JÓZSEF ATTILA NÉMETÜL

393

Báthori Csaba

JÓZSEF ATTILA NÉMETÜL 2005 februárjában testes verseskötet jelent meg Zürichben az Ammann kiadónál: ATTILA JÓZSEF EIN WILDER APFELBAUM WILL ICH WERDEN. GEDICHTE 1916–1937. A kétnyelvû kiadás bô válogatást kínál a költô verseibôl, s a KEDVES JOCÓ!-tól kezdve a már végképp másoknak remél soráig (németül: endgültig hofft für andere) tágas ívben rajzolja fel ennek a megrendítô költészetnek minden eleven elemét. A költeményeket – Daniel Muth fordítói nevemen – én tolmácsoltam németül. Talán még nem késô, hogy ötéves erôfeszítésem harci grafikonját megszerkesszem, felidézve a kételyek és apró hódítások hullámjátékát. 1997-ben vakmerôen vágtam neki, s most, 2005 februárjában sejtem, most jön a vastagja: József Attila fordítása után a német közönséget kell hozzánk fordítani. Mert e nagy fordulat nélkül lyukas vödörbe mernénk a vizet. Ezzel a munkával, ezzel a dobással vagy vetéssel, eltökéltem, lezárom fordítói pályámat. Olyan kaland volt ez, amelyet csupán egyszer lehet megkísérelni az életben. De azt sem kétlem: olyan kaland, amely nélkül csonka volna a pályám, amely, úgy érzem, más emberré tett. Ez az öt év döntô mértékben átalakította költôi és esszéírói habitusomat. 1. 1956, egy magyar költô és szilveszter 1997-ben jártunk, fû-fa javában készült az 1999-es Frankfurti Könyvvásárra, amelynek középpontjában a magyar irodalomnak kellett állnia. Én tizenhat éves ausztriai tartózkodás után épp nemrég települtem haza, hogyan is bújhattam volna ki a nyájas unszolás alól: fordítsak németre magyar költôket, maiakat. Üsse kô, fordítottam néhány verset, egyik költônktôl egy egész kötetnyit, s elküldtem három híres német kiadónak. Teltek-múltak a hetek-hónapok, semmi válasz. 1997 augusztusában azonban levelet kaptam Zürichbôl, az egyik kiadó, az Ammann vezetôjétôl, Egon Ammanntól. Azt írta: örömmel olvasta a verseket, késôbb, gondolja, szíves örömest kiadna kortárs magyar lírát is, most azonban ajánlana valami mást: évtizedek óta, azaz 1956-tól fogva foglalkoztatja egy terv. A forradalom után, írta, a családja, ô berni származék, befogadott egy menekült magyar családot, s a papa csinos lánya állandóan egy magyar költôrôl, „Áttilá Jozef ”-rôl mesélt neki, lelkendezett. Kapcsolatuk rég megszakadt, Egon Ammannból nevezetes kiadó lett, ám ô azóta is dédelgeti tervét, hogy kiadja Áttilá verseit németül, az összeset, Csábá, az összeset, cseng a fülembe ma is a mámoros hang már késôbbrôl. Volna-e kedve Attila Józsefet németre fordítani? Ezt kérdezte a levélben. Néhány hónap múlva Budapestre látogatott, megismerkedtünk, együtt töltöttük 1997 szilveszterét. 1998 januárjában elküldtem neki néhány próbafordítást. Megvallom, megrettentem. Bármennyire megtisztelt is a felkérés, felmértem, milyen hatalmas és kockázatos feladatra vállalkozom. Szívmelengetô leveleket kaptam, Ammann 1999 ôszén meghívott Zürichbe: szerzôdést kötöttünk. Én folytattam a másfél éve megkezdett munkát. Emlékszem, egyik elsô küldeményem az ARS POETICA volt. Ki akartam magam próbálni, és a kiadót sem kínálhattam meg József Attila zsengéivel. Füg-

394 • Báthori Csaba: József Attila németül

getlenül attól, hogy a kiadó az egész költôi életmûvet vagy csak egy nagyszabású válogatást jelentet majd meg, úgy döntöttem: az összes verset le kell fordítanom, hogy a fordítói munka létrafokain lassan, szívósan fellendülhessek a remekmûvekig. Együtt akartam haladni a motívumok megjelenésével, az írásmód változásával és kiteljesedésével, József Attila belsô érlelôdésével. Ammann az elsô kóstolók után azonnal elragadtatott levelet írt, bátorított, nyilván, tüzelt. Én meg elbújtam az évek alján, s türelmesen morzsolgatni kezdtem, szemrôl szemre, az egész anyagot. Amikor kipárologtam a zürichi kiadó kapuján, mint említettem, némileg megrémültem, mire is vállalkoztam: bíztam, persze, hirtelen bízni kezdtem abban, amit eladdig sokszor kétségbe vontam, bíráltam, hiúságnak véltem. Hinni kezdtem abban, hogy egy költôt igenis át lehet ültetni idegen nyelvre, legalábbis a tónusát, verseinek velejét, a formavilágát, ki lehet állítani a pedigréjét más nyelven is. Ahhoz azonban, hogy meggyôzôdhessek róla, le lehet-e valóban fordítani, szükség volt 1956ra, egy berni kamasz érzelmeire, a szilárd és selymes emlékre. Másrészt szükség volt a felajánlott kortárs magyar költôre, aki nem folytatta, hanem – anélkül, hogy tudna róla – más dimenzióba terelte a József Attila-hagyományt, és végül szükség volt arra az ígéretes szilveszteri éjszakára, amelyen Egon Ammann számára megújult az a lehetôség, hogy megvalósíthatja egyik ifjúkori tervét. Hogy mi minden egyébre volt még szükség, azt most nem részletezem. Egyet mindenesetre utólag is megerôsítenék. Ez a fordítás nem jön létre, ha magam is osztom azt a nemzeti rögeszmét, hogy költészetünk nyelvi határainkon túl érvénytelen. Úgy gondolom, minden teljesítmény eredete a gondolatban, az elhatározásban rejlik, abban a mozdulatban (majdnem azt mondtam: indulatban), hogy lehetségesnek tartunk olyasmit, amit mások hosszú idôn át, idülten lehetetlennek bélyegeztek. Egon Ammann arról híres, hogy az európai költôi eszmecserében igyekszik csökkenteni az ismeretlen költôk számát. Szeretné megmutatni a hegyeket a határokon túl, elmozdítani a fontosságok sorrendjét: az elmúlt húsz esztendôben kiadta Fernando Pessoa, Oszip Mandelstam és Konsztantinosz Kavafisz teljes életmûvét, folyamatosan közli Antonio Machado hagyatékát, s e költôk sorába kívánja beilleszteni József Attilát. Hálával tartozunk neki már csupán azért is, hogy ezt akarja. Hogy szinte gyermekként – prózai, rossz németségû töredékekbôl – megneszelte egy költô nagyságát. Robert Musil beszél hosszú regényében a lehetôségérzékrôl (Möglichkeitssinn) – Egon Ammann számomra egyike a keveseknek, akikben ez az érzék megtestesül. 2. Igazodás bizonyos szabályokhoz Három dolgot döntöttem el rögtön az elején: a) Annak az elhatározásnak, hogy az egészet átültetem, mint jeleztem, többszörös elônyét láttam. Úgy gondoltam, hogy a korai versek könnyebben megadják majd magukat, szép lassan kóstolgatva eljuthatok a sûrûjébe, közben megismerem József Attila saját szavait, aprólékosan a fordulatait, s bepillanthatok a szókeresés, az érlelés vegykonyhájába – mintegy minôsítve magam a nagy versek fordításához. József Attila költészetének egyik szokatlan jegye, hogy már a kezdet kezdetén felbukkannak bizonyos témái, kikristályosodnak szófordulatai, s a zsengék között is találunk egy-egy felejthetetlen, a késôbbieket mintázgató sort, néha teljes darabot. A TANULMÁNYFEJ második szakaszának negyedik sora, a végleges változatban, így ecseteli a kocsmában dünnyögô részeg embert: „tört száraz tófenék az arc, de ember”. (Eredetileg ez a sor így hangzott: „Szederjes arc: se vén, se ifjú ember”.) Az ilyen sorok vezetnek be a nagy József Attilába, a képanyagába, a szemléletébe, a szavaiba, látomásainak barlangjába. Nyilván az Alföl-

Báthori Csaba: József Attila németül • 395

dön láthatott kis vaktavakat, vadvizeket repedezett, darabos-iszapos tófenékkel, innen ennek a képnek roppant plasztikus, meghökkentô ereje. Egyik legfontosabb képzetcsoportja a víz, a nyirok, a tócsa, a pocsolya, a tó. (A HOLT VIDÉK így zárul: „Övé a tó s a jég alatt / neki bujnak a jó halak / iszapba”; a SÁRGA FÜVEK-ben ez áll: „A tócsa ideges barom”; a TÁJVERS-TÖREDÉKEK-ben hasonlóan: „a tócsa bôre ráng idegesen”; a KÜLVÁROSI ÉJ egyik kemény sorában: „Akár a hült érc, merevek / a csattogó vizek”.) Tudtam, hogy pontosan meg kell tanulni József Attila szavait, észjárását – ismertem kortársaim és a magam fordítói botlásait. A SÁRGA FÜVEK tócsaképénél, például, emlékeztem arra, hogy itt annak idején Tímár György vallott kudarcot, így fordítva franciára a sort: „La flaque: une idiote irritable”. (A fordító baromi embert értett, tévesen, a soron.) b) Második szabályom az volt, hogy a korai versektôl idôrendben haladva fordítom az életmûvet. Versrôl versre kibontakoztak azok a szavak, amelyek a középsô-kései József Attila versszótárának állandó tagjai; vártam, szinte készültem rá, mikor bukkan fel a lágy, a rend, az ím-íme és a többiek; eleinte kóstolgathattam a német változatokat, töprenghettem, melyik alakzat leginkább rokon a magyarral, s melyik árnyalat marad végül átmenthetetlen. Kiderült például, hogy az egyik törzsszónak (lágy) a versek zömében nincs pontosan azonos német árnyalata; ahol ez a szó puha-szelíd-zsenge értelemben fordul elô, ott fordítható; ahol viszont kiegészül némi pótlólagos jelentéselemmel (KÉSEI SIRATÓ: „Lágy ôszi tájból és sok kedves nôbôl / próbállak összeállítani téged”), ott más hangzóeszközöket tanácsos alkalmazni, amennyiben lehetséges. Kiderült, hogy a fokozatos, zsengéktôl induló fordítói módszer a német szókeresésben is segít: a német szavak lassan-lassan, cseppenként világosodtak ki, bújtak elô az emlékezetbôl, különféle német szövegekbôl. A Stoll-féle kritikai kiadás (a magyar textológia egyik csúcsteljesítménye) bizonyítja, hogy a versek változatai képesek deríteni egy-egy sort vagy képzetet, a változatok rajzolják ki egy-egy szó vagy motívum lehetséges jelentéstartományát, és a korai, egyszerûbb változatok szinte megfejtik a kései, bonyolult alakzatokat, rávilágítanak a végleges költôi tartalomra. Minden ponton a Stoll-féle kiadást tekintettem mérvadónak, noha itt-ott berzenkedtem ajánlatai ellen. Egy apró példát említek. Emlékszünk, a KEDVES JOCÓ! hetedik verssoraként ma ez áll a kritikai kiadásban: „Dicsekednél fûnek fának”. A vers logikájából az következne: „dicsekednék”, én is így tanultam, s ma, 2005-ben sem találom meggyôzônek Stoll Béla olvasatát. Inkább Péter László értelmezésére hajlok: „Igaz, a kézirat nagyító alatt l-hez hasonló betût mutat, de korántsem egyértelmûen; továbbra is az a véleményem, hogy tollhibás k betût kell benne látnunk. Nem is volna sok értelme, hogy az elsô szakasz egyes szám elsô személyû állítmánya (szeretnék) a második szakasz elsô két sorának állítmányai (szopogatnám, mutogatnám) után egyszeriben második személyûre váltson át a gyerekköltô: miért Jolán dicsekedjék, mikor dicsekedhet ô maga is? Éppen ellenkezôleg: József Attila elsô versében a költônek egész életén át érvényesülô jellegzetes tulajdonsága kap elsô ízben nagyon szemléletes megfogalmazást: ez éppen a dicsekvésre, kérkedésre való hajlam.” Semmi kétség, akadnak más pontok: ott a kutatás, illetve a költôk értelmezése – ez a két nagy mérvadó csoport – elüt egymástól, s a fordítónak végül döntenie kell, amennyiben a fordított változat szó szerint ragaszkodik az eredetihez. Egyetlen példát említek: a „KÖLTÔNK ÉS KORA” harmadik szakaszának harmadik sorában álló „börtön” kifejezést Tverdota György névszói állítmánynak tekinti, költészetünk egyik legnagyobb verselemzôje, Nemes Nagy Ágnes viszont jelzônek. Tverdota javaslatával ellenkezik, hogy a sor végén a kéziratban nincsen vesszô, és az egyik eredeti változat is („és a naprendszer a börtön”) a jelzôi funkciót valószínûsíti. Tverdota felfogását cáfolja az a tény, hogy József Attila más verseiben is gyakran használ fônevet jelzôi funkcióban („a vas világ”). Nemes Nagy olvasatát viszont gyengíti, hogy a másik értel-


mezés sem kizárt, bár eléggé ficamos (értelme ez volna: csillagzatokkal halad a naprendszer meg a börtön). A fordító szerencsére nem mindig kényszerül döntésre, hiszen más kényszerek présében sokszor olyan változatot nyújthat, amelyik „eltérítve tisztítja” a vers homályos szegleteit. Ez a négy sor az én változatomban (négyes rímelt trocheusról lévén szó, szigorú sormetszettel) így hangzik: „Ich im Sessel, der am Boden, / und die Erd’ im Sonnengriff, / alle Kerker, alle Sonnen / schwimmen wie ein Sternenschiff ”. c) József Attila költészetét a kötött forma uralja: a költô a húszas évek végétôl lényegében nem írt szabad verset. Elhatározásom harmadik eleme a feltétlen formahûséggel függ össze. Célom az volt, hogy a költô formavilágát a fordításban is érzékelhetôvé tegyem, a verselési jegyek meghatározása ugyanis az eredetiben is lényeges hatáselem. A kötött forma adottságait a német változatban is igyekeztem megtartani, s ez konkrétan azt jelenti: figyeltem a szótagszámra, a metszetekre, a ritmikára, a hangzás egyéb tulajdonságaira, s csupán egyetlen ponton, nevezetesen a rím kérdésében kényszerültem némi hûtlen hûségre, két okból is. Az egyik: a német költészet, ez közismert, a tiszta rímre épül (szemben a magyarral, amely az asszonánc kimeríthetetlen bôségével a mai napig képes megújulni), rímrendszere megcsontosodott, a rímes fordítás könynyen avíttnak tûnhet, s végsô soron a fordítás kudarcával fenyeget. A másik: úgy véltem, József Attila költészetének átültetésénél az elsôdleges, a szótári tartalom is szerepet játszik, tehát törekednem kell arra, hogy a formai szigor ne engedjen a szövegbe az eredetitôl idegen tartalmi elemeket. Ahol tehát a hosszas mérlegelés után sem adódott olyan rímlehetôség, amely az eredetit teljes körûen tükrözte volna, ott még az asszonáncról is lemondtam, s csupán az egyéb – imént említett – formai elemekre fordítottam gondot. Ez a módszer a roppant sokrétû német fordítói hagyományban nem ismeretlen, hanem jogosult, elfogadott eljárás. (Paul Celan, hogy csak egyet nevezzek néven a nagy költô-fordítók közül, bámulatos Mandelstam- vagy Valéry-fordításokat tudott létrehozni úgy, hogy akár egyetlen formán belül is lemondott a rímrôl. Celan Mandelstam-szonettjét szonettnek érezzük akkor is, ha az egyik strófa rímel, a másik pedig nem. A legfontosabb a szöveg egyöntetûsége, fajsúlya, töménysége.) Akadnak költemények, amelyeket sikerült egészében hûen átcsalogatni az idegen nyelvbe, s akadnak olyanok, amelyek talán éppen azzal hatnak, hogy a sorvégeken nem sajognak a rímek, noha a német olvasó sejtve sejtheti, hogy az eredetiben összecseng a sorvég. Idézek egy költeményt a végig rímes csoportból (REMÉNYTELENÜL):

HOFFNUNGSLOS Langsam, nachdenklich

Der Mensch erreicht am Ende Sand, er schaut sich um, versonnen, nickt mit klugem Kopf, am flachen Land, im Harm und Naß – doch er hofft nicht. Auch ich versuch, sonder Betrug, mich umzuschauen, leicht und glatt. Silbernes Axtgehusch am Bug der Pappel zirpt, am wanken Blatt.


Mein Herz, es sitzt am Zweig von Nichts, es fröstelt, winzig, stumm, sein Leib, inmitten milden Himmellichts wird es beschaut, besternt, geweiht. S mutatok egyet abból a másik együttesbôl, amelyben a rím a német változatban nem látható, illetve túl tolakodónak tûnhetett volna (TISZTA SZÍVVEL):

REINEN HERZENS Ich hab kein Land. Keinen Gott. Keinen Vater. Mutter nicht. Keine Wiege. Grabtuch keins. Keine Liebe. Keinen Kuß. Dritten Tages eß ich nicht: Weder klein noch groß Gericht. Zwanzig Jahre meine Macht. Alle zwanzig biet ich an. Wenn sie keiner nehmen will – Dann kauft sie der Teufel all. Reinen Herzens brech ich ein. Morde gar, so muß es sein. Fängt gar mich, erhängt mich man – Mutter Erde birgt mich dann. Meinem schönen Herzen wächst Todbringendes Gras, Gewächs. Ez a nagy erejû vers jó példa arra, hogy az eredeti sodrását érzékeltetni lehet az idegen nyelvben úgy is, hogy a rímek jelenlétét más költôi eszközökkel pótoljuk, mintegy sugallva utalunk jelenlétükre. Látjuk: a negyedfeles trocheus a németben is érvényes, a metszetek a helyükön, a szótagszám azonos, s ahol nincs rím, ott is rímhatást kelt a szöveg. Ebben a változatban, hónapokon át óvatosan mérlegeltem ezt, fontos szerepet juttattam a központozásnak, s az a németben szemlátomást eltér az eredetitôl. Miért? Azért, mert ezzel a keménységgel ki tudtam egyensúlyozni a magyar rímtökélyét, mondattani zártságát. Ugyancsak ebbôl az okból kezdtem minden sort nagybetûvel. Talán, remélem, megsejtik a németek, hogy ezt a verset olyan írta, aki nagy üreget vájt a szívében. A lazább rímkezelés József Attila nagy tablószerû verseiben (TÉLI ÉJSZAKA, ELÉGIA, [TEHERVONATOK TOLATNAK], ÓDA stb.) a német változatokban is szabadabb eljárást tett lehetôvé: itt ügyeltem a rím felvillantására, s ha az egyik ponton ez lehetetlennek látszott, azt pótoltam a kínálkozó következô helyen. József Attila rímei szervesen, feltûnés nélkül illeszkednek a sorvégeken, s a szabad lélegzésnek ezt a kötetlenül kötött ritmusát a németben is érdemes volt megláttatni. Sokszor egy-egy nagyobb egységet zár le a rím, amelyet szinte tetszôlegesen lehet „visszacsatolni”, azaz egy tetszôlegesen


megválasztott sorral rímeltetni. A fontos a ledobbantó, lezáró jelleg. A fordításban – a nagy zárt, plasztikus formákon belül – ezek a versek tették lehetôvé az áttörést a kötött formában megteremthetô tágas szabadsághoz. Az alliterációk, hangösszecsendítések, hangulatfestô szavak, a tudatos ütemezés, a vissza-visszaintô rímek együttesen sugalmazták azokat a megoldástípusokat, amelyek frissítették a kései kötött formák vérkeringését. Mielôtt búcsút vennénk a rímektôl, hadd idézzem a TÉLI ÉJSZAKA hetedik sorától a tizennegyedikig terjedô részletet: „Manch spitze Sträucherzweige beritzen die zarte Scheibe der Luft. Menschenleere, herrlich. Nur ein winzig Stück schmaler Silberstreifen, scheinbar eine Schleife, hängt hart hingerückt an der Sträucher Seite, denn so viel Lächeln, so viel Umarmung zerschellt, bleibt hängen am Dornengestrüpp der Welt.” 3. Igék, hosszúságok, névelô Mindenki mondja, hogy a német nyelv meglehetôsen szögletes, nehézkes és rugalmatlan, a magyar viszont (és József Attila maga is) könnyed, elvont képzeteivel is konkrét és lebegô, szösz-könnyû. Elôre rettegtem, micsoda kín környékez majd, ha az ESZMÉLET-nek ezekhez a soraihoz érek: „...hogy’ szállnak fényes ablakok / a lengedezô szösz-sötétben”. Meg kell vallani, a német igék bôbeszédûek, tenyeres-talpasak, a fônevek is súlyosak, nyúlékonyak, s a mondat is szereti a tágas szerkezeteket. A német összetett múlt idô például több szóra szakítja az igét. És valahogy eleinte hosszabbnak tûnt a német változat, mint az eredeti. A fônevet eleve hizlalja a határozott vagy határozatlan névelô, s azt a németben csak nagy ritkán hagyhatja el az ember. (Igaz, a nagy német költôk, Hölderlin, Droste-Hülshoff, bátran éltek a töményítésnek ezzel a módszerével, olvassuk csak el a DIE JUDENBUCHÉ-t, csakhogy... csakhogy a fordítónak kevesebb jog jár, mint a szerzônek, s ami az eredetiben bámulatos találatnak minôsül, azt a bírálat a fordításban könnyen erôszaknak, mutatványnak, ügyetlenségnek vagy gyámoltalanságnak ítéli.) Hogy József Attila szövegének keménységét érzékeltessem (amelyet még olyan nagy költô és bíró is, mint Füst Milán, „hidegség”-nek nevezett), olykor-olykor elhagytam a névelôt, írásjelekkel tördeltem fel a szöveget, mintegy igyekeztem egyenként kivésni a szavak helyét. (Gondoljunk arra, micsoda erôt ad Zrínyi verseinek a névelô elhagyása.) A magyar költészet zöme, ez a meggyôzôdésem alakult ki József Attila fordítása közben, nem nyelvi okokból tolmácsolhatatlan. Elszigeteltségünk legfôbb indoka: a magyar költôi szemlélet szürreális deficitje, túl szoros tapadása a „valódi”-hoz, metaforikus túlburjánzása és csekély vonzalma az egyetemes tartalmak megformálásához. József Attila mûvészete az elsô rés lehetne ebben az ismeretlen falanxban, ami a magyar költészet. Az ô szemlélete ugyanis konkrét és egyetemes egyszerre, s mihelyt egy villanással felidézett valamely érzéki látványt, máris képes fellendülni a tágabb következtetés régióiba. Ugyan az ô költészete sem kínál eszmei „állítást” (ún. Aussagét) olyan mértékben, amely nagyságát egy csapásra nyilvánvalóvá tenné a külföldi olvasó elôtt, de tónusának objektivitása, bonyolult képalkotásának tárgyszerûsége és hûvössége fokonként megnyerheti a külföldi olvasók tetszését. József Attila az a költônk, aki köl-


tôi-gondolati vonzalmai miatt, valamint elvontságokkal haladó, de csóvaszerûen élénk képei miatt is alkalmas arra, hogy éppen a német szellemi környezetben érvényesüljön. A német nyelv, váratlan módon, sokszor segítségére siet a fordítónak, ha a versnek olyan pontjához ér, ahol elvont és konkrét képzet hirtelen egymásba ér. Egyetlen példát idézek, az ESZMÉLET második szakaszát: „Bilder, blau, rot, gelb, wie Geschmier, sah ich in meinen Träumen rollen, wähnend, das sei die Ordnung hier – im Flug war nichts verrückt, kein Pollen. Jetzt treibt mein Traum durch meine Glieder wie Dunst, Ordnung herrscht draußen, hart. Tags steigt ein Mond in mir, nachts wieder erscheint die Sonne innen, strahlt.” Figyeljünk a negyedik sorra, abban is a verrückt befejezett melléknévi igenévre. A magyar hibban kifejezés jelenti az ôrületet és elmoccanást egyszerre („te lökött” mondjuk). A német ige ezen a helyen pontosan ugyanezt fejezi ki: verrücken jelenti a „lököttséget” („Du bist verrückt!”) és a dolgok elmozdulását („es ist verrückt worden”, „elmozdult”). Utalnék még néhány nyelvi jegyre a szövegben, amelyek fokozzák a szöveg hûvös csattogását, súlyos állításainak erejét: igyekeztem rövid szavakat választani, a jelzôket – utánvetés révén – kiszakítani a vonatkoztatási kényszerpályáról, a verset – amennyire lehet – nem feltölteni „pótlék”-anyaggal, hanem a lehetô leghívebben elmondani németül. Itt nyitnék egy zárójelet: nincs olyan mûfordítás, amelyhez ne kellene úgynevezett pótlékanyagot, vagyis az eredetiben nem szereplô szót, képet keverni. A nyelvek szerkezetének különbségeibôl és a forma kötöttségébôl adódnak olyan szükséghelyzetek, amelyekben a fordító kénytelen a szerzô képi-mondandóbeli állításait mintegy meghosszabbítani. „Térfogatnövelés” ez, amely az eredeti mû gondolkodás- és szerkesztésmódját, képalkotását fegyelmezetten imitálja. Ezek a pontok a fordító magányának legmélyebb pillanatai: befelé zuhanva megpróbálok éles figyelemmel és megnyílt empátiával belehelyezkedni a szerzô és a versalany helyzetébe, és olyan kifejezést találni, amely a versbôl is következik, következhetne. A mindenkori mûfordításnak ezek a legsérülékenyebb pontjai. József Attila költészete annyira beleivódott, bevésôdött emlékezetünkbe, olyan mértékben töltötte meg állandó fordulatokkal a közbeszédet, hogy fordításban, egy magyar fül számára, minden szövegpótló, kiegészítô elem szentségtörésnek tûnhet. Itt két, nem összemérhetô befogadói attitûd áll szemben egymással: az anyanyelvi rögzült emlékezet nehézkedési ereje és az idegen nyelvû, más hagyományú irodalmi erôtérben érvényesülô – és csak ott érvényesülô – olvasat. (Kétségtelen, hogy nem létezik mindenkire kötelezô mûfordítói kiskáté, és csak különbözô mûfordítói gyakorlatokról beszélhetünk, ugyanakkor az is kétségtelen, hogy hiba volna a mûfordítások értékelése közben a relativizmus ingoványára tévedni, és bármiféle eljárást kizárólag saját mûfordítói gyakorlatunkkal igazolni. A tehetség és a hozzáértés megítélésére mégiscsak rendelkezésünkre áll néhány szempont.) Nem kétlem, a fordításban vannak sikeres részek, vannak langyosabb sorok, vannak remek találatok, és vannak gyenge pontok. S ha már itt tartunk, hát elmesélem: mun-


ka közben úgy tapasztaltam, hogy a gyengébb József Attila-versek kevésbé inspiráltak, nagyobb erôfeszítést igényeltek, mint az olvasó gondolná. A nagy versek viszont magukhoz emelik, megihletik a fordítót, megsokszorozzák találékonyságát. A nagy versek fordításakor nem a nehézséget érzékeltem elsôsorban, hanem a nemes anyag átfogó jelenlétének örömét. Ezek a remete mûfordító transzcendens pillanatai. Több helyen elôfordult, hogy eltérések jöttek létre: az eredeti „rangja” a magyar emlékezetben elôkelôbb, mint a német korpuszon belül. Ezt vállalni kell, sôt azt is tudomásul kell vennünk, hogy a német befogadói rangsorolás más értékrendet fog kialakítani, mint a magyar hagyomány. Ennek jeleit már a lektori munka során érzékeltem. Lektorommal három nagyobb kérdéskört érintettünk többször: Melyik német nyelvre fordítsunk? Hogyan értelmezzük a kétes pontokat? Érti-e a német olvasó József Attila költôi képeit, általában: a metaforikus beszédet? Az elsô kérdéshez: a németeket és az osztrákokat csak a közös nyelv választja el, panaszkodhatnánk Bernard Shaw angolokról, amerikaiakról tett mondására utalva. A németre fordításnak egyik lényeges nehézsége, hogy a nyelvterület óriási, rendkívül tagolt, számtalan nyelvjárás árnyalja a nyelvhasználatot, és mind az élôbeszéd, mind az irodalmi nyelv lényegesen eltér egymástól. Jelentôs osztrák írók neheztelnek egyeduralkodó nagy német kiadókra azért, mert azoknak a lektorai számûzik nyelvükbôl az osztrák árnyalatokat, egységesítik az irodalmi stílust. Ausztriában és Svájcban pedig feltétlenül megjegyzések kísérik – hol gunyoros, hol érdeklôdô, hol elismerôen csettentô megjegyzések – a német írók nyelvhasználati sajátosságait. A németre fordított magyar költô kárát látná, ha mondjuk egy északnémet olvasó valamely nyelvhasználati furcsaságon akadna fenn, vagy egy osztrák, egy svájci érdeklôdô valamely szokatlan német fordulat miatt tenné le idô elôtt a könyvet. Fordításomban igyekeztem hát József Attila magyar ízeit olyan plasztikus, a német irodalmi nyelv középsávjában gyökerezô idiómában visszaadni, amely úgy juttatja célba ezt a mûvészetet, hogy közben megôrzi annak összetéveszthetetlen jegyeit. A KEDVES JOCÓ!-ban elôforduló kugler kifejezés Kugler Géza magyar cukrász nevét ôrzi, az említett süteményt azonban ma már a legképzettebb háziasszony sem igen ismerheti, hát még a német, osztrák, svájci. Ezen a ponton olyan szót kellett alkalmazni, amely mindhárom nagy nyelvi közösség olvasói számára azonnal érthetô – így került a versbe a Guglhupf, a kuglóf, amely sem a magyar, sem az idegen nyelvérzéktôl nem kíván külön erôfeszítést, és hangzásban rokon az eredetivel. A fordítói munka közben hallgatólagosan, mi tûrés-tagadás, az a tudat uralja a nyelvi formálást, hogy a német nyelvû világban a német piac, a német olvasók, a német sajtó (nem az osztrák, nem a svájci) határozzák meg a könyv fogadtatását. A Guglhupf a couleur locale-nak az a mértéke, amelyet a német anyanyelvû nem német még berzenkedés nélkül elvisel, sôt ritka nagylelkûséggel helyesel. Ami a második kérdést, a kétes pontokat illeti: József Attila költészete rengeteg nehezen felfejthetô, többértelmû, végleges érvénnyel meghatározhatatlan vagy csupán rejtett (alig érzékelhetô) „zárványt” tartalmaz. Aki verseit évtizedek óta böngészi, mérlegeli, nyitogatja, az sem bizonyosodhat meg arról, nem fedez-e fel váratlanul valami meghökkentô újdonságot, színt, a jelentés furcsa vetemedését. Régóta olvasom, mi több, kívülrôl fújom a GYERMEKKÉ TETTÉL-t, és megvallom, egy ideje megakadtam ezen a soron: „Hiányod átjár, mint huzat a házon.” Meglátogattam a Székely Bertalan utca 27-es számú házat, tárva-nyitva a kapu, töredezett keramitudvar, hámló vakolat, s a harmadik emeleten, a 47-es számú ajtó elôtt ébredtem rá arra, hogy eddig nem képzeltem el igazán a KÜLVÁROSI ÉJ mellékudvarképét, és... igen, nem figyeltem fel az imént


említett sor egyik furcsaságára. A különös az átjár ige, voltaképpen úgy kellett volna írni: „átjár, mint huzat a házat”, hiszen – és ezt a fordítás is nyilvánvalóvá tette – ebben az esetben az ige tárgyas alakjáról van szó („átjár engem”), nem az alanyi ragozású alakjáról. A mondat tehát kétfelé pillant: hiányod ki-be jár bennem, hiányod teljesen átitat. Látjuk, apróság ez, a német változatban viszont dönteni kell, a kettôt egyszerre lehetetlen beépíteni a szövegbe. Minthogy az eredeti a tárgyas alakot sugallja erôsebben az olvasónak, én is ezt választottam, a sor tehát a németben így hangzik: „Dein Fortsein durchtränkt mich, ein Luftzug / das leere Haus.” Arra, hogy itt furcsa igehasználattal van dolgom, a fordítói munka természetébôl fakadó lassú olvasás és a Székely Bertalan utcai látogatás együttesen hívta fel a figyelmemet. Megemlítem, hogy „A mellékudvarból a fény / hálóját lassan emeli” sor (KÜLVÁROSI ÉJ) szintén e látogatáson kapott konkrét tartalmat: a mellékudvar ikerudvar, egy zárt, téglalap alakú, kicsi tér, amelyre csak ablakok nyílnak, és a földszintrôl meg az emeletekrôl egy-egy erkélyajtó. József Attila bérlakásának konyhaablaka szolgál erre a konkrét udvarra, az ablak alatt egy pici „vakerkély”, amelyre talán soha nem lépett ki senki. Furcsa érzés elképzelni, hogyan emelkedik itt az árnyék alkonyatkor. A kettôs értelmet átmenteni a legtöbb ponton erôltetés nélkül (és a német olvasó kellemetlen elképesztése nélkül) lehetetlen. Hogy az adott verssáv átszüremkedjen a fordított szövegbe, le kell mondani bizonyos tartalmakról vagy formai jegyekrôl. Harmadszor: tapasztalatom szerint a nyugat-európaiak kevésbé fogékonyak a képes beszédre. Magyarán: nem értik, nem mindig tudják követni. József Attila képalkotása s, általában, a magyar költôi szemlélet metaforikus zsúfoltsága, félek, könnyen megakadályozhatja, hogy költônk megtalálja méltó helyét az európai értékrendben. Számtalan vitám adódott emiatt lektorommal, s legtöbbször azonnal tudtam, az értetlenkedés oka József Attila érzéki-elvont szemlélete, képeinek a német fül számára szokatlan összetettsége, hûvös objektivitása. A SZÜRKÜLET címû töredék második-harmadik sora így hangzik: „...tar ágak szerkezetei / tartják keccsel az üres levegôt.” Sejthetô, a lektor a szerkezet szón akadt fenn, azt szövedékkel és hasonlókkal szerette volna helyettesíteni. Vitánk picike bizonyítéka volt annak, hogy a nyugat-európai szemlélet vagy a dalszerûséget, vagy a balladai szerkezetet, vagy az expresszionista-szürrealista túlságot, vagy a teljesen elvont versbeszédet fogadja be elsôsorban, a valóságban gyökerezô látomást; ezzel szemben a – hogy is mondjam – többszörösen megcsavart képanyaggal roppant tartózkodó. Pedig József Attila képei részleteikben egyenesen vakító élességgel világítanak meg egy gondolatot vagy látomást. Más kérdés, hogy a mai nyugateurópai olvasó számára mit jelent (jelent-e még egyáltalán valamit?) József Attila képeinek nyersanyaga. Mit mond egy Zürichben élô polgárnak az a szó: külváros? A város pereme? Kötve hiszem, hogy ugyanazt jelöli ez a szó ott, mint József Attila költészetében. A nagyvárosokat és az ipari központokat leszámítva a város pereme azokon a tájakon éppenséggel családi házas kertváros vagy a gazdagok villanegyede, turistaparadicsom, zöld rezervátum, tehát a jólét titkos jeladása. Vagy ismeri-e a mai nagyvárosi ember például a kályhafüstöt? Persze, mindenki tudja, mi a füst. De ki értené meg erôfeszítés nélkül ezt a valóságos képet: „Már bimbós gyermek-testemet / szem-maró füstön száritottam”? Akinek a kojtoló, a naponta többször füstbe fulladó kis jancsikályhák látványa hiányzik a gyerekkorából, az nehezen fogja fel ezt a leírást. Hát az éhséget, a maró, hosszan tartó éhezést ismerjük-e még? Ki éhezett itt Európában a XX. század második


felében, a nyugati jóléti államokban? József Attila költészete a „De szeretnék [...] egyszer libasültet enni”-vel kezdôdik (KEDVES JOCÓ!), és a „se késed nincs, se kenyered” sorral végzôdik (KARÓVAL JÖTTÉL). A könyv európai sikere azon is múlik, mennyire hajlandó és képes megtanulni a kényelmes nyugati olvasó József Attila költészetét, mennyire képes azonosulni azzal a tapasztalati körrel, amely e versek nyersanyagát adja. Mennyire képes egyáltalán elviselni még a nagy költészetet? Ez a legfontosabb kérdés. 4. Sötét és világos Pedig József Attila költészetének fölszívását, befogadását megkönnyítheti néhány (részlegesen) rokonítható szerzô hangütése, némely létezô európai költészeti minta. Fogalmilag kipattanó, elvont magasba kapaszkodó, gondosan csiszolt nyelvi és képi világa Rainer Maria Rilke költészetére emlékeztet. Helyenként expresszív erôvel formált látomásai Georg Trakl mûvészetébôl is származhatnának. Mûveinek társadalmi feszültségek iránti erjedô érzékenysége Bertolt Brechttel rokonítja. Némelyik költeményének nyájas, könnyedén játékos modora Christian Morgenstern és Joachim Ringelnatz hangütését idézi. De sorolhatnánk Villon, Verhaeren hasonló verseit is. Munka közben nem feledkeztem meg arról, hogy a német hagyomány ismer olyan elôdöket, akik mûvészetükkel errefelé, éppen az én fordításom felé mutatnak. A fordítás részben teremtés, részben találás. Miközben a klasszikus német szövegekben rokon, újra tükrözôdni képes formákat keresgéltem, számos korábbi szerzô (Friedrich Rückert, August von Platen) mûveiben találtam olyan elôzetes formákat, amelyek mintegy megelôlegezték József Attila alakzatait. Ily módon, mondhatnám, nemcsak egy magyar költô születik meg a célnyelvben, hanem a német költészet maga is megéled a furcsa fénytörésben. Lehet, hogy a hagyomány részint halott – észrevétlen mellékhullámai mindenesetre itt eredményeztek valamit. Mindez – és csak mindez együtt – indokolja azt a feltevést, hogy költészete nyugateurópai összefüggésben is fontos lehet. József Attila költészete ugyanis az emberi lét nagy, kimeríthetetlen témáit görgeti: ezt az alkotót a szegénység, a magány, az Isten-keresés kérdései izgatják; a szabadság és a rend összefüggése foglalkoztatja; mûvészete a személyes szenvedést és a társadalmi elnyomást, a szerelmet, halálfélelmet, az öntudat elvesztését, a kétségbeesést és a megsemmisüléstôl való szorongást foglalja szavakba. József Attila ismerte és megmintázta azokat a klasszikus érzéseket, amelyeket mi ma már személyesen alig-alig ismerünk. Gyakran fagyoskodott, gyakran nélkülözött. Éhezett, és nem csak élelemre, hanem arra is, hogy emberré válhasson. Költészete, kissé leegyszerûsítve, egyetlen rabiátus lázadás minden olyan sanyarúság és megaláztatás ellen, amely az embert fenyegeti. Szegény volt, felfelé törekedett, és elgáncsolták; szeretni akart, szeretetet várt, és csalódnia kellett; hinni akart (Istenben, Flórában, a pszichoanalízisben), és elárulták; a mindenséggel akarta mérni magát, és felôrölte a semmi. Szabadságot akart, mindenkinek, de élete és betegsége lassan olyan börtönt vont köré, amelyben napról napra mélyebbre, a végkifejlet felé zuhant. Szolidaritásra számított, és abban a tudatban halt meg, hogy senki nem segíthet rajta. Csatlakozott a munkásmozgalomhoz, de becsapták az ideológusok és a versengô barátok. A pszichoanalízis segítségével akart életének szakadékaiból kimenekülni, s közben egyre szorosabbra gubancolta belsô életének hálóit: néha gôgös igazságérzete, másszor gyermeteg vakdühe vagy kötekedô és kiszámíthatatlan modora sodorta örvényes helyzetekbe. Mostoha körülményekkel, idegenkedô szerelmekkel és önmagával kellett megharcolnia, ám élethossziglani bir-


kózása közben csodálatos, a szenvedéstôl kicsikart költeményeket hozott létre. Az Észben hivô, lobogó szabadságvágya mindvégig költészetének legbensôbb kútja maradt, neki magának azonban folyton sejtenie kellett, hogy a szabadság csak furcsa, veszélyes spirálokban és különösen megcsomózott vonalakban valósulhat meg. Költészetének megrázó tragikuma éppen azokban a szeszélyesen megformált élménymintákban válik láthatóvá, amelyeket mély ellentmondások itatnak át: szabadság és magány, csillagkép és börtön, alkotás és kudarc itt tôszomszédai egymásnak, és csak néha bukkan fel a sötét és világos képek önkényesen futó repedései között valamely harmonikus elem, esetleg úgy, mint egy szûk, boldog emberi tér bizonytalan ígérete. Költôi képzeletének léptéke ott, ahol a lét alapvetô, elvont kérdéseit bolygatja, szinte mindig elhagyja a „logikus” keretet. Vakító metaforái és reflektorszerû villanásai komor vidéket vagy homályos lelkiállapotot világítanak meg – de ez az élesen megpillantott világ egyszersmind tágassággal kecsegtet. „Az értelemig és tovább” – az ARS POETICÁ-nak ez a sora pontosan arra a korlátlan túlhaladásra vonatkozik, amely az ember és az emberi lét gyökeres tökéletesedését veszi célba. A szövegek ugyan a szenvedésbôl és a megalázottság tudatából táplálkoznak, mégis olyan érinthetetlen szférát sejtetnek, amelyben a méltóság igazi, csillapított erôterei érvényesülnek. József Attila dinamikus költészete még ma is, változatlanul, azzal hat, hogy fölrajzolja a személyes és társadalmi erôk mélyen ellentmondásos szövedékét. Költôi sokrétûsége nélkül csupán egy felvilágosító utópia tehetséges hírnöke volna. A nagy költészetet soha nem lehet ideológiai alakzatokra szûkíteni, hiszen az saját, csaknem összemérhetetlen világot teremt, és kifürkészhetetlen, befejezhetetlen mondatot alkot az emberi létezésrôl. 5. Forma és befejezés József Attila költészetét, említettem már, a kötött forma uralja: a húszas évek végétôl a költô lényegében nem írt szabad verset. Köztudomású, hogy József Attila életmûvének tetemes része (az eleje java része, érett mûvészete teljes mértékben) kötött formában keletkezett. „És mi a csudát akarnak a szabad verstôl? Egy kis kötöttség iskolának, mûhelygyakorlatnak, vagy egyszerûen csak rendes, tisztességes versnek sem ártana” – írja 1929ben ÚJ MAGYAR FÖLD ÉS – NÉPTELEN SZAVAK címû cikkében, s álláspontja, költôi gyakorlata bizonyítja, azután sem változott. Célom az volt, hogy a szerzô formavilágát a fordításban érzékelhetôvé tegyem, hiszen az a teremtô döntés alkotórésze, és az eredetiben is lényeges hatáselem. A sajátos lírai közlés minden egyes elemét egy idegen nyelvben tükrözni lehetetlen. Megkíséreltem azonban, hogy a rím óvatos kezelésével, bizonyos mesterséges mesterségbeli fogások révén, számos vonatkozásban (alliteráció, asszonáncok, szótagszám, ritmikai megfelelések, rokon hangszínek, a szavak éles helyezése) hallhatóvá tegyem József Attila összetéveszthetetlen zenéjét. Elmondhatom, a szórványos hûtlenség segített, hogy egészében hû maradhassak az eredetihez. A költemény belsô formája a tartalom. A formai kérdést, gondoltam továbbá, ahol lehet, a tartalom irányából oldom meg, és a formálást is a tartalom felôl kormányozom. József Attila nemcsak nagy formamûvész volt, hanem éber értelem is: mindkettôt meg kell mutatni. De a mi? örökké a hogyan? világos körvonalain derengjen át. Mi a jelentôségük a mai olvasók számára a klasszikus, kötött formáknak? A klasszikus formák azt az ôsi és ma is érvényes törekvést tükrözik, hogy az ember szabályozás, mérés, tagolás és arányosítás útján lehorgonyozza az egyedit az általánosban. A forma a transzcendencia közelébe emeli a mûalkotást, mintegy csatlakoztatja

404 • Petri György: „Én istent nem hiszek s ha van, ne fáradjon velem...”

az univerzumhoz. A katarzis érzete, amelyet a remekmû szít, szorosan összefügg a formaadással. Nem árt megfontolni, hogy a fenséges nem azonos a patetikussal, és a legmindennapibb költészetnek is szüksége van – nem szükségszerûen kötött – formára. A szabad vers is poétikai törvények szerint szervezôdik. A kötött forma mindig valami olyasmire utal, ami legalább részeiben teljes. Kötött formában felmagasodó költészetet formahûen fordítani, ez mûvészi erkölcs kérdése. Végül szeretném kifejezni elismerésemet mindazoknak, akik az elmúlt évtizedekben azon fáradoztak, hogy József Attilát megkedveltessék a német nyelvû olvasókkal – a hosszú listából hadd soroljam csak Franz Fühmann, Stefan Hermlin, Heinz Kahlau és Kárpáti Pál nevét. Külön köszönet illeti Egon Ammannt, aki már fiatalon megsejtette József Attila költészetének jelentôségét, nagyrabecsülését aztán évtizedeken át megôrizte, és végül e kiadás formájában is kifejezésre juttatta. Ô volt vállalkozásunk elsô mozgatója. Hála illeti Balla Zsófiát azért a fáradhatatlan készségért, amellyel az értelmezés és szótalálás, a szöveg-összehasonlítás és a szerkesztés munkájában mellettem állt. Ô akadályozott meg abban, hogy a kudarctól való félelem eltompítson. Ô segített, hogy ne adjam fel. Az ô része a végeredményben nemcsak láthatatlan, hanem felmérhetetlen is. És köszönöm József Attilának ezt az öt idôtlen évet.

Petri György

„ÉN ISTENT NEM HISZEK S HA VAN, NE FÁRADJON VELEM...”

Egy-két utalástól eltekintve, a József Attilával foglalkozó irodalom semmilyen figyelemre nem méltatta azokat a költeményeket, amelyek a modern vallási problematikával foglalkoznak. Ennek oka az, hogy igen kevéssé kísérelték meg az életmûvet a benne fellépô mély eszmei kollíziók felôl megközelíteni, mivel a fô figyelmet mindig az életmû ennek ellenére meglevô szellemi egységének bizonyítására fordították.

1 A következôkben a vallás mint életprobléma József Attila-i ábrázolásával szeretnék foglalkozni. A megközelítés ezért esztétikai és nem irodalomtörténeti lesz. Nem érintem tehát a vallási motívumokat, amennyiben csak poétikai motívumként jelennek meg. Nem esik szó olyan, különben érdekes problémáról, mint a vallási metaforák meglepô gyakorisága, kivált az életmû korai szakaszában, s csupán kevés szó e korai szakaszról egyáltalán. Vizsgálódásom anyagát elsôsorban a harmincnégy körüli és utáni pe-

JÓZSEF ATTILA NÉMETÜL

Recommend Documents