Kálvinizmus és a magyarság hazaszeretete A reformáció elterjedésével lényegesen csökkent, egyes területeken teljesen meg is szűnt Róma befolyása Európa egyházi életére. A reformált egyházak érthetően nem függtek a pápától, sőt el sem ismerték annak hatalmát. Ugyanakkor nem jött létre más egyházi „ csúcsszerv” sem, amely összefogta volna Európa protestáns egyházait, érdemlegesen beleszólhatott volna életükbe. Ezek az egyházak, bár különböző mértékben, kivétel nélkül nemzeti karaktert öltöttek. Kétségtelen, hogy a reformációnak a mi hazánkban, Magyarországon honos válfajai közül a helvét irányzat kötődik leginkább a magyarsághoz, ez viseli magán legnagyobb mértékben a nemzeti jelleget. Így lehetett belőle – a többnyire a hazai német polgárság által felkarolt, a hazai városaink német polgárságához nyelvileg is közel álló „a németek vallása” néven jegyzett lutheri irányzat mellett, esetenként sajnos azzal szemben is „a magyarok vallása.” Nemzetünk sajátos történelmi helyzete indukálta hazánkban a reformáció helvét irányzatának ilyen nagymérvű elfogadottságát. A lutheri reformáció – a külföldi egyetemeken tanuló diákjaink, valamint a távolsági kereskedelemben tevékenykedő, a német nyelvet anyanyelvként beszélő polgárok közvetítésében – rendkívül gyorsan elérte Magyarországot is, amelyet teljes a szétziláltság állapotában talált. A központi királyi hatalom ugyan elvileg létezett, de hatékonysága inkább jelképes volt, így arra sem futotta erejéből, hogy gátat szabjon a hitújítás tanai terjedésének. Drákói szigorúságú törvények születtek ugyan a lutheri tanok terjedésének megakadályozására, de a királyi hatalomnak nem volt annyi ereje, hogy érvényt szerezzen azoknak. Luther Márton tanításának itteni megjelenésekor mélységesen mély erkölcsi válság gyötörte magyar nemzetünket, de a vészesen közelítő török hódítás veszélyének akkor még inkább csak az elvi lehetősége létezett, Mohács tragédiája még csak „érett.” Vegyük ezt szó szerint, amiként Báró Burgio pápai nuncius 1525. augusztus 5-én fogalmazott, Sodelato bíborosnak Rómába küldött jelentésében írta a XVI. század eleji magyar közállapotokról: „Ha Magyarországot meg lehetne menteni három forinton ebből a veszedelemből, amelyben most van, nem hiszem, hogy akadna három ember, aki azt a három forintot ideadná.” Ennek az áldatlan állapotnak a „gyümölcse” igen hamar, mondhatnám katasztrofális gyorsasággal, egy esztendő alatt beérett. 1526. augusztus 29-én a mohácsi tragikus csatavesztés színhelyén holtan maradt a magyar főpapság jelentős része, a főnemesség legkiválóbbjai, a köznemesség, de a polgárság és a jobbágyság széles tömegei is. Hosszú időre megszűnt a magyar államiság, a török hódítás miatt másfél évszázadra három részre szakadt az ország. A hódoltság másfél évszázada alatt vészesen növekedett az Oszmán Birodalom által elfoglalt, a legtöbb veszélynek kitett, a magyarság megsemmisülésével leginkább fenyegetett hódoltsági terület. A helvét irányzat ideérésének idején már országos méretekben vívták elődeink élethalál harcukat a török ellen. A gyakori várháborúk, illetve hadjáratok óriási, már-már az önfeláldozásig menő véráldozatot követeltek a magyarságtól. Ehhez hasonló tragédiát jelentett eleink számára a török hadsereget „kísérő” martalócok tevékenysége, akik a harcokban nem vettek részt, azoktól tudatosan távol tartották magukat, „csupán” védtelen lakosságot sanyargatták. Jobb esetben csak javaiktól – pénzüktől, állataiktól – fosztották meg őket, de gyakran fűzték rabszíjra áldozataikat, hogy azután a belgrádi, avagy éppen a konstantinápolyi rabszolgapiacokon bocsássák áruba őket. Amennyiben a kifosztottak akár a legkisebb ellenállást is tanúsították, az ő legyilkolásukra azonban még futotta erejükből, bátorságukból. Rövid idő alatt bizony súlyos realitássá vált a nemzethalál rémséges lehetősége. Már a hallatlan méretű válság elindította eleinkben az Istenhez-menekvés folyamatát termékeny talajt biztosítva ez által a reformátori tanoknak. A nemzet tragédiáját, a
nemzethalál reális lehetőségét úgy tekintették, mint Isten büntetését a magyarság bűnei, engedetlensége miatt. Szépen példázzák ezt az állapotot Balassi Bálint istenes versei. Szabad legyen ezúttal közülük egyre – „Bocsásd meg Úristen ifjúságomnak vétkét, …” (220. dicséretünk) – hivatkoznom. Ez valóban indokolhatta az Úristenhez való menekvésüket. Mohács tragédiája után a nemzethalál naponkénti veszélyének kitett magyarság egésze, de főként végvári vitézek, jobbágyok, városi polgárok és létükben fenyegetett köznemesek jelentős hányada számára érthetően vonzó lett a kálvini tanokban hangsúlyozott megváltástudat, valamint a Biblia magyar nyelven történő „megszólalása.” Könnyen elképzelhetjük, milyen lelkesen fogadták – mondhatnám:„itták” – Ézsaiás próféta csodálatos szavaiban az Úr megtartatást ígérő üzenetét: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy.” (Ézs 43, 1.) A nemzeti nyelvű igehirdetés, a magyar nyelvű Biblia, a magyar nyelvű könyvnyomtatás, a nemzeti nyelven történő oktatás, egyházunk jóhírű „kollégiumai” – Pápa. Debrecen, Kecskemét, Mezőtúr és a többiek – mind-mind a magyar nemzeti jelleget erősítették. Az állandó életveszély érthetően „tolta” magyar eleinket a megváltástudatot, a kiválasztottságot hirdető kálvini tanok irányába. Ezzel a hittel, sőt bizonyossággal állták a sarat az életre-halálra menő harcukban, követtek el mindent megmaradásukért, sőt a mi megmaradásunkért is. Ennek a hitbéli felfogásnak, a szilárd megváltástudatnak csodálatos irodalmi lecsapódása jelenik meg Arany János balladájában, ahol Drégely immár rommá lőtt, ezért védhetetlen várának kapitánya, Szondi György így válaszolt Ali pasa szabad elvonulást ígérő megadási ajánlatára az üzenet hozójának: „Mondd meg neki, Márton, ím ezt felelem, kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi, Jézusa kezében kész a kegyelem, egyenest oda fog folyamodni.” Csak az az ember volt képes ilyen válaszra, aki valóban hitt Isten könyörülő kegyelmében, megváltó szeretetében. Csak az vállalhatta a naponkénti életveszélyt, aki hitte, tudta, hogy számíthat az Úristen megtartó kegyelmére, mert a Teremtő őt is megváltotta, a magáénak tekinti, sőt ezer veszély között is számon tartja. Hatalmas erkölcsi erőt sugárzott a kálvini tanításokból merített megváltástudat, amely hosszú évszázadokra a magyar nemzettudat szerves részévé vált, nemzetmegtartó erővé lett. Így lehetett, így lett a reformáció helvét irányzata a „magyarok vallásává.” Kétségtelen, hogy a reformációt tűzzel-vassal üldöző „bécsi király” hatalma nem terjedt ki a török hódoltság területére, így ott – többé-kevésbé – szabadon terjedhetett a reformáció, főként annak helvét irányzata. Volt egy olyan felfogás a magyar protestáns egyháztörténetben, miszerint a török hatalom támogatta volna a reformációt. Még „érveket” is véltek felfedezni, miszerint sem a helvét irányzatú reformáció, sem az iszlám nem tűri meg imahelyén sem a képeket, sem a szobrokat. Ezzel szemben tény, hogy a török megszálló hatalom ugyan nem terjesztette hazánkban erőszakkal az iszlámot, de a keresztyénséget – lett légyen pápista, avagy az „új hit” bármelyik képviselője – egységesen „gyaur kutya” névvel illette, semmire sem becsülte. Arra azonban viszonylag hamar rájött a hazánkat megszálló és kifosztó török hatalom, hogy ha egy település lelki vezetőjét megölték, elhurcolták, elzavarták, akkor a közösség széthullott, és – ami számukra a legfontosabb volt – nem fizette be a rá kirótt adót. Ezért tartották fontosnak, hogy lehetőleg minden közösségnek legyen lelki vezetője. Az tökéletesen mindegy volt számukra, hogy az a lelki vezető Róma hűségén állt, avagy a reformáció valamelyik irányzatát képviselte. Ennek ismeretében az is érthető, hogy az egyik budai pasa menlevelet állított ki a kálvini reformáció egyik jeles képviselője számára azzal a megbízatással, hogy minél több prédikátort, illetve tanítót hozna Debrecenből a török hódoltság alatti Dunántúlra. Mivel a bécsi királyi udvar az ellenreformációt támogatta, így a reformáció harciasabb helvét irányzatának magyar nemzeti jellege erősödött a Kárpát-medencében. A hitében
fenyegetett, nemzeti érdekeiben megsértett magyarság egy tekintélyes része örömmel fogadta az antik zsarnokölési elmélet Kálvin által szelídített változatát. Az akkori magyar közéletben nem volt olyan testület, amely a kálvini elvek alapján szavazattöbbséggel eltávolíthatta volna a közösség érdekei ellen cselekvő uralkodót, így egy-egy kiemelkedő történelmi személységnek kellett felvállalnia ezt az ügyet, amiként azt a Szentírás alapján a nagy genfi reformátor is elfogadhatónak tartotta. Az Institúcióban ezt írta: „Mert majd az ő szolgái közül támaszt nyilvános bosszúállókat és parancsolatával látja el őket, hogy megtorlást vegyenek a bűnös uralkodásért, és hogy az igazságtalanul elnyomott népet a nyomorult balsorsból kiemeljék, majd pedig a más terveket szövő és mást tervező emberek dühét fordítja rájuk.” Ezen az alapon tudta sikerrel hadba hívni és győzelemre vezetni a „magyarok Mózese” névvel tisztelt Bocskai István „pro patria et fide” – a hazáért és a hitért – az egyébként gyakran zabolátlan, más ügyekben nehezen kezelhető, „írást, imát nem tudó” hajdúkat. Az ő szövetségükben vívta első és egyetlen sikeres szabadságharcunkat az ellenreformációt tűzzel és vassal támogató, nemzeti érdekeinket sárba tipró Habsburgok ellen. Ugyanezért követték sokak a hit és nemzet szabadságáért hadba induló, a „magyarok Gedeonja” néven is emlegetett Bethlen Gábor zászlaját, és védték meg a protestáns vallásszabadságot, valamint a magyar nemzet érdekeit az Erdély legnagyobb fejedelme által vezetett három hadjáratban. Így ölthetett a reformáció védelme szabadságharc jelleget. Így válhatott a Habsburgok és a török császár által egyaránt szorongatott kis Erdélyi Fejedelemség évtizedekre a magyar nemzeti ügy, valamint a protestáns vallásszabadság legfőbb támogatójává, a magyarság megmaradásának letéteményesévé. Ezt a felismerést fogalmazta meg Bocskai István politikai végrendeletében: „Valameddig pedig a Magyar Korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségénél, a németnél lészen, és a Magyar Királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik is oltalmukra, javukra lészen.” Kétségtelen, hogy a törékeny Erdélyi Fejedelemség Bocskai István, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelmi jogara alatt maradéktalanul betöltötte ezt a hivatását: őrállója volt a mind protestáns vallásszabadság, mind a nemzeti érdek ügyének. A – vélhetően az áhított lengyel korona megszerzése érdekében – a reformációnak is hátat fordító fiú, II. Rákóczi György végzetesen felelőtlen politikája viszont úgyszólván végveszélybe sodorta a rendkívül törékeny Erdélyi Fejedelemséget, mivel meggondolatlan akcióival mindkét világhatalom haragját országára zúdította. Nehezen heverte ki Bethlen Gábor egykori „tündérkertje” ezt a tragédiát, és a továbbiakban egyre kevésbé volt alkalmas a magyarság és a reformáció védelmezésére, mivel már nem volt képes a két világbíró hatalom közötti lavírozásra, a kettő egymás ellenében történő kijátszására. A magyar reformátusság mindig komolyan vette Pál apostol intelmét, miszerint „Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” (Gal 6, 2.) Református iskoláink mindig és következetesen sokat tettek a közéletiségre nevelésért. Ennek ismeretében nem meglepő, hogy közéletünk sok kiválósága valamelyik református kollégiumunkban nevelkedett. Nem lehet véletlen, hogy az igazán nagyformátumú magyar miniszterelnököknek szinte mindegyike református volt, illetve valamelyik református kollégiumunkban nevelkedett. Az sem lehet véletlen. hogy a mai magyar politikai elitben is számarányán felüli képviselettel rendelkezik a reformátusság. Aki ezt a tényt kifogásolja – mert van ilyen – az nem ismeri eléggé magyar nemzeti történelmünket, amelyben a kálvini megváltástudat, valamint az antik zsarnokölési elmélet Kálvin János által újra felfedezett és megszelídített változata, a magyar nemzeti nyelvű igehirdetés, a magyar nyelvű Biblia, valamint a magyar nemzeti nevelés egyaránt fontos szerepet játszott. Dr. Huszár Pál
Zusammenfassung In meinem kurzen Vortrag versuchte ich den engen Zusammenhang zwischen dem Calvinismus und der Heimatsliebe der Ungarn darzustellen. Die Lehren von Johannes Calvin sind auf dem ungarischen Boden in einer heiklen historischen Situation, in einer tiefen Krise, gleich am Anfang der katastrophalen Türkenherrschaft erschienen, als sich der ungarische Staat, das ungarische Volk in einer vollkommen realen Todesgefahr befand. Die langen Türkenkriege verlangten ein todgefährliches Blutopfer und die häufige Ausplünderung des ungarischen Volkes bedrohte die Bevölkerung mit einer totalen Ausrottung. In dieser Situation empfing das ungarische Volk das Erlösungsbewusstsein sowie die Souveränität und das Widerstandsrecht des christlichen Volkes und den ungarisch-sprachigen Gottesdienst in Calvins Lehren mit großer Begeisterung und aufrichtiger Freude. Als Trost und Ermutigung konnten sie in ihrer eigenen Sprache das Wort Gottes lesen: „Fürchte dich nicht, denn ich habe dich erlöst, ich habe dich bei deinem Namen gerufen, du bist mein.“ (Jesaja 43, 1.) Daher kommt es, dass der helvetische Zweig der Reformation – als Ungarische Religion – so einen wichtigen Platz in der Heimatsliebe, und im Nationalbewusstsein der ungarischen Bevölkerung erworben hat. *
Dr. Huszár Pál: Kálvin János élete, teológusi, reformátori és egyházszervezői munkássága (recenzió) A teológiai végzettséggel nem rendelkező olvasók számára készült könyv szerzője híres reformátorunk, Kálvin János életrajzának megírására vállalkozott. Kálvin János nekünk, magyar reformátusoknak, igencsak kiemelkedő személy, aki nem csupán a teológusi és lelkészi közösség számára fontos, hanem egyházunk minden tagjának is az kellene, hogy legyen. Különleges ez a könyv abban a vonatkozásban, hogy olyan egyszerű nyelven íródott, amelyet a laikusok is megértenek. Az igehelyek jelölése, a fogalmak, nevek magyarázta illetve a kortörténeti, teológiai, vonatkozások ismertetése megkönnyítik a laikusok elmélyedését a témában. A szerző igyekszik bemutatni Kálvin valós élettörténetét, amelyben beszél tehetségéről, a tanulmányaiban való előmeneteléről, ellenfeleiről, akikből élete során bizony sok volt. A reformátor életének kezdeti szakaszát is igyekszik feltárni a könyv, amelyről köztudott, hogy kevés történelmileg igazolható bizonyíték maradt ránk. Ennek ellenére mégis sok mindent megtudhatunk belőle. Végigkísérhetjük élete változásait, hogyan vezet az Úristen egy gyenge fizikumú, de kiemelkedően tehetséges fiatalembert a hit útjára, hogyan hagyja ott ez az ifjú a fényűzőnek tűnő jogászi karrierjét és lép végérvényesen a sok harccal, lelki szenvedésekkel, csalódásokkal, de győzelmekkel teli útra, amelyen kitartóan végigsegítette az Isten kegyelme. Sok koholt vádat is felhoztak ellenfelei Kálvin ellen, amelyre a szerző igyekszik válaszolni. Kiemelném Szervét Mihály perét, akit máglyahalálra ítéltek. Sokan Kálvint vádolták meg azzal, hogy ő kérte Szervét ilyen módon való megöletését. A könyvből azonban kiderül, hogy Kálvin nem volt a genfi magisztrátus tagja, ezért nem volt joga kimondani senki felett a halálos ítéletet. Sőt, maga Kálvin igyekezett kieszközölni Szervét büntetésének enyhítést. A szerző azonban nem fél a reformátor gyengeségét sem megemlíteni: „Amit viszont elvárhatunk volna tőle, az az, hogy eredményesebben kellett volna élnie azzal a felismerésével, amely őt Szervét Mihálytól alapvetően megkülönböztette. Vele ellentétben ugyanis Kálvinnak helytálló és egyértelműen jó felismerése volt: Dicsőség Istennek és emberség a Földön! Azonban, hogy ezt a felismerését nem volt képes ennek az embernek az ügyében érvényesíteni, ez volt az ő gyengesége, mondhatnánk veresége, sőt vétke Szervét ellenében.” A szerző igyekszik rámutatni arra a fontos tényre, hogy Kálvin tanításai kezdetektől fogva nagy hatást gyakoroltak a török uralom alatt sínylődő magyar népünkre. Hiszen az állandó veszélyben és létbizonytalanságban élő magyarságnak nagy erőt adott a megváltás illetve a predesztináció tana. A szépirodalmi művek példáin keresztül is megláthatjuk, milyen sokat jelentenek magyar népünknek Kálvin tanításai, nemcsak az előző, hanem a mai nemzedéknek is. Egy drámát és különféle verseket is felvonultat a könyv, régieket és egészen mai korból, fiatal teológusok tollából származókat is. Kálvinról rövid összefoglalóban így írt a szerző: „… Kálvin János is ember volt, Isten országa ügyének „engedelmes eszköze”, akire Isten sok és nagy – feladatot bízott, de ehhez mérte Kálvin talentumait is. Mindazt megkapta onnan felülről, amire Istentől kirendelt feladatai elvégzéséhez szükséges volt. Ezt ő maga is így látta, ezért tudta minden eredményét azzal az alázattal nyugtázni, miszerint Soli Deo Gloria, azaz egyedül Istené a dicsőség.” Úgy gondolom, nagy szüksége van református népünknek ilyen és ehhez hasonló könyvekre, hiszen egyházunkban egyre többen kiáltanak reformációért. Ez a könyv pedig segít megláttatni a reformátor áldozatos szolgálatát a megújulás érdekében, aki testi egészségét sem sajnálta azért, hogy az akkori sötét világban Krisztus világossága ragyogjon fel. Az a nagy lelki, szellemi kincs, amit Kálvin életében ránk hagyott, megmutatja Isten
kegyelmét az ő népe iránt, aki tud ilyen nagy embereket is támasztani, hogy elérje célját. Hiszem, hogy az Úr ma is adhat ilyen áldott életeket, sőt, minket olvasókat is fel tud használni, ha teljes szívvel odaszánjuk magunkat az Úr szolgálatára. Baksa Zsolt nagymuzsalyi református lelkipásztor Felolvassa Rácz Péter egyetemi hallgató, zsinati munkatárs.
Zusammenfassung Der Verfasser hat diese Biographie des hervorragenden Reformators von Genf eigentlich für die Leser ohne theologische Ausbildung, also für die Laienmitglieder unserer Evangelisch-reformierten Kirche geschrieben. Diese Absicht kommt nicht nur in der Darstellungsweise, sondern auch in der Sprache dieses Buches zur Geltung. Der Autor legt wirklich Wert darauf, dass sein Werk auch für die Laien leicht zu lesen und leicht zu verstehen ist. Mit wissenschaftlicher Gründlichkeit versucht er Seine Feststellungen durch Zitate aus der Bibel sowie aus den eigenen Werken von Calvin zu beweisen. Keinesfalls will unser Verfasser den berühmten Genfer Reformator als einen „Heiligen“ – im römischen Sinne des Wortes – darstellen, aber auch die unbegründeten Anklagen Calvins Gegner will er dementieren stellt der evangelisch-reformierte Pastor aus Nagymuzsaly, in Transkarpatien (in der Ukraine) fest. *
„Az év könyve” A Doktorok Kollégiuma (DC) 2010. augusztus 25-én Pápán tartott évi rendes közgyűlésén „Az év könyve” díjjal tüntette ki Dr. Huszár Pál: Kálvin János élete, teológusi, reformátori és egyházszervezői munkássága címmel 2009-ben megjelent munkáját. A teológiai végzettséggel nem rendelkező reformátusok és más érdeklődők számára készült írás legfőbb törekvése, hogy korrekt módon kiegészítse az átlagos olvasó Kálvinképét, eloszlassa a fél évezred során Kálvin nevéhez kötődött téves elképzeléseket. A nagy genfi reformátor személyében olyan embert kíván bemutatni, aki az Úristentől bőséggel kapott talentumait mindannyiunk javára forgatta, akinek lelki-szellemi öröksége reformárus keresztyén meggyőződésünkben és magyarságtudatunkban egyaránt jelen van, sőt annak szerves részét képezi. (Dunántúli Református Lap XIV. évfolyam 3. szám – 2010. október – 60. p.) „Das Buch des Jahres 2100“ offizielle Anerkennung für den Calvin-Band von Dr. Pál Huszár Die höchste wissenschaftliche Körperschaft der Evangelisch-Reformierten Kirche in Ungarn – Collegium Doctorum – erklärte in ihrer jährlichen Vollversammlung am 25. August 2010. in Pápa die Calvin-Biographie von Dr. Pál Huszár zum „Buch des Jahres 2100“. Der Verfasser versucht in seinem Band das traditionelle Calvin-Bild zu ergänzen, vor allem aber die böswilligen Anklagen gegen den großen Reformator von Genf zu dementieren.
