Jezsuita színjátszás Magyarországon

Jezsuita színjátszás Magyarországon Kilián István

Az iskola és a színház kapcsolata egész Európában visszavezethetô az egyház liturgiájáig. A keresztény papság a legrégibb idôktôl kezdve igényt tartott arra, hogy az egyház alapítójának, Jézus Krisztusnak az életét a legteljesebben bemutassa, s azt minden hívô számára érthetôvé és emlékezetessé tegye. Ezért a papság Jézus és a korai keresztény egyház életét dokumentáló újszövetségi könyveket adta, adja hívei kezébe, a középkorban azonban a többségében írni, olvasni sem tudó hívô számára a latin nyelvû biblia teljesen hozzáférhetetlen volt. Szinte bizonyos, hogy még maguk a papok sem mind jutottak bibliához, nekik is többnyire arra az ismeretre kellett hagyatkozniuk, amit teológiai képzésük idején vagy korábban az iskolában memorizáltak, tanultak, olvastak. Az egyszerû hívô tehát Jézus életét, csodás tetteit, megkínoztatását, halálát és feltámadását, vagy a korai egyház történetét, az egyház szentjeinek életét csak a pap közvetítésével tudta megismerni. A papnak azonban mindent meg kellett annak érdekében tennie, hogy prédikációit élvezetessé és emlékezetessé tegye, hiszen enélkül a liturgikus rend szerint évente legfeljebb egyszer olvasott, tárgyalt, elôadott történetet a világi hívô könnyen elfelejthette. Ezért a szemléltetés legkülönfélébb módjait igyekezett a papság alkalmazni. A hagyomány szerint Szent Ferenc az egyik karácsonyt szerzetestársaival úgy ünnepelte meg, hogy a maguk által emelt kicsiny kápolna szentélyébe ugyanolyan viszonyokat akart teremteni, mint Jézus születése idején volt. A templom szentélyét szalmával szórta fel, s József és Mária „szerepét” élô személyekkel mutatta be, a jászolba kicsiny csecsemôt helyezett, s körülötte élô állatok keltették a szerzetestársakban és az odagyülekezô hívekben a tökéletes illúziót.1

67

Iskola és színház a középkorban és a reneszánszban


Iskola és színház a középkorban és a reneszánszban Magyarországon hasonló volt a helyzet. A papnak az elérendô hatás érdekében itt is a „szemléltetés” legkülönfélébb módjait kellett alkalmazni. A kereszténység felvétele utáni évszázadokban azonban mindezt szigorúan liturgikus keretek között tették. A XI. századból Hartwick gyôri püspök szertartáskönyvében egy húsvéti feltámadási és egy vízkereszti játék szövege maradt ránk.2 Ezeket a hivatalos liturgiába illesztett, dramatikus játékokat vagy a papnövendékek, vagy a káptalani iskolában tanuló diákok adták elô. A katolikus liturgiában megtalálhatók olyan elemek, amelyek a hajdan volt liturgikusdramatikus játékok továbbhagyományozódásából fakadnak. A feltámadási szertartás kezdetén a Jézus feltámadását intonáló pap mind a mai napig egyes szám elsô személyben énekli hívei felé fordulva az alábbi szöveget: Feltámadtam és mindig veletek vagyok, alleluja. Vagy a legtermészetesebbnek látszik a hagyomány máig való továbbélésében a szenvedéstörténet dramatikus, énekelt elôadása. Azaz az Evangélista, Jézus, Pilátus, Júdás, Péter és fôpapok szájába adja az evangéliumi történetet. Legújabban a Népénektárban egy középkorig visszavezethetô gregorián dallamú feltámadási játékot is közreadtak.3 A késô középkor vagy a kora reneszánsz idején a papi prédikáció adott a színjátékra alkalmat. A pap élményszerûvé és emlékezetessé akarta tenni mindazt, amit mondott, ezért prédikációját illusztrálta. Tehette ezt úgy, hogy erre a célra képeket, rajzokat készített, s ezeket a megfelelô pillanatban felmutatta. Máskor a templom falára festette a valamelyik szent életét vagy mártírhalálát, vagy Jézus kínszenvedését és kereszthalálát ábrázoló képet, képsorozatot, majd a prédikáció megfelelô helyén ezekre a képekre mutatott. Mindkét megoldás költséges lehetett, rajzkészséget is igényelt, ezért többnyire a legegyszerûbb, s az elôbbieknél kisebb költségbe kerülô megoldást választotta: bizonyos prédikációrészleteket jelmezbe öltöztetett személyekkel tett élôvé. A magyar dráma- és színháztörténetben erre is több példát lehet felsorolni. Ilyen dramatikus prédikáció az 1483 táján Temesvári Pelbárt által írt prófétajáték4 vagy Laskai Osvát Devóciós passiója a XV. század végérôl,5 s ezeken kívül még más hasonló szándékkal megírt „eljátszott, színre vitt” dramatikus prédikációt ôriztek meg kódexeink. Természetes, hogy e játékokat is a növendékpapság vagy a káptalani iskola diáksága adta elô. A reneszánsz és a reformáció korában pedig a dráma és a színjáték az új hit terjesztôje lett. Sztárai Mihály két magyar nyelvû drámája (De matrimonio sacerdotum, De sacerdotio [1550, 1557]) a katolikus fél liturgiáját, szokásait, dogmatikáját támadta s egyben két hagyományt örökített tovább. Egyrészt bevonta az ifjúságot a hit terjesztésébe, mint tették

ezt a középkor papjai a rájuk bízott fiatalsággal, másrészt pedig továbbvitte a középkori certamen, a dramatikus vita hagyományát. Azaz a színen megjelenô protestáns és katolikus felek lényeges egyházi, dogmatikai kérdésekben vitáztak és hoztak döntést.6 A hitvita tehát mint irodalmi, tudományos mûfaj, a színpadon kezdte meg életét. Hasonló hitvita zajlik a Nagyváradi disputában (De disputatione Varadiana, 1569 elôtt) és a Debreceni disputában (Disputatio Debrecinensis, 1572 elôtt) az unitárius és a református felekezetek képviselôi között.7 A színjáték és a dráma mûfaja azonban ekkorra már annyira ismeretes volt, hogy a XVI. századi Magyarországon más drámai mûfajok is megjelentek. De ezeknek java része is köthetô az iskolához. Szegedi Lôrinc Theophania címû darabját (1575) éppen akkor fordította, adaptálta, amikor Szatmárra került iskolamesternek.8 Bornemisza Péter pedig így nyilatkozik az Élektra fordítása, közreadása alkalmából: Mikor az Beczi tanuló nemes uraim kertek volna, hogi valami iatekot magiarul szerzenek, ... keuansagokat meg nem szeghetem. (1558) Bornemiszát tehát éppen tanulótársai kérték arra, hogy Szophoklész drámáját magyarra átírja. Ez is köthetô tehát oktatási intézményhez, iskolához.9 A klaszszikus görög drámaszerzôk Magyarországon és Erdélyben meglehetôsen népszerûek lehettek. Egy kassai könyvkereskedô hagyatékát 1583-ban leltározták, s ebben Euripidész magyar nyelvre lefordított tragédiája hat példányban szerepel. E titokzatos kiadványnak a töredékét találta meg nemrég Borsa Gedeon, s megállapította, hogy az Euripidész Iphigeneia Auliszban címû drámája magyar fordításának töredéke. Ez a mû 1575 és 1580 között Nagyszebenben jelent meg.10 Legnagyobb reneszánsz költônk, Balassi Bálint Szép magyar komédiája (1588–1589) is jelzi, hogy a drámára, s annak is egyik kedvelt fajtájára, a pásztordrámára már a XVI. században igény volt Magyarországon.11 A XVII. században kitapintható a magyar színház történetében a színjáték társadalmi bázisa is. Él már a nemesi kastélyszínház. Ide sorolható a Constantinusnak és Victoriának egymáshoz való igaz szerelmekrôl írott Comoedia (17. sz. eleje).12 A liturgiában továbbra is felhasználják a dramatizálást mint kiváló szemléltetô eszközt. Ezt a célt szolgálta a Jesu Fili Mariae címû rozsnyói úrnapi játék.13 S bizonyos, hogy létezik ekkor már a népi-népies dramatikus játék is. Ilyen volt a nagyvárad környéki, a református iskolához köthetô betlehemes és a Rithmi pro Epiphania Domini in processione címû Ecsegen elôadott karácsonyi játék is.14 Polgári igényeket elégíthetett ki az Actio Curiosa (1670 körül) vagy Felvinczi György Comico-Tragoediája (1690 körül).15 A katolikus restauráció korában azonban a drámát és a színpadot még inkább az oktatás és hitterjesztés szolgálatába állították. Ebben a tevékenységben a jezsuiták jártak az élen. A különbözô felekezetek közül ôk mutatták be a legtöbb színjátékot. Az irodalom- és színháztörténet a XVII–XVIII. századi iskolai színjátszást felekezetek és szerzetesrendek szerint csoportosítja. Így a protestáns színjáték alá tartozik a református, az

68

69


Jezsuita színpadok, színháztermek, díszlet és jelmez

evangélikus és az unitárius színjáték. A katolikus darabokat pedig az iskolákat fenntartó szerzetesrendek szerint különböztetjük meg, így ismerjük a jezsuita, a piarista, a minorita, a ferences, a ciszterci, a bencés, a pálos, a királyi katolikus gimnáziumi és a papneveldei színjátékot. Miután az iskolai színjátékok magyar nyelvû szövegei, valamint az elôadásokra vonatkozó források megjelentek, hozzávetôlegesen fel lehetett mérni számszerûen is az elôadások mennyiségét. Sejthetô, hogy újabb és újabb adatok fognak napvilágra kerülni, s akkor ezek a számok még növekednek. Összesen 472 evangélikus, 125 református és 34 unitárius elôadásról van tudomásunk a kezdetektôl 1800-ig. A katolikus iskolákban ennél sokkal több elôadást mutattak be. Eddigi ismereteink szerint a jezsuiták 5566, a piaristák 1237, a ferencesek 114, minoriták 107, a katolikus papneveldékben 66, a pálosok 17, a Notre Dame apácák 11, a királyi katolikus gimnáziumok 7, a bencések 5, a görög katolikus gimnázium 4, a ciszterciek 3, a premontreiek 2, a királyi nemesi konviktusok 2, a városi katolikus gimnáziumok ugyancsak 2 alkalommal léptették fel a színpadra diákjaikat. Drámakutatásunk legfontosabb forrása a drámaszöveg. Ugyanannak a drámának többféle szövege lehetséges. A szöveggel a tárgyalt századokban meglehetôsen szabadon bántak, azaz egy újabb elôadás esetén egy másik rendezô úgy változtatott a szövegen, ahogyan akart. A gazdagabb iskolák az elôadásra esetleg több nyelvû színlapot is készíttettek. A színlapok elsô oldalukon a címet, a költségeket vállaló személy, az elôadó iskola nevét, az osztályt és az elôadás évét tartalmazzák. A következô lapon vagy lapokon egy vagy több nyelven, legtöbbször latinul, közlik jelenetenként a darab tárgyát. Így az a nézô, aki vagy nem ismerte a latinul folyó elôadás nyelvét, vagy a szereplôk gyenge hangja miatt nem érthette meg a szöveget, ugyancsak tudott tájékozódni a cselekmény menetérôl. A több nyelvû városokban, mint amilyenek a felvidéki városok voltak, latinul, németül, magyarul s esetleg szlovák nyelven is leírták a cselekményt. A színlap záró oldalain a szerepek és a szereplôk nevének felsorolását olvashatjuk. Elôfordult olyan eset is, hogy az iskola nem rendelkezett elegendô pénzzel vagy idôvel, s ezért a jó kézírású növendékekkel másoltatták le több példányban a színlapot, s ezt adták a nézô kezébe. A dráma kéziratán vagy nyomtatott változatán, a kézzel írt vagy ki is adott színlapon kívül azonban számtalan színjátszásra vonatkozó adat került elô, amelyekbôl nemcsak a darab címérôl, hanem az elôadás egyéb körülményeirôl is értesülhetünk. E szétszórt adatmozaik-töredékekbõl kell összeraknunk fáradságos munkával a magyar iskoladráma, illetve a magyar színjátszás panoráma-képét.


70

Színházról, színházteremrôl, a játszótér és a nézôtér méretének egymáshoz való viszonyáról nagyon kevés az ismeretünk. A XVIII. század közepe táján Magyarországon és Erdélyben 44 városban volt a jezsuitáknak iskolájuk, s valamennyi iskolában folyamatosnak tekinthetô a színjáték. Elôször Nagyszombatban (Trnava) telepedtek le a jezsuiták. Oláh Miklós esztergomi érsek 1558ban megszervezte a káptalani iskolát, oktatóival bizonyára nem lehetett megelégedve, ezért 1560-ban Petrus Canisiustól, a jezsuita rend generálisától jezsuita papokat és oktatókat kért iskolájába. Elôbb csak három jezsuita érkezett, késôbb az igények szerint növekedett a jezsuiták létszáma. Végleges letelepedésüket sok minden gátolta. 1561-ben hozzáfogtak a rendház és az iskola építéséhez, a munkát azonban 1562-ben a pusztító pestisjárvány miatt félbe kellett hagyniuk. 1567-ben a még csak félig kész épület leégett, s emiatt a rend generálisa máshová helyezte el innen a jezsuitákat. Csak évtizedekkel késôbb, 1614-ben nyílt meg újból itt a jezsuita iskola. Tíz év múlva pedig Pázmány Péter, a jezsuitából lett esztergomi érsek ugyanitt nemesi konviktust, 1635-ben pedig egyetemet alapított. Ezeknek az intézményeknek a vezetését a jezsuitákra bízta. Nagyszombat kulturális szerepe rendkívül jelentôs volt. A török hódoltság idején ebben a városban tartotta székhelyét Magyarország prímásérseke. Ennek köszönhetô, hogy Pázmány Péter ebben a városban alapította meg – többnyire saját költségén – az egyetemet, s ugyanitt jezsuita nyomdát létesítettek, s így ez a város a magyarországi katolikus vallási és kulturális élet központja lett a XVI. század végétôl a XVIII. század végéig. A nagyszombati gimnáziumban az elsô színielôadást 1617-ben rendezték. A címét nem ismerjük, egy másik darab Illés prófétáról szólt. Ezt a templom elôtti téren felállított úrnapi oltár egyikénél mutatták be. 1627-ben a Zsuzsannáról szóló játékot már in theatro majori, azaz a nagyobb színházban játszották. Ez a forrás azt bizonyítja, hogy ekkor már két színháztermük volt, egy kisebb és egy nagyobb. A játékok általában akkor lehettek nagyon látványosak, ha szabad téren mutatták be azokat. 1637-ben a város falain kívül, a mezôn, az esti homályban tûzijátékkal szórakoztatták a közönséget. Majd másnap ugyanitt Dávidról és a templomot építô Salamonról játszottak egy drámát. 1691-ben a nagy auditóriumban, amely minden bizonnyal azonos lehetett a nagyobb színházteremmel, állandó színpadot építettek. De játszottak a diákok a jezsuiták városszéli kertjében is. Vendégszerepeltek Trencsénben (Trencín) és Pozsonyban (Bratislava) vagy Fejéregyházán (Bila Cerkva), az érseki palota udvarán. Játszottak olykor inter scholasticos parietes,

71



azaz zárt körben, az iskola falai között. Gyakran beszélnek a források az elôadásokat említve magnus apparatusról, olyan színpadi díszletekrôl, jelmezekrôl és kellékekrôl, amelyek látványossá és emlékezetessé tették a darabot. 1646-ban a nemesi konviktus növendékei egy ismeretlen címû drámát adtak elô, s ezen nagyon kedves látványban volt része a nézôközönségnek. A tetôrôl alászállt egy fehér galamb, s az a színjátékon jelenlévô érseknek az ölébe helyezte a palliumot, az érseki jelvényt. 1648-ban Esterházy Pál, aki késôbb Magyarország nádora lett, a bibliai Judit szerepét játszotta el. Jelmezét a család biztosította. 1692-ben a nagyobb színházterembe székeket vásároltak, a nézôtér hátsó részén „chorust”, azaz karzatot építettek. 1695-ben újabb színfalakat vásároltak, s úgy képezték ki a színpadot, hogy azon hat színhelyet is be lehessen mutatni. 1696-ban Velencébôl hozattak jelmezeket.16 A nagyváradi (Oradea) gimnázium még a török hódítás elôtt, 1581-ben megnyílt. 1660-ban a török elfoglalta a várost, s a császári seregek csak 32 év múlva tudták felszabadítani. 1699-ben sikerült a jezsuitáknak újból megnyitniuk az iskolát. Az elsô elôadást 1716-ban tartották, a színpadról azonban csak 1722-bôl vannak információink. Ekkor a rendház birtokában lévô szabad területen állították fel a színpadot.17 Pozsony városának rendkívül kedvezô volt a földrajzi fekvése. Bécs közelségének vagy a Duna folyónak köszönhetôen, gazdag polgárvárossá fejlôdött, amely a XVI–XVII. században magyar, német és szlovák lakosságnak adott otthont. Így lett Pozsony a magyar királyok koronázó városa, majd késôbb az országgyûlés székhelye s egyben Magyarország fôvárosa is. A pozsonyi jezsuita iskola diákjai elôször 1628-ban, a ferences rendház elôtti téren, 1631-ben a tanári ebédlôben, 1646-ban az érsek városszéli kertjében játszottak. 1674ben az evangélikusok birtokában lévô Szent Salvator-templomot a jezsuiták a maguk számára visszaszerezték, s az ott lévô színpadot használták fel saját céljaikra. 1688-ban olyan díszletekkel látták el a színpadot, amely három színhely illúzióját tudta kelteni. Ezek valószínûleg hátsó és oldaldíszletek lehettek. 1695-ben új színfalakat vásároltak, amelyek erdôt ábrázoltak, 1697-ben jelmezeket szereztek be. 1740-ben az egyiptomi József címû bibliai tárgyú darab elôadására a színpad hátsó részét függönnyel látták el.18 Jelentôs lehetett a komáromi diákok színjátszása is. Itt a jezsuiták 1624-ben telepedtek le, 1649-ben nyitották meg iskolájukat, s a következô évben már elôadást is tartottak. 1701-ben tett elôször arról említést a jezsuita historikus, hogy a színpadot igen elegáns, új színfalakkal látták el. 1724-ben a töröknek Komárom megszerzéséért folytatott sikertelen ostromát mutatták be, amelyhez a gimnázium jótevôje gépezeteket vásárolt, a szereplôknek pedig jutalmat osztott ki. 1727-ben a komáromi diákok publico in theatro, azaz a nyilvános színházban játszottak. Ezek szerint néha az elôadások nem voltak nyilvánosak.19

A gyôri gimnáziumot 1627-ben nyitották meg, 1629-ben pedig Szent Paulinusról mutattak be egy darabot a diákok. Meg is jegyezte szomorúan a háztörténész, hogy ilyen nagyszerû témához nagyon szûk volt a játéktér. 1678-ban még mindig szabad téren játszottak, s a hirtelen jött esô miatt a közönségnek tetô alá kellett menekülnie. 1680-ban a kalocsai érsek tiszteletére a Rábán mutattak be valamilyen színdarabot. 1685-ben már novum theatrellumról (új kicsiny színpadocska) olvasunk a historia domusban, ezt azonban a tanárok ebédlôtermében állíttatták fel, s minthogy ezen a bemutatón Kollonich Lipót esztergomi érsek is részt vett, jelmezeket és más szükséges dolgot vásároltak az elôadáshoz. 1700-ban Velencébôl hozattak díszleteket és jelmezeket. A díszletek azonban csak egyetlen színhelyet jelenítettek meg. 1764-ben még mindig kicsinynek érzik a színházat több szereplôt kívánó darabok elôadására.20 A kassai (Košice) kollégiumot korábbi többszöri kísérlet után 1640-ben nyitották meg a jezsuiták. 1642-ben már nagypénteken és úrnapján is mutattak be színjátékot, 1661ben a tanárok ebédlôjében vittek színre egy drámát, 1675-ben pedig olyan színfalakat alkalmaztak a színpadon, amelyek segítségével több színhelyet lehetett megjeleníteni. 1677-ben az elôadást az auditóriumban tartották. 1693-ban a város melletti kertben a nemesi kollégium diákjai részére elegáns éttermet és hálószobákat létesítettek, amelyek különféle játékok elôadására is alkalmasak voltak. 1695-ben már volt a kassai jezsuitáknak kisebb színháza is. A kisebb közönséget vonzó darabokat itt játszották a diákok, a nyilvános elôadásokat viszont az auditóriumban tartották. 1699-ben ugyanolyan emblematikus köszöntô verset adtak elô a diákok I. József király tiszteletére, mint amilyent 1738-ban Egerben mutattak be Regis Szent Ferencére. Tizennyolc ablakban gyönyörû festményeket helyeztek el, s melléjük egy-egy akrosztichonos verset készítettek a király köszöntésére. 1727-ben Castor és Pollux történetét különbözô színhelyekkel mutatták be. 1749-ben a városi magisztrátus támogatásával új színházat építettek. 1759-ben egy antik tárgyú drámát nagyszerû színi felszereléssel adtak elô.21 A gyöngyösi gimnáziumot 1633-ban alapították, 1644-ben a nagypénteket díszes, jelmezes körmenettel ünnepelték meg, s ezt még a törökök is megbámulták. Nem tudni, melyik évben, valamilyen színpadot is építettek, hiszen 1663-ban, 1728-ban és 1729ben is színházról beszél a ház történésze. 1730-ban erdôt ábrázoló díszleteket vásároltak, 1752-ben a Xavéri Szent Ferencrôl szóló elôadáshoz nagyon mutatós jelmezeket kapott a gimnázium. 1755-ben viszont annyira díszes darabot mutattak be, hogy az elôadásra az újdonság nagyon sok embert vonzott. 1771-ben a ház elöljárója, valamint a jászberényi magisztrátus költségén új színpadot építettek.22 A pécsi jezsuita gimnáziumban Pécs török alóli felszabadulása (1686. október) után újból megindult a színjátszás. Az elsô elôadást 1688-ban rendezték meg. 1700-ban egy rövid jelenetet a püspök udvarában mutattak be. 1711-ben új színházat építettek. 1746-ban

72

73



pedig a püspök ajándékából díszleteket tudtak vásárolni. Több, a színházra vagy a díszleteire, jelmezeire vonatkozó anyag nem maradt fenn.23 A pécsinél sokkal fejlettebb volt a soproni színjátszás. Már 1638-ban felléptek a diákok. Ebben az évben a forrás scenicus apparatusról ír, amelybôl arra lehet következtetni, hogy talán díszletei, jelmezei is lehettek az iskolának. 1644-ben az iskola átriumában, azaz valószínûleg egy oszlopokkal tarkított, fedett folyosón játszottak. 1646-ban a történész már theatrum magnumot említ. Ezek szerint lehetett egy theatrum parvum is. Volt tehát egy zártkörû közönség számára készült kisebb és a nagyközönség számára készült nagyobb színház is. 1677-ben már valószínûleg elhasználódhatott az alkalmi színpad, ezért azt fel kellett újítaniuk, vagy újat kellett építeniük. 1681-ben a nemesi konviktus ebédlôjében, 1691-ben a város fôterén mutattak be egy-egy darabot. 1696-ban egy zenés mû került színre Eumenius és Attalus testvérek egymás iránti szeretetérôl, ezt már egy teljesen új és díszesen megépített színházban játszották el. Ugyanezen az elôadáson különféle látványosságok is lekötötték a nézôközönség figyelmét, ezek valószínûleg festett háttérfüggönyök lehettek. 1729-ben kôszínházat építettek, mivel a fából épített színház tetôzetét a hó beszakította. 1756-ban az Attilát a catalaunumi mezôn legyôzô Aetiusról szóló drámában a megszokottnál nagyobb színházi készülettel, díszletekkel, jelmezekkel és technikával játszottak a diákok. 1768-ban megint theatrum novumról, azaz új színházról beszél a forrás.24 A liptószentmiklósi (Liptovský Mikuláš) színpad 1746-ban leégett a rendházzal együtt, s mivel nagyon kevés tanulójuk volt, nem tudtak még a következô esztendôben sem új színházat építeni. 1765-ben azonban az új rendház vagy iskola folyosóján már egy színpadot is fel tudtak állítani.25 Az ungvári (Uzshorod) kollégiumot az alapító homonnai gróf Drugeth János kívánsága szerint úgy kellett megépíteni, hogy az iskola és a rendház céljaira épült termeken és szobákon kívül az egy öreg Auditoriummal, melly mind a Poëták és Rhetorok gyakorlásaira heted szaka mind pedigh níha níha disputatiokra és az elmés Comoediaknak is tisztességhes játékira helyessen szolgáltasson. Volt tehát a kezdettôl fogva egy nagy auditóriumuk, amelyben a színjátékokat bemutathatták. 1723-ban a kollégium elôtti nagy téren is játszottak. Egy évvel késôbb a vár odeumában, azaz dísztermében is felléptek a diákok. 1725-ben az iskolai színházban az elôadás alkalmával nagy látványosságokban is gyönyörködhetett a nézôsereg. 1727-ben a megszokottnál nagyobb pompával játszottak. 1733-ban a forrás nyilvános színházról tudósít. 1758-ban a csíksomlyói (Sumuleu) iskola diákjai vendégszerepeltek Ungvárott.26 ’ A szakolcai (Skalica) iskolát 1646-ban alapították, s az elsô elôadásról szóló adatunk 1660-ból való. 1701-ben új díszleteket vásároltak, 1706-ban és 1716-ban a városi tanács átriumában vendégszerepeltek a diákok. 1717-ben a jezsuiták a kollégiummal szomszédos épületet megvásárolták, s abban egy színháztermet rendeztek be. 1740-ben

ugyanebben az épületben egy magasabb színpadot építettek. 1756-ban már kis színházat is említ a forrás, vagyis két termet rendeztek be színielôadásokra. 1759-ben a jezsuiták szakolcai megtelepedésének századik évfordulóján óriási ünnepséget rendeztek. A színházépület homlokzatára egy holicsi festômûvésszel szimbólumokat festettek. Az egyik képen magát Szakolcát láthatta a közönség a környezô zöldellô dombokkal. Erre aranynyal a Geniust festették le, amely a jezsuitákat szimbolizálta. Ennek a szíve tájékán Jézus nevét írták le, amelybôl körben sugárözön áradt. A Genius bal kezével épp egy kürtöt emel szájához. Jobb kezében egy fénylô szalagot tartott, amelyen a város címere volt látható. A Genius alakját arany fémszalag vette körbe s ezen két felírást lehetett látni. Az egyik szövege így szólt: Humanissimae Civitati saecularis gratitudo (A legbarátságosabb városnak az elmúlt száz évért hála). A fémszalag másik oldalán az alábbiakat olvashatták: SzakolCzensIbVs BeneDICtIo seMpIterna (A szakolcaiaknak örökké tartó áldás). Az utóbbi szövegben kronosztichonnal rejtették el az 1759-es évet. Ennek a táblaképnek olyan nagy volt a mérete, hogy a legtávolabbról is látni lehessen, mit ábrázol. A másik szimbólum azt jelezte, hogy a színház nemcsak a fülnek, hanem a szemnek is gyönyörûséget jelent. Az epilógust egy, a rétorok közül kiválasztott ifjú mondta el, aki a jezsuitákat szimbolizálta. Ez a fiatalember kezében egy IHS betûket tartalmazó táblát vitt, s ôt kilenc gyermek kísérte. A vendégeket a tanárok ebédlôjében fogadták, s a rétorok magisztere adta meg a jelet a színdarab bemutatására, amelyet hangszeres zene vezetett be. Az ünnepélyes színjáték két és fél óráig tartott. A városi tisztviselôknek annyira tetszett a színház homlokzatát ékesítô festett tábla, hogy azt késôbb a városi tanács üléstermében helyeztették el.27 ˆ A trencséni (Trencín) kollégiumot 1646-ban alapították. A színház ügye középponti szerepet kapott a jezsuita iskolában, ezért már 1650 elôtt szerettek volna egy erre a célra rendelt házat építeni. A városi tanács azonban ehhez, ismeretlen okból, nem adott engedélyt. 1658-ban az egyiptomi Józsefrôl szóló darabot már a nyilvános színházban adták elô. 1659-ben Lippay György érsek tiszteletére egy új épületben léptek fel a diákok. 1663-ban a meleg vizû forrás mellett, 1665-ben, 1676-ban a fôtéren állították fel az ideiglenes színpadot. 1686-ban Xavéri Szent Ferenc napján fényes ünnepséget rendeztek. A templom falait és padjait szônyegekkel vonták be, a szertartáshoz a gyertyák tömkelegét gyújtották meg. Puskák ropogása és ágyúk dörgése emelte az ünnepi hangulatot. Majd a liturgia fényének emelése kedvéért trombitákat és harsonákat is megszólaltattak. 1688-ban a Myrai Szent Miklós püspök legendája alapján írt drámát adták elô. Ennek szövege a barokk reprezentativitás minden igényét kielégítette. Zenészek, táncosok léptek fel, néhány jelenet végén élôkép tette színesebbé a játékot. Az interludiumok csak fokozták a hangulatot. 1696-ban már új színházban játszottak egy darabot, s ehhez olyan színfalakat vásároltak, amelyek két színhelyet tudtak érzékeltetni. Az új

74

75



elôadáshoz több jelmezt is vettek. Egy magát megnevezni nem akaró személy pedig annyi pénzt adományozott, hogy abból a színpadra függönyt és más szükséges dolgot is tudtak vásárolni. Az 1698-ban elôadott színmûhöz újabb jelmezeket készíttettek, a díszleteket Velencébôl hozatták. 1741-ben a színpadot megnagyobbíttatták, selyem jelmezeket, spanyol és mór viseleteket is beszereztek. 1742-ben felújíttatták a színházat, homlokzatát is renoválták, s ismét vásároltak jelmezeket. 1756-ban hetvennyolc rajnai forintért két színhelyet bemutató díszleteket készíttettek egy festômûvésszel. Volt olyan elôadás, amelyet a nyilvánosságnak szántak, s volt olyan is, amelyet zártkörû közönség elôtt mutattak be. Az adatok szerint a legfejlettebb jezsuita diákszínházak egyike lehetett a trencséni, s minden bizonnyal olyan teremben játszottak, amely kizárólag csak e célra szolgált.28 A besztercebányai (Banská Bystrica) jezsuita iskolát 1648-ban alapították. Az iskolatörténész, Jurkovich Emil szerint régebben egy olyan épületet használtak színháznak, amelybôl késôbb tornatermet létesítettek. Ezután az iskolaépületben kapott helyet a színház, majd 1765-ben már egy külön teremben állandó színpadot állítottak fel, s a közönség részére kényelmes ülôhelyeket tettek be. Ez kizárólag nagyobb közönség számára készült, s ezért a terem sokkal magasabb volt, mint az épület többi helyisége. 1662-ben a fôtéren, 1693-ban egy hatalmas hársfa elôtt készíttették el a színpadot, s ennek költségeit a város vállalta. A színpadon, minden bizonnyal annak két oldalán, három-három, azaz hat ívelt kaput állítottak fel. A térhatás kedvéért ezt nyilván úgy készíttették el, hogy a kapuk magassága befele egyre alacsonyabb lett, s úgy helyezték el, hogy a háromhárom ív vonala a színpad belseje felé tartva egyre rövidebb távolságra volt egymástól. Az elsô ív tetejére a császári házat szimbolizáló sast helyezték. A térhatás illúziójának keltésére az itt közölt díszlettervek között is lehet találni hasonlót (lásd itt a 26., 28., 59., 108., 109., 110. számú képeket). Ez a hat arcus a színpad különféle elrendezésére és a színhelyek érzékeltetésére nyújthatott lehetôséget. Ha az ívelt díszleteket, hármathármat kétoldalra helyeztek s a teret szûkítették azokkal, akkor egy nagyméretû terem illúzióját tudták kelteni. Ha két arcust a háttérfüggöny elé, kettôt-kettôt oldalra helyeztek, akkor zárt teret tudtak jelezni. Volt azonban a rendezônek arra is lehetôsége, hogy három alacsonyabb arcust a háttérfüggöny elé, hármat pedig az elôtérbe helyezzen el. Efölé borult a hársfa lombja, amely így a mesterséges és a természetes díszlet felhasználásával valamiféle liget valóságos létét tudta a nézôben érzékeltetni. 1720-ban a templomban, 1733-ban a temetôben mutattak be egy-egy darabot. 1757-ben a forrás szerint a Messeniusról szóló drámát nagyobb apparátussal, azaz díszletekkel, jelmezekkel, szereplôkkel s esetleg zenével játszották el.29 A selmecbányai (Banská Štiavnica) iskola 1649-ben került a jezsuiták kezébe. 1650-ben már egy német nyelvû színjátékkal mutatkoztak be, amelyet nagyon sok nem katolikus

lakos is megnézett. A színpadot a templomban építtették fel, a szentsír közvetlen szomszédságában. 1694-ben a Divus Alexiusról (Szent Elek) szóló drámát már az új színpadon mutatták be. 1720-ban egy japán fiúcskáról, Jacobusról játszottak egy darabot, aki a mártírhalált férfias bátorsággal viselte el. Ez alkalomra színpadot építettek a kamara költségén. Felújíttatták a színfalakat is. Az iskola tanárai a legtöbb hálával a császári építésznek tartoztak, aki a darabhoz olyan díszleteket készített, amelynek a segítségével akár húsz színhelyet is be lehetett mutatni. 1760-ban a bibliai Joasról játszott drámában is nagyszerû díszleteket alkalmaztak. 1761-ben nyilván a régi színpad már tönkrement, s egyre inkább felmerült az új színpad építtetésének az igénye, ezért ismét a kamara költségén megkezdôdött az építkezés, amely azonban még 1762-ben sem fejezôdött be tökéletesen. Színpad ugyan már volt, de a díszletek még teljesen hiányoztak, ennek ellenére 30 a rétorok A selmecbányai ˆ Daphnis címmel elôadtak egy darabot. A rozsnyói (Rožnava) jezsuita missziót 1656-ban Lippay György esztergomi érsek alapította. Az elsô színjátékot 1668-ban, úrnapján mutatták be. 1699-ben építették az elsô színházat, s 1737-ben új díszleteket vásároltak. 1770-ben Balassa gróf 500 forintot adományozott a színház felszerelésére. Egyéb adat nem került elô a színház díszleteinek beszerzésérôl, jelmezeirôl, hangszereirôl.31 A sárospataki színpad múltjáról viszont sokkal alaposabbak az ismereteink. Sárospatak a magyarországi reformáció egyik jelentékeny központjává vált. A jezsuita iskolát 1663ban alapították, ezt azonban, bármennyire szerették volna, éppen a protestáns ellenhatás miatt, soha nem tudták annyira megerôsíteni, mint néhány magyarországi városban, Nagyszombatban, Egerben vagy másutt. A karácsonyt, vízkeresztet a sárospataki jezsuiták mindig látványosan megünnepelték. Vízkeresztkor a három király és angyalok jelmezében körmenetszerûen jártak házról házra, s ott többnyire magyar nyelven verseket mondtak el. 1664-ben egy ószövetségi tárgyú, a fôtéren elôadott darab könnyeket fakasztott. 1669-ben ismét a téren állították fel a színpadot. 1728-ban Trautson herceg tiszteletére a várban játszottak, 1741-ben pedig a mennybemenetel napján a templomban rendeztek látványos liturgikus spectaculumot. A templom mennyezetérôl lebocsátott kötelek segítségével a kezében gyertyát tartó két angyal és Krisztus szobrát emelték a magasba, s közben áhítatos zenét szolgáltatott a zenekar. 1745 májusában Endymion mitikus történetét nyolc jelmezes és nyolc katonaruhába öltöztetett fiatalember adta elô. A várban több alkalommal (1752, 1767, 1768, 1771) is játszottak. 1768. február 11én a szövegében is ránk maradt Tök mag filko címû darab színrevitelének helye pedig a jezsuita rendház elsô emeleti széles folyosója volt.32 Eperjesre (Prešov)1673-ban telepedtek a jezsuiták. Az elsô elôadást már ugyanebben az évben megtartották. A színházról, a díszletekrôl vagy a jelmezekrôl nagyon kevés dokumentum áll rendelkezésre. Annyi bizonyos, hogy 1721-ben szabad téren játszottak,

76

77



s a grammatisták elôadását vihar verte szét. 1725-ben valamennyi osztály fellépett. A sikerhez nagymértékben hozzájárultak a Velencébôl beszerzett jelmezek, amelyek költségeit a vármegye tanácsa fizette. 1737-ben a színházat fel kellett újítaniuk. 1745-ben Barkóczy Ferenc egri püspök látogatott az iskolába, s erre az alkalomra az iskola átriumában, amely bizonyára egy fedett nagy elôadóterem lehetett, mutattak be az érkezô vendég tiszteletére egy címe szerint meg nem nevezett darabot. Az adatok gyakran szólnak elôkelô egyházi és világi nézôkrôl, meghatottságról vagy jókedvrôl, amit a látott 33 színjáték váltott ki. ˆ A lôcsei (Levoca) iskola 1673-ban nyitotta meg kapuit. Az elsô elôadásukra még ugyanebben az évben sor került, s a kôszínház alapkô-letétele is megtörtént. Nincs azonban késôbb sem nyoma annak, hogy ez az épület valaha is felépült volna. 1675-ben s a következô évben is a templomban állították fel a színpadot. 1676-ban azonban már az auditóriumban került színre egy darab. 1677-ben új színpadot építettek a parochiális iskola elôtt. 1738-ban a gimnázium épületében a nagy elôadóteremben felállíttattak egy új színpadot, közelében egy pergolát építtettek, s helyet jelöltek ki a zenekar számára is. A pergola tökéletes háttere lehetett a színpadnak. Meg is jegyzi a historikus, hogy valamennyi iskolai gyakorlatra és a Mária-kongregáció összejövetelei számára is alkalmas lesz ez a színpad. Az elsô elôadást itt Regis Szent Ferencrôl tartották. 1756-ban a szepesi püspök jelenlétében az ebédlôben, 1759-ben a város melletti nemesi konviktusban léptek fel.34 A zsolnai (žilina) iskolát 1691-ben nyitották meg, s 1694-tôl 1773-ig folyamatosnak tekinthetô a játék. Játszottak a fôtéren, 1723-ban, 1725-ben és 1726-ban is egy ideiglenes színpadot építettek, úgy látszik azonban, hogy ebben a városban soha nem volt a jezsuitáknak állandó színpaduk.35 Nagybányán (Baia Mare) 1773-ig folyamatosnak vélhetõ a játék hagyománya. A színházterem az iskola emeletén volt, s a díszleteket és a kellékeket pedig a kocsiszínben tartották. Morvay Gyôzô az alábbiakat írja: „A tanulói szövetkezetnek egy erôs támogatója volt az iskolai színház. Mely darabokat adtak? Nem tudjuk. Fontos adatul szolgál az 1771. év június 26-án tartott elôadás, mikor a komédia nézésére a városiak is tömegesen jöttek a rezidenciába.” 36 A kôszegi jezsuita iskola háztörténetei nem maradtak ránk, ezért Staud Géza az ennél sokkal szegényesebb, kevesebb információt tartalmazó forrást, az Annuae Litterae-t volt kénytelen használni. Idéz azonban egy 1691. július 13-án kelt levelet, amelyet a jezsuiták kérvényére válaszul küldött a kôszegi tanács: Pater Jesuita uraimék instantiajokra az Comoedia actusnak productiojára megh engedtetik az ... ugy mindazonáltal, hogy tüzes szerszámott ne producállyanak. A tüzes szerszám nyilván valamiféle pirotechnikai eszköz lehetett, s amelynek használatára a tûzvésztôl félve nem adott engedélyt a tanács. Tudjuk viszont, hogy más városokban gyakran éltek pirotechnikai eszközökkel a jezsuita rendezô tanárok, olykor az

esti homályban látványos tûzijátékokat is rendeztek. A színjáték 1677-tôl 1774-ig itt is folyamatos volt. 1737-ben a Caesar ellen sikeres merényletet végrehajtó Brutusról mutattak be egy darabot, s ekkor a forrás szerint az elôadáshoz új díszleteket kellett készíttetniük, a régebbieket ugyanis már agyonhasználták, s alacsonyabbak is voltak a szükségesnél. 1751-ben Faludi Ferenc Caesarját, 1757-ben Kereskényi Ádám Ágostonát s 1758-ban a szintén Kereskényi által szerzett, fordított darabot, a Mauritiust is itt adták elô.37 Mindegyik mû, bár a rendezôi utasítások nagyon szûkszavúak, drága díszletet vagy díszleteket kívánt. Modern elôadásban nyilván lehet jelzésszerû díszleteket alkalmazni, a jezsuiták azonban mindenütt, minden városban törekedtek a legtökéletesebb illúziókeltésre, ezért a legigényesebb kivitelû díszletek használatára kell mindenképpen gondolnunk.38 Esztergomban 1717-tôl 1771-ig folyamatosan játszottak. 1720-ban építették az elsô színpadot, eddig ezt hiányolniuk kellett. A költségeket a város tanácsa vállalta magára. Két évvel késôbb vetus theatrumról beszél a historikus, s ezt felújították. 1726-ban ide új színpadot építtetett a jezsuita házfônök, s erre a szükséges díszleteket is megfestette. 1763-ban Avancinus Bertulphus és Ansberta címû játékát adták elô. Ennek a cselekménye több színhelyen (családi házban, uralkodói palotában, börtönben, tengeren) játszódik, ezeknek a színhelyeknek az illúzióját keltô díszleteket is el kellett készíttetniük. 1768ban a királynô, Mária Terézia költségén felújították az iskolát s vele együtt a színházat is. A felújított színpadra kétféle díszletet vásároltak, egy királyi palota és egy erdô díszletét rendelték meg. Az utóbbiba egy félelmetes várat is festettek. Ezt az auditóriumot használta a Mária-kongregáció is. A színház homlokzatára a jótevô, azaz Mária Terézia arcképét tették ki, Apollót és Pallas Athénét ábrázoló festmények közé.39 A budai gimnáziumot 1687-ben nyitották meg. A következô esztendôben már látványos úrnapi körmenetet rendeztek. 1690-ben az úrnap nyolcadába esô vasárnapon szervezett körmeneten hat ifjú pásztorjelmezben és pásztori kellékekkel vonult fel. A jezsuiták szándéka szerint Agnus Dei-t, azaz az Isten bárányát, az Eucharisztiában velünk maradt Krisztust és pásztorait akarták megjeleníteni. 1698-ban a körmeneten négy hatalmas festményt is vittek a diákok, ezek Mária csodáit ábrázolták. 1744-ben a praetoriánus házban vendégszerepeltek e város jezsuita diákjai. 1747-ben felújították az iskolaépületet, s mindkét lépcsôházat, amelyek a színházteremhez vezettek. Az egyiket csak a szereplô ifjak és a tanárok használták, a másikat minden bizonnyal a közönség. Ez vezetett ugyanis közvetlenül a színházteremhez. Ennek hossza 16 orgia és két láb, szélessége egy láb híján 9 orgia, a terem magassága 4 orgia és egy láb volt. Ha egy lábat 31,63 centiméternek, 1 orgiát pedig hat lábnak veszünk, akkor a színházterem hossza az aulával, azaz valószínûleg a nézôtérrel együtt mintegy 32 méter lehetett, a terem szélessége 16,7 méter, magassága pedig 7,9 méter volt.

78

79



A budai iskola nem tartozott a legnagyobb jezsuita iskolák közé, így valószínû, hogy az ennél nagyobb iskolák – mint Nagyszombat vagy a Kassa – színházai az itteninél sokkal nagyobbak lehettek. Ezt a színháztermet használhatták a jezsuita iskola megszüntetéséig. 1763-ban három színhelyet ábrázoló díszletet szereztek be ahhoz a darabhoz, amelynek a címszereplôje Nicomedes volt, akit atyja halálra ítélt. Vásároltak azonban valamiféle színházi gépezetet is. Ennek a „csodás” mûködését az esztergomi közönség mindeddig nem tapasztalhatta, s ilyen mûvészi készséggel elôállított díszleteket sem láthatott. 1766-ban a városban a rétorok professzora egy diadalkaput építtetett fel a városba érkezô s a forrásban meg nem nevezett fejedelmi herceg tiszteletére, s ezt a kaput emblematikus rajzokkal és feliratokkal látták el.40 Olyan lehetett ez, mint az a díszkaputerv, amely talán soha meg nem valósult, csak festmény formájában született meg, amellyel a nagyszombati adalbertista, azaz görög katolikus papnövendékek 1764-ben Barkóczy Ferenc esztergomi érseket fogadták.41 1702-tôl van annak nyoma, hogy a székesfehérvári jezsuita iskolában színdarabokat játszottak. A színpadról, technikai berendezéseirôl, méreteirôl itt sincsenek adataink, mint a legtöbb jezsuita iskolában. 1703-ban a megyegyûlés tiszteletére mutatták be a Chremes címû komédiát a domus caesareaban, azaz a császári házban. 1732-ben a forrás már kifejezetten theatrumról beszél. A korábbi alkalmi színpad már annyira megromlott, hogy újat kellett építtetniük. 1742-ben nagyarányú építkezésbe fogtak, s 1749-ben ismét új színháztermet nyitottak.1750-ben két színhelyet ábrázoló díszletet vásároltak. A negyedik termet használták a jezsuiták színházi és deklamációs célokra. A ránk maradt magyar nyelvû szomorújáték, a Boldizsár király, amelyet 1766-ban adtak elô Fehérvárott, egyértelmûen bizonyítja, hogy az iskolának gazdag díszlet-, jelmez- és kelléktára lehetett.42 Egerben a fehérvárinál valamivel kedvezôbb volt a helyzet. Az elsô évtizedekben itt is szabad téren kellett játszaniuk, elôfordult azonban, hogy a játékteret a darab tárgya miatt választották ki. Erre a legkiválóbb példa az 1700-ban színre vitt egri várostrom elôadása. 1699-ben Telekesi István, egri püspök, a török iga alól felszabadult város második püspöke az egri jezsuita gimnázium tanárainak kiadta azt a feladatot, hogy a következô tanévben mutassák be egy drámai játékban az egri vár hôsies védelmét, Dobó István 1552es, sikeres küzdelmét a török túlerôvel szemben. A darab szövege nem maradt ránk. A jezsuiták a város felszabadítása után egy sziklákkal tarkított domboldalon kaptak telket, s ezt egyik oldalán régi városfal zárta le. Ezen a meredélyen hét sétányt alakítottak ki, s a színpadot ide építtették, s a sétányokat játszótérnek, a városfalat és a bástyát háttérdíszletnek használták. A közönség a lejtô alján állva nézte végig a dombon és a sétányokon berendezett, kiképzett „színpadon” folyó játékot. A városfal és a bástya tökéletes illúziót keltettek a nézôkben. A sétányokon mutatták be azt a kemény küzdelmet,

amelyet az egri védôsereg a vár és a város védelmében produkált. Az óriási tér alkalmas volt arra, hogy a várfal kemény ostromát, a védôk alkalmi támadásait, bátorságát és küzdelmét bemutassák. Hogy azonban az illúzió még közelebb álljon a valósághoz, a sétányokon még ágyúkat is elhelyeztetett a vár parancsnoka, s valahányszor befejezôdött egy-egy felvonás, megszólaltatták az ágyúkat. A forrás szerint a nemesség egészen messzirôl is özönlött az elôadásra, s a megrendelô Telekesi püspökön kívül Vác püspöke is megjelent a diákelôadáson. Erre az alkalomra színlapot adtak ki, amelynek költségeit ugyancsak Telekesi püspök fizette. Ebbôl a színlapból eddigi ismereteink szerint egy példány maradt csak ránk.43 1719-ben és 1721-ben is „sub dio”, azaz a szabad ég alatt játszottak. 1722-ben Corvin Mátyásról adtak elô egy darabot, s ehhez már színi gépezetet is használtak. 1724-ben a felsôtárkányi tavon ludus navalist, azaz tavi játékot mutattak be.1729-ben a tanárok ebédlôjében, 1735-ben már in theatro publico, azaz a nyilvános színházban játszottak egy ismeretlen tárgyú darabot. Az alkalmi színpad minden bizonnyal nagyméretû lehetett, hiszen 1741-ben a Mátyás apjáról, Hunyadi Jánosról szóló drámában összesen 107 szereplô lépett színre. Ilyenformán bizonyára tömegjelenetre is sor kerülhetett a színpadon. 1754-ben építették meg az egri jezsuiták az új iskolaépületet, s ebben egy nagyméretû színházterem is helyet kapott. Ebben, a díszes játékos palotában elôször a jezsuita Faludi Ferenc drámáját, Constantinus Porphyrogenitusát mutatták be. A nagyterem volt a nyilvános színház. A budai mellett ennek a teremnek találtuk meg a méreteit. Hossza 50, szélessége 40 láb, magassága pedig 24 láb volt. Ez a terem jóval kisebb volt a budai színháznál. Az egri terem hossza hozzávetôlegesen 15, szélessége 12 és fél méter, magassága pedig 7 és fél méter lehetett. Nem ismerjük a színpad méreteit. Az oldalfalak mentén és hátul karzatot építettek. A széksorokat a színpadtól távolodva lépcsôzetesen megemelték. Nem valószínû, hogy minden sorban támlásszékeket helyeztek el. Valószínûbb az, hogy legfeljebb az elsô két vagy három sorba tettek kényelmes ülôhelyeket, tovább már csak lócák szolgálták a nézôk kényelmét, az is elképzelhetô azonban, hogy leghátul már állóhelyek lehettek csupán. Így körülbelül 180–200 fô tekinthette meg az elôadásokat. 1764-ben valamilyen vízi gépezetet kapott a színház. Nem lehet tudni, hogy ez mi lehetett. A legvalószínûbb az, hogy szökôkút volt, s ennek csobogása, a lefolyó víz csörgedezése fokozta a hatást.44 Bazinban (Pezinok) a XVII–XVIII. század fordulóján alapíthatták a jezsuita iskolát. Mint valamennyi jezsuiták által vezetett iskolában, úgy itt is rendszeressé tették a színjátékot. 1755-bôl került elô az elsô színjátszás-történeti adat, ekkor egy meg nem nevezett címû drámát vittek színre. 1755-tôl 1773-ig viszonylagos rendszerességgel játszottak, az adatok közt azonban semmi olyanra nem bukkantunk, amely valamelyest dokumentálhatná az itt felépített színpadot, a beszerzett jelmezeket és kellékeket.45

80

81


Jezsuita színjáték Erdélyben

Hasonló a helyzet a pesti jezsuitákra vonatkozó forrásokkal is. Van ugyan egyetlen adat, hogy a jezsuita rendház ebédlôjében elôadást tartottak, de sem a drámatéma, sem más itt hasznosítható adat nem maradt ránk.46 A kutatást egyértelmûen nehezíti a theatrum szó általános használata. Ezt a szót ugyanis egyaránt használják a színpad, valamint a színházterem és az önálló színházépület fogalmának jelölésére. Kétségtelen: valamennyi nagyobb jezsuita iskolában két színháztermet létesítettek. Egy nagyobbat, amelyeket a nyilvános elôadások számára tartottak fenn és egy kisebbet, amelyekben csak a szigorúan zártkörû, kevés nézôt, hallgatót vonzó elôadásokat tartották. Szinte általános, hogy valamennyi jezsuita színpadra díszletet vásároltak, s nagyon gyakran ezeket Velencébôl hozatták. A szegényebb iskolák többnyire festôt, mûvészt fogadtak, aki az igények szerint készítette el az oldal- és a háttérdíszletet. Háttérdíszletet a szegényebb iskolák is többet tarthattak. Ezeket általában a színpad hátsó terében kötelekkel engedték le vagy vonták fel. Az oldaldíszletek között volt olyan, amely csak két színhelyet mutatott be, s olyan, amely három, négy, vagy még több színhely érzékeltetésére volt alkalmas. A két színhelyet az oldaldíszletekkel úgy tudták bemutatni, hogy a díszletlap mindkét oldalát megfestették, ha több színhelyet volt képes az oldaldíszlet érzékeltetni, akkor ezeket hasáb formára alakították ki, s mindig a kívánt oldalát fordították a nézôközönség felé. Ha nem volt lehetôség Velencébôl jelmezt hozatni, akkor vagy helyi szabóval varrattak jelmezeket, vagy esetleg a szülôknek kellett gondoskodniuk szereplô gyermekeik jelmezérôl. Elôfordult, hogy a színpadot a templomban állították fel. Pozsonyban ugyan csak örökölték az evangélikusoktól visszaszerzett Szent Salvator-templomban a színpadot, Lôcsén azonban maguk a jezsuiták építették azt fel. Gyôrben és Egerben fordult elô, hogy a diákok ludus navalist mutattak be, azaz a gyôriek a Rába folyón, az egriek a közeli felsôtárkányi tavon játszottak el valamiféle, bizonyára több hajócskát igénylô játékot. A színpadokat általában gépezettel is ellátták. Nem lehet tudni, hogy mi lehetett ez, csak az bizonyos, hogy Komáromban valamilyen machinát alkalmaztak, Egerben pedig machina hydraulicat. Az utóbbi valószínûleg szökôkút lehetett. Az elôadás költségeit általában jótevôk, vagy a városi pénztár, vagy a püspök vállalta.


82

Erdélybe 1579-ben Báthory István fejedelem hívta be a jezsuitákat, s a Kolozsvár (ClujNapoca) melletti Kolozsmonostoron biztosított számukra megfelelô épületet és telket. Iskolájukat hamarosan meg is nyitották, 1588-ban azonban kitiltották ôket Erdélybôl, s csak hét év múlva, 1595-ben engedélyezték részükre a letelepedést. 1607-ben és 1610ben megint kiûzetés lett a sorsuk, s csak 1615-ben térhettek újból vissza, s most már Kolozsvár városában telepedhettek le. 1653-ig nyugodtan mûködtek, s ekkor újból el kellett távozniuk Kolozsvárról is. Végül 1693-ban telepedhettek vissza, s itt maradtak még nyolc évtizedig, a rend feloszlatásáig.47 Az 1579-ben alapított kolozsvári jezsuita iskolában elsô alkalommal 1581-ben szerepeltek a diákok. Színpadról elôször csak 1649-ben tesz említést a jezsuita historikus. Ekkor, mivel az esô miatt korábban nagyon sokszor félbe kellett hagyni a játékot, az udvaron fából színpadot vagy színházat építettek.48 1702-ben kétszáz forintért új színpadot ácsoltak. A festônek vagy a díszletek festéséért, vagy csak a színház falainak a kifestéséért, a Comoedia rendezôjének és a jelmezeket készítô szabónak is fizettek bizonyos összegeket.49 1705-ben az elkövetkezendô komédia megrendezéséért kapott az iskola jelentôs pénzösszeget.50 1709-ben a nemesi kollégiumban, késôbb pedig az auditóriumban játszottak a diákok.51 1711-ben a jezsuiták rendháza elôtt állítottak fel egy színpadot, 1712-ben az auditórium és az új színpad építésére az ácsok, a díszletek és a színpad homlokzatának festéséért pedig egy festô kapott nagyobb összeget. Ezért 1713-ban már új színházról ír a historikus. Ebben az új színházban elôször egy Szent István királyról szóló darabot játszottak. A színpadra kétfajta díszletet is rendeltek. Az egyik valamiféle oszlopcsarnok (propylaeum), a másik bizonyára háttérdíszlet lehetett, amely az eget ábrázolta felhôkkel. 1721-ben a kolozsmonostori kertben vendégszerepeltek a kolozsvári diákok. Kisebb darabokat azonban inter privatos parietes, azaz csak szûkebb nézôközönség elôtt játszottak.52 A gyulafehérvári (Alba Iulia) rendházat 1579-ben alapították. Az iskola sorsa azonos volt a kolozsvári jezsuitákéval. Gyakran kellett elhagyniuk iskolájukat, majd a következô fejedelem ismét visszahívta ôket. Tanításuk 1710-tôl tekinthetô folyamatosnak. A ránk maradt adatok szerint azonban az 1737-ben bemutatott színjátékhoz alkalmas, s mûvészi díszletekkel is ellátott színpadot építettek.53 A nagyszebeni (Sibiu) gimnázium színjátszásának forrásai is szûkszavúak. Wesselényi István naplójában emlékezik meg egy 1707. március 19-én bemutatott színjátékról, amely egy rágalom alapján megvádolt és halálra ítélt férfiról, Philotusról szól. Wesselényi

83



a színlapot is bemásolta naplójába. Az elôadásra Bánffy György gubernátorral és kíséretével ment el. Élményeirôl az alábbiakat jegyzi meg: Ma Joseph napja tisztességére az Urakatt az Páterek Comediára invitálák, a mint hogy az Ur maga is el menvén es mi is az Urral. Az Officiérek is mind inkab ott voltanak, hogy a helynek szorosságához képest szorossan is férénk, mellynek is Explicatiojátt irásban ki osztván eképpen producálák. Lejegyzi Wesselényi a darab címét is: Regis regum unigenitus Christus patiens Pro Philoto Servulo Mortis reo. Miután lemásolta a teljes színlapot, még az alábbiakat jegyzi meg: Ebbül állott a comoedia, mellyet is az facultashoz képest alkalmas superstitioval producálának, és megh ígérék a Paterek, hogy hétfûn ismett ez szerent az Aszonyok kedvekért a nagyob gyermekek actiojátt revocáltattyák, mint hogy most nem valának asszonyok.54 Eugen Filtsch szerint az elsô 1709-ben megrendezett nagyszebeni dráma témája Szent Elek élete volt. Az 1712. évi Tékozló fiú-elôadáson a generalis commendáns kíséretében nagyon sok katonatiszt és nemes úr jelent meg. Másnap meg kellett ismételni a játékot német és szász elôkelô urak feleségei számára, annyira kicsiny volt ugyanis a nézôközönség számára kiépített hely, hogy egyszerre nem tudta befogadni a tiszteket és a nemeseket feleségeikkel együtt. Pontosan ugyanaz történt, mint 1707-ben. A nemes urak és tisztek feleségeinek kedvéért megismételték a játékot. 1716-ban a nézôk már a jelmezek szépségérôl és a játszó diákok tehetségérôl alkottak jó véleményt. 1745-ben a tanulók a város melletti kertben játszottak. Semmi adat nincs a színházról, annak díszletezésérôl, a jelmezekrôl, a kellékekrôl és egyebekrôl. Adat is mindössze tizenegy maradt ránk.55 Brassóban (Brasov) csak 1717-tôl volt a jezsuitáknak iskolájuk. Staud szerint 1770ben az itt állomásozó tisztek számára a tanuló gyermekek elôadtak valamilyen darabot. Székelyudvarhelyt (Odorheiu Secuiesc) már 1650-tôl mûködött jezsuita misszió, 1666-ban talán már iskolájuk is volt. 1668-ban Melkizedekrôl tartottak elôadást, 1701ben arról panaszkodik a háztörténet írója, hogy a Theodosius Magnus Imperator címû darabhoz nincs elegendô és megfelelô jelmezük. Ötvenöt adatból azonban nem lehet következtetni sem a színház termére, sem a díszletekre, sem pedig egyéb, szükséges kellékekre.56 Temesvárott (Timisoara) 1726-ban valószínûleg nagypénteken tartották az elsô elôadást Jézus Krisztus szenvedésérôl és haláláról in theatro publico, azaz a nyilvánosság számára fenntartott színházteremben. 1764-ben több nemes jelenlétében vittek színre valaminô darabot. Az 1770/71-es tanévben a közeli erdôben rendeztek színi mulatságot. A következô tanévben Cyrusról játszottak, s 1773-ban a Mária-kongregáció záróünnepségén zenei szám is elhangzott, s az ünnepséget színielôadással zárták.57 Az erdélyi jezsuita iskolák a magyarországiaknál sokkal szegényesebb viszonyok között rendezték darabjaikat. Valószínûleg csak Kolozsvárott tudtak a nyilvános és a zártkörû elôadások számára két termet fenntartani. Gyulafehérvárott ugyan voltak nagyszerû, mûvészi díszletek, a székelyudvarhelyiek azonban amiatt panaszkodtak, hogy egyik darabjukhoz nincs elegendô és megfelelô jelmezük. Erdélyben a javarészben protestáns

városokba nem szívesen fogadta be a lakosság a jezsuitákat, ennek viszont az volt a következménye, hogy iskoláik, színházaik fejlesztésére nem tudtak annyi jótevôt megnyerni, mint Magyarországon. Erdélyben és Magyarországon általánosan használt a szabad téren felállított színpad, s itt Erdélyben is voltak olyan látványos, teátrális liturgikus cselekmények (vízkereszti házáldás, háromkirály-járás, nagypénteki körmenet, úrnapi processzió), amelyek viszont kifejezetten szabadtéri színpadot igényeltek.

84

85

A színjáték témája, típusa és nyelve


A színjáték témája, típusa és nyelve Nagyjából végigtekintettük a magyarországi jezsuita iskolák színháztörténetét. A kevésbé tájékozottak általában úgy vélik, hogy a jezsuita iskolákban csak vallásos tárgyú játékok kerültek színre. Ez természetesen így nem igaz. Kétségtelen: nagyon sok volt a vallásos színdarab, de számarányok tekintetében a világiak megelôzték a vallásosakat. Nagyon sok színjáték szolgálta az egyház ôsi liturgiáját. A nagyobb egyházi ünnepekhez, mint láthattuk ezt középkori iskoláinkban is, mindig csatlakozott a XVII–XVIII. században is valamilyen színjáték, amelyet azért alkalmaztak a jezsuiták a propaganda szándékán túl, hogy a bibliai ismereteket is gyarapítsák. Az egyházi évnek megfelelôen az alábbi ünnepekhez kapcsoltak színjátékot vagy drámát a jezsuiták. A karácsonyi ünnepkörhöz több témamotívumban illeszkedett dramatikus játék. Adventben a „szállást keres a szent család” tárgykörébôl alakult ki paraliturgikus szokás. Dramatikus játékkal ünnepelték meg a pásztorok ajándékvitelét a gyermek Jézusnak (december 24.), aprószentek napján (december 27.) a Heródesjáték szokása állandósult, vízkereszt napján (január 6.) pedig a három király betlehemi látogatásáról s az ezzel egybekapcsolt házáldáson mondtak rigmusokat a diákok.58 Mindenképpen világi tárgyat kíván a farsang utolsó hetének megünneplése. A középkortól ismerôs szokás szerint a városok és a falvak népe a legkülönfélébb világi mulatságokkal, tobzódásokkal búcsúzkodott a farsang ünnepétôl. A jezsuiták ezeket a profán szokásokat mindenképpen mérsékelni akarták, és a féktelen, s általuk bûnösnek tartott mulatságok helyett tanulóikkal inkább világi tárgyú drámát vittek színre. Ilyenkor játszottak diákjaik valamilyen bohózatot vagy komédiát. Külön színháztörténeti tárgykör alakult ki a húsvét ünnepe körül. Leggyakoribb volt a nagyhéten tartott jelmezes körmenet, amelyen a többnyire némán szereplô diákokat Krisztus korabeli jelmezekbe öltöztették. Megjelenítették magát Krisztust, a fôpapokat, a jeruzsálemi asszonyokat, a gyászoló és síró Máriát, Mária Magdolnát és Veronikát azzal a kendôvel, amellyel letörölte Jézus arcáról a vért és az izzadságot. Vonultak a körmenetben a római katonák, kezükben korbáccsal, ott volt Cirénei Simon, a Jézus holttestének helyet adó Arimathiai József és mindenki, aki a szenvedéstörténetben szerepet kapott. Gyakran vonultak fel ezen a napon a körmenetben a bûnbánat jeléül magukat ostorozó növendékek is. A pünkösdhöz nem kötöttek színjátékszerû szokásokat. Megünnepelték azonban úrnapját. Évszázadok alatt alakult ki ennek az ünnepnek a liturgiája. Igaz, ez nem volt teljesen egységes a tárgyalt századokban, mégis már a XVIII. századtól kezdve felfedezhetô

az úrnapi körmenet rendje és az útvonal mentén felállított négy oltár szokása. A jezsuiták ezeknél az oltároknál vagy az Eucharisztiát dicsôítô verseket, vagy bibliai tárgyú játékokat mutattak be. Olykor ugyanilyen teatralitással ünnepelték meg áldozócsütörtökön Jézus mennybemenetelét is. Vallásos jellegû maradt természetesen a Loyolai Szent Ignác napján (július 31.) tartott ünnepi dráma. Szinte állandósult az a szokás valamennyi jezsuita iskolában, hogy ezen a napon valamilyen látványos, de nem minden esetben vallásos tárgyú drámát mutattak be. De ekkor szentelték fel az elkészült templomot, ezen a napon adták át az iskolát vagy a rendházat és a színháztermet is. Elôfordult az is, hogy szeptember elsô napjaiban az ôrangyal ünnepét tartották, s ekkor angyaljelmezbe öltöztetett gyermekek vonultak a papsággal együtt az oltár elé, s ott részvételükkel, jelenlétükkel emelték a liturgia pompáját. Gyakran valamelyik szent ünnepén is mutattak be egy-egy drámát. Különösen kedvelték az ószövetségi történeteket vagy a szentek, mártírok életrajzából, legendájából írt drámai játékokat. Az egyházi év ünnepeihez a jezsuitáknak más színjátszó gyakorlata nem kapcsolódik. Annál több viszont az iskolai profán alkalom. Kedvelt tárgyuk az ókori görög vagy latin történelem. Színre kerül Caracalla (Kr. u. 188–217), Iulius Caesar (Kr. e.100–44), Fabius Maximus Cunctator (Kr. e. ?–203). Ugyanilyen gyakorisággal vittek színre világés magyar történeti témákat is. A történeti tárgyak között megkülönböztettünk valós és fiktív témákat is. Szívesen játszottak mitológiai drámákat. Ezeknek a daraboknak a színrevitelét tanulmányi okok is indokolták. Megörökítették a barátság, a szülôk iránti szeretet témáját, s kedvelték a látványos világi ünnepléseket. Szívesen mutatják be azt az ifjút, aki tékozló fiúként a bûnök útjára lép, majd megbánván vétkeit, ismét az erényes utat választja. Ismerik Plautus, Terentius, Molière darabjait, s ezek cselekményeit önkényesen alakítják át, azért, hogy véletlenül se rontsák meg az ifjúságot. A kor bevett nyelvszokása szerint „motskaitul” tisztították meg ezeket a darabokat. Többnyire kiiktatják belôlük a nôi szerepeket, s ennek a kívánságnak megfelelôen átalakítják az egész cselekményt. A fordítás, az adaptálás és a kényes részek kiiktatása után alig-alig lehet felismerni a klasszikus szerzô komédiáját. Megjelenik a jezsuita színpadon a terentiusi szigorú és a megértô apa is. Bemutatják, hogy a túlzott apai szeretetnek is határt kell szabni, hiszen a majomszeretet az ifjút tévútakra vezetheti. Plautus vagy Molière fösvénye is színre kerül, nyilván sajátos, jezsuita átfogalmazásban. Kipellengérezik a különbözô hiedelmeket, a kincskeresésbe, a garabonciás csodatevô hatalmába vetett hitet. Garabonciások, gazdájuk eszén túljáró szolgák, fösvény öregek, házsártos vénasszonyok, apjuk vagyonát eltékozló ifjak, történeti hôsök, királyok, királyfiak, vitéz katonák, hûséges házastársak, férjük kiszabadításáért még a börtön veszélyét is vállaló asszonyok, a halálig hû jó barátok teszik színessé a jezsuita színpad repertoárját.

86

87



A közreadott iskolai színjátékok címjegyzéke, valamint a publikált magyar nyelvû drámaszövegek alapján állítottuk össze a kor drámáinak, színjátékainak típusrendszerét. (Ld. I. függelék 1. táblázata). A XVII–XVIII. században háttér- és oldaldíszletet használtak. Az oldaldíszletek lehettek több oldalú hasábok, s a hasáboknak mindig azt az oldalát mutatták a közönség felé, amely színhely illúzióját meg akarták teremteni. A háttérdíszletet csigaszerkezettel lehetett felvonni és leengedni. Elképzelhetô, hogy egy darabhoz több háttérdíszletre is szüksége volt a rendezônek. Hasonló háttérfüggönnyel rendelkezett a kisszebeni (Sabinov) piarista színpad is, amelynek rekonstrukcióját Fejér Judit készítette el. Szerinte Kisszeben színpadát felülrôl, két oldalról és hátulról textillel vonták be, hogy a fényt és a hangot a közönség felé irányítsák. A kandeláberek fényerejét tükrök segítségével sokszorozták meg.59 Megvizsgáltuk a nagyszombati, a pozsonyi, a sárospataki, az egri és a székesfehérvári XVII–XVIII. századi jezsuita iskolaszínházak témarendjét.60 A számadatok azt mutatják, hogy valamennyi fent felsorolt gimnáziumban több volt az elôadott drámák között a világi tárgyú, mint a vallásos. Nagyszombatban és Pozsonyban kétszer, Egerben négyszer, Székesfehérvárott félszer több világi tárgyú színjátékot mutattak be, mint vallásosat. Egyedüli kivétel a sárospataki gyakorlat, itt ugyanis a világi tárgyú darabok száma éppen csak meghaladja a vallásosakét. (Ld. I. függelék 2. táblázata). Az itt közölt díszlettervek jelentékeny része profán tárgyú drámák elôadásához is alkalmas, s azok vallásos vagy profán voltáról az I. függelék 2–4. táblázatában bemutatott statisztikai adatok is ugyanazt az arányt tükrözik, mint amilyent a darabok tárgya tekintetében megállapítottunk. Azaz több profán tárgyú drámához több profán témájú díszletre volt szükségük az osztrák-magyar jezsuita provincia tanárainak. Az oktatás nyelve a XVII–XVIII. században a latin volt, s minthogy az iskolai színjáték tanulmányi célokat is szolgált, ezért ennek nyelve is a XVII. század közepéig latin volt. Kivétel természetesen bôségesen akad. Az úrnapi ritmikus versusok általában a város lakói többségének nyelvén is elhangzanak. A XVIII. század közepétôl azonban szinte általánossá vált a magyar nyelvû dráma. A lingua vulgaris kifejezés azonban nem minden esetben jelent magyar nyelvet, hanem például a felvidéki városokban németül vagy olykor szlovákul is játszanak a diákok. A jezsuiták iskolájába járó diáknak meg kellett tanulnia a nyilvánosság elôtti fellépést. Tudnia kellett, milyen testtartással jelenhet meg a közönség elôtt, mondandóihoz mikor és milyen gesztusokat kell alkalmaznia, s a poéták és a rétorok osztályában kellett megtanulnia azt, hogyan kell és lehet a logika vastörvényei szerint ellenfelei vagy fiktív vitapartnerei érveit megcáfolni. Ezért a tanév bizonyos napjain, egy tanévben általában

négyszer, egy-egy fiktív vitán, a kötelezô deklamáció alkalmával kellett a retorikai osztályban tanuló diáknak egy vagy több társával szemben a saját véleményét megvédelmeznie. Tanárai nemcsak ismeretét, logikai készségét, hanem testtartását, gesztusait, hanghordozását is minôsítették. Így ezeken a deklamációkon tanulta meg az ifjú a logikus gondolkodást, ekkor szerzett nagyon sok hasznos elôadói ismeretet, s ha ennél több dolog is felkeltette érdeklôdését, akkor beiratkozott történeti vagy bármilyen más tárgyú úgynevezett akadémiára, amely kissé hasonlított mai középiskoláink önképzôköreihez. Nemcsak a deklamációk és a színjátékok, hanem az akadémiai vizsgák is nyilvánosak voltak. Gyakran elôfordult, hogy a történeti akadémián dialógusban, jelmezesen vagy anélkül adtak elô valamilyen történeti témát. A nyilvános fellépések olykor szûkebb körûek, máskor mindenki által látogathatóak voltak. Ezért volt szükség két színházteremre, egy kisebbre és egy nagyobbra. Nagyszombatban, Egerben és másutt találkozhattunk két, színházi célokat szolgáló teremmel. Az egri iskolatörténész megjegyzi, hogy az iskola második emeletén egy kisebb elôadóterem, a díszterem és egy nagyobb színházterem állt a tanulók rendelkezésére.61 A drámaforrásokban sûrûn esik szó közönségrôl, a jelenlévô elôkelôségekrôl, egyházi személyekrôl, akik olykor vállalták a színielôadás költségeit is. Nem egyszer olvashatjuk, hogy a közönség tapsolt, megújrázta a darabot, vagy éppen sírt, mert annyira meghatotta a látott és hallott dráma. Vegyes felekezetû városban is játszottak, volt rá eset, hogy egymás elôadásait megzavarták, kölcsönösen elôfordult, hogy kifogásolták a választott témát, az elôadás módját. Olykor pedig megjegyzi a jezsuita történész, hogy a másvallásúak irigykedve nézték a jól megrendezett elôadást. Ha olyan volt a darab témája, amely mindkét felekezetben ismeretes volt, akkor a források szerint a protestánsok még meg is könnyezték a darabot. Nyilvánvaló, hogy az ilyen jellegû megjegyzéseket csak a szükséges forráskritikával lehet és kell elfogadni. Az kétségtelenül igaz, hogy a színi látvány, a díszletek, a jelmezek a jezsuitáknál professzionális szintûek voltak, ha nem is minden iskolában, de a legtöbben mindenképpen. A rendezés során mindig a tökéletes illúziókeltésre törekedtek. Gyakran énekeltek zenekíséret mellett a színpadon, s nem szokatlan a jezsuita opera sem. A színlapokon gyakran találkozhatunk a zenei betétre, a táncra utaló megjegyzésekkel. A szerzetesrendi provinciák határai nem mindig estek egybe az országhatárokkal. A pálos provincia központja Czestochowa volt, s felölelte az egész királyi Magyarországot, beleértve Horvátországot, de ehhez a provinciához tartoztak még a lengyelországi pálos rendházak is. A magyarországi piaristák a XVII. század végéig a lengyel provinciához tartoztak, s a XVII. század legvégén a német provinciához akarta ôket Moesch Lukács, a rend akkori provinciálisa csatoltatni. Ezt a rend nem fogadta el, s a magyar piarista rendházak és iskolák úgynevezett viceprovinciává alakultak, majd késôbb teljesen önálló,

88

89


magyar provinciává váltak. A jezsuita rendtartomány központja Bécs volt, s alá tartozott Magyarország, Erdély, Horvátország, Ausztria. A rendi generális a provincia fônökének egyetértésével bárkit bárhova, bármelyik másik provinciába elhelyezhetett. A provinciális pedig a rendtartomány határain belül bármikor kirendelhette a rendtagot Erdélybe, Ausztriába vagy Magyarországba, ahogyan ezt szükségesnek tartotta. Különösképpen a fiatalok kiképzésekor törekedtek arra, hogy a rendtartomány határain belül beszélt nyelveket el is sajátítsák a növendékek, hiszen a prédikáció nyelve mindig a város lakosainak nyelve volt. Elhangzott azonban szertartások alkalmával a kisebbségek nyelvén is prédikáció. Pázmány Péter, a késôbbi esztergomi érsek például Kolozsvárott járt gimnáziumba, Krakkóban volt novícius, Grazban és Rómában tanult filozófiát és teológiát, s elsô magyarországi állomáshelye Sellye (Šalá) volt. Így több nyelven kellett beszélnie és értenie, olvasnia és elôadnia. Ilyen provinciahatárok lévén, szinte valamennyi jezsuita rendház tagsága többnyelvû volt, nemcsak azért, mert a térítés, a prédikáció és a gyóntatás érdekében a kisebbségi nyelven beszélôk, prédikálók minden házban megtalálhatók voltak, hanem azért is, mert az egy rendházban lakók maguk is többnyelvûként éltek és dolgoztak. Ez egyébként nemcsak a jezsuita házakra volt jellemzô, hanem szinte valamennyi szerzetesrendre. A most közreadott díszletterv-gyûjtemény az osztrák-magyar, erdélyi, horvát jezsuita rendtartományba tartozó egyik jezsuita rendháznak, a soproninak volt a tulajdonában. Tükrözi ez a provincia és a kor jezsuita iskolájának reprezentatív igényességét, színházi törekvéseit, s a tökéletes illúzióteremtés alapos szándékát, s a barokk képzô- és színházmûvészet igen magas szintjét.

Jegyzetek 1

1985. 4. 110–117.; Kilián István: Magyar nyelvû betlehemes játék a XVII. század elsô felébôl. ItK 1985. 5–6. 695–721. 15

RMDE II. 1960. 355–476. Nr. 46–47.

16

Kilián István: Színház és közönség Nagyszombatban a XVII–XVIII. században. In: Fejezetek a magyar mûvelôdés történetébôl. ELTE TFK, Budapest, 1992. 53–88.

17

Staud Géza: A magyarországi jezsuita iskolai színjátékok forrásai I–III. Budapest, 1984, 1986, 1988. A továbbiakban Staud I–III. 1984–88.; Staud I. 1984. 81–236.; Staud I. 1984. 311–313.; Kelemen István: Várad színészete. Nagyvárad, 1997. 7–15.

18

Staud I. 1984. 367–369, 373, 377, 378–379, 383–384, 421.; Kilián István: Jezsuita iskolai színpad Pozsonyban. In: Pozsony–Pressburg– Bratislava. Pozsony–Budapest, 1994. 107–121.

19

Staud I. 1984. 467–470, 476–477.

20

Staud II. 1986. 9–11, 15–16, 41.

21

Staud II. 1986. 47– 49, 50, 52–53, 55–57, 63, 71, 81.

22

Staud II. 1986. 93-95, 97, 99, 103–104, 108.

Mišianik, Ján, Eckhardt Sándor, Klaniczay Tibor: Balassi Bálint Szép magyar komédiája. A Fanchali Jób-kódex magyar és szlovák versei. Budapest, 1959. 49–106.

23

Staud II. 1986. 117–119, 120, 126.

24

Staud II. 1986. 138–139, 145, 147–149, 157, 172, 182.

12

RMDE II. 1960. 103–182. Nr. 38.

25

Staud II. 1986. 192–193.

13

RMDE II. 1960. 191–206. Nr. 40.

26

14

RMDE II. 1960. 425–433. Nr. 46.; Kilián István: Magyar nyelvû betlehemes kézirat Túrócszentmártonban, 1629 tájáról. Confessio

Az elôadott darab szövegét közli: Fülöp Árpád: Egy nagypénteki misztérium. In: Az ungvári kir. kath. Fôgymnasium értesítôje az 1893–94. tanévrôl. Közli: Hódoly László, Ungvár, 1894. 52–95.; Staud II. 1986. 197, 202–205, 214.;

2

Kardos Tibor, Dömötör Tekla: Régi magyar drámai emlékek. A szövegek gondozásában közremûködött: Szilvás Gyula. Budapest, 1960. (A továbbiakban RMDE I–II.) Nr. 1–4. 241–274.

3

Éneklô egyház. Római katolikus Népénektár – liturgikus énekekkel és imádságokkal. Szent István Társulat, Budapest, 1986. Nr. 840–841. 1447–1454.

4

RMDE I. 1960. 313–348. Nr. 9.

5

RMDE I. 1960. 349–381. Nr. 10.

6

RMDE I. 1960. 581–614. Nr. 28, 29.

7

RMDE I. 1960. 645–652, 653–722. Nr. 32, 33.

8

RMDE I. 1960. 723–789. Nr. 33.

9

RMDE I. 1960. 791–844.

10

11

90

Celánói Tamás életrajzai szent Ferencrôl. Balanyi György fordítását... javította: Hidász Ferenc, Várnai Jakab. Agapé Kiadó, Szeged, Újvidék, Csíksomlyó, 1993. Elsô könyv XXX. fejezet. 90–93.

Borsa Gedeon: Euripidész magyar fordításának 16. századi kiadása. Magyar Könyvszemle 1998. 1. 44–48.

91

Jegyzetek

Kilián István, Pintér Márta Zsuzsanna, Varga Imre: A magyarországi katolikus tanintézmények színjátszásának forrásai és irodalma 1800-ig. Szerk.: Varga Imre. Budapest, 1992. 57.; Pintér Márta Zsuzsanna: Ferences iskolai színjátszás a XVIII. században. Budapest, 1993. 119. 27

Staud II. 1986. 223–224, 228–229, 237, 245, 247–251.

28

Vlahovics Emil: A trencséni kir. kath. fôgymnasium története. 1649–1895. Trencsén, 1895. 53–54, 128.; Staud II. 1986. 259–260, 264, 266, 269, 274, 291–291, 301.; Kilián István: A magyarországi Miklós-kultusz elsô drámatörténeti emléke. Múzeumi Kurir I. 5. 1971. 22–28.; Kilián István: Sanctus Nicolaus Episcopus seu liberalitas coronata. A magyarországi iskoladráma példája 1688-ból. A debreceni Déri Múzeum Évkönyve. Debrecen, 1974. 375–446.; Kilián István: Nicolaus Myrensis. Egy trencséni barokk dráma 1688-ból. Hevesi Napló 1996. VI. évf. Különszám, 34–37.

29

Staud II. 1986. 345–347, 349, 351, 363–364.

31

Staud II. 1986. 371–372, 374, 376, 385.

32

Kilián István: A XVII–XVIII. századi iskolai színjátszás Sárospatakon. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve. XII. Miskolc, 1973. 129–186.; Staud II. 1986. 389–392, 394, 399, 401, 404–410.; RMDE XVIII. század 4/2. Jezsuita iskoladrámák. (Ismeretlen szerzôk). Programok, színlapok. Sajtó alá rendezte: Alszeghy Zsoltné, Berecz Ágnes, Keresztes Attila, Kiss Katalin, Knapp Éva, Varga Imre. Szerkesztette: Varga Imre. Budapest, 1995. 635–681. Nr. 13.

33

Staud II. 1986. 413–416, 419–421, 424, 426.

34

Staud II. 1986. 439–442, 444, 452, 457–458.

35

Staud II. 1986. 463–466.

36

Staud III. 1988. 9.; Morvay Gyôzô: A középoktatás

XI–XII. 1973–1974. Eger, 1974. 171–192.; Staud III. 1988. 127–131, 133, 135, 139, 145, 155.; Kilián István: Az egri jezsuita iskola színjátszásának adatai 1692–1772. In: Az Egri Fôegyházmegye Sematizmusa VI. Kétszáz éves az Egri Fôegyházmegyei Könyvtár, 1793–1993. Emlékkönyv. Szerk.: Antalóczi Lajos. 185–225.

története Nagybányán. Nagybánya, 1896. 222. 37

Staud III. 1988. 17–39.; RMDE XVIII. század 4/1. Jezsuita iskoladrámák. Budapest, 1992. 15–80. Nr. 1.; 501–626. Nr. 10. 707–769, Nr. 12.

38

Az itt kiadott díszlettervek éppen ezt a célt szolgálták. A díszletfestô mestereknek ötletet, tervet, lehetôséget nyújtottak egy-egy darab díszleteinek elkészítéséhez.

39

Staud III. 1988. 45–47, 55–57.

40

Staud III. 1988. 61, 63, 79, 81, 95.

41

Kilián István: Vizuális költészet Magyarországon I. A régi magyar képvers. Old Hungarian Pattern Poetry. Felsô Magyarország Kiadó– Magyar Mûhely Kiadó, Miskolc, 1998. 294–295. Nr. 111.

42

Jurkovich Emil: A besztercebányai kir. kath. fôgymnasium története. Besztercebánya, 1895. 24–25.; Staud II. 1986. 319–321, 323, 327, 331, 338.

30

Jegyzetek

Werner Adolf: A székesfehérvári fôgimnázium története. In: A ciszterci rend székesfehérvári fôgimnáziumának értesítôje. 1894/95. Székesfehérvár, 1895. 3–54, 57–58.; Kilián István: Iskolai színjátszás Székesfehérvárott a 18. században. In: Fejér megyei Levéltári Évkönyv. Székesfehérvár, 1976. 201–305.; Staud III. 1988. 105–124.; RMDE XVIII. század. Jezsuita iskoladrámák. 4/2. Sajtó alá rendezte: Alszeghy Zsoltné, Berecz Ágnes, Keresztes Attila, Kiss Katalin, Knapp Éva, Varga Imre. Szerk.: Varga Imre. Budapest, 1995. 255–311.

45

Pfeiffer Antal: A kegyes tanítórendiek temesvári Társházának története. Temesvár, 1890. 44.; Staud III. 1988. 193–195.

46

Staud III. 1988. 187–188.

47

Staud I. 1984. 239.

48

Staud I. 1984. 243.

49

Erdélyi Károly: A kolozsvári r. kath. fôgymn. története. 1579–1898. Hn. Én. 36–37.; Staud I. 1984. 248.

50

Erdélyi, i. m. 37.

51

Staud I. 1984. 249.

52

Staud I. 1984. 249, 250–251.; Erdélyi, i. m. 37.

53

Staud I. 1984. 304.

54

Wesselényi István Diáriuma. Biblioteca Akademiei Republicii Populare Romane. Bukarest, Mss. maghiare no. 2.; Wesselényi István: Sanyarú világ. Napló II. 1707–1708. Közzéteszi: Demény Lajos, Magyari András. Bukarest, 1985. 111.

55

92

43

A színlap címe az alábbi: Triumphus Gloriosus sive Novem Stephanorum pro Agria Strenue pugnantium gloriosa defensio ac victoria. Honori Illustrissimi ... Stephani Telekesi episcopi Agriensis. A ... Nobili ac Ingenua Archi-Episcopalis Gymnasij Agriensis Juventute in Scenam datus. Leutschoviae 1700. Kegyes rendiek Központi Könyvtára, Budapest, P 33/8/15/23.; Vö. Kilián, 1993. 184–225.

44

Kasuba Domonkos: Az egri fôgymnasium. In: A cisterci rend egri kath. Fôgymnasiumának Értesítôje. 1894–1895. Eger, 1895. 1–149.; Kilián István: Törökverô magyarok az iskoladrámákban. In: Az Egri Múzeum Évkönyve

Kulturgeschichte der Sachsen. In: Archiv Vereins für Siebenbürgische Landeskunde. Neue Folge XXI. Band. 3. Heft. Hermannstadt, 1887. 528.; Staud III. 1988. 163–166.

Filtsch, Eugen: Geschichte des deutschen Theaters in Siebenbürger. Ein Beitrag zur

93

56

Jablonkay Gábor S. J.: Az iskoladrámák a jezsuiták iskoláiban. Klny. a Kalocsai Jézus-társasági Érseki Fôgimnázium 1926–1927-ik évi értesítôjébôl. 9.; Takács József: A jezsuita iskoladráma (1581–1773.) II. Budapest, 1937. 30.; Staud III. 1988. 169, 173, 175, 187–189.

57

Pfeiffer Antal: A kegyes tanítórendiek temesvári Társházának története. Temesvár, 1890. 44.; Staud III. 1988. 193–195.

58

Kilián István: Tizennégy történeti betlehemes (1629–1768). In: Iskoladráma és folklór. Szerk.: Pintér Márta Zsuzsanna, Kilián István. Debrecen, 1989. 135–143.

59

Fejér Judit: XVIII. századi rekonstruált magyar iskolai színpad. Színház és Filmmûvészet 1958. 383.

60

Kilián István: Iskolai színjátékaink témarendje (Reprezentatív jezsuita minta és teljes piarista felmérés alapján). Doktori értekezés. (Kézirat.) Budapest, 1993.

61

Hets J. Aurelián: A jezsuiták iskolái Magyarországon a 18. század közepén. Pannonhalma, 1938. 51–82.

62

Kilián István: A minorita színjáték a XVIII. században. Elmélet és gyakorlat. Budapest, 1992. 172–174.

Jezsuita színjátszás Magyarországon

Recommend Documents