Köszönetnyilvánítás
Köszönetnyilvánítás áthelyezesem álkálmávál 2013. júniús 29. A magyar történelemben elég jól ismert az 5 éves terv kifejezés. Az én életemben hasonlóan jelen van ez az 5 év, csak nem terv formájában. Immáron pappá szentelésemnek 5 évfordulóját ünneplem, illetve 5 éve, hogy erre a plébániára kerültem. Az én életemben most nem 5 éves tervre, hanem 5 év értékelésére kerül sor. Mi minden történt velem az elmúlt 5 év során? Mi jót tudok elkönyvelni, és mi kevésbé jóra emlékezhetem? Mindezen számadást nevek nélkül szeretném megtenni, mert bár sok mindenkinek köszönhetek sokat, még sem szeretnék senkit sem kifelejteni. 2008 szeptemberében kerültem erre a plébániára. Teljesen meglepett püspök atyának ez a döntése. Álmomban sem gondoltam arra, hogy egyszer ide jöhetek. Ez a plébánia túl szép és túl jó volt ahhoz, hogy én, földi halandó kerüljek ide. És mégis, bekövetkezett. Örültem, hogy a Szent Imre Plébánia káplánja lehetek majd. Régóta éltem Kaposváron. Ehhez a plébániához kapcsolódik felnőttkori megtérésem. Ide jártam misére, ministrálni. A papi hivatásom megkezdése és kibontakozása is itt kezdődött. Mindezek miatt ez a plébánia nagyon fontos szerepet töltött be és tölt be mindig is az életemben. Idekerülvén a plébánia azért más arcát is mutatta, mint anno, amikor csak közösségi tagként vállaltam szerepet benne. Papként teljesen más helyzetekben voltam, és más feladatok elvégzése várt rám. Nem is beszélve arról, hogy papként jóval több emberrel kerültem kapcsolatba mint addig valaha is. Voltak kapaszkodó pontok, kapaszkodó embereim itt, akik révén hamarabb beleszoktam a plébánia életébe, és akik segítettek sok mindenben. Itt köszönném meg legközelebbi munkatársaimnak a segítségét, vezetését. Egyik nagy feladat, ami rám várt, a katekumenátus folytatása volt. Ebbe a közösségbe azok járnak, akik a beavató szentségek felvételére készülnek, azaz keresztelkedni, gyónni, áldozni, bérmálkozni szeretnének. Már a szemináriumi évek alatt letisztult bennem az, hogy tanítani szeretnék. A katekumenátus pedig a tanítás közössége. Rengeteg ismeretet, pontosabban hasznos ismeretet szándékoztam átadni a résztvevőknek. Mivel kreatívnak 1
Köszönetnyilvánítás
érzem magam, ez a katekumenátus is több átalakuláson ment keresztül, akár a nevét, akár tartalmát tekintem. Lett belőle felnőtt hittan, majd Biblia-kör. Az átalakulások oka az volt, hogy a szentségfelvételre készülők mellett megmaradtak tagnak a már „végzettek” is. Többen voltak közöttünk olyanok, akik már több éve ebben a közösségben voltak. A célom a sok alakítgatással az volt, hogy minden érdeklődő számára érdemes ismeretanyagot közölhessek. Szerettem volna, hogy nyitott legyen ez a közösség mindazok számára, akik szeretnék érteni a katolikus vallást és annak sok-sok részletét. Volt, amikor a hittani tételeket tanulmányoztuk. Volt, hogy Márk evangéliumát olvastuk és elemeztük. Elkezdtük a Római levelet is értelmezni, s végül az evangelizációval kapcsolatos pápai körlevelet az Evangelii nuntiandit (A mai világ evangelizálásáról) olvastuk és elemeztük. Teljesen mindegy, hogy melyik évet is vesszük alapul, mindig elmondható volt, hogy az alkalmaink nagyon jó és vidám légkörben zajlottak. Sok kérdést tettünk fel és sokra kaptunk választ. De kétségtelen, hogy rengetet tanultunk. Megtapasztaltuk Pál apostol szavaival élve, „hogy mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység” (Ef 3,18). Másik nagy munkám az iskolai hitoktatás volt. Kezdetben a református és Kisfaludi utcai iskolában tanítottam, majd immáron 2 éve már a katolikus iskolában is. Elsősorban általános iskolásokkal, de aztán már – nagy örömömre – gimnazistákkal is foglalkozhattam. Változatos tapasztalatokat gyűjtöttem. De ami leginkább megmarad az a katolikus iskolában eltöltött idő. Rengeteg emberrel – főleg diákokkal – ismerkedtem meg. Nagyon sokat lehettem ebben az iskolában. Élveztem a programokat, a tanítást, a személyes kapcsolatok kibontakozását, egyszóval mindent. Nagy löketet adott számomra a jövőre nézve. Óriási kihívás manapság a hitoktatás. Minden évben kísérleteztem, hogy miként lehetne eredményesen végezni a hitoktatást. Most sem vagyunk könnyebb helyzetben. Azt tudom, érzem, hogy az eddig módszereink helyett teljesen új stratégiákat kell kiépítenünk. Amíg emberileg nem nyertük meg magunknak a diákokat, addig mit sem ér a könyvekben szereplő ismeretanyag. Ne felejtsük el, hogy a tanított diákok legnagyobb része nem vallásos még akkor sem, ha a családja esetleg az. Nekünk nem lecke szintjén kell Istent tanítanunk, hanem jelenvalóvá kell tennünk a könyvben szereplő Istent. Ez nem könnyű, mert példát kell mutatnunk, fel kell áldoznunk az időnket, erőnket, pénzünket. Nem lehet „istenezni” egy héten egyszer vagy kétszer 45 percben! Vagy együtt élve megmutatjuk Isten eredmé2
Köszönetnyilvánítás
nyeit, vagy nem fog semmi sem történni. Nem is beszélve arról, hogy úgy gondolom, hogy nekünk előbb szeretnünk kell a diákokat, felnőtteket, s csak aztán papolni Istenről, aki Szeretet (vö. 1Jn 4,8). Az életünk a hitoktatás. Összefoglalva rengeteg és hatalmas feladatok várnak rám, ránk mindannyiunkra, akik hitoktatni akarunk, mert Isten nem tananyag, hanem „lélek és élet” (Jn 6,63). A közösségi életben való szerepvállalásomról a következőket tudom elmondani. Volt nem egy olyan közösség, melyben szerepet kaptam meghívottként vagy vezetőként, de nem tartott sokáig, vagy az én részvételem, vagy maga az adott közösség léte. Több közösségbe, imacsoportba kaptam alkalmanként meghívást, és örültem annak, hogy bepillantást nyerhettem közösségünk tagjainak ima életébe. Két közösséget emelnék ki, melyek jelen időben is működnek és tagja vagyok. Egyik egy ima közösség. Ebbe az ide érkezésemet követően nem sokkal már bekapcsolódtam. A másik pedig egy házas közösség, melynek tagjait már régebb óta ismerem és ajándékként kaptam tőlük a tagságot. Mind a két közösség erős, megtartó csoport. Tagjaik nagyon közel állnak hozzám. Sok mindent éltünk át együtt. Alap tartozék a találkozásaink alkalmával a jó hangulat, humor, ugyanakkor a mély, komoly, lelki vagy hétköznapi élmények megosztása. Elmondhatom, hogy minden egyes alkalommal gazdagítjuk egymást. Ez a két közösség a bizonyítéka annak, hogy igen is lehet közösségi életet élni éveken keresztül, ha őszinték vagyunk egymással, komolyan gondoljuk részvételünket és képesek vagyunk szembenézni a problémáinkkal és hajlandóak vagyunk azokat megoldani. Papi életem további s egyben legfontosabb területe a szentségek kiszolgáltatása. Amit kiemelnék többek között, az a gyóntatás. Az utóbbi időben erre a templomban sajnos elég kevés időt áldoztam. Ez köszönhető részben az időhiánynak, részben a rákészülésem hiányának. Ugyanakkor az iskolában ebből is kijutott szépen, illetve voltak, akik személyesen megkerestek és kitartottak. Másik terület, amit nagyon szeretek, az a jegyes oktatás. Több forma kitapasztalása után, mostanság a páronként való felkészülés válik be legjobban. Az utóbbi két év és az azt megelőző párok egy része azt erősíti meg bennem, hogy nagyon jó és szükséges foglalkozni a házasságra készülő párokkal, illetve hogy nagyon nyitottak. Jelen időszakban is, akikkel beszélgettem – legtöbbjük nem vallásos – mégis nagyon jó 3
Köszönetnyilvánítás
emberek és értékesek. Rengeteg dolgot meg tudtunk osztani egymással. A jegyes oktatásban is elengedhetetlennek tartom az élet-, és korszerű találkozásokat. Ne hittan gyorstalpaló legyen; ne unalmas mesebeli hihetetlenségek, hanem az életről, a mi életünkről szóljon. Nem megtérítenem kell a párokat, hanem segíteni őket élni, kommunikálni, önvizsgálatot tartani, egymást elfogadni, bocsánatot kérni, megbocsátani stb. A szentmisékkel kapcsolatban a prédikációkat szeretném kiemelni. Kipróbáltam ezt is, azt is. Igyekeztem kreatív lenni ebben is. Ezen a területen is érvényesül az, hogy változatos igyekszem lenni. Egy ideig díszletek vannak, aztán vetítek. Hol láda van, hol csak fények. De ami a legfontosabb, hogy a tanítás adjon. Nem szeretem a közhelyeket, és könyvekből történeteket felolvasni. Nem célom, hogy magasröptű teológiai okfejtéseket adjak közre – még ha olykor van is ilyen részlete a prédikációimnak. Amit szeretek az az, hogy átadjam a tapasztalataimat, segítsem értelmezni az írásokat és növekedjünk a hitben. Fontos, hogy keresztényként ne puli kutyák legyünk, akik mennek a gazdájuk után, de nem tudják miért. Öntudatra ébred, felnőtt keresztények legyünk, akik tudjuk, hogy miért és kiben hiszünk. Sokszor voltam nyers, meggondolatlanul szókimondó. Ezért bocsánatot kérek. Ha felkészületlen voltam az sem jó. Volt ilyen is. Senkit megbántani nem akartam. Ami lényeg, hogy ha kemény voltam az azt jelenti, hogy elsősorban magammal szemben vagyok kemény. Semmi olyat nem várok mástól, amire én magam nem vagyok képes. Ugyanakkor nem nyugodhatunk bele abba, amire nem vagyunk képesek! Nem adhatjuk fel a személyes küzdelmeinket! Az utóbbi időben pedig olykor túl személyes is voltam. Hiszem azt, hogy a kimondott szavaknak ereje van. Jó, ha van olyan közösség, amelyben önmagunk lehetünk a kimondott szavaink által. Én önmagam akarok lenni, kinyílni, amennyire csak lehet. Így is sok minden van, amiről nem lehet beszélni. A megnyílásom másik célja pedig az, hogy az emberekben ne egy idealizált pap képe jelenjen meg rólam, aki bűntelen és csodálni kell. Nem, nincs így. Bűnös vagyok, vannak gyengeségeim, én is küzdök. Láttatni akarom, hogy nem vagyok tökéletes, de nem is adom fel. Az emberek ne egy nem létező modell után fussanak, hanem egy olyan modellt utánozzanak, akinek sikerült a jó harcot megharcolnia.
4
Köszönetnyilvánítás
Voltak még próbálkozásaim egy éven keresztül havonta egyszeri alkalmakkal egy virrasztás sorozattal. Szükségét éreztem annak, hogy havonta egyszer egy nyugodt este keretében rendezhessem Istennel a dolgaimat. Ezt nem szerettem volna egyedül tenni, illetve ha már teszem, hadd tehesse más is. Kezdetben nagyon szépen működött, majd aztán elkoptunk. De mindenképpen szép élmények ezek a virrasztások számomra és fontosnak tartanám folytatásukat. A Kérdezz-Elek szintén az én kezdeményezésemre indult útjára és két éven át kitartott. Sok visszajelzést kaptam, amíg volt és még most is emlegetik. Ebben a kiadványban is a tanítás vágya ösztönzött. Kézbe adni röviden tömören a keresztény életünk szokásrendszerének, liturgiájának s egyéb részeinek magyarázatát. Nem tettem le ennek folytatásáról, csak ehhez jobb életszervezésre van szükségem, mivel hatalmas munkát igényel a felkészülés és kivitelezés. Amit az utóbbi időben negatívumként könyvelek el, az az egyházközségi programokban való kevés részvételem. Nem akarok mentegetőzni. A hangsúlyt más irányba toltam el, ami nem feltétlen rossz irány, csak nem is feltétlen az egyházközség által elvárt irány. Végül a kapcsolatokról készítenék összegzést. Az első helyen Laci atyát emelném ki, aki nagyon jó főnököm volt. Ritka az ilyen ember. Meghagyta a szabadságomat rengeteg területen. Engedett alkotni. Szelíd volt, türelmes, sohasem számon kérő. Mint minden kapcsolatban, ebben sem ment mindig minden simán. De összességében nagyon jó példát adott velem illetve a munkatársainkkal kapcsolatban arra, hogy mit, hogyan kell a jövőben majd tennem. Az ő titka az, amiről sokat beszél, az evangélium. Az életében látszik az, hogy sokat küzd azért, hogy megélje az evangéliumot. Ennek meg is vannak a gyümölcsei. Laci atya élete nem elérhetetlen szféra. Bárkinek lehetséges hasonló módon élni, ha akarja, és ha komolyan gondolja megélni azt, ami az evangéliumban le van írva. Nekem is az a célom, hogy Jézust lemásoljam. Tudom, hogy ez egy folyamat és nem most vagyok tökéletes. Jó példát kaptam, tudom, hogy lehetséges, csak engedjem Istent szóhoz jutni az életemben.
5
Köszönetnyilvánítás
Köszönöm a közvetlen munkatársaimnak a munkáját, amit értem s olykor helyettem tett. Nem vagyok én sem könnyű eset; tudok olyan lenni, mint az időjárás. Volt, akivel élmény volt együtt dolgozni és volt, akivel ez nem sikerült. A közösségen belül is voltak súrlódások, amelyekért bocsánatot kérek, s amiket igyekszem korrigálni a jövőre nézve. Sokszor éreztem hiányát a visszajelzéseknek. Jó lenne, ha képet kaphatnánk mi papok arról, hogy amit kimondunk, teszünk, az a közösségben hol ér földet. Olykor jöttek hírek arról, hogy a szavaim vagy tetteim rosszul értek földet. Természetesen kaptam jó véleményeket is. Ne legyünk fukarok a jó visszajelzésekkel, mert különben nehéz jót adni jól. Köszönöm a meghívásokat ebédre, vacsorára és egyéb összejövetelekre. Öröm bepillantást nyerni egy-egy személy vagy család életébe, mindennapjaiba, ünnepeibe. Jó ilyenkor beszélgetni és a magunkban rejlő kincseket felszínre hozni, megosztani. Sok értékes ember él a közösségünkben, akik rejtőzködnek, akiket nem tudtam megismerni. Hiba volt a részemről, hogy én sem nyitottam a számomra ismeretlen emberek irányába, holott ez feladatom. Az is igaz, hogy olykor már-már fizikai képtelenség mindenkivel beszélgetni. Itt köszönném meg mindazoknak az áldozatát, akik alkalmanként vagy rendszeresen finom ételekkel halmoztak el. Sok minden igaz rám, de hogy lesoványodtam volna, az nem. Sokszor életmentőek voltak a felajánlott ételek. És köszönöm azok munkáját is, akik lehetővé tették azt, hogy az életvitelem rendezett legyen, akár az öltözködésem, akár a háztartásom terén. Rengeteg időt, energiát spóroltak meg nekem és a munkájuk kifogástalan minőségű volt mindig. Noha elmegyek ebből a városból, a kapcsolatunk egymással megmaradhat. Ahogy eddig, úgy ezután sem fog magától menni a kapcsolatok építése, fenntartása. Bele kell fektetnünk, ha profitálni szeretnénk belőle. Elérhetőségeim ugyanazok maradnak: nem változik sem a telefonszámom, sem pedig az e-mail címem. A honlapom és a blogom is elérhető és olvasható, illetve – remélem – folyamatosan frissülő lesz. Köszönök mindannyiótoknak mindent! Isten áldjon benneteket! Szeretettel: Isti atya Kaposvár, 2013. június 29. Péter és Pál ünnepén. 6
