K I E R S T E N W H I T E PARANORMALCY

KIERSTEN WHITE

PARANORMALCY természetfölötti

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Írta: Kiersten White A mű eredeti címe: Paranormalcy A művet eredetileg kiadta: HarperTeen, an imprint of HarperCollins Publishers. Fordította: Hetesy Szilvia A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta Jacket art © 2010 by Karen Pearson / Mergeleft Reps Jacket design by Torborg Davern Paranormalcy copyright © 2010 by Kiersten Brazier Published by arrangement with HarperCollins Publishers. A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 635 7 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Budai Zita, Széli Katalin Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördös János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

Édesapámnak, édesanyámnak és szerelmemnek, Noahnak

Ó, harapj belém, kérlek!

- ÁLLJUNK CSAK MEGY EGY PILLANATRA! Jól láttam, hogy az előbb ásítottál? - A vámpír leengedte a karját a klasszikus drakulapózból. Feltűnően nagy, fehér szemfogait újra eltakarta az ajkával. - Mi van veled? Talán nem elég izgalmas, hogy mindjárt meghalsz? -

Ne kezdj el duzzogni, kérlek! De most komolyan, mi ez a V alakú

hajvonal? A sápadt bőröd és ez a fekete körgallér? Honnan szerezted? Egy kölcsönzőből? A vámpír erre, fölém tornyosulva, ördögi pillantást vetett rám. -

Ki fogok szívni minden csepp életet a csinos kis nyakacskádból!

Nagyot sóhajtottam. Utálom, mikor vámpírokkal kapcsolatos megbízatásokat kapok. Teljesen el vannak szállva maguktól. Nekik nem elég, hogy csak úgy lemészároljanak és megegyenek valakit, mint a zombik. Nem, eközben még azt is akarják, hogy az egész olyan szexi legyen. És higgyétek el nekem, hogy a vámpírok egyáltalán nem, de még egy icipicit sem szexik. Jó, lehet, hogy első pillantásra jól néznek ki, de az a csontsovány hulla, amely a külsejük alól áttünedezik? Hát az egy kicsit sem vonzó. Nem mintha ezt más is látná rajtam kívül. Vicsorogva felém hajolt, de még mielőtt a nyakamba harapott volna, adtam neki egy adag elektrosokkot. Végtére is a fickót nem kellett megölnöm, csak elfognom és megjelölnöm. Egyébként pedig ha magammal hordanám a különböző paranormális lények kiiktatásához szükséges összes fegyvert, akkor még a fülemen is bőrönd lógna. A sokkolóval viszont, ami olyan, mint egy lórúgás, bármelyiküket le lehet teríteni. Az enyém egyébként rózsaszínű, strasszkövekkel van díszítve, és már sok jó élményben volt részünk együtt. A vámpír ájultan rángatózott a földön. Meglehetősen szánalmas hatást keltett, majdnem megsajnáltam. Képzeljétek magatok elé a saját nagypapátokat!

És most képzeljétek el ötven kilóra lesoványodva és vagy kétszáz évvel idősebben. Körülbelül így nézett ki, akit éppen leterítettem. A sokkolót dolga végeztével visszatettem az övtáskámba, és elővettem a lábbilincset. A mutatóujjammal megérintettem a sima, fekete felület közepét, amely pár másodperc múlva zölden világított. Megfogtam a vámpír bokáját, és egy kicsit felhúztam a nadrágja szárát. Utáltam, amikor az ilyen lények finom, fehér bőre alatt megpillantottam összeaszott, halott testüket. Ráerősítettem az elektromos lábbilincset, amely magától felvette a bokája méretét. A szenzorok sziszegő hanggal aktiválódtak, és a bőre alá hatoltak. Kinyitotta a szemét. -

Aúú! - kiáltotta a bokáját fogva.

Óvatosságból pár lépéssel hátrébb léptem. -

Mégis mi ez az egész? - kérdezte.

-

Ezennel letartóztatom önt a Paranormális lények ellenőrzésére vonatkozó

nemzetközi megállapodás, Vámpírfelügyeleti törvény 3. paragrafusa 7. bekezdésének értelmében. Tizenkét órán belül köteles Bukarestben, a legközelebbi bejelentőhivatalban megjelenni. Ha ez nem történik meg, akkor... Erre nekem akart esni. Teljes nyugalommal oldalra léptem egyet, ő pedig felbukott egy alacsonyabb sírkőben. -

Megöllek! - sziszegte, és megpróbált feltápászkodni.

-

Én ezt a te helyedben inkább hanyagolnám. Tudod, azon a csinos kis

ékszeren, amelyet most rád raktam, két szenzor van. De tűnek is nevezhetjük őket, és ezek most épp a bokádba fúródtak. Ha a testhőmérsékleted hirtelen megemelkedik, tegyük fel, emberi vér hatására, akkor a szenzorok nyomban egy adag szenteltvizet fecskendeznek beléd. Szeme tágra nyílt páni félelmében. Erre a lábával kezdte piszkálgatni a bilincseket. -

Erről is inkább lebeszélnélek. Ha a zár tönkremegy, a szenteltvíz

automatikusan kispriccel, és neked annyi! Felfogtad? Ja, az időzítőt és a jeladót

is aktiváltam. Nemcsak azt tudják pontosan, hogy hol vagy, hanem azt is, hogy legkésőbb mikor kell Bukarestben lenned. Ha átléped a limitet, akkor... most tényleg részletezzem, mi történik akkor? A vámpír magába roskadt. -

Egyszerűen ki is törhetném a nyakad - mondta, de túlzás nélkül

állíthatom, hogy nem tűnt túl meggyőzőnek. -

Megpróbálni megpróbálhatod. De akkor a kis műszeremmel újra

„sokkolóra” foglak, de annyira, hogy csak hat óra elteltével térj újra magadhoz. Így még kevesebb időd marad majd, hogy villámgyorsan Romániába érj. Akkor tájékoztathatlak végre a jogaidról? Mivel nem válaszolt, ezért ott folytattam, ahol félbeszakított. -

Ha nem jelenik meg a megbeszélt helyen, akkor megsemmisítjük. Ha

megtámad egy embert, akkor is. Ha megpróbálja eltávolítani a jeladót, akkor is kiiktatjuk. Bízunk a sikeres együttműködésben. Mindig úgy éreztem, hogy ez az utolsó mondat kissé barátságosabb színezetet kölcsönöz a mondandómnak. A vámpír meglehetősen megtörten kuporgott a földön, láthatóan tudatában volt annak, hogy véget ért a szabad élete. Feléje nyújtottam a kezem. -

Felsegítselek? - kérdeztem.

Megfogta a kezem. Felhúztam, a vámpírok meglepően könnyűek. Ez már csak így van, ha hiányoznak az emberből a testnedvek. -

Engem Evie-nek hívnak.

-

Steve.

Örültem, hogy őt végre nem Vladnak hívják. Idegesen grimaszolt. -

Nos, akkor Bukarest? Nem tudnál véletlenül egy kis pénzt adni

vonatjegyre? Komolyan, ezek a paranormális lények! Benyúltam a zsebembe, és a kezébe

nyomtam egy marék eurót. Össze kell kapnia magát, ha Olaszországból Romániába akar jutni. -

Még azt se tudod, hogy pontosan hová kell menned! - kiáltottam utána,

amikor a sírkövek között gyorsan el akart surranni. Szegény fickó, nagyon kínos lehetett neki az egész szituáció! Egy cetlit nyomtam a kezébe, amelyen rajta állt, hogyan juthat el a bukaresti bejelentő- és eligazítóhivatalba. -

Egyébként szabad gondolatmanipulációs trükköket is bevetni, ha át

akarsz jutni a határon - mondtam, miközben bátorítóan rámosolyogtam. Bólintott, még mindig komoran, majd eltűnt. Pedig attól tartottam, hogy sok időbe fog telni, míg megtalálom őt. Remek, akkor ezen is túl vagyunk. Sötét volt, fáztam és a „vámpírcsábító” szerelésem mélyen kivágott, fehér blúz - csak hab volt a tortán. A déli országokban platinaszőke hajammal, amely copfba fogva a fenekemig ért, amúgy is mindig feltűnő jelenségnek számítottam, mint a fehér holló. Minél gyorsabban haza akartam érni. Gyorsan bepötyögtem a kommunikátoromba a központ számát. (Úgy képzeljétek el, mint egy mobilt, csak kamera nélkül. És csak fehérben lehet kapni. Nagyon unalmas.) -

Készen vagyok. Jöjjön értem valaki.

-

Kérése feldolgozás alatt - válaszolt egy monoton hang a vonal túlsó

végén. Leültem egy sírkőre és vártam. A kommunikátorom öt perc múlva jelzett. -

A transzport útban van ön felé.

Egy vastag, göcsörtös tölgyfa törzse úgy tőlem öt méterre fényleni kezdett, és egy kapu körvonalai jelentek meg rajta. Egy magas, vékony férfi lépett ki rajta. Vagyis persze nem egy igazi férfi. Alakja egyértelműen férfias volt, de úgy festett,

mint

akit

hosszában

megnyújtottak.

Finom vonásai

és

mandulavágású szeme a mangafigurákra emlékeztetett, arca egyszerűen csodaszép volt. Látványára az embernek görcsbe rándul a szíve a vágytól, hogy élete hátralévő részében ne csináljon semmi mást, csak őt bámulja. Rám

mosolygott. -

Nehogy megszólalj! - figyelmeztettem. Most tényleg muszáj volt Retht

küldeniük? Értem én, hogy a tündérösvényen lehet a leggyorsabban közlekedni, de ez azt jelentette, hogy muszáj volt vele mennem. És ha most a lelki szemeitek előtt a tündérek apró, törékeny, kedves kis lényekként jelennek meg, akik a természet nagy kedvelői, akkor eléggé mellé lőttök. Ők ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb és veszélyesebb lények. Összeszorított szájjal mentem oda hozzá, és kezet nyújtottam neki. -

Evelyn - búgta. - Hogy mi mennyire rég találkoztunk!

-

Nem mondtam, hogy fogd be a szád? Gyerünk, induljunk végre!

Ezüstösen csilingelő hangon nevetett. Mielőtt kezet rázott volna velem, szép hosszú ujjával megsimította a csuklómat. Nehéz volt visszafojtanom borzongásomat. Megint elnevette magát, és beléptünk a tölgyfában keletkezett kapun. Behunytam a szemem, mert ilyenkor mindig elfogott a rémület. Pontosan tudtam, mit fogok látni, ha kinyitom a szemem - semmit. Egyáltalán semmit, se alattam, se felettem, se körülöttem, óvatosan lépkedtem előre, közben úgy szorítottam Reth kezét, mintha tőle függne az életem. Végül is valóban így volt. Az emberek nem járhatnak egyedül a tündérösvényen, mert reménytelenül eltévednének rajta. Amikor az út végén kiléptünk, a központ egyik hűvös, neonfénnyel megvilágított folyosóján találtuk magunkat. Rögtön elvettem a kezem Rethéből. A belőle áradó furcsa melegség már a karomon keresztül áramlott feljebb. -

Esetleg egy aprócska köszönömöt talán megérdemelnék, nem? - kiáltott

utánam, mert én rögtön elindultam a lakóegységem felé. Nem néztem vissza, de erre egyszer csak mellettem termett. -

Olyan rég táncoltunk utoljára!

Hangja dallamosan és meghitten csengett. Megint a kezem után nyúlt. Egy picit hátrébb léptem, és előhúztam a sokkolómat.

-

Tűnés innen! - sziszegtem. - És ha még egyszer meglátlak az álcád

nélkül, akkor jelenteni fogom a vezetőségnek. Ugyan az álcája ugyanolyan jól nézett ki, mint a tündérarca, de a szabály az szabály. -

Mégis minek ez a hűhó? Előtted úgyse lehet semmit rejtegetni.

Egy lépéssel megint közelebb lépett. Megpróbáltam a bennem fellángoló érzéseket kordában tartani. Ne kezdjük megint! Soha többé ne kezdjük újra! Szerencsére közbeszólt egy fülsüketítő szirénahang. Valami történhetett. Egy szőrös, kicsi manó száguldott felénk négykézláb. Nyitott szája tele volt hegyes fogakkal, amelyekről mérgező nyál csurgott lefelé. Úgy tűnt, mintha lassított felvételen nézném. Egyenesen odajött hozzám. Szeme vad fénnyel parázslott, mintha veszett lett volna. Felém ugrott, de én igen határozottan akkorát rúgtam belé, hogy egyből az őt üldöző őr karjaiba röpült. -

Góól! - kiáltottam. Nem semmi, milyen jól célzok.

-

Köszönöm - hallatszott az őr tompa hangja a maszk alól.

-

Igazán nincs mit.

Reth keze egyszer csak a derekamra került. Legszívesebben hozzábújtam volna, és hagytam volna, hogy átöleljen és magához vonjon, de aztán eszembe jutott, hogy milyen késő van. -

A fenébe!

Elrohantam az őr és a még mindig dühösen morgó manó mellett. Pár keresztfolyosó után a tenyeremet máris az ajtómon lévő szkennerre helyeztem, és türelmetlenül ugráltam, míg végre valahára kinyílt. Megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy Reth nem követett. Na jó, talán egy icipicit csalódott voltam. És iszonyú dühös magamra a csalódottságom miatt. Berobogtam a lakóegységembe, és örültem, hogy úgy programoztam be a hőmérsékletet, hogy mindig 29 fok legyen. Leheveredtem a lila kanapémra.

Aztán bekapcsoltam a lapostévémet, ami majdnem az egész - rózsaszínűre festett falat elfoglalta, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Éppen most kezdődött a kedvenc sorozatom, az Easton Heights, egy gimnazistákról szóló szappanopera. A mai epizód különösen látványosnak ígérkezett: álarcosbált rendeztek, amelyben az álarcok a viselők külsejét úgy megváltoztatták, hogy végül mindenki mindenkivel kavarni kezdett. Hogy hogy jutnak mindig ilyen eszement dolgok az eszükbe?

Csupa rémálom

A

KANAPÉM MELLETTI VIDEOKÉPERNYŐ ZÜMMÖGNI KEZDETT,

az elmúlt fél

órában már sokadszorra. Mivel a sorozatom véget ért, lenyomtam a hívásfogadó gombot. Nyomban egy zöld szempárral néztem farkasszemet, amelyhez egy zöld arc tartozott. A kép rezgett egy kicsit, mint mindig, mivel Alisha a víz alatt élt. -

Miért nem fogadtad a hívásom? - kérdezte egy monoton hang. Sokszor

eltűnődtem azon, hogy milyen lehet az igazi hangja. Csak egy számítógépes programon keresztül tudtunk kommunikálni, ami lefordította a beszédét, hogy érthető legyen a számomra. -

Korábban végeztem. Aztán meg kezdődött a sorozatom.

Szeme mosolygott. Szerencse, hogy olyan kifejező volt a pillantása, mert a szája egyáltalán nem mozgott. -

És milyen volt?

-

Nem fogod elhinni, képzeld, a mai részben álarcosbál volt. Landon

először Katrinával csókolózott, aki egyébként Brettel jár. Brett meg azt hitte, hogy Katrinával csókolózik, de közben ott volt Cheyenne. Katrina húga is a bálban, és ő pontosan tudta, hogy Brett azt hiszi, hogy ő Katrina, és elérte, hogy a srác megcsókolja. Akkor levette az álarcát, a srác pedig teljesen meghökkent. Halleryn meg közben felvette Landont, ahogy azt a lotyó Caryst csókolja. Alisha átlátszó szemhéjával lassan pislogott. -

Hú, egy gimi maga lehet az őrület!

Hirtelen azt kívántam, bárcsak én is átélhetnék ilyen teljesen hétköznapi drámákat. A paranormális drámákban messze nincs ennyi csókolózás. -

Jelentkezned kellene Raquelnél is - mondta Alisha, továbbra is mosolygó

szemmel. -

Jól van, megyek.

Lish nagyon jó fej volt, a legjobb barátnőm. Ha az ember megszokta furcsa robothangját, akkor rájöhetett, hogy paranormális lény létére milyen jó humora van. A többséggel ellentétben hálás volt azért, hogy itt lehetett. A lagúnájában olyan szennyezett volt a víz, hogy előbb vagy utóbb meghalt volna. Itt nemcsak biztonságban volt, de akadt tennivalója, feladata is. Egy sellő élete nyilvánvalóan dögunalmas. Pár éve megnéztük A kis hableány című filmet, és halálra röhögte rajta magát. Különösen a kagyló formájú melltartók miatt, ami végül is érthető, ha belegondolunk, hogy a sellők nem emlősök. És Eric herceg szerinte túl szőrös, és az ő ízlésének túl barackszínű. Szerintem nagyon helyes fiú volt, de én végül is egy emlős vagyok. A lakóegységemből a hideg, steril folyosókon Raquel irodájához ballagtam. Természetesen videón is jelenthettem volna neki, de egy ilyen megbízatás után mindig személyesen akart látni, hogy megbizonyosodjon arról, hogy jól vagyok. Nekem ez végül is tetszett. Kopogtam, mire az ajtaja magától kinyílt. A helyiség teljesen fehér volt. Nemcsak a falak, a padló, de még a bútorok is fehérek voltak. Elég unalmas, nem? Raquel ugyanakkor a környezetéhez képest kellemes kontrasztot képezett. A szeme olyan barna volt, hogy szinte feketének tűnt. Fekete haját szigorú kontyba fonta, és annyi ősz hajszála volt, hogy előkelőnek, elegánsnak nézett ki, de nem tűnt öregnek. Csak akkor emelte rám a tekintetét az íróasztalán heverő papírkupacról, amikor leültem. -

Későn jöttél.

Imádtam enyhe spanyol akcentusát. -

Igazából inkább korán jöttem. Azt mondtam, hogy négy órára lesz

szükségem, de két óra alatt már végeztem is. -

Igen, de már majdnem egy órája megjöttél.

-

Ja, úgy gondoltam, hogy egy kicsit szusszanok egyet, mintegy

jutalomképpen, hogy a megbízást olyan jól elintéztem.

Raquel sóhajtott. Ebben profi volt, egyetlen sóhajjal több érzelmet tudott kifejezni, mint sokan az egész arcmimikájukkal. -

Tudod, mennyire fontos, hogy beszéljünk a küldetéseid után.

-

Tudom, persze, hogy tudom. Sajnálom. A kedvenc sorozatom ment a

tévében. Kissé felvonta a szemöldökét. -

Elmondjam röviden a tartalmát? - kérdeztem. A legtöbb paranormális

lényt nem érdekelte, hogy mit láttam a tévében, de Raquel ember volt. Soha nem vallaná be, de száz százalékig biztos voltam benne, hogy ő is pont annyira szereti az ilyen szappanoperákat, mint én. -

Nem. A küldetésről beszélj!

-

Rendben, te tudod. A temetőben majdnem lefagyott a hátsó felem, de

megtaláltam a vámpírt. Hagytam, hogy rám támadjon. Az egyedet sokkoltam, megjelöltem, tájékoztattam a jogairól és elirányítottam a megfelelő helyre. Steve-nek hívják egyébiránt. -

Felmerültek problémák?

-

Nem, vagyis mégis. Komolyan, hányszor kértem, könyörögtem, hogy ne

kelljen Rethszel együtt dolgoznom? Azt akarod, hogy századszor is kérjem, vagy mire vársz? -

Ő volt az egyetlen szabad kapacitású tündértranszport. És ha nem őt

küldtük volna, akkor biztos lemaradtál volna a sorozatodról. Halvány mosoly játszadozott az ajkán. -

Jól van, értem - feleltem, ugyanis volt némi igaza. - Nem tudnád mégis

legközelebb valamelyik lányt küldeni? Bólintott. -

Köszönöm a jelentést. Visszamehetsz a szobádba. - Újra a papírjaiba

merült. Majdnem indultam, de aztán mégse mozdultam. Felnézett. -

Van még valami?

Vonakodtam. De végül is mi vesztenivalóm volt? Már évek óta itt dolgozom. Most már igazán rákérdezhetek. -

Azon gondolkodtam, hogy esetleg… szóval, hogy szívesen járnék suliba.

Normál suliba. Raquel megint sóhajtott egyet. Ezúttal több együttérzéssel. -

Tudom, hogy érzi magát az ember ebben az egész őrületben, de ha mi

nem foglalkozunk ezzel, akkor mégis ki fogja ezt a munkát elvégezni? - Újabb sóhaj. - Evie, kicsim, nagyon jól tudod, hogy ez nem lehetséges. -

De mégis miért nem? Egyáltalán nem lenne olyan bonyolult. Továbbra is

mindig tudnál hívni, ha szükséged lenne rám. Ehhez viszont nem kell a nap huszonnégy órájában itt lennem. Ez az itt a semmi közepét jelentette, ugyanis a központ a föld alatt volt. Nem gond, ha valaki tud a tündérösvényeken közlekedni. A földalattiság ugyanakkor kissé klausztrofóbiássá is tette az embert. Raquel hátradőlt. -

Nem erről van szó. Emlékszel még, milyen volt az életed, mielőtt

idejöttél? Ezúttal én sóhajtottam egy nagyot. Nagyon is jól emlékeztem. Egész életemben ide-oda dobáltak a gyerekotthonok és az örökbe fogadó szülők között, egészen egy sorsdöntő napig. Nyolcéves voltam akkor. Úgy gondoltam, hogy eleget vártam arra, hogy a legújabb nevelőanyám végre elvigyen a könyvtárba, és elhatároztam, hogy kész, elmegyek egyedül. Egy temetőn keresztül rövidítettem le az utat, ahol egy szimpatikus férfi odajött hozzám. Megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben, majd egy pillanat alatt úgy tűnt, hogy egyszerre két férfihoz is szerencsém van, egy szimpatikushoz és egy kiszáradt hullához, és ők ketten egy testben léteznek. Úgy ordítottam, mint akit felnyársaltak. Szerencsémre az SZPEH (Szövetségi Paranormális Ellenőrző Hivatal) már a férfi nyomában volt és közbelépett, még mielőtt az bánthatott volna. Mivel ijedt motyogásomból rájöttek, hogy tudom, hogy a férfi valójában

micsoda, ezért magukkal vittek. Úgy tűnik, a képességem, hogy a paranormális lények mélyére látok, és felismerem, hogy kik is ők valójában, meglehetősen egyedülálló. Másképpen szólva én vagyok a világon az egyedüli olyan ember, aki erre képes. És amikor ez kiderült, eléggé bonyolulttá vált az életem. Mihelyt más országokhoz is eljutott a füles, hogy mit vagyis kit talált az SZPEH, teljesen megőrültek értem, főleg Nagy-Britanniában. Nem is hinnétek, milyen paranormális tevékenység zajlik náluk! Gyorsan új megállapodást kötöttek, és megalapították a Nemzetközi Paranormális Ellenőrző Hivatalt (NPEH). A szerződés legfontosabb pontjai a paranormálisok ellenőrzésének területén belül a nemzetközi együttműködést és szerény személyemet érintik. El kellett ismernem, hogy Raquelnek valószínűleg igaza van. Persze, hogy zavart, hogy az életem ilyen szintű ellenőrzés mellett zajlott, de legalább volt otthonom. Méghozzá olyan, ahol én magam is fontos voltam. Vállat vontam, és úgy tettem, mintha a suli igazából nem is lenne annyira fontos. - Jól van, oké, semmi gond. Szia! Éreztem, hogy utánam néz, amikor a szobából kimentem. Persze az sem igaz, hogy nem lennék hálás az NPEH-nak. Tényleg hálás vagyok nekik, ők jelentik nekem a családot, és itt sokkal jobb nekem, mint egy otthonban. De nyolcéves korom óra teljes munkaidőben dolgozom, és néha már nagyon kivagyok az egésztől. Időnként unom is. Néha pedig a világon mindenkinél jobban egyszerűen csak annyit kívánok, hogy valaki meghívjon egy halálosan unalmas randira. Visszamentem a lakóegységembe. Azért nem volt annyira borzalmas itt lakni. Volt egy kis konyhám, egy háló- és egy fürdőszobám, valamint egy nappalim a szuper tévével együtt. A hálószoba falai már rég nem voltak fehérek. Az egyiket teleaggattam a kedvenc együttesem és filmjeim posztereivel. A másikra egy nagyon menő, rikító vörös alapon fekete leopárdmintás függönyt

lógattam. A harmadik volt az én festővásznam. Nem mondanám magam művésznek, de szeretek festegetni, ami éppen eszembe jut, ami egyébként néha csak mindenféle színes pacni. Ha pedig unatkozom, akkor egyszerűen átfestem az egészet. Ezen a falrészen most úgy öt centivel volt vastagabb a festékréteg, mint amikor beköltöztem. Felvettem a kedvenc pizsamámat és kibontottam a vastag copfomat. Aztán valamilyen okból kifolyólag a házi feladataim helyett a tévé előtt találtam magam, kezemben a mikróban melegített kajámmal. Elszundikálhattam, de hogy mikor, arra nem emlékszem. Abban viszont biztos vagyok, hogy álmodtam, mert hirtelen furcsa hangot hallottam, amely a következőt skandálta: -

Szeme, mint hó- és jégpatak, telve oly sok hideggel, mit nem is sejt.

Újra és újra megszólalt ez a dallamos versike, nem hagyott nyugton. Olyan volt, mintha a hang vonzana és hívogatna engem. Válaszolni akartam, de ahogy kinyitottam a számat, újból megszólalt a riasztó. Kidörzsöltem az álmot a szememből és a képernyő felé nyúltam. Talán ott megtalálom a magyarázatot, de azon csak piros betűkkel az a felirat állt, hogy FIGYELEM! Ettől tényleg sokkal okosabb lettem. Bebújtam a köntösömbe, fogtam a sokkolómat és kidugtam a fejem a folyosóra. A vészhelyzetekre vonatkozó előírás szerint a szobámban kellett volna maradnom, de nem bírtam egy percet sem várni, rögtön tudni akartam, hogy mégis mi történik odakint. Futni kezdtem az üres folyosókon. Felvillant a stroboszkóp fénye, hogy azokat a paranormálisokat figyelmeztesse, akik a riasztást nem hallották, bár a riadó olyan hangos volt, hogy szinte a gyomromban éreztem. Raquel ajtajához érve a tenyeremet a szkennerre helyeztem. Ezt szerettem ebben az egészben, hogy

korlátlanul

hozzáférhettem

mindenhez,

amihez

csak

akartam.

Besurrantam. Raquel az íróasztalánál ülve, teljes nyugalommal dossziékat lapozgatott. -

Raquel - köhintettem. - Mégis mi folyik itt?

-

Ja, emiatt ne izgasd magad.

Mosolyogva nézett fel rám, vagyis jobban mondva az a lény, aki úgy nézett ki, mint ő. Raquel arca csillogott rajta, vagyis… Nem nagyon tudnám leírni. Valahogy nem voltak arcvonásai, és a szeme valahogy vízszínűnek tűnt. Ha az arca nem olyan lett volna, mint Raquelé, akkor azt hihettem volna, hogy tulajdonképpen nincs is ott. Kényszeredetten visszamosolyogtam, hogy a pánikomat leplezzem. -

A felfordulás a legképtelenebb álomból riasztott fel, amit csak el tudsz

képzelni. -

Sajnálom, de még van egy kis dolgom. Menj szépen vissza az ágyikódba!

- Újra az aktáiba merült. -

Persze, ha nincs már szükséged rám. - Megfordultam, de mintegy

véletlenül még kissé közelebb léptem az asztalához. - Te, Raquel? -

Nos?

A sokkolót a legmagasabb fokozatra kapcsoltam. -

Leejtettél valamit.

Ahogy a Raquel arcát viselő bigyó felnézett, egy lépést előrébb léptem, és a sokkolót a mellkasába nyomtam. Teljesen elképedve tágra nyitotta a szemét, majd összeesett. Én is teljesen elszörnyedve jártam körül az íróasztalt. Hallottam már olyan lényekről, akik az embereket élve felfalták, majd belebújtak a bőrükbe. Már magától a gondolattól is rémálmaim voltak, pedig a nappali életem is tele volt rémálmokkal. -

Istenem, ne pont Raquelnek essen baja! - suttogtam és majdnem

elhánytam magam. Raquel elolvadt, és a legfurcsább lény maradt utána, amit valaha láttam. Ha pedig jobban belegondolunk, hogy mivel foglalkoztam nap mint nap, akkor ez nem volt kis dolog.

Én és Nemén

NEM TUDTAM FOLYAMATOSAN A LÉNYRE FÓKUSZÁLNI. A pillantásom újra és újra letévedt róla, mintha nem lenne semmi, amire a figyelmemet összpontosítani tudnám. A bigyó nem volt igazából láthatatlan, de majdnem. Annyira láthatatlan, amennyire egy testtel rendelkező lény láthatatlan tud lenni. Képzeljétek el, hogy szeretnétek felmenni egy 80 fok meredekségű hegyen, amin 15 cm vastag jégréteg van. Körülbelül ilyen volt, amikor valaki megpróbált erre az illetőre nézni. Az, hogy férfi volt, abban viszonylag biztos voltam. Szóval igazából nem volt rajta semmi, mármint ruha, és örültem, hogy úgy ájult el, hogy bizonyos testrészeit nem lehetett látni. Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Ekkor kinyílt az ajtó, és Raquel rontott be rajta két biztonsági őr társaságában. - Jaj, de örülök, hogy még élsz, és nem falt fel ez a szörnyeteg! - Majdnem elsírtam magam, amikor átölelt. A biztonsági őrök az illetőhöz rohantak, Raquel pedig elég esetlenül a hátamat veregette. -

Istenem, nem falt fel, de jó! Jó nagyot vágtam volna ennek a bestiának a

pofájába! -

Ez egy fickó - mondtam.

-

Micsoda?

Odaléptünk hozzá mi is, és jobban szemügyre vettük. Az őrök is döbbenten nézték. Egyikük a fejét vakarta. Ő egyébként egy izomkolosszus volt, egy francia vérfarkas, a neve Jacques. A vérfarkasokat nem olyan egyszerű felismerni, mint a vámpírokat. Ha éppen nincs telihold, akkor csak egy dolog árulja el őket, mégpedig a szemük. Attól függetlenül, hogy milyen színűnek látszik az „álszemük”, én a sárga farkasszemüket mindig meglátom alatta. A

legtöbb vérfarkas egyébként rendes fickó. És mivel olyan jó erőben vannak, ezért sokan biztonsági őrként dolgoznak. Természetesen teliholdkor muszáj őket jól bezárni. Jacques vállat vont. -

Életemben nem láttam még ilyet.

Tehát neki sem ment könnyen, hogy a tekintetét a mozdulatlan alakra összpontosítsa. A másik biztonsági őr, aki egy teljesen normális ember volt, hitetlenkedve rázta a fejét. -

De hogy jutott be ide? - tudakoltam Raqueltől.

-

Felvette Denise alakját.

-

Denise-ét, a zombiosztályról?

Denise vérfarkasként leginkább a zombik befogásával foglalkozott. Én nem veszek részt zombimissziókban, mivel ők nem álcázzák magukat, ezért gyakorlatilag bárki képes a befogásukra. Egyébként pedig nem valami ravasz lények, így könnyű a nyomukra bukkanni, bár igaz, hogy az ügynökeinknek mindig pokoli nehéz eltussolni ezeket az ügyeket az ijedt lakosság körében. Az NPEH számos szolgáltatása közül az egyik éppen az, hogy a világot teljes tudatlanságban tartsa arról, hogy a mítoszokból ismert természetfeletti lények többsége a valóságban is létezik. -

Igen, az ál-Denise tündértranszportot kért egy hamis zombiriasztáshoz.

Láttam őket, ahogy a tündérkapuból kilépnek. Denise megfordult és hatalmasat rúgott a tündérbe, aki egyébként Fehl volt. Rögtön megnyomtam a pánikgombot, és kérdőre akartam vonni, amikor öklével az arcomba vágott, és a kommunikátoromat is elvette. -

Honnan tudta, hogy melyik a te irodád?

-

Ez a bestia... vagyis fickó a folyosón egyenesen belerohant Jacques

karjaiba. Előadta neki, hogy majdnem összeesik a gyengeségtől és arra kérte, hogy hozza el ide.

Jacques zavartan álldogált az egyik lábáról a másikra. -

Hogyan kasztráljuk?

Természetesen nem szó szerinti értelemben használta a szót, dehogyis. Kasztrálni a mi szakzsargonunkban annyit jelent, hogy egy paranormális lényt ártalmatlanítani. A vérfarkasok például elektronikus lábbilincset és óriási adag nyugtatót kapnak, amely teliholdkor automatikusan adagolódik. A vámpíroknál ugyanerre szolgál a szenteltvizes bilincs. A tündérekkel könnyű dolgunk van, ha tudjuk az igazi nevüket, mert akkor kötelességük mindent megtenni, amit az ember parancsol, ha a parancs előtt a nevüket mondjuk. Jó persze, kissé túloztam, mert nem mindig olyan könnyű velük, mert valahogy mindig megtalálják a módját annak, hogyan játsszák ki ezeket a szigorú előírásokat. Soha nem szabad lebecsülni a tündérek gazdag fantáziáját, ha arról van szó, hogy egy parancsot hogyan lehet szándékosan félreérteni. Raquel láthatóan bizonytalan volt. -

Nem is tudom. Szerintem próbáljuk ki először a standard kombinációt,

azaz az elektrosokkot és a nyugtatót. Ha már többet tudunk róla, akkor áttérhetünk valami kifinomultabb módszerre. Jacques elővett a zsebéből egy lábbilincset. Láthatóan vonakodott attól, hogy megérintse a lényt és hitetlenkedve így szólt: -

Egyszerűen nem értem. Hol van a lába?

Raquel és a két biztonsági őr is csak nézték-nézték, de a pillantásuk újra és újra lesiklott az alakról a földre. Sóhajtottam és a lábbilincsért nyúltam. -

Oké, add ide, én látom a lábát.

Jacques megkönnyebbülten adta oda a lábbilincset. Letérdeltem, majd idegességemben egy pillanatra megállt a kezem a levegőben. Lehet, hogy olyan érzés lesz hozzányúlni, mintha hideg vízbe nyúlnék, úgy fogok belenyúlni a testébe? De szilárd anyagból kell hogy legyen a teste, különben nem működött volna a sokkolóm. Próbáltam nem törődni az undorommal, és kezemet a

bokájára tettem. Tapintásra szilárd volt. Bőrét melegnek és simának éreztem, mint az üveget, csak annál puhább volt. -

Tiszta őrület - mormogtam. Ujjammal aktiváltam a lábbilincset, és

felerősítettem a lábára. A mechanizmus nem tudta elsőre felvenni a bokája formáját, de a sokadik nekifutásra a karika a lábára záródott. A fickó összerándult, amikor a szenzorok a bőre alá hatoltak, de nem ébredt fel. Amikor felálltam, még mindig éreztem a melegét a kezemben. -

Nos, úgy tűnik, hogy ezen is túl vagyunk. És nem, nem fogom elkísérni

őt a börtön részlegre, ha éppen erre szeretnétek rákérdezni. Még ha nem is látjátok jól a testét, bizony meg lehet fogni. Egyébként a fickó meztelen, és többször biztos, hogy nem fogok hozzányúlni. Az arcukat elnézve majdnem elnevettem magam. A két őr úgy nyújtotta ki a kezét, mintha megégetnék magukat, ha hozzáérnek a mi Waterboyunkhoz. Végül megemelték, és kivitték a szobából. -

A legjobb lesz, ha megnézem, hogy van Denise. És Fehl - mondta

Raquel. Most azt a jól ismert sóhaját hallatta, amely azt jelentette, hogy „miért mindig nekem kell ezzel is foglalkoznom”, és megveregette a vállamat. -

Jó munkát végeztél, Evie. Ki tudja, mi történt volna, ha nem leped meg

ezt a lényt. -

Jól van, de feltétlen tájékoztassatok a további fejleményekről, rendben?

A fickó egészen elképesztő, még sosem láttam ilyet. Tudni akarom, mi lesz vele. Raquel mosolygott, röviden és tartózkodóan. Pontosan tudtam, hogy ez annyit jelent, hogy ne számítsak erre, majd felvette a kommunikátorát az asztalról. Iszonyú ideges voltam, amikor én is elhagytam a helyiséget. Az NPEH soha nem árulta el előre, hogy hová fogok utazni, és mi az a megbízatás, amit

teljesítenem kell. Fütyülnek rá. Ezért ahelyett, hogy visszamentem volna a szobámba, egyenesen a börtönrészleg irányába sétáltam. Ha Raquel nem akar elárulni nekem semmit, akkor önállóan kell megszereznem a megfelelő infókat. A tenyeremet az ajtón lévő szkennerre helyeztem, és beléptem a hosszú, világos fénnyel megvilágított folyosóra, amelynek mindkét oldalán cellák sorakoztak. A haverom, a korábban említett manó, dühösen fújtatva támadta azt az elektromos mezőt, ami őt a tizenöt centiméter vastag műanyag üvegfalon kívül még a cellájában tartotta. Ahányszor csak nekiugrott, felnyüszített és hátravetődött, hogy aztán újrakezdje az egészet. Hát igen, a manók nem a legokosabb lények, már ha kíváncsiak vagytok a véleményemre. Jacques kissé távolabb, a folyosón állt. Keresztbe font karral odasiettem hozzá. Tulajdonképpen az egész központban fáztam, de itt a börtönszárnyban tényleg olyan volt, mint egy fagyasztóban. A biztonsági őr csak álldogált, és zavartan nézett befelé egy cellába. Amikor én is odanéztem, nekem is leesett az állam. Ott bent ugyanis egy másik Jacques ácsorgott, aki lazán a cella falának dőlve, bennünket nézett. Ahogy meglátott, megváltozott az arckifejezése. Dühödten annyira közel jött hozzám, amennyire az elektromos mező engedte. De ő nem Jacques volt. Én is egészen közel léptem az üvegfalhoz és figyelmesen hunyorogtam. Sikerült megpillantanom a lényt, közvetlenül a vérfarkas négyszögletes arca mögött. -

Folyamatosan ezt csinálja. Akkor ébredt fel, amikor bezártam a cellájába

- suttogta Jacques mellém lépve. -

Kérlek, segíts! - könyörgött az ál-Jacques, akinek egyébként pont

ugyanolyan volt a hangja, mint az igazié. - Ez a szörnyeteg bezárt ide! Engedj ki, kérlek, hogy segíteni tudjak neked! -

Hát persze - feleltem előzékenyen. - Ennyire hülyének nézel?

Ál-Jacques könyörgő arckifejezését titokzatos mosoly váltotta fel. Vállat vont és zsebre tette a kezét. -

Hogy csinálod ezt a ruhákkal? - kérdeztem tőle.

Tényleg kíváncsivá tett. Azok az álcák, amelyeket eddig láttam, nem voltak többek egy második bőrnél. Csak néhány faj (mint például a tündérek) voltak képesek arra, hogy kedvük szerint fel- és levegyék, de arra senki nem volt képes, hogy magát az álcát is megváltoztassa. -

Honnan tudtad, hogy nem Raquel vagyok? - Az ál-Jacques álcán áthatolt

a srác valódi pillantása, és mélyen a szemembe nézett. A legtöbb paranormális lénynek fogalma sincs arról, hogy én milyen képességekkel rendelkezem. És ennek így is kell maradnia. -

Raquel soha nem használná azt a szót, hogy ágyikó.

Az ál-Jacques a fejet rázta. Előrébb hajolt, így még alaposabban szemügyre vettem az arcát. Próbáltam a saját arcvonásait megpillantani. Az egyedüli, amit viszonylag könnyen felfedeztem, a szeme volt. Kiegyenesedett, látszott, hogy teljesen meg van döbbenve. Egy dolog viszont igaz volt rá: a vérfarkas arcának több kifejezőerőt kölcsönzött, mint amit az igazi Jacques arcán fel lehetett fedezni. -

Te látsz engem - suttogta.

-

Nahát, tényleg? Hiszen itt állsz előttem. Jacques-nak öltözve. Ő jobban

áll neked egyébként, mint Raquel. Megint elővette titokzatos mosolyát. Aztán a bőre fodrozódni kezdett, mint a víz a szélben, és Jacques elillant. Most szinte láthatatlan volt, kivéve a lábbilincseit. Átment a cella másik oldalára, ahol egyszerűen leroskadt a földre. A pillantásommal megtaláltam a szemét, amellyel rám bámult, és túl későn fogtam fel, hogy ez egy teszt volt. Látni akarta, hogy tudom-e követni a mozdulatait, ha a láthatatlan üzemmódra vált. Arca kipirult, egész teste felfénylett, és hirtelen ott állt, jobban mondva, ott álltam én, saját magammal szemben. Minden részlet stimmelt, még a pihe-puha, rikító rózsaszín köntösöm is. -

Te látsz engem - hallatszott a szájából az én meglepett hangom.

-

Evie! - Raquel kopogott felénk kényelmes (más szóval ronda) magas

sarkújában, igen szigorú arckifejezéssel. Végem van. Rajtakapott. - Nem szabadna itt lenned. -

Ha az jobban tetszik, akkor ott is vagyok. - A cellára céloztam.

Raquel úgy állt ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Látszott, hogy teljesen meg van döbbenve, ahogy az üveglap mögött álló engem vagyis persze nem engem bámult. -

Elképesztő - nyögte ki.

-

Hát igen, ilyen is van - Nemén ásított egyet, és elkezdett a platinaszőke

hajával, vagyis a hajammal játszadozni. -

Ki vagy te? - Raquel hirtelen tárgyilagossá vált.

Nemén huncut mosollyal reagált. Iszonyú izgalmas volt magamat megfigyelni. A saját arcomat láttam olyan szögből, ahogy még soha - teljesen más érzés volt, mintha a tükörben nézném magam. Nemén újra rám nézett, és megrázta a fejét, vagyis a fejemet. -

Nem tudom megállapítani, milyen a szemed színe.

Felállt és közvetlenül odalépett az elektromos mezőhöz, anélkül, hogy levette volna rólam a pillantását. Egyszerűen muszáj volt magamat jobban szemügyre venni. Csinos voltam. Jó, egy kicsit túl sovány, de mindig is elég karószerű voltam. És elég laposka is. Sajnos. Lassan túl nagy őrültségnek tűnt nekem az egész. -

Hagyd abba! - kértem.

De ő egyszerűen bámult tovább, vagyis a saját arcom bámult. Az előbb főleg az igazi szemére koncentráltam, ezért csak most tűnt fel, hogy a szememnél különböző színeket is kipróbált. -

Valahogy nem tökéletes - mormogta magában. - Túl ezüstös. Most meg

túl sötét. Pedig olyan halvány. Igaza volt. A szemem szürkéje olyan halvány volt, hogy úgy tűnhetett, nincs is színe.

-

Milyen szín már ez? - tűnődött hangosan Nemén.

A szeme ekkor szinte villogott. Olyan gyorsan váltakoztatta a színét, mintha valaki egy DVD-t tekert volna vissza. -

Olyan, mint egy felhő egy pici esővel.

-

Hó- és jégpatak - feleltem gondolkodás nélkül.

Hirtelen kiegyenesedett, mint egy gyertya, és visszahúzódott cellája egyik sarkába. Láttam, ahogy az arcomon félelem és bizalmatlanság suhan át. -

Igen, pontosan - suttogta Nemén.

Add kölcsön a füldet… is

- HOL

VAN

DENISE? - tudakolta Raquel és komoran nézett Waterboyra.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor az arcom leolvadt az arcáról, és Denise jelent meg helyette. -

Pontosan ott, ahol hagytam - válaszolta az ál-Denise. A pillantása újra és

újra rám tévedt. -

És az hol van?

-

A temetőben. Meg fogják találni.

-

Denise-t vagy a hulláját? - kérdezte Raquel szigorúan.

Az ál-Denise bosszúsan nézett fel. -

A feje biztos fáj egy kicsit. Komolyan úgy tűnik, mintha egy

szörnyetegnek tartanának. - Gúnyosan elvigyorodott. -

Miért, mi más lennél? - kérdezte Raquel.

-

Nem azért mondom, de maguk tényleg elég udvariatlanok. Még be sem

mutatkoztunk egymásnak. Raquel sóhaja azt fejezte ki, hogy „Mit szólnál ahhoz, ha most rögtön elkezdeném elektrosokkolni, míg végre azt csinálja, amit mondok?” Gyorsan közbeléptem, megakadályozandó, hogy a srác még nagyobb bajba keverje magát. -

Én Evie vagyok. Raquelt már ismered, tudod, ő az, akinek behúztál egyet

és aztán elloptad az arcát, emlékszel? Ő pedig Jacques, a legújabb, egyben legjobb barátod, ő ugyanis itt lent a kajafelelős. Mármint feltételezem, hogy szoktál enni. És téged hogy hívnak? -

Lend.

-

Lend? - visszhangozta Raquel.

-

Igen, angolul azt jelenti, hogy kölcsönad, például az arcodat.

Ezzel felvillant, és megint Raquel lett belőle.

-

Aha, akkor már a lop szó találóbb lenne - mondtam.

-

Megismétlem a kérdésemet - förmedt rá újra Raquel. - Ki vagy te?

Annak alapján, amit a fickó korábban művelt, nem csodálkoztam Raquel türelmetlenségén. -

Jó kérdés. Talán ön tudna segíteni a megválaszolásában.

-

Mégis mit akarsz itt?

-

Hébe-hóba egyszerűen szüksége van a szervezetemnek egy kis

áramütésre. -

Mit kerestél nálunk?

-

Válaszokat.

-

Ja úgy. - Raquel keskeny szája mosolyra torzult. - Akkor hasonló

helyzetben vagyunk. Raquel

kommunikátora

rezegni

kezdett.

Látszott

az

arcán

a

megkönnyebbülés, ahogy az üzenetet olvasta. Felnézett és a tükörképe felé bólintott. -

Holnap beszélünk.

Ezzel sarkon fordult, és Jacques-kal egyetemben elvonult. Én továbbra is Lend-Raquelt bámultam, és az ál-Raquel alatt próbáltam kivenni Lend arcát. Ezúttal sikerült egy-egy vonását megragadnom. Kinyújtotta a nyelvét. Nem tudtam visszatartani a nevetést. Ez a kinyújtott nyelv a nő arcával nagyon idétlen volt. -

Evie! Most már indulás a szobádba! - kiáltott vissza Raquel a folyosóról.

Vetettem még egy utolsó pillantást Lend-Raquelre, majd nekiiramodtam, hogy utolérjem. -

Megtalálták Denise-t. Jól van. És Fehl is megjött. Nem akarom, hogy

ezzel az izével beszélgess addig, amíg ki nem derítjük, hogy kiféle-miféle és minek jött ide. Álmodik a nyomor, gondoltam, de hangosan csak annyit mondtam, hogy: -

Oké.

-

Mit látsz, amikor ránézel?

-

Nem is tudom. Először alig tudtam bármit is kivenni, csak annyit láttam,

hogy van valaki a te arcod alatt. De ha nem veszi fel másnak a testét, alakját, akkor olyan, mintha a tekintetem nem tudna rajta megmaradni. Bár egy kicsit jobb lett, amikor megláttam benne valamit. A szeme az egyetlen, amire tényleg fókuszálni tudok. A többi része olyan, mint valami vázlat vagy áttetsző árnyék, vagy nem is tudom, mint egy olyan ember, aki csak vízből és némi fényből áll. -

Össze fogom trombitálni néhány kutatónkat. Először ki kell találnunk, ki

ez a fickó, aztán meg, hogy mit akar. Tettetett közömbösséggel vállat vontam. -

Persze, hiszen mi mást tehetnénk!

-

Most már sipirc aludni, Evie! - mondta Raquel szigorúan. Azt hihetnénk,

hogy ha valaki már elmúlt tizenhat, és nincs anyukája, annak már nem szokás ilyesmit mondani, de úgy látszik, hogy mégis. - Ne feledd, holnap tanítás! -

Jól van, rendben. De ha megint megszólal a riasztó, akkor én biztos, hogy

nem fogok felkelni. Raquel ezúttal azt a sóhajtását hallatta, amelyik azt jelentette, hogy „inkább ezer vámpír és manó, mint egy duzzogó tinédzser”. Integetett és befordult egy másik folyosón. Miután csináltam magamnak egy forró kakaót, kényelmesen elhelyezkedtem a kanapémon egy takaró alatt. Annyira fel voltam pörögve, hogy semmiképpen sem tudtam volna elaludni. Milyen furcsa volt ez az egész nap! És ha én mondom ezt, akkor az tényleg furcsa volt. Betettem egy DVD-t, hogy egy kicsit kikapcsoljak, de a képernyő hipnotikusan villódzott. A mögöttem világító fényt először észre sem vettem. -

Gyere és táncolj velem, drágám! - A hang olyan volt, mint az arany:

világos, fénylő, meleget ígért. Valódi melegséget sugárzott. Mosolyogtam, behunytam a szemem és hagytam, hogy a kanapéról felemeljen, magához vonjon, megöleljen. Arcát az enyémhez szorította. Jóleső forróság járt át, amely az arcomról lefelé kúszott a torkomon a szívem felé.

-

Kicsi szívem - suttogta. Bólintottam és az arcunk összesimult. Az ő kicsi

szíve vagyok. A videoképernyő csipogása ragadott ki a transzból. Egy picit hátrébb léptem és eltoltam Retht az uramból. Lassanként visszahúzódott a szívemről a meleg. Közel volt a szívemhez. Túl közel. Csalódottan nyújtotta felém a kezét. Szitkozódtam. -

A fenébe, mit csinálsz itt? Kifelé innen! De rögtön!

-

Evelyn!

A bennem tovább égő meleget úgy vonzotta a hangja, mint egy mágnes. Akaratom ellenére feléje hajoltam. -

Nem!

Kiszakítottam magam a vonzásából, a nappalit a konyhától elválasztó pulthoz rohantam, és felkaptam a kommunikátoromat. -

Ki innen!

Az ujjam már a pánikgombon volt, és dühösen néztem rá. Szép arca ekkor szomorúvá vált. A legszívesebben megvigasztaltam volna. Behunytam a szemem, és lassan leengedtem a felemelt mutatóujjam. -

Kifelé, de rögtön!

Csukott szemhéjamon keresztül is észleltem, hogy a nyíló ajtón át beáramlik a fény. Megvártam, míg újra sötét lesz, és csak utána nyitottam ki a szemem. Reth már nem volt itt. Odamentem a videoképernyőhöz és bekapcsoltam. -

Minek vannak ezek a tenyérleolvasóval ellátott hipermodern ajtók, ha a

tündérek így is, úgy is megtalálják a bejáratot, és úgy jönnek-mennek, ahogy kedvük szottyan? - kiáltottam rá Lishre, aki meglepve és megbántva nyitotta nagyra zöld szemét. Vettem egy mély levegőt. Hiszen ő nem tehet az egészről semmit. - Köszi, hogy bejelentkeztél - tettem hozzá. -

Reth?

-

Mégis ki más lett volna? Esetleg tudnál írni egy jelentést róla?

-

Persze. Majd megpróbáljuk még egyértelműbben megfogalmazni a rá

vonatkozó parancsokat. A fejemet ráztam. Reth mindig megtalálta a módját, hogyan kerülje ki az utasításokat. Érzésem szerint elhatározta, hogy a mai parancsot, hogy értem kell jönnie, egyszerű zöld lámpaként és nem egyszeri megbízatásként értelmezi. -

Tulajdonképpen miért hívtál?

Úgy tűnt, mintha Lish valamiért feszengene. -

Csak azt akartam megkérdezni, hogy milyen zavar volt ma a központban.

De várhat holnapig. -

Rendben, eléggé kivagyok ma. Átjövök hozzád holnap, és mindent

elmesélek, oké? -

Szeretnél esetleg nálam aludni?

Amikor még új voltam a központban, előfordult, hogy amikor éjjel rosszat álmodtam, akkor fogtam a takarómat a párnámmal együtt, átmentem Lish akváriumához és mellette, a padlón töltöttem az éjszakát. Mindig olyan hosszú történeteket mesélt, hogy el tudtam aludni rajtuk. Egy pillanatra most is elcsábultam, de aztán olyan gyerekesnek tűnt, hogy egy ostoba tündér miatt ennyire betojjak. -

Már nincs semmi bajom. - Kényszeredetten mosolyogtam. - Azért köszi.

Jó éjt, Lish! A sellő szeme viszonozta a mosolyomat, majd a képernyő kialudt. Újra leheveredtem a kanapéra. Reth olyan közel jött megint hozzám. Megint. És az egészben az volt a legrosszabb, hogy az egyik felem azt kívánta, bárcsak ne szakította volna félbe semmi az együttlétünket. A tündérekkel való bánásmódot tényleg élesben tanultam meg. Nekik egyetlen céljuk van, mégpedig hogy a hatalmuk alá kerülj, hogy kihasználjanak. De a tévésorozatokban szereplő srácokkal ellentétben nekik nem a szex a lényeg. Az aztán őket egy kicsit sem érdekli. A szívedet, a lelkedet akarják. Amit Reth soha

nem fog megkapni tőlem. Azonban hiába az elhatározás, a hiánya mégis fájt. Az éjszaka hátralévő részét teljesen éberen töltöttem, és bár három takarót is magamra terítettem, reszkettem a hidegtől. Amikor a mutató négy órát jelzett, feladtam. Felvettem a legmelegebb cuccaimat, és lementem a börtön részlegre. Lend a padlón összegömbölyödve aludt. Leültem a szemközti falhoz, és ámulva néztem, ahogy teste a különböző személyiségeket váltogatja, körülbelül úgy, ahogy én váltogatom a tévécsatornákat. Talán egy óra elteltével vett fel egy furcsa, vízből és fényből álló alapformát. Közben én annyira elfáradtam, hogy alig bírtam koncentrálni, de egyszer csak megláttam őt. Úgy tűnt, mintha a valódi énje akkor mutatkozna meg, ha az ember már nem erőlteti annyira, hogy megpillantsa. Volt haja és normális arca, egy kissé természetesebb bőrszínnel kifejezetten helyes lett volna. Ami viszont még meglepőbb volt, hogy alig tűnt idősebbnek nálam. Nemsokára kinyitotta a szemét, és ekkor találkozott a pillantásunk. Valamilyen szín áramlott át rajta, és újra az én testemet vette kölcsön. Csak a szeme villogott, mintha még mindig keresné a megfelelő árnyalatot. -

Ki vagy te? - kérdeztem suttogva.

-

És te? Te ki vagy?

Felháborodva vontam fel a szemöldököm. -

Ember.

-

Fura, mert én is az vagyok.

-

Nem, te nem vagy az.

-

Furcsa, mert te sem.

Összeszorítottam a számat, és komor pillantást vetettem rá. Mekkora idióta ez a srác! -

Minek jöttél ide?

Szájából az én hangom szólalt meg, amitől most is leesett az állam. -

Ezt én is kérdezhetném tőled. Meg akarsz ölni?

Még egy sípjel nap

- NEM, ILYET NEM TENNE AZ NPEH - feleltem. - Ők nem ölnek meg paranormális lényeket, hanem… Lend tiltakozásul felemelte a kezét, és felült. Nagy szeme elkeskenyedett. -

Te, te meg akarsz ölni engem?

-

De miért kellene megölnöm téged?

Nagyot sóhajtott. -

Nem hiszem, hogy te lennél az.

-

Ki nem vagyok én?

Felállt, és kiegyenesedett. Említettem már, hogy milyen különleges élmény volt a saját testemet így megfigyelni? Még a hajamat is pontosan eltalálta - most így reggel kicsit kócos voltam, mert nem volt idegem ahhoz, hogy rendesen megfésülködjem. -

Nem tudnál a normális állapotodba visszaváltozni? - kérdeztem.

Szívesen nézegettem volna tovább őt magát, mert már jobban fel tudtam ismerni a saját lényét. Mosolygott, így láthatóvá váltak tökéletes fogaim. Komolyan, ezért a mosolyért három évig voltam kénytelen a fogszabályozót elviselni. Nagyon igazságtalan volt, hogy ő most egy másodperc alatt lekoppintotta. -

Normális? Hogy értve?

-

Úgy, ahogy valójában kinézel.

-

És te le tudnál vetkőzni meztelenre? Csak egy pillanatra?

Oké, ez volt a legmeredekebb, ami eddig velem megtörtént... ugyanis éppen saját magamat kértem meg arra, hogy vetkőzzek le. Ennél kísértetiesebb már nem nagyon lehetett volna a helyzet. -

És mégis miért?

-

Mert épp most szólítottál fel arra, hogy álljak eléd meztelenül. Csak azt

gondoltam, hogy ez így lenne fair. -

Csak azt akartam mondani, hogy abba kéne hagynod, hogy én legyél.

Legyél saját magad. Csak éppen ruhástul. -

Ezek az én ruháim. De ha annyira akarod…

„Leolvadtam” róla, és egyúttal egy picit magasabb lett. A tükörképem helyett egy velem egykorú srác állt velem szemben. Fekete haj, sötétbarna szempár, olajbarna bőr. És igen, iszonyú helyes volt. Olyan helyes, hogy tulajdonképpen szerepet kaphatott volna az egyik kedvenc sorozatomban. -

Így már jobb?

A hangja is megváltozott, most sokkal mélyebb lett. Épp egy ilyen tinédzserrel szerettem volna mindig is beszélgetni egy jót. -

Sokkal.

Most még alaposabban megnéztem magamnak. Legeslegbelül vagyis alul még mindig Lend volt. Még ez a sötét szempár sem tudta elrejteni az ő saját víztiszta ragyogását. Most is láttam, ahogy átragyogott. -

Ennek a fazonnak általában sikere szokott lenni.

-

El tudom képzelni. - Kíváncsian méregettem. - De milyen az igazi

hangod? -

Miért gondolod, hogy nem olyan, mint ahogy most beszélek?

-

Az az érzésem, hogy más hangod van. Lágyabb, olyasmi, mint a víz. -

Saját magamnak is feltűnt, mennyire bután hangozhat, amit mondok. Ám az arcáról leolvadt a mosoly, és figyelmesen mustrált. -

Ha nem azért vagy itt, hogy engem megölj, akkor mégis mit akarsz itt,

Evie? Megőrülök, olyan kínos volt az egész. Smink nélkül és totál kócosan álltam a legvonzóbb pasi előtt, akivel valaha is találkoztam, és végül is most oly mindegy, hogy hamisítvány-e vagy sem. És hát igen, tulajdonképpen mit is keresek itt? -

Itt dolgozom.

Visszatért a mosolya, ezúttal a rá jellemző, kissé ironikus árnyalattal. -

Persze, itt dolgozol. Tényleg valószínű a te korodban.

-

Te sem vagy nálam sokkal idősebb.

Időközben olyan jól ki tudtam venni őt magát, hogy biztos voltam abban, hogy fiatal. Az olyan lényeken, akik egykor halandók voltak, például a vámpírokon, lehet látni a valódi korukat - az álcájuk alatt a testük öreg és undorító. A valódi halhatatlanok örökre fiatalok maradnak, de az arcuk ennek ellenére változik. Az évek ugyanakkor nem hagynak rajtuk ráncokat, hanem inkább kisimítják őket, mint egy darab üveg, ami sokáig hánykolódik a tengerfenéken. A halandók nem tudnak ilyen tökéletes hatást kelteni. Lend viszont nem látszott sem öregnek, sem kortalannak. Az arckifejezése kissé megváltozott, ami a gyanúmat csak még jobban alátámasztotta. -

Na tessék! - vigyorogtam önelégülten. - Olyan tizenöt éves lehetsz -

szándékosan mondtam ilyen keveset. Sértődött pillantással válaszolt. -

Tizenhét.

-

Látod, sikerült kimondod az igazságot. És nem fájt, ugye?

Megrázta a fejét, és nagyot sóhajtott. -

Hűha!

-

Ja, szokj hozzá, hogy elég fárasztó tudok lenni - feleltem mosolyogva.

Oké, egy icipicit flörtöltem vele. De vajon ez csoda? Azok a hímnemű lények, akikkel korábban összehozott a sors, vagy túl öregek, vagy félig-meddig szörnyek, élő hullák, vagy egyéb gusztustalanságok voltak. Akármi vagy akárki volt is Lend, legalább korban passzolt hozzám. -

Nem, nem úgy értettem, arra gondoltam, hogy adódott egy kis probléma.

Elnézett mellettem. Megfordultam és Raquelt láttam, akinek az arca az elégedettséget kivéve igen sok mindent kifejezett. Acélkemény pillantással jött oda hozzám.

Már majdnem bocsánatot kértem, de helyette inkább ingerülten kiböktem: -

És most mi lesz? Szobafogság?

Talán nem kellett volna ilyen cikin viselkednem, de most komolyan: egy ilyen éjszaka után, amin éppen túl voltam, az utolsó, amire vágytam, egy fejmosás volt. -

Kifelé, de rögtön!

Amikor elmentem mellette, még visszanéztem Lendre. Rám kacsintott, és erre persze muszáj volt visszamosolyognom. Nem a szobámba mentem, hanem az adatfeldolgozó központba. Egy kicsit korán volt, de Lish egyik jó tulajdonsága éppen az, hogy nem alszik. Szerettem az adatfeldolgozót. A központ egyéb részeivel ellentétben nem hatott olyan sterilnek. Egy kerek helyiségben a falaknál körben íróasztalokat helyeztek el, középen pedig Lish akváriuma állt. Ez is teljesen kerek volt, körülbelül tizenöt méter átmérőjű, és majdnem öt méter magas. Még azt is meg tudták oldani, hogy legyen benne egy élő korallzátony, színes, trópusi halakkal, amelyek a kristálytiszta vízben úszkáltak. Azért ezzel az én lakrészem nem vehette fel a versenyt. Lish azokat a képernyőket bámulta, amiket az akvárium előtt helyeztek el. Olyan volt ő, mint egy tökéletes titkárnő. Soha nem volt beteg, nem ment szabadságra és nem is aludt - sőt, még szeretett is itt lenni. A legtöbb paranormális lényben csak bizonyos mértékig lehetett megbízni. Még azután is, hogy kasztrálták őket, bizonyos értelemben haragot tápláltak az NPEH-val szemben, amely megfosztotta őket a szabadságuktól. Lish viszont szerette a munkáját.

Gondoskodott

az

időpontokról,

az

ellenőrzésekről,

szállítóeszközökről stb. Egyszerűen tudott mindenről és mindenkiről. Úgy tűnt viszont, hogy most nem ez a helyzet. Zöld szeme kíváncsian elkerekedett, amikor odamentem a medencéjéhez. Mosolyogtam. -

Szia, Lish, mi újság?

-

Hogy vagy? Minden oké a tegnap éjjeli ramazuri óta?

Lish mindenkinél jobban ismert engem a központban. Bár Raquel felelősséggel tartozott értem, de érzésekről gyakorlatilag nem lehetett vele beszélni. Ha valaki csak sóhajtozással tud kommunikálni, akkor csak korlátozottan tudja magát beleélni egy tini helyzetébe. Lish viszont pontosan értette, hogy mién tudott engem annyira kiakasztani egy találkozás Rethszel. Vele mindenről tudtam beszélni, és nemcsak tudtam, de beszéltem is. -

Voltam már jobban is. Nem tudtam aludni.

Lish megpróbált szitkozódni, ami mindig nagyon vicces volt, mert a számítógép a káromkodást nem fordítja le. Körülbelül így hangzott, amit mondott: -

Sípjel, ezek a hülye, sípjel, tündérek, sípjel, sípjel, sípjel a

megszállottságukkal. Ez a sípjel fickó jobban tenné, ha abbahagyná a sípjel, sípjel szabályok megszegését, vagy pedig jól sípjel rúgom! És mindez monoton robothangon előadva. Tényleg óriási! Lish néha tényleg nagyon belelovalta magát a témákba. Ezt szerettem annyira benne, olyan volt, mintha a nővérem lenne. Jó persze, mint egy nővér zölden csillogó pikkelyekkel, hosszú farokkal, uszonnyal és úszóhártyákkal. De a maga módján igenis szép volt. Nevettem. A robotdumája mindig felvidított. -

Sípolj még néhányat, légyszi! - kértem.

A fejét rázta, még mindig dühöngött Reth miatt. Aztán valami az egyik képernyőn magára vonta a figyelmét, és egy ideig a képernyő előtt hadonászott a kezével. Fogalmam sincs, milyen technikával működött az akváriumban a rendszer, de jól nézett ki. Végül befejezte, és újra felém fordult. -

Elmesélnéd akkor, hogy mi történt tegnap ezzel az idegen behatolóval?

-

Miről tudsz? - kérdeztem.

Rendszerint Lish volt az információforrásom. Persze a legtöbb információ

szigorúan titkos volt, de ő volt a legjobb barátnőm. Elmondtuk egymásnak a titkainkat, de meg is tudtuk azokat őrizni. Mint egyszer régen, tizenkét éves koromban, amikor egy halom kobold jött a központba. Lish tudta, hogy feltétlenül meg akarom nézni őket, és elárulta, hogy mikor és hol járhatok szerencsével. Pedig azt is tudta, hogy Raquel szobafogságra ítél, ha egy rutinküldetés után még valahol lófrálok ahelyett, hogy egyenesen hazamennék. Csak az volt a baj, hogy a koboldok szutykos, csúnya kis lényeknek bizonyultak, akiknek még a szárnyuk is össze volt valahogy ragadva. Hát igen, csak egy újabb álom a rajzfilmekből, amely kipukkadt, mint egy lufi. -

Szinte semmit nem szivárogtatnak ki. Milyen ez a srác? - kérdezte, és

úgy tűnt, hogy aggódik. -

Fogalmam sincs. Még soha nem láttam olyat, mint ő. És Raquel sem.

-

És mit akar? Mik a szándékai?

-

Fogalmam sincs. Raquel irodájában kaptam el, de nem árulta el, hogy mit

akart ott. -

És fel tudja venni bárkinek az alakját?

-

Igen, elég idétlen, amikor az ember hirtelen saját magával kezd el

beszélgetni. Mögülem halk, sípoló nevetést hallottam. Megfordultam és egy vámpírt láttam, aki nyilvánvalóan hallgatózott. -

Mi olyan vicces, Dalv? - néztem rá kihívóan.

Ő éppolyan komoran nézett vissza. -

Vladnek hívnak, de ezt te is pontosan tudod.

-

Igen, csak nagyjából a vámpírok felét így hívják.

Vlad, vagy ahogy bosszantásból szerettem hívni, Dalv, egyike volt azon kollégáknak, akiket a legkevésbé bírtam. A kasztrálást követően az NPEH a paranormális lényeknek mindig szervezeten belüli munkát adott, ez kötelező előírás volt. A vérfarkasok rendelkeztek a legnagyobb választási lehetőséggel, attól függően, hogy mivel foglalkoztak korábban a szabad életük során. A

vámpírok rendszerint valamelyik megfigyelőközpontban dolgoztak vagy a meggyőzőerejüket hasznosították, ha időről

időre felbukkant

egy-egy

paranormális lény, és ezt a tényt kellett eltussolni. Vlad ugyanakkor nem bizonyult valami hatékony segítségnek. Az igaz, hogy a keserűségét aligha lehetett rossz néven venni. Minden bizonnyal senkinek sem az az álma, hogy a bulgáriai éjszakák réméből házmesterré fokozzák le. És mivel én voltam az, aki őt akkor elcsípte, ezért engem különösen utált. Vállat vont és folytatta a sepregetést, bár egy porszem sem volt a földön. A külseje nem volt olyan fenomenális, mint a vámpírok többségének. Úgy nézett ki, mint egy negyven körüli férfi, nem volt jóképű, de ronda sem, csak egy kicsit keszeg, ritkulóban lévő hajjal. A külcsín alatt minden vámpír ugyanúgy nézett ki. Fúj. -

Talán egy hasonmás - mondta, és gúnyos vigyorra torzult az arca.

-

Hogy érted, hogy hasonmás? Kinek a hasonmása? - Rögtön meg is

bántam, hogy feltettem a kérdést, amikor láttam, hogy csak még jobban vigyorog. -

A tied, ha szerencsénk van. - Sípoló nevetését hallatva eltűnt.

Lishhez fordultam, aki máris a hasonmás szó pontos jelentésének próbált hunyorogva utánanézni az egyik számítógépen. -

Na, mit találtál? - tudakoltam. Az arckifejezése kifejezetten idegessé tett.

- Mit akart mondani ezzel? -

A hasonmások - itt rövid szünetet tartott - a halottak követeiként jelennek

meg az embereknek. A legenda szerint halál vár arra, aki saját magával találkozik. A hasonmások gonosz szellemek, akik felveszik az alakodat és tönkreteszik az életedet, ami később halálhoz vezet. Elkomorultam. Hát ez óriási! -

Egy pillanat. Azt mondod, hogy szellemek?

Bólintott. -

Akkor itt valami nem stimmel, mert a srácnak van teste.

Már volt szerencsém néhány szellemhez, többek között kopogószellemekhez is. Az a jó bennük, hogy legalább tudnak érinteni. A hatalmuk egyedül abban rejlik, hogy félelmet keltenek másokban. És higgyétek el, a félelemmel egy csomó dolgot el lehet érni: az emberek elkezdenek olyan dolgokat látni, hallani vagy érezni, amelyek nincsenek is ott. De ha tud erről az ember, akkor bizonyos mértékig kezelni is tudja. -

Ezenkívül, ha én meghalnék, akkor Raquel, Denise és Jacques is hasonló

sorsra jutnának. Lish elgondolkodva pislogott. -

És egy hasonmásnak miért kell Raquel aktáiban szaglásznia?

-

Ez igaz. És még csak 17 éves.

-

Tehát nem halhatatlan? - kérdezte Lish.

-

Nem. Hú, tényleg, ezt el kellett volna mondanom Raquelnek.

Bár, ha jobban belegondolok, majd csak akkor fogom elárulni neki, ha méltóztatik engem is beavatni. -

Figyelj csak, ne mondj inkább neki semmit, jó? Képben akarok maradni

az ügyben, és az információ az egyetlen eszköz, amivel nyomást tudok gyakorolni. Lish az egyik átlátszó szemhéjával kacsintott. -

Amúgy engem sem avattak be, hogy jobban utánajárjak a dolgoknak. Így

aztán semmi okom arra, hogy bármit is az orrukra kössek. -

Jaj, te csodás halbarátnőm, te vagy a legjobb fej a világon!

Lish szeme mosolyogott. Akármennyire különbözőek voltunk is, mind a ketten pontosan azt jelentettük egymásnak, amire mindkettőnknek szüksége volt. Barátnők voltunk. Lisht tíz éve ismertem, és azóta a szokásommá vált, hogy úgy búcsúzzak el tőle, hogy az arcomat az üveghez nyomtam, és miután nagy levegőt vettem, ráfújtam az üvegre.

Pácban vagyok – spanyolul is

MÉG AZNAP REGGEL EGY KICSIVEL KÉSŐBB végre sikerült elaludnom, de a riasztó megint megszólalt. Zavartan ugrottam ki az ágyból, arra számítottam, hogy egy újabb betolakodó tört be, vagy valami más vészhelyzet alakult ki. Aztán rájöttem, hogy nem a központ riasztószirénája szólalt meg, hanem az ébresztőórám. Ami azt jelentette, hogy Charlotte, a tanárnőm pontosan tíz perc múlva a bejárati ajtó előtti szőnyegen fog állni. - Jaj, a sípjelbe! - Egyetlen gondolatot sem pazaroltam a házimra. Az utóbbi években újra és újra megpróbáltam Raquelt meggyőzni arról, hogy semmi szükség arra, hogy a matekon, angolon, természettudományokon és törin kívül még négy, azaz négy nyelvet magoljak. Ugyanis nem úgy nézett ki, hogy később majd tovább tanulok. Szerettem volna persze egy rendes gimibe járni, de inkább azért, hogy megismerkedjek pár valódi tinivel, és nem a tanulás miatt. Ezenkívül kétségeim is voltak afelől, hogy az NPEH-t tényleg érdekelte, hogy leteszem-e az érettségit vagy nem. Amíg átláttam a lények álcáján, addig egészen nyugdíjas koromig garantáltan volt munkám. Akárhányszor felvetettem a témát, Raquel csak rám nézett majdnem fekete szemével, majd sóhajtott: „Tudom, hogy nem tartod fontosnak, hogy ezeket tanuld, de egy napon majd értékelni fogod, hogy művelt embert neveltem belőled.” Mivel meglehetősen biztos voltam benne, hogy ma spanyolóra lesz, ezért előhalásztam

a

könyvemet.

Rohamsebességgel

töltöttem

ki

saját

példamondatokkal az igeragozási táblázatot. Yo soy escabeshe, azaz pácban vagyok. Nem, nem lesz jó, kimaradt belőle a -ban, -ben. Yo soy en escabeshe. Így már jó lesz. Szuperpontosan szólalt meg az ajtómnál a zümmögés, én pedig beengedtem Charlotte-ot. Körülbelül a húszas évei végén járó, nálam pár centivel alacsonyabb, szép nő volt. Fénylő barna haját copfba fogta össze. Világító sárga

vérfarkasszeme fölött kék szeme volt, és nagyon divatos keretű szemüveget hordott. Charlotte mindig olyan kedvesen mosolygott. Mielőtt megfertőződött, szenvedélyesen szerette a tanári pályát. Amikor rájött, hogy mi történt vele, és mit tett - rátámadt egy családtagjára -, megpróbálta megölni magát. Szerencsére megtaláltuk, mielőtt rájött volna azon kevés módszerek egyikére, amellyel a vérfarkasok valóban kárt tudnak tenni magukban. Nem tudtam eldönteni, hogy a motiváltságom hiánya vagy a múltja miatti szomorúsága volt az oka, de még akkor is szomorúnak tűnt, amikor mosolygott. Leültünk a kanapéra és közelebb húztuk az asztalt. Egy pillantást vetett a feladatlapomra, és látszott, hogy a legszívesebben elmosolyodott volna. -

Pácban vagy?

Megpróbáltam azt a vigyoromat elővenni, ami azt fejezte ki, hogy „ne haragudj, kérlek, én alapvetően olyan cuki vagyok”, és vállat vontam. -

Ez a kifejezés a spanyolban nem létezik. Egyébként pedig nem töltötted

ki teljesen az igetáblázatot, és úgy tűnik, hogy nem olvastad el a történetet, amit feladtam. Rám nézett azzal a hihetetlenül szomorú szemével. Tekintetével szinte ölni tudott volna. -

Sajnálom - mondtam lehorgasztott fejjel. - Tegnap egyszerűen

őrültekháza volt. Először be kellett fognom egy vámpírt, aztán itt volt az a betörés, az éjszaka közepén pedig Reth látogatott meg, és nem tudtam aludni. -

Ez tényleg elég szörnyen hangzik, nehéz napod lehetett. De a házi

feladatokat egész héten bármikor megcsinálhattad volna. Mi lenne akkor, ha legközelebb nem halogatnál mindent az utolsó estére? -

Na, Charly, most már kezded kicsit túlzásba vinni az intelmeket!

Kis

megjegyzésemmel

sikerült

egy

kevésbé

szomorú

mosolyt

előcsalogatnom belőle. A délelőtt hátralévő részét a mellékmondati szórend sajátosságaival töltöttük

(borzalmasan unalmas volt), és spanyolul csevegtünk. Charlotte ebédig maradt, így jutott idő a délutáni edzésre is. Bud önvédelmet és harcművészetet tanított nekem. Állandóan arról próbált makacsul meggyőzni, hogy milyen előnyei vannak a késes harcnak. -

Nézd meg ezt az ezüstkést! Szúrása nagyon fájdalmas, akár halálos is

lehet majdnem minden paranormális lénnyel szemben! -

Nézd meg ezt a sokkolót! - kontráztam. - Nagyon rózsaszín, és még

csillogó kövecskék is vannak rajta. -

Az ember nem bízhat meg mindig a modern technikában.

Bud teljesen normális ember volt, de az ember néha azt érezte vele kapcsolatban, hogy a legsötétebb középkorban nőtt fel. És ha arra vagytok kíváncsiak, hogy jól nézett-e ki, arra csak azt tudom felelni, hogy úgy harminc évvel ezelőtt talán jóképű lehetett. -

És mivel már nem először vitatkozunk erről, ezért hoztam neked valamit.

-

Ajándékot? - élénkültem fel.

Látszott, hogy idegesíti a hülyéskedésem. Egy összegöngyölt valamit húzott elő a táskájából, amibe, mint kiderült, egy vékony tőr volt becsomagolva. Rikító rózsaszín, gyöngyökkel díszített markolattal. -

Ezt nem hiszem el! - kiáltottam fel, és kitéptem a tőrt a kezéből.

-

Én se hiszem el, hogy egy rózsaszínű kést voltam képes csinálni

valakinek. -

Ez annyira, de annyira cuki! Annyira tetszik! Végre méltó társa van a

sokkolómnak! Örömömben megöleltem Budot. Az ölelgetéstől szegény mindig nagyon ideges lett, viszont most meg is könnyebbült, hogy végre belementem a késhasználatba. -

De mi legyen a neve?

-

Akármit kitalálhatsz, csak arra kérlek, hogy nekem ne áruld el. Tedd be

egyszerűen a tokjába, és helyezd fel az övedre.

Ezzel átnyújtott egy fekete tokot. -

Tudnál még egy tokot csinálni, egy barnát? Meg egy fehéret?

Bud úgy hördült fel, mintha vérfarkas lenne, és kipenderített az edzőteremből. A délután hátralévő részében szabad voltam, és optimistán azt feltételeztem, hogy Raquel valamilyen megbeszélésen ücsörög. Elég magas pozíciót töltött be az NPEH-ban. Korábban mindig azt hittem, hogy csak rólam gondoskodik, de mint kiderült, ő vezette az egész központot, és ő volt felelős a paranormálisokat felderítő és regisztráló küldetésekért. Talán csak a kedvence voltam. Vagy csak a leghasznosabb munkatársa. Egész nap újra és újra Lendre terelődtek a gondolataim, ő volt az az ember, illetve az a lény, aki itt és most engem a leginkább érdekelt, ezért leugrottam a börtön részlegre. Megálltam a cellája előtt, de nem hittem a szememnek. Nem volt ott. De nem a maga módján nem volt ott, olyan értelemben, hogy láthatatlan lett volna, hanem egyszerűen tényleg nem volt ott. Nem örültem neki. A hosszú folyosó másik végén felfedeztem a biztonsági őrt. -

Jacques! - kiáltottam.

Odajött hozzám. -

Egyáltalán nem szabadna itt lenned.

-

Jó, jó, tudom. De hol van Lend?

Kiengedték volna? Igen, persze, Evie, valóban ez a legvalószínűbb forgatókönyv - tanakodtam magamban. Mégiscsak betört a központba, ami tudomásom szerint korábban még soha nem történt meg. De mi van akkor, ha valami nagyobb bajt csinált, és esetleg bántották is? Ez a lehetőség egy kicsit sem volt az ínyemre. Rögtön ezután a bennem lakó okos Evie is feltette a kérdést, hogy mi van, ha talán veszélyes a fiú, és ezért egy szigorúan őrzött szárnyba helyezték át. Jacques megvonta a vállát.

-

Raquel akarta, hogy máshová vigyék.

-

Hogyhogy?

-

Mert itt nem vagyunk hosszabb itt-tartózkodásra berendezkedve.

Nincsenek ágyak, fürdőszobák. -

Ja, úgy! - Ebben lehet valami. - És hol van most?

A vérfarkas a fejét rázta. -

Bocs, de nincs jogosultságod ahhoz, hogy ezt a tudomásodra hozzam.

Meg kell mondanom, a francia akcentusa most nagyon kiakasztott, pedig általában aranyosnak találtam. -

Nincs jogosultságom?

-

Pontosabban szólva, Raquel nem akarta, hogy eláruljam neked.

A szám duzzogóra görbült. Ezt az igazságtalanságot! Sarkon fordultam, és Raquel irodájához rohantam. Már éppen rá akartam tenni a kezem az ajtaján lévő érzékelőre, amikor az magától kinyílt. -

De jó, hogy itt vagy! - fogadott Raquel üdvözlésképpen.

-

Mégis hogy lehet…

-

Van egy megbízatásom a számodra. Azonnal indulnod kell, a transzport

már vár. -

Miről van szó? - kérdeztem komoran.

-

Fokozott vámpíraktivitás Isztambulban. Tudjuk a koordinátákat. Tényleg

sietned kellene. -

De… na jó, rendben.

Felrohantunk

a

szobámba.

Felkaptam

a

táskámat

az

elektromos

lábbilinccsel. A sokkoló mindig nálam volt, most már az új tőröm társaságában. -

Nem a legalkalmasabb az öltözékem egy vámpírakcióhoz.

Csőfarmer volt rajtam és egy hosszú, V kivágású póló. A hajam lófarokban. -

Á, remekül nézel ki! - legyintett Raquel. - Az a lényeg, hogy a nyakad jól

látszódjon, a többi nem számít. Már majdnem odaértünk a logisztikai központhoz, amikor eszembe jutott,

hogy mit is akartam eredetileg kérdezni. -

De miért nem tudhatom meg, hogy hol van Lend?

Raquel ingerülten felnézett. Sóhajtott: „Ez most aztán tényleg nem a legalkalmasabb pillanat, hogy megbeszéljük”, és ennyit mondott: -

Mert nincs rá szükséged.

Kinyílt előttünk a logisztikai centrum ajtaja, ahol már várt egy tündér. Évek óta nem láttam, és a gyomrom összeszorult az idegességtől. A tündéreket véletlenszerűen utalták ki az embereknek, hogy egyformán legyenek elosztva, és az emberi alkalmazottaknak kötelező volt két tündér nevét megjegyezniük. Ő az én egyik tündérem volt, de sehogyan sem bírtam visszaemlékezni a nevére. Az ő neve volt az első, amit tízéves koromban tudattak velem. Azt mondták, hogy a nevét soha, de soha nem szabad használnom, csak végszükség esetén. Ennek illusztrálására felsoroltak számos lehetőséget, hogy az ellenfeleim miként tudnának megölni, ha valamit elbaltáznék. Az egész egy icipicit traumatikus volt. Ilyenformán viszont felróhatom- e magamnak, hogy elfelejtettem a nevét? Tudtam persze, hogy meg kellett volna még egyszer kérdeznem, de egyszerűen kínos volt, hogy egyáltalán elfelejtettem. Raquel nagyon kiakadna, ha megtudná. A tündér nem nézett rám. -

Megvannak a koordináták? - kérdezte tőle Raquel.

Bólintott. Bőre elefántcsont színű volt, amely éles kontrasztot képezett rubinvörös hajával. Mint minden tündér, ő is csodálatosan szép volt, de úgy, ahogy mi emberek soha nem lehetünk azok. Felém nyújtotta a kezét, és a körvonala egy pillanatra elmosódott, míg aktiválta az álcáját. A tündéreknek kötelező volt külsejüket a transzport idejére kissé átlagosabbá tenni, hogy ne lássa meg őket senki. Az arcukat ugyanis nem felejti el az ember olyan könnyen. Haja gesztenyebarnára sötétedett, arca pedig átlagosabb arányokat vett fel. Még mindig szép volt, de már normális módon. Kivéve az olyanoknak, mint én,

akik képesek voltunk átlátni az álcáján. Előreléptem és megfogtam a kinyújtott kezét. Meleg volt, de nem úgy, mint Reth keze. Az előttünk lévő csupasz falon megjelent egy kapu fénylő kontúrja, és együtt beléptünk a sötétbe. Minden figyelmemet a kezére összpontosítottam, ami az enyémben nyugodott, és egyszerűen mentem előre. Meglepett, hogy egyszer csak hozzám szólt: rendszerint a tündérek nem ereszkednek le odáig, hogy halandókkal szóba álljanak. Kivéve, ha valakit el akarnak rabolni. -

Tehát te vagy Reth barátnője - mondta, ahogy felismert. A hangja

egyáltalán nem volt dallamos, viszont valahogy idegenszerűen szép volt, akár a betonra hulló üvegcserepek. Kiestem a ritmusból, és majdnem orra buktam. A fogása egy másodpercre sem lazult. -

Nem vagyok a barátnője!

Hát ez nagyszerű, mintha a tündérösvény nem lett volna elég félelmetes. Egyáltalán hogy jutott ez az eszébe? Nevetett. Még több üvegcserép csilingelt. Aztán hideg éjszakai levegőt éreztem az arcomon, és kinyitottam a szemem. Egy koszos utcán álltunk, két kőépület között. Gyorsan elengedtem a kezét, és a nadrágomba töröltem a kezem. Mosolygott, tündérszeme parázslott az álcája alatt. Mosolya kegyetlennek, hátborzongatónak tűnt. A kis utca vége felé mutatott. -

A lény valahol ott kell hogy legyen a piacon.

-

Köszönöm - mormogtam, megfordultam, és elhagytam az utcát. Tényleg

reméltem, hogy a hazaútra egy másik tündért küldenek. Vagyis inkább egy sugárhajtású repülőgépet. Ezekből a tündéres utazásokból már nagyon elegem volt. Egyre rámenősebbek lettek. A piactér hatalmas és káprázatos volt. A levegő megtelt csábító fűszerek illatával, amelyekből egyébként egyet sem szeretnék kipróbálni. Mivel ma nem ment az Easton Heights a tévében, ezért nem siettem sehová. Szerencsémre úgy

tűnt, hogy ez a piac valami turistalátványosság, ezért én sem voltam feltűnő jelenség. Járkáltam és úgy tettem, mintha a standokon lévő árukat csodálnám. Valójában az embereket néztem. Az ilyen megbízatásokat sokkal jobban kedveltem, mint a temetői melókat. Már csak azért is, mert a vámpíroknak semmi okuk nincs arra, hogy a temetőben lógjanak. Csak azért csinálják, mert készpénznek veszik a róluk alkotott képet, és azt gondolják, hogy tényleg úgy kell viselkedniük. De a temetők igazából unalmas és magányos helyek. Ezen az estén legalább bóklászhattam egy kicsit, és megfigyelhettem az embereket. Az emberek - a teljesen normális emberek - lenyűgöztek. Itt turisták és helyiek találkoztak, keveredtek egy farmerből és selyemből, baseballsapkából, szurokfekete hajból és még sok minden másból álló nagyszerű forgatagban. Ezenkívül jó volt végre egy kicsit egyedül elmenni valahová. Korábban mindig elkísért valaki (általában egy vérfarkas), de az egyszerűbb missziókra pár éve már rendszerint egyedül küldtek. A vámpírok már nem jelentettek veszélyt a számomra, tudtam, hogy mit kell tennem. Csak a veszélyesebb feladatokhoz kaptam segítséget. Egy ékszerstandnál valaki tört angolsággal odakiáltott nekem valamit. Egy egész helyes, langaléta tinédzser volt. Már majdnem megálltam és úgy tettem, mintha tényleg szeretnék venni valamit, amikor a szemem sarkából láttam valami érdekeset, amint elhaladt mellettem. Valami nem emberit. Sajnálkozó pillantást vetettem az ékszerstand égimeszelőjére, és az illető után eredtem. Egy pillantás elég volt, és egyértelműen láttam, hogy a sűrű, fekete hajú férfi csak álca, és a fekete haj alatt egy aszott, foltos koponyán néhány utolsó satnya tincs meredezik. Nem úgy tűnt, hogy vadászaton van, hanem inkább mintha célirányosan vágott volna át a piacon. Szinte kocognom kellett, hogy a sarkában maradjak, míg végre eltűnt a tér végében álló lepusztult épületben. Vártam harminc másodpercet, majd utána iramodtam. Egy keskeny folyosó végén egy ajtó állt.

Előhúztam a sokkolómat, nekifutottam és kinyitottam az ajtót. A vámpír, akit követtem, megfordult, és rám nézett. Így tett a helyiségben tartózkodó húsz másik társa is. - Hú, azt a sípjelét! - suttogtam.

Mindenhol jó, de legjobb otthon

EGY

DARAB VÁMPÍRRAL MÉG ELBOLDOGULTAM.

Sőt, még öt sem jelentett

gondot, hiszen ők csak aszott hullák, kiszáradt izmokkal. De egyszerre húsz? Nem fogadtam volna magamra. De mégis mit csinálhattak itt? A vámpírok természetüknél fogva magányos lények. Irtó furcsa volt az egész, másképpen szólva nagy pácba kerültem. Próbáltam megilletődötten mosolyogni. Hiszen ők nem tudták, hogy én tudom, hogy ők kik. -

Hú, elnézést, azt hittem, itt van a színház! Úgy látszik, eltévedtem.

Csak gyorsan oda kéne keverednem az ajtóhoz, és aztán huss, már kinn is vagyok. Csak éppen még utánam is bejött négy vámpír, akik becsukták maguk mögött az ajtót. Megfogtam az övemet, és megnyomtam a kommunikátoromon a pánikgombot. Aztán előhúztam a sokkolót. Vettem egy mély levegőt, és a tőlem telhető legszigorúbb arccal, kijelentettem: -

Ezennel a Paranormális lények ellenőrzésére vonatkozó nemzetközi

megállapodás, Vámpírfelügyeleti törvény 3. paragrafusa 7. bekezdésére hivatkozva letartóztatom önöket. Kötelességük tizenkét órán belül a legközelebbi bejelentőhivatalban. -

Az NPEH-tól jöttél? - szakított félbe az egyik vámpír. A többiek idegesen

toporogtak. -

Pontosan. Attól tartok, hogy meg kell kérjelek benneteket, hogy álljatok

szépen sorba, hogy rátok tudjam adni a lábbilincseket. Azt vártam, hogy elnevetik magukat. -

Nem akarsz megölni minket? - kérdezte az a vámpír, aki láthatólag a

csoport vezetője volt, és bizalmatlanul méregetett. -

Miért kérdezi mindenki ezt tőlem?

Most

komolyan,

tényleg

úgy

néztem

ki,

mint

egy

pszichopata

sorozatgyilkos? Vagy a rózsaszínű edzőcipőm miatt gondolták? Talán a szív alakú fülbevalóim miatt? Összedugták a fejüket és sugdolóztak. Centiméterről centiméterre hátráltam vissza az ajtó felé, oldalamon a sokkolóval, miközben újra és újra lenyomtam a pánikgombot. Lish biztos, hogy észreveszi és erősítést küld. Még soha nem hagyott cserben. De ha nem jön mielőbb válasz a segélyhívásomra, akkor kénytelen leszek valami olyat tenni, ami tényleg nem állt szándékomban. Már csak körülbelül harminc centiméter választott el a szabadságomtól, amikor újra felém fordultak. A vezetőjük, a magas vámpír, akinek az álcája egy jóképű, göndör hajú férfi volt, előrelépett. -

Sajnálom - mondta. Szánakozó mosolya közben felvillantak a tépőfogai. -

Nagyon szép tőled, hogy te nem vadászol ránk, de mi sem vagyunk éppen nagy barátai az NPEH-nak. És mindnyájan meglehetősen szomjasak vagyunk. -

Mi van, most nem próbálsz meg nagyon szexi lenni? - kérdeztem, hogy

időt nyerjek. - Nem akarsz legalább egy kicsit flörtölni velem? Gondolj a számtalan vámpírrajongóra odakint, ők a mostani alakításodtól biztosan csalódottak lesznek. Kihúztam az ezüsttőrömet a hüvelyéből. Bárcsak jobban odafigyeltem volna a késes edzésen! -

Most jól figyelj! Ha hagysz elmenni, akkor megígérem, hogy senkinek

sem fogom elmondani, hogy egy kicsit sem vagy jóképű. -

Sajnálom, kicsim, de ebből nem eszel.

-

Oké. - Az egyik kezemmel a kést, a másikkal a sokkolót emeltem fel. -

Akkor viszont tényleg azért jöttem ide, hogy megöljelek benneteket. Ha sikerülne eleget kinyírni belőlük, akkor egy kis szerencsével kislisszolhatnék az ajtón. Futni biztos, hogy gyorsabban tudok, mint ők. Erre három vámpír támadt rám egyszerre, de én vadul közéjük csaptam.

Kettejüket elintéztem a sokkolóval, ők összecsuklottak. A harmadik a karom után nyúlt, de a késsel odaszúrtam, ő a fájdalomtól jajgatva vonult vissza. Az ajtóhoz rohantam, de nem bírtam kinyitni. Visszafordultam, és hátamat az ajtónak támasztva megálltam. -

Mindenki egyszerre, rohamra! - kiáltott a vezetőjük, és hirtelen kezek

tucatjai - sima, normális bőr az oszladozó felett - nyúltak utánam. Védekeztem, de még a vámpírok sem elég erősek ahhoz, hogy egyedül győzzenek húsz ellen. Pár másodperc múlva már a falhoz szorítottak, és ugyan még a kezemben volt a késem és a sokkolóm, de már nem tudtam használni őket. A vezető közvetlenül előttem állt, és rám nézett. Megpróbáltam az álcájára koncentrálni, de minden, amit láttam, az alatta lévő tejfehér szeme volt, amivel a mély üregekből rám bámult. Mosolygott. A legszívesebben elbőgtem volna magam. Az erősítés elkésett. -

Mi van, nem kiabálsz? - súgta, előrehajolt, és ajkával, undorító, halott

ajkával végigsimította a nyakamat. Éreztem, ahogy a szája kinyílik, és behunytam a szemem. Újra feléledt bennem az a pánik, amit kisgyerekként éreztem, amikor először találkoztam vámpírral. Senki nem fog megmenteni. Nincs választásom. Egy könnycsepp elindult lefelé az arcomon. -

Lorethan! - kiáltottam. A vámpír felnézett, erre nyilvánvalóan nem

számított. - Szükségem van rád! Most azonnal! Rövid zavara elég volt ahhoz, hogy a nyakamat megmentsem. Sugárzó, fehér fény borította be a helyiséget. A vámpírok ösztönszerűen hátrébb húzódtak. Karok kulcsolták át a derekamat, és vontak magukkal a sötétségbe. -

Hívtál! - mormogta a fülembe Reth, és erősen tartott, amikor a semmiben

suhantunk. - Tudtam, hogy valamikor meg fogod tenni. Szinte éreztem a hangjában a vigyort, a diadalittasságát. Egyszer megesküdtem rá, hogy egyrészt a valódi nevét soha nem fogom használni, másrészt soha többé nem fogom szólítani. Ehelyett megint én helyeztem hatályon kívül minden olyan parancsomat, hogy tartsa távol magát tőlem. És

még ez a megfogalmazás is! Miért nem mondtam egyszerűen, hogy szükségem van rá? Ezt most aztán úgy fogja kiforgatni, ahogy a kedve tartja. De ekkor felidéződött bennem a vámpír ajkának érintése, beleborzongtam, és próbáltam nem foglalkozni az egésszel. -

Vigyél haza, oké?

Erősebben szorította a csípőmet, a felsőtestét pedig még jobban odaszorította a hátamhoz. A pólómon keresztül éreztem a szívét, amely erősen, de lassan vert. -

Szépen kérlek, vigyél haza!

Ezüstösen csilingelt a nevetése. Már ez önmagában figyelmeztető jel kellett volna, hogy legyen. Csukva hagytam a szemem, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy milyen szorosan préselődik hozzám. A tündérek egy kicsit sem érdeklődtek a szex és a testi dolgok iránt, de a manipuláció nagyon is felvillanyozta őket, és Reth pontosan tudta, hogy én mennyire vágytam valakinek a közelségére, bármilyen közelségre. Semmilyen odafigyelés és törődés nem volt nekem elég, aminek bizonyára köze volt ahhoz, ahogy felnőttem. Tudta, jobban, mint Raquel vagy Lish, vagy bárki más, hogy a lelkem mélyén mennyire magányosnak éreztem magam. És ezért gyűlöltem őt. Arra vártam, hogy megfogja a kezem, és elinduljunk, ám ehelyett csak egy kis légmozgást éreztem, majd minden világos és meleg lett. Kinyitottam a szemem, és egy szobát láttam magam előtt. De ez a szoba nem az enyém volt. A tompa fény forrását nem tudtam kivenni. Itt-ott láttam egy-egy elegáns bútort, a falak úgy tűntek, mintha masszív, halvány színű sziklákból állnának. Mélyvörös és királyi bordó színű bársony és selyem textíliákat láttam, arany díszítéssel. Ajtó nem volt sehol. -

Megmondtam, hogy haza akarok menni.

Megint csak nevetett. -

De azt nem, hogy kihez haza.

Nagyon elegem volt belőle, és túl kimerült voltam ahhoz, hogy tovább

hallgassam ezt a tündérhülyeséget. Elhatároztam, hogy egyértelműen utasítom, hogy hová vigyen, és hogy utána hová húzzon el. Nem voltam benne biztos, hogy egy tündér engedelmeskedni tud-e annak a parancsnak, hogy menjen a pokolba, de gondoltam, ez majd úgyis kiderül. De mielőtt egy szót szólhattam volna, felemelte a kezét, és megcirógatta a torkomat. -

Pszt! - súgta.

Teljesen elment a hangom. Nem olyan volt, mint amikor meg van fázva az ember, és csak hörög meg krákog. Úgy éreztem magam, mint aki megnémult. Nemhogy kiáltani nem tudtam, de suttogni sem. A legszívesebben megkerestem volna azt a zseniális ürgét, aki azt állította, hogy a tündérek ellenőrizhetőek, és oda irányoztam volna egy rúgást, ahol igazán fájdalmasan érintette volna. Kibontakoztam Reth karjaiból, és az egyik antik kanapé mögé rohantam, hogy legalább elválasszon valami kettőnket. -

Fejezd be! - ezt a két szót próbáltam a számmal megformálni.

Ő csak mosolygott. A szeme olyan aranyló volt, mint az érett búza, és a haja majdnem ugyanolyan árnyalatban fénylett. Majdnem minden olyan volt rajta, mintha aranyból lett volna, kivéve a mosolyát. Az valahogy mindig ezüstösen csengett. Nem tudtam a szemébe nézni anélkül, hogy ne kockáztattam volna azt, hogy soha többet nem akarom levenni róla a szemem, de nem is akartam kiengedni a látóteremből és a fedezékemet feladni. Komolyan olyan voltam, mint egy élőhalott. -

Evelyn - a szájából becézően, kedveskedően hangzott a nevem. - Miért

védekezel ennyire? Te is együtt akarsz lenni velem. És én soha nem akarnék mást rajtad kívül. Libabőrös lettem. Valószínű, hogy Reth már számtalan lányt vitt a tündérbirodalmába. Pontosan tudta, hogy nem fogunk örökre hamvas lányocskák maradni. Vagy csak szimplán újra megpróbált manipulálni. Ez nagyon is valószínűnek látszott. Vagy pedig tényleg valami szörnyű tervet forgatott a fejében?

-

Miért? - kérdeztem hangtalanul.

Tudtam, hogy az igazságot mondja, tényleg akart engem. Ami csak tovább rontott a helyzeten, mivel ez az életem során nem sok emberrel fordult elő. Még a saját szüleim is cserbenhagytak, amikor még kisgyerek voltam. Kecses mozdulattal leült. A széke melletti madárkarom lábú kis asztalon egy kristálykancsó és két pohár állt. Átlátszó folyadékot öntött mind a két pohárba, majd az egyiket odanyújtotta nekem. -

Nem vagy szomjas?

A fejemet ráztam. Ennyire nem voltam korlátolt. Soha, tényleg soha nem szabad semmilyen ételt vagy italt egy tündértől elfogadni, főleg nem az ő birodalmukban. Különben soha nem szabadul az ember. Közönyösen kiitta mindkét poharat. Lázasan gondolkodtam, hogy a hangom nélkül még mit tehetnék. És csak ekkor jutott az eszembe (tényleg totál ostoba vagyok), hogy még nálam van a sokkoló és a kés, pedig olyan erősen szorongattam őket, hogy még a kezem is belefájdult. Hálás voltam a kanapénak, hogy félig eltakart, és óvatosan előhúztam a sokkolót. A tündéreknél a sokk egyébként csak néhány másodpercig hat. A szabadon maradt kezemmel újra lenyomtam a pánikgombot. Bár fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk, de őszintén reménykedtem benne, hogy olyan helyen, ahová Lish segítséget tud küldeni. -

Nincs eleged abból, hogy állandóan fázol? - próbálta elaltatni az

éberségem. - Hidegben és magányosan élni! Pedig nem kellene, hogy így legyen. Közben meg telik az idő, a mi drága időnk. Szeme olyan volt, mint egy borostyántó, mély és átláthatatlan. Egy tó, amelyben meg lehet fulladni. -

Táncoljunk! - kérte.

Hunyorogtam. Igaza volt, tényleg elegem volt. Egész életemben egyedül voltam. A gyerekotthonok, aztán a központ, végül is mi a különbség? Miért nem engedtem neki? Olyan melegnek tűnt a keze, ahogy az enyémet tartotta.

Karomon lassan és feltartóztathatatlanul áramlott felfelé a forróság. Miért ne ajándékozzam neki a szívemet, a lelkemet? Végül is rajta kívül senkit sem érdekeltem. Érezte, hogy ellágyultam, és magához vont. -

Nincs senkid rajtam kívül, szerelmem. Hagyd, hogy betöltselek!

Tényleg nem volt senkim. Kinyitottam a szemem és Reth arany szemébe néztem, de átjárt egy emlék, egy másik szempár emléke, mely olyan tiszta volt, mint a víz. Fogalmam sincs, hogy ebben a pillanatban miért kellett Lendre gondolnom, de ez elég volt ahhoz, hogy elszakítsam magam Rethtől. Felemeltem az ezüstkésemet, és úgy tartottam fel kettőnk között, mint egy talizmánt. Először meglepődött, aztán dühbe gurult. -

Mit csinálsz, te, buta gyerek? - Még mindig nem engedte el a kezemet, de

én ellenálltam a melegének, amely már a vállamig kúszott. Talán most lassabb lett az áramlása. - Komolyan nem érted, hogy mit akarok neked adni? A pengét laposan a mellkasához szorítottam. Elengedte a kezemet, és hátrált egy lépést. A legjobban a vas hat a tündérek ellen, de az ezüstöt se kedvelik túlzottan. -

Fejezd be! - formáltam az ajkammal, a torkomra mutatva.

Komor tekintettel egy kurta kézmozdulatot tett, mire bizsergést éreztem a torkomban. -

De miért védekezel ennyire?

-

Mert teljesen be vagy golyózva! Nem akarom, és kész! Nem vagyok a

tiéd és soha nem is leszek! Tökéletes arcán torz mosoly jelent meg. -

Tévedsz.

-

Mellesleg itt van egy ezüstkés nálam, neki is teljesen más a véleménye.

És most… -

Vigyelek haza?

Bólintottam. Mosolya szélesebb lett. -

Ez nem parancs volt. És egyszer neked is aludnod kell.

Mielőtt megparancsolhattam volna, hogy vigyen haza, egyszerűen eltűnt, és csak az ezüstös mosolya maradt utána. Lassanként tényleg hiányozni kezdtek a vámpírok.

Evie és az idióta tündér

RETH

UTÁN KIÁLTOTTAM,

hogy talán lenne olyan szíves visszajönni, majd

rezignáltan lehuppantam az egyik kanapéra. Igaza volt. Totál kimerültem, mert az elmúlt éjjel nem aludtam, plusz igen kemény napom volt, és nem mellesleg elég stresszesen alakult az estém is. De ha most elalszom, akkor nem fogom tudni erősen tartani a kést. És kés nélkül... Jó nagy bajba kerültem. Fogalmam sem volt, hogy mit akart tőlem, de nem is érdekelt annyira, hogy ezen törjem a fejem. Nem voltam meglepve, hogy nem jött jel a kommunikátoromra. Azt sem tudtam, hogy tisztán technikailag még egyáltalán a földön vagyok- e. A tündérek birodalma párhuzamos a mi világunkkal, csak nincs benne tér és idő, és nem érvényesek rá azok az unalmas fizikai botorságok, amelyek engem mind ez idáig egy cseppet sem érdekeltek. Most azonban elhatároztam, hogy ezen két témára, azaz a tündérek birodalmára és a késharcra, a jövőben jobban oda fogok figyelni az órákon. Hívhattam volna Retht újra a valódi nevén, és akkor jönnie kellett volna. De az előbb is milyen szuperül működött ez a dolog... Hogy juthatott eszembe az előbb azt mondani, hogy szükségem van rád? Valószínűleg parancsként értelmezte, és most kénye-kedve szerint fogja értelmezni, hogy mégis pontosan mihez van rá szükségem. Ha most visszahoznám és a parancsomat visszavonnám, mielőtt a hangomat újra elveszi, akkor még figyelembe kell venni azt is, hogy hogyan értelmezné az újabb parancsot. Ha az ember a tündéreknek ellentmondó utasításokat ad, akkor nem tudják végrehajtani azokat, és ahelyett valami teljesen mást csinálnak (amiben nincs semmi köszönet). Teljes KO. A tündérek egyszerűen a legagyafúrtabb teremtmények a világon. Az NPEH (akkor, amikor még nem NPEH, hanem SZPEH volt, illetve az egyes

országokban még számos más rövidítéssel illették), évtizedekig dolgozott azon, hogy találjanak egy tündért, egy akármilyen tündért, és megtudják a valódi nevét. A módszerükhöz csaliként csinos fiatal lányokat is bevetettek, akik aztán többnyire eltűntek az éterben. Egyet kivéve, aki egy döbbenetes titkot fedezett fel. Az alkohol semmilyen hatással nincs a tündérekre, de a lány nagy meglepetésére és egyben a tündérek romlására a szénsavtól teljesen berúgnak. A lánynak nagy mennyiségű kólával sikerült elérnie, hogy megtudja egy tündér valódi nevét. Ezzel arra tudta kényszeríteni őt, hogy engedelmeskedjen a parancsainak, és előrukkoljon más tündérek neveivel is, akik további tündérek neveit árulták el, és így tovább. 1995-ben aztán lezajlott a tündérellenőrző és katalogizáló művelet. Ez egyébként sokkal izgalmasabbnak és grandiózusabbnak hangzik, mint amilyen valójában volt. Nagyon sok olyan ember, aki a projektben közreműködött, egyszerűen nyomtalanul eltűnt vagy meghalt. Ráadásul a legtöbb tündér még a többi tündér elől is titkolja a nevét, így az NPEH csak egy töredéküket tudta elkapni. És pontosan ez az, amit az NPEH-nak meg kellett volna ebből tanulnia, de még mindig nem tanulta meg és valószínűleg soha nem is fogja. A tündéreket nem lehet ellenőrizni, ők nem ugyanazokhoz a törvényekhez igazodnak (legyenek azok fizikai, társadalmi, érzelmi vagy közlekedési szabályok, törvények), mint mi. Ők mindig a saját terveikhez tartják magukat, és egyszerűen okosabbak, mint mi. És azáltal, hogy leleplezzük a nevüket, és a saját céljainkra vetjük be őket, egy olyan paranormális mágiával pancserkedünk, ami erősebb és hatalmasabb, mint ahogyan mi azt fel tudjuk fogni. Amikor többes szám első személyben beszélek, akkor természetesen az NPEH öntelt idiótáira gondolok. A

tündérbirodalom fogságában, Reth

kanapéján

csücsülve ezeken

töprengtem. Azon is eltűnődtem, hogy vajon még mennyi ideig fogom kibírni

alvás, evés és ivás nélkül. Vagy nem mellesleg anélkül, hogy pisilni menjek, mert sehol nem

láttam vécét. Ezek a hülye halhatatlanok. A tündérek

varázsereje tényleg ér annyit, hogy ilyen kockázatokat vállaljunk? Kell, hogy legyen más megoldás. Nem tudtam, de nem is akartam Retht visszahívni. Tudtam, hogy önszántából soha nem engedne el innen, de a tündérösvény volt az egy egyetlen menekülési útvonal. Egy másik tündér lenne a tökéletes megoldás, ám azok a nevek, amiket elárultak nekem, kilátástalan vészhelyzetekre voltak fenntartva. Hiába törtem a fejem, egy se jutott az eszembe. A tündérek nevei egyszerűen túl furcsák voltak, és akkoriban, amikor meg kellett volna jegyeznem őket, borzasztóan féltem, és a félelem leblokkolta az agyamat. Visszafeküdtem a kanapéra, bámultam a kristállyal díszített plafont, és próbáltam az agyamban felkutatni a rubinvörös tündér nevét. A kristályok nem egy beazonosítható fényforrást tükröztek vissza. Majdnem úgy tűnt, mintha rejlene mögöttük valami jelentés, valamilyen minta. Egy idő múlva halvány színeket is felismerni véltem. Valamit akartak nekem üzenni. Talán rájönnék, ha hosszú ideig csak nézném, teljes figyelemmel, és semmi másra nem gondolnék. Talán be kellene hunynom a szemem, és egyáltalán nem gondolni semmire, akkor biztos minden rendbe jönne megint. -

Nem! - Felültem és erősen pislogtam, hogy nyitva maradjon a szemem.

A plafon mostantól tabu volt. De hogy hívják? Tudtam, hogy tudom. És egyszer csak eszembe jutott. Az a tündér volt, aki Lendet szállította. Fehl! Ez volt a beceneve. A teljes neve pedig az volt, hogy… -

Denfehlath! - kiáltottam fel diadalittasan.

Néhány másodperc múlva a falon egy kapu körvonalai rajzolódtak ki, és Fehl sétált ki rajta, éppolyan unottan, ahogy szokott. -

Hú! - „köszöntött” grimaszolva.

Majd kibújtam a bőrömből örömömben, felugrottam, de még idejében

visszafogtam magam, és meg tudtam állni, hogy ne mondjak valami butaságot. Ezúttal óvatosabb leszek és pontosan fogok fogalmazni. -

Vigyél oda vissza, kérlek, ahol lakom, az NPEH központjába.

Kinyújtotta a kezét, és én belehelyeztem az enyémet. -

Állj! - parancsolta Reth, aki felbukkant mögöttünk. Feléje fordultam, de

nem engedtem el Fehl kezét. - Ő az enyém. Fehl kényszeredetten rámosolygott. -

Név szerinti parancs hangzott el. Nem tehetek ellene semmit.

Reth arany szeme villámlott a dühtől. Ez is jellemző a tündérekre. Borzasztóan lobbanékonyak. Azt is megtapasztaltam már, hogy hogyan veszíti el az önuralmát, ami annyira sokkolt, hogy azóta távol tartottam magamat tőle. -

Gyerünk, indulás! - kapaszkodtam Fehl kezébe. A helyiségben égő puha

fény megváltozott, és fenyegetően parázsló, vörös fény árasztott el mindent. A kapun keresztül száguldottunk a tündérösvényen kifelé. Mivel az, ami mögöttem volt, nagyobb félelemmel töltött el, mint ami előttem állt, ezért kivételesen nyitva hagytam a szemem. Fehl olyan erősen szorította a kezemet, hogy már fájt. Arcán színtiszta düh lobogott, csak némi önelégültség árnyalta. Alapvetően kíváncsi lettem volna, hogy történt-e korábban valami olyasmi, amiről nem tudok. A kettejük közötti kémia nagyon furcsának tűnt. De mindegy is. Nem foglalkozom velük, a lényeg, hogy végre hazaérjek. De aztán egy briliáns ötletem támadt. -

Tudnál nekem egy kaput nyitni Lend szobájába?

Ha tudott volna, felnyársalt volna a pillantásával. Még egy pár lépés, és feltárultak előttünk a fehér vonalak. Előretolt, majd eltűnt a sötétben. A szoba ugyanolyan sivár színű volt, mint a központ egyéb része. Csak egy szürke ágy állt a falnál, és egy nyitott ajtón keresztül beláttam egy kis fürdőszobába. Lend, aki ezúttal az én külsőmet vette fel, az ágyon ült. Felnézett és meglepetés suhant át az arcán, vagyis az arcomon. Aztán újra máshová

nézett, és Raquelt hallottam beszélni. Gyorsan a falhoz lapultam. A folyosón állhatott Raquel, mert nem láttam, de ezek szerint ő sem engem. Megint nagy mázlim volt. Mostanáig legalábbis. És most legalább azt is tudtam, hogy Lend hol van. Néha egész használhatóak a tündérek. -

Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha elárulnál nekünk pár egyszerű

információt. Gondolkodj el ezen! - fejezte be Raquel, és hallottam, ahogy magas sarkújában végigkopog a folyosón. Lend megint rám nézett, és kérdőn vonta fel az egyik szemöldökét. -

Hé, ez nem igazság - suttogtam. Soha nem értettem, hogyan lehet csak

egy szemöldököt felvonni. És nem azért, mintha nem próbáltam volna meg elégszer. Zavartan nézett rám, ezért a saját szemöldököm felé mutogattam, és a fejemet ráztam. Válaszként grimaszolt, az én alakom leolvadt róla, és a szokásos sötét hajú, sötét bőrű cuki fiú alakját vette fel, akit már ismertem. -

Hogyhogy te itt?

Vállat vontam, és előbújtam a fal mögül. -

Gondoltam, benézek.

-

Ja, úgy.

-

Unatkoztam.

-

Én is.

Hosszú, kínos hallgatás. -

És sokáig maradsz?

-

Nem tudom. Azt hiszem, hogy már így is hiányolnak.

-

Raquel mindenesetre elég idegesnek tűnt.

Sóhajtottam. -

Igen, csak jelezni akartam, hogy még élek.

Még mindig nem álltam fel. -

Fáradtnak tűnsz.

Gyorsan megint én lett, hogy érzékeltesse a majdnem lecsukódó szememet és a körülötte lévő sötét karikákat. -

Tényleg nagyon köszi, ilyesmit tényleg szívesen nézeget az ember.

Nyugodtam mondd a szemembe, hogy borzalmasan festek. Nevetett, majd újra azzá a helyes fiúvá változott, aki valójában volt. -

Még mindig nem látom a valódi szemedet - vallotta be.

-

Biztos azért, mert én tényleg valódi és egyedi vagyok - mondtam

vigyorogva. -

Szerintem még annál is jobban, mint amennyire ennek tudatában lennél.

-

Mit akarsz ezzel mondani?

Megvonta a vállát. -

Csupán annyit, hogy még soha nem találkoztam olyan emberrel, akit nem

tudtam pontosan lekopírozni. Komor tekintettel álltam fel. -

Figyelj ide jól, Waterboy! Az egyetlen paranormális ebben a helyiségben

te vagy. -

Ha te mondod.

Túl kimerült voltam Lendhez és a hülyeségeihez. A szobája ajtaja szélesebb volt egy normál ajtónál, és teljesen nyitva volt. -

Milyenek itt a biztonsági előírások?

Felemelte azt a lábát, amelyiken a lábbilincs volt. -

Ha átlépem a küszöböt, akkor megszólal a riasztó, és a bokámon lévő

cucc is bekapcsol. Akkor én nyugodtan kimehetek. -

Ez szuper. Akkor helló!

Ezzel távoztam. Nem voltam túl gyakran a központ biztonsági szárnyában. Ha a paranormálisok megérkeztek ide, akkor az azt jelentette, hogy én is elvégeztem a munkámat. Úgy döntöttem, hogy balra indulok, és úgy megyek haza.

Végigmentem a folyosón, és egy olyan részhez értem, ahol már újra kiismertem magam. Az adatfeldolgozó részleghez érve bementem, és Raquelt találtam ott, aki hisztérikusan magyarázott valamit Lishnek. -

Ez teljességgel elfogadhatatlan! Muszáj, hogy találjanak a vérfarkasok

valamit. Lish átnézett Raquel válla fölött, meglátott és könnyekben tört ki. Legalábbis azt gondoltam, hogy ezek könnyek voltak, mivel korábban még soha nem láttam sírni, ja és persze nem lehettek könnyek, mivel víz alatt volt. De az arca eltorzult, és a válla rázkódott, szóval ezek alapján biztosnak tűnt a dolog. Raquel megfordult, szinte sikított és átkarolt. -

Hála istennek, hogy nem faltak fel azok a szörnyetegek!

-

Nem, nem faltak fel.

Korábbi párbeszédünk megismétlődésén már csak nevetni lehetett, miközben a megkönnyebbüléstől csaknem sírni tudtam volna. Komolyan boldog voltam, hogy újra együtt lehetek Raquellel és Lishsel, ugyanis tényleg tartottam attól, hogy soha többé nem látom őket. Raquel igyekezett visszanyerni az önuralmát, és egy karhossznyi távolságra távolodott tőlem. -

De mi történt, az isten szerelmére? Hol voltál? És miért ölted meg az

összes vámpírt? -

Tessék?! Miért öltem meg a vámpírokat?

Raquel komolyan bólintott. Még az NPEH-munkatársak számára is elfogadhatatlan

a

paranormális

lények

likvidálása.

Mindegyikük

veszélyeztetettnek számít, ezért még a legundorítóbbakat is csak kasztrálnunk szabad, ahelyett hogy, nos, szóval, hogy kinyírnánk őket. -

De hát nem öltem meg őket! Éppenséggel csak egy harapásnyi távolságra

voltam attól, hogy ők nyírjanak ki engem! Néhányukat sokkoltam és egy kicsit hadonásztam az ezüstkésemmel, de szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy egyiküknek sem találtam el a szívét.

-

De hogy jutottál ki?

-

Retht hívtam - válaszoltam lehorgasztott fejjel.

Raquel azt a sóhaját vette elő, amely körülbelül azt jelentette, hogy „Ez a kalamajka sokkal nagyobb, mint gondoltam.” -

Akkor mégis hogyan keletkezett húsz halott vámpír?

Súlyzók, fiúk és más botorságok

- AMIKOR MEGÉRKEZTEK A SEGÉLYHÍVÓ CSAPAT EMBEREI, akkor már csak halott vámpírokat találtak - folytatta Raquel. -

Karóba húzták őket? - kérdeztem.

-

Nem tudjuk, hogyan haltak meg. Nem voltak sebeik, és nyoma sem volt

a szokott módszereknek, amelyekkel vámpírokat szokás ölni. De mégis mit kerestek ők ott annyian? -

Lövésem sincs. Én követtem azt a vámpíromat, akire a megbízatásom

irányult, és amikor be akartam rontani a helyiségbe, már mindannyian bent voltak. Utánam is bejöttek még páran, majd bezárták maguk mögött az ajtót. Igyekeztem minél pontosabban felidézni az eseményeket. - Mindenesetre úgy tűnt, azt hiszik, hogy meg akarom ölni őket. -

Biztos vagy benne, hogy nem tettél semmit? - kérdezte Raquel. A

szemöldökei közötti ránc elmélyült. -

Azon kívül, hogy hagytam volna, hogy kiszívják a vérem? Igen, biztos

vagyok. Most az a sóhaj jött, hogy „Mégis miért engem ér ez a baj? -

És hol voltál?

Fáradtan megdörzsöltem a szemem. -

Nagy bajt csináltam. Nem jött senki, ezért azt hittem, hogy meg fogok

halni és hívtam Retht. -

Ez teljesen rendben van, az ilyen esetekre kell megjegyeznetek a

tündérek nevét. A fejemet ráztam. -

Nem az a baj, hogy hívtam őt. Hanem az, ahogy. Minden olyan gyorsan

történt. A vámpír fogai már a nyakamon voltak, amikor azt kiáltottam, hogy „Szükségem van rád.”

Raquel arckifejezése eleinte megértő volt, ám erre komoly ijedtséget tükrözött. Amikor az NPEH kiad egy tündérnevet, akkor a felhasználónak kötelező évente egyszer egy kéthetes kurzuson részt vennie, amin megtanulja, hogy hogyan kell a név szerinti parancsokat helyesen megfogalmazni és alkalmazni. És a „szükségem van rád” olyan szinten félreérthető és ostoba volt, amennyire csak egy ilyen parancs lehetett. -

Szükségem van rád? Ezt mondtad neki? Ez volt a névre szóló parancsod?

-

Ne haragudj, kérlek! - Közel álltam a bőgéshez. - Hidd el, hogy már

drágán megfizettem érte! Azt kértem tőle, hogy vigyen haza, ezért magához vitt haza, és újra megpróbálta elrabolni a szívemet. -

Evie, kicsim, tudom, hogy mi volt közted és Reth között. De ő nem tudja

egyszerűen elrabolni a szívedet. Ez nem így működik. Most már elegem volt. Mindazok után, amin keresztülmentem, még ki akar oktatni, hogy mindez csak az én fejemben történik, és egy ilyen őrült tündérvarázslat egyáltalán nem is lehetséges. Hiszen ő soha nem érezte azt a meleget, soha nem érezte, ahogy az a meleg egyre magasabbra kúszik benne és körülfogja a szívét, és belőle táplálkozik. Nem tudott semmit. Honnan is tudhatott volna bármit is? De nekem is elegem volt abból, hogy olyan buta kislányként kezeljenek, aki még nem tudott túllépni az exén. - Á, felejtsük el az egészet! Elmentem aludni. Megfordultam és leléptem, anélkül, hogy Lishtől elbúcsúztam volna. Tudtam, hogy ő biztos együtt érezne velem, de megérteni ő sem tudott. Ezt senki sem értette. Vagyis pontosabban Rethen kívül senki. Ő mindent értett. És igaza is volt. Teljesen egyedül voltam, amiből már nagyon elegem volt. Otthon egyből a hálószobába mentem, és elővettem a másfél kilós súlyzóimat, amiket Bud edzőterméből hoztam el. Vasból készültek, ugyanis ez a legjobb védelem a tündérek ellen. Legalábbis szinte biztos voltam benne, hogy

abból vannak. Oké, reméltem, nagyon reméltem, hogy így van, mert a másik alternatíva az lett volna, hogy késsel a mellemen alszom. Egy kép suhant át a fejemen, ahogy forgolódás közben felnyársalom magam. Akkor már inkább a súlyzók. Behunytam a szemem, és a két oldalamon lévő súlyzókkal nyomban elaludtam. Másnap csak későn ébredtem. Homályos emlékeim voltak egy női hangról, amely szólongatott, de ez valahogy nagyon mélyen volt a tudatomban. A két súlyzó még a helyén volt, félig a takaróba csavarodva. És a szívem is még az enyém volt. Bizonyos mértékig úgy tűnt, hogy sikeresen túl vagyok a tegnapi éjszakán. Komótosan készülődtem. Biztos voltam benne, hogy szombat van. Néha nem voltam biztos benne, hogy milyen nap van, mert itt, a központban nehéz volt a napokat egymástól megkülönböztetni, de mivel a tanáraim közül senki nem állt az ajtóm előtt, azt kérdezve, hogy már megint miért nem csináltam házit, ezért eléggé meg voltam győződve arról, hogy szombat van. Reggeli után útnak indultam Lishhez. Rossz volt a lelkiismeretem, hogy előző nap szó nélkül otthagytam. A szeme felcsillant, amikor beléptem a szobájába. -

Evie! - üdvözölt a monoton hang, de én a felkiáltójelet is kihallottam

belőle. - Annyira örülök, hogy jól vagy! Annyira aggódtam miattad! A legvidámabb mosollyal viszonoztam a kedvességét. -

Borzalmas napom volt tegnap.

-

Sajnálom.

Nem tudtam, mit mondjak még. -

Van valami újság a vámpírokkal kapcsolatban?

-

Semmi.

Ez furcsa. De nem az én bajom. Mivel azt sem állíthattam, hogy

belebetegedtem ebbe a tragédiába, ezért vállat vontam. -

És mi van Lenddel? Van már valakinek valami fogalma róla, hogy kiféle-

miféle, és miért tört be ide? A fejét rázta. Aztán a szeme huncutul megcsillant, és összeesküvő arckifejezést vágva az üveghez hajolt. -

Azt hallottam viszont, hogy papírt és tollat kért. Raquel azt hitte, hogy le

akarja írni, amit tud, de aztán kiderült, hogy csak rajzolni akar. Vigyorogtam. Akárki volt is Lend, abban profi volt, hogy Raquelt kihozza a sodrából. Tulajdonképpen ez az én tevékenységi körömbe tartozott, de valahogy nem vettem rossz néven, hogy a munkám egy részét átvállalta. -

Jut eszembe, ha már Raquel így szóba került, nem tudod, hol van most?

Beszélnem kellene vele. Nem tudtam, hogy elhitte-e, amit Rethszel kapcsolatban meséltem, de muszáj lett volna segítenie abban, hogy a névre szóló parancsot visszavonjam. -

Ma egész nap megbeszélései vannak.

Ha volt valaki, aki a központban még Lishnél is keményebben dolgozott, akkor az Raquel volt. Ő is itt lakott, és szó szerint a nap huszonnégy órájában robotolt. Nem is emlékeztem arra, hogy bármikor is szabadságra ment volna. De nekem ez valamiért tetszett. Nélküle még sokkal magányosabbnak éreztem volna itt magam. Frusztráltan bólintottam. Aztán valami bekattant: ha Raquel egész nap megbeszéléseken van, akkor ez azt jelenti, hogy én viszont azt csinálhatok, amit akarok, és azt látogatok meg, akit akarok. Rámosolyogtam Lishre. -

Rendben, majd később beszélek vele. Köszi!

Visszarohantam a szobámba. A tükörben vetettem egy ellenőrző pillantást magamra, majd felkaptam az összes magazinomat, a mini- videolejátszómat és néhány könyvemet is. Aztán beletettem az övtáskámba a sokkolómat és a késemet, majd elindultam Lendhez. A fiú szobájától nem messze Jacques-ot pillantottam meg elhaladni. Ez

aztán a tökéletes időzítés! Végigrohantam a folyosón és beslisszoltam a szobájába. Lend most a vonzó, fekete srác volt, és az ágyán ülve ebédelt. -

Valaki ma nagyon kicsípte magát - üdvözöltem.

Meglepetten nézett fel, és mosolygott. -

De hát mit csinálsz itt?

Ledobtam az összes holmit, amit vittem. -

Unatkozom, és biztos te is. Arra gondoltam, hogy akkor unatkozzunk

együtt. Bizalmatlanul hunyorgott. -

Remélem, hogy most nem a jó zsaru, rossz zsaru módszert játsszátok el

velem. Nevettem. -

Nekem aztán teljesen mindegy, hogy mit mondasz el Raquelnek és mit

nem. De te vagy itt az egyedüli velem egykorú ember. Jó, talán nem az egyetlen, de nagyjából az, és szóval, lóghatnánk egy kicsit együtt. Hirtelen rémisztő gondolatom támadt. Mi van, ha egyáltalán nem akar velem együtt lógni? Persze még ennél borzasztóbbat is el tudtam képzelni. Például, hogy ő egy paranormális pszichopata gyilkos, aki csak a megfelelő pillanatra vár, hogy eltegyen engem láb alól. Ez a verzió azért kevésbé tűnt valószínűnek. De még ha így lenne is, az se bántana annyira, mintha egy velem egykorú srác tartana bénának, és nem akarna együtt lógni velem. Különösen egy ilyen helyes srác, mint ő. Megkönnyebbültem, mert elmosolyodott és így szólt: -

Jól hangzik.

Felállt az ágyról, odajött hozzám, és egy pillantást vetett a cuccokra, amelyeket vittem. -

Mit olvasol?

Kissé kétkedően nézett a tinimagazinjaimra, amelyek persze tele voltak

lányoknak szóló hülyeségekkel és különféle sztárokról készült homályos paparazzi fotókkal. -

Szerintem szállj le nyugodtan a magas lóról. Én szeretem a populáris

kultúrát, ami nem véletlenül populáris, nem? Hitetlenkedve rázta a fejét, de láthatóan jól szórakozott. Aztán fogta a minivideolejátszómat, leült a földre, és hátát az ágynak támasztva, bekapcsolta. -

Van még rajta valami az Easton Heights-epizódokon kívül?

-

Tájékoztatlak, hogy az Easton Heights messze a legjobb tévésorozat. De

ha neked nem elég jó, akkor - sértődötten felhúztam az orrom - talán vess egy pillantást a filmek mappára. Muszáj volt nevetnie. A fekete srác leolvadt róla, és a helyén Landon jelent meg, a leghelyesebb srác a világon, egyben az Easton High-school legagyafúrtabb Casanovája. -

Ez nem lehet igaz! - kiáltottam fel a döbbenettől, a kelleténél kicsit

hangosabban. - Ez őrület! Nevetett a reakciómon, majd tovább görgette a filmmappa filmjeit. A lelkem mélyén el se hittem, hogy tényleg egy légtérben tartózkodom Landonnal. Egy másik részem viszont látta az álca alatt megbúvó Lendet, és ennek a részemnek ő még egy kicsivel jobban is tetszett a színésznél. -

Van egyáltalán olyan lény, akit nem tudsz lemásolni?

Vállat vont. -

Van néhány olyan paranormális lény, akikkel nem boldogulok. 10-15

centiméternél többet nem tudok nőni vagy zsugorodni, szóval kisgyerek sem tudok lenni. De széltében is behatároltak a lehetőségeim, szóval 150 kilós lények sem jöhetnek szóba. A szemedet viszont még mindig nem tudom megoldani. -

Legalábbis ezt hajtogatod folyamatosan - dünnyögtem.

Hason feküdtem, és a könyökömre támaszkodva, az egyik magazint lapozgattam. Lend keresett magának egy filmet, és a következő órát csendben

töltöttük. Egy icipicit unalmas volt és állati normális. Annyira király volt! Egy idő után felnéztem, és egy halom papírt fedeztem fel az ágya alatt. -

Ezek a rajzaid? - kérdeztem, kézbe véve a kupacot.

-

Ö... szóval… - hebegett-habogott, de már mindegy volt, hogy mit szól,

mert úgyis bele akartam nézni. Fantasztikusan rajzolt. A Jacques-ról készült portréja olyan élethű volt, mint egy fénykép. Úgy tűnt, hogy másokat nemcsak a testével tud lemásolni, de papíron is. A következő rajznál még a lélegzetem is elállt, ugyanis engem ábrázolt. -

Hú, Lend, ezek szuperek! Nagyon jól rajzolsz, de tényleg! Komolyan. -

Kissé szégyenlősen vonta meg a vállát. - Úgy értve, hogy egy olyan téma, mint én, csak jó lehet, de mégis - viccelődtem. Lend mosolygott. Komolyan, egész jól belejöttem a flörtölésbe. Ki gondolta volna, hiszen csak álmodozva tudtam gyakorolni! Újra a rajzoknak szenteltem a figyelmemet. Most én voltam az, aki kicsit zavarban volt, mert a képek nagy része engem ábrázolt. Bár kissé megilletődtem, de jól is esett a hiúságomnak. Az egyik utolsó az arcomat ábrázolta közelről. A hangsúly a szememen volt, de még nem készült el a portré. A legutolsó rajz viszont meglepett. Lend megpróbált önarcképet készíteni, de sokkal kevesebb sikerrel járt, mint a többi képpel. -

Az állad karakteresebb, és a hajad egy kicsit hullámos.

-

Tényleg ilyen jól látsz engem? - kérdezte valahogy tiszteletteljesen.

-

Hiszen ez a munkám!

-

Jó, hogy szóba hozod, úgyis akartalak erről kérdezni. Pontosan mi is a

munkád? Miért dolgozol itt? -

A paranormális lények beazonosításában és elfogásában segédkezem.

-

Rendelkezel még valamilyen természetfeletti képességgel? Például nem

vagy olyan erős, mint Hulk? Nevettem. -

Hogyne, persze. Most komolyan kérdezed? Ezért nyiffantott ki tegnap

majdnem egy rakás vámpír, mert egy erőgép vagyok. Lend arcán látszott, hogy össze van zavarodva. -

Nem, nincsen természetfeletti erőm - hangsúlyoztam. - Teljesen normális

vagyok, csak egy kicsit jobban látok, mint mások. Nem árultam el neki, hogy mindenkin átlátok. Ez az információ szigorúan titkos volt. -

De hogy bukkantak rád?

-

Ez egy hosszú történet. Vagyis tulajdonképpen nem is olyan hosszú.

Csak unalmas. Nyolcéves korom óta vagyok itt. Van egy nemzetközi megállapodás, amiben én többé-kevésbé a főszerepet játszom. -

Tehát hozzájuk tartozol.

-

Nem, nem tartozom hozzájuk sem.

-

Akkor bármikor leléphetsz, amikor csak akarsz?

Idegesen néztem rá. -

De miért akarnék innen lelépni?

-

Nem tudom. Csak nekem tűnik úgy, hogy nem vagy valami boldog.

-

Hogy boldog vagyok-e… - ismételtem meg kissé elkomorulva. -

Egyébként pedig itt tényleg jót teszek. Például a kasztrálás is ilyen. Döbbenten nézett rám, erre gyorsan kijavítottam magam. -

Úgy értem, hogy a semlegesítés. Azt jelenti, hogy az elmúlt években

vámpírok százait ártalmatlanítottam, és számos vérfarkast azonosítottam még azelőtt, hogy másokat bántottak volna. Segítettem abban, hogy rábukkanjanak egy trollkolóniára, és még egy csomó minden másban közreműködtem, ami a világot biztonságosabb és élhetőbb hellyé teszi. Tényleg ezzel dicsekedtem, hogy a világot jobb, rendezettebb hellyé tettem? Hűha, elég bénán hangzik! -

Akkor bármikor elmehetnél, amikor csak akarnál?

Vállat vontam. Nem tetszett ez a téma. Hosszú ideig boldog voltam itt, de a Reth-ügy kapcsán magamnak is feltettem a kérdést, hogy mégis milyen

alternatíváim vannak, és megijedtem, hogy talán nincsenek is alternatíváim. Egyszerűbb volt nem gondolkodni ezen. Senki sem piszkált volna ezzel, és most szinte belefájdult a gyomrom attól, hogy éppen Lendtől hallom mindezt ilyen kíméletlenül. -

Nem tudom, talán biztonságosabb, ha itt maradok.

-

Neked vagy nekik?

-

Felejtsd el a témát, jó? Ez a munkám, az életem. Jól vagyok úgy, ahogy

vagyok. Bocsánatkérőn felemelte a kezét. -

Sajnálom, csak tényleg úgy tűnik nekem, mintha a tulajdonuk lennél és

nem az alkalmazottjuk. -

Embereket itt nem is tarthatnak fogva - fújtattam kicsit dühösen. -

Nemzetközi határozatok vannak arról, hogy csak paranormális lényeket tarthatnak fogva és felügyelhetnek. Megint az a pillantás, ami olyan jól ment neki. Láttam vízszerű szemeit és a szomorúságot bennük. -

Evie, te nem nagyon tűnsz normálisnak.

Dühösen felpattantam, összeszedtem a magazinjaimat és a videólejátszót is kikaptam a kezéből. -

Legalább én tudom, hogy nézek ki!

Feldúltan száguldottam ki a szobából. A folyosó felénél meg kellett állnom a falnál. Alig kaptam levegőt. Teljesen igaza volt.

Terápiás kiadások

- HÜLYE, HÜLYE, HÜLYE… - mormogtam magamban, a folyosókon bandukolva. Nem voltam ugyan biztos benne, hogy ki a hülye, de úgy éreztem, hogy az elmúlt időben többekre is illett ez a jelző. Lend például, az örökös kérdezősködésével,

amivel

arra

kényszerített,

hogy

olyan

dolgokról

gondolkodjak el, amelyekről egyáltalán nem akartam elgondolkodni. Raquel irodája előtt megálltam. El kellett, hogy higgye a sztorimat Rethszel, és muszáj, hogy tegyünk valamit a neki adott parancs ellen. Raquelnek továbbra is az volt a véleménye, hogy a tündéreket egyáltalán nem érdeklik az emberek. Természetesen ismerte azokat a régi történeteket, amelyekben a tündérek halandókat raboltak el és vittek a birodalmukba, ahol táncoltatták őket (tudom, hogy irtó hülyén hangzik). De mióta az NPEH névre szóló parancsokat adott, azt hitték, hogy ezzel minden problémát megoldottak. Kopogtam, és az ajtó kinyílt. Raquel az íróasztalánál állt, a papírjait rendezgetve. Fáradtnak és feszültnek tűnt. - Mi a baj, Evie? Csak öt percem van, aztán vissza kell mennem. Beléptem, leültem és duzzogva néztem. Eredetileg bizonyítékképpen el akartam neki mesélni, hogy mi volt Rethszel, valamint Fehl furcsa megjegyzéséről is beszélni szerettem volna, hogy én Reth barátnője vagyok, de ahogy kinyitottam volna a számat, valami teljesen más jött ki belőle. -

Mi lenne, ha itt hagynám a központot?

Meglepetten nézett rám. -

Hogy értve?

-

Úgy értem, hogy ha felmondanék? Tegyük fel, hogy már nem lenne

kedvem ehhez az egészhez? Ha már az idegeimre mennek az ostoba vámpírok, az őrült vérfarkasok, a kopogószellemek, a trollok és az egész központ? Mi van akkor, ha elegem van ezekből a pszichotikus tündérekből? És ha főiskolára

akarok menni? Raquel leült. -

Kicsim, hogy jutott most mindez az eszedbe?

-

Nem tudom, csak… De nem feleltél a kérdésemre. Mi van, ha menni

akarok? -

De hiszen egyáltalán nem akarsz elmenni.

Megértő pillantással mustrált, ajkán anyai mosollyal. Nagyon felidegesített. Nem volt az anyám. -

Pedig lehet, hogy igen. Akkor mit tennél? Talán lábbilincset kapnék?

Arra vártam, hogy most az a sóhaja jön, hogy „Ne butáskodj, Evie”. De nem jött. Nemcsak hogy nem sóhajtott, de zavartnak is tűnt. Megdöbbenve, tágra nyílt szemmel kérdeztem: -

Te jó ég! Csak nem ezt akarod?

A fejét rázta. -

Ne butáskodj! Te is tudod, milyen fontos vagy nekem, és hogy a

legjobbat akarom neked. Felálltam. A vonakodása csak alátámasztotta, hogy teljesen felesleges lenne a pótcsalád lemezt lejátszani. Tényleg nem tudtam innen elszabadulni. Szó nélkül kimentem, és egyből az adatfeldolgozóba indultam. Lish meg volt lepve, hogy ilyen rövid időn belül újra lát. -

Helló, Evie, valami baj van?

-

Milyen a minősítésem?

A homlokát ráncolva kérdezte: -

Hogy érted?

-

Milyen a minősítésem? Nézz utána, Lish, de most rögtön!

-

De ők csak a paranormális lényeket minősítik. Ezt te is tudod.

-

Akkor nincs benne semmi, szóval ha megnézed, akkor majd nem találsz

semmit. -

Tőlem.

Vállat vont és a kezével a képernyői előtt hadonászott. Egyszer csak figyelmesen hunyorogni kezdett. -

Hűha!

-

Mi van? - Úgy éreztem, mintha egy súlyos tégla lenne a gyomrom

helyén. -

Te... figyelj... tényleg van minősítésed.

Rám nézett, és a pillantásából aggodalmat olvastam ki. -

De mi van benne? - kérdeztem suttogva.

-

De Evie, ez nem változtat semmin. Ettől nem leszel se jobb, se rosszabb.

-

Mi van benne? - kérdeztem most már keményen.

Egy pár másodperc múlva Lish újra a képernyő félé fordult. -

Azt írják rólad, hogy: „Hetes fokozatú paranormális lény, származása

ismeretlen, humanoid, halandó forma.” A státuszod „védett”, „bevetésben”, illetve „megfigyelés alatt”. Hitetlenkedve ráztam a fejem. A paranormális lényeket különböző tényezők alapján kategorizálták: képesség, gyakoriság és veszélyesség alapján, illetve hogy mennyit tudnak róluk. A vámpírok a kettesbe tartoztak, Lish négyes volt. A tündérek - a tündérek! - voltak a hatos számúak. Hetessel még soha nem találkoztam. Úgy éreztem magam, mint akinek áramszünet keletkezett az agyában. Mindig is tudtam, hogy valahogy különleges vagyok. De abból indultam ki, hogy normális ember vagyok paranormális képességgel és nem paranormális lény némi ember beütéssel. -

Evie! - szólított meg Lish, és megvárta, míg a szemébe nézek. - De hát

mindig is tisztában voltál azzal, hogy más vagy, mint a többiek. Ne hagyd, hogy ez most változtasson azon, ahogy önmagadat látod. Az NPEH - egy pillanatig hezitált, és még közelebb hajolt az üveghez -, az NPEH tévedhet is. Te nem vagy paranormális. - Rám mosolygott, de nagy zöld szemében szomorúság tükröződött. - Te különleges vagy. És a kettő nem ugyanaz.

Nem tudtam sírni, még nem. Nagyon nehéz volt itt lennem Lishnél. Tudtam, hogy megért engem, de még én magam sem álltam készen minderre. Csak bólintottam, és elmentem. Kábán vándoroltam a központ folyosóin. Már majdnem odaértem a szobámba, amikor a velem szemközti falon egy kapu körvonalai rajzolódtak ki. Megálltam és vártam, hogy ki fog kijönni. Ebben a pillanatban még Rethnek is örültem volna. De egy másik tündér volt. Néhányszor már szállított, de nem tudtam a nevét. Egy vérfarkast kísért, és éppen újra el akart tűnni. -

Várj! - kiáltottam. A tündér megfordult. Nagy lila szemével közömbösen

bámult. - Transzportra van szükségem. -

De nem kaptam utasítást.

-

Épp most érkezett be a megbízás. És van felhatalmazásom rá, ezt te is

tudod. - Igyekeztem különösen türelmetlennek látszani. - Legmagasabb sürgősségi fokozat. Egykedvűen bólintott, és kinyújtotta a kezét. Megfogtam, és beléptünk a sötétségbe. -

Hová?

Az ajkamba haraptam. Ezt nem találtam ki. -

Ö...

Aztán eszembe jutott egy néhány hónappal ezelőtti misszióm Floridában, egy bevásárlóközpont közelében. Hogy is hívták? -

Miami, Everglades bevásárlóközpont.

Remélhetőleg ennyi elég lesz. A tündérek rendszerint Lishtől kapták az instrukcióikat, és nem tudtam, hogy az adatokat milyen pontosan kell megadni. De Lish egyszer elmagyarázta, hogy a tündérek számára magukban a nevekben rejlik a különleges erő. Ha az ember megmondta nekik a hely nevét, ahová menni akart, akkor azt meg is találták. Akármilyen furcsa, de ma ez rendkívül hasznosnak bizonyult. Már néhány lépés után megnyílt előttünk egy kapu. Kiléptem.

-

Köszönöm - mondtam, de a tündér már el is tűnt.

Szinte mindig éjszaka mentem el kirándulni. Most azonban az arcomat a nap felé fordítottam, élveztem a sugarait és a levegő finom páratartalmát. Még csak március volt, de mennyei volt az időjárás. Egy bevásárlóközpont bejárata előtt találtam magam. Mellette pár pad állt, amiket pálmák és élénkpiros virágokkal teli csipkebokrok vettek körül. Leültem, és megpróbáltam a meleget a pólómon keresztül magamba szívni. Egy picit fáztam, mint egyébként is mindig, de itt összehasonlíthatatlanul jobban éreztem magam, mint a központban. Pár perc elteltével bementem, és a tömegben mászkáltam. Hogy miért kell a klímát mindig ilyen hidegre állítani? Rendszerint felderített, ha normális embereket figyelhettem meg, már ha nyílt rá alkalmam. De ma annyira pocsékul éreztem magam, hogy még ez sem dobott fel. Mi van akkor, ha tényleg nem tartozom közéjük? A paranormális lényekkel szemben mindig kicsit fölényben éreztem magam, mert akárhogy volt is, végül is én ember voltam. Engem nem kellett megfigyelni vagy kasztrálni. Nem dugtak üvegkalitkába. Emellett a saját életem is mindig jobbnak tűnt. Ám egyre kevésbé voltam ebben annyira biztos. Ezúttal levert voltam, és aggódtam. Kerestem egy mosdót, és egy tükörben szemügyre vettem magam. Talán tényleg elkerülte valami a figyelmemet. Lend sem tudta, hogy ő maga hogy néz ki. Az is lehet, hogy egyszerűen soha nem néztem meg elég alaposan magam. Megpróbáltam a felszín alatt valamit felfedezni. Sokáig csak a saját szemembe bámultam, és kétségbeesetten kerestem valami arra utaló jelet, hogy valaki más vagyok, mint akinek tűnök. De semmit sem találtam, abszolút semmit. Semmit sem láttam, ami halványan átderengett volna a lelkem mélyéről, nem láttam parázsló tekintetet a tükörben, nem fedeztem fel egy másik testet a sajátom alatt. Csak magamat láttam. Pontosan úgy volt, ahogy az általam ismert összes embernél. Csak annyiban nem voltam pontosan olyan, mint ők, hogy én olyan dolgokat

is láttam, amilyeneket senki más. Leverten hagytam el a mosdót. Nem volt semmim. Nem volt pénztárcám, retikülöm, de identitásom sem. Számomra ez a valódi - normális - világ nem nyújtott semmit. Függetlenül attól, hogy paranormális vagyok vagy sem, egyszerűen nem tartoztam ide. Újra leültem egy padra, és néztem a körülöttem lévő igyekvő, aktív embereket. Párokat, akik láthatóan nem tudták kivenni a kezüket a párjuk farmerzsebéből. Lányokat, akik egymásba karolva arról pletykáltak, hogy ki kibe van belezúgva, ki kinek mit mondott, és egyáltalán, kinek mekkora hatalmas hátsója van, stb. Mindenki élte a maga csodálatos, unalmas életét. Fogalmuk sem volt arról, mennyire irigylem őket. Egy idő után valaki mellém ült. -

Evie! - Raquel fogta meg a kezemet. - Mit csinálsz itt, kicsim?

A fejemet ráztam. -

Nem tudom.

-

Már régen el kellett volna mondanom, hogy neked is van minősítésed.

Sajnálom. Szipogni kezdtem. Ha most itt a bevásárlóközpontban elbőgöm magam, akkor azt soha nem fogom magamnak megbocsátani. -

De akkor miért nem szóltál?

-

Nem gondoltam, hogy fontos. Végül is csak arról van szó benne, hogy

tudsz valami olyasmit, amit senki más, és hogy nem tudjuk, hogy ezt miért vagy hogyan csinálod. De ez nem azt jelenti, hogy te nem lennél ember, vagy hogy olyan lennél, mint a vámpírok, tündérek vagy egyszarvúak. -

Egy pillanat, most komolyan mondod, hogy vannak egyszarvúak? Ugye

csak ugratsz? Raquel elnevette magát. -

Ha rendesen viselkedsz, és végre elkezdesz házi feladatokat írni, akkor

talán egyszer elviszlek közéjük. -

A hetedik fokozatúaknak kell egyáltalán ilyesmivel foglalkozniuk, mint

házi feladat? -

Persze - mosolyogva simított el egy hajtincset az arcomból. -

Beleegyeztem abba, hogy tízévesen abbahagyd a zongorázást. Állítólag mert annyira féltél a trolltól, aki tanított volna. De ezt sem bocsátottam meg soha magamnak. Szóval a házi feladatok ügyében nincs mit tenni. De ha már itt vagyunk, akkor vásárolgathatnánk egy kicsit, nem? Sóhajtottam. Sóhajom messze nem volt olyan kifejező, mint az övé, de ha szorgalmasan gyakorlok, akkor egy nap talán én is szavak nélkül tudok majd kommunikálni. -

Valahogy nincs túl nagy kedvem.

Aggódó arckifejezéssel nézett rám. -

Ezt most komolyan mondod?

-

Dehogy, menjünk!

Imádtam vásárolni, még akkor is, ha többnyire csak az interneten nyílt rá lehetőségem. Korábban mindig Raquel vette meg a ruháimat, de ennek már évekkel ezelőtt véget vetettem, hogy ne kelljen sötétkék szoknyácskákban és fehér blúzokban égnem. De az, hogy most itt élőben vásárolhattam, a ruhákat felpróbálhattam, megérinthettem, a színeket élőben láthattam, ezerszer jobb volt, mint az egérrel rákattintani valamire. Amikor végül befejeztük a vásárlást, majdnem összerogytunk a rengeteg bevásárlószatyor alatt. Raquel hitetlenkedve mondta: -

Fogalmam sincs, hogy fogok elszámolni majd ezekkel a kiadásokkal.

-

Számítsd egyszerűen a terápiás költségekhez - javasoltam.

Raquel nevetett. A kijárat felé mentünk, amikor feltűnt nekem egy kisebb bolt. -

Csak egy perc!

Raquel sóhajtott („Remélem, csak viccelsz”), de aztán követett a művészboltba. Kiválasztottam egy jópofa vázlattömböt, néhány rajzszenet és a

biztonság kedvéért pár színes ceruzát és pasztellkrétát is. -

Új hobbi? - kérdezte Raquel, miközben fizetett.

-

Igen, gondoltam, a falamat most egy időre békén hagyom.

Bár Raquel jóindulatúan szemet hunyt művész „kicsapongásaim” felett, tudtam, hogy nem lelkesedik értük. Elhagytuk a bevásárlóközpontot és befordultunk egy kis mellékutcába. Raquel megbizonyosodott arról, hogy senki sem lát minket, majd transzportot kért, és rögtön meg is jelent előttünk egy kapu. Feltételezem, hogy ennyi előnye például megvolt annak, hogy ő Raquel, mert nekem a transzportra mindig kellett pár percet várnom. Ugyanaz a tündér jött, aki engem is hozott, és kézen fogott bennünket. Nem lett volna furcsa, ha a hazugságom miatt dühös lett volna, de a tündéreket csak az érdekli, ami őket érdekli - már ha értitek, amit mondani szeretnék. Nem is nézett rám. A központba érve Raquel segített az összes cuccot felvinni a szobámba. Miután letettük a bevásárlószatyrokat, a vállamra tette a kezét, és a szemembe nézve kérdezte: -

Minden oké?

-

Hát persze - válaszoltam mosolyogva.

Elégedettnek tűnt és elment. A mosoly nyomban lehervadt az arcomról. Semmi sem volt oké, és nem is nagyon tudtam elképzelni, hogy valaha is oké lesz.

ÁTLÁTOK RAJTAD

MÁSNAP REGGEL IS POCSÉK HANGULATBAN ÉBREDTEM. Még egy éjszakai Easton Heights maratoni adás sem tudott felvidítani. Sőt, éppen ellenkezőleg, valahogy még rosszabbul éreztem magam tőle. Tudtam, hogy a sorozat nem a valódi életről szól, de mégis arra emlékeztetett, ami nekem soha nem adatik majd meg: szalagavató, cicaharcok, legjobb barátnők, olyanok, akiknek lábuk is van és levegőt vesznek, és egy barát. Igen, főleg egy barát. Hívtam Lisht a videón. -

Raquel ma szabad lesz valamikor?

A fejét rázta. -

Nincs ma itt egyáltalán, egész nap megbeszélései vannak. Felhívjam?

-

Nem, nem annyira fontos. Csak kérdezni akartam tőle valamit, de nem

sürgős. Mosolyogva integettem, és kikapcsoltam a képernyőt. Aztán feltúrtam a bevásárlószatyraimat, és végül egy zebramintás kötött ruhát húztam elő, hozzá rikító rózsaszín, tűsarkú csizmát. Jó, talán egy icipicit, leheletnyit túlöltöztem, de ha az ember egy olyan helyen él, ahol minden fehér, akkor néha kénytelen egy kis színt vinni a hétköznapokba. Egyébként a csizma nem dobott fel annyira, mint hittem. Mindegy, azért jól néztem ki. Fogtam a rajzszerekkel teli szatyrot, és már épp indulni akartam, amikor támadt egy kiváló ötletem. Néhány évvel ezelőtt Raqueltől görkorcsolyát kaptam karácsonyra. De akkora káoszt sikerült okoznom, amikor a folyosókon száguldoztam, és mindennek és mindenkinek nekimentem, hogy elkobozta. Viszont az íróasztalomnál lévő szék görgős volt. Ha nem lesz jobb kedvem attól, hogy ezen száguldjak végig a folyosókon, akkor tényleg reménytelen eset vagyok. Felakasztottam a zacskót a szék támlájára, és kitoltam az ajtó elé. Aztán

nekifutottam és ráugrottam a székre, ami egészen addig gurult, míg nekimentem a falnak. Kerülőutat választottam, de így is néhányan megütközve néztek rám útközben. Lend folyosójára érve úgy döntöttem meg a felsőtestem, hogy sikerült begurulnom a szobájába, és éppen félúton álltam meg a bejárat és az ágya között, amikor felborultam. A fiú arca meglepetést tükrözött. -

Helló! - üdvözöltem vihogva.

-

Szia! - köszönt ő is.

Ma megint a sötét hajú, sötét szemű srác volt. Jó választás. -

Nos, szóval… - felugrottam, és megigazítottam a ruhámat. - Igazad volt.

-

Igazam?

-

Hm, igen. Az NPEH számára nem vagyok több egy tündérnél. Eddig azt

hittem, hogy ők jelentik a családomat, de kiderült, hogy valójában megfigyelés alatt állok. Óriási, ugye? -

Sajnálom. - Úgy tűnt, hogy komolyan így is gondolja.

-

Abban viszont biztos vagyok, hogy tévednek. Ha a tükörbe nézek

ugyanis, akkor csak saját magamat látom. Semmi mást. Már megszállottként rágódtam ezen, és teljesen világosnak tűnt: ha paranormális lennék, akkor azt látnom kellene. -

Szóval másokon is keresztüllátsz? Nem csak rajtam?

Tulajdonképpen nem szabadott volna erről beszélnem, de már nem törődtem ezzel. -

Bocs, de ilyen értelemben nem te vagy az egyetlen - árultam el, majd

vigyorogva folytattam. - Ha valaki paranormális, akkor látom őt, függetlenül attól, milyen álca mögé bújik. -

Vaó! Nem rossz.

-

Igen, hasznos tud lenni. Ja, hoztam neked valamit.

Odaadtam neki a szatyrot. Amikor belenézett, szélesen elmosolyodott. -

Köszi, ez óriási!

-

Gondoltam, hogy egy kicsit tanítgathatnál. Alakokat például tényleg nem

tudok túl jól rajzolni. -

Viszont szuper alakod van!

Hűha, flörtöl velem! Nevettem és éreztem, hogy elpirulok. -

Olyan hülye vagy! - böktem ki.

Ő is nevetett. Az ágy szélére ült és az ágyra csapva jelezte, hogy üljek oda. A következő órában elmagyarázta, hogy lehet megtalálni a helyes arányokat, és hogyan tudjuk ezeket rajzban kifejezni. Még ezután is kicsit pocsék volt a kedvem, de azért jobban éreztem magam. De a legjobb az volt, hogy vele voltam. -

És tényleg mindenen keresztüllátsz? - kérdezte, miközben újabb vázlatot

készített rólam. Lenyűgözve néztem az összjátékot az álca keze és alatta, saját lényének a keze között. -

Nem, a ruhán például nem látok át. Csak az álcán keresztül. Esetedben

most a ruhán is, mert a ruhád nem igazi. - Döbbenten hallgattam el egy pillanatra. - Úgy értve, hogy természetesen nem nézek oda. A valódi arcodat nehéz felismerni, de én szeretem nézni az igazi arcodat. Persze eszemben sincs olyasmit bámulni, ami... Hú, ez most elég szörnyen hangzik. Furcsa arcot vágott, mintha nem nagyon tudná, mit is gondoljon. -

Hm. Eddig tényleg nem volt még ilyen jellegű problémám. Talán

legközelebb hozhatnál egy rövidgatyát. Még mindig zavarban voltam, de bólintottam. Gyorsan témát akartam váltani, ezért megkérdeztem: -

És te? Te csak képeket vetítesz, vagy tényleg hosszabb lesz a hajad?

Egy pillanatra felfénylett, és a korábbi rövid ujjú helyett egy hosszú ujjú ing jelent meg rajta. Kissé félve, de megérintettem az anyagát. Bár éreztem valamit, de ez a valami túl sima volt ahhoz, hogy igazi legyen. -

A haj ugyanígy működik.

-

Ez őrület. - A másolt textilt megdörzsölgettem az ujjammal. - Érzed,

amikor a ruhádhoz érek? Olyan, mintha a részed lenne? A fejét rázta. -

Nem egészen. Fogalmam sincs, hogy hogy csinálom, vagy hogy működik

az egész. -

Ezért törtél be ide? Hogy rájöjj, hogy ki vagy, mi vagy?

Nevetett. -

Nem, engem nem érdekel, hogy az NPEH engem melyik kategóriába

sorol. -

Igazad van, engem sem érdekel. De akkor miért törtél be?

-

Majd máskor elmondom, jó?

Akármennyire is tudni szerettem volna, éreztem, hogy tulajdonképpen nem is annyira fontos. Végül is egyikünk se fog innen olyan gyorsan elszabadulni. -

Rendben - feleltem.

-

Hogy bírod ki ezeket a furcsa transzportokat? - kérdezte. - Amikor

megfogtam ennek a nőnek a kezét, fogalmam sem volt, mi fog történni. Nagyon koncentrálnom kellett, hogy ne veszítsem el közben a józan eszemet. -

Igen, a tündérösvények. Tisztára hányingere van az embernek, ha rajtuk

utazik. És nem is tudtad, hogy ő tündér? -

Őszintén szólva, nem tudok túl sokat a tündérekről.

-

Szerencséd van, jobb is így.

-

Miért? Hiszen hasznos, ha az ember bárhová kaput tud nyitni.

-

Persze, nagyon hasznos, de ezért állandóan küszködnie kell az embernek

velük. Ezzel elkezdtem mesélni és mesélni, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy mindent elmondtam neki a tündérekről, amit csak tudtam. Nem tudtam biztosan, hogy az NPEH hány tündért tart az ellenőrzése alatt, de azok, akik a mi fennhatóságunk alá tartoztak, utáltak bennünket ezért. Ezenkívül azt is hallottam, hogy a tündéreknek különböző fajaik vannak, bár nekem csak

egyfélék voltak: szépek, hatalmasak és totál pszichotikusak. Amennyire tudtam, elmagyaráztam, hogy a saját kényük-kedvük szerint miként manipulálják a való világot, és hogyan utaznak az ösvényeiken a föld és a tündérbirodalom között. Ez egy olyan téma volt, amiről Raquel nem beszélt sokat. Mindig úgy tett, mintha a tündérek csak azért lennének, hogy bennünket szállítsanak, de nekem az

volt

a

gyanúm,

hogy

sok

mindent

elhallgatnak.

A

téma

megkoronázásaképpen meséltem még arról a sok ügynökről, akik az évek során csak azért tűntek el, mert rosszul fogalmazták meg a névre szóló parancsot. -

De miért működik együtt velük az NPEH, ha ilyen gonoszak? - kérdezte

Lend, láthatóan összezavarodva. -

Nem gonoszak. Ha pontosan szeretnénk fogalmazni, akkor még azt sem

lehet mondani, hogy különösebben erkölcstelenül cselekednének, mivel nem ismernek semmilyen erkölcsöt. Egyszerűen teljesen másképp gondolkodnak, mint mi. Egy tündérnek csak az számít, hogy ő mit akar, és ez jelenti számára a jót. Minden más felesleges. Az teljesen normális, hogy valakit elraboljanak, mert kell nekik az az ember, és ezért egyszerűen magukkal viszik. Vagy ha megölnek valakit. Ha valaki halhatatlan, akkor ugyan mennyit számít neki egy halandó élete? Ha az ember mindenféle időn kívül él, akkor teljesen közömbös, hogy elvesz valakitől negyven évet, ami talán még hátra volna neki. Ebből a szempontból teljesen közömbösek. -

Akkor te szereted a tündéreket?

-

Te jó ég, dehogyis! Szerintem az, hogy együttműködik velük az NPEH, a

legostobább dolog, amit csak tehet. -

De akkor miért van így mégis?

-

Az első névre szóló parancs, amit minden tündér megkap, az az, hogy

szolgálniuk kell az NPEH-t. Az NPEH-ban azt hiszik, hogy az ellenőrzésük alatt tartják a tündéreket, de tudom, hogy ez nincs így - feleltem komoran. -

nézve.

Te jó ég, hogy tud valaki ilyen jól rajzolni? - kérdeztem, Lend rajzára

-

Nagyon jó az alany. Csinos vagy egyébként.

A mosolya alapján nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolja vagy csak ugrat. -

Legközelebb, ha hozom neked a sortot, kaphatsz egy ilyen csizmát is.

Nevetett. -

Attól még, hogy tudok úgy kinézni, mint egy lány, ez nem jelenti azt,

hogy úgy is akarok öltözni. -

Akkor jó. Valószínűleg a lábad sem olyan jó.

Felálltam, és kiegyenesedtem. -

Elmegyek. Elvileg nem is tudom, hova dugtak téged előlem.

Rákacsintottam. -

Vidd inkább magaddal, és gyakorold a rajzolást! - szólt Lend, és felém

nyújtotta a rajztömböt meg a ceruzákat. - Jössz majd megint? -

Persze. Te vagy itt messze a legjobb fej.

Mosolygott, és megjátszott komolysággal a fejét rázta. -

Azért ne bízd el túlzottan magad! A konkurencia nagyrészt

élőhalottakból áll. Visszaültem a székemre, és kifelé gurultam a szobából. Hangtalanul nevetve nézett utánam, én pedig viccelődve, szalutálva búcsúztam. A szobámba érve elővettem a rajztömböt, és megnéztem a rajzait. Az övéhez képest az én rajzaim nagyon silányak voltak, ellenben most sokkal, de sokkal jobban éreztem magam. Elővettem a ceruzáimat, és elkezdtem rajzolgatni. A következő héten egyszer sem tudtam elszökni Lendhez. A tanítás és Raquel mellett, aki túlaggódva (azaz halál idegesítően) törődött velem, nem maradt egy szabad percem sem. Minden egyes nap, amikor nem láttam a fiút, még jobban frusztrált, mint az előző. Végre eljött a hétvége, én pedig abba a hiú reménybe kapaszkodtam, hogy Raquelnek ezúttal valami dolga akad. Ám a remény utolsó szikrája is kialudt bennem, amikor vasárnap reggel,

éppen amikor készülődtem, az ajtóm halk zümmögéssel kinyílt, és Raquel vonult be mosolyogva. -

De jól nézel ki! - mondta.

Még jó, hogy jól néztem ki, mivel Lendhez indultam. -

Mi újság? - kérdeztem erőltetett mosollyal.

-

Semmi, csak arra gondoltam, hogy elmehetnénk ma valahová együtt.

Hová szeretnél? Strandra, moziba vagy vásárolni? -

Komolyan?

Ez most új volt nekem, mivel ezeket a kiruccanásainkat rendszerint percre pontosan meg kellett szervezni. Általában egyébként múzeumba mentünk, olyanba, aminek valamilyen köze volt az aktuális tananyaghoz. Amikor még kisebb voltam, akkor élveztem ezeket a programokat, mert a teljesen normális emberek között bóklászva, úgy tehettem, mintha Raquel az anyukám lenne. Természetesen az illúzió gyorsan szertefoszlott, legkésőbb akkor, amikor a tündérösvényen visszaindultunk. -

Az utóbbi időben mindketten nagyon el voltunk foglalva. Szerintem

megérdemlünk egy kis kikapcsolódást - mondta. -

Oké, jó ötlet! - feleltem, de komolyan is gondoltam. Bár nagyon

szerettem volna Lenddel találkozni, az is igaz volt, hogy egész héten bent kuksoltam a központban. Raquel kommunikátora csipogni kezdett. Egy pillantást vetett rá, és a homlokán lévő ránc elmélyült. Amikor pedig egy sóhaj szokott következni, káromkodott egyet. Emlékeim szerint ilyen korábban még soha nem fordult elő. Akármiről volt is szó, valami nagyon bosszantó dolog lehetett. -

Sajnálom! - kiáltotta, az ajtó felé rohanva. - Vészhelyzet!

-

Semmi baj!

Persze szerettem volna tudni, hogy mégis mi történt, de tudtam, hogy úgyse árulna el semmit, hacsak nincs rám szüksége az ügyben. Egy ilyen alkalmat viszont nem szalaszthatok el.

Felkaptam a rajzcuccaimat, valamint az online megrendelt rövidnadrágot, és elindultam Lend szobája felé. A gondolat, hogy újra látom, meglepő bizsergéssel töltött el.

Kéz a kézben

LEND AZ AJTÓNAK HÁTTAL FEKÜDT,

amikor beléptem. Nem semmi, szegénynek

iszonyú unalmas lehet itt egész nap. Először arra gondoltam, hogy hagyom tovább aludni, de aztán arra jutottam, hogy biztos nem azt szeretné. Ezért egy hirtelen elhatározással odadobtam a kosárlabdás sortját. Mindenesetre egész jó lenne végre úgy megnézni őt, hogy közben ne kelljen amiatt aggódnom, hogy a vetített ruhák alatt véletlenül meglátok valami olyasmit rajta, amit nem kéne. Ijedten ült fel. Amikor meglátott, elvigyorodott. Ma újra az a jóképű, fekete srác volt, akinek a mosolya annyira tetszett, de alatta Lend is nagyon helyes volt. -

Szia! - köszöntött. - Téged is látni néha?

Megjátszott lazasággal nagyot sóhajtottam. -

Egyeseknek dolguk is van, ha nem tudnád…

-

Homályosan én is emlékszem rá, hogy az milyen. - A takaró alatt

belebújt a rövidnadrágba. - Furcsa érzés, hogy végre van valami normális ruha, amit fel tudok venni. -

De nem fázol?

Meglepetten nézett. -

Itt nincs hideg.

-

Tiszta őrült vagy!

Félrehajtotta a takarót és felállt. Nagyon vicces látványt nyújtott, ugyanis a sortot egy khakiszínű nadrágra vette rá, ami most feloldódott, és megláttam roppant szívdöglesztő lábát. -

Na és szorgalmasan rajzolgattál?

Leültem az ágyára. -

Igen, de még mindig nem megy olyan jól.

Átnyújtottam neki a rajztömböt. Bólogatva lapozgatta.

-

Nem, szerintem ezek itt sokkal jobbak. Nagyon jól bánsz a színekkel.

Sugárzó örömmel vettem át a tömböt. Kezünk közben egymáshoz ért. Mosolyogtam, és kissé hitetlenkedve a fejemet ráztam. -

Olyan furcsa ez az egész.

-

Mi?

-

Nem is tudom. Valahogy mindig azt hiszem, hogy ha megérintelek, az

olyan lesz, mintha vízbe nyúlnék. Amikor először megérintettelek, hogy rád tegyem a lábbilincset, akkor amiatt aggódtam, hogy egyszerűen keresztülnyúlok rajtad. Nevetett. -

Ne hülyéskedj!

-

Tényleg azt hittem, hogy olyan lesz, mint amikor az ember hideg vízbe

teszi a kezét. De valójában meleg vagy, amikor hozzád érek. Kezét az enyémre tette. Szívem nagyot dobbant örömében. -

A te kezed viszont jéghideg - jegyezte meg.

-

Na látod! Iszonyú hideg van itt. Mondtam én.

Egy icipicit csalódott képet vághattam, amikor elvette a kezét. -

Milyen heted volt? - érdeklődött.

-

Elég unalmas. De valószínűleg nem annyira unalmas, mint a tied.

-

Az tényleg valószínű.

-

De mit csinálnak veled? Örökre itt akarnak tartani?

-

Remélhetőleg nem. Tulajdonképpen még van pár tervem. Csináltak

velem néhány tesztet, de attól tartok, hogy nem voltam túl együttműködő. És Raquel is itt járt párszor, hogy beszéljen velem. Megpróbálta kitalálni, hogy honnan jövök és miért kutakodtam a dolgaiban. -

Őszintén szólva ez engem is érdekelne.

Mosolygott. -

El tudom képzelni. Közben természetesen a te hibád, hogy itt kell

kuksolnom.

El kellett ismerjem, hogy e tekintetben igaza van. Bár, ki tudja. -

Nem, mert te vagy a hibás, ha olyan pocsék tervvel jöttél ide, hogy egy

védtelen lány is el tudott csípni. -

Védtelen? Aligha. Úgy rémlik, valakitől kaptam egy elektrosokkot.

-

Ez igaz, rémlik valami ilyesmi.

-

Most nincs nálad a sokkoló, de a múltkor sem hoztad el… - Eltűnődve

nézett rám. -

Miért, valamit forgatsz a fejedben?

Nem féltem. Na jó, talán egy icipicit, azok után, hogy ilyen sok mindent elmesélt. -

Nem, dehogy. Egyszerűen örülök, hogy bízol bennem.

-

Megismétlem: milyen fenyegetést jelenthet egy olyan srác, akinek

annyiból állt a zseniális terve, hogy úgy akart betörni a központba, hogy kupán vág embereket, aztán pedig gyorsan elfut? -

Ajaj, ez fájt. De végül is igazad van. Fogalmam sem volt, hogy mit

teszek. Elég satnya kis próbálkozás volt. -

Most már mindegy. Mindenki csinál hülyeségeket. A múlt héten egy

vámpírt üldöztem, és anélkül rontottam be egy szobába, hogy előtte leellenőriztem volna. Elég kínos volt, amikor kiderült, hogy bent egy egész rakás vámpír vár. Szinte lehetetlen volt onnan élve kijutni. -

Hogy sikerült mégis?

-

Reth segített - feleltem elkomorulva.

-

Ki az a Reth?

-

Hosszú történet.

Lend hátradőlt. -

Jelen pillanatban nem sok mindent tudok nyújtani, időm viszont annyi

van, mint a tenger. Vállamra nehezedett az emlékezés súlya, amikor felidéztem, hogy milyen csodálatos volt az életem Rethszel, legalábbis egy rövid ideig.

-

Amikor elkezdtem itt dolgozni, akkor azt hittem, hogy a tündérek

olyanok, mint az angyalok. Olyan hihetetlenül szépek és titokzatosak. Olyan tizennégy éves korom körül ismertem meg Retht. Először pontosan ugyanúgy viselkedett, mint a többiek, hidegen, távolságtartóan. De amikor rájött, hogy milyen képességeim vannak, akkor egyszer csak szóba állt velem, és elkezdett érdeklődni irántam. Borzasztóan tetszett, jobban, mint bármelyik ismerősöm. Rövid idő elteltével elkezdett rendszeresen járni hozzám, történeteket mesélt és odafigyelt rám. Beszélgetés közben mindig fogta a kezemet, olyan érzés volt, mintha átmelegítene. Egyre jobban beleéltem magam a találkozásainkba, és egyszer azt mondta, hogy magával vinne az álombirodalmába. Melyik magányos lány nem szeretne ilyesmit hallani? Úgy tűnt, hogy Lendnek valami nem világos, és a homlokát ráncolva kérdezte: -

Akkor ti ketten… szóval együtt voltatok?

Sóhajtottam. A gondolat, hogy mennyire szerettem Retht, és mennyire megbíztam benne, fájóan belém hasított. Akkor valahogy minden olyan egyszerűnek tűnt. -

Nem voltunk úgy együtt. Úgy értem, hogy nem csókolóztunk vagy más

hasonló. Mindenesetre az ő kezében a kezem minden egyes alkalommal egy kicsit gyorsabban és erősebben melegedett át, és a hő mindig egyre magasabbra szállt fel a karomban. Néha az éjszaka közepén jött és táncolt velem, amíg mindketten szinte parázslottunk. Komolyan. Tökéletesnek hittem őt. Amikor a karjában tartott, a szívemben néha olyan melegséget éreztem, hogy azt hittem, egyszer csak fel fogok robbanni. Aztán egy nap kaptam egy megbízatást. A szokásos ügy, egy vérfarkas. Nem nagy dolog, szegények mindig annyira össze vannak ilyenkor zavarodva, hogy örülnek, ha valaki végre elmagyaráz nekik mindent. A fickó már pár éve vérfarkasként éldegélt, és úgy tűnt, hogy ez az életmód kifejezetten tetszik is neki. Nagyon begurult, amikor le akartam tartóztatni, és behúzott egyet. Még

mielőtt felfogtam, hogy mi történik, Reth már ott termett. Arcán olyan düh tükröződött, amilyet még életemben nem láttam. Semmi emberi nem volt benne. Kinyújtotta a kezét, a vérfarkas pedig egyszerűen elrepült és egy fa lombjának a közepén landolt. Aztán Reth motyogott valamit, mire a fa elkezdett összevissza rázkódni, a törzse felhasadt, új ágai nőttek, a vérfarkast pedig… élve összezúzta - fejeztem be sietve. Próbáltam mielőbb újra kitörölni a memóriámból a képet és a vérfarkas kiáltásait. -

Akármennyire is szerettem még mindig, az egész annyira megijesztett,

hogy egy teljes hónapig látni sem bírtam, és nem is tudtam vele szóba állni. A meleg lassan eltűnt, és végre világosabban láttam. Nem tudom, mit művelt velem. Raquel nem is hiszi el, hogy bármi is történt. - Keserű grimaszt vágtam. - És most minden alkalommal, amikor találkozunk, igyekszik megérinteni. Ilyenkor érzem, hogy a meleg megint szétterjed bennem, és megpróbál eljutni a szívemhez. Lend egy ideig hallgatott. -

De miért nem küldik el egyszerűen a központtól?

-

Az NPEH túlzottan függ a tündérek varázserejétől. Azt hiszik, hogy ha

tudják egy tündér nevét, akkor a hatalmukban tartják, szóval nem foglalkoznak az ilyen ügyekkel. Fogalmuk sincs arról, hogy mennyire ostobák. -

Rengeteg dologról fogalma sincs az NPEH-nak.

-

Igen, ez így van. - Próbáltam elhessegetni a melegség emlékét, amit Reth

keltett bennem. - Akkor most te jössz! Te mit csináltál odakint? Van családod? Jársz suliba? Hol laksz? Mindig ilyen voltál, mint most? A bennem felgyülemlett kérdések egyszerre törtek ki belőlem. Csak azt nem kérdeztem meg, hogy van-e barátnője. Épphogy sikerült visszafognom magam. Lend elnevetette magát. -

Tekintettel arra a tényre, hogy úgy tűnik, Raquel is csatlakozni akar a

társaságunkhoz, a válaszokat egy későbbi időpontra vagyunk kénytelenek

halasztani. Felnéztem. Raquel állt az ajtóban, csípőre tett kézzel, az arcán pedig olyan arckifejezéssel, mintha mindjárt tüzet akarna okádni. -

Jaj, te sípjel - mormogtam magamban, de azért mosolyogva integettem. -

Szia, Raquel! Mi újság? Mégis megyünk moziba? -

Mit keresel itt?

-

Á, csak úgy lógunk együtt! Lend rajzolni tanít.

-

Állj fel és tűnés haza, most azonnal!

-

Lassan a testtel! - intettem le. - Ha meg akart volna ölni, akkor már rég

megtette volna. Tudod, iszonyú éles ceruzákat hoztam neki, amelyek ideálisak ahhoz, hogy szúrt sebet ejtsenek, ám ő teljes mértékben úriemberként viselkedett. -

Evie! - Raquel hangja most szabályosan fenyegetőnek tűnt. Látszott,

hogy komolyan beszél. Felálltam, de Lend megfogta a kezem. -

Válaszokat akar? - kérdezte tőle. - Akkor engedje meg neki, hogy

meglátogathasson, és akkor beszélek önnek az eredeti tervemről. Raquel pillantása Lendre vándorolt. Furcsa volt az arckifejezése, számító valahogy, de egyben szomorú. Egyértelmű volt, hogy szüksége van ezekre a válaszokra, de még láttam rajta valamit, amit nem tudtam volna pontosan megfogalmazni. Végül megrázta a fejét, és felsóhajtott. Ezt a fajta sóhajt ritkán hallottam tőle, azt jelentette, hogy megadja magát. Szinte fel se tudtam fogni. -

Rendben - mondta.

Lend elengedte a kezem. -

Hány halott paranormális lényre bukkantak a héten?

Raquel először meglepett, majd gyanakvó arckifejezést öltött. -

A paranormális lények körében ritkán fordulnak elő halálesetek. Hogy jut

az eszedbe, hogy mi egyáltalán találtunk néhány halottat? -

Hányat találtak? - kérdezte Lend türelmetlenül.

Raquel szemmel láthatóan vonakodva válaszolt: -

Harmincat.

-

Tessék? Hányat? Komolyan? - Alig hittem a fülemnek. Harminc halott

paranormális lény? Ilyen még soha nem fordult elő. Egy teljes év leforgása alatt ötöt, maximum tízet veszítettünk el. A többségük egyébként vámpír volt, akik kioldották a lábbilincsük szenteltvíz funkcióját. -

Akkor még pár adatnak híján vannak - felelte Lend. - Véleményem

szerint a számuk ötvenre is tehető, már ha a számok stabilak maradtak. -

Honnan szerzed az információidat?

-

Komolyan azt hiszi, hogy az NPEH az egyedüli szervezet, amely utánajár

a dolgoknak? Raquel diadalittas arccal nézett rám. Biztos volt benne, hogy most végre leleplezi Lendet. -

Miért, kire célzol?

Lend a fejét rázta. -

Ezt biztos, hogy nem fogom önnek elárulni. Nem áll érdekünkben, hogy

minősítve, besorolva legyünk. És az sem, hogy lekapcsoljanak bennünket. -

De honnan vagy birtokában ezeknek az információknak? - ismételte meg

Raquel a kérdését. -

Egy bansheetől. Ő mondta nekem.

-

Ismersz egy haláltündért? Hol van?

Raquel szeme annyira kiguvadt, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről. -

Esetleg ha nem szakítana félbe, akkor folytatnám. Azt mondta, hogy a

választ az NPEH-ban kell keresni. És ráadásként még ott volt egy meglehetősen furcsa vers. Raquel feszülten várt. -

Konkrétan?

Lend elfordult tőle és rám nézett. -

Evie, akarod, hogy elmondjam?

-

Mit? - teljesen össze voltam zavarodva.

-

Szeme, mint hó- és jégpatak... - kezdte halkan.

Ezt mondtam neki, amikor még az elején megpróbálta leírni a szemem színét. Nem csoda, hogy ennyire megijesztettem. De azóta teljesen kiment a fejemből, csak egy furcsa álomnak véltem. -

Miről beszélsz? Én... én nem is tudom, hogy mit jelent ez a sor.

-

És hogy folytatódik? - szólt közbe Raquel.

Lend újra feléje fordult. -

Ezt akkor folytatom, ha kiengednek innen.

-

Ez kizárt. Honnan tudjam, hogy nem a te szervezeted áll a támadások

mögött? Az is lehet, hogy azért törtél be hozzánk, hogy az aktáinkban az új áldozatok adatai után kutass. -

Szerintem akármi is ez a veszélyes valami, nagyon jól elboldogul

egyedül is. -

De akkor miért törtél be?

-

Már elmondtam. A banshee azt állította, hogy itt van a válasz. Azt

gondoltam, hogy talán önök birtokában vannak az információknak, felfedeztek valami törvényszerűséget vagy hasonlót. Valami ilyesmit kerestem. De nyilvánvaló, hogy rossz úton jártam. Úgy tűnik, hogy ön még nálunk is kevesebbet tud. Raquel borzasztó dühös volt. Még nem találkoztam senkivel, aki ilyen villámgyorsan megtalálta volna a gyenge pontját, mint Lend. -

Ha eszedbe jut valami használható információ is, akkor majd szólj. Evie,

gyere, menjünk! -

Azt hiszem, hogy én még maradok egy kicsit.

Hú, ezt lehet, hogy nem kellett volna! Raquel szája alig mozgott, amikor egyetlen szót kipréselt magából: -

Gyerünk!

-

Hát akkor, szia, Lend, hamarosan találkozunk!

Otthagytam neki a rajzeszközöket, és követtem Raquelt. Az ajtóban megfordultam, és egy kicsit zavarban voltam, amikor mosolyogva még visszanéztem rá. -

Nem értem… miért voltál... - Raquel elhallgatott, és mély levegőt vett. -

Nagyot csalódtam benned. Dühösen néztem rá és követtem a folyosón. -

Ha lenne egy normális életem vagy legalább néhány barátom, akkor nem

kellene fogvatartottakkal együtt lógnom. De képzeld el, akármilyen furcsa, ő egy kedves srác, és azt hiszem, hogy ha te is kedves lettél volna vele, akkor talán most többet tudnál. -

Te nem ismered ki magadat ezekben a dolgokban.

-

Nem, tényleg nem, mert az égvilágon semmibe nem avatsz be engem. Mi

ez az egész ügy a halott paranormálisokkal? Raquel kimerülten megtörölte a homlokát. -

Fogalmam sincs. Múlt héten a vámpírok, ezen a héten pedig még több

paranormális halt meg. Muszáj minél előbb megtudnunk valamit, mert különben csak romlani fog a helyzet. -

Milyen tervetek van?

-

A kutatók és elemzők ezen dolgoznak, de ami az eredményeket illeti, az

utóbbi időben nem jártunk sok szerencsével. Fogalmunk sincs például a barátodról sem, hogy ki ő vagy honnan jött. -

Körülbelül úgy vagytok vele, mint velem?

Komoran nézett rám, de aztán a pillantása megenyhült. -

A te eseted teljesen más.

-

Igen, persze. - A nyelvemen volt, hogy hozzáfűzzem, hogy ha te

mondod, de azzal tényleg kiborult volna a bili. - Most jut eszembe, gondolkodtál már azon, hogy milyen új parancsot kellene Rethnek adni? Lassan elegem van belőle, hogy az ágyamat súlyzókkal osszam meg. -

Súlyzókkal alszol?

-

Valahogy meg kell védenem magam.

Sóhaj: „Már csak ez hiányzott.” -

Tudod, hogy a tündérek nem kaparinthatnak meg téged maguknak.

Szigorúan megtiltottuk nekik az emberrablást. -

Ezt Rethnek is a tudtára kéne adni. Egyébként meg nem annyira az

elrablásról van szó, hanem arról, hogy mit akar tőlem. -

Ebből tényleg elég, Evie. Talán valóban jót tesz neked, hogy Lenddel

barátkozol, mert legalább ő elvonja a figyelmedet Rethről. Olyan kezdesz lenni, mint aki becsavarodott. Megálltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Pár lépéssel előttem járt már, amikor végre kinyögtem: -

Reth csupán az én rögeszmém lenne? Miért nem akarsz hinni nekem?

Azt hittem, hogy fontos vagyok neked. - A dühtől majdnem elsírtam magam, de inkább gyorsan lezártam a témát, még mielőtt valami mást is mondtam volna. Hagyjuk inkább! Felmegyek a szobámba. -

Szóljál legközelebb, ha Lendhez mész, oké?

-

Persze. A mi kapcsolatunk a bizalomra épül, ugye?

Még mielőtt válaszolhatott volna, sarkon fordultam és otthagytam.

Come on Baby, light my fire!

MÁSNAP (miután küldtem Raquelnek egy meglehetősen szemtelen üzenetet, hogy hivatalosan tájékoztatom őt arról, hogy meglátogatom Lendet) laptoppal a kezemben beléptem Lend szobájába. Ezen a reggelen egy hihetetlenül aranyos kínai srác alakját vette fel. -

Mit találtál ki mára?

-

Ma bebizonyítom neked, hogy a kritikusok az Easton Heights sorozatot a

nézők körében tapasztalt népszerűsége ellenére rendkívül alulértékelik jelentettem ki megjátszott komolysággal. Egy sóhajtást követően a plafonra emelte tekintetét. -

Raquel, úgy látszik, a kínzás eszközét akarja bevetni ellenem.

Belebokszoltam a vállába, és folytattam: -

Két részt választottam ki, amelyekben nemcsak a színészi alakítás

fenomenális, de a csavaros forgatókönyv is nagyon meggyőző. Imádni fogod. -

Ez most kötelező? Parancs?

-

Nem, fenyegetés.

Egy párnát tett a háta mögé a falhoz, és kényelmesen elhelyezkedett az ágyon. Mellé ültem. Teljes mértékben egyetértettem a ténnyel, hogy egymáshoz kell érnünk ahhoz, hogy mindketten jól lássuk a képernyőt. Ekkor, pontosan ebben a pillanatban, amikor a karunk összeért, hasított belém a felismerés, hogy teljesen bele vagyok zúgva. Erre már korábban is rájöhettem volna, mivel végeredményben már jó ideje szinte csak ő járt a fejemben, de ebben a pillanatban tudatosult bennem az érzés. Kedveltem őt. Nagyon. Nem úgy, hogy van végre egy helyes srác, akivel jó flörtölni, hanem úgy, hogy van egy olyan fiú, akivel szeretnék kéz a kézben mászkálni és megcsókolni őt. És hirtelen már az Easton Heights sem segített abban, hogy jobban érezzem

magam. A bizonytalanság hulláma csapott össze felettem. Mi van, ha csak azért rendes hozzám, mert itt én vagyok az egyetlen, aki kedves voltam hozzá? Mi van akkor, ha neki kint, a normális világban van barátnője? Mivel pedig alakváltó, az is lehet, hogy egyszerre ötven barátnője van, akik erről mit sem sejtenek és soha nem is fogják megtudni. Mi történik majd, ha az NPEH egyszer elengedi? Soha nem látnám többet. Szinte belebetegedtem a gondolatba. De mi lenne akkor, ha soha nem engednék szabadon? Akkor biztos nagyon ki lenne akadva, és engem hibáztatna, mert végül is én voltam az, aki nyakon csíptem. Lend megbökött a könyökével. -

Nem is volt olyan borzalmas - mondta vigyorogva, én pedig ebből

rájöhettem, hogy vége van az első résznek. Sikerült egy halvány mosolyt erőltetni az arcomra. -

Nem is olyan szörnyű? Hiszen ez a rész óriási!

Figyelmesen nézett. -

Minden rendben?

-

Hát persze. Miért?

Kezét az enyémre tette. Szívem egy pillanatra leállt. Most, most azt fogja mondani, hogy… -

Ugye azon gondolkodsz, hogy mi ölheti meg ezeket a paranormális

lényeket? Ez nem lehet igaz, korai volt az örömöm. -

De mi köze van ennek hozzám? - kérdeztem, még mielőtt

végiggondoltam volna, hogy mit beszélek. - Úgy értem, hogy persze, hogy nagy a baj, de ez végeredményben nem az én személyes problémám. Az NPEH foglalkozik a kérdéssel. Elhúzta a kezét. -

Még mindig nem fogtad fel, Evie? Hiszen ez a te problémád is. Te is

paranormális vagy, függetlenül attól, hogy ez tetszik neked vagy sem. Biztos, hogy nem tetszett, amit a tudtára is akartam adni, de nem hagyott

szóhoz jutni. -

Akiket megölnek, azok közülünk valók, és akármi van is a dolog mögött,

ez nemcsak néhány különleges lénynek jelent fenyegetést, hanem nekünk is. -

Sajnálom, hogy ezek a paranormális lények meghaltak, de most őszintén:

nem kár azokért a vámpírokért, akik engem is meg akartak ölni. -

De nem csak vámpírokról van szó, egész fajok vannak, amelyekről te

nem is tudsz, hogy léteznek. És ha ez így megy tovább, akkor nem is fogsz róluk tudni. Milyen hideg, üres világban kell akkor élnünk? -

De hát nem szép így is a világ? - érezhető volt hangomban a keserűség.

Mivel egyszerre voltam normális és paranormális, nem tartoztam az egyik csoporthoz sem. Már nagyon elegem volt a sehová sem tartozásból. -

Hidd el nekem, hogy nem az! Olyan szívesen bebizonyítanám neked! De

akkor gondoskodnunk kell arról, hogy ne pusztuljon el a világ. Sóhajtottam. -

De mit tehetünk?

-

Honnan ismered ezt a verssort? A szemről?

A laptopot arrébb téve, feléje fordultam. -

Nem nagyon tudnám megmondani. Egyszer csak a fejemben volt. Azt

hiszem, hogy álmodtam, talán aznap, amikor jöttél. Szeme, mint hó- és jégpatak - elhallgattam, megpróbáltam visszaemlékezni -, telve oly sok hideggel, mit nem is sejt. Lélegzet-visszafojtva hallgatta, majd bólintott. -

Tudod a többi részt is?

A fejemet ráztam. -

Talán tudnál segíteni abban, hogy megfejtsem.

Felnéztünk, amikor a falon megjelenő kapu fénye betöltötte a szobát. -

Látogatót vársz?

-

Nem. - Egy picit közelebb húzódtam hozzá.

Néztük, ahogy egy alak belépett az ajtón. Reth volt az.

-

Jaj, te sípjel! - suttogtam idegesen. Nem volt nálam a késem. Semmit

sem hoztam magammal. -

Tehát itt vagy - mondta Reth kedvesen mosolyogva.

Raquel tehát nem tett semmit, hogy megállítsa. -

Lo…

Nem is tudtam kimondani a nevének a második szótagját, amikor egy kézmozdulattal és egy elsuttogott szóval elvette a hangom. -

Most nem kell beszélned. - Továbbra is mosolygott.

Lend rám nézett. Rémülten mutattam a torkomra, és ajkammal próbáltam szavakat formálni. -

Szerezz segítséget!

-

Hagyd őt békén! - mondta Lend Rethnek, felállt és elém állt.

-

Evelyn az enyém. Te itt teljesen felesleges vagy.

Reth egy laza kézmozdulattal áthajította a fiút a szobán, aki a falnál landolt, és eszméletlenül zuhant a padlóra. Kiabáltam, de nem jött ki hang a torkomon. Reth peckesen keresztüllépdelt a szobán, és leült mellém az ágyra. Szerettem volna megütni, de megfogta a karomat és nevetett. Próbáltam kibontakozni a szorításából, de a másik kezének a mutatóujjával lefelé simította a gerincemet és megbénított. Olyan volt, mint azok a rémálmok, amikor az embernek végig kell néznie, hogy valami történik, de nem tud beavatkozni. Lend mozdulatlanul feküdt. Könnyek szöktek a szemembe. Reth az alkaromon hagyta a kezét, és hosszú ujjaival megfogta a csuklómat. -

Elnézést a sietségemért, de a megváltozott körülmények nem teszik

lehetővé, hogy a dolgokat a korábban megszokott, ráérős tempónkban folytassuk. A melegség kezdett felfelé kúszni a karomon. Becsuktam a szemem, és megpróbáltam megállítani. Lelassult, végül megállt. Úgy tűnt, hogy csupán az akaraterőmmel meg tudom állítani. Sokáig viszont nem fogok tudni kitartani. -

Ne nehezítsd meg a dolgom! Ha kész vagyok, minden jobb lesz, majd

meglátod. - Gyengéden rám mosolygott, az egyik ujjával végigsimította az arcom, ott is egy forró ösvényt hagyva. - Még annyi minden vár kettőnkre. Sok örömteli élményben lesz részünk. Nem hagytam, hogy eltérítse a figyelmemet. -

Evelyn! - Érezhetően ideges volt. - Én ajándékot adok neked.

Gondoskodom arról, hogy előrébb juss az életben. Ami most történik, az csak idő kérdése volt. Te az enyém vagy, és ez a legjobb neked. Erősebben szorította a csuklómat. Egyre jobban parázslott bennem valamit. A meleg nem volt kellemes, fájt, olyan volt, mintha belém égetné a kezét. Lelki szemeimmel láttam, hogy a bőröm olvad, és a kezét örökre összeköti a karommal. Nem tudtam tovább feltartóztatni. A tűz elnyelte a karomat, gyorsabb és magasabb lángokkal égett, egyre a szívem felé. Kiabáltam, de nem jött ki hang a torkomon. A szobát hirtelen lárma töltötte be. Kinyitottam a szemem. Lend a folyosón feküdt a földön. Teste az elektrosokktól össze volt görnyedve. -

Lend! - kiáltottam hangtalanul.

Azzal, hogy átlépte a küszöböt, beindította a riasztót, bár tudta, mi fog történni. Reth türelmetlenül felsóhajtott, és még erősebben szorította a karomat. -

Hogy valakinek mindig bele kell avatkoznia!

A tűz már a vállamban égett. Már a szívemet érték az első lángok, és befészkelték oda magukat, mint egy kis állat. -

Lorethan! - A fájdalmamon egy világos, erős hang hatolt át.

Reth elfordította a fejét, és arca eltorzult a gyilkos dühtől. Raquel lassan és világosan szólt, a hangja a riasztót is felülmúlta: -

Nem nyúlsz Evelynhez!

Egy másodperc töredéke múlva keze lehanyatlott, mintha ő lett volna az, aki megégette magát. A tűz eloszlott, az egyik fele visszahúzódott a karomba, oda, ahol az ő keze volt. A másik fele viszont felkúszott a szívembe. Továbbra sem

tudtam beszélni vagy mozogni. Reth felállt és ugyanazzal a hideg dühvel nézett Raquelre, mint amilyennel akkor nézett, amikor a vérfarkast megölte. -

Hagyj magunkra bennünket! - parancsolta Raquel.

Reht nem mozdult. Úgy állt ott, a fehér szoba közepén, mint egy bosszúálló isten. Felmerült bennem, hogy vajon most mindannyiunkat meg akar-e ölni. Végtelennek tűnő hallgatás után végül megmozdította a kezét, és végre újra képessé váltam arra, hogy megmozduljak. Az ágyra zuhantam. Reth szó nélkül a falhoz ment, és a tündérkapun keresztül eltűnt. Raquel megnyomott egy gombot a kommunikátorán, amivel kikapcsolta a riasztót. Odasietett hozzám. -

Evie, kicsim, jól vagy?

A fájdalom emléke annyira fájt, hogy szinte éreztem. Szipogva szorítottam a mellkasomra égett karomat. -

Mutasd gyorsan! - kért Raquel, és megfogta a kezemet. - Ó, Evie,

annyira, de annyira sajnálom! Ránéztem és a szemében könnyek csillogtak. -

Hallgatnom kellett volna rád!

A csuklómon tűzvörös fénnyel égett Reth tenyerének a nyoma. De Raquel csak az égést láthatta. Ő nem látta azt, amit én. A csuklóm alatt még mindig égett a tűz.

Lángolj, babám, lángolj!

A

KAROMAT BÁMULTAM.

A piros tenyérlenyomat alatt aranyszínű, meleg és

eleven indák kacskaringóztak. -

Mit tett ez az őrült? - suttogtam szipogva. Belém ültetett valamit?

Raquel azt hitte, hogy Lendről beszélek, ezért a hajamat simogatva így felelt: -

Megpróbált elmenekülni.

Felnéztem, és a fejemet ráztam. -

Nem igaz. Amikor Reth… Lend akkor nem tudott... Átugrott a küszöbön,

hogy beindítsa a riasztót. Csak így tudott nekem segíteni. -

Jaj, kicsim! - mondta Raquel gyengéden. Egy pillantást vetett a folyosón

fekvő élettelennek tűnő lényre, vagy legalábbis arra, ami belőle felismerhető maradt. Lend az ő számára most csak egy rövidgatyából és egy lábbilincsből állhatott, amelyek a talaj felett lebegtek. Raquel a kommunikátorán keresztül hívott néhány őrt, akik behozták a fiút a szobába. Az ágy végére csúsztam, anélkül, hogy elengedtem volna a karomat. Amikor letették Lendet, ép kezemet a mellkasára helyeztem és most is, mint mindig meglepődtem azon, hogy olyan szilárd és meleg volt a tapintása. -

Még lélegzik.

A megkönnyebbüléstől bőgni kezdtem. -

Minden rendben van, ne sírj! - Raquel átkarolta a váltam. - Hogy történt?

-

Hogyhogy hogy történt? Most viccelsz? Mióta hajtogatom folyamatosan,

hogy Reth őrült, és ilyen dolgokat művel velem? Hányszor mondtam neked, hogy ti egyszerűen nem értitek a tündéreket? Nem tudjátok őket az ellenőrzésetek alatt tartani! -

Sajnálom, hallgatnom kellett volna rád. De biztos vagyok benne, hogy az

egész oka a te „szükségem van rád” parancsod, amit a tetszése szerint kiforgathatott.

Idegességemben a plafonra emeltem a tekintetem. -

Ne is mondd, tényleg? Néhanapján szoktak ilyesmit csinálni.

-

De most már egy ujjal sem fog hozzád nyúlni, a problémát megoldottuk.

Úgy tűnt, tényleg azt hiszi, hogy ez ennyire egyszerű. Fogalma sem volt az egészről. -

Gyere, elkísérlek az orvoshoz, hogy megvizsgálja az égésedet!

A karomra néztem: az aranyló izzás nem gyengült. Hihetetlen, hogy Raquel ezt nem látta, pedig belülről világított valamilyen fény. -

De mi lesz Lenddel?

A kezemmel megsimogattam a fiú arcát. -

Biztos nemsokára felébred. Nem volt halálos a sokk.

Hagytam, hogy Raquel megfogja az ép kezem, és elkísérjen az orvoshoz. Az ügyeletes orvosnő egy barátságos, negyvenes éveinek közepén járó vérfarkas volt. Két éve voltam nála utoljára, amikor kificamítottam a bokámat. Ha most azt gondoljátok, hogy ez biztos egy izgalmas temetői vámpírüldözés vagy valami hasonló kaland során történt, akkor tévedtek. Akkor bicsaklott ki a lábam, amikor egyedül voltam a szobámban, és arra gondoltam, hogy jó ötlet lenne az iPodot maximális hangerőre állítani és táncolni egy jót. Nyilvánvaló, hogy nem születtem hiphop-táncosnak. Nagy kontrasztban állt az akkor érzett kínos szégyen a mostani pánikkal. Raquel elmagyarázta, hogy mi történt, és arra kért, mutassam meg a karom a doktornőnek. Ő a homlokát ráncolta. Egy pillanatra átsuhant rajtam a félelem, hogy meglátja a bőröm alatti lobogást. Ha az NPEH már most megfigyelés alatt tart, mert paranormálisnak véltek, akkor én tudni se akartam arról, mit tennének, ha gyanítanák, hogy valamilyen változáson megyek keresztül. -

Milyen érdekes - szólt a doktornő. - Az égésnyom egyáltalán nem olyan,

mintha öt perccel ezelőtt keletkezett volna. Sokkal régebbinek néz ki, mintha már szinte teljesen begyógyult volna. Én személy szerint olyan forrónak éreztem a bőröm, hogy attól tartottam,

hogy a doktornő is megégeti magát, amikor az ujjával fölötte körözött, de ő csak hitetlenkedve a fejét csóválta. -

Még mindig elég melegnek tűnik.

Kezét a homlokomra tette, és felnézett. -

De hát te jéghideg vagy!

Ha most elkezd gyanakvóan vizsgálgatni, akkor biztos, hogy teljesen kikészülök. Nem fáztam jobban, mint máskor. Sőt, tulajdonképpen nem is vacogtam annyira. Különösen szívtájékon nem. -

Válthatnék önnel néhány szót négyszemközt a folyosón? - kérdezte

Raquel, azzal kimentek. Remegve csúsztam le a vizsgálóasztalról, és odamentem a mosdó felett lógó tükörhöz. Vettem egy mély levegőt, és kigomboltam a felsőm három gombját annyira, hogy megnézzem, hogy nézek ki alatta. Megkönnyebbülten sóhajtottam. A tükörképem teljesen normálisnak tűnt: sápadt bőr, szinte hiányzó dekoltázs és rózsaszínű melltartó. Amikor be akartam gombolni a fölsőmet, akkor lenéztem. -

Ó, ez nem lehet igaz! - suttogtam.

Pontosan azon a helyen, ahol a heves szívdobogást éreztem, ugyanaz a folyékony-aranyló tűz égett. A szívverésem ritmusára vert, mintha élne. Ijedten emeltem fel a fejem, amikor kinyílt az ajtó, és gyorsan összefogtam a fölsőmet. A doktornő rám mosolygott. -

Minden rendben?

-

Ó... igen, persze.

-

Most egy kis aloe verával bekenem az égési sérülésedet, aztán kapsz rá

egy kötést. Szinte már teljesen begyógyult, ezért egy napnál tovább ne hagyd rajta. Beszélgettem Raquellel az előbb, de be kell valljam, hogy a tündérek varázslataihoz és az ebből adódó sebekhez nem nagyon értek. Van még valami más szokatlan tüneted? -

Nem, nincs.

Kivéve azt a tényt, hogy belülről égek. Világítok. Először voltam képes arra, hogy beleéljem magam a paranormális lények helyzetébe. Tudtam, hogy tulajdonképpen el kellene árulnom, hogy mit élek át, meg kellene mondanom Raquelnek, hogy többről van szó, mint egy egyszerű égési sérülésről, hogy Reth valamit csinált velem, valamit megváltoztatott bennem, de egyszerűen képtelen voltam rá. Már csak az hiányzott volna, hogy kapjak egy lábbilincset, és borzalmas vizsgálatoknak vessenek alá. Még az is átvillant az agyamon, hogy lehet, hogy fel fognak boncolni. Viszonylag biztos voltam abban, hogy itt nem csinálnak ilyesmit, de nem akartam kockáztatni semmit azzal, hogy elmondok valamit az NPEH-nak. Ránéztem a doktornő által felhelyezett kötésre. Legalább nem kell folyamatosan látnom a lángokat. -

Most még megmérem a hőmérsékleted. Elég hűvösnek tűnsz, aggódom,

hogy ez talán valamilyen mellékhatás lehet. Lázmérőt tett a fülembe, ami pár másodperc múlva csipogott. Egy pillantást vetett rá, majd megint aggódóan nézett rám, ami körülbelül olyan rossz érzést keltett bennem, mint Raquel sóhajtásai. -

Túl alacsony. Valami nem stimmel a lázmérővel. Jól vagy egyébként?

Gyorsan felpattantam a vizsgálóasztalról. Féltem, hogy arra fog kilyukadni, hogy valami nincs rendben velem, valami nem normális, tehát paranormális. Amikor idejöttem a központba, akkor minden szempontból megvizsgáltak, és az említett bokasérüléstől eltekintve még soha nem jártam itt az orvosi rendelőben. Nem is emlékszem, voltam-e egyáltalán beteg, aminek valószínűleg az lehetett az oka, hogy a külső hatásoktól teljesen elszeparálva éltem. Mindenesetre nem akartam, hogy a doktornő elkezdjen alaposan vizsgálgatni és rájöjjön valami olyasmire, hogy én sokkal különösebb vagyok, mint ahogy eddig gondolták. -

Teljesen jól vagyok, tényleg. Sosincs lázam. Biztos elromlott a lázmérő.

-

Jól van. Ha fáj a csuklód vagy bármi más szokatlan tünetet észlelsz,

mindegy, hogy mit, akkor jelentkezz, rendben?

-

Rendben - ígértem, majd Raquellel a nyomomban elhagytam a rendelőt.

-

Miért nem pihensz egy kicsit? - kérdezte, miközben megpróbált lépést

tartani velem. -

Ott akarok lenni, amikor Lend felébred.

-

Nos, szerintem nem…

-

Raquel... - szakítottam félbe őt komolyan. - Megmentette az életemet.

Áramütéseknek tette ki magát, csak azért, hogy engem megmentsen. Ott akarok lenni, amikor felébred, hogy köszönetet mondjak neki. Halk sóhaj: „Jó rendben, feladom”, majd bólintás. -

De kérlek, légy óvatos, jó? Még mindig nem tudunk róla semmit.

Mondjuk rólam se tudtak semmit. -

Ha pedig elárulná neked, hogy honnan jött vagy mit akar, akkor azonnal

értesíts. Majd biztos ezt fogom tenni, gondoltam. -

Jól van - mondtam.

Elkísért Lend szobájáig, és megállt az ajtó előtt, amikor beléptem. -

Jó, akkor később még rád nézek - mondta. Még egy pillanatig tétovázott,

aztán végre elment. Lend még mindig teljesen ki volt ütve. Leültem mellé az ágy szélére és azon tűnődtem, hogy vajon mennyi idő múlva fog felébredni. Szörnyen éreztem magam. Az egész az én hibám volt, már megint. Néztem őt és örültem, hogy a rövidnadrág rajta volt. Így legalább amiatt nem lesz rossz lelkiismeretem, hogy nézegetem. Elképesztő látványt nyújtott! Szinte láthatatlan ragyogás töltötte be, amely úgy tűnt, mintha a mellkasából sugározna. Néztem az arcát. Amikor átváltozott valaki mássá, akkor az arcvonásainak csak a nyomait tudtam alatta felismerni, de amikor önmaga volt, mint most, akkor egy kicsit könnyebb volt. Kissé jobban előrehajoltam, és megpróbáltam megjegyezni a külsejét. Valahogy azért furcsa, hogy egy olyan illetőbe vagyok belezúgva, aki minden alkalommal teljesen másképp néz ki.

Szerettem volna Lend valódi arcát a lelki szemeim előtt látni, ha rá gondolok. Különlegesen szép volt, még szebb, mint a tündérek, mert az arca emberi volt. Még jobban előrehajoltam, annyira, hogy majdnem ráestem. Ezt inkább nem kockáztattam meg, ezért felálltam, majd letérdelve rákönyököltem az ágya szélére

úgy,

hogy

államat

a kezembe

támasztottam.

Kíváncsiságból

kinyújtottam a kezem, és az ujjaimmal megérintettem a haját. Puhább és simább tapintású volt, mint ahogy elképzeltem. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy a haját nézegessem és játszadozzam vele, hogy nem is vettem észre, hogy felébredt. Egyszer csak azt láttam, hogy a tincsek, amelyeket az ujjaim között sodorgattam, hirtelen feketék lettek. -

Jaj! - annyira megijedtem, hogy elrántottam a kezem, és a hirtelen

mozdulattól a hátsómra huppantam. Ezúttal a sötét hajú, sötét szemű srác alakját vette fel, és zavartan nézett rám. Mielőtt megkérdezhette volna, hogy mégis mit turkálok a hajában, elkezdtem összevissza kérdezgetni. -

Jól vagy? Erős fájdalmaid vannak? Segíthetek valamiben?

Fel akart ülni, de visszahanyatlott, és a homlokára tette a kezét. -

Te jó ég, nagyon fáj!

-

Annyira sajnálom, az egész az én hibám.

Értetlenkedve nézett rám. -

Hogy lenne a te hibád?

-

Miattam kaptál egy újabb áramütést.

-

Szerintem

emiatt

leginkább

a

te

őrült

tündérednek

tehetünk

szemrehányást. A fejemet ráztam. -

Ha te nem… Nem is tudom, hogy hogyan... Köszönöm.

Mosolyogtam, és megfogtam a szabadon lévő kezét. -

Nagyon, nagyon köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy az életemet

mentetted meg. Vagy legalábbis a lelkem.

Felült, anélkül, hogy elengedte volna a kezem. Ez jólesett, nagyon jólesett. -

De mit csinált veled?

Leültem mellé az ágyra, és lehorgasztott fejjel feleltem. -

Nem tudom. Csak azt, amit mindig szokott, a meleggel játszadozott. De

ezúttal valahogy más volt. Olyan volt, mintha belülről égnék, mintha Reth a tüzet erőszakkal a testembe erőltette volna. És ez… Elhallgattam. Raquelnek nem tudtam elmondani, hogy mit láttam magamban. Vajon megbízhatok Lendben? -

Mi?

Vettem egy mély levegőt. -

Még mindig bennem ég a tűz.

Elvettem a

kezemet,

és

levettem a

kötést.

Ránéztem a

vörös

tenyérlenyomatra és az alatta lévő folyékony lángokra. Lend felszisszent, én pedig döbbenten néztem rá. -

Te is látod? Hát persze!

(Nem) boszorkányság

LEND

LÁTTA A LÁNGOKAT A BŐRÖM ALATT!

Alig hittem el. Talán mégse

paranormális ez az egész? -

Tényleg látod? Hogyhogy?

-

De hát égővörös az egész! Hogyne látnám? Nagyon csúnyán megégetett.

- Gyengéden a kezem után nyúlt, hogy közelebbről megnézze. - Viszont még mindig jéghideg a kezed. Csalódottan roskadtam magamba. -

Tehát nem látod.

Zavartan nézett fel. -

Miért, van még valami?

Ajkamba haraptam és a fejemet ráztam, anélkül, hogy a szemébe néztem volna. -

Á, semmi!

-

Evie! Mit csinált veled?

-

Nem tudom.

Ez végeredményben igaz is volt. Fogalmam sem volt, hogy mit művelt velem Reth, vagy mi történt volna, ha senki sem állítja meg. -

Te látsz még ott valamit, ugye?

Megint a fejemet ráztam. Aztán behunytam a szemem és bólintottam. -

De mit?

-

Nem tudom. Olyan… olyan, mintha az ő tüze... szóval mintha még

bennem lennének a lángok, közvetlenül a tenyérnyoma alatt. Egy aranyló örvény, tényleg ijesztő, miközben magamnál még soha nem láttam semmit a bőröm alatt. -

Akkor sem, amikor korábban tett veled ilyesmit?

-

Nem, ilyen nem volt. Az valahogy más volt.

Megpróbáltam visszaemlékezni. Tudtam, hogy minden alkalommal meleget éreztem, ami viszont mindig el is múlt, ahogy Reth elment. -

Soha nem néztem meg utána a bőröm, de soha nem is maradt úgy. Az

érzés mindig elmúlt. Akkor olyan volt, mintha a melegéből kölcsönadna. De most úgy éreztem, mintha a hőt erőszakkal ültetné át belém, mintha kényszerítene arra, hogy felvegyem. -

Talán most is elmúlik, nem?

-

Nem tudom - feleltem, és nagyon kellett igyekeznem, hogy visszafojtsam

a könnyeimet. - Nem csak a karomban érzem. -

Hol még?

-

A szívemben - csak suttogni tudtam a választ.

Lend sokáig hallgatott. -

Mit szólt ehhez Raquel?

-

Nem mondtam el neki. Ők már korábban is paranormálisnak

minősítettek. Nem akarok még egy újabb adalékot szolgáltatni ahhoz, hogy még furcsábbnak tűnjek nekik, mint amilyen már vagyok. -

Megértelek. Tulajdonképpen én is egész életemben bujkáltam előlük. De

hogy akarsz többet megtudni a dologról? -

Á, ők, sípjel, semmit sem tudnak a tündérekről.

Lend nevetett. -

Min nevetsz? - kérdeztem.

-

Mi ez a sípolás? Nem tanítottak meg arra, hogy kell káromkodni?

Elvörösödtem, és én is elnevettem magam. -

Ez amolyan insider vicc. Lish, vagyis Alisha, a legjobb barátnőm sellő,

és van egy számítógépe, azon keresztül tudunk kommunikálni. De a gép nem fordítja le a káromkodásokat, ilyenkor mindig csak egy sípjelet hallani. Valahogy én is rászoktam. -

Elég mókásak vagytok.

Lend még mindig fogta a kezemet és az égést nézte. Egész jó dolog ez a kéz

a kézben. Milyen fura, hogy egy ilyen nap után ez a kis apróság milyen bizsergéssel töltött el! Természetesen jobb lenne, ha nem a sebemet bámulná, ami miatt majdnem grillcsirke lett belőle is, és amitől én is egyre kevésbé számítok normálisnak, de azért mégis jó dolog ez. Az ember annak örüljön, amit kap. -

Nincs senki, akit meg tudnál kérdezni? Aggódom miattad.

Nevettem. -

Figyelj, itt most én vagyok az, aki belülről ég, oké? Lish természetesen

senkinek sem árulna el, de ő se tud többet, mint az NPEH. És persze Retht is megkérdezhetném, hogy mi a sípjelet csinált velem, de valamilyen érthetetlen okból kifolyólag nem nagyon vágyom arra, hogy viszontlássam őt. Abban is biztos vagyok, hogy a többi tündér sem segítene nekem. Nem éppen a segítőkészségükről híresek. Lend tekintete hirtelen furcsa lett. -

Azt mondtad, hogy belülről égsz?

-

Úgy tűnik legalábbis. Olyan, mintha egy aranyló örvény lenne a

karomban és a mellkasomban, olyasmi, mint valami folyékony tűz. -

Folyékony tűz - úgy tűnt, mint aki nem hisz a fülének.

Védekezően vontam meg a vállam. -

Igen, miért?

Sóhajtott. -

Szeme, mint hó- és jégpatak, telve oly sok hideggel, mit nem is sejt.

Menny és pokol között, az idők kezdete óta, folyékony lángok rejtik a lány fájdalmát. Halál, halál, örök halál. Halál az örökkévalóságban. Mi-ez-a-ba-dar-ság? - gondoltam először. -

Mi ez a badarság? - kérdeztem hangosan.

Lend elengedett, és két kézzel megdörzsölte az arcát. -

Nem is tudom. Ezt tudjuk a bansheetől, ez olyan, mint egy jóslat

versformában. Fogalmam sincs, mit jelent. De valahogy olyan, mintha rólad

szólna. Először a szemed, aztán hogy mindig arról panaszkodsz, hogy fázol. És most a folyékony tűz benned. -

Igen, de elfeledkezel a „halál, halál, halál” részről. Én nem vagyok

gyilkos! Felháborodottan ugrottam fel. Képtelen lettem volna elhinni, hogy Lend ilyesmit feltételez rólam. Furcsa mosollyal rázta a fejét. -

Hidd el, nem tartalak annak. Egyáltalán nem tűnsz olyannak, mint aki

paranormális lények százait akarná lemészárolni. Szégyenkezve ültem vissza. -

De akkor szerinted mit jelent a jóslat?

-

Nem tudom. Eleinte azt gondoltam, hogy a vers arról a lényről szól, aki

ezért az egész borzalomért felelős, de most már nem értek semmit az egészből. Eltűnődtem. Ez az egész nagyon különös és hátborzongató. -

Figyelj csak, a versben szó van mennyről és pokolról. Te mennyire értesz

a tündérek mitológiájához? Lend a fejét rázta. -

Régi történetekben az áll, hogy ők a mennyországhoz túl gonoszak, a

pokolhoz viszont túl jók voltak, ezért egy köztes helyet jelöltek ki számukra, itt a földön, illetve a tündérbirodalomban. Azóta itt ragadtak, halhatatlanok, nem változnak és megpróbálnak valahogy a mennybe vagy a pokolba jutni. Vagy bárhova, mit tudom én. Az is lehet, hogy a versben a tündérekről van szó! És ha a tündérekről van szó, akkor nem rólam. Muszáj, hogy róluk szóljon! Lend a gondolataiba merülve bólintott. -

Lehet.

-

Biztos! Hiszen Reth mentett meg a vámpírok elől, aztán az otthonába

vitt, és miután megint eltűnt, abszolút megvolt a lehetősége arra, hogy megölje az összes vámpírt. -

Csakhogy a versben egy lányról van szó.

A homlokomat ráncoltam. Igaza volt. -

De van egy csomó női tündér is. Végül is egy tündér volt, aki elültette

bennem ezt a tűzizét. Biztos vagyok benne, hogy Rethről szól a vers. -

Persze, lehet. Tényleg nem látom már át az egészet. Nem lett volna

szabad idejönnöm. Nem csak azért, mert semmire sem jöttem rá, de még segíteni sem tudtam senkinek. Vállon veregettem. -

Nekem segítettél.

Ő is megpaskolt engem egy picit. -

Akkor legalább egy icipicit hasznos voltam.

Boldogan mosolyogtam, de aztán megint elfogott az aggodalom. Lend nem volt idevaló. Akármennyire szerettem volna, hogy soha ne menjen el, ez az egész egy hatalmas butaság volt. -

Beszélek Raquellel. Talán valahogy sikerül kijuttatnunk téged innen.

Nevetett, de a nevetése nem volt vidám. -

Nem engednek el. Még ha szabadon engednének is, akkor is csak

lábbilinccsel, ami azt jelenti, hogy nem mehetnék haza. - Felém fordult, arca komoly volt. - De neked el kell menned. Te el tudsz menni, le tudnál lépni innen. Szomorúan ráztam a fejem. -

Nem tudok. Az NPEH-n kívül nincs semmim és senkim. Nincs pénzem,

nincs családom, nincs hová mennem. Mióta rájöttem, hogy a hatóság, amely gondoskodik rólam, engem is olyan lénynek tart, amilyenektől a világot védi, még nehezebb volt megfeledkeznem arról, mennyire magányos vagyok. Újra és újra eszembe jutottak Reth szavai. Ezek az ostoba tündérek, ez nem lehet igaz! Nagyot sóhajtottam. -

Te jó ég, most még egy Easton Heights-epizódhoz sincs kedvem!

Lend átkarolt és kedvesen vállon veregetett. -

Akkor egy előnye azért mégis van ennek az egész sztorinak.

Nevetve könyököltem a hasába. -

Te hülye!

-

Van itt esetleg wifi? - kérdezte a laptopomra mutatva.

-

Sajnos nincs.

-

Evie! - Egyszer csak Raquel állt az ajtóban. - Miért nincs nálad a

kommunikátorod? -

Elfelejtettem eltenni. Miért, mi a baj?

-

Megbízásom van a számodra.

-

Most komolyan? Ma?

Azok után, amin ma keresztülmentem, igazán megérdemeltem egy szabadnapot. -

Igen, ma, most rögtön. Siess!

Sóhajtva felálltam. A laptopomat otthagytam Lendnél. Szegénynek jól jön egy kis szórakozás. -

Szia, Lend! És még egyszer köszönöm, hogy hagytad, hogy

meggrillezzenek, csak hogy megments engem. -

Szívesen bármikor.

Követtem Raquelt. -

Nem mintha ideges lennék, csak ugye az utolsó bevetésemen majdnem

otthagytam a fogamat, egyébként pedig Reth ma egy lyukat fúrt a karomba, de tényleg semmi gond. Szóval miről is van szó? -

Írországba kell menned. Valószínűleg egy mocsári boszorkányról van

szó. -

Mocsári boszorkány? Fúj! Nem tudnál valaki mást küldeni?

Egyszer már volt dolgom mocsári boszorkánnyal, és elég ocsmány volt. -

Nem, mert nem kaptunk róla visszaigazolást, hogy tényleg létezik.

Először ellenőrizned kell a helyzetet, mielőtt be tudjuk fogni. Nem emlékszel, mi történt Alexszel? Elnevettem magam. Alex egy hihetetlenül félénk, kétbalkezes fickó volt, aki

egy ideig az osztályunknak dolgozott. 190 cm-es magasságához körülbelül 65 kiló járult, de csak akkor, ha éppen meg volt hízva. A srác elméletben mindent tudott, amit a paranormális lényekről tudni lehet, de a gyakorlatban teljesen haszontalannak bizonyult. Egyszer büszkén hozott a központba egy állítólagos mocsári boszorkányt. Aztán persze kiderült, hogy valójában csak egy idős nénit fogott be. Nagyon kínos egy helyzet volt. Alexet soha többet nem küldték bevetésre, és az aktahegyek mögött savanyodott meg. -

Utálom a mocsári boszorkányokat! Gusztustalan lények. Ezerszer

rosszabbak, mint a vámpírok. -

Jacques majd elkísér. Nem akarom, hogy a jövőben egyedül mászkálj.

-

Vele jól megleszünk.

Jacques a vérfarkasok között is elég nagydarabnak számított. Tényleg ideális kísérőnek tűnt, ha az ember egy icipicit egyébként is ideges volt. Beugrottam egy percre a szobámba, hogy összeszedjem a táskámat a lábbilinccsel, a kommunikátoromat, a sokkolómat és a késemet. A transzportközpont előtt találkoztunk Jacques-kal, ahol már egy tündér is várt bennünket. Fehl. Ő természetesen pont egyike volt azon kevés tündérnek, akik megkülönböztetett figyelmet tanúsítottak irányomban. Tulajdonképpen nagyon elegem volt a tündérekből, de a megbízást végre kellett hajtanom. Fehl nem szólt egy szót se, csak a megszokott unott-ideges arckifejezésével álldogált. Korábban még soha nem vettem észre, hogy a szeme ugyanolyan rubinvörös volt, mint a haja. Egyszerre volt borzasztó és csodálatosan szép, akárcsak a hangja. -

Légy óvatos, rendben? - figyelmeztetett Raquel.

-

Jó, persze.

Teljesen kész voltam, és az egészet olyan gyorsan le akartam tudni, amennyire csak lehet. Jacques és én Fehl két oldalára álltunk, megfogtuk a kezét, amikor megjelent előttünk egy kapu. Nem gondolkodtam, és azt a kezemet adtam neki, amelyik

megégett. Egy pillantást vetett rá, és egy röpke mosoly suhant át az arcán. - Nem lett kész vele - mormogta üvegszilánk hangján. Raquel biztosan nem hallotta, összeszorítottam a szám és behunytam a szemem, hogy útnak induljak a tündérösvényen és randizhassak a mocsári boszorkányommal.

Elveszett lelkek

A TÜNDÉRÖSVÉNYRŐL KIBOTORKÁLTUNK a halovány napfényre, egy hideg, köd ülte mezőre. Mindenütt magas, barna fű vett körül bennünket. Fehl egy korhadó fában nyitott kapun keresztül nyomban el is tűnt. Nem szomorkodtam miatta, az biztos. Karba tett kézzel fagyoskodtam. -

Kabátot kellett volna vennem.

Jacques vállat vont. -

Nem annyira szörnyű.

Már láttam a tavat, amely egy kacsaúsztatónak tűnt valahol a távolban. Pár kórónak látszó fa vette körül. A változatosság kedvéért miért nem lógtak ezek a buta boszorkányok inkább egy trópusi szigeten? Egy kicsit sem tiltakoztam volna Raquelnél, ha Hawaiira szólt volna a kiküldetésem. -

Ha közelebb érünk, az lesz a legjobb, ha te elbújsz. Inkább egyedül

megyek, akkor biztos megmutatja magát. Már ha egyáltalán ott van - mondtam Jacques-nak. -

Biztos vagy benne, hogy nem esik bajod?

-

Ha igen, akkor észre fogod venni, biztos lehetsz benne.

Mosolygott, és hallgatva keltünk át a mezőn. A tóparttól néhány méterre Jacques kissé eltávolodott, és egy bokros részen bújt el. Az egyik kezemet a sokkolón tartva mentem előre, egészen a vízig. Felemeltem egy követ és bedobtam. Semmi reakció. Bedobtam még egyet, megint semmi. Végül is ebben reménykedtem. A mocsári boszorkányok előszeretettel élnek mocsárban - innen kapták a nevüket is -, tavakban vagy patakokban. Úgy néznek ki, mint a ráncos öregasszonyok - már önmagukban sem túl vonzóak -, de ami az álcájuk alatt van, az tényleg undorító. Hányászöldek, nagy, kerek halszemük teljesen fehér. Hajuk úgy néz ki, mint egy félig elrohadt fűcsomó, és a hab a tortán a háromsornyi, tűéles fekete fog a szájukban. Ja, azt hiszem, még

nem említettem, hogy gyerekeket esznek. Igen, gyerekeket. Az a trükkjük, hogy segítséget kérnek, aztán pedig lerántják őket a víz alá, és addig tartják őket ott, amíg ellenállnak. Aztán egy szuszra lenyelik őket. A protokoll az ilyen boszorkányakciók során meglehetősen egyszerű volt. A vízben nem volt semmi esélyünk ellenük, mert ott erősek voltak. De ha sikerült őket a szárazföldre csalogatni, akkor gond nélkül áramütésben lehetett részesíteni és lábbilinccsel ellátni őket. A vámpírokkal ellentétben a mocsári boszorkányokat nem lehetett kasztrálni. Szibériában, speciális intézményben helyezték el őket. Az NPEH mindig hangsúlyozta, hogy emberi körülmények között tartják fogva őket. Egy kicsit faramuci volt a megfogalmazás, figyelembe véve, hogy a mocsári boszorkányokban aztán tényleg semmi emberi nem volt. Miután tíz percig bóklásztam a tó körül és kavicsokat dobáltam, nagyon eluntam magam. Talán már túl öreg voltam ahhoz, hogy a mocsári boszorkányok rám cuppanjanak. Szóval egy kicsit alaposabban elkezdtem vizsgálódni, hátha rábukkanok valami nyomra, hogy ne legyen az akció komplett időpocsékolás. A növényzet még elég kopárnak tűnt, Írország ezen részén láthatólag még nem köszöntött be a tavasz. A fák viszont sűrűbben álltak, mint ahogy első pillantásra tűnt. Aztán jobbra megpillantottam valamit. Körülbelül 7-8 méter távolságra egy furcsa kis dombocska tűnt fel, szürkészöld foltokkal, és valahogy nem illett a környezetébe. A sokkolómba kapaszkodva óvatosan osontam előre. Minél közelebb jutottam, annál erősebb volt a penészbűz. Jellemző a mocsári boszorkányokra. Visszatartottam a lélegzetem, és lábujjhegyen körüljártam. Elképesztő. Halott volt. Elképzelni sem tudtam, hogy sikerült valakinek megölni egy mocsári boszorkányt. Ők ugyanis azon lények közé tartoznak, akik ősidők óta léteznek, körülbelül, mint a sellők. De ez itt határozottan halott volt. Az álca alatt láttam a tejfehér, nagyra nyílt boszorkányszemeket. Kegyetlen arcán zavart kifejezés ült. Mi történhetett itt?

Körülnéztem, hátha felfedezek valami támpontot, de nem találtam semmit. Amikor a pillantásom visszatévedt a boszorkányra, hirtelen valami furcsát vettem észre. Volt valami az álca alatt, ott, ahol a rongyok a mellét fedték. Kerestem egy botot, amellyel a rongyot arrébb tudtam volna piszkálni. Egy tenyér halvány nyomát fedeztem fel, egy világos, aranyszínű tenyérformát, ami egyre halványult, végül teljesen eltűnt. Aztán feltűnt még valami: a mocsári boszorkányból a hűvös levegőbe gőz szállt fel, ami viszont azt jelentette, hogy a teteme még meleg volt, azaz nemrég halhatott meg. -

A sípjelbe! - suttogtam.

Továbbra is a sokkolómba kapaszkodva elkezdtem körbe-körbe forogni, mint az őrült, hátha mögöttem áll valami. Hirtelen az egész vidék rettenetesen komornak tűnt, mintha minden bokor, fűszál és fa mögött a halál leselkedne. -

Jacques?! - kiáltottam fojtott hangon, és lassan távolodtam a tótól. Abban

a reményben, hogy Fehl még nem volt messze a transzportponttól, megnyomtam a kommunikátoromon a pánikgombot. -

Jacques?

Hangosan nem akartam kiabálni. Természetesen már annyi ideig mászkáltam és álldogáltam a mezőn, hogy ez a lény, akármi vagy akárki volt is, már régesrég észrevehetett. Balra tőlem, egy kissé távolabb megreccsent egy ág. Ledobtam a lábbilincses táskámat, és a kezembe vettem a késem. -

Jacques? Jacques?! Te vagy az? - A hangom majdnem annyira remegett,

mint a kezem. - Jacques? Egy kiáltás hasított végig a levegőn, mintha egy lelket kitépnének a testéből. Jacques lelkét. Jacques testéből. Utáltam magam miatta, de sarkon fordultam, és amilyen gyorsan csak tudtam, a korhadt fához rohantam. Ha ez a lény egy mocsári boszorkányt és Jacques-ot is le tudta győzni, akkor nekem itt nincs esélyem. Majdnem

kiköptem a tüdőmet, annyira gyorsan rohantam, olyan sebességgel, ahogy korábban nem is gondoltam, hogy képes vagyok. A halál elől rohantam, és attól féltem, hogy bármelyik pillanatban utolér. Egyre közelebb jutottam a fához, de nem láttam rajta semmit. Fehl még nem reagált a segélyhívásomra. Zokogva rohantam tovább. Ha nem jön, akkor meghalok! Amikor elértem a fához, még akkor sem volt ott senki. Annyira reszkettem, hogy azt hittem, szétesem, ekkor megfordultam, hogy legalább szembenézzek a halállal. A mező üres volt. Hangosan zokogtam. Nem tudtam, hogy várjak-e Fehlre vagy kockáztassam meg, hogy a nevén szólítom. Amikor már az utóbbi felé hajlottam, felvillant egy fény mögöttem, és én megragadtam a tündér kinyújtott kezét. -

El innen, de gyorsan!

A fák mögött egy lángokból álló alak tűnt fel, aztán a tündérkapu bezáródott.

Ne ájuljunk el önmagunktól!

RAQUEL

A KONYHÁM

ELŐTTI RÉSZEN, EGY SZÉKEN ÜLT,

és halkan a

kommunikátorába beszélt, amikor a kanapén felébredtem. Nálam töltötte az egész éjszakát, mert nem akartam egyedül maradni. Idegességében a homlokát dörzsölgette. Felültem. Rám nézett és kissé feszülten mosolygott, aztán még néhány percig folytatta a beszélgetést. A combom alá dugtam a kezem, mert annyira remegett. Végre befejezte a hívást. - Megtalálták? - kérdeztem. A fejét rázta és sóhajtott egyet, ami annyi stresszt és feszültséget fejezett ki, amennyit még soha korábban. Többet, mint az „Evie, Evie, Evie” sóhaj, amely rendszerint a legnagyobb csínytevéseimnek volt fenntartva. Mint például amikor tizennégy évesen elloptam a kommunikátorát, mert a sajátomat úgy akartam átprogramozni, hogy zenét tudjak hallgatni rajta. Akkor sikerült az egész rendszert megbénítanom és mindenkit néhány órára a szobájában zárva tartanom, amivel persze egyáltalán nem arattam nagy sikert. „Jutalmul” egy hónapig én láttam el a börtönszárnyban a takarítószolgálatot. Bárcsak most is ilyen egyszerű lenne minden! Nem akartam megkérdezni, nem akartam tudni róla, de muszáj volt. -

És Jacques?

Szomorúan rázta a fejét. -

Már halott volt.

Könnyes szemmel néztem a földet. Nem tettem semmit, hogy segítsek neki, még csak meg sem próbáltam. Raquel mellém ült és átkarolt. -

Nem tehettél semmit. Ha megpróbáltad volna, akkor most mindketten

halottak lennétek. És pontosan tudom, hogy Jacques örülne, ha tudná, hogy a halálával segített neked megmenekülni.

Én a magam részéről biztos voltam abban, hogy Jacques sokkal jobban örülne annak, ha még élne. De az igaz volt, hogy neki voltak fegyverei és természetfeletti vérfarkaserővel is rendelkezett. Ha mégis ilyen könnyű volt őt legyőzni, akkor nekem biztos nem lett volna semmi esélyem. De ez sem némította el a kiáltását, ami még mindig a fejemben visszhangzott. -

Muszáj most egy osztályvezetői megbeszélésre mennem. Ki fogjuk

találni, hogy milyen lényről van szó, és meg fogjuk állítani. Megint eszembe jutott a feltételezésem és gyorsan ki is mondtam. -

Reth az!

-

Micsoda?

-

A gyilkos! Szerintem ő az!

-

Miért?

-

A tenyérlenyomat! A mocsári boszorkány mellkasán egy aranylóan

fénylő tenyérnyom volt. Pontosan olyan, mint... - Hirtelen elhallgattam. Raquel nem tudott semmit a bennem égő parázsról, és nem is kell, hogy tudjon róla. Rajtam is hagyott egy tenyérlenyomatot. Ő az! Raquel a fejét rázta. -

Tudom, hogy nagyon dühös vagy Rethre, és minden okod meg is van rá,

de ő nem lehetett a gyilkos. -

De honnan tudod? Neked fogalmad sincs a tündérekről!

Nyugodtan rám nézett. -

Sokkal régebb óta dolgozom tündérekkel, mint te. És tudom, hogy nem

Reth tette. Amíg te a kiküldetésen voltál, ő fegyelmi kihallgatáson vett részt. -

Fegyelmi micsodán?

-

Felelnie kellett a veled szemben elkövetett cselekedetei miatt. A

bizottság hét főből állt, akik mindannyian tanúsíthatják, hogy egész idő alatt ott tartózkodott. Fegyelmi meghallgatás? Ki előtt akarták ezt a színjátékot eljátszani? A

tündérek egy icipicit sem érdeklődtek irántunk és a szabályaink iránt. Ahogy Lendnek is elmeséltem, ők csak a név szerinti parancs miatt voltak itt, amit már a legelején megkaptak, hogy az NPEH-t szolgálják. -

És most büntetést fog kapni?

-

A cselekedetét teljes mértékben elfogadhatatlannak minősítették, és

szigorú figyelmeztetésben részesült. Ahogy Raquel ezt mondta, éreztem, hogy ő maga is tökéletesen tisztában van azzal, hogy ez milyen gyengén hangzik. -

Hú, ez aztán igen! Figyelmeztetés! Majd biztos levonja belőle a

tanulságot! Most már sokkal, de sokkal nagyobb biztonságban érzem magam. -

Tényleg nem kell miatta többé aggódnod. Megparancsoltam neki, hogy

ne merjen többé hozzád nyúlni. Egyszerűen nem lesz képes rá. Emiatt ne gyötörd tovább magad. Lenéztem a csuklómra. Nagyrészt eltakarta a fölsőm ujja, de a parázsló örvényből egy kicsi kikandikált. Pontosan így van, igazán semmi okom az aggodalomra. -

Ennek ellenére azt hiszem, hogy köze van az egészhez, neki vagy egy

másik tündérnek. Talán egy olyannak, akiről az NPEH nem is tud. -

Beszélni fogok az ülésen a feltételezésedről, de semmi okunk arra, hogy

a tündéreket gyanúsítsuk. Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy semmit sem tesznek anélkül, hogy valami okuk ne lenne rá. -

Igen, de mindkettőnknek tisztában kellene lennie azzal is, hogy az ő

okaikat mi egyszerűen nem fogjuk fel. Sóhaj: „A témát befejezettnek tekintem.” Raquel felállt. -

Lish arra kért, hogy látogasd meg őt, mihelyt jobban leszel. Én is jobban

érezném magam, ha a nap hátralévő részét nála töltenéd. Nem akarom, hogy egyedül legyél. És kérlek, ne felejtsd itthon a kommunikátorodat! Megpaskolta a fejem, mint egy ötévesnek, és ezzel elment. Iszonyúan fáztam, ezért jó hosszú időre beálltam a forró zuhany alá.

Igyekeztem türtőztetni magam, de a pillantásom végül a mellkasomra vándorolt. A folyékony, aranyszínű lángok továbbra is ugyanolyan erővel világítottak, mint korábban. A zuhany alól kijőve sokáig bámultam magam a tükörben, de ezt a hülye tüzet csak akkor láttam, ha direkt néztem. Valahogy az volt az érzésem, hogy az arcomnak most másképp kellene kinéznie, de még mindig ugyanaz a régi Evie nézett vissza rám: egész aranyos, de nem egy szépség, pisze orral, helyes formájú szájjal. A szemem színe pedig a lehető leghalványabb szürke, amit csak el tud képzelni az ember. Aztán hirtelen belém hasított egy gondolat, egy rémisztő gondolat. Ha a paranormalitást magamon csak akkor láttam, amikor direkt néztem, akkor azt se tudhatom, hogy az arcom alatt nem rejlik-e valami más. Tükör nélkül végül is nem tudtam szembenézni magammal. Ki tudja, talán egész életemben így parázslottam? Talán ez volt az a furcsa a szememben, amiért Lend nem tudta lemásolni. Egyszerre úgy éreztem, mintha az arcom egy álarc lenne, amely csak elrejti, ami valójában vagyok. Micsoda rémisztő elképzelés, amelyet se alátámasztani, se megcáfolni nem tudtam. Ez a nagyszerű abban, ha az ember kivételes, egyedi: soha nem kap választ a kérdéseire. Eddigi világomban megrendülve megtörülköztem, és felvettem a legbővebb és legpuhább pulcsimat. Szép halványkék volt, és az ujja jó hosszú, a kezemet is takarta, így legalább nem kellett a csuklómat nézegetnem. Befontam a hajamat, és felkaptam a kommunikátoromat. Az adatfeldolgozóba érve Lish szinte nekivetette magát az üvegnek, láthatólag annyira akart már velem beszélni. -

Evie, jól vagy? Aggódtam miattad!

Halványan elmosolyodtam. -

Hát igen, az utóbbi hetek elég pocsékul alakultak.

-

Gyere, ülj le! Az utóbbi időben olyan ritkán jöttél. Hiányoztál.

Leültem egy görgős székre, és felhúztam a lábam. Lish mindent tudni akart Rethről és a mocsári boszorkányról. Nála üldögélve világossá vált a számomra is, hogy nekem is mennyire hiányzott a legjobb barátnőm. Annak ellenére, hogy Raquel is extra odafigyelésben részesített, az utóbbi időben eléggé el voltam foglalva az egyre veszélyesebb és többnyire sikertelen bevetésekkel, no meg természetesen Lenddel. Lish, az okos kétéltű, hunyorgott, és úgy tűnt, hogy huncutul mosolyog. -

És ez a Lend, aki megmentett Rethtől, nagyon helyes?

Nevettem. -

Tökéletesen fel tudja venni Landon alakját.

-

Landonét az Easton Heightsból? Hú, akkor biztos nagyon szerelmes

vagy belé. A fejemet ráztam. -

Nem, a valódi arca nekem sokkal jobban tetszik. Vicces és kedves. Ne

mondd meg Raquelnek, de eléggé megkedveltem. Lish továbbra is mosolyogva bólintott. -

És ő is pukkadásig tele van emberi hormonokkal, mint Landon?

Nevettem az abszurd kérdésen. -

Nem hiszem. De így is szuper minden.

-

Aha, túl nagy az… - Lish elhallgatott, és túl egyértelműen kacsintott

átlátszó szemöldökével - érzelmi teher, ugye? -

Hiszen ismersz. Szívesebben utazom kevés csomaggal.

Lish nevetőbuborékokat fújt a vízbe. -

Nem rossz metafora, ugye?

-

Egyre profibb vagy.

Gyakran gyakoroltam vele különféle metaforákat és kliséket, mert fontos volt neki, hogy a kettőnk közti különbségek ellenére is megértsük egymást. -

Sokkal fontosabb viszont az a kérdés, hogy ő is kedvel-e téged.

-

Nem nagyon tudom elképzelni, hiszen továbbra is én vagyok az a lány,

aki miatt állandóan „grillezik”. Ezenkívül miattam tartják fogva, amit egyébként bődületes ostobaságnak tartok. Miért tartják még mindig bezárva? -

Mit kellene tenniük?

-

Mit tudom én? Meghallgatni, segíteni neki! Akárhonnan jött is, a központ

emberei tudják, hogy mi történt. Ha az NPEH nem a paranormális lények befogásával, a lábbilincsekkel, az osztályozásukkal meg a többi botorsággal lenne elfoglalva, és egyszer úgy kezelnék őt, mint bármelyiküket vagy mint az egyik szövetségesünket, akkor együtt dolgozhatnánk mindannyian, és talán tudnánk tisztázni az ügyet, mielőtt még több paranormális lény halna meg. Úgy tűnt, mintha Lish büszke lenne rám. Talán mégsem volt akkora rajongója az NPEH-nak, mint ahogy korábban hittem? -

Beszéltél már Raquellel erről?

-

Nem nagyon.

Túlságosan ideges voltam hozzá. Korábban olyan biztosnak tűnt a helyem a központban, de most, hogy tudtam, hogy a hetes kategóriába soroltak, bármit tettem, féltem, hogy gyanúsan viselkedem. A paranormális lényeket itt nem kezelik egyenjogúként, inkább mindig is másoknak tekintették őket. Jelen helyzetemben kevés dolog lenne gyanúsabb, mint az, hogy ragaszkodom Lend szabadon engedéséhez. De aztán rájöttem, hogy egész idő alatt csak aggódtam. Például azért, hogy Lend számára vajon több vagyok-e egy egyszerű barátnőnél (már ha egyáltalán a barátnőjének tartott), de amiatt is, hogy milyen a helyzetem az NPEH-nál. Mindig csak magam miatt aggódtam. Pontosan úgy, ahogy Írországban, amikor zokogva rohantam, hogy mentsem a bőröm, és közben magára hagytam Jacques-ot. Odakint, mármint a központon kívül paranormális lények haltak meg. A mocsári boszorkányok és vámpírok halálát még bizonyos mértékig könnyebb lenne feldolgozni, de Jacques tényleg nem érdemelte meg ezt. Meg kell állítani a gyilkost. -

Még egyszer szóba hozom Raquellel a témát. Akármit csináltak is eddig,

hiába tették, mert nem működik. Lish szeme mosolygott. -

Nagyszerű lány vagy.

Visszamosolyogtam, és feltettem magamnak a kérdést, hogy Lish vajon már milyen hosszú ideje próbálkozik azzal, hogy ezt eljuttassa a tudatomig. Vele soha nem voltak problémáim. Rajta kívül létezett még azért pár paranormális lény, akiket egész jól el tudtam viselni, különösen a vérfarkasokat. Végül is nem az ő hibájuk volt, hogy olyanok, amilyenek. Ha ez ember kicsit jobban elgondolkodik, akkor tulajdonképpen egyik paranormális sem tehet arról, hogy olyan, amilyen. Hiszen a dolog nem úgy működik, hogy a mocsári boszorkányok egy reggel felébrednek, és hirtelen eszükbe jut, hogy mekkora buli lehet gyerekeket enni. Inkább a keselyűkhöz lehetne őket hasonlítani. Ők is ocsmányak és undorítóak, persze, de hát ilyenek ők. De ettől még rendben van minden? Ez azt jelenti, hogy továbbra is hagyni kell őket, hogy tavakban és mocsarakban kísértsenek és a következő szaftos csemegére várjanak? Eléggé össze voltam zavarodva. Úgy éreztem, hogy időre van szükségem, hogy mindezt átgondoljam. -

Megsértődnél, ha most átmennék Lendhez?

-

Sípjel, dehogy. Menjél csak a te kis furcsa cuki fiúdhoz!

Nevettem, búcsúképpen fújtam egyet az üvegre, majd Lend cellája felé vettem az irányt. Még mindig a megszokott sötét hajú és szemű srác alakját viselte, és éppen abba a rajztömbbe akart rajzolni valamit, amit vittem neki. Amikor felnézett és meglátott, arcán megkönnyebbülés tükröződött. -

De jó, hogy újra itt vagy!

Megpróbáltam mosolyogni. De akármennyire szégyelltem is, hirtelen könnyekben törtem ki. Felugrott és átölelt. -

Mi történt? Mi a baj?

-

Ott volt. Megölte a mocsári boszorkányt és aztán Jacques-ot. Én meg

egyszerűen elrohantam. Továbbra is a karjaiban tartva kérdezte: -

Láttad?

-

Egy kicsit.

Leírtam neki azt a keveset, amit láttam. -

Tenyérlenyomatot is hagyott. Mármint a mocsári boszorkányon, a

mellkasán. Egy fénylő, világos, aranyszínű lenyomatot, ami halványodott, majd eltűnt. Láttam. -

A testén?

-

Azt hiszem, hogy az álca alatt volt. Nem hiszem, hogy rajtam kívül más

meglátta volna. Nagyon hasonlított ahhoz, ami az én bőröm alatt van. De Rethnek van alibije. Lend a homlokát ráncolva kérdezte: -

Minden oké?

-

Nem tudom. Annyira… még soha nem féltem ennyire. Tényleg azt

hittem, hogy meg fogok halni. És Jacques, hallottam, ahogy… Újra elkezdtem sírni. Lend odakísért az ágyához, mellém ült és átkarolt. -

Sajnálom - mondtam, és megtöröltem a szemem.

-

Ne kérj bocsánatot! Örülök, hogy sikerült elmenekülnöd, egyébként

pedig te vagy az első olyan személy, aki látott valamit. Ez már egy hatalmas előrelépés. -

Igen, ha te nem lennél bezárva. Beszélek még egyszer Raquellel, és

megpróbálom megértetni vele, hogy együtt kellene működnünk veled és nem úgy kezelnünk téged, mint egy bűnözőt. Meg kell állítanunk ezt az izét. Bólintott, és az volt az érzésem, hogy egy kicsit büszke rám. Aztán előrehajolt, és egy gyengéd puszit nyomott a fejemre. Hogy érezheti az ember magát egyszerre annyira borzalmasan és annyira csodálatosan?

Ne hívj fel!

RÖGTÖN

ELŐ IS KAPTAM A KOMMUNIKÁTOROMAT,

hogy szavaimat a lehető

leggyorsabban tettek kövessék, és üzenetet küldtem Raquelnek, amelyben rákérdeztem, hogy mikor tudnánk beszélni. Pár perc múlva csipogott a készülék. -

Jaj, három-négy napra elutazott - fordultam Lendhez. - De mihelyt

hazajön, beszélek vele. Az NPEH teljesen rosszul működik. Annyira el vannak foglalva a félelmeikkel és az ellenőrzési mániájukkal, hogy észre sem veszik azokat a paranormális lényeket, akik segíthetnének nekik. Meg fogom győzni Raquelt arról, hogy ne kelljen lábbilincset viselned. -

Remélem, sikerül.

-

Igen, én is - sóhajtottam. Hirtelen minden olyan bonyolult lett, komolyan.

- Mesélj valamit magadról! Valami vidámat, aranyosat. Egy kicsit arrébb csúszva a falnak dőltem. Lend hátrébb húzódott, és szorosan mellettem maradt. -

De mit szeretnél tudni?

-

Hogy élsz odakint? Szóval persze nem a titkaidra vagyok kíváncsi -

fűztem hozzá sietve. - Jársz például suliba? -

Már majdnem befejeztem a gimit. Éppen megkaptam az értesítést, hogy

felvettek azokra fősulikra, amelyekre pályáztam. - Mosolygott. - Bár persze fogalmam sincs, hogy fogom azt a rengeteg anyagot bepótolni, amit most vesznek a többiek. -

Főiskolára akarsz menni? De szuper! Bocs, de normális fősulira? Vaó!

És az milyen? Megvolt már a szalagavatód? Gyakran szoktál bulizni? Van öltözőszekrényed? -

Öltözőszekrényem? - kérdezte nevetve.

-

Igen, azok annyira jók!

-

Az öltözőszekrények? Persze, tényleg. A gimi egyáltalán nem annyira

izgalmas, olyasmi, mint itt a központban. Mindenki azt hiszi, hogy mindent tud mindenkiről, a felszín alatt viszont sokkal több rejlik. De ezt te is tudod, nem? Megbökött a könyökével. - Ami a bálokat és egyebeket illeti, nem járok randizni. Már ha erre vagy kíváncsi. -

Hogyhogy nem? Nézz magadra, annyira helyes vagy. - Belevörösödtem.

- Úgy értve, hogy úgy nézel ki, ahogy csak akarsz. A lányok biztos futnak utánad. -

Igen, ez az arc elég közkedvelt, ebben igazad van.

-

Kinek az arca ez valójában?

Titokzatosan mosolygott. -

Az enyém. Bizonyos értelemben. Furcsa dolog ez, olyan, mintha mindig

valamilyen szerepet játszanék. De ez csak egy szerep, amit kedvelnek, de engem egyáltalán nem ismernek olyan jól. -

Értem.

Azt nem fűztem hozzá, hogy a randizáshoz való hozzáállása nekem tetszett, nagyon is tetszett. Ez volt az egész hét legkellemesebb híre. Ha Lend olyan lenne, mint a kedvenc sorozataimban szereplő srácok, akkor minden lánnyal kikezdene, nemcsak a kamerák előtt, hanem a való életben is. Kivételesen örültem, hogy a való életben nem az történt, ami egy tévésorozatban szokott. Aztán eszembe jutott valami, ami tényleg érdekelt. -

Van családod?

A hangom kicsit érdesebben csengett, amikor feltettem a kérdést. A család olyan téma volt, ami a giminél, szalagavatóknál vagy akár a randizásnál, sőt még az öltözőszekrényeknél is nagyobb szomorúsággal és önsajnálattal töltött el. Raquelen és Lishen kívül nem volt senkim. Nem csak most, de korábban sem. -

Sajnos ez egy olyan téma, amiről nem mesélhetek neked.

Megnyúlt a képem, ezért hozzáfűzte: -

Egyelőre. De mi ütött beléd? Hogy jutott ez az eszedbe?

-

Én olyan vagyok, mint egy talált gyerek.

Ezután elmeséltem neki a temetői vámpíros történetet. -

Tehát soha nem volt családod.

-

Nem, csak nevelőszüleim. Akadtak köztük rendesek, de azért a

gyerekkorom nem volt a legboldogabb vagy legharmonikusabb. -

Sajnálom.

-

Én is.

Nem szívesen beszéltem erről. A gondolat, hogy a szüleim, akárkik legyenek is, nem akartak engem, nagyon fájt. Ha csak lemondtak volna rólam, akkor azt meg tudtam volna érteni, de ők egyszerűen cserbenhagytak. Nem emlékeztem sem rájuk, sem bármi másra, ami az engem befogadó, majd továbbadó gyerekotthonok és az örökbe fogadó családok előtt történt. -

Most már minden oké. Raquel tulajdonképpen szuperkedves, annyit

zsémbeskedik, hogy már szinte azt hihetem, hogy az anyukám. Elkísért az első bevetésemre, hogy megbizonyosodjon arról, hogy elboldogulok. Amennyire csak lehet, próbálja az itteni életemet normálisan alakítani. Lish pedig a lehető legszuperebb, legeslegjobb barátnő, akit az ember kívánhat magának, még ha nem is lehet vele bújócskázni. Lend persze egyáltalán nem ismerte Lisht, így először róla beszélgettünk, aztán még pár órát mindenféléről, ami csak az eszünkbe jutott. Megkértem arra, hogy írja le a lehető legrészletesebben egy napját, és kikérdeztem, hol fog fősulira járni, és mit akar tanulni. Én a képzőművészetet tartottam a legtutibb választásnak, de csak nevetett, és azt mondta, hogy szívesebben csinálna valami gyakorlatiasabbat. Aztán ő akarta tudni, hogy milyen volt itt, a központban felnőni. Így mindenféle sztorikat meséltünk el egymásnak. Iszonyúan jólesett ez a kis kikapcsolódás. Egyszerre annyira fáradt lettem, hogy képtelen lettem volna akár egyetlen további összefüggő mondatot kinyögni. -

Muszáj lefeküdnöm. De holnap újra jövök, oké?

Mosolygott. -

Jó, persze. Van itt még valami.

Elővette a rajztömböt, kitépett belőle egy lapot, és ráírta nekem a verset. -

Talán eszedbe jut még valami.

-

Jó, köszi. Nem mutatom meg senkinek.

-

Tudom.

Aztán kitépett még egy lapot, és vigyorogva átnyújtotta. A rajz engem ábrázolt, zebramintás ruhámban és rózsaszínű csizmámban. Te jó ég, nagyon bejön nekem ez a srác! A szobámban még egy ideig bámultam a rajzot. Nagyon jól eltalált, emiatt reméltem, hogy többször az eszébe jutottam. Én mindenesetre elég sok időt töltöttem azzal, hogy rá gondoltam, az biztos. Megágyaztam, lefeküdtem, a rajzot pedig a párnám mellé tettem. Aztán még néhányszor végigolvastam a verset, de semmi briliáns ötletem nem támadt. Az egész valahogy túl furcsa és homályos volt. Bár felmerült bennem egy csomó magyarázat, amelyek valahogy passzoltak is volna, de egyik sem volt tökéletes. Ezenkívül újra és újra elfogott a félelem, hogy a versnek köze lehet hozzám, de ettől aztán végképp nem tudtam koncentrálni. Végül a rajz alá dugtam a lapot, lekapcsoltam a lámpát és elaludtam. Amikor újra kinyitottam a szemem, sötét volt, csak egy kis fény világított mellettem. Valaki egy lágy, fülbemászó dallamot zümmögött, amely fájdalmas vágyakozást ébresztett bennem. Páni félelemmel tapogattam ki az éjjeli lámpám kapcsolóját, és természetesen majdnem feldöntöttem. Az ágyam végében Reth ült. -

Helló! - mondta kedves hangon, szeretetre méltó mosollyal.

-

Nem nyúlhatsz hozzám!

Felültem, és állig betakaróztam. -

Ami azt illeti, a parancsot neked kell visszavonnod.

-

Tesséék?

Türelmesen nézett rám, mint aki egy butuska gyerekhez beszél. -

Neked kell a parancsot visszavonnod.

-

És mi az ördögért kellene ezt tennem?

Felháborodva néztem rá. Ennek nincs ki mind a négy kereke. -

Mert még nem vagyok kész vele.

-

Ó, nekem erről más a véleményem.

Megmutattam neki a csuklómat, amelyen még mindig látható volt egy tűzvörös tenyérnyom, és az arany örvények világosan fénylettek a lámpa fényében, legalábbis én így láttam. De mivel már amúgy is felemeltem a kezem, ezért a középső ujjam felmutatásával szemléltettem is, hogy hová kívánom őt. -

Ez kevés lesz.

-

Kérésed parancs. - Felemeltem a másik kezemet is, és a másik középső

ujjamat is felmutattam neki. Arany szeme világított a derengő fényben. -

Nem hatott a dolog, mert még mindig fázol.

-

Remekül vagyok, igazán köszönöm az odafigyelést.

-

Szeme, mint hó- és jégpatak, telve oly sok hideggel, mit nem is sejt.

Egy pillantást vetettem a lapra, amelyen a vers állt. A helyén volt, a rajz alatt. -

Ja, ismerem. Csupa halál a vége.

A fejét rázta. -

Nem, ez nem a te versed. Ez az övé. A tiednek más a vége. Mindent

érteni fogsz, ha megengeded, hogy betöltselek. -

Te miről beszélsz tulajdonképpen? - kiáltottam. Lassacskán tényleg az

idegeimre ment. Ha molesztálni akar, akkor legalább világosan megmondhatná. Idegesített, hogy a nyomomban jár, és állandóan titokzatoskodva fontoskodik. -

Muszáj végigcsinálnunk. Most nem tudom elmagyarázni neked.

Hétpecsétes titok. Hagyd folytatnom, és akkor meglátod.

-

Most rögtön mondd el, hogy mit csináltál velem, vagy tűnj el! Tudott

volna válaszolni, az biztos, de azt is sejtettem, hogy nem fogja nekem elárulni. Az ilyen tündérhülyeséghez azonban egyszerűen túl fáradt voltam. -

Sokan vannak, akik azt kívánják, bárcsak ők lennének a... Ha nem

fejezem be, akkor talán nem éled túl. Én szeretném, ha életben maradnál. Gyengéden rám mosolygott. -

Kik azok az ők? A tündérbarátnőid?

-

Te jó ég, dehogy!

Ennél talányosabb már nem lehetett volna a viselkedése. -

Te vagy az? Aki az összes paranormálist megöli?

Oldalra hajtotta a fejét. -

Miért tennék ilyesmit?

-

Én kérdeztelek.

-

Semmi okom rá, hogy ezeket a lényeket megöljem.

Vettem egy mély levegőt, és újra megpróbáltam. -

De akkor mit tettél velem?

Minden idegszálam pattanásig feszült, ahogy a válaszra vártam. -

Szeretnélek betölteni, megteremteni téged. Először csak gyengéden

próbálkoztam, de te újra és újra kitértél. Később pedig már nem akartál semmit sem befogadni, így nem maradt más választásom. Nem fog fájni, ha használod a józan eszedet, és nem tagadod tovább, hogy akarod. Akkor befejezzük? -

Mivel akarsz betölteni?

-

Kérlek, vond vissza a parancsot, Evelyn!

-

Eszem ágában sincs. Soha, soha többet nem fogsz hozzám érni! Nagy,

kortalan szeme beszűkült, aztán újra mosolygott, de a mosolyában nyomokban ott volt a kegyetlenség. -

Élvezni fogom, ha majd hamarosan könyörögni fogsz, hogy érintselek

meg újra. -

Kifelé a szobámból!

Felvonta a szemöldökét. - Nos, akkor, viszlát, nemsokára újra hívni fogsz, szerelmem. A fény kialudt. Káromkodtam egyet. Megint sötétben voltam, kettesben vele. Amikor megtaláltam a kapcsolót, és felgyújtottam a lámpát, már eltűnt.

Parázsló szívek

- DE MIT AKARHATOTT EZZEL MONDANI? - kérdezte Lend, a homlokát ráncolva. Ma meglepett a külsejével: dundi, pattanásokkal teli szőke fiú volt. Nagyon vicces látványt nyújtott, mert rendszerint helyes srácok alakját vette fel. De egyébként mindig láttam a valódi énjét, ezért a külseje tulajdonképpen nem számított. -

Fogalmam sincs. Rethnél soha nem tudhatja az ember, hogy mire is

gondol valójában. Éppen most meséltem el neki, hogy mit mondott Reth a versről és arról, hogy teljesen be kell, hogy töltsön engem. -

Akármennyire utálom is a fickót, valószínűleg olyan forrásai vannak,

amelyekkel mi nem rendelkezünk. Pontosan mit mondott a versről? -

Azt, hogy a vége nem az enyém, hanem valaki másé. Ez aztán remek,

nem? Úgy értem, hogy én sem akarok az embereknek feltétlen „halált, halált, halált” és hasonlókat hozni. Lend nevetett. -

Igen, a halál nem csillogó platformszandálon szokott érkezni, vagyis

valószínűbb, hogy nem azon jön. Bár aranyos lenne. A vállába bokszoltam. -

Hé, én aztán rettentően félelmetes tudok lenni! Egyébként pedig te is azt

gondoltad, hogy meg akarlak ölni, már elfelejtetted? -

Ez most hogy nem jutott az eszembe?

-

Tényleg nem értem az egészet. Vajon mindig ilyen furcsa volt minden,

csak én nem vettem észre, vagy minden csak egyre rosszabb lesz? -

Határozottan az utóbbi.

-

Oké, hagyjuk most a jövendőmondó verseket és a mániákus tündéreket.

Lenne egy fontos kérdésem.

-

Mégpedig?

-

Van jogosítványod?

Nevetett. -

Ez olyan fontos?

-

Hát persze. Egy jogosítványért ölni tudnék. Talán pontosan ezt akarja

mondani a vers. Ámokfutok, és megtámadok embereket, mert nem vezethetek. -

Lehet, ki tudja. Egyébként igen, van jogosítványom.

Felsóhajtottam, és, hátamat a falnak támasztva, leültem. -

Hú, az mennyire jó lehet!

-

Igen, majdnem olyan szuper, mint egy öltözőszekrény. Tudod mit, néha

beteszem a jogosítványomat az öltözőszekrényembe, és az annyira, de annyira cool lesz, hogy attól tartok, hogy szétrobbanok a coolságtól. Újra a vállába bokszoltam. Ez lassan már szinte a szokásommá vált. -

Te csak ne dumálj! Ha itt élnél egész életedben, akkor biztos más lenne

neked is a szuper. Elég furcsán vizsgálgatott. Nem csak most, hanem folyamatosan. -

Neked tényleg mindegy, hogy milyen arcot viselek?

-

Hogy értve? - kérdeztem vissza zavartan.

-

Hát így - szélesen vigyorgott, és egy fogszabályozó látszott ki a szájából,

amit nem is vettem észre. Nevettem. -

Már miért ne lenne mindegy? Hiszen mindig másnak az alakját veszed

-

Igen, de ez a mostani arc nem nyerne szépségversenyt.

-

Biztos nem, de hiszen ez az arc nem is te vagy. - Megint ez a furcsa

fel.

arckifejezés. Mosolyogtam. - Az egyetlen, ami zavar, az az, hogy a hangod mindig más. Olyan szívesen meghallgatnám az igazi hangodat. Az egyébként egy kicsit kísérteties, amikor lány vagy, bár ezt már egy ideje nem csinálod. A fejét csóválta.

-

Furcsa vagy.

-

Mondja egy láthatatlan, alakváltó srác.

Felnevetett, és aztán hozzám hasonlóan a falnak dőlt. -

Így nem nagyon fogunk előrejutni a problémánk megoldásában.

-

Tudom, bocs.

Én már szétgondolkoztam az agyamat, de nem tudtam megállapítani, mi köze Reth összefüggéstelen fecsegésének és ennek az őrült versnek ahhoz, amit láttam. És ami még nagyobb képtelenség volt, most már állandóan azon rágódtam, vajon mi lehet a vége az én versemnek, már ha van egyáltalán. Említettem már, hogy ki nem állhatom a tündéreket? -

Evie? - Lend hangja kicsit bizonytalannak tűnt. - Írnál nekem egy e-

mailt? Ha sikerülne ezeket az információkat kijuttatnom, akkor talán tudnának az... embereim segíteni. Hirtelen megállt a szívverésem. Lehet, hogy csak kihasznál? De akkor megint eszembe jutott az elhatározásom, hogy ne legyek mindig olyan énközpontú, önző. De mi van, ha mégis? Akkor végül is kihasznált. Tulajdonképpen ezt is kell tennie. Végül is az NPEH semmire sem jött rá, sőt még vissza is tartotta attól, hogy valamit tegyen. Hát igen, de én érthető módon mégis azt reméltem, hogy kedvel engem, és nem csak manipulálni akar. -

Nem is tudom. Bár van számítógépem, de tulajdonképpen csak online

vásárláshoz megyek fel a netre. Tudom, hogy az NPEH minden kattintást felügyel, mert nagyjából a vásárlásaim 90 százalékát törlik. Megpróbálhatnám, hogy létrehozok egy új e-mail címet, vagy használom a tiedet, de biztos vagyok benne, hogy azonnal a tudomásukra jutna. Idegesen az ajkamba haraptam. -

Mi történne, ha észrevennék? - kérdezte.

Megjátszott lazasággal vigyorogtam. -

Árulásért határozatlan időre lecsuknának. Valószínűleg. Bár ez eléggé

függ a képességeimtől. Raquel persze biztos bedobná magát értem. Az is lehet,

hogy kiengednének. Még soha nem küldtek fegyelmi meghallgatásra, de már maga a gondolat is félelemmel töltött el. Lend a fejét rázta. -

Ne, akkor hagyjuk inkább! Nem éri meg a kockázatot.

-

Szerintem megéri, ha szerinted az információink segítenének a társaidnak

abban, hogy megállítsuk ezt az őrült lényt. -

Semmit sem segít, ha mindkettőnket lecsuknak. Ugyanis nekem más

terveim is vannak, mint a gyilkost megtalálni és megállítani. A homlokomat ráncoltam. Akármennyire kedveltem is, ha most arra kérne, hogy segítsek neki megbénítani az NPEH-t, akkor nemet kell mondanom. Természetesen a szervezet messze nem volt tökéletes, de sok jót is tett. Én legalábbis meg voltam győződve arról, hogy a világ sokkal biztonságosabb hely szabadon szaladgáló vámpírok, mocsári boszorkányok és más ocsmány, húsevő, vérszívó szörnyetegek nélkül. -

Mégpedig?

-

Ki akarlak hozni innen.

-

Mármint úgy érted, azt akarod, hogy én hozzalak ki téged innen.

Megfogta a kezem. Igen, megint. Hú, ez nagyon jólesett! De még mennyire. -

Nem, én téged akarlak kihozni, hogy ne ilyen életed legyen. Többet

érdemelsz. Például egy öltözőszekrényt. -

És egy jogsit?

-

Nana, azért ne essünk túlzásokba!

Mosolyogtam. Persze, hogy ki akartam szabadulni innen, hogy normális életet éljek (akármilyen legyen is az, mivel nem állíthattam, hogy bármilyen fogalmam lett volna róla), de nem hittem, hogy ez valaha megtörténhet. Ha paranormálisként kategorizáltak, akkor teljes mértékben az NPEH dönt a sorsomról. Szóval nem feltétlenül állt módomban, hogy akkor én most ukmukfukk benyújtsam a felmondásomat.

A kommunikátorom csipogott. Szabad kezemmel kihúztam az övtáskámból, mivel Lend kezét eszem ágában sem volt elengedni. A bőre volt a legklasszabb dolog a világon. Meleg, teljesen sima és puha. Nem beszélve arról a boldog bizsergésről, amit kiváltott bennem. Ennek garantáltan nem volt semmilyen paranormális oka. Ránéztem a képernyőre. Lish volt az. -

Mi történt? - kérdeztem.

-

Gyere az adatfeldolgozóba! Baj van. Raquel úton van visszafelé, és a

vezetőség is jön. Nem szabad, hogy rajtakapjanak kettesben Lenddel. -

Azonnal jövök, köszi, Lish.

Eltettem a kommunikátort. Lish tényleg odafigyelt rám. -

Nem tudom, mi történt, de Raquel és néhány nagyvad úton van a

központba. Nekem sem kellene feltétlenül itt lennem, amikor megjönnek. Lend picit megszorította a kezem (ami a szívemet mindenféle vidám ugrándozásra és táncra késztette), majd elengedett. -

Szia, remélem, mielőbb találkozunk!

Rohantam az adatfeldolgozóba. Lish, úgy tűnt, teljesen magán kívül van. -

Mi történt?

Mivel az arckifejezése alapján arra lehetett következtetni, hogy valami baj történt, nagyon megijedtem. -

A birminghami megfigyelési és elhelyezési központ.

-

Mi van velük?

-

Meghalt náluk az összes paranormális.

Ez a robothangon előadott mondat annyira ledöbbentett és megijesztett, hogy fogalmam sem volt, miként reagáljak. -

Ö, ugyanaz a... lény volt?

-

Igen. Egyszerűen meghaltak. Semmi nyoma fegyvernek vagy bármi

másnak, ami megölhette őket.

-

Látott valaki valamit?

-

Nem, ez egy viszonylag kis intézmény. Az ott lévő emberek közül senki

sem látott semmit. Legalább ennyi pozitívum van. Ez a cucc ezek szerint valószínűleg nem emberekre specializálódott. Megkönnyebbültem, de a megkönnyebbülésem csak addig a pillanatig tartott, amíg rádöbbentem, hogy én sem vagyok ember. Nem túl megnyugtató. -

Még valami?

-

Több részlettel egyelőre nem szolgálhatok. A következő lépés

valószínűleg a teljes lezárás lesz. -

Ez mit jelent?

Nem válaszolt egyből. Tekintetével végigpásztázta a képernyőket, amelyekre figyelnie kellett. Komolyan mondom, a csaj húsz ember helyett dolgozott. -

A jegyzőkönyvben az áll, hogy minden külszolgálatos munkatársat,

illetve a központon kívüli épületekben dolgozókat is be kell hozni a központba. Ha mindannyian biztonságban vagyunk, akkor jön a teljes lezárás, azaz se ki, se be. -

Hűha! - Ez komolyan hangzott. - És mikortól?

-

Két óra múlva mindenkinek biztonságban kell lennie.

Meg kell hagyni, hogy az NPEH ahhoz képest, hogy egy hatóság volt, tényleg hatékonyan működött. -

És mennyi ideig fog tartani ez a lezárás?

-

Amíg nem bizonyosodnak meg arról, hogy elmúlt a veszély.

-

Aha, azaz jó sokáig.

-

Ezt nem lehet előre megjósolni. Állandóan új információk futnak be,

muszáj dolgoznom. Lish máris az egyik képernyőjének szentelte a figyelmét. Azt kívántam, bárcsak ne egy ilyen üvegfal mögött lenne. Ő volt a legjobb barátnőm, de néha

olyan elérhetetlennek tűnt. Sarkon fordultam, és az üres falon egy kapu világító körvonala jelent meg. Raquel lépett elő, egy tündér kíséretében. Kíváncsi lettem volna, hogy az elnökség mikor jön. Néhányukat még akkoriból ismertem, amikor az NPEH-t hivatalosan megalapították. De alig emlékeztem rájuk, talán csak arra, hogy valaki állandóan a fejemet paskolgatta. Fú, de utáltam! Raquel úgy festett, mint aki az elmúlt pár napban tíz évet öregedett. -

A teljes lezárást elindítani - parancsolta, Lish felé még csak nem is

biccentett, egy kedves szót sem vetett oda neki, és azt sem kérdezte meg tőle, hogy kellemes volt-e ma a víz hőmérséklete. -

A komplett lezárás elindítva.

Lish keze gyors, precíz mozdulatokkal repült ide-oda. -

Hívd a többi tündért! - utasította Raquel azt a tündért, aki idehozta. Az

ideges pillantással megnyitott egy újabb kaput, majd eltűnt. Végül Raquel észrevett engem is. -

Jaj, Evie, látom, te is itt vagy. Jó, mert beszélnem kell veled.

-

Én is akartam beszélni veled.

De mielőtt a kis beszédembe belefogtam volna, amit már akkor megfogalmaztam, amikor elhatároztam, hogy bedobom magam Lendért, egy világító vonal rajzolódott ki a falon, és egy nagy, sötét kapu nyílt meg. Tündérek léptek elő, több, mint ahányat valaha láttam. Több, mint amennyit gyanítottam, hogy a központnak dolgozik. Legalább százan voltak. Lenyűgöző látvány volt. Már egyetlen tündér önmagában is zavaróan szép. De ilyen sok egyszerre a szemnek olyan, mint a szökőár: bénító és lehengerlő. Alig tudtam arra koncentrálni, amit Raquel mondott nekik. Azon kívül, hogy a tündérek teljesen elborították az érzékeimet, valami még feltűnt, valami olyan, amit még soha nem láttam. A tündérek ruházata nagyon hasonló a miénkhez, de valahogy régebbinek

tűnik, finomabbnak és egyúttal egyszerűbbnek. Sok férfi tündér nem gombolta be az ingét, és fedetlen mellkassal állt (ezt nevezem én egyébként bizarrnak, mivel nem volt sem mellbimbójuk, sem köldökük). A tündérekben mindig van valami ragyogás, amely körülveszi őket, de ez most mintha egy világító ponttá sűrűsödött volna, pontosan ott, ahol a szívüket gyanítottam. Nem volt semmi drámai elváltozás vagy ilyesmi, de valami határozottan más volt rajtuk. Csak azt reméltem, hogy ennek nincs semmi köze az én parázsló szívemhez. Aztán megnéztem az arcukat. A legtöbbjük csak unottnak vagy idegesnek tűnt, tipikus tündérarcuk volt. De néhányuknak - és ők egy csoportban álltak olyan alattomos csillogás jelent meg a szemében, mintha az egész cirkuszt a lelkük mélyén nagyon is szórakoztatónak találnák. Ez a csillogás engem aggodalommal töltött el. Ha egy tündér valamit ilyen vidámnak tart, az semmi jót nem jelenthet. És aztán a pillantásom Rethre vetődött. Ő nem állt a csoportban, de neki volt a legszélesebb vigyora. A legszívesebben rögtön otthagytam volna az egészet. A sok tündér látványába szinte beleszédültem. Próbáltam erőt gyűjteni, és Reth bámulását figyelmen kívül hagyni. Vártam, hogy Raquel kiadja az instrukciókat. A tündérek elindultak, hogy a nekik kijelölt csoportokat elhozzák. -

Raquel, beszélnem kell veled!

Felém fordult, és átható tekintettel nézett rám. -

Igen. Szeretném, ha mindent elmondanál, amit Lendről tudsz.

-

Hogyhogy?

-

Mert az elnökség úton van. És Lend az egyetlen kapcsolódási pontunk

ahhoz, ami most történik. -

De hát ez ostobaság! Úgy hangzik, mintha neki bármi köze lenne hozzá.

Ő nem kapcsolat, hanem információforrás. -

Attól tartok, hogy ezt mi kicsit másképp látjuk. Mit mondott neked?

Karba tettem a kezem, és komoran néztem. -

Honnan veszed, hogy egyáltalán elmondott valamit? És ha igen, akkor

miért kéne azt megosztanom veled? Raquel hangja fenyegető nyugalommal csengett. -

El fogod mondani, mert ez a munkád.

-

A munkám? Könyörgöm, tizenhat éves vagyok! Én ebből nem kértem

soha! Egyébként pedig miért engeditek, hogy lábbilincs nélkül flangáljak, miközben ő még a celláját sem hagyhatja el? Ha csak egy picivel kevésbé pánikolnátok miatta, és szabadon engednétek őt, akkor együtt tudnánk működni vele meg az embereivel, és talán sikerülne véget vetnünk ennek az egésznek. -

Te is pontosan tudod, hogy ez nem így megy. Alapelvet sért, ha egy nem

kategorizált paranormális lény lábbilincs nélkül mászkál. -

És én, én, akkor mi a fene vagyok én? Micsoda? Nem hiszem el, hogy

komolyan arról akarsz kioktatni, hogy ismeretlen paranormális lényként Lend automatikusan ellenség, miközben én a hetes kategóriába tartozom, a fenébe is! Raquel arcvonásai lágyabbak lettek… -

Kérlek, ne mondj ilyeneket! Ne most. Sokáig és keményen dolgoztam

azon, hogy az elnökség téged ne paranormálisnak, hanem egy különleges képességekkel megáldott lánynak tartson. Lendnek nem tudunk segíteni, kicsim, legalábbis ebben a pillanatban nem. A dühtől könnyek szöktek a szemembe. -

Ne nevezz engem kicsimnek, nem vagyok a lányod! A beosztottad

vagyok… Sötét szeme döbbenten elkerekedett, de aztán azonnal újra megkeményedett az arckifejezése. -

Ha nem akarsz nekünk segíteni Lenddel kapcsolatban, akkor menj a

szobádba. Keserűen elmosolyodtam. -

Na, ez szuper, házi őrizet.

Egyszerűen hihetetlen, milyen buta voltam, amikor azt képzeltem, vagyis nem képzeltem, hanem arra vágytam, hogy Raquel bárcsak az anyukám lenne.

Akárki volt is, mindig szakszerűen, profin viselkedett. Nekem nem volt családom. Körülöttünk nagy hangzavar keletkezett, mivel egyre több tündér érkezett, akik paranormális lényeket hoztak. A biztonságért felelős vérfarkasok oldalt járkáltak, és megpróbálták a forgalmat Lish akváriuma előtt sorokba rendezni. Raquel sóhajtott. -

Azt hiszem, hogy az lenne a legjobb, ha visszamennél a szobádba. Nem

vagy most abban az állapotban, hogy az elnökségi tagokkal találkozz, és ők bármelyik pillanatban itt lehetnek. Valami frappánsat akartam felelni, amikor hangos kiáltás vonta el mindkettőnk figyelmét. -

Ezt én nem csinálom! - ordította egy vámpír, és elszakította magát egy

őrtől. - Nem itt és nem így! A lábbilincs már önmagában elég rossz, de nem vagyok a kísérleti patkányotok. Döbbenten állapítottam meg, hogy Steve kiabál. Úgy tűnt, mintha a temetői kalandunk már egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna. -

Valami gond van? - kérdezte Raquel, előrelépve. - Legyenek egy kis

türelemmel! Először mindenkit külön össze kell szednünk, aztán majd kijelöljük a helyüket. Steve ránézett, a szemében kétségbeesett, őrült csillogással. -

Inkább meghalok - suttogta.

És mielőtt bárki közbeléphetett volna, Raquel nyakára vetette magát. Felkiáltottam, amikor megharapta. Egyébként senki sem mozdult. -

Tegyetek már valamit! - kiáltottam, és a sokkolómat tapogattam. De nem

volt rá semmi szükség. Steve egy rángással lecsuklott Raquel nyakáról. Az arcán szinte békés kifejezés jelent meg, amikor a lábbilincs aktiválódott. Álcája elhalványult, és másodperceken belül nem maradt más utána, mint egy hulla, amely a talajon szétfoszlott. Mindannyian döbbenten bámultuk a halhatatlan halott Steve-et. Raquel a

kezét a nyakához szorította, hogy megállítsa a vérzést. Sápadtnak és ijedtnek tűnt. -

Raquel! - kiáltottam. Előrerontottam, és megfogtam a karját. Mi van, ha

megölték? Ha ezek a csúnya dolgok voltak az utolsók, amit neki az imént mondtam? -

Jól vagy? Azt hittem… annyira féltem, hogy…

Újra fény villant fel, és az elnökség öt tagja lépett a helyiségbe. Raquel kiegyenesedett, és lefejtette a kezemet magáról. Arca érzelemmentes maszkká változott, és a látogatók felé fordult. A visszautasítástól teljesen döbbenten engedtem le én is a karom. Raquel előrelépett, hogy az elnökségi tagokat köszöntse, eközben hagyta, hogy én a paranormálisok között álljak továbbra is. Ezzel világossá tette, hogy hová is tartozom.

Ó, te sípjel!

KÉT NAP MÚLVA ÚGY ÉREZTEM, nemsokára megőrülök. Mint szinte mindenki a mi nagyszerű központunkban. Ami a holdciklust illeti, az időzítés rosszabbul nem is alakulhatott volna. Mivel a vérfarkasok tették ki az NPEH

biztonsági

személyzetének

nagy

részét,

minimális

létszámmal

dolgoztunk ezúttal is, mint teliholdkor mindig. Holnap éjszaka majdnem a teljes biztonsági szolgálatunk kába és munkaképtelen lesz, miközben az NPEH minden egyes tagja be van ide zárva a központba. Beleértve egy csomó olyan lényt, akivel az ember nem szeretett volna az utcán összefutni (kivéve, ha ez az illető én vagyok, és csak a munkámat végzem, ám, ha őszinte vagyok, akkor én is örömmel lemondanék erről). Félelemmel és feszültséggel telve vettem fel egy sötétszürke kötött ruhát és a rózsaszínű csizmámat. Azóta, hogy minden a feje tetejére állt, még egyszer sem voltam Lendnél, de most elhatároztam, hogy ma ezen változtatok. Eltettem pár aprósüteményt, és elindultam. Rendszerint oda mentem, ahová akartam, és útközben maximum egy-két emberrel találkoztam. De most mindenhol vérfarkasok vagy más, különféle lényeket ketrecekben cipelő munkatársak járkáltak. Rajtuk kívül pedig mindenhol vámpírok nyüzsögtek. A Steve-féle epizód után kifejezetten figyeltem arra, hogy kitérjek az útjukból. Amúgy sem rajongtak túlzottan értem, de így, hogy mindannyian olyan feszültek voltak... nem akartam, hogy valamelyik az én véremet használja fel az öngyilkosságához. Megpróbáltam útközben beugrani Lishhez, de az adatfeldolgozó központ momentán tiszta állatkert volt. Csak bekukkantottam és rájöttem, milyen kevés paranormális lényhez volt eddig szerencsém. A legtöbb lényről azt sem tudtam, hogy micsoda. Végül feladtam, hogy odaverekedjem magam az akváriumhoz, helyette a

biztonsági szárnyba mentem. Bár itt valamivel nyugodtabbnak tűnt a helyzet, a legtöbb cella foglalt volt. Muszáj volt mindegyik nyitott ajtón benéznem, hogy lássam, ki vagy mi van a cellában. Szomorú látvány tárult elém. Minden paranormális lény lehangoltan, mondhatni teljesen leverten kucorgott az ágyán. Amikor Lend szobájához értem, a folyosó éppen teljesen kiürült. Amilyen gyorsan csak tudtam, beslisszoltam. -

Mi történt? - kérdezte, és felugrott.

-

Tiszta őrültekháza, teljes lezárás. Ez a lény az egész birminghami

telephelyünket, úgy, ahogy van, kiiktatta. Ezért most mindenkit idetrombitáltak. Amíg az ügyet nem oldják meg, a központban tilos a be- és kijárás. -

Így legalább megvédik azokat a paranormálisokat, akikről tudomása van

az NPEH-nak. Ez is valami. -

Igen, valószínűleg.

-

Tegnap este látogatóm volt.

Csak ekkor vettem észre, hogy ezúttal a jóképű fekete srác „volt rajta”. Időközben annyira a valódi énjére koncentráltam, hogy az álcáját alig vettem észre. -

Talán valaki az elnökségtől?

-

Hm, ha én mondhatnám meg a tutit egy ilyen óriási, nemzetközi titkos

szervezetnél, akkor egy impozánsabb titulust találnék nekik, mint például az Univerzum Urai vagy valami hasonlót. Nevettem. -

Igazad van. De meséld már, mi történt!

-

Feltettek egy csomó kérdést, de egyetlenegyre sem válaszoltam. Elég

gyümölcsöző volt a találkozónk. Leverten bólintottam. -

Raquel és én összevesztünk... miattad. Azóta nem találkoztunk, és azt

sem engedi, hogy a vezetőséggel beszéljek. - Odaadtam neki az aprósüteményt. - Gondoltam, biztos szívesen ennél valami édességet. Mást most nem tudok

tenni érted. -

Köszönöm - mondta, elvette a csomagot, és letette az ágyra. Zavartan

álldogáltunk. -

Jobb lesz, ha most elmegyek. Nem lenne jó, ha emiatt kerülnénk bajba.

Nem ez a legalkalmasabb időpont a találkozásra. Csalódott arcot vágott. -

Oké.

Spontán

előrehajoltam,

és

megpusziltam

az

arcát.

Amikor

újra

kiegyenesedtem, rám mosolygott. -

Akkor szia! - mondtam. Én is elpirultam, és úgy libbentem ki, mintha

felhőn szállnék. Lisht másnap reggel láttam újra. Az adatfeldolgozó minden munkatársa sík ideg volt, mindenki a folyosókon rohangált és rémhíreket terjesztett. Lish viszont elemében volt. Vadul hadonászó kézmozdulatokkal suhant ide-oda a képernyők előtt, és a körülötte lévő embereknek, illetve paranormális lényeknek fáradhatatlanul adta ki az újabb és újabb parancsokat. -

Szia, mi újság? - kérdeztem, és nem törődve az akváriuma előtt kígyózó

sorral, odahajoltam az üveghez. -

Átszervezem

a

szolgálatokat,

mivel

a

vérfarkasok

ma

éjjel

harcképtelenek. Viszont még mindig nincs mindenkinek normális szállása, valamit még intéznem kellene. -

A vérfarkasok miért nem alszanak egyszerűen a sportcsarnokban? Akkor

legalább ma éjszakára meg tudnád oldani a szállásukat. A sportcsarnok hatalmas, masszív épület volt, ahol általában az átlagnál élénkebb paranormálisok (azaz azok, akik teljesen be voltak csavarodva) ki tudták tombolni magukat. Lish szeme mosolygott, amikor rám nézett. -

Szuper ötlet. Köszi!

Aztán újra a képernyő felé fordult.

Majdnem a sor legelején állt egy vámpír, akit még nem ismertem. Álcája egy lélegzetelállítóan jóképű, sötét hajú, gyönyörű kék szemű tini volt. Sármos mosollyal próbálta bedobni magát. -

Helló! - köszönt.

Elképesztő, hogy azonnal ki akart kezdeni velem. A vámpírok gondolatokat is tudnak manipulálni. Igaz, nem erősen, de képesek arra, hogy befolyásoljanak valakit akkor, ha az illető már egyébként is hajlik valamerre. Ha valaki például egy kicsit fél, akkor totális pánikot képesek benne kelteni. Ha pedig valaki nem találja őket annyira visszataszítónak, akkor az emberből kihozzák a kéjsóvár őrültet. Sajnálatos módon ennél a vámpírnál én rögtön megláttam az étvágygerjesztő külseje mögött megbúvó hullát. Ez engem biztos, hogy visszatartott, akármilyen lehengerlő volt is az álcája. -

Semmi esélyed - jelentettem ki gúnyosan nevetve.

Sértetten elhúzta a száját. -

Tessék?

-

Köszi, de nekem jobban bejönnek azok a srácok, akiknek van pulzusa.

Lish, szólj, ha bármiben tudok segíteni. Szia! Lish felnézett és intett. Hiányzott. Ha majd végre véget ér itt a káosz, akkor mindenképpen gyakrabban kell találkoznunk. Meglepődtem, amikor a kommunikátorom Raquel hívását jelezte. Először egyáltalán nem akartam reagálni, de mivel egyébként sem volt jobb dolgom, ezért elmentem az irodájába. Az íróasztalánál ült, és feszült mosollyal nézett fel rám. A szeme alatt sötét karikák látszódtak, és a kontyából kibomlott pár tincs. Ez új volt. -

Evelyn, köszönöm, hogy eljöttél!

Közömbösen megrándítottam a váltam. Majdnem csípősen azt válaszoltam, hogy igen, mivel nem volt más választásom, de a nyakán lévő kötés visszatartott. Szerencsére egy harapás nem volt elég ahhoz, hogy átváltozzon. -

Tudom, hogy az utóbbi időszakban nagyon stresszesen alakult az életed.

Biztos, hogy nem volt mindig könnyű. Ha vége ennek az egésznek, akkor elmegyünk együtt nyaralni. Erre aztán nem számítottam. -

Hova? Nyaralni? Valódi nyaralásra? Olyanra, hogy az éjszakát egy

szállodában töltjük, napközben pedig csak mászkálunk, alszunk vagy csak lógunk valahol? Mosolygott. -

Igen, rendes szabadságra megyünk. Oda megyünk, ahová akarod.

Hú, micsoda lehetőség! Nem tehettem mást, visszamosolyogtam. Természetesen kettőnk között messze nem volt minden rendben, de ez egy hatalmas beismerés volt a részéről. Soha nem hallottam még olyanról sem, hogy akár egyetlen nap szabadságot kivett volna. -

Egész jól hangzik.

Több volt, mint egész jó. Mi ketten, egy gyönyörű meleg helyen. Szinte mint egy család. -

Jól van. Még egy csomó papírmunkát el kell végeznem, és aztán néhány

megbeszélésem is lesz. -

Oké, persze.

Nem tudom, hogy mit vártam, de csalódott voltam, amikor elmentem. Nem beszéltünk semmi lényegesről, semmi olyanról, amit pedig annyira fontos és sürgős lett volna megbeszélnünk. Szerettem volna segíteni. De ő a múltkori kitörésem után valószínűleg olyan távol akart tartani a vezetőségtől, amennyire csak lehetett. Biztos voltam benne, hogy Lendről nem is akart beszélni. Nagy magányomban megpróbáltam elosonni a fiúhoz, de a folyosó telis-tele volt olyan vérfarkasokkal, akik még egyszer, utoljára mindent le akartak ellenőrizni, mielőtt elkábítják őket. Később még vissza kell jönnöm, még akkor is, ha a várakozás éppen hogy fokozta bennem a csalódottság érzését. Szerencsére ma este legalább az Easton Heights ment a tévében, még ha ismétlés volt is. Bebújtam egy fekete leggingsbe és egy ujjatlan topba (a fűtést

29-32 fokra állítottam, így tulajdonképpen nem is kell annyira ácsingózni egy tengerparti nyaralás után), és a kanapéra kucorogtam. Így éppen elég meleg volt. Pont kezdődött a film, amikor a videoképernyő jelzésére összerezzentem. Lish jelentkezett be. -

Mi a baj? - kiáltottam fel. Igyekeztem nem pánikba esni. Valami végül is

mindig történt. -

Ma megy az Easton Heights, nem? - kérdezte a monoton hang.

-

De, igen. Csak azt hittem, hogy most nincs időd ezt nézni.

-

A vérfarkasok mind mélyen alszanak, mindenkit sikerült biztonságba

helyezni. Kíváncsi vagyok, hogy kit csókol meg Landon ezen a héten. Nevettem. -

Én is.

A videoképernyőt a tévé felé fordítottam. Persze nem volt annyira jó, mintha egy szobában lettünk volna, de azért majdnem. Mint ahogy már számtalan alkalommal, most is elképzeltem, hogy Lenddel kéz a kézben üldögélünk a kanapén. A valóságban is megtörtént ez többször, de leginkább akkor, amikor az egyikünk vigasztalni akarta a másikunkat, és kevésbé úgy, hogy figyelj, kedvellek és szeretnék itt üldögélni veled, kéz a kézben, mert boldoggá tesz, hogy megérinthetlek. A film már a felénél járt, amikor Lish hirtelen megszólalt: -

A fenébe, sípjel, mi a sípjel ez?

-

Mi? - kérdeztem, a képernyőt magam felé fordítva.

-

A koordinátáim hirtelen öt új lábbilincset jeleznek. Ezt nem értem.

-

Hogy érted? Mintha hirtelen befogtak volna öt paranormálist?

Homlokát ráncolva bólintott. Aztán rögtön felhívta Raquelt, anélkül, hogy kikapcsolta volna a videoképernyőt. -

Raquel, öt új lábbilincsem van.

-

Micsoda? - kérdezte Raquel.

-

Éppen öt új lábbilincset aktiváltak.

-

Hogyhogy? Kicsoda?

-

Nem tudom. Az aktiválás nem teljes, szóval nincsenek pontos adataim.

Mindegyik ugyanazon a területen, Párizs elővárosában. Küldjék oda valakit ellenőrizni? -

Nem, nem vállalhatjuk a kockázatot. Bár mégis, küldj oda egy tündért.

Csak gyorsan nézze meg, hogy mi történik, aztán azonnal jöjjön vissza. -

További utasítások?

-

Nem, kivéve, ha az egyik ügynökünkről van szó, aki nem tért vissza

időben. Akkor hozza őt a tündér magával. -

Oké, hívom az ügyeletes tündért.

Lish felnézett, és rájött, hogy mi sem szakítottuk meg a vonalat. -

Bocs, Evie, el kell búcsúznunk.

-

Persze, értem.

Letettem, és félig-meddig próbáltam a sorozatra figyelni, de közben a hallottakon töprengtem. Milyen furcsa! Úgy értve, hogy most senki sem volt kint, bevetésen. Mindannyiunkat behívtak a központba. Talán valakihez nem jutott el a hír, és megpróbált valahogy kapcsolatba lépni velünk? Azt azért nem nagyon tudtam elképzelni, hogy bárkit is egyszerűen kifelejtettek a teljes lezárásból. Ahogy már korábban is mondtam, az NPEH tényleg hatékonyan működött. Ekkor eszembe jutott valami. A mocsári boszorkányos bevetésemen leejtettem a lábbilincseket tartalmazó táskámat. Öt darab volt benne.

Semmi nem oké

MEGPRÓBÁLTAM VISSZAHÍVNI LISHT, de foglaltat jelzett. Gyorsan bepötyögtem a kommunikátoromba Raquel számát, miközben a csizmámat is sikerült felhúznom. Ő is foglalt volt. Káromkodtam egyet, közben felhúztam a másik csizmát. Majdnem elestem persze, aztán felkaptam a sokkolómat és a késemet. A folyosón rohanva imádkoztam, hogy rossz legyen a megérzésem, és az egész csak egy buta véletlen legyen. Eddig nem szólaltak meg a riasztó szirénák, ami biztosan azt jelentette, hogy minden rendben van. Muszáj, hogy minden rendben legyen! Az adatfeldolgozó előtti folyosó sarkán megcsúsztam, teljes lendülettel elvágódtam, és a vállamat jól beütöttem a falba. Az egész padló tiszta víz volt, és a leggingsem persze átázott. Nem kaptam levegőt. Semmi sem volt rendben. Felálltam. Az utolsó métereket rohanva tettem meg - majdnem megint elcsúsztam -, és tenyeremet a tolóajtón lévő szkennerre nyomtam. - Nem - suttogtam. Annyira meg voltam rémülve, hogy úgy tűnt, mintha körülöttem minden lelassult, megfagyott, megállt volna. Tudtam, hogy meg kell mozdulnom, de a testem már nem engedelmeskedett. Csak az éles, vágott lyukat láttam magam előtt Lish akváriumában. Az akváriumban a víz csak körülbelül 30 cm magasan állt, és ott, a lyuk mellett, feküdt Lish. Egyszerűen nem lehet, hogy meghalt! Ez képtelenség! Lish még mindig ott volt. Ő volt a barátnőm, a legjobb barátnőm. Nem tudtam az életemet nélküle elképzelni. Talán csak megsérült. Vizet akartam szerezni neki azonnal. Odasiettem hozzá. -

Lish! Minden rendben lesz, itt vagyok, segítek!

Átmásztam a lyukon, és odagázoltam hozzá. A szeme, a csodaszép szeme tágra nyitva, áttetsző szemhéja pedig félig csukva volt. Nem mozdult. És a

mellkasán egy lángolóan vörös tenyérlenyomat fénylett, amely lassan elhalványult. -

Lish?

Térdre estem melléje, és a karomba vettem. Nem volt halott, nem lehetett az. Simogattam a kezét. Az ujjai közötti úszóhártyák finomabbak voltak, mint azt valaha gondoltam. Pikkelyei a szivárvány minden színében tündököltek. Nem mozdult. Egyszerűen nem mozdult többet. Lish, az én Lishem halott! És nem tehettem ellene semmit. Az egész az én hibám volt. Én hagytam el a lábbilincseket, és ezek lettek a csalik. Miattam jöttek ide ezek a szörnyetegek. Föléje hajoltam, és megpusziltam a homlokát. -

Annyira sajnálom - suttogtam zokogva.

Átáztam és reszketni kezdtem. De nem akartam elmenni innen, soha többé. Ha nem megyek el, akkor nem hagyom őt egyedül, és ő sem tud elhagyni engem. Köhögtem. A leggingsemen keresztül valami kemény és éles dolog fúródott a combomba. A víz vörösre színeződött, és ez a pillanat kiszakított a dermedtségemből. Még egyszer megpusziltam Lisht, és gyengéden letettem a földre. Aztán felálltam, és reszketve kihúztam az üvegszilánkot a combomból. Itt volt! Az akváriumból a falon lévő vészjelző berendezéshez rohantam, a könyökömmel bevertem az üveget és megnyomtam a vészjelző gombot. Azonnal felvillant a stroboszkóp fénye, és megszólalt a riasztó sziréna. Raquel, muszáj szólnom neki! Elővettem a kommunikátoromat és bepötyögtem a számát, miközben az irodájába rohantam. -

Mi történt? - jelentkezett be. - Épp most próbálom elérni Lisht. Nem

tudjuk, hogy miért szólalt meg a riasztó. -

Lish meghalt - zokogtam, miközben rohantam tovább. - Itt van a szörny!

Itt van! Egy örökkévalóságnak tűnő ideig a vonal néma maradt. -

Te jó ég! - suttogta Raquel.

Érezhetően pánikban, hadarva folytatta:

-

A transzportcentrumnál találkozunk. Szólok minden alkalmazottnak. Úgy

látszik, hogy nem az emberekre fáj a foga. Mielőbb ki kell jutnunk innen. Irányt váltottam, és a transzportcentrum felé rohantam. Aztán megálltam. -

És mi lesz a paranormálisokkal? És Lenddel?

-

Nincs időnk. Siess, rohanj!

Vonakodtam. Az egész testem szó szerint azért kiáltott, hogy elrohanjak innen. Semmit nem akartam jobban, mint kijutni innen. A halál vándorolt ezeken a folyosókon, és muszáj volt menekülnöm. -

Nem - suttogtam, és kikapcsoltam a kommunikátoromat. Megfordultam,

és visszafelé rohantam, abba az irányba, ahonnan jöttem, Lend cellája felé. Ő is egyedül volt, segítség nélkül, ahogy Lish. Lish. Senki nem érdemli meg, hogy így haljon meg, mint ő. A sportcsarnok előtt megálltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Bent több mint száz vérfarkas feküdt, kábán, mivel telihold volt és aludtak. Ott volt Charlotte, de Jacques-nak is itt lett volna a helye. Hirtelen borzalmasan éreztem magam. Nem kelthettem fel őket, és mondhattam meg nekik, hogy fussanak el. De kihordani sem tudtam volna őket. Mit tegyek? Ekkor támadt egy ötletem. -

Denfehlath! - kiáltottam.

Pár másodperc múlva kinyílt a falon egy kapu, és ő kilépett rajta. Rubinvörös szeme szikrázott az izgatottságtól. -

Mentsd meg a paranormálisokat, kezdd a vérfarkasokkal! - parancsoltam.

Mosolya elhalványult. -

Tessék? - sziszegte.

-

A legjobb, ha rögtön nekilátsz. Ki kell hoznod egy csomó alvó

vérfarkast. A dühtől reszketve bámult rám, de aztán belépett a sportcsarnokba. Nem volt más választása, mint hogy engedelmeskedjen nekem. Miután becsukódott mögötte az ajtó, a kezemet tizenöt másodpercig a

szkennerre helyeztem. Pirosan felvillant, és beütöttem egy kombinációt, ezzel az ajtók bezárultak. Két vámpír jött szembe az egyik folyosón. -

Mi történt? - kérdezte Vlad. Az a fickó volt vele, aki korábban

megpróbált kikezdeni velem. -

Bújjatok el! Itt van!

A folyosó végét hirtelen fény borította be. Egy alak jött felénk. Emberi alakja volt, de teljesen eleven, arany tűzből állt, amely olyan világosan lángolt, hogy úgy éreztem, hogy a látvány beleég a szivárványhártyámba. Egyszerre volt szép és szörnyű, mint egy húsból és vérből álló nap. Felénk közeledett. -

Fussatok! - kiáltottam a két vámpírnak. De ők egyáltalán nem reagáltak.

Hogyhogy nem látták ezt a fényt? Csak akkor fordultak meg, amikor a lény már közvetlenül mögöttük állt. Egyikük sem tűnt úgy, mintha félne. -

Fussatok! - kiáltottam újra.

A lény ferdén tartotta a fejét, és rám nézett, miközben felemelte a kezét és a vámpírok

mellkasára

helyezte.

Döbbenten

láttam,

ahogy

a

testük

megmerevedik, és egy pillanatra felizzik. Aztán olyan volt, mintha egy kapcsolóval valaki kikapcsolta volna, ami bennük van. A parázslás elhalványult, és mozdulatlanul a földre zuhantak, de már csak az üres héjuk. Nem bírtam megmozdulni. A lény felém fordult. Öt méternél is közelebb volt. Szemem megtelt könnyel. Világos volt, túl világos. Lassan egyre közelebb jött. Egy kiáltás, kétségtelenül az utolsó készülődött a torkomban. Hiába állt a lény közvetlenül előttem, nem tudtam kivenni az arcvonásait. Minden elmosódott a fény villódzásában, és az általa sugárzott hőben. -

Jó kis csizmád van - hallottam egy vidám női hangot.

Megfordultam, és rohanni kezdtem, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam, és

vártam, hogy az életemet bármelyik pillanatban kiszívja belőlem. Körülnéztem. Az égő nő mögöttem lépdelt. Legalább nem ment be a sportcsarnokba. A következő folyosón befordultam. Odarohantam az első ajtóhoz, rányomtam a tenyeremet a szkennerre, és átrohantam egy szobán, amiből egy újabb ajtó nyílt. Már majdnem elértem Lend celláját. Ha sikerülne őt kihoznom és a transzportcentrumhoz vinnem, akkor én is el tudnék menekülni. Az evakuálási terv szerint már ott vártak a tündérek. Majdnem elrohantam az ajtaja előtt, de csúszva lefékeztem és berohantam a cellájába. Ott állt, és nyugtalanul nézett rám. -

Itt van! Itt van! - ziháltam. - Itt az épületben! El kell tűnnünk, azonnal!

-

Nem tudok! - A bokájára mutatott. - Nélkülem kell menned, na, indulj

már! Letérdeltem és megfogtam a lábbilincseket. Ez lesz az utolsó tettem az NPEH kötelékében. Amit tenni szándékoztam, elegendő volt egy életfogytiglani börtönhöz. Hüvelykujjamat a lábbilincs közepére helyeztem, és hálát adtam az összes istennek, akinek a neve akkor gyorsan az eszembe jutott, hogy én voltam az, aki feltette rá a lábbilincset. Ez ugyanis azt jelentette, hogy le is tudtam venni. Mindenesetre a számítógépes rendszer ezt regisztrálni fogja, és így árulóként bélyegeznek meg. -

Mit csinálsz?

-

Ne mozdulj!

Iszonyúan koncentráltam, hogy teljesen mozdulatlanul tartsam. Húsz másodperc múlva zöld fény villant fel. Lehajoltam, picit ráfújtam, és a fény vörössé változott. Halk szisszenéssel visszahúzódtak a szenzorok. Átfogtam Lend bokáját, és kinyitottam a zárat. -

Gyere! - Megfogtam a kezét, a másikkal pedig eltettem a lábbilincset. -

Azonnal a transzportcentrumba kell mennünk. Kimentünk a folyosóra, de ő is ott volt, és felénk tartott. -

Ne, ne, ne! - suttogtam kétségbeesetten.

-

Mi a baj? - kérdezte Lend, és körülnézett. - Jaj, ez őrület!

-

Rohanj! - kiáltottam és távolabb ráncigáltam az égő nőtől, de egyúttal a

transzportközponttól is. Lázasan kutattam az agyamban egy másik útvonal után. -

Ki volt ez?

-

Hogyhogy ki? Hogy mi ez az egész? Ő az! A szörny, aki mindenkiből

kiszívja az életet. -

Micsoda?

-

Jaj, ez a tűzlény, tényleg nem tudsz róla semmit? - ziháltam, és a

következő sarok felé rohantam. Lend csak vánszorgott. Láthatólag sokkos állapotban volt. Képtelen voltam világosan gondolkodni. Zsákutcába kerültünk. -

Evie, ez a lény nincs tűzből!

-

Micsoda? Olyan világosan ég, hogy fáj tőle a szemem! - Idegességemben

ököllel belevertem egyet a falba. - Gyere már, erre! Átrohantunk egy összekötő folyosón, majd tovább egy másikon. Ez a hülye központ mindenhol ugyanúgy nézett ki. Nagyszerűen megtervezték, kiválóan ahhoz, hogy az ember eltévedjen benne vagy csapdába kerüljön. Normál esetben minden

egyes

centiméterét

ismertem,

de

idegességemben

totálisan

összezavarodtam. Befordultunk egy folyosón, de hirtelen megtorpantunk. Négy hulla feküdt a földön. -

Erre gyere! - suttogtam, de képtelen voltam levenni a tekintetemet a

mozdulatlan paranormálisokról, miközben a tenyeremet az egyik ajtón lévő szkennerre helyeztem. Átrohantunk a szobán és egy üres folyosóra értünk, ami megint csak zsákutca volt. Úrrá lett rajtam a rémület, amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy hol vagyunk. -

Talán vezet valamelyik szoba valahová - kétségbeesetten elkezdtem

válogatás nélkül nyitogatni az ajtókat, és kijáratot keresni. Mindenhol raktárhelyiségek voltak. Üres raktárhelyiségek. -

Vissza kell mennünk - mondtam, de közben majdnem elbőgtem magam.

Kinyitottam azt az ajtót, amin keresztül a folyosóra jutottunk, majd átrohantunk egy újabb helyiségen. Ott várt bennünket. -

Itt vagytok végre - mondta. Olyan volt a hangja, mintha mosolyogna. A

hangja a helyzethez képest groteszkül normálisan, barátságosan csengett. Felkiáltottam, visszarántottam Lendet, és vártam, míg az ajtó magától bezáródik. Elrohantunk megint a szűk folyosóig, és a második ajtót is bezártam magunk mögött. -

Ez nem fogja visszatartani őt! - Valószínűleg egyszerűen meg tudta

olvasztani az ajtókat, ha úgy akarta. Az ajtók biztosan nem voltak tűzállóak. -

Evie, biztos vagy benne, hogy ő az? - kérdezte Lend. Alig kapott levegőt,

és láthatóan teljesen össze volt zavarodva. -

Igen! Miért?

Egy pillanatig nem szólt semmit. -

Teljesen normálisan néz ki. Olyan, mint egy ember. - Egy pillanatra

elhallgatott. - Olyan, mint te. -

A név hatalma

- MIT

AKARSZ EZZEL MONDANI, HOGY ÚGY NÉZ KI, MINT ÉN?

- kérdeztem. -

Hiszen ő tűzből van! -

De én ezt nem látom! A tűz valószínűleg az álcája alatt lehet. Én nem

láttam semmit. -

Akkor mutasd meg, hogy néz ki!

Lend arca egy pillanatra felvillant, és a srác néhány centiméternyit zsugorodott is. Hihetetlen dolgot láttam. Rövid, világosszőke haja lett, helyes arca és hozzám hasonló alkata. Talán pár évvel idősebb volt nálam. És a szeme szürke színe is ugyanolyan halovány volt, mint az enyém, és hogy Lend nem is tudta igazán megragadni. -

Ugyanaz a szempár - mondta halkan, az ő, mármint a szörnyeteg

hangján. -

De ez... nem értem. Ki ő? Mi ez a tűz a bőre alatt? Totálisan világosan

izzik, úgy, mint… - Feltűrtem a fölsőm ujját. - Mint ez itt. - Elgondolkodva néztem a bőröm alatti lángokat. - Csak milliószor erősebb. -

Folyékony lángok rejtik el a szenvedését - magyarázta Lend-tűzlány.

-

Na, a „Halál, halál, örök halál” sorban mindenesetre van valami. Figyelj,

valahogy ki kell jutnunk innen! Elővettem az övtáskámból a kommunikátoromat. Ha még elérném Raquelt, akkor ő tudna segítséget küldeni. De a kommunikátor csak gyenge fénnyel villant fel, majd azt jelezte, hogy a kívánt beszélgetőpartner jelenleg nem elérhető. -

Fehlt nem hívhatom, mert megparancsoltam neki, hogy mentse meg a

vérfarkasokat, akik mindnyájan alszanak. Eddig biztos nem volt elég ideje ahhoz, hogy az összeset kihozza onnan. Nem kockáztathattam mindenki életét azért, hogy a sajátomat megmentsem.

Így csak egy alternatíva maradt, amit viszont egyáltalán nem szívesen vettem igénybe. -

Nem izgalmas? - hallottam hirtelen Reth hangját a hátunk mögül.

Megfordultam. Sikerült az ördögöt, azaz Retht a falra festenünk. Lazán a falnak támaszkodott, és sugárzó mosollyal nézett rám. - Milyen kedves, hogy mi most így mindannyian együtt vagyunk! - Intett Lendnek, de aztán a homlokát ráncolta. - Nem ő az. -

Ezt te honnan tudod?

-

Már megismerkedtünk. Ő egy varázslatos lány. Olyan szeretetre méltó.

-

Te… te engedted be őt!

-

Ők parancsolták meg nekem, hogy nézzek utána, mi történik. Nem

mondták, hogy nem hozhatok magammal senkit. És olyan kedvesen kért rá! Dühösen, hitetlenkedve ráztam a fejem. Ide jut az ember, ha azt hiszi, hogy lehet a tündéreket kontrollálni. És az én legjobb barátnőm kellett, hogy megfizesse ennek az árát. -

Ezért megöllek - fogadkoztam könnyek között.

Sóhajtott. -

Most komolyan, semmi okod arra, hogy ekkora drámát rendezz. Bőven

elég drámai lesz, ha átjön majd ezeken az ajtókon. Idegesen néztem körül. Nem tudtam, hogy a lény milyen képességekkel rendelkezik azon kívül, hogy a halandókból, mint belőlem, kiszívja az életet, de nem is nagyon akartam utánajárni. -

Megpróbálkozom még egyszer az ajtókkal - fordultam Lendhez.

Bólintott, és újra a szokott alakját vette fel. -

Nem felejtettelek el, Lend - mondta Reth. - Ha Evelyn meghal, akkor a te

hibád lesz, mert beleavatkoztál a kettőnk dolgába. -

Pofa be! - Fel-le rohangáltam a folyosón, minden ajtót kinyitogattam,

kijáratot keresve. - Lassan elegem lesz a buta kis talányaidból. -

Ez nem találós kérdés. Nem tudtalak teljesen betölteni téged és attól

tartok, hogy a mi kis barátnőnk odakint egy kissé lobbanékony. Ki tudja, hogy most éppen mit forgat a fejében! Ezenkívül sokkal, de sokkal erősebb, mint te. Annyira sajnálom! Kedvesem, te mindig boldoggá tettél. Tényleg nagy reményt fűztem a mi kettősünkhöz. Elővettem a késem, és a torkának szegeztem a hegyét. -

Most már tényleg elég! Hagyd ezt abba! Vigyél ki innen bennünket!

-

Mást se csinálnék szívesebben. Sajnálatos módon azonban nem érhetek

hozzád, te pedig nem tudsz átjutni a tündérkapun, ha nem adod oda a kezed. Remélem, megértesz. Az NPEH-tól kaptam ezt a szigorú parancsot, amit tilos megszegnem. Behunytam a szemem, hogy jobban koncentráljak. Muszáj, hogy legyen valami megoldás. Nem akartam még egyszer használni a nevét, egyszerűen túl veszélyes volt. -

Evie! - kiáltotta Lend pánikolva.

Kinyitottam a szemem. Az ajtó közepe elkezdett vörösen izzani. Jött. -

Ne, ne, ez nem lehet!

Meg fogunk halni. A pillantásom újra Rethre tévedt. Nézett, aranyló szeme villogott. -

Attól tartok, hogy nincs sok időd hátra, szerelmem.

-

Minden rendben lesz! Lend, fogd meg a kezét!

Lend rögtön odaugrott, és megragadta Reth kezét, még ha láthatólag nem is volt ínyére a dolog. Reth arca diadalittas volt. Eszembe jutott, amit korábban mondott, hogy élvezné, ha könyörögnék neki, hogy érintsen meg engem. Igaza volt. Láttam a lény tenyerének nyomát, ahogy az ajtó fémjét meghajlította. Az ajtó nyikorgott, és egy lyuk keletkezett. -

Függeszd fel a parancsot! - suttogta Reth türelmetlenül, szinte mohón.

Behunytam a szemem, és megpróbáltam elnyomni a félelmemet és az

undoromat. -

Lorethan, azt akarom, hogy szegd meg az NPEH parancsát és érints meg

- a szavak majdnem a torkomban ragadtak. - Vigyél el bennünket! Lend otthonába - tettem hozzá gyorsan, nehogy megint Reth birodalmában landoljunk. Ezüstösen csilingelő nevetést hallottam. Aztán kinyújtotta a kezét, átfogta a csuklómat, azt, amelyiket már betöltött a tüzével, és magával vont a sötétbe. Még hallottam, hogy egy női hang utánunk kiált valamit, de aztán már nem vett bennünket körül semmi más, csak a tündérösvény hatalmas csendje. Az égető érzést azonnal éreztem. Gyorsan haladt felfelé a karomban. Nyöszörögtem a fájdalomtól. Csak összeszorított foggal tudtam megállni, hogy ne kiáltsak fel, miközben vakon botorkáltam előre. Tiszta erőből küzdöttem ellene, de a tűz, ami már bennem volt, szinte hívta, várta az újat. -

Hagyd abba! - suttogtam. - Kérlek, hagyd abba!

-

Evelyn - mondta. Kedveskedő, lágy hangja kissé csillapította a

fájdalmamat. Behunyt szememen keresztül is érzékeltem egy fekete fényt. Kinyitottam a szemem. A sötétből egy erdőbe léptünk ki, amely szinte teljesen alkonyati fénybe borult. -

Engedj el!

Könnyekben törtem ki, és térdre estem. Reth még mindig fogta a csuklómat, és a lángok továbbra is táncolták égetően fájdalmas táncukat a karomban. -

Engedd el! - kiáltotta Lend, és éreztem, ahogy félrelöki Retht.

-

Neked tényleg mindig bele kell avatkozni mások dolgába?

Reth elengedte a kezem. Zihálva leejtettem a késemet, és összeestem. Lassan lelohadt bennem a fájdalom, a hő visszaáramlott a csuklómba és a szívembe. De közben megint fokozódott. Sikerült nagy nehezen feltápászkodnom. Reth előttem állt. Az alkonyati fényben szinte világított. Előrehajolt, és arcomat keskeny kezébe vette. Ezúttal

nem égetett, csak azt a régi meleget éreztem, amelyre mindig annyira vágytam. -

Ha hagyod, hogy befejezzem, akkor végre mindent el tudok mondani

neked. Nem lesz több kérdésed, nem kell többé keresgélned. Nálam lehetsz. Úgy éreztem, mintha a bennem lévő lángok közelebb löknének Rethhez. Az inge alatt parázslott a szíve, és válaszolt az én szívemnek. Olyan egyszerű lenne, olyan biztonságos. Ki tudnám pihenni magam. Reth borostyánszemébe néztem, és már kinyitottam a számat, hogy beleegyezzek. Ekkor meghallottam Lend köhögését és odanéztem. Pár méterre állt, és úgy tűnt, hogy sikerült feltápászkodnia, miután Reth tomboló dühében egyszerűen elhajította. -

Jól vagy? - kérdeztem, kiszakítva magam Reth kezéből és csábító

melegéből. A tündérsrác sóhajtott. -

Evelyn, muszáj mindig megnehezítened a dolgom?

Hátat fordítottam neki, és odamentem Lendhez. -

Minden oké?

Bólintott. -

Igen.

Azonnal muszáj volt tennem valamit Reth ellen. Megint megfordultam, ám ő hirtelen szorosan mellém lépett. -

Lor…

Mielőtt ki tudtam volna végig mondani a nevét, elkapta Lendet, és az ezüstkésemet a torkának szorította. -

Szerintem most tényleg oda kellene figyelned arra, hogy mit fogsz

mondani - szólt huncut mosollyal. - Lassanként nagyon kezd elegem lenni az állandó engedelmeskedésből. De egy utolsó parancsra még vágyom tőled. Nem, még ne szólalj meg! - A fejét rázta, amikor kinyitottam a számat. Lend szeme tágra nyílt a félelemtől. - Még egy szó, és felelős leszel még egy barátod haláláért. Most pontosan megmondom neked, hogy mit akarok hallani, és te megismételheted.

Némán bólintottam, nem törődve Lend alig észrevehető tiltakozásával. Nem szabad őt elveszítenem. Nem szabad, azok után, ami Lishsel történt. -

Nagyszerű. Azt akarom, hogy parancsold meg nekem, hogy változtassam

meg a nevem. -

De… én ezt megtehetem?

-

Egy névre szóló parancsot nem tudok megtagadni. Szólíts fel ezért arra,

hogy változtassam meg a nevem. Közvetlenül a kezére játszottam, és pontosan azt kellett megadnom neki, amit akart. Mi mindent látott előre a történtekből? És mi mindannyian megint a sötétben tapogatóztunk, míg a tündérek felettünk trónoltak, és olyan lehetőségeket és utakat ismertek fel, amelyek létezéséről csak akkor szereztünk tudomást, amikor már túl késő volt. -

Lorethan - kényszerítenem kellett a számat a szavak formálására. -

Változtasd meg a neved! - Csak suttogni bírtam, de az is elég volt. Üdvözölt mosoly jelent meg az arcán. Ebben a pillanatban valóban csodaszép volt, és újra megértettem, miért gondoltam régen azt, hogy a tündérek angyalok. Egy ilyen tökéletes lény valami jobbat érdemel annál, hogy a földön kelljen élnie. Erős lökéssel eltaszította Lendet magától, és a kettőnk közötti távolságot egyetlen lépéssel áthidalta. Karját a derekam köré fonta, és magához szorított. A fülembe súgta: -

Köszönöm neked. A név óriási hatalmat jelent, egy napon majd elárulom

neked a tiedet. De attól tartok, hogy most egy csomó elintéznivaló vár még rám. Annyi helyre kell ellátogatnom, annyi szívességet kell viszonoznom. Akkor viszlát, nemsokára találkozunk, szerelmem! Egy lépést hátrább lépett. A körülötte lévő levegő villogni kezdett, és Reth hirtelen eltűnt. Nélküle az este máris hidegnek, az erdő sötétnek és üresnek tűnt. - Mit tettem? - suttogtam rémülten.

Szobafogság

ALIG

BÍRTAM FELFOGNI, HOGY MI TÖRTÉNT.

Felszabadítottam Retht. A

következményeket nem akartam még elképzelni sem. Képtelen lettem volna belegondolni, bár egyébként sem tudtam gondolkodni. Lend feltápászkodott. Odarohantam hozzá. -

Minden rendben? Annyira sajnálom! Akkora bajt okoztam. - Megint

elsírtam magam. Lend átölelt. -

Nem a te hibád. Nélküled én már halott lennék.

Fejemet a vállára hajtottam. Olyan jó meleg, egészséges, vigasztaló meleg volt ez, egészen más, mint Rethé! Nagyon jólesett. Megmenekültünk, biztonságban voltunk, és ez a felismerés szinte áramütésként ért. A Lish halála miatt érzett gyász valamint a megmenekülésem és Lend megmentése miatt érzett megkönnyebbülésem, az érzéseknek ez a kavalkádja teljesen maga alá gyűrt. Néhány perc múlva Lend kibontakozott az ölelésünkből. -

Hiszen te reszketsz! Iszonyú hideg van itt kint. - Körülnézett. - Azt

hiszem, tudom, hol vagyunk. Jó ötlet volt, hogy Rethszel ide hozzánk hozattál bennünket. Meg voltam győződve arról, hogy vele kapcsolatban eddig még soha nem döntöttem jól, de legalább most volt némi esélyünk. Lend kézen fogott. -

Erre gyere!

Az első lépésnél felnyögtem. Nem is gondoltam a lábamra. A combomban lévő vágás most, az adrenalinszintem csökkenésével nagyon fájt. Kitapogattam a sebet, és megpróbáltam a derengő fényben megnézni. -

Mi a baj? Vérzel?

-

Megvágtam magam, amikor Lish… - Nem bírtam folytatni, próbáltam

visszafojtani a könnyeimet. -

Tudsz járni? Már nem lakunk messze.

-

Azt hiszem, igen.

Lend elengedte a kezem, és átkarolt. Fák között gyalogoltunk. A nap utolsó sugarai is kialudtak, és csak a hold halvány fénye világított. Pár perc elteltével, miközben a lábam egyre jobban égett és lüktetett, fényt pillantottam meg az ágak között. -

Megérkeztünk!

Lend izgatottnak és kissé aggódónak tűnt. Kíváncsi voltam, hogy milyen helyen él. Mindig olyasmit képzeltem el, mint amilyen az én paranormális lényekkel teli központom volt. Ahogy közelítettünk a házukhoz, teljesen megdöbbentem az elém táruló látványon. Egy teljesen normális, szép fehér, kétemeletes, verandás házat pillantottam meg. Az utóbbi nyolc évben nem is voltam normális házban. Lend kinyitotta az ajtót. -

Apu? Apu, itt vagy?

-

Lend! - Egy férfi rohant le a tornácról lefelé vezető lépcsőn. Kifejezetten

jóképű, sötét hajú és szemű, középkorú férfi volt, a negyvenes éveinek vége felé járhatott. Lend nyilvánvalóan őt vette alapul, amikor a kedvenc alakjának az arcát „vette fel”. -

Hol voltál? - kérdezte.

-

Hát... ez egy hosszú történet. Megsérült. Meg tudnád nézni a lábát?

Lend apukája - az, hogy volt apukája, engem már-már a keserűséggel határos érzéssel töltött el - csak most vett észre engem. -

Természetesen, de várom a beszámolódat. Előre figyelmeztetlek, hogy jó

nagy pácban vagy! - A mondottakkal némi ellentétben állt, hogy olyan szenvedélyes ölelésben részesítette a fiát, hogy Lend lába szinte nem is érte a földet. Előtte persze engem elengedett, és én egy kicsit kínosan éreztem magam

a viszontlátási jelenet közben. - Ne hozz rám még egyszer ekkora ijedtséget, kérlek! Lend zavarában nevetett. -

Nem áll szándékomban. De nézzük meg a lábát!

Az apukája felém fordult. -

Hol sérültél meg?

Túl sok, túl szokatlan volt nekem ez az egész. Lend ebben a környezetben, ebben a hívogató meleg otthonban, együtt ezzel a teljesen normális férfival, aki az apja. Semmi álca, semmi más, csak egy barátságos arc. Olyan volt, mintha egy másik világba léptem volna, egy olyan világba, amelyről tudtam, hogy nem tartozom oda. Lend, aki itt élt, soha nem lehet az enyém. -

Ennyire fáj? - kérdezte az apja aggódó arckifejezéssel.

Tiltakozva ráztam a fejemet. -

Nem... tényleg nem... csak a jobb combom.

-

Ma este történt velünk pár dolog - fűzte hozzá Lend.

Apukája letérdelt a lábam mellett a fapadlóra. -

Először megnézem, mennyire nagy a baj - mondta, és széthúzta a

leggingsemet. - Tényleg nem olyan szörnyű. Lehozom gyorsan fentről a táskámat. A sebet meg kell tisztítani és pár öltéssel összevarrni. Semmi vész. Bátorítóan rám mosolygott, aztán szigorúan Lendre nézett. - Hozz valami száraz ruhát neki, és találj ki valami magyarázatot! -

Ne izgulj, már több ezer sebet varrt össze - biztatott Lend felém fordulva,

rám mosolygott és követte az apukáját. A tornácon maradtam és úgy éreztem magam, mint valami betolakodó, míg Lend visszajött, és egy köteg ruhát nyomott a kezembe. -

Az enyémek, valószínűleg kicsit nagyok lesznek. De a semminél jobb.

-

De miért vannak ruháid? - kérdeztem értetlenkedve, mivel a különböző

alakokhoz különböző ruhákat is tudott „varázsolni” -

Hogy felvegyem őket, képzeld. Legtöbbször nem kell alakot váltanom, és

tulajdonképpen szinte mindig ezt az arcot hordom. Most értettem meg, hogy működnek nála a dolgok. Bár a ruhái alakváltáskor teljesen normálisan néztek ki, az anyaguk elég furcsa volt. Valóban célszerűbbnek tűnt, ha a nyilvánosság előtt normális tapintású holmikat hord. Lend egy kis fürdőszobába kísért, bementem és magamra zártam az ajtót. Levettem a csizmámat, ezeket a buta, rózsaszínű csizmákat, amelyek mostantól már mindig a szörnyű tűzlányra fognak emlékeztetni, és kibújtam a topomból. A legszívesebben nem néztem volna oda, de még az erős fürdőszobai megvilágításban is úgy világított a csuklóm, mint a tűz, világosabban, mint bármikor. Hogy ne lássam a mellkasomat, gyorsan felvettem Lend puha pólóját. Aztán kihámoztam magam a leggingsemből, és amennyire csak tudtam, letörölgettem a vért a lábamról, hogy Lend rövidnadrágját ne kenjem össze. Rémülten állapítottam meg, hogy elfelejtettem leborotválni a lábamat, így az nem csak fehér és pipaszárvékony volt, de láthatóan szőrösen kandikált ki a rövidnadrág szára alól. 4Valójában nagyon abszurd volt azon aggódnom, hogy mit gondol majd Lend a lábamról. Éppen elvesztettem a legjobb barátnőmet, az imént menekültem meg egy égő pszichopata elől, aki ki akarta szívni belőlem az életet, továbbá hazaárulást követtem el, és a srácot, akit szerettem, veszélybe kevertem, és egy őrült tündér miattam majdnem megölte. Mi volt ez ahhoz képest, hogy a lábam épp nem volt leborotválva? Egyszerre sírtam és nevettem, szinte belefájdult a fejem ebbe az összevisszaságba. Lend kopogott. -

Minden rendben?

Vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam megnyugodni. Aztán ráhúztam a sebre a nadrág szárát, és kinyitottam az ajtót. -

Minden oké - feleltem. Egy kicsit szipogtam, de a zokogást vissza tudtam

fojtani. -

Erre gyere! - Lend átkarolt, és egy világos konyhába vezetett, amit meleg

sárga árnyalatban festettek ki. Leültem egy székre. Az apja mellém térdelt, hogy

egy meleg ronggyal megtisztítsa a lábamat. -

Egyébként én David vagyok - mondta.

-

Engem Evie-nek hívnak - mutatkoztam be én is neki.

Miután letörölte a vért, valamit a sebre kent, ami eléggé égetett. Felszisszentem. -

Sajnálom, muszáj volt, hogy ne gyulladjon be. Most egy picit szúrni fog,

mert érzéstelenítem a sebet, mielőtt összevarrom. Igyekeztem nem összerándulni, és arra koncentráltam, hogy ne mozduljak meg. -

De hol voltál? - kérdezte és csodálkozva nézett fel. Hogyhogy engem

kérdez? -

Ez egy hosszú történet - felelt Lend helyettem is.

-

Akkor az lesz a legjobb, ha rögtön belefogsz.

David még mindig a lábam fölé hajolt, de az arca határozottságot tükrözött. Lend sóhajtott. -

Betörtem az NPEH központjába.

Apja döbbenten nézett fel egy öltés közepén. -

Hogy mit csináltál?

Én legalább annyira össze voltam zavarodva, mint ő. Eddig azt hittem, hogy Lendet küldte valaki. -

Meg kellett tennem.

-

Én… - sóhajtott David a fejét csóválva. - Azt hiszem, hogy az a legjobb,

ha majd csak akkor kezded a beszámolódat, ha ezt itt befejeztem. Újra a lábamnak szentelte a figyelmét, a sebet összevarrta és egy nyomókötést tett rá. Aztán felállt, elrakta az eszközeit, és karba tett kézzel, komoran nézett Lendre. -

Akkor, ha lennél olyan kedves, láss hozzá, és meséld el nekem az egész

történetet az elejétől a végéig. Annyit elárulhatok, hogy a legvége így fog hangzani: életfogytiglani szobafogság.

Lend lehorgasztotta a fejét. -

Hallottam... valahogy fültanúja voltam a megbeszéléseteknek, amikor azt

mondtad, hogy a válasz az NPEH központjában van. Tudtam, hogy senki más nem képes odamenni, csak én. Azt hittem, hogy sikerülhet. Elmentem egy temetőbe, zombivá változtam, és egy kicsit lófráltam ott. Pár napig is eltartott, míg felbukkant egy ügynöknő. Az úgy volt, hogy. szóval egyet behúztam neki látszott, hogy szégyelli magát a vallomása miatt - és felvettem az alakját. Aztán transzportot kértem. Amikor jött a tündér, vele tartottam. Így jutottam be a központba, ahol aztán közvetlenül a vezetőbe botlottam. -

Raquelbe? - kérdezte David.

Meglepve néztem rá. Honnan ismerte őt? Lend bólintott. -

Elloptam a kommunikátorát és az arcát, azután valahogy megtaláltam az

irodáját. Éppen információk után kutattam, amikor elkaptak. David szeme tágra nyílt, és a pillantása Lend bokájára tévedt. -

De hogy jutottál ki?

Lend rám mosolygott. -

Evie hozott ki. Az igaz, hogy ő volt az is, aki elcsípett. Ő lát engem, úgy

értem, hogy engem, a felvett alakok alatt is. Lend apja csodálkozva, némi félelemmel a tekintetében nézett rám. -

Te az NPEH-nak dolgozol?

A fejemet ráztam. Már nem tartoztam sehová. Nem volt többé otthonom, a legjobb barátnőm halott volt, és azok után, amit tettem, soha többé nem fogok tudni visszamenni Raquelhez. Ajkamba haraptam, és igyekeztem visszatartani a könnyeimet. -

Már nem. És azt sem hiszem, hogy a mai este után létezik még egyáltalán

az NPEH. -

Hát, köztünk, egykori alkalmazottak között szólva, ez nem lenne túl nagy

veszteség.

Életem első pizsamapartija

LENDÉK

MELEG KONYHÁJÁBAN ÜLTEM,

és szinte fel se tudtam fogni, amit az

imént az apukája mondott. -

Te… te… ott dolgoztál? - Az NPEH-ban az ember tulajdonképpen egész

életére elkötelezte magát. -

Szigorúan véve én az SZPEH-nak dolgoztam. Körülbelül tíz évvel az

NPEH alapítása előtt hagytam ott az egészet. Nem is gondoltam volna, hogy egy nemzetközi szervezetet tudnak alapítani. Akkor paranormális ügyekben még egyetlen ország sem állt készen az együttműködésre. Én sem jöttem rá soha, hogy ez miért változott meg olyan hirtelen. Zavartam doboltam a lábammal a földön. -

Pedig az ok éppen előtted ül - újságolta Lend vigyorogva.

Apja felvonta a szemöldökét. -

Tényleg? De várj csak, Lend, még nem fejezted be a történetedet, ne

hidd, hogy ennyivel megúszod. A fiú sóhajtott. -

Tulajdonképpen sokkal inkább Evie története ez, mint az enyém, én

végeredményben az idő nagy részét egy üres cellában töltöttem. Nem akartam nekik semmit sem elárulni, ezért nem hagytak elmenni. De aztán ez a lény elkezdte megtámadni az osztályozott paranormális lényeiket, és az NPEH-nál rájöttek, hogy valami nagyon nincs rendben. Evie is épphogy csak meg tudott menekülni. -

Láttad őt? - kérdezte tőlem David.

-

Mind a ketten láttuk - válaszoltam. Megpróbáltam kitörölni a képet a

fejemből, de ha lehunytam a szemem, akkor olyan volt, mintha a tűzlány beleégette volna magát a szemhéjamba. - Én nem sokkal korábban már láttam őt, miután megölt egy mocsári boszorkányt és Jacques-ot, egy vérfarkast. De

sok mindent nem láttam akkor belőle. -

Egy nő? Hogy néz ki?

Lend vállat vont. -

Én úgy láttam, hogy egy teljesen normális lány. De Evie átlát az álcán.

Minden alkalommal, amikor azt hittem, hogy David arca már nem tud nagyobb meglepetést tükrözni, még tett rá egy lapáttal. -

Te átlátsz az álcán?

Bólintottam. -

Mondhatjuk, hogy mindig átlátok a szitán.

Ma este fájt a kedvenc viccem. Lish mindig jókat nevetett rajta. David lehuppant egy másik székre. -

Vaó, micsoda lehetőségek! Soha nem hallottam arról, hogy valaki. Ez

hihetetlen… Nem csoda, hogy végül meg tudtak egyezni abban, hogy megalapítsák az NPEH-t. De milyen ez a lény? -

Nem tudom. Még soha nem láttam ilyesmit. - Bizonyos szögből mintha

világított volna a csuklóm. Na jó, ez így nem volt igaz. Ez az ostoba Reth! Olyan, mint... olyan, mintha élő, folyékony tűzből lenne. Olyan világosan ég, hogy fájt a szememnek. -

Ez nekem is új. Hogy néz ki az álcája?

Lend bocsánatkérően nézett rám, aztán egy villanással átváltozott a tűzlánnyá. David halkan káromkodott egyet. A pillantása ide-oda vándorolt, hol a tűzlány-Lendre, hol rám. -

A szemét nem tudom jól megragadni - mondta Lend. A hangja

hátborzongató volt. - Pont úgy, ahogy Evie-ét sem. Hibásnak éreztem magam, és valahogy mocskosnak, pedig nem követtem el semmit. David bizalmatlanul nézett rám. -

És idehozol egy ilyen embert, mint ő?

Lend visszaváltozott a normál énjévé.

-

Apu, ne kezdd el, légy szíves! Evie megmentette az életemet, különben

ez a lény megölt volna, és nemcsak az én életemet, hanem a központban lévő összes vérfarkasét is. Hozzánk hasonlóan ő sem tudja, hogy pontosan mi vagy ki is ez a lény. Davidet láthatóan aggodalommal töltötték el a hallottak. -

Most legalább tudjuk, hogy mit keresünk. Vagyis legalább azt, hogy

hogy néz ki. Fogalmam sincs, hogy pontosan mi ő. Nem tudtam, hogy rólam vagy a tűzlányról beszél. -

Én nem vagyok... Hinned kell nekem. Én nem vagyok olyan, mint ő,

akármilyen is ez a szörnyeteg, ő rettenetes, megölte a legjobb barátnőmet. Képtelen voltam folytatni. Elvette tőlem Lisht, az egész világot. A legszívesebben soha többet nem gondoltam volna erre a lényre, és képtelen voltam elviselni még a gondolatát is, hogy Lend apja azzal gyanúsít, hogy valamiféle szövetségben állok vele. -

Ma este ez a lény behatolt a központba - Lend átkarolt. Nem is tudom

leírni, mennyire hálás voltam neki ezért a gesztusért. Hitt nekem, akármiről legyen is szó. És amikor megint felnéztem, láttam, hogy David is hisz nekem. A tekintete sokkal barátságosabbnak és gyengédebbnek tűnt. - Mindent pontosan meg kellett, hogy tervezzen, mert minden paranormális ott gyülekezett, a vérfarkasok meg aludtak, velük tehát könnyű dolga volt. Szóval épphogy megmenekültünk. Muszáj beszélnem anyuval, és elmesélnem neki, hogy mit láttunk. Újabb meglepetés. Miért feltételeztem azt, hogy nincsenek szülei? Talán örökbe fogadták? Egy Lend-féle gyereket sem a gólya hoz. Kábé akkor jöhetett a világra, amikor David otthagyta az SZPEH-t. Jó lenne többet megtudni erről. -

Ma nem tudod meglátogatni, túl hideg van hozzá - válaszolta David, ami

engem még jobban összezavart. -

Evie? Minden rendben?

Elkezdtem remegni.

-

Fázom - mondtam, és megpróbáltam visszatartani fogam vacogását. Ezt

leszámítva is eléggé kikészültem, és halálosan elfáradtam. David felállt. -

Adok inkább valamit a lábadra. Ha az érzéstelenítő hatása gyengül, akkor

eléggé fájni fog. Fájdalomcsillapítót is tudok adni, attól könnyebben elalszol, rendben? -

Igen, köszönöm.

Nem igazán akartam most aludni, de jólesett volna egy kicsit kikapcsolni, elfeledkezni a valóságról. Lend apukája egy szekrényben kotorászott, majd hozott pár tablettát és egy pohár vizet. Gyorsan lenyeltem, remélve, hogy mielőbb hatni fog. -

De hol fogsz aludni? - kérdezte David. - A vendégszobák ma foglaltak.

-

Semmi gond, akkor az én szobámban. Én majd a kanapén fekszem -

javasolta a fiú. -

Dehogy, majd én alszom a kanapén.

Nem akartam nagyobb terhet jelenteni a számukra, mint ami már úgyis voltam. -

Aki megmenti Lend életét, és kimenti őt a központból, az egy ágyat is

megérdemel - jelentette ki David mosolyogva. -

Felkísérlek és adok még egy pulcsit, akkor nem fogsz fázni.

-

Köszi.

-

De aztán uzsgyi vissza, fiatalember! Még meg kell beszélnünk pár

dolgot. Lend bólintott. Megszólalt a telefon. David vette fel. -

Itthon van. - Úgy tűnt, hogy meg van könnyebbülve. - Minden rendben

van. Van pár új infónk. Lehet, hogy Lend anyukája telefonált? Felálltam, és felmentem vele a lépcsőn. Két ajtó mellett is elmentünk. Mind

a kettő kívülről erős hevederzárral volt bezárva. Aggódtam, hogy az ő ajtaja is ilyen kis csinos biztonsági extrákkal van felszerelve, de megkönnyebbültem, amikor végül megállt, és egy teljesen zár nélküli ajtót nyitott ki. -

Hú, elnézést! - mondta, és gyorsan felkapott pár dolgot a földről. -

Sajnálom, de itt még nem jártak lányok. Zavartan vigyorgott, majd bedugta a dolgait egy fiókba. Olyan sugárzó mosollyal néztem rá, mint amennyire ki voltam készülve. -

Én se voltam még egy fiú szobájában sem, szóval egálban vagyunk.

A szoba klassz volt, a világoskék falak tele voltak rajzokkal és együttesek posztereivel. Legszívesebben csak álldogáltam és tanulmányoztam volna, hogy mi mindent árul el róla a szobája. Legalább ez eltereli a figyelmemet, és közben nem érzem magam egyedül. -

Tessék, ezt még vedd fel!

Kaotikus szekrényéből egy sötétzöld kapucnis pulóvert vett elő. Rögtön fel is vettem, örültem, hogy végre nem látom a csuklómat. Ráadásul Lend illatát is árasztotta. Friss, hűvös illat volt, olyasmi, amit az ember egy forrástól vagy vízeséstől várna. Karba tettem a kezem és vártam, hogy felmelegedjek. Az egyetlen dolog, ami nem annyira passzolt a szoba többi részéhez, az ágya volt. Hatalmas baldachinos ágy, amelynek a fej- és lábrésze mindenféle fémdíszítéssel volt ellátva, ami nem igazán illett az egyszerű, puhának tűnő takaróhoz. Hozzáértem az egyik pillérhez. -

Vas.

Megkönnyebbülten mosolyogtam. Nyilvánvaló volt, hogy Lend apukája jól ismeri a tündéreket. Így egyből nagyobb biztonságban éreztem magam egy kicsit, legalábbis ami Retht illeti. A rémálmoktól persze a vas sem fog megvédeni. -

Lent leszek, ha bármire szükséged van, csak szólj, jó?

Megfordultam és rámosolyogtam. -

Rendben.

Egy pillanatig zavartan álldogált, aztán előrehajolt, és gyorsan megölelt. -

Köszönök mindent - mondta, mielőtt kiment és becsukta maga után az

ajtót. Elállt a lélegzetem. Nem akartam egyedül lenni. A legszívesebben idehívtam volna Lendet, és megkértem volna, hogy maradjon velem, amíg elalszom, de nem mertem. Végül is az egész estét azzal töltöttem, hogy előtte bőgtem. Lekapcsoltam a lámpát, de ahogy sötét lett, világos foltokat láttam, amelyek a tűzlányra emlékeztettek. Így újra felkapcsoltam a lámpát. Akkor ma este nem leszek sötétben. Bemásztam az ágyba, és összekucorodtam a takaró alatt, hogy gyorsabban átmelegedjek. Bár nagyon igyekeztem, a gondolataimat nem tudtam irányítani, és mindig arrafelé tévedtek, amire semmi esetre nem akartam emlékezni. Feküdtem ebben a meleg házban, ahol egy család lakott, és egyedül voltam. Soha nem mehetek vissza az otthonomba, a központba, és nem mondhatom el Raquelnek, hogy mennyire fontos nekem. -

Kérlek - imádkoztam a szoba csendjében -, segíts, hogy Raquelnek ne

legyen semmi baja! De az én szegény, szeretett Lishem már elment. Az ő helyébe a borzasztóan szép tűzlány, a központ steril folyosóin vándorló halál lépett. A fejemben még mindig szobáról szobára haladt, hogy mindenből és mindenkiből vidáman kiszívja az életet. Reméltem, hogy soha nem kerül ki a központból.

Lányok négyszemközt

A KÖZPONT FOLYOSÓIN SÉTÁLTAM, fehérségségük elvakította a szemem. Minden pillanatban arra számítottam, hogy hullákba botlok, de az egész épület érintetlennek, elhagyottnak tűnt. Beléptem a lakrészem ajtaján, anélkül, hogy kinyitottam volna. Érdekes. Már ott volt, és a lila kanapémon ült. -

Hát megjöttél!

Kedvesen rám mosolygott. Valóban ugyanolyan volt a szemünk, de az ő ajka kicsit szélesebb volt, mint az enyém. Pár centiméterrel magasabbnak is tűnt nálam. -

Miért nem égsz? - kérdeztem. - Az pedig ott az enyém.

A zebramintás ruhám volt rajta. -

Lazulj már el végre egy kicsit! - szólt láthatóan bosszankodva. - De hol

van a tűz? - A csuklómra néztem, és az enyém is eltűnt. - Ott. A szoba egyik sarkába mutatott, ahol a folyékony lángok lüktettek és fénylettek, szinte kísértetiesen fellobbantak, majd lelohadtak. Kinyújtottam a kezem. Most tűnt fel először, hogy milyen szépek. Azt akartam, hogy az enyémek legyenek. -

Még nem lehet a tiéd - mondta. - Ülj le!

Lehuppantam a kanapé másik végére, és bizalmatlanul hunyorogtam. Tulajdonképpen félnem kellett volna tőle. De nem féltem. -

Mi történik itt? - kérdeztem.

-

Ez egy álom, te nagyeszű!

-

Ja, értem. - A homlokomat ráncoltam. Érdekes. - Most megölsz?

-

Az előbb majdnem sikerült, de csak tévedésből. Néha egyszerűen nem

tudom megfékezni magam. - Huncutul mosolygott. - Nehéz dolog az embernek a harc hevében uralkodnia magán. De most, hogy tudom, ki vagy, természetesen

soha nem tennék ilyet. -

És te ki vagy egyébként?

-

Ja, bocs, még nem is mutatkoztam be. Vivian vagyok.

-

Megölted a legjobb barátnőmet. Azt hittem, hogy ma rémálmaim

lesznek. Vállat vont. -

Ez nem lenne túl kedves tőlem, ha itt egyszerűen felbukkannék és

ijesztgetnélek. Csak beszélni akarok veled. Már egy ideje próbálkozom azzal, hogy eljussak hozzád. -

Várj csak, ez azt jelenti, hogy tényleg itt vagy? Hol vagyok? Milyen

tablettákat adott nekem Lend apukája? -

Nem értesz semmit, ugye? Mi most egy lelken osztozunk, szóval

elhatároztam, hogy benézek hozzád és bemutatkozom, ahogy illik. -

De mit jelent ez, hogy egy lelken osztozunk? - Komoran néztem rá. - Én

nem osztozom veled semmin, oké? Elég nekem az én saját lelkem. -

Komolyan, tedd már takarékra magad egy kicsit! Olyan görcsös vagy.

Azt mondtam, hogy egy lelken osztozunk, és nem azt, hogy a tiéden. Kölcsönvettem néhányat Rethtől, amikor idehozott, neki egy egész csomó volt. Furcsa egyébként, mert az ember ilyet rendszerint csak mellkasból tud kiszívni. Tulajdonképpen teljesen ki akartam üríteni, végül is még soha nem csináltam tündérrel. Valahogy nem akarják, hogy megérintsem őket, de aztán elszakította magát, és nem jutottam sokhoz. Remek utam volt. -

Hogyhogy, ő is adott neked ebből a tűzdologból? Szörnyű, ha ezt

csinálja. Ez úgy ég, mint az őrület. -

Akkor valamit rosszul csináltál. Ez a legjobb érzés az egész világon.

Zavart, hogy valahogy eltértünk a témától. -

Mi vagy te?

-

Te jó ég, hogy te milyen udvariatlan vagy. Az vagyok, ami te.

-

Nem, mi nem vagyunk egyformák! - Lassan tényleg az idegeimre ment.

Még álmomban sem jutottam világos válaszokhoz. -

Ne butáskodj, Evie! Ha tudom, hogy ilyen nyomott vagy, akkor nem is

jöttem volna el. Úgy tűnik, hogy nem is akarod tudni. Tudtam, hogy szomorúnak vagy még dühösebbnek kellene lennem, de az érzéseim valahogy eltávolodtak tőlem. A sarokban lévő tűz nagyon elvonta a figyelmemet. Egyszerűen csak a lángokat akartam nézni és megérinteni őket. Igyekeznem kellett, hogy Vivianre tudjak koncentrálni. -

Semmi közöm hozzád, és nem is akarom, hogy legyen. Megölted a

legjobb barátnőmet, emlékszel még egyáltalán rá? -

Ööö, nem igazán. Melyik is volt ő?

-

A sellő.

-

Ja. - Megrökönyödve nézett. - A barátnőd volt?

-

Igen. - A pillantásom újra a sarokba tévedt. Nem úgy nézett ki, mintha

valódi tűz lett volna, aranylóbb volt és jobban világított. Majdnem olyan, mint az a körömlakk, amit egyszer vettem. Csak éppen tűz volt. Ennek az egésznek semmi értelme. Alig bírtam világosan gondolkodni. Vivian vállat vont. -

Sajnálom. De igazából csak szívességet tettem neki.

-

Szívességet? - Most már nem tudtam a szoba sarkából elvonni a

pillantásomat, és nem is akartam. -

Nyugalmat adtam neki, békét. Nem gondolod, hogy az évezredek nagy

terhet rónak az egyes lények vállára? Ezenkívül ezeknek a lényeknek egyáltalán nem itt kellene lenniük. Hagyom, hogy elmenjenek, felszabadítom őket, ha úgy jobban tetszik. -

Aha - mormogtam, de már képtelen voltam gondolkodni.

-

Ez a mi feladatunk, nem tudtad? - erőltette.

-

Mi is?

-

Sokkal vidámabb lenne, ha együtt csinálnák. Mint két nővér.

Felálltam. Muszáj volt megérintenem, megnéznem, hogy milyen a tapintása.

-

Még nem lehet a tied. - A hangjából idegesség érződött. - Egyébként

pedig az enyém. De nemsokára neked is megszerezzük a tiedet. És akkor nem fázol majd többé, és nem kell többé egyedül lenned. Nincs már lassan eleged belőle? Meg is érinthetném, ha kinyújtanám a kezem. -

Mi ez?

Tudtam, hogy megégetem magam, de mindegy volt. Felemeltem a kezem, és beletettem a tűzbe. A lángok szétváltak és elkezdtek nyalogatni. Vivian felé fordultam, aki újra a régi, világító alakot öltötte magára. -

Megmondtam. Üres vagy. Segítek neked, hogy betöltsd magad.

Könnyekkel a szememben bólintottam. Ezt akartam. Nem akartam többé üres lenni. Vivian odajött hozzám, csupa forróság és fény volt. Oldalra billentette a fejét. - Most mennem kell. Nemsokára találkozunk. Szia! Láttam, hogy a lángok alatt mosolyog, aztán minden sötét lett és hideg.

Mint egy rossz vicc

-

VIVIAN?

Rettegve nyitottam ki a szemem, és a plafonra bámultam. Hová tűnt? -

Evie, ébresztő!

Lend hangjára összerezzentem. -

Mit csinálsz itt?

Mosolygott. -

Végül is ez az én szobám.

Felültem és körülnéztem. Anélkül, hogy bármit is tehettem volna ellene, lassan eszembe jutottak az előző nap eseményei. Olyan volt, mintha Lisht most újra elveszítettem volna. -

Ne haragudj - mondta Lend -, de lent már beszélni szeretnének veled!

Pislogtam és megpróbáltam újra élesen látni. -

Kik?

Idegesen vállat vont. -

Csak néhány ember, apu munkatársai. Tényleg sajnálom, addig hagytalak

aludni, amíg csak lehetett. -

Semmi gond. Kimehetek még a fürdőszobába?

-

Hát persze. Erre gyere!

Követtem a folyosón, ahol megmutatta nekem, merre van a fürdő. -

Mondd csak, ki ez a Vivian?

Összeszorult a gyomrom, amikor az álom visszakövetelte magát a tudatomba. -

Fogalmam sincs - nyögtem ki, és villámgyorsan eltűntem a

fürdőszobában. Miért van ilyen rossz lelkiismeretem Lenddel szemben emiatt a buta álom miatt? Az egész biztos csak egy rémálom, semmi több. Végül is annak a nagy

részét, amit Vivian mesélt, már hallottam Rethtől. Valószínűleg az agyam megpróbálta valahogy feldolgozni a történteket. Elhatároztam, hogy nem foglalkozom tovább a témával, és alaposan fogat mostam. Lend a fürdőszoba előtt várt, majd együtt lementünk a lépcsőn. A két tolózáras ajtó most nyitva volt. A fiú mögött léptem a konyhába, és az elém táruló látványtól földbe gyökerezett a lábam. Davidet két vérfarkas és egy vámpír társaságában találtam. Ebből egy rossz viccet is lehetett volna gyártani. Egy orvos, két vérfarkas és egy vámpír bemennek a kocsmába. -

Mit kérnek? - kérdezi a pultos.

-

Frissen facsart levet kérünk - mondja a vámpír, az orvosra mutatva.

Na jó, a viccmesélés nem épp az erősségem. A vérfarkasok rám irányuló sárga szeme és a vámpír aszott hullaarca láttán automatikusan a sokkolóm után nyúltam, de rájöttem, hogy nincs is nálam. Nem is tudtam hirtelen, hogy hol van, ami persze egyáltalán nem volt túl megnyugtató. Nem láttam a bokájukat, mert hosszúnadrágban voltak, de szinte teljesen biztos voltam benne, hogy egyikük sem visel lábbilincset. A vámpír, vagyis jobban mondva a vámpírnő álcája, egy csinos, húszas évei elején járó gót stílusú nő volt. A világító vörösre festett tincsekkel kevert fekete hajú nő szeme sötétre volt sminkelve, és fekete, testhez simuló ruházatot viselt. Ez az álca nagyon jól nézett ki. A két vérfarkas pedig, akik egyébként kéz a kézben álldogáltak, egy harmincas éveik közepén járó pár lehetett. A magas férfi feje kopaszra volt borotválva, a nőnek barna tüsi haja volt. Valahonnan ismerősnek tűnt az arca, de fogalmam sem volt, hogy honnan. Most már kezdtem kapiskálni, hogy miért voltak elreteszelve az ajtók. Te jó ég, a teliholdat két kasztrálatlan vérfarkassal töltöttem egy fedél alatt! És még egy vámpírnővel is, még ha biztos is voltam benne, hogy eggyel közülük azért még a jó öreg sokkolóm nélkül is el tudnék bánni.

-

Lend, te kis szörnyeteg! - szidalmazta a srácot a vámpírnő dühös

pillantással. - Ne okozz még egyszer ilyen kalamajkát! Lend lehorgasztotta a fejét. -

Tényleg sajnálom, nem akartam... Mióta vagy itt tulajdonképpen?

-

Most jöttem. - Felém fordult. - Nos, hm.

Nagyon kellemetlen egy nőszemélynek tűnt, ezért nyomban eldöntöttem, hogy ki nem állhatom. -

Tehát az NPEH-nál dolgozol.

-

Nos, hm - „feleltem”. Felvontam a szemöldököm, és azt kívántam,

bárcsak egyet is fel tudnék vonni, mint Lend. - Te pedig egy vérszívó vagy. -

Igen, akárcsak Luke és Stacey. - A vérfarkasokra mutatott.

-

Ja, persze. Én is hülye vagyok, és nem tudom, hogy ők tegnap éj jel még

farkasok voltak. A három paranormális meglepetten nézett rám. -

Jól nézünk ki! - mondta bosszankodva a vámpírnő. - Ha ilyen kis

ravaszdi vagy, akkor biztos azt is tudod, hogy David kicsoda. Lenéző arckifejezéssel néztem rá. -

És egy ilyen állatság miatt ébresztettetek fel? Ha ugyanis múlt éjjel

egyikőtök sem harapta meg, akkor még mindig ember. Egy gyors pillantást vetettem rá, hogy megbizonyosodjak róla. Ember volt, minden bizonnyal. David krákogott. -

Nézd, épp erről akartunk beszélni veled!

Oldalra lépett és egy asztalra mutatott, amelyen a sokkolóm - juhé - mellett ott volt a kommunikátorom és Lend lábbilincse is. David gondterheltnek tűnt. -

NPEH-technológiát hoztál a házunkba. Rád tudnak így bukkanni?

-

Nem.

A múlt éjjeli izgalmak után erről valóban megfeledkeztem. Bár nem jelentett problémát, de az aggodalma teljes mértékben megalapozott volt.

-

Hidd el nekem, hogy akkor már régen itt lennének! A lábbilincsek

deaktiválva vannak, és a kommunikátoromon nincs GPS vagy más hasonló. A GPS-em állandóan elromlott, és mindig újra kellett konfigurálni, ha ráléptem a tündérösvényre, ezért aztán törölték. Egyébként mindig tudták, hol vagyok, mert tündér nélkül nem mehettem sehová sem. És a kommunikátort is csak akkor tudják lokalizálni, ha megnyomom a pánikgombot, becsszó. A vámpír nő megint belekotyogott. -

Mindez nagyszerű, de attól még bármikor felhívhatod őket!

Komor pillantást vetettem rá. -

Persze, mert annyi eszem van, hogy életem hátralévő részét rács mögött

szeretném tölteni. Annyira vicces ötlet! Tudod mit, most rögtön telefonálok nekik. -

Persze, mintha nem lennének képesek akár gyilkolni is azért, hogy téged

visszaszerezzenek. Sziszegve vettem a levegőt, és tényleg vissza kellett fognom magam, hogy ne ordítsam le. Valahogy a vámpírok sokkal inkább az idegeimre mentek, mint a többi paranormális - az álcájuk és a valódi arcuk között feszülő ellentét egyszerűen betette a kaput nálam. -

Most akkor figyelj jól ide, te élőhalott, tudod te egyáltalán, hogy mit

tettem? Megszegtem a törvény első bekezdését. Az elsőt, világos? E szerint, mivel felhatalmazás nélkül szabadon engedtem egy paranormális lényt, halandó életem hátralévő részét rács mögött kell töltenem. Vagyis még ha vissza akarnék is menni, amit egyébként nem akarok, és ha lenne is hová, ami minden valószínűség szerint nincs így, akkor sem mehetnék vissza. Szóval szállj le rólam! Úgy nézett ki, hogy a legszívesebben belém harapna, de David félbeszakította a „beszélgetésünket”. -

Ebből elég! Mind egy oldalon állunk, Arianna. Lend mindent elmesélt

nekem, és azt hiszem, hogy Evie-nek igaza van. Ha rá tudnának bukkanni, akkor

már réges-rég itt lennének. - A kommunikátor után nyúlt. - Ez a cucc viszont egész éjjel csipogott. A ruháid között találtuk meg a fürdőszobában. A szívem nagyot dobbant az izgalomtól. Raquel! Biztos belebetegedett az aggodalomba. Bárcsak felhívhatnám és megmondhatnám neki, hogy jól vagyok! Igen, akkor biztos tudnák, hogy hol vagyok, és életem hátralévő részét rács mögött tölthetném. -

Biztos tudni akarják, hogy élek-e még - mondtam szomorúan, és

elhallgattam. Hányszor mondtam nekik, hogy működjenek együtt a tündérekkel, hányszor könyörögtem, hogy bízzanak Lendben, és próbálják meg az egész ügyet vele együtt felderíteni? Természetesen a minősítésem elég egyértelműen bizonyította, hogy mit is gondoltak rólam valójában az NPEH-nál. És mindegy, hogy Raquel mit jelentett nekem, ő egy volt az NPEH-val. - Bár higgyék csak nyugodtan, hogy meghaltam. Most a vérfarkasnő szólalt meg. Hangja lágyan csengett, szeme viszont tele volt félelemmel. -

Tényleg láttad?

Az első pillanatban nem is fogtam fel, hogy a tűzlányról beszél. Vivian. Behunytam a szemem, és bólintottam. Biztosan csak egy furcsa álom volt, hiszen nem tudtam a valódi nevét. A legszívesebben nem beszéltem volna róla, nem is akartam rá gondolni. -

Hogy van a lábad? - kérdezte Lend apukája.

-

Ó, sokkal jobban. Még egy kicsit fáj, de nem vészes.

-

Jól van. Elmegyünk most egy kicsit sétálni.

Oké. Zavartan Ariannára néztem. A vámpírok rendszerint távol tartották magukat a közvetlen napsütéstől. Nem, nem azért, mert akkor lángra lobbannának, vagy ilyesmi, ez botorság. De ha nagyon világos volt, akkor az álcájuk alól áttünedezett a valódi énjük. Bár csak egy kicsit, de azért megpróbálták minimalizálni a kockázatot. -

Gyere, adok neked egy hosszúnadrágot - javasolta Lend. - Egész hideg

van ma. Utánamentem a lépcsőn. A szobájában kissé gondterhelten kutatta át a holmijait. -

Te vékonyabb vagy nálam.

Nevettem. -

Őszintén szólva, nem bánom.

Vigyorgott. Egy idő után előhúzott a szekrényéből egy régi, agyon hordott flanel pizsamanadrágot. -

Pár éves darab, így remélhetőleg nem lesz túl bő.

Odaadta a nadrágot, és várakozva nézett. Felvontam a szemöldököm, mire ő elpirult. -

Ja, persze. Kimegyek, hogy át tudj öltözni.

Miután becsukta az ajtót, levettem a sortot, és felvettem a piros-kék kockás pizsamanadrágot. Egy picit hosszú volt, viszont derékban legalább nem csúszott le rólam. A bő, zöld színű kapucnis pulcsival kombinálva nem volt éppen a legcsinibb összeállítás. Felsóhajtottam. Egy zuhanyzást is el tudtam volna viselni, nem beszélve egy kis sminkről. A szempillám pont olyan szőke volt, mint a hajam. Szempillaspirál nélkül úgy éreztem magam, mint egy ötéves. A folyosóra kilépve, Lend rám mosolygott. -

Rajtad sokkal jobban áll.

-

Vaó! El tudom képzelni, hogy rajtad milyen borzalmasan festett -

mondtam én is vigyorogva. Odaadta a csizmámat, ami különleges összeállításomhoz már csak hab volt a tortán. Ő viszont, mintha tovább akarna rontani a helyzeten, egy olyan farmert viselt, ami nagyon is jól állt neki (higgyétek el nekem, nagyon alaposan megnéztem), a termofölsőjével egyetemben. Ezúttal is alaposan megnéztem. A szeme - a valódi szeme - nagyon szép volt. A szemét tudtam a valódi arcán a legkönnyebben felismerni. -

Jól vagy? - kérdezte, és gyengéd, szomorú arckifejezése megint eszembe

juttatott mindent. -

Nem annyira, de igyekszem nem sírni mindenki előtt. - Csak nyeltem a

könnyeimet. Az igaz, hogy a Szerelmünk lapjai című filmen bármikor el tudtam bőgni magam, és az is előfordult, de csak néha, hogy sírva aludtam el, de csak azért, mert magányosnak éreztem magam. Mások előtt nem akartam sírni. -

Szólj, ha segíthetek valamiben!

Mosolyogtam, egyszerűen el akartam menni valahová, hogy ne kelljen olyan dolgokra gondolnom, amelyek elszomorítottak. Furcsa érzés volt itt, Lend „felségterületén” lennem, mivel a központban sokkal magabiztosabban éreztem magam. Most például szívesen fogtam volna meg a kezét, de nem mertem, amikor az apja vagy ez a buta vámpírcsaj lent ült. David és Arianna kint várt bennünket. Most végre alaposabban körül tudtam nézni. A ház egy keskeny út mentén állt, de mi jobbra fordultunk, és körülbelül húsz percet gázoltunk a fűben az erdőn keresztül, egy nemlétező ösvényen. A fák már rügyezni kezdtek, a levegő frissessége és tisztasága a tavaszt jelezte. Figyeltem az ágakon átsütő napsugarakat. -

Hol vagyunk tulajdonképpen? - érdeklődtem suttogva Lendtől.

-

Virginiában.

Előttünk a fák között egy tó bukkant fel, amit egy tőlünk jobbra csordogáló patak táplált. Végül a tó partján álltunk meg. Ovális formájú volt, a viszonylag nagy és halványkék vízfelszínen a felhőtlen égbolt tükröződött. A szélén még csillogott néhány fagykristály. -

Jól van - szólt Lend. - Ma ki tud jönni.

Az a szörnyű gondolatom támadt, hogy talán egy mocsári boszorkány a barátjuk. De Lend pillantása - izgatott volt és boldog - megint megnyugtatott. Biztos nem fogok itt szörnyű halált halni. -

De kicsoda? - kérdeztem.

Rám mosolygott. -

Az anyukám.

Családi ügy

- AZ ANYUKÁD?! A tó felé fordultam, és egy házat vagy valami hasonlót kerestem, de nem láttam semmit. Lend lehajolt egy kőért és egy laza csuklómozdulattal kacsázva bedobta a vízbe. Újabb dolog, amit ő tudott, de én nem. A többiek várakozással telve néztek a tóra, így én is. Középen a víz megmozdult, mintha megváltozott volna az áramlat, és felénk irányult volna. Mintegy magától feltornyosult, és egy alacsonyabb hullám felénk örvénylett. Bevallom, ideges voltam. Végeredményben az esetek többségében, amikor paranormális

lényekkel

találkoztam,

akár

meg

is

halhattam

volna.

Visszahőköltem, amikor a hullám egyre gyorsabban közelített felénk, és kiemelkedett a vízből. A parttól néhány méterre a víz szökőkútként a magasba lövellt. Jéghideg cseppek hullottak a fejemre, majd hirtelen egy nő állt előttünk. Az nézőpont kérdése, hogy állt-e vagy sem, mert végül is továbbra is a vízben volt, és nem is állt másból. A nap visszatükröződött a fodrozódó vízfelszínen. Egyszerűen lenyűgöző látványt nyújtott. Felsőteste formája jól kivehető volt, gyönyörű arcát sűrű hajkorona szegélyezte. Vékony karját felénk nyújtotta. Derekától lefelé a víz, akár egy ruha hullott alá a tóba. -

Szia, anyu! - integetett Lend vidáman.

Az asszony nevetett, és a nevetése teljesen levett a lábamról. Eddig mindig azt hittem, hogy Rethnek van a legszebb hangja és a legszebb nevetése a világon, de Lend mamája abszolút felülmúlta. A nevetésétől az az érzése támadt az embernek, mintha egy meleg napon egy folyóparton heverészne, a vizet az ujjai között hagyná csordogálni, egészen addig, míg a világ minden gondjától

megszabadul és semmi mást nem érez, csak ezt a hűvös, tisztító áramlást. Úgy pezsgett, mint egy tiszta, harmonikus dallam. -

Szia, kicsim! - köszöntötte.

Arcvonásai mosollyá fodrozódtak, amikor Lendre nézett. Át tudtam látni rajta, egészen a túlpartig, de a víz szerkezete az arcában a fényt pontosan úgy tükrözte vissza, hogy az arcvonásai jól felismerhetőek voltak. Olyan volt, mint Lend, amikor felvette a saját alakját, csak nem olyan stabil. És még egy valami feltűnt. A szíve vagy az a hely, ahol tulajdonképpen a szívének kellett lennie, úgy tűnt, hogy fényt áraszt magából, mintha belülről sugározna. Ez a paranormálisoknál normálisnak tűnt. Hogyhogy ezt eddig nem vettem észre? -

Cresseda! - üdvözölte a nőt Lend apja. Úgy nézett rá, mintha egyszerre

lenne boldog és szomorú. Kíváncsi lettem volna, mi történhetett velük korábban. -

Isten hozott, David!

-

Épségben hazaért.

Nevetett. -

Megmondtam neked, hogy így lesz. És a választ is megtalálta.

Rám nézett. Nem nagyon tudtam, mit kellene tennem, ezért csak idétlenül integettem. -

Sajnálom, de nem sikerült. Nem találtam semmit. Bár láttam a lényt, aki

mindenért felelős, de még mindig nem tudok többet - válaszolt Lend lehorgasztott fejjel. Cresseda a fejét csóválta, és ettől a vízcseppek szerteszét peregtek. -

De hát nálad van a válasz!

Mosolygott, és akármennyire áttetsző volt is a szeme, a pillantása szabályszerűen belém fúródott. -

Milyen csodálatos egyensúly! Lend megmutat a világnak mindent, amit

az látni akar, te pedig keresztüllátsz mindenen, amit a világ neked mutatni akar. -

Hogy érted? - kotyogott bele Arianna.

Cresseda felvillant, mintha bármelyik pillanatban feloldódhatna. -

Lend megtalálta, amit meg kellett találnia.

David a homlokát ráncolta. -

Ez azt jelenti, hogy te küldted el őt? - Lendhez fordult. - Ezért indultál

el? Mert arra kért? A fiú a fej ét rázta. -

Nem, azért mentem el, mert hallottam, hogy erről beszéltetek. A

bansheetől vannak az információitok, nem? -

Igen, de…

-

A dolgok már nem úgy vannak, mint ahogyan lenniük kellene. Talán

most megint helyreáll a rend. Vagy örökre elvész - töprengett Cresseda. Tényleg csak hangosan töprengett, mert nem lehetett azt állítani, hogy megvilágosodást hozott volna az ügybe. Azt csinálta, amit Lend a központ munkatársaival, amikor folyton kitérő válaszokat adott. Most már világos volt, honnan örökölte ezt a képességét. -

Változás jön. Szeme, mint hó- és jégpatak - mondta, rám mosolyogva.

Idegesen vállat vontam. -

De ez nem rólam szól.

Oldalra hajtotta a fejét. Nem tudtam, hogy most egyetért-e velem, vagy azt akarja jelezni, hogy tévedek. -

A vizek nagy veszteséget szenvedtek el. - Hangját ezúttal bánat szőtte át.

- Gyászolom Alishát. Helyre tudod hozni? -

Honnan tudja, mi történt Lishsel? - kérdeztem kissé nyersen.

-

A víz része volt. Visszahozod nekünk?

Könnyes szemmel ráztam a fejem. -

Nem tudom, meghalt.

-

Cresseda - mondta David barátságosan, de határozottan, láthatóan azt

szerette volna elérni, hogy a felesége a lényegre koncentráljon. - Egy kicsit többet tudunk már a lényről. Azt reméltük, hogy tudsz nekünk segíteni.

Lemondóan legyintett. -

Ez az ügy bennünket, a víz teremtményeit nem érinti - ez a tűz és a

szellem ügye. Ez az út nem az én utam, és csak a sötétben tapogatózom. A fiú kicsit magába roskadt, és az egész csapat csalódottnak tűnt. -

Lend, kisfiam, állj egyenesen, ne tartsd ilyen görbén a hátad!

Hajszál híján elnevettem magam. Végeredményben ő is csak egy anyuka. Sugárzóan ránk mosolygott, és a fény, amelyet visszatükrözött, felvillant. Aztán az alakját formáló víz szétoszlott, és hangos robajjal visszatért a tóba. -

Vigyázz magadra, anyu! - mondta Lend halkan.

Arianna karba tett kézzel, láthatóan idegesen állt. -

Hát ez jó nagy időpocsékolás volt!

-

Azért ezt így nem állítanám - szólalt meg egy nagyon is ismerős hang a

hátunk mögül. - Szerintem nagyon szórakoztató volt. Megfordultam. Gyomrom egyből összeszorult, és annyira átjárta az egész testemet a pánik, hogy még az ujjaim is remegni kezdtek. Mindenkin látszott a döbbenet, de csak Lend tűnt úgy, hogy megijedt. Reth úgy állt előttünk az út közepén, mint egy viktoriánus korból előlépő, tökéletes szépség. Még botot is szerzett. Úgy tűnt, hogy jót tett neki a szabadság, mert felújította a ruhatárát. Ha nem lett volna olyan lélegzetállítóan gyönyörű, akkor teljesen nevetséges lett volna. De nála működött ez a külső, és még félelmetesebbnek tűnt. -

Mit akarsz? - kérdezte tőle David. Hangjából érződött, hogy nyugtalan,

de egyben ugrásra kész. -

Csak azért jöttem, ami az enyém.

Rám mosolyogott. A játék véget ért. Az új neve nélkül tehetetlen voltam. Még fegyver sem volt nálam. Egyszerűen el fog vinni, és senki nem tehet ellene semmit. -

Ne érj hozzá! - Lend terpeszállásban, karját kinyújtva, védelmezőn állt

elém. Ha nem féltem volna annyira, akkor nagyon aranyosnak találtam volna.

Tényleg azt hitte, hogy felveheti a versenyt egy tündérrel. Legszívesebben elsírtam volna magam. Soha nem fogom többet látni, és ez összetörte a szívem. Reth felvonta a szemöldökét. -

Lassan tényleg nagyon fárasztó kezdesz lenni.

A fiú vállára tettem a kezem. -

Lend, hagyd!

Feltétlenül el kell tűnnie innen. Hiszen tudta, hogy Reth mire képes, és nemcsak hogy bármire képes, de meg is teszi. David zsebre tett kézzel odalépett Rethhez. -

Elnézést, de azt hiszem, mi még nem ismerjük egymást. David vagyok.

Pontosan mit akarsz Evie-től? Reth pillantásra sem méltatta. -

Ideje mennünk.

Felém nyújtotta a kezét. Lázasan kerestem valami megoldást, valami olyat, hogy mindenki életben maradjon. Arianna nem hagyta, hogy megfélemlítsék, köpött egyet és így szólt: -

Sehová nem megy veled és kész.

Reth felvonta az egyik szemöldökét. -

Nagyon elbűvölő társasággal veszed körül magad, kicsim.

Kezével tett egy laza mozdulatot, és Arianna a legközelebbi fán landolt. Valami megcsillant David ujjpercén, amikor Reth arcába öklözött. Komolyan azt gondolta, hogy ez segíteni fog? Ütése mégis hatott. A tündér embertelen üvöltés kíséretében hátraesett, és kezébe temette az arcát. A szám is tátva maradt, David pedig felénk fordulva mondta: -

Gyertek, menjünk, de azonnal!

Túl hamar fordult el. A földön fekvő Reth felemelte a kezét, és valamit suttogott. Felkiáltottam, amikor a csuklómban lüktető égető érzés előrehúzott. Sarkamat a talajba nyomtam, de a szívó hatás túl erős volt. Elestem, és közben

Lendet is fellöktem. Nem volt semmi, amibe kapaszkodhattam volna. Páni félelemmel fogtam át a csuklómat, mintha a tüzet valahogy ki tudnám tépni belőle. Lend rám vetette magát, átfogta a derekamat és lábát a talajba mélyesztette. Lassabban hatott a mágneses vonzás. Reth felemelte a másik kezét, és a tűz a szívemben is felgyulladt. Kiáltottam a fájdalomtól. Annyira fájt, hogy nem tudtam lélegezni, gondolkodni. Reth mögött megjelent egy kapu. Már csak néhány lépés, és örökre az övé leszek. -

Nem!

Lend még erősebben szorított. Az apja keze újra ütésre lendült. Megkönnyebbülten ziháltam, amikor Reth elengedte a szívemet. Ebben a pillanatban azonban David megmerevedett. A tündér az egyik kezével leporolta magát, a másikkal pedig továbbra is a csuklómat vonzotta magához. -

Komolyan, micsoda barbár népséggel vetted körül magad! Na jól van.

Lendre komor pillantást vetett és felemelte a kezét. -

Ne, ne bántsd! Veled jövök! - kiáltottam zokogva.

Legalább addig is alábbhagy a fájdalom, és a barátom is biztonságban lesz. -

Nem! - Lend pár lépésnyire visszarántott.

Reth mosolygott és kinyitotta a száját. Meg fogja ölni Lendet! Hirtelen egy habos, jeges szökőkút spriccelt fel mellettünk. A hajamat is felkapta a váratlan légáramlat. Még mielőtt elérte volna Retht, a zuhatag meggörbült és körénk örvénylett. A csuklómban megszűnt az égés, a láthatatlan kapcsolódás megszakadt. Lend és én biztonságban ültünk az örvény belsejében, és a vízfal mögül néztük Reth homályos képét. -

Most tényleg - fújtatott Reth dühösen, és elnézett mellettünk. - Azt

hittem, hogy pontosan te leszel az, aki meg fogsz érteni. Hiszen te tudod, hogy ő mennyire fontos, mindannyiunknak. -

De Lend a fiam.

Reth finnyásan felhúzta az orrát. -

Értem, ő személy szerint semmilyen jelentőséggel nem bír a számomra.

Engedd el Evelynt, és akkor megint a saját utamat fogom járni. -

Csakhogy ő is az én védelmem alatt áll.

-

De neki semmi köze hozzátok. A vizek semmilyen igényt nem

támasztanak rá. -

Ahogy a levegő sem.

-

De mi teremtettük őt!

Megfagyott bennem a vér. Mégis mit akart ezzel mondani? -

Ez nem ugyanaz - válaszolt Cresseda.

-

És mégis jogot formálsz a fiúra - mondta Reth érezhetően gúnyolódva.

-

Menj innen! - Cresseda hangja csobogó patakból vízeséssé erősödött, ő

volt a tiszta erő, örök és megtámadhatatlan. Reth kisimította a mellényét, és felvette a botját. -

Jól van. De biztosan nem én leszek az egyedüli látogatótok. Viszlát,

szerelmem! Intett nekem a botjával, majd távozott egy tündérkapun.

Csak egy van belőle

ARIANNA NEM VOLT HALOTT. Vagyis természetesen halott volt, de jól volt. Soha nem gondoltam volna, hogy egy vámpír miatt ennyire meg tudok könnyebbülni, de a lány tényleg bátor volt. Visszamentünk a házba, ahol Lend apja ellátta a bordáját, míg Stacey és Luke az emeleten elsáncolta magát. Azok után, ami történt, kerültek engem, és ezt nem is vehettem tőlük zokon. Olyan voltam, mint egy csapás, akárhová mentem, csak bajt hoztam. -

Hogy tudtad Retht megsebesíteni? - kérdeztem Davidet, miután ellátta

Ariannát. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy a tündérnek már új neve van, de mivel azt nem tudtam, ezért a régit használtam. David kivett valamit a nadrágzsebéből, ami úgy nézett ki, mint egy bokszer. Vasból volt, elég kopott. -

Én magam terveztem.

Annyira jó fej volt ő is! -

Én is kaphatok egy ilyet? - kérdeztük Lenddel kórusban.

David nevetett. -

Majd meglátjuk, mit tehetünk a dolog érdekében.

-

Mit csinálunk, ha Reth visszajön? - tudakolta a fiú.

-

Megvan az oka arra, hogy miért nem jött közvetlenül a házba. Itt nem

vagyunk kifejezetten tündérbarát módon berendezve. De anyukád hatalmát sem becsülném alá. Most, hogy már tudja, hogy a víz alapelemei védik Evie-t, aligha hiszem, hogy még egyszer próbálkozik. Hamarosan elfelejti, hogy valaha is érdeklődött iránta. Reméltem, hogy igaza van, de, őszintén szólva, kételkedtem benne. Túlzottan lazán fogta fel a helyzetet, úgy, ahogy Raquel szokta. Nem egy csinos kis csaj voltam, akivel Reth táncolni akart, irántam való érdeklődése sokkal mélyebbről fakadt. Valamilyen baljós szándék rejlett mögötte. Ugyanakkor úgy

tűnt, hogy David elég jól ért a tündérekhez, és ha még hozzávesszük Cresseda védelmét, akkor talán tényleg biztonságban vagyok. Természetesen csak addig, míg megint tovább kell állnom. -

Van még néhány trükk - folytatta David, és a konyhapulthoz ment. Elvett

egy zacskó kenyeret, kivett belőle két szeletet és nekünk nyújtotta. - Mindig figyeljetek arra, hogy legyen egy darab száraz kenyér a zsebetekben. -

Oké - mondtam, de bizalmatlanul méregettem a kenyeret.

Nevetett. -

Komolyan működik. A tündérek semmi olyasmit nem szeretnek, ami a

földhöz köti őket. Ez a mi alapvető élelmiszerünk, a mindennapi kenyerünk, és a tündérek soha nem nyúlnának hozzá. Pontosan így van a vassal is, ami itt tartja őket, és nagyon is fogság „szaga” van. Ezért fáj nekik. -

Remek! - Kenyeret bárhová tudtam vinni magammal. - Visszakaphatom

a sokkolómat? A tündérekkel szemben a sokkoló ugyan nem sokat segített, de nélküle valahogy szinte meztelennek éreztem magam. David bólintott, és visszaadta. Szabályosan vissza kellett fognom magam, hogy ne simogassam meg gyengéden a rózsaszín nyelét. Arianna kisimította a ruháját, és leereszkedően rám nézett. -

Hogy ez a srác miért van úgy oda érted? Semmi különleges nincs

benned. David hangosan krákogott. -

Lend, mi lenne, ha Evie-vel bemennétek egy kicsit a városba, és

vennétek neki pár ruhát, illetve olyan dolgokat, amire szüksége van? Szívem nagyot dobbant örömömben. Ez nagyon ígéretesen hangzott. -

Ez azt jelenti, hogy maradhatok?

Tulajdonképpen már a megérkezésem óta számítottam arra, hogy bármelyik pillanatban kitesz, főleg most, Reth fenyegetőzése után. Én sem akarnám magamat itt tartóztatni.

-

Hát persze - mondta mosolyogva. - Hiszen visszahoztad a fiamat. Mindig

szívesen fogunk látni. Nem, nem sírtam el magam, de ez a mondat nekem iszonyú sokat jelentett. Talán mégsem voltam annyira egyedül a világban. Lend bizalmatlanul nézett az apjára. -

Meg akarsz szabadulni tőlünk, hogy meg tudjátok beszélni a történteket,

ugye? -

Persze.

-

Na szépen vagyunk. - Lend a kezét nyújtotta. - Slusszkulcs? Hitelkártya?

Az apja kivett egy kártyát a tárcájából, és odaadta neki a kulccsal együtt. -

Még sötétedés előtt gyertek haza. Még mindig szobafogságban vagy.

-

Megígérem, hogy nem fogom jól érezni magam - tett Lend ünnepélyes

esküt. -

Na most aztán tűnés, te mókamester - mondta az apja a fejét csóválva.

Beszálltunk egy átlagos ezüstszínű, négyajtós kocsiba. Talán kissé furcsán hangzik, amit mondok, de úgy láttam, hogy Lend a kormány mögött roppant szexin mutat. -

Gondolom, van néhány kérdésed - mondta.

-

Csak egy: mennyi a limit a kártyán? - Olyan döbbenten nézett rám, hogy

elnevettem magam. - Csak vicceltem. Ne aggódj, nem fogok túlzásokba esni! Bár szívesen vennék egy olyan nadrágot, amelyik nem olyan, mint a te egyik pizsamaalsód. Ne érts félre, örültem a nadrágodnak! Ja és egyébként tényleg van néhány kérdésem, komoly kérdésem. Lend mosolygott. -

Mi lenne, ha egyszerűen az elejéről kezdeném?

-

Jó ötlet.

-

Azt már tudod, hogy apu az SZPEH-nál dolgozott, azonban néhány dolog

nagyon nem tetszett neki, ami történt: a bezárások, a sok előírás, a kényszersterilizálás vagy akár az elektromos lábbilincsek.

-

Tessééék?? Kényszersterilizálás?

Oldalról rám pillantott. -

Te nem tudtad? Aggódtak amiatt, hogy mi történne, ha egy vérfarkas

teherbe esne. Hatalmas pánikot váltott ki a téma, rengeteget vitáztak erkölcsről és hasonló kérdésekről, de aztán egyszerűen elhatározták, hogy a párosodás paranormális-emberi hibridek és más paranormális lények között abszolút illegális és szóval. azóta gondoskodnak arról, hogy a befogott vérfarkasok ne tudjanak tovább szaporodni. Én meg annyit viccelődtem a paranormálisok kasztrálásáról, erre kiderül, hogy ez korántsem volt vicc. -

Te jó ég! - suttogtam teljesen elképedve. - Erről fogalmam sem volt.

Eszembe jutottak azok a vérfarkasok, akiket ismertem. Főleg Charlotte, aki mindig olyan kedves és figyelmes volt. Biztos nagyszerű anya vált volna belőle. És sok más mellett ennek a lehetőségét is elvette tőle az NPEH. -

Ez a legszörnyűbb dolog, amit valaha hallottam!

Ekkor felmerült bennem, hogy vajon velem is megtették volna ezt előbb vagy utóbb? Mi lett volna, ha mondjuk én is „párosodni” akarok, akkor azt is túl kockázatosnak ítélték volna? Már önmagában ez a fogalom. Ezek a paranormálisokat láthatólag tényleg állatoknak tartották. Vajon még milyen praktikákat űzhettek az NPEH-nál, amikről én nem is tudtam? -

Apu egy széles körű kutatásban vett részt. Bizonyítékot keresett a nimfák

és a kétéltű emberek létezésére. Így ismerte meg anyut. -

Anyukád pontosan milyen lény?

-

Olyasmi, mint egy nimfa. Vízi szellem, alapelem. Viccesnek találta aput,

és többször előjött, hogy beszélgessenek. És apu beleszeretett. - Lend mosolygott. - Ezzel apu számára is egyértelmű lett, hogy végzett az SZPEH-val. De egy olyan valakit, mint apu, aki annyi titkos ügyről tudott, nem engednek el olyan egyszerűen. Ezért eljátszotta a saját halálát. Most is azt hiszik, hogy megfulladt.

Akkoriban olyan sok ügynököt elveszítettek, hogy nem volt nehéz elhitetni velük. -

És anyukád meg apukád, ők hogy... ööö? - Elakadtam, mert rájöttem,

hogy elég kínos témakört feszegetek. -

Anyu vízből áll. Ha az ember megpróbálja őt megérinteni, akkor

egyszerűen keresztülnyúl rajta. Ettől aztán nem lettem sokkal okosabb, de szerencsére Lend folytatta. -

A többi alapelemhez hasonlóan anyu kezében volt a választás, ő

elhatározta, hogy annyi évszázad után szívesen kipróbálná, milyen az élet emberként. Így halandó alakot öltött, apu és anyu pedig férfiként és nőként élt együtt. De nem tudta és nem is akarta a vizet örökre elhagyni. Akkor nem mondta meg apunak, de csak egy évre öltött emberi alakot, ami elég hosszú idő volt ahhoz, hogy velem teherbe essen. - Elpirult. - Az év végén apunak egy fiút hagyott hátra, és visszatért a vízbe. Ámulattal telve néztem rá, annyira hihetetlen volt az egész. Tehát helyes volt az első gondolatom, amikor megláttam Lendet, hogy olyan, mint az élő víz. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon Lish mit gondolt volna erről az egészről, végül is ő is vízi lény volt, de ekkor belém hasított a fájdalom, hogy a legjobb barátnőm ezt a srácot, akiért én annyira odavagyok, már nem ismerhette meg. Ők ketten biztos, hogy nagyon jól megértették volna egymást. -

Te akkor a szó szoros értelmében egyedi vagy?

Vállat vont. -

Úgy tűnik. Amikor kicsi voltam, apunak nem volt könnyű velem. Azzal

játszottam, hogy állandóan alakot változtattam. Neki kellett engem otthon tanítania, amíg elég idős lettem ahhoz, hogy felfogjam, nagyon veszélyes lenne, ha az emberek rájönnének, ki is vagyok valójában. Anyukámmal pedig már megismerkedtél, hát ő sem jelentett apunak túl nagy segítséget. Bizonytalanul rám nézett, mintha azt várta volna, hogy elnevetem magam. -

Szóval ez a szitu.

Mosolyogva ráztam a fejem. -

Te annyira nagyon, őrülten jó fej vagy!

Látható megkönnyebbüléssel felnevetett. Iszonyú boldog voltam. Részben, mert Lend mindezt elmesélte, azaz megbízott bennem, másrészt mert alapot adott annak a reményemnek, hogy lenne helyem ebben a családban. Ráadásul már körülbelül hat éve nem ültem autóban. Irigyen sandítottam rá. -

Figyelj csak - szólt, amikor észrevette, mennyire bámulom -, jogsit nem

tudok neked szerezni, de lenne egy jobb ötletem. -

Mi?

Vigyorgott. -

Mi lenne, ha holnap eljönnél velem a suliba? Mutatnék neked egy igazi

öltözőszekrényt. Attól tartok, hogy a visításom fülsüketítő volt. Amikor befejeztük a bevásárlást (mivel alig vártam, hogy levessem magamról Lend cuccait, ezért az új holmikat nagyrészt magamon is hagytam), visszaültünk az autóba. Eléggé biztos voltam benne, hogy néhányszor azért lopva lecsekkolt. Legalábbis reméltem, hogy így volt. Mindenesetre én is egynél többször néztem rá lopva. -

Éhség? - kérdezte, amikor kihajtott az autóval.

-

Hú, majd’ éhen halok! - állapítottam meg csodálkozva. Egy pillantást

vetettem a műszerfalon lévő órára. Már három óra volt. -

Akkor javaslom, hogy menjünk el enni valahová.

-

És mi lesz a szobafogságoddal? - ugrattam.

-

Apu csak annyit mondott, hogy sötétedésre legyünk otthon. De még

nincs sötét. Néhány háztömbnyire volt egy kis étkezde. Néhány bevetéstől eltekintve,

amelyek amúgy is késő éjjel zajlottak, még nem jártam a keleti parton, így érdeklődve néztem körül. Egy csomó olyan fát láttam, amelyeken már megjelentek az első rügyek. Beléptünk az étkezdébe, és leesett az állam. Minden vendég paranormális volt. -

Te tudod, hogy ez a hely tele van vámpírokkal, vérfarkasokkal és pár

olyan lénnyel, amilyeneket még életemben nem láttam, ugye? - suttogtam. Lend nevetett, és leült az egyik kis zugban lévő asztalhoz. -

Persze, hiszen az apukámé az étterem!

-

Ó!

-

Miután anya visszatért a vízbe, ott állt apu egyedül az eléggé

paranormális fiával. Tudta, hogy a kormányzati hatóságoknál egyes dolgok nagyon rossz irányba mennek, ezért elhatározta, hogy tesz valamit ellene. Ezért irányít egy földalatti szervezetszerűséget paranormálisoknak, megvédi őket az NPEH-val szemben, munkát szerez nekik és segít rajtuk, hogy a rossz hajlamaikat kordában tudják tartani. -

És mi van a vámpírokkal? Ha időről időre kiszívják valakinek a vérét,

akkor egyszerűen nem néz oda? -

Számos más olyan forrás létezik, ahol vérhez lehet jutni. Mindenki

tisztában van azzal, hogy apu nem segít nekik többet akkor, ha megszegik a szabályokat. Sokan közülük nagyon fiatalok. Még emlékeznek arra, milyen volt embernek lenni, és nem lelkesednek azért, hogy valakit megöljenek. A gondolatolvasási képességük pedig meglehetősen hasznos. Elszégyelltem magam. Még soha nem jutott az eszembe, hogy a vámpírokról feltételezzek valami olyasmit, hogy lelkiismeret. Lend vihogott. -

Toleránsak vagyunk, de azért szeretünk élni.

Megkönnyebbülten sóhajtottam. -

Akkor jó. Tulajdonképpen egész jól hangzik.

A hallottaktól igazából ideges lettem, és nem is kicsit. Persze mindez nagyon szuper, de az ember tényleg elvárhatja ezektől a lényektől, hogy az ösztöneik ellenére cselekedjenek? Ez veszélyes lehet. Hány ember életét szabad kockára tenni azért, hogy egy maréknyi vámpírnak több szabadságot nyújtsunk? Töprengésemet egy pincérnő szakította meg, aki az asztalunkhoz jött, hogy felvegye a rendelést. Látszott rajta, hogy ismeri Lendet. Nagyon csinos volt, szőke haja, kék szeme és nagyon érzéki szája volt. Az álca alatt az arca éppolyan szép volt, csak éppen barnásszürkés foltok borították. Rendeltünk, aztán elfordult. Megint leesett az állam: az álca alatt a háta olyan üreges volt, mint egy öreg fa, és még farka is nőtt. -

Ez a lány micsoda? - suttogtam.

-

Nona? Ő huldra. Egy fa szelleme.

Ahogy Nonát és a körülöttünk lévő többi paranormálist figyeltem, valami megváltozott bennem. Vidámak voltak, tele élettel, és senkit nem bántottak. Ez itt egy jó hely volt. Én mindig azt hittem, hogy az NPEH egy tiszteletre méltó szervezet, mert védi az embereket. De azt is gondoltam, hogy segíti is a paranormálisokat. Végül is munkát adott a vérfarkasoknak és a vámpíroknak, és minden paranormális a védelme alatt állt. De az, amit most megtudtam, egy egészen új látásmódot tárt fel előttem. Az NPEH mindent feketén-fehéren látott, az én számomra pedig egyre világosabbá vált, hogy a világ elsősorban a szürke különféle árnyalataiból áll. Biztos, hogy Lend apukájának sem volt száz százalékig igaza, de neki valószínűleg inkább igaza volt, mint az én korábbi munkaadómnak. Aztán valami más jutott az eszembe. -

Ha te ezt mind tudtad az NPEH-ról, akkor hogy tudtál olyan nyugodt

maradni, amikor mi… ők... ott fogva tartottak? Én biztos, hogy teljesen kikészültem volna az idegtől. Lend nevetett.

-

Hidd el nekem, én is félhalott voltam a félelemtől. Végig csak arra

vártam, hogy felnyársalnak vagy valami hasonló. Szerencsémre a paranormális lényekkel kapcsolatos halálesetek egy kicsit elvonták a figyelmüket. Azt meg, hogy egyébként mi történt volna, nem is akarom elképzelni. -

Nem semmi. Én azt hittem, hogy te egy fantasztikus titkosügynök vagy,

aki pontosan tudja, hogy mit tesz. Most pedig kiderül, hogy egyszerűen titokban megszöktél otthonról. -

Az biztos, hogy színészkedésben elég nagy gyakorlatom van. Végül is

egész nap mást sem csinálok. Ebben tényleg volt valami, valóban állandóan szerepet játszott. -

Mondjuk szerintem még így is nagyon vagány vagy.

-

Hú, most az egyszer akkor szerencsém volt - sóhajtotta megjátszott

megkönnyebbüléssel. - Bár előtted pont nem tudnék szerepet játszani. Picit mosolygott, és szégyenlősen rám nézett. Furcsa lehetett neki, hogy én úgy láttam őt, ahogyan senki. Ez bejött nekem. -

Előttem nem is kell szerepet játszanod - válaszoltam elpirulva. Hú, ennél

giccsesebb már nehezen lehetne a helyzet. Legközelebb majd kinyilvánítom előtte, hogy milyen csodaszépnek látom a valódi szemét és mennyire vágyom arra, hogy megfogja a kezem, de valahogy másképpen, mint a szokásos „itt a világvége, és én csak kedves akarok lenni” módon. A mosolya csak szélesebb lett, de aztán folytattuk az evést. Ez jó is volt így, mert különben valószínűleg a következő pillanatban kibukott volna belőlem az, hogy „Figyelj csak, nem akarsz velem járni?” Amikor felálltunk, a fél étkezde vidáman integetett Lendnek, és kíváncsian mustrált engem. Azt hiszem, egész jó volt így, hogy nem tudták, ki vagyok. Igyekeztem senkit nem megbámulni, és úgy tettem, mintha nem látnám, hogy kik is voltak a jelenlévők valójában. A faszellem pincérnő mellett volt még egy nő, akinek az álcája alatt láb helyett uszony volt, rajta kívül számos vérfarkast és vámpírt fedeztem fel, és eléggé biztos voltam benne, hogy hátul a konyhán pár

gnómot láttam dolgozni. Ez a hely még őrültebb volt, mint a központ. Az, hogy eszembe jutott a régi otthonom, újra rossz lelkiismerettel töltött el. Még azt sem tudtam, hogy Raquel jól van-e, és ő is biztos rengeteget aggódott értem. Másrészt viszont annyi minden volt, amiről soha nem mesélt nekem, amit eltitkolt előlem, hogy a lelki- ismeretfurdalásomat gyorsan düh váltotta fel. Lishre megpróbáltam egyáltalán nem gondolni. Ha még a központban lennék, akkor a hiánya biztos valósággal lyukat fúrna a szívembe. De itt annyira távol voltam a régi életemtől, hogy valamelyest könnyebb volt. Egyszerűen elképzeltem, ahogy az akváriumában úszkál, kezével a képernyők előtt hadonászik, a számítógépet pedig sípjelezésre készteti. - Legjobb, ha felhívok pár embert és megkérdezem, hogy miről maradtam le a suliban - sóhajtott Lend, amikor hazaértünk, és elővette zsebéből a mobilját. -

Lend? - kiáltott David.

-

Igen - felelt a fiú. - Hazajöttünk és ettünk is.

-

Tudom. Nona felhívott és mondta, hogy ott voltatok.

Lend beszélgetni kezdett telefonon a barátjával. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek magammal. Az első gondolatom az volt, hogy felmegyek a szobájába. Tulajdonképpen korábban mindig azt hittem, hogy a központ klausztrofóbiássá tett, de időközben inkább az lett a gyanúm, hogy épp az ellenkezője volt igaz. Ma annyit voltunk úton, hogy egészen feszült lettem tőle. Örültem, hogy végre hazaértünk. Te jó ég, mennyire nem vagyok vagány csaj! Ráadásul még nem nagyon emésztettem meg, amit Lend mesélt, főleg a sterilizációt. -

David? - szóltam, a konyhába lépve.

-

Igen? - nézett fel Lend apukája.

-

Én… szóval én ezt nem tudtam, mármint hogy mi zajlik az NPEH-nál. -

Bűntudatomban lehorgasztottam a fejem, hiszen eszembe jutottak azok a vérfarkasok, akiket befogtam. Cserbenhagytam őket, és boldogan üldögéltem

itt, ebben a biztonságos, barátságos házban. - Szeretnék segíteni, ha tudok. -

Nem akarom, hogy ebben az ügyben továbbra is részt vegyetek, ezt már

mondtam neked és Lendnek is. -

Nem, nem arról a gyilkosról beszélek. Most nem rá gondoltam. Abban

szeretnék neked segíteni, amit a paranomálisokért teszel. - Hirtelen eszembe jutott valami. - A vérfarkasok! Az összes vérfarkast kihozták a központból. Talán tudnánk tenni értük valamit. -

Hová vitték őket a központból? - David felállt.

Az eufóriám kicsit lelohadt. -

Hát azt nem tudom. Egy tündérnek azt a parancsot adtam, hogy hozza ki

őket, hogy biztonságban legyenek. De fogalmam sincs, hová vitte őket. A központ Kanada északkeleti részén található, ha ez segít. Talán csak egyszerűen kivitte őket a központból? -

Kanadában?

-

Igen, az amerikai SZPEH természetesen azt akarta, hogy a központ itt

legyen, de a többi állam hatalmas tiltakozást szervezett a terv ellen: Az amerikai SZPEH-t mindenki utálta, mert ti mindig a legújabb technológiával dolgoztatok. Szóval az NPEH alapításának az volt a feltétele, hogy a szervezet központja nem lehet amerikai földön. Végül is Kanada mellett döntöttek, mert az bizonyos mértékig. semleges területnek számított. Politika? Jobb, ha nem is beszélünk róla! David eltűnődve ráncolta a homlokát. -

Ha továbbra is felügyelet nélkül vannak, akkor lehet esélyünk. Teszek

egy próbát, és érdeklődöm pár kontaktszemélynél, akik tudhatnak valamit. Valahol csak lenniük kell. -

És mi van a lábbilincsükkel?

-

Evie, mi már elég régóta dolgozunk az NPEH ellen. Ez pedig nem

működne, ha nem lenne pár belső emberem a központban. Megoldjuk. Mosolygott, én pedig egy kicsit jobban éreztem magam. Legalább Charlotte-

nak tudok segíteni. Remélhetőleg. De amikor megemlítette, hogy vannak emberei az NPEH-nál, rögtön eszembe jutott Raquel. Idegesen krákogtam. -

Ö, talán azt is ki tudnád deríteni, hogy mi van néhány barátommal?

-

Ha Raquelre célzol, akkor már aktiváltam néhány forrásomat. Szólni

fognak, ha megtudnak valamit róla, a hollétéről. Megkönnyebbülten sóhajtottam. -

Köszönöm!

Átmentem a nappaliba, és leültem Lend mellé. Nem olyan közel, amennyire szerettem volna, de azért elég közel. Pár perc múlva befejezte a telefonálást és sóhajtott. -

Nekem végem. Ezt az életben nem fogom tudni bepótolni. Bocs, egy

pillanat, mindjárt jövök. Csak meg akarom nézni, hogy egyáltalán melyik könyvem van itthon, és hol kezdjek neki az egésznek. Felkapta a bevásárlószatyrokat és felrohant a szobájába. Irigyen néztem utána. Neki legalább volt egy saját élete. Ezért még a házi feladatokra is hajlandó lennék. -

Ó! - szólt Arianna kifejezéstelen hangon. Éppen bejött, és nem tűnt túl

lelkesnek amiatt, hogy én is itt vagyok. - Tévézni akartam - tette hozzá, és olyan pillantást vetett rám, amivel azt üzente, hogy „és ebben te sem fogsz megakadályozni”. -

Csak nyugodtan - feleltem, de egy tapodtat sem mozdultam, és

pillantásommal a tudomására adtam, hogy „ne hidd, te kis vérszívó, hogy meg tudsz felemlíteni”. A kanapé melletti fotelba huppant, és felkapta az asztalon lévő távirányítókat. Miután végigment egy menüsoron, kiválasztott egy műsort és megnyomta a play gombot. -

Ez nem lehet igaz! - Felültem. - Imádom ezt a részt!

-

Te szoktad nézni az Easton Heightsot?

-

Persze, ez a világ legtutibb sorozata!

-

Abszolút! - Álcáján a szeme lelkesen felvillant. Még az alatta lévő halott

szempár is egy kicsit élénkebbnek tűnt. - Ki kellett hagynom pár részt, mert a tökfej keresésében kellett részt vennem - magyarázta, és komor pillantást vetett az éppen bejövő Lendre. Lend visszaült a kanapéra, közelebb hozzám, mint az előbb, és akkor vette észre, hogy megy a tévé. Felsóhajtott. -

Hát ez nagyszerű. Megpróbálok…

-

Pszt! - mondtuk egyszerre a vámpírlánnyal.

Miután minden részt megnéztünk, amit Arianna kihagyott, elég heves vitába bonyolódtunk arról, hogy a srácok közül ki passzol a legjobban Cheyenne-hez. A vita nem volt olyan vidám, mint Lishsel szokott lenni, de el kell ismerni, hogy Arianna is elég jól képben volt. Kíváncsi lettem volna, hogy Lish mit szólna ahhoz, hogy a sorozatunkat egy jelöletlen vámpírnővel nézem. Az viszont biztos, hogy a vitában velem értett volna egyet. -

Te is pontosan tudod, hogy ő és Landon összetartozik!

-

Á, dehogy! Az a srác soha nem fog megjavulni. Cheyenne-nek végre fel

kellene fognia, hogy Alex tudná őt boldoggá tenni. -

Ezt nem mondhatod komolyan! Már nem emlékszel arra, amikor Alex

annyira részeg volt és a klubban Carysszel kezdett kavarni, mielőtt rájött, hogy ők tulajdonképpen unokatestvérek? Ez aztán tényleg igazán felelősségteljes viselkedésre vall. Lend felállt. -

Evie, holnap reggel elég korán kell kelnünk, a suli miatt.

-

Igen, tényleg! - Én is elég fáradt voltam. - Még nem fejeztük be a vitát -

figyelmeztettem Ariannát. Lenddel felmentünk a lépcsőn. -

Nyugodtan aludj megint a saját szobádban - javasoltam.

-

Nem fontos. Már nincs telihold, szóval Stacey és Luke újra aludhatnak

egy szobában. Alszom majd a másikban. -

Én is aludhatok abban.

Mosolyogva vállat vont. -

Már betettem a cuccaidat a szobámba. Ne aggódj! Majd holnap

kitaláljuk, hogy hosszú távra melyik szoba lenne jó neked. Ez jól hangzott. Nagyon, nagyon jól. Elmentem még a fürdőszobába és alváshoz készülődtem. Aztán még találkoztunk egyszer a folyosón. -

Nagyon jó nap volt a mai, kivéve persze Reth támadását.

-

Szerintem is.

Elhallgattunk, és aztán különleges arckifejezéssel előrehajolt. Egy pillanatig azt hittem, hogy megölel, vagy te szent sípjel, megcsókol, de valahogy félúton megállt. Végül csak mosolygott, és annyit mondott: -

Jó éjt!

-

Ö… igen... jó éjt! - feleltem, de alig tudtam leplezni csalódottságomat.

Soha nem fog megcsókolni? -

Suli és suta tréfák

MÁSNAP REGGEL KORÁN ÉBREDTEM. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy nem álmodtam semmit, egyúttal óriási izgatottságot éreztem amiatt, hogy egy valódi, igazi gimibe fogok elmenni. Zuhanyoztam és összekészülődtem. Jó érzés volt, hogy most már meg tudtam csinálni a frizurám, ki tudtam sminkelni magam, így minden kicsit hétköznapibbnak, normálisabbnak tűnt. Azt a fölsőt vettem fel, amit Lend választott nekem (rózsaszínű flitterekkel, nagyon aranyos volt), és végül a megbeszéltnél háromnegyed órával korábban elkészültem. Lend még fel sem ébredt. Mivel nem nagyon tudtam mást kezdeni magammal, lementem a konyhába, hogy megreggelizzem. Lend apja Ariannával és a két vérfarkassal ült az asztalnál. -

Ó, jó reggelt! - köszöntem, és valahogy az volt az érzésem, hogy

zavarok. David rám mosolygott, és még Arianna is bólintott. Csak Stacey és Luke kerülte a szemkontaktust. Azt hiszem, hogy féltek tőlem. Őrület. -

A zabpehely a kamrában van, nyugodtan szolgáld ki magad - mondta

David. Így is tettem, és miután találtam egy tálat és egy kanalat is, leültem a konyhapulthoz. Tényleg igyekeztem, hogy ne figyeljek arra, hogy mit beszélnek, de a konyha elég kicsi volt. -

Ha legalább tudnánk, hogy hogyan öl.

-

Egy pillanat. - Hátrafordultam. - Arról a lányról beszéltek, aki gyilkolja a

paranormális lényeket? Én láttam, hogyan csinálja! -

Komolyan? Hogyan? - Izgatottan és kíváncsian néztek rám.

-

Elég különös az egész. Egyszerűen ráteszi a kezét a mellkasukra, és ettől

meghalnak. Egy tenyérlenyomat marad utána, ami aranylóan fénylik, de aztán gyorsan elhalványul. Nem hiszem, hogy bárki más látja rajtam kívül. -

Meg tudod mutatni, hogy pontosan hogyan öli meg az áldozatait? - David

felállt. - Biztos vagy benne, hogy nincs fegyvere? -

Igen, biztos, hogy nincs.

Arianna ajánlkozott. -

Mutasd meg rajtam!

Ez azért több volt, mint kellemetlen. Egyszerűen nem volt gusztusom hozzá, hogy a kezemet Arianna mellkasára helyezzem, még akkor se, ha nem lett volna halott. Nem nekem való az ilyesmi. De David várakozva nézett rám, ezért vállat vontam. -

Jó, szóval odament az emberekhez, kinyújtotta a kezét és.

Abban a pillanatban, ahogy megérintettem, Arianna szeme kitágult. Elkezdett rángatózni, és borzalmas hangon sikítani. David visszahőkölt, én is felkiáltottam, és rémülten rántottam el a kezem. Úristen, mit tettem? Tényleg olyan lennék, mint Vivian, a gyilkos? Zavartan vártam, hogy megjelenjen az aranyszínű tenyérnyom, és Arianna összeessen. Az egyik részem, egy apró, szörnyű részem viszont izgatottan várta, hogy ez milyen érzés lesz. Rángatózása ekkor vihogásba ment át. -

Haha, rajtakaptalak!

Aztán már összegörnyedve röhögött. A konyhapultra támaszkodva kapkodtam a levegőt. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, és akkorát öklöztem a vállába, hogy majdnem összeesett. -

Te hülye! Mi a fene volt ez?

David nagyot sóhajtott. -

Ez tényleg nagyon rossz poén volt, Arianna.

Az asztalnál Stacey Luke mellkasára borult. Sírt és úgy tűnt, hogy Luke a legszívesebben felmetszené Arianna torkát. -

Na, lazulj már el egy kicsit! - mondta Arianna nevetve. - Szerintem

iszonyúan poénos volt, ismerd már el te is! Látnod kellett volna az arcodat. Komolyan azt hitted, hogy megöltél?

-

Igen, és most azt kívánom, hogy bárcsak megtettem volna.

Dühösen néztem rá. Ráadásul újra felidéződött bennem a buta álmom, és állandóan Vivianre, a tűzlányra kellett gondolnom. -

Szép jó reggelt mindenkinek! - Lend jött be a konyhába, de az arcunkat

látva, megtorpant. - Lemaradtam valamiről? -

Csak Arianna stand-up show-járól - mormogtam, és visszaültem, hogy

tovább kanalazzam a zabpelyhemet. -

Evie megmutatta, hogy a tűzlány miként öli meg a paranormális

lényeket, és Arianna úgy gondolta, hogy az egészet nagyobb drámaisággal is elő lehet adni - fűzte hozzá David szárazon. -

Annyira szuper volt - lelkendezett a vámpír, aki végre úgy tűnt, hogy

félig-meddig lenyugodott. -

Mi újság a verssel? - kérdezte Lend. - Rájöttetek már valamire?

David a fej ét rázta. -

Nem, nem, te ezzel ne foglalkozz! Hallgatózási tilalom! Még csak

eszedbe se jusson! Ne is gondolj arra, hogy erre gondolj, oké? -

De én…

-

Nem, komolyan beszélek. Ugyanez érvényes Evie-re. Ez nem a ti

problémátok. Lend egy tál zabpehellyel duzzogva ült le mellém. Őszintén

szólva,

én

annyi

ideig

voltam

nyomás

alatt,

hogy

megkönnyebbülést jelentett a számomra, hogy a felelősséget most átadhatom a felnőtteknek. A magam részéről egyáltalán nem akartam tündérekről vagy őrült, égő lányokról töprengeni. Én biztos, hogy tartani fogom magam David szabályaihoz. Eljött végre az idő, hogy valóban egy tizenhat éves lány lehessek. Hirtelen rossz lett a lelkiismeretem, mert eszembe jutott Lish élettelen teste, de elhessegettem a képet. Ez a harc nem az enyém volt. Én már megtettem a magamét. -

Már útra kész is vagy? - kérdezte Lend.

-

Persze - feleltem. Nagyon vágytam arra, hogy valami elterelje végre a

figyelmemet. - Sok paranormális jár a sulidba? Vámpírok például vannak? kérdeztem. Arianna lenézően fújtatott egyet. -

Mégis miért kellene egy vámpírnak gimnáziumba járnia?

-

Ez szuper, akkor ma végre valahára nem kell veled lógnom. Már emiatt

is odavagyok a suliért. -

Indulnotok kellene - figyelmeztetett David, és egy pillantást vetett az

órára. Szinte ugráltam örömömben, miközben követtem Lendet a kocsihoz. Egy hosszú téglaépület mellett fordultunk be, és egy zsúfolt parkolóban álltunk meg. Türelmetlenül ugrottam ki a kocsiból. Lend még megkereste a hátizsákját és a könyveit. -

Először a titkárságra kell mennünk, és bejelentenünk téged.

Egy dupla üvegajtón léptünk be, a bejáratnál pedig pár jókedvű irodai alkalmazott köszöntött bennünket. Lend megnyerő mosollyal üdvözölte őket. -

Szeretném megmutatni az igazolásomat, mert hiányoztam. És hoztam

magammal valakit. Azt hiszem, hogy apukám már telefonált miatta. -

Ó igen, így van - válaszolta az egyik hölgy, egy kerekded, rövid, vörös

hajú nő. - Beteg voltál, kisfiam? -

Igen, elég szörnyű volt. - Lend átnyújtott egy papírt. A hölgy egy

pillantást vetett rá, aztán beírt valamit a számítógépébe. Kisvártatva adott nekem egy látogatói igazolványt, amit nem túl nagy lelkesedéssel, de a pólóm szélére tűztem. Nem éreztem túlontúl coolnak. -

Rendben, készen vagyunk.

-

Köszönjük!

Eléggé izgatott lettem, amikor befordultunk a hallba. Őrület volt. Komolyan, szinte hihetetlen. Oké, a suli kicsit lepusztult, ütött-kopott volt, de a diákok! Mindenhol tinik! Állati normális tinik, akiknek fogalma sem volt semmiről.

Ilyen sokkal egyszerre még életemben nem találkoztam. Lenddel besoroltunk a többiek közé, és együtt vonultunk végig egy folyosón. Senki nem tanúsított különösebb érdeklődést irántunk. Egyesek lökdösődtek, mások hangosan köszöntek egymásnak vagy éppen sértegették egymást olyan szavakkal, amiket még soha nem is hallottam, de legszívesebben azonnal kipróbáltam volna őket. Benne voltam a dolgok közepében! Normális voltam! A mennyországban éreztem magam! Lefordultunk egy oldalfolyosón. Lend megállt, és drámai mozdulattal kinyújtotta a kezét. -

Ezennel bemutatom az öltözőszekrényemet!

Jellegzetes kórházi kékeszöldre festett szekrény volt. A festék a sarkokon már lepattogzott, és láthatóvá vált az alatta lévő bézs színű festék. Megérintettem a hideg fémet. -

Na, olyan, mint ahogy elképzelted? - kérdezte Lend.

-

Egy álom valóra vált - suttogtam, majd prüszköltem a nevetéstől. - Most

őszintén, itt minden annyira klassz! Fel se tudom fogni, hogy te mindennap itt lehetsz! -

Furcsa, mert itt a legtöbben, engem is beleértve, pontosan az ellenkezőjét

kívánjuk. -

Igen, mert fogalmatok sincs, milyen jó dolog normálisnak lenni. Nos. -

Csípőre tettem a kezem és körülnéztem. - Easton Heights tanulmányaim alapján valamikor a mai nap folyamán egy lány miatt verekedésnek kellene kitörnie, mire egy könnyekkel spékelt cicaharc következik a lányvécében. Ugye jobb, ha nyitva tartom a szemem? Vajon én is belevessem magam a cicaharcba, vagy csak a szemlélője legyek? Lend nevetett. -

Elég valószínűtlen, hogy ez így meg fog történni. Most órák lesznek,

aztán ebédelünk, majd megint tanítás, és addigra te is rájössz, hogy a gimi egyszerűen halálunalmas.

-

Soha - feleltem vigyorogva. - Nekem borzasztóan bejön.

Életem egyik legszebb napjának végén az autóban ültünk, és arra vártunk, hogy haladjon a parkolóban a sor. -

Na, hogy tetszett? - kérdezte Lend.

-

Majd meglátjuk - feleltem töprengve. - A töri unalmas, de ezt már

korábban is tudtam. Néhány tantárgy nagyon komolytalan, ez viszont meglepett. A normális emberek is lehetnek furcsák, ezt mondjuk gondoltam. Nincsenek olyan pocsék teremtmények, akiket sokkolóval kéne kiiktatnom, ez mindig pozitívum. Összefoglalva: elég jó hely ez a gimi. Valóban így volt. Még egy rajzórára is beülhettem. A tanár azt akarta, hogy álljak az osztály elé, hogy le tudjanak rajzolni, ami szinte még annál is rosszabb volt, mint egy vámpírokkal teli szoba. Náluk legalább tudta az ember, hogy mi jár a fejükben. Amikor elhagytuk a parkolót, egy sarkon egy táblát láttam kitéve, amin a diákokat arra szólították fel, hogy jelentkezzenek önkéntes segítőnek a szalagavató bálra. -

Nem korábban volt a szalagavatótok?

-

Ö, nem.

Lend hirtelen elhallgatott, és idegesen fészkelődött az ülésen. Hú, de durva, most biztos azt gondolta, arra utalgatok, hogy igazán illene meghívnia, de ez neki kellemetlen, mert esze ágában sem volt semmi ilyesmi. A hazaút feléig egy szót sem szólt. Ez a szép nap romokban hevert. Bravó, Evie! -

Szóval - szólalt meg végre -, szóval szeretnél esetleg, persze biztos nem

lesz valami nagy durranás, de szeretnél esetleg eljönni a szalagavatóra? Velem? -

Komolyan?

Vállat vont, de továbbra is az utcát nézte. -

Nem muszáj tényleg, csak arra gondoltam, hogy esetleg…

-

Hát persze! Nagyon is! Ez óriási! Úgy értem, hogy biztos nagyon vicces

lesz, nem? Egész jégtömböket tudtam volna felolvasztani, annyira sugároztam az örömtől. Lend arcán is lassan megjelent egy mosoly, és csak ekkor tudatosult bennem, milyen idegesnek tűnt előtte. Nem csoda, hogy megkukult. -

Örülök! Biztos jól fogunk szórakozni.

A délután hátralévő része gyorsan eltelt. Akárhányszor eszembe jutott a szalagavató,

úgy

éreztem

magam,

mint

aki

becsiccsentett,

annyira

valószínűtlennek tűnt nekem az egész. Ez nem is az én életem! Te jó ég, annyira izgalmas volt! Szalagavatóra megyek, méghozzá Lenddel!

Síró farkasok

A

VACSORA KICSIT ELFOGÓDOTT HANGULATBAN TELT.

Végeredményben már

évek óta nem voltam rendes családi vacsorán vagy ebéden. A központban néha együtt ettem Raquellel vagy Charlotte-tal, de egyébként többnyire magammal vittem a tányéromat az adatfeldolgozó központba, ami azért nem ugyanolyan volt, mintha Lish mellettem ült volna. Csak nehogy elsírjam magam. Csak ne gondoljak Lishre. Stacey és Luke az asztal másik végén ült, és valahányszor felnéztem, elkaptam Stacey pillantását, amiből sütött a totális pánik és a düh. Én viszont alig bírtam a kettejük szemébe nézni, most, hogy tudtam, mi történt volna velük, ha az NPEH elkapja őket. David a vacsora alatt alig volt jelen és folyamatosan telefonált. Csak akkor jött be, amikor végeztünk. Fáradt, de megkönnyebbült mosollyal ült le egy székre. Felém fordulva mondta: -

Sikerült.

-

Mi? - kérdeztem.

-

Addig nem akartam inkább semmit sem mondani, míg nincs mindenki

biztonságban, de a Kanadával kapcsolatos tipped iszonyúan jól jött nekünk. Van egy régi barátom, aki a KPEH-nál, azaz a Kanadai Paranormális Ellenőrző Hivatalban dolgozik. Ők mindig elhatárolták magukat az NPEH-tól, mert nem teljesen értettek azzal egyet, hogy egy nemzetközi szervezet a polgárok jogait korlátozza. A barátom az NPEH tevékenységét már régóta figyeli és a segítségeddel megtalálta az összes vérfarkast. Hátradőltem. -

Mindenkit? Tényleg? És a lábbilincsek, azokat is levették?

David elégedetten bólintott. Stacey szeme kitágult, képtelen voltam az arckifejezését megfejteni.

-

És hová mennek? - A régi életüket aligha tudják folytatni, az NPEH

minden egyes személyről külön aktát vezetett. -

Néhányukat a barátom be tudja juttatni a kanadai központba. Így

közvetlenül az NPEH orra előtt lesznek, mégis biztonságban. Egy egész busz érkezett éppen most a városba, akiknek új személyazonosságot kerítünk, és segítünk nekik, hogy valahol letelepedjenek. -

Itt? - suttogta Stacey. - És mi lesz a…

Csengettek. Stacey megfordult, az arca krétafehér volt. Lend zavartan nézett, de felállt, és kiment ajtót nyitni. Pár másodperc múlva visszajött. Charlotte-tal. -

Charlotte! - sikítottam örömömben.

Stacey felállt és könnyekben tört ki. Átölelte Charlotte-ot. -

Annyira sajnálom! - szipogta Stacey Charlotte vállán. - Nem szabadott

volna akkor megmondanom... Soha nem szabadott volna... Annyira, de annyira sajnálom! A tanárnőm arca is könnyekben úszott. Szorosan magához ölelte Stacey-t és a haját simogatta. -

Minden rendben, semmi baj, tényleg! Én is sajnálom.

És ekkor leesett a tantusz, hogy miért volt nekem végig annyira ismerős a lány. Ő volt az a családtag, akit Charlotte megtámadott, és aki miatt olyan bűntudata volt, hogy meg akarta ölni magát. David és Arianna felállt. Lend és én követtük őket, kimentünk, hogy a két nővér zavartalanul együtt lehessen. Engem is kínzott a rossz lelkiismeret. Természetesen tudtam, hogy nem az én hibám volt. Nem tehettem arról, hogy Charlotte szörny lett vagy, hogy megharapta a testvérét. Nem én voltam az, aki kettejüket elválasztottam, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségük lett volna egymásra. Viszont mindebben támogattam az NPEH-t. -

Mi újság van még? - kérdezte Arianna, amikor a verandán álltunk és

meggyújtott egy cigit.

-

Nagyon jól tudod, hogy nem szeretem, ha dohányzol - feddte meg David

a homlokát ráncolva. -

Azért, mert belehalhatok? - kérdezett vissza gúnyos vigyorral, de a

cigarettát elnyomta. David sóhajtott. -

Nincsenek jó híreim. Az NPEH egy másik központját is elvesztette.

-

Melyiket? - kérdeztem a félelemtől összeszorult torokkal.

-

A bukarestit.

Bukarest, tehát főleg vámpírok. Már fel akartam lélegezni, de aztán csak még rosszabbul éreztem magam. Akkor is így örülnék, ha Arianna is az áldozatok között lenne? -

Legalább az jó messze van - mormogta.

-

A támadások egyre rosszabbak. El kell innen küldenem minél több

paranormálist. Túl nagy sűrűségben vannak itt, ami egyszerűen már nem biztonságos. Nem tudjuk, hogy ez a tűzlény hogyan talál rá ezekre a helyekre egyáltalán, ezért nem szabad kockáztatnunk. -

Mi lesz azokkal, akik itt maradnak? - kérdezte Lend.

-

Azt megoldjuk. Úgy tűnik, mintha különösen az NPEH lett volna a

célkeresztjében, irántunk talán nem is annyira érdeklődik. A kapcsolataim olyan sok megjelölt paranormális lényt csempésznek ki, amennyit csak lehet, és aztán majd a hálózatunkon keresztül úgy mozgatjuk őket, hogy a nyomokat eltüntessük. -

De mit tesz tulajdonképpen az NPEH? - kérdeztem. Muszáj, hogy legyen

valamilyen tervük, hogy magukat és a paranormálisokat is megvédjék. -

Amennyire én meg tudom ítélni, csak szaladgálnak és kapkodnak, mint a

szédelgő tyúkok - sóhajtott David. - Biztosan megpróbálnak vészterveket hatályba léptetni, de mostanáig mindig csak vadászként működtek, és nem rájuk vadásztak. Fogalmuk sincs, mit kellene tenniük. -

Mi mit tehetünk? - kérdezte Lend.

-

Te, kedves fiam, a szobádba mehetsz és megcsinálhatod a házi

feladataidat. Lend tiltakozni akart, de az apja felemelte a kezét. -

Ez tényleg nem a te dolgod. Menj a szobádba, kezdd el a házi

feladatokat! Én is követtem Lendet. Leültem a kanapéra, miközben ő komoran a matekkönyvét bámulta. Tudtam, hogy bosszús, de ebben az ügyben Davidnek adtam igazat. Ha az NPEH sem tudott eddig semmit tenni, akkor mégis ki fog? Az egyetlen, amit tehettünk, az volt, hogy védjük a paranormálisokat és elrejtőzünk. A konyhából kihallatszódó beszélgetés zaja feszültté tett. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom Charlotte-nak, hogy mégis mit tudnék tenni, hogy jóvátegyem, ami vele történt, és amiben nekem is részem volt. Egy óra múlva Stacey, Luke és Charlotte átjött hozzánk a nappaliba. Charlotte-nál volt pár bőrönd. Stacey görcsös mosollyal elment előttem, de Charlotte megállt. Zavartan, lehajtott fejjel álltam. -

Charlotte, én nem tudtam, hogy… Annyira sajnálom.

Kezét a vállamra tette, erre felnéztem. Barátságos kék szeme a sárga farkasszempár felett szinte szikrázott. -

Nincs miért bocsánatot kérned. Most mindketten szabadok vagyunk.

Örülj neki te is. Előrehajolt, megpuszilt és mosolyogva távozott. És most először nem volt a mosolyában egy csepp szomorúság sem.

Hé, te kis buta!

AMIKOR LEND

VÉGRE BECSUKTA A KÖNYVEIT,

megkönnyebbültem. Már túl

hosszú ideig üldögéltem csak mellette, és szomorkodtam az elveszett barátaim, a vérfarkasok és a tűzlány egyre szörnyűbb támadásai miatt. Lassan kezdett elegem lenni az állandó rossz lelkiismeretemből és a félelemből. - Megnézzünk esetleg egy filmet? Lelkesen bólogattam. Rácuppantunk a különböző csatornák kínálatára, és megvitattuk az egyes filmek előnyeit és hátrányait. Végül egy romantikus vígjátékban egyeztünk meg (ezt a vitát én nyertem). Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, miközben Lend pattogatott kukoricát csinált. Amikor visszajött, olyan közel ült le mellém, hogy egymáshoz értünk. Az első képkockák után megfogta a kezem, és ujjait rákulcsolta. Úgy éreztem, hogy a gyomromban tapasztalható bizsergés a világ legjobb érzése. Említettem már, milyen őrült érdekes Lend bőre? Hihetetlen, mennyire sima és puha tud lenni. A keze melegsége is annyira jólesett! A melegségnek nem az a félelmetes, a karomon felfelé kúszó fajtája volt ez, mint Rethnél, hanem jóleső, nagyon is normális meleget éreztem. Bizsergető, teljesen boldogító meleget. Olyan mennyei, olyan „kéz a kézben ülök egy iszonyú helyes sráccal, aki meghívott a szalagavatójára” meleg volt. Hüvelykujjával simogatta az enyémet. -

Jó érzés? Nem zavar? - suttogta. Annyira aranyos volt, a hangja tényleg

olyan volt, mintha ideges lenne. Még szorosabban melléje kucorogtam, és fejemet a vállára hajtottam. -

Nem. - A vigyorom olyan széles volt, hogy azt hittem, az arcom bármely

pillanatban három és fél darabra esik. - Tényleg. Megkönnyebbülten sóhajtott, és fejét az enyémre hajtotta. Amikor a film majdnem véget ért (ez volt életem legjobb filmje, annak

ellenére, hogy fogalmam sincs, miről szólt, de mindegy is volt), bejött Lend apukája a nappaliba. Hirtelen felemeltem a fejem, de Lend nem mozdult. David egy pillanatig hagyta, hogy hasson rá a jelenet, majd elmosolyodott. -

Megyek aludni. Ne maradjatok fent túl sokáig, holnap suli!

-

Oké, apu, jó éjt!

-

Jó éjszakát! - tettem hozzá.

Egész jól ment. Újra lehajtottam Lend vállára a fejem, és azt kívántam, bárcsak soha ne érne véget a film. Úgy tűnt, hogy Lend is így volt vele, mert amikor a szereposztás ment, akkor megkérdezte: -

Megnézzünk még egyet?

-

Igen! - mondtam. - Micsoda kérdés! - gondoltam.

Keresett egy másik filmet, majd gyapjútakarót terített a lábunkra. Az utóbbi hetek annyira különösek, annyira félelmetesek voltak, hogy ez a picinyke, ám csodálatos normalitás úgy tűnt a számomra, mint a lehető legjobb dolog a világon. A film felénél lecsukódott a szemem. Amikor újra kinyitottam, a nappali fénye teljesen másnak tűnt. Először nem nagyon tudtam pontosan meghatározni a különbséget, de aztán észrevettem, hogy világosabb és melegebb lett, és nem a tévé miatt. Lassan felemeltem a fejem. Vivian ült az egyik fotelban, és a filmet nézte. Az aranyló tűz csábítóan lebegett mögötte. -

Mit keresel itt? - sziszegtem, miközben lopva gyors pillantást vetettem

Lendre, aki teljesen magába merülve bámulta a tévét. Dühödten fordultam újra Vivian felé. -

Semmi keresnivalód itt!

Türelmetlenül forgatta a szemét, még kényelmesebben elhelyezkedett a fotelban, és mindkét lábát a dohányzóasztalra tette. -

Nyugi. Nem is vagyok itt egyáltalán.

-

Szóval csak alszom.

-

Te mondtad.

-

Ez az egész teljes képtelenség.

Felvonta a szemöldökét. -

Nem vagy valami tapintatos. Azt hittem, hogy mi ketten egy

hullámhosszon vagyunk. -

Te egyáltalán nem is vagy itt, ez az egész csak az én agyam műve, ami

megpróbál a történtek alapján okoskodni. -

Vaó, legyen, ha így akarod. - Vigyorgott, és a szeme huncut fénnyel

csillogott. - Mi lenne, ha bebizonyítanám neked? Hol van a bunkofonod, amit az NPEH-tól kaptál? -

Nem tudom.

Nagyon nem tetszett az az irány, amelyet a beszélgetésünk vett. -

Gyerünk, keresd meg és vess már egy pillantást az üzeneteidre!

Az idegességtől összeszorult a gyomrom. Ez aztán már tényleg kezdett nevetséges lenni, végül is csak egy álom volt az egész. -

Ha valódi lennél, akkor most félnék tőled.

-

Miért?

-

Talán mert tiszta őrült vagy, és állandóan embereket ölsz?

-

De hiszen én nem ölök embert.

-

És mi van Lishsel, Jacques-kal és a vámpírokkal?

-

Ja, róluk van szó! Csak mert azt mondtad, hogy embereket.

-

Teljesen mindegy. Ja és a parázsló cuccodat el tudnád tenni máshová?

Belevakul az ember. Valójában másra se vágytam jobban, mint hogy azt nézzem. Ha Lend nem fogná a kezem, akkor már rég odarohantam volna. Nevetett. -

Te tényleg irtó komikus vagy. Miközben magad is vettél már a tűzből.

-

Nem, nem akarok többet!

Mivel nem tudtam elvenni a tekintetem a lángokról, a hazugságom

valószínűleg kevéssé hangzott meggyőzően. -

Mindenesetre világosabb fénnyel világítasz, mint korábban. Ezért hittem

azt, hogy időközben rájöttél, hogyan működnek a dolgok. Végignéztem magamon. A felsőm hirtelen eltűnt, és csak melltartóban ültem a kanapén. Igaza volt, a szívem még erősebben parázslott. -

Ez tényleg furcsa - mondtam, és nem csupán az eltűnt felsőmre

gondoltam, de a világosabban égő tűzre is. Pánikolva néztem Lendre, hogy mit szól a majdnem meztelenségemhez, de ő továbbra is a tévé képernyőjét bámulta. Újra Vivianhez fordultam. -

Nem csináltam semmit, és azt is pontosan tudom, hogy Reth sem járt itt.

Vivian, vállat vonva, tovább nézte a filmet. -

Te is nagyon jól tudod, hogy nem csinálhatod az örökkévalóságig

egyedül. -

Mit akarsz ezzel mondani?

-

Csak azt, hogy az időd... szóval eléggé rövidke. Amikor megteremtettek,

akkor nem adtak túl sok időt neked. -

Hogy érted, hogy megteremtettek? - Pontosan ugyanezt mondta Reth is. -

A szüleink, úgy érted? Ismerted őket? -

Jaj, még mindig nem gondolsz valódinak, de azért az jó lenne, ha

elmagyaráznék neked mindent, ugye? Hagyjuk, te is nagyon jól tudod, hogy mindez valóságos. És egyáltalán, hogy jut az eszedbe, hogy nekünk voltak szüleink? Újra elfogott a pánik. -

Ne legyél ostoba! Persze, hogy voltak szüleink. Hogyan lennénk

különben testvérek? -

Te és én, mi egyfélék vagyunk. Azt gondoltam, hogy ez rokonság, nem?

-

De mégis mik vagyunk mi pontosan, kérlek?

-

Mi vagyunk az üres lények. Ezek tényleg nem magyaráztak el neked

semmit?

-

Kicsodák? - Most már majdnem ordítottam. A vele való beszélgetés

olyannyira frusztráló volt, miközben a mögötte lévő lángok is csak az idegeimet borzolták. Akartam ezt a lobogó meleget. -

Nem csoda, hogy ennyire ki vagy akadva. A tündéreid kisbabakorodban

nem hagytak ott valahol? - Amikor látta értetlen tekintetem, elkezdett nevetni. Te jó ég, ez nem semmi! Jellemző a tündérekre, ezekre az idiótákra! Az udvar azt akarja, hogy egy megaakcióban induljak ellened, neked meg fogalmad sincs az egészről. -

Azt hittem, hogy te nem ismersz egy tündért sem.

-

Nem, én csak annyit mondtam, hogy még nem próbáltam ki tündérlelket.

Nem annyira ostobák ők, hogy megengedjék, hogy hozzájuk érjek. De mindegy, kiket érdekelnek ők egyáltalán? Állandóan mindenbe bele akarnak avatkozni, és mindent addig csűrnek-csavarnak, míg az ő kis ostoba versikéik nem passzolnak a dologhoz. Te és én, ez az, ami számít. Tojok a tündérekre, mi vagyunk egy család. A mosolya kedves volt, de egy icipicit zakkant. Miről beszél ez egyáltalán? Tényleg tündérek nevelték volna? De a buta lángjai miért táncikálnak továbbra is előttem, miért hipnotizál vele? -

Nem tudom. - Behunytam a szemem. - Semmit nem értek abból, amit

zagyválsz. Az pedig végképp nem tetszik, amit csinálsz. -

Jaj, Evie, nőj már fel végre! Ha életben akarsz maradni, akkor jobb, ha

lassan felfogod, hogy mi történik. -

Azt akarod mondani, hogy meg akarsz ölni?

Újra kinyitottam a szemem, és rábámultam. -

Jaj, nem, te kis butus! De magad ölöd meg magad, ha nem fogod fel a

dolgokat. Most elmegyek, mert már nagyon kezdek unatkozni. Jobban tennéd viszont, ha ránéznél a kommunikátorodra, és aztán hívj fel. A következő talin mindketten ébren leszünk, oké? Rám mosolygott, és az aranyló lángok újra égtek a testében. Kezemet a

szemem elé tartottam, hirtelen könnyezni kezdtem. Nem tudom, hogy azért-e, mert a lángok olyan élénken világítottak vagy mert azt kívántam, hogy maradjanak nálam és melegítsenek. -

Evie?

-

Tessék? - Pislogva nyitottam ki a szemem, mert azt vártam, hogy világos

lesz. De sötét volt, még a tévé gyenge fénye sem világított. -

Szerintem menjünk lefeküdni - suttogta Lend. - Azt hiszem, elaludtál.

-

Oké! - A fejemet ráztam, és megpróbáltam a makacs álmot kiűzni belőle.

-

Minden rendben?

-

Tessék? Ja, persze, igen. - Megszorítottam a kezét, és egy mosolyt is

sikerült magamra erőltetnem. - Minden remek! Mást sem akartam volna jobban, mint együtt felmenni Lenddel, talán megcsókolni,

de

képtelen

voltam

megszabadulni

ettől

az

álomtól.

Megpróbáltam nem törődni a bennem uralkodó feszültséggel, gyorsan jó éjt kívántam neki, és egyből mentem a szobámba. Amikor levettem a pólómat, megkockáztattam egy pillantást lefelé. Talán csak beképzeltem magamnak, de a szívem tényleg világosabbnak tűnt. Tudtam, hogy valami butaságot fogok elkövetni, de kivártam, míg meghallottam Lend ajtaját becsukódni, majd leosontam a konyhába. Biztos voltam benne, hogy nem találom ott a kommunikátoromat. Biztos voltam abban, hogy David elég bizalmatlan volt ahhoz, hogy eldugja, de azért mégis körülnéztem. Meg is találtam, egy teli fiókban. Kihalásztam. -

Ez aztán tényleg nevetséges - suttogtam magamban. Nem fogok semmi

furcsaságra bukkanni, mert ezekből az álmokból semmi sem valóságos. Tizenkét új üzenet villant fél a képernyőn. A legfelső körülbelül két perccel korábban érkezett Raqueltől. Egy se jött Viviantől, attól a Viviantől, aki nem volt valóságos, csak egy agyszülemény, és akinek semmi köze az igazi tűzlányhoz. Megkönnyebbültem. Hirtelen nagyon hiányzott Raquel. Válaszolni

nem tudtam neki, mert azzal elárulnám a tartózkodási helyem, de legalább látni akartam, hogy mit írt, hogy jól van-e. Megnyitottam az üzenetet. Nem kellett volna. Hé, te kis buta - állt az üzenetben. - Na, hol találkozzunk? Puszi: Vivian

Amiről nem tudtam

OLYAN

HIRTELEN EJTETTEM EL A KOMMUNIKÁTORT,

mintha tűzforró lett volna.

Valóságos volt tehát, valóban kapcsolatban álltam mindennel, még Viviannel is. De miért nem figyeltem jobban, amikor elmagyarázta, hogy milyen lények vagyunk? Azt is mondta, hogy hamarosan meghalok vagy már. Lerogytam, és az asztalra hajtottam a fejem. Annyira borzalmas volt az egész. Kifejezetten pocsék. Ez az őrült paranormális gyilkos nemcsak, hogy többet tudott, mint én, de be is tudott lopózni a fejembe, sőt úgy tűnt, hogy az a véleménye, hogy nekünk feltétlenül együtt kell lennünk. Természetesen a tündéreknek is benne volt a keze a dologban. De akkor mi a sípjel vagyok én? A legkorábbi emlékeim a gyerekotthonból származtak. A rendőrség szedett össze hároméves koromban, amikor teljesen egyedül és anyaszült meztelenül bolyongtam

egy

parkban.

A

származásomra

vonatkozóan

semmilyen

információra nem bukkantak, ezért állami gondozásba kerültem. Mi van. mi van akkor, ha soha nem is voltak szüleim? Honnan jöttem? Honnan származom? -

Hazudik - suttogtam magam elé. - Tiszta őrület. Képtelenség, hogy mi

egyformák vagyunk. -

Evie? - Ijedten emeltem fel a fejem. Lend apukája állt a konyhaajtóban. -

Nem tudsz aludni? -

De... vagyis nem... - Hirtelen az az ötletem támadt, hogy egyszerűen

elmondom neki az egészet. De ő kedvelt engem, bízott bennem. A többiek vajon mit tennének, ha kiderülne, hogy ez a lény, akitől annyira félnek, az én nővérem? Hogy én is lehetnék ugyanolyan, mint ő? Könnyek szöktek a szemembe. Miért nem tudok én is egyszerűen normális lenni? -

Én is így vagyok vele. - Töltött magának egy pohár vizet, és leült velem

szemben.

-

Lenne egy kérdésem. - Azon töprengtem, hogyan kaphatnék válaszokat,

anélkül, hogy elárulnám magam. Az is kétséges volt, hogy Davidnek vannak-e egyáltalán válaszai. Nagyon az volt az érzésem, hogy többet tudok a többieknél, ami viszont nem sok jóval kecsegtetett. - Reth ismerte a verset Vi..., erről a lányról. Ez egy tündérjóslat-szerűség? -

Ismerte? Érdekes. - David töprengő arcot vágott. - Reth Seelie?

-

Micsoda? - De jó, végre én is hallok valami újat!

-

A tündéreknek két típusa létezik. A Seelie-k és az Unseelie-k udvara.

Még senki nem magyarázta el neked? -

Nem, még soha nem hallottam erről.

David rosszallóan csóválta a fejét. -

Együtt kell működnöd a tündérekkel, és nem magyarázzák el neked a

különbséget? Megtanítottak egyáltalán valamire a tündérekkel és a mágiájukkal kapcsolatban? Vállat vontam. -

Nem igazán. Raquel a legtöbb kérdésemre nem adott választ. Folyton azt

hajtogatta, hogy ez nem annyira fontos, az a lényeg, hogy tudjuk a nevüket. -

De ők a Seelie tündérekkel dolgoznak, nem?

Megint csak vállat vontam. -

Azt hiszem, hogy azt alkalmaznak, akit tudnak.

Hátradőlt, és kimerülten megdörzsölte az arcát, ahogy Lend szokta. -

Ezek idióták.

-

Efelől semmi kétség. De mi a különbség?

-

Bár sok olyan tündér létezik, aki független életet él, és nincs közvetlen

köze az udvarokhoz, de alapvetően két csoportra lehet őket osztani. A Seelie-k jó tündérek, bár a jó természetesen relatív. Még így is nagyon sok bajt okozhatnak. De az Unseelie-k még rosszabbak. -

Hú, akkor Reth biztos, hogy Unseelie. Hiszen te is láttad őt. Ő volt az,

aki a tűzlányt a központba vitte.

-

És ismerte a jóslatot. Hm. Kíváncsi lennék, hogy mi köze van a

tündéreknek az egészhez. Az biztos, hogy a banshee tudott a dologról, hiszen ő jelentette be a paranormálisok halálát. Bólintottam, és úgy tettem, mintha valamit felfogtam volna, de közben visszaemlékeztem, hogy Lend is azt mondta, hogy az információik egy bansheetől származnak. -

De Reth még valami mást is említett. - Az ajkamba haraptam, úgy

éreztem, hogy kénytelen vagyok füllenteni egyet. - Azt mondta, hogy a tűzlány üres. Egyike az üres lényeknek. Izgatottan vártam a választ, de Lend apja tanácstalan arcot vágott. -

Nem tudom, ezzel kapcsolatban semmi sem jut az eszembe. A tündérek

teljesen mások, mint mi. Ha mi valamit hosszú távra tervezünk, az pár évet jelent, de ők évszázadokra előre meg tudják határozni az események menetét. Többnyire az emberek ügyeibe avatkoznak bele, de a valódi halhatatlanoknak semmilyen közük nincs a mi tér-idő fogalmainkhoz. Vegyük csak például Cressedát. - Szomorúan mosolygott. - Próbálj csak meg világos választ kapni tőle valamiről, mindegy, hogy miről. Egyszerűen nem érti, mennyire sürgős lehet nekünk egy dolog. Olyan, mintha a szelleme egy teljesen másik szinten létezne. Azzal tudunk csak gazdálkodni, amink van. -

Értem.

Cresseda, hát persze, hogy ő a megoldás! Talán ő meg tudja válaszolni a kérdéseimet! Igaz, erre reggelig várnom kell, mert sötétben nem fogom megtalálni a tóhoz vezető utat, de reméltem, hogy az ő segítségével messzebbre jutok. De volt még egy dolog. Vivian üzenetét Raquel kommunikátoráról küldték. Nem tudtam, hogy hogy jutott hozzá, de az biztos, hogy ez semmi j ót nem jelentett. -

Ó - nyögdécseltem az asztalra bámulva. - Talán nem szívesen beszélsz

róla, de Raquel - a nevére megremegett a hangom - mindig olyan rendesen a

gondomat viselte. És most aggódom, hogy… Sikerült kiderítened róla valamit? David mosolyogva állt fel, és finoman vállon veregetett. -

Holnap reggel akartam elmondani neked. Biztos forrásból tudom, hogy él

és jól van. -

Tényleg? - A megkönnyebbülés könnyei csillogtak a szememben, amikor

felnéztem rá. Akármennyire korlátozott is, és akármekkorát csalódtam is benne, azért ő jelentette nekem a családot. David ezzel a hírrel nyomasztó terhet vett le a vállamról. -

Esetleg tudnál…

Üzenetet akartam küldeni neki, mindegy, hogy mit, csak tudatni akartam vele, hogy jól vagyok. De biztos csalódott bennem. Elvesztettem a lábbilincseket, amelyek lehetővé tették, hogy Vivian bejusson a központba. Kiszabadítottam Lendet, és megszöktem, ahelyett, hogy követtem volna az utasításokat, és még most sem mentem vissza, miután biztonságos helyre kerültem. Nem, biztos nem örülne annak, ha hallana rólam. Ezenkívül csak elkezdene kerestetni. Legjobb, ha minden marad a régiben. -

Mit tudnék?

-

Á, semmi - tétován elmosolyodtam. - Egyszerűen örülök, hogy jól van.

Biztos vagy benne? -

Teljesen. Most pedig lefekszem, és megpróbálok még egy kicsit aludni.

-

Jó, persze, megyek én is.

Néhány feszült és kínzóan hosszúnak tűnő óra múlva végre kivilágosodott. Kimerült voltam és dühös. Ha egyáltalán ébren töltök egy éjszakát, akkor annak maximum az lehetne az oka, hogy annyira odavagyok Lendért, és nem az, hogy a begolyózott nővérem (vagy akárki is volt) a kis álomlátogatásaival teljesen paranoiddá tett és halálra rémített. Hét körül Lend kopogtatott. -

Igen?

Bedugta a fejét az ajtó nyílásán. Olyan aranyos volt! -

Akarsz jönni ma is a suliba? Ma is csak pár órám lesz.

-

Bocs, de nem vagyok túl jól.

Reméltem, látja rajtam, hogy mennyire sajnálom. De ez volt az egyedüli esélyem arra, hogy lássam a mamáját, anélkül, hogy válaszolnom kelljen az ő vagy az apukája kérdéseire. Egyszerűen még nem álltam készen a kérdéseikre. -

Hm, persze, te kis álomszuszék! Akkor délben jövök.

Vigyorgott, én pedig a föld legsilányabb emberének éreztem magam. -

Várlak - feleltem mosolyogva.

Füleltem a házban lévő zajokra, és addig vártam, amíg biztos voltam benne, hogy már senki nincs otthon, aztán belebújtam a dzsekimbe. A sokkolómat zsebre dugtam. Lend és az apukája lehet, hogy meg volt győződve arról, hogy Reth Cresseda miatt menekült el, de én inkább nem kockáztattam. Az út ezúttal rövidebbnek tűnt, talán azért, mert végig azon aggódtam, hogy mit fog mondani Cresseda. Ezenkívül akárhányszor véletlenül nekimentem egy ágnak vagy letörtem egy darabot, majdnem szívinfarktust kaptam a félelemtől, hogy Reth, vagy ami még rosszabb, Vivian, egyszer csak előlép a fák közül. A tópartra érve eleinte csak zavartan álldogáltam. Fogalmam sem volt, hogy tudnám Cressedát kicsalogatni a vízből. Lend egy kavicsot kacsáztatott a vízen, de én arra képtelen voltam, még ha fejre állok, akkor se ment volna. Azért felvettem egy követ, ami alkalmasnak tűnt a célra, és megpróbáltam utánozni Lend laza kézmozdulatát. A jutalom egyetlen placcs volt. A kavics még egyet sem ugrott. Még egyszer megpróbáltam, de ezúttal sem jártam szerencsével. A reggel meglehetősen hosszúnak ígérkezett. Miután már vagy négy követ elsüllyesztettem, majdnem ott tartottam, hogy abbahagyom a próbálkozást. Ekkor a tó közepén örvény képződött. Cresseda alakja elém tornyosult. A jég időközben szinte teljesen elolvadt, és Cresseda sokkal közelebb volt a parthoz, mint a múltkori alkalommal. -

Ó, öö, jó napot kívánok!

-

Szervusz, Evelyn! - köszönt dallamosan, gyöngyöző hangján.

-

Azért jöttem, mert kérni szeretnék öntől valamit. Tudna pár kérdésemre

válaszolni? Komolyan, szinte szomorúan nézett rám. -

Mondtam neked, hogy a te utad nem a vizeken keresztül vezet. A te utad

a szellem és a tűz útja. -

Értem, de azt nem tudja véletlenül, hogy mit jelent az, hogy valaki üres

lény? -

Te is egy üres lény vagy.

Oké, ez így aztán tényleg nem sokat lendített rajtam. -

Értem, de mi vagyok én? Mit jelent ez?

-

Hogy a dolog még képlékeny. Még el kell döntened. Még nem vagy

betöltve. Könnyek szöktek a szemembe. -

És mi van, ha nem is akarom, hogy betöltsenek?

-

Azon nem tudunk változtatni, amik vagyunk.

Mintegy az állítását demonstrálandó, szomorúan rám mosolygott, és felém nyújtotta a kezét. Vonakodva utánanyúltam, de a kezem áthatolt a vízen. -

De én nem akarok semmi se lenni! - Már nem tudtam visszatartani a

sírást. - Én nem akarok olyan lenni, mint ő. Én nem akarok senkinek se fájdalmat okozni. Muszáj ezt nekem? -

Erre senki sem kényszeríthet téged, gyermekem. A két világ között vagy

fogva tartva, mint az én Lendem. Vágyni fogsz a tűz után, kívánni fogod, hogy betöltsön. Ez benne van a természetedben. Remélem, hogy nem fog legyőzni, de ő sokkal erősebb, mint te. Rám mosolyogott, és kinyújtotta a kezét, mintha le akarná törölni a könnyeimet. - Ragaszkodj ahhoz, kapaszkodj abba, ami jó az életedben. Légy jó a fiamhoz.

Ezzel a víz leomlott, elveszítette a formáját, és Cresseda visszatért a tóba. Hazaindultam. Fáztam és borzalmasan magányosnak éreztem magam. Cresseda nem nagyon tudott segíteni. Még mindig nem tudtam, hogy kik azok az üres lények, és miért vagyok én is egy közülük. Leverten tettem fel magamnak a kérdést, hogy nem kellene-e egyszerűen megkeresnem Viviant. Végeredményben úgy tűnt, hogy ő az egyedüli, aki tudja, mi folyik itt. De aztán azon kezdtem töprengeni, amit a nimfa mondott, hogy mi hasonlítunk egymásra Lenddel, és két világ közé szorultunk. Bár tudta, hogy ki vagyok, nem próbált meg engem megölni vagy megparancsolni nekem, hogy tartsam távol magam a fiától. Ezekre a gondolatokra valahogy könnyebbé vált a lelkem. Legalább Cresseda nem tart veszélyesnek, már ez is valami. Tőlem aztán ez az egész Vivienes és tündéres borzalom mehet tovább, nélkülem is. Nekem mindegy. Oké, persze, hogy nem volt mindegy, és még mindig nonstop aggódtam miatta, de nem fogom hagyni, hogy belerángassanak. Nem fontos, hogy én milyen viszonyban állok Viviannel. Nem vagyok olyan, mint ő, engem nem zavar, hogy üres vagyok. Engem azoknak a kellemes gondolatoknak kellett volna már betölteniük, amiket akkor éreztem, amikor Lend a kezemet a kezében tartotta.

A hazug embernek… ég a csuklója

PÁNIKSZERŰEN NYITOTTAM KI A SZEMEM, az egész világ rengett körülöttem. Lend nevetett, és tovább ugrált az ágyam lábánál. Nekidobtam a párnámat, elkapta, törökülésben leült a matracra és rám nézett. -

Jó reggelt, te hétalvó! - mondta.

Hunyorogva feltápászkodtam. -

Figyelj, ez az első szünidőm nyolcéves korom óta! Szóval lassan a

testtel. -

Jól van, na, de olyan unalmas volt a suliban nélküled. Rajtad kívül

például nincs senki, aki annyira odalenne az öltözőszekrényekért. -

Mert a többieknek fogalmuk sincs az ilyesmiről.

Leült a takaróra. -

Lenne kedved ma este találkozni pár emberrel? Néhány barátommal

beülnénk egy pizzériába. Felegyenesedtem ültömben. -

Hűha, egy megbeszélt találkozó? Sok más hasonló sráccal és lánnyal?

-

Attól tartok, hogy igen.

Keresztbe vetődtem az ágyon, és a nyakára estem. -

Azt hiszem, hogy álmodom.

Átkarolta a derekamat. -

Elég könnyű neked örömöt okozni, tudod?

-

Ez nem lehet igaz! - Hátrébb hajoltam, hogy jobban lássam, ő viszont a

derekamon hagyta a kezét. - Te most szobafogságban vagy! Ki akarsz mászni az ablakon vagy talán autót akarsz lopni? -

Az biztos, hogy elég nagy őrültségekre vagyok képes, akárcsak a

kedvenceid az Easton Heigthsban. Már megkérdeztem aput, és belement. -

Ó, a kőkemény fegyelem ellenére is mehetünk?

-

Azt hiszem, hogy örül, hogy végre úgy viselkedem, mint egy átlagos tini.

Mindig félt attól, hogy túlzottan bezárkózom. Mosolyomba némi szomorúság vegyült. Értem senki nem aggódott, hogy nem volt elég barátom. Jó persze, Raquelt érdekelte, hogy élek-e vagy halok, vagy megcsináltam-e a francia házi feladatomat (talán nem ebben a sorrendben), de ami az érzelmi világomat illeti, abból a szempontból mindig távolságtartó volt. Remélhetőleg igaza volt Davidnek, és Raquel tényleg jól van. -

Mi van?

-

Hogyhogy mi van?

-

Valami miatt aggódsz.

Belenéztem a valódi szemébe, és nehezemre esett mosolyogni. Nem akartam most Raquelről beszélni. Biztos jobb lett volna, de most olyan jó volt egyszerűen kellemes dolgokra koncentrálni, és az biztos, hogy az a kérdés nem tartozott közéjük, hogy miként jutott Vivian Raquel kommunikátorához. -

Az utóbbi időben bármi miatt képes vagyok aggódni.

-

Segíthetek valamiben?

-

Talán. Majd később elmondom, jó? Még készülődnöm kellene.

-

Ez három óráig fog tartani?

-

Lehet. Ugyanis elég jóképű a srác, akivel megyek, és jól kell kinéznem.

Nevetve elengedett, és lemászott az ágyról. -

Igaz, én is így vagyok vele. Talán nekem is valami mást kellene

felvennem? - Egy pillanatra felvillant, szőke haja és kék szeme lett. - Na, mi a véleményed? Jól festek ezzel az arccal? Nevettem. -

Mi lenne, ha ma inkább az Ázsia-lookot részesítenénk előnyben?

Újabb villódzás, és az aranyos kínai srác állt előttem. -

Jobb így?

-

Hm, nem is tudom, nem annyira az esetem.

-

Miért, milyen az eseted?

A külsejével együtt a hangja is mindig megváltozott, ami most is zavart egy kicsit. -

Azokat a srácokat szeretem, akiknek olyan a színük, mint a víznek.

Lehajtotta a fejét. -

Tényleg tetszik neked az én saját külsőm? Nem gondolod, hogy. olyan

furcsa vagyok? Felálltam, megérintettem az arcát és koncentráltam, hogy a külső álca alá lássak. -

Nekem tényleg bejössz úgy, ahogy vagy. Az egyik arcod sem tudja a

valódival felvenni a versenyt. Feszülten nézett rám. Aztán megint felvillant, és az álcája színei annyira elhalványultak, hogy már csak őt magát láttam. Így nem láttam őt azóta, mióta elvesztette az eszméletét. Teljesen el is felejtettem, milyen hihetetlenül nézett ki akkor. Mosolyogtam, és kezemet az arcán hagytam. Bőrének állaga megváltozott, még puhább és simább volt, mint egyébként, már ha ez egyáltalán lehetséges. -

Itt vagy hát.

Ha a szemére koncentráltam, akkor az egész arca a látóteremben volt, de ahogy megpróbáltam a pillantásomat valami másra irányítani, akkor úgy tűnt, hogy minden kisiklik a látóteremből. -

Igen, itt vagyok - mondta halkan, a saját hangján. Hangja hasonlított az

anyukájáéra, csak valamelyest teltebb volt és emberibb színezetű, amitől még melegebbnek és kedvesebbnek tűnt. Mint amikor az ember teljesen átfagyva egy gőzölgő kádba merül. Nem tudtam szebb hangot elképzelni. -

Azt hiszem, tudnod kell - mondtam megjátszott szigorúsággal -, hogy

most, hogy már hallottam az eredetit, már nem tudok megelégedni a többi hangoddal. Nevetett, és nekem is nagyot dobbant a szívem. Azt a meleget, amelyet Reth a testemben keltett, össze sem lehetett hasonlítani azzal, amit Lend nevetése

hallatán éreztem. -

Evie, te nagyon különleges vagy, ugye, tudod?

-

Nahát, hogy miket nem mondasz! - Huncut vigyorral elvettem a kezem

az arcáról és átöleltem a nyakát. Az egyik kezét a hátamra tette, és közelebb vont magához, a másik kezének mutatóujjával pedig végigsimított az államon. Majdnem hiperventiláltam, és szinte megijedtem attól, hogy a csók, amelyről olyan régóta álmodom, végre valósággá válik. Aztán az arca komoly lett, és már egy milliméternél is kisebb volt a bennünket elválasztó távolság. Behunytam a szemem, és elolvadtam. Az ajka, ó sípjel, az ajka! Pedig az előbb még azt gondoltam, hogy a bőre a legpuhább dolog, ami csak létezik. Úgy éreztem magam, mintha lebegnék, egyszerűen el sem tudtam hinni, hogy tényleg ott álltam, és Lendet csókoltam. Ez volt minden idők legjobb csókja. Pár másodperc elteltével felmerült bennem, hogy valamit talán másképp kellene csinálnom. Végül is még soha nem volt ilyesmiben részem. Lend biztos, hogy ugyanezt gondolta, mert lassan elkezdte mozgatni az ajkát. Viszonoztam, és a szobája közepén állva, együtt jöttünk rá, hogyan kell csókolózni. Őrülten jó volt! A legszívesebben az egész napot ezzel töltöttem volna. Hogyhogy nem csináltam ezt korábban? Bizonyos idő elteltével, ami egyszerre tűnt örökkévalóságnak és a másodperc töredékének, kicsit eltávolodtunk egymástól. Lend rám nézett. -

Biztos vagy benne, hogy ez volt az első csókod? - kérdezte csodálatos

hangján, és megjátszott bizalmatlansággal méregetett. -

Miért, neked nem ez volt az első? - Jaj, ne, valamit rosszul csináltam?

Nevetett. -

De. De szívesen megpróbálnám újra.

Válasz helyett előrehajoltam, és szabályosan ráestem. Jól egymáshoz simultunk, de egy kopogás szétugrasztott bennünket. -

Az ajtót mindig hagyjátok nyitva! - kiáltott David a zárt ajtón keresztül.

-

Jaj, bocsánat, apu - válaszolta Lend. A szín visszaáramlott belé, és a

szokásos helyes sráccá változott vissza. Vigyorogva kinyitotta az ajtót. - Csak a ma esti programot beszéltük meg. -

És ehhez háromnegyed óra kellett?

Apja felvonta a szemöldökét. Te jó ég, tényleg ennyi idő telt el? Tetőtől talpig elvörösödtem, de Lend csak nevetett. -

De miért nem jöttök le, és beszélgettek ott?

-

Rendben! - Lend felém nyújtotta a kezét, én megfogtam, de még mindig

zavarban voltam. Az elkövetkező órákban úgy éreztem magam, mint aki be van csípve. És ha a csókra gondoltam - megcsókolt! -, akkor újra átéltem az egészet. Végül el kellett indulnunk. Az úton Lend lazábbnak és boldogabbnak tűnt, mint korábban bármikor, és azon viccelődött, hogy bemutatkozásképpen egy kört nekem kell majd fizetnem mindenkinek. A pizzéria nagyon tetszett. A hosszú asztaloknál lévő padokon nyüzsögtek a vendégek. A megvilágítás is hangulatos volt. John, egy vörös hajú égimeszelő, akit már a suliból ismertem, egy asztal mellől integetett nekünk, ami pár játékautomata közelében állt a hátsó részben, ahol még öten ültek. Néhányukkal már korábban megismerkedtem. Egy számomra ismeretlen lány sugárzó mosollyal köszöntötte Lendet. Határozottan túl lelkes volt. Csinos, sötét hajú lány volt és egy picit túlsminkelte magát. Az sem tetszett, ahogy ránézett, de az sem, ahogy előrehajolt, hogy mélyen kivágott topja minél jobban érvényesüljön. Közelebb léptem Lendhez. Én már olyan lényekkel is harcoltam, akiket ez a lány még a legsötétebb rémálmaiban se tudott volna elképzelni, ezért nem is ijedtem meg tőle. Oké, talán csak egy icipicit. -

Lend, de jó, hogy újra itt vagy! - kiáltott. - Annyira örülök! Már úgy

aggódtam miattad. Gondolom, hogy nagyon beteg voltál. Akartam sütit hozni, de apukád azt mondta, hogy fertőző vagy.

-

Igen, szerencsére már jobban vagyok. - A fiú udvariasan mosolygott.

Engem persze a lány pillantásra sem méltatott. Láthatóan azt remélte, hogy a puszta akaratereje segítségével el tud innen tüntetni, ha elég következetesen semmibe vesz. Amikor végre világossá vált a számára, hogy Lend nem folytatja a beszélgetést, kényszeredett mosollyal felém fordult. -

És ő ki?

-

Evie vagyok.

-

Szia, engem Carleenak hívnak. Lend unokatesója vagy? - A pillantása

egy leheletnyit túl reménykedőnek tűnt. Ránéztem Lendre, fekete hajára és sötétbarna szemére. -

Nahát, nekem nem tűnt fel, hogy ennyire hasonlítunk!

-

Tehát tényleg rokonok vagytok! - kiáltott, és majdnem elnevette magát a

megkönnyebbüléstől. Már-már lelkiismeret-furdalást éreztem. -

Nem, nem vagyunk rokonok - válaszolta Lend. - Evie most költözött a

vidékre. A lány mosolya lehervadt. Szegény. De tényleg bátor volt, ezt meg kell hagyni. Gyorsan újabb sugárzó mosolyt varázsolt az arcára. -

De jó!

Leültünk, Lend átkarolt. Az asztalnál minden áll leesett. -

Te jó ég! - mondta John a fejét rázva. - Én végig azt gondoltam, hogy

meleg vagy. Ártatlanul rezegtettem meg a szempillámat. -

Ó, de sajnálom, John! Most csalódott vagy?

Mindenki nevetett, John is vigyorgott. -

Egy icipicit igen - válaszolta, és megveregette Lend másik vállát.

-

Na, tűnés innen! - Lend lelökte a padról.

Ettől a pillanattól kezdve én is közéjük tartoztam. Én! Egy csapathoz! És én még azt hittem, hogy tegnap volt életem legszebb napja. A suliban viszont csak megfigyelő voltam, de itt benne voltam a dolgok közepében, és elfogadtak.

Egész este tulajdonképpen nem történt semmi különös (Lendet kivéve, akit még jobb fejnek láttam, mint amennyire be mertem volna vallani), de mégis annyira jól éreztem magam ezek között a hülyéskedő, gondtalan tinik között! Az igaz, hogy minden alkalommal összerezzentem, amikor egy szőke lány feltűnt a látóteremben, és ha bárki is picit hasonlónak tűnt Rethhez, akkor libabőrös lett a hátam, de senki nem vette észre a nyugtalanságomat. Az is megnyugtatott, hogy a sokkolóm a megszokott módon kidudorodott a táskámban, és a dzsekimben lapuló vasbokszer is hozzájárult a lelki nyugalmamhoz. Minden rendben volt. Az este folyamán úgy tűnt, hogy Carlee is túltette magát a csalódásán, és óriási lendülettel kezdett Johnnal flörtölni, amire nekem is nagy kő esett le a szívemről. -

Nagyon szép a hajad - mondta nekem, amikor John éppen az egyik

játékautomatánál állt. -

Ó, köszi szépen! - Őszintén örültem. - Nekem is nagyon tetszik a láncod.

Ő is mosolygott. Lend karja a vállamon és az egyre növekvő remény, hogy nekem is lehetnek barátaim, hihetetlen örömmel töltött el. Nem nehezedett rám semmilyen nyomás, senki, akinek jelentenem kellett volna, semmi elintéznivaló. Életemben először csak egy egyszerű tini voltam. Amikor hazaértünk, nem mentünk be egyből a házba, hanem még sétáltunk egyet a fák között. Fantasztikus volt Lendet a sötétben látni, valahogy halvány fényt sugárzott. A csuklóm úgy világított, mint a nyílt tűz, de egyszerűen nem törődtem vele, amikor Lend eltüntette az álcáját, és csókolóztunk, míg a kezem szinte fájt a hidegtől. Végül már vacogtam. -

Jól van, lassan tényleg bemehetünk - szólt Lend vidáman. Átkarolt,

amikor a ház felé mentünk. - Evie? -

Igen?

-

Én... én annyira örülök, hogy mi egymással tényleg önmagunk lehetünk.

Olyan érzésem van, hogy veled teljesen őszinte lehetek. Még soha nem éreztem

ilyet. Görcsbe rándult a gyomrom, ő talán őszinte lehetett. De mit gondoltam én közben, komolyan azt hittem, hogy együtt lóghatok normál tinikkel, mintha tényleg egy lehetnék közülük? Lend pontosan olyannak mutatta magát, amilyen, és közben fogalma sincs arról, hogy én ki vagyok. Hirtelen már egyáltalán nem tűnt úgy, mintha életem legszebb napját élném át. Ehelyett úgy éreztem, hogy életem legnagyobb hazugságát követem el.

Páros magány

LEND

ÉS ÉN EZÚTTAL IS KINT VOLTUNK AZ ERDŐBEN,

és csókolóztunk. Bár az

éjszaka kellős közepén történt, mindent tökéletesen láttam. -

Vaó! - szólalt meg Vivian.

Ránéztem, aztán újra Lendre és magamra. Valahogy elszomorodtam attól, hogy a csókunkat a távolból figyelem, olyan volt, mintha az a lány ott nem is én lennék. Mintha én soha nem is léteztem volna. -

Ti ketten egész szépen elvagytok.

Vállat vontam. Elég kellemetlen volt Lendet és magamat smárolás közben nézegetni. -

Tényleg nagyon szeretem őt.

-

Ez nyilvánvaló. - A homlokát ráncolta. - Mi ő tulajdonképpen?

-

Az az egy biztos, hogy semmi közöd hozzá.

-

Nem, most komolyan, ő valahogy tényleg más.

-

Ez így van, és mellesleg a barátom.

Vivian nevetett. -

Jaj, fújd már ki a gőzt egy kicsit! Nem fogom elhalászni tőled a

barátodat. Nincs rá semmi szükségem. -

Most ezzel megint mit akarsz mondani? - sziszegtem.

-

Komolyan azt hiszed, hogy együtt marad veled, ha rájön, hogy ki vagy?

Egyáltalán nem hangzottak kegyetlenül a szavai. Valójában úgy tűnt, hogy még sajnál is. -

De ő szeret engem - vetettem ellen, de ahogy kimondtam, már éreztem,

hogy ez milyen szánalmasan hangzik. -

Te nem az vagy, akinek hisz. Te nem vagy közülük való. Sok mindent

eljátszhatsz nekik, hogy normális vagy, vagy éppen paranormális, akármit. Végül úgyis mindegy. Mi ketten nem vagyunk semmik.

Arca teljesen kifejezéstelen volt. -

Miért csinálod ezt? Miért ölöd meg őket?

-

Nem ölöm meg őket! Megszabadítom őket!

-

Ehhez nem kell megölnöd őket.

Rám nézett, halvány szeme megtelt aggodalommal. -

Márpedig mi ilyenek vagyunk, Evie. Ez a mi feladatunk. Hagyni őket

elmenni, megszabadítani őket. Ők nem ide valók. Én viszont meghalok, ha nem szerzem meg a lelküket. -

Tényleg kiszívod a lelküket?

Vállat vont. -

Lélek,

szellem,

életenergia,

nevezheted

bárminek.

Az

életben

maradáshoz sok energiára van szükség, és a paranormálisok extrém hosszú ideig élnek. És itt jövök én a képbe. Azt hiszem, hogy ez mindkét fél számára nyereség. Végre kikerülnek ebből a nyomorúságos, hideg világból, én pedig megszerzem azt, amire szükségem van, hogy folytatni tudjam. -

De én nem csinálom ezt, és mégis életben vagyok.

Felvonta az egyik szemöldökét. -

Ma is világosabban fénylesz. Vagy megint itt járt ez a tündér, vagy

valahonnan máshonnan szerezted. Nekünk nincs saját lelkünk, Evie. -

De, nekem van lelkem! - ellenkeztem kétségbeesetten.

-

Mi üres lények vagyunk - mint a kicsi, üreges porcelánbabák. Mi nem

tudunk magunktól életben maradni. Amikor teremtettek bennünket, akkor csak nagyon keveset adtak nekünk. Csak egy icipicit. Még az embereknek is világosabb a lelkük, mint nekünk, de náluk ez a mennyiség annyira kevés, hogy nem éri meg az időnket rájuk pazarolni. Még soha nem tetted fel magadnak a kérdést, hogy miért fázol mindig annyira? Miért érzed magad mindig annyira magányosnak? Lehorgasztottam a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem. -

Tényleg nincs lelkem?

-

Nincs olyan, ami egyedül a tiéd lenne. Nem tudom, hogy még meddig

bírod úgy, hogy nem kezded el mielőbb azt tenni, amire teremtettek. Evie, figyelj rám! Megfogta a kezem. Az ujjai éppen olyan hidegek voltak, mint az enyémek. Ránéztem. Szeme világosan és áthatóan fénylett. -

Ez egy hihetetlen érzés. Tényleg. Olyan csodálatosat még soha nem

érezhettél, mint amikor beléd áramlik a tűz, a testeden keresztül. Olyan, mintha az ember végre élne, és már nem lenne egyedül. Minden egyes lelket, amely nekem megadatott, magamnál tartok, mert mindegyiküket szeretem. Ők hozzám tartoznak, és ők tartanak engem melegen. Csak most tűntek fel nekem a mögötte égő, aranyló lángok. Már tudtam, mik azok. El kellett volna szomorodnom a látványtól, de még sokkal jobban akartam őket magamnak, mint korábban. Nem akartam üres lenni. -

Meg kellene öljelek téged. - Vivian halkan, komolyan beszélt. - Ezek az

ostoba jóslatok. Azt akarják, hogy iktassalak ki téged, mielőtt rádöbbensz, hogy milyen képességeid vannak. Meg is tudnám tenni, gond nélkül. Mármint seperc alatt végeznék veled. Fogalmad sincs semmiről. Még azt sem tudod, hogyan tud az ember magának lelket szerezni, én pedig már hihetetlenül erős vagyok. Úgy tűnt, hogy valamin nagyon elgondolkodott. Legszívesebben elrohantam volna, de olyan csendben ült ott, és még mindig fogta a kezemet. -

De nem akarom. Ezek az ostoba tündérek. Azt hiszik, hogy mindent

tudnak. Azt gondolják, hogy az ellenőrzésük alatt tartanak. Elegem van belőlük és abból is, hogy mindig egyedül vagyok. Mi ketten egy család vagyunk, össze kell tartanunk, érted? Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Hogyan reagáljunk, ha éppen azt közlik velünk, hogy milyen egyszerűen meg tudnának bennünket ölni, majd az illető, aki ezt állítja, a következő pillanatban a legjobb barátnőnk, a családunk akar lenni? -

Képtelen vagyok arra, hogy megtaláljalak. - A pillantása még áthatóbb

lett. - Még a nekem segítő tündérek sem képesek téged megtalálni. Áruld már el nekem, hol vagy! A lelkek még közelebb lebegtek, és a szépségükkel elvakítottak. Vivian meg tudná nekem mutatni, hogy én hogyan tudnék szerezni magamnak ilyeneket. Éppen amikor kinyitottam a számat, felhangzott Lend nevetése. Oldalra néztem, és láttam kettőnket. Lend átölelt, ajka a fülemet cirógatta. -

Vele vagyok - suttogtam, és elvettem Vivantől a kezem.

Úgy tűnt, hogy megbántódott, de aztán kegyetlen mosolyra húzódott a szája. - Persze. Meséld csak el neki, hogy ki vagy, és akkor majd kiderül, hogy veled akar-e maradni. Majd meglátod. Neked senkid sincs rajtam kívül. Senkid. Visszavonta magába a lángokat, és újra olyan vakítóan fénylő és borzalmasan szép volt, hogy sírni kezdtem. Sírva ébredtem. Éppen csak hajnalodott, de már nem tudtam visszaaludni. Felültem, felhúztam a térdem, és átkulcsoltam a lábam. Igaza volt. Üres voltam. Fáztam és magányosnak éreztem magam, mint mindig. Felülről bekukkantottam a pólóm alá. A csuklóm nem változott, amióta Reth megégetett, de a szívem határozottan világosabban fénylett, mint korábban. És aztán eszembe jutott valami. Egy borzasztó, rettenetes gondolat. Mi van akkor, ha én Lendet, az ő életét, az ő energiáját kiszívtam? Lehet, hogy meg fogom ölni? Van barátom, akit szeretek és lehet, hogy elraboltam a lelkét? Muszáj elmennem innen, bárhová, ahol senkinek nem okozok fájdalmat, főleg nem Lendnek. De miután ő annyira megnyílt előttem, bízott bennem, még inkább bűnös vagyok vele szemben. Próbáltam nem sírni, és átmentem a szobájába. Alig láttam, mert nyakig betakarózott. Karját és lábát kinyújtotta. Olyan aranyos volt, hogy majdnem összetört a szívem. Mellette az éjjeliszekrényen állt a rajztömbje. Lábujjhegyen közelebb osontam, és a derengő hajnali fényben megnéztem, hogy min dolgozott éppen. Egy rólam készült portrét pillantottam meg, amit

valószínűleg rajzórán kezdett el. A képen lazán pózoltam a sokkolóval, és az egész világnak a „rockeresen vagány” pillantásomat sugároztam. Lend úgy rajzolt le, amilyennek látott, és fantasztikusan néztem ki. Elkezdtem bőgni, mint egy bőgőmasina. Lend felült, és az álcája színe átáramlott rajta. -

Evie, mi baj van?

Kétségbeesetten ráztam a fejem. Alig láttam, annyira sírtam. -

Azt hiszem, hogy megöllek.

Rózsaszín, mint a szerelem

LEND LÁTHATÓAN TELJESEN ÖSSZEZAVARODOTT. -

Hogyhogy megölsz?

-

Szóval… az előbb... Vivian… mondta... És egyre világosabban fénylek

és… -

Először nyugodj meg! - Lend egy picit előrébb csúszott, és a kezével

maga mellé paskolt egyet az ágyra. Szipogva ültem melléje, nagyon ügyelve arra, nehogy hozzáérjek. - Megmagyaráznád? -

Már többet tudok a tűzlányról. Viviannek hívják és a nővérem, vagyis

valami hasonló. Szerinte mi nem vagyunk igazi nővérek, de ugyanolyan típusú lények vagyunk. -

De mikor beszéltél vele? - Meglepettnek és idegesnek tűnt.

-

Múlt éjjel. És néhány napja, éjszaka. Miközben aludtam.

Lend láthatóan próbált nem mosolyogni. -

Ezek szerint csak álmodtad, hogy ez a szörnyeteg a testvéred?

-

Nem. Én is azt hittem, hogy csak álmodom, vagy, hogy lassan beleőrülök

az egészbe, de azt mondta, hogy küld egy üzenetet, és tényleg küldött, a kommunikátoromra. Lent van a konyhában, egy fiókban. Sajnos megtaláltam. -

Becsszó? - kérdezte Lend komolyan.

Bólintottam, és azt kívántam, bárcsak ne így lenne. -

Vaó! És mit mesélt?

-

Elég zavaros volt. De azt állítja, hogy egyformák vagyunk, és hogy nem

születtünk, hanem teremtettek bennünket. Üresek vagyunk. És még azt. Megint sírni kezdtem. - Azt mondja, hogy nekem nincs lelkem. Üres vagyok és hideg, mint ő. Ő ezért szerez magának lelkeket, hogy energiával töltse fel magát. Közben azt hiszi, hogy ezzel valami jót tesz, mert így a paranormálisokat megszabadítja ebből a világból. Így mindig vannak nála lelkek, akik

csodaszépek és világítanak. Azt is állítja, hogy a tündérek azt akarják, hogy öljön meg engem, de ő inkább azt akarja, hogy mi egy család legyünk. Lend csendben volt, nagyon csendben. Azt vártam, hogy hívja az apját vagy teljes rémületben elugrik mellőlem. -

Azt mondja, hogy ha nem kezdek el mielőbb lelkeket szerezni, akkor

meghalok, mert nekem nincs saját lelkem. De én nem akarom ezt! Annyira sajnálom, de egyre világosabb is vagyok, mármint a szívem. Mi van akkor, ha a te lelkedet rabolom el? Amikor megérintjük egymást vagy amikor csókolózunk? - A beszédem szipogásba ment át. - Én nem akarok neked fájdalmat okozni, borzasztóan sajnálom, tényleg. Egy ideig mozdulatlanul ült. Aztán legnagyobb döbbenetemre a kezemért nyúlt. Megpróbáltam elhúzni. -

Ne! Nem akarok bajt okozni neked!

-

Evie - szólt komoly, gyengéd hangon és csak még erősebben szorította a

kezem. - Tényleg azt hiszed, hogy ez így van? Még ha ez a Vivian tényleg létezik is, és az, akinek őt hiszed, akkor is miért gondolod, hogy igaza van? -

Nem tudom. Egyszerűen logikusnak tűnik, amit mond. Egyébként miért

lennénk ilyen hasonlóak? És miért fénylünk? Ráadásul tényleg mindig fázom és üresnek érzem magam. Megérintette az állam, és arra kényszerített, hogy ránézzek. -

Ez a legnagyobb butaság, amit valaha hallottam. Hát persze, hogy van

lelked. Az képtelenség, hogy egy olyan valakinek, mint te vagy, aki olyan vidám, barátságos és kedves, ne lenne lelke. -

De mitől van a parázslás? Egyre világosabb.

-

Talán az az érzésed, hogy valamit kiszippantasz belőlem? Olyasmi ez,

mint amit Reth csinált veled? Elgondolkodtam. Lend is meleg, boldog érzéssel töltött el engem, de ez valahogy más volt. Rethnél valahogy mindig furcsa érzés volt, mintha valami idegen hatolna belém. Lenddel viszont olyan volt, mintha azt melegítené fel,

ami már bennem van. A fejemet ráztam. -

Nem érzed esetleg gyengébbnek magad? - kérdeztem tőle.

Nevetett. -

Egy cseppet sem. Ha már itt tartunk, akkor inkább azt érzem, hogy több

energiám van, és határozottan boldogabb is vagyok, mint korábban bármikor. Hihetetlen volt. Elmeséltem neki, hogy milyen egy szörnyeteg vagyok, és hogy arra teremtettek, hogy kiszívjam a paranormálisok lelkét. Úgy tűnt, hogy Lend mindezt teljesen rendben lévőnek tartja. -

De én tudom, hogy pontosan olyan vagyok, mint Vivian. Anyukáddal is

beszéltem erről, és szerinte is így van. -

Beszélt veled? Vaó! Eddig apun és rajtam kívül senkinek nem mutatta

meg magát. És ő is azt hiszi, hogy te valami rosszat fogsz tenni? -

Nem. Azt mondta, hogy megvan a választási lehetőségem, de még nem

tudja, mi fog történni. -

Na látod. Nekem teljesen mindegy, hogy te és Vivian testvérek vagytok-e

vagy sem. Ő egy pszichopata, te viszont nem vagy az. Emellett pedig ha együttműködik a tündérekkel, és ők azt akarják, hogy ő megöljön téged, akkor ki tudja, hogy egyáltalán igaz-e bármi is abból, amit neked mond. Az is lehet, hogy téved. Vagy pedig azért hazudik, hogy rábírjon egy találkozóra, hogy megöljön. -

Lehet. Azt hiszem, hogy őt tündérek nevelték fel. Ismeri a jóslatokat, és

tud mindenféle tündérekkel kapcsolatos dologról, de úgy tűnik, hogy nem nagyon bírja őket. - Töprengve folytattam. - Elég magányosnak és szomorúnak tűnik. El sem tudtam képzelni, milyen lehet tündérek között felnőni. Akármennyire kaotikus volt is az életem, azért volt pár ember, akinek számítottam valamit. Ránéztem Lendre. -

Te tényleg nem félsz tőlem?

A fejét rázta, elengedte a kezem és átkarolt, hogy jobban magához tudjon

vonni. -

Egy icipicit sem. Attól még, hogy nem tudod, ki vagy, még nem vagy

félelmetes. Hidd el nekem, hogy én kiismerem magam az ilyen dolgokban. Mosolygott. - Emellett pedig, hogy félnék egy olyan lánytól, aki ennyire szereti a rózsaszínt? Nevetnem kellett, és az utolsó könnyeket is letöröltem az arcomról. Egyszerűen hihetetlen volt az egész! Lend volt minden valószínűség szerint az egyetlen olyan lény a világon, aki így tudott reagálni. -

Mit gondolsz, elmondjuk apukádnak?

Egy ideig hallgatott. -

Nem is tudom. Már beszéltél anyukámmal, és ő sokkal jobban ért az

ilyen dolgokhoz, mint apu. És ha el is mondjuk, az sem fog sokat változtatni a tényeken. Hiszen nem tudjuk mi sem, hogy hol van Vivian, vagy hogy miként tudnánk megállítani. Te itt biztonságban vagy, nem találhat rád. És ez a legfontosabb. Azt gondolom, hogy ha apu és mások tudnának erről, akkor csak… csak felizgatnánk őket ezzel. Szóval szerintem semmi okunk nincs rá, hogy elmeséljük neki, nem? Bólogattam és jobban megkönnyebbültem, mint ahogy be mertem volna vallani. -

Akkor első körben maradjon köztünk a dolog. Ha pedig Vivian ismét

meglátogat, vagy megtudsz valami újat, akkor majd mi ketten kitalálunk valamit, jó? Csak figyelj arra, hogy mindig nálad legyen a sokkolód. Annak ellenére, hogy igyekezett biztosítani arról, hogy Vivian nem találhat rám, a tekintetéből feszültség és aggodalom sugárzott. Kétségtelenül pontosan tükrözte az enyémet. Akármennyire is biztonságban éreztem itt magam, Vivian valahol létezett és engem keresett. Lend leolvashatta az arcomról a gondolataimat. Megszorította a kezem, és szorosabban átölelt. -

Ne aggódj! Együtt megoldjuk.

Megint teljesen lenyűgözött, hogy mennyire csodálatos srác. Már nem fáztam annyira, és a kedvem sem volt olyan rossz. Nem volt drámai a változás, de valahogy jobban éreztem magam, szinte meggyógyultam. -

De feltétlen szólj, ha valami furcsát érzel, amikor megérintelek, jó?

-

Ja, én egy csomó mindent érzek, amikor megérintesz, de ez egy kicsit

sem furcsa. Vigyorogtam, és gyengéden belebokszoltam a mellkasába. -

Komolyan beszélek.

-

Tudom. Rendben, becsszó, megígérem. - Megpuszilt, és az órájára nézett.

- Hú, legjobb lenne, ha most gyorsan elmennél. Egyáltalán nem lenne szerencsés, ha apu itt találna bennünket, amikor felébred. -

Oké, van benne valami. - Olyan hirtelen pattantam fel, hogy majdnem

elestem. - Akkor majd a reggelinél talizunk. Rám mosolygott. -

Alig várom.

Becsuktam az ajtót magam mögött, majd egy pillanatra csukott szemmel nekidőltem. Viviannek nem volt igaza. Nem voltam egyedül. Nagyon jó napom volt. Lend apukája szerzett nekem hamis iratokat, és nyomtatványokat töltöttünk ki együtt, hogy szeptemberre beiratkozzam a suliba. Egy aranyos vezetéknevet is kaptam: Green. Már nem emlékeztem rá, hogy az árvaházban milyen nevet adtak nekem, a központban pedig nem volt rá szükségem. De most így együtt látni a vezeték- és keresztnevemet, olyan érzéssel töltött el, hogy egy teljesen normális lány vagyok, mintha az NPEH-n kívül is lenne esélyem a normális életre. David vett pár otthoni tanulásra szolgáló CD-ROM-ot, hogy eleinte önállóan tudjak tanulni, mert már annyira előre jártak a tanévben, hogy a suliban nem tudtam volna bepótolni az anyagot. Emiatt egyébként nem lelkesedtem túlzottan, hiszen ez azt jelentette, hogy kevesebb időt tudok Lenddel tölteni, és

több idő telik el saját öltözőszekrény nélkül. De most, hogy valóban volt valami jövőképem, sokkal nagyobb jelentőséget nyert a számomra, hogy jó j egyeket szerezzek. Végül is sikerülnie kell, hogy felvételt nyerjek arra a fősulira, ahová Lend megy majd, mindegy, hogy melyikre. Ha pedig ez több házit jelent, akkor azt is elfogadom. A tanulás mellett segítettem Davidnek a paranormális lényekkel kapcsolatos ügyintézésben. Nemcsak a titkos segítő hálózatáról terjedtek a hírek, de a gyilkosságokról is. David NPEH-s kapcsolatai miatt állandóan özönlöttek a paranormálisok a városba, akiket ő vagy más területekre irányított, vagy valahol itt helyezett el. Az összes paranormális, akivel találkoztam, teljesen maga alatt volt, és folyamatosan gyilkosságokról.

pletykákat, Lendnek

híreszteléseket állandóan

terjesztettek

Vivianné

kellett

a

legújabb

változnia,

hogy

megmutassa az embereknek, hogy néz ki. Borzalmas látni azt, hogy az a srác, akit szeretek, azzá a lánnyá változik, akitől rettegtem. Amiatt is aggódtam, hogy mi lesz a vége annak, hogy ilyen sok paranormális zsúfolódik össze egy helyen, de Lend biztosított arról, hogy így még jobban is működik minden. Kölcsönösen ellenőrizték egymást, és ha valaki megszegett valamilyen szabályt, például megharapott egy embert, akkor a többiek jelentették. Itt senkinek sem állt az érdekében, hogy az NPEH vagy Vivian figyelmét magára vonja. Lenyűgözött, hogy David mit hozott létre, és szívesen segítettem neki benne, de eléggé idegessé tett, hogy az egészet nem dokumentálták rendesen. Hamis személyazonosságot állított ki vámpíroknak és más városokba küldte őket, anélkül, hogy tudta volna, hogy ott mit fognak csinálni. Lehet, hogy az NPEH túl szigorú volt, David viszont az én felfogásom szerint túl hiszékeny. De engem nem kérdezett senki. Ezen a délutánon, miután az utolsó vérfarkasokat is elintéztük, Lend elmesélte az apukájának, hogy együtt akarunk menni a szalagavatóra. David

annyira izgatott volt, hogy azt hihette az ember, hogy az ő szalagavatója lesz. Ragaszkodott ahhoz, hogy rögtön menjünk el egy bevásárlóközpontba. Eszem ágában sem volt ellenkezni. Lend nagyon jól szórakozott azon, hogy mennyire odavoltunk az ötletért, Ariannát is beleértve, aki velünk jött. -

Jaj, ne csináld, biztos, hogy te is imádod a plázákat - ugrattam, és

megszorítottam a kezét, amikor a kocsi hátsó ülésén ültünk. - Ez maga a tiniparadicsom. -

Én ostoba mindig azt hittem, hogy olyan, mint a tisztítótűz.

David és Lend elindult az öltönykölcsönzőbe, mi pedig Ariannával ruhát akartunk venni. Az igaz, hogy nem ő volt a legideálisabb partner vásárláshoz, de annyira lelkes és vidám volt, hogy pár perc után már alig bírtuk abbahagyni a nevetést. Ez legalább kicsit oldotta a feszültséget, amit az embertömegek keltettek bennem. Kétszer is azt hittem, hogy a szemem sarkából Retht látom. Villámsebesen előhalásztam a zsebemből a vasbokszeremet, hogy aztán megállapítsam, hogy csak egy teljesen átlagos fickóról van szó. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon eljön-e majd az az idő is, amikor végre egy kicsit el tudom engedni magam. A harmadik boltban Arianna, a ruhákat nézegetve, mélyet sóhajtott. -

Te jó ég, hogy mennyire hiányzik nekem ez az egész! Mielőtt

meghaltam, vagy mi, a divatszakmában dolgoztam. Nem is tudom, mi zajlik most a divat világában. David se tudja persze. - Töprengve maga elé nézett. -

Azt hiszem, hogy sajnos nekem sincs túl sok fogalmam ezekről a

dolgokról. Úgy tűnik, hogy az NPEH-ban nem voltak túl alaposak, már ami a tájékozottságomat illeti. -

Olyan őrületes ez az egész. Úgy értem, hogy tíz évvel ezelőtt még

teljesen normálisan suliba jártam, és totál izgatottan vártam, hogy mi vár rám a jövőben. És aztán pang, hirtelen egy ilyen lény lett belőlem. Folyton azt kérdezem magamtól, hogy mi ennek az egésznek az értelme? Most aztán életem végéig csak úgy tengek-lengek majd a világban? Már maga a gondolat is

fárasztó, érted? Ariannát hallgatva megpróbáltam elhessegetni a fejemből Vivian szavait, miszerint ő megváltja a paranormálisokat ebből a világból. -

De hiszen te mindent megteszel, amit csak lehet - próbáltam Ariannát

vigasztalni. A fejét rázta. -

Á, dehogy. Na, ez hogy tetszik?

Egy ruhát mutatott. Hosszú volt, csillogó, bő szoknyával és szív alakú kivágással, pánt nélkül. Rózsaszínű volt. Csodálatos, csodaszép világító rózsaszín. Egyből beleszerettem.

További szép álmokat…

VIVIAN CSUPÁN A SZALAGAVATÓ ELŐTTI HÉTEN bukkant fel újra. Én éppen Lend egyik óráján ültem, de valahogy senkit nem ismertem az osztályban. A tanár érthetetlen nyelven beszélt, hirtelen olvasni is elfelejtettem, ráadásul a báli ruhám volt rajtam, méghozzá katonai csizmával. Szuper, ezek szerint már annak a puszta gondolata is rémálmokat okozott nálam, hogy ősztől iskolába járhatok. Lázas igyekezettel próbáltam megoldani egy olyan feladatlapot, amelynek a témájáról még sosem hallottam. Amikor felpillantottam, egyedül voltam a teremben. Vivian az egyik asztalon ült, és különös tekintettel nézett rám. A lelkei lebegve csillogtak mögötte. -

Nagyon furcsa egy lány vagy te - mondta.

Merőn bámultam a feladatlapomat, továbbra is amiatt idegeskedtem, hogy hogyan fogom tudni befejezni. -

Tudom.

-

Megmondtad már neki? - kérdezte, mosolyában némi önelégültséggel.

-

Igen, meg.

-

Miért nem hívtál fel akkor?

-

Nem csinált ügyet belőle.

A mosoly lehervadt az arcáról. -

Nem csinált ügyet belőle?

-

Pontosan. Kedvel engem és teljesen mindegy neki, hogy ki vagy mi

vagyok én. Vivian megrázta a fejét. -

Nem, nem, te nem érted ezt. Biztos, hogy hazudtál neki. Te egyre jobban

fénylesz. Valahogyan rájöttél, hogyan mennek a dolgok, ugye? Megölted őt? -

Nem, dehogy! Sosem tennék ilyet. Arra sem jöttem rá, hogy hogyan

mennek a dolgok és nem is akarok rájönni. Nagyon jól érzem magam itt. -

Á, értem. - Vivien arca most kemény lett és hideg. - Milyen jó neked!

Szóval akkor ők törődni akarnak veled. Hű, te ilyen nagyon különleges vagy, ugye? Mennyi új barátod is lett! Kellemetlenül éreztem magam. -

Nem akarom, hogy bármi közöm legyen a tündérekhez, és nem akarom

senki lelkét elrabolni. Itt teljesen normálisnak érezhetem magam. Én csak normális akarok lenni! Arca haragos grimaszba torzult. Egy pillanatig attól tartottam, hogy rám támad. De aztán megváltozott az arckifejezése. Lenézett az asztalra, mutatóujjával az asztallapon rajzolgatott. A falapon fekete csík jelent meg, és füst szállt fel. Erősen égett szag terjengett. -

Szóval normális szeretnél lenni? Ó igen, hogy az milyen nagyszerű

lenne! Aranyos, kicsi Evie. - Eltűnődve pillantott fel. - Én mindig vágytam arra, hogy valaki rám ragasszon egy becenevet. A tündérek nem a legkedvesebb társaink, értesz, ugye? De egy barátnő, vagy bárki, aki legalább annyira kedvel engem, hogy azt mondja nekem, hogy „szia, Vivi”, vagy csak annyit, hogy „Viv”. Mindig azon tűnődtem, hogy ez milyen jó érzés lehet. Szemében könnycseppek jelentek meg. -

Tudod te egyáltalán, milyen régóta vártam rád? Egy örökkévalóságon át

egyedül voltam, aztán a tündérektől hallottam a hírét annak, hogy a másik udvar új kiválasztottat teremtett. Először féltékeny voltam, meg akartalak ölni, ahogy ők is. De aztán láttalak Írországban, és akkor jöttem rá: de hiszen ő pontosan ugyanúgy néz ki, mint én! Akkor elkezdtem utánad kutatni. A tündérek nem találtak, de én tudtam, hogy képes leszek rá, el fogok jutni hozzád. Amikor viszont végre megtaláltalak, akkor leléptél, mielőtt beszélhettem volna veled! Még mindig magányos vagyok, és nem találok újra rád. Keskeny válla megremegett. Olyan megtörtnek, olyan szomorúnak tűnt, és ezt nekem is fájó volt látni.

-

Nem lesz ez mindig így. Te nem élhetsz normális életet. Gyere hozzám!

Nem akarok többé egyedül lenni. Mondd meg, kérlek, hol talállak! Odamentem Vivianhez, és megpróbáltam közben figyelmen kívül hagyni a lelkeket,

és

bebeszélni

magamnak,

hogy

nincs

szükségem

rájuk.

Megsimogattam a kezét. -

Sajnálom. Annyira sajnálom.

Amikor felnézett rám, a szemében tűz égett. -

Akkor gyere velem!

-

Én... - nemet akartam mondani neki, de ő olyan szorosan fogta körbe a

csuklómat, mint egy satu. -

Meg foglak találni - suttogta mosolyogva.

Kinyitottam a szemem, és felültem az ágyban. Nem volt ez így jó. Egyáltalán nem volt jó. Még mindig sötét volt, de halkan átsurrantam Lend szobájába. Valamit álmodhatott, mert az alakját folyamatosan változtatta alvás közben. Bemásztam az ágyba, és melléfeküdtem, de a takaró alá nem bújtam be. -

Lend - súgtam. Nem reagált, úgyhogy megpróbáltam kicsit hangosabban.

- Lend! Erre rögtön kinyitotta a szemét, az arca egy idősebb férfiéról a normál kinézetére változott. -

Evie?

-

Megint itt volt.

-

Ó! - Egy pillanatig csak egyszerűen bámult rám. - Ó! - ismételte meg, és

kicsit megrázta a fejét. - Bocs, de hány óra van? -

Késő van. Vagyis korán. Ne haragudj!

-

Semmi baj, minden rendben. Megint Vivianről álmodtál?

-

Igen.

-

Mit akart?

-

Azt mondta, hogy egyre világosabb a fényem. - Aggódva néztem Lendre.

-

Az én lelkem szerencsére még mindig a helyén van. Ő csak megpróbál

manipulálni. Bólintottam, bár zuhanyzás közben mindennap idegesen állapítottam meg, hogy Viviannek bizony igaza lehet. Maga Lend is azt mondta ugye, hogy a kezem már egyáltalán nem olyan hideg, mint régebben. -

Volt még valami?

-

Dühös volt, mert nem akartam neki elárulni, hol vagyok. És tényleg

szomorú. Mert nagyon magányos. Vivian arckifejezését felidézve szörnyen éreztem magam. -

Azt mondta, meg fog találni. Akkor is, ha én ezt egyáltalán nem akarom.

-

De még nem sikerült neki.

-

Nem, és emiatt eléggé le is van törve. Szerintem a sok gyilkosság, amit

véghezvitt, mind velem függ össze. Azért tette, hogy rám bukkanjon. Fogadok, hogy a tündérei tudták, hogy én az NPEH-nak dolgozom. És biztos azt gondolták, hogy ilyenformán előbb-utóbb ki tudnak csalogatni. Amikor Vivian a mocsári boszorkány megölése után meglátott... - A rossz emléktől megakadtam. - Bár nem hinném, hogy akkor már meghozta volna a döntését. Talán még akkor is meg akart ölni, amikor a központba jött. De most azt akarja, hogy mi... én se tudom igazán… együtt lógjunk, és paranormálisokat öljünk. Valahogy úgy, mint egy kis család. -

Téged a tündérek elvileg elég egyszerűen meg kellene hogy találjanak,

nem? - kérdezte Lend aggódó arccal. Megvontam a vállam. -

Nem tudom. Lehet, hogy azért nem sikerül nekik, mert rendes kislány

vagyok, és mindig van nálam kenyér, ahogy apukád mondta? Vagy valami olyasmi miatt, amit anyukád tesz ellenük? Fogalmam sincs. De lassan tényleg kezdek aggódni. Mi van akkor, ha Vivian idejön? Ha veled csinál valamit? Vagy Ariannával vagy Nonával, vagy bárkivel a paranormálisok közül? Miattam most mindannyian veszélybe kerültök. Ha veletek történik valami, az

kizárólag az én hibám lesz. Nem hiszem, hogy ezt meg tudnám magamnak bocsátani. -

De te nem vagy felelős azért, amit ő tesz - tiltakozott Lend. - Ezenkívül

tényleg hiszek abban, hogy ha idáig nem talált meg, akkor soha nem is fog rád bukkanni. Ezt mantráztuk folyamatosan, és minél többször hallottam, annál meggyőzőbbnek is tűnt. De a gyomromat összeszorító nyugtalanság ettől még messze nem múlt el. Tényleg maradhatnék itt, elrejtőzve ebben a virginiai kisvárosban? Semmi kifogásom nem lenne ellene. De mégsem tudtam kiverni a fejemből, hogy Vivian milyen szomorú. -

Sosem hittem volna, hogy valamikor jó lesz visszagondolnom a

gyerekkoromra. Szegény Vivian. Oké, hogy egy megkattant gyilkos, azt én is tudom, de senkije nincs ezen a világon. És nem is volt soha senkije, egész életében. Olyan jó lenne, ha valahogyan tudnék rajta segíteni, értesz engem? -

Persze. De vedd figyelembe azt is, hogy tündérek nevelték fel. Bármit

mesél is neked, minden valószínűség szerint az egész egy nagy hazugság. Halványan elmosolyodtam, de tudtam, hogy nincs igaza. Ilyen fájdalmat, ilyen magányosságot nem lehet megjátszani. Lend ezt nem érthette meg, hiszen neki is mindig volt kihez fordulnia. Azon tűnődtem, én vajon milyen lennék, ha én is tündérek között nevelkedem. Ettől a gondolattól borsódzott a hátam. -

Most akkor... szóval… az éjszaka hátralévő részét itt tervezed tölteni? -

kérdezte Lend kissé megjátszott szigorúsággal. Vicces volt, de direkt nem vigyorogtam. -

További szép álmokat!

Lend nevetett. -

Rajta leszek az ügyön - már amennyiben hagysz aludni.

Előrehajoltam, és egy gyors puszit adtam neki, mielőtt visszabaktattam a szobámba. Máris hiányzott. Persze szívesen maradtam volna nála, de nem akartam elsietni a dolgokat, és az nem lett volna a legjobb taktika, ha egy

ágyban alszunk. Pontosan ez történt mindig az Easton Heightsban is - ha egy párocska túl hamar kezdett bele az ilyesmibe, abból sosem sült ki jó dolog. És Lend apukája sem lelkesedett volna egy ilyen fejleményért, ami szintén fontos szempont volt. Sokáig tartott, mire el tudtam aludni. Másnap reggel Lend elment az iskolába. Én otthon maradtam, mint az utóbbi időben már sokszor, hogy a házimat csináljam, és hogy készüljek a felvételire. Az egész annyira abszurd volt, hogy csak nevetni lehetett rajta. Vivian és a tündérei a megölésemet tervezgették, eközben én itt ültem az asztalnál és szavakat

magoltam.

Normálisnak

lenni

néha

furcsább

volt,

mint

paranormálisnak. -

Na, hogy megy a tanulás? - kérdezte David, aki épp egy szendvicset

csinált magának ebédre. -

Lenne egy kérdésem, ha ráérsz egy kicsit.

-

Már jó régen tanultam ezeket, de próbáljuk meg, hátha tudok segíteni.

-

Ja, nem, nem az iskoláról akarok kérdezni. Csak elgondolkodtam

valamin, vagyis igazából elkezdtem aggódni valami miatt. Éspedig a tündérek miatt. Hogy tudnak ők bárkit megtalálni? Úgy értem, ha például pár NPEHtündér utánam eredne, akkor ők rájöhetnének, hol vagyok? -

Szerintem nem. Én azt tudom, hogy a tündérek akkor képesek megtalálni

embereket, ha valami különleges kapcsolat van közöttük vagy van valamijük az illetőtől, akár az illető valamelyik testrésze - David látta, mennyire elborzadva nyílik tágra a szemem, és elmosolyodott. - Például egy hajtincse, ujja vagy lábujja. Azon kívül persze, ha az ember hívja őket. De ha te azon töprengsz, hogy ők könnyen megtudhatják-e, hogy hol vagy, akkor a válaszom az, hogy nem, nem hiszem. Vannak azért módszereik valaki felkutatására. Ha például ismernék a teljes nevedet, akkor eléggé egyszerű lenne a dolog. Ezen elgondolkodtam. A teljes nevemet ugye én magam sem ismertem. Az

NPEH szintén nem tudhatta, ebben eléggé biztos voltam, és Vivian tündérei szintén nem ismerhetik. De aztán eszembe jutott Reth, aki azt mondta, hogy egyszer meg fogja mondani nekem a nevem. Jéghideg borzongás futott végig rajtam. Ez lehetett az oka annak, hogy ő mindig pontosan tudta, hogy hol tartózkodom épp a központban. -

Van esetleg más lehetőség is?

-

Ha a tündérek valakit tényleg meg akarnak találni, akkor valószínűleg

meg is tudják találni. A te esetedben ez azt jelenti, hogy már rég megtették volna. - David mosolygott. - Hidd el nekem, ezen már igen sokat törtem a fejem helyetted is, és nem gondolom, hogy ezen érdemes lenne tovább töprengeni. Itt biztonságban vagy az NPEH- tól. Bólintottam és azt kívántam, hogy bárcsak az NPEH lenne az, amitől tartottam. De nem, én sokkal rosszabb dolog miatt aggódtam. Gyorsan felkaptam egy szelet kenyeret, és betuszkoltam a táskámba. Itt akartam maradni, azt akartam, hogy ez a szép kis életem örökké így folytatódjon. De valami azt súgta, hogy ehhez nem lesz elég egy darabka száraz kenyér védelme.

Vigyázz, a sminkem!

ARIANNA A GONDOLATAIBA MERÜLVE NÉZEGETTE A HAJAMAT. Hirtelen felderült. -

Megvan! Emlékszel még Cheyenne-re az álarcosbálos részben?

-

Ó, az tökéletes lesz! Te egy zseni vagy!

-

Tudom. Az volt minden idők legjobb része - mosolygott elégedetten.

-

Abszolút.

A tükörben néztem, ahogy Arianna felcsavarja a hajam a sütővasra. Még sosem láttam tükörben vámpírt. Amint azt meg tudtam állapítani, nagyon is van tükörképük, de ugyanúgy, mint amikor napsütés éri őket, az álcájuk nem fedi őket tökéletesen. A hullát mondjuk közvetlenül nem lehet látni alatta, de valahogyan észre lehet venni, hogy valami nem stimmel. Nem is csoda, hogy nem rajonganak a tükrökért; így én sem akarnám látni magam. Arianna is ügyelt arra, hogy ne nézzen fel, és mindig úgy forgolódott, hogy ne álljon szemben saját magával. El kell ismernem, hogy a kezei látványa még mindig kissé feszélyezett: az álca alatt hullakezek, a hajamban. De igyekeztem nem törődni ezzel. Végül is időközben minden lényegesen bonyolultabb lett, mint amilyen volt. A vámpírokkal kapcsolatban már nem csak az volt a feladatom, hogy felkutassam, sokkoljam és megjelöljem őket. Most már azon a filozófiai dilemmán is rágódhattam, amelyben ezek az akaratuk ellenére halhatatlan lények nyakig benne voltak: örök életükre arra voltak kárhoztatva, hogy parazitaként az embereken csüngjenek, még akkor is, ha bennük az emberségnek már a szikrája sem maradt meg. Mit mondjak, nem csoda, hogy vért ittak. Arianna kivette a csavarót a hajamból, amely most vastag, dús hullámokban omlott a hátamra. Valamennyi hajat összefogott, copfot font belőle és oldalt egy strasszos csattal lefogta. -

Tökéletes - mondta mosolyogva. Igazat kellett adnom neki. Egyszerű kis

frizura volt, de mégis kiemelte a hajamat, ami kétségkívül az egyik előnyös oldalam volt. -

Te egy igazi művész vagy.

-

Igen, tudom. És akkor most kisminkelünk téged.

Ez a csajos délután megint eszembe juttatta, hogy mennyire hiányzik Lish. Vele persze, mivel sellő volt, nem tudtunk volna ilyesmiket csinálni, de biztosan érdeklődve figyelte volna, hogy éppen mit művelek. Miközben Arianna gondosan kihúzta a szememet, azon tűnődve közben, vajon milyen árnyalatú szemhéjpúder passzol hozzám a legjobban, én azon gondolkoztam, amit Cresseda az első találkozásunkkor mondott. Arra kért, hogy vigyem vissza hozzájuk Lisht. De mégis hogyan? Hiszen Lish meghalt. -

Te jó ég! - hirtelen összeállt a kirakós. Hogy nem jöttem rá erre

hamarabb? -

Bizony ám! Fogalmad sem volt róla, hogy milyen dögösen tudsz kinézni,

ugye? - kérdezte vidáman Arianna. -

Hm. igen. nagyon szuper vagy! - játszottam rá még jobban a

lelkesedésemre. Akármilyen jól néztem is ki (és tényleg jól néztem ki), ez nem volt összehasonlítható azzal, ami hirtelen világossá vált előttem. Azonnal beszélnem kellett Lenddel. Felpattantam, de Arianna visszanyomott a székre. -

Még nem vagyok kész, a szád még nagyon halovány.

Nem maradt más választásom, mint csendben végigvárni, míg ő egy rózsaszín, picit csillogó rúzzsal ki nem rúzsozta a számat. -

Jól van, elkészült a mestermű! Tényleg egy zseni vagyok!

-

Köszönöm! - hálálkodtam mosolyogva, hogy aztán gyorsan felrobogjak

az emeletre. Arianna nevetett a türelmetlenségemen, azt hitte, hogy a ruhámat is fel akarom gyorsan venni. -

Lend! - rontottam be a szobájába, ő az ágyon feküdt és rajzolt, még

mindig a kosaras sortjában és pólóban. Meglepetten nézett fel rám.

-

Nem akarsz lassan készülődni? - kérdeztem én is meglepve.

Lend nevetett. -

Ezt itt leveszem, a szmokingot felveszem, és kész. Nagyjából kettő perc.

Te viszont irtó jól nézel ki! -

Rájöttem! - mondtam neki, és leültem az ágy végébe.

-

Mire? - kérdezte, és felült velem szemben.

-

A vers! Tudom, mit jelent! - mondtam. Hogy eddig miért nem

gondolkoztam el rajta alaposabban? Tiszta hülye voltam! -

Ez komoly? - kérdezte.

-

Igen! Szóval: Szeme, mint hó- és jégpatak, ez, ugye, világos. Telve oly

sok hideggel, mit nem is sejt, persze, ha Vivian olyan mint én, akkor ő is állandóan fázik. Az a rész, ahol a nem-tudás van, hát, abban nem vagyok biztos. -

Annyi minden volt, amit Vivian nem tudott és nem ismert, valószínűleg

ezért is érezte magát ilyen hidegnek és magányosnak. -

Mindegy. Menny és pokol közt, az idők kezdete óta: ez biztosan a föld

lesz, ahol mi mindannyian elakadtunk. Pont, mint a tündérek, gondolom én. És aztán: folyékony lángok rejtik a lány a fájdalmát, pont így néz ki az energia is, a lelkek, mint folyékony, aranyló lángok. És Vivian elveszi őket, mert ezek melegérzetet adnak, így olyan, mintha nem lenne egyedül. Most jön viszont az utolsó rész, tudod: Halál, halál, örök halál. Halál az örökkévalóságban. De ez nem arról szól, hogy ő megöli a paranormálisokat! Emlékszel még, hogy anyukád mit mondott - hogy én hozzam vissza nekik Lisht? Vivian nem pusztán megöli a paranormálisokat, hanem elrabolja a lelküket, és megtartja őket magának.

Ott

vannak

a

testében,

ott

köröznek

benne.

Megölte

a

paranormálisokat, és azok lelkei most benne vannak fogságban - az idők végezetéig! Szinte dadogtam, annyira gyorsan akartam mindent elmondani, mielőtt elfelejtenék bármit is. -

Lish, Jacques és a többiek - Vivian ellopta a lelküket, és most már örökké

fogva tartja őket, esélyük sincs arra, hogy kiszabaduljanak! Lend szeme tágra nyílt a döbbenettől. -

Ez logikusan hangzik.

-

És akkor gondolod… gondolod, hogy talán fel tudnánk szabadítani a

lelkeket? Lehet, hogy ez azt jelenti... az is lehet… hogy Lish visszajön? Hogy megint élni fog? -

Nem tudom. Mert hát a hullákat láttuk. Egy halhatatlan testet is meg

lehet ölni, ha az ember tudja a módját. -

Jaj, de kár.

Bánatosan összegörnyedtem. Tényleg azt hittem, hogy rájöttem a megoldásra. Reméltem, hogy vissza tudjuk hozni Lisht. Az utóbbi percekben már majdnem olyan volt, mintha megint itt lenne velem. És most mégis újra elvesztettem őt. Lend átkarolt. -

Sajnálom, Evie!

Bólintottam. Hülye ötlet volt. Még ha lett is volna valamilyen mód arra, hogy Lish testét és lelkét újra összehozzuk, ami amúgy igen valószínűtlennek tűnt (és nem is túl gusztusosnak, ha belegondolunk, mennyi idő telt már el a halála óta), akkor még mindig halvány dunsztom sem volt arról, hogyan tudnám elvenni Viviantől a lelkeket, vagy hogy ez egyáltalán lehetséges-e. -

Szerintem a verssel kapcsolatban mégis igazad van. Meghaltak, de nem

létezik megváltás a számukra, mert a lelkük az idők végezetéig fogva marad. Ez legalább valami. -

Csak lenne valami haszna, hogy rájöttünk - sóhajtottam én.

Lend előrehajolt, hogy egy puszival felvidítson, de elhajoltam előle. -

Ezt most hanyagolnunk kell. Arianna megöl téged, ha tönkreteszed a

sminkemet. -

Pedig biztos, hogy tönkre akarom tenni, képtelen vagyok kivárni a bál

végét - felelte Lend mosolyogva.

-

Akkor sok szerencsét hozzá - mondtam, és a szobámba mentem. Nagyon

csalódott voltam, mivel a nagy felfedezésem sehová sem vezetett. Az volt az érzésem, hogy cserbenhagytam Lisht, de egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Ennek a Vivian-ügynek egyszer még megtalálom az okát. Valamikor. De legalább most itt volt nekem a szalagavató. Lehet, kicsit felszínesen hangzik, de tudtam, hogy Lish is azt akarta volna, hogy elmenjek. Szabályosan láttam magam előtt, ahogy a szeme csillog a lelkesedéstől. Raquelt is láttam a lelki szemeimmel, ahogy rosszallóan csóválná a fejét, ha látná a ruhám kivágását. Szinte még az eközben elhangzó sóhajt is hallani véltem. De ha még tovább gondolkodnék rájuk, akkor garantáltan elsírnám magam, ahhoz pedig határozottan sok szempillafesték volt rajtam. Gyorsan a ruhámra néztem inkább, finoman végigsimítottam az anyagán, és kipislogtam a szememből a könnyeket. Annyira régóta álmodtam arról, hogy elmegyek egy iskolai bálba, hogy alig tudtam elhinni, hogy ez most valóban megvalósulhat. És ráadásul azzal a fiúval, akibe szerelmes voltam. Olyan boldogság lenne ez, mint amilyet Lish kívánt volna nekem. Szívesen megcsodáltam volna magam egy tükörben, de egy sem volt a szobámban. Oké, tulajdonképpen nem is volt rá szükségem, tudtam magamtól is, mennyire szuper ez a ruha. Végül is csak körülbelül fél órát hezitáltam, mielőtt felpróbáltam. Ehhez jött még egy magas sarkú, elöl nyitott, halvány aranyszínű körömcipő, én pedig biztos voltam abban, hogy ennél csinosabb összeállítást még senki nem viselt a szalagavató bálok egész történelme során. Ékszer helyett csak egy kis csillámport tettem a vállamra. Ma este magamtól is ragyogni fogok. Lend kopogott. Vigyorogva nyitottam ajtót neki. A reakciója a lehető legtökéletesebb volt. Először leesett az álla, aztán pedig csak mosolygott, mint aki felfogni sem tudja, mekkora szerencse érte. Nálam ugyanez volt a helyzet, mert elhihetitek, Waterboy eleve jó pasi volt, de Waterboy szmokingban tényleg

iszonyúan jól nézett ki. - Bámulatos vagy - mondta, felkínálva a karját. Mosolyogva karoltam belé. -

Köszönöm, te is - viszonoztam a bókot, és igencsak vissza kellett fognom

magam, nehogy elkezdjek kacarászni a nagy boldogságtól. - Talán mégiscsak venned kellett volna egy öltönyt, nem csak kölcsönöznöd. Nevettünk és együtt mentünk le a lépcsőn, ahol David és Arianna támadásra készen állt a fényképezőgépekkel. Körülbelül egymillió fotó elkészítése után (ami miatt eszem ágában sem volt panaszkodni, mivel emlékeket akartam erről az estéről, bizonyítékokat minden mennyiségben) kimentünk, ahol már várt ránk a limuzin. A sofőr kinyitotta előttünk az ajtót. Én megálltam, és lopva megböktem Lend karját. -

Azt ugye te is tudod, hogy a sofőrünk egy troll? - súgtam idegesen a

fülébe. -

Igen, tudom. Ő a család régi barátja - kuncogott ő.

Mi voltunk a limuzin első utasai. Azután felvettük Johnt és Carleet (aki kedvesen rám mosolygott, és megdicsérte a ruhámat) és először egy kis étterembe mentünk, ahol kellemes, otthonos félhomály és elegáns berendezés fogadott minket. Az ablak mellett kaptunk asztalt, én pedig örültem a hosszú padnak, mert így szorosan odabújhattam Lendhez. Aztán továbbmentünk a suliba. John nagy hangon méltatlankodott, hogy milyen siralmas ötlet már, hogy a bált az iskola tornatermében rendezik, de engem ez hidegen hagyott. A szalagavató az szalagavató. És én is itt voltam, egy normális, csodálatos bálon, a félig normális, teljesen csodálatos barátommal. Úgy éreztem, hogy belülről világítok az örömtől. Beléptünk a tornaterembe, amit szikrázó lámpákkal és kis pavilonokkal bálteremmé változtattak, és akkor vettem észre, hogy én ténylegesen világítok. A derengő fényben a karom úgy szikrázott, mint egy jelzőrakéta. Lenéztem és

azonnal megbántam, hogy ilyen mély kivágású ruhát választottam. Ha a karom olyan volt, mint egy jelzőfény, akkor a szívem körülbelül egy kisebbfajta nap hatását kelthette. Rémülten próbáltam a kezemmel eltakarni, idegesen nézelődve közben, amíg rá nem ébredtem, hogy ezt senki más nem láthatja rajtam kívül. -

Szeretnél táncolni? - kért fel Lend, és a táncparkett közepére vezetett.

Azon fáradoztam, hogy ne az izzó csuklómra figyeljek, amikor ő megfogta a kezem, a tarkójához vonta, és mosolyogva közelebb húzott magához. Valamilyen giccses szerelmes dalt játszottak, de nem érdekelt, amíg lehetett rá lassúzni. -

Szóval ilyen egy szalagavató.

Lend rám vigyorgott, miközben ide-oda forogtunk. -

Hogy tetszik?

-

Jobb, mint az Easton Heights - válaszoltam boldogan.

Egy kéretlen vendég

A

KÉT ÉVVEL EZELŐTTI IPODOS BOKAFICAMÍTÓS KUDARCOM ÓTA

megvolt a

kialakult képem a katasztrofális tánctudásomról, de mi most mindenféle óvatoskodást félretéve forogtunk a többiekkel együtt a parketten. Aztán Lend elhúzott a fotós pultig. -

Csak simán a klasszikus beállítást kérjük, jó? - kérdezte a sorban álláskor,

csak hogy biztos legyen a dolog. Én csak megvontam a vállam. Fogalmam sem volt, mire céloz ezzel, és mindegy is volt nekem, a lényeg, hogy fotózzanak. Amint már említettem, bizonyítékokat akartam. Egymás mellé álltunk, Lend a csípőmre tette a kezét. De aztán a legutolsó pillanatban, kezével a fejemet megtartva, hátrabillentett, és egy hatalmas csókot nyomott egyenesen a számra. Annyira meglepődtem, hogy biztosan hátraestem volna, ha nem szorít olyan erősen magához. A vaku villanása után újra egyenesbe hozott. -

De bolond vagy! - bokszoltam bele a vállába nevetve. - Ez lesz minden

idők legidiótább fényképe! Miután a mosdóban helyreállítottam makulátlan külsőmet, visszamentem a tornaterembe,

és

elkezdtem

keresni

Lendet.

Közben

automatikusan

végigpásztáztam a sötétebb zugokat is, azt ellenőrizve, hogy nem leselkedik-e valahol valami bosszantó elem. Ezen aztán fel is idegesítettem magam, és kínomban nevetnem kellett. Itt nem voltak vámpírok, tündérek vagy megkattant, tűzben égő lányok. Ezen iskola diákjai számára ezek a lények még csak nem is léteztek. Lend az italpultnál állva integetett nekem, én pedig évek óta most először éreztem azt, hogy végre egyáltalán nem vagyok feszült. Éppen amikor odaértem hozzá, a DJ egy lassú számot kezdett el játszani. -

Tudod, mit - mondta, és közben annyira előrehajolt, hogy az ajka a

fülemhez ért -, lehet, hogy ez a vallomásom most nem a legmacsósabb, de én komolyan úgy érzem, hogy ez az este tényleg tökéletes. -

Egyetértek - válaszoltam, és ha az ember a boldogságtól meg tudna halni,

akkor ebben a pillanatban valaki már bátran elkezdhette volna a sírkövemet faragni. Miután pár percig ide-oda ringatóztunk, Lend megszólalt: -

Megy ez nekünk jobban is.

Azzal megfogta a kezemet, és bizarr tangós lépésekkel elkezdett a táncoló emberek között manőverezni. Amikor megint hátradöntött, akkor a fejem felett egy pillanatra megláttam Johnt és Carleet, akik a tánc közben annyira szorosan ölelték egymást, hogy egy rajzlapot sem lehetett volna becsúsztatni közéjük. Lend visszahúzott, és selymán mosolygott. -

Te is arra gondolsz, amire én?

Szinte parancsszóra rontottunk nekik, ékként használva kinyújtott karunkat, hogy elválasszuk őket. Carlee nevetett, John pedig Lend hátára ugrott. -

Na de fiúk, viselkedjetek már! - mondtam kuncogva.

-

Megpróbálhatom én is? - mormogta egy hang hirtelen, egy folyékony

aranyhang, bele a fülembe. A hátam megmerevedett, gyomrom a félelemtől görcsbe rándult, és mielőtt felkiálthattam volna, egy vékony kéz megfogta az enyémet, és elhúzott engem onnan a tömegen át. Próbáltam kiszabadítani magam, de olyan gyorsan forogtunk, hogy körülöttem a terem a számtalan arccal együtt egyetlen nagy masszává folyt össze. Reth karja erős acél sodronyként fogott át. -

Lend! - kiáltottam, és épp csak meg tudtam tartani az egyensúlyomat,

Reth keze olyan erővel nyomódott a hátamba. Egy másodperc töredékéig láttam Lendet, arcán pánik tükröződött, megpróbált a ruhák és öltönyök erdején át utat vágni felénk. De mindez ismét eltűnt egy pillanat alatt a selyem és a flitterek minden színben tündöklő függönye mögött, így elvesztettem Lendet is, miközben Reth célirányosan siklott át a tömegen. Az emberek most sem

nyújtottak semmiféle védelmet ellene. Végre aztán megérkeztünk a tömeg szélére, Reth pedig áttáncolt velem egy tündérkapun, el mindattól, amit valaha magamnak kívántam. -

Evelyn, szívem. Végre egymással táncolunk.

A végtelen feketeségben hátradöntött, majd egyből szorosan magához húzott. A fejemben minden összekavarodott, a szemem becsuktam, hogy ne sírjak. Miért nem jutott csak annyi az eszembe, hogy a rúzs mellé még betegyek egy darab kenyeret is a melltartómba? Vagy egy vasrudat? Hogyan is képzelhettem, hogy valaha is normális lehetek? -

Vigyél vissza! - szólítottam fel őt, és amennyire lehetett, eltoltam

magamtól. Mekkora hülyeség, hogy a tündérösvényen nem engedhettem el a kezét! -

Na, ne legyél már ilyen! Olyan régen nem láttuk egymást. Én ezt

őszintén sajnálom. Meg akartalak látogatni, tényleg, de neked valamiért feltétlenül abban a rettenetes vaságyban kellett aludnod. A víziboszorkányotok meg mindig igen éber volt. Így aztán éppenséggel a régi NPEH-s barátainkkal múlattam az időt. Végre mindenkit meg tudtam látogatni, hála neked és a csodálatos szavaidnak. -

Te meg miről beszélsz? - kérdeztem a lehető legkifejezéstelenebb

hangon, hogy ne látszódjon rajtam az egyre növekvő pánik. Mit tettem? Megparancsoltam neki, hogy új nevet vegyen fel. Oké, így az NPEH már nem tudta őt ide-oda ugráltatni, de azért teljesen szabadnak nem mondhatta magát. De ekkor eszembe jutott, hogy még azt is parancsba adtam neki, hogy ne vegye figyelembe azt, amit az NPEH parancsol neki. Majdnem elhánytam magam, amikor belegondoltam szavaim jelentésébe. Nem volt kétséges, hogy a saját belátása szerint úgy értelmezte ezt, hogy hagyjon figyelmen kívül minden olyan parancsot, amit valaha az NPEH-tól kapott - beleértve azt a szabályt is, hogy nem okozhat kárt egyetlen embernek sem.

-

Nem, ez nem lehet igaz - suttogtam rémülten. - Mit csináltál?

Ő mosolygott, fogsora fehéren világított a sötétségben, és pár lépést haladt előre. Ellenálltam, de egyszerűen továbbráncigált, végül egy mezőn kötöttünk ki, amely nem volt igazi mező. A szélei elmosódtak, nem volt egyértelmű végük, a vidám napsárga ég pedig túlságosan mélyen húzódott. A fű és benne a kis rózsaszín virágok spirálokká és más mintákká csavarodtak össze. Az egész hely olyan hatást keltett, mintha a béke és nyugalom karikatúrája lenne. -

Na szóval.

A semmiből két szék bukkant elő. Leült és intett, hogy tegyek én is így. -

Itt biztonságban vagy. Most aztán már tényleg készen leszünk.

-

Elhiheted, hogy én már teljesen kész vagyok tőled - Fontam össze a

karom a mellkasom előtt. - Hányat öltél meg közülük? -

Kiket öltem én meg? - értetlenkedett.

-

Az NPEH embereit. Hányat öltél meg közülük? Raquellel is végeztél?

Vivian így jutott hozzá a kommunikátorához? Az utolsó kérdést már üvöltve tettem fel. Annyira dühös voltam, hogy nem érdekelt, mi történhet most. Sőt, azt akartam, hogy dühbe guruljon; fásult mosolyából mindenesetre tökéletesen elegem volt. -

Te jó ég, Evelyn, hallanod kellene magadat! Én őket csak, nos, mondjuk

így, korábban nyugdíjba segítettem. De megölni senkit nem öltem meg. Miért is lett volna nekem az jó? -

És ezt most el kellene hinnem neked, azután, hogy Viviant beengedted a

központba? Ide is elhozod őt esetleg? Ti tulajdonképpen mióta bizniszeltek együtt? Reth vigyorgott. -

Hát igen, ezt az estét tényleg tökéletesen megkomponáltuk az elejétől a

végéig, ezt meg kell hagyni. De biztosítalak afelől, hogy mi nem bizniszelünk együtt, ahogy szíveskedtél ezt kifejezni. Nekem csak egy új névre volt szükségem, te pedig, úgy tűnik, stressz hatására végzed a legjobban a munkád.

Azt mindenesetre soha nem engedtem volna meg, hogy valami történjen veled. Ennek ellenére nem volt könnyű az udvar unalmas ügyeinek szentelnem magam, te pedig rendkívüli mértékben próbára tetted a türelmemet. Ha itt kész leszünk, akkor azért elképzelhető, hogy minden fáradozásom megtérül majd. Hitetlenkedve ráztam a fejem. -

Szóval erről volt szó? A paranormálisoknak csak azért kellett

meghalniuk, hogy olyan helyzetbe kényszeríts, hogy kiadjam neked ezt a parancsot? -

Ezért bizony. De most már neki kell látnunk a tervünknek.

-

Miért nem tudtál egyszerűen békén hagyni? Éppen kezdett minden

rendbe jönni! És most van egy újabb idióta neved. Miért nem maradtál a tündérbirodalomban? -

Mert előbb vagy utóbb úgyis megtaláltak volna, szerelmem. Az

örökkévalóságig nem tudtam volna eltitkolni előttük a tartózkodási helyedet. Vivian egyébként már úton van a kis barátodékhoz. Rémülten kaptam a szám elé a kezem. -

Nem, az nem lehet... Meg fog... Vigyél vissza! Most rögtön!

Figyelmeztetnem kell a többieket! Reth sóhajtva tette keresztbe a lábát. -

Nekik semmi jelentőségük sincs. Viszont még be kell töltenem téged.

-

De én nem akarok többet a te undorító lelkedből!

Szeme elkeskenyedett a dühtől. Az ég is beborult, a színe sárgából szinte feketébe ment át. A hirtelen támadt szél felkapta a ruhámat. -

Te kicsi lány, neked fogalmad sincs arról, mi mindent kellett

feláldoznom azért, hogy életben tartsalak, hogy biztosítsam a fennmaradásodat. Ennek nagyon magas ára van, és nem fogom mindazt a fáradozást, amibe a teremtésed került, azzal semmissé tenni, hogy átengedlek Viviannek. -

Te... te teremtettél engem? - Magától a gondolattól is iszonyodtam.

-

Az én udvarom teremtett téged. Muszáj volt valamit a többiek

teremtményével szembeállítanunk. -

Jaj, tudok a te nagyszerű udvarodról - fújtattam a dühtől. - Az Unseelie-

knek én nem teszek semmit, az egyszer biztos! Megint elég zavart arcot vágott. -

Honnan veszed, hogy én közéjük tartozom?

-

Nem vagyok hülye! Az Unseelie-k a rossz tündérek!

-

Ebben tökéletesen egyetértünk. Szörnyű egy banda. Már sokkal korábban

megteremtettünk volna, de nem tudtuk, hogy nekik sikerük volt Viviannel. Mindegy, még így is van elég idő. Akkor, ha megkérhetlek, add ide a kezed. Felállt. -

Soha! - Mérgesen néztem rá, annyira magamon kívül voltam, hogy

reszkettem a dühtől. - Egyébként pedig valamiről megfeledkeztél. -

Igen? - Teljes nyugalommal közeledett felém.

-

Denfehlath! - kiáltottam.

Tekintete tágra nyílt a meglepetéstől és a dühtől, amikor mellettem megnyílt egy tündérkapu, és kilépett a rubinvörös szemű tündér. -

Mit tettél, Evelyn? - kérdezte Reth suttogva.

-

Vigyél haza Lendhez! - fordultam Fehlhez. Felhangzott Fehl üvegszilánk

nevetése, és diadalittasan nézett Rethre. -

A legnagyobb örömmel - felelte, megfogta a kezem, és kiugrottunk a

kapun. A tündérösvényen olyan vasmarokkal szorított, hogy félni kezdtem. Nem tűnt idegesnek, sőt, úgy nézett ki, hogy mohón várja, mi fog történni. Szinte rohannom kellett, hogy lépést tartsak vele. Végül megnyílt egy újabb kapu, és megérkeztünk Lendék konyhájába. A munkaasztalon a tűzpompás Vivian ült, a lábát lóbálva. -

Na végre! - kiáltott, és leugrott. - Már vártalak! Köszönöm, Fehl! Olyan

világosan fénylett, hogy nem tudtam kivenni az arcvonásait, de a mosolyát hallottam. Halott voltam. Mindannyian halottak voltunk, és mindez az én hibám volt.

Döbbenten néztem a tündérre. Ő visszamosolygott. -

Te sípjel! - suttogtam. Ha Reth tényleg a jó tündérekhez tartozott, akkor

tudni sem akartam arról, hogy Fehl mi lehet. Vivian felvett valamit a földről. Mielőtt reagálhattam volna, már el is dobta, bele Fehl arcába. A tündér összecsuklott. -

Vasserpenyő - szólt a tűzlány vidáman. - Ravasz kis család. Na és hogy

vagy, hugikám?

Lélekszívás

MIT IS MONDHATNÉK VIVIANNEK ITT, Lendék konyhájában? Rettegtem, nemcsak magam, de Lend és a többiek miatt is. Idehoztam hozzájuk Viviant. És ezért nekem kell őt innen elvinnem, minél távolabb azoktól, akiket szeretek. -

Én... Itt vagy... - Az agyam láthatólag éppen annyira lemerevedett, mint a

testem. Csak bámultam, hogy Vivian hogyan ég, milyen aranylóan és fényesen. -

Villámgyorsan kapcsolsz. Már jóval korábban itt lehettem volna, ha

elárultad volna, hol bujkálsz. Nagyon furcsa volt, hogy úgy beszélgetünk, hogy nem látom az arcát. A hanglejtéséből próbáltam következtetéseket levonni. Hangja alapján nagyon elégedettnek tűnt. -

Ó, sajnálom! Úgy tűnik, hogy egy tündér kissé feltartóztatott.

Valahogy rá kellett vennem őt arra, hogy eljöjjön velem, bárhová. Nem tudtam, hogy Lend mit csinál éppen, de sokáig nem maradhattunk itt. - Na, mi lesz, lelépünk? Nevetett. -

Miért is mennénk innen? Mindig is ki akartam szívni egy tündért.

Ezenkívül végre valahára meg is tudom neked mutatni, hogy kell ezt csinálni. Fehl mellé térdelt a földre. - Kíváncsi vagyok, mikor tér magához. Nos, úgy tűnik, hogy soha többé. Felemelte az egyik égő kezét, és a tündér mellkasára helyezte. -

Soha nem bírtam őt. Mindig úgy éreztem, hogy a hangja úgy cseng,

mintha - nem is tudom - mintha üvegszilánkokat hallanék. A fejemet ráztam. -

El kell mennünk innen. Mégpedig azonnal. Szerintem más tündérek is

tudják, hogy hol vagyunk, nem? Gyere, menjünk!

-

Nyugi, Evie! - Felém fordult. A folyékony lángok közepette alig tudtam

kivenni a szemét. - Már nem kell aggódnunk a tündérek miatt, most, hogy így együtt vagyunk. Lenézett Fehlre. -

Te jó ég, ez soha nem lesz üres. Ha tudtam volna, hogy a tündéreknek

ennyire sok van, vaó! Nem semmi, gyere, azt akarom, hogy te is érezd. Tetszeni fog neked is. Nincs is jobb ennél ezen a vacak világon. -

Fejezd be, kérlek! - kértem. Hiába próbáltam a zokogásomat

visszafojtani, egyszerűen képtelen voltam rá. Bár nem kedveltem Fehlt, arra azért képtelen voltam, hogy tétlenül nézzem, ahogy a lelkét elrabolják. -

De miért?

-

Azért... azért mert semmi szükség arra, hogy ezt csináld.

Vivian a fejét csóválta. -

Neked fogalmad sincs az egészről.

-

Dehogynem! Figyelj csak, hiszen te mondtad, hogy egyre jobban

világítok, nem emlékszel? Bólintott. -

Egyébként őrületes a ruhád.

-

Pedig én nem is szereztem lelkeket magamnak. Nem is tudom, hogyan

kell. Ezek szerint viszont kell hogy legyen egy másik megoldás is, nem? -

Nem, nincs más megoldás. Már elmagyaráztam neked. Nekünk nincs

saját lelkünk. Száz százalék, hogy nem is fogom abbahagyni a dolgot, főleg nem most, hogy megtaláltalak. Tudod te egyáltalán, hogy milyen sokáig vártam rád? Van fogalmad róla? Ötven évig, a fenébe is! Egyszerűen hihetetlen volt, hiszen nem tűnt többnek húsznál. -

De hát te nem vagy... Mégis hogyan?

-

Hát így. - Kinyújtotta lángoló kezét. - Mégis mit gondoltál? Enélkül már

réges-rég kiégtem volna, még azelőtt, hogy felnőttem volna. Tényleg meg akarsz halni, Evelyn?

-

Nem, nem akarok, de másoktól sem akarom elrabolni a lelküket csak

azért, hogy én éljek! -

Pedig nincs más választásod. - A hanglejtése megváltozott, lágyabb lett. -

És mi újság a te kis barátoddal? A vízisráccal? Láttad a lelkét, nem? A fényt a mellkasában? Ezt a világító fényt. Te is tudod, hogy ez mit jelent, ugye? A fejemet ráztam. Nem akartam vele Lendről beszélni, felhívni rá a figyelmét. Meg kellett védenem tőle. -

Ez azt jelenti, hogy ő nem hal meg. Ezen már elgondolkodtál? A te kis

drágaságod örökké fog élni, miközben te egyszer majd kihunysz, mint egy hitvány kis gyertyaláng. Még mindig finomkodni akarsz? Lend halhatatlan volt. Ebben a pillanatban összetört a szívem, és eszembe jutott, hogy David hogyan nézett Cressedára: a tekintete tele volt szomorúsággal, az elválás miatti fájdalommal. Nekem is ez lesz a sorsom? Engem is elhagynak? Vagy én is meghalok majd, ahogy Vivian mondta? -

Figyelj csak ide! Vegyük például itt ezt a tündért. Tudod te egyáltalán,

hogy hány embert ölt meg, mielőtt az NPEH elkapta? Férfiakat, nőket, gyerekeket? Ok nélkül, csak az élvezet kedvéért. Mondd meg nekem, hogy miért is érdemli meg a lelkét. Áruld már el nekem, hogy ezek a lények miért is érdemlik meg azt, amijük van. És akiket te ártatlannak vélsz, azoknak miért is kellene itt maradnia? Nem jól van ez így. Én megszabadítom őket, és így megvédem a világot az olyan szörnyetegektől, mint amilyen ez itt. Behunytam a szemem. Korábban én is azt hittem, hogy megvédem a világot. De ez nem volt olyan egyszerű. Semmi sem volt olyan egyszerű. Ki jogosított fel minket arra, hogy arról döntsünk, hogy valaki vagy valami érdemes-e az életre? -

Ilyen értelemben mi éppolyan rosszak vagyunk, mint a tündérek.

Arcon vágott. Ráestem a konyhapultra. Az arcom pokolian égett. -

Én egy kicsit sem vagyok olyan, mint ők! - kiáltotta. Megfogta a kezem,

és lerántott a földre, oda, ahol az előbb még Fehl feküdt, de már eltűnt.

Vivian hangosan káromkodva állt fel, és körbenézett. -

Látod, mit tettél? Még nem voltam kész vele. Most hogy fogom

megmutatni neked, hogyan kell csinálni? Ebben a pillanatban egy új kapu fénye villant fel, és Reth viharzott be a konyhába. Annyira dühös volt az arca, mint aki készen áll arra, hogy az egész házat romba döntse. Vivian nevetett. -

Tökéletes időzítés.

Reth rám nézett, és ez a pillanat pontosan elég volt Viviannek ahhoz, hogy felemeljen egy vasserpenyőt. Nagy lendülettel tarkón vágta Retht, aki a földre esett. Megpróbált felállni, de Vivian mellkason vágta a serpenyővel. -

Nem igazán értem, hogy ez miért működik, de tényleg praktikus -

mondta. - Ne butáskodj, Evie, remélem, hogy nem akarod bemesélni nekem, hogy ez a tündér megérdemelte a halhatatlanságot! Azok után, amit veled tett, ahogyan hazudott neked, manipulált és kihasznált. Nem hiszem, hogy komolyan be akarnád ezt nekem adagolni. Képzeld csak el, hány lányt rabolna még el, hánynak okozna fájdalmat. Könnyek szöktek a szemembe. Nem tudtam eldönteni, hogy melyiküktől féljek jobban. Reth borostyánszeme villámokat szórt a dühtől. Biztos voltam benne, hogy Vivian már rég halott lenne, ha nem lenne a kezében a vas. Már ha egyáltalán meg tud halni, annyi energia van a testében. Ekkor megértettem, hogy én képtelen vagyok őt feltartóztatni. Ha harcolok ellene, akkor csak feldühítem, és megöl nem csak engem, de rajtam kívül mindenkit, aki fontos nekem. Örökre be leszünk zárva az ő testének szomorú, üres burkába, mint Lish. Nem tudom legyőzni őt. Rethnek igaza volt, nem élném túl a harcot. Mintegy beismerve a vereségemet, letérdeltem. -

Mutasd meg, hogy kell!

Boldogan nevetett.

-

Végre-valahára!

-

Egyszerűen csak hozzá kell érnem?

-

Nem, annyira azért nem egyszerű a dolog, hiszen így mindenkit

kiszívnál, akihez csak hozzáérsz. Tedd a kezedet közvetlenül a szívére! Ott lakozik a lelke. És ekkor tényleg akarnod kell a dolgot. Biztosnak kell lenned benne, hogy a lelke a tiéd kell hogy legyen, akarnod és hívnod kell őt. Hallani fog téged, hiszen pontosan ezért teremtettek bennünket. Mi vagyunk az üres lények, és a lelkek hozzánk akarnak jönni. Ezért látunk mi mindent, azt is, ami az álca alatt rejtőzik. Ha pedig majd egyszer többel rendelkezel belőlük, akkor közvetlenül a lelkekig fogsz látni. - Szabadon maradt kezét a karomra tette. Hangjából éreztem, hogy boldog. - Csodálatos érzés. Mindannyian a miénk lesznek. A kettőnké. Bólintottam, és Reth mellkasára tettem a kezem. Fájdalmasan szép arca nyugodtnak tűnt. Békés tekintettel nézett rám. -

Akarnod kell - biztatott Vivian sürgetően. - Szerezd meg!

Hirtelen rájöttem, mit akarok. -

Figyelj csak, Viv - mondtam, miközben próbáltam visszatartani a

könnyeimet. Éreztem, hogy mennyire örül, hogy talált végre valakit, aki olyan, mint ő. - Annyira sajnálom, hogy olyan sokáig egyedül voltál. Sajnálom, hogy... Tényleg, annyira sajnálom! A tenyeremet Vivian mellkasára nyomtam. Annyi hőt sugárzott, hogy égetett. Éreztem, hogy perzseli a kezemet, de rajta hagytam. Behunytam a szemem, és kinyíltam, életemben először, hogy belém tudjanak a lelkek áramolni. Nem történt semmi. Vivian elrántotta a mellkasáról a kezemet, és akkorát lökött rajtam, hogy átrepültem a konyhán, neki a szemben lévő falnak. A fájdalom az egész testemben szétáramlott. -

Mégis mi a fenét csinálsz? Azt akarod, hogy megöljelek? Semmi

szükségem a szánalmadra, te nyomorúságos kis vakarcs! Tudod te egyáltalán, ki vagyok én? Én vagyok az isten, Evie! Én vagyok a halál és az élet! Nem is hiszem el, hogy én ezt tényleg veled akartam megosztani. A tündéreknek igazuk volt. - Hitetlenkedve lépdelt keresztül a konyhán. Megállt előttem, lángolóan fénylőn, borzasztó volt. - Tényleg semmi okom arra, hogy életben hagyjalak. A hajamnál fogva húzott maga felé, arcomat csak néhány centiméter választotta el az övétől. Éreztem, hogy a bőröm teljesen átforrósodott. A parázsló haj szaga csapta meg az orrom. Hangja ekkor halkabb, lágyabb lett. -

Tudnom kellett volna, hogy képtelen vagy felfogni, és nem is akarod

igazából. De semmi gond. Megszerzem akkor azt a kis nyomorúságos lelket, amit eddig összekapartál magadnak, és hozzáteszem a gyűjteményemhez. Így aztán tényleg örökre együtt leszünk. Kezét a szívemre tette. Visszatartottam a lélegzetem, valahogy kapaszkodtam az életem utolsó, értékes másodperceibe. Milyen érzés lesz meghalni? Keze parázslóan, égetően forró volt, de csak ennyit éreztem. Az élet nem áramlott ki a testemből. Válla reszketni kezdett, és rájöttem, miért nem működik a dolog. -

Akarnod kell - suttogtam.

Vivian nem akart megölni engem. Kezemet gyengéden a szívére tettem, és ekkor megértettem, hogy én, én viszont akartam. Akartam a benne lévő lelkeket, ki akartam szabadítani őket. -

Hagyd őket elmenni, Viv!

Úgy éreztem, hogy mindjárt megfulladok. A testem megmerevedett, ahogy a bőrén keresztül a forróság utat tört magának. Összerándultam, mintha áramütés ért volna. Átjárta az egész testem és maga alá gyűrt. Nem létezett többé semmi más, csak én és a tűz, amely minden egyes sejtemre átterjedt. Vivian fénye gyengült, tüze halványult. Arcvonásai egyre világosabbak lettek, és a lángok annyira elhalványultak, hogy már csak a szívében és a szemében égőket tudtam kivenni. Tudtam, hogy mindjárt meghal. És ekkor

megéreztem őt. Éreztem Viviant, a lelkét. Egy aprócska, összetört kis valami volt. Akartam őt, menedéket akartam neki adni a testemben. Majdnem megtettem, de ekkor megláttam a szemét. Egészen hideg lett, hideg és kifejezéstelen. Elvettem a kezemet tőle. Vivian összeesett. Láttam még egy utolsó szikrát talán, lelke utolsó nyomát. De aztán valahogy már nem érdekelt. A bennem lévő tűzzel minden olyan távolinak tűnt, mintha először látnám a világot úgy, amilyen igazából. Olyasmi, mint egy futó álom, sötét, hideg és halott. Én viszont örök voltam. Már semmi nem volt fontos a földi létezésből, a normális életből, amire pedig korábban annyira vágytam. - Már rég itt volt az ideje - szólalt meg Reth, és lazán a pultnak támaszkodott.

Utak és lehetőségek

RÁNÉZTEM RETHRE. Most, hogy már beteljesedtem, jobban átláttam megszokott alakján, és egészen a mélyére, a lelkéig láttam. Csodálatosan szép volt. A folyékony lángokkal ellentétben, amelyekkel be akart tölteni engem, az ő lelke szilárd volt, mintha ki lett volna kristályosodva. Ugyanolyan aranylóan fénylett, mint a többi lélek, de tökéletesen szilárd volt. -

Tulajdonképpen jól meg kéne szidnom, te csak úgy egyszerűen hívsz egy

Unseelie-t? Elképesztő! Tényleg hatalmasat csalódtam volna, ha meghalsz. De szerencsére minden csodálatosan működött, így nem kell azzal pocsékolnunk az időt, hogy betöltsünk téged. - Mosolyogva felegyenesedett. - Ami azt jelenti, hogy rögtön rátérhetünk a kellemes részre. -

A kellemes részre? - A hangom is megváltozott, teltebb lett, többrétegű,

mintha a lényem számtalan változata egyszerre szólna belőlem. Egy halhatatlan hangja volt. -

Igen - válaszolta, és tapsolt egyet örömében. - Egész éjjel táncolhatunk,

minden éjjel. Halhatatlan vagy, Evelyn. Természetesen van még egy kis elvégzendő munka. De az megvár, előtte bemutatlak az udvarnak. Mindannyian odalesznek érte, hogy megismerhetnek. És most, hogy már végre hozzánk tartozol, mindent elmagyarázhatok neked. Csak fecsegek és fecsegek, de annyira boldog vagyok, hogy végre hazajössz majd velem oda, ahová te is tartozol. -

De mégis miért?

Zavartan nézett rám. -

Hogyhogy miért?

-

Miért kellene veled mennem?

-

Mert ide biztosan nem tartozol többé! Ezt te is érzed, nem? Hogy milyen

múlandó és fakó ez a világ! Mellesleg állandóan összekoszolja magát valamivel az ember. - Elégedetlenkedve nézett le a mellényére, és lesöpört egy porszemet.

- Ezenkívül rengeteg munkát kell elvégezni. Annyira örülök, hogy a jóslatod megvalósul. Sokkal vidámabb így az élet. -

Az én jóslatom.

Korábban mohón, szinte kétségbeesetten akartam érteni a jóslatot, de most már szinte nem is érdekelt, most, hogy tele voltam élettel, szinte égett bennem az élet. -

Várjunk

csak,

hogy

is

volt…

Annyira

izgalmas,

ha

szabad

megjegyeznem. Szeme, mint hó- és jégpatak, telve oly sok hideggel, mit nem is sejt. Menny és pokol között, az idők kezdete óta, folyékony lángok vetnek véget a lány fájdalmának. Az ő tüze az, mi megszabadít. Az ő tüze az, mi mindenkit felszabadít. A ház olyan kicsinek tűnt, olyan szűkösnek, múlandónak. Éreztem a pusztulást és ez nyomasztó érzés volt. A bejárati ajtóhoz mentem, és szinte fel se tűnt, hogy az ajtógomb elolvadt a kezemben. A veranda előtt megálltam, vettem egy mély levegőt és az égre néztem. A csillagok olyan hidegek és világosak voltak. Az ő társaságukban éreztem jól magam. Különös alakú árnyékok és halvány fénynyomok vettek körül. Mindent láttam. Minden levél, minden fűszál tökéletes formájú volt, de valami több volt amögött, amit láttam. -

Evelyn, szívem, hová akarsz menni? - Reth utolért, és mellettem állt.

-

A fény és az árnyékok. Hogy kerülnek ide?

-

Ezek utak és lehetőségek. Ha szeretnéd, akkor megmutatom neked, hogy

lehet őket befolyásolni. Csak néztem tovább a csillagokat. Felemeltem az egyik égő kezem, és felfelé, az ég felé nyújtottam. -

Van itt valami - mondtam halkan. A hangom idegenül csengett. A világ

sokkal több volt, sokkal több annál, mint amit korábban érzékeltem. - Egy ajtó. Reth megérintette a karomat. -

Ne törődj vele! Nem fontos. Csinálok nekünk egy kaput. Te hozzám

tartozol, az én oldalamon fogsz állni, örökre. Újra az égre néztem. Ha csak néhány csillagra koncentráltam, akkor egy kapu körvonalait adták ki. Furcsa, hogy ez korábban nem tűnt fel nekem. -

Evelyn, hagyd már abba! - kiáltotta Reth, hangjában érezhetően némi

félelemmel. -

Mit hagyjak?

-

Hiszen nem akarhatod, hogy csak úgy elmenjenek. Nem így.

A homlokomat ráncolva fordultam felé. -

Miről beszélsz?

-

A lelkek. Szükséged van rájuk. Ez nem az a kapu, amelyiket meg kell

nyitnod. -

Az én lelkeim - sóhajtottam. Annyira szerettem őket. Behunytam a

szemem, éreztem az energiát, az energiámat, a lelkeimet. Be voltam töltve. De volt egy olyan halvány és mardosó érzésem, hogy valami nem stimmel. Egyszerre volt túl sok és túl kevés. A lángok kitágítottak, megváltoztattak. Bár annyira tele voltam, hogy szinte kipukkadtam, éreztem, hogy egy vágy, egy mohó vágy beszivárog a tudatomba. -

Többet akarok - suttogtam.

-

Nos, ez megoldható. Gyere! - Reth finoman húzta a karomat. Miért nem

égette meg magát, amikor hozzám ért? Ekkor fényeket vettem észre. Néhány másodperc múlva jöttem rá, hogy egy autót látok. A fékek csikorogtak, amikor megállt előttünk, és egy férfi ugrott ki belőle. Lelke halványnak tűnt, amit már megérintett a pusztulás. Béke áradt belőle, megmagyarázhatatlan béke. Törékeny szépsége gyengédséggel töltött el. Aztán a másik oldalon lévő ajtó is kinyílt. Teljesen ledermedtem a látványtól. Ha korábban azt gondoltam, hogy Reth lelke szép, akkor ő semmi sem volt ehhez képest. Betöltötte az éjszakát a fényével, táncolt és úgy ringatózott, mintha vízfelszínen tükröződne. Nem láttam még sok lelket, de azt rögtön tudtam, hogy az övé különleges. Akartam. Szükségem volt rá.

-

Evie!

Pislogtam, próbáltam magamhoz térni, és rájönni, honnan is hallom a hangot. -

Evie, minden rendben?

-

Lend!

Lend, drága Lend! Egyszerre összeállt a kép. Lendé volt ez a lélek. Ökölbe szorítottam a kezem. Az ő lelkét nem szabad elrabolnom. -

Mi a baj? Olyan furcsa a hangod! Mit tett veled?

Hunyorogva próbáltam az arcát kivenni a lelke felett. Talán gyengül a lelke iránti sóvárgásom, ha meglátom az arcát, talán akkor le tudok állni. Feléje nyújtottam a kezem. -

Csináld csak, persze - biztatott Reth. - Ő nem fontos. De siess, mennünk

kell! -

Mi történt? - Lend odarohant hozzám, és végre meg tudtam érinteni.

Majdnem elsírtam magam, amikor a kezemet a mellkasára tettem, de nem bírtam sírni. Meg kellett szereznem. Megnyitottam magam és… Abban a pillanatban, ahogy megérintettem a lelkét, végre megtaláltam a sajátomat. Az új lelkek örvényében veszett el, annyira letaglóztak az események. De a lelkem ismerte Lend lelkét, szerette, és ez elég volt. Elvontam a kezem, mielőtt még elraboltam volna tőle a lelkét. Szememet behunyva tartottam, és próbáltam a lángok közepette a saját lelkemre koncentrálni. És ekkor felismertem a többit. Lelkek százait, Viviantől megszabadulva, de újabb fogságba kerülésük előtt. Elakadt a lélegzetem éreztem Lish lelkét. Tudtam, hogy ő az. Szeretetre méltó és intelligens, olyan közel a szívemhez. A legszívesebben örökre magamnál tartottam volna. De

ekkor

lelkiismeret-furdalást

éreztem.

Megpróbáltam

elnyomni

magamban, mert ha elengedem őt, akkor nem fogok Lendhez tartozni. Nem fogok ahhoz a lélekhez tartozni, akit láttam. Ki fogok égni, miközben ő örökké sugározni fog. Pontosan úgy, ahogy Vivian megmondta.

-

Ha megtartom őket, akkor veled maradhatok.

Könnyek folytak le az arcomon. -

Miket tartasz meg?

-

A lelkeket.

-

Micsodákat?

-

Elvettem őket Viviantől.

-

Vivian itt van? - Döbbenten nézett körül.

-

Már nincsen. - Szomorúan ráztam a fejem. - De ők itt vannak, bennem.

-

Hogy érted, hogy benned vannak? - Lend hangjából aggodalom és

ijedtség érződött. El akartam neki magyarázni, hogy megértse, hogy miért kell megtartanom a lelkeket. De ahogy láttam az ő lelkét is előttem táncolni, biztosan tudtam, hogy képtelen vagyok rá. Nem lehetek együtt vele, így nem. Nem érdemlem meg. Ez a halhatatlanság, ez az élet, amely bennem szinte robbanásig feszült, nem volt az enyém. Nem kívánhattam azt Lendtől, hogy úgy szeressen, amilyen most vagyok. Az én saját lelkem volt az egyetlen, amit neki ajándékozhattam. És most, hogy tudtam, hogy van lelkem, ez elég is volt. Soha nem is voltam üres. -

El kell engednem őket - suttogtam.

-

El kell engedned a lelkeket?

-

Fel kell szabadulniuk.

-

Nem, még nem! - kiáltott Reth. Aranylóan puha hangját eltorzította a

düh. Újból felnéztem a csillagokra. A lelkek felfelé lökdöstek, és a kezemet is húzták felfelé. -

Evie! - kiáltotta Lend pánikba esve.

Lenéztem rá. A levegőbe emelkedtem, nem tudtam semmit sem tenni ellene. Ha most nem engedem szabadon őket, akkor soha többé nem tudom megtenni. Kerestem a körvonalakat a csillagokban, próbáltam őket kitapogatni, és ekkor ellenállásba ütköztem. Megtaláltam.

-

Állj! - Reth hangja keményen, parancsolóan csengett. Nem tudtam

mozgatni a karomat. - Ez nem az a kapu, amelyiket meg kell nyitnod. Ha elengeded őket, akkor minden hiábavaló volt. Szükségünk van ezekre a lelkekre. Nem ez a kapu kell nekünk. Koncentráltam, kényszerítettem a tüzet, hogy a karomban összpontosuljon. Ott még világosabban égett, aranyból tiszta fehérré változott, olyan intenzív volt, hogy elvakított. És ekkor, küzdve a Reth hangjából sugárzó hatalommal, felemeltem a mutatóujjam, és csillagról csillagra vándoroltam vele. A fény egy fehér vonallal kötötte össze őket, míg az egész kapu felfénylett előttem. Lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt. -

Menjetek! - suttogtam. Egy pillanat töredékéig csak békét és hálát

éreztem, aztán elviselhetetlen fájdalom járt át, ahogy a tűz kiszakadt belőlem és a csillagkapun átlövellt. Amikor már azt hittem, nem bírom tovább, majdnem véget ért. Egyetlen lélek - Lish, az én drága Lishem - egy pillanatig tétovázott, és a szívemen keresztül haladt át. Tudtam, hogy ez volt a búcsúcsókja. A testem hideg lett, sötét és leestem a földre. Kíváncsi voltam, vajon milyen érzés lehet meghalni. Mosolyogtam, hálás voltam, hogy megismerhettem a saját telkemet, még ha egy rövidke pillanatra is. Aztán minden elsötétült.

A menny, a pokol és az a pici hely, ami köztük van

HA AZ EMBER HALOTT, akkor nem fáj semmije, nem? Milyen igazságtalan már ez az egész! Ha már egyszer meghaltam, akkor az univerzum legalább gondoskodhatott volna arról, hogy ne legyenek fájdalmaim. Talán mégis a pokolban voltam, bár igazándiból nem hittem, hogy azt érdemeltem volna. Ezenkívül a pokolban iszonyú meleg kellett volna hogy legyen, én pedig fáztam. Sőt, vacogtam a hidegtől. Megmozdítottam a lábamat, és megpróbáltam kényelmesebb pózban feküdni. Te jó sípjel, egyáltalán nem is voltam halott! Ha halott lennék, akkor nem lenne testem. De a fájdalmak miatt biztosan tudtam, hogy igenis van testem. Ami fájt. Mindenhol. Arra kényszerítettem magam, hogy kinyissam a szemem, és olyan érzésem támadt, mintha a szemhéjam legalább tízkilós lenne. Akkor ez itt tehát nem a pokol. De a mennyország sem, mert reméltem, hogy ott azért annál jobb ízlés uralkodik, mint ahogyan ezt a borzalmas műanyag plafon és a neoncsövek sej tették. - Jaj! - nyögtem, ami nemcsak azt fejezte ki, hogy hogyan érzem magam, de azt is, hogy mi a véleményem a berendezésről. Felemeltem a fejem. Megpróbáltam nem törődni a szemem előtt táncoló fényekkel, és végignéztem magamon. Több takarót is rám terítettek, és az egyik karomba infúziót kötöttek. Ekkor meghökkentem, mert észrevettem, hogy nincs rajtam a ruhám. Rendben, akkor nem vagyok halott, de ha valami történt a ruhámmal, akkor valaki az lesz. Meg akartam vakarni a karomat az infúziós tűnél lévő ragasztószalagnál, de ekkor érdekes felfedezést tettem. Eltűnt az a fénylő, folyékony tűz, ami bennem volt, mióta Reth rám kényszerítette. Minden vele és Viviannel kapcsolatos dolog teljesen elillant belőlem. Megkönnyebbültem, de egyúttal el is szomorodtam. Most, hogy a lángok megszűntek, minden hihetetlenül súlyosnak tűnt, mintha a

gravitáció még erősebben hatna rám, és különösen nagy erővel láncolna a földhöz. Végigtapogattam a testem, hogy kiderítsem, milyen sérüléseket szenvedtem. Mindenhol egyformán fájt. Sóhajtva visszahanyatlottam az ágyra. Lehet, hogy haldoklom? Talán nem járt azonnali halállal, hogy felszabadítottam a lelkeket, de mégsem maradt elég élet bennem ahhoz, hogy sokáig kitartsak. Talán csak meg kellene nyomnom a gombot, hogy hívjak egy nővért. A legrosszabb, ami történhet, hogy kábítópisztollyal rontanak be a szobámba, mert időközben rájöttek, hogy nem vagyok teljesen normális. Ez mondjuk elég rossz lenne, ezért inkább szundikáltam egyet. Legalább így kipihenem magam, ha kihallgatnak vagy bármi más tervük van velem. Furcsa kimerültség nehezedett rám. Közben olyan érzésem volt, hogy nem alszom túl mélyen, és hallani fogom, ha kinyílik az ajtó, de közben képtelen voltam arra, hogy kinyissam a szemem vagy megmozduljak. Valaki letett valamit a mellettem lévő asztalra, és leült az ágyam szélére. Gyengéden elsimította az arcomból a hajamat és óvatosan, féltőn homlokon puszilt. Ezután a matracom kissé megemelkedett, és egy megkönnyebbült sóhajt, majd halk léptek távolodását hallottam. - Raquel? - mormogtam, és végre ki tudtam nyitni a szemem. De a szoba üres volt. Elborított a csalódottság érzése. Annyira biztos voltam benne, hogy ő volt. Annyira szerettem volna, hogy ő legyen. Fantasztikus, egzotikus virágokkal teli csokor állt egy vázában az ágyam mellett. Egy kis kártyát tűztek bele. Remegett a kezem, amikor kihajtogattam. Légy boldog, drága kicsikém! Jobban fogsz hiányozni nekem, mint ahogy el tudod képzelni. Szeretlek: Raquel. Hevesen dobogott a szívem, amikor az ajtóra néztem. El akartam búcsúzni tőle, bár a búcsú csak nehezebbé tette volna a dolgot. Tudtam persze, hogy Raquel nem fogja elhagyni az NPEH-t, én pedig soha nem fogok oda visszamenni. Útjaink végérvényesen különváltak. Hirtelen elmondhatatlanul

hiányzott, jobban, mint korábban bármikor. Letöröltem az arcomról egy könnycseppet, és egyszerre nagyon egyedül éreztem magam ebben a buta kórteremben a lazacszínűre festett falakkal és kopott bútorokkal. Hol van Lend? Iszonyú csalódást éreztem. Ha most az Easton Heights sorozatban lennénk, akkor Lend egész idő alatt végig az ágyam szélén ült volna, minden este sírva aludt volna el, úgy, hogy közben nem engedte volna el egy percre sem a kezemet. Aztán egyszer csak gyengéden felráztam volna, hogy vadul csókolózzunk. Az is igaz, hogy a rész végén valószínűleg újból szakítottunk volna, persze ez a fejlemény már egyáltalán nem tetszett volna. A gyomrom picivé zsugorodott az idegességtől. Talán Lend nem is akar itt lenni mellettem. Végül is majdnem kiszívtam a lelkét. Behunytam a szemem, amikor az emlékek feltolultak bennem. -

Vivian - suttogtam, és majdnem elhánytam magam. Megöltem őt?

Valaki krákogott mellettem. Ijedten ültem fel. -

Raquel?

-

Nem egészen.

-

Jaj, te vagy! Tűnj már innen! - fújtattam dühösen Rethre, aki az ágyam

melletti fotelban helyezkedett el kényelmesen. Sértődött pillantást vetett rám. -

Rendkívüli mértékben csalódtam benned, Evelyn. Azok után, ami történt,

amit érted tettem. Tényleg nagyon csalódott vagyok. Nevetnem kellett. Az igaz, hogy nem voltam a legjobb passzban, nemcsak a fájdalmaim miatt, de a gyomrom is üres volt. Ezenkívül pedig elegem volt Rethből és az ostobaságaiból. -

Jaj, hogy én ezt most mennyire sajnálom!

-

Nem csak arról van szó, hogy szabadon engedted azokat a lelkeket,

amelyeket neked ajándékoztam, de még a saját jóslatodat sem töltötted be. Pedig olyan keményen dolgoztam azon, hogy átéld, már ha szabad

hozzáfűznöm. -

Igen, ez a baj, hogy nektek a hülye jóslataitokat mindig olyan

homályosan és költőien kell megfogalmaznotok. Ugyanis én pontosan beváltottam a jóslatot, hiszen végül is felszabadítottam a lelkeket. Szeme villámlott a haragtól. -

De nem azokat kellett felszabadítanod, te buta gyerek! Hanem engem.

Minket. -

Ezzel meg mit akarsz mondani?

-

Ehhez már semmi közöd.

-

Ó, bocsánat! Világosabban kellett volna fogalmaznotok. Most pedig, ha

megbocsátasz, szeretnék aludni. Felállt. -

Még nem fejeztem be.

Felemeltem a kezem. -

Nem? Akkor most jól figyelj: hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem

volt kellemes magamban érezni ezeket a lelkeket. Szóval, ha a magadét meg szeretnéd tartani, akkor azt javaslom, tartsd távol magad tőlem, jó távol. Felfogtad? Reth jéghideg mosollyal reagált. -

Egyedül nem mész semmire, szivi. Hamarosan többre lesz szükséged, és

akkor végre az leszel, aminek lenned kell. És ha ez megtörténik, akkor megbocsátok neked. Elfordult, és a falon keresztül nyitott kapun át távozott. Megkönnyebbülve lélegeztem fel. Persze nem hittem, hogy ilyen könnyen megadta magát, és meg voltam győződve arról, hogy előbb vagy utóbb fel fog bukkanni. Az viszont nem ment ki a fejemből, amit mondott. Én szerettem az életet. Szerettem ezt a világot és legfőképpen Lendet. Nem akartam eltűnni innen, de Vivianné se akartam válni, akármekkora volt is a kísértés.

Lehajtottam a kórházi hálóingem gallérját, és ijedten hőköltem vissza. Szívemben halvány fény világított, pedig azt vártam, hogy éppolyan hideg és üres lesz, mint a csuklóm. Nem fénylett olyan erősen, mint amikor Reth betöltött a lelkével, de valami volt még ott. Ez egyszerre össze is zavart, de meg is nyugtatott. Felijedtem, amikor az ajtógomb elfordult. Gyorsan megigazítottam a hálóingemet. Lend robbant be a szobába, alig kapott levegőt, és teljesen magánkívül volt. -

Annyira sajnálom! Az orvos azt mondta, hogy csak néhány óra múlva

fogsz felébredni, és azt gondoltam, hogy még. Evie, borzalmasan sajnálom! Veled akartam lenni! Mosolyogva néztem rá, amikor leült, és megfogta a kezem. Jó volt őt újra látnom. Akármennyire lélegzetelállító volt is a lelke, ő maga százszor kedvesebb volt a számomra. -

Tulajdonképpen mi történt? - kérdeztem.

A fejét rázta. -

Tiszta őrület volt. Miután Reth elrabolt téged, felhívtam aput.

Hazaszáguldottunk, olyan gyorsan, ahogy csak bírtunk. Nagyon furcsa voltál, aztán felemelkedtél a levegőbe, majd egyszer csak teljesen megmerevedtél és leestél. Megpróbáltalak elkapni, de nem sikerült túl jól. - Látszott, hogy zavarban van. - Fejjel a földre estél. Reth a szokásos dilis parancsoló hangnemében kijelentette, hogy vele mész, mire én persze azt mondtam, hogy csak a testemen keresztül. Erre vállat vont, mint akinek teljesen mindegy az egész, de aztán nekem rontott. Ekkor jött apu, aki még korábban visszarohant az autóhoz, és egy golfütővel tért vissza. Soha nem értettem, hogy minek kell ilyen dolgokat a kocsiban tárolni, mikor soha életében nem golfozott, de most fogta az ütőt és így szólt: - Ennek a kilences vasnak más a véleménye. -

Komolyan ezt mondta?

Lend bólintott, és szeme csillogott az izgalomtól.

-

Tényleg, nagyon vagány volt. Reth teljesen becsavarodott, úgy nézett ki,

hogy a legszívesebben mindkettőnket péppé zúzna. De egyszer csak megfordult, és egy fatörzsön keresztül távozott. -

Nagyon kemény az apukád!

-

Ja, abszolút. Aztán bevittünk a házba. Most jut eszembe, mi történt az

ajtógombbal? -

Hogy érted?

Nevetett. -

Mindenesetre Vivian a földön feküdt. Először azt hittem, hogy meghalt,

de apu kitapogatta a pulzusát. Mivel nem tértetek magatokhoz, idehoztunk benneteket. Veled egyébként minden rendben, csak pár kisebb égési sérülésed van. És teljesen kihűltél. Amire elég nehéz volt bármilyen magyarázatot adni. Kínomban nevettem. Ezek szerint tényleg sikerült Viviant megállítanom, és felszabadítanom a lelkeket, úgy, hogy közben senkit sem öltem meg. Még magamat se. Nem is olyan rossz eredmény. -

Hol van Viv?

-

Itt volt, de azt hiszem, hogy már elvitték. Apu szerint valószínűleg soha

nem fog többé felébredni, ezért keresett valakit, aki gondoskodik róla. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon ki tenne ilyet, de aztán eszembe jutott mai első látogatóm. Raquel vigyázna rá. Elszomorító volt, hogy Vivian már nem fog magához térni és egyedül lesz, de legalább biztonságban lesz a tündérektől. Az is érdekelt volna, hogy én vajon mikor fogok az ő állapotába kerülni. Mikor fogok teljesen kiégni. -

Lenne egy kérdésem - szólt Lend. - Hogy értetted, amikor azt mondtad,

hogy ha megtartanád a lelkeket, akkor velem maradhatnál? Az ajkamba haraptam. Fogalma sem volt arról, hogy halhatatlan, hogy lelke az örökkévalóságig fényleni fog benne. El akartam árulni neki, de valahogy képtelen voltam szavakba önteni a mondandómat. Olyan volt, mintha azzal, hogy ezt megosztanám vele, megpecsételném a kapcsolatunk végét.

-

Nem tudom - vállat vontam, és igyekeztem mosolyogni. - Szerintem csak

ki voltam ütve, tudod, a bennem égő lelkektől. -

Milyen érzés volt?

Feszengve fészkelődtem. Az emlékezéstől csak még jobban fáztam. El akartam felejteni, hogy milyen hihetetlen érzés volt. Ezt nem szabad többet éreznem. Soha, soha többet. -

Eléggé tele voltam, szinte kipukkadásig.

-

Mindenesetre nagyon-nagyon örülök, hogy már jól vagy.

-

Én is. Na és mi volt olyan fontos, hogy el kellett menned?

-

Egy pillanat. - Egy zacskót tett az ágyra. - Arra gondoltam, valamivel

csak el kell töltened az időt, amíg bent tartanak. Egy dobozt vett elő a zacskóból. Egy DVD-t, hogy pontosabb legyek. Az Easton Heights első két évadát. -

Ez nem lehet igaz! - sikítottam. - Te jó ég, biztos iszonyúan aggódtál

miattam! Tétova mosolya árulkodott arról, hogy még most is milyen feszült. -

Tényleg féltem, hogy elveszítelek.

Kicsit arrébb csúsztam az ágyon, és megütögettem a matracon felszabaduló helyet. -

Akkor peched van, mert most negyvenórányi Easton Heightsot leszel

kénytelen velem végignézni. Lend betette az első DVD-t, és mellém telepedett az ágyra. -

Nem nagy ár azért, ha közben foghatom a kezed.

Már nem fáztam egy picit sem.

Köszönetnyilvánítás

Olyan sok embernek kell köszönetet mondanom, akik segítettek abban, hogy megvalósítsam életem álmát. Nézzétek el ezt nekem, rendben? Ha unalmasnak találjátok, akkor lapozzatok csak vissza a csókolózós jelenetekhez, és olvassátok újra azokat. Valószínűleg én is így tennék a helyetekben. Mindenekelőtt Noahnak, életem szerelmének szeretnék köszönetet mondani. Te vagy a legjobb dolog a világon, ami valaha történt velem. Köszönöm, hogy mindig bátorítottál, még akkor is, amikor hetekig mindenféle word dokumentumok közé ástam el magam, és szerinted jobb lett volna, ha a sztori végén Evie meghal. Köszönöm, hogy mindig meghallgattál, amikor próbáltam kibogozni a történet szálait. Köszönetet szeretnék mondani a gyerekeimnek is, Elenának és Jonahnak, akik persze nem az írásban segítettek, de akik hihetetlenül aranyosak és iszonyú sok örömet adnak. Köszönetet szeretnék mondani még a szüleimnek, Patnek és Cindynek, akik soha nem kételkedtek bennem, még akkor sem, ha én el is bizonytalanodtam magamban. Köszönöm, hogy elláttatok könyvekkel, és a gyerekkoromat megtöltöttétek szavakkal és történetekkel. Mindent köszönök a testvéreimnek is, Erinnek, Lindsey-nek, a Twitteren közölt butaságaimat. Lelkesedésetek, okosságotok és támogatásotok felbecsülhetetlenül értékes volt. Hihetetlenül jó, hogy megismerhettelek benneteket, még ha virtuálisan is. Köszönöm a Pandora és Hellogoodbye rádiócsatornáknak és a kedves, drága Snow Patrolnak is, hogy a szerencsét hozó albumomat kiadtátok. Hatalmas köszönet Erica Sussmannak, zseniális szerkesztőmnek, aki éppen úgy szereti Evie-t, mint én, és köszönöm, hogy a könyv álmaim kiadójánál jelenhetett meg. Köszönöm, hogy a lehető legjobbat hoztad ki ebből a történetből. Miattad az egész kiadási folyamat színtiszta öröm volt. Akkora szerencsém van, hogy veled dolgozhatok! Köszönet illeti a HarperTeen és a

Harper Children’s kiadókat, beleértve a marketinget, a szerzői jogok intézését, a szerkesztőket és különösen a dizájnt. Röviden összefoglalva, sehol máshol nem lett volna ilyen jó dolgom. Egy

teljes

bekezdést

szeretnék

szentelni

ügynökömnek,

Michelle

Wolfsonnak. Köszönöm, hogy az írók tömegéből engem halásztál ki, végig kitartottál mellettem és a legvakmerőbb kiadói álmaimat is valóra váltottad. Tényleg egy wonder woman vagy, és annyira boldog vagyok, hogy mellettem álltál ebben az őrült kalandban! És végül köszönöm nektek is, olvasóim, hogy a könyvem mellett döntöttetek. Remélem, hogy megkedveltétek, én mindenesetre szeretlek benneteket. Ahogyan Evie mondaná, sípjel jó fejek vagytok!