Jelenetek egy házasságból – a soknemzetiségű evangélikus egyház Bergman filmje – amelynek címét kölcsönöztem – egy eléggé nyomasztó házasság jeleneteit mutatja be. A kárpát-medencei nemzetiségek együttélése kapcsán is először a konfliktusok jutnak eszünkbe. Egyházunkban három nemzetiség élt egymás mellett időnként egymást támogatva és erősítve, máskor áldatlan konfliktusokba keveredve. Ennek az együttélésnek villantjuk fel néhány jellemző jelenetét.
Prológus: Zsolnai zsinat, 1610 Thurzó György nádor 1610. március 28-ára zsinatot hívott össze hitsorsosai részére, hogy egy, a katolikusoktól teljesen független egyházszervezetet alakítson ki abban a nyolc vármegyében, ahol befolyása leginkább érvényesült. A gyülekezetek vezetésére három szuperintendenst választottak. Az érintett vármegyék evangélikusai szláv anyanyelvűek voltak. Azonban a kisebbségben lévő német és magyar gyülekezetek gondozásáról sem feledkeztek meg: „Minthogy pedig ebben az országban nemcsak magyar és tót, hanem német nemzetiségű egyházak is vannak: elhatároztuk, hogy a német és magyar egyházaknak is legyenek saját felügyelőik [inspectores]” – szólt a zsinat egyik kánonja.
Első jelenet: Bél Mátyás és Matej Bel A tudós pozsonyi lelkészt és tanárt, nyolc európai tudományos társaság megbecsült tagját, Bél Mátyást (1684–1749) mind a magyar, mind a szlovák történetírás a magáénak érzi. Kinek van igaza? Ha őt magát kérdezhetnénk, valószínűleg még a kérdést sem értené. Elsősorban volt közrendű, majd nemes, másodsorban evangélikus, harmadsorban pedig a magyar korona alattvalója. Tudóstársaival latinul levelezett, ha Pozsonyban igét hirdetett, azt elsősorban németül tette, hitbuzgóságra intő könyveit pedig magyar, szlovák vagy német nyelven írta, attól függően, hogy kiket akart megszólítani. Bél Mátyás
90
„nemzettudata” hungarus volt, mint ahogyan a 18. század végéig mindenkinek Magyarországon.
Második jelenet: Pesti zsinat, 1791 II. József halála után nyílt lehetősége a két magyarországi protestáns felekezetnek arra, hogy egyházkormányzatát országos zsinaton rendezze. A zsinatok nem jártak sikerrel: teológiai súrlódások, valamint az egyházi és világi elem viBél Mátyás szálykodása miatt rendelkezései soha nem válhattak törvényekké. A súlyos feszültségek között azonban nemzetiségi konfliktusok, a nyelvhasználat kérdései fel sem merültek. Egyértelmű volt mindenki számára, hogy a tanult emberek latinul írnak és beszélnek, mindenki más pedig az anyanyelvén részesülhet oktatásban és hallgathatja Isten igéjét.
Harmadik jelenet: Evangélikus családok a 19. század első felében A 19. század első feléig a tanulásban kiemelkedő evangélikus ifjakat tíz- és húszesztendős koruk között elküldték a legközelebbi olyan városba, ahol más nyelvet beszéltek, mint otthon. Magyarok szlovák és német, németek magyar és szlovák, szlovákok német és magyar „szóra” költöztek el egy-két évre. A nemzetiségi peremvidékeken nemcsak az értelmiségi, hanem az iparos pályára készülőknél is bevett gyakorlat volt a nyelvtanulásnak ez a ma újrafelfedezett módja. (Így tanult szlovákul Székács József (1809–1876), a későbbi püspök is: apja 1819 őszén Tótkomlósra küldte, hogy kitanulja a tímárszakmát, és elsajátítsa a környék vásárain hasznos nyelvet.)
91
Negyedik jelenet: Zay Károly egyetemes felügyelővé iktatása, 1840 A reformkor nemcsak a magyar, hanem a szlovák nemzeti ébredés korszaka is volt. A polgári átalakulásért küzdő szabadelvű elit mélyen meg volt győződve arról, hogy a rendi különbségek eltűnésével a nyelvi-nemzetiségi különbségek is elenyésznek, és a magyarosodás tömegesen és viharos gyorsasággal lezajlik. Ennek a gondolatnak volt harcos képviselője az 1840-ben egyetemes felügyelővé választott Zay Károly is. Magyarosító elképzeléseiből lényegében semmi nem valósult meg, de az evangélikus egyházban is áldatlan nemzetiségi harc vette kezdetét.
Ötödik jelenet: Evangélikus lelkészi küldöttség Bécsben, 1842 A magyarosító törekvésektől és a reformátusokkal tervezett uniótól leginkább a relatív többségben lévő szlovákok tartottak egyházunkban. Mivel az egyetemes közgyűlés nem foglalkozott érdemben aggodalmaikkal, a tiszai egyházkerület püspökének, Pavol Jozeffynek a vezetésével egyenesen az uralkodóhoz fordultak nyelvi jogaik megvédelmezése érdekében. Ebben a lépésben sokan az egyházi autonómia elárulását látták. Sorra tiltották be az evangélikus líceumok szlovák nyelvművelő társaságait.
Hatodik jelenet: A „szlovák légió” Magyarország területére lép, 1848 szeptembere Az 1848-as forradalom vívmányaival a nemzetiségi vezetők igen hamar szembefordultak. A szlovák nemzeti mozgalom három meghatározó vezetője, Jozef Miloslav Hurban, Michal Miloslav Hodža evangélikus lelkészek és Ludovít Štúr volt pozsonyi líceumi tanár Bécs támogatásával egy főként csehekből (!) álló „szlovák légiót” szerveztek, amely megpróbálta a szlovák evangélikusokat fellázítani a magyar kormány ellen. A felkelés elmaradt, a légiót alig két hét alatt kiűzték az országból. Az evangélikus szlovákok nagy többsége hű maradt a magyar kormányhoz 1848–49-ben.
92
Hetedik jelenet: Megjelenik a Protestáns pátens, 1859 1849-ben a bécsi kormányzat megfosztotta az evangélikus egyházat püspökeitől és kormányzati autonómiájától. 1859-ben az uralkodó nyílt paranccsal (pátens) próbálta meg rendezni a protestánsok egyházkormányzatát. Míg a reformátusok elutasították a pátens rendelkezéseit, addig a lutheránus gyülekezeteknek majdnem a fele elfogadta azokat. Az evangélikus egyház gyakorlatilag kettészakadt. A tiltakozás hatására a pátenst 1860-ban felfüggesztették, az evangélikus egyház újraegyesítése azonban 1867-ig elhúzódott.
Nyolcadik jelenet: A turócszentmártoni szlovák algimnázium bezárása, 1875 Az evangélikus egyház a kiegyezés után igyekezett szlovák híveinek helyzetét rendezni, Turócszentmártonban és Nagyrőcén szlovák nyelvű algimnáziumokat nyitottak. 1875-ben azonban a minisztérium a tanárok és a diákok „pánszláv törekvéseire” hivatkozva, az egyházkerületek tiltakozása ellenére, a gimnáziumokat bezáratta.
Kilencedik jelenet: Egyházkerületek „arányosítása”, 1894 A dunáninneni kerületben 1875 után állandósult a szlovák, illetve a magyar és német többségű egyházmegyék ellentéte. Félő volt, hogy a szlovák többségű egyházmegyék kiszakadnak az egyház kötelékéből, és etnikai alapon különválnak. Az 1891-ben összehívott zsinat ezért a szlovák küldöttek ellenkezése dacára újraszervezte az egyházkerületeket. Ezzel valóban elejét vette a további nemzetiségi súrlódásoknak.
Tizedik jelenet: A Szeberényiek A 19. század nem csak azokról szólt, akik akár szlovák, akár magyar oldalon az egyházi kereteket akarták nemzeti célok megvalósítására használni. A szlovák evangélikusok jó részében tovább élt a hungarustudat. Nem akarták elveszíteni nyelvüket és kultúrájukat,
93
de nem kívánták a Szent István-i állami keretek szétfeszítését sem. Ennek a gondolatnak volt generációkon keresztül képviselője a Szeberényi család. Szeberényi János (1780–1857) és Gusztáv (1816–1890) püspökként, Szeberényi Lajos Zsigmond (1859–1941) pedig esperesként a folyton változó körülmények között maradtak egyszerre hűségesek népükhöz és hazájukhoz.
Epilógus: Wolf Lajos Ordassra magyarosítja nevét, 1944 A magyarországi németek közül nem kevesen követték Luther vallását. Német és magyar evangélikusok között inkább csak helyi szinten volt alkalmanként konfliktus. Hitler Németországa a magyarországi németséget is igyekezett bevonni a Harmadik Birodalom építésébe. Egyes magyarországi német lelkészek és gyülekezetek külön egyházszervezeti törekvései ellen keményen lépett fel a magyar egyházvezeOrdass Lajos tőség. A magyarországi német evangélikusok közül sokan nem értettek egyet a náci Németország céljaival. Ordass Lajos a német megszállás elleni tiltakozásul magyarosította nevét éppen 1944-ben. Kevésbé ismert, hogy a későbbi nagy hatású (evangélikus) tudós, Szentágothai János is ekkor magyarosította nevét. A kis létszámú magyarországi evangélikusságnak létérdeke volt a nemzetiségi tolerancia. Bár a nemzeti érdek időnként felülírta a felekezeti érdeket, a többség mérséklete történelmünk nagyobb részében fenntartotta egyházunk egységét. A konfliktusok ellenére a nemzeti hagyományok sokszínűsége hitéletében, kegyességében, kultúrájában máig ható módon gazdagította is egyházunkat. Kertész Botond
94
