JULIAN ASSANGE A LETILTOTT ÖNÉLETRAJZ A WikiLeaks-alapító története
JULIAN ASSANGE A LETILTOTT ÖNÉLETRAJZ A WikiLeaks-alapító története
Budapest, 2013
A fordítás alapjául szolgáló mű: Julian Assange: The Unauthorised Autobiography First published in Great Britain in 2011 by Canongate Books Ltd, 14 High Street, Edinburgh EH1 1TE www.canongate.tv
Fordította: Medgyesy Zsófia A fordítást az eredetivel egybevetette és az utószót írta: Marczali Ferenc Szerkesztette: Lampé Ágnes Korrektor: Bagi Mariann ISBN 978-963-08-6593-7 Copyright © Julian Assange, 2011 © TranzPress könyvek, TranzPress Kft. 2013 Hungarian translation © Medgyesy Zsófia, 2013 Fényképek © PuzzlePix Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit a Canongate Books és a TranzPress Kft. előzetes engedélye nélkül tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármilyen módon másolni, sokszorosítani vagy terjeszteni. Kiadja a TranzPress Kft., Budapest 2013 Felelős kiadó: Szalay-Berzeviczy András www.konyvgalaxis.hu Nyomdai előkészítés: Victoprint Kft. Felelős vezető: Slezák István Nyomtatta és kötötte: Pátria Nyomda Zrt. Felelős vezető: Fodor István vezérigazgató
Tartalom
A kiadó megjegyzése
1
Julian Assange: A letiltott önéletrajz 1. Zárkamagány 2. A Magnetic-sziget 3. Menekülés 4. Az első számítógépem 5. Cypherpunk 6. A vádlott 7. A matematika segít továbblépni 8. A WikiLeaks születése 9. A világ, amely bejött a hidegről 10. Izland 11. Járulékos gyilkosság 12. A szerkesztő emberei 13. Vér 14. Cablegate
9 24 38 53 68 86 101 124 142 163 179 194 212 237
Utószó Függelék: A kiszivárogtatások Utószó a magyar kiadáshoz
251 261 361
Előszó A kiadó megjegyzése
A
Canongate Books kiadó és Julian Assange 2010. december 20-án írt alá következő évre szóló megállapodást egy visszaemlékezés-, illetve nyilatkozat-kötet kiadásáról. A szerződéskötés idején Julian így nyilatkozott: „Bízom benne, hogy a könyv összehozza majd nemzedékünk tagjait. Ebben a rendkívül személyes hangvételű írásomban igyekszem elmagyarázni annak a globális harcnak a lényegét, amely új alapokra helyezi az emberek és a kormányok viszonyát.” Végül a szöveg túlságosan is személyesnek bizonyult. Norfolki házi őrizete alatt Julian éjszakákon át mesélt életéről az általa választott írónak. A beszélgetésekről több mint ötven órányi hangfelvétel készült, de később mégis aggasztani kezdte az önéletrajz kiadásának gondolata. Miután 2011. március végén elolvasta a könyv első verzióját, kijelentette: „Minden emlékirat prostitúció.”
1
julian assange
Bár világszerte harmincnyolc kiadó kötelezte el magát a könyv megjelentetése mellett, Julian 2011. június 7-én bejelentette: felbontja a szerződését. Nem értünk egyet Julian könyvéről alkotott véleményével. A szöveg ugyanis bemutatja az embert, a ténykedését, és azt is, mennyire elkötelezett híve az igazságnak. Julian mindvégig elismerte, hogy jól megírt könyv, ami szintén megerősít bennünket abban, hogy a művet az olvasók számára is elérhetővé tegyük. És a szerződés? Nos, mire Julian bejelentette, hogy felbontja az egyezséget, az előlegként felvett összegből már kifizette az ügyvédeit. A megállapodás így érvényben maradt, mi pedig úgy döntöttünk, ennek megfelelően járunk el, és kiadjuk a könyvet. Az olvasó most a Julian által letiltott első változatot tartja a kezében. Szenvedélyes, provokatív és önfejű – mint a szerzője. Mindenben megfelel a várakozásainknak, és büszkék vagyunk arra, hogy közzétesszük. Canongate Books, 2011 szeptembere
2
JULIAN ASSANGE A LETILTOTT ÖNÉLETRAJZ A WikiLeaks-alapító története
„Ha hajót akarsz építeni, ne trombitáld össze az embereket fát gyűjteni, és ne oszd szét köztük a feladatokat, hanem tanítsd meg őket vágyakozni a végtelen tenger után.” Antoine de Saint-Exupéry
1. Zárkamagány
S
zerencsésnek tartom magam, amiért kíváncsi természetű szüleim mindenre választ szerettek volna kapni. Eljön a nap, amikor szemben állok majd az ellenségeimmel, ők pedig gyűlölnek, amiért az igazságot akarom. Akit folyton csúfolnak, még a saját nevét is elfelejti. Én azonban pontosan tudom, ki vagyok, s reméltem, magam mesélhetek erről. Julian Assange vagyok, akiért egy nap eljött a londoni rendőrség. A történet itt akár véget is érhetne, ha az idő, az események és a személyiségem nem bonyolítaná a helyzetet. A mondás szerint a múltat már magunk mögött hagytuk, de ha nem teszünk semmit, a jövővel is így lesz – nos, egy angol rabszállítóban száguldva az ember másképp látja a világot. A nevemet és mindenféle kötelező szövegeket ordibáltak. A fotósok úgy nyüzsögtek a zárt furgon ablaka előtt, mint rákok a vödörben. Bár csupán lencsevégre szerettek volna kapni, úgy tűnt, annyira lökdösik a járművet, hogy mindjárt felborul. Mivel nem akartam bűnözőnek tűnni, összekuporodtam, a fejem a két térdem közé szorítottam. Mikor felpillantottam, csak a sötétített üvegre tapadó fényképezőgépeket láttam. A karommal eltakartam az arcom. Aztán hirtelen felbőgött a motor, és elindultunk. A többi rabot megdöbbentette a furgon körüli tülekedés, láthatóan nem sejtették, ki vagyok. Egyesek kikiabáltak a fülkéjükből, mások csak nevettek a felforduláson. De a műsor véget ért. Úgy negyven perc múlva 9
julian assange
megérkeztünk a wandsworthi börtönbe. 2010. december 7-ét írtunk. Furcsán magabiztosnak éreztem magam a börtön kapujában. Önbizalmam egy része talán abból fakadt, hogy tudtam, szorult helyzetemet behatóan figyelik. Meg voltam győződve arról, hogy rajtam a világ szeme, és az ügyet szolgálom azzal, ha nyilvánosan felvállalom a küzdelmet. Bár elborzasztott a gondolat, hogy bűnözőnek bélyegeznek, csak mert tettük a dolgunkat, mégis beláttam, az egész hercehurca ráirányíthatja a figyelmet az igazságszolgáltatásra. Nem kell ehhez bátorság, csak némi dörzsöltség. Felszólítottak, hogy adjam le a személyes tárgyaimat, ami ezen a jeles napon egy golyóstoll és kétszázötven angol font volt. Azután utasítottak, hogy vetkőzzek le, amit meg is tettem, és azonnal felvettem a szürke nadrágból és pulóverből álló rabruhát. Az 1895-ben ugyanebbe a börtönbe átszállított Oscar Wilde valóságos ribilliót csapott, amikor kiderült, nincs meg a felöltője. – Bocsássa meg, hogy így elragadtattam magam! – mondta később a börtönőrnek. A történetemből igyekszem majd kihagyni az „akárcsak Wilde” típusú megjegyzéseket, és szót sem ejtek mellényeim szegényes választékáról, de ezen a hamisítatlan Viktória-korabeli sitten óhatatlanul eszembe villant az ír író. Ügyvédemtől utólag tudtam meg, hogy éppen Oscar Wilde cellájába kerültem. Lehetséges volna, hogy szellemisége, előítéletekkel szembeni harcos elkötelezettsége beivódott a falakba? Rémesen, embertelen módon bántak vele, borzalmas körülmények között tartották fogva, és be kell vallanom, gondolataim Wandsworthben leginkább a régen és a most fogvatartott emberek körül forogtak. 10
1. z á r k a m ag á n y
Eszembe jutott Bradley1, a bebörtönzött fiatal amerikai katona, akinek mindössze annyi volt a bűne, hogy fel akarta hívni a világ figyelmét egy törvénytelen háborúra. A cellában rengeteget gondoltam rá. A zárkába zárt rab szinte önkéntelenül elkezd fel-alá járkálni. Akárcsak a ketrecbe zárt tigrisnek, valahogy le kell vezetnie a felgyűlt energiákat. Én is ezt tettem, és miközben igyekeztem alkalmazkodni a szűk térhez, csak az járt a fejemben, hogy hogyan tovább. És bár rémes volt odabent, megpróbáltam összpontosítani, és azt mondogattam magamban, mindez nem tart sokáig. Az ügyvédeim éjt nappallá téve azon fáradoztak, hogy kivigyenek, de ahogy fel-le mászkáltam, úgy tűnt, kinti világuk fényévekre van tőlem. Most először éltem át igazán, mit jelent „magányosnak” lenni. Zárkám korábbi lakója – hogy kívül tartsa a zajt és talán a hideget – a szellőzőnyílást egy darab A4-es papírral ragasztotta le. Lámpaoltás után ébredtem rá, hogy az egészben az a legrosszabb, hogy kimaradok mindenből. Az életem pont a kapcsolatokról szólt, és most hirtelen megértettem, milyen húzós lesz idebent úgy, hogy nem tudok semmiről, és én sem adhatok hírt magamról. Különösen nehéz volt ez a WikiLeaks helyzetét tekintve, hiszen számos ellenségünkkel folytattunk kommunikációs hadviselést, és egy ilyen háborúban óránkénti eligazításra van szükség. Mikor reggel felkapcsolták a villanyt, tudtam, hogy azonnal meg kell oldanom, hogy telefonálhassak. Elképzelhető, hogy tesznek némi engedményt, és adnak internet-hozzáférést? Ez nem tűnt túlságosan valószínűnek. De én mindig abból indulok ki, hogy a lehetetlen csak addig az, amíg a képzeletünk be nem bizonyítja 1. Bradley Manning: amerikai közlegény, az iraki háború hírszerzési elemzője. Titkos dokumentációk százezreit szivárogtatta ki a WikiLeaksnek.
11
julian assange
az ellenkezőjét. Addig gondolkodtam és reménykedtem, míg végül megnyomtam a vészjelzőt. Megengedték, hogy beszéljek az igazgatóval, mire ő úgy döntött, hogy az Onslow-szárnyban a helyem, a „különösen veszélyes” rabok között. Több emeletnyi földalatti és felszín feletti cellájával ez az épületrész külön világ volt a börtönön belül. Az igazgató szavaiból úgy vettem ki, hogy azért kell odaköltöznöm, mert a többi rab esetleg megtámadhat. Ezt az érvelést meglehetősen furcsának találtam, hiszen akikkel eddig találkoztam, szemlátomást mind az én oldalamon álltak. Az Onslow-ba pedofi lokat, erőszakos bűnözőket, maffiafőnököket és pár hírességet vittek. A cellában itt is egyedül voltam, továbbra sem telefonálhattam, és még egy tollam sem volt. Esélytelen volt tehát, hogy szót váltsak a munkatársaimmal. Dühös voltam és eszköztelen. A nagyjából kétszer négy méteres cella a pincében volt, benne ágy, mosdó, vécé, íróasztal és egy kis szekrény. A piszkosfehér fal nagy részét egy, a mosdó és a vécé vízellátását, valamint a cella szellőzését biztosító műanyag szerkezet foglalta el. Hogy senki se tehessen vele kárt magában, a drapp színű masina élei tompák, oldala lekerekített volt, alkatrészeit pedig elrejtették. A mosdókagylón nem voltak csapok, a vécé is lehúzó és tartály nélkül, érintőgombokkal működött. Az ágy mellett volt egy vészhívó, a vécét függönnyel lehetett eltakarni. Az egyik falon, a plafon közelében egy négy centiméterenként elhelyezett rácsokkal védett kis ablak nyílt, ahonnan egy magas drótkerítéssel körülvett sétaudvarra lehetett kilátni. Reggelente néha láttam az ablak előtt sétáló elítéltek lábát, kiáltásokat, vicc- és beszélgetésfoszlányokat hallottam. Az ajtó fölött hőkamera pásztázta a cellát, tompa fénnyel világító vörös LED-jei egész éjjel 12
1. z á r k a m ag á n y
figyeltek. Az ajtón csak egy kis kémlelőnyílás volt, amelyet kívülről fémlap zárt le. Mivel a többi rab kíváncsi volt rám, folyton felhajtották a fémlapot, hogy meglessék, mit csinálok. Robert Bresson remek filmjében, az Egy halálraítélt megszököttben a téglafalon koppanó kanalak összhangban, szinte zenekarként szólnak. Wandsworth is tele volt visszhanggal és kongó ürességgel. A fémlap felnyitáskor megnyikordult, én pedig éreztem, hogy valaki néz. Igen. Tudni akarták, mit csinálok. Hogy milyen vagyok. Manapság egyetlen ismert ember sem menekülhet a kíváncsi tekintetek elől, és hamarosan suttogás, méghozzá sokak suttogása hallatszott az ajtómnál. „Vigyázz, kivel állsz szóba!” „Minden rendben lesz.” „Ne bízz senkiben!” „Ne aggódj semmi miatt!” Úgy éreztem magam, mintha a Barbarella című fi lm valami beteges változatában lennék. Folytatni akartam az újságírói munkámat odakint, és nem itt bent játszani a mártírt. Ráadásul egész addigi életemben arra készítettem fel magam, hogy hogyan ne viseljem el a börtön bürokratikus poklát és a borzasztó némaságot, amelyre a vak hatalom kényszerít. Bent minden perc az űrlapokkal és az elviselhetetlen szabályokkal töltött gerillaharcról szól. Ha szeretnél egy bélyeget, máris nyomtatványok áradatával találod magad szemben. A telefonhívásért folytatott hadjáratomat viszont azután sem adtam fel, hogy áthelyeztek az elkülönített részlegbe. Olyan volt az egész, mint a sztálinizmusban. A börtönben töltött időm nagy részében azért küzdöttem, hogy felhívhassam az ügyvédemet. Ennek feltétele az volt, hogy a számot jóváhagyják a rab által korábban leadott listán, valamint legyen bel- és külföldi hívásokhoz használatos telefonos kreditje. Megszerzésükhöz kétféle nyomtatványt kellett kitölteni, mindkettőhöz egyformán nehéz 13
julian assange
volt hozzájutni, mint ahogy a kreditekhez is. Annyiszor töltöttem ki ugyanazokat a papírokat, hogy az egész kezdett olyan lenni, mint a Jarndyce-örökösök pere Dickens regényében. Úgy éreztem, soha nem lesz vége. Meg kellett adnom a hívott személy nevét, telefonszámát, lakcímét és születési dátumát. Újabb formanyomtatvány kellett a két külön PIN-kódhoz, amelyek közül az egyiknek a belföldi, a másiknak a külföldi telefonszámmal kellett egyeznie. Kezdetben komikus volt, aztán rémálommá, végül pedig színtiszta gyötrelemmé vált a dolog. A nyomtatványok öszsze-vissza vándoroltak, néha el is vesztek. Ha végül mégis sikerült engedélyt szerezni, a hívás nem tarthatott tovább tíz percnél. Ezután öt percen belül nem kezdeményezhettem újabb hívást. A börtön az ügyvéddel folytatott beszélgetéseket kivéve mindent rögzített, ráadásul bizonyítanom kellett, hogy tényleg vele beszélek. További feltétel volt, hogy irodai számot adjak meg, miközben az ügyvédek leginkább mobilon elérhetők. És ez csak a jéghegy csúcsa – hosszasan sorolhatnám még, hogyan töltötték meg a börtönt a passzív erőszak és akadályoztatás kafkai légkörével. Végül sikerült felhívni az anyámat és az ügyvédemet. Próbáltam beszélni Daniel Ellsberggel is, aki korábban nyilvánosságra hozta a Pentagon-iratokat. Nem volt az irodájában. Mint később kiderült, éppen a Fehér Háznál volt, hogy a bejáratához láncolja magát. (Elvették a bilincseit, hogy ezt megakadályozzák.) – Üdv, Dan! – mondtam rá a rögzítőjére. – Gondoltam, bejelentkezem a sittről. Üzenem a többieknek, hogy nagyon hiányoznak! Ahogy teltek a napok, különféle dokumentumok jelentek meg a cellaajtóm alatt. Volt, amelyiket éjszaka, némi suttogás kíséretében csúsztatták be. Sok volt köztük 14
1. z á r k a m ag á n y
az újságkivágás, illetve a rabok által letöltött és kijegyzetelt internetes hír. Az egyik cikk címe így hangzott: Nemierőszak-járvány Svédországban, a nemek közötti egyenlőség hazájában?2 A börtönök zárt világa nemcsak a bűnszervezeteknek, de az egymás iránti együttérzés kialakulásának is kedvez. A sokat látott rabok többsége magával és a környezetével szemben is rendkívül kemény, hisz természetesnek veszi a bentiek kizsákmányolását. A levelezésemet segítő, az ajtóm alá ezt-azt becsúsztató hírhozók nagy része teljesen eltévedt az igazságszolgáltatásban, és ez némi vigaszt nyújtott magányos óráimban. Nyilván botorság azt hinni, hogy minden rab ártatlan, de azért vagyunk néhányan. Úgy éreztem, ezek a dokumentumok és levelek egyfajta szolidaritást fejeznek ki. Persze jó adag harag is van ebben, és én is dühös voltam, miközben tébolyult méh módjára róttam a nyolcasokat a szűk cellában. Egyik reggel egy üres borítékot kaptam. Az ablaknál álltam és láttam, hogy még mindig havazik. Azt hiszem, december 10-e volt. Később kiderült, hogy a boríték eredetileg a Time magazin egy példányát tartalmazta. A címlapon én szerepeltem, a számat az amerikai zászló takarta el. A vezércikkben „kivételesen tehetséges showman”-nek neveztek. Még ha az is vagyok, abban a pillanatban igazán nem éreztem magam annak. A Time olvasgatása helyett a börtönbüntetésemet töltöttem, s hogy megtörjem a napok egyhangúságát, a cellaajtó alatti résen az A9379AY jelű rabnak szánt küldeményeket lestem. Így megy ez: némaságra kárhoztatnak, sötétben tartanak, számmá alacsonyítanak, míg végül már csak az ajtó alatti és a falakon túli fényt figyeled. 2. „Is Rape Rampant in Gender-Equal Sweden?” The Local (2009. május 11.)
15
