KALMÁR János (ELTE, Budapest) Szatmár, 1711: vég, folytonosság, kezdet A vég A szatmári megegyezés csaknem valamennyi történeti összefoglalónkban, miként egyéb történeti munkáinkban és történeti tudatunkban is, korszakhatár volta miatt mérföldkő gyanánt szerepel.1 A különböző publikációk általában azt hangsúlyozzák, hogy minek vetett véget. Ettől függ a minősítése is. Attól ti., hogy kinek a szemében mit és hogyan látszott lezárni. Közvetlenül a Rákóczi-szabadságharcot persze. De vannak, akik szerint az ígéretes folytatás, a fejedelem által kitűzött célok külső segítséggel remélhető megvalósulásának útját vágta el,2 míg mások úgy gondolják, hogy a megalázó katonai vereség és az annak nyomán bizonyosan bekövetkező leszámolást előzte meg.3 (Ezúttal nem feladatunk ebben a vitában állást foglalni.) A szatmári egyezség azonban sokhelyütt nemcsak a Rákóczi-szabadságharc befejezése miatt számít határkőnek. Egy jóval hosszabb korszak végállomását jelzi, valahányszor a „függetlenségi” harcok időszakának végét jelölik vele.4 Nem boncolgatva most e szerintünk nagyon is vitatható terminológiát, amely helyett egyes esetekben inkább felkelést, máskor meg szabadságharcot javasolnánk alkalmazni. Lényegesebb ezúttal, hogy ennek nyomán igen hosszú időre (1848-ig) lezárultak a magyar ill. az erdélyi rendek és bécsi kormányzat közötti fegyveres összetűzések. Legkésőbb Szatmárral végképp szertefoszlott ugyanis az az illúzió, amely az adott bel- és külpolitikai erőtérben valamint erőviszonyok közepette esélyt adott az önálló nemzeti fejedelemség létrehozásának, vagy más uralkodóházból származó személy trónra ültetésének, netán Magyarország függetlensége kivívásának. A folytonosság A befejezésnél jóval kevésbé, szinte egyáltalán nem szokás viszont beszélni az 1711 előtti és az azt követő időszak közötti folytonosságról. Nemigen szokott szóba kerülni 1
A legfontosabbak közül pl. Szalay László: Magyarország története, VI. köt. Pest 1859 (befejezetlen); Horváth Mihály: Magyarország történelme, VII. köt. Budapest 21873 (ennek XIX. könyve „A nemzeti kibékülés és meggyöngülés korszaka 1711-1740” címet viseli); Marczali Henrik: Magyarország története III. Károlytól a bécsi congressusig (1711-1815). Budapest 1898 (A magyar nemzet története, VIII. köt.); Szekfű Gyula: Magyar történet, IV. köt. Budapest 21935, 317. (itt a XVIII. század történetének, az ún. barokk rendi korszaknak az elbeszélése az 1711 utáni időszakkal kezdődik); Magyarország története 1526-1790. A késői feudalizmus korszaka. Szerk. H. Balázs Éva – Makkai László. Budapest 1962 (Magyarország története II. Egyetemi tankönyv), 389.; Vita a feudális kori magyar történelem periodizációjáról. Budapest 1968 (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 45), 23. 2 Magyarország története 1686-1790. Főszerk. Ember Győző – Heckenast Gusztáv. Budapest 1989 (Magyarország története tíz kötetben, 4/1. köt.), 251-252.: „A nemesség elvesztette lehetőségét, hogy a Habsburg Birodalom keretei között az örökös tartományokkal egyenrangú helyzetet biztosítson az országnak. […] A szatmári megegyezés Rákóczit emigrációba taszította, elvágta az utat, hogy a szabadságharc vezetője maga fejezze be nemcsak a háborút, hanem a béketárgyalásokat is.” 3 „[…] megmentette a függetlenségi háborút és az országot a katasztrofális katonai vereségtől s annak összes politikai következményétől. Valószínű, hogy egy másfajta befejezés végzetes lett volna az etnikai állományában az előző évszázadokban katasztrofálisan megfogyatkozott magyarságra.” Bánkúti Imre: A szatmári béke. Budapest 1981 (Sorsdöntő történelmi napok 6), 146., ill. „A szatmári béke megmentette a nemzetet a katonai vereséggel járó tragikus következményektől, s ezzel a legtöbbet érte el, amit 1711-ben el lehetett érni. Kovács Ágnes: Károlyi Sándor. Budapest 1988 (Magyar História/Életrajzok), 123. 4 Vita a magyarországi osztályküzdelmekről és függetlenségi harcokról. Elő- és utószó Pach Zsigmond Pál. Budapest 1965, 386-367., Vita a periodizációról: i. m., 33.
ugyanis, hogy a különböző problémák megoldására, amelyek miatt a szabadságharc kitört, a felkelés fémjelezte megoldási elképzelések mellett létezett másik is. Az ti., amelyiket az ún. dinasztiahű – hagyományosan, bár meglehetősen helytelenül „labanc”-nak nevezett – magyar politikusok képviseltek. Ők – ha egyáltalán – legfeljebb a szatmári kompromisszum tető alá hozásával kapcsolatban kerülnek szóba, akkor is úgy, hogy működésük minősítését mindenekelőtt Rákóczi elképzelései megvalósulásának mértékéhez szabják. Már az is sokatmondó, hogy egyikükről sem készült tudományos életrajz. Nem kivétel ez alól a még az utóbbi időben egyébként több vonatkozásban is az érdeklődés homlokterébe került Esterházy Pál sem, akinek politikusi működéséhez mindennek ellenére továbbra is úgy viszonyul a kutatás, mintha legkésőbb 1703-ban elhunyt volna, bár köztudott, hogy egészen 1713-ban bekövetkezett haláláig ő volt a nádor. Az uralkodóházhoz hű magyar főnemesség törekvéseinek történetírásunk által való mellőzése annál nehezebben menthető, mivel nagyobb részük, mindenekelőtt a magasabb világi méltóságok viselői, továbbá a katolikus püspökök (az utóbbiak két, bár ezek közül is az egyik esetben vitatható kivétellel5) többnyire nem változtatták meg az udvarhoz való viszonyukat,6 utólag reálisnak bizonyuló politikai alternatívát kínálva. Ha akadtak is köztük néhányan, akik átmenetileg csatlakoztak a felkelőkhöz, azok is nagyrészt csak azért tették, hogy megkíméljék javaikat a kurucok kártételeitől. A helyzet kétségkívül összetett voltára legyen elég Csáky Imre gróf (1672-1732) váradi püspök, Bihar vármegye főispánja, későbbi bíboros családtagjainak példáját említeni. Egyik bátyja, Zsigmond (1665-1738) 1706-ban lett tárnokmester. Két másik fivére, György (1677-1741) és Tamás (1675-1705) a spanyol örökösödési háború rajnai hadszínterein vitézkedett. A szatmári főkapitányi tisztet viselő István nevű testvére (1669-1725) pedig – bár 1704-ben Dolhánál még a felkelők ellen harcolt -, miután Szatmárnál kuruc fogságba esett, hogy javait megkíméljék, beállt Rákóczi táborába, ahol komoly gazdasági karriert futott be, mígnem rövid lengyelországi emigrációjából amnesztia alapján tért haza. Krisztina nevű nővére (1654-1723) viszont 1695 óta Bercsényi Miklós kuruc főgenerális felesége volt, aki férjével tartott az emigrációba is. Mihály (16761757) nevű fivére szintén csatlakozott a szabadságharchoz, amikor szepesvári várát a kurucok ostrom alá vették. Hamarosan tábornok lett Rákóczi seregében. Rodostóba is elkísérte a 5
Telekes(s)y István egri püspökre (1699-1715) gondolunk, aki kuruc fogságából való szabadon engedése után valószínűleg egyházának szolgálata érdekében látta el újra a felkelők ellenőrzése alatt álló egyházmegyéjében püspöki hivatalát és – sok máshoz hasonlóan – bizonyára nem meggyőződésből fakadó indítékból írta alá 1707ben Ónodon az uralkodóház trónfosztását. Gebei Sándor: „Rákóczi püspöke”, Telekesy István egri püspök. In: Povstanie Františka Rákócziho 1703-1711 (v novšom priblížení)/Rákóczi-szabadságharc 1703-1711 (újabb megközelítésben). Ed. Kónya, Peter. Prešov 2005, 174., 177. A másik kivétel Dolny István, 1699-től 1707-ben bekövetkezett haláláig csanádi megyéspüspök volt. Misóczki Lajos: Vallás- és egyházügy a Rákócziszabadságharc idején. Gyöngyös 2009, 39. R. Várkonyi Ágnes ugyan összesen három Rákóczi-párti püspököt említ – nem nevezve meg őket (R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc államáról. In: Az államiság megőrzése. Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharcról. Szerk. Czigány István. Budapest 2002, 256.) -, akik közül a harmadik esetében alighanem Kaminszkij Petroniusra/Péterre görög katolikus szerzetespapra gondolhatott, akit II. Rákóczi Ferenc 1707-ben, azt követően nevezett ki munkácsi püspökké, hogy Kaminszkij elűzte onnan a törvényes püspököt, De Camillis János Józsefet, aki nem sokkal utóbb, 1705-ben meghalt. Véghseő Tamás: „...mint igaz egyházi ember…” A történelmi Munkácsi Egyházmegye görög katolikus egyházának létrejötte és 17. századi fejlődése. Nyíregyháza 2011 (Collectanea Athanasiana I/4), 55., 126. Kaminszkij felszentelésére és a pápa által történő megerősítésére azonban nem került sor. Benda Kálmán: Rákóczi és a Vatikán. Brenner apát küldetése XI. Kelmen pápához 1707-1708. In: Történelmi Szemle 2/1-2 (1959), 23. 6 A Forgách Simon gróf kuruc tábornagyhoz köthető emlékirat – még ha némileg túlozva is – így szól erről: „[…] már egész Magyarország átállt Rákóczihoz [ti. 1703 végére], kivéve a főrangúakat és a püspököket, kik valamennyien a megerősített helyekre húzódtak, vagy éppen Bécsbe. A főrangúak közül más senki nem volt Rákóczi pártján, csak Bercsényi gróf […], ki az üldöztetése idején Lengyelországba menekült, valamint Csáky Mihály gróf, akinek a rákócziánusok oldalára átállt német katonaság miatt Szepesvárát magával együtt át kellett adnia, továbbá Károlyi Sándor báró, aki Kassáról menekült Rákóczihoz.” Váradi Sternberg János: Forgách Simon kuruc tábornagy emlékiratai. Ford. Kenéz Győző. In: Századok 102/5-6 (1968), 1055.
fejedelmet, s maga is ott halt meg.7 A Csáky-testvérek pályája tehát családtörténeti vonatkozásaival is példázza egyrészt a Rákóczi-szabadságharc részbeni polgárháborús jellegét, másrészt egyes mágnásfamíliák azon stratégiáját, hogy mindkét oldalon legyen elkötelezett családtagjuk. Ugyanakkor akadtak persze olyan főnemesi családok is, amelyek mindvégig és egyöntetűen megmaradtak aulikusnak.8 Az 1708-ban kezdődött pozsonyi, ún. „labanc” országgyűlésen a prímással és a kalocsai érsekkel együtt 7 megyés- és 12 címzetes püspök, továbbá összesen 26 kanonok, apát ill. prépost jelent meg. A főurak közül a herceg-nádoron kívül 10 Eszterházy gróf, 5 Erdődy gróf, 4-4 Csáky, Pálffy, Kollonich és Zichy gróf, 3-3 Batthyány, Draskovich, Keglevich, Kéry és Nádasdy gróf, 2-2 Czobor, Koháry, Forgách és Széchényi gróf vett részt.9 Politikai pártállásukból hiba lenne mechanikusan arra következtetni, hogy számukra közömbös lett volna a „nemzeti ügy”. Számba véve a szabadságharc idején általuk megfogalmazott politikai igényeket, könnyen meggyőződhetünk ennek az ellenkezőjéről. 1705-ben vagy 1706-ban, mindenesetre kevéssel I. Lipót halála után, Esterházy Pál nádor összefoglalta a szabadságharc kitörésének okait, egyúttal javaslatot téve a fennálló problémák orvoslására. Szerinte a császári katonaság és parancsnokai sorozatos visszaélései, a bécsi Udvari Kamara törvénytelen intézkedései és más alkotmányellenes lépések okozták az elégedetlenséget. Ezért azt javasolta, hogy az uralkodó, I. József hívja össze Pozsonyba az országgyűlést, melynek keretében – az alattvalók megbékítése céljából – magyar királynévá koronáztathatná a feleségét, Amália Vilma braunschweig-lüneburgi hercegnőt. Határozottan leszögezte továbbá, hogy az országot kizárólag az írott magyar törvényeknek megfelelően szabad kormányozni, s hogy tartós békés állapotot csakis valamennyi törvénysértés megtorlása esetén remélhető.10 Ismeretes egy másik, szintén a nádor által előterjesztett, de több magyar királyi tanácsossal együtt, 1707 március végén papírra vetett elaborátum is. Ezt azután fogalmazták, hogy félbeszakadtak az 1706-ban Nagyszombatban I. József és Rákóczi képviselői között kezdődött tárgyalások, mivel utóbbi ragaszkodott a Habsburg-háznak a Magyar Királyságra vonatkozó fiági öröklési joga érvénytelenítéséhez és az Aranybulla ellenállási záradéka ismételt hatályba léptetéséhez (azaz némelyik 1687. évi alapvető törvény figyelmen kívül hagyásához), az Erdélyi Fejedelemség önállóságához, a protestáns vallásgyakorlat általános engedélyezéséhez és ahhoz, hogy a megkötendő megállapodást a tengeri hatalmak (Anglia és a németalföldi Egyesült Tartományok) szavatolják. Az uralkodó azonban – arra hivatkozva, hogy a szövetkezett rendek által támasztott feltételek az 1687. évi törvények érvényessége miatt sértik a felségjogot –, valamint a szuverenitását megkérdőjelező külföldi garanciával kapcsolatos igények miatt visszautasította ezeket. A nádor, a többi magyar tanácsúr és Keresztély Ágost, az új prímás ilyen előzmények után már a reményeik szerint mielőbb sorra kerülő következő tárgyalásokban bízva terjesztették elő saját javaslatukat I. Józsefnek, akit főleg a szövetkezett rendek Ónodra tervezett országos gyűlésének 1707. januárban történt meghirdetése óta igyekeztek az országgyűlés összehívásának szükségességéről meggyőzni. Javaslatuk szerint: 1/ Minthogy a koronázási hitlevélben foglalt ígéretek megtartását az uralkodó miniszterei és kormányszervei gátolják, 7
MÁLNÁSI Ödön: Gróf Csáky Imre bíbornok élete és kora (1672-1732). Kalocsa 1933, 66. és HECKENAST Gusztáv: Ki kicsoda a Rákóczi-szabadságharcban? Életrajzi adattár.( S. a. rend.): Mészáros Kálmán. Budapest 2005 (História könyvtár/Kronológiák, adattárak 8), passim, valamint MÉSZÁROS Kálmán: II. Rákóczi Ferenc tábornokai és brigadérosai. A kuruc katonai felső vezetés létrejötte és hierarchiája 1703-1711. Budapest 2006 (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum könyvtára), 71. 8 Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) P 125, 34. csomó ill. Mikrofilm, 4730. tekercs, 8539. sz., pp. 18-19. (Bécs, 1707. aug. 20-án kelt irat. Nyomtatvány). 9 SZIJÁRTÓ M. István: A diéta. A magyar rendek és az országgyűlés 1708-1792. Budapest 2005, 144. (Jegyzet). 10 Magyar Országos Levéltár P 125, Nr. 7129, 1-16. pp., ill. fol. 171r-175v.
az ezek megvalósítását illetően támadt jogos kétely csak úgy oszlatható el, ha a király és a szövetkezett rendek között kötendő megállapodást külföldi hatalmak is garantálják. Ami nem is lenne példátlan a magyar uralkodó és alattvalói viszonyában, hiszen a bécsi békét (1606) is szavatolta többek között Belső-Ausztria fejedelme, miként 1618-ban II. Mátyás kötelezettséget vállalt a Bethlen Gáborral 1615-ben Nagyszombatban kötött megállapodás külföldi hatalmak kezessége mellett történő országgyűlési becikkelyezésére is (ami csak azért nem valósult meg, mert az erdélyi fejedelem nem erőltette). 2/ Erdélyt illetően a magyar tanácsurak azt javasolták, hogy vagy az erdélyiek által még apja életében elfogadott II. Apafi Mihályt kellene fejedelemnek bevinni e koronatartományba, vagy, ha úgy gondolják, válasszanak mást helyette az ottani rendek, aki – a királynak teendő hűségeskü mellett -, a Diploma Leopoldinum szellemének11 megfelelően kormányozná a Fejedelemséget, annak régi határain belül, azaz a Partium nélkül. 3/ A számos feszültség forrásának tekintett idegen hadnak az ország belsejéből történő kivonását is elengedhetetlennek tartották, mihelyt a béke helyreáll. Csak a határvidéken maradhatna a magyar katonasággal azonos létszámú külföldi fegyveres erő, de az is magyar kapitányok parancsnoksága alatt. Az ország belsejében lévő főkapitányságokat – az örökös tartományok gyakorlatának megfelelően - a határszélre javasolták áthelyezni. 4/ A vallásügyről úgy vélték, hogy a protestánsok elegendő jogot kaptak az 1687/88. évi pozsonyi, ill. az 1681. évi soproni országgyűlésen. Ha az ezen alkalmakkor hozott törvények foganatosítására helyenként nem, vagy nem teljesen került volna sor, úgy e hiányosságokat kiküszöbölendőnek ítélték. A protestánsok esteleges további igényeit pedig a legközelebbi országgyűlés napirendjére javasolták utalni. A nádor sürgette a fenti pontokkal kapcsolatos királyi állásfoglalást, hogy azt még az ónodi gyűlés megkezdése előtt a szövetkezett rendi vezetők tudomására hozhassák, előkészítve ezzel a felkelők és a kormányzat közötti újabb tárgyalást, amellyel megelőzhetőnek vélték Rákócziék esetleges kockázatos döntéseit.12 A kormányzat azonban nem hallgatott e javaslatra. 1707. április 12-én I. József nevében fogalmazott körlevelet adtak ki, amelyben a szövetkezett rendekre hárították a felelősséget a polgárháborúért, s megtiltották az ónodi gyűlésen való részvételt, előre semmisnek nyilvánítva annak határozatait, ugyanakkor a királyi bocsánatot kilátásba helyezve az uralkodó hűségére visszatérők számára.13 Hosszas unszolásnak engedve, I. József végül mégiscsak összehívta az országgyűlést 1708 tavaszára, Pozsonyba. Az ott előterjesztett gravamenek sorában a kormányzat szemére vetették, hogy figyelmen kívül hagyja az ország több sarkalatos törvényét. Köztük azt, hogy még a hűtlenséggel vádolt nemes is csak törvényes elmarasztalás alapján tartóztatható le. Így aztán gyakran foganatosítják velük szemben puszta vádra hivatkozva akár a legsúlyosabb büntetéseket is. A rendek ezért azt igényelték, hogy szüntessék meg az idegenekből álló bíróságok tevékenységét, ítéleteiket helyezzék hatályon kívül, az általuk elítélteknek pedig szolgáltassanak elégtételt. A katonaság által önkényesen szedett adók eltörlése szintén felkerült a kívánságok jegyzékére, hangsúlyozva, hogy a jövőben csak országgyűlési jóváhagyás alapján vessenek ki állami adót. Hasonlóképpen diétai jogkörbe szándékozták utalni a só árának megállapítását. Törvénytelennek minősítették a világi birtokok visszaadása fejében a volt hódoltsági területen szedett fegyverváltsági díjat, amely oly sok nemesi családot szegényített el. Emiatt követelték az Újszerzeményi Bizottság megszüntetését, és azt, hogy az általa kezelt javakat ellentételezés nélkül szolgáltassák ki azoknak, akiket megilletnek. A rendi kívánságok közt szerepelt, hogy legalább három 11
Ennek szövegét ld. Rolf KUTSCHERA: Landtag und Gubernium in Siebenbürgen 1688-1869. Köln – Wien 1985 (Studia Transylvanica 11), 327-333. 12 Ezt az Opinio principis palatini ac magnatum Viennam convocatorum […]című, 1707. március végén Bécsben kelt szöveget kivonatosan ismerteti HORVÁTH Mihály: Magyarország történelme, VI. köt. Pest 21872, 461-464. 13 Uo., 464.
évenként tartsanak országgyűlést.14 Újra – a 16. század óta immár sokadszor – hangot adtak azon óhajuknak, mely szerint a Magyarországot érintő ügyekben kizárólag magyar hivatalnokok járjanak el, s hogy a Magyar Udvari Kancelláriát szabadítsák meg a külföldi hatóságoktól való függőségtől és tagjai között ne legyenek idegenek. A kurucokkal való megbékélés érdekében máris hasznos szolgálatokat tett Keresztély Ágost prímás kivételével, az egyházi és világi méltóságokat, valamint a magas katonai tisztségeket külföldiek helyett magyarokkal töltsék be. A felsőtábla azon is vitázott, hogy hozzanak-e határozatot Erdélynek a magyar koronához való tartozásáról, vagy általánosan fogalmazzanak a kérdésben, úgy, hogy az egykor a magyar koronához tartozott valamennyi, pillanatnyilag birtokolt területet csatolják ismét az országhoz.15 Törvénykezési időszakokban működjenek ismét a hazai bíróságok, a királyi jogügyigazgató pedig a hazai törvények szellemében járjon el, s szűnjenek meg a magszakadásokkal kapcsolatos visszaélések. 1708 júniusában született meg az a rendi javaslat is, amelynek értelmében ismét megfogalmazták, hogy a magyarországi honosságot nyert idegenek ezer aranyat fizessenek a nádornak az indigenátusért, mellyel kapcsolatban azt kérték az uralkodótól, hogy az ilyen címen befolyó összeget fordítsa az ország javára.16 Ez az 1687.évi országgyűlés hasonló tartalmú határozata után azért lehetett indokolt, mert úgy látszik, hogy a honosítottak közül sokan nem tettek eleget ezzel összefüggő anyagi kötelezettségüknek. Kifejezetten érdekes, ahogy a diéta résztvevői az elpártoltakhoz viszonyultak: állást foglaltak a velük kapcsolatban használt pejoratív jelzőkkel szemben, s elvetették a Rákóczi táborába állottak proskribálására vonatkozó javaslatot, bízva abban, hogy így nagyobb esélye marad az uralkodó hűségére való visszatérésüknek. Erre három havi türelmi időt helyeztek kilátásba, amelyen belül felkínálták számukra az általános amnesztiát, persze a konföderáció és a trónfosztás érvényének megtagadása esetén.17 A fenti kérdések némelyikét már Magyarország oszmán fennhatóság utáni új berendezése céljából készített rendi javaslatokban is hasonló értelemben exponálták. Ezek egyike szintén Esterházy Pál nádortól, 1688-ból származik. Ebben ő – a nádori hatáskör jelentős mértékű kiterjesztése, többek között egy irányítása alatt működő központi kormányszék létesítése mellett18 - a főkapitánysági szervezet átalakítását proponálta, mégpedig úgy, hogy azt – az ország középső, immár felszabadulóban lévő területét illetően immár feleslegessé válva – a perem- ill. határvidékeken szervezzék újjá. Az ennek keretében a Magyar Királyságban állomásozó német, horvát és magyar katonai kontingenseket nemzetiségenként azonos létszámúnak képzelte el, mindegyiküket saját anyanyelvű parancsnokok irányítása alá rendelve.19 Ha a fentiekben elősorolt sérelmeket és javaslatokat összevetjük a Recrudescuntban, szabadságharc kiáltványában szereplőekkel, meglepő hasonlóságra bukkanunk. Az utóbbinak is a bécsi kormányzat által a koronázási hitlevélben foglaltak sorozatos megszegése, az ismétlődő és szinte minden területre kiterjedő törvénysértések képezik a vezérmotívumát. Abban is nehezményezik, hogy alig akad a hazában olyan erősség, amelynek magyar parancsnoka lenne. Szóvá teszik az idegenekből álló Udvari Tanácsnak a magyar ügyekben 14
Ezt ismételten törvénybe foglalták (1715:14. tc.). Magyar törvénytár: 1657-1740. évi törvényczikkek. Budapest 1900 (Corpus Juris Hungarici/Magyar Törvénytár 1000-1895), 446. /A továbbiakban: Törvénytár 1657-1740/. 15 Az 1715:92. tc. Erdélyét ugyan nem, de Pozsega, Verőce, Szerém, Csongrád, Csanád, Arad, Békés, Zaránd, Torontál, Szörény, Máramaros, Kraszna, Kővár és Közép-Szolnok vármegye visszacsatolását elrendelte. Törvénytár 1657-1740, 512. 16 KÖPECZI Béla, R. VÁRKONYI Ágnes (szerk.): Rákóczi tükör. Naplók, jelentések, emlékiratok a szabadságharcról, 2. köt. Budapest 1973 (Magyar Századok), 398. /A továbbiakban: Rákóczi tükör./ Ilyen tartalmú törvény már született az 1687/88. évi országgyűlésen (1687:27.tc. Törvénytár1657-1740, 352.) 17 Rákóczi tükör, 398. 18 VARGA J. János: „Berendezkedési tervezetek Magyarországon a török kiűzésének időszakában. Az <Einrichtungswerk>” in: Századok füzetek 1 (1993), 9. 19 Uo., 10.
vitt szinte kizárólagos szerepét, a bécsi Udvari Kamara hatásköri túllépéseit: egyrészt a Magyar Kamara alárendelésére irányuló törekvését, továbbá azt, hogy az újszerzeményi területeken fekvő birtokok visszajuttatásáért súlyos, a nemességet kisemmiző megváltási összegeket szed, nem is szólva arról, hogy milyen gyakran részesít külföldieket az ottani jószágokból. Ráadásul az ilyen jellegű panaszokkal megint csak ugyanahhoz az Udvari Kamarához lehet fordulni jogorvoslatért. Szó esik a jászok és a kunok kiváltságos helyzetének felszámolásáról, akik elvesztették a közvetlen nádori joghatóság alá tartozásukkal kapcsolatos privilégiumukat annak következtében, hogy I. Lipót a Német Lovagrendnek adományozta az általuk lakott területet. Szemére vetik a kormányzatnak azt is, hogy országgyűlés összehívása nélkül vet ki magas adókat, hogy a sót, amelyben pedig nem szenved hiányt az ország, drágán árulják, s hogy a felekezeti viszályok szításával hinti el a belső ellenségeskedés magvát.20 Tartalmi különbség tehát szinte nem fedezhető fel a két, más tekintetben egyébként markánsan elkülönülő csoport tagjai által megfogalmazott politikai sérelmek és igények között. Amiben mégis eltérés mutatkozik, az egyrészt a hangnem, másrészt az 1687. évi sarkalatos törvényekhez való viszonyulás. A Recrudescunt szerzőinek a hatalommal való szembenállása-szembefordulása tükröződik a kiáltvány méltatlankodó megszövegezésében is, míg az aulikus urak alázatos-rábeszélő stílusú előterjesztése a meggyőzés erejével kívánta érvényre juttatni szándékukat. Közjogi tekintetben pedig az 1687. évi 1-4. tc. a vízválasztó, azaz: a királyválasztási jogról való lemondás és az Aranybulla ellenállási záradékának érvénytelenítése. Ezeket ui. a kuruc oldal kikényszerített törvényeknek tekintve,21 nem fogadta el érvényesnek - tudjuk, 1707-ben Ónodon (igaz, hogy külpolitikai okok miatt is) eljutnak majd egészen a Habsburg-ház trónfosztásáig -, míg a másik csoport nem vitatta, hogy ezeket szabályos körülmények között szavazták meg. A fenti programok vonatkozásában tetten érhető hasonlóság és folytonosság azonban csak az azokban szereplő kérdésekre, tehát csupán a tartalmi elemekre érvényes általánosan. Az 1711 előtt alkalmazott módszert illetően már csak részlegesen. A törvényes keretek között való sérelmi politizálás, ahogy a múltban, úgy a szatmári megállapodás utáni 18. századi jövőben is kétségkívül járható út maradt. Azonban a kurucok által a Rákóczi-szabadságharc idején és azt megelőzően, a 17. század folyamán többször is alkalmazott eszköz, ti. az uralkodóval és a kormányzattal való erőteljes politikai, pláne a fegyveres szembefordulás lehetősége ekkorra már elveszett. Megszűntek ui. azok a körülmények, amelyek ezt a radikális eszközt akár csak ideiglenesen is segítettek eredményessé tenni: az ország területén immár nem volt jelen az oszmán hatalom és katonasága, továbbá felszámolták a Portától való függése ellenére is többnyire széles körű politikai önállósággal rendelkező Erdélyi Fejedelemséget. Márpedig e változásokkal egyszersmind elvesztek azok a legfontosabb támaszok is, amelyek a legalább átmenetileg hatékony magyar ellenzéki politika legfőbb és csaknem folyamatos támogatói voltak. II. Rákóczi Ferencnek – jobb híján - már csak az Európa-szerte dúló háborúba keveredett egyik-másik, a hadi és diplomáciai események forgatagában gyakran és gyorsan változó érdekű külső hatalom támogatásában való reménykedés lehetősége maradt, ami estleges megvalósulása esetén sem maradhatott tartós, mert illékony érdekközösségen alapult. A kezdet 1711 után Bécs – szakítva a korábbi, főként I. Lipóthoz fűződő rossz hagyománnyal – új kormányzati módszerhez folyamodott. A cél, a Magyar Királyságnak a Habsburg 20
Szövegét ld. KÖPECZI Béla (szerk.): A Rákóczi-szabadságharc és Európa. Budapest 1970 (Aurora XXXVII), 33-46. 21 Uo., 35-36.
Monarchiába való beillesztési szándéka nem változott ugyan, de ezt az addigitól részint eltérő eszközökkel kívánták megvalósítani. Ennek lényeges eleme volt az uralkodói udvar és a magyar rendek közötti bizalom helyreállítása, az alkotmány tiszteletben tartásával. E folyamattal összefüggésben aligha vitatható az új uralkodó, III. Károly személyes érdeme, akire talán addigi spanyolországi kormányzási tapasztalatai lehettek jótékony hatással, de legalább ennyi szerepe lehetett magának a Rákóczi-szabadságharcnak is. Az akkor még be nem fejeződött spanyol örökösödési háború miatt ugyanis a bécsi kormányzat kockázatosnak ítélte feléleszteni a magyarországi elégedetlenséget, amelyet több tekintetben indokoltnak is ítélt. Bárhogy ítéljünk is immár a szatmári megegyezésről, manapság aligha vonja kétségbe bárki is annak kompromisszumos jellegét,22 amely csak mindkét fél több-kevesebb engedménye árán hozhatott maradandó eredményt. Az e dokumentum alapján megnyíló új korszakban a Magyar Királyság – a Habsburg Monarchia keretein belül – valamennyi sorstárs országénál és tartományénál nagyobb fokú önállóságot őrzött meg. 1723-tól működni kezdett az akkor már néhai Esterházy Pál megálmodta saját kormánya is, Helytartótanács néven. S ugyanekkortól kezdve valósult meg a szintén általa kezdeményezett igazságszolgáltatási reform, még annál is jóval átfogóbb érvénnyel, mint ahogy azt ő elképzelte. A Helytartótanács sokasodó ügyosztályai, az igazságszolgáltatási szervezet bővülése, továbbá a közös hadsereg kínálta karrier, utóbb pedig a Magyar Királyi Testőrség felállítása eladdig zárt kapukat tárt ki hazai nemességünk és értelmiségünk előtt. S ezzel nemcsak egyéni érvényesülésük számára nyitott utat, hanem szerepet juttatott nekik a Monarchia egészének működtetésében, elősegítette látókörük bővülését, melynek köszönhetően mindinkább gyarapodott a modernizáció híveinek és igénylőinek tábora. Mert ne feledjük: a Recrudescuntban még, a valós sérelmek jogos hangoztatása mellett, igen nagy szerepet kaptak a „nemesi aranyszabadság” gyanánt emlegetett, középkori gyökerű kiváltságok is, amelyek anakronisztikus volta ekkor már régóta gátolta a felemelkedést. Az ezekhez való ragaszkodás, amely a Szatmár előtti évtizedekben többé-kevésbé sikerült, sok tekintetben az idejétmúlt állapotok konzerválását jelentette. Ezzel szemben azok, akik a hazaiak közül ezt felismerve, a Habsburg Monarchia keretein belül elérhető mennél teljesebb önállóság kivívására való igyekezetük mellett, hatékonyan közreműködtek a fejlődés útjában álló akadályok elgördítésében, méghozzá úgy, hogy közbenjártak a kuruccá lettekért is, nos ők aligha szolgáltak rá az áruló vagy udvarbérenc, netán a nemzetietlen minősítésre. Ehelyett inkább megbecsülést érdemelnek. Ideje észrevennünk végre, hogy nemzeti nagyjaink szobrának talapzata sokkal szélesebb annál, mint ahányan eddig helyet foglaltak rajta. Vagyis nem kell senkit letaszítani onnan azért, hogy más arra érdemesek is oda kerülhessenek. Éljünk bátran azzal a szakmai eredmények kínálta lehetőséggel, amely azt sugallja, hogy többekre lehetünk büszkék, mint eddig gondoltuk volna.
22
Vita: i. m., 22., Bánkúti: i. m., 146., Magyarország története 1686-1790, 1. köt. Főszerk. Ember Győző – Heckenast Gusztáv. Budapest 1989 (Magyarország története tíz kötetben 4/1), 250-251., R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc 1676-1735. Vaja 32003, 88., Köpeczi Béla – R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc. Budapest 3 2004 (Millenniumi magyar történelem/Életrajzok), 466.
