Jerome David Salinger (1919-2010)
Élete 1919. január 1-én New Yorkban született zsidó apa és ír katolikus anya gyermekeként.
Az
apja
húsimporttal
foglalkozott.
Az
ifjú
Salinger
Manhattan nyugati felének különböző állami iskoláit látogatta, majd a McBurney magániskolát választotta 9. és 10. osztályban. Ezután felvételt nyert
a
Valley
Forge
Military
Academy-re.
Itteni
élményeiről
írta
Zabhegyező című regényét. Egyetemet nem végzett, egy ideig esti tagozatra járt a Columbiára, de az egyetemet egy tengerjáró hajón való munka kedvéért hagyta el az első éve után. 1938-ban a szülei Bécsbe küldték, hogy az apja cégénél tanuljon és fejlessze német és francia tudását. Egy hónappal az Anschluss előtt hagyta el Ausztriát. 1942-ben behívták a hadseregbe, részt vett a normandiai partraszállásban, a koncentrációs táborok felszabadításában. Párizs felszabadítása után valósággal betört az akkor ott élő, már ünnepelt író, Ernest Hemingway szállodai otthonába, figyelmébe ajánlotta egyik elbeszélését. A lerohanást követően a két író meghitt levelezésbe kezdett. Az
1940-es
években
még
Hollywood
is
megkísértette,
amikor
belehabarodott és udvarolni kezdett a 16 éves Oona O’Neillnek, az ismert amerikai drámaíró Eugene O'Neill lányának, aki azonban inkább Charlie Chaplinhez ment feleségül. Feleségül vett egy alacsony beosztású német hivatalnokot, akit magával vitt Amerikába. Kapcsolatuk néhány hónap után megromlott, Sylvia visszatért Németországba. 1953-ban néhány novelláját a The New Yorkerben közölték és még ebben az
évben
Cornish-ba
(New
Hampshire)
költözött.
1955-ben,
36
évesen vette el a 19 éves Claire Douglest, aki egyetemi tanulmányait hagyta
félbe,
hogy
hozzámenjen
a remeteségben
élő
íróhoz.
Két
gyermekük született, Margaret és Matthew, de 1966-ban elváltak.
Margaret lányával
1961-ben adta ki a Franny and Zooeyt, melyben Franny karaktere Claire életén alapult. Harmadik felesége a nála negyven évvel fiatalabb Colleen O'Neill volt. 1963-ban jelent meg a Magasabbra a tetőt, ácsok és Seymour: Bemutatás című kisregényei. Az ebben szereplő, olvasóinak szóló ajánlásában még azt ígérte, folytatja a képzeletében teremtődött Glass család históriáját. Nem ez történt. Amennyire életrajzíróitól tudni lehet, megharagudott a kritikusokra és elhallgatott. Egy ideig részt vett a helyi közösség és az egyetemi
diákság
Magánéletébe
életében,
csak
elvétve
később
azonban
teljesen
visszavonult.
engedett
betekintést a médiának, s mindannyiszor az őt ért sérelmek miatt.
Paparazzi-fotó az íróról
1972-ben egy évig viszonya volt Joyce Maynard 18 éves írónővel, aki 1999-ben
megírta
kapcsolatuk
történetét
(az
Otthon
a
világban-t
magyarul is adták). 1974-ben egy titokzatos kiadó két kötetben terjeszteni kezdte „J. D. Salinger összes összegyűjtetlen novelláit” anélkül, hogy erre engedélyt kért volna tőle. 1980-ban a Boston Globe-nak adott utolsó interjúja óta nem állt ki a nyilvánosság elé. 1986-ban Ian Hamilton Salinger-életrajzra szánta rá magát, s kötetében bőségesen idézni akart az író 1939 és 1961 közötti, szerkesztőinek, barátainak vagy épp Hemingwaynek címzett leveleiből. Salinger, értesülvén a tervről, rögvest tiltakozott levelei publikálása ellen, s jogi úton el is érte az életrajz idézetmentesítését. Az elmúlt években többször fordult bírósághoz, hogy megakadályozza a róla szóló írások megjelenését. Beperelt például egy svéd szerzőt, aki Sixty Years Later: Coming Through The Rye címmel megírta a Zabhegyező folytatását. Még egy memoár látott napvilágot a szerzőről: lánya, Margaret 2000-ben Dream Catcher címmel adta közre írásait apjáról és szülei házasságáról. Az író egész életében vonzódott az ezoterikus tanokhoz és a keleti tudományokhoz: előbb buddhista volt, majd a szcientológia elődjével, a dianetikával
és
a
hinduizmussal
kacérkodott, lelkes
híve
volt
az
akupunktúrának, a homeopátiának, a makrobiotikus táplálkozásnak és még ezerféle alternatív gyógymódnak. Étrendjére szigorúan ügyelt, egy ideig vegetáriánus is volt. A Salingerről született életrajzok egybehangzóan állítják, hogy az író nagyon fegyelmezetten dolgozott, minden nap írt néhány órát. 2010. január 27-én, 91 éves korában, otthonában halt meg.
Munkássága 1948-tól a The New Yorker című újságban publikált, amely már hat évvel korábban is kért tőle írást, egy részben önéletrajzi tárgyú művét a Slight Rebellion off Madisont. Ezt a művét a háború miatt csak 1946-ban jelentették meg. A Slight Rebellion off Madison-ban jelenik meg Holden Caulfield karaktere, akinek később egy egész regényt szentelt: az 1951ben megjelent Zabhegyezőt. Főművében egy frusztrált, kiábrándult és agresszív fiatal nemzedékről írt, rajtuk keresztül adva nyomasztó látleletet az amerikai társadalomról. A Zabhegyező főhőse, Holden Caulfield ennek a
generációnak
-
és
persze
a
mindenkori
lázadó
és
elégedetlen
kamaszkornak - az emblematikus alakja. A művet több országban és egyes amerikai államokban is betiltották szabadszájúsága miatt (az átkozott szó például 255 alkalommal fordul benne elő). Ma évente 250 000
példányban
kel
el. Salinger könyve
máig része az amerikai
irodalomoktatásnak, sok weboldalon folytatnak vitát róla, még rajongói oldala is működik a Facebookon.
Részlet a műből: „Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem. Először is unom ezt a témát, másodszor a szüleimet sorba megütné a gutman, ha nagyon mélyre találnék túrni a dologban. Az ilyesmire rém érzékiek, főleg az apám. Rendesek is, meg minden, nem mondom, de rém érzékiek. Ebből úgyse lesz itten életírás, vagy mit tudom én, csak azt akarom elmondani, hogyan zsongtam be tavaly karácsony táján,
amiből
aztán
olyan
nagy
lerobbanás
lett,
hogy
ideküldtek
összeszedni magamat. Vagyis azt, amit már D. B.-nek is elmondtam, a drága bátyámnak, tudod, aki Hollywoodban van. Nincs túl messze ettől a nyomor helytől, majdnem minden hétvégen meglátogat. Jövő hónapban
kocsin visz haza a diliházból, persze csak ha elengednek. Most vett egy Jaguárt. Egy olyan kis angol tragacs, tudod, kétszázzal fut óránként. Majdnem négyezerbe van neki. Most vágott zsebre egy csomó dohányt. Azelőtt nem szokott, mikor még otthon lakott, és rendes író volt. Ő írta azt a bombajó novellás kötetet, a Titokzatos aranyhal-at, ha még nem hallottad volna. A legjobb benne a Titokzatos aranyhal. Egy kis krapekről szól, aki senkinek se engedi az aranyhalát megnézni, mert a saját pénzén vette. Halálos volt. Most Hollywoodban van D. B. Tisztára elkurvult. Ha van valami a világon, amit utálok, az a mozi. Ne is mondd.”
Néhány érdekesség a művel kapcsolatban: 1980-ban John Lennon gyilkosa, Mark David Chapman ezzel a kötettel takarta el a pisztolyát, amikor öt lövést adott le az egykori Beatle-re, majd olvasni kezdte a regényt és úgy várta be a gyilkosság helyszínén a rendőröket. Egy agyonolvasott Zabhegyezőt találtak a rend őrei a Ronald Reagan elnök elleni merényletet megkísérlő John Hinckley táskájában is. A 21 éves színésznőt, Rebecca Schaeffert 1989-ben szállodai szobája előtt lőtte le egy elmebeteg, az ő eldobott véres inge mellett szintén a Zabhegyező hevert. Az Összeesküvés-elmélet című, 1997-es Julia Roberts-Mel Gibson thriller frusztrált főhőse pedig minden könyvesboltban kényszeresen vett egyet az ominózus kötetből.
A Kilenc történet (1953) címmel megjelent novelláskötetben bukkan fel először a Glass-család, amelynek sorsát Salinger ezután következő műveiben önkényes időrendben meséli el. A család - Holden Caulfieldéhoz hasonlóan - New York-i felső középosztálybeli értelmiségi közegből származik, a hét gyerek mindegyike kimagaslóan intelligens. Az Ilyenkor harap
a
banánhal
című
Seymour öngyilkosságát meséli el.
elbeszélés
a
legidősebb
gyerek,
Részlet a novellából: „A szálloda alagsorában - mert a fürdőzők az igazgatóság utasítására csak azt használhatták - a fiatalemberrel együtt egy nő is beszállt a liftbe, az orrán cinkkenőcs volt. - Látom, hogy a lábamat nézi - fordult a fiatalember a nőhöz, amikor a lift megindult. - Tessék? - Azt mondtam, látom, hogy a lábamat nézi. - Tessé-ék? Ha tudni akarja, a padlót néztem - mondta a nő, és a liftajtó felé fordult. - Bökje csak ki nyugodtan, ha a lábamat akarja nézni - mondta a fiatalember. - Mit jön itt hátulról, a szentségit? - Kiszállok, kérem - mondta a nő gyorsan a liftkezelő lánynak. A liftajtó kinyílt, a nő kiszállt, vissza se nézett. - Két normális lábam van, és az isten se ad okot rá, hogy bárki is legeljen rajta, a szentségit - mondta a fiatalember. - Az ötödikre legyen szíves. Köpenye zsebéből kivette a szobakulcsot. Az ötödiken kiszállt, végigment a folyosón, benyitott az 501-esbe. A szobában új borjúbőr koffer és körömlakk-lemosó szag volt. Ránézett a dupla ágy egyik oldalán alvó lányra. Aztán odament az egyik bőröndhöz, kinyitotta, és egy csomó alsónadrág meg trikó alól elővett egy 7.65-ös kaliberű automata pisztolyt. Kioldotta a tárat, megnézte, aztán újból a helyére nyomta. Felhúzta a ravaszt. Majd megkerülte az ágyat, leült szabadon hagyott felére, átnézett a lányra, jobb halántékához emelte a pisztolyt, és főbe lőtte magát.” Az 1961-ben Franny és Zooey címmel egy kötetben megjelentetett két kisregény a Glass-család két legfiatalabb tagjával foglalkozik. Franny és Zoey a hétgyermekes Glass-család két legfiatalabb tagja, rendkívül érzékeny,
túlságosan
okos „csodakorcsok“,
két
legidősebb bátyjuk,
Seymour és Buddy tanítványai, voltaképpen képtelenek beilleszkedni a társadalomba.
A
regény
egyetlen
hétvége
története:
Frannyt
az
idegösszeomlása hazavezérli a családi fészekbe, ahol Zoey szeretettel és maró iróniával átitatott korholása először ront az állapotán. Végül azonban, mint a Glass-saga minden egyes művében, az akkor már hét éve halott Seymour szelleme segítséget, megoldást hoz.
Részlet a műből: „Mrs. Glass egy pillanatra behunyta a szemét, Zooey pedig hirtelen máshova nézett. Lehajolt és kihalászta borotváját a szemétkosárból. – Mi korcsok vagyunk mindketten, Franny is meg én is – jelentette ki, ahogy aztán megint felegyenesedett. – Én egy huszonöt éves korcs, ő meg egy húszesztendős, és ki a felelős mindezért, ha nem ez a két nyavalyás? – A mosdókagyló szélére tette a borotvát, de az, makacsul, megint csak lecsúszott, bele a mosdóba. Gyorsan utánakapott, kivette, és most már biztonságos helyre rakta le. – Frannynél egy kicsit megkésve jelentkeznek a tünetek, igen, egy kicsit később, mint nálam, de azért ő is korcs, erről ne feledkezz meg egyetlenpillanatra sem. Esküszöm neked, ki tudnám tekerni mind a kettőnek a nyakát, és még a szemem se rebbenne közben. A nagy nevelők! A nagy emancipátorok! Uram Jézus. Még csak arra se vagyok
képes,
hogy
ebédnél
legalább
valamennyire
tisztességesen
elbeszélgessek valakivel. Vagy unatkozom, vagy ha nem, hát olyan iszonyatos
modorban
kezdek
el
szónokolni,
hogy
ha
abban
a
nyomorultban, aki ott ül velem szemben, van egy kicsike kis józan ész, hát rám borítja az asztalt. – Hirtelen kinyitotta az orvosságos szekrénykét. Egy pillanatig tanácstalanul meredt a polcokra, mintha elfelejtette volna, mit is akart, aztán a még vizes borotvát berakta a helyére.” Salinger utolsó könyve 1963-ban jelent meg, és szintén két kisregényt fog egybe: a Magasabbra a tetőt, ácsok az író alteregójának tekintett Buddy Glass életének egy epizódját meséli el, a Seymour: Bemutatásban pedig Buddy beszél a halott Seymourról. A cselekmény egyszerű. Az elbeszélő
-
a
Glass
család
második
legidősebb
tagja
-
mellhártyagyulladással, bordái körül elképesztő mennyiségű ragtapasszal
és állandó köhögési rohamokkal küszködve bátyja, Seymour esküvőjére megy. Seymour azonban kiismerhetetlen lélek. Annak ellenére, hogy imádja választottját
- minden nevetséges
kispolgársága ellenére -
mégsem bírja elviselni a nyilvános esküvőt és elszökteti. A merőben szokatlan tett a mit sem sejtő testvért kellemetlenül hosszú órákra hozza össze
a felháborodott
násznép néhány
hátborzongatóan
jellegzetes
tagjával. Részlet a „Magasabbra a tetőt, ácsok” című műből: „– Sajnos, én nem sokat tudok a fiatalemberről – szólalt meg halkan Mrs. Silsburn. – Ami azt illeti, még csak nem is ismerem. Amikor először hallottam, hogy Muriel egyáltalán jegyben jár... – Senki sem ismeri – vágott közbe a nyoszolyóasszony kissé felfortyanva. – Én sem ismerem még. Két próbát tartottunk, és mind a kétszer Muriel apjának kellett őt helyettesítenie, szegénynek, egyszerűen azért, mert az a hülye repülőgépe nem tudott felszállni. Úgy volt, hogy a múlt kedd éjszakáján hozza el valami hülye katonai repülő, de havazott, vagy valami más hülyeség volt Coloradóban vagy Arizonában, vagy valami hasonló hülye helyen, és csak tegnap tudott ideérni, tegnap, hajnali egy órakor. Akkor – ebben az elmebeteg időpontban – felhívja Murielt valahonnan Long Islandről vagy honnan, és találkozót kért tőle valami rémes hotelhallban,
mert
beszélgetni
szeretne.
–
A
nyoszolyóasszony
ékesszólóan végborzongott. – Tudja, hogy Muriel milyen. Van benne annyi kedvesség, hogy hagyja magát akárki fiától ide-oda rángatni. Engem ez bánt a legjobban az egészből. A végén mindig az ilyen embereknek kell szenvedniük... Mindegy, szóval Muriel felöltözik, taxiba száll, azután ott ül valami rémes hallban, és beszélget vele hajnali háromnegyed ötig. – A nyoszolyóasszony eleresztette a gardéniacsokrát annyi időre, hogy két ökölbe szorított kezét a magasba emelhesse. – Uhh, de dühös vagyok! – mondta.”
A Seymour: Bemutatás tulajdonképpen tanulmány a báty bonyolult jelleméről. Salinger azonban - tudva azt, hogy a száraz leírásokat, bármennyire is érdekesek lehetnek szakmabeliek vagy pszichológusok, társadalomtudósok számára, az átlagolvasó nem viseli el jó szívvel szatirikusan meghatott csevegéssé változtatja. Ily módon kitűnik, hogy még Seymour bemutatása is csak ürügy. Az eredetien irodalmi jellegű esszé lassanként az irodalom, majd a költészet egyetlen lehetséges elfogadásának
átszellemült
védőbeszédévé
változik.
Ugyanakkor
a
művészet tisztességes társadalomban való megvalósításának töredékes filozófiája is kibontakozik
az elképzelt
(és
kicsit
tisztelettel, kicsit
lesajnálva kezelt) átlagolvasó szellemi tűzijáték káprázó szeme előtt. Mindkét művet a szerző mély humanizmusa teszi rokonszenvessé.
Részlet a műből: „Nekem azonban sok-sok látszólag érdektelen és ide nem illő dolgot kell elmesélnem. Például adatközlésként már a kezdet kezdetén nagyon sokat elmondtam a bátyámról. Azt hiszem, ezt észre kellett venniök. Talán észre is vették – ami, legjobb tudomásom szerint, az én figyelmemet nem kerülte el egészen –, hogy mindaz, amit eddig Seymourról elmondtam (s általában a vércsoportjáról, alapvetően), afféle dicshimnusz-zengedezés lehetett. Rendben van, ezzel most legalább lélegzetnyi szünethez jutok. Beismerem: nem azért jöttem, hogy temessek, hanem azért, hogy exhumáljak, és – nagyon úgy fest a dolog – azért, hogy magasztaljak, és mégis az a gyanúm (nem lehet másképp!), hogy a hűvös, tárgyilagos elbeszélő becsülete forog egy kicsit itt is, mint mindig és mindenütt, kockán. Mert hát csakugyan nem volt Seymournak említésre méltó fogyatékossága, hibája, valóban mentes volt a lénye minden rossztól, minden bűntől, melyekről, ha csak nagy sietve is, de mégis: számot lehetne adni? Mi volt hát Seymour egyáltalán? Szent?”
Magyarul megjelent könyvei:
Franny és Zoey
Kilenc történet
Magasabbra a tetőt, ácsok
Zabhegyező