József Attila (1905-1937) 1905. április 11-én József Áron szappanfőző munkás és Pőcze Borbála háztartásbeli gyermekeként született költő. 1910-ben az Országos Gyermekvédő Liga révén Attila és Etus nővére Öcsödre került nevelőszülőkhöz. 1919 decemberében, anyja halálakor teljesen árva lett. 1924-től a szegedi egyetem magyar-francia-filozófia szakos hallgatója lett. 1925. novemberben beiratkozott a bécsi egyetemre 1926-ban Párizsba utazott, a Sorbonne hallgatója lett. 1927-ben a budapesti egyetem bölcsészkarára iratkozott be, ahol két szemesztert járt végig. 1928 elején megismerkedett Vágó Mártával (Vágó József nagy műveltségű közgazdász lányával), szerelem szövődött közöttük. Vágó Márta révén kapcsolatba került polgári radikális, illetve polgári liberális körökkel. Tagja lett a falu sorsát középpontba helyező Bartha Miklós Társaságnak. 1930-ban belépett az illegális kommunista pártba. Szántó Judittal élettársi kapcsolatot létesített (1936-ig). 1931-ben a Sarló és Kalapács című moszkvai folyóirat a fasizmushoz közel álló költőkhöz sorolta. Rapaport Samu révén kapcsolatba került a pszichoanalízissel. 1933 végén vagy 1934 elején kizárták a kommunista pártból, eddigre szemléletében is eltávolodott a kommunista eszméktől. A szovjet írókongresszuson a pártot már Illyés Gyula és Nagy Lajos képviselték, József Attila Miért nem én? címmel tanulmányt írt, amely elveszett vagy lappang. 1935-ben, majd 1936-ban megkapta a Baumgarten-alapítvány „kisdíját", Hatvanyéknál találkozott a Magyarországra látogató Thomas Mann-nal. 1937-ben ismét találkoztak, a költő ekkor írta Thomas Mann üdvözlése című ódáját, melynek előadását a Belügyminisztérium megtiltotta. 1936-ban pszichikai állapota egyre jobban megromlott, beteges szerelem fűzte pszichoanalitikusához, Gyömrői Edithez.
1937 februárjában ismerkedett meg utolsó szerelmével, Kozmutza Flórával, Illyés Gyula későbbi feleségével. 1937 nyarán következett be utolsó, tragikus idegösszeomlása, szanatóriumi kezelésre szorult. Novemberben nővérei a szanatóriumból Balatonszárszóra vitték, ahol december 3án tragikus körülmények között halt meg. Születésnapja, április 11-e a költészet napja.
PÁLYAKÉP József Attila költészete a xx. századi magyar líra egyik csúcsteljesítménye. Életműve a század alaptapasztalatainak, életérzésének és kérdéseinek világviszonylatban is fontos költői megnyilatkozása. A klasszikus modernség, az avantgárd és az újnépiesség hagyományainak örököseként és a harmincas évek későmodern európai törekvéseivel összhangban alakítja ki költői formanyelvét. 1922 végén Juhász Gyula ajánlásával lát napvilágot első kötete, a Szépség koldusa. 1923 elején néhány versét már a Nyugat is közli. 1924-tól (1930-32 kivételével) a Népszava ad számára folyamatos publikálási lehetőséget. Egyetemi hallgató, amikor 1925 januárjában megjelenik második kötete, a Nem én kiáltok. Első kötetein a hagyománytagadó modernista iskolák együttes hatása modernség érezhető. Zsengéiben, korai verseiben és a Szépség koldusában meghatározó a nyugatos hang. Ady, Kosztolányi, Babits, Juhász Gyula hatása tematikában és beszédmódban egyaránt érzékelhető. A Nem én kiáltok köteteltávolodást jelez a nyugatos poétikától, erőteljesebbe válik az avantgárd hatása. Ezt mutatja az expresszionisztikus versnyelv, a formabontás, a rímtelenség és a szabad vers erősödő jelenléte. Szellemi tájékozódásának új irányát jelzi (1931-től) megismerkedése a freudi pszichoanalízissel, melynek technikája, osztott személyiségfelfogása beépül esztétikájába. A pszichoanalízis lélekelemző módszerű gyógyító eljárás, melynek célja a viselkedés tudattalan jelentéseinek napvilágra hozatala. A pácienst arra ösztönzi, hogy szabad képzettársítással minden kritika és kontroll nélkül azt fejezze ki, ami épp eszébe jut. A tudattalan lelki működés feltárásának a neurózis gyógyításában fontos szerepet tulajdonít. A freudi módszer a pszichikum osztott szerkezetének elméletére (ösztönén - én - felettes én) épül. A költő alkotásmódjában a tudat mélyéről felszínre hozott rendezetlen, álomszerű, asszociatív emlék- és gondolattartalmak, képi és hangbenyomások a rendező (értelemképző) tudat és a nyelv által formálódnak műalkotássá. Az alkotásnak ezt a folyamatát, mely érett korszakának modern klasszicizmusát jellemzi, József Attila Freud nyomán „szublimációnak" nevezi.
1932-ben jelenik meg a Külvárosi éj kötet, majd 1934-ben a válogatott megújítása verseit is tartalmazó Medvetánc. E kötetek alkotásai mutatják, hogy a világnézeti elkötelezettséget összetett látásmód váltja fel. Ez az értelmező és rezignáltan belátó magatartás a lírai ént is osztottnak mutatja. A gondolati óda (A város peremén, Elégia, Óda, Eszmélet), a tájköltészet (Ritkás erdő alatt, Holt vidék, Téli éjszaka, Falu) hagyományainak újraírásával, az önmegszólító verstípussal (Vigasz, Téli éjszaka, Eszmélet) válik József Attila a líra későmodern megújítójává. A Németh G. Béla irodalom tudós által megnevezett és értelmezett önmegszólító verstípus (beszédmód) a gondolati költészetnek különösen a XX. században elterjedt típusa. Jellemzője, hogy a lírai én saját magát szólítja meg. Ugyanakkor az egyoldalúnak látszó párbeszéd közben az egyik magatartás kifejtése burkoltan a másikat, az ellentétest is megfogalmazza. A személyiség osztottságát mutató beszédmód kapcsolatba hozható a személyiség válságának tapasztalatával. A formateremtés változatosságát mutatja a kötött és szabad versforma határán mozgó mesteri egyensúlyozás (Elégia, Téli éjszaka).
TÉLI ÉJSZAKA Verstér, versidő Az 1933-as év fordulatot hoz József Attila pályáján. Egymást követik azok a nagy gondolati költeményei, melyekben a világegész értelmezésére tesz kísérletet a költő. Az 1933 januárjában keletkezett vers címe tárgyszerű leírást sejtet. A mű azonban több és más, mint tájköltemény. A versben meghatározott tér-idő egyszerre jelöli ki a szemlélet és a gondolkodás tárgyát. A tér horizontális (távol feltűnő hegyek, tanya, földek, a város pereme) és vertikális (lég, fölszálló éj, hold, űr) irányokat nyit meg. Szerkezetében fölsejlenek a klasszikus tájvers távoli-közeli látószögének (perspektíva) elemei. Az idő nemcsak évszakot és napszakot jelöl (ellobbant nyár, téli éjszaka), de a meditáció időtartamát is (alkonyi tűz, felszálló éj, hajnali homály) mutatja. Formai szempontból első pillanatra feltűnik a szöveg egyenetlen szakaszolása és a sorok hosszúságának váltakozása (pulzálása). Mindez felidézheti a tudat működésének, észlelő és értelmező tevékenységének mechanizmusát. A mű különös felütéssel indul. A formailag is elkülönített, felszólító tartalmú sor- "Légy fegyelmezett!" - felfogható önfelszólításként. Ebben az esetben a tudat értelmező tevékenységének logikus, érzelmektől mentes mederben tartására vonatkozhat. De felfogható az olvasóhoz intézett utasításnak is, vagy vonatkoztatható az alkotási folyamatra, a szövegszerveződésre. Nyelvtani személyraggal kifejezett líraiság még két helyen fordul elő a szövegben.
A „Hallod-e, csont, a csöndet?" metonimikus képe a világegyetem ürességével és a lét rideg magányával szembenéző embert idézi. A záró szakasz egyes szám első személyű megszólalása pedig - "mérem a téli éjszakát" – az észlelő és értelmező lírai én helyét jelöli ki a világban. A „rozsdalevelű fa" archetípusos képe arra is utalhat, hogy a gondolkodó ember a létezés és meditációközponti, mitikus helyén jelöli ki magát. Olyan helyen, ahonnan mindenkérdés feltehető és minden dolog belátható, tehát a megértéssel birtokba vehető. A versszerkezet három kitüntetett szöveghelyét kivéve a költeményben a lírai én mindvégig háttérbe szorul. A tárgyszerű létértelmezés a természetet, az embert és a létezés társadalmi vonatkozásait teszi szemléletének tárgyává. A természeti világot, a tájat (göröngyök, hegyek, völgy, síkság), az univerzum mikro(hegyes cserjeág, molekulák) és makrostruktúráit (vas éjszaka, pántos égbolt, hideg úr) a "Szép embertelenség" oximoronja foglalja egybe. A jelző és a jelzett szó ellentéte jelölheti a világ, a táj embernélküliségét. De utalhat a természeti világ közömbösségére, kíméletlen ridegségére. "öntudatlan örökkévalóság"-ára is. A metaforák (Iég-üveg, tőr-ág, vitrinrendezett látvány) üvegszerűen átlátszó vagy kemény, fémes csillogást idéznek. Az igék hol a lét sérülékenységére, veszélyeztetettségére (megkarcolja, fönnakad, lakatol, tőrt emel), hol a világmindenségben megteremthető átlátható rendre utalnak (tündöklik, csillognak). Az emberi jelenlétet a megszemélyesítés (perszonifikáció) poétikai eszközével teremti meg a költő. A "vékony ezüstrongy" az emberi együttérzés (mosoly, ölelés) fennakadását jelzi. A "bütykös vén hegyek" a munkában fáradt parasztkezét idézi. A tél, az éjszaka a bőség ajtaját pántoló vagy épp a kínok fegyverét gyártó kemény kovácsmester, a pusztaság kipárolgása emberi sóhaj. A táj tehát emberi tartalmakat, emberek közti viszonylatokat hordoz. Ugyanakkor a vers két személyes alakját, az egyszerre reális és mitikus „földmívest"és a nagyváros számkivetettjét az eltárgyiasultság jellemzi. Az ember helyett a kapa cammog, a munkában fáradt kéz helyett a kapanyél vérzik, a sarkon üldögélő ember helyett a kabát reszket. Ezek a metonimikus képek a világrend emberidegenségét jelölik. Lét és nemlét felcserélődik ebben az összefüggésrendben, hazatéréssé, otthonossággá maga az elmúlás válik ("Mintha a létből ballagna haza"). A világ észlelésében és értelmezésében fontos szerepe van a különböző érzékterületeknek. A látvány megteremtésében a színek és a fények (fekete, ezüst, vörös, szürke, kék, ezüst, sárga) jutnak fontos szerephez. Apró vagy univerzális lassú mozgások (remeg, cammog, lüktetne, ing-leng, keringnek, kihúnynak, hull, üldögél) váltakoznak hirtelen, gyors (holló repül át, surran, fut) mozgásokkal. A meditáció magatartásformájához a belső beszéd mondása és a külső világ rezdüléseinek vagy csendjének hallása (csend, harang, hang, összekoccannak) kapcsolódik. A vers beszélője virrasztásában felmérte világ és ember magányát, szembenézett az elmúlással, és az úr szorongató kietlenségével, értelmével birtokába vette a mindenséget. A
költő a világ megtapasztalhatatlan teljességét a műalkotásban formálta rendezett egésszé. Tamás Attila ezért nevezi meg "a káosz rendbe kényszerítésének verseként" a Téli éjszakát.
További tájversei: Holt vidék, Külvárosi éj Összegezve: József Attilánál nem hagyományos tájszemléletről és tájversről van szó. Nála a táj úgy fejez ki belső tájat, hogy a tájleírás a tudatállapot rajza, s az elemek kölcsönösen értelmezik egymást.
Radnóti Miklós (1909-1944) Budapesten szülelett, zsidó polgári családból származó költő, műfordító. Születése édesanyja és ikertestvére életébe került. (Eredeti neve Glatter, a Radnótit az apai szülőhely alapján vette fel.) 1927-ben kereskedelmi, majd 1929-ben gimnáziumi érettségit tett. 1930-tól 1934-ig a szegedi egyetem magyar-francia szakos hallgatója volt, a pesti egyetemre a numerus clausus rendelet miatt (itt: egyetemekre felvehető létszám faji, nemzetiségi tekintetben) nem került be. 1934-ben (summa cum laude 'teljes dicsérettel') avatták a bölcsészettudományok doktorává, de tanári állást nem kapott. 1935-ben házasságot kötött Gyarmati Fannival 1937-ben Baumgarten-díjban részesült. 1940-ben munkaszolgálatra hívták be. 1941-ben a kereszténységhez vonzódó költő barátai és felesége unszolására - életmentő kísérletként is - megkeresztelkedett. 1943-ban újabb munkaszolgálatra hívták be. 1944. május l8-án, utolsó munkaszolgálatra hívásakor a szerbiai Bor mellett felállított Lager Heidenauba vitték, ahol rézbányában és útépítésen dolgozott. 1944. szeptember 17-én a menekülő fasiszták erőltetett menetben indították a munkaszolgálatosokat Magyarországon át nyugat felé. Az elgyötört, fizikailag teljesen leromlott állapotba került költőt huszonkét társával együtt november 9-én Abda határában (Győr mellett) agyonlőtték. 1946-ban - az exhumálás kor került elő vihar kabátja zsebéből egy notesz („bori notesz"), amely utolsó verseit tartalmazta. Első lapján öt nyelven_a következő szöveg volt: "Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére." RAZGLEDNICÁK A négy rövid költemény 1944 augusztusa és októbere között keletkezett. A cím szerb nyelven képeslapot jelent. A műfaj (francia: cartes postales) ismerős az irodalomban, rövid, néhány soros életképszerű helyzetjelentést jelöl. Franciaországi tartózkodása alatt Radnóti is írt ilyen szellemes, játékos ”képeslapokat''. A Razglednicák világa azonban komor, tragikus világ: egy "erőltetett menet állomásai". Olyan költemények, amelyek a bori noteszból kerültek elő. A formailag sorszámmal is elválasztott egységek közt nincs szövegösszefüggés. Ugyanakkor a részek gondosan megszerkesztettek, kimunkáltak, nem keltik a töredékesség érzetét. Az azonos tapasztalat különböző oldalait megmutató egyes darabok tematikusan kötődnek egymáshoz. A pusztulás képeinek eluralkodása pedig (3-4. vers) egyfajta folyamatszerűséget is sugall. Az első „képeslapon" még hangsúlyos szerepet kap a remény. A nyolc sorból álló kis vers szimmetrikus szerkezetben tagolódik két négysoros versmondatra. Az első rész a lírai én környezetének táj elemeivel a háború káoszát, a pusztulástól való rettegést idézi. Olyan leíró jellegű helyzet- és állapotfestés, amelyben a beszélő magatartása figyelő-szemlélő, illetve rögzítő. Expresszionisztikus hatást keltenek az erőteljes látvány-
("torlódik ember, állat, szekér") és hangzáselemek ("ágyúszó”, „dobban", "nyerítve"). Továbbá a megvadult lovakat idéző megszemélyesítések („az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad"). A konkrét jelentésekhez érzelmi-hangulati tapasztalati tartalmak kapcsolódnak. Az ágyúszó "vastag", tompán, testesen szertehangzó ("gurul",”dobban", "lehull"), de "vad" is, félelmet keltő. A páros rím és a hetedfeles jambikus sorok (három és fél jambus, metszet, három jambus) ugyanakkor fegyelmezettséget kölcsönöznek a formának. A második versmondatban nyelvileg is kifejezve jelenik meg a lírai személyesség (.bennem"). A megszólítással („Te") új irány, a beszélő belső világának állandósága és rendezettsége jelenik meg a kedveshez kapcsolódó idillben. A külső környezet, a táj tehát a káosz és a halál, a belső reflexiók, a szeretett nő felidézése pedig a rend és az élet szimbólumává válik. A belsőben megteremtett harmónia életben tartó erejét az angyalhasonlat (őrangyal?), törékenységét a "temetkező bogár"-hasonlat jelöli. A második "képeslap" térben osztja meg idill és pusztulás világát. Képei egyszerűbbek, realisztikusabbak, a versnyelv a köznapi beszédhez közelítő, A távoli otthonokat és a megélhetést felperzselő lángokat, a tehetetlen és rémült parasztok képét a közel („Itt") bukolikus idillje ellenpontozza. Szerkezete szintén szimmetrikus an ellentétező. A "még" időhatározó szó azonban jelzi a béke esetlegességét és időlegességét. A mindössze négysoros, keresztrímes, ötös jambusokból álló harmadik "képeslap" első két sorának képei a fizikai meggyötörtség képzetét kapcsolják össze a test biológiai reakcióival. A vér expresszionista motívumának ismétlése állat és ember létének fizikai elviselhetetlenségét jelöli. A szervek felmondják a szolgálatot. A "század" kifejezés lehet a korra utaló metonimikus kép, de jelentheti egyszerűen a menetszázadot is. Az első jelentésben a metafora („bűzös, vad csomókban") a káoszt, az erőszakot, az erkölcsi mocskot jelölheti, a második esetben az emberek léthelyzetére vonatkozhat. A záró sorban a beszélő többes szám első személyű érzékelése az eddigi személytelen tapasztalásokat belső sorssá és látomássá lényegíti. A látomás a pusztulást apokaliptikus méretűvé tágítja. Az alliterációk hangszimbolikája, a zöngés és zöngétlen "v-f” megfelelések („véres", "véreset vizelnek" - "fölöttünk fú a förtelmes halál") az iszonyat, a félelem és rettegés érzetét kelthetik. Az utolsó, tragikus történéssort elbeszélő "képeslap" legfeltűnőbb poétikai jellemzője az alanyok személyének, az igeidőknek és az igemódoknak a gyakori váltása. A felütés első személyű beszédhelyzetből indul, és az elbeszélt történés múlt idejű. A társ halálának tényszerű közlése után az első személyű beszédet önmegszólítás váltja fel. Hozzá jelen idő kapcsolódik. Majd egy közbeékelés erejéig visszatér az első személyű megszólalás és a múlt idő ("súgtam magamnak"). Aztán folytatódik az önmegszólítás, de hozzá felszólító mód kapcsolódik. Az első személyű beszéddel a lírai én szemlélővé, az önmegszólítással a történéseknek szereplőjévé is válik. Majd a német katona szólama következik, amit nyomatékosít a nyelvhasználat is ”Der springt noch auf' 'még él, még mozog, felkel'). A zárlatban visszatér a kezdeti, tényrögzítő beszédhelyzet. A nézőpontváltások a jelenetszerűséget és a drámaiságot egyaránt erősítik. Életrajzi vonatkozás, de a hasonlat értelmezéséhez („mint. húr, ha pattan") fontos adalék, hogy Ószivácon tömegmészárlás áldozatául esik Lorsi Miklós hegedűművész, Radnóti barátja.
Ady Endre Életrajz: -
-
1877-ben kálvinista családból született Érmindszenten. Apja Ady Lőrinc, anyja Pásztor Mária 1896. debreceni jogakadémia => nem fejezte be 1900. a nagyváradi Szabadság (a Szabadelvű Párt lapja) munkatársa lett 1903. találkozott a széles látókörű, művelt, Párizsban élő Diósy Ödönné Brüll Adéllal => Léda-versek 1908-tól haláláig a Nyugat főmunkatársa 1912. szakít Adéllal (Elbocsátó szép üzenet) 1914. Csucsán felkereste Boncza Bertát, akivel 1911 óta levelezett. (Berta még egy svájci lánynevelő intézetből kezdte el írni leveleit a szegről-végről rokonának tartott Adynak „Kedves Endre bátyám” megszólítással.) 1914. kitört a II. világháború Ady kezdetektől a háború ellen foglalt állást 1915. elvette Boncza Bertát (Csinszkát önmaga Csacsinszky, Berta Csacsinszka) 1917. Pestre költöztek 1918. Ady állapota súlyosabbra fordult 1919-ben meghalt. A Magyar Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, és a nemzet halottjaként temették el.
ADY ENDRE PÁLYAKÉPÉNEK VÁZLATOS ÁTTEKINTÉSE szerelmi költészetének tükrében 1. Első szakasz (1906–1910) • Közönség megosztása: értik – nem értik? • Erőteljes képiség, szimbolikus képalkotás • Témák: szerelem, élet, halál, múlt-jövő, szerelem-gazdagság, pénz + új: forradalom, Isten keresése, kuruc versek • Kötetek: Új versek (1906) => korszaknyitó kötet. A cím jelzője olvasható a lírai megszólalás sajátosságaként, újdonságaként, de a korábbi költemények meghaladásának kijelentéseként is. Léda asszony zsoltárai ciklus Vér és arany (1907), Az Illés szekerén (1908), Szeretném, ha szeretnének (1909), A Minden-Titkok versei (1910) a 4 verseskötet poétikai szempontból összefüggő ívet, egy pályaszakaszt alkot 2. Középső szakasz (1912–1914) • Léda-versek utolsó darabjai (pl. Elbocsátó, szép üzenet)
• Kötetek: A menekülő élet (1912), A magunk szerelme (1913), Ki látott engem? (1914) 3. Utolsó szakasz (1914–1918) •Minden mást átható téma: háború és annak pusztításai -
értékőrzés, hagyományokhoz való kötődés apokaliptikus-biblikus hangvétel
• Expresszionista jegyek: A mondatszerkezet változása: szaggatottság, töredezettség, kihagyásos szerkezetek • Csinszka-versek => Kötetek: A halottak élén (1918), Utolsó hajók (1923)
Héja-nász az avaron
(Lédának írta)
=> ÚJ VERSEK kötet Alkotói tudatossággal megalkotott, ciklusokba rendezett lírakötet Verseskönyveit megszerkesztette. Ügyelt arra, hogy a könyv és a versciklusok élére kerülő cím tartalmi és hangulati szempontból átfogó legyen. Azt is szem előtt tartotta, hogy a címadó szövegek és a kulcsversek a ciklusok kiemelt helyeire kerüljenek. Az 1906-os kötettől kezdve a verscímek három szóból állnak. A költemények nemcsak önmagukban értelmezhetőek. Párbeszédbe léptethetők a ciklus, illetve a kötet más szövegeivel is, és újabb jelentésekkel gazdagodhatnak. Az Új verseket Ady Lédának ajánlja. A kötet négy tematikus ciklusát két ars poeticával fogja keretbe. A kompozíció megalkotásában Baudelaire A Romlás virágai kötetének 1861-es második kiadása szolgálhatott mintául. A záró költemény a francia szimbolista költő 1861-es kötetének utolsó darabját szövegszerűen is megidézi. Ady a jellemzően szimbolista-allegorikus képalkotásuk miatt többértelmű rögzíthetetlen jelentésű verseknek kiemelte egy-egy jelentésrétegét. Így helyezte témacsoportba (ciklusba) az alkotásokat. Léda asszony zsoltárai Az Új versek kötet első ciklusa a Léda asszony zsoltárai. Már a ciklus címében szokatlan kifejezésekkel szembesül az olvasó. Egyrészt feltételezheti, hogy a ciklus szerelmes verseket tartalmaz, hiszen a címben - a görög mitológiából is ismert - női név szerepel. Ugyanakkor különösnek tűnhet, hogy a szövegek címzettje egy asszony (férjezett nő). A versekre a Bibliából ismert és Istenhez szóló, tehát vallásos tárgyú közösségi énekek műfaji megnevezése utal. Szembehelyezkedett a költészeti konvenciókkal. A szerelmet ugyanis nemcsak idillnek vagy gyötrelemnek, hanem önkeresésnek, harcnak, önzésnek, hajszának,
vágynak és ösztönnek is állította. A lírai én és a „te"szerepei ebből fakadóan sokrétűek.
Héja-nász az avaron A Héja-nász az avaron sem köthető közvetlen érzékeléshez, hétköznapi tapasztalathoz. Nem értelmezhető a megszokott, hétköznapi valósággal való egybevetéssel. A vers központi képe a ragadozó héjapár(ok). A kép, olyan viszonyrendszert épít ki a szövegben, melyben a nyelv, a verszene és a költői kép egymásra vonatkozik. Önmagát magyarázó rendszerben olvasható. A mű a szerelmet összetett, ellentmondásos érzésnek mutatja. Olyan rendkívüli testi és lelki dinamizmusnak, amelybe az összetartozás és az eggyé válás érzése éppen úgy belefér, mint a szerelem ütközetként, harcként, nyughatatlanságként való felfogása. A szerelmi költészet metaforikájában szokatlan, meghökkentő ragadozó madár képe a "mi" és az "ők" viszonylatában is megjelenik, Ez a megkülönböztetés azonban csak időbeli eltolódást jelez. Vagyis a héjapár mint szimbólum nem kitüntetetten két ember sajátos kapcsolatát jelöli. Érvényességét a második versszak kiterjeszti minden szerelmi kapcsolatra vagy annak folyamatára, esetleg magára az életre. A szerelemnek mint lelki élménynek a disszonáns voltát széttartó hangképletek ("vijjogva", "sírva", "csattognak") is jelzi . A páros rímű sorokat követő rímtelen harmadik sorok is nyomatékosítják. „űzve szállunk" => olvasható a kapcsolatból vagy a lélekből fakadó belső kényszerként. A vers középpontjában mindezek ellenére a „mi" áll, hozzájuk kapcsolódnak a térbeli, tempóbeli és időbeli vonatkozások is. Egyre gyorsuló, majd lassuló mozgásuk („Útra kelünk. Megyünk", "Szállunk", "űzve szállunk”, ,,megállunk", „lehullunk"). Időben a nyárból az őszbe, vagyis az életből a halálba vagy a szerelemből a kiégésbe vezet. A szerelem és az elmúlás, illetve a kiégés a műben összekapcsolódik sorszerűséggel, a természet rendjével. Az utolsó nász felfokozott intenzitását épp ennek a tudata adhatja.
ŐRIZEM A SZEMED (Csinszkának írta) A halottak élén című kötetben jelent meg. szerelmi vallomás A vallomástevő az öregedést önmagához közelinek tapasztalja. A másikba, feltehetően fiatal és erős társába kapaszkodik, ugyanakkor felé óvó-védő gesztussal is fordul ("Fogom meg", "Őrizem"). A vallomástevő megnyilvánulása összetett, a féltés, az együvé tartozás, a hála és a szorongás érzései egyaránt hangot kapnak benne. A két ember kapcsolatának egyszerű meghittségét érzékeltetik a szinekdochék, az összetartozást elsősorban a kezek és a tekintetek egymásba fonódása jelzi. Ezek a motívumok gyöngédségről. a megtalált boldogságról, a
másik emberhez való ragaszkodásról vallanak. Az ismétlődő igék is a nyugalom érzését keltik. Ezzel szemben a lírai énre vonatkozó és ismétléssel nyomatékosított jelzők ("vénülő"), illetve határozók ("pusztulásán", "riadtan") a vallomástevő szorongásáról árulkodhatnak. Ez a szorongás egyrészt belülről, a halál közelségének sejtelméből fakad. Az öregség és a szerelem ellentétének feszültsége elégikus, rezignált hangütést eredményez. Másrészt a rettenet kívülről tör be a megszólító és a megszólított bensőséges világába. Ezt jelzi a háttérvonatkozásként megjelenő háborúra való utalás a második versszakban. A Csinszka-versekre jellemző szándékolt egyszerűséget. A fogalmibb nyelvhasználatot, valamin a mondatalakzatok, illetve a gondolatalakzatok poétikai szerepének felértékelődését is. Az első versszak két párhuzamosan szerkesztett kijelentő mondatból áll. A népdalok formai egyszerűségévei hatnak. Ezt a hatást az első strófa teljes és részleges, szócserével (inverzió) variált ismétlése is nyomatékosítja. A jelen mellett megjelenik a múlt ("érkeztem meg hozzád") és a jövő, amit a kifejletlenségből fakadó hiányt jelez. A hiány, valamint a lírai én létállapotát érzékeltető, szinte állati, ösztönökbe kódolt szorongását jelző metafora ("ősi vad") a jövő bizonytalanságát mutatja, Másrészt azt vetíti előre, hogy az együttlét otthonossága nem képes feloldani a beszélő rettenetét. => a harmadik versszak újabb jelentésárnyalattal telítődik. A rettenetet oldani próbáló összekapaszkodás jelentésmozzanatával. Ez a jelentéstöbblet a meghittség és otthonosság veszélyeztetettséget, törékenységét is sejteti. Mindezt egyértelművé teszi az utolsó versszak, amely a bensőséges nyugalom megóvásának már csak a szándékát tudja felmutatni.
Babits Mihály (1883-1941 ) 1883-ban született Szekszárdon, klasszikus műveltségű, mélyen katolikus nemesi családból. 1901-ben érettségizett Pécsett, a zirci ciszterci rend római katolikus főgimnáziumában. Ősszel megkezdte tanulmányait a budapesti egyetem magyar-francia szakán (az utóbbit hamarosan latinra cserélte fel). Filozófusnak készült. Az egyetemen Négyesy László híres stílusgyakorlatok szemináriumára is járt, legközelebbi barátaival: Kosztolányi Dezsővel és Juhász Gyulával együtt. 1905-től Baján, majd Szegeden helyettes tanár, 1908 és 1911 között a fogarasi (ma Romániában van) gimnázium tanára volt. A Tanácsköztársaság alatt egyetemi tanárrá nevezték ki, de hamar kiábrándult a diktatúrából. 1920-tól másfél évig lakott nála költőtanítványa, Szabó Lőrinc. 1921-ben feleségül vette Tanner Ilona költő- és írónőt, aki a házasságot követően Kazinczy Ferenc hitvesére utalva a Török Sophie írói álnevet használta. 1924-ben Esztergom-Előhegyen nyári lakot építtetett, a két világháború közti szellemi élet megannyi jeles képviselője hagyta a ház falán aláírását. Osvát Ernő halála után, 1929-1933-ig Móricz Zsigmonddal, 1933-tól Gellért Oszkárral folytatta a Nyugat szerkesztését. 1934-től légzési panaszokkal küzdött, 1937-ben orvosai gégedaganatot állapítottak meg nála. 1940-ben Dante-fordításáért San Remo-díjat kapott és tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia. 1941-ben a Siesta szanatóriumban halt meg. A Nyugat utolsó száma a Babits-emlékkönyv lett 1941-ben.
PÁLYAKÉP Költészete jelentős európai hagyományokat: formákat, műfajokat, témákat, versmértékeket örökített át a klasszikus modernség lírájába. Felfogása szerint a költő szükségképpen konzervatív, vagyis klasszikushagyományok és értékek őrzője. A klasszikus formákhoz és hagyományokhoz való visszatérés különösen a kései Babits-pályának válik jellegzetességévé. Az avantgárd ellenhatásaként a XX. század '30-as '40-es éveiben kibontakozó újklasszicizmus több költői életmű ösztönzője lett.
Tudós költő (latin: poeta doctus), aki széles körű műveltséganyagot mozgósít. Gazdag irodalomtörténeti, irodalomelméleti, illetve mesterségbeli tudással bír, és ennek megfelelő művészi gonddal formálja meg alkotásait. Rendkívüli és haláláig gazdagodó műveltségét, mely számára mindig eleven élményt jelentett, már kortársai is ámulattal említették. Emberi magatartását és líráját a sokirányú érdeklődés, valamint a módszeres tájékozódás igénye jellemzi. A bölcseleti irányultság költészetének meghatározó vonása. Világképének alapja a keresztény platonizmus (Szent Ágoston), amely nem hisz az ember eredendő jóságában vagy gonoszságában. De belső küzdelem árán megvalósíthatónak tartja a jóság győzelmét. E felfogás jelzi Babits világlátásának erkölcsi alapvetését is. Ugyanakkor bölcseleti tájékozódása szerteágazó volt. Hatással volt rá a görög természetfilozófia, valamint Baruch de Spinoza (1632-1677) holland filozófus panteista felfogása. E felfogás a megértés és megismerés örömét összekötötte a természettel és a megnyilvánuló isteni szellemmel. Gondolkodására jelentős hatást gyakorolt Kant erkölcsbölcselete. Továbbá Nietzsche, Schopenhauer és Bergson életfilozófiája, William James tudatfolyam-elmélete, illetve Freud lélektana is. Babits költészetét tehát a jelenségek lényegét firtató kíváncsiság jellemzi. Olyan bölcseleti problémákat vet fel, mint az ember (szubjektum) és a világ (objektum) viszonya, a megismerés és a kifejezhetőség lehetőségei vagy az európai műveltséghagyomány újraértelmezése. Amit megvizsgál, annak rendszerint az ellenkezőjét is végiggondolja. A Babits-vers olvasója gyakran szembesül azzal, hogy a megértés gyakran feltételezi saját műveltségét, filozófiai tájékozottságát. A jelentésért megküzdő odafordulás izgalmas kalandot is jelenthet.
Lírájának első szakasza Fiatal vidéki tanárként kerül kapcsolatba a holnaposok körével, így szerepel a nagyváradi Holnapantológia szerzői között. Itt figyel fel műveire Osvát Ernő, valamint Ignotus, és Babits hamarosan a Nyugat állandómunkatársa lesz. 1909-ben megjelenik első verseskötete, a Levelek Iris koszorújából, mellyel bekerül a modern magyar költészet élvonalába. Babits korai költészete szembehelyezkedik a közvetlen kifejezéssel élő élménylíra hagyományával. Közvetett kifejezésmódot alkot. A személyes, vallomásos megszólalást tárgyakkal, más tudatokkal, szerepekkel, helyzetekkel, stílusokkal és kultúrákkal eltávolító, tárgyiasabb beszédmódokban nyilatkozik meg. Első köteteit esztétizáló szemlélet, filozófiai indíttatás, formai sokszínűség és témagazdagság jellemzi. E kötetekben jelen van a szecesszió én-kultusza, formai díszítettsége és motivikája (Hunyt szemmel, Himnusz Irishez). Tapasztalható az impresszionizmus pillanatnyi benyomásszerűsége, névszói stílusa, szín- és hangképletei (Messze, messze ... , Új leoninusok). Továbbá a szimbolizmus képalkotása (Fekete ország, Az örök folyosó, Két nővér) is megfigyelhető.
Különösen a Levelek lris koszorújából verseire jellemző, hogy motívumai a kötetszerkezet egészét átszőve egymással is párbeszédet folytatnak. Ebben a poétikai sajátosságban fontos szerepe van a dőlt betűvel kiemelt versek utalásrendjének. Az utalások a széttartó poétikai megoldásokat felvonultató szövegek közt középpontokat jelölnek ki. E központi alkotások (In Horatium, Húnyt szemmel, A lírikus epilógja) visszautalnak a sokszínűség elvére. Érzékeltetik a hagyomány sokféleséget és újraértelmezhetőségének gazdag lehetőségeit. Másrészt egységesítő szerepet töltenek be. A pályát nyitó kötetek azt is nyilvánvalóvá teszik, hogy a fiatal költő a teljesség megragadására, valamint a versekből összeállítható "egész" kifejezésére tesz kísérletet. Ugyanakkor az első kötetcíme, valamint nyitó és záró versének párbeszéde az egész megragadhatatlanságának és kifejezhetetlenségének a tapasztalatát is közvetíti. LEVELEK IRIS KOSZORÚJÁBÓL (kötetkompozíció) Babits első verseskötete az 1902 és 1908 közt írott költeményeket gyűjti egybe. A kötet címéről eszünkbe juthat a koszorú és a költészet hagyományos kapcsolata, de a koszorú toposz összekapcsoltságot, körkörösséget, teljességet felidéző jelentése is. A "levelek" a versek metaforája lehet. A teljesség, az egész egyes darabjait, részeit jelöli, vagyis a szecessziós levélmotívum az egész megragadhatatlanságára is utalhat. Írisz a görög mitológia istennője. Írisz a görög mitológia istennőjeként az istenek hírvivője. Ő vonja fel a szivárványt az égre, tehát összeköti az égi és a földi szférát. A latin Ovidiusnál Juno istennő küldötteként szerepel. De írisznek nevezik a szem szivárványhártyáját is. A szem, illetve a látás pedig a világmegismerésének, befogadásának talán legfontosabb érzékszerve. Továbbá írisznek is mondják a nőszirom nevű dísznövényt, amelynek fajtái rendkívüli színgazdagsággal pompáznak a tavaszi kertekben. Többek között fajta- és színbeli sokfélesége miatt válhatott ez a növény a szecesszió legjellegzetesebb motívumává. Mindebből a befogadó érzékelheti, hogy a rendkívül beszédes kötetcím az európai kultúrkincs közös gyökereivel, hagyományaival teremt kapcsolatot. A fiatal költő ars poeticájaként olvasva a költészet sokszínűségének, változatosságénak, teljességre való törekvésének igényét jelenti be. A sokszínűség elvére épülő kötetkompozíciót nem ciklusok hozzák létre. Szerkezetét dőlt betűvel kiemelt központi versek (Húnyt szemmel, A lírikus epilógja) és szövegrészek (például az In Horatium első néhány sora) egységesítik. A versek között ez az eljárás kapcsolatokat, utalásokat, párbeszédeket létesít. A párbeszédekben különböző kulturális hagyományok (antikvitás, kereszténység, keleti filozófiák, magyar költészeti hagyomány, modern technika, nagyvárosi tematika) vesznek részt. A kötetnek az esztétizmus poétikája nyomán született versei a szecesszió, az impresszionizmus és a szimbolizmus stílusjegyeit egyaránt felmutatják.
In Horatium
A Levelek Iris koszorújából kötet nyitó verse az ókori római irodalom egyik legjelentősebb alkotóját, Horatiust idézi meg. A címbeli elöljárószó ("in") a latinszónoki hagyomány kifejezésmódját felelevenítve a Horatiusszal szemben (ellen) való megszólalást helyezi kilátásba. Feltűnhet, hogy bár hiányzik a versszakokra tagolás, a mű klasszikus időmértékes formát követ. A Horatius által is kedvelt alkaioszi strófa szerint íródott. Első, dőlt betűvel kiemelt négy sora idézet Horatius egyik ódájából. A versforma és a szövegköztiség a cím jelentését részben visszavonja. Hiszen a versbeszéd eszerint nemcsak vitázik Horatiusszal, hanem kapcsolódik is az antik hagyományhoz. A beidézett horatiusi sorok szerint a versben beszélő lírai én a latin költő elődhöz hasonlóan a múzsák papjaként nyilatkozik meg. Az újítás igényével lép fel ("soha nem hallott verseket"), és erős fiatal füleknek „címzi'' beszédét. Ez azt is jelentheti, hogy a lírai én saját költészetét Horatiusszal szólva szent tevékenységnek tartja. Azt állítja, hogy értő befogadói csak a kiválasztottak vagy beavatottak, az új iránt fogékony, művelt kevesek ("Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg!") lehetnek. Azonban maga a horatiusi sor is átvétel. Az ókori Róma pontifexei az isteneknek szóló áldozatbemutatáskor"Odi profanum vulgus " felszólítással jelezték, hogy a tömeg fordítson hátat, mert az áldozatbemutatásnak csak a kiválasztottak lehetnek részesei. Az In Horatiumban ez az idézet a babitsi líra gondolati jellegére, a költészet intellektuális értelemben "arisztokratikus" voltára utal. A vers kettős ars poeticát fogalmaz meg. Egyrészt a költői beszéd új összefüggéseket megalkotni akaró igényét, másrészt a hagyományhoz való kötődését állítja. Ugyanakkor a hagyománytól való eltávolodásnak vagy a hagyomány újraértelmezésének szándékát is jelzi. ("Ekként a dal is légyen örökkön új, / a régi eszme váltson ezer köpenyt, / s a régi forma új eszmének / öltönyeként kerekedjen újra. ") Az 5-16. sor motivikája szorosan kapcsolódik a görög természetfilozófia elgondolásához. Eszerint a kozmosz az őselemek folyamatos egymásba alakulásaként létezik. Ha megfigyeljük az In Horatium 5-16. sorának természetmotívumait, rájövünk, hogy azok valójában a milétoszi filozófusok őselemei: levegő, víz, tűz, föld "Nézz fel az égre: barna cigány ködök" "nézz szét a vízen: fürge fehér habok" "A láng is hullám. I Szüntelenül lobog I főnix-világunk" "Minden a földön"
Olyan őselemekként alkotják meg a világot, amelyeket a szüntelen egymásba alakulás jellemez ("örök cseréjükért hálásak"). A szüntelen egymásba alakulás képzetét Babits verse az életre és a halálra is kiterjeszti. Vagyis a lírai én a világ meghatározó tulajdonságának, lényegének az állandó mozgást, változást, megújulást tartja. Ez a vélekedés a milétosziak bölcseletét a dialektika elvével továbbgondoló Herakleitoszhoz kötődik.
A neki tulajdonított mondást a Babits-vers idézőjelbe fogva, szövegszerűen is beemeli: "nem lépsz be kétszer egy patakba".
A hagyomány újraértelmezése A vers beszélője a költészetet és a költői nyelvet is a világ természeti rendjének megfelelően képzeli el. Vagyis folytonos formai és tartalmi megújulásként, a hagyományhoz való kettős viszonyként értelmezi. Miközben ugyanis az ismétlődésben a különbözőséget hangsúlyozza, épp a hagyomány nyelvén mond ellent a hagyománynak. A múltat tehát az In Horatium olyan kategóriának láttatja, ami a mindenkori jelenből és a személyiség (én) újraértelmező tevékenységével létesül újra és újra. Ezért formálódhat a vers a horatiusi óda ellenódájává. Hiszen a latin költő "arany közép" elvével a folytonos megújulás, változás, a "soha-meg-nem-elégedés" elvét állítja szembe. A zárlat visszautal a kötet címére is.
A lírikus epilógja Az In Horatium párverse A kötet dőlt betűvel kiemelt (kurzivált) záró darabja A lírikus epilógja (1903).E vers párbeszédbe lép és keretet alkot a kötetnyitó In Horatium-mal, annak ellenverseként is olvasható. A két szöveg közös vonása, hogy a művészi megismerés és kifejezés lehetőségeire kérdez rá. A lírikus epilógja azonban a kérdésfelvetésre gyökeresen más választ ad, mint az In Horatium. Vagyis, amit e kötetben a sokszínűség jegyében végiggondol a lírai tudat, annak többnyire az ellenkezőjét is vizsgálat tárgyává teszi. A kétféle, egymásnak ellentmondó válasz nem oltja ki egymást, hanem az ellentétek együttállásával (alternativitásával) viszonylagosítja a bölcseleti irányú kérdésekre adható válaszokat. Így A lírikus epilógja a verseskötet poétikai elveként kinyilvánított sokféleséget képviseli. Ám a nyitó versei szemben a világ megismerhetetlenségét, kifejezhetetlenségét és a szubjektivitás (alanyiság) leküzdhetetlenségét állítja. Ez arra is felhívhatja a befogadó figyelmét, hogy a lírai alany számára nem létezik egyetlen, határozott ars poetica sem. Nem, mert maga a költői hitvallás is csak a többféle megközelítés együttes érvényében ragadható meg. A lírikus epilógjának ars poetica jellegét az is megkérdőjelezheti, hogy a cím külső látószöget nyit a versre. Harmadik személyű megszólalót helyez kilátásba. Így a szöveg az első személyű megszólalás ellenére általában a lírikus vagy általában a megismerés problémájaként is értelmezhető. A vers a nyitó darabhoz viszonyítva mindössze egy lehetséges megközelítést állít. Ez a beszélő én helyzetét és a világhoz való viszonyának értelmezését állítja más összefüggésbe. Az „én" és a "nem én" egymáshoz való viszonya a filozófiai gondolkodás egyik legfontosabb ismeretelméleti alapkérdése.
Most ilyen, az emberi megismerést, az igaz ismeretekhez való hozzáférés módjait, illetve lehetőségeit firtatja. E bölcseleti kérdésnek a versben különös nyomatékot adhat, hogy a problémát a mű a lírikus helyzetével kapcsolja össze. A líra ugyanis eleve magánbeszéd jellegű szöveg. Érzelmi, hangulati, gondolati tartalmát hagyományosan a személyesség mint magatartásés szemléletforma jellemzi. A lírikus epilógja a megismerést és a megértést az értelmező, személyes korlátai (szubjektív) tudattól elválaszthatatlannak tartja. Eszerint a "nem én", vagyis a rajtunk kívül álló világ. a "más" megismerése valójában nem terjed túl az „én" (szubjektum) megismerésén, az önmegismerésen. Nem, mert a tudat a másságot csak önmagán keresztül tapasztalhatja meg. Azaz a másságban mindig önmagát ismeri fel. Ennek a tapasztalatnak a fogalmi kifejeződése a versben a schopenhaueri fogalomhasználatot idéző „én” vagyok az alany és a tárgy" sor. Ez az állítás a megismerés alanyának (aki megismer) és tárgyának (amire a megismerés irányul) lényegi azonosságát állítja. A versben az énhez több szókép kapcsolódik. Például a "Vak dióként" hasonlat vagy a "Bűvös körömből" metafora. Továbbá a Bibliából ismert, a kezdetet és a véget szimbolizáló "ómega s az alfa". A szóképek a (lírai) személyiséget önmagába zártnak, a rajta kívüli világot megismerhetetlennek, a megismerésre irányuló vágyat, illetve akaratot hiábavalónak mutatják. Ezt a tapasztalatot nyomatékosítja a kötött szonettforma is. A zártság, illetve a börtönképzet ellentmond a kötet indító szövegeiben bejelentett vállalkozásnak, sőt annak kudarcát fogalmazza meg. Eszerint a lírai tapasztalat önmaga határait jelöli ki, hiszen maga a megismerés szubjektív, személyes tudathoz kötött. A következtetés azonban nem tekinthető végérvényesnek, mert ez a kötet egészében csak egy lehetséges állításként jelenik meg. Vagyis A lírikus epilógjában mondottak (megértettek) ellenére mindennek az ellenkezője is érvényes lehetőség (alternatíva) marad.
Arany János 1.) Életút: 1817-ben született Nagyszalontán (ma Romániához tartozik). Túlságosan érzékeny, félénk, visszahúzódó természetű. Tizennégy éves mikor segédtanító lesz (szülei szegénysége miatt). Rengeteget olvasott, főleg latin klasszikusokat. Debrecen: Debreceni kollégiumban tanult. Még mindig szegénység gyötörte. Megszakította iskolai tanulmányait, és színésznek állt be, de kiábrándult belőle. Mikor hazatér – egy látomás miatt- édesanyja meghal, apja pedig megvakul. Örökös lelkiismeret-furdalás gyötörte szülei sorsa miatt, többek között ezért hagy fel a színészettel. „Közönséges ember”: 1836-tól 1839-ig korrektor (vagyis az iskolaigazgató – rektor- helyettese) Szalontán. Lemondott a tanítóságról, mert jobban fizető írnoksággal hitegették, ezt azonban nem nyerte el. 23 éves korában megházasodott, felesége: Ercsey Julianna. Házassága után végleg leszámolt mindenféle művészi ábránddal. Föltette magában, hogy nem olvas többet, és „közönséges ember, mint más” lesz. Született egy lánya és egy fia. Az igazi nagy sikert a Toldi hozta meg számára. 1846-ban írta meg a Kisfaludy Társaság pályázatára. Nagykőrösi évek: Meghívták Kőrösre tanárnak az újjászervezett főgimnáziumban. Kitűnő tanár lett: a magyar és a latin nyelvet és irodalmat tanította. A tanári munka fárasztó, kimerítő volt. Maga írta a tankönyveket is. Kedélyvilága elkomorult, egyre többet panaszkodott testi és lelki betegségről. Az Akadémia „titoknoka”: 1860-ban Pestre költözött. Kisfaludy Társaság igazgatója lett. Folyóiratokat indított (Szépirodalmi figyelő, Koszorú). 1865-ben az Akadémia titkára, később főtitkára lett. Ez az év fordulópont volt számára, mert meghalt leánya, és elhatalmasodott betegsége, így lehetetlen volt verset írni. 1877-es nyarat Margitszigeten töltötte, itt írta Őszikék verseit. Egyre többet betegeskedett. 1882. október 22-én halt meg Pesten. Főbb alkotói korszakok: pályakezdés, és beérkezés: epikus (!) műveket alkot Nagyszalontán (1845-1851) nagykőrösi évek: lírai műnem és ballada műfaja (1851-1860) budapesti (1860-1882) Elsősorban elbeszélő költeményekben és balladákban alkotott igazán. A magyar nyelv művészei közé tartozott: új szavakat alkotott, tudatosan alkalmazta költészetében a népnyelvet és a népi líra sajátosságait. Ballada: Olyan műfaj, amely tartalmaz lírai, drámai és epikus elemeket egyaránt. Drámai jellegét a párbeszédes forma és rendszerint a tragikus téma adja, lírai jellegét a dalforma és az érzelmekről szóló tartalom szolgáltatja, s az elbeszélés kölcsönzi az epikai jelleget. De az események nagy része drámai párbeszédekből vagy lírai monológokból áll össze. Az eseményeket, előzményeket, okokat nagyrészt drámai párbeszédekből és lírai monológokból ismerjük meg. Cselekménye sűrített, a lényeget emeli ki, gyakran egyetlen jelenetre összpontosít, másrészt mindent elhagy, ami a lényeg szempontjából nem nélkülözhetetlen. Egy tragikus történetet beszél el, melynek bizonyos részei homályban maradnak, kihagyások és a szaggatott előadásmód miatt. A műfaj lényeges vonása, hogy az embereket kiélezett lelkiállapotban, lélektani szituációkban ábrázolja, gyakran a megzavart emberi lélek magatartását mutatja be. A népballada kései műfaj, a középkor végén jelent meg, a legrégibb feljegyzések a 15. századból valók. Csak énekes formában élt, gyakori külső jegye a sor- és versszakismétlés. Európa közös népköltési műfaja. Az ún. régi stílusú balladák a 19. század előtt keletkeztek, s megőrizték a műfaj klasszikus jellemzőit, a három műnem elemeinek jelenlétét, a tisztán tragikus vagy komikus jelleget. Az új típusú balladák fénykorukat a 19. században élték, elsősorban a betyárballadák voltak gyakoriak. A ballada iránti érdeklődés a folklórkultusz függvényében, a (pre)romantika korától jelentkezik. A romantikus műballada-szerzőknek főleg a dán és skót népballadák szolgáltak mintául (ezekben sok a tündéries és a hősepikai elem), a spanyoloknál a románcos jellegű változat volt a meghatározó. Az európai költészettörténetben már a XIV. században jelen van. Fénykorát a XVIII. század második felétől éli a folklórkultusz hatására. A romantikában divatos műfaj. A magyar műballadát Arany emelte világirodalmi szintre. A balladák a legjobban szerkesztett költeményei. Legtöbbnek a bűn és bűnhődés áll a középpontjában. 3.) Balladák: ősi népköltészeti műfaj
magyar műballadát Arany emelte világirodalmi szintre romantika korszakában lett népszerű Gregus Ágost: „tragédia dalban elbeszélve” mindhárom műnem vonásai megtalálhatók benne, mégis epikus műfaj balladáival a nemzet ügyét kívánta szolgálni Jellemzői: sűrített cselekmény szaggatott elbeszélésmód tragikus téma drámai párbeszédekből, vagy lírai monológokból áll megjelenik a balladai homály: sejtet Arany balladáit 3 szempont szerint csoportosíthatjuk: 1.: Keletkezés szerint: a) Nagyszalonta (1847-51): Zömmel románcos balladák. pl.: A varró lányok, Szőke Panni b) Nagykőrös (1850-es évek): Többnyire népi balladák. Arany összegzi a kialakult hagyományokat: az erdélyi székely népballadákból a kihagyásos és a párbeszédes szerkezetet veszi át, az angol-német műballadákból a titokzatos, félelmetes környezetrajzot. pl.: Ágnes asszony, A walesi bárdok c) Pest (1860-as évek): pl.: Endre királyfi d) Budapest (1877 körül) pl.: Vörös Rébék, Hídavatás 2.: Téma szerint: a) Népi balladák: Ez Arany első balladakorszaka. E korszakban keletkezett balladáinak jellemzője az erős lélektaniság, ahol érezhető az alföldi székely illetve a skót balladák hatása. Szerinte a szabadságharc nem csak a külső ellenség miatt bukott meg, hanem mert kiütköztek a magyarok rossz tulajdonságai, belső viaskodásaik. Arany nem képes illúziókkal szemlélni a magyar múltat és jelent, pesszimista, de mégis úgy gondolja, hogy a nemzetnek biztatásra van szüksége, és tudja, hogy ez az ő feladata. Ez a kettősség jelenik meg balladáiban is: a kétlelkűség. pl.: A hamis tanú, Tengeri hántás b) Történelmiek: Arany olyan szituációt választ ki a történelemből, amely párhuzamba állítható a levert szabadságharc utáni állapottal, s rajtuk keresztül Arany feleletet adhat a kor problémáira. Legfontosabb témái: zsarnokság, elnyomáshoz való viszony, a zsarnokság természetrajza, a hazához az eszmékhez való hűség, a költők és írástudók felelőssége. pl.: Mátyás anyja, Szondi két apródja, V. László c) Romantikus ihletésűek: A kísértetballada, rémromantika hatása érzékelődik rajtuk, valamint Goethe hatása. Időmértékes. Romantikus nyelvezete van. Légkörük tragikus, de néha irónia kíséri. pl.: Tetemre hívás, Éjféli párbaj d) Nagyvárosiak: Pesten írta őket élete utolsó éveiben. Az Őszikék ciklusban találhatóak. Ezek nem annyira tökéletes balladák mint amiket korábban írt. Az Őszikéket visszavonulása után írta, magának. pl.: Hídavatás 3.: Szerkezeti megoldás szerint: a) Egyszólamú és lineárisan előre haladó balladák. Jellemzői: lépcsőzetes elbeszélés, kihagyások, gyors átkötések. pl.: A walesi bárdok, Zách Klára b) Többszólamú és előrehaladó szerkesztés. Jellemzői: szaggatottság, térben vagy időben párhuzamos történések. pl.: Szondi két apródja, V. László c) Egyszólamú és körkörös felépítésű. Jellemzői: a befejezésben a kezdő sor visszatér. pl.: Ágnes asszony 4.) Balladái: A tétel kifejtéséhez legalább egy ballada hosszabb elemzése szükséges. Két ballada közül választhattok: 1. Ágnes asszony, 2. Szondi két apródja. Természetesen beszélhettek mindkettőről is.
Ágnes asszony Téma, szerkezet: A népi ihletésű lélektani ballada témája a bűn-bűnhődés sorsmotívumára épül, és három egymástól jól elkülöníthető részre tagolódik. Az első szerkezeti egység (1-4. versszak) a balladai hős tettének kitudódását tárgyalja, melynek időtartama legfeljebb néhány óra lehet: A második szakasz két tömbből áll. Első fele Ágnes börtönben töltött -meghatározatlan, ám több napig, tartó ("naphosszanta ) - idejét (5-9. versszak), második fele a bírósági tárgyalást beszéli el (10-19. versszak), középpontjában az Ágnes asszonyon elhatalmasodó őrülettel. Az első versszak variációs ismétlésévei kezdődő és záródó harmadik rész (20-26. versszak) Ágnes meghasadt tudatállapotának időtlenségét érzékelteti, a balladai hős további életét uraló rögeszmés cselekvést mutatja be.
Pillérversszakok: A balladai hős tudatállapot-változását három pillérversszak (1., 20., 26.) jelöli ki. Az elsőben a balladai homálynak megfelelően a bűn feltehető tényéről értesül az olvasó. Erre a szövegben a véres jelző, a bűn eltitkolási szándékaként értelmezhető cselekvés (mossa) és a refrén Istenhez forduló, könyörgő gesztusa utal. Az előzetes olvasói feltevés szempontjából fontos lehet a tárgyi bizonyítékot képező lepedőnek az ismétlésben lepelként való megnevezése, hiszen a főnév (leplét) alakja és jelentése kapcsolatba hozható a leplez igealakkal is. Ha megvizsgáljuk a szöveg 20. versszakbeli változásait, feltűnhet a cselekvés megismétlésére vonatkozó határozószó (újra) és a tevékenység okafogyott, értelmetlen voltára utaló két jelző (fehér, tiszta). A szövegváltozások az Ágnes tudatában lejátszódó kóros folyamat végső állapotát képezik le: a történet elbeszélésének ezen a pontján a mosás már rögeszmés cselekvést jelez, ahogy a lepedőn esett folt is átvitt értelművé, a balladai hős lelkiismeretének foltjává válik. A 26. versszak szövegváltozásai a kényszeres cselekvés állapottá rögzülését jelzik. E versszakban visszatér az első strófa cselekvést nyomósító ismétlése, de míg ott az ismétlés a bizonyíték ideges, gyors eltüntetésének szándékára vonatkozott, itt gyakorítást fejez ki, ami a lelki-erkölcsi folt mániákus eltüntetésének kényszerét a bűnhődés motívumával kapcsolja össze. A külső idő (Ágnes egész további élete) és a belső idő (jelenné rögzült állapot) megbomlását jelzi a lepedő régi rongyként, illetve foszlányként való megnevezése, míg a hab megváltozott jelzője (szilaj) a balladai hős állandósult tébolyának tárgyiasított kifejezéseként értelmezhető.
Lélektani irányultság: A pillérversszakok közti szövegrészek arányait az elbeszélt történet lélektani irányultsága szabja meg. Az első versszak a tett elkövetése utáni alaphelyzetet vázolja fel, majd három további strófa tárgyalja a bűn napvilágra kerülését. Ágnesnek a kíváncsi gyerekek és szomszédnők kérdéseire, valamint a törvényt képviselő hajdú felszólítására adott ügyetlen válaszai nemcsak az eltitkolás szándékát és a környezet megítélésétől való félelmét jelzik, de a balladai hős zavartságára is utalnak. Egyrészt azt mutatják, hogy bűntudata van, és lelkiismeret-furdalás a már működésbe lépett, másrészt előrevetítik sorsát, a bűntudatból fakadó megtébolyodást. A börtön nemcsak a bezártság konkrét színhelye, hanem olyan jelképes tér, amely az elkövetett tettel (bűnrészességgel) való összezártságot, a bűntudattói való szabadulás képtelenséget is kifejezi. (A szűk és sötét térben [5-9.] Ágnes egyedül marad bűnével, és szembenéz önmagával. Elhatalmasodó
lelkiismeret-furdalása egyre jobban kikezdi lelkének viszonylagos épségét.) A sötétség egyben elboruló tudatállapotának metaforája is, mint ahogy a fénysugár a tudat tisztaságához való ragaszkodás, illetve a lelkiismeret-furdalástól való szabadulni akarás szimbóluma. Az elbeszélői szólam (narráció) ugyanakkor szövegszerűen is jelzi: megszűnt a hős viselkedésének és gondolkodásának egysége, a tébolyodás folyamata visszavonhatatlanul megindult ("Rémek tánca van körűle"; "Néz merően"). A viselkedés és a gondolkodás széttartására több esetben dőlt betűs kiemelés (kurziválás) utal a szövegben, amit az elbeszélő szólamának a balladai hős belső nézőpontjába való belehelyezkedéseként (vagyis Ágnes belső hangjaként) is értelmezhetünk: (ha ez a kis fény nem volna, / Ugy gondolja: megőrülne"; Szög haját is meqsimiija. / Nehogy azt higgyék: megbomlott"; „Ágnes azt még egyre tátja / S éppen úgy, mint akkor éjjel"). Hasonló szerepet tölt be a 13. versszakban az idézőjellel elkülönített gondolat is: "meg nem őrül". A tárgyalás eseményeit a balladára jellemző párbeszédes forma korlátozott alkalmazásával beszéli el a 10-19. versszak. Ez a ballada leghosszabb, ugyanakkor rövid időt átfogó szövegegysége, ami a személyiség széthullásának, az őrület elhatalmasodásának folyamatát mutatja be. Ágnes külvilággal való kapcsolata teljesen megszakad, nem érti, amit férje haláláról mondanak neki a bírák. Tudata beszűkül, bűntudata tárgyiasul, a bűnt leleplező tárgyra, a vértől szennyes lepedő belső látványára helyeződik át. A bírák részvéttel fordulnak a megháborodott bűnös felé, és hazabocsátják, mert a törvény által kiszabható földi büntetésnél súlyosabbnak ítélik az asszony sorsszerű bűnhődését. A balladai hős egész további életét felölelő utolsó hét versszak az asszony rögeszmés állapotának rögzülését mutatja be. A bűnfoltot eltüntetni akaró mániákus mosás Ágnes lelki megtisztulásának vágyát fejezi ki. Ezzel szemben a lelkiismeret kérlelhetetlenségére, a belső felmentés lehetetlenségére utalnak a belső (szubjektív) időt az örök jelen állapotában felmutató, csak a külső idő múlására vonatkozó időhatározók ("Virradattói késő estig", "Holdvilágos éjjelenkint", "évrülévre", „Télen-nyáron").
Elbeszélői állásfoglalás: A bírákhoz hasonlóan az elbeszélő is részvéttel fordul hőse felé. Ágneselbeszélőiben nem a bűnöst látja elsősorban, hanem a szenvedő embert. Bár a balladai elbeszélésmód viszonylag kevés lehetőséget ad arra, hogy az elbeszélői szerep a hősök és tetteik értékelésére is kiterjedjen, az Ágnes asszonyban szövegszerűen is többször tetten érhető az elbeszélő viszonyulása hőséhez. A szánalomra utal például a 6. versszakban a "szegény Ágnes" jelzős szerkezet, a 15. strófa metaforái pedig már a felmentő együttérzés kifejezői. A liliom ugyanis a virágszimbolikában ártatlanságjelkép, a virághoz és a hattyúhoz kapcsolódó fehér szín a tisztaságot jelöli. A könny - harmat - vizgyöngy metaforához pedig a víz archetipikus jelentése, a megtisztulás kapcsolódik. A felmentő együttérzés indoka Ágnes bűnhődésének súlyossága, valamint bűnbánatának mélysége lehet.
SZONDI KÉT APRÓDJA Téma, kérdésfelvetés: Az 1856-ban keletkezett Szondi két apródját a nagykőrösi balladák egyik kiemelkedő darabjaként tartja számon az irodalmi tudat. Műfaji ihletői a középkori legenda- és krónikás énekhagyomány, valamint a míves, klasszicizáló formákhoz visszatérő francia késő romantika alkotásai közt találhatók. Szondi
György figurája már a reformkori balladaírás gyakori témája volt, alakjához többnyire az önfeláldozás, a
hősiesség, a hazaszeretet kapcsolódott. Bár ezeket az értékeket Arany művében az apródok éneke is állítja, a ballada hősei - cím szerint is - a várkapitány apródjai, akik túlélőként, választási helyzetbe kerülve példát keresnek pártfogójuk hősiességében. A Szondi két apródja – a szabadságharc leverését követő önkényuralmi rendszerrel is összefüggésben - arra a kérdésre keresi a választ, hogy a hősi tetteket és a tragikus elbukást követő mindennapokban milyen, erkölcsileg követhető magatartáslehetőségei vannak a túlélőknek, köztük a közösséghez tartozó költőknek. A balladának a költői hivatás példázataként való olvasását a lant költészettoposz és az apródok dalnok szerepben való felléptetése teszi lehetővé, miközben olyan erkölcsinemzeti eszmények jegyében fogant magatartást is felmutat - emberi tisztaság, a közösséghez tartozás értékeinek megőrzése -, amely a közösség minden tagja számára vállalható. Alaphelyzet: A balladai cselekmény alaphelyzetét (1-2. versszak) a gyásznak kijáró, emelkedett hangú elbeszélői szólam rendkívüli tömörséggel, ugyanakkor információgazdagsággal vázolja fel. Az elbeszélő pontosan megjelöli a balladai cselekmény kezdetének idejét, utal az előzményekre, és három térbeli pontra irányítja a figyelmet. Az idő a vár végső ostroma utáni este; az előzmény a várvédők élethalálharcra, melynek kimenetelére az égitestet megszemélyesítő ige (hanyatlott), a várromként való megnevezése, valamint a lenyugvó égitestet és az ostrom napját párhuzamba állító „visszasüt a nap, ádáz tusa napja" értelmezői jelzős szerkezet is utal. Az alaphelyzet díszletezése szerint a három térbeli pont közül kettő - a várrom és Szondi sírja – egymással szemközti magaslaton helyezkedik el, míg a harmadik lent, a völgyben, ahonnan a Szondi sírjánál térdeplő apródokhoz felhallatszik a törökök győzelmi ünnepének zaja ("zsibongva"). A három térbeli ponthoz két idősík kapcsolódik, Drégely romjához a múlt, a nyájas hegyoromhoz és a völgyhöz a jelen. A lent-fent térbelisége, illetve a kopja feszülethez való hasonlítása már itt, az alaphelyzetben rangsort teremt, hiszen kiemeli Szondi erkölcsi magasabbrendűségét, bekapcsolja halálát a mártíromság keresztény jelentéskörébe, és előrevetíti az apródok hűségér, helytállását. A helyszínek közül a török tábort a 6. versszaktói majd Ali szolgája mutatja be részletesen, Drégely vára az apródok ostromot idéző históriás énekében nyer szerepet, a „szép zöld hegyorom" pedig magának a balladai cselekménynek: a Szondit sirató apródok gyászának és a török szolga beszédének lesz a helyszíne. Ali-szolga: A harmadik versszaktói kezdve a narrátor elhallgat, és a szereplőknek adja át a szót: előbb Ali és szolgájának párbeszéde, majd a szolga és az apródok párhuzamos szólama következik. A török basa és szolgája dialógusa (3-4. versszak) a ballada alaphelyzetét pontosítja. Azt érteti meg ugyanis az olvasóval, hogy Szondi nem hagyta, hogy ifjú apródjai vele együtt hősi halált haljanak, és most a török basa a táborba várja őket, mert eleget akar tenni halott ellenfele kérésének. Előre örül a dalnokok szolgálatának, azt reméli, hogy eztán az ő dicsőségét éneklik majd. Ali és embere megszólalását idézőjel fogja közre, a szolga válaszát pedig kettőspont zárja le. A versindító történetmondás azonban nem folytatódik, egy másik történet kezdődik el, amelynek elbeszélői az apródok.
Az apródok és a követ szólama: Az ötödik versszaktól ismét helyszínt vált a ballada, de mint korábban, a szereplők és a helyszín megváltozását most is csak a párbeszédek tartalmából, illetve a nyelvi kifejezésmódokból következtetheti ki az olvasó. Ettől kezdve az apródok és a török szolga szólamai rendben váltják egymást. Minden páratlan versszakban az apródok éneke hangzik fel, minden páros versszakban pedig a török követ szólal meg. Az ötödik versszakot kezdő három pont azt jelzi, hogy a dalnokok régóta siratják Szondit, de az olvasó csak a megérkező török követtel együtt kerül „hallótávolságba". Az ostromot és a várkapitány dicsőségét idéző históriás éneküket a török szolga ismétlődő, különféle befolyásolási szándékkal indított közbevágásai tagolják hatásos jelenetekre (Márton pap követsége - Szondi válasza - Ali ostrom parancs a - Szondi készülődése az ostromra - gondoskodása apródjairól - ostrom alatti hősiessége és vitézsége - dicső halála). A követ különféle meggyőzési kísérleteinek (a jólét csábítása, a rideg környezetre való figyelmeztetés, mérges türelmetlenség, Szondi akaratára való hivatkozás, dühös fenyegetés),
változatos és kitartó taktikájának jelentős szerepe van a feszültség felkeltésében és fenntartásában. Mivel ebben a részben csak a török szolga megszólalásai kerülnek idézőjelbe, az apródok szólama formailag azonossá válik az 1-2. versszak elbeszélői szólamával. Ezt értelmezhetjük úgy, hogy az elbeszélő azonosul az apródok helyzetével, de értelmezhetjük úgy is, hogy az elbeszélő és az apródok hangja valójában áttételeken keresztül érvényre jutó vallomásosság, narrátori és szereplői szólamba tárgyiasított líraiság. Az apródok szövegének jellemző vonása, hogy - szemben a históriás énekhagyománnyal - megszólalásuk első fele nem elbeszéli, hanem megidézi a múltat. Ezért a múlt idővel szemben a 11. versszakig szinte kizárólagos a jelen idejű igehasználat (nem vár, pattog, ont, töri, kihordat). Vagyis az apródok emlékezete és megformált történetmondása nemcsak megőrzi, hanem jelenvalóvá is teszi a múltat. Sőt, valójában a jelenük nem más, mint a múlthoz való ragaszkodás: értékeik Szondi értékei, magatartásuk Szondi példájában gyökerezik. Az idősíkok összemosása érzékelteti; nem akarnak tudomást venni arról a jelenről, amit a török szolga képvisel. Ezért, bár az apródok és a követ felváltva beszélnek, nem jön köztük létre tényleges párbeszéd. Ugyanakkor azt is mondhatjuk, hogy az apródok válasza éppen az, hogy nincs szavuk - sem a csábításra, sem a fenyegetésre -, csak az ószövetségihez hasonlatos átokmondásuk Szondi György elveszejtőjére. A ballada megalkotottságának szintjén az apródoknak a XVI. századi magyar históriás költészetet megidéző, archaikus nyelvhasználata azt is jelentheti a befogadó számára, hogy az önazonosság a közös (nemzeti) múltban, az ahhoz való hűségben gyökerezik. Ezzel a nyelvhasználattal áll szemben a török szolga szólamának erősen metaforizált, jelzőkkel dúsított beszédmódja, amelynek nemcsak a követ, hanem az érzéki, pogány, csábító és fenyegető török világ jellemzésében is meghatározó szerepe van.
Döntéskényszer: A korabeli olvasó és a mű XIX. századi értelmezői a Szondi két apródját természetesen vonatkoztatták a Világos utáni helyzetre, a mai befogadó inkább a jelentés ma érvényes lehetőségeit keresi. Feltűnhet például, hogy az életben maradó, túlélő apródok döntési helyzetbe kerülnek: kényszerűen alkalmazkodnak a hatalomelvű külső világhoz, vagy megőrzik belső szabadságukat, és elutasítják a szerepkényszert (a halott Szondi helyett Ali dicsőségének megéneklése). Az alkalmazkodás választási lehetősége a műben olyan, a hatalmi viszonyok mentén felvehető szerepet kínál, amely a mindenkori hatalom kiszolgálását, az eltárgyiasító hatalmi hierarchiába való betagozódást jelenti. A függetlenség alternatívája az előzőnek a tagadása, a szerepelőírás elutasítása a belülről vezérelt hit, a tiszta szeretet, az emberi viszonylatokban gyökerező hűségösztön alapján. Ez a két, egymással kettős ellentétben lévő választási lehetőség a török szolga és az apródok szólamai képviselte magatartásmodellekben válik nyilvánvalóvá és ütközik össze.
Hatalomelv és szerepkényszer: A török szolga rábeszélő-meggyőző szándékú szólama ugyanis minden emberi viszonylattól mentes. A követ a hatalmi hierarchia tagjaként mozog, a neki osztott szerepben létezik, magatartását, cselekedeteit a tekintélytől (Alitól) várható jutalom, illetve a büntetéstől való félelme határozza meg. A bensőséget nem ismeri, az ifjak lelki tartományába, érzésvilágába nem képes bepillantani. Az apródokat egyetlen vonatkozásban: végrehajtandó feladatként érzékeli. Ennek érdekében csábít, fenyeget,
együttérzést színlel, gondoskodást helyez kilátásba, attól függően, hogy mit tart célszerűnek. A hatalmi rendszerbe való betagozottságából fakadóan úgy véli, egy valamire való dalnoknak mindegy kell, hogy legyen, mi a tárgya költészetének: számára a szeretetből való hűség fogalma ismeretlen és értelmezhetetlen.
Szeretetelv és függetlenség: Ezzel szemben az apródok épp a szeretetből fakadó hűségbe gyökereztek bele. Értéktudatuk meghatározója a tekintélyt képviselő személy értékeivel való belső azonosulás, elszánt
ragaszkodás, ami egyszerre jelenti önazonosságukat és egy közösséghez való tartozásuk tudatát. Felfogásukban az éti - te - mi viszony alapja a hűség az önzetlen pártfogóhoz, a nevelőhöz, a példához, tágabban a pogány érzékiséggel ellentétes egyszerű kereszténységhez és a magyar vitézi életformához, legáltalánosabban a művészi önazonossághoz és szabadsághoz.
Értékkonfliktus: Mindebből érzékelhető, hogy a hatalomelvű külső világ és az apródok szeretetelvű belső világának ellentéte valójában olyan kibékíthetetlen értékkonfliktus, amelyben nincs lehetőség semmiféle párbeszédre. Ezt a párbeszéd-képtelenséget képezi le a kompozíció: az apródok és a török szolga két szólama, amely valójában párhuzamos, egymástól független beszéd, egyik sem bír érvényes jelentéssel a másik számára. A párbeszédépítésnek ez a sajátos formája úgy hozza létre a katartikus hatást, hogy a jelentés terhét a záró versszak kivételével - valójában nem a szavak, hanem a szerkezet hordozza. A hívó, csábító, ígérgető, fenyegető rábeszélésre nincs válasz, az apródok nem tudnak, nem akarnak párbeszédbe lépni a másik világgal. Nem, mert lehetetlen a párbeszéd a külső körülmények és a belső értékek, az alkalmazkodás és az öntörvényű hűség között. A török szolga csábító érvelő szólama a hatalom természetét is megrajzolja: óvó szerepben túník fel, könnyű élettel kecsegtet, atyai jóindulattal magyarázza, hogy hiábavaló veszett ügyekhez ragaszkodni, tehetetlenül gyalázkodik, előnyöket vagy büntetéseket helyez kilátásba. Olyan játszmát játszik, amiből csak kimaradni érdemes, és amelynek csapdájától csak a biztos belső értékek óvhatnak meg. A tétel kiegészíthető az alábbi balladákkal, ezekhez nem kell részletes elemzés V. László 50-es évek, nagykőrösi ballada, történelmi tárgyú, Hunyadi balladakör tagja, kétszólamú, igaz, hogy a második szál csak az 5. versszakban kapcsolódik be. Arany lelkiismeret-rajzoló hajlama érhető tetten benne. Történelmi alapja: V. László büntetlenséget ígért, de elfogta Hunyadi Mátyást és kivégezte Hunyadi Lászlót. Balladai homály: az egyes szereplőket csak megszólalásuk után ismerjük meg. A cselekményt természeti képek szakítják meg. A kezdeti természeti kép is homályos, megadja az alaphangulatot. Utal a szabadságharcra és az azt követő Haynau- és Bach-korszakra. László: elbukott szabadságharc, Mátyás: elfojtott remény, elnyomás. Kanizsa és Rozgonyi fogsága: a költők, írók, politikusok nagy része börtönben ült. Megszöknek és megváltozik a természeti kép is. Arany fokozza a király állapotának zaklatottságát. Fél, üldözési mánia, hallucinál. Megkettőzi az őrséget, de Kanizsa és Rozgonyi megszöktek. Összehasonlítja a király alaptalan és a menekülők (Kanizsa és Rozgonyi) jogos félelmét. Utalás László mérgezésére. A ballada zárlata: meghalt a király, majd jön Mátyás a jobb jövővel. Biztatást, reményt kíván nyújtani a fásultságba süllyedt, megfélemlített nemzetnek.
Walesi bárdok 1857-ben írta, skót balladaformát követ témája: Edward király zsarnoki tetteiért elismerést, dicsőítést vár a legyőzöttektől, 500 vértanúvá vált énekes (bárdok) nem tudja mondani, hogy „Éljen Edward!” egyszólamú ballada, időrendi egymásután van, és csak egy cselekmény bontakozik ki fontos elem a bűnhődés motívuma: Edward király megőrül A walesi bárdok keletkezése A walesi bárdok ballada megírásához az a történet (legenda) fűződik, hogy a költőt felkérték: írjon üdvözlő ódát az 1857-ben Magyarországra látogató uralkodópár tiszteletére. Arany János elutasította a felkérést, s helyette megírta a balladát. A fennmaradt kézirat tanúsága alapján valóban 1857-ben kezdte el írni a költeményt, amely
csak később készülhetett el. Nyomtatásban először 1863-ban jelent meg a Koszorúcímű folyóiratban „ó-angol balladának” álcázva. – Arany János ugyanígy vélekedett, ahogyan a versbeli bárdok (krónikások, énekesek): a költő nem süllyedhet le a hatalom bérencévé és dicsőítőjévé. A walesi bárdok elemzése Arany János balladáiban egyéni jellemeket, sorsokat ábrázol, s különös gondot fordít a lelki indokoltságra. Több versében a bűn és bűnhődés gondolatát állítja a középpontba. Ez jellemző A walesi bárdokra is. Edward, a kegyetlen, zsarnok angol király diadalittasan, önelégült gőggel járja végig a leigázott Wales tartományt. Elvárja, hogy a Montgomeryben rendezett lakomán őt dicsőítsék a megalázott „velsz urak”, a „hitvány ebek”. Ám a pohárköszöntő elmarad, s a vendéglátók néma ellenállása éktelen haragra gerjeszti a hódítót. Parancsba adja az énekeseknek, zengjék el ők a tetteit. Három bárd lép a színre; külön jellem, külön egyéniség mindhárom. Eltérő az életkoruk, más a stílusuk is, de azonos a gyűlölet a zsarnok ellen, lelkükben a fájdalom, a gyász az elesettek miatt, s azonos a meg nem alkuvásuk, hazaszeretetük. Az ősz énekes „fehér galamb”. Ez a metafora (bibliai jelkép) magában a békesség hangulatát sugallja, de a felzengő ének a pusztulás iszonyú képeit, a fegyverek csörgését, a haldoklók hörgését idézve mond átkot a királyra. Az ifjú „lágyabb éneke” – a hangzás és a tartalom ellentétével – folytatja Edward bűnlajstromát. Ám hiába küldi őt is máglyára a felbőszült király, hívatlanul egy harmadik bárd lép elő, s az ő kobzán is felsír a dal: a költőt – Petőfit – gyászoló siratóének. A király dühe fékezhetetlen: ötszáz walesi énekest ítél szörnyű máglyahalálra. Feldúltan „vágtat fakó lován” vissza Londonba, de égbekiáltó bűnéért lakolnia kell. Bűntudata, lelkiismeretének súlya űzi, kergeti az őrületbe. A vértanúk dalát hallja a néma csendben, az ő átkaik zúgnak fülébe a síp, dob, harsona zenéjén is át. A ballada allegorikus jelentése, célzata egyértelmű: a költőknek sohasem szabad megalkudniuk a zsarnoksággal, el kell azt ítélniük, s helytállásukkal mindenkor példát kell mutatniuk. A költemény versformája az ún. skót balladaforma(azonos Vörösmarty Szózatának strófaszerkezetével). Szerkezete egyszólamú: az események időrendi egymásutániságban, egy cselekményszálon bontakoznak ki. Az ismétlődő sorok három részre („felvonásra”) tagolják a balladát. A magyar műballadát Arany János emelte világirodalmi szintre. A skót, a kelta és a székely balladákat tekintette mintának. Ez a műfaj végleges megoldást jelentett neki válságkorszaka után, hiszen remekül el tudott rejtőzködni szereplői mögött. 1853-tól kezdte írni őket Nagykőrösön. Erre az időre kibontakozott a passzív ellenállás a császári hatalommal szemben. Az ellenállást irányító csoport magához vonta s nézeteiket az ellenállást illetően részben magáévá tette. Ennek szolgálatában alkotta sorra balladáit. Rendszerint a történelem nehéz korszakaiból merítette témáját, s ezzel is a nemzet ügyét kívánta szolgálni: a nemzeti öntudatot, a jövőbe vetett hitet szerette volna ébren tartani és fokozni, a nemzeti egységet erősíteni. Történelmi balladái ugyanis nagyrészt allegorikus jelentésűek.
Petőfi Sándor (1823-1849) 1823. január elsején született, valószínűleg Kiskőrösön. Apja Petrovics István kocsma- és mészárszékbérlő, anyja Hrúz Mária. 1824-ben szülei Kiskunfélegyházára költöztek, Petőfi ezt a várost nevezte szülőföldjének. 1828-ban a kecskeméti evangélikus elemi iskolában kezdte tanulmányait, majd 1831-től 1835-ig a sárszentlőrinci evangélikus kisgimnáziumban, a pesti evangélikus. illetve piarista gimnáziumban tanult. 1835-től az aszódi evangélikus gimnáziumban folytatta tanulmányait, első fennmaradt versét is itt írta 1838-ban. Ezt követően a selmeci líceum tanulója lett. Családja a dunai árvíz következtében tönkrement. 1839 februárjában Pestre szökött. Statisztált a Pesti Magyar Színházban, majd rokonainál házitanítóskodott 1839 szeptemberétől katonának állt. Szolgálati helyei: Graz. Zágráb, Károlyváros, Sopron. 1841 februárjában egészségi állapota miatt leszerelték. Az év nyarán vándorszínész volt a Dunántúlon. 1841-42-ben a pápai kollégium diákja lett, itt többek közt Jókai Mórral ismerkedett meg. 1842. május 22-én az Athenaeumban megjelent első verse. 1842-43-ban Székesfehérvárott és Kecskeméten volt színész, majd másolásból és regényfordításból élt Pozsonyba, illetve Pesten, ahol személyes kapcsolatba lépett Bajza Józseffel és Vörösmarty Mihállyal. Októbertél Debrecenben és az Érmelléken vándorszínészkedett. 1844 februárjában Debrecenből gyalog ment Pestre, hogy verseit kiadhassa. 1845 novembere és 1846 márciusa közt többnyire családja körében tartózkodott Szalkszentmártonban. 1846-ban Pesten a kiadókkal szemben megalakította a Tízek Társaságát, mely a fiatal írók és költők érdekeit védő szervezet volt. Ez a társulás alkotta később a márciusi ifjak néven ismert csoport magvát. 1846 őszén, a nagykárolyi megyebálon megismerkedett Szendrey Júliával. későbbi feleségével; novemberben az Életképek munkatársa lett. 1847-ben verssel és levéllel köszöntötte a Toldi szerzőjét, Arany Jánost, levelezésük mély barátsággá alakult. Márciusban megjelent Összes költemények című gyűjteményes kötete.
Szeptember 8-án, megismerkedésük évfordulóján a lány szüleinek ellenkezése dacára feleségül vette Szendrey Júliát. A mézesheteket Teleki Sándor költői kastélyában töltötték. Hazafelé utaztukban meglátogattak Aranyékat Szalontán. 1848. március 15-én a forradalmi megmozdulások egyik vezéregyénisége volt. Tavasszal lefordította Shakespeare Coriolanus című drámáját. 1848 júniusában a képviselő-választáson vereséget szenvedett Szabadszálláson, decemberben fia született, Zoltán. 1848 októbere és 1849 júliusa közt - kisebb-nagyobb megszakításokkal - századosként, majd őrnagyként a szabadságharc katonája volt Bem József seregében. Többek között összetűzött Mészáros Lázár hadügyminiszterrel és Klapka György hadügyminiszter-helyettessel, többször lemondott rangjáról. 1849. július 31-én a segesvári vesztes csatát követő meneküléskor tűnt el Fehéregyháza mellett.
Tájköltészete 1844-ben születik Versek című versgyűjteménye. Ebben az évben keletkezett a tájköltészet témakörének első kiemelkedő alkotása is, Az alföld. A szoros értelmében vett tájköltészet az európai irodalomban a felvilágosodás és a romantika szülötte, mely a leíró költészet egyik műfajcsoportja. Ekkor fedezik fel a költők a természeti környezet valós arculatát, s hogy ez saját képzelmeik, hangulataik kifejezésére alkalmasak. Ezek azok a művek, amelyek nem kizárólag, de meghatározó mértékben az embert körülvevő élő és élettelen természeti környezetet jelenítik meg, beleértve az ember által alkotott épületeket, tárgyakat. Az alföldi táj tájleíró költemények témája Petőfi révén teljesedik ki a magyar irodalomban, mely a szabadság és az otthon szimbóluma. Az Alföld kultusz már az 1830-as évektől kezdve jelentős volt a magyar irodalomban. Korábban Kisfaludyék és Berzsenyiék a Balaton-felvidéket tartották a magyar föld, a magyar táj szimbólumának. Az új tájeszmény a romantika vadregényes, kordon, ember nem lakta hegyvidékével szemben a délibábot ringató arany kalásszal ékes rónaság, az Alföld tengersík vidéke. Később ez a székely havasokra tevődött át. Amikor Petőfi föllép, már készen kapja a magyar Alföld ábrázolásának eszközkészletét. A táj jelentésköre kibővül: a szabadságot legfontosabb eszményként megfogalmazó költő számára az Alföld a szabadság tágasságának jelképe is. Főbb tájversei: Az Alföld (1844), A csárda romjai (1845), A Tisza (1847), A puszta, télen (1848), Kiskunság (1848).
A pályaszakasz tájköltészete az életmű korábban is jelentős témájának folytatása, illetve kiterjesztése. A lírai személyesség számára természet és szabadság egymásban megtapasztalható élménye már korábban, Az alföld (1844) vagy A csárda romjai (1845) című költeményekben is megfogalmazást nyert ("Börtönéből szabadúlt sas lelkem, / Ha a rónák végtelenjét látom"; "Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe, / És szabadság, te vagy lelkem istensége!"). Az 1847-1848-ban keletkezett nagy táj leíró költeményekben (A Tisza, A puszta télen, Szülőföldemen, Kiskunság) is a szabadság természetben meg élhető vonatkozásai tárulnak fel. Az alföldi tájat szemlélő-felidéző lírai személyiséget csodálattal tölti el a természet rendje, változatossága és ereje; végtelenségébe, tágasságába otthonosan olvad bele. Petőfi Sándor tájverseinek két típusa alakul ki: a) Többnyire vad, ember által ritkán látogatott, csodálatos táj ez: zord sziklákkal, rohanó patakokkal, vízmosásokkal, méltó a nagy érzelmekhez. (Pl. Burns, Lamartine, V. Hugo
tája ez.) Ilyesfajta romantikus tájjal Petőfinél is találkozhatunk – különösen költészetének legkorábbi éveiben. b) Ám ezzel a természetábrázolással párhuzamosan jelentkezik költészetében egy másfajta alkotás igénye: Petőfi szülőföldje nem a hegyvidék, a zord sziklák, élményei az Alföldhöz kötötték. Így a táj szépségét ebben a környezetben leli fel. A rónát, a síkságot dicséri, mely a szabadság jelképévé is lesz nála. Elsőként fedezte fel a róna szépségét – a tájat idealizáltan kiesnek, mégis pontosan, hitelesen ábrázolja.
- Petőfi új táj eszményt fogalmaz meg verseiben: a romantika zordon, vadregényes tájaival szemben a délibábos síkság kerül a középpontba. - Petőfi fedezi fel az alföldi tájat mint a szabadság szimbólumát. - Egyformán fontos a táj, benne az ember és a tájat szemlélő, illetve felidéző költő. - A táj a versekben többféle nézőpontból jelenik meg: közelítünk hozzá, távolodunk tőle, a látószög hol tágul, hol szűkül. - Választható versek: A Tisza, Kiskunság, Az alföld, A puszta, télen, Szülőföldemen stb.
Kiskunság Vershelyzet: Petőfi tájleíró verseinek jellemző vonása az érzelmi telítettség, a személyesség erőteljes jelenléte. A költemények lírai énjét a tájhoz bensőséges viszony fűzi, a természet változatos rendje és végtelensége egylényegűnek tűnik fel a romantikus lírai személyiség korlátlan szabadságigényével. E táj líra egyik csúcsteljesítménye a Kiskunság. A vers a romantikus vallomásosság jegyében, a személyes érintettség nyilvánossá tételével, illetve a vershelyzet részletes kimondásával indul. A bevezető versszakokban a lírai én egy feltehetően friss, múltbéli élményére, szülőföldjén tett korábbi látogatására reflektál. Személyes reflexiójában a tágas és természetes alföldi tájat szembeállítja jelenlegi környezetével, a nagyváros tőle idegen világával. A beszélő már ebben a szembeállításban nyilvánvalóvá teszi, hogy bár fizikai jelenléte a nagyvároshoz köti, az alföldi tájat érzi legbenső lényegével, lelkével azonosnak. Az első két versszak tehát a visszaemlékezés-újraalkotás szituációját teremti meg, ami meghatározza az ezt követő leírás képzeleti jellegét („Testi szemeimet / Behunyom, és lelkem szemeivel nézek"), és előrevetíti a táj bemutatásának személyes, értelmező retorikáját. A képzeletiséget, a lelki képek testetlenségét a "lebegnek" ige is kiemeli. (Ha elolvassuk A puszta télen című verset, épp az tűnhet fel elsőként, hogy ott teljességgel hiányzik a vershelyzet, az önállósított leírásban nem azonosítható a látószög, olyan, mint egy "kihallgatott" lírai monológ. )
Beszédhelyzet: A vershelyzet részletes bemutatását követően az alföldi táj megidézése, a látvány kerül középpontba. Mégpedig a romantikus tájfestészethez hasonlóan oly módon, hogy a felidézettelképzelt tájba a lírai én önmagát is belehelyezi. A lírai énnek ez a megkettőzése (elképzelő elképzelt alak) elbizonytalanítja a megszólalást, hiszen a tájleírás egyszerre olvasható a nagyvárosban képzelgő költő és az elképzelt alföldi vándor beszédeként. Ez azt is jelenti, hogy a
jelen és a múlt idősíkjai is összeolvadnak a táj leíró rész 3-10. versszakában. Ebben az egységben ugyanakkor az érzelemkifejezés áttételesebbé, közvetettebbé válik: csak a megjelenítés módjában, valamint az elképzelt-felidézett lírai én tájbeli jelenlétében tapasztalható meg. Az érzelemkifejezés vallomásos közvetlensége csak a 11. versszak utolsó négy sorában tér vissza ("Ugy szeretek állni / a szélmalmok előtt/"). Ha tudatosítjuk magunkban, hogy a személyes érzelmek kimondása keretbe foglalja a leírást, a vers zárlatát a felütéshez hasonlóan a felidéző-visszaemlékező én szólamaként is olvashatjuk.
Mozgó nézőpont, a látószög változásai: A megalkotottságnak az a sajátossága, hogy a felidéző én egy elképzelt utazás helyzetében úgy alkotja újra a tájat, hogy abba vándorként önmagát is beleképzeli, további következményekkel jár. Egyrészt azzal, hogy következetesen személyes, ugyanakkor folytonos mozgásban lévő nézőpont jön létre, másrészt azzal, hogy az olvasó is a vándor mozgását és tekintetét követve, az ő „lábával" és az ő „szemével" veszi birtokba a vidéket. A képzeletbeli vándorlás egy forró nyári délelőttől („Kapaszkodik: a nap fölfelé") alkonyatig ("Közeleg az este") tart, meghatározó iránya a puszta belsejétől („Puszta van körűlem") halad az alföldi kisvárosig („Végre ott a város"). A nyitó kép az elképzelt lírai ént a táj kitüntetett pontjába, középre helyezi („körülem"). Ez a pozíció nemcsak a romantikus személyiség kiemelt helyzetére, valamint a lélek és a végtelen természet harmóniájára irányíthatja rá az olvasó figyelmét, hanem arra is, hogy a látószög horizontra nyitásával a tér tágassága a szemlélőben a szabadság élményét idézi fel („el is látok messze, / Egész odáig, hol a lehajló ég a / Földdel olvad össze."). A tekintet nem ütközik akadályokba, a látóhatárig pásztázhatja, birtokba veheti a teret, ahogyan a nap természetes és végtelen energiája is birtokba veszi a rónát. A természetben megélhető szabadság élménye a költemény egészének meghatározó vonása, ami a lírai én folytonos mozgásában és a látószög állandó változásában egyaránt érzékelhető. A költő úgy vezeti a tájleírás beszédaktusát, hogy a szemlélés folyamatát lépésről lépésre, a szemlélő és a beszélő egyéni, pillanatnyi („mintha itt és most") szemszöge szerint rögzíti. Ezzel a világ látását és láttatását állandó mozgásban tartja, folyamatosan többféle szempontból tünteti fel. Az alföldi táj képei a tér különböző mélységeiben tűnnek elénk, a távoli ("Amott egy nagy áqas"; "Ott van a délibáb"; "Végre ott a város") váltakozik a közelivel ("Egészen lelátni sárgafenekére, / A lusta piócák s a futó bogarak / Tarka seregére."; "kalászaikat a / Nehéz mag lehúzza"; "A zöld búza között / Piros pipacsok") és a félközelivel („ott hever a gőböly"; "Káka közt egy-egy gém”}. A térbeli látványoknak a figura mozgásához, illetve tekintetváltozásaihoz viszonyított elhelyezkedését és az egymást követő határozószók (ott, itten, amott, emerre, imitt-amott), helyhatározóragos vagy névutós főnevek jelzik (legelőkön, lapályon, káka közt, búza között). A látvány rendkívüli változatossága és a térmélység folytonos változása azt a benyomást kelti, hogy a szemlélő otthonosan mozog, és örömét leli a szemlélt világban, mert a természetben magát a teljességet, az élet harmonikus, szerves rendjét tapasztalja meg.
A látványteremtés poétikai eszközei: A leírás a tikkasztó nyári hőségtől lusta, ráérősen nyugodt, szinte mozdulatlan világot jelenít meg, ennek ellenére a szöveg dinamikája erőteljes. Ezt a mozgalmasságot nem csak az életképszerű pillanatok sokaságát rögzítő ("Szundikál a gulyás leterített subán"; "Gólyafiak anyja, / Nagyot nyel, és aztán / Fölemeli fejét s körülnéz kényesen"), ugyanakkor folytonos mozgásban lévő látószög hozza létre, hanem a látványt érzékletesen megjelenítő,
változatos poétikai eszköztár is. Ebből a szempontból az olvasónak az intenzíven jelen levő, emberiesítő (antropomorfizáló) megszemélyesítések („Kapaszkodik: a nap fölfelé"; "egy nagy ágas / Áll szomorún"; "hányja, / egyre hányja / A cigánykereket") és hasonlatok ("S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét / Az anya, ugy tartja"; "Mint egy vérző csillag"; "ugy megyel fölöttünk, / Mint egy tündérrege") tűnhetnek fel elsősorban. Emellett a (képzelt) észlelésben és érzékelésben fontos szerepe van a különböző érzékterületeket mozgósító képleteknek. A látvány megteremtésében a színek jutnak fontos szerephez (sárga fenék, homokdombok, sötétzöld káka, zöld búza, piros pipacsok, kék virágok, sötét-vörös tüskerózsa, aranyos fellegek), gyakoriak a nyugalmi állapotot vagy lassú mozgást jelenté igék és névszók (hever, lomhák, meg se' mozdul, lusta piócák, nyújtogatja), valamint a pusztai csend időnkénti megtörését jelző hangutánzó szavak (loccsan, jajgat, károg).
A versforma szerepe: A változatosság érzésének létrejöttében az ütemhangsúlyos, négyütemű tizenkettesre épülő versformának is fontos szerep jut. Ez a hosszúság ugyanis lehetőséget nyújt a részletező leírásra, de könnyen egyhangúvá, lassú sodrásúvá teheti a tempót. Ezt a problémát a strófaalkotás úgy kerüli meg, hogy a tizenkét szótagos sorokat hatszótagos félsorokkal váltakoztatja (6-12-12-6-6-12-12-6), amelyek - különösen a strófa belsejében - felgyorsítják a tempót, és mozgalmassá teszik a versszak szerkezetét.
Az alföld - Keletkezése: Pest, 1844. július - Megjelenése: 1844. október 5-én a Honderű című lapban - 1-2. versszak: felkiáltással kezd; kétféle tájideál szembeállítása: romantikus, vadregényes - az alföld síksága; viszonya az elsőhöz: "Tán csodállak, ámde nem szeretlek"; kapcsolata az alfölddel: "Ott vagyok honn, ott az én világom". - Az alföld a szabadságvágy kifejezője: "Börtönéből szabadult sas lelkem". - 3-5. versszak: a Duna-Tisza köze bemutatása; mozgalmasság, hangok (nyargaló futás, zúg, dobognak, kurjantás, pattogás). • Nézőpont: a magasból lefelé; tágul. - 6-7. versszak: búzatáblák, nádasok, közelkép a tanyákról: idilli, nyugodt képek: lágy szellő, ringatózás, meglebbenő nád). • Nézőpont: pásztázó, körbetekint a tájon. - 8. versszak: a tanyákon túli csárdára pillantunk: tipikus hely (csárda), tipikus alak (betyár) • Nézőpont: távolodó. - 9-10. versszak: nyárfaerdő, királydinnyés, homokos talaj, annak növényzete, élővilága.
• Nézőpont: közeli. - 11. versszak: a látóhatárig pillantunk, a távoli város templomának tornya is látszik. • Nézőpont: távolodó. - 12. versszak: elragadtatott felkiáltás, vallomás a szülőföld szeretetéről. - A versben fogalmazza meg az új táj eszményt a költő. A tájköltészet témakörének első kiemelkedő alkotása 1844-ben keletkezett. Keretes vers, műfaját tekintve óda. Lírai realizmus. Sablonok: gémeskút, betyár. Verseiből őszinteség sugárzik Az első két szakasz a kétféle tájideál szembeállításával indítja a verset. Ezután a börtönéből szabadult sas metaforát fölhasználva a fent nézőpontjából kezdi láttatni az Alföldet. Nem az a lényeges, hogy mit láttat, hanem, hogy hogyan láttatja. A lírai én háttérbe húzódik, szerepe abban áll, hogy irányítja a látásmódot. Sajátos szerkesztési technikával él: kezdetben a horizontot kitágítja, diadalmas képeket láttat és fölülről a magasból, elhatárolódva szemlél, majd fokozatosan szűkíti a látókört, szinte egyetlen ponttá zsugorítva irányítja tekintetünket a szamárkenyér tövében pihenő gyíkokra. A kezdeti szárnyalás az Alföld gazdaságának bemutatása után hosszasan elidőz a dőlt kéményű csárda környékén. Mintha itt érezné igazán otthon magát. Talán saját fiatalságának újbóli átélése, az elszegényedés emlékei kapcsolják erősebben a hasonló tájelemekhez. Ez az érzelmi azonosulás hívja életre a befejező versszak vallomását. Itt már nincs szüksége a Kárpátoktól való elhatárolódásra ahhoz, hogy az Alföldhöz való ragaszkodását kifejezze.
A puszta, télen - Keletkezése: Pest, 1848. január - Nem a közvetlen táj szemlélet, hanem az emlékezés az ihlető forrás. - A vers felütése közvetlen hangulatot teremt. - "Hej, mostan puszta ám igazán a puszta" - szójáték a puszta szó két jelentésével. - Az ősz megszemélyesítése - derűs, kedélyes hangulat. - Az első versszak folytatása: ráérősen mesél a költő, nem siet. - 2-3. versszak: általános kép a téli pusztáról. - 2. versszak: negatív festés - a tél a hiány évszaka, minden hiányzik, ami nyáron kedvessé tette az alföldi tájat: üres, kihalt, csendes a téli vidék. - 3. versszak: a hangok hiánya mellett a mozgás hiánya is érzékelhető. - 1-3. versszak: a téli természet jellegzetes vonásait mutatja be. - 4-6. versszak: az emberi élet színhelyeit látjuk - kívülről haladunk befelé -, de itt is lelassult az élet (lásd a béres pipára gyújtásának részletező bemutatása) - mozdulatlanság, tétlenség, némaság; csak tényközlés. - 7. versszak: ismét a kinti világot látjuk, a kihalt pusztaságot, de itt a szelek, viharok vad mozgása a jellemző - a mozdulatlanság helyett mozgalmasság. - 8. versszak: a dinamikus környezetben egy magányos emberi alak megjelenése (betyár).
- A záró sor látomása ("Háta mögött farkas, feje fölött holló") emberi tragédiát sűrít magába - a fenyegetett emberi lét érzékeltetése. - 9. versszak: folytatódik a komor hangulat a hasonlatban ("Mint kiűzött király ... "); a természet mozdulatlanságával szemben a társadalom a megoldás felé halad. Új tájszemlélet, új látásmód található a tájleíró verseiben. Az Alföld a szülőföldje, számára ez a szeretet szimbóluma és a szabadság érzetének hirdetése. Nem közvetlen szemléletre épül a vers, otthon Pesten a szobájában idézi fel maga elé az Alföldet. Negatív ábrázolási mód, hogy mi nincs az Alföldön, így gondolhatjuk, hogy mi van. Most csend, fehérség, mozdulatlanság. Elégikus hangnemű költemény. Témamegjelölő cím. . Kulcsszó a hiány, nincsen, sem, nem (igék is tagadva) „Hej” – népies felkiáltással kezdődik a vers. Szójátékkal indít – „mostan puszta ám igazán a puszta!”. A puszta először melléknév aztán főnév. Felsorolja, hogy mi nincs télen az Alföldön: juhnyáj, pásztorlegény, dalos madarak, még csak egy prücsök sem hegedül. Ezután a távolba tekint, egy hasonlatot használ – „Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,”. Minden kihalt, nincs élet a pusztán. Bemegyünk a tanyára. Csend van, a jószág sincs kint. A béres ráér, a csárda is üres. Gondolatban újra kimegyünk, kint vihar van, csak a betyárt viszi a lova, veszély veszi körül „Háta mögött farkas, feje fölött holló.” Lemegy a nap, esteledik. Egy hasonlattal és megszemélyesítéssel zárul a vers „Mint kiűzött király országa széléről, / Visszapillant a nap a föld pereméről, / Visszanéz még egyszer / Mérges tekintettel, / S mire elér szeme a tulsó határra, / Leesik fejéről véres koronája.” Ez egy allegória. Az allegória egy kifejtett metafora, megszemélyesítés. Tehát hosszabban írja le a költő – esetleg egy egész versen keresztül – ezt a megszemélyesítést vagy metaforát. Petőfitől A Puszta télen vagy a Föltámadott a tenger… allegórikus költemény.
A magyar nyelv évezredei A nyelvrokonság bizonyítékai
1. Nyelvrokonság: az egy nyelvcsaládba tartozó nyelvek közös alapnyelvből származnak az alapnyelvből az idők folyamán önálló nyelvek fejlődnek ki (térbeli távolodás, társadalmi változások)
2. A magyar nyelv: uráli nyelvcsalád finnugor nyelvcsoportjának ugor ágához tartozik legnagyobb létszámú finnugor nyelv
3. A nyelvrokonság megállapítása: összehasonlító nyelvtudomány régészet, néprajz, növényföldrajz, történettudomány
4. A nyelvrokonság bizonyítékai: szabályos hangmegfelelések alapszókincs közös jellege nyelvtani eszközkészlet hasonlósága rokon szavak jelentéskörének hasonlósága segédtudományok bizonyítékai
a) Szabályos hangmegfelelések
b) Ősi szókészlet: igék: él, hal, megy, kel, fél, fon, szül, ül, jön, nyom, von testrészek: váll, mell, láb, kéz, fej, homlok, szem, száj, torok, szív rokonságnevek: apa, atya, anya, fiú, lány, vő, meny, nő, rokon, árva a természet jelenségei: ég, menny, éj, hajnal, fény, villám, hold, év, nyár, tél ősz, jég, tó, növénynevek: fa, gyökér, ág, vessző, nyír, hárs, fűz, fenyő, szil, fagyal állatnevek: fogoly, fajd, lúd, daru, holló, varjú, fecske, méh, hangya, nyű melléknevek: nagy, hosszú, vékony, sovány, meleg, langyos, nyers, új, ifjú, agg, jó
számnevek: kettő, három, hat, húsz, harminc, száz, első, második névmások: én, te, ő, mi, ti, ki?, mi?, ez, az tájékozódási szavak: lent, fent életmódra utaló szavak: nyíl
c) Nyelvtani elemek: a rokon nyelvek mind agglutináló nyelvek a birtokos személyjelek és az igei személyragok személyes névmásból alakultak ki pl. magyar ház (én) -> házam, ház (te) -> házad; finn talo (mi) > taloni a birtokos személyjelek kifejezik a birtokos és a birtok számát pl. magyar házaimban; finn taloissani a határozórendszerre jellemző az irányhármasság (hol – honnan – hová?) finnugor elemből származik a -k többesjel, a középfok -bb jele, az igei idő- és módjelek a névszói állítmány megléte a jelző és a jelzett szó sorrendje
d) Rokon szavak jelentéskörének hasonlósága: például kéz vagy három szó jelentésköre minden finnugor nyelvben ugyanaz (DE! ház szó jelentésköre eltér más nyelvekben)
e) Segédtudományok: régészet néprajz antropológia éghajlatot, állat- és növényvilágot, földrajzi helyzetet vizsgáló kutatások
II. Nyelvrokonság kérdései 1. Bizonyítékok Szavak egyezősége Szabályos hangmegfeleltetés Rokon szavak jelentéskörének vizsgálata Nyelvtípus Hasonló nyelvtani rendszer 2. Finnugor nyelvrokonítás kezdete IX. század, külföld Norvégiai hűbéres hajózási beszámolója lappok – balti finnek
3. Magyar nyelv rokonításának kutatói 15. század XI. Pius pápa írása (szerzetes észrevétele) magyar - vogul – osztyák nyelvrokonság 16. század, Lengyelország magyar – vogul – osztyák nyelvrokonság a) Sajnovics János Tudományos kutatás kezdete (Észak Norvégia 1769) Kutatása – lapp nyelv Hangzás Hanglejtés Szókészlettan Hangtan Alaktan Fogadtatás Vita Elutasítás ,.Sajnovics jármától óvjuk nemzetünket, Ki Lapponiáhól hurcolja nyelvünket!” /Barcsai Ábrahám/ b) Gyarmathi Sámuel 1794 a magyar nyelv “Napkeleti Nyelv"‘ (héberhez, szíriai, szerecsen, arab) 1795. megcáfolják Vizsgálja a finn és lapp nyelveket Törökről kimondja, nem rokon Bizonyítékai Nyelvtani azonosságok Alapszókincsbeli egyezések c) Reguly Antal Nyelvrokonaink megismerése, megismertetése Finnországba költözik Népköltészeti gyűjtés Finn – lapp – magyar nyelvrokonság Magyar – vogul – osztják nyelvrokonság d) Budenz József Ural-altaji nyelvek vizsgálata => magyar –török nyelvrokonság
Újabb kutatások => a magyar nyelv finnugor eredetű
A finnugor nyelvészet megalapítója Sok tanítványa, követője volt „Budenznek az egyetemen volt néhány magyar diáktársa, s tőlük kezdett magyarul tanulni. Hamar észrevette, hogy a magyar nyelv rokoni kapcsolatait még nem tárta föl a nyelvtudomány, s hogy ez neki, a felkészült ifjú szakembernek, izgalmas kutatási területet jelenhetne. Magyarországra költözött, megtanult magyarul, és elkezdte rendszerezni a magyar nyelv szóba jöhető rokonait. Kétféle rokonság jön szóba reálisan: a török és a finnugor, mert a legrégebbi magyar szókincsben e két elem van jelen igazán erősen. Török az ész, finnugor az agy. Török a szék, finnugor az ágy. Török a tyúk, finnugor a hal. Ha ez török nyelv, akkor rokona a mai török, tatár, csuvas, ujgur, baskír, kirgiz stb. Ha finnugor, akkor rokona a vogul, osztják, zürjén, finn, észt stb.
A kérdés tehát az volt: vajon török nyelv-e a magyar, bőséges finnugor elemmel, avagy fordítva: finnugor nyelve, bőséges török elemmel? (Jegyezzük meg, hogy minden más rokonság a magyarral kapcsolatban dilettáns képzelgés, részben a földrajzi vagy időbeli távolság miatt, de főleg mert nem látszanak az alább illusztrált hangmegfelelések, elkülönbözési szabályok.) Budenz eleinte úgy vélte: a magyar a török csoportba tartozik, de ahogy haladt a munkával, megbizonyosodott: a magyar finnugor nyelv. Ezzel persze nem kevesebbet állított, mint hogy a nagyon régi török eredetű szókincs mind átvétellel került a magyarba, míg a finnugor elem az ősi örökség. Ezt két dolog támasztja alá: egyfelől a finnugor szavak alapvetőbbek, az élethez nélkülözhetetlenebb dolgokat jelölnek: él, hal, megy, tud, én, ez , hol, itt, vas, víz, mély, kettő, három stb., míg a török szavak — általában legalábbis — egy magasabb civilizációt tükröznek: gyapjú, betű, búza, ok, gyárt, ír, szűcs, gyón, ól, eke, saru, oroszlán stb. Ezt a különbséget láthattuk az előbbi példákon is: az agy, az ágy, a hal alapvetőbb dolgok-fogalmak, mint az ész, a szék, a tyúk. Egy másik ilyen támogató érv a finnugor eredet mellett az, hogy ha ez török nyelv, akkor hogy az ördögbe került bele ennyi — és ilyen alapvető — finnugor elem? A törökség erősebb, gazdagabb, fejlettebb volt a finnugoroknál, azaz civilizáltságban följebb állt. Mi oka lett volna egy török népnek vagy törzsnek, hogy ennyi szót eltanuljon egy finnugor társaságtól, akik épp hogy kijöttek az erdőből, s újdonságként nézték a tyúkot, a széket és a betűt? Magyarán mondva: ha ez finnugor nyelv, akkor meg tudjuk magyarázni, miért vett magába annyi török elemet (a civilizációs különbség miatt), ám ha török nyelv, akkor nincs rá magyarázat, miért vett magába ennyi — és ilyen alapvető! — finnugor elemet. Ez mind nagyon érdekes, de a nyelvrokonság bizonyítéka — tanítja Budenz — nem ez a történelmi-civilizációs érvrendszer, hiszen azt egy történész is átlátja, ahhoz nem kell nyelvésznek lenni. A lényeg a szóalakok hangeltéréseiben van.” Nádasdy Ádám: A gonosz Budenz Az ördög nem alszik, és nem aludt a 19. század közepén sem. Mi van, ha a gonosz Budenz tényleg ügynök volt, mert beszervezte a Habsburg titkosszolgálat? Végtére is nem álltunk mellette élete minden percében. Talán megszédült, kártyaadósságot csinált. Teherbe ejtett egy gyermeklányt. Levizelte a Kaiser arcképét. Zsarolással rákényszerítették, hogy a magyarok ellenségeként megalkossa a finnugor nyelvrokonság tudományos bizonyítását! Képzeljük el az összehasonlítás kedvéért, hogy Galileiről kiderülne: török ügynök volt, a szultánság fizette le, hogy csillagászati és fizikai kutatásaival aláássa a katolikus egyház hatalmát. Én ezt nem tartom valószínűnek, de mit lehet tudni? Emberek vagyunk, miért éppen ő lett volna tökéletes? Csakhogy ha így is lett volna, érinti-e ez Galilei felfedezéseinek tudományos érvényességét? Nyilván nem. Kísérletei, bizonyításai ma is megismételhetők, és ugyanazt az eredményt mutatják, tehát nem személyfüggők: ezt nevezzük objektív tudománynak (angolul science). Galilei egyik felfedezése, hogy a gravitációs gyorsulás nem függ a test súlyától, azaz ha egy zongorát dobok ki az ablakon, ugyanannyi idő alatt fog földet érni, mint ha egy virágcserepet. Ez azért fontos, mert laikus ésszel az ellenkezőjét gondolnánk, vagyis hogy a zongora gyorsabban fog leesni, mint a virágcserép. Galilei megállapításai tehát, még ha ármányos lélekkel tette is őket (amit a legkevésbé sem hiszek), s még ha a laikus észjárásnak ellentmondanak is, igazak. Nincs ez másképp Budenzcel sem, csak meg kell érteni, hogy a történeti-összehasonlító nyelvészet is szaktudomány. Ha felfedezéseit fondorlatos indokból követte volna is el, ez nem változtat objektív érvényességükön, hiszen a finnugor -nk- kapcsolat akkor is szabályosan -g-ként jelenik meg a magyarban (finn tunkea = magyar dug, finn hanka = ág). Nádasdy Ádám: A gonosz Budenz
VII. Más nyelvrokonítási kísérletek Magyar-török elmélet (Vámbéry Ármin) ugor-török háború Magyar-angol rokonság Magyar-német elmélet Sumer-magyar nyelvelméletek
Japán–magyar nyelvrokonság Kelta-magyar nyelvkapcsolat elmélete Kecsua-magyar nyelvhasonlóságok Bibliai szóhasonlítások Tamana-kutatás Etruszk-magyar nyelvrokonság Az ősnyelv elmélete
A magyar nyelvtörténet korszakai és főbb nyelvemlékeink
A nyelvtörténetben való könnyebb eligazodás miatt szoktuk felosztani korszakokra. =>gyakorlati célú és önkényes felosztás A magyar nyelv története a kezdetektől, tehát a legközelebbi nyelvrokonainktól való elszakadástól a mai napig tart. A nyelvtörténetnek tehát a jelen is része. A magyar nyelv becslések szerint megközelítőleg 3000 éves (idősebb az összes szláv és újlatin nyelvnél).
I. ELŐMAGYAR KOR
a magyar nyelv még nem kezdte meg önálló életét rokonaival bizonyos nyelvi egységet alkotott 1. uráli egység korszaka (i. e. 4000) 2. finnugor egység korszaka (kb. i. e. 2000-ig) 3. ugor egység korszaka (kb. i. e. 2000–1000-ig)
II. NYELVEMLÉKTELEN MAGYAR KOR = Ősmagyar kor (-895)
Kr.e. 1000-től Kr.u. 895-ig a népesség törzsi nyelvjárásokat beszélt változik a nyelv és a kulturális közeg nincsenek írott emlékek (De a későbbi dokumentumokból és a rokon nyelvek történetéből lehet következtetni!) nyelv: alapnyelvi szavak, belső keletkezésű szavak, jövevényszavaknépünk a vándorlás során iráni, török, szláv nyelvű népekkel érintkezhetett változás: vegyes hangrendű szavak megjelenése, igei személyragok, módjelek, birtokos személyjelek, a középfok jele, tárgyrag és több viszonyrag megjelenése a mondatok szerkezete bonyolultabbá vált, kialakultak a mellékmondatok főbb típusai
III. NYELVEMLÉKES KOR 1. Ómagyar kor (895-1626)1
896-tól 1526-ig a letelepedő magyarság gazdasági, társadalmi változás + új szomszédokkal kerül kapcsolatba, új nyelvekkel érintkezik: gyarapodik a szókincs (szláv: berkenye, luc kereszt latin: apostol, legenda német eredetű szavakkal: polgár, cégér) a kereszténység felvétele és az államiság a műveltség változását vonja maga után latin betűs írásbeliség 1
Ld. Nyelvemlékek!
a magyar nyelvet írni kezdik erős a szláv és a latin hatás a kor második fele: a kódexek korának is nevezik a vallásos emlékek mellett, világi jellegű magyar emlékek is megtalálhatók nyelvünk ekkor még nyelvjárásokban élt, társalgásban általános tegezést használta 2. Középmagyar kor (1526-1772)
1526-tól 1772-ig a korszak történelme hatott a nyelv változására is: a három részre szakadt ország élete, a török hódoltság, tizenöt éves háború, a Rákóczi-szabadságharc segítette a fejlődést a reformáció, könyvnyomtatás első részleges Biblia-fordítások 1590 - Károli Gáspár (első teljes magyar nyelvű Biblia-fordítás) emlékiratok, naplók, úti feljegyzések terjed a magyar nyelvű írásbeliség, de a latint használták a hivatalokban elkezdődött a magyar nyelv egységesülése megjelentek hazai nyelvtanok, szótárak kialakult a magázó forma A kor jelentős műve: Sajnovics János Demonstratio (finnugor rokonság) 3. Újmagyar kor (1772-1920)
1772-től 1920-ig a nyelv fejlődésére nagy hatással volt: a felvilágosodás, a nyelvújítás és a reformkor sokat gazdagodott és megújult a szókincs elkezdődtek a nyelvművelő mozgalmak kialakult a helyesírás normarendszere (1832 - 1. szabályzat) 1844: a magyar az ország hivatalos nyelvévé válik elkezdődött a magyar nyelv tudományos kutatása, létrejött a nyelvtudomány Újabb magyar kor (1920-)
1920-tól a magyar nyelvközösség szétszakadásával kezdődik: ezeken a területeken megerősödnek a nyelvváltozatok a 20. századi modernizálódással, rohamos technikai fejlődéssel azonban csökken a nyelvjárások szerepe, számottevően bővül a kommunikáció, szóban és írásban, személyes és tömeges szinten egyaránt
Nyelvemlékek Nyelvemlékek def.: Minden olyan írásos feljegyzés tekintet nélkül annak tárgyára és céljára amely a múlt nyelvi megnyilvánulásait rögzíti.
Keletkezési idő megállapítását segítheti: az adott nyelvemlék nyelvállapota utalás történelmi eseményre, ismert személyre környezetben lévő szöveg íráskép papír minősége szerző keltezése
Nyelvemlékek csoportosítása: Szórványemlékek Glosszák, szójegyzetek, szótárak Kéziratos szövegemlékek Nyomtatott szövegemlékek
I. Szórványemlékek Nem összefüggő szöveg, hanem idegen szövegekbe beékelve találhatunk magyar szavakat (elszórtan). Ezek a szavak általában tulajdonnevek.
1. Külföldi szórványemlékek Bíborbanszületett Konstantin (950.) A birodalom kormányzásáról2 c. művet írta. Ez egy gyakorlati útmutató, magyar tulajdonneveket találunk benne Vezérnevek (Álmos, Árpád, Tas) Földrajzi nevek (Etelköz, Tisza) Tisztséget jelölő főnevek (Gyula, Vajda)
2. Hazai szórványemlékek Többségük jogi irat, oklevél, adománylevél A veszprémvölgyi apácák adománylevele tartozik korai szórványemlékeink közé. Szent István uralkodása alatt keletkezett, dunántúli helyneveket tartalmaz. Tihanyi apátság alapítólevele (1055): Endre király állítatta ki, első magyar mondattöredékünket tartalmazza: feheruuaru rea meneh hodu utu rea
2
Ld. a mellékletben!
Anonymus: Gesta Hungarorum – 1200 körül készült el a munka, a magyar királyok és nemesek származása. Gazdag személynevekben, és több helynevet is tartalmaz (pl.: saruuar [sárvár], satmar [szatmár], matra [mátra])
II. Glosszák, szójegyzékek, szótárak 1. A glossza nem teljes része a szövegnek, hanem a szövegek megértését segítő lapszéli vagy sorok közé írt jegyzet. Pl.: marosvásárhelyi glosszák, szalkai glosszák, a Sermones Dominicales glosszái 2. Szójegyzékek: szótárak előzményei, fogalomkörök szerint csoportosítja a szavakat Pl.: Besztercei-szójegyzék, Schlägli-szójegyzék 3. Szótárak: 1604. Szenci Molnár Albert: latin-magyar szótár
III. Szövegemlékek A szövegemlék olyan nyelvemlék, amely már összefüggő magyarul írt szöveg
1. Kéziratos szövegemlék a) Az első, Halotti beszéd kb. 1192-95-ben keletkezett. Eredeti neve: Sermus Super Sepulchrum (sír fölötti beszéd). A Pray-kódex tartalmazza, két részből áll: temetési beszéd, könyörgés (papi búcsúztató és ima). 32 sor, kb. 190 magyar szót őrzött meg. b) Ómagyar Mária-siralom: a Leuveni-kódex tartalmazza, kb. 13. sz. utolsó harmadában keletkezett. Első magyar nyelvű versünk. 37 sorból áll, mintegy 130 magyar szót tartalmaz. c) Königsbergi töredék és szalagjai: 14. sz. közepe, második fele körül keletkezett. Vegyesen latin és magyar nyelvű kódex maradványa. A kódexet egy boroszlói könyvkötő szabdalta szét, és más könyvek bekötésére használta föl. A Töredéknek nevezett részt egy latin kódex bőrkötése alatt, a tábla védőleveleként, a 2-3 cm szélesre és 9-10 cm hosszúra fölszabdalt Szalagokat pedig ugyanennek a kódexnek a gerincébe ragasztva találták meg. A 9 soros Töredék Mária szűzanyaságát magasztalja, a 17 egész és 34 fél sornyi Szalagok többé-kevésbé összefüggően vallási történeteket tartalmaznak. d) Gyulafehérvári sorok: 13. sz. második fele, rímszerűen összecsengő prédikációvázlat.
2. Kódexek Nagy terjedelmű, kézzel írott, többnyire vallásos tartalmú alkotások.
A 15. század második fele és a 16. század első harmada közötti időszakot a kódexek korának nevezzük. Első kódex: Jókai kódex (eredeti:1372,másolat: 1448) Szent Ferenc életét tartalmazza Huszita Biblia: első magyar Biblia-fordítás. Három kódex tartalmazza: Bécsi kódex – Ószövetség bizonyos részei Müncheni kódex – 4 evangélium Apor– Zsoltárok könyve
Egyéb kódexek: Festetics kódex: legdíszesebb magyar kódex, imádságos könyv Margit-legenda: 1510-ben Ráskay Lea domonkos apáca másolta le Érdy-kódex: legterjedelmesebb magyar kódex (1527 körül), szentek legendái, egyházi év ünnepeire szóló prédikációk.
3. A világi tárgyú szövegemlékek: a) Szabács viadala: históriás ének (1476). Mátyás egyik dicsőséges haditettét meséli el. b) Soproni virágének: a magyar nyelvű szerelmi líra első emléke (1490 körül)
4. Korai nyomtatott szövegemlékek a) Sylvester János: Új testamentun 1541 b) Károli Gáspár: Szent Biblia 1590
A nyelvújítás I. A nyelvművelés előzményei -
Tudatosan először a középkor végén befolyásolták a nyelvet (nem tudatosan: kódexfordítók, új magyar szavak alkotása a latin szavak lefordításához) Humanisták: 16. sz. Sylvester János, a grammatika (nyelvtan, nyelvtudomány) magyar szaknyelvének kialakítója Dévai Bíró Mátyás: az első magyar nyelvű, magyar nyelvről szóló mű (1538. Magyar helyesírás) 17. sz. az igazi nyelvművelés kezdete Szenczi Molnár Albert: első olyan magyar nyelvtanunkat írta, amely az ide érkező idegeneket segítette a nyelvtanulásban Geleji Katon István: Magyar Grammatikatska, helyesírási, nyelvhasználati szabályok, új szavak: emberiség, fűszer, földrengés, független Medgyesi Pál: nyelvünket ne a latinhoz mérjük, helytelenítette a mértéktelen szócsinálásokat Apáczai Csere János: Magyar encyclodaedia (1653) a magyar szaktudományi nyelv kiművelője, mindent magyarul igyekezett kifejezni
II. A nyelvújítók mozgalma Nyelvújítás: „nyelvművelők (írók, költők, nyelvészek) tudatos beavatkozása az adott nyelv életébe” Időszaka: Bessenyei fellépésétől (1770-es évek) a Magyar Nyelvőr megjelenéséig (1872) Célja: 1. 2. 3.
a magyar szókincs bővítése az idegen szavak magyarral való helyettesítése, stílusújítás az európai szintű tudományos és kulturális eredmények egységes nemzeti nyelven való megszólaltatása
A mozgalmat segítette: 1. Felvilágosodás eszméinek elterjedése (Mária Terézia, testőrírók, német és latin nyelv) 2. anyanyelv és a nemzet ügyének összekapcsolódása Bessenyei György: Magyarság (1772) „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen soha”. 3. 1772–1867 – Sok segítő tényező A francia felvilágosodás eszméinek terjedése Mária Terézia nyugat felé nyitó politikája A Bécsben megalakított nemzeti testőrség II. József német rendelkezései a magyar nyelvet akarták védeni a német és a latin (a műveltség nyelvének ekkor még ez számított) ellenében, a küzdelmek két szálon indultak 4. Pozsonyi országgyűlésen: hol kedvező, hol kedvezőtlen rendeletek a m. nyelvről, a politikai élettől függött 5. Bessenyei röpirata: Magyarság (1778): „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen soha.” Vallyuk meg, hogy nagyon meg szükültünk a' Magyarságba mellynek ugyan böségébe soha nem vóltúnk. Tsudálkozom nagy nemzetünkön, hogy ö, ki külömben minden tulajdonainak fen tartásába olly nemes, nagy és álhatatos indúlattal viseltetik, a maga anya nyelvétt feléjteni láttatik; ollyan világba pedig, melybe minden Haza, önnön nyelvét emeli; azon tanúl, azon perel, kereskedik, társalkodik, és gazdálkodik.
Ollyan szánakozásra, s egyszersmind köpedelemre való tsekélységgel, kitsinyitik némellyek magokat, hogy magyarúl nem lehet mondják jól irni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nintsen a nyelvnek, mellyekkel a' tudományok szepségeket, és [p 0004] méllységeket, elöl lehetne adni. Ollybá venném ha mondanád egy nagy Hegynek melly arany kövel tele vólna, hogy semmit nem és, mivel nints bánya s' bányász benne. Mit tehet aról a drága hegy, ha kintseit belöle nem szedik; mit tehet rólla a Magyar nyelv is, ha fijei ötet sem ékesiteni, sem nagyitani, sem fel emelni nem akarják. Egy nyelv sem származott a' föld galyóbissán tökelletes eröbe; de azért még is sok van már erös és mélly közöttök. Ha az Anglusok soha nem kezdettek vólna nyelveken irni, azon okbúl hogy gyenge, nem vólna mosz sem fényes, sem olly mélly, mellyhez egy nyelv sem hasonlithat már e' részbe, noha gyengébb vólt sokkal mint most a' Magyar. Jegyezd meg e nagy igasságot, hogy soha a földnek golyobissán egy Nemzet sem tehette addig magajévá a' böltsességet, mélységet, valameddig a' tudományokat, a maga Anya nyelvébe bé nem húzta. Minden Nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem. Mit kell hát egy Nemzetnek elkövetni, ha tudománnyal fel akarja magát emelni, melly dologg kötelessége? - vagy valamelly idegen nyelvet kell anya nyelvének fogadni, s' a magaetúl butsút venni, vagy a maga született nyelvébe, a mélly tudományokat által tenni. De egy egész Nemzet meddig tánúl meg valamelly idegen nyelvet töké1lletesen, és mikor felejti el a magáét? mert a' Paraszt emberek kikkel beszélnünk kell, nem tanúlnak sem Görögül, sem Sidóúl, sem Deákúl, nekik is Feleségeikkel beszélni, pedig a paraszt Aszszonyok tudjuk miképpen szokták az idegen nyelveket tanúlni. Azért akkor fog a Magyar nyelv Hazánkbúl ki halni, mikor a Magyar paraszt Aszszonyok Deakúl, Görögül, Frantziáúl vagy Németül fognak tanúlni, és Magyarúl meg szünnek beszélni. Mig pedig a Magyar Paraszt Aszszonyok magyarúl fognak beszélni, addig a Paraszt emberek is úgy beszélnek, és hasonlóul mig a' jobbágyok, magyarúl szóllnak, addig az uraknak sem lehet a magyarságot el felejteni. Ha már igy kentelenek vagyunk nyelvünket meg tartani, tisztitsuk ki leg alább, és dolgozzunk elömenetelünkön. Mozgásba, tüzbe kell hozni a Nemzet elméjét újsággal, még pedig a' maga nyelvével, mert ha ötet a' maga ditsösségével nem indittyuk, [p 0013] idegen dolgokra egészszen meg nem indúl. Mig pedig Németül, Franziaul meg tanúl, addig Magyarba ha könyvei lésznek böltsességre mégyen. Valameddig a' Nagyok a' kitsinyekkel vetélkedésbe nem jönnek, addig fel nem all köztünk a' tudomány, vetélkedés pedig mi módon allyon fel, ha a' kitsinyek nem tanúlhatnak. A' régi módhoz ne rogaszkodjúnk, mert a' hoz ragaszkodni annit tészen mint a' tudatlanságot sohajtani. Csak nèkünk is jobb lész hát a' nagy Világ után menni.
Bessenyei a nemzet felemelkedésének lehetőségét a tudományban, a műveltségben, a közboldogságban látta
A mozgalom résztvevői 1. Szépírók: Dugonics András, Baróti Szabó Dávid, Csokonai, Kölcsey, Szemere) 2. Szakírók: Diószegi Sámuel (növénytan), Révai Miklós (nyelvészet) Bugát Pál (orvostudomány) -
A mozgalomhoz sokan csatlakoztak Legnagyobb szerep a szépirodalom művelőinek Vezéregyéniség: Kazinczy Ferenc, szervezte a mozgalmat, központ Széphalom Fentebb stílust akart kialakítani, érvényesíteni: eszmény: nyelvi szépség, választékosság, emelkedettség Csokonai: népiességét bírálta, igénytelenség szerinte Nyelvi tudatosságra, igényességre szoktatta az írókat, elősegítette az egységes nemzeti nyelv kialakulását a leglátványosabb hatás: szó- és kifejezéskészlet gyarapítása, megújítása, 10000 szó született ekkor
III. A nyelvújítási harc
• •
Vezéregyéniség: Kazinczy Ferenc 2 párt: 1. Nyelvújítók (neológusok) 2. A régi állapotok féltői (ortológusok)
•
-
Dokumentumok 1. Tövisek és virágok (1811) 2. Mondolat (1813) – gúnyirat 3. Felelet a Mondolatra (1815) – Szemere Pál és Kölcsey Ferenc 4. Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél A kortárs írók nagyrészt nyelvújítók (neológusok) voltak, használták az új szavakat A nyelvújítás ellenzői: ortológusok 1813. Mondolat: kigúnyolták a neológusokat Válasz: Szemere, Kölcsey: Felelet a Mondolatra (1815): a maradi, régi nyelvet állították pellengérre A harcból a neológusok kerültek ki győztesen, hisz sok akkor alkotott szót ma is használunk: meder, könyvtár, barangol A mozgalom sokat tett a stílus megújításáért, a nyelvi norma (szabályok kialakításáért) Kialakult az egységes köznyelv, az irodalmi nyelv (írott, követendő példa, legigényesebb, egységesebb, alap: északkeleti nyelvjárás)
1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. •
-
• A szóalkotó mozgalom eljárásmódjai Idegen szavak lefordítása (Kellner – pincér) Tájszavak közszavakká válása (róna, betyár, csapat, hullám) Kihalt szavak felújítása (hős, lomb) Szóképzés (huzal, nőies) Elvonás (kapál-kapa, árnyék-árny) Szóösszetétel (pénztár, bérkocsi) Szóösszerántás (elöl + ülnök>elnök; levegő+ég>lég)
Eredmény 1. Szóalkotás, szókincsbővítés 2. (mindmáig 10ezer szó van használatban) 3. Stílus megújítása 4. Nyelvi norma kialakulása 5. Egységes köznyelv, irodalmi nyelv Az Akadémia és későbbi korok hatása a nyelvművelésre MTA megalakulásakor (1830): feladat a nyelv ápolása Helyesírás ügye: 1832. első helyesírási szabályzat (norma, szabályok megfogalmazása, hogy egységes legyen) Bach-korszak: az írók a német nyelv erős hatása ellen harcoltak, természettudományok megmagyarítása 1872. Magyar Nyelvőr (nyelvészeti folyóirat), napjainkban is sok nyelvművelő cikk 20. században o Idegen hatások ellen harcoltak
o o
Világos, árnyalt közlésre alkalmas legyen A nyelvhasználók ismerjék a szabályokat
Politika küzdelmek eredménye, a magyar nyelv államnyelvvé tétele - 1844. évi II. törvénycikk a magyart államnyelvvé nyilvánította. Ennek értemében az országgyűlés kizárólagos nyelve a magyar lett, - A király az országgyűléssel, a Kancellária a magyar hivatalokkal ezen a nyelven értekezett. A törvényeket ezt követően kizárólag magyar nyelven hozták. Az ország határain belül ez lett az oktatás nyelve is, a kapcsolt részekben pedig kötelező nyelvként oktatták a középiskoláktól felfelé.
IV. Fontos események
•
Magyar Tudományos Akadémia „Mindenekelőtt kötelessége a társaságnak a honi nyelvet mívelni és gyarapítani.” • A magyar helyesírás és szóragasztás szabályai – 1. helyesírási szabályzat (1832) • A magyar nyelv rendszere (1846) • 1844. évi országgyűlés: magyart államnyelvvé nyilvánítják • 1872: Szarvas Gábor – Magyar Nyelvőr című folyóirat V. A nyelvújítás mérlege
• •
• • •
•
Pozitív Ezrével élték túl az alkotott szavak a saját korukat és váltak a magyar szókincs hasznos, sőt nélkülözhetetlen részévé. VI. A nyelvművelés napjainkban Nyelvi norma változásainak figyelemmel követése Nyelvhasználat időszerű jelenségeinek elemzése Feladatai: 1. Idegen szavak ellen 2. Magyarosító törekvések 3. Anyanyelvünk megőrzése Feladata: nyelvre és beszélőre irányul
Jelek és jeltípusok A jel: olyan látható, hallható, tapintható, érzékelhető fizikai jelenség, amely észlelője számára többet vagy mást jelent, mint amit a megjelenésekor közvetlenül felfogunk. Bármilyen jelenség lehet jel, ha az jellé válik, jelként működik, és jeleként fogják fel. Jelnek azt tekintjük, amit a jelet használó csoport elfogad, és a neki tulajdonított jelentésben használ is. A jeleknek tulajdonított jelentés legtöbbször közmegegyezésen (konvención) alapul. Pl. közlekedési táblák jelei, egy-egy állam jelképei (zászló, címer, stb.), nyelvi jelek. A jelek sohasem önmagukban vannak jelen, hanem más jelekkel együtt jelrendszer. A jelek csoportosítása A jelek gazdaságosságából következik, hogy sokan és sokféleképpen próbálták őket csoportosítani 1. a jelek eredete szerint: a) természetes jelek pl. a tűz füstje b) mesterséges jelek pl. karjelzések, írásjelek 2. a jel és a jelölt dolog közötti viszony szerint: a) ikon: ha a jelölő és a jelölt dolog között valamilyen hasonlóság van pl. térkép, b) index: azok a jelek, amelyek nem hasonlítanak a jelölt dologra, de van közöttük valamilyen valóságos kapcsolat, valamilyen (ok-okozati, logikai, térbeli vagy időbeli) érintkezés pl. közlekedési jelzőtáblák köréből a haladási irányt jelölő tábla c) szimbólum: a jelölő és jelölt dolog között nincs kapcsolat, csupán megállapodás, hagyomány köti össze őket pl. nemzeti lobogó színei, a matematika jelei, a legtöbb nyelvi jel A szavak jelentése A szavak alkotóelemei a morfémák jelentéssel bíró nyelvi jelek (=jelentéselemek) - Tőmorfémák: fogalmi jelentéssel rendelkeznek, a szavak szótári jelentésnek hordozói - Toldalékmorfémák: viszonyjelentésük van A szavak jelentése elsődlegesen a szóelemek jelentéséből jön létre, de a jelentést befolyásolhatja a szöveg is, amelyben az adott szó szerepel. - Denotatív jelentés: minden nyelvi elemnek van valamilyen, a körülöttünk levő valóságra vonatkozó elsődleges jelentése, alapjelentése. A szavak denotatív jelentését szövegkörnyezet nélkül is megértjük. - Konnotatív jelentés: a nyelvi elemek a szövegben kaphatnak másodlagos, származékszerű jelentést is. A szöveg hatására a szóhoz új képzettársítások (asszociációk) is kapcsolódnak, azaz hat ránk a szó konnotatív jelentése is. ld. szépirodalmi művek a két jelentés egyszerre hat ránk.
motivált jel: van kapcsolat pl: hangutánzó szavak motiválatlan jel: nincs kapcsolat
állatok nyelve => részmozzanatokat képes közölni pl: méhek tánca állati jelek: - térben és időben nem különül el - nem cserélhetők fel egymással (az emberi igen) - a szemiotika foglalkozik ezzel
A kommunikáció 2 fajtája: - verbális - non verbális: arcjáték, testtartás, tekintet, teststilizáció, távolságtartás Vannak jelek, melyek nem minden nyelvi helyzetben jelentik ugyanazt metakommunikáció: - a kommunikációt kísérő jelenségek pl.: kézmozdulatok - erősíteni/gyengíteni lehet vele a közlést A nyelv jelek és használati szabályok rendszere. Antropológiai sajátosság, univerzális jellegű.
