Teiresziász, a vak jós nyitja és zárja is egyben az első ciklust, elmosva a férfi és nő, hetero- és homoszexualitás közötti határvonalat (hiszen mitológiai alakja megtapasztalhatta mind a női, mind pedig a férfi létet), csaknem olyan természetességgel, mint ahogyan teszi ezt a fényesség és sötétség, az öregség és ifjúság dichotómiájával. „A buszon Teiresziász ül velem szemben, / részegen bámul maga elé, fehér botjával / a lábszárát vakarja, ahogy magyaráz: / »Férfi férfit csókol és nőnek nézi, és magáról / sem tudja már, minek született. Nem adnak / útmutatást a szervek, ha egy férfi is teherbe eshet« (Teiresziász remake). A ciklus nyíltan és kíméletlenül törli el minden eddigi koncepciónkat a nemiségről, a biológiai szexus determinálta testiségről, mely diszkurzív szinten természetesként tételezi a heteroszexualitást. Ebben a külvárosi metró-mitológiában egyszerre megváltozik férfi és nő problémamentesként tételezett viszonyrendszere, az ellentétek, a radikális bipolaritások automatikus elfogadása helyett arra késztet minket, hogy újragondoljuk és újradefiniáljuk az e fogalmakhoz, s tulajdonképpen az ezek által meghatározott kulturális konstrukciókhoz való viszonyunkat. Teiresziász azonban nem csupán a másikhoz kötődő erotikánk és érzékiségünk instabillá válásának szimbólumaként értelmezhető, hiszen „meg kell érintsem magam, izzadt testem a nedves ágyban” (Teiresziász) – mondja, játékba hozva ezzel az autoerotika gyakran rejtegetett-rejtőzködő dimenzióit is. A keretversekként funkcionáló technicizált jósmaszkba bújtatott szövegek tehát kétséget kizáróan és következetesen, mármár valódi jósként/jóslatként jelölik ki az egész kötet tematikus kérdésgócait. A ciklus további darabjai, a Hermaphroditusz, az Odüsszeusz vagy éppen Paphosz történetei ugyanezt az utat járják be – egy végtelen kereséstörténetet vázolva, ahol a dichotomikusság, a kétpólusúság sematikus és leegyszerűsítő modelljei működésképtelenné válnak, és a lírai én minduntalan felteszi a kérdést: ki vagy mi vagyok én? Borbély Szilárd szerint (Férfiakról – mindenkinek. ÉS, 2005/33.) a kötet egyik alapmotívuma a pszichoanalitikus olvasaton keresztül hozzáférhetővé váló trauma, melynek mesterkulcsát a kötetben még a

55

DISPUTA Lépcsők 56

gömb-párt jelentett. Ugyanakkor a sorokban nyíltan jelenik meg a brutalitás, hiszen „[k]ettéroppan a hajótest, / deszkák apró szálkái szúrják át / minden irányból a bőrt, / szétfolyik a dízel a vizen”. A szexualitás és a vele járó gyönyörképzet ezekben a sorokban besűrűsödik, s olyan túlfeszített allegorikus dinamikával működik, mely már az érzéki élvezet és beteljesedés agresszív oldalai felé fordulva tematizálja az újabb szexuális regisztereket, melyeket a bolyongó én útja során feltár. Talán éppen ezért is olvasható a cím, Mediterrán, szó szerint, azaz egyfajta földek közöttiségként, újra és újra hangsúlyozva az átmenetiség kulcsfontosságú motívumát a kötetben. A ciklus további versei szeretők, kapcsolatok, kalandok történetének láncává állnak össze, ahol az én mellett mindig ott a te (fura módon csupán két esetben szerepel az egyes szám harmadik személyű névmás), ám minden esetben más relációban. A másiknak nincsen arca, mármár úgy tűnik, fontosságát azáltal nyeri el, hogy valamiféle viszonyba kerül a beszélővel, a szexualitás, az érzékiség válik a poézis identitásainak mozgatórugójává, s realizálják a szerelem-szexualitás különböző fokait, legyen az beteljesült, kiábrándító, kiégett vagy éppen kíváncsi kapcsolat. Az erotika eme regiszterei további jelentéstartalmakkal bővülnek az újabb versciklusokban. Az érzéki utazó másfelé tart, a szobákból, lépcsőfordulókból, a buszok bűzéből belefut egy organikusságát hangsúlyozó világba, ahol „[a] szobát kitöltik a fenyők, a bokrok, / a csalán, és belémgyökereznek, / borostyán fon körül és öszszepréseli / a testemet. Simogat, fojtogat” (Egészség és betegség között). Az indák, magok, lombok, levelek benövik a lírai ént, csakúgy, ahogyan a hangját is, mozgását, mozgásának formáját is, hiszen ezekben a versekben kiemelt hangsúlyt kap a futás, különösképpen a természetbe(n) való futás, s talán ezért nem véletlen, hogy a ciklus címe „Ágnes kertje” – egy bolyongó férfi egy fiktív női érzékiség profán édenében. Az utazás, a kaland, az új tájak, új testek izgalma pedig a közeli természeten túlra is mutat, hiszen a beszélő új kontinenseket is meghódít: Amerikába megy. A trauma-irodalom tulajdonképpen itt teljesedik ki, hiszen az „Amerikai Color” szekvenciáinak szövegei a 2001-es tragédia és az ezen keresztül generált nemzeti paranoia köré szerveződnek, mivel a beszélő New Yorkban tartózkodott a katasztrófa idején. A nyelv elliptikussága talán ebben a szekvenciában a legfeltűnőbb, ahol mindig csupán a

közvetett tapasztalat, a szavak között elfojtott döbbenet elmaszatolt körvonalai érzékelhetőek. Az amerikai utazás, melyben ismét kiemelt fontosságúvá válik a mozgás, az úton levés, méghozzá olyan szélsőséges formában, mint a menekülés, a buszozás közbeni eltévedés. A busz motívuma a szekvencia utolsó versében is feltűnik, de már egy olyan kontextusban, ami visszavezeti a beszélőt, de az olvasót is az érzékiség álomszerű regiszterébe. Az utolsó, záró szekvencia a „Mellbimbók”, mely talán ugyanazt a testet és érzékiséget szólítja meg, mely a borítón tárul szemünk elé. Ez a szekvencia már nyílt szerepvállalásként olvasható, egy férfi szerelmi vallomásai férfiakhoz, akiket megkívánt vagy megkívánhat, egy ember homoerotikus vonzalma egy másik ember iránt. A hang, a megkezdett úton haladva folyamatosan (ön)artikulációra kész, a végső felütés már-már azzal kecsegtet, hogy a kalandnak, kalandoknak igenis vége, lehetséges nyugvópontra jutni, kiélesíteni egy homoerotikus szerelem és identitás hangjait. A kötet záró verse, mely a Desire címet viseli, azonban arra figyelmezteti az olvasót, hogy bár látszólag lehetségesnek tűnik abszolút konstrukciókban gondolkozni, abszolút pozíciókba helyezni a szubjektumot, ez minden esetben kudarccal végződik. Az út végének elérése ugyanis minden esetben a vágy, azaz a desire beteljesedését s elillanását jelenti. Ám ez a kötet éppen ezzel a vággyal, ennek artikulációjával, de legalábbis definiálásával ér véget, összekacsintva az olvasóval, hogy az identitás, ráadásul egy ilyen, kulturálisan-társadalmilag ambivalens környezetbe helyezett szubjektumszerep tulajdonképpen folyamat, szüntelen utazás, s hogyha bármelyikbe végleg „beköltözöl, / csak a bútorzat része lehetsz”. Gerevich András második kötete ez. Elfér a kabátom zsebében, és férfi érint férfit a borítón. De vajon tudom-e, mit jelent férfinak vagy éppen nőnek, hetero- vagy homoszexuálisnak lenni? Mert már a műszálas könyvjelző is csupán viszonylagos utat mutat… (Gerevich András: Férfiak. Versek. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2005. 124 oldal, 1700 Ft) Erdei Nóra

Kitakart pszichék és betakart férfiak Az Éjszakai állatkert című antológiáról – Avagy mekkorát üt ma az övön aluli irodalom?

Némileg távolabbra tekintve, a kortárs irodalmi diskurzusokban zajló területfoglalási és identifikációs kísérletekben éppen így vagyunk a test és a nemiség tematizálásának, a beszélők és a beszédmódok legitimitásának kérdésével. Az újszerű nyelvi alakzatok keresése, a saját test élményéről vagy éppen a másik testéről vallott reflektív, kritikai gondolkodás mára kiterjedt társadalmi diskurzus tárgyává teszi a psziché börtönében a férfiak által megszállva tartott, rejtőzködő női identitás kérdését. A már-már krónikus szimptómákat produkáló, kellően harcias férfiszólamok helyett a nők erődemonstrációit ezúttal a Jona­ than Miller Kiadó Kitakart Psziché sorozata gazdagítja, amely megkísérli újragondolni az eddig erős bástyaként szolgáló civilizációs paradigmákat. „Alapjában véve a feleségem éretlen volt. Ülök békésen a kádban, ő meg bejön, és elsüllyeszti a kishajóimat” – élcelődhetnénk Woody Allen egyik mondásával, hiszen a férfiak által kanonizált játéktérben eddig nem létezett női írás, tudjuk jól, az érzékiség megszólítására hivatott nyelv a férfiak előjoga. Bár minden nemzedék azt képzeli, hogy intelligensebb az előtte járónál és bölcsebb az utána következőnél, a női szexualitás tematikáját mozgósító, kellően emancipált előőrs, úgy tűnik, megoldást talált arra, hogyan lábaljon ki a maga okozta kiskorúságból. Az Éjszakai állatkert több mint harminc szerző ötvenhat novelláját felvonultató gyűjteménye szakítani látszik a kulturális-teológiai referenciákkal már amúgy is jócskán terhelt hagyománnyal. A kötet szerzői fenékbe billentik a maszkulin stratégiákat, a formaérzék, az ösztönös zeneiség, a hangsúlyosan női szempontok ezúttal a vágy, a lemondás és a szeszély habitusa jegyében kutatják a kifejezés férfitól, nőtől egyformán távoli szabadságát.

Az irodalmi korpuszok játékban tartása, az eddig befogadásra predesztinált nők és a nyelvi területet elfoglaló férfiak ironizált szenvedéstörténete mára nem a test evolúcióját, hanem az arról folytatott beszéd revolúcióját kísérli meg, hiszen a cselekvés és a gondolkodás axiómái mellé – a női testről való liberalizált beszédmód révén – újabb értelmezői stratégiák sorakozhatnak fel. Bár a demarkációs vonalak mindinkább kirajzolódtak, a csapda mégis elkerülhetetlen, hisz a fegyvertárat úgyis az ellenfél szabja meg, úgy látszik, a kötet szerzőinek – többnyire társaik ellenében – megfogalmazott önértése nem válik el élesen a férfiak kínálta szereplehetőségektől. A tényleges identitás és képviselt szerep varratához sebtében fércelt stratégia azért beszűri a férfiak számára cenzúrázott, medializált vágyképeket, az érzékek megszólítására hivatott poétikai kísérletekben a szerzők járható, ám annál rögösebb, buktatókkal terhelt úton haladnak. Azért jobb lesz vigyázni, hisz a férfiak uralta diskurzusok tervszerű meghódítása végül mégiscsak a „nemek harca” elcsépelt szólamaiban csúcsosodhat ki. „Hogy megakadályozzalak abban, hogy púp légy a hátamon, úgy védekezem, hogy megfeszítem a hátizmaimat, amitől az az érzésem, hogy a hátamon van egy púp: te” – példázza e paradox kommunikációs formákat R. D. Laing kettőskötés-elméletében, amellyel az emberi közlés aktusában az ismert szociális alakzatok, szabályok és metaszabályok olykor stigmatizáló, máskor felszabadító, akár nyelvi katalizátorként ható működését mutatja be. Nem is hiába, hisz a testi funkciókról való beszéd és az adódott nyelvi rések, hasadások megmunkálásakor e kötet szerzői is gyakran kénytelenek visszatérni a már bevált, némileg hímsoviniszta szólamokhoz. A nyelvi leleményesség neofita ügybuzgóságában így jobb híján újraélik, mi több, újraosztják a hatalomról való beszéd társadalmi szerepeit, míg végül kiderül, a bálványozott tolerancia és a neutralizáló beszédmód törek-

DISPUTA Lépcsők

A legenda szerint amikor egy antropológus megkérdezett egy indiánt, minek nevezték Amerikát a fehér ember idejövetele előtt, az csak annyit mondott: „A mienk.”

57

vése megint az „ellenfél”, azaz a férfiak „púpja”, öröksége marad. A valóságos és képzelt artikulációjából adódó új narratíva, a (nem) fikciós női önéletírás azonban (nem) a tárgy eredendő bonyolultságából ered. „Arról beszélünk, hogy nem lehet beszélni”, biflázhatnánk ilyenkor a posztmodern szólamokat, ám olykor maga a bizonyosság is pusztán hit kérdése. Élményeink és tapasztalataink legitimálása, majd érvénytelenítése, az olykor komikus helyzeteket relativizáló új szabályrendszer most is, mint mindig, keresi kitörési pontjait.

DISPUTA Lépcsők

„Mindaz, amim van, kaptam, és az az enyém. Ha van, akkor kapnom kellett, tehát az enyém. Nincs, de meg tudom szerezni, tehát mivel kaptam képességet arra, hogy meg tudjam szerezni, az enyém. Nem az enyém, de kaptam, és van, tehát hálás vagyok azért, amim van, vagy amit kaptam. De én utálok hálás lenni, mert ha kaptam, akkor nem volt mindig az enyém. Tehát ha nem érzek érte hálát, akkor majd nem kapni fogom, tehát az enyém (volt, van, lesz) örökkévalóan” – vázolja fel a közmegegyezésből adódó, mára elkerülhetetlen érzelmi gubancokat és szociális szerepmintákat Laing.

58

Az, hogy a hétköznapokban okoznak-e a biológiai különbségek némi fennakadást, a novellákat olvasva egyre nyilvánvalóbb, a felsorakoztatott szövegek hol a női létet fenyegető „Lajosokat”, az élet sötétebbik oldalát megtestesítő kényszer-lakótársakat, hol az abortuszt vagy a kamaszkori homoerotikus vágyakat mustrálják. Szerzőink nem szégyellik leírni, amit nem szégyellnek gondolni, Harangi Andrea A reggeli című novellájában az alávetettség és a birtoklás, a névadás és a jelentéskioltás áttűnéseit, Roland Barthes után szabadon, mint a gyönyörről való beszéd leleplezésének paraboláját veti papírra. „Egyszer Z. megjegyezte nekem, hogy ez csak szex, vagyis reméli, hogy iránta érzett érdeklődésem nem megy ennél mélyebbre (…) Bárcsak szex lenne, gondoltam, és kidolgoztam egy olyan történetet, amelyet nagyon sokáig használtam” – követhetjük hosszú oldalakon, hogyan lesz a női mágiák áldozatává az önmagát kioltó nyelvi referencialitás. „Az utazásos történet éppen azért lett utazásos, hogy Z. ne az ismerősökkel foglalkozzon, hanem engem öleljen. Futásból jövök, izzadt vagyok, Z. ölel. Eszünk, de hamar abbahagyjuk, Z. ölel. Van egy

olyan változat, amelyben sem az utazás végéig, sem utána nem adom oda magam Z.nek, és őt ez egyáltalán nem zavarja, ez egy nagyon szomorú változat (…) A rafináltabb verzióban már haza is utaztunk, másnap van, felhív valami ürüggyel, elmegyek hozzá és egymásnak esünk” – ecseteli a 2001-ben már kisprózakötettel megjelent szerző, hogy a nemiséget a nyelviségben megélő pajzán konfabulációk hogyan kódolják újra, majd mozdítják el a vallomáshoz már-már passzoló narratív keretet, így bizonytalanítva el az értelmezőt valóság és fikció között. Tóth Krisztina az irodalmi kánont már első kötetével ostromló, 2000 óta József Attila-díjas költőnk füzérként összefüggő kisnovelláiban az autoritás bizonytalan kísérleteit és a patriarchális társadalmi berendezkedést fricskázza. „Tedd szét a lábad! Ez az! Jobban, nagyobb terpeszbe! A fenekedet egy kicsit lejjebb, úgy, a lábfejedet meg fordítsd befelé! Ez az, így jó lesz! A fölgerjedt férfi kivörösödve instruál, rekedten hadonászik: hóekézni tanít a sípályán. A fölgerjedt férfi ugyanis arról ismerszik meg, hogy el akarja magyarázni, amit nem tudsz: biciklizni, hóekézni, hasilélegezni, vezetni, vékony palacsintát sütni, pillangózni, üvegfúrni, egyáltalán, bevezetni az élet dolgaiba, a tutiba, a hetedik mennyországba” – olvashatjuk a Nagy vonalakban férfitársakat parodizáló kliséit. „Gótika, cuvet, hóeke. Ilyenkor csak bólogatni érdemes, néha csodálkozni, hogy tényleg? Középkor?! Nagy sebességnél is? Magától kiold?!!! És nem ragad oda? Az élet bonyolult, kiismerhetetlen, csapdákkal teli dzsungelében elhelyezni az útjelző táblákat, melyekre általában az van írva, hogy ÉN, ÉN - és innentől elég rá hagyatkozni, nem kell többé botladozva keresni a helyes utat, mert ő már nyújtja is a karját, gótika, cuvet, tedd szét a lábad” – summázza máshol a női kételyekre adott férfiinstrukciókat. Rossz nyelvek szerint a világ a férfiak számára anyáskodó, a nők számára hímsoviniszta. Mégis kár tagadni, az elbeszélői lesből a nők is csak a férfit figyelik, addig, amíg az úgy tesz, mintha értené a nőt, a nő is úgy tesz, mintha értené a férfit. Ám a felsorakoztatott kulturális közhelyeken és slágerré merevedett kiszólásokon túl a nemek alkuja számos egyéb szerepben bontakozhat ki – „voltak viszont lemészárolt kaktuszok és japánrózsák, az önpusztítás szimbólumaként, ripityára tört kedves bútorok, autó elé ugrálások zuhogó esőben.

Síró kisgyerek, mint szemtanú!” – ecseteli Bárdos Deák Ágnes énekesnő, blogíró az „egyetlen jelenség számlálhatatlan attribútumait” az 1 férfi című novellában, míg Fiáth Titanilla Mínuszban az ingerküszöböm című kísérletében inkább nyers, férfias ritmikájú rapnovellával zúzza szilánkosra a nyelv zeneiségét. Bódis Kriszta, a kötet társszerkesztőjeként már a férfi–nő ellentéten kívül fogalmazza meg önmagát, dokumentumfilmjei, a JAK-sorozatban megjelent verseskötet és regénye után ezúttal három különböző szereplehetőségben karcolja át élete tényeit. A Jó volt nyitó elbeszélésében az óvodáskortól a kamaszkorig, retrospektív emléktöredékben mutatja be próbálkozásait és a kamaszkori fantáziákat; „Egyik éjszaka azt álmodtam, hogy én vagyok a Pocsaji Gyula, és szerelmes vagyok a Tóth Anikóba. Erre úgy jöttem rá, hogy reggel félálomban megpróbáltam felidézni az érzést, hogy milyen volt a Gyulába szerelmes lenni, és akkor hirtelen világos lett, csak azt tudom, hogy milyen volt az Anikóba szerelmes lenni. Végül is mindegy, gondoltam, a lényeg, hogy milyen volt szerelmesnek lenni. Jó volt. Nem, nem volt jó.” Az Írok elbeszélője már egy testileg-lelkileg kifosztott, megvert, majd teherbe ejtett prostituált szemszögéből láttatja a „hazatérés” és az önértés kálváriáját. Zárónovellájának tematikájában mégis a kevert, alulstilizált beszédmódok, a házasság mint társadalomszervező erő, ugyanakkor az „én akarok lenni a legjobb nő” kényszere, mi több, a szex kötelessége jelenik meg.

„Lehet, hogy frigid vagyok? Vagy leszbikus? Ezen gondolkodom. A szexről gondolkodom. Fordul a zárban a kulcs. Most jönnek haza a szülők. Lelazultak a Kornison a Katonában, aztán a Szadesz-partin. Puha szőnyegek, dzsessz, szadeszfeleségek intelligens salátája, politika. Irtózatosan nyikorog az ágyuk. Három-négy elementáris nyikkanás. Férfisóhaj. Megint gondolkodom a szexről. De nem jut eszembe semmi. Szerencsére álmomban még van orgazmusom. Vagyis van valamim. Nagyképűség volna állítani, hogy tudom, mi az” – lamentál az Elkeltem. Pont című novella elbeszélője a megértés lopott óráit adó élményvilágon. A kötet négy, némileg nyeglén tematizált fejezete kellemesen tagolja a válogatott, kevert hangnemű novellákat, úttörő lévén, még az elérhetetlen teljességet is sejteti, hiszen Polcz Alaine megrendítő önéletírása vagy Csinszka kézirattárból kölcsönzött emlékezése mellett Kosztolányiné Harmos Ilona pamfletszerű, ironikus tablói is önmagukban teljes portrét kínálnak, akár az írófeleségek közösségéről. Az Éjszakai állatkert a női szerepek egész sorát vonultatja fel, felvállalva a néhol egyenetlen, máskor elnagyolt írások gesztusértékét, első közlő szerepét. A kötet szerzői látványosan szakítanak a hagyományos nőideálokkal és sztereotípiákkal, szabadon, tabuk nélkül beszélnek életről, vágyról és testiségről. (Éjszakai állatkert – antológia a női szexualitásról, Női szemléletváltás, Kitakart Psziché sorozat. Jonathan Miller Kft., 2005) Kele Csilla

Háború minden fronton A Vergangenheitsbewältigung, a múlt feldolgozása Heinrich Böll Krebsgang (Ráklépésben) című művével kezdődött el, és napjainkra a dokumentációs és fikciós irodalom egyik nagy témájává nőtt. A Berlin ostromára emlékező művek sorába tartozik az Egy nő Berlinben című könyv is, amelynek szerzője ismeretlen: Anonyma. A könyvről eddig megjelent tanulmányok nagy része azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy miért névtelen a szerző, s hogy ez a névtelenség mennyire befolyásolja a

szöveg hitelességét. Az eredetiség kérdésének boncolgatása mellett azonban érdemes arra is figyelnünk, hogy a szerző neve helyett megadott Anonyma női írót feltételez. Az Anonyma-naplóban egy többszörösen alárendelt helyzetből, egy nő szemszögéből kapunk képet a háborús hétköznapok gyakran elhallgatott eseményeiről. A történtek lejegyzésével az elbeszélő megtöri a patriarchális társadalom által a nőkre kényszerített némaságot. Olyan világot mutat be, amelyben a nők mindvégig kiszolgáltatottak

DISPUTA Lépcsők

Anonyma: Egy nő Berlinben

59

DISPUTA Lépcsők 60

maradnak a történelem sodrásának, mások cselekvéseinek, nem alakíthatják ki saját identitásukat. Az elbeszélő puritán, dokumentumszerű, természetes nyelvet alkot, az események azonban, amelyeket leír, a nyelv ellenében hatnak. A történtek így folyton a fikció ellenében dolgoznak. A mű alcíme: Naplójegyzetek 1945. április 20-tól június 22-ig. A címben egy műfaji megjelölést találunk: napló. Az események elbeszélése naplószerű távlatból történik az egybehangzó önnarráció eszközével. Az elbeszélő „én” nem tart távolságot az elbeszélt „én”-nel, hanem azonosulni igyekszik vele. A történeti fokozatosság jellemző a főhősnőre. Megtartja a retrospektív szemléletet, de nem hívja fel a figyelmet az utólagos tudására, nem állít fel ok-okozati összefüggéseket, nem magyaráz, elemzés nélkül feljegyzi a történéseket. A naplójelleg lehetővé teszi, hogy a narrátor csak keveset áruljon el önmagáról. Anonymáról a regény végére is csak annyit tudunk meg, hogy valószínűleg harmincéves, szőke, művelt, sokszor járt külföldön, beszél oroszul, angolul és franciául és egy kiadónál dolgozott. Az elbeszélt „én” nincs a középpontba állítva, így az önfeltárás és az egységes narratíva csak korlátozott mértékben van jelen. A narrátor jeleneteket rak egymás mellé, amelyekből nemcsak a vele történtekről értesülünk, hanem az őt körülvevő emberek sorsának alakulásáról is. Az elbeszélő a végzetszerű események lejegyzőjévé válik. Létrehoz egy illuzórikus jelen időt, és azt a látszatot kelti, hogy az eseményeket akkor vagy éppen akkor jegyezte le, amikor történtek. Ezt az illuzórikus jelen időt támasztják alá a könyv első mondatai is: „Igen, a háború Berlin felé robog. Ami tegnap még távoli moraj volt, mára szüntelen dübörgéssé vált. […] Ágyúcsövek egyre szűkülő gyűrűjében élünk.” (9.) Az elbeszélő a tapasztalatait nem értelmezni akarja egy későbbi nézőpontból, hanem újra jelenvalóvá akarja tenni az egykori szemléletet. A férfidiskurzusok racionális logikája teleologikus beszédet implikál. Ezzel szemben ebben a naplóban nem jön létre fejlődéselvű narratíva. A kitérő történetek által törések jönnek létre a narratívában, amelyek nyomán alternatív női szerepek fogalmazódnak meg. A könyv az identitás kialakulásának története helyett az identitástörések történetévé válik. Már a napló elején utalás történik Gerdre, aki Anonyma szeretője volt. Az elbeszélő egyik visszaemlékezéséből tudjuk meg, hogy össze akartak házasodni, de Gerdet besorozták, ezért az esküvőt már nem tar-

tották meg. A feleség- és anyaszerep kialakítását megzavarta a háború. A háború alatt az elbeszélt „én” két különböző, egymás ellenében ható szerepbe is belekényszerül. Az elbeszélő többször utal arra, hogy a hátországban maradt német férfiak a megszállás alatt képtelenek megfelelni a férfi sztereotípiáknak: „Újabb illúzióval lettem szegényebb. A régebbi háborúkban a nő szerepe az őrangyalé volt. Tépéscsinálás. Hűsítő kéz a forró férfi homlokon. Jó messzire a lövöldözéstől. Ebben a háborúban már nincs hátország. Mindenütt front van.” (40) Jól megfigyelhető az idézett részben a hagyományos női szereptől való eltávolodás, az abból való kilépés kezdete. Itt a nő már nem az eseményektől távoli megfigyelő, őrangyal, hanem maga is belekerül az események sodrásába. Felcserélődni látszanak a társadalmi nemekre jellemző sztereotípiák: „Mostanában egyre gyakrabban észlelem, hogy megváltoznak az érzéseim a férfiak iránt. Ezzel a többi asszony is így lehet. Sajnáljuk őket, mert nyomorultak, erőtlenek. A gyengébbik nem. […] Inog a férfiak uralta, az erős férfit istenítő náci világ – és vele együtt a férfi mítosza. […] Ha vége lesz ennek a háborúnak, a vereségek sorában ott lesz a férfinem veresége is.” (57.) A nők fokozatosan kilépnek a passzivitásból, átveszik a védelmező, családfenntartó szerepet. Jó példa erre az a jelenet, amikor az oroszok először törnek be a pincébe és elkezdenek a péknével erőszakoskodni. Ekkor a pék tehetetlenül nézi végig az eseményeket, és Anonymától várja a segítséget. A védelmező szerepében nem a férj, hanem egy nő áll. Ezt a változást azonban nemcsak Anonyma esetében követhetjük nyomon, hanem általában a nőknél. Egy mikrotörténetből tudjuk meg: az egyik asszonynak eddig még sikerült elkerülnie, hogy megerőszakolják. „Csakhogy most viszszajött a férje a csapattól, ugye értem… Szóval most neki kell róla gondoskodni, bújtatni, enni-innivalót szerezni, most nem lehet magára tekintettel.” (133.) Az új nőtípus létrejöttét azonban akadályozza, hogy az orosz katonákkal szemben a nők tehetetlennek bizonyulnak, nem kerülhetik el a megaláztatásokat, kiszolgáltatott, passzív testekké degradálódnak. Ez a kiszolgáltatottság pedig lassan természetessé válik számukra: „Mit jelent az, hogy »megerőszakolás«? […] Kimondva olyan, mint valami vadul szélsőséges dolog. Pedig nem az.” (80.) Azzal, hogy ilyen magától értetődően kezeli az erőszakot, éppen arra hívja fel a figyelmünket, hogy mennyire nem természetes és magától értetődő dologról van szó. Anonymát a sorozatos megszégyenítések cse-

ta el a történteket, nem maradt néma. Az eseményeket az elbeszélő tiltakozás nélkül veszi tudomásul. Éppen a tiltakozás hiánya ébreszti rá az olvasót az emberi jogok kimondásának szükségességére. Az Anonyma-napló tabut sért azzal, hogy beszél a nőkkel történtekről. A naplóban azonban az is benne van, hogy ha a nő ellentmond a patriarchális társadalom elvárásainak, és nem marad továbbra is néma, akkor kitaszítottá válik, a társadalom perifériájára szorul, és nem lesz lehetősége sem arra, hogy betöltse a hagyományos női szerepeket, sem arra, hogy új nőtípust hozzon létre. Az identitástörések következtében a regény végére sem jöhet létre egy másoktól független, önálló egyéniség, aki egy meghatározott cél felé haladva irányítja sorsát. Ezt támasztják alá a regény zárómondatai is: „Csak azt tudom, hogy túl akarom élni – minden racionális meggondolás ellenére, csak úgy egyszerűen, mint egy állat.” (307.) A mű felveti a kollektív bűnösség és a személyes felelősség kérdését is: „[…] most mindenki mindent Adolfra hárít. Senki nem vett részt semmiben. Mindenkit üldöztek, és senki nem jelentett fel senkit. Na persze. Én pártoltam a rendszert? Elleneztem? Egy tény: benne voltam a kellős közepében, beszívtam a levegőjét, és elszíneződtem tőle, akár akartam, akár nem.” (204.) Anonyma nem tudja megbocsátani sem népének, sem magának, hogy hagyták magukat becsapni, engedték, megtörténjen Auschwitz. Ennek ellenére vállalja a közösséget a német néppel: „Ehhez a néphez tartozom, ebben a sorsban akarok osztozni, még most is.” (212.) Az Anonyma-napló a hallgatással és elhallgatással szemben a magánéleti és a közéleti szférában is a beszéd és a múlttal való szembenézés fontosságát hangsúlyozza: „Itt viszont kollektív élményről van szó […]. Mindenki mindenkinek segít azzal, ha beszél róla, kibeszéli magából, hogy lélegzethez jusson, és a másiknak is alkalmat ad arra, hogy kibeszélhesse magából.” (178– 179.) Megtöri a nőkre kényszerített némaságot, és olyanokról szólni, amikről a történelmi dokumentumok vagy a férfiak által írt autobiográfiák hallgatnak. Kiegészíti, módosítja a korszakról alkotott képünket, és hozzájárul egy évtizedekig elfojtott trauma megkésett feldolgozásához, a német szenvedésről szóló elbeszélés kibontakozásához. (Anonyma: Egy nő Berlinben: naplójegyzetek 1945. április 20-tól június 22-ig. Fordította: Nádori Lídia, Budapest, Magvető, 2005, 314 oldal, 2690 Ft) Pócsik Anett

DISPUTA Lépcsők

lekvésre ösztönzik. Elhatározza, hogy keres egy tisztet, akinek a védelme alatt a többi katona számára tabu lehetne. Úgy látszik, mintha a passzív, kiszolgáltatott nő helyébe ismét a sorsát saját maga irányító nő lépne. Ennek azonban ellentmond az a tény, hogy sorsát önmaga erejéből nem tudja megváltoztatni, ez csak egy férfi által sikerülhet. A választott tiszt, Anatol szemében pedig csak egy test. A test, a testhez kapcsolódó dolgok, mint például az éhezés, az erőszak, a fejadagok listázó felsorolása nagyon gyakran előjönnek a történetben. Önmagát érzéketlen bábnak, járógépnek, ocsmány darab húsnak nevezi az elbeszélő. Amikor Anatol egyik embere megerőszakolja, akkor Anonyma azt suttogja: „»Mint a kutyák…«”(112.), amivel pontosan karakterizálja azt a léthelyzetet, amibe belekényszerült. Az az „én”, ami az orosz katonákkal szemben definiálódik, egy állati létezésbe kényszerített, némaságra ítélt tárgy, egy zsákmány, aminek a sorsáról mások döntenek. Ez az áldozatszerep azonban elbizonytalanodik, amikor Anonyma a másik főrangú szeretőjével, Andrejjel való kapcsolatáról ír. Andrej már nem pusztán néma, kiszolgáltatott testnek tartja, hanem beszélgetőpartnernek tekinti: „Végre egy orosz, aki egyenrangú beszélgetőpartnernek tekint, nem fogdos közben, a szemével sem tapogat, nem a szukát látja bennem, mint ez idáig az összes többi.” (94–95.) Ez pedig új helyzetet eredményez: „Azt semmiképpen nem lehet állítani, hogy az őrnagy megerőszakol engem. […] Tehát önkéntes szolgálatot vesz igénybe. Rokonszenvből, szeretetéhségből teszem? Ugyan kérem! […] A szalonnáért, a vajért, a cukorért, a gyertyáért, a húskonzervért teszem? Részben, persze. […] De az is igaz, hogy kedvelem az őrnagyot […] Mindez azonban nem válasz arra a kérdésre, hogy kurvának kell-e most neveznem magam, hiszen praktikusan a testemből élek, azzal, hogy kiárusítom, élelmiszerhez jutok.” (142–143–144.) Anonyma tehát praktikus okokból prostituálódik. A háború megváltozott morális körülményei között azonban nem egyértelmű, hogy prostituáltnak tekinti-e magát, vagy a megváltozott erkölcsi normák szerint ítéli meg tettét. Anonyma Berlin kapitulációja után, a béke időszakában sem tudja kialakítani identitását. A hazatérő Gerd a naplóját elolvasva a következőket mondja neki: „»Szégyentelenek vagytok, mint a szukák, az összes nő itt a házban. Nem veszitek észre?« Undorodva húzta el a száját: »Azért mindennek van határa.«” (304.) Gerd elhagyja Anonymát, mert megszegte a tabut azzal, hogy nem hallgat-

61

Angol nyelvű színjátszás Debrecenben

DISPUTA Lépcsők

Ez év május ötödikén és hatodikán rendezték meg Debrecenben, az egykori Víg moziban működő kamaraszínházban a hetedik angol nyelvű drámafesztivált (The 7th Annual Drama Festival in English), amely városunk kulturális életének egyik nagyszerű, bár erősen alulreprezentált és méltatlanul kevés figyelemben részesülő eleme. A nemzetközi szakemberekből álló zsűri és a lelkes közönség előtt két napon át váltották egymást a hazai és külföldi színészcsapatok, igazi színházi élményben részesítve az összegyűlt nézőket. Azok számára, akik ismerik és évről évre látogatják, a drámafesztivál nem csupán egy kulturális esemény a sok közül, hanem az év egyik fontos eseménye, lehetőség arra, hogy közvetlen és szoros kapcsolatba kerüljünk a színház nevű csodával, örömteli, izgalmas rítus, melyre sokan már hetekkel korábban boldogan figyelmeztetjük egymást. Bizony, sokunk számára, akik itt élünk Debrecenben, a május nemcsak azért az év egyik legörömtelibb része, mert ez a szerelem hónapja, kizöldül a város, előmásznak a cserebogarak, süt a nap, és séta közben fagylaltot vehetünk a kedvesünknek (a többi részletet lásd a költőknél), hanem a kétnapos drámafesztivál miatt is. A fesztivál hátterében egy, a Debreceni Egyetem Angol–amerikai Intézetében működő, elkötelezett csapat áll. A DE angol szakának egyik különlegessége a dráma

62

Sam Shepard: Action (Toledói Egyetem, USA)

mint választható specializáció, a hallgatók számos elméleti, történeti és gyakorlati kurzuson vehetnek részt. A darabok, melyeket a debreceni hallgatók adnak elő, rendszerint Szilágyi Szabolcs óráiból nőnek ki, e kurzusok a színpad működésének gyakorlati megismerésétől és a színjátszói képességek fejlesztésétől gyakran színpadkész előadásokig vezetnek. Sokat mond a színjátszás iránti lelkesedésről és elkötelezettségről, hogy a diákok időnként szabadidejükben, önerőből, saját rendezésben is létrehoznak előadásokat (így született négy éve az a bizonyos emlékezetes Blood Relations előadás is, tavaly pedig a Zoo Story – mindkettő számos díjat elvitt). Persze, mindez rengeteg munka és túlórázás, Szilágyi Szabolcsnak egyre nagyobbak a karikák a szeme alatt, de a tanszéki folyosón a próbára gyülekező diákok nevetésétől még a fesztivál előtti hetekben is alig lehet tanítani: a résztvevőket láthatóan hajtja valami megmagyarázhatatlan szenvedély, ez pedig a színház(azás) sikerének legbiztosabb jele. Persze, a debreceniek mellett mindig itt van jó pár hazai és külföldi (általában egyetemeken szerveződő) amatőr társulat, az idén például voltak a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, nagyot alakítottak a nagyváradiak, és évről évre vannak lengyelek is. Külön csemege, hogy nem versenyző vendégként rendre ellátogatmak profi csapatok is, az idén például az amerikai Toledói Egyetem diákjai zárták a fesztivált Sam Shepard Action című darabjának nagyszerű előadásával. A darabok nagy része kortárs (vagy legalábbis huszadik századi), de időről időre feltűnik egy-egy klasszikus is. Az idei év egyik különlegességeként Győri Katalin saját, Everyman című darabját rendezte meg debreceni diákokkal. Mintha volna az amatőr színjátszásban egy olyan minőség, amely a kőszín-

DISPUTA Lépcsők

házba beköltözéssel és a megélhetéssé válással veszélybe kerül. Kicsit olyan ez, mint a szerelem vagy bármi igazán jó dolog: csak a jelenben történhet, ott kell lenni hozzá teljesen, benne kell lenni nyakig, amikor pedig a részévé válik a rutin, a kiszámoltság, a játék végkimenetének biztos tudása, akkor már nem az igazi. Ezt sokkal könynyebb megcsinálni, a tanult elemek sok- Judith Thompson: Perfect Pie (Debreceni Egyetem, AAI, kal könnyebben felol- Zimányi Eszter, Boros Mariann)            Barta Dóra felvételei dódnak a jelen pillanatában vagy az előadás áramlásában, ha lami vibrálás, az emberek nem a hétköznaaz ember amatőr színész, ha szenvedélyből pi energiaszinten mozognak. Ennek pedig (is) csinálja, ha (például) abban sem lehet nagyon jó részese lenni. A fesztivál színbiztos, hogy lesz-e még egy előadás. Kép- padán állva az emberekből gyakran nem zeljük el, milyen odaadással tennénk, amit várt erővel tör elő a szerep, a több hónapteszünk (napoznánk, sétálnánk, szeretkez- nyi munka egy-egy pillanat alatt érik be, nénk, olvasnánk, ennénk, lélegeznénk), ha és ilyenkor megtörténik az, amiért elvinem tudnánk, tehetjük-e ezt még egyszer leg színházba járunk. Ezen a fesztiválon az életben: az angol nyelven játszó amatőr is megtörtént, nem egyszer, nem kétszer. csapatok kicsit így lehetnek minden elő- Ilyenkor a színháziműhely-hangulatnak adással. Semmit nem játszanak rendszere- részévé válik valami komolyabb is: a nézősen vagy akár sokszor. Kevés az olyan elő- téren egyszerre érezni a feszültséget, vágni adás, amely ötször közönség elé kerül. Ez lehet a csöndet, a teremben lévő embereket pedig nagyon sokat adhat a színészeknek. észrevétlenül összeköti valami, ami szavak Persze, minden fesztiválon vannak kevés- nélkül hagyja őket. bé jól sikerült előadások, kevéssé jól artiA kőszínházakban az embernek rendkuláló színészek, bakik, rosszul megoldott szerint nincs lehetősége megosztania élméhelyzetek, és ezek száma bizonyára maga- nyeit a színészekkel, megmarad a színházi sabb is, mint egy százszor lefutott kőszín- tér kettős szerkezete, és a két oldal a daházi előadás esetében, de mégis, városunk- rabon kívül nem találkozhat. A fesztiválon ban sokkal több igazi színházi élményt az ember együtt lehet az előadások résztkaphatott az ember az utóbbi években az vevőivel (akik a saját idejükön kívül nézőkamatőr színjátszóktól (a drámafesztivá- ké válnak), együtt kávézhat, beszélgethet lokon, a Színházi KonzervArtaudrium pin- velük, az előadás után odamehet hozzájuk, céjében vagy az angolosok fesztiválon kí- gratulálhat, kérdezhet vagy akár megölelvüli előadásain), mint a Csokonai Színház getheti az előadás után a színpadról lelépő, nagyszínpadán. a darabtól és az adrenalintól még szédelgő, A drámafesztiválon az ember közel van csillogó szemű barátait. ahhoz, ami történik. Az előadások reggelA fent említett Everymanen kívül még től estig mennek (rendszerint napi négy- két debreceni előadást láthattunk az idén, öt), a köztük lévő órás szünetekben pedig a David Mamet Oleannáját és Judith Thompnézők és résztvevők gyakran együtt beszé- son Perfect Pie-ját. Mindkettő izgalmas lik meg a látottakat egy sör, kávé vagy ebéd vállalkozás, és érdekes módon mindkettő mellett. Mindennek igazi színháziműhely- kapcsolható a Disputa jelen számát meghangulata van, az ember egyszerre láthat- határozó problematikához. Az Oleanna egy ja kívülről és belülről a dolgokat, tudhatja férfi egyetemi oktató (Barna Tibor) és nő meg, milyen volt egy előadás a színpadon hallgatójának (Kristóf Júlia) fordulatos viállva, a rendező, a zsűri vagy a technikus szonyáról szóló darab, melyben két ember szemével. Akik játszanak, különleges han- birkózik egymással a hatalom, vágy, tudás gulatban vannak, érezhető a levegőben va- játékterein. Kicsit mintha laboratóriumban

63

DISPUTA  64

volnánk: a helyszín mindig az oktató irodája, mindig csak ketten vannak jelen, a díszlet nem több egy asztalnál, két széknél és egy mobiltelefonnál, a világ többi részét csak a két szereplőn keresztül, az általuk behozott információkon és tárgyakon át látjuk. Szilágyi Szabolcs rendezése beiktat még egy projektort is, melyen a háttérben a szereplők fejében a beszélgetések során megszülető képeket láthatunk. Ez a darabban eredetileg nem szereplő technikai megoldás rétegzettebbé teszi az előadást, humort ad a vérre (és testre és egzisztenciára) menő hatalmi játszmákhoz, és megmenti az előadást a darabban rejlő olyan csapdalehetőségektől, mint a statikusság vagy a didaktikusság. Az Oleanna egy sor, a nemiség politikáját illető kérdést felvet. Mennyiben kötődik a tudás diskurzusa a hatalom működéséhez és egy férfielvű heteroszexuális mátrix működéséhez? A tudás különböző formáinak van-e „nemi előjele”? Hogyan lehet visszaélni a hatalommal, akarva és akaratlan? Mennyiben jár együtt a hatalommal szükségszerűen a visszaélés? Milyen módokon fordíthat egy nő egy számára hátrányos hatalmi, diszkurzív helyzeten? Elkerülheti-e a másik fölötti hatalomból eredő torzulásokat, a helyzet megfordításában nem lesz-e maga is olyanná, azzá, mint ami ellen küzd? Az Oleanna egyik érdekessége, hogy e kérdésekre nem ad didaktikus, egyértelmű válaszokat, inkább csak egy problémás, érdekfeszítő helyzetet vizsgál. A darabban igen sok a feszültség, a két színész rengeteg energiát kell beletegyen az egymással való küzdelembe. A darab által sugallt válaszok így gyakran attól is függenek, hogy a színészek az adott előadásban épp mit tudtak magukból előhúzni, mit milyen meggyőző erővel tudtak egymásnak mondani. A két szereplő csatája kicsit a két színész csatájává is válik, akárcsak a másik fent említett debreceni darabban. A Perfect Pie ugyanis két gyermekkori barátnő hosszú évek múltán történő találkozásáról szól. A történet csak lassan tárul föl a nézők szeme előtt, amint a híres színésznővé lett Marie (Tóth Krisztina) és a szülőfaluban maradt Patsy (Kristóf Júlia) beszélgetéseiben megelevenednek a múlt eseményei, gyermekkori barátságuk, majd annak tragikus vége. Az előadásban sikerült megőrizni a darab összetettségét, a két idő egymásra szerkesztéséből adódó hatásokat. S a nagyon is epizodikus töredékekből álló szöveget sikerült úgy szerkeszteni, hogy ne is tördelje szét teljesen az előadást. A négyszereplős darabban külön pár játsz-

sza a fiatal és a jelenbeli barátnőket (a fiatalokat Zimányi Eszter és Boros Mariann). A szereplőválasztás nagyon jól sikerült, a színészek nagyon jól hozták karaktereiket anélkül, hogy bármikor is sematikussá vagy didaktikussá vált volna a két életpálya kontrasztja. A lehetséges női életutak kérdésére pedig (mint például ki nyert és ki veszített többet, a farmot és családot választó Patsy vagy a három férjet elfogyasztó nagyvilági Marie) éppúgy többértelmű és csupán a színpad épp aktuális energiaörvényében megszülető válaszokat kapunk, akár az Oleanna esetében. A múlt fokozatos feltárulása, a múltjától menekülő, ahhoz visszataláló Marie változásai, a különböző női sorsok dinamikája elejétől végig lekötötte a nézők figyelmét, keresztülvezetve őket egy sokszínű, drámai, katartikus történeten. A Perfect Pie volt az egyik olyan előadás, melynek során a nézőknek elakadt a lélegzetük. Helyén volt benne minden színpadi mozgás, szerkezeti elem, hangsúly és fényhatás. Megtörtént benne az, amiért érdemes színházba járnunk. A fesztivált az egyetem Kassai úti campusán rendezett díjátadási ünnepség, vacsora és mulatság zárta, ahol a hazai és nemzetközi szakemberekből álló zsűri olyan kategóriákban adott díjakat, mint a legjobb előadás, legjobb színész és színésznő. Az ifjú színjátszók itt is baráti hangulatban vették a versenyhelyzetet, nagyon megtapsolták egymást, és az ünnepség és vacsora után – a hírek szerint – reggelig együtt buliztak. Az angol nyelvű drámafesztivál bizonyára több városban és országban is sokak számára az a dolog, amelyről Debrecen neve ismerősen cseng. Láthatóan a szervezőkben, támogatókban (mint a Csokonai Színház) és résztvevőkben is van bőven lelkesedés, örömteli, hogy a máshonnan érkezők szállását a szervezők ingyen tudták nyújtani, hogy egyes társulatok évről évre boldogan jönnek, vagy hogy a díjakkal pénz is jár. Talán csak az esemény debreceni ismertségével és reklámozásával van még fejlődni valónk: ma, amikor a nyelvtudás már egyre kevésbé probléma, jobb reklámmal bizonyára sokkal többen is kíváncsiak lennének egy ehhez hasonló eseményre. Kalmár György

A Mûhely tanulmányai A nő mint szubjektum, a női szubjektum című konferencián elhangzott előadások szerkesztett változatai. A 2006. április 7–8-án megrendezett konferenciát a Debreceni Egyetem Angol–Amerikai Intézetének Angol Irodalmi Tanszéke szervezte.

Pszichoanalízis és hatalom

analízis talán leglényegesebb aspektusára, a diszkurzivitásra. Az analízis diszkurzivitásának jelentősége nem pusztán abban áll, hogy a páciens elfojtott vágyainak, illetve traumáinak verbalizálása által a nyelv terapeutikus tényezővé válik, hanem sokkal inkább abban, hogy az orvos és beteg között fennálló hatalmi viszony, éppen nyelvisége okán, állandó oda-vissza játékban konstruálódik, illetve de-konstruálódik, vagyis a látszólag egyértelmű hierarchikus felállás kritériumai folytonos mozgásban vannak. A nyelv gyógyító erejébe vetett hit természetesen nem egyidős a pszichoanalízissel: a gyónás diszkurzív gyakorlata a katolikus liturgiában nagymértékben a nyelv általi megtisztulás gondolatán alapul. A szexualitás története című trilógia első kötetében Michel Foucault egy olyan eljáráshoz hasonlítja a gyónást, amelyben „– külső következményeitől függetlenül – már az igazság puszta kimondása belső változást idéz elő a vallomástevőben: felment és megvált, megtisztít, feloldoz a bűn terhe alól, felszabadít, megcsillantja az üdvözülés lehetőségét” (65 kiemelés tőlem). A gyónást végző személyben tehát egy nyelvi aktus véghezvitele idéz elő belső változást, a pszichoanalitikus kezelés során pedig az analitikus legfőbb célja szintén az, hogy a páciens hangot adjon elfojtott traumáinak, illetve vágyainak. A különbség abban áll, hogy bár a feloldozás, illetve gyógyulás nagymértékben függ az egyén által elbeszélt narratívák igazságtartalmától, az igazság fogalma eltérő módon jelenik meg a kétféle gyakorlatban. A gyónás esetében a narratíva tartalma nemcsak azért kell, hogy megfeleljen a valóságnak, mert az igazmondás a keresztény etika legalapvetőbb követelményeinek egyike, vagy azért, mert a feloldozás, a belső béke vagy a tiszta lekiismeret előfeltétele az igazság meggyónása, hanem azért is, mert – Foucault szavaival élve – az egyént „az igazság meggyónása hitelesíti” (A szexualitás története, 58). Foucault azonban arra is rávilágít, hogy ez a „hitelesítés” korántsem a gyónást végző szubjektum privilégiuma:

Gergely Nikoletta

G. S. Rousseau szerint „a hisztéria azért számít különleges jelenségnek az egész nyugati orvoslás repertoárjában, mert felfedi mindazokat a tradicionális bináris oppozíciókat – mint például az elme/test, patológiás/normális, egészség/betegség, orvos/páciens –, amelyek más betegségek esetében rejtve maradnak” (92). Sigmund Freud Egy hisztéria-analízis töredéke című esettanulmánya az orvos/beteg bináris oppozíciónak korántsem egy „tradicionális” változatát „fedi fel,” amennyiben a „tradicionális” jelzőn az oppozíció komponensei között fennálló egyoldalú hierarchiát értjük. Orvos és beteg egyoldalú hierarchián alapuló viszonyának jelen kontextusban az a tény szab korlátot, hogy Freudnak nem csupán Dóra gyógyulása fontos, hanem az is, hogy az orvostudomány számára jelentős elméletet alkosson a hisztériáról. E két cél pedig nem szükségszerűen egészíti ki egymást. Freud e kettős törekvésének folyománya az a kölcsönös alárendeltségen alapuló hatalmi viszony, melyben Dóra és Freud felváltva ragadják magukhoz a hatalmat. Tanulmányomban ennek a különös orvos/beteg kapcsolatnak a dinamizmusát kívánom megvizsgálni anélkül, hogy azt az állítást próbálnám alátámasztani, hogy Freudnak egyértelműen fontosabb volt az elméletalkotás és saját orvosi kompetenciájának igazolása, miközben páciensének gyógyulása fokozatosan a háttérbe szorult. Ehelyett inkább arra az alapvető paradoxonra kívánok rávilágítani, amely a Dóra-analízis egészét végigkísérni látszik, nevezetesen arra: nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy Freud az elméletalkotó autoritás vagy inkább az önzetlen, segítőkész orvos szerepét tölti be az analízis alatt. Egyfelől úgy látszik, a két szerep egyidejű megvalósulása lehetetlen: Freud vagy gyógyít, vagy elméletet alkot. Másfelől viszont az is nyilvánvaló, hogy a szerepek időbeli váltakozása szükségszerűen hozzátartozik az analízis menetéhez. Amikor Joseph Breuer egyik páciense, Bertha Pappenheim („Anna O.”) találóan „beszédterápiaként” utalt saját kezelésére, akarva-akaratlanul rávilágított a pszicho-

DISPUTA Műhely

Hatalmi viszonyok Sigmund Freud Egy hisztéria-analízis töredéke (Dóra) című esettanulmányában

65

DISPUTA Műhely

[A]z igazság [] nem egyedül a szubjektumban rejlik, aki lénye legmélyéről mintegy készen hozza fel a napfényre. Ez az igazság két részből tevődik össze: jelen van ugyan a vallomástevőben, de csak töredékesen, öntudatlanul, és csak abban nyeri el végleges formáját, aki meghallgatja. [] Aki hallgatja a vallomástevőt, az nemcsak feloldozhat, elítélhet vagy felmenthet; ő az igazság ura. [] abban rejlik a hatalma, hogy a vallomás megfejtésével létrehozza, megalkotja az igazság diskurzusának igaz­ ságát. (71.)

66

Ebben az esetben tehát jelentős hasonlóság mutatkozik a gyónás és a pszichoanalitikus kezelés legalapvetőbb mozzanatai között: úgy tűnik ugyanis, hogy bármenynyire is törekszik a páciens, illetve a gyónást végző egyén arra, hogy egy teljes és igaz történettel álljon elő, mindenképpen a hallgató (orvos, gyóntató) lesz az, aki a narratíva igazságtartalma felett kimondja a végső ítéletet. A lényegi különbség abban rejlik, hogy a gyónást végző személy és a gyóntató között létrejövő hatalmi viszony egyoldalú, amennyiben a gyónó – a megváltás reményében – feltétel nélkül elfogadja a lelkipásztor gyónásra adott válaszát. A pszichoanalitikus kezelés esetében az orvos és betege között kibontakozó hatalmi viszony viszont épp attól válik instabillá, hogy a páciensnek hatalmában áll megkérdőjelezni azt a narratívát, amelyet az orvos a beteg töredékes elbeszélései alapján megkonstruál. Az instabilitás legfőbb oka pedig az, hogy míg a gyóntató számára az igazság a lokális diszkurzív gyakorlattól, így tehát a gyónást végző szubjektumtól függetlenül, szilárd referenciapontként létezik, az analitikus „igazsága” nem választható el a betegével folytatott párbeszédek nagyon is lokális és specifikus retoricitásától. Bár mindkét esetben elmondhatjuk, hogy a belső változás (akár feloldozás, akár gyógyulás formájában) csak abban az esetben következik be, ha a narratíva a gyónó, illetve a páciens számára is igaznak bizonyul, az utóbbi esetében az igazság fogalma meglehetősen tág határok között mozog. A gyóntató autoritása és ítélete megkérdőjelezhetetlen, hiszen isteni forrásból táplálkozik – bármit is mondjon, az nem lehet kevesebb, mint a teljes igazság. Az analitikus hatalmi pozíciója természetesen korántsem mondható ilyen szilárdnak: kérdéses ugyanis, hogy ő maga rendelkezik-e akkora (már-már isteni) autoritással, hogy történeteit a páciens képes legyen úgy elfogadni, mint saját, igaz történetét.

Foucault szerint a lelkipásztori hatalom, csakúgy, mint a gyógyítás (és ezen belül a pszichoanalízis) „az igazság problematikájával kapcsolódik össze – az egyén igaz­ ságával, az egyénről alkotott igazsággal” (214.). A megfogalmazás kétféle igazságot sejtet: az egyiket az egyén birtokolja, a másikat, amely az egyénről alkotott igaz­ ság, mind a páciens, mind pedig az orvos birtokolhatja. Az ily módon értelmezett kétfajta igazság közötti különbség abban rejlik, hogy az előbbi nem veszélyezteti a hatalom képviselője (orvos/gyóntató pap) és az egyén (páciens/gyónó) között fennálló (feltehetően) önzetlen kapcsolatot: úgy tűnik ugyanis, hogy az egyén mindenféle ellenszolgáltatás nélkül kap valamit, vagyis az egyén igazsága csak és kizárólag a feloldozást, illetve a gyógyulást szolgálja. Az utóbbi feltevés azonban azt sugallja, hogy az autoritás érdekei szintén előtérbe kerülnek: vagyis az egyénről alkotott igazságot a hatalom képviselője szabadon kezelheti és saját érdekeinek szolgálatába állíthatja. A betegről alkotott igazság speciális igazsággá válik – ez ugyanakkor egy olyan igazság alapját is képezheti, amely általánosítható és más esetekre is kiterjeszthető. Szubjektum és autoritás tehát kölcsönösen válnak egymástól függővé: a páciens függ az orvosától, amennyiben az orvos az a fél, aki megalkotja a páciens igazságát és ezzel elősegíti annak gyógyulását. De az orvos is függ a pácienstől, mivel a páciens itt már nem csupán a beteg szerepét tölti be, akit az orvos igazsága meggyógyít, hanem az a személy, akinek igazsága egy elmélet megalkotásának kulcsfontosságú részét is képezi. A fenti megállapítások Freud és Dóra kapcsolatára nézve is lényegesnek bizonyulhatnak, mivel úgy tűnik, hogy ami igaz Freud számára, az nem szükségszerűen igaz Dóra számára. Freud igazsága olyan elmélet megalkotásának szolgálatában áll, amely magában foglal bizonyos, a hisztériával kapcsolatos nélkülözhetetlen információkat. Ezeket ő később más esetekre is kiterjesztheti. Ezzel szemben Dóra igazsága olyan narratíva, amelyet sajátjának érez(het), és mint önmagáról szóló igazságot tud elfogadni. Első ránézésre a két igazság különállónak vagy legalábbis egymástól szétválaszthatónak látszik, az analízis bizonyos részeinek vizsgálatából viszont arra következtethetünk, hogy ennek éppen az ellenkezője áll fenn. Dóra analízise alatt Freud feladata igen összetett, mivel – mint ahogyan azt ő maga megjegyzi – „minden, ami egy tünet kezelését elősegíti, darabon-

csolódnak az őket megelőző interpretációs részekhez – vagy, más szóval, ezek azok a részek, amelyekben Freud – interpretációit alapul véve – levonhatja következtetéseit. Mindazonáltal itt tűnik ki legjobban Freudnak az a törekvése, hogy egy egyéni esetet alapul véve a hisztériáról általános érvényű elméletet alkosson. Ebben az értelemben a két rész tulajdonképpen elválaszthatatlan egymástól, mivel az interpretáción alapuló bekezdések az elméleti részek előfeltételeivé válnak. Ezért mikor Dóra elfogadja vagy elutasítja Freud narratíváját, egyben az orvos technikája és elmélete felett is ítéletet mond. Freud emiatt úgy érezheti, hogy legfőbb feladata egy minél valósághűbb rekonstrukció megalkotása, mivel minél közelebb áll a narratíva a páciens „valóságához,” annál nagyobb az esély arra, hogy a beteg sajátjának fogadja azt el. A történet, amelyet Dóra (f)elismer, nem más, mint az a narratíva, amelyet Freud egy interpretatív folyamat által Dóra saját szétszabdalt történetének töredékeiből rak össze. Dóra ezt a történetet legitimálja azzal, hogy elfogadja mint saját igaz történetét. Egyre nyilvánvalóbbá válik tehát, milyen nagy mértékben függ Freud „objektív” teóriája Dóra szubjektumától. A szövegből azonban az is kitűnik, hogy Freud – valamiféle nárcisztikus erőtől vezérelve – talán nem is azt akarja, hogy Dóra felismerje magát a narratívában és ezzel közelebb kerüljön a gyógyuláshoz, hanem azt, hogy elismerje Freud „mesélőkészségét” és ezáltal szakmai kompetenciáját. A szakmai kompetencia elismerése pedig ebben az esetben nem egyszerűen az egyéni gyógyulás/gyógyultság regisztrálása lenne, hanem Freud elméletének leghitelesebb legitimációja. A teória mint általánosítható absztrakció tehát csak Dóra szingularitásának, szubjektumának elvesztése árán jöhet létre. Amennyiben azonban Dóra és esete absztrahálódik, veszélybe kerülhet a teória hitelességének igazolása. Ugyanakkor ez az absztrakció az orvos saját szingularitásának záloga, hiszen a megalkotandó teória általános érvényességét Freud személyes sikernek könyvelhetné el. Néhány részből valóban arra következtethetünk, hogy Freudot jobban foglalkoztatja saját kompetenciájának kérdése, mint Dóra gyógyulása. Neil Hertz szerint „Freud eksztázisának […] tárgya valószínűleg nem más, mint saját interpretatív teljesítménye” (233.). Az esettanulmány egyik bekezdése, (melyet Hertz szintén idéz tanulmányában) jól illusztrálja azt a diadalittas felsőbbrendűséget, mely a tünetek „hibátlan” interp-

DISPUTA Műhely

ként kerül elő, különböző kontextusokba ágyazódva és egymástól szétszabdalt időszakokon keresztül”, (41.) és az információ „sosem elég ahhoz, hogy [Freud] átlássa az esetet” (45.). Így az analitikusok feladata az, mondja Freud egy másik szövegében, hogy „a nyomokból összerakjuk mindazt, ami ottmaradt, vagy, pontosabban szólva, megkonstruáljuk azt” (Brooks idézi Freudot, 14.). Tehát arról van szó, hogy „az analitikus konstruál egy hipotetikus narratíva-darabkát” (Brooks, 14.), amelyet, mint ahogy azt Freud mondja, „megoszt a pácienssel, hogy az kifejthesse rá hatását; majd az orvosra zúdított friss információkból újabb darabka megkonstruálása következik, amellyel az előbbihez hasonló módon jár el, és ez így megy egészen a kezelés végéig” (Brooks idézi Freudot, 14.). A megkonstruált narratíva helyességét az jelzi, hogy a páciens új információkat tár fel orvosa előtt: „a páciens helyeselő megnyilvánulásai nem érnek sokat – mondja Freud –, ha azokat nem követi valamiféle közvetett megerősítés, ha a páciens nem áll elő újabb emlékekkel, melyek kiegészítik és továbbviszik a konstrukciót” (Brooks 15.). A narratíva helyességének megerősítése azonban úgy is megtörténhet, hogy a páciens – „a konstrukció igazságába vetett biztos meggyőződéstől vezérelve” – egyszerűen elfogadja a narratívát (Brooks, 15.). Freud szerint ennek ugyanolyan gyógyító hatása van, mint egy újabb felbukkanó emléknek (Brooks, 15.). Egy bizonyos pontig Dóra esetében is működni látszik az eljárás. Az esettanulmány szövegében jól megfigyelhető az orvos és betege között kialakuló váltakozó jellegű „párbeszéd”: Dóra folyamatosan újabb és újabb emlékeket mesél el Freudnak, aki sorra értelmezi őket. Hiba volna azonban a szöveg felépülését pusztán emlékek és interpretációk szabályos váltakozására redukálni. Freud interpretációit ugyanis gyakran követik olyan részek, melyekben Freud a hisztériáról alkotott általános érvényű megállapításokba bocsátkozik. Ezek a részek definíciójellegűek: Freud például itt próbál meg magyarázatot adni arra a jelenségre, melyet „szomatikus lehetőségnek (Entgegenkommen) nevez” (44.), vagy itt fejti ki, hogyan kapcsolódnak a szimptómák a tudattalan gondolatokhoz, és miként válik „jelentésük” kétértelművé (50.), valamint ezek azok a részek, amelyekben Freud kimondja (illetve megerősíti) legújabb tézisét, nevezetesen azt, hogy minden hisztériás megbetegedés mögött valamilyen szexuális zavar bújik meg (50.). Ezek az elméletjellegű részek tematikailag kap-

67

DISPUTA Műhely

retációjának felsorolásából ered: „a vádak, melyekben apját tette felelőssé betegségéért, de amelyek mögött önvád lappangott, a fehérfolyás, a retiküllel való játék, a hatéves kora utáni ágybavizelés, a titok, amelyet féltve őrzött orvosai előtt – mindez kiegészítve a gyerekkori maszturbáció tényével –, teljesnek és hibátlannak tűnik” (115.). Hertz azt állítja, hogy „ez a felsorolás nem más, mint egy bizonyíték teljes és hibátlan bemutatása felett fújt győzelmi induló: az az intellektuális nárcizmus, mely az egyén képzelőerejének gyönyörű totalitását hivatott ünnepelni” (233.). Steven Marcus hasonló következtetésre jut, mikor azt mondja, hogy „az értelmezés démonja szállta meg Freudot, és ez az az erő, amely a Dóra-esetet uralja” (85.). A helyzet paradoxona nyilvánvaló: minél jobban üldözi Freud a saját vágyait, annál kevesebb figyelmet szentel a páciensnek, akitől elméletének sikeres megalkotása függ, vagyis paradox módon épp Dóra lesz az, aki nem fér be az elmélet keretei közé, aki redundánssá válik. Az a tény tehát, hogy Dóra félbeszakítja a kezelést, bizonyos szempontból mégis hozzájárul az esettanulmány sikeréhez, hiszen Freudnak nem kell többé amiatt aggódnia, hogyan integrálja Dóra szubjektumát elméletének általános következtetéseibe. Dóra távozása tehát e tekintetben kedvezően hat az esettanulmány tudományos kimenetére – még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy Freud tanulmánya episztemológiai szempontból bizonytalan marad. A kezelés felfüggesztése ugyanis legalább annyira jelentheti a narratíva elfogadását, mint elutasítását, és nincs semmiféle módszer, amellyel a két eshetőség között valamiféle hierarchiát lehetne felállítani. A Freud és Dóra közötti hatalmi viszony tehát éppen attól különleges, hogy az erőviszonyok megoszlása nem illeszkedik hi-

68

ánytalanul az elnyomó-elnyomott ellentétpár sémájába. Ahogyan a tanulmányból kiderül, Freudnak nem csupán Dóra gyógyulása fontos, hanem az is, hogy az orvostudomány számára jelentős elméletet alkosson a hisztériáról. E két cél pedig, mint láttuk, nem szükségszerűen egészíti ki egymást. Dóra tehát nem egyszerűen egy meggyógyítandó beteg, hanem Freud elméletalkotói sikerének záloga is: egyfelől passzív tárgy, amelyet fel, illetve ki lehet használni a doktor autoritásának fenntartása érdekében, másfelől azonban az a nagyon is aktív személy, akinek hatalmában áll a köré épített elmélet legitimálása vagy delegitimálása. Dóra (feltehetően) az utóbbit teszi azzal, hogy hirtelen megszakítja a kezelést, s ezzel, úgy látszik, végérvényesen magához ragadja a hatalmat orvosa fölött, hiszen megfosztja Freudot a számára oly fontosnak tűnő elmélet megalkotásának lehetőségétől. Távozásának azonban kettős színezete van, hiszen a kezelés megszakítása révén Dóra személye nem áll többé az elméletalkotás útjába. Dóra delegitimációs kísérlete tehát oly módon járul hozzá Freud autoritásának megszilárdításához, hogy a „Dóra esete” című narratíva mégis megszületik, s ezáltal Dóra végül mégis kiszolgáltatott maradt Freud narratív önkényének. Igaz, hogy Freud esettanulmánya befejezetlen, és így ismeretelméleti szempontból bizonytalan marad, de a Dóra kilépésével meghiúsuló elmélet, paradox módon, talán éppen meghiúsulása és bizonytalansága révén tesz szert jelentőségre a pszichoanalízis diszciplínáján belül, hiszen Dóra távozása azt is jelenti, hogy a hisztéria meghatározásra váró esszenciája folytonosan ellenáll a reprezentációnak, a leírásnak. Paradox módon tehát Freudnak kudarcot kell vallania ahhoz, hogy későbbi olvasói eljuthassanak ehhez a belátáshoz.

Appignanesi, Lisa and John Forrester: Freud’s Women. London, Virago, 1993. Brooks, Peter: „The Idea of a Psychoanalytic Literary Criticism” Discourse in Psychoanalysis and Literature. Ed. Shlomith Rimmon-Kenan. London, Routledge, 1987. 1–18. Foucault, Michel: A szexualitás története – A tudás akarása. Ford. Ádám Péter. Bp., Atlantisz, 1996. Freud, Sigmund: „Egy hisztéria-analízis töredéke”. Ford. Lőrincz Zsuzsa. A Patkányember: Négy klinikai esettanulmány. Bp., Akadémiai kiadó, 1999. 7–128. --- „Fragment of an Analysis of a Case of Hysteria: (‘Dora’).” Case Histories I. Transl. James and Alix Strachey. Harmondsworth, Penguin, 1990. Hertz, Neil: „Dora’s Secrets, Freud’s Techniques.” In Dora’s Case: Freud – Hysteria – Feminism. Ed. Charles Bernheimer and Claire Kahane. New York, Columbia UP, 1990, 221–242. Marcus, Steven: „Freud and Dora: Story, History, Case History.” In Dora’s Case: Freud – Hysteria – Feminism. Ed. Charles Bernheimer and Claire Kahane. New York, Columbia UP, 1990. 56–91. Rousseau, George S.: „’A Strange Pathology.’” In Gilman, Sander L. et al. Hysteria Beyond Freud. Berkeley: California UP, 1993.

A Női(es) i(es) műfajok műfajok könnyedségéről

a műfaj általában él is. Ennek megfelelően prózája a néhol már-már austeni, udvariaskodó, modoros nyelvhasználat szigorú szabályait betartva bizonyos témák és jelentések szisztematikus elhallgatásán, elfedésén látszik dolgozni, ám hogy milyen sikerrel teszi ezt, hamarosan meglátjuk. A regény nyelvi világának, az elbeszélés módjának efféle meghatározottságát figyelembe véve nem meglepő, hogy a Tóparti szállodát szinte minden kommentátora megkísérli valamiféle műfaji keretbe helyezni, hogy azután a szöveget azzal a bizonyos irodalmi paradigmával folytatott párbeszéde alapján vizsgálja. Az azonban pontosan a regény nyelvi beágyazottságának ennyire markáns volta miatt különös, hogy a választott irodalmi paradigma az esetek többségében nem más, mint a populáris romantikus regény. Való igaz, hogy a Tóparti szálloda főszereplője, Edith Hope „romantikus regények írója egy sokkal ambíciózusabb néven” (8. – saját fordítás), az is kétségtelen, hogy a regény néhány ponton valóban érintkezik a románcos történetek hagyományával. Problematikus azonban ezt a hagyományt kizárólagos viszonyítási pontnak tekinteni, ha szem előtt tartjuk, hogy nyelvhasználatának korlátozottsága és szövegvilágának minimalizmusa legalább ugyanolyan erővel mozdítja a regényt egy más típusú referenciális keret, az etikettregény irányába. Egyrészt, a romantikus regény (még ha csak mint a populáris irodalom körébe tartozó, alsóbbrendű műfaj) már mindig is részét képezte annak a szentimentális és az etikettregénynyel induló romantikus irodalmi hagyománynak, amelyhez ez a mind formailag, mind stilisztikailag, mind pedig a cselekményszövés szempontjából igencsak szigorú szabályok közé kényszerített Brooknerszöveg talán „otthonosabban” illeszkedik. Másrészt, ha egy a magas irodalom kategóriájába tartozó, és az angol regényirodalmi hagyomány egyik emblematikus – bár „nőiessége” miatt még mindig alsóbbrendűnek tekintett – műfaja ellenében olvassuk, a Tóparti szálloda kiszabadul a lekicsinylő kommentárok talán legsúlyosabbika alól, amely szerint a szöveg nem más, mint „kultúrsznoboknak írt Harlekin-románc” (idézi Skinner, 7.). Harmadrészt pedig így megvizsgálhatjuk, hogy valójában mennyire nevezhető „otthonos illeszkedésnek” a Tóparti szálloda és az etikettregény kapcsolata, és melyek azok a pontok, ahol a regény

Papp Klaudia

Bár Anita Brookner a kortárs brit prózairodalom kétségkívül egyik legismertebb és legelismertebb alakja, a regényeinek recepcióját jellemző polarizáltság sokat elmond az Elaine Showalter által kettős kritikai mércének nevezett jelenségnek a kortárs kritikai diskurzusban való kitartó jelenlétéről, azaz arról a felfogásról, hogy a szentimentalizmussal, romantikus képzelgéssel, triviális női problémák boncolgatásával azonosított „női regény”-nek mindig az alsóbbrendű, „nőies” műfajok között lesz a helye. Igaznak látszik ez még olyan ellentmondásos esetekben is, amikor a szóban forgó, a (férfi) kritikusok által általában lesajnált regény nem tesz kevesebbet, mint hogy megnyeri az angolszász világ talán legrangosabb irodalmi elismerését, a Booker-díjat. Nem történt ez másként Anita Brookner Tóparti szálloda című regényével sem, amelynek 1984-ben ítélték oda a Bookert. A díjkiosztó ünnepségen mindenesetre nagy meglepetést okozott, mikor a zsűri elnöke, Richard Cobb professzor beszédében azt találta mondani, hogy a Booker-díjat egy „könnyen olvasható,” „kellemes,” „megnyugtató” regénynek kell odaítélni (Norris, 8). Ebben a sokkal inkább egy jól sikerült ponyvának (vagy lektűrnek) kijáró „dicséret”-ben Brookner regénye könnyed, az átlagolvasó által is minden nehézség nélkül befogadható, szórakoztató regény(ecske)ként jelenik meg, amely pontosan egyszerűsége és ambíciótlansága révén szolgált rá a kitüntetésre. Talán nem véletlen, hogy a nőírók jelentős része tudatosan elhatárolódik a „női regény” kategóriától, azt remélve, hogy így megúszhatják a címke gyakori velejáróját, az alacsonyabb kulturális státus skatulyáját. Anita Brookner azonban nem tartozik e nőírók táborába, mi több, Olga Kenyonnak adott interjújában határozottan azonosítja magát a műfajjal, amelyet így jellemez: „A nők egy bizonyos fajta történetmesélésnek szentelik magukat, ami rendkívüli érvényű és rendkívül érdekfeszítő; elsősorban más nőknek, de ugyanúgy férfiaknak is, szerintem. Ez egy teljesen más műfaj. Kétségkívül korlátok közé szorítja önmagát, de hajlandó mélyebbre menni” (idézi Hanson, 3). Brookner tehát pontosan a női regény ellen felhozott legsúlyosabb vádat, a téma és a forma behatároltságát állítja a műfaj védelmének szolgálatába, mégpedig úgy, hogy felhívja a figyelmet a korlátok átlépésének lehetőségére, amivel szerinte

DISPUTA Műhely

avagy: mit rejt a Tóparti szálloda?

69

DISPUTA Műhely 70

akaratlanul is kikezdi azt a műfaji hagyományt, amelyben íródott. Mivel a női hang megjelenése az irodalomban (amely ez esetben elsősorban a regényirodalmat jelenti) arra az időre tehető, amikor a nők élettere még kizárólag az otthonra, a privát szférára korlátozódott, a(z elnőiesedett) regény lett „a par excellence domesztikus műfaj” (Danahy, vii). Az otthon-regény mint műfaji megnevezés is egyértelműen ezt a nemi kódoltságot hordozza magában, amelyet az angol megfelelő, a „domestic novel” kifejezés még érzékletesebbé tesz, tekintve, hogy a „domestic” szó azt jelenti: „az otthonnal, a háztartással vagy a családdal kapcsolatos.” Az otthonregények tehát a személyes létezés terére koncentrálnak: a családi élet, a gyereknevelés és a háztartás mindennapos rítusait mutatják be apró részletekbe menően. És bár ezek a regények első ránézésre határozottan a férfi és a női, a politikai és a személyes, a társadalmi és a kulturális szférák binaritásából építkeznek, a hatvanas évek „a személyes az politikai” jelmondata óta tudjuk, hogy ez a kétosztatúság csupán illúzió: a két pólus nem választható külön, hanem elkerülhetetlenül egymásba csúszik, azaz a személyes szféra sohasem lehet mentes a politikumtól. A műfaj átpolitizáltságának ténye mellett az otthonregény és az (otthon-regényt) író nők már a puszta létezésükből fakadóan is a privát és a nyilvános szféra összefolyásának szemléletes példái: míg az otthon-regény pontosan az intimszféra körébe tartozó történéseket örökíti meg és teszi publikussá, addig az író nő azáltal kerül a két létmód határmezsgyéjére, hogy a magánszféra kizárólagos terében – otthon – alkotva, ráadásul kifejezetten női témák papírra vetésével tesz szert nyilvánosan is elismert szerepre, a hivatásos írónő szerepére, azaz publikál. A Tóparti szálloda főszereplője, Edith tökéletesen beleillik ebbe a képbe: bár nyilvános szerepet vállal azáltal, hogy romantikus regények írásával keresi a kenyerét, mégis legszívesebben otthonülő, házias lényként gondol magára (az eredetiben „domestic animal”, 98.), aki retteg mindenféle társas összejöveteltől, és legjobban az otthonában, a világtól elvonulva érzi magát. Az otthon-regényről szólva, amely tehát kétségtelenül női(es)ként kategorizált műfaj, ritkán kerülhető el egy másik, nemi kódoltságát már a nevében is hordozó szövegtípus emlegetése, a női gótikus regényé. Az elnevezést Ellen Moersnek köszönhetjük, aki a női rémregényeket olyan

szövegekként határozza meg, amelyek a nőknek a házassággal, gyerekszüléssel, szexualitással, az otthonukba és a testükbe való bezártsággal kapcsolatos félelmeit kódolt formában jelenítik meg. A női rémregény tehát tulajdonképp az otthon-regény félelmetes, kísérteties másikja, amely az otthon otthonosságát, biztonságát, idilljét ezek fenyegető ellentétébe fordítja. A Tóparti szálloda nyilvánvalóan a legnagyobb erőfeszítések árán sem nevezhető otthon-regénynek, hiszen a cselekmény jó része az egymás számára kezdetben teljesen idegen (és angolos visszafogottságuk okán az összeismerkedésig viszonylag sokára eljutó) szereplők egy svájci szállodában eltöltött néhány hetének eseményeiről szól. Érdemes azonban közelebbről is megvizsgálni, hogy milyen is ez a szálloda. Szembetűnő jellemzője, hogy vendégei szinte kizárólag nők, ezen kívül „jó hírű ház” (Brookner, 14.), amely „csöndes menedéket kínál […], a magánszféra biztonságát” (15.), olyan hely, „ahol garantáltan öszszeszedhetik magukat azok, akikkel elbánt az élet, vagy akik elfáradtak. A szálloda neve és címe azoknak a noteszében szerepelt, akiknek hivatásuknál fogva ismerni kellett. Néhány orvos, sok ügyvéd […]. Azok a családok, amelyek örültek egy-egy nehezen kezelhető családtag ideiglenes távollétének, igen sokra becsülték” (16.). A nővendégek túlnyomó többségének fényé­ ben, akiknek a szálloda az eredeti úti céljuk, és sokáig maradnak (míg a férfi vendégek csak véletlenül tévednek oda pár napra egy közelben zajló konferencia zárásaként), ez a közvetlenül a regény elején olvasható leírás sokkal inkább láttatja a helyet vala­ miféle női korrekciós intézményként vagy szanatóriumként, mint szállodaként, és ez a benyomás később, a szereplők megismerésével csak tovább erősödik. De nézzük, kik is ennek a szállodának a vendégei, akikre, nem mellékesen, az angol szöveg egy ponton az „inmates of institutions” kifejezéssel utal (106.), aminek a pontos magyar jelentése „börtön vagy kórház bennlakója”. A legidősebb vendég a szinte teljesen süket Mme de Bonneuil, akit fia száműzött a szállodába, mivel „túlságosan alpárinak találta a modorát ahhoz, hogy egy fedél alatt éljen a […] feleségével” (Brookner 83.). Rajta kívül ott van még Monica, az étkezési zavarokkal küzdő, madárcsontú arisztokrata-feleség, aki „gyűlöli és rettegi a férjét” (96.); a férjnek „sürgősen szüksége van egy örökösre, s azzal az utasítással küldte ide a feleségét, hogy hozza rendbe magát, mert ellenkező eset-

sek a regény etikettregénységét veszélyeztető repedéseket elkendőzni. Jól példázza ezt Edith folyamatos öncenzúrázása: leveleit többször félbehagyja, mikor úgy érzi, már-már majdnem elveszti a kontrollt saját szövege felett, vagy mondatokat húz ki, amelyekről utólag úgy érzi, túllépnek az elbeszélésének saját maga által szabott, az etikettregény szűkös kereteivel egybeeső határon. Az egyik ilyen „veszélyes” lapszus után nagyon pontosan meg is fogalmazza a problémát: „Edith letette a tollat. […] Fölösleges mozzanatok kezdtek belopózni az elbeszélésébe; tudta, hogy meghaladja beszámolója határait. Hiszen tisztában volt ennek a beszámolónak a hallgatólagos korlátaival: szórakoztatni, figyelmet elterelni, kikapcsolódást nyújtani – ezek voltak a feladatai és határozott célja is. Ám valami baj történt, a dolog kicsúszott a kezéből. […] írásában elburjánzott az önvizsgálat, a kritika, sőt a keserűség.” Ez az önreflexív passzus tulajdonképpen a regény önvizsgálataként, a huszadik századi etikettregényt alapjaiban meghatározó, egymás ellen játszó retorikai stratégiák elemzéseként is felfogható. A szöveg kétségbeesetten próbál az etikettregénysége védjegyéül szolgáló finomkodó, udvariaskodó, tartózkodó stílusú elbeszélő mód, illetve az e diskurzus által probléma nélkül kommunikálható élmények és események kereteiben megmaradni, ám ebbe a próbálkozásba minduntalan belebukik; a regénybe kivédhetetlenül beférkőznek az etikettregény elbeszélőmódján kívül eső, az általa el nem fojtható tapasztalatok. Ennek ellenére a szöveg soha nem hagyja el teljesen az önmaga számára teremtett rendszert: mint az előző idézetből láthattuk is, ezekről a vakfoltokról ugyanabban a kimért, visszafogott, ironikus stílusban számol be, mint ami a szöveg egészét általában jellemzi. Ez pedig „voltaképpen nem más, mint ugyanennek a civilizált, tartózkodó nyelvhasználatnak az eggyel magasabb szinten való újjáépítése: amikor úgy tűnik, a szöveg kilép saját referenciális kereteiből és működésmódjából, igazából akkor is inkább fordított a hatás” (Bényei, 117.). Ez a dialektikus dinamika teszi a Tóparti szálloda modalitását egyértelműen melankolikussá: a szöveg kényszeresen beleírja magát egy rendszerbe, amelynek működőképességében maga sem hisz igazán. Földényi F. László írja, hogy „a melankolikus éppúgy retteg a rendtől, mint a rendetlenségtől; rettegése és a vele járó szomorúság mutatja, hogy nem sikerült be-

DISPUTA Műhely

ben szednie kell a cókmókját, és el kell hagynia a terepet, hogy Sir John megfelelő intézkedéseket tehessen” (95.). Rajtuk kívül Edith még az, aki a szállodában töltött időt egyértelmű száműzetésként és egyúttal „curative stay”-ként, vagyis „gyógyító ott-tartózkodás”-ként éli meg: őt az ismerősei „utalták be” a szállodába, mivel sebet ejtett a civilizált társadalom szövetén azzal, hogy kissé merev, konzervatív gondolkodású vőlegényét az utolsó pillanatban állva hagyta az oltárnál. Ezek tehát azok az udvarias(kodó), a civilizált felszín alól elő-előbukkanó történetek, amelyek révén az otthon-regény, illetve rögtön annak rémisztő hasonmása mégiscsak jelenlévővé válik a szövegben. A szálloda nővendégei vagy egy klausztrofób, fenyegető családi közegből vannak eltávolítva, hogy aztán ugyanebbe a szorongásokkal és elfojtásokkal teli környezetbe – csak remélhetőleg annak szabályaihoz jobban alkalmazkodva – térjenek vissza, vagy pedig az ez elől való elmenekülés miatt kiérdemelt büntetésüket töltik. Maga a regény vezeti be indirekt módon az otthonra vonatkoztatva a gótikus irodalom egyik kulcsfogalmát, a freudi „unheim­ lich” („hátborzongató,” „kísérteties”) kifejezést. Edith azért egyezik bele ismerősei javaslatába, hogy „szörnyű tette” után kis időre eltűnjön a nyilvánosság elől a Hotel du Lacban, mert „az otthon, vagy inkább »otthon« vált egyszeriben ellenségessé, és […] nyugtalanította, sőt, megijesztette, ami vele történt” (8.). Az addig biztonságos, otthonos (heimlich) otthon egy kihágás, a civilizált, udvariaskodó, elfojtásokra építkező társadalom szigorú szabályainak megsértése révén egy szempillantás alatt nemcsak hogy otthontalanná válik, hanem „elotthontalanítódik,” azaz ellenséges, félelmetes (unheimlich) lesz. Láthatjuk tehát, hogyan furakszik be a regénybe a vele első ránézésre látszólag semmilyen kapcsolatba nem hozható, az otthon-regény rémisztő hasonmásaként olvasható női gótikus regény, amelynek (jelen)létét „az etikettregény és az otthonregény udvarias, erényes diskurzusa többkevesebb sikerrel eltakarni hivatott” (Bényei, 108.). Az etikettregényre jellemző retorikai eljárások (az udvariaskodó, tartózkodó, bizonyos témákat kínosan kerülő párbeszédek, illetve azok stílusának ironikus reprodukálása Edith leveleiben, a szereplők öltözködésének, társadalmi hovatartozásának, étkezési szokásainak részletes és hosszadalmas bemutatása) azonban inkább kevesebb, mint több sikerrel képe-

71

DISPUTA Műhely

lefeledkeznie a rendbe. Bár törekszik rá, az mégis a legmélyebb szorongást váltja ki belőle: a rendben minden elrendezett, és szemmel láthatóan nincsen benne helye a személyiség »megemészthetetlen«, kimondhatatlan vonásainak, amelyek e rendet fenekestől felfordítanák. A melankolikus rendet teremt, de észreveszi, hogy ő maga kimaradt a rendből. […] A melankolikus, miközben benne él a világban, mintegy mellé is lép.” (332.) A Tóparti szálloda Edith Hope-ja mintha maga volna Földényi rendalkotó, ám a rendhez végtelen szkepticizmussal viszonyuló melankolikus szubjektumának a megtestesülése. Elbeszélő stílusának már említett anomáliáin túl, Edith mint rendszerteremtő szubjektum is melankolikus diszpozícióról tesz tanúbizonyságot. A regény talán legtöbbet idézett és kétségtelenül egyik leghatásosabb jelenetében az általa írt romantikus regényeket kivétel nélkül strukturáló cselekményszerkezetet vázolja fel kiadójának, amely az egyik leg­ ismertebb állatmesén, a teknős és a nyúl történetén alapszik. „Az én könyveimben mindig az egérszerű, szerény lány nyeri el a hőst, míg a gőgös, csábító nő legyőzve távozik a csatatérről, hogy többé vissza se térjen. Mindig a teknősbéka győz. Persze ez hazugság. […] A való életben természetesen a nyúl győz. Mindig.” (31.) A regény végén ezzel szemben határozottan állítja, hogy egyáltalán nem rejtőzik szatí-

72

ra és cinikus ridegség a történetei mögött, hanem azok minden szavát elhiszi (219.), mégis, miközben legújabb regényén dolgozik, végig csak úgy emlegeti a folyamatot, mint „az aznapi fantázia- és ködösítésadag […] megírásá[t]” (58.). Teremt tehát egy struktúrát, amelyhez egyszerre közelít melankolikus kétkedéssel és kényszeres ragaszkodással, melynek következtében a regényt mindvégig a két ellentétes pólus közötti folyamatos oszcilláció jellemzi. A szöveg sokat idézett utolsó mondatai pedig véglegessé teszik az otthon fogalmának korábban már elkezdett felforgatását. Miután eldönti, hogy mégsem megy hozzá legújabb kérőjéhez, a szállodában megismert Mr Neville-hez, Edith táviratot küld Londonban hagyott házas szeretőjének, Davidnek, s az üzenetben először azt írja: „Megyek haza.” Utána azonban inkább lehúzza ezeket a szavakat, és „Visszatérek”re javítja őket (223.). Maga Brookner úgy kommentálta egy interjúban a befejezést, hogy „a »Megyek haza« a társadalmilag elfogadott otthon(osság)ba való visszatérést jelentené: az »otthon« férjet, gyerekeket, rendet, rendszeres étkezéseket jelent” (idézi Skinner, 75). Ahogyan tehát Brookner is fogalmaz, az otthon: rend, méghozzá a regény világának az egyetlen társadalmilag elfogadott rendje, amelyen Edith, jó melankolikushoz illően, folyamatosan kívül helyezi magát, holott mindennél jobban szeretne beletartozni.

Bényei Tamás: Az ártatlan ország: Az angol regény 1945 után. Debrecen, Kossuth Egyetemi, 2003. Brookner, Anita: Hotel du Lac. N.p.: Triad Granada, n. d. - - -. Tóparti szálloda. Ford. Gálvölgyi Judit. Budapest, Európa, 1988. Danahy, Michael: The Feminization of the Novel. Gainesville: U of Florida P, 1991. Földényi F. László: Melankólia. Pozsony, Kalligram, 2003. Hanson, Clare: Hysterical Fictions: The „Woman’s Novel” in the Twentieth Century. Basingstoke, Palgrave Macmillan, 2000. Modleski, Tania: Loving with a Vengeance: Mass-Produced Fantasies for Women. New York, Routledge, 1990. Norris, Sharon: „Bourdieu and the Booker: ‘Cultural Capital’ and Literary Award.” . Skinner, John: The Fictions of Anita Brookner. Basingstoke, Macmillan, 1992.

„Kivülem Kivülem mást në në szeress, Ho lëgyek állandó”

„Kivülem mást në szeress,/ Ho lëgyek állandó” – szól a mottómul szolgáló mohi dal, felvázolva a szubjektumteremtődés mechanizmusát, ahogyan az az interszubjektivitásban végbemegy. A dal által leírt folyamat tehát nem más, mint az Én állandó önazonosságának kialakulása a másik által, mely szerint azáltal válhatok önmagammá, szilárddá, állandóvá, hogy a másik szeretete leválaszt engem a masszáról, vagyis (f)elismer (Hegel, 101–102.). A másik szeretetére, vágyára vágyom, mivel az tesz engem saját magam számára is felismerhetővé, önmagammá. Ha azonban a gender szempontjából vizsgáljuk, ez a szerkezet – úgy látszik – nem marad tökéletesen szimmetrikus. A nő számára a fenti univerzális felfogás ugyanis nem érvényes, nem lehet érvényes, s hogy miért, arra könnyen fény derül, ha a népdal sorai mögött női beszélőt feltételezünk. E három sor értelmezhető úgy, hogy az Én (a Nő) – mivel vágyik a megszólított Te-vel, a fallosszal rendelkező Férfival való azonosulásra, az állandóságra (Ricoeur terminológiájában mêmeté, ugyanazonosság), vágyik határokra (ipséité, őmagaság) – ezért a kirekesztett külvilággal, és azon belül is a többi nővel, a „kitaszított mással” szemben határozza meg önmagát. Én és másik nemazonosságáról beszélünk, ahol az egyik csak elismert, a másik csak elismerő. Ugyanezt pszichoanalitikus szemszögből nézve az Énnek a nárcisztikus szerelemben kifejeződő kívánsága (az a kívánság, hogy a Te-vel azonosulva találjon állandó ön-magára) elsősorban Lacan imaginárius rendjébe illeszkedik, amelyben „az önazonossághoz a szubjektumnak az imaginárius másikkal [a Te-vel] kell azonosulnia, vagyis el kell távolodnia saját magától, saját magán kívülre – a saját hasonmásának képébe – kell helyeznie identitását” (Žižek, 104., saját ford.). Ez a Te – csakúgy, mint az Én – a dal szövegében csupán mint pragmatikai tétel, mint megszólított (illetve mint beszélő) van jelen. Egyedül a „filozófiai ménage-àtrois” harmadik tagja, a „kívülem más” kap szót. Ebben az értelmezésben a Más mint külső (az Én és a Te körén kívül eső) világ azt a szimbolikus Másikat, a ’big Othert’ fogja jelenteni, amelynek létezéséről a szerelemben tudok elfeledkezni. Nem véletlen, hogy a nagy Másik itt éppen a tőle való el-

Gulyás Judit

Ha már oly sokat beszélünk a női hangról, a hang nőiségéről, essék néhány szó az énekelt női hangról is, a népdalköltészet olykor jellegzetesen női, máskor jellegzetesen nem nélküli hangjairól! Tudjuk: ha a népköltészetet a(z el)beszélő szubjektum problémája felől közelítjük, különleges akadályokkal kerülünk szembe. Mindenekelőtt két igen érdekesnek ígérkező kérdést tehetünk fel. Egyrészt meg kell fogalmaznunk, hogy voltaképpen kié, hányaké is az a bizonyos szöveg, az a dallam. Vargyas Lajos és az általa képviselt, széles körben uralkodó hagyomány szerint a népdalban „az a lényeg, hogy sok ember együttes alkotása, nem egy magányosé; mindenkié, nem egyé.” Nem lényegtelen azonban, hogy Vargyas még hozzáteszi: „Ezért vannak szűk határai, de azokon belül nagy mélységei. S ezért van felismerhető hangja” (382.). Ezek szerint tehát a népdal identitását, (de legalábbis) felismerhetőségét alapvetően meghatározza, hogy sokaké: a sokság identitásának paradoxonával állunk szemben. Persze ettől az itt feszegetett kérdések csak még több izgalommal kecsegtetnek, hiszen a sokság szövege a nőiségnek is végtelen horizontot nyit majd. A női szubjektum, illetve a nő mint szubjektum is éppen azért számíthat akkora érdeklődésre, mert „a »nők« kifejezés a különbségek megnevezhetetlen összességét jelöli, amit egy leíró identitáskategória nem képes összefoglalni” (Butler, 269.). Az itt másodikként felmerülő kérdés arra az esetre vonatkozik, amikor akár az értelmezés, akár az előadás aktusa hangot és/vagy beszélőt kölcsönöz a szövegnek, illetve a dalnak. Mi is változik ekkor, vajon eloszlik-e a népdal alapvető nemnélkülisége? Ki kerül a szöveg „mögé”? A magyar népdalhagyomány feljegyzett darabjainak száma csaknem kétszázezer. Persze – mivel időben rétegzett korpuszról van szó – szövegben és dallamban egyaránt sok az ismétlődés. Az azonban nyilvánvaló, hogy önálló dal, vagyis a 200 000-es tömeg egy darabja – egyedülálló, de egyedül mindig valami mellett és valamin belül álló darabja – csak a különbség által tételeződik. Ezzel a különbségen alapuló identitásképződéssel állítható párhuzamba a szubjektum létrejöttének mechanizmusa, mely szintén a másik, a különböző másik által, illetve azzal szemben valósulhat meg.

DISPUTA Műhely

Egy. Kettő. Három: A magyar népdalok szubjektumalkotási mechanizmusai és a nemiség

7

különböződés által jelenik meg. Žižek szerint „az imaginárius öntapasztalat [amelyben a szubjektum az imaginárius képmással azonosítja magát] arra jó, hogy ne ismerje fel a nagy Másiktól való alapvető függőségét” (104.), vagyis: az imaginárius azonosság megteremtése a Kedvessel éppen a szimbolikus azonosság megteremtődésének kizárására irányul, persze sikertelenül. A ménage-à-trois jelenségét követhetjük nyomon a következő, ödipális felhangokat rejtő népdalban is, amelyben tematikusan és szerkezetileg is kirajzolódik egyfajta hármasság (Én, Te és a Másik), azonban – látni fogjuk – nem egészen a megszokott formában. ||: Mikor mentem hazafelé, :|| ||:kinyílt az ég három felé. :|| Ragyogtak rám a csillagok, mert tudták, hogy árva vagyok. ||: Édesanyám sok szép szava, :|| ||: kit fogadtam, kit nem soha. :|| Megfogadnám, de már késő, ||: mer’ az idegen az első. :|| Idegenek, jövevények, ||:hagyjátok, hogy én is éljek:||

DISPUTA Műhely

(Muzsikás, rec. 10)

74

A dal szerkezetében rögtön magára vonja figyelmünket az ismétlődő sorok és a közéjük ékelődő, ebben a környezetben csonkának, árvának látszó sorok váltakozása. Hasonló csonkaság érzetét adja a félbehagyott, majd újrakezdett sor („kit fogadtam, kit nem soha”), melyben a szubjektum kísérletet tesz ugyan az engedelmességre, de rá kell jönnie, hogy nem tudott azonosulni az anyával, így az azonosságot csak tagadó alakban, csak különbségként mondhatja ki. A dal egyik legfigyelemreméltóbb vonása, hogy a második sorban az ég „három felé” nyílik, ami arra utal, hogy nem kettéhasadásról, kivetített önmeghasonlásról van szó, hanem ennél bonyolultabb folyamatról. Ez a kép, ha úgy tetszik, szimbolikus módon előre jelzi, hogy – lacani kategóriákkal – nem az imagináriusról van szó, hanem a szimbolikus identifikációról. Ami pedig a nemi konvenciókat itt felborítja, az nem más, mint hogy az anya úgy jelenik meg, mint beszélő szubjektum, aki a társadalom szabályait vagy elvárásait a fiúnak/lánynak közvetíti. Vagyis nem a preszimbolikus anyafiguráról van szó: akárcsak az idegenek, az anya sokkal inkább tartozik a szimbolikus Másik kategóriájához, a

nyelvhez, mint az imaginárius képmáshoz, hiszen ő is Másik, aki megszólít, de akinek hívására a szubjektum nem tud, nem akar reagálni. „Az anyával való azonosulás – írja Jessica Benjamin – az azonossal való azonosulást foglalja magában, [m]indaddig, amíg az anya az a személy, aki az elsődleges gondoskodást adja” (281). A dalban árvaságán kesergő Én az anyát már csak mint Másikat tudja látni, árvasága tehát nem feltétlenül szó szerint értendő: azt az elveszett azonosságot siratja, mely a szimbolikusban való lehorgonyzása előtt a világgal és mindenekelőtt az anyával eggyé tette. Az Én ebben a szövegben is csak nyelvtanilag van jelen, a beszéd aktusa által tételeződik egészen az utolsó (ismételt) sorig, amikor is a szubjektum az egyértelműen szimbolikus rendbe illeszkedő Idegenek, a szimbolikus Másik interpellációja ellen hadakozva (mely Žižek posztlacani teóriája szerint is mindig első) végül kimondja saját nevét, „hagyjátok, hogy én is éljek”. A dal azért érhet ezen a ponton véget, mert a szubjektum saját magát megnevezve (szimbolikusan) mégiscsak beletörődik, hogy része a nyelv szimbolikus rendszerének. Žižek megfogalmazásában „az ember nyelvi-lét [being-of-language] (parlêtre, hogy Lacan sűrített írásmódját alkalmazzuk). A szubjektum mindig egy jelölőhöz van odaerősítve, mintegy rátűzve, mely jelölő megjeleníti őt a másik számára, és e rátűzés által nyer szimbolikus mandátumot, ezáltal kap helyet a szimbolikus viszonyok interszubjektív hálójában”. Tehát azzal, hogy a szubjektum az utolsó sorban megnevezi önmagát, egyszersmind világossá válik számára, hogy „helye, neve van”: a nyelvben talál vigaszt. Ha másképp nem is, nevének kimondásával szimbolikus értelemben megszűnik árva lenni, így a panasz elhal. Eddig tehát feltérképeztük a szubjektumalkotás jellegzetes módozatait, úgy, ahogyan azt két népdalszöveg értelmezése tárja elénk, de még mindig nem adtunk választ első kérdésünkre, vagyis nem tudjuk, alapjában véve nem nélküli-e a népdal. A kérdés megválaszolása azért különösen nehéz, mert – mint már azt említettük – a népköltészetben megteremtődő beszélő a műfaji adottságok miatt természetéből adódóan nem rendelkezik éles határokkal. A népköltészetet hagyományosan úgy definiáljuk, mint szerző nélküli, avagy ismeretlen szerzőségű szöveget, vagyis – ha úgy tetszik – „mindenki szövegét”, olyan szöveget, melybe minden egyes előadó (interpretátor) szabadon belehelyezkedhet.

Ez a megállapítás – a genderszemszögből nézve – elvezethet minket Pap Gábor elméletéhez, mely szerint a népdal alapvetően „hímnős” kategória.

Majd ha lëtelik a három esztendő, Kedves pajtá’m, add vissza a szeretőm! Élted véle ja világodat idáig, Én majd élëm koporsóm bezártáig.

Ami a népdalok […] és a népmesék „kétnemű karakterét” illeti, erre vonatkozólag legyen elég itt egy-egy jellemző adalékot megemlítenünk. Mintegy négy évtizeddel ezelőtt számtalanszor előfordult, hogy fiúk, lányok együtt énekeltünk népdalokat. Amikor olyan szöveghez értünk, amelyben kimondva szerepelt a nemiség, egymást túllicitálva igyekeztünk a hozzánk illő (általában az ellenkező nemre utaló) szövegváltozatot harsogni, míg a lányok természetesen a magukét fújták. A népdal ettől még ugyanaz maradt. Például:

Fedémes (Heves), asszonyok. Kapronyi 1975. AP 9590/a

Az idézetben (eredetileg is) kiemelt „ugyanaz” (même) szóra, vagyis a nemiség különbséget (altérité) teremtő erejét megtagadó azonosságkultuszra (mely fakadhat a kritika nemzeti irányultságából, abból, hogy a népdal szövegét alapvetően és definíció szerint valami archetipikus állandóként – mêmeté – kezelik) rácáfol A magyarság népzenéje címmel megjelent, Vargyas Lajos gyűjtéseiből összeállított tíz népzenei CD. Ezeken, egymástól függetlenül, még csak nem is közvetlenül egymás mellett, külön CD-n jelenik meg két dal, az „El këll mënni summáslánynak messzire…”, illetve az „El këll mënni katonának messzire…”, melyeknek nyelvi tematikája tökéletesen, sőt szövegezése is megközelítőleg azonos (nem túl jelentős eltérések vannak a második strófa első két sorában). A két dal zenei témája, tonalitása, dallamvezetése (az új népdalokra jellemző kvintváltó szerkezet) pedig nagyon hasonló; csupán abban térnek el, hogy az egyikben „leány”-elbeszélőt jelenít meg a szöveg, a másikban pedig „legényt”. Mindezt pedig úgy teszi, hogy az a benyomásunk támadhat: az egyik dalban megteremtett fiktív valóságnak tökéletesen kibontott allegóriája a másik dal. Csak éppen azt nem tudjuk megmondani, hogy „kié az elsőbbség”. El këll mënni summáslánynak messzire. Itt këll hagyni ja szeretőmet, nincs kire. Tërád bízom, legkedvesebb pajtásom, Éljed véle világomat, nem bánom.

El këll mënni katonának messzire. Itt këll hagyni a babámot, nincs kire. Tërád bízom, legkedvesebb pajtásom: Éllyed velë világomat, nem bánom. Visszajöttem, kitőjtöttem időmet. Add vissza ja vót régi szeretőmet! Élted velë a világodat idáig, Én majd élem a koporsóm bezártáig. Domaháza (Borsod), leányok. Dincsér 1939. Gr 66/Ba. (Vargyas, rec. 9.49–0356) Hozzáteszem, hogy – mivel ami a predikátumokat illeti, jelen esetben valóban kétnemű kategóriáról beszélhetünk, olyan kategóriáról, melyet a szerelem feltételezett szimmetriája kétneművé tesz – ezt a hatást a két dal az első sorban burkoltan, harmadik személyben megjelölt én és a második sorban megjelölt másik megfelelő behelyettesítésével éri el. Summáslány/katona, babám/szeretőm ellentétpárról beszélhetünk tehát, illetve valami többről is, mint ellentétpár, hiszen a megjelölt második személyben azért ott rejtőzik az első személy is a birtokos jelzőben. Érdekes lehet az is, hogy a második személy, a megszólított látszólag (nyelvi formáját tekintve) érintetlen marad (mindkét dalban „legkedvesebb pajtásom”), azonban – mivel az is az én fényében aktualizálódik – az énnel együtt szintén nemet vált. Anélkül változik tehát a te, hogy a határozott főnévi csoport (description définie), vagyis a második személyről rendelkezésre álló összes információ, mely őt meghatározza, bármiben is változna. Az Én lesz az, ami – maga is egyes szám harmadik személyként konstituálódva – a második személy konstituálását elvégzi, s az Ént magát a szeretett Te-ő (babám/szeretőm) konstituálja mint gendered subjectet, hiszen mindaddig, amíg el nem érkezünk a második sorig, nem tudhatjuk, hogy az általános alany női avagy férfi beszélőt rejt, és nincs is jelentősége.

DISPUTA Műhely

Üröm, üröm, fehér üröm. Egy vénasszony az irigyöm. Azt is tudom, mér irigyöm, Hogy a fiát/lányát nem szeretöm (19).

(Vargyas, rec. 10.4–0362)

75

Vagyis kezdeti, nemiségre vonatkozó kérdésünkre ezen a ponton azt a választ adhatjuk, hogy a népdal – mihelyst értelmezik és/vagy előadják – soha nem lehet nem nélküli, ugyanakkor szövegében nem teremthet egyértelmű nemi identitást, hiszen a nemiségét tekintve is fenn kell tartania azt a rugalmasságot, amelyet az elbeszélő szubjektum kilétét illetően is állandóan fenntart. Vagyis tulajdonképpen nem nemnélküli, hanem valóban – Pap Gábor találó kifejezésével élve – hímnős, hiszen a dal Énjének nemisége a másik (mint megszólított) nemisége által formálódik, csakúgy, mint ahogy a másik nemisége is függ a(z) (el)beszélő/éneklő én nemétől. Mindezzel azonban még nem vontuk le a megfelelő következtetéseket a dalokban formálódó interszubjektivitás sokaságát, mennyiségét illetően. Megfigyeléseink szerint ezekben a dalokban mindig hármasság rajzolódik ki: Én – Te – (ő), mintha a harmadik szükséges szupplementum volna, melyet törvényszerűen kitermel a szerelmi kapcsolat. Ez a harmadik képződhet a szöveg figuralitásában is. Így például a „Sír a kis galambom…” kezdetű dal első két sorában (a dal szövegvilágának szubjektumait és a köztük lévő viszonyt megteremtő két sorban): „Sír a kis galambom, sírok én magam is/ Sírunk mind a ketten, igen keservesen…” (Sebestyén, rec. B/7. 1984. Főnix Stúdió). Itt ugyanis a szerelmes páron kívül adódó

harmadik maga a galamb, a galamb képe. A népdalokban általában uralkodó trópus, a metafora által – amellett, hogy megjelenítődik maga a szerelmes pár – ott találjuk a galambot mint harmadikat, mint a beszélő együttérző társát, imaginárius tükörképét, akinek a jelenléte elengedhetetlen ahhoz, hogy a szubjektum megmaradhasson keserűsége ellenére. Az interszubjektivitás hármasságát illetően a metafora szerkezete különösen revelatív, hiszen a kettőből egy teremtődik, azonban a keletkező új, a trópus – mely egyszerre kép és egyszerre jelentett – nemEgy. Hasonlóképpen az interszubjektivitásban keletkező harmadik sem lesz önazonos Egy, egyszerre fogja tartalmazni az én és a másik azonosságát és különbségét, sőt: nem más, mint maga az azonosság és a különbség. A vizsgált népdalszövegek tanulsága az, hogy „[n]incs direkt, nem közvetített viszony a nemek között. A szerelem útjában álló akadály [melyet mi itt harmadiknak neveztünk, de amelyet hívhattunk volna Groszszal »a másikon túli Másiknak« is] nem külsődlegesség. Az emberi szubjektivitásnak és szexualitásnak olyan belső feltétele, amelyet a Másik által vezérelt hasadás hoz létre.” (Grosz, 204.) A népdalokban feltáruló hármasság tehát – úgy látszik – tiszta, végtelen és paradox dialektika, amelynek a kezdő eredetpontját hiába keressük, „mindig már” elkezdődött.

Audio

DISPUTA Műhely

Paksa Katalin (szerk): A magyarság népzenéje. Vargyas Lajos (összeállította). Budapest, Fonó, 2002. Sebestyén Márta: World Star of World Music. Audiocassette. Budapest, Hungaroton, 1999. Muzsikás Együttes: Nem úgy van most, mint volt régen. Budapest, Hungaroton, 1998.

76

Benjamin, Jessica: „Azonosság és különbözőség”. In: Freud titokzatos tárgya: pszichoanalízis és női szexualitás. Szerk.: Csabai–Erős. Budapest, Új Mandátum, 1997. 275–293. Butler, Judith: „Esetleges alapok: a feminizmus és a posztmodern kérdés”. In: Freud titokzatos tárgya: pszichoanalízis és női szexualitás. Szerk.: Csabai-Erős. Budapest, Új Mandátum, 1997. 256–275. Grosz, Elisabeth: „Szexuális viszonyok”. In: Freud titokzatos tárgya: pszichoanalízis és női szexualitás. Szerk.: Csabai Márta–Erős Ferenc. Budapest, Új Mandátum, 1997. 184–216. Hegel, Georg Wilhelm Friedrich: A szellem fenomenológiája. Ford.: Szemere Samu. Budapest, Akadémia Kiadó, 1961. 1979. Lacan, Jacques: „Subversion of the Subject and Dialectic of Desire”. In: Écrits. London, Routledge, 1977. 292–324. Pap Gábor: „Népmeséink és az évkör”. Csodakút: Tanulmányok a népmeséről. Pap Gábor, szerk.: Budapest, Pontifex, 1994. 5–57. Ricoeur, Paul: „Az én és az elbeszélt azonosság”. Ford.: Jeney Éva. Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Szegedy-Maszák Mihály, szerk.: Budapest, Osiris, 1999. 373-413. Ricoeur, Soi-même comme un autre. Paris, Seuil, 1990. Vargyas Lajos: „A népdal mint műalkotás”. In: A magyarság népzenéje. Budapest, Zeneműkiadó, 1981. 361-382. Žižek, Slavoj. ’Che vuoi?’ In: The Sublime Object of Ideology. London, Verso, 1989. 1997.

A szexista egyenlet és a férfiasság Lánczi András

kezdett kialakulni bennem az a meggyőződés, hogy az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb és legérdekesebb politikai filozófiai iránya a nőkkel, pontosabban a két nemmel kapcsolatos politikai, társadalmi, pszichikai és ismeretelméleti vitákban alakult ki. Eszmetörténeti jelentősége van, s könynyen lehet, hogy máris visszafordíthatatlan politikai és társadalmi következményei vannak e gondolati és mozgalmi irány megerősödésének. Számomra a döntő kérdés az, hogy vajon a természetesség fogalma milyen szerepet játszik ebben a szerteágazó irodalomban és vitában, vajon a társadalmi nem fogalma mellett érvelőket segíti, vagy ellenkezőleg, gátolja az érveik kidolgozásában. A probléma ugyanis az, hogy amit a gender fogalmával ki akarnak fejezni, az a természetesség fogalmával szemben áll vagy kiegészíti azt, mert a nők és férfiak közti eddigi viszony hiányos volt. A kiindulópont a fit és a nascitur közötti latin nyelvi megkülönböztetés, mely szerint egy dolog a világon vagy „lesz” (fit), azaz kialakul, azzá válik, vagy annak „születik” (nascitur). Nem nehéz felfedezni, hogy a „natura” (világra jönni, megszületni), a természet szavunk mit fejez ki: azt, amit készen kapunk, aminek a lényegét nincs módunk megváltoztatni. Kivéve Istent, aki a végső alkotó vagy szülője mindennek. Innen vezethető le a természeti törvény fogalma is, eszerint a természeti törvény értelem és végtelen szervező hatalom, amely az univerzumban található létezők változásának irányt szab, és hallgatólagosan fenn is tartja őket. Akik amellett érvelnek, hogy minden „lesz”, vagyis a születés mellékes és nem döntő körülmény, azok – többnyire – kétségbe fogják vonni, hogy a dolgoknak lényegük vagy szubsztanciájuk van, továbbá bármilyen olyan tulajdonságuk, amely ne volna megváltoztatható. Irigaray nem ezt az utat választja, mert felfogása szerint a születést megelőző emberi állapot az anyához kötöttség elvitathatatlan állapota: az anyaméh az első közege minden megszülető embernek. Szerinte a férfi élete harc az anya adta feltételekkel, az anyaméh sötétségével – innen a vizualitás férfi dicsérete –, a formátlansággal, a mélységgel, a sötét lyukkal. A sokak szerint Simone de Beauvoire óta a legtehetségesebb szerzőnő ebből vezeti le minden kifogását, amellyel az anyai hatalommal és általában a női princípiummal szemben a férfiak föllépnek. Legyen az Isten, a tudomány, a nyelv, a házasság vagy a politika. Vagyis Irigaraynak nem a természettel van baja, hanem azzal, hogy a születés után a

DISPUTA Toronyszoba

L

uce Irigaray hírhedtté vált kijelentése szerint az einsteini E=mc2 egyenlet szexista egyenlet, mivel a tudós a fénysebességet előnyben részesítette más sebességekkel szemben, pusztán azért, mert az a leggyorsabb. Ez pedig így szexizmus, azaz indokolatlan és tarthatatlan megkülönböztetés, amelyet a férfi és a nő közti alá-, illetve fölérendeltségre visszavezethető gondolkodásmód táplál. Minden a biológiai nemek (szex) vagy társadalmi nemek (gender) közti ellentétből vagy megkülönböztetésből vezethető le, a szexista gondolkodásmód legfőbb jellemzője, hogy meghatározott hierarchiában fogja föl a világ dolgait, mintha azok eleve elrendeltek vagy természettől fogva adottak volnának. Márpedig sok gender típusú gondolkodó számára éppen a „természet” és főként a „természetes” fogalma a vörös posztó, mert számára semmi sem adott, csak azzá lesz a társadalmi konvenciók szerint, míg mások éppen a természetre hivatkoznak érvelésükben. A gender fogalmával kifejezett és az elmúlt pár évtizedben megerősödött filozófiai, társadalmi és politikai gondolkodásmód a nemi szerepek „konstruáltságára” hívja fel a figyelmet, s az egyik legfontosabb kérdése az, hogy mi a természetes. Mind hallgatólagosan, mind nyíltan abból indulnak ki, hogy mivel az ember társadalmi lény, minden, ami körülveszi – intézmények, szokások, a nyelv, a tudás, a jobbra hajts az utakon szabály –, az emberi akarat és mérlegelés következménye, tehát lehetne másképpen is, a természetre való hivatkozás még az olyan kérdésekben is tarthatatlan, mint a szexualitás vagy a nemi szerepek témája. Hát még az olyan kérdésekben, mint hogy mi a leggyorsabb a világon – az a lehetőség, hogy valóban, objektív értelemben a fény terjed a leggyorsabban, föl sem vetődik, mert az Irigaray-féle gondolkodók minden eddigi emberi gondolatban a férfi sovinizmust akarják tetten érni, vagyis hogy az, hogy a fény terjed a leggyorsabban, nem ok, hanem okozat. A tudás ugyanis konstruált, emiatt a Luce Irigarayféle feminista gondolkodót nem az érdekli, hogy az einsteini egyenlet igaz-e, hanem az, hogy milyen gondolkodásmódot tükröz. Nem a tudásállítások igazsága, hanem a szerkezetük, a nyelvi felépítésük, a megalkotásuk feltételei érdeklik a szerzőnőt. Az 1994-ben a Nemzetközi Politikatudományi Társaság (IPSA) berlini világkongresszusán ültem be először egy olyan műhelybeszélgetésre, ahol a feminizmus legújabb irányzatairól volt szó. Egyedül voltam férfi kb. 30 hölgy között. Akkor

77

DISPUTA Toronyszoba 78

kialakulás, a valamivé válás folyamatában a nő a férfi gondolkodásába, intézményeibe és értékmérő eszközeibe olvad bele. Az Isten-alapú világkép a férfit segíti, hogy a férfi végességét az isteni végtelenséghez mérve határozza meg. Ezt teszi a tudomány is, amikor „dolgok kizárásával korlátokat állít fel”, amivel kizárja a létrejövést. Szándékosan? – teszi fel a kérdést a szerzőnő. Vagy a tudománynak nincs „akarata”, szándéka? Ez csak akkor lehetséges, ha a tudomány egy akarat nélküli világ feltételezéséből indul ki. Csakhogy az embernek „akarnia kell”, különben nincs élet. Majd így folytatja: az akarás „a létrejövésünk feltétele. Ahhoz, hogy akarjunk, célra van szükség. A legértékesebb cél, hogy a létrejövés végtelenül folytatódjon.” Vagyis a természetesség fogalmát nem akarja kétségbe vonni, mi több, fogalmazhatunk úgy, hogy a „létrejövés” maga a természet, hiszen „A természet folyamatos világra jövetel” (Luce Irigaray: Sexes and Genealogies. New York, Columbia University Press, 1993., 108. o.); a nő helyzete ily módon valóban nem a természettől fogva olyan, amilyen – a férfinak alárendelt –, hanem a férfi akarta így. Hogy a születés és a valamivé válás összemosása logikailag tartható-e, abban nem vagyok biztos. Más gondolati síkon a történelmi folyamatban szokták föloldani az állapot és a változás közti ellentmondást. Ennek a történeti gondolkodásmódnak a feminista változatát vélem felfedezni Irigaray érvelésében. Talán nem véletlen, hogy Irigaray többször is idézi Hegelt, a történetiség gondolkodóját, igaz, kritizálva őt családfelfogása miatt – miközben egy szót sem szól történetfilozófiájáról. A férfi elképzelése érvényesül a jogban, a társadalmi intézményekben. A nőt az anya szerepére korlátozták, sőt a női szépséget is a férfi javára alakították ki. Míg ugyanis az anyaság szépségét vallásos és társadalmi hagyomány isteníti, addig a női szépség funkciója, hogy a férfi célját szolgálja, sohase a nőét. Irigaray írja: „A női szépséget végső soron mindig ruhaként fogták fel, hogy a másikat belevonzza az egyénbe. Szinte soha nem úgy tekintettek rá, mint egy jelenség kifejeződésére, megmutatkozására, amely a bensőt fedi fel, legyen az szerelem, gondolkodás vagy testi vágy.” Röviden, a női szépség arra való, hogy a férfinak tessen, s csak ritkán arra, hogy a nő önkifejeződése legyen. Ugyanezt a problémát veti fel a nyelvvel kapcsolatban is. Vajon semleges-e a nyelv, úgy, ahogy egy gép az? Nyilván nem. Ezen a ponton újra rámutat a természetesség szerepére. Felfogá-

sa szerint olyan világban élünk, amelyben a természetes környezetet egy „technológiai miliő” veszi át. „Ahol korábban földet, napot, növényeket, vizet, levegőt láttunk, ott most beton, elektromosság, légkondicionáló, vonat, repülő, állomások, benzinkutak… vannak.” (Uo., 107. o.) Ezek mind a semleges technika világához tartoznak. Ezzel szemben a természetnek mindig van neme (sex), ritmusa (tél-nyár), előre látható következménye (a fa rügye kifakad). Egyedül a férfi viselkedik a természetessel szemben, ő mindig fent akar lenni és – a nőket is beleértve – minden másnak az alacsonyabb helyet jelöli ki. Végül is a férfi a természetessel száll szembe, elutasítja a természet „sötét eredetét”, ezért a háború, a vak erőszak, az éhezés. Irigaray – mint említettem – sokat vitatkozik Hegellel, aki a szellem és a jog értelmezésekor a családot egyetlen szubsztanciaként értelmezi, melyen belül az egyének elveszítik a jogaikat. A család és a társadalmi munkamegosztás további olyan vitapont, amely a gender-irodalomban központi helyet foglal el. A család mint a társadalom legkisebb közössége a politikai közösség alapegysége. Ahogy a család felépül, létezik, hasonló módon épül fel az állam. A családban pedig az apa az úr, a patriarchális család ezért a férfi politikai birodalma, így nem csoda, hogy az állam is a férfi tulajdona. Hogy a család csupán archaikusan őrzi egy valamikori munkamegosztás szükségességét, vagy az utódnevelés kényszere tartotta fenn a férfi uralta családmodellt, az szinte mindegy azután, hogy a nők tömegesen munkába álltak, független egzisztenciára tettek szert, önálló döntéseket hozhatnak saját sorsuk irányításában. A hagyományos család agonizál. Harvey C. Mansfield, akit a legkevésbé sem lehet feminista szerzőnek tekinteni, legutóbbi könyvében – Manliness (Férfiasság) – abból indul ki, hogy az emberek „nem-semleges társadalomban élnek”, amin azt érti, hogy a nők egyenjogúak a férfiakkal, a nyelvhasználat kényesen ügyel a nemi semlegesség fenntartására, a nők függetlenek a döntéseikben, ami azt is jelenti, hogy függetlenek a férjüktől és gyerekeiktől, tehát a patriarchális család megszűnőben van, a szexuális zaklatást szigorúan megtorolja az állam. De vajon ez azt jelenti, hogy a férfiasság mint erény megszűnt? Mansfield szintén sokféleképpen és fontos módon alkalmazza a természet és természetesség fogalmát. A könyv indexe szerint a következő szóösszetételekben fordul elő a természet fogalma: természetes rend, forma, kiválogatódás, különbségek,

Irigaray-típusú gondolkodó számára szintén a természet szolgál végső érvül, pontosabban a természet fogalmát igyekszik öszszeegyeztetni a valamivé válás fogalmával. A természet az, ami valamivé válik – ez így nehezen tartható koncepció, mert a fit és nascitur közti különbséget nem lehet a történetiségben feloldani. A természet nem oldódik fel a valamivé levés folyamatában, csak még hangsúlyosabbá teszi azt, ami keletkezésénél fogva az, ami. Már Simone de Beauvoir is kijelentette, hogy „a nő lesz, s nem születik”; ebből azonban logikailag nem következik, hogy a férfi is lesz, s nem születik. Mansfield éppen a férfiasság fogalmát, a természetes hajlamot alkalmazza érvelésében, amikor kijelenti, hogy létezik valami, amit férfiasságnak nevezünk. Saját elbeszélése szerint, amikor egy kitüntetés méltatásához kerestek tartalmi érveket, fölhívták a harvardi professzort, s megkérdezték tőle, hogy mi jut eszébe az illető férfiról. Mansfield azt válaszolta, hogy „férfias”. Mire a telefonvonal másik végén ülő hölgy megkérdezte: nem tudna-e esetleg egy másik szót találni. Mansfield nem keresett másik szót, viszont írt egy könyvet a férfiasságról.

DISPUTA Toronyszoba

ösztön, karakter, gyengeség, állapot, hajlam, kapcsolat, akadályok, jóság, illetve természetjog, természettudomány. A filozófus szerint természetességen ma spontaneitást, spontán hajlamot értünk. A férfiasság, amelyet régiesség és gyanú övez, Mansfield szerint ugyanolyan erény, mint volt régen. Mert mit is jelent a férfiasság? Erények és tulajdonságok sokaságát, amelyek látszólag sértik a nem-semleges társadalmi konvenciókat. De ettől még létezik. A férfias férfi magabiztos, képes irányítani, a tettek embere, nem kér segítséget, mindig tudja a dolgát, független, védelmezi a rábízott embereket és dolgokat, inkább szenved, de nem panaszkodik és nem alázkodik meg. A férfias férfi és a szintén elavult gentleman fogalma ma akadályozni látszik a nem-semleges normákat. Mansfield ezt nem tagadja, de ha a természetesség fogalmához fordulunk, akkor joggal hivatkozhatunk arra, hogy természettől fogva létezik a férfiasság mint természetes hajlam. S mint ilyen, egy nő is lehet férfias, ahogy a könyv egyik fejezete foglalkozik is ezzel a témával. A természetre hivatkozás a legrégebbi filozófiai érvelés. A feminizmuson belül az

79

A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu Médiapartnerünk: www.epiteszforum.hu

Debreceni Disputa IV. évfolyam, 6. szám, 2006. június Megjelenik 1000 példányban

Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) D. Kovács Zoltán (Fôtér) Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj) Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail: [email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344

DISPUTA 

ISSN 1785-5152

80