Kacsó András: Érdemes „igent” mondani. Az úgynevezett „tanúságtételek” több veszéllyel és félreértéssel járnak. A tanúságtevő minden igyekezete ellenére gyakran úgy tűnik, mintha egyéni hőstettről lenne szó, pedig az elbeszélő nem a történet alanya – az a Szentháromságos egy Isten – hanem a tárgya, akivel Isten csodás dolgokat művelt. Mások úgy hallgatják a történetet, hogy az nem tartozik rájuk: „velem ilyen nem eshet meg” vagy „ez egy szent ember”. Ugyancsak nagy veszély, hogy a múlttal akarjuk a jelen kérdéseinek megoldását helyettesíteni. Keresztény szempontból a jelen a fontos, hogy most mi a terve Istennek velem: rohanjunk teljesíteni! Kérlek Benneteket, hogy kerüljétek ezeket a hibákat és az alábbiakat tekintsétek buzdításnak Isten veletek kapcsolatos terveinek elfogadására, boldog megélésére, ahogy az már évezredek óta ismétlődik sok más társunkkal. Közülük kiemelkedik a mai ünnep egyik kulcs szereplője: Mária, a boldogságos kismama. Az elmondandó családi történet hosszú és tekintve a kötött időt csak három – szerintem lényeges – fordulópontot emelek majd ki belőle. Házasságunkban hat évi meddőség után jelentkeztek a gyermekek. Helyenként meglepő, helyenként horrorisztikus fordulatok után végül is tíz gyermeket nevelhettünk 1
fel, amit életünk meghatározóan nagy ajándékának tekintünk azóta is. Közülük három örökbe fogadott, illetőleg nevelt gyerek, három szellemileg sérült. Az első fordulópont. Végtelenül szegény, de roppant magabiztos ifjú pár voltunk. Megküzdöttünk a szerelmünkért a rokonok ellenállásával, biztosra vettük, hogy „jól tervezetten” születnek a pompás gyermekeink (már ismert volt a ma természetes családtervezésnek hívott technika, amit mi pozitív értelemben gyakoroltunk) és majd mindenki láthatja, hogy ilyen egy „keresztény család” amiből már akkor is nagy volt a hiány! De mi van akkor, ha nincs gyerek és látszólag ennek semmi oka? Kaptuk a jobbnál jobb tanácsokat: orvoshoz kell járni és minden eszközt felhasználni a „gyermekáldás” érdekében; tudomásul venni a helyzetet és „szépen élni”, karriert építeni. Ezek voltak a két szélsőség. Közben egy figyelem felhívás nyomán fokozatosan beköltözött a szívünkbe az a gondolat, hogy aki kereszténynek vallja magát attól elvárható az is, hogy más elhagyott gyerekét nevelje fel. Már akkor is voltak bőven olyan gyermekek, akik a szülőanyjuknak nem kellettek vagy más kényszerű ok miatt nem volt családjuk. Belevágtunk az örökbe fogadásba, kétszer is sikerült és újra visszatért a maga-biztosságunk. Így vélekedtünk: na, még egy kislány – némi pihenő után – és kész a három gyermekes „keresztény család”! Ekkor történt a meglepetés szerű változás: sorban fogant a feleségem.
2
A második fordulópont. Kiderült, hogy a magabiztos, elszánt, „jóra kész” házaspárnak szellemi fogyatékos a vér szerinti két kisebb gyereke. A sérültek világa teljesen ismeretlen és idegen volt számunkra, korábban mindenestől taszított. Az évek során ez alapvetően megváltozott, egy csodálatos, őszinte, szeretettel teli világot ismertünk meg rajtuk keresztül. De most még csak aggodalom és bizonytalanság töltött be mindent. Viszonylag hosszú idő után vált biztossá, hogy minden fiú gyermekünknek 50% esélye van a fogyatékosságra. Közben a bizonytalanság mellé kaptuk a markáns véleményeket is: óriási felelősség ilyen magas kockázat mellett további gyereket vállalni; „ti már minden elvárhatót megtettetek gyermek ügyben”; „ennél többet a Jóisten sem várhat el” és így tovább. A véleményt nyilvánítók azt a kérdést nem tették fel, hogy az Isten tényleg nem kíván többet, tényleg nem akar több ajándékot adni? Ezalatt mi lassan megnyugodtunk, köszönhetően egy krisztusi lelkületű orvosnak (a nevét muszáj megemlítenem: dr. Vass Miklós), aki hozzásegített az evangéliumi igazság megtapasztalásához. „Ha kitartotok tanításomban, valóban a tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot és az igazság szabaddá tesz” (Jan. 8.31.). Újabb gyermekünk fogant – egy gyönyörű kisfiú – akiről mire kiderült, hogy ő is sérült lesz már magzat volt a következő babánk, akinek ugye szintén joga van a kiegyensúlyozott boldog anyukához, tehát nincs bánkódás!
3
A harmadik fordulópont Már volt fiunk, lányunk, fogadott és „saját” gyerekünk. A hat közül három szellemi fogyatékos. Közel voltunk a 40-hez és a feleségem vetélt, amit követően kiderült, hogy velem bajok vannak. Íme, itt a lehetőség, hogy egy határozott döntéssel véget vessünk a további fogantatásoknak, amik vetéléssel végződnek. Csakhogy addigra már túl sok tapasztalatot gyűjtöttünk az Úr gondoskodó szeretetéről és a saját kicsinységünkről, így aztán inkább gyógyíttattam magam és ráhagyatkoztunk a Szentháromságos egy Isten akaratára. Ez ragyogóan jó döntésnek bizonyult: boldog örömmel és könnyű szívvel fogadtuk további három gyermekünk fogantatását és születését, sőt tízedik, nevelt gyerekünket is magától értetődően fogadtuk be és neveltük fel (különben nem kevés gonddal…). Hogyan fogadta mindezt a környezet, a szűkebb és tágabb család, az ismerősök? Eleinte vegyesek voltak a reakciók, de később ugyanazok az emberek, akik korábban nem jó szemmel nézték az eseményeket megváltoztak és boldogan kivették részüket a kapott ajándékokból. Sőt legkisebb lányunk az iskolájában arra a kérdésre, hogy ő miért gondolja hátrányos helyzetűnek magát azt válaszolta: „mert nekem már nincs kistestvérem!”
4
Tanulságok Számunkra sok tanulság van. Ezek egy része talán önök számára is hasznosítható, bár igazából nem újdonságok, csak rajtunk keresztül is megerősítést nyertek: Szokás mondani: „Ember tervez, Isten végez.” Szerintünk helyesebb az a változat, hogy: „Amit az Isten tervez, azt az ember fogadja el és munkálkodjon érte” – úgy lesz boldog. Képesek vagyunk változni. Az Úr türelmes és tapintatos, tekintettel van ránk, felkészít a nekünk szánt feladatokra. A házastársunk és az Isten iránti szerelem egymást erősíti és mindkettő forrása: Isten irántunk való szerelme. Budapest, Sziklakápolna: 2010. 03. 25.
5
