JÚNIUSI NAPLÓ 2012
Boldogság és lábáztatás Június 20-a van. Mondják a rádióban, hogy csúcs-meleget mérnek, s hogy a sugárzás is milyen veszélyes, s ha lehet, ne dolgozzunk a napon. Én meg itt, Kürtön, a kertben - a Rádió hadd mondja a magáét, Kósa Vilma meg nincs itt, hogy figyelmeztessen - bizony én ezen a napon málnát szedek, fűnyírózok, gazt kapálok, a meggyfa első termését begyűjtöm, s mert koszos lett a lábam, vizet melegítek a napon, s egy lavórban, mint gyermekkorunkban, kint az udvaron, kisszéken ülve, áztatom a lábfejemet. S pompásan érzem magam. Közben megállapítom, hogy én most boldog vagyok. Mért most mondom, hogy boldog vagyok, mért most, míg áztatom a lábam a délutáni meleg napon, holott biztosan boldog voltam reggel is, míg szedtem a málnát, s délben is, míg fehér klepetusban nyírtam a füvet, s akkor is, amikor a gazt irtottam, s délután is, amikor a meggyet gyűjtöttem, mért most teszem ezt a megállapítást. Aztán megtalálom a megoldást, még mulatok is magamban. Hát közérzetemet azért a lábáztatás közben fogalmazom meg, mivel addig málnát szedtem, fűnyíróztam, kapáltam és meggyet gyűjtöttem, tehát a munkavégzésre koncentráltam, és nem arra, mint érzem magam a bőrömben. Most viszont ráérek regisztrálni helyzetemet, tőmondatba sűríteni létélményemet. Persze, közben is boldog voltam, mivel volt erőm és kedvem mindazt elvégezni, amit kijelöltem a magam számára, és nem kellett min bánkódnom, mivel tudtam, hogy mindenki, akit szeretek, és aki fontos nekem, többé-kevésbé békében van önmagával meg a környezetével, s nincs mi, búsítson. Testük, lelkük rendben. S ez a csúcs-meleg, meg a sugárzás, amivel riogatják az embert, mit se számít, ha van kerti csap, amiből folyik a víz, és van napfény, ami a vizet melegíti, és van piszkos, de ép láb, amit meg lehet mosni. És közben a gyermekkor is felfeltünedezik, meg az anya képe, meg az apa képe, meg az anarcsi iskolaudvar, ahol a gyermek-Tibike áztatja a lábát a napon melegített vízben, a fehér, zománcos lavórban.
Csak a régi Anarcs Apropó, Anarcs. Csak a gyermekkori falura szeretek gondolni. Néhány éve, hogy azt írtam, hazaérkeztem. Haza, boldog gyermekkorom színhelyére. Mindenki szeretettel fogadott, a régi iskolatársak, az önkormányzat elnöke és jegyzője, az iskola igazgatónője, s én annyira meghatódtam - szeretettel vagy 1
annak a látszatával könnyű levenni a lábamról -, hogy felajánlottam, miszerint az iskola könyvtárának ajándékozom minden eddig megjelent könyvem egy vagy több példányát. Volt egy kikötésem. Elvárom, hogy meghívjanak az iskolába egy nevelési értekezletre, hogy bemutathassam a könyveimet, s akár gyakorlatban is a pedagógiai módszert, amelynek hazai alapítója vagyok, s mely módszer leírva is megtalálható a könyvek némelyikében. Hangsúlyoztam természetesen, hogy ez éppúgy lokálpatrióta érzésből táplálkozó gesztus kíván lenni, mint a könyvajándékozás, szóval, hogy nem várok tiszteletdíjat. Egy alkalmi fuvarral a könyveket a lakásomról elvitték, és más aztán nem is történt. Néhányszor érdeklődtem diszkréten, várhatom-e a meghívást, de még köszönőlevél sem érkezett, és dokumentum sem arról, hogy a könyvet annak rendje-módja szerint bevezették a könyvtár állományába. Modortalan lett a világunk. S a mostani Anarcs sem különb - legalább is az a része, amelyikkel nekem kapcsolatom lehetett volna - a világunknál. És fájdalmas nekem ezt tudni.
Kérésszel a vízben 2012. június 20-a. Félöt. Még érződik a kánikulai meleg. A feleségem félhétkor érkezik. Úgy döntök, lekerékpározom a Tiszához, az inokai szabad strandhoz. S mire a busza befut, én már ott várakozom. A kíváncsiságom óriási, ugyan milyen az út az ártéri részen, le lehet- e egyáltalában jutni a folyóhoz, s milyen a Tisza vize! Eddig nem is gondoltam rá, hogy le kellene mennem. Mivel lehetett látni, áradásos a folyó, s mert sok eső volt, feltételeztem, az ösvény is ragacsos. De tovább nem várhattam. Legfeljebb visszafordulok, gondoltam. És a Tisza is virágzik! Egy céllal több, hogy kockáztassak! Mondják, öt óra körül kezdik halálos nászi repülésüket ezek a szárnyas rovarkák. A biciklim jól haladt, én bírtam a tekerést, a meleget is, az út, mint az aszfalt, sehol semmi gödör, és sárnak még csak nyoma sincs, fujtattam kicsit, igaz, mire leértem. De leértem. A víz magas, ám megközelíthető, egy hölgy guggol a folyó szélén, fényképez egy csellengő tiszavirágot, én meg tolom le a nadrágot, rövid gatya van rajtam, s begyalogolok a sárgás színű folyóba. Ahogy szoktam, lemosom a forró testemet, mielőtt a vízbe merülnék. Mellettem egy másik szárnyas jószág, hol kiszáll a partra, hol vissza a vízbe, aztán csapkodja a vízfelszínt, majd elúszik mellettem a sodrás irányába. Én meg csinálok pár tempót a sodrással szemben. A víz hideg a derekamnak, állapítom meg, irány hát a homokos föveny, az ugyanis forró. Nem sokat ejtőzöm, indulok is haza. A hölgy a parton öt centi távolságról kitartóan fényképezi a haldokló kérészt. Észre sem veszi, hogy köszönök neki. Biciklire szállok. Derűs a lelkem. Megmerítkeztem. Sikerült. Kezdődhet a nyár.
2
Málnára vadászom Szeretek felfedezni. Jelekből következtetni, s közben örvendezni, miként is készülődik ama cserebogár. Még inkább észrevenni, hogy már kész is van. Hogy mi ez bennem? Eltévelyedett vadászszenvedély, mert hogy én csak meglátni szeretem a vadat és nem elejteni? Vagy a gombaszedő ösztön egy intellektuális megjelenési formája? Születésüktől figyelem a hat dédunokánkat, ki miként van jelen a világunkban, mit ígérnek, kinek merrefelé visz majd az útja, mire van affinitásuk, mire fogékonyak, a számokra, a ritmusos mozgásra, a színekre, a beszédre, a kombinatív játékra, a zenére, ki fél, ki vakmerő, s már nem is folytatom. Lesem a jeleket. Lesem a málnabokor rendetlenségében is a piros szemeket. Soha ennyi málnával a természet minket még meg nem ajándékozott, mint az idén. Az idején jött eső pedig megnövelte a szárakat, s dúsan nőttek a levelek is, a szemek meg nem is az ágak végén jelentek meg, vagy ha azon is, akkor is földközelben kellett azokat keresgélni, mivel az ágak a terhükkel csaknem a földig hajoltak, hanem a dereka táján. Leszedni, ami látszik, nem is élvezet. Az csak munka. De finom mozdulattal felhajtani az ágat, amelyről sejted, hogy a levelei alatt piros málnacsokrot találsz, s markodba szemelni a szemeket, az már élvezet. Vagy széthajtani a sűrű levelű bokrot, mivel gyanítod, hogy a bokor közepén az ágak alsó felében találod a megbúvó fürtöcskét, az igen, az truváj. És ez a málnavadászat már csaknem két hete tart, minden napra tartogatva a nem kis örömöt. A nap folyamatosan és fényesen süt, én meg a töveket szorgalmasan locsolom, minek következtében naponta szedhetek egy tálra vagy tálkára való guruló gyümölcs. S vadászok a szemek után, s örülök, ha markomba keríthetem a vadászzsákmányt. És igaza van Faludi Györgynek, aki méltán híres Villon-átköltésében a női mellbimbót a málnaszemhez hasonlította. Jómagam fordítva teszem. Egyik másik málnaszembe látom bele a már említett női ékességet.
A négy és féléves dédunokámnak könyvet dedikálok Levente dédunokám, négy és fél éves, kiharcolta magának, hogy ünnepelje őt a család, csak őt, semmi árukapcsolás, ünnepelje névnapja alkalmából. Azt kérdezte a nagyanyjától - Levi állandóan beszél, mindent kérdez, és mindent kommentál -, hogy árulná el neki, mi lesz az ajándék. - Mi lenne - feleli a nagymama, az én Ági lányom -, ruha és cipő, amit vásároltam neked. Levi oktatóan. - De Ági - így szólítja a nagymamáját -, a ruha és cipő nem ajándék. Egy szál virág, az igen. 3
S milyen igaz! Jómagam a Visszanéztem című emlékezésemet vittem neki, dedikációval. Azt fogalmaztam bele, már, mint a kézzel írott szövegbe, azt a reményemet, hogy majdan, ha tizenéves lesz és gimnazista, és olvassa a memoárt, úgy dönt majd, hogy végigjárja az én gyermek- és ifjúkorom könyvben feltűntetett stációit. Levi okos és érzékeny, hiszem, ha kap majd ösztönzést, meg is teszi. A Visszanéztemben szó esik az én nagyszüleimről is. Ők Levente számára már csaknem nevesíthetetlenek. Tényleg, mi van az ük után, a „szép”? Ha a dédunokám történetesen történész lesz, nem mondhatja, hogy az ő papája, a Tibi papa nem látta el már jó előre feladattal, családcentrikus feladattal, olyannal, amely emlékezésre ösztönzi. Zsófi unokám, Levente anyukája a minapában küldött egy fotót, Levi ül a fotelben, s kezében tartja a Visszanéztemet. Ismerkedik vele. - Az én könyvemet kérem - mondta az édesanyjának -, nem a meséset.
Orbán a felelős, mondta egy úr, sörös üveggel a kezében, a ceglédi vasútállomáson Nagyváradtól egyvégtében jöttünk Ceglédig. A tanítványomék hoztak autóval. A vasútállomásnál búcsúztam el tőlük, hogy jön majd egy vonat, s azzal haza utazom Pestre. WC-t kerestem az állomáson, de hiába, nem találtam, illetve találtam, de be volt zárva. A mindenes bolt eladója kiszólt az ablakon - Hallja, itt WC-t nem talál, este 6-kor bezárnak - S akinek pisilnie kell, hová megy? Egy munkás férfiú sörös üveggel a kezében: - Menjen az állomás elé, jó magasak a bokrok, én is most végeztem el a dolgom. Az asszony az ablakból: - Tényleg, és a nők hová menjenek? - Hát oda, ahová a férfiak. Lehet ott guggolni is - valaszolja komolyan a férfi, sörösüveggel a kezében. - Azért ez felháborító - mondom én. - Orbánnak köszönhető - mondja a férfiú. - Az, hogy hat után a ceglédi állomáson nem lehet pisilni? - Mindenért ő a felelős. - Nekem tetszik a politikája - jelentem ki határozottan. Rám néz, hátha beépített ember vagyok, a kormány spiclije. Hangot vált. - Nekem is tetszik, ahogy szembeszáll az EU-val. Az derék dolog. De már tovább ne húzza a gatyakorcot. Érti, mire gondolok? Úgy mondja, mint akiről feltételezi, hogy továbbítani tudom a kívánságát. - Ne húzza - mondom én is. 4
A WC-ügyet tovább nem feszegetjük. Veszek én is egy üveges sört, s kimegyek az állomás elé, a bokrok közé. És innen üzenem Orbán Viktornak, ha a sörívó munkás szimpátiáját meg akarja tartani, vigye tovább a kurucos politikát, s ne húzza tovább a gatyakorcot. És a WC nyitva tartását a ceglédi állomáson, oldja meg azt is, legyen szíves.
A könyveinkkel mi lesz? Most, hogy a Jégverem utcai kuckóban - ez volt a másodlakásunk - az unokámék laknak, immáron két gyerekkel, ki kellett, hogy kerüljenek a bútoraink, s ki a könyveink egy része is. A könyveket lehordtuk Kürtre, s most a nádas ház vendégszobájában várják, hogy történjék vélük valami. Rendetlenül és rendezetlenül hevernek egy könyvespolcon, két sorban, meg egymásra rakva, a földön. Nem kevés elszánással, a feleségem unszolására térek be a szobába vendégek jönnek, takarítani is kell -, hogy próbáljak a káoszon úrrá lenni. A rossz lelkiismeret nem véletlenül csináltatott velem kerülő utakat, hogy már csak be ne lépjek a könyves vendégszobába, mert nem úszom meg, hogy ne kezdjen furdalni ama lelkiismeret. Hát hogy ott mi volt, miféle összevisszaság! Minden úgy, ahogy lepakolóztunk annak idején. Kisalakú könyv, nagy alakú könyv, folyóirat és verses kötet, kalendárium, és a régi sárga háromforintosok, minden egymásra illetve egymás mellé ömlesztve. Napok, ha nem hetek kellenének, valami rendezési gyakorlat, hogy valami is megtalálható legyen, valami, amit keres az ember. Kérdés persze, ki akar itt valaha is valamit megtalálni. Én már nem igen, s Kósa Vilma sem igen. A gyerekek? Van nekik is könyvük elég. Ami, ma kell. Veszem kézbe egyik kötetet a másik után, hogy a halom, egymásmellettiségnek látszódjék. Galsworthy után Ilf-Petrov, Móricz Zsigmond hátán Kertész Imre, Devecseri és Petrolay Margit, Lenin és Sadoveanu, aztán nevek, melyek nem mondanak semmit. Egyiket, másikat kinyitom, bennük dedikáció, s bizony gondolkodnom kell, hogy rájöjjek, ki is az illető, aki megtisztelt, és vajh milyen alkalomból. El is szomorodom. Ha a könyv már nekem sem fontos, ha csak legyintek, s azon tűnődöm, mi legyen velük! Eladni? Kinek. Ajándékozni? Kinek. Ha meg senkinek nem kell, minek kellene időt pazarolni rá, hogy itt, a vendégszobában rendezetten sorakozzanak egymás mellett, mondjuk, betűrendben. És mi lesz a könyveinkkel a halálunk után? Kiszórják, bezúzzák? Vagy megmenekülnek, s valamelyik utód, - Gáspár dédunokám szenvedélyes olvasó lecsap rá netán, s a java hozzá kerül? És mi az, hogy java? És amit én írok, az, java, vagy nem java. A szerzeményeimmel - a fogalom maga ön-leértékelés, remélhetem, néhány ellendrukker hálás nekem ezért - mi lesz? 5
- Hülye vagy - minősítem magam. Mi gondod ezekkel! Majd lesz, ami lesz! Az imént írta egy író ismerősöm, miután megjelent a kötete, de nem fizettek érte, mintegy vigasztalva magát: legalább boldog voltam, míg írtam. Jól elkalandoztam a rendezetlen könyvektől meg a vendégszobától! Nem is zárom le ezt a kis írást. Szerettem jó kedvvel dolgozni Nekem ahhoz, hogy jó kedvvel tudjak dolgozni, s én szerettem jó kedvvel dolgozni, máig szeretek – a gondolkodást magát, mikor csak ül az ember, vagy utazik az ember, de mozgatja a szürke állományát, azt is munkának tekintettem, tekintem -, mindig is el kellett hitetni magammal, hogy fontos, amit és ahogyan csinálok. Bizony ilyenkor én lobogtam, és életem során sokszor lobogtam. És mert az én lobogásom - mindig, mindenben és mindenkor pedagógus voltam melegített másokat is, gimnazistát, főiskolást, színjátszót, pedagógus kollégát, tanítványt, nem tanítványt, ők is izzani kezdtek. S már könnyű volt elhinni, hogy mind az, amit végzünk, tanulunk, alkotunk, más, mint a szokványos munka, s ha más, érdemes teljes odaadással, hittel - ki, ki vérmérséklete szerint -, szenvedéllyel is csinálnia. Akik tudtak, akartak velem jönni, azok mind úgy emlékeznek rövidebb vagy hosszabb idő távolából, a rövidebb vagy hosszabb együttes alkalmakra, hogy az volt az igazi! Nekem az üzenet, mindig az üzenet volt a fontos, a fontosnál is fontosabb. A hogyan is, a módszer is, de csak akkor – ez a tanítás minden formájára, sőt a rendezésre is vonatkozott –, ha úgy gondoltam, hogy a közlendőt ezen az útonmódon tudom a befogadóhoz a leghatékonyabban eljuttatni. Mikor felfedeztem a drámapedagógiát az 1970-es évek elején, emlékszem, ujjongtam: íme, egy módszer, mellyel polgárt tudunk nevelni. Ha nem is intézményesen, suba alatt némileg, de polgárt. Polgár módjára gondolkodó, véleményt formáló, az alattvalói állapot ellen lázadó, kreatív, alkotó, a közösség érdekeit fontosnak tartó polgárt. A Magyar Drámapedagógiai Társaság megalapítását is ezért kezdeményeztem 1988-ban. Mindmáig ezzel az ambícióval tanítok. S ha abbahagyom, s ennek megvan a valószínűsége, azért teszem, mivel egyre kevésbé hiszem, hogy az üzenet célba juttatható. És egyre kevesebb azok száma, akikkel még lehet lobogni.
6
