M I K Ó ÁRPÁD
Johann Dominicus Fiorillo (1748-1821) Mátyás király olasz művészeiről ADALÉKOK A CORVINA RECEPCIÓJÁNAK TÖRTÉNETÉHEZ
1. A színvonalas irodalomkritikai lapban, a Figyelőben, 1874 tavaszán rövid cikk jelent meg Olasz művészek Mátyás király udvarában címmel.' A szerző Prém József (1850-1910), egy mára szinte teljesen elfeledett lapszerkesztő, költő, színműíró, művészeti író volt, aki bécsi búvárlatai során érdekes adatokra bukkant. Úgy látszik, konzultált róluk Pulszky Ferenccel, a Nemzeti Múzeum nagytekintélyű igazgatójával, mert Prém megtudta, hogy ő is ismeri, s hamarosan közölni fogja őket. Eredetileg Kupeczky János után kutatott Bécsben, de leginkább Mátyás király korára vonatkozó adatokat talált, „melyek poli tikai és műtörténetünk egyaránt legdicsőbb korszakának meg írásához megbecsülhetetlen adatokat nyújtanak". Találmánya nem levéltári forrás volt, hanem egy vékony, nyomtatott füzetke, 1812-ből, egy valóban imponálóan sok adattal és szakszerűség gel megírt munka. „A könyv szerzője egy múlt századbeli német festesz és műtörténész: Fiorillo János, kinek az székfog lalója volt, midőn őt a bécsi cs. és k. Képzőművészeti Akadémia tagjává választá." 2
3
4
Pulszky kilátásba helyezett cikke hamarosan meg is jelent a Budapesti Szemlében, s valóban sok adatot közölt benne a Mátyás király udvarával kapcsolatba került, vagy a Jagelló korban Magyarországon megforduló, ide müveket szállító olasz művészekről. Pulszky Ferenc legfontosabb forrása mindehhez Vasari müve, A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete volt. Adatai nagyobbik része innét származott: Attavante, a Gherardo és Monte di Giovanni-testvérpár; Andrea del Verrocchio, Filippino Lippi, Benedetto da Majano, azután Chimenti Camicia és Baccio Cellini; a Jagelló-korból Giulio Clovio, Albertinelli és Visino. Janus Pannonius és Mantegna kapcsolatát, a Galeottót és Janus kettős arcképét Janus verséből ismerte, Masolinót és Pordenonét Crowe és Cavalcaselle müvé ből (utóbbiak Zsigmond király, illetve Szapolyai János korában fordultak meg Magyarországon). Mindkét szerzőnél, Pulszkynál is, Fiorillónál is lényegében ugyanaz a névsor szerepelt; a Mátyás-kori olasz-magyar művé szeti kapcsolatok nevesített kánonja, egy kanonizált műből elő léptetve. Vasarin kívül azonban nem sok közük volt egymáshoz. Pulszky neveket talált, mögöttük elveszett alkotásokat; Fiorillo írásában viszont konkrét müvek is szép számmal szerepeltek, jelesül Mátyás király könyvtárának legfontosabb díszkódexei. Egyik-másik részletes leírással, többnyire attribúciós kérdése ket is tárgyalva. 5
6
7
Pulszky persze nemcsak Mátyás koráról értekezett, hanem az egész magyar művészettörténetnek rövid vázlatát adta. „A magyar az egyetlen turáni faj, amely Európában államot volt képes alkotni" - írta bevezetőjében, de úgy vélte, hogy csak „nyelvünk turáni, fajunk már rég nem az", s az a magyar, „aki magyarnak érzi magát". Párhuzamot vont a magának már ön állóságot kivívott magyar irodalom és az ugyanezzel még nem dicsekedhető képzőművészet között. „Művészi életünk még nem fejlődött ki annyira, mert vannak ugyan kitűnő magyar mű vészeink, de magyar művészetünk, kifejlett magyar műstylünk, melynek oly nemzeti jellege volna, mint az angolnak, franciá nak vagy németnek, eddigelé nincsen, pedig soha nem hiányzott Magyarországon a művészet iránti érzék..."- erre nézve hozott fel példákat, így a Mátyás-kort is. Fiorillo számára ez a problé ma természetesen nem létezett, írása csupán a Mátyás udvará ban megforduló tudósokról és művészekről szólt, nem általában a magyar művészet történetéről. K i volt ez a „német tudós", akinek 1812-ben ilyen meg lepően pontos és részletes ismeretei voltak a magyarországi reneszánsz olasz protagonistáiról? Johann Dominicus Fiorillo (1748-1821) olasz szülők gyer mekeként született Hamburgban.* Eredetileg festőnek tanult; tizenegy évesen, 1759-ben lett a bayreuthi Kunstakademie növendéke, majd Itáliába ment, ahol 1761-től három éven át Rómában tanult (Pompeo Batoninál), 1765 és 1769 között pedig Bolognában képezte magát. 1770-ben tért vissza Németországba, előbb Braunschweigben tevékenykedett, ké sőbb Göttingenben telepedett le. 1784-ben lett az egyetem met szet-gyűjteményének igazgatója; 1783-tól tartott előadásokat a művészetek történetéről, 1799-ben rendkívüli, 1813-ban pedig rendes professzorrá nevezték k i . Tiszteletbeli tagjává válasz totta a bécsi, a bolognai, az augsburgi, a párizsi és a müncheni akadémia. Bár festőként és illusztrátorként is működött, fő te vékenységévé egyre inkább a művészetek történetének kutatása vált. Sok müve jelent meg folyóiratokban és önállóan, legismer tebb és legjelentősebb munkája a Geschichte der Zeichnenden Künste kilenckötetes sorozata. Ez a mű a göttingeni egyetemen koncipiált nagy - a művészet és tudomány történetét újjászü letésüktől egészen a 19. századig áttekintő - vállalkozásnak, a művészetek és tudományok egyetemes történetének részeként született. Az egyes kötetek csak címük szerint szóltak a fes tészet történetéről, valójában a többi műfajra is kitekintettek. 1798-1801-ben jelent meg az olasz, 1805-ben a francia, 1806ban a spanyol, 1808-ban pedig az angol festészet története, 9
10
amelyet később, 1815-1820-ban követett a német és németalföl di művészeté." Idetartozik az a hosszú tanulmánya is, amelyben az orosz művészet történetét dolgozta fel. Könyveit és tanul mányait imponálóan nagy anyag- és forrásismerettel írta meg, és a legfrissebb irodalomra is hivatkozott. Luigi Lanzi könyvé nek, a Storiapittorica della Italiának első kiadását (1795-1796) is alaposan ismerte, és Lanzi művére Németországban elsőnek ő reflektált (1798). Hosszan tartó érdektelenség után, csak a leg utóbbi időben kezdtek el foglalkozni tudománytörténeti szerepé vel. Jellemző, hogy a spanyol vagy az angol festészet történetét feldolgozó monográfiáiról az illető országok historiográfiája sem vett tudomást. 12
13
14
„kanonikus" névsora után ugyanis egy hosszú lábjegyzet áll, benne csupán Bonfini A magyar történelem tizedeiből vett, az olaszok Budára hívását összegző, azóta is sokat citált monda taival, amelyben az itt olvasható nevek nem szerepelnek. Sőt, ezek Bonfini müvében sehol sem szerepelnek. Azután még két lábjegyzet következik, pontos utalásokkal Marsilio Ficino leve leinek 1497. évi kiadására és Lorenzo Mehus apát Ambrogio Traversari-életrajzának előszavára. Némi vizsgálódás után azonban kiderül, hogy az első három bekezdés nem a hivat kozott művekből való gondos kivonat, hanem egy negyedik - itt hivatkozatlanul hagyott - mű, jelesül Girolamo Tiraboschi nagyszabású olasz irodalomtörténete egyetlen, összefüggő rész letének német fordítása. Fiorillo nemcsak a főszöveget, hanem annak jegyzeteit is átvette. A helyzet később sem lesz jobb; gyakorlatilag az összes irodalomtörténeti vonatkozású részlet Tiraboschi-parafrázis (az eredeti mű hivatkozásainak átvételé vel), Fiorillo csupán az összekötő mondatokat írta. Átvétel a Bonfiniről szóló bekezdés; az Aurelio Brandoliniről és a Pietro Ransanóról szóló hasonlóképp (itt ráadásul a két szerző adatai kissé össze is keverednek), és átvétel a Corvinára vonatkozó szakasz is, a Brassicanusra való hivatkozással együtt. Maga a koncepció, az irodalom és művészet szoros kapcsolata is Tiraboschitól ered. Ezután, vagyis tanulmánya második részében Fiorillo rátér magukra a művészekre. Egy építésszel, Filaretével, azaz Antonio Averulinóval kezdi a sort, aki ugyan nem dolgozott a magyar király számára, de olasz nyelvű építészeti traktátusát Bonfini Mátyás parancsára fordította le latinra. Ennek orvén Fiorillo részletesen értekezik Filaretéről. Röviden ismerteti a mű tartalmát, amely akkor még nem jelent meg nyomtatásban (erre a 20. századig várni kellett), valamint két redakcióját (1460 és 1464), ezen kívül Bonfini latin verziójának több példányát is regisztrálta. Legfontosabb közülük az a díszkódex (az ún. Averulinus-corvina), amelyet Mátyás címerei díszítettek, s amelyet már akkor is a velencei Marcianában őriztek. Az i l lusztrációkról nem volt jó véleménnyel, mert szerinte azok nem érnek föl Alberti vagy Vitruvius kiadásainak képeivel, de úgy látta, hogy aki a középkori épületek „stílusával és ízlésével" (Styl und Geschmack) akar megismerkedni, az haszonnal for gathatja ezt a traktátust. A Filaretéről szóló exkurzus után sorra következnek azok az adatok, amelyeket a Mátyás király számára dolgozó olasz mű vészekről Vasari nagy műve tartalmaz. Első helyen ismét egy építész szerepel, Chimenti Camicia, aki „palotákat, kerteket, szökőkutakat, templomokat, erődítményeket és más egyebeket" épített és díszített a magyar király számára. Camicia után a hí res miniátor, Gherardo kerül sorra. A király halálakor sok kódex maradt befejezetlenül Firenzében, Attavante és mások munkái is, amelyek Lorenzo de'Medici tulajdonába jutottak. Ez a Vasari-hely is valóságos tényt takar: több kódexet már korábban is ismertünk a Firenzében rekedtek közül, néhány éve azonban újabbakat sikerült gyanúba fogni a Biblioteca Laurenziana kéz iratai között. Gherardo kortársa volt Benedetto da Majano, aki cassonékat hozott Budára, de az ünnepélyes bemutatón a ládák - mivel az utazás során nedvességet kaptak - szétestek a király előtt. Ez talán a legismertebb müvészanekdota Mátyás budai udvarából; a forrást általában intarziadíszes cassonékra vonat koztatja a szakirodalom. Andrea del Verrocchiótól is jutott „két fémből készült fej" Budára; Lorenzo de'Medici küldeménye 16
17
ls
19
2. Fiorillo távolról kezdi - és számunkra mégis ismerősen közel ről. Egy másik kanonikus névsorral indít: Francesco Bandini, Filippo Valori, Taddeo Ugoleto, Marsilio Ficino, Bartolomco Fonzio, azután Antonio Bonfini, Aurelio Brandolini, Pietro Ransano, Ugolino Verino. Itt az itáliai korai humanista tudo mány és irodalom rangos alkotóival találkozunk, pontosabban azokkal, akik Mátyással kapcsolatban álltak. Nemcsak a ma gyarországi kora reneszánsz művészet, hanem a magyarországi korai humanizmus recepciótörténete szempontjából is vizsgá landó volna Fiorillo müve. Számára ugyanis, úgy tűnik fel, a kettő, a tudomány és a művészet, nem volt egymástól elválaszt ható. Nem csupán arról van szó, hogy mindjárt legelöl annak a Francesco Bandininek írta le a nevét, akiről csak Feuerné Tóth Rózsa 20. század végi kutatásai tudatosították bennünk, hogy kulcsfigura volt Mátyás udvarának művészeti életében, hanem inkább arról, hogy a kettő természetesen fonódik össze. Ez a szoros kapcsolat elsősorban Mátyás király könyvtárának a kó dexein keresztül mutatkozott meg. Bár a szerző ezt a könyvtárat egyszer sem nevezte Corvinának, dolgozata mégis nagyon fon tos a gyűjtemény újabb kori recepciójában: kódexei itt kerültek először művészettörténeti kontextusba. 15
A tanulmány első része tehát a tudósokról, írókról, köl tőkről, vagyis a humanistákról szól. Közülük Taddeo Ugoletti éppúgy a Budára küldött kódexek kapcsán szerepel, mint Bartolommeo Fonzio. Többen Mátyásról írott müvük okán, Bonfini A magyar történelem tizedei, Galeotto Marzio pedig a király bölcs mondásairól írott könyvecskéje miatt. Galeotto kapcsán adódott az első művészettörténeti kitérő a szerző szá mára: az a kettős portré, amelyet Mantegna készített Galeottóról és barátjáról, Janus Pannoniusról; idézi is annak az elégiának hat sorát, amelyet Janus erről a kettős képmásról írt. Végül, en nek a résznek lezárásaképp szó esik a Firenzében Mátyás meg bízásából dolgozó kódexmásolókról - ehhez az idézett forrás a bécsi humanista, Johannes Alexander Brassicanus levele volt - , és a budai könyvtár pusztulásáról 1526 után. Tudott arról, s szá mára itt ér véget a könyvtár története, hogy az 1686-ban, Buda visszafoglalása után talált könyveket (vagy 300-400 kötetet) Bécsbe szállították. A dolgozat mindvégig gondosan lábjegyzetelt, s az ember első olvasásra elképedve látja, hogy a szerző úgyszólván min dent ismert, ami erről a tárgyról a 18. század végéig nyomta tásban megjelent. Kicsit belemélyedve azonban a szövegbe megdöbbentő felfedezés vár az olvasóra. Az olasz humanisták
20
21
22
23
24
25
26
27
ként, egy Nagy Sándort és Dariust ábrázoló dombormü-pár. Filippo Lippi nem jött el személyesen Magyarországra, hiába hívta őt a király, de arcképet festett a magyar uralkodóról, ame lyen úgy mutatta be őt, mint ahogyan az érmeken látható. Ezt a képet sajnos nem ismerjük, bár a magyar szakirodalmat sokat foglalkoztatta ez az adat. Ez a szakasz, úgy tűnik fel, Fiorillo saját kutatásain alapult; segédeszköze ehhez Gaetano Bottari Vasari-kiadása volt, amely Gaetano Milanesi 19. századi vállal kozásáig a legjobban kommentált Vasari-editiónak számított. Fiorillo két önálló írást is közzétett Vasariról: forrásairól - for ráskezeléséről - és a mű kiadásairól. Vasari müvészadatai után a mű hátralévő, harmadik részében főleg kódexekről esik szó. Először hosszú exkurzus következik a leghíresebb firenzei miniátorról, Attavante degli Attavantiról, aki valóban igen sok kéziratot illuminait Mátyás számára. Fiorillo azonban nem ezekkel kezdi, hanem ismét Vasari müvéből k i indulva ismertet egy Silius Italicus-kéziratot, amelyet annak idején (vagyis a 16. században) Velencében, a SS. Giovanni e Paolo könyvtárában őriztek. Ez a kódex ma a Marcianában van - állítja Fiorillo - , de Moreili úr, aki rábukkant és azonosította, úgy látja, hogy miniátora nem Attavante, hanem csak egy másik festő lehet. A megcsonkított kódexet, Vasarira is hivatkozva, részletesen tárgyalja a firenzei miniatúrafcstészet új összefog lalása is, Annarosa Garzeiii munkája, s Francesco Pesellinónak tulajdonítja a Marsot ábrázoló nagy miniatúrát, a címlapot pedig Zanobi Strozzinak. Teljes egészében Attavante munkája viszont az ugyanonnan származó és ugyanott őrzött Martianus Capellakézirat, amelyet Fiorillo részletesen ismertet, és amelyből a miniátor szignatúráját is közli. A kitérő - az egész szöveghez képest - igen nagy; számunkra azért látszik kisebbnek, mert - bár Fiorillo ezt nem említi - jól tudjuk, hogy ez a Martianus Capellakódex is Mátyás király könyvtárához tartozott, csak éppen a címereket kivakarták, és eredeti possessorát Magyarországon a 19. század közepe után ismerték fel. Annak ismeretében, hogy az irodalomtörténeti fejezetek kompilációnak bizonyultak, nem meglepő, hogy a szorosan vett művészettörténeti részek is hasonlóképp átvételek. Fiorillo forrása ezekhez a főszövegben is említett Jacopo Moreili (1745— 1819) által 1800-ban kiadott Notizie d'Opere di disegno, az ún. „Anonimo Morelliano", vagyis MarcAntonio Michiel műve volt. E kiadás rendkívül alapos jegyzeteiből származik az első, a humanistákról szóló részben a Janus Pannoniusról és Galeotto Marzióról alkotott kettős képmásra, Mantegna müvére vonat kozó szakasz, emitt pedig a Bonfini Filarete-fordítását taglaló rész egyik fele. (A Filarete-traktátus felépítését ismertető szö veg viszont Vasari-citátum, ám idézőjelek nélkül.) Ugyancsak Moreili munkájából került ide a velencei Marcianába jutott budai díszkézirat elemzése; s végül az ugyan itt őrzött Attavante-mű, a Martianus Capella-kézirat méltatása is. Fiorillo aligha látta magát az eredeti kódexet. Ezt írja ugyanis az illusztrációkról: „...dessen ungeachtet verdienen sie die grösste Aufmerksamkeit, besonders derjenigen, welche sich mit dem Styl und Geschmack, in welchem die Gebäude des Mittelalters ausgeführt sind, bekannt machen wollen". „Per conoscere edifizi de' bassi tempi inutile non è - szól Moreili eredetije - : di che passo altro adotto sul palazzo di Cosimo de'Medici ne serve d'esempio." Moreili itt a milánói Banco Medicco eltűnt epületére célzott, amelynek homlokzatát a Filarete-traktátus rajza őrizte meg. Fiorillo a „tempi bassi"-t, a 28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
„régi idők"-et értelmezte „Mittelalter"-ként; jóllehet a kézirat illusztrációin végig az új, all'antica stílus dominál. A Banco Mediceo homlokzatán is láthatók antikizáló elemek. Két évvel később, de Fiorillo előadásánál tíz évvel korábban, 1802-ben Morelli kiadta a Marciana fontos görög és latin nyelvű kéziratainak részletes katalógusát is, amelyben hosszan leírta az Averulinus-kódexet - bőven közölve Bonfininek Mátyáshoz szóló epistola dedicatoriájából - , és ugyanitt aprólékosan is mertette a Martianus Capella-kötetet is, amelyről felismerte, hogy eredetileg Mátyás könyvtárához tartozott. Fiorillo ezt a katalógust nem látta, különben adatait - közöttük ezt a nagyon fontosat - biztosan említette volna. Sőt, a helyzet még bonyo lultabb: Morelli már korábban is tudta ennek a kódexnek eredeti possessorát, ilyenként mutatta meg ugyanis Luigi Lanzinak, aki ezt a Storia pittorica első kötetében meg is írta. Fiorillo a velencei kódexek után szerencsés kézzel a brüszszeli Bibliothèque Royalban őrzött Missale Romanumoi mutatja be, amely Mátyás könyvtárának egyik legfényesebb darabja, s amelyet Attavante két feltűnő helyen is szignált. A díszkéziratot Mohács után Mária királyné vihette magával a Németalföldre. Az Attavante-kódexek felvonultatását a modenai Biblioteca Estense kéziratai zárják. Girolamo Tiraboschi - aki Muratori utódja volt a modenai könyvtár igazgatói székében - szerint többön is ott olvasható a miniátor szignatúrája, például a Szent Tamás-, a Gregorius-, az Ambrosius és az Augustinus-kódexeken. Más kódexekben ugyan nincsen ott a név, de „egy igazi műértő" látja, hogy azok is Attavante müvei. Egy Ammianus Marcellinus-, egy Dionysius Halicarnasseus-, egy Georgius Merula- és egy Origenes-kódexet sorol fel, valamennyiben ott látható Mátyás király címere. A kutatás ma is foglalkozik ezzel a problémával; Modenában van még egy Miscellanea is, amely szintén szignált; az Origenes-mü korábbi attribúciójával kapcsolatban viszont kétségek merültek fel. A kódex-sorozat talán Ippolito d'Esté révén került Modenába, aki sok évet töltött Magyarországon, de az is lehetséges, hogy I . Ercole d'Esté vá sárolta őket Mátyás halála után. A brüsszeli Missale aprólékos bemutatását Chevalier abbé dolgozata tette lehetővé Fiorillónak, ebből szemelgetett (hivat kozik is rá). A modenai Attavante-kódexek ismertetését ismét Tiraboschi néhány passzusának szószerinti átvételével oldotta meg. Ezek között is vannak szignált darabok (az első címlap színén: „Attauantes pinsit"), egy részük azonban nem az, de ezeken is látszik, hogy nem lehetnek más mester művei. Ez az olasz eredetiben így hangzik: „In altri benché non vegassi il nome, le miniature nondimeno son cosi somiglianti a quelle de'Codici già mentovati, che è evidente, ch'essi son opera del medesimo Artefice." Fiorillo picit billent a fordításon: „Bei andern Miniaturen fehlt zwar der Nähme, allein sie sind den übrigen mit seinem Nahmen versehenen so ähnlich, dass jeder Kunstkenner sie für das Product eines und desselben Meisters halten muss." Egy igazi Kunstkenner valóban meg tudta mondani, ki festette ezeket a miniatúrákat, de a szerep, amit itt Fiorillo magára vesz, nem a sajátja: ő maga ugyanis nem látta ezeket a kéziratokat. Retorikai eszközökkel a müértésnek csupán a látszatát keltette. Az átvétel eredetije Tiraboschinál éppen a „Belle arti" fejezetben van; ott azonban az attribuálás járulékos elem, a tudósnak, aki ezek között a kódexek között élt, tollára szaladt - Fiorillo írásában azonban a lényeghez tartozik, hogy ki festette a kódex miniatúráit. 42
43
44
45
46
47
4S
49
50
Már a kortársak is pontosan tudták, hogy Fiorillo müvei kompilációk. Ilyen hatalmas tárgykört felölelő, átfogó szin tézis, mint az európai festészet (vagy művészet) története a 18. század végéig, más nem is lehetett volna; egyáltalán, bármiféle kézikönyv, összefoglalás óhatatlanul kompilatív. Aligha lehetett más módon, mint könyvek, kisebb közlemények segítségével megírni például az angol vagy a spanyol festészet történetét sok száz lapon - Göttingenben, a 19. század elején. Az eredmény így is bámulatos. Gazdag adattárak ezek a müvek, a 17-18. századi művészeti vonatkozású irodalom bibliográfiai kincsesbányái. Akkor is hangsúlyoznunk kell ezt, ha a kompilációs módszer a 19. század elején már nem számított korszerűnek. A különös az, hogy Fiorillo tevékenysége nyomán a különböző eredetű szövegrészletekből egységes, új szöveg lett, nemcsak anélkül, hogy a szerző kezébe vette volna valamennyi általa hivatkozott írást, hanem anélkül is, hogy az általa elemzett eredeti műalko tásokat valaha is látta volna. Lehetséges egyébként, hogy azért nem emlegette az ekkor már szintén régóta ismert wolfenbütteli corvinákat, mert az őket ismertető száraz felsorolás - amelyet egyébként idézett - nem volt alkalmas az átvételre. Nincs kö zöttük szignált Attavante-mű. 51
52
3. Fessier Ignác Aurél (1756-1839), a főleg Magyarországon kívül működő történész és orientalista (megírta több kötetben Magyarország történetét is) 1799-ben Wolfenbüttelben járva megtekintette a hercegi könyvtárat. A könyvtáros megmutatta Fesslernek az ott őrzött corvinákat. „Soha nem fogom elfelejteni azt a szent borzongást és mély patrióta bánatot, mely elfogott, amikor e humánus férfiú a Corvin Mátyásnak, hazám és kora legnagyobb királyának könyvtárából származó pompás kó dexeket elém tette, megértő türelemmel engedte, hogy ameddig nekem tetszik, nézzem őket, lapozzak bennük, és gyermekien örült az én gyermeki örömömön és tiszteletemen, amellyel nagy királyom keze nyomát időnként megcsókoltam. Szememben könnyekkel váltam el a magyar birodalom hajdanvolt dicsőségé nek e szomorú relikviáitól." Fessier egyáltalán nem viselkedett különösen, mondhatni, ez volt egy magyar tudós természetes viselkedése, ha eleven „corviná"-val találkozott. Ez azonban ritkán fordult elő. A 19. század elejétől ugyan intézményes érdeklődés mutatkozott Magyarországon Mátyás király hajda ni könyvtára iránt - maga az országgyűlés foglalkozott azzal, hogy visszaszerezze az elvesztett nemzeti nagyság relikviáit - , de a köteteket csak a 19. század közepétől kezdték szisztemati kusan felkutatni. Művészettörténeti értékelésükre pedig szinte a 20. századig kellett várni. Mátyás királynak, mint Fiorillo írásából is kitetszik, a 15. századi firenzei kora reneszánsz művészet legfontosabb alakjai dolgoztak, akik azután az európai művészettörténetnek is fősze replőivé lettek. Mivel a szerző ennek egyik első összefoglalóját is megírta, tágabb összefüggéseket keresve arra gondolhatnánk, hogy ezek az adatok megjelennek az olasz festészetről írott monográfiá jában is. Csakhogy ott ezeket nem találjuk. Filippino Lippi termé szetesen szerepel, Mátyás számára készült műve azonban nem. Fiorillo ebben is hasonlított mintáihoz; a magyar király bibliofiliája - ne legyenek illúzióink - Tiraboschi olasz irodalomtörténetében is csupán periferikus jelenség volt, a sorban az utolsó helyen. 53
54
55
Fiorillo ráadásul mozdulatlan képet mutat be: Mátyás ud varának olasz kapcsolatait. Ez adódhat a retorikai műfajból: a szöveg szándéka szerint előadás, pontosabban enkómion, a nagy magyar király dicsérete volt. A nyomtatott mű élén egy rövid előszó, egy epistola dedicatoria is áll. A címzett, akinek ez az ajánlás szól, a bécsi császári és királyi akadémia el nöke, maga Metternich herceg volt. Miért eshetett Fiorillo választása Mátyás királyra? Hazánkban - írta - virágoznak a képzőművészetek. „E néhány lap a nemes Mátyás királynak a képzőművészetek iránti vonzalmáról szól, amely átszállt azokra az uralkodókra, akik őt Magyarország trónján követték." 1812ben, a napóleoni háborúk idején, amikor Metternich éppen azon fáradozott, hogy a Habsburg Birodalmon belül a magyar alkotmányosságot teljesen fölszámolja, a magyarok nemzeti identitásának egyik őrzője, Mátyás király Bécsben mint a Habsburg-uralkodók - itt I . Ferenc - dicső elődje jelent meg. Nem volt azonban ez politikai demonstráció. Fiorillo választása saját tudományos munkásságából is logikusan következett. Ez alkalommal ő maga is olasz tudós volt az uralkodó - Mátyás utódjának - udvarában. Fiorillo elbűvölő, kedves ember hírében állt; utolsó mondatát, miszerint a magyar tudósoknak kellene folytatniuk a források feltárását, aligha szánta ironikusnak. 56
Nem találtam nyomát annak, hogy Fiorillo dolgozatát annak idején Magyarországon bárki olvasta volna. Kazinczy levelezé sében például egyszer sem fordul elő a neve, s Horvát István, aki idehaza az első „corvina"-jegyzéket összeállította (1822), nem ismerte ezt az írást. Teleki Sámuel viszont idézte a német és németalföldi festészetről írott monográfiáját, mint példát arra, hogy az országban ,,a' Művek' előmozdítását czélozó számta lan Intézeti mellett" várható a művészetek felvirágoztatása. Könyvei közül néhány elérhető lehetett Magyarországon, de ma még nem tudjuk felbecsülni, hol és mennyit forgatták írásait. Azt pedig végképp nem, hogy kit szólított volna meg idehaza, az ajánlást leszámítva, ha kezébe kerül ez a szikár szöveg. Érdemes-e ma foglalkoznunk Fiorillóval? Be kell vallanom, hogy patchwork-szerű kompilációs technikája erősen érint - érdekel, hogy a kissé sebtében összefércelt vendégszövegek, Vasariéitól Morelliéiig, hogy illeszkednek össze egy teljesen új írásműve, olyanná, amelynek sok vonásában magunkra ismerhe tünk. Fiorillo müvecskéjében úgyszólván hiánytalanul jelen van mindaz a tudás (a humanista indíttatású Mátyás-kultusz hozadé ka), amit a 18. század végéig Mátyás királyról az európai - főleg olasz - tudomány fölhalmozott, és amelyre még nem rakódott rá a magyar tudományt jellemző „mély patrióta bánat". Tiraboschi, Lanzi, Moreili - és talán Fiorillo is, ezt azért ne zárjuk ki - egé szen más céllal vették kezükbe Mátyás király könyveit, mint a kü lönben kitűnő Fessier Ignác Aurél. 1812-ben az európai tudomá nyosság, egy születőben lévő új tudományág találkozhatott volna a hasonló érdeklődésű magyar tudósokkal - ha lett volna kivel. 57
58
JEGYZETEK 1 Prém József: Olasz művészek 159-161.
Mátyás
király
udvarában.
Figyelő 1874. 14.
2 Szinnyei József: Magyar írók élete és müvei. X I . Bp., 1906, 131-135; Elek Artúr: Éber László, in: Uő.: Művészek, mübarátok. Válogatott képzőművészeti írások. Szerk. T í m á r Á r p á d . Bp., 1996. 197; Voit Krisztina: A budapesti sajtó adattára 1873-1950. Bp., 2000. passim. 3 Prém: i . m. ( l . j . ) 159.
4 Über einige Staliänische Gelehrte und Künstler welche Matthias Corvinus König von Ungarn Beschäftigte. Ein Versuch von Johannes Dominicus Fiorillo. Historienmahler, Professor der bildenden Künste. Aufseher der G e m ä l d e - und Kupferstichsammlung der königl. Universität zu Göttingen, correspondierendes Mitglied des kaiserl. Königl. Academieen zu Wien, Bologna, Augsburg u. s. w. und Ritter des Christusordens. Götingen, 1812.
29 Ezt követően kisebb hiba csúszott Fiorillo előadásába: Mariotto Albertinelli és Andrea da Fiesole (vagyis, ahogyan ma inkább emlegetjük, Andrea Ferrucci) ugyanis már a Jagelló-korban kerültek kapcsolatba Magyarországgal; Albertinellinek tanítványa, bizonyos Visino dolgozott itt, Andrea Ferrucci pedig az esztergomi Bakócz-kápolna márványoltárát faragta. Fiorillo: i . m. (4. j . ) 24-25. Vö. Vasari/Milanesi IV. 228-229. és IV. 479.
5 Pulszky Ferenc: Adalékok a magyarországi műtörténelemhez. Budapesti Szemle 1874. 4. 7-8. 226-228. 6 Pulszky az alábbi kiadást használta: Le vite de'piü eccellentipittori, scultori e archiletti di Giorgio Vasari: pubblicate per cura di una Società di amatori delleArti belle. 1-14. (Raccolta Artistica, 2-15.) Firenze, 1846-1870. 7 Crowe, J. A.-Cavalcaselle, G. B.: A New History of Painting in Italy from Fresh Materials and Recent Researches in the Archives of Italy... 1-3. London, 1864-1866. 8 Eletének legújabb összefoglalása, irodalommal: Dizionario biografico degli Italiani. T. 8. Roma, 1997. 188-189. L d . még: Waetzold, Wilhelm: Deutsche Kunsthistoriker. 1. Von Sandrart bis Rumohr. Leipzig, 1921. 287-292; Schlosser Magnino, Julius: La letteratura artistica. Traduzione di Rossi, Flippo. Terza edizione aggiornata da Kurz, Otto. [Firenze Wien] 1992 , 481, vagy homokkőből. Öt évszázad írásai a művészet 491; Emlék márványból történetéből. Válogatta, fordította és az előszót írta Marosi Ernő. Bp., 1976. 58-59, 287 289.
30 Über die Quellen, welche Vasari zu seinen Lebensbeschreibungen der Mahler, Bildhauer und Architecten, illetve: Literarisch-kritische Untersuchungen über die Verschhiedenen Ausgaben des Vasari, in: Kleine Schriften artisti schen Inhalts von Johann Dominicus Fiorillo Professor der Philosophie, und Ausseher der Gemähide und Kupferstich Sammlung der königl. Churfürstl. Universität zu Göttingen. I . Göttingen, 1803. 83-98, 99-132. 31 Fiorillo: i . m. (4. j . ) 26-27. Vö. Vasari/Milanesi I I I . 360. 32 Garzeiii, Annarosa: Le immagini, gli autori, i destinatari, in: Miniatura Fiorentina del Rinascimento 1440-1525. Un primo censimento. I—II. A cura di Garzeiii, Annarosa. (Inventari e cataloghi Toscani, 18-19.) Firenze, 1985.1. 21-24; I I . 29-30.
5
9 Menze, Marianne: Das künstlerische Schaffen Johann Dominicus Fiorillo vor dem Hintergrund seiner Ausbildung zum Zeichner und Mahler in Rom Kunstgeschichte und die und Bologna, in: Johann Dominicus Fiorillo. Romantische Bewegnung um 1800. Hrsg. Middeldorf Kosegarten, Antje. Göttingen, 1997. 114-144. 10 Geschichte der Künste und Wissenschaften seit der Wiederherstellung ders elben bis an das Ende des achtzehnten Jahrhunderts. Von einer Gesellschaft gelehrter M ä n n e r ausgearbeitet. Zweyte Abtheilung. Geschichte der Zeichnenden Künste. I . Geschichte der Mahlerey von J. D. Fiorillo. I - V . Göttingen, 1798-1808. 11 Fiorillo, J. D.: Geschichte vereinigten Niederlanden.
der Zeichnenden Künste in Deutschland I - I V . Hannover, 1815-1820.
und
den
12 Versuch einer Geschichte der bildenden Künste in Russland, in: Kleine Schriften artistischen Inhalts von Johann Dominicus Fiorillo Professor der und Kupferstich Sammlung der Philosophie, und Ausseher der Gemähide königl. Churfürstl. Universität zu Göttingen. I I . Göttingen, 1806. 1-104. 13 Bickendorf, Gabriele: Luigi Lanzis ,,Storia pittorica delta Italia" und dus Entstehen der historisch-kritischen Kunstgeschichtschreibung. Jahrbuch des Zentralinstituts für Kunstgeschichte 2. 1986. 247-248; Bickendorf, Gabriele: Fiorillo und der „[...] Blick eines geübten Diplomatikers", in: Johann Dominicus Fiorillo. i . m. (9. j . ) 79-95. 14 Roettgen, Steffi: Fiorillo und die spanische und englische Kunst - Beobachtungen zu seiner Methode, in: Johann Dominicus Fiorillo. I . m. (9. j . ) 370-371. 15 Feuerné Tóth Rózsa: Művészet és humanizmus a korareneszánsz Magyar országon. Művészettörténeti Értesítő X X X V I . 1987. 19-22. 16 Fiorillo: i . m. (4. j . ) 7/a. 17 Fiorillo: i . m. (4,j.) 8/a-b. 18 Tiraboschi, Girolamo: Storia della letteratura Italiana. V I / 1 . 136-137.
V I / l - 2 . Roma, 1783.
19 A kivétel a legelöl idézett Bonfini-locus, amelyet Fiorillo akár saját maga is megtalálhatott, de éppenséggel át is emelhetett valahonnan. Bonfinit idézve ugyanis ellentmondásba keveredik: a kiadások közül csak az 1543-ast, az első három DecasX közlöt ismeri (Fiorillo: i . m. [4. j . ] 9.), az inkriminált első jegy zetben viszont a - csak jóval később megjelent - negyedik Decasból idéz. 20 Fiorillo: i . m. (4. j . ) 9-10. Vö. Tiraboschi: i . m. (18. j . ) V I / 2 . 19 (Ransano) és V I / 2 . 229. (Verino) 21 Fiorillo: i . m. (4. j . ) 12-13. Vö. Tiraboschi: i . m. (18. j . ) V I / 1 . 137. 22 Fiorillo: i . m. (4.j.) 14-19. 23 Fiorillo: i . m. (4. j . ) 20. Vö. Le opère di Giorgio Vasari con annotazioni e commenti di Gaetano Milanesi. I - I X . Firenze, 1906 (Ristampa: Firenze 1973 - a továbbiakban rövidítve idézem: Vasari/Milanesi) I I . 651-652. 24 Fiorillo: i . m. (4. j . ) 21-22. Vö. Vasari/Milanesi I I I . 239-240. 25 Dillon-Bussi, Angela: Ancora sulla Biblioteca e Firenze. - Még egyszer a Corvina Könyvtár és Firenze kapcsolatáról, ín: Primo incontro Italo-Ungherese di bibliotecari... - Első olasz-magyar könyvtáros találkozó... Red./ Szerk. Sciglitano, Mariarosa. Bp., 2001. 48-79. 26 Fiorillo: i . m. (4. j . ) 22. Vö. Vasari/Milanesi I I I . 334-335. 27 Fiorillo: i . m. (4. j . ) 23-24. Vö. Vasari/Milanesi I I I . 360. 28 Fiorillo: i . m. (4. j . ) 24. Vö. Vasari/Milanesi I I I . 467.
33 Fiorillo: i . m. (4. j . ) 27. 34Csapodi, Csaba: The Corvinian Library. History and Stock. (Studia humanitatis, 1.) Bp., 1973. 422. sz. 35 Morelli, Jacopo: Notizie d'Opere di Disegno... Bassano, 1800. Vö. Schlosser Magnino: i . m. (8. j . ) 221-222, 215-217; Grassmann, Edward: All'ombra del Vasari. Cinque saggi sulla storiografla dell'arte nell'arte Italia del settecento. Firenze, 2000. 166. 36 Fiorillo: i . m. (4. j . ) 11-12. Vö. Morelli: i . m. (35. j . ) 144-145. 37 Fiorillo: i . m. (4. j . ) 15-17. Vö. Morelli: i . m. (35. j . ) 169. 38 39 40 41 42
Fiorillo: i . m. (4. j . ) 14. Vö. Vasari/Milanesi I I . 457. Fiorillo: i . m. (4. j . ) 26-27. Vö. Morelli: i . m. (35. j . ) 171-172. Fiorillo: i . m. (4. j . ) 18. Morelli: i . m. (35. j . ) 170. Morellius, Iacobus: Bibliotheca manuscripta Graeca et Latina 1802. 405-419.
43 Lanzi, Luigi: Storia Pittorica
1. Bassani,
della Italia. 1. Bassano, 1795-1796. 69-70.
44 Fiorillo: i . m. (4. j . ) 28-30. 45 Fiorillo: i . m. (4. j . ) 30-31. 46 Csapodi: i . m. (34. j . ) passim. 47 L A b b é Chevalier: Notice d'un Manuscrit rare et précieux conservé a la Bibliothèque Royale de Borgogne à Bruxelles, intitulé Missale Romanum, in: Mémoires de l'Académie Impériale et Royale des Sciences et Belles Lettres de Bruxelles. IV. Bruxelles, 1793. 493-494. 48 Fiorillo: i . m. (4. j . ) 30-32. Vö. Tiraboschi: i . m. (18. j . ) V I / 2 . 466-467. 49 Tiraboschi: i . m. (18. j . ) V I / I I . 466-467. 50 Fiorillo: i . m. (4.j.) 30-31. 51 Steindl, Barbara: Zwischen Kennerschaft und Kunsthistoriograhie. Zu den Werkbeschreibungen bei Winckelmann und Cicognara, in: Johann Dominicus Fiorillo. I . m. (9.j.) 96-97. 52 A z egyik, már említett Vasari-hely pályafutása különösen tanulságos. Vasari, Attavanténak tulajdonítva, részletesen ismertette azt a pompázatos Silius Italicus-kódexet, amelyet az ö idejében a velencei SS. Giovanni e Paolo könyvtárában őriztek. (Vasari/Milanesi I I . 523-526.) A müvészettörténetírás atyja nem látta a kéziratot, értesülései bevallottan Cosimo Bartolitól származtak. Bartoli Vasari barátja volt, 1546-ban - fametszetekkel illusztrálva - kiadta A l berti De re aedificatoriájának olasz fordítását. (Schlosser Magnino, Julius: La letteratura artistica. Trad. Rossi, Filíppo. Terza edizione italiana aggiornata da Kurz, Otto. [Firenze-Wien] 1992 , 126.) A Silius ltalicus-kézirat miniatúráinak nagyrészét utóbb kivágták - ebben része lehetett Vasari „népszerűsítésének" is - , a csonka kötetet Morelli azonosította a Marciana állományában, s meg állapította, hogy azt nem Attavante, hanem egy nála is jobb mester illuminálta. Attavante szignált munkájaként közölte viszont a Marcianus Capella-kódexet. Fiorillo itt is Moreilit másolja, hivatkozik is rá, de nem derül k i egyértelműen, k i attribuai és ki állapítja meg a mű kvalitásait: Morelli vagy ő maga. (Fiorillo: i. m. [4. j . ] 27.) A Vasari/Bartoli-textus legutóbb újra stíluskritikai összefüggésben vetődött fel: Annarosa Garzeiii a néhány meglévő töredék és a tényleg párját ritkítóan részletező leirás alapján attribuálta az elveszett [!] miniatúrákat a kódex két mestere között. (Garzeiii: i . m. [32. j . ] i . h.) 5
53 Idézi saját fordításában: Németh S. Katalin: A wolfenbütteli ben, in: Csonka Ferenc 80. születésnapjára. Bp., 1996. 15.
corvinák
1799-
54 Mikó Á r p á d : A Corvina-könyvtár történetei, in: Uralkodók és corvinák. Szerk. Karsay Orsolya. Bp., 2002. 126-129. 55 A magyar vonatkozású adatok közül egyedül a szerencsétlen, obskúrus Visinót említi: Fiorillo, J. D.: Geschichte der zeichnenden Künste... I . I . m. (10. j . ) 318.
56 Fiorillo munkája 1812-ben jelent meg Göttingenben. Walter Wagner szerint
57 Bihliothecae
Budensis
Fiorillo 1808-ban lett tiszteletbeli tagja a bécsi A k a d é m i á n a k (Wagner,
Reliquiae.
Walter: Die Geschichte
chényiano Regnicolaris
der Akademie
der Bildenden
Künste in Wien. Wien,
1967. 433.), de „ s z a k m a b e l i e k " nagyobb s z á m b a n csak 1812-től jutottak ehhez a megtiszteltetéshez. 1808-ban például csak főrendek és magas rangú tisztvi
Serenissimi
Regis
Hungáriáé
Matthiae
Corvini
Collectae studio et opera Stephani Horvát Bibliothecae Custodis. Pestini
MDCCCXXII.
Szé-
Bp., O r s z á g o s
Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Quart. Lat. 1331. 58 G. R. T. S. [Gróf Teleki Sámuel]: Eggynéhány
megholt Magyar
Képíróról.
Tudományos Gyűjtemény 1828. 4. 5.
selők szerepelnek a listán, akik közé Fiorillo nem látszik illeszkedni.
ÁRPÁD
MIKÓ
Johann Dominicus Fiorillo (1748-1821) über die italienischen Künstler von König Matthias
Nachdem er zum Ehrenmitglied der Wiener Akademie ge wählt wurde, veröffentlichte Johann Dominicus Fiorillo seine Antrittsrede über die Künstler und Wissenschaftler des Königs Matthias (Göttingen 1812). Der Vortrag besteht aus zwei großen Teilen. Im ersten Teil sind die den Budaer königlichen Hof besuchenden, damit in Verbindung stehenden italienischen Humanisten, darunter Francesco Bandini als erster erwähnt. Er ist von den Forschungen von Frau Feuer, Rózsa Tóth bekannt, er spielte eine Schlüsselrolle in der Kunstförderung des Königs Matthias. Im Zusammenhang mit Galeotto Marzio und Janus Pannonius wurde jenes Doppelporträt erwähnt, das Mantegna über die beiden Freunde verfertigt hatte. Im zweiten Teil sind jene Künstler behandelt, die entweder Buda persönlich aufgesucht oder ihre Werke hinge schickt hatten. Mehrere Handbuch-Protagonisten des florentinischen Quattrocentos werden hier erwähnt: Benedetto da Majano, Andrea del Verocchio, Filippino Lippi usw. Das Schreiben von Fiorillo erwies sich - nach gründlicher Untersuchung - als großartige Kompilation: die literaturhisto rischen Teile entnahm er dem italienischen Literaturgeschichte von Girolamo Tiraboschi (Storia della letteratura Italiana), die kunstgeschichtlichen Absätze stammen teils vom Hauptwerk von Vasari (Le vite dei piu eccelenti...), teils vom MarcantonioMichiel-Ausgabe des Jacopo Morelli (Notizie d'Opera di Disegno...). Der überwiegende Teil des Textes ist die deutsche Übersetzung von geschickt ausgewählten italienischen TextAbschnitten, wobei die Fußnoten des Musters ebenfalls akribisch übernommen sind. Doch dies war die erste Gelegenheit, daß die künstlerischen Angaben, die hauptsächlich durch die italienische Forschung bis Ende des 18. Jahrhunderts über Matthias erschlossen hat, jemand gesammelt und in den Kontext der neu entstandenen Wissenschaft gestellt hat. Das Werk von Fiorillo blieb seinerzeit in Ungarn praktisch unbemerkt.
Dieselben Daten mußten nach Jahrzehnten wiederentdeckt werden. Aus der Natur der Quellen von Fiorillo ergab sich, daß seine mitgeteilten, nicht schriftlichen Quellen und konkreten Werke alle die für den ungarischen König verfertigten Kodizes waren, d. h. die prunkvoll illuminierten Bände der sog. Bibliotheca Corvina. So schrieb er - nach Morelli - lange über den Kodex Averulinus der Bibliotheca Marciana, beschrieb aufgrund Tiraboschi die Werke von Attavante, die signierten Modenaer Kodizes. Da sich sowohl Morelli, als auch Tiraboschi manchmal in Attributionsfragen verwickelte, tut dies auch Fiorillo. Da er in der Fachliteratur besonders bewandert war, so behandelte er zusammen mit den Modenaer Kodizes - als Übernahme aus dem Artikel des Abbés Chevalier - das in Brüssel aufbewahrte Missale Romanum, eines der bedeutendsten (signierten-datierten) Attavantc-Werke. Das Gros unseres bis heute gesammelten Wissens über diese Frage war schon damals, also zu Beginn des 19. Jahrhunderts publiziert. Als die ungarische Forschung dies in der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts wieder entdeckte, wurden die Daten so fort mit nationaler Befangenheit überschüttet: die Forschung des Corvina wurde in erster Linie als nationale Angelegenheit betrachtet; kunstgeschichtliche Probleme tauchten erst im 20. Jahrhundert auf. Jene Angaben, die Fiorillo sammelte und zusammenfaßte, können mit ihrer Neuheit unser Bild über das Corvina nicht verändern; es gibt darunter nichts Neues. Die Welt, die hin ter ihnen steckt, ist jedoch neu. Sie kann uns zeigen, wie die Kodizes der Bibliothek von Matthias und die italienischen Beziehungen seines Hofes von außen betrachtet wurden: nicht aus ungarischer Hinsicht, ohne die sich später noch mehr ent faltende, die Wissenschaft ebenfalls durchdringende nationale Befangenheit.
