Jean-Pierre Montcassen AZ EGYIPTOMI KÉJN
Borítóterv: Frigya Design
Puedlo Kiadó Felel s kiadó a Puedlo Kft. vezet je Copyright: Cselenyák Imre ©
Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában Felel s vezet : Börd s János
Els tekercs Zavaros id k jártak akkortájt, amikor születtem. Maathnumré uralkodott Hurbait (Mendész) városában, akit mi egyiptomiak valóságos és igazi fáraónak tekintettünk, de a nyakunkon ült egy istentelen perzsa satrafa is, Artaxerxész, aki csak bitorolta a halhatatlan Arany Hórok magasztos címet, ámbár pár éve kényszer ségb l elhagyta Egyiptomot – csak nehogy visszaegye a fene! Hogy ez az áldatlan állapot mennyire rossz és tarthatatlan, csupán anyám sóhajai között elhullajtott megjegyzéseib l és atyám dühkirohanásaiból mértem le – gyermek módján –, mert én ugyan nem éreztem magamat se elnyomottnak, se rabnak, éltem a mindennapi vidám életemet, s bosszankodtam, ha szüleim elégedetlen hangokat ütöttek meg az ország siralmas állapotáról, családunk méltatlan helyzetér l. – Szomorú ez, kislányom – szokták volt mondogatni. –Én nem vagyok szomorú – közöltem szintén, és úgy is éreztem. – Jól teszed, lelkecském! – bólintott rá anyám, de atyám erre csak legyintett. Akkoriban nem éreztem, manapság t döm el rajta: lehet, hogy atyám nem szeretett kell képpen? Nehéz kérdés, hisz annyi év telt el azóta. Én fenntartások nélkül rajongtam érte, boldog biztonságérzés fogott el, ha a közelében lehettem, bámulva t munkája közben, és minden tetszett nekem benne. Rajongtam a szagáért, amely egyenl volt számomra a mindenség illatával, imádtam az eres férfikezét, göcsös ujjait, ahogy dolgozott a papiruszsással, szerettem elnézni figyelmes arcát, a homlokán gyöngyöz verítéket. Azt sem felejtem el, hogy az orra hegyén billegett egy-egy izzadságcsöpp. Atyám, Mudhu, papiruszkészít volt. készítette a legjobb, legfinomabb papiruszt egész Hurbaitban. T le vásároltak a város leggazdagabbjai, állt mesterégének legnagyobb hírében, házunkba bejáratosak voltak magas rangú hivatalnokok, a fáraó írnokai és a nagy tudós, klerikus, csillagász, Psammón. Anyámat úgy hívták, Etaurett. Határozott jellemnek ismerte mindenki, velem azonban nehezen boldogult. Ösztönösen atyámat éreztem az én feljebbvalómnak, anyámtól a legkevésbé se tartottam, és csupán akkor fogadtam neki szót, ha kedvem volt hozzá. Visszatérvén még arra a gondolatra: ha tényleg nem szeretett volna atyám teljes szívél, annak mi lehetett az oka? Mert lánynak születtem? Volt ugyanis nekem egy fivérem, aki születésem el tt másfél évvel hunyt el, senki nem tudja, milyen betegségben. Mid n értelmem kinyílott, anyám mesélte, bátyuskám egyszer csak elkezdte fájlalni a fejét, pár napig iszonyú szenvedései voltak, majd hirtelen meghalt. A tragédia atyámat sújtotta le jobban. Agynak esett, ugyanolyan fejgörcsök kínozták, mint gyermekét, azonban végül is valahogy kiheverte. Anyám második visel ssége alatt Mudhu végig abban a tudatban leledzett, hogy Amon-Ré visszaadja neki elvesztett fiát. Hatalmas csalódás érte, hogy helyette én születtem meg. Dekádokig nem akart látni, és nyolcéves koromig nem volt hajlandó kimondani a nevemet, Nedzsita, úgy hívott, „te lyány”. Pedig szép nevem van, azt jelenti „Fehérke”, mindig büszke voltam rá. Mindegy, én imádtam Atyámat, s hogy az szeretetével bajok lehettek, talán csak utólagos okoskodás. Éltem annyit, hogy immár lehiggadtan visszafordíthatom lelki szemeimet, és szembenézhetek tetteimmel, s habár még nem érzem magam vénnek és kiégettnek, éveim száma már elérte azt a b vös mezsgyét, amely felhatalmaz arra, hogy elhallgassam. Amikor egy asszony „ezt” elérte és elhagyta, semmiképp ne árulja el korát a férfinak, különben saját személyének árt. A férfi rendszerint viszolyog a nálánál id sebb n l, fölösleges hát, hogy megtudja az igazságot. Ifjú kandúrok, öreg bakok, imádni valóak is sokszor, de nem szabad kitárulkozni el ttük egészen, hisz oly mérhetetlenül önz k és a n kkel annyira
méltánytalanok, hogy muszáj kicselezni ket, úgy bizony. A magunk gyönyör ségére, nem különben a játék kedvéért. Langyos vízben kiáztatom b röm, szolgám olajjal bedörzsöl tet l talpig, édes bort iszogatok, és ernyeszt meditálásba merülök, testem és elmém visszalényegül az ifjúság vébe, s méltó ágyastársa tudok lenni ma is bármely életer s férfinak. Orcám kortalan, keblem, farom feszes, csíp mmel kiemelek ma is bármely testes hímet, ki épp gyakorolja rajtam az si párzó mozgást, a tapasztalat pedig immáron az én oldalamon áll. Ozirisz igen-igen kedvelhet engem, hogy megtartott egészségben, életer ben, bájaim sem sokat hervadtak az évtizedek alatt. Van még egy nagy vágyam, anélkül nem fejezhetem be földi kéjelgésem. Hazámat, Egyiptomot megszállták a görögök. Mily sok izmos, délceg, sz ke szakállas férfi. Félistenük, az ifjú Alekszandrosz vezette ide ket, s szüntette meg a perzsa zsarnok, Kodomannosz uralmát. Láttam egyszer Alekszandroszt, igaz, csak messzir l, rendkívüli jelenség, er és magabiztosság áradt bel le, ahogy táncoltatta fekete ménjét. Feszült szép karján az izom, fejének tartása királyi, de nekem túl zöldfül , és valahogy a vörös hajával sem vagyok kibékülve. A tisztjei közül óhajtok megkaparintani egyet. Hephaisztón, Ptolemaiosz, Parmenion, egyik jük egyszer combjaim között üdvözül. Nem titkolom, kéjn vagyok, tizenhat éves korom óta a testemb l élek, minden, ami most vagyok, ebb l eredt, izzasztó éjszakák kusza emlékei, cseng ezüstpénzek tömege, tündökl ékszerek garmada élmények mirtuszkoszorújával övezve, szégyellni botorság volna. Milyen férfiakat ismerek? Ó, a férfi az férfi, jobbadán egyre megy, mégis érdemes megemlíteni nemzetiségüket, mert különböz ségek igenis vannak közöttük. Odaadtam magam egyiptomi, beduin, hamita, líbiai, numíbiai, arab, perzsa, zsidó férfiaknak. Hogy milyenek voltak az udvarlás izgalmában, a párzás révületében, a végjáték kábulatában, az ajándékozás pillanatában, elmondom. Sorban, a maga helyén és idején. Ott hagytam el történetem szálát, hogy atyám papiruszkészít volt, anyám a segít társa, munkájukból szépen megéltünk, jóllehet, háromtagú volt a családunk, más lett volna a helyzet, ha szüleimnek sok gyermeke van, mint az a Nílus mentén él embereknél szokás. Hurbait város iparos negyedében éltünk, szilárd, tiszta házban, parányi udvarunkon datolyapálma lombosodott, liliom nyílt, a legfontosabb azonban az áztatómedence volt, amely a munkához elengedhetetlen. Hatéves koromtól én jártam anyámmal a nagy folyó pelusioni ágának árterére papiruszsásért. Szerettem ezeket a kiruccanásokat, különös izgalom járt át, amikor magunk mögött hagytuk a város zsivaját, az egyhangú házakat, keresztülhaladtunk a f zligeten, s behatoltunk a deltavidék ringó sásrengetegébe. Majd' kiugrottam a b römb l, ha nádirigót, récét, íbiszt pillantottam meg, s hallhattam különös hangjukat. Anyám figyelmeztetett ugyan a veszélyekre, riogatott kígyóval, krokodillal, én azonban el sem tudtam képzelni, hogy ebben a gyönyör környezetben baj érhet. A káka titkokról suttogott, a nád rejtélyesen nevetgélt, a szárcsa azt kiáltozta: búvik, búvik, búvik! Szinte megmételyezett a megannyi élmény. Vágtunk annyi papiruszsást, hogy alig bírtuk hazavinni. Viszont így anyám id t takarított meg, pár napig nem kellett jönnünk. Mondanom sem kell, én ezt mennyire fájlaltam. Gyermeki eszemmel el is határoztam, feln tt koromban kiköltözöm a berekbe, készítek magamnak sásból kunyhót, ahogy a pákászoktól és madarászoktól láttam, magamhoz édesgetem az állatokat, a szél dallamára alszom el, s éjjel rendre fölébredek, hogy bámuljam a csillagos égboltot. A hazacipelt papiruszsást beáztattuk a víztároló medencébe, nem mindet, csak annyit, amennyit atyám képes másnap földolgozni. Az élelmiszer-beszerzés, a sörerjesztés, a takarítás, mosás, f zés mind anyám dolga volt, atyám a papiruszkészítésen kívül semmit sem csinált. Hazulról még kimozdulni se igen volt kedve. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy otthon neki segítettem volna szívesebben, csak nemigen engedte. Legföljebb elt rte, hogy mellette legyek és nézzem. Azzal kezdte atyám a napot, hogy kiszedett egy nyaláb papiruszszárat a medencéb l, és
a tet alá vitte. Ez a tet nem volt más, mint az nyitott oldalú m helye, ámbár a m hely elnevezés túlzás, a tákolmány csupán a t nap ellen védett valamicskét. El ször hiteles mérce szerint darabokra vágta a papiruszszárat, néhány hosszú és sok, sok rövid részre, lehántotta zöld héjukat, aztán az így kapott fehér bels részt vékony csíkokra hasogatta. Volt neki egy er s, tartós cédrusdeszkája, amely nagy értéknek számított, hiszen a messzi Föníciából származott, azt benedvesítette, hosszában végigfektette rajta a hosszú csíkokat, amelyre s n, rácsszer en ráhelyezte a rövidebbeket. Ezt követ en kézhez álló fakalapácsával elkezdte veregetni, mialatt milium ragasztót csurgatott rá ügyesen. A csíkok lassacskán szépen összetapadtak, s miel tt még megszáradt volna, atyám kagylósimítóval simára simogatta. Nagyon gondosan dolgozott, a kész munkájának aztán én a közelébe se mehettem. – El onnan, te lyány! – kiáltott rám, ha nem tartottam meg a kell távolságot. Száradás után kapott tehát egy másfél arasz szélesség és nyolc-tíz arasz hosszúságú papiruszívet, melyet nagy gyakorlattal tekercsbe göngyölített. Ilyenkor mindig sóhajtott, föltekintett az égre, s mintha a szája sarkából elmosolyodott volna. A kész tekercset bevitte a háznak egy ablaktalan sötét és száraz helyiségébe, ahol elhelyezte egy négyszög alakú vessz -kasban. Egy ízben, mikor kicsit több sört ivott, mint rendesen, beszélt a mesterségér l. – Ez a fontos, te lyány. Apám, akit l én kitanultam a szakmát, egy nagynev mestert l vette át. Az a mester, ahogyan apám mondotta volt, nyolcszáz évig vissza tudta sorolni el deit, akiknél generációról generációra szállt a papiruszkészítés. Szegény mester, nem tudta fiának továbbadni a hivatását, Ozirisz megfosztotta t le a gyermekáldást. Ezért az ezeréves folyamatosság megszakadt, helyette apámat vezette be ebbe a tisztességbe, aki aztán rám hagyta. De én kire hagyom? – Vádló szemmel bámult rám. – Te lány vagy, téged nem illet a kiváltság. Az Arany Hór neked nem adhat kegyet! Az alvilág démonaira! Ej, pedig azt hittem, az én családom is évszázadokig apáról fiúra hagyja ezt a mesterséget. – Mit beszélsz már, Mudhu – intette le az anyja. – Lehet még fiad, csak könyörögj kitartóan az istenekhez. – Istenekhez, istenekhez! – horgadt föl a férfi. – Nem az istenek szülik a fiút, hanem az asszonyok! Hallod? – Ne káromold a halhatatlanokat, hé! Minden gyermeket az istenek adnak. És k is veszik el. Rajtuk múlik a fejl désük, az egészségük, a boldogulásuk… Atyám morgott és legyintgetett, mintha beszélni se lenne kedve az efféle dolgokról. Én, okát meg nem tudnám mondani, lelkemben az pártjára álltam. Úgy véltem, mégiscsak nála van inkább az igazság kulcsa. Ahogy már említettem, fontos és el kel személyek keresték föl házunkat, vásárolták meg a kifogástalan, illatos papirusztekercseket. Közülük kett re emlékezem tisztán, annál is inkább, mivelhogy ehhez a két tiszteletreméltó úrhoz kés bb is rengeteg dolog f zött. Egyikük a tudós Psammón volt, mindenki által nagyra becsült bölcs férfiú, a másik Idu, a fáraó írnoka, kedélyes, szerfölött okos ember. Noha papiruszért jöttek, sosem siettek, rendszerint estig elücsörögtek a m helytet alatt, és sörivás közben olyasféle társalgást folytattak, melyb l én egy szót sem értettem. Közéjük ugyan le nem ülhettem, de senki sem tör dött azzal, ha a közelben téblábolva meglopkodtam szavaikat. Öntudatlanul szerettem már akkor is a férfiak társaságát. Hiába maradt homályban számomra bölcseletük veleje, ösztönös vonzalmat, sejtelmes sóvárgást éreztem irántuk. Idu hangjának muzsikája elandalított, és tetszéssel lestem sz rös lábát, hosszú írnok-ujjait. Senki el nem mondta még akkor nekem, mi a lényege a férfi és n közös sorsának, mégis megéreztem, hogy a testi érintésnek hozzá kell tartoznia a fátumhoz, és elfogott a kábító kívánalom, ha ebbe belegondoltam. Psammón csillogó fémpénzzel fizetett a papiruszokért, Idu ingyen vihette el a tekercse-
ket. Ennek oka az, hogy a papiruszkészítés uralkodói kegy, csak a fáraó engedélyével szabad Egyiptomban ezt a mesterséget zni. Így aztán Idu, mint Maathnumré írnoka, nem fizetett a papiruszért, elvitte adó gyanánt. Azt hozzá kell tennen, csöppet sem volt kapzsi, ellenkez leg, jóindulatú, ahogyan kés bb is, szerettem benne ezt a tulajdonságot, s amikor feln tt koromban odaadtam magam neki, nem tettem érte magamnak szemrehányást. Anyám gyakran hívott a piacra, oda azonban kevéssé szerettem t elkísérni. Zavart, amikor alkudott, untam a hosszú év dést, fölb szített, ha egy ismer ssel leállt pletykálni. Olyankor replikáztam és rángattam t a kezénél fogva. – Megtéplek, Nedzsita! – fenyeget zött. És némelykor meg is tette, beleragadt gyermekfürtjeimbe, de fütyültem rá, ezzel engem nem tudott jobb belátásra bírni. Addig kapálóztam és ordibáltam, míg az ismer sével föl nem függesztették a locsogást, és el nem indult velem haza. Ám korántsem múlt még el a veszély. Miel tt elértük volna otthonunkat, útba esett Tenftru asztalos háza, és ha felesége az udvaron tett-vett, anyám mindjárt fecsegni kezdett vele. Szerencsére volt nekik egy nagyfiuk, Mereruka, t örömmel láttam, mert vidámság ült a szemében, jelenlétében elcsitultam. Egyfajta megillet döttség jött rám a közelségét l, és határozottan éreztem, hogy nekünk még közünk lesz egymáshoz a jöv ben. Csupán egyetlen alkalomra emlékszem, amikor atyámmal mentem el hazulról. A f zligetekben kószáltunk, tócsákat keresgélt. A napokban húzódott vissza a Nílus, kisebbnagyobb tócsákat hagyva maga után, mely tócsákban gyakorta ottrekedtek a halak. Ezek után kutatott tehát atyám, és nem eredmény nélkül. Már elkapott csak úgy puszta kézzel három szép sügért, föl is f zte ket egy mogyoróvessz re, amikor megállt egy kis pocsolyánál. – Nézd csak, Nedzsita! – figyelmeztetett. Lerakta a felf zött pikkelyeseket a f re, fogott egy f zfavessz t, leguggolt a pocsolya mellé. – Mi az? – kérdeztem, és mellé guggoltam. – Figyeld, milyen ideges lesz mindjárt a koma! Fehér szín , kétarasznyi nagyságú hal evickélt a sekély vízben. Atyám hozzá fogott piszkálni az állatot, mire az elkezdett n ni, dagadni. Pillanatok alatt egy gömb lett bel le, akkor tehetetlenségében eld lt, a hátára fordult, csapkodott az uszonyával, pezsgett körülötte a víz és tátogott. Mintha rettent en mérges lett volna. Atyám elkezdett hahotázni, én vele nevettem. – Gömbhal – mondta. – Ugye milyen mókás? Nem ajánlatos hozzányúlni, veszélyes tüskéi vannak. De szerencsét hoz, kívánj t le valamit, lehet, hogy megvalósul. Nem is gondoltam át, már ki is böktem. –Legyek gazdag, és azt kívánom, hogy mindenki szeressen. – No, te… – lep dött meg atyám. – De hát mi akarnál lenni? –Asszony. – Hiszen azt akarnod se kell. És mib l gazdagszol meg? – Nem tudom… Majd az istenek segítenek. Atyám elt dött, aztán fölállt. – Menjünk. A gömbhalat nem szabad megölni. Sose felejtem el azt a napot, amikor meghalt Tenftru asztalos felesége. Egyszer csak nagy sírás-rívás verte föl a szomszéd házat. Anyám meg én mindjárt futottunk át, hogy megtudjuk okát. Drámai látvány fogadott bennünk odaát. Tenftru két öklével a halántékát verte, eltorzult arcán folyt le a könny. – Miért, Amon-Ré?! Miért?! El tte térdelt Mereruka, a nagyfiú, tenyerével csépelte a földet és zokogott. –Elvitte! Elvitte! A két pici lány akkor szaladt ki a házból, és sivalkodva rángatták apjuk ágyékkend jét.
–Apuka, jaj, apuka! Anyám igyekezett csitítani ket, de sokáig nem csillapodtak. Aztán lassacskán mindent megtudtunk. A ház asszonyát elragadta a krokodil. Reggel kimentek Mererukával a Níluspartra hálaimát mondani a folyó istenének, hogy b séges táplálékkal látta el egész évben a családot. Az asszony óvatlan volt, megcsúszott, beletoccsant a vízbe, egy lesben álló krokodil azonnal elkapta és behúzta a mélybe. Mereruka lába földbe gyökerezett a döbbenetl, mozdulni sem bírt. A szörny állat kisvártatva fölbukkant, szájában áldozatával – a fiú szerint még élt az anyja, hörgött is –, hanem amikor földobta az asszonyt, hogy jobb fogást keressen rajta, és kegyetlenül megrázta, elnémult. Ekkor oldódott csak benne a görcs, Mereruka óbégatva futásnak eredt. – Látod! – fenyegetett meg anyám. – Ezért mondom mindig neked, hogy nagyon vigyázz a krokodillal! Szívemb l sajnáltam az asztalos családját. Ugyan még gyermek voltam, de nagyon mélyen át tudtam élni a tragédiát. Együtt sírtam a két elárvult kislánnyal. Mereruka innent l kezdve legalább egy dekádig nem tudott aludni, orvost kellett hozzá hívni. Szegény, azzal vádolta magát, hogy neki tennie kellett volna valamit. Ugyan már, mit tehetett volna? Hiába nyugtatták, hogy ilyen esetben nem lehet segíteni, senkire se hallgatott. Tenftru évekig nem bírt napirendre térni a dolog fölött. azt fájlalta legjobban, hogy felesége nem részesülhetett a temetési szertartás üdvében. Mélyen vallásos ember volt, gyakran felkereste a város templomait, kiváltképp Amon-Ré és Ozirisz házát, soksok pénzt adott a papoknak, hogy imádkozzanak elhunyt felesége bolyongó 6a-jának megnyugvásáért. Túlzásba vitte az adakozást, gyermekei éheztek, maga annyira lefogyott, hogy alig lehetett ráismerni. Akkor atyám fogta magát, átment hozzá, pedig kétévente, ha egyszer kimozdult otthonról, és beszélt Tenftru fejével. Szomszédasszonyunk halála után nem sokkal az Arany Hór is lehunyta isteni szemét. A hírt Psammón és Idu hozta egy különösen csöndes délutánon. Ahogy bejöttek, már látszott rajtuk, hogy történt valami. – Az Örökkön való, az istenek fia, Hakórisz Maathnumré elindult a fény útján – mondta csendesen az írnok, és lehajtotta fejét. Különös érzésem támadt. Elhunyt az Örökkön való, akit én halhatatlannak hittem. Hogyan lehet ez, hogy az isteni Arany Hór ugyanúgy meg tud halni, mint a szomszédaszszony? Pedig t nem is a krokodil ette meg. Noha izgatott a kérdés, nem mertem megkérdezni. És az óta sem kérdeztem ezt meg senkit l. – Nepheritész lesz az új fáraó. Családom kevéssé volt vallásos, ami a háromezer éves, hagyományaiban megcsontosodott Egyiptomban nem volt jellemz . Pár száz évvel ezel tt még talán ki zettünk volna a Feketeföld országából, de ezen zavaros id kben nemigen figyelt bennünket senki rosszindulattal. Mindenkinek megvolt a maga baja. A hagyományos imádságok közül ismertem egy dics ít meg hálaimát és egy fohászt. Templomba dekádonként csak egyszer mentünk, ketten anyámmal, atyám inkább kiállt az udvar közepére, karját a magasba lendítette és halkan skandálni kezdett: Óh, Amon-Ré, Mindenség Ura! Teremt Urunk! Kegyes Urunk! Ki életet leheltél a növényekbe! Életet leheltél a…. Kilencéves voltam ekkor, s annyira egyhangúan csordogált az életünk, hogy évek hullottak ki gyermekeszemb l. Arra még emlékszem, hogy másfél évre rá II. Nepheritészt meggyilkolta valami tábornoki klán, akiknek a vezet je egy Heperkaré nevezet hadvezér
volt. Ezzel kihalt egy dinasztia, amely nem sok dics séget aratott le az si Egyiptom földjén. A hadvezér új dinasztiát alapított, és I. Nektanebosz Heperkaré néven fáraóvá koronáztatta magát Hurbaitban. A változás bennünket nemigen érintett, atyám ugyanúgy gyártotta a papiruszt, legföljebb többször adott hangot reményének: hátha ez er sebb uralkodó lesz, mint el dje, és nem hagyja, hogy bosszantsanak bennünket a perzsák. Megjegyzem, a perzsák nem mondtak le Egyiptomról, Artaxerxész továbbra is Fáraónak tartotta magát, jóllehet, nem mert visszatérni Menóferbe, nem kapott hazulról elegend támogatást. De ármánykodott, titkos híveket pénzelt, bármikor számíthattunk visszatértére. Már csak onnantól emlékszem a magam sorsára, amikor váratlanul fülig szerelmes lettem Mererukába, az asztalos fiába. lehetett tizenhét esztend s, én tizenhárom. Megmagyarázhatatlanul, egyik pillanatról a másikra elkezdtem t testest l-lelkest l imádni. Töröm a fejemet, hogyan kezd dött ez a frigy, amely életem els , és nyomban kitörülhetetlen szerelmi kalandja volt, hiszen gyümölcse a mai nap is virul. Kezdem azzal, hogy némiképp megváltozott a viszonyunk a szomszédék családjával, hiszen anyám többé nem tudott pletykálkodni az asszonnyal, így jóval kevesebbet érintkeztünk. Mint már említettem, atyám egy ízben még átment hozzájuk, hogy észre térítse a búskomor asztalost. Tenftru úgy-ahogy összeszedte magát, visszarázódott mesterségébe, került végre harapnivaló az asztalukra. De évekig elzárták magukat a világ el l, csupán a templomokat látogatták kitartóan, fölötte ájtatos orcával. Ballagtam haza egyik nap a piacról, milium ragasztóért voltam atyámnak, jött velem szemben Mereruka. Régen láttuk egymást, ösztönösen megálltunk. – Hol voltál, Nedzsita? – Atyámnak vettem ragasztót. És te hová mész? – Mézért küldött apám. – Jól van. Még néztük egymást valameddig, aztán biccentettünk és elváltunk. Megn tt, majdnem férfi, és a szemében a lágy szomorúság mögött fölfedeztem a régi vidámságot. Olyan hatást gyakorolt rám Mereruka, hogy örömömben énekelni tudtam volna, mint a kismadár. Talán hihetetlen, de már akkor éreztem, ez az ifjú férfi az enyém lesz. Alkonyattájban gondoltam egyet, fölkapaszkodtam kertünkben a pálmafa melletti falra, amely a mi udvarunkat és a szomszédék portáját választotta el. Reméltem, megpillantom Mererukát. Ott farigcsált a házuk el tt – még az istenek is így akarták. – Hé, mit csinálsz? – kiáltottam oda neki. Csodálkozva föltekintett, észrevett. – Széklábat. Apámnak segítek. –Ilyen ügyes vagy? Nem felelt rá, habozott. Aztán letette a széklábat, fölállt, odajött a falhoz, rám emelte a tekintetét. – Mit akarsz? – Én… mondani szeretnék valamit… – és mit? – Hát, hogy szép vagy és én, szeretlek. Nem vártam meg, milyen képet vágott merész, gyermeteg szavaimra, visszaugrottam az udvarunkba. Néhány napig nem kerestem vele a kapcsolatot, ösztönösen sejtettem, hogy így lesz eredményes. Pár napra rá kezdeményezett. Kés délután volt, atyám kiadta, hogy dobjak egy nyaláb papiruszszárat az áztatómedencébe. Teljesítettem kérését, mert az kéréseit én mindig teljesítettem. Éppen végeztem a feladattal, amikor a nevemet hallottam. –Nedzsita! Fölpillantottam. Mereruka a fal tetején ücsörgött, éppen ott, ahol néhány nappal korábban én. Mosolygott a szeme. –Jó ott, ugye? – kérdeztem hosszú bambulás után. –Jó. A nap épp a szemembe sütött, hunyorogtam feléje, mindkét tenyeremet erny ként a homlokomra helyezve.
– Tudsz fütyülni? Elmosolyodott. Rég nem láttam mosolyogni. – Tudok. – Mutasd meg. Mereruka megmutatta. – Dalt is tudsz fütyülni? – Azt… – Tétova lett. – Azt nem szoktam. –Nem baj. Megtanítasz engem fütyülni? – Ha óhajtod. El sem tudom képzelni, hogyan nyerhettem meg t evvel az együgy fecsegessél, s ha hozzászámítom azt, hogy én akkoriban még alkatilag gyereklány voltam, hihetetlennek t nik föl az egész. Noha a végleges magasságomat már elértem, lábam, karom vézna, keblem kúpja éppen csak dudorodott, csíp mre, faromra még alig rakódott valami. Mereruka hozzám képest kész férfi, válla, dereka, combja emberes, és már rendszeresen beretválta fejét, arcsz rzetét. A különbség tehát szembeszök , talán ezért nem figyeltek ránk szüleim, azt hihették, év désünk még ártalmatlan. Ünnepnap volt, egyike azon napoknak, amelyen Egyiptom lakói nem dolgoznak. Nagyon kevés ilyen nap van egy esztend ben, szám szerint öt, a kétkezi dolgozók igyekeztek is ezt kihasználni. Ámbár atyám sohasem szakadt bele a munkába, az ünnep szent volt számára, nem nyúlt semmihez, és bennünket is erre kötelezett. Még f zni sem engedte anyámat, amit ettünk, az, az el napról maradt. A papiruszkészítés jól jövedelmezett, míg atyám élt, nem szenvedtünk hiányt semmiben. Volt ingruhám kett is, és sohasem tudtam, milyen érzés éhezni. Délben alaposan belaktunk hideg libahúsból, utána atyám és anyám elpilledt, elszenderedtek az árnyékban. Eljött az én id m. Fölmásztam a falra, és kezdetleges hangon, ahogyan a napokban megtanultam, füttyjeleket adtam le. Kisvártatva megjelent Mereruka. – Vártalak, Nedzsita! – Tényleg? – Apám alszik, két húgom imádkozik, menjünk el valahová. –Hová? – Még nem gondoltam ki. – Menjük a Nílushoz. Árnyék suhant át az arcán. Megértettem, az anyja… – Menjünk inkább a Szikomor pagonyba. –Jó! ' Rövid id múlva már Hurbait külterületén jártunk. A pagony, ahol koros szikomorfák lombosodtak, eszményi hely volt a kilátogató városlakók számára. Iparosok, tisztvisel k, írnokok ünnepnapokon kijöttek ide, hogy a befülledt, poros leveg helyett szívjanak egy kis illatos, tiszta leveg t, és lelkükben az istenek felé forduljanak. A fák árnyékában a t Nap is elviselhet bb volt, az emberek kicsit újjászülettek, felvidultak, az életet is másképpen látták. De nem csupán az elmélyedésre, tisztulásra vágyók helye volt a Szikomor pagony, hanem a szerelemesek meghitt rejteke is. Az egymás iránt vonzalmat érz fiatal és kevésbé fiatal párok itt háborítatlanul andaloghattak, ha valakik netán felismerték ket, inkább szemérmesen félrenéztek, tartván magukat a hely szelleméhez. Ide csalt ki engem Mereruka, és én rettent en büszke voltam, hiszen ez jelentéssel bírt. Méghozzá azzal, hogy nem vagyok érdektelen a számára. És pontosan ugyanúgy andalogtunk mi is, ahogyan a szerelmespárok. Lassan, méltósággal, halk társalgásba merülve. – Jó itt – mondtam. – Igazán? – Ilyenkor látom, milyen nagy a világ. – Valóban – ismerte el Mereruka. – Megkönnyebbedést érzek. Mint a rab, aki elhagyta sz k tömlöcét. Két csinos leány közeledett szemb l. Finom kalaszíriszt viseltek, fejükön takaros paróka. Az egyik bíráló szemekkel végigmért, aztán kérd n tekintett Mererukára. Meg is állt,
festett száját szóra nyitotta. – Vak lettél, Mereruka? És ismét megmustrált, lenéz arckifejezéssel. Nem álltunk meg, Mereruka a válla fölött odavetette. – Ezen a helyen ez nem illend . Andalogtunk tovább, kis id múlva megkérdeztem. –Ki volt ez a lány? – Szepenupet, Tekana ács lánya. – Széplány – böktem ki balgán, szintén. – Te szebb vagy. Ezt el nem hittem semmiképp. De miért ugrat engem ez a szép ember? És még magyarázkodik is. – Apám meg Tekana azt fontolgatja, hogy összeadnak engem Szepenupettel. Erre nem tudtam szólni, csak belenyilallt a szívembe. – Nekem aztán nem kell Szepenupet! – horgadt föl kend zetlenül. – Nekem te kellesz! Ennél nagyobb bókot akkor el sem tudtam képzelni. Csöppet sem érdekelt a kimondott vélemény háttere, miértje. Nagyon boldoggá tett a tudat, hogy kellek Mererukának, de hogy ez mivel jár valójában, nem érdekelt. – Te nagyon jó vagy – dicsértem meg nyíltan. Fölnevetett halkan, de férfiasan. – Cica vagy. Szépen dorombolsz. Jó ideig hallgattunk, figyeltünk másokat. A nagyra n tt szikomorfák moccanatlanul álltak, mint világtalan, id tlen lények, akik bár nem látják, de érzik az alatta sétálgató halandókat. – Gyere, elmegyünk Izisz kertjébe – súgta a fülembe. Hagytam, vezessen. Nem mentünk messzire. A táj mégis nagyot változott. Mirtuszcserjésen verg dtünk át, kilyukadtunk egy elhagyatott helyen, amely különben jellemz az egész deltavidékre: káka, nádas, zsombékos, a talajsüpped . – Ez nem kert – jegyeztem meg csalódottan. Mereruka mosolygott, és mosolya mélyén ott vibrált igéz bánata. –Anyám azt mesélte, itt szülte újjá Ízisz Oziriszt. És átölelt, magához vont, érdes arcát az arcomhoz szorította. – Cica vagy. Tudsz bújni. Itt még ellent tudtam állni neki. A tüze megperzselt, magam is égtem, és tudtam, hogy a következ adandó alkalommal az övé leszek. Életem legszebb néhány napjai voltak, érezni azt, hogy egymáséi vagyunk, ám tudva azt, hogy még nem érintkeztünk. Ha ezt az állapotot valamelyik istenség állandósítaná, sokkal több boldog n lenne a világban. A vásár azonban kett n áll, s hiába mondják azt sokan, hogy n és férfi egyet akar, nem igaz. Egymást akarják, és nem azonosképp. Mindketten máshogy akarják a másikat. Ezt persze ma mondom, tapasztalt elmével, akkoriban, tizenhárom évesen legföljebb csak sejtettem. Szüleim nem vették észre, hogy forró szerelemben fürd zöm, ennél fogva nagyban a segítségünkre voltak. Figyelmetlenségük hozzájárult az események menetéhez. Ami történt, az hibájuk is. Éjjel, ahogyan megbeszéltük Mererukával, kilopóztam a házból. Ragyogó holdvilág volt, kit en lehetett látni mindent. Szerelmesem már várt engem a fal tetején. Félistennek láttam az ezüstfényben. – Jöhetsz. Hallottam, ahogy földre huppan a talpa. Hevesen dobogó szívvel füleltünk egy kis ideig, nem hallotta-e meg valaki. Kisvártatva egymás karjába omlottunk. A pálmafa alatt vette el ártatlanságomat. Igazában föl sem fogtam, mit m vel velem, csak annyit érzékeltem, hogy fokozatosan lubickolok a gyönyörben. Néhány pillanatig létezni is megsz ntem. Sok l hallottam, hogy nekik a szüzesség elvesztése rettenetes volt. Egyesek azt állították,
fájt, mások, hogy nem volt benne semmi jó. Csak a következ vagy sokadik alkalommal kezdtek kellemeset érezni. Nos, azt hiszem, szerencsés vagyok, kegyeltje Ozirisznek. Nekem már a legels is szerfölött jólesett. Olyannyira, hogy vágytam az ismétlésre. Mereruka szintúgy, így aztán majdnem minden éjjel kiszöktünk, és gyakoroltuk azt a tevékenységet, amely az egyedüli isteni kiváltsága az embernek. Mereruka fedezett föl, emiatt ma is hálát érzek iránta, rajta keresztül ismertem meg tulajdon testem, ébredtem rá lehet ségeimre. Hanem meglett a baj. A szokott id ben nem jött meg a vérzés. Éjjel higgadtságra intettem Mererukát, és közöltem vele. – Még mindig tiszta a havi-köt m, pedig már napok óta meg kellett volna jönnie. Szerelmesem átölelt, összecsókolt. –Új életet hordozol! Így akarták az istenek! N ül veszlek, Nedzsita cica! Most eszméltem rá, hogy amit tettünk, annak súlyos következményei lehetnek. Boldogságot kellett volna éreznem, hogy n ül vesz, talán éreztem is hasonlót, viszont a félelmem attól, mit szól ehhez atyám, anyám, jóval nagyobb volt bennem. Mereruka örvendezett és hevesen magáévá tett. El ször történt, hogy nem tudtam igazán átadni magam neki. Tehát el ször tapasztaltam meg, mennyire esend az ember, milyen sérülékeny a n i lélek. – Reggel bejelentem szándékomat a szüleidnek – mondta határozottan. Kegyetlenül belém sajdult. Az ok rejtélyes. Minden n arra vágyik, hogy férjhez menjen, hogy mihamarabb rendben, biztonságban tudhassa magát. Talán én még nem tartottam magam n nek. Jóllehet érzelmileg kész feln tt, máskülönben cingár süld lány voltam. Továbbra se fért a fejembe, hogyan szeretett belém Mereruka, s miért választott engem a szép Szepenupet helyett. – Várj! – igyekeztem er snek mutatkozni. – Várj, el ször én szólok neki. – Úgy véled? – Igen – mondtam meggy dés nélkül. Másnap folyton anyám körül sündörögtem. Hiába voltam apás, ezt el ször anyámmal szerettem volna közölni. Figyeltem t, éppen sört készített. Még fiatalos és er s, s ha viszszagondolok, még szép is volt. Az öreg cseréphombár szájára helyezte a szitát, abba belecsapta az átnedvesített árpakenyeret. Tenyerének szapora nyomkodásával átpasszírozta a kenyeret a rostán, aztán a hombárt fölöntötte vízzel. Néhány nap erjedés, és a léb l sör lesz. – Mit bámulsz, Nedzsita? – érzett rá valamire. – Semmit! – ijedtem meg. – Olyan furcsa vagy. Azt hittem, mondani szeretnél valamit. – Á, nem! Ma sem értem, miért hallgattam el másállapotomat. Talán minden másképp alakult volna. Akartam pedig, hiszen Mererukának is megígértem. Azt hiszem, mindenkinek megvan a maga fátuma. – Elmondtad? – kérdezte éjjel Mereruka. – Még nem… – Cica, ne halogasd. Aznap este atyám kis híján rajtakapott bennünket. A pásztoróra után tör dötten, tompán osontam befelé, de az ajtóban atyámba ütköztem. – Na, te lyány. Hol császkálsz ilyenkor? – A… a… – majd' kiugrott a szívem. – Szükségen voltam. – Elrontottad a gyomrod? –Nem… csak valahogy rám jött. A sötétben alig láttam az arcát, de éreztem, hogy nagyon gyanakszik. – Remélem, nem azzal az ágrólszakadt Mererukával sz rted össze a levet. Azt hittem,
elájulok. – N…em – nyögtem ki. Hagyj most, álmos vagyok… Utat engedett. Aludni azon az éjszakán már nem tudtam, csak némán csorogtak könynyeim. Reggel nagyon igyekeztem takarni az arcomat, nehogy meglássák rajtam a bels szenvedést. Ámbár rendkívül szerencsés alkat vagyok, és a b röm is különleges. Kevéssé visel meg az éjszakázás, a gyötr dés, sohasem csúnyul el úgy az orcám, mint egyes n knek. Ahogy alkalom adódott, megléptem otthonról. A szomszédba rohantam, teketória nélkül belöktem a nagykaput. Tenftru asztalos az udvarban gyalult, két lánya mosott ruhát teregetett. – Amon-Ré áldásával! Mererukával kell beszélnem. – A piacra küldtem. Gyere be, várd meg. – Nem… Már vissza is húztam a kaput, futásnak eredtem a piac felé. Miután az els sarkon befordultam, Mereruka épp szembe jött velem, elkapott, er s karjaiba zárt. A sírás megint rám tört, ezúttal nem fojtottam vissza, zokogva ismételtem meg atyám szavait. – Ezt mondta? – lep dött meg a fiú. Szomorúan bólintottam. –Istenek, hát mi baja velem? – Nem tudom. Egymás kezét szorongatva kóvályogtunk, míglen kikötöttünk a Szikomor pagonyban. Ezen a napon senki sem sétált errefelé, egyedül voltunk, akárcsak kétségbeesésünkkel. Sokáig nem szóltunk egymáshoz, atyám szavai rágták mindkett nk lelkét. Récék szálltak felettünk csattogó szárnyakkal, darázs dongott el fülem mellett. Tanácstalan voltam és borzasztó elkeseredett. – Mit tegyünk? – sóhajtott föl Mereruka. – Ó, bár tudnám! – Most azonnal eléje állunk és mindent bevallunk neki. –Jaj, azt ne! – De mégiscsak ez lenne a legokosabb! – jött enyhe indulatba. –Butaság! Végiggondoltam már jó néhányszor, hogyan lett volna jobb. Talán ott akkor hallgatnom kellett volna Mererukára. Lehet. Annyi bizonyos, nem ismertem én jól atyámat, és ma sem tudom, ki volt valójában. Szüleim el tt hallgattam és rl dtem. A titok annyira nyomasztott, hogy szinte belebetegedtem. Mererukával ritkítani kellett az éjszakai találkákat, mert módfelett legyengültem. Végül is nem kellett szólnom, anyám magától rájött másállapotomra. Papiruszsásért mentünk ki az árterületre. Lépdeltem anyám mellett, aki egyszerre csak elkezdett méregetni. Megsejtettem, hogy ezúttal belém lát. Járásom bizonytalanná vált, szemem el tt vakító karikák vibráltak. –Állj csak meg, Nedzsita! Megálltam. Gyanakvó arccal, elkerekült szemmel bámult rám. –Te várandós vagy! Elsötétült el ttem a világ. Elájultam életemben el ször és utoljára. Ma is emlékszem a látomásra. Nagy fehér kócsag körözött fölöttem és beszélt hozzám. – Mit tettél, te gyerek! Felel tlen vagy és haszontalan! – A kócsag n tt és n tt, fehér tollpihék váltak le testér l, a tollpihék egyenként megelevenedtek, parányi kócsag lett valamennyib l, és ott köröztek azok is fölöttem. És a kicsiny kócsagok is emberi hangon szólaltak meg. Ámbár hangjuk bogárraj zümmögéséhez hasonlított, mégis értettem. –Felel tlen vagy és haszontalan! Bánatot okoztál az igazaknak! – A kócsagok keringtek, és keringve lassan beleolvadtak a térbe, amely olyan fehérré vált, akár fényes tollúk… Aztán egyszerre csak kikékült az egész, s a kékségben anyám feje jelent meg. – Elaléltál… Alig tudtalak elkapni. A földön feküdtem. – Mi lesz most? – kérdeztem nyomasztó önváddal. –Ajjaj! Mereruka tette? – Igen.
– Hányadik hónap? – Harmadik. –Ajjaj! Elvesz? –Igen. – Mondta? – Mondta. – Azt majd meglátjuk. Föltámogatott, de már a szédülésem elmúlt. Dehogy mentünk papiruszsásért, visszafordultunk. Anyám a világ legtermészetesebb módján egyenesen Tenftru asztalos házába vitt. Valamennyien otthon voltak. – Tenftru – mondta nagyon határozottan anyám –, a két lányodat küldd el innét, veled meg a fiaddal akarok beszélni. Tenftru arca somolygott, Mereruka sokat ígér en nézett rám. – Nálunk mindenki tud mindent, a lányok is. – És? – lett egyb l csöndesebb anyám. – Mi tisztességes emberek vagyunk, Etaurett. Szeretjük isteneinket, híven követjük az sök szokásait. – Enyves kezét megtörölte egy rongyba. – Mereruka n ül kéri a leányodat. Rajtatok áll, hogy józanul intéz djék el ez a botlás. – Jó – bólintott anyám megkönnyebbülve. – Akkor most azonnal gyertek át hozzánk és kérjétek meg Mudhutól Nedzsitát. – Örömmel! – kiáltott föl Mereruka. A két kislány fölvihogott. – Várjál már, hadd vegyek föl tiszta kötényt – méltatlankodott Tenftru. Atyám a tet alatt dolgozott a t le megszokott buzgalommal, orra hegyén gyöngyözött egy izzadságcsöpp. Igencsak meglep dött, amikor négyesben – Anyám, én, Tenftru, Mereruka – besétáltunk a kapun és elfogódott képpel megálltunk el tte. A munkáját félbehagyta, kérd n tekintett ránk. Mereruka elkezdte skandálni a hagyományos szöveget: – Tiszteletreméltó Mudhu, én, Tenftru fia, Mereruka, társamul óhajtom fogadni leányodat, Nedzsitát. Add, kérlek, atyai beleegyezésed, mert ahogyan a madárfiókának tolla , s megtanul repülni, úgy röppen ki a családi fészekb l az eladólány is. Atyám der s képpel bámult Mererukára, aztán rám, anyámra, az asztalosra. –Ez nem tréfadolog, halljátok-e? –Bizony mi nem tréfálunk – szólt Tenftru. Anyám meger sítette. – Elveszik a lányunkat, Mudhu. Atyám jókedve szertefoszlott. Kézfejével letörülte az orra hegyén lógó izzadságcseppet. – Megálljatok, hé. El ször is, Nedzsita még gyermek… – Nemsokára tizennégy éves – közölte anyám. – Jó, már nem gyerek, de még várhat. Ráér két-három év múlva is. De akkor sem adom oda egy asztalos fiának. Tenftru horkantott és önérzetesen megkérdezte: – Mi a kifogásod ellenünk? – Az – nézett rá szúrósan atyám –, hogy a fáraó papiruszkészít je nem adhatja oda a leányát holmi asztalos ivadéknak. – Úgy! Akkor most… Anyám belefojtotta Tenftruba a szót. – Halkabban, Mudhu! Örülnünk kell, hogy Mereruka elveszi. – Örülnünk! – nevetett föl gúnyosan atyám. – Nedzsitát rangomhoz ill kér nek adom csak. Nocsak! Életemben el ször árulta el magát, hogy mégiscsak tart valamire. – Rangodhoz? Miféle rangod van neked? – nyelvelt vissza anyám. – Bele kell nyugodnod, hogy így a legjobb.
– Megbolondultál, Etaurett? Meglegyintelek, ha nem térsz észre! Széth tapassza be ronda szádat! Tenftru nem bírta tovább türt ztetni magát. – De hát megesett a lányod, balga ember! Atyám hátrakapta a fejét, mint akinek szúrós füst csapott az orrába. – Hogyan?! – lépett el rébb fenyeget en. – Visel s a lányod, Mudhu! – kiáltotta az asszony. –Térj már magadhoz! Atyám elh lve bámult rám. Száját kissé eltátotta, halántéki erei kidagadtak, s lüktettek. – Ez igaz, Nedzsita? Bólintottam. – Mereruka rontott meg? Szóra nyitottam a számat, a hangok idegenül törtek föl bel lem. – Én is akartam. – Szeretjük egymást! – kiáltott föl Mereruka. Atyámat még sosem láttam ilyen állapotban. Ábrázata a felismerhetetlenségig eltorzult, orrlyukai rezegtek, akár a feldühödött vízilónak. Magamban imádkoztam, hogy ne történjék semmi szörny ség. Aztán valamit súgtak az istenek. Levetettem magamat eléje, csókolni kezdtem a lábát. Durván félrerúgott. – Így állunk! – Örülj, hogy egybekelnek! – kiáltotta anyám. – Hát így állunk! Így állunk, szomszéd! Hát így állunk! – rikoltozta eszel sen atyám. – Rászedtétek lányomat, kihasználtátok gyanútlanságát! Tenftru, te vagy itt a f -b nös! – bökött ujjával az asztalos felé. – Aljasul kitervelted, hogy fiadat beházasítsd a családomba! – Amon-Ré! – fohászkodott Tenftru az ég felé –, mivel vádol engem ez az esztelen ember! Én a porban csúsztam, és igyekeztem elkapni atyám lábát. – Becstelenek! Becstelenek! – ordítozta. – De hát mi jót akarunk… – sápítozott az asztalos. –Szeretik egymást a gyermekeink… a szerelem ajándékát együtt kell várniuk… – Gazemberek! Gonosztev k! Anyám mindent elkövetett, hogy lecsillapítsa urát. – Óh, Ozirisz, mit akarsz, Mudhu! Miért bántod derék szomszédainkat! Inkább köszönettel tartozunk nekik, hogy emberséggel elismerik felel sségüket. Azt akarod, hogy zabigyerekként n jön fel az unokád? Ezekre a szavakra atyám abbahagyta az óbégatást, vicsorogva hunyorgott Tenftrura meg fiára. – Majd mi fölneveljük ezt a gyereket, nélkületek. Kotródjatok. Tenftru megint az égre emelte szenved arcát. – Amon-Ré! Józanítsd ki ezt a háborgót. – Mudhu! – sikított fel anyám. – Tönkre akarsz tenni bennünket? Mit szólnak majd az emberek, hogy Nedzsitának nincs ura?! – Tör djön másokkal a döglött krokodil! – Szeretem Nedzsitát! – kiáltott Mereruka, és odafutott, hogy megcsókolja atyám kezét. – Ne közelíts! – lökte el magától a fiút. – Szerencsétlen Mudhu! – sopánkodott az asztalos. –Megvernek az istenek konokságodért, meglásd. – Hordjátok el magatokat! – Gyere fiam, nincs itt kivel beszélni. Tenftru és fia elindult a kapu felé. Anyám tett még egy kétségbeesett kísérletet. – Várjatok! Én beleegyezem a házasságba! Lányom is! Mi ketten beleegyezünk! Ne vegyétek figyelembe, mit hadovál ez a bolond ember! Minthogy a távozók megtorpantak, atyám tettekre szánta el magát. Anyámat megrán-
gatta, arcul ütötte, aztán a szomszédokra támadt. Azok most már iparkodtak kifelé, szitkok özönével a nyakukban. – Kifelé ha mondom! Vájja ki beleteket a dögkesely ! Meg ne lássalak itt még egyszer benneteket, mert jaj, lesz! Bezúzom a koponyátokat az egyenget kalapáccsal. Az én lányom sose lesz összeboronálva a fajtátokkal! Tenftru már kívül volt, Mererukát azonban atyám még éppen elérte. Nekilendítette jobb lábát, és úgy fenéken rúgta szerelmemet, hogy az kibukott a kapun. – Ez jár nektek! Gazemberek! Atyám ezután belökte a kaput, és rácsapta a reteszt. Az utcáról még hallottuk Tenftru fenyeget zését. – Ezért kár volt, Mudhu, papirusz helyett szarkészít ! Bántottad a fiamat! Ezt megkeserülöd! Ezt én mondom neked, Tenftru, az asztalos, akit te semmibe veszel! Megemlegeted még ezt a napot! Atyám legyintett, szája szögletében csúfondáros vigyor jelent meg. – Kivertem ket – mondta nekem, mintha valami jót cselekedett volna. Én még mindig a földön térdeltem, és tompán bámultam föl rá. Aztán meghallottam anyám zokogását, és én is sírva fakadtam. – Meg kellene, hogy fenyítselek – állt meg el ttem atyám. – De úgy látom, vernek téged az istenek. – Megcsóválta a fejét. – Hogy tehettél ilyet? Nem találkozhatsz többé Mererukával. Soha. Ett l a naptól ridegség költözött a házunkba, riadalom a lelkembe. Noha anyám igyekezett kedves lenni hozzám, ízletes ételekkel is kényeztetet, kedélyállapotomon mit sem változtatott. Többször akart beszélgetést kezdeményezni atyámmal, térjen jobb belátásra, de hasztalan. – Idehallgass, Mudhu, gondold végig… Atyám rögtön átlátott a szitán. – Rögvest be is foghatod a szádat! Anyám apró cseleket eszelt ki. – Nem élünk ám örökké, Mudhu, ugye? Egy n nem sokat érpár nélkül a komisz világban. Igaz-e? Na, látod. Nedzsitának nem lesz jó, ha… – Csend legyen! Senki sem értheti meg, aki nem került hasonló helyzetbe, milyen érzés egy gyereklánynak mindez. Éretlen ésszel, várandósán, beláthatatlan jöv el tt. Azt meg kell mondanom, szüleim nem szították bennem a b ntudatot, én azonban e nélkül is semmirekell nek, fölöslegesnek, vétkesnek tartottam magam. Mereruka után olyan kimondhatatlanul sóvárogtam, hogy valódi lázban égett testem, amely napokig nem csillapult. Anyám készített fiatal z kérgéb l f zetet, azt ittam folyton. – Buta voltál, Nedzsita – sopánkodott. – Ha id ben szólsz, kotyvasztok neked elhajtó szert. Anyámtól tanultam. Krokodilürüléket mézzel és savanyútejjel kell elkeverni. Az ötödik dekádig használ. Atyám éjjel az ajtó el tt aludt, nehogy kilopózzam, és találkozzam Mererukával. Napközben sokszor hallottam szerelmesem hívó füttyjeleit, de nekem nem szabadott válaszolnom rá. Atyám, ha rossz kedvében volt, átbömbölt a szomszédba. – Elhallgasson az a madár, mert követ vetek rája! Teltek a dekádok, gömbölyödött a pocakom. Ki sem mozdultam otthonról, ne lássa senki az én szégyenemet. Az elkerülhetetlen, hogy vendég se jöjjön. Psammón a bölcs, és Idu, a fáraó írnoka fedezte föl el ször másállapotomat. Kérdezniük sem kellett, atyám mindent elmondott nekik. A két jeles férfiú végighallgatta a történetet, aztán hosszasan hallgatott. – Barátom, Mudhu – szólalt meg Psammón –, óhajtod-e, hogy kifejtsem véleményemet
err l? – Tisztelettel meghallgatlak, és belátásom szerint cselekszem – felelte atyám. Én anyámmal a közelben guggoltam, az udvari t zhely mellett, forró kövön lepényt sütögetve, ezekre a szavakra nagyot dobbant a szívem. Láttam, hogy anyám is hallotta, és elsápadt. Er sen fülelni kezdtünk mindketten. – A Nílus minden évben kiont, aztán visszahúzódik, ez az élet rendje. Az ember olykor haragos, aztán megbékél. A kérlelhetetlenség egyszer erény, másszor hiba. Meglehet, helyesen cselekedtél, amikor nem adtad oda lányodat Tenftru fiának, mert rangon alulinak vélted. Meglehet, ámbár nem bizonyos, ahogyan az isteneknél is el fordult már a kölcsönös megalkuvás, amelyt l k még istenek maradtak. Meglehet, az lenne a bölcsebb, feltéve, ha er sen ragaszkodnak egymáshoz a fiatalok, hogy nem tiltanád meg házasságkötésüket. Ott guggoltunk anyámmal a t zhely mellett, és némán csorgott szemünkb l a könny. Legszívesebben odavetettem volna magamat Psammón elé, és csókolgattam volna aranyos lábait. Remegve vártam a reményteljes folytatást. Atyám azonban nem szólt rá semmit. És napok, dekádok múlva sem volt hajlandó fontolóra venni Psammón üdvös szavait. Anyám várt, várt, aztán elkezdett igen óvatosan célozgatni rá. – Hallod-e, Mudhu, múltkor olyan homályosan fejezte ki magát Psammón, nemigen értettem t. – Mit nem értettél? – Hát hogy talán, úgy mondta, jobb volna, ha nem tiltanád meg Nedzsita házasságát. A lélegzetemet is visszafojtottam. Atyám homlokán red k jelentek meg, bosszúsan horkantott. – Psammón ilyet nem mondott. – Rosszul hallottam volna? – tettette a csodálkozót anyám. –Rosszul. Képtelen voltam ép ésszel fölérni atyám viselkedését. Nem jutott el hozzá Psammón ésszer üzenete? Vagy megkövült a szíve, és szántszándékkal hazudtolta meg anyámat? Emlékszem, a rá következ éjszakát végigsírtam, de valami akkor történt velem. Ett l kezdve soha többé nem tudtam sem magamért, sem másokért tiszta szívb l sírni. Hatalmas lelki változáson mentem át, jóllehet, ezt csak utólag tudom. Bens változásom csodálatos küls átalakulással párosult. A huszadik dekád körül elkezdtem hízni, minden olyan részem kigömbölyödött, amely n iessé tesz egy fiatal csitrit. Az udvarról ki sose mozdultam, jószerével csak ettem és reménykedtem abban, hogy atyám jobb belátásra tér. Napközben, ha a konok ember elszenderedett, odalopóztam a falhoz és vártam. Egy ízben sikerült is suttogva szót váltanom szerelmemmel. Elmondtuk egymásnak, hogy érzelmeink nem hervadtak, ugyanúgy szeretjük egymást, ahogyan a nagy csetepaté el tt, s t még jobban. – Türelem, Mereruka, minden jóra fordul – vigasztaltam én. – Érted akármeddig képes vagyok várni, Nedzsita – nyugtatott meg. Közelgett az id , anyám egyre nagyobb figyelmet szentelt nekem. Érdekes, atyámon is felfedeztem gyöngéd érzelmeket. – Ha fiút szülsz nekem, Nedzsita, arany karpereccel ajándékozlak meg. A kis csibészt pedig megtanítom a mesterségemre. Az istenek megbocsátanak tettedért, hidd el. És ne szomorkodj. – Nekem nem az isteni megbocsátás hiányzik – jelentettem ki merészen. – Hanem? – Az uram. Atyám szeme villant, keze ökölbe szorult. – Elhallgass! – Aztán szelídebben folytatta. – Mindennek eljön az ideje. Ha túl vagy a szülésen, kerítek én hozzád méltó férfit, meglásd.
Azt szerettem volna mondani neki, hogy ne kerítsen senkit, nekem Mereruka tökéletesen megfelel. Ki vagyok én, hogy hozzám méltatlan Tenftru fia? És ki , Mudhu, hogy az nászúra nem lehet egy asztalos? De nem mondhattam. A kett százhetvenkettedik napon jöttek rám a fájások. Épp az udvarban tébláboltam, segítettem anyámnak a tésztagyúrásban. Olyanformán, hogy gyúrt, én adagoltam keze alá a lisztet meg a vizet. Vigyáznom kellett, mert duzzadt eml imb l már csöpögött a tej. – Auh! – kaptam a hasamhoz. – Eredj be, Nedzsita, és feküdj le! Mindjárt megyek én is. Azonban nem jött, csak jóval kés bb, de már bábaasszonnyal. Ekkor már olyan fájdalmaim voltak, mint még soha életemben. Azt hittem, szétszakad valami bennem. A bába testes n volt, akit látásból ismertem, Paitrének hívták. Érdekes ábrázatot teremtettek neki az istenek: olyan pufók volt a két arca, hogy egész feje egy lapos tökre emlékeztetett. – Ki akar már jönni a picike, kincsem? Olyan jólestek kedves szavai, hogy átmenetileg a fájdalmaim is enyhültek. – Éppen itt van az ideje – tette hozzá anyám. A szülést nem részletezem, amelyik n már hozott gyermeket világra, az tudja, milyen, amelyik még nem, azt minek ijesztgessem, a férfiakat pedig fölösleges ezzel traktálni. Maradjon ez a csodás esemény a n k kiváltsága. Annyit talán érdemes megemlítenem, a fájdalmakat ügyességével, kedvességével Paitre nagyban enyhítette. Óriási megkönnyebbülés volt, amikor meghallottam a nyekerg sírást. A fellélegzés után azonban némi riadalmat okozott kicsinyem látványa. – Kisfiú – közölte Paitre. – Miért ilyen vörös? – tettem föl keser en az együgy kérdést. – Minden csecsem ilyen – mondta anyám. – Te is ilyen voltál. Kisfiámat a kezembe kaptam, magamhoz öleltem. Egy ideig még sírt, aztán morogva, dohogva, mint aki nagyon zokon vette a világrajövetelt, elkezdett kutakodni. Meg is találta az egyik eml t, rátapadt és olyan er vel kezdett szívni, hogy elámultam. És ebben az igé, szent pillanatban, egyszerre feln tt lettem és anya. – Amon-Ré és Ozirisz vigyázza lépteit az újszülöttnek! – skandálta Paitre, és két kezét imára emelte. Anyám ugyanazt cselekedte, jó ideig hunyt szemmel, némán fohászkodtak. Kimerült voltam, de telve egy új érzéssel. Akkor ott megsejtettem, hogy soha senki nem állhat hozzám olyan közel, mint ez a mohó, testemre tapadt csöppség. Még Mereruka sem, akinek hiányát pedig dekádok óta éreztem, s a jelenben is megszenvedem. Atyám somfordált be, kábultan hallottam lelkesült hangját. – Megadatott! Óh, Amon-Ré! Nekem kell t fölmutatnom a Fényességnek! – Várj, hadd szopjon még! – intette le anyám. Kisdedem még szívott, én rövid id re elaludtam. Ez alatt atyám látta el a férj feladatát. Kivette karjaimból jóllakott gyermekemet, kivitte a szabadba és fölmutatta a Napnak, mialatt elskandálta az ide ill imádságot. Mert atyám tisztelte a Halhatatlanokat, a papokkal szemben voltak mindig kételyei. Mire föleszméltem, gyermekem már ismét a keblemen hevert és mélyen aludt. A hosszú reményvesztettség után most éreztem azt is el ször, hogy jól van ez így, ahogy történt. Emlékszem, kezdett alkonyodni, atyám mécsest gyújtott, és bámulta kis unokáját, aki immár mellettem feküdt bebugyolálva. Ebben a pillanatban nem éreztem haragot iránta, igazából sohasem tudtam bosszús lenni rá, a remény természetesen bennem égett, hogy hamarosan minden jóra fordul. Anyám jelent meg, bíráló vizsgálat alá vette a csecsem t. – Paitre már rosszul lát! – mondta méltatlankodva, és kitakarta a gyermeket. – Azt állítja, valami van a gyermek lábával meg a karjával. Atyámmal együtt megvizsgálták a kicsi végtagjait. – Ennek semmi baja! – hallottam atyám megnyugtató szavát.
– Azt mondja, nem kering benne jól az élet. – Keringjen a vízilovak között, már oda való! – Egészséges ez, mint a dum körte! Aggodalom telepedett rám, hiába cáfolták a bábát szüleim. Paitre kedves, szakavatott viselkedése olyan mély benyomást tett rám, hogy el sem tudtam képzelni nálánál hozzáérbb, jobbindulatúbb n t. A lelkem mélyén tudtam, hogy nem tévedett, kisbabámmal valami van, hogy nem olyan, mint a többi, majd különleges lesz egyszer. Gyermekem fejl désének els pár hónapjára alig emlékszem, olyan gyorsan elszaladt, s én olyan elfoglalt voltam. Imádatom ugyan nem csillapult Mereruka iránt, a becses feladat azonban némiképp háttérbe szorította kedvesem személyét. Ebben az id szakban a leger sebb érzés az volt bennem, hogy megmutassam neki gyermekét, vonzalmam csak ezután következett. Egyik éjszakán sikerült kiszöknöm a házból, s a fal mellett kezdtem el föl-alá mászkálni. Reméltem, szerelmem megérzi, és maga is kijön. Nagyon er sen gondoltam rá, hátha… Hajnaltájt csalódottan lopakodtam vissza az ágyba, békésen alvó kisfiam mellé. Miért is jött volna ki az éjszakába, nyugtattam magam, hiszen sokat dolgozik napközben, ilyenkor mélyen alszik. Hanem pár napra rá vele álmodtam: láttam, ahogy kiszáll az ágyából, kimegy az udvarra, odajön a falhoz. Megébredtem, óvatosan fölkeltem, nesztelenül kisurrantam. – Mereruka – szólítottam t halkan a falnál. – Itt vagyok, Nedzsita! – kiáltott föl majdnem. – Megéreztem, hogy vársz. – Milyen a fiam? – Fényes a b re, a szeme nagy, csillogó, és mindenkire mosolyog. – Eszik rendesen? – Jó étvágya van… Olyan furcsa a hangod. – Sírok, Nedzsita… Látni akarom a fiamat… és téged… Virradatig pityeregtünk, sajgó szívvel botorkáltam vissza a házba. Ahogy beléptem, a hajnal derengésében egy árnyalak állta utam. Annyira megijedtem, hogy egész testem dermedtségbe merevült. Valami különös csendülést is hallottam magamban, amelyet Szokarisz barlangjának mélységes sötétje követett egy pillanatra. – Nem tudsz aludni? – hallottam anyám hangját. Magamhoz tértem, de hogy mit válaszoltam neki, arra már nem emlékszem. Viszont a sokk hatására elhatározás támadt bennem. Visszafeküdtem, bevártam a fényl nap újjászületését, megszoptattam kicsinyemet, s az ölemben tartva kimentem az udvarra. Atyám már dolgozott a tet alatt, elmélyülten, odaadással, ahogy szokott, én elszántan eléje álltam, karomon kisfiámmal, és mély leveg t vettem. – Kedves atyám, nincs ez rendjén így, az istenek sem nézhetik jó szemmel. Itten élek én, a leányod, gyermekemmel, akár egy özvegy – fejemmel a szomszéd ház felé intettem – , pedig ottan él a párom, aki nem rossz ember. –Atyám letette az egyenget fakalapácsot, mogorván figyelni kezdett. Én folytattam. – Méltatlan ez a helyzet valamennyiünkre nézve, rám, Mererukára, és terád is. Nem lehet semmi nyomós okod arra, hogy lányodat elválaszd férjét l, gyermekét apjától. Tudom, hogy hív lélek lakozik benned, tiszteled f isteneinket, Amon-Rét, Oziriszt, kérlek téged, jusson könyörületességedb l a lányodnak is. – Anyád okosított így ki? – , nem! Feln ttem, látnod kell. Nem az vagyok már, mint kicsi fiam születése el tt. Az égi bárkában lakozók szerelmére kérlek, gondold át újból elhatározásod! – Semmi kétség, kész n vagy, és pompás liliom, de az eszed még gyerek. Jobban tudom én azt, mire van neked szükséged. Bízd csak rám magad, meglásd, életed folyása ha-
marosan helyes mederbe kerül. Anyám mindent hallott, odakullogott mellém, jelezve részvétét. Szememet elöntötte a könny, könyörgésre fogtam. – Az ég isteneire kérlek, atyám, úgy akarjál jót tenni velem, hogy nekem is jó legyen… Nem sejtem, miféle elképzeléseid vannak velem, de az elképzelés az mindig bizonytalan, az viszont bizonyos, hogy szeretem Mererukát és is szeret engem, és boldogok lennénk, ha együtt élhetnénk. – Szerelem! – csattant föl. – Mi a tályogot jelent az?! Esztelenség! Okos ember nem házasodik szerelemb l, mert az csak bajjal jár! Anyám nem tudott tovább hallgatni. – Hogy mondhatsz ilyet az édes lányodnak?! Milyen szíved van neked? – Elhallgass! – Nem hallgatok! Te is szerelemb l vettél el! – Szamár asszony! Rosszul emlékszel. Sohasem süllyedtem odáig, hogy szerelmes legyek egy n be. Anyám megkövülten meredt urára. Szólni akart még, de nem jött ki hang a torkán. Végül elfogta a sírás és bemenekült a házba. – Látod – mondta kevélyen atyám –, ilyenek vagytok, ti n k. Replikáztok és sírtok. – Atyám – kezdtem újból –, én mégiscsak úgy hiszem, hogy Mereruka szeret engem, és remélem, hamarosan jobb belátásra térsz. Ameddig akarod, szófogadó leányod leszek, csak annyit engedj meg, hogy id nként átvihessem gyermekemet a szomszédba… – Ne tovább! – szakított félbe. – Hallani sem akarok róla! Az eredménytelen párbeszéd végtelenül elkeserített. Ahogy fiacskám fejl dött és egyre több boldogságot okozott nekem és anyámnak, egyre inkább vágytam t megmutatni Mererukának. Atyám viszonya a gyermekhez megfelelt annak a hagyománynak, amelyet az egyiptomi férfiak évezredek óta követnek. Tettette, hogy tudomást sem vesz róla, majd ha megéri a névadás napját, a negyedik életévét, akkor fedezi föl igazából. Bár nehezére esett, láttam, sokszor a kicsin felejti szemét, és láthatólag gyönyörködik. Hogy velem mi volt a szándéka, rejtély, de nyilvánvaló, fiacskámból papiruszkészít t óhajtott nevelni. Elhatároztam, ha hajthatatlan, én is az leszek. Ha nem engedi, hogy Mererukával éljek, minden eszközzel megakadályozom, hogy fiacskám a nagyapja mesterségét megtanulja. Balga, kicsinyes elhatározás, belátom. A sors aztán másképpen kormányozta életünk sajkáját. Anyám nem bírta már elviselni ezt a zsarnokoskodást, cselt eszelt ki. Mikor legközelebb papiruszsásért ment, titokban fölkereste atyám régi barátját, és rávette, hogy hívja el magához Mudhut valamilyen ürüggyel. A férfinak kapóra jött a meghívás, hiszen az utóbbi id ben jól megtollasodott, és már igencsak rég el akart dicsekedni hajdani pajtásának. – Hallod-e, Mudhu – mondta mindjárt anyám, amikor megjött, még a papiruszsás-kévét sem dobva le a hátáról –, találkoztam Fahakával. – Nocsak! – derült föl atyám. – Mi van azzal a csirkefogóval? –Majd elmondja neked. – Meghívtad? – Meg. De azt mondta, eredj el te hozzá. –Én? – Módos ember lett, meg akarja mutatni neked a házát, kertjét. –Valóban? – Mondtam neki, téged aztán hívhat. –Miért? – Nem mész te már sehová. Begubóztál, mint egy vénember. Így hintette el anyám a csalárdság magvait, s reménykedve vártuk, hogy kicsírázzék. Én mindennap ötször elmondtam a legf bb imát:
Óh, Amon-Ré, Mindenség Ura! Teremt Urunk, Bölcs Urunk, Ki életet leheltél a növényekbe! Életet leheltél a… És imámat meghallotta a Mindenható. Egy fülledt nap kora délutánján atyám tiszta ágyékkend t kötött, magához hívott bennünket. – Meglátogatom Fahaka barátomat. Addig ti ki sem mozdulhattok a házból. – Rám tekintett. – Nedzsita, meg kell esküdnöd, hogy nem hagyod el a házat! Tétován pislogtam rá: most mit tegyek? Anyám segített ki. – Nyugodj meg, Mudhu, sehová sem engedem el a lányodat. – Hozzám fordult. – Esküdj meg apádnak, Nedzsita! Mi lesz ebb l? Hogyan mutatom meg ezek után gyermekemet Mererukának? De anyám olyan biztatóan kacsingatott rám, hogy megesküdtem. Nos, a tett könnyebben ment, mint gondoltam. Atyám távozása után anyám átfutott a szomszédba, és egyszer en áthívta Tenftrut és Mererukát. Loholt is mindjárt a két férfi, átérezvén a ritka alkalmat. Mereruka talányos képpel vizsgálta fiát, akit az ölemben tartottam. Látszott rajta, mennyire bizonytalan, a megfelel szavakat sem találja. – a fiam? – . – Egészséges? –Egészséges. –Tud már járni? – Hogy tudna, még csak nyolc hónapós. – Szép? – Nem látod, milyen szép? – Látom. Nevetnem kellett. – Látszik, hogy nem élsz velünk. Erre hirtelen mindketten elszomorodtunk. Azonban Mereruka szemében valami különös vibrálást fedeztem föl. Nem a gyermekét bámulta ily módon, hanem engem. Mintha bálványt látna. – Olyan furcsa a nézésed – mondtam. Nem szólt, csak hitetlenül ingatta fejét. Anyám lépett elém. – Add ide! Átvette a gyereket, és félreérthetetlenül intett a fejével. Mindjárt megértettem, hogy beküld bennünket Mererukával a házba. Megragadtam tétova szerelmem kezét, és magammal vonszoltam. Addig Tenftru meg anyám eljátszadozik a kicsivel. – Annyira vágytam utánad… – simultam Mererukához. – Én is, nagyon, nagyon… Nekem kellett átölelnem, annyira gyámoltalannak mutatkozott. – Valami baj van? – kérdeztem. – Nincs… – Éreztem, hogy remeg a teste. – Olya… olyan nagyon gyönyör vagy. Szétáradt bennem a boldogság, mintha meleg aloéolaj járná át valamennyi porcikámat. Azt kívántam, öleljen szenvedéllyel, teperjen le, habzsolja minden részemet. De nem tette. – Akarlak – mondtam ki türelmetlenül. –Én is… – Akkor hát? – Nem tudom… Más lettél… Hogyan mondjam, óh, Ozirisz. Olyan tündökl lettél, mint Izisz, a ragyogó. Azt kell hinnem, amit atyád mondott. Talán méltatlan vagyok hozzád.
Meglepett. Efféle aggályról még nem is hallottam. 0, a jóvágású Mereruka, aki beleszeretett egy csenevész gyereklányba, most meg van illet dve, hogy az a gyereklány n lett. – Szamárságot beszélsz – leheltem a fülébe. – Te még mindig szebb vagy, mint én. És ne kételkedj a szerelmemben. Én téged örökké foglak szeretni. Soha senki miatt el nem hagylak. Érezhet en megnyugtatták szavaim. Elnevette magát, végre visszaölelt és megtette azt, amire annyira vágytam már. És más volt, új volt, azt nem állítanám, hogy jobb. – Most már menniük kell! – hallottam anyám hangját. El bújtunk, gyermekem kicsit pityergett, de amint engem meglátott, orcája földerült, felém nyújtotta kicsi kezét. Igen, ez az, az élmény, amelyb l Mereruka kimaradt, hiszen atyám megfosztotta. – Minden gátat elsodor egyszer a víz – hallottam Tenftru töpreng hangját –, Mudhu is megbékél majd. Óvatosan kell vele bánni. – Konok egy ember – sóhajtotta anyám. – Azt teszem – folytatta az asztalos –, hogy készítünk a fiammal a kicsinek egy szép ágyat. Azt átküld m, s ha elfogadja, átjövök, beszélek vele. Remény gyulladt bennem, anyám hevesen bólogatott. – Nem hagyhatjuk annyiban. Kövess el mindent, szomszéd, én is igyekszem! Kett s érzés maradt bennem szerelmem látogatásától. Kétségkívül élmény volt a találkozás, az együttlét vele, azonban maradt bennem valami gyanakvás. Zavarban volt velem, túlzottan kímélt, kissé ismeretlennek éreztem a lelkét. Csak nincs valahol egy másik n , aki elrabolta a szívét?! Meg kell tudnom! – kiáltott föl bennem a kétségbeesés. Emlékszem, másnap Psammón és Idu jöttek látogatóba. Nos, ez a nap azért emlékezetes a számomra, mert ekkor tudatosult bennem, hogy a sors szeszélye folytán, vagy inkább az istenek akaratából tényleg nagyon szép lettem. Atyám a m helytet alatt fogadta vendégeit, ahogyan szokta, olyankor a két jeles férfi kapott egy-egy háromlábú széket, atyám munkaasztala mellé telepedtek, anyám cserépkorsóban sört tett eléjük. Gyermekem a h vös házban aludt, én az udvaron tébláboltam, és valahogy fölt nt, hogy nem úgy folyik a társalgás, ahogy máskor. Odapillantottam, s észrevettem, hogy mindnyájan engem bámulnak. Atyám egykedv en, Psammón szelíden, Idu rajongással. És az írnok meg is szólított azon a muzsikáló hangján. – Elbájoltál bennünket, Nedzsita. Olyan szép n lett bel led, amilyen még a fáraó udvarában is ritkaság. Psammón bólintott. – Idu barátom csöppet sem túloz. Magam is el vagyok t led ragadtatva. – Igazán? – feleltem rá bután és némiképp kihívóan. Atyám fölcsattant. – Ne légy tiszteletlen, te lyány! – Hagyd csak, Mudhu barátom – intette le atyámat az írnok, Idu. – Nem tiszteletlen , talán csak nem tud illedelmesen viselkedni. De hogyan is tudna. Úgy él itt szegény kis jószág bezárva, mintha rab volna. Mióta nem tehette ki portádról a lábát? Atyámnak nem volt ínyére a kérdés. – A sört kortyolgassad, barátom, hasztalan kérdésedet pedig a krokodilnak tedd föl. Anyám viszont nem állta meg válasz nélkül. – Másfél éve, nagytisztelet ! Egy pillanatra pendült a feszültség, akár a kithara húrja. Atyám gyilkos pillantást vetett asszonyára, de nem szólt. A vendégek sem óhajtottak családi ügyekbe avatkozni, az én esetemen ezzel átléptek. Mégis megmaradt bennem az a két jó érzés, hogy szép vagyok, és nem helyes, hogy így el vagyok zárva a külvilágtól. Néhány nap múlva zörgettek a kapun. Éppen delel n állt a nap. Atyám az árnyékban
szendergett, a zajra fölocsúdott. – Ki az? – Ajándékot hoztam, uram! – kiáltott be egy ismeretlen hang. Atyám álmosan körülnézett, meglátott engem a dagasztótekn mellett. – Nedzsita, menj, vedd át az ajándékot! Mi lehet vajon? Kaput nyitottam, ismer s arcú ember állt el ttem, emlékezetem szerint az asztalos rokona, hegyes, sz kecske-szakálla olyan gyéren fedte állát, mintha csak néhány tollpihét ragasztottak volna oda neki. Arcán a mindent tudók cinkossága honolt. – Szép kisasszony, hoztam ezt a szétnyitható ágyikót kisfiádnak. Tenftru asztalos küldi. meg Mereruka készítette, becses holmi. Átvettem. Nem volt könny , de boldogultam vele. A kaput visszareteszeltem, nehogy kivívjam atyám haragját, aztán a faalkotmányt odacipeltem hozzá. – Mi ez? – nézett nagyot. Ajándék ágy. – Kit l kaptuk? Rosszat sejtettem. – A kicsikémnek már nagy szüksége van egy rendes ágyra. – Honnan van?! – ordított föl. – Tenftru küldte. Úgy pattant talpra, mint akinek parazsat dugtak a feneke alá. Kiragadta kezemb l az eszközt, nagy lendülettel elindult vele a fal felé. – Mit képzel magáról ez a varacskos disznó! – Atyám! – sikítottam. – Bénuljon meg a keze, aki ezt az ágyat tákolta! – üvöltözte. – Zabálja fel a krokodil, mint a rühes feleségét!! Nem kétséges, azért ordítozott, hogy az érintettek meghallják. A rám szakadó szégyenl olyan fájdalom hasított a fejembe, hogy szinte megsüketültem. De láttam, és a látvány is elegend volt: atyám hihetetlen er vel – melyet a düh adott neki – meglódította a takaros kiságyat, és átlódította a falon. Tehetetlen dühömben odarohantam hozzá és elkezdtem öklözni a hátát. Lendületb l megfordult és visszakézb l arcul csapott. Aztán még több ütést is mért halántékomra, fültövemre. Átvillant bennem: talán az sem érdekli, ha agyonvág?! Nem aléltam el, betámolyogtam a házba, és leroskadtam az ágyam mellé. Nagyon távolról hallottam még dühöng atyám szitkait és kisfiam kétségbeesett sírását. Néhány dekád múlva csemetém már fölállt ágy, asztal, szék mellett, ahol kapaszkodni tudott. Én és anyám lestük, készen arra, hogy bármely pillanatban beavatkozzunk. Inogott kis görbe, rövid lábacskám, fejét azonban elégedetten forgatta jobbra-balra. Paitre, a bába jelent meg. – Jöttem, hogy megnézzem a kis rosszaságot. Odament fiacskámhoz, leguggolt hozzá, alaposan szemügyre vette, megfogdosta karját, lábát. Kényszeredett mosoly jelent meg az arcán, fölállt, hozzám fordult. – Az isteneknek szándéka elérte fiadat, kincsem… – Igazán? – Születése napján már sejtettem, hogy különleges halandó. Örvendj, leány, fiad isteni kegyelemben részesült, életét az uralkodók határozzák majd meg. Törpe ember lesz. – Hogyan? – Anyám szája elé kapta a kezét, szeme elködösült. – Boldog élete lesz, örüljetek hát neki – mondta a bába hamiskás meggy déssel. Nemigen tudom visszaidézni, mi zajlott le bennem. Anyám kétségbeesése ugyan hatást gyakorolt rám, elképzelni viszont kevéssé tudtam, milyen lesz törpének fiacskám. Az én lényemben és gondolataimban csak egy kisgyermek, s ha ábrándok ragadtak el, magas el kel ként, sudár hercegként jelent meg tizenhat évesen lelki szemeim el tt. Úgy egyszesödtek le bennem Paitre szavai: minthogy elképzelni nem tudom, nem is hiszem. De va-
lahol a lélek mélyén… Élt egy törpe Hurbaitban, el kel , módos ember, barátja a fáraónak. Egyszer láttam is a piacon: hordszéken ült, finom kelmékbe volt öltözve, és élvezettel alkudott a zöldségfélékre. Némi viszolygás fogott el arasznyi rövidség fel- és alkarja, tömpe ujjai és aránytalanul nagy feje láttán. Szemében azonban huncutság csillogott, ett l valami izgalmasan megnyevolt benne. Az emberek tisztelettel hajbókoltak el tte, alkalmanként visszaintett, mozdulatai komikusan hatottak. Szekematnak hívták. – Der sen kell az istenek szándékait fogadni – figyelmeztetett Paitre búcsúzóul. Láttam, anyám nyeldekli a könnyeit, mégis könnyeden igyekezett szólni. – Becsüljük meg, lányom, a halhatatlanok gráciáját. Mást nem tehetünk. Közölnünk kell emberünkkel a hírt. Ajaj! Anyám nagy tapintattal ismételte meg a bába szavait atyám el tt. A konok ember éppen dolgozott, orra hegyén izzadságcsöpp billegett. A második mondatnál felütötte a fejét, arca egyre inkább elborult, abbahagyta a munkát, ránk szögezte tekintetét. A tények elhangzása után súlyos csend nehezült ránk. Félelmetes volt érezni, hogy bármely pillanatban kitörhet a vihar. Gyomrom összeszorult, szívem a fülemben dörömbölt. Valamilyen okból pontosan éreztem, hogy anyám magában imádkozik. Nem történt semmi borzalmas, hála az aranybárkában lakozóknak. Atyám megrázta a fejét, befordult a házba, kisvártatva legféltettebb mellgallérjában jelent meg. Vetett ránk egy grimaszt, amit vigyorgásnak is nevezhetnék. – Megyek Hesziré orvoshoz. Nekem ez a nagysegg Paitre ne kerepeljen. – Sietve eltávozott. Hosszú id után el ször nyerte el tetszésünket atyám viselkedése. Azon túl pedig mindnyájunkba reménység költözött, mert égi kegy ide, isteni grátisz oda, valamennyien jobban szerettük volna, ha szemünk fénye normális emberré fejl dik. Lám, milyen a n i lélek! Vagy a leányszív? Közbenjárásáért azonnali hálát éreztem atyám iránt, és legtöbb esztelenségét azonmód meg is bocsátottam neki. Nyilván fölcsigázta esetünk a doktor érdekl dését, mert atyámmal karöltve hamarosan megjelent. – Amon-Ré hozott, Ozirisz egyengesse utadat e világon és odaát, nagytisztelet ! – köszöntötte illend képpen anyám, és mélyen maghajoltunk el tte. Csontos vállú, szikár ember volt Hesziré orvos, tar feje lúdtojás formájú. Szeme ideoda járt, mindjárt kutatni kezdett. – Hol láthatnám azt a gyermekesét? – kérdezte rekedtes, megnyer hangon. – Ott csúszkál a h vösben. Hesziré orvos szerfölött kedvesen közeledett kisfiamhoz. Karját széttárta, jóíz en kuncogni kezdett. – Na, hadd nézzelek meg, kis palánta, hihihi. Nem bántalak én, nem ám, én aztán nem bántom a gyerekeket. Hihihi. Csemetém tág szemeket meresztett a doktorra, látszott rajta, csöppet sem fél t le. Hesziré orvos girbegurba ujját nyújtotta neki, abba fiacskám belekapaszkodott, inogva fölállt. Az állás annyira tetszett neki, hogy vigyorgott szélesen. – Most szólj hozzá, nagytisztelet – mondta bosszúsan atyám. – Láttál te már ennél szebb gyereket? Hol van ennek valami baja? – Lássuk csak, hihihi. – A doktor ugyanúgy szemügyre vette és megtapogatta kisfiam végtagjait. – Igen. Derék fiú vagy te. Jól van, jól van. – De az én portámra Paitre többé nem teheti a lábát? –dohogott tovább atyám. – Segítse világra a vízilóborjakat, a keservit a fejének! – Halkabban, Mudhu mester, az istenek a jámborságot kedvelik – intette le Hesziré orvos.
Rosszat sejtettem, szívem a torkomban dobogott, anyám sem volt nyugodt, idegesen tördelte a kezét. A doktor leeresztette csemetémet, aki mindjárt buzgón elkezdte tenyérrel ütlegelni a földet, míglen észrevett egy siet hangyát, és négykézláb nyomába szeg dött. – Azt kell mondanom, Mudhu mester – állt atyám elé Hesziré orvos –, Paitre bába nem tévedett. A fiúcska törpe. Vagy valahonnan átörökl dött, vagy nem is tudom… Nem volt törpe az sök között? Anyámmal összeborultunk és sírtunk. Atyámat olyan mérhetetlenül lesújtotta a hír, hogy alig tudott a kérdésre felelni. – Ne… – Rázta a fejét, egyre rázta, a szavak alig akartak kiszakadni bel le. Nem… Az én családomban nem emlegettek ilyesmit. De… – Az is lehet – folytatta t dve a doktor –, hogy az anyát a kihordás idején er s megrázkódtatások érték. Ezt a tapasztalat mondatja velem. Atyám csak rázta a fejét, képén valami mélyr l jöv bánat sötétlett. – Neki kellett volna átvennie a mesterségem. Nekem nincs fiam, nem tartottak rá érdemesnek az istenek. Ebben a fiúcskában volt minden bizodalmam. – Korai a kesergés, mester. A lánya még nagyon fiatal, szülhet annyi fiúgyereket, amennyit csak akar. Atyám a fejét rázta. – Nem… Nem lesz már neki sem több gyermeke, ahogyan az én asszonyomnak sem. Megsúgták az istenek. (Megdöbbent , honnan tudta, valóban nem lettem többé állapotos.) Hesziré orvos távozott, mi sokáig úgy maradtunk, ahogy otthagyott bennünket. Talán elvárt volna valamit a vizsgálatért, nem tudom, egyikünknek se jutott akkor az eszébe. A világ lármája sem jutott el hozzánk, a tulajdon lelkünk tombolásába vesztünk bele. – Adok én nektek! – hallottuk egyszerre csak atyám indulattal teli szavait. Könnyeim függönyén át láttam, ahogy bíborvörösre változik az arca, és nekigyürk zve meglódul. Sokat gondolkodtam kés bb ezen a jeleneten, föltettem magamban számtalanszor a kérdést. Tudatosult-e bennem, hogy hová megy, mit akar tenni? Alig-alig. Talán csak sejtettem. Sejtésekre pedig nem lehet érveket építeni. Azt viszont állítom, ha pontosan tudtam, ismertem volna szándékait, igyekszem az események elé vágni. Némiképp összeszedtük magunkat, kisfiámat az ölembe vettem, szomorú dalocskát énekeltem neki, melyt l komoly nagy szemeket meresztett rám. Anyám hátra ment, vetett egy nyaláb papiruszsást az áztatómedencébe. Mit gondoltunk, vagy gondoltunk-e egyáltalán arra, hol van atyám, már nem emlékszem. Csak azt vettük észre, mikor visszajött. – Jaj, Amon-Ré! – lökte be a kaput, és majdnem beesett. – Menjetek az utamból! – Mi történt? – kérdeztem t le. – Jaj, ja! – Halálsápadtan, fejét fogva betámolygott a házba. Anyám futva jött hátulról, és férje nyomába sietett. Utólag úgy vélem, megérzett valamit. Atyám többé nem jött ki a házból, nem érintette b rét többé az áldó napfény. Másnap reggelre meghalt.
Második tekercs Fájdalmasan szakadoznak föl bel lem a gyászos napok emlékképei. Hogyan is követték egymást az események? Kezd dött azzal, hogy Hesziré orvos meger sítette Paitre bába megállapítását. Atyám látszólag magába roskadt, a látszat viszont csalt, valójában mérhetetlen harag gy lt föl benne a szomszéd család iránt. Sejtelmem sincs, miféle összefüggéseket szült elborult elméje, de az események azt mutatták, kisfiam törpeségéért Tenftrut és Mererukát tette felel ssé. Átrohant hozzájuk, szitkok özönét zúdította rájuk, és bántalmazásuktól sem riadt vissza. Balga ember: hogyan követhetett el ekkora vakmer séget? Betörni a más portájára, és nekimenni két embernek. Tenftru és fia nem hagyhatta magát, különben is forrt bennük az indulat ama bizonyos fenékberúgás meg az ágy csúnya visszautasítása miatt. Összeverekedtek, s egyikük egy széklábbal keményen fejbe ütötte atyámat. Ez véget vetett a csetepaténak, atyám hirtelen kijózanodott, azt sem tudta, hol van, mit csinál. Utolsó erejével még hazatámolygott, levetette magát az ágyra, onnan azonban már csak holtan vitték ki. Megölte t a tulajdon dühe, meg a fejbekólintás. Halála pillanatában elárulta, hogy fejbe verték, és arra kért bennünket, bocsássunk meg neki és a szomszédoknak is. Banális befejezése egy értékes életnek. Atyám készítette a legfinomabb papiruszt Hurbaitban, a legjobb írnokok az tekercseire rótták titokzatos bet iket. Az ill temetésre majdnem az összes aranytartalékunk ráment, pár dekád múlva már éreztük a hatását. A halotti toron Idu írnok félrehívott, alaposan végig-gusztált és megnyugtatott. – Nedzsita, rám számíthatsz. Bármikor, bármiben fordulhatsz hozzám. Talán értettem szavait, csak még nem akartam tudatosítani. A gyásznapok leteltével sem én, sem anyám nem tudtuk, most hogyan viszonyuljunk a két szomszéd férfihoz. Azt senkinek sem árultuk el, hogy k okozhatták vesztét. Mindenkinek azt mondtuk, atyám megszédült, elesett és beütötte fejét a t zhely süt kövébe. A környékbeliek közül, akik fültanúi voltak a ramazurinak, nemigen hitték el ezt a változatot. Anyám mindnyájukat fölkereste, szép szavakkal, okos érvekkel meggy zte ket, ne terjesszenek mást és ne tegyenek semmit, mindenkinek így jobb. A család két el kel barátja, Psammón és Idu már a jelenlétével eloszlatta a kételyeket, végül is, hála az égben lakozóknak, nem lett bel le hatósági ügylet. A bajt nem tetéztük nagyobbal. De mi lesz velünk? Velem és Mererukával? Vártam, hogy átjöjjön. azonban nem mozdult, még csak nem is mutatkozott. Nekem kellett végül átszégyenkeznem hozzá, hogy rendezzem kett nk viszonyát. Zörgetésemre Tenftru asztalos nyitott kaput. Rám bámult olyasféle szemmel, mintha nem kívánná jelenlétem. – Nocsak, Nedzsita. Mi járatban nálunk? Mi járatban? – ütött szíven a kérdés. – A fia a gyermekem apja, és most már nem ágálhat senki házasságunk ellen. –Mererukával óhajtanék szólani. – A történtek után? Arcom lángba borult, torkomat sírás fojtogatta. –A történteken már nem változtathatunk. De én szeretem t. – Úgy – tekintett rám idegenül. – Szólok a fiamnak, majd azt mondja neked, amit mondania kell. Mereruka is furcsa volt. Nem örömmel jött, somfordált elém. – Mit kívánsz, Nedzsita? – Mit kívánok? Te mit kívánnál, Mereruka. Mondd ki te! Egy ideig zavartan pislogott. – Az istenek kiejtettek bennünket a kegyeikb l.
– Ami kett nk között történt, az pedig isteni kegy volt. A legszebb szerelem. – Meglakoltunk érte, mert nem egymásnak teremt dtünk. Pedig milyen szép vagy… Az istenek kiejtettek bennünket a kegyeikb l, mert nem egymásnak teremt dtünk. – Hogy mondhat ki ilyet a szád, amikor én annyira szeretlek! – jajdultam föl, és azt hittem, menten elájulok. –El sem tudod képzelni, mennyit szenvedtem miattad! Alig vártam már, hogy láthassalak, és megbocsáthassam neked, amit atyámmal… – magának kereste a bajt! – Tudom – fogtam rimánkodóra életemben el ször és utoljára –, de mégiscsak meghalt valamit l, és nekem meg anyámnak eszünkbe se jutott titeket hibáztatni, elfogadtuk a megváltoztathatatlant, mert szükségem van rád, és a gyermeknek apa kell. Ne viselkedj hát úgy, mintha én lennék az igazi vétkes… – De nem is én! – vetette oda flegmán. – Ó, hát mit akarsz?! Mit akarsz, Mereruka? – A mi családunkban sosem született… Nem folytatta, de egyszerre mindent megértettem. Tenftru asztalos, az álnok hiéna telebeszélte szamárságokkal a fia fejét. Ezt a kétségbeesés hitette el velem, mert nem volt szívem azt feltételezni, hogy Mereruka nem vállalja el törpe fiát. Tettem még egy kétségbeesett kísérletet. – Senkire ne hallgass, csak a szíved hangjára! – léptem feléje, hátrább lépett. – Tudnod kell, gyermekünk kedves és szeretetre méltó. Meglátod, mennyire meg fogod t kedvelni. – Az istenek kiejtettek bennünket a kegyeikb l – ismételte megátalkodottan. – Ne mondd ezt, Mereruka! a kett nk vére, el kell fogadnunk. Hitvány ember az, ki eltaszítja saját gyermekét. – Talán ezt nem szabadott volna mondanom. – Nem vagyok hitvány! – horgadt föl sértetten. – El akartalak venni! Elfelejtetted volna? Hitvány embert ne a mi portánkon keress! – Jaj, dehogy keresek én nálatok… – Elcsuklott a hangom, megéreztem, mennyire hajthatatlan. – Menj haza! – mondta hidegen. – A sors istene majd kijelöli mindkett nk útját. – Amon-Ré adja vissza az eszed! Ezzel váltunk el, én aztán napokig se él , se halott nem voltam. Vége a remény korszakának, kezdetét vette a teljes bizonytalanság ideje. „A sors istene majd kijelöli mindketnk útját.” Ámbár Mereruka ezen kijelentése nem adott sok bizakodásra okot, mégis pislákolt bennem még valami. Hátha meghallom hívó fütyölését, odarohanok a falhoz, s közli velem: Nedzsita, szeretlek, kellesz nekem! Lelkemen a gyász bánata, szívemben a szerelmi csalódás – csoda, hogy kibírtam. Bens fájdalmaim után hamarosan egyéb gondok is jelentkeztek. Anyám kezét tördelve közölte, javaink már csak pár napra elegend ek. Más sem hiányzott. Egyszerre rá kellett jönnünk, milyen kényelemben éltünk atyám mellett. Amennyi papiruszsást az munkája igényelt, azt anyám viszonylag könnyedén begy jtötte. A kifogástalan papiruszért jó pénzt kapott, soha nem sz kölködtünk, okosan beosztva jutott erre is, arra is! Egyiptom népének jelent s hányada nagyon sokat gürcöl roppant kevés bérért. Tehát kivételezett életünk volt a fáraó papiruszkészít je mellett. Mindketten tudtunk volna papiruszt készíteni, a fogásokat ellestük a hosszú évek alatt, ezt a mesterséget azonban ezen az si földön uralkodói megbízatással, és csak férfi m velheti. Anyám nyakába vette a várost, alkalmi munka után nézett. Talált is hébe-hóba, mosást, vízhordást, de nehezen bírta, nem volt hozzászokva a meger ltet munkákhoz. Olyan elkínzottan, összetörten jött esténként haza, hogy nem bírtam nézni. És alig hozott valamit, gyakran csak annyira volt elég, hogy sz kösen megvacsorázzunk. – Holnap maradj itthon a gyermekkel, én megyek dolgozni! – közöltem.
Beleegyezett, hiszen a fáradtságtól majd' összeesett. Másnap én jelentkeztem a megadott helyen, ahol id s, el kel házaspár várt. Költözködtek egyik házból a másikba, takarékos emberek lévén rabszolgát nem tartottak, a hurcolkodást alkalmi munkásokkal végeztették. Takarítás, rakodás, mosás. Sajnos, csupán két nap. A gazda igencsak meglep dött, amikor meglátott. – Te ki vagy? – Etaurett lánya, Nedzsita. Anyám helyett jöttem. Az öregúr csóválta a fejét. – Te karcsú vagy és szép. És milyen finomak az ujjaid. Aj, nem neked való ez, leányom. – Szükségünk van a pénzre. Ennünk kell. Az öregúr ismét megcsóválta a fejét. – Neked nem lenne szükséged ily munkákra. Beállhatnál Ízisz örömlányai közé, ami az isteneknek is tetsz . Nincs az a férfi, akit ne tudnál levenni a lábáról, bárha én is húsz évvel fiatalabb lennék. Kár így elherdálnod magad. Szavai belém ivódtak, és ett l a pillanattól kezdve sorsom kijelöltetett. Korántsem határoztam még el, hogy kéjn leszek, a magot azonban ez az öregember vetette el bennem. Aznap munkaadóm jól megfizetett, és ismét elmondta, hogy használjam ki kivételes adottságomat, mert több munkát már nem tud adni nekem. Két napig megvoltunk bel le, a harmadik nap azonban ismét dolog után kellett néznie anyámnak. Aznap kés este jött haza, hozott ennivalót számunkra, maga holtfáradtan d lt be az ágyba. Vállát és bokáját fájlalta. – Nem élet ez így, Nedzsita… Másnap anyámnak úgy feldagadt a bokája, hogy lábra se tudott állni. Ismét nekem kellett helyette munkába mennem. Id s írnok hombárjait kellett vízzel telehordanom. Ez abból állt, hogy vállamra vettem a petrencés rudat, melynek két végér l két b rvödör lógott alá, legyalogolnom a Nílus mellékágához, vizet mertem, visszacipeltem, s a nagy égetett agyagtárolóba zúdítottam. Ahogyan az el helyen, a ház gazdája itt is rám csodálkozott. – Te jöttél vizet hordani? – Kénytelen voltam. Anyám fájlalja a lábát. –És te bírni fogod? – Majd elválik. – Nekem mindegy, de egy ilyen széplány kárnak teszi magát tönkre alantas munkákkal. A szépséget meg kell becsülni. Hogy mivé fajult volna az egész napos cipekedés, nem sejtem, és már meg sem tudom soha. Csupán fél napig hurcoltam a vizet, aztán a szerencse a tenyerére emelt, és többé nem ejtett le. Történt pedig, hogy Idu írnok, atyám jó barátja valamiért meglátogatta az id s munkatársat. Épp megtértem két teli vödörrel, tartalmukat a hombárba öntöttem, s fordultam volna vissza, amikor a semmib l el ttem termett Idu. Bal kezében palettát tartott, övén festékes tégely lógott. – Nedzsita! Mit keresel te itt? – csodálkozott rám. – Dolgozom. – Dolgozol? – Igen. – De itt, és ilyen munkát… – Nem válogathatok. Otthon nincs mit ennünk. Az írnok szemrehányóan bámult rám, de a hangja olyan lágyan muzsikált, mint még soha. – Hiszen megmondtam neked, hogy bármikor, bármiben fordulhatsz hozzám. – Szabad kezével körköténye red i alá nyúlt, el halászott egy b rerszényt. – Fogadd el, ebb l néhány napot ellesztek. Ha elfogy, keress föl. A hivatalnok negyedben megtalálsz. Nem nyúltam az erszény után. –Tessék, fogd? –Nem érdemeltem ki. –Majd kiérdemled. Tessék. Annyira ne legyen az ember büszke, hogy magának, de f leg szeretteinek ártson.
Eszembe jutott a kisfiam, a juhtúró és frissen sült lepény illata, elfogadtam Idu pénzét. Két dekádig fényesen éltünk, még arra is jutott, hogy kicsinosítsam magam. Levágattam a hajam, leborotváltattam a fejem, és mutatós parókát vettem. Jóféle kelmét is vásároltam, anyám varrt bel le nekem és a kicsinek ingruhát. Még volt pár ezüstünk, amikor, megel zve engem, megjelent házunkban Idu írnok. Anyám nagy tisztelettel, én pedig nem titkolt örömmel fogadtam. Elid zött nálunk, felemlegette atyám alakját. Neki mást jelentett Mudhu, a papiruszkészít mester. nem ismerte konokságát, dühkitöréseit, neki egy értelmes kézm ves volt, akihez néhanap jó volt betérni egy kis italozásra, beszélgetésre. Egyébiránt rendkívül érdekes volt ez a hármas barátság. Atyám már jóval túl volt az ötvenen, Psammón, a tudós ember harminc, negyven közötti lehetett, Idu huszonhat talán. Atyámhoz azért vonzódtak, mert okos meglátásokkal bírt. Minden dologban kíváncsiak voltak az sajátságos véleményére is. Ámbár az is lehet, ez csak afféle jóhiszem indoklás, a két tekintélyes ember valójában a sör miatt tett látogatásokat nálunk. A sör miatt, amelynek elkészítési módját anyám mindenkinél jobban ismerte. – A férjjelölttel mi van? – kérdezte Idu merészen. Összenéztünk anyámmal, aztán lassan, egyre inkább nekibuzdulva szóról szóra elmondtunk neki mindent. Az írnok figyelmesen végighallgatta beszámolónkat, aztán még hosszan elt dött. – Meglehet – bólogatott híven. – Meglehet, hogy az asztalos család visszahátrált, amikor megtudták, hogy a gyermek törpe. Ez esetben el kell ket felejtened, Nedzsita, mert ezek sz kkebl egyének. Testi fogyatékost csak délceg jellem tud elfogadni. Most mondom neked, Nedzsita, miel tt még megtapasztalhatnád, mindig óvakodj azoktól az emberekt l, akik majdan elrebbennek fiad közeléb l, arcukra kiül az undor, b rük megborzong látványától. Nekem barátom Szekemat, Heperkaré törpéje, és mondhatom, kevés szellemesebb, mélyebb érzés embert ismerek nálánál. Csak n jön, növekedjék fiacskád, majd alkalomadtán bemutatom t neki, s ha elnyeri tetszését, az élete irigylend lesz. A megélhetésre pedig soha ne legyen gond, olyan munkát ajánlok Nedzsitának, amely méltó hozzá. Akkora érzelemgörgeteg zúdult rám, hogy se mozdulni, se szólni nem bírtam. Csak néztem Idut, a drága embert, aki kezébe vette sorsunk gyepl jét, és olyan ígéretek hagyják el száját, amelyeket hallgatni is gyönyör ség. – Köszönjük neked, nagytisztelet ! – hálálkodott anyám. – Nem fordultak hát el t lünk az istenek, hiszen testet öltöttek, íme, a te becses személyedben. Tölthetek még a h s sörl? – Ha nem terhes még a jelenlétem… – Ilyenre még csak ne is gondolj, nemes jótev nk! – Nedzsita – tekintett rám lágyan a férfi –, holnap érted jövök, elviszlek egy helyre. Ott megtudod, mir l van szó, aztán eldönt d, vállalod-e vagy sem. – Nem lesz nehéz munka? Az írnok jót nevetett, a fejét ingatta. – Felfogás kérdése. A kezed sosem fog megkérgesedni, a szépséged fikarcnyit sem csorbul majd. De jótállok érte, hogy megél bel le a családod. És nem is akárhogy. Másnap valóban eljött értem, én fölvettem a legszebb ruhám, az új parókám, és elindultunk. Az asztalos háza el tt nagyot dobbant a szívem, s azt kívántam, szerelmem rohanjon ki, vesse le magát el ttem, esedezzen kegyeimért. Én pedig kéretném magam valameddig, mert nekem is van önérzetem, végül aztán megbocsátanék. Ábránd. Mereruka nem rohant ki, a kapu meg sem moccant. – Szép vagy, Nedzsita, öröm veled együtt menni – hízelgett Idu. Jólestek szavai, s visszarántottak a valóságba. Hubait belvárosába vezetett, ahol bámulatos paloták és templomok álltak, leghatalma-
sabb volt Amon-Ré háza, de Ozirisz szentélye mellett is törpének éreztem magamat. – Itt élnek Ozirisz isten szolgái – magyarázta az írnok. –Jöjj, ne csodálkozz semmin. Ozirisz templomát kis tér fogta körbe, tömérdek ember nyüzsgött ottan, a teret zsúfoltan épült házak sokasága fogta körül. Itt minden mészk l és gránitból épült. Átverg dtünk a tömegen, befordultunk egy kicsiny beállóba, ahonnan sz k lépcs vezetett föl. – Kövess. Vigyázva. Nemcsak keskeny volt az a lépcs , de ablaktalan is, a derengésben nagyon kellett ügyelni, hová teszem a lábam. Itt aztán könnyen félreléphet és lebucskázhat az óvatlan. A grádics végén er s, fából ácsolt ajtó állta utunkat. Idu matatott egy darabig a záron, mígnem föltárult a bejárat. Mindjárt ránk ömlött a fény, és tisztán láthatóvá vált minden. Kicsiny, de tiszta helyiségben találtam magam. Bútorzata: asztal, láda, kétszemélyes szófa, mosdóállvány, rajta mosdótál. Baloldalon tágas ablak nyílt a világra. Önkéntelenül az ablakhoz léptem. Üdít látvány fogadott. Kertet láttam alant, hibiszkuszcserjékkel, mirtuszbokrokkal és liliomokkal rakott virágágyakat. – Miféle kert ez? – Az Ízisz n vérek kertje – felelte az írnok. A Ozirisz papn it Ízisz n véreknek nevezzük, k gondozzák ezt a szép udvart. De gyere, tekintsd meg a másik szobát is. Egy ajtónyíláson át besétáltunk a szomszédos helyiségbe, ahol ugyancsak széles ablakon áradt be a fény. Ez nekem nagyon tetszett, hiszen a mi házunkon csak apró ablaknyílások voltak, azok is a plafon alatt, melyen át sohasem jutott be igazi világosság. Hozzá kell tennem, Hurbaitban a köznép házai földszintes építmények, ez a világos lak viszont emeleti volt. Ebben a szobában két bútor állott, egy széles dívány fekete-zöld (Ozirisz színei) pléddel letakarva, amellett háromlábú asztalka. Az asztalon fekete porfirból faragott, arasznyi Ozirisz-szobrocska díszelgett. – Hogy tetszik? – Ilyet még sosem láttam. Ide talán nem is illik e világon született ember – mondatta ki velem a csodálat. – Édes vagy – csóválta fejét Idu. – A romlatlanságod elámít. De tudd, ezt a lakot mindig is evilági személyek lakták. Méghozzá Ozirisz szent örömlányai. Sejted, ugye, mir l beszélek. Némiképp megdöbbentem, a lélegzetem is bennrekedt. Csak hallomásból volt tudomásom az efféle dolgokról. Városunk védelmez je, Ozirisz, a nagy tanító isten, legalább olyan kultusszal bírt, mint Amon-Ré, a teremt istenség. A vallásos lelkekben elfoglalt kiváltsága természetesen magában foglalta az összes ezzel járó rituálét, szertartások folytonosságát. Egyiptomban mindegyik hit megköveteli a feltétlen odaadást, valamennyi m ködtet egy széles kör apparátust, amely az hatalmasságát szolgálja, hirdeti. Szolgálták Oziriszt az papjai, az Ízisz n vérek és a szent örömlányok. Megtiszteltetés t, a nagy tanítót szolgálni, bárhogyan, akár a testemmel is, mégis valahogy túl hirtelen szembesültem a lehet séggel. – Mit felelhetnék erre? – Arra kérlek, ne hamarkodd el a választ. El död tegnap költözött ki innen, áldozott az életéb l huszonkét esztend t Ozirisznek, és boldog volt, hogy ezt tehette. Ugyanolyan fiatalon került ide, mint te most. És innent l élete végéig nem lesz gondja, félre tudott annyit rakni, hogy elég lesz, míg Hathor színe elé nem járul. Megbecsülés és kényelem lesz osztályrészed. – Nekem ott van a kisfiam – jutott eszembe. – Vele mi lesz? – T led függ, hogyan szolgálsz, hányszor láthatod t. A gyerekek hamar feln nek, észre sem vesszük, már nem olyan elesettek. Édesanyád megérti, hiszen a jólét és a bizonytalanság között nyilvánvalóan tud választani, és ahogyan megígértem, magam is egyengetem gyermeked útját.
Szívem hevesen vert. Ez a döntés, pontosan éreztem, az egész sorsom irányát megszabja. Nemrég taglózott le egy óriási csalódás, még bennem zsibogtak Mereruka szavai, és vágytam, sajogtam utána. Mert én vele tökéletesen el tudtam képzelni a hétköznapokat, mi több, annyiszor végiggondoltam kett nk házasságát, hogy belém ivódott, rögeszmémmé vált. És még nem akartam tudomásul venni, hogy minden reményemnek vége. – Nem tudom… Idu tovább gy zködött. – Más ifjú hölgy kapva kapna rajta, de ide nem engednek be akárkit. Ez a gyermeki botlásod megbocsátható, s azzal, hogy törpe gyermeket hoztál világra, bizonyítottad avatottságod. A szépséged, vonzó személyed önmagáért beszél. Most menj, kérd ki édesanyád tanácsát! Elváltam az írnoktól, azzal, hogy visszavár ide a kéjlakba, hiszen igenl válasz esetén még át kell esnem egy megmérettetésen. Felemás érzésekkel és kusza gondolatokkal siettem haza. Semmi kétség, valami már megváltozott bennem s körülöttem, pedig még nem történt valójában semmi. / Otthon, mindenre fölkészülve, töredelmesen elsoroltam anyámnak a történteket. Anyám magatartása egészen meglepett. Megölelt, összecsókolt, aztán örömkönnyeket hullatott. – , Nedzsita, micsoda kegy! Az a konok apád bár megérhette volna! A kicsi miatt sose aggódj, gondját viselem, amikor szent feladatodat gyakorlód. De hát egy városban élünk, elválnotok sosem kell hosszú id re! Valahogy az volt az érzésem, Idu írnokkal ebben már korábban megegyeztek. Sem akkor, sem kés bb nem sütöttem szemükre gyanúmat. És egyszerre csak hagytam magamat az eseményekkel sodortatni. Azt sose állítanám, hogy zsigereim tiltakoztak a küldetés ellen, inkább félelem motoszkált bennem: hogyan felelek meg a különleges feladatnak? Azonban a teljes igazsághoz tartozik, hogy titkos vágyak lobbantak föl bennem, s egyre izgalmasabb igézetekkel kezdett csalogatni a jöv . Testemben különös bizsergés támadt, s mire visszatértem az írnokhoz, már nem esett nehezemre azt mondani: – Várom a következ kihívást. Idu szeme villant, mint a vízb l fölszök compó. – Hívom Iszet n vért. dönt fel led. – Az ablakhoz lépett, leintett a kertbe. Ismét hozzám fordult. – Légy kedves és tündökl , amilyen valójában. Kisvártatva egy alacsony, fürkész tekintet n lépett a szobába. Nyaktól bokáig ér könny vörös papi ruha volt rajta, nyakában fekete-zöld mintájú körgallér. Különös, hogy ebben a pillanatban már annyira meg akartam felelni, hogy nem is tudom, mi lett volna velem, ha elutasít. Szerényen elmosolyodtam, s amennyire t lem telt, kecsesen meghajoltam. Idu biccentett és eltávozott. – Igaza volt pártfogódnak, kedves – kezdte Iszet n vér, mialatt feje izg -mozgó, nyugtalanító mozgást végzett. –Szépségeddel elégedett vagyok, viselkedésed hamarosan kiderül. Legfontosabb, hogy sohasem mehet el t led férfi rossz szájízzel. Minden adakozó egyforma Ozirisz isten el tt, te sem tehetsz közöttük kivételt. – Belefáradt a szemem, úgy kapkodta ide-oda a fejét. Gyanakvó vadgalambra emlékeztetett ez a mozgás. – Durva emberek mindig voltak, te sem kerülheted el ket, igyekezz velük nagyon okosan viselkedni. Milyen módon, neked kell kitalálnod, ebben nemigen segíthetek, a pénzt viszont mindenki után, aki ide beteszi a lábát, be kell szolgáltatnod. Nem a teljeset, egyharmada téged illet. Öntudat és alázat kell ehhez a szent szolgálathoz, istened el tt mindig tisztán tartsd a lelked, visszaélést Ízisz n vérei nem t rhetnek el. Istent l lopni f benjáró b n… Ilyesmiket mondott Iszet n vér, a nagy részére már nem is emlékszem, csak arra, hogy a szememet nyugtalanította fejének állandó és kiszámíthatatlan mozgása. Végül nagy lendülettel nekiállt és ott helyben megtanította az én imádságomat, melyet sok száz éve skan-
dálnak Ozirisz szent örömlányai. Szolgád vagyok, Fényesség. És híved vagyok, Ékesség. És jegyesed vagyok, Nagyságos. És asszonyod vagyok, Jóságos. Veled fekszem, Veled ébredek. Veled örülök, Veled sírok. Veled eszem, Veled iszom. Szolgád vagyok, Fényesség. És híved vagyok, Ékesség. És jegyesed vagyok, Nagyságos. És asszonyod vagyok, Jóságos. Miután ezt alaposan a fejembe verte, elvitt Ozirisz templomába. Útközben ájtatos hangon beszélt, érezni lehetett, hogy szóról szóra tudja az si igét. – Ozirisz, Ízisz, Széth, Nephthüsz testvérek. Bizony a testvérek ott is gyakorta torzsalkodnak, ahogyan az a halandóknál is lenni szokott. Ozirisz gyönyör volt, orcája ragyogó nap, haja szikrázó arany, Széth irigységb l megölte, és holttestét a folyóba dobta. Húgai, Ízisz és Nephthüsz, akik nagyon szerették fivérüket, a keresésére indultak. Sok-sok mérföldet bejártak, mire végre megtalálták Ozirisz oszladozó testét a b zös mocsárban. Ízisz varázsigéivel és orvossággal újraélesztette, mit l Ozirisz még okosabb, még ragyogóbb lett. Az újjászületés után a testvérek, Ozirisz és húga szerelemre gyúltak egymás iránt, Ízisz teherbe esett és megszülte Hórt, akinek az utódai lettek a fáraók. Légy olyan, mint Ízisz, önfeláldozó és h séges, er s és eszes, Ozirisz kegyelme mindenkor rajtad lesz. A templomban tömjénillat terjengett, az emberek üdvözült ábrázattal, kezüket imára emelve fohászkodtak. Hatalmas oszlopok tartották a magasba vesz plafont, a falakon Ozirisz tanításainak egy-egy jelenete. – Ozirisz volt Egyiptom legels királya. mutatta meg az embereknek a búzát, a sz t, az árpát. Saját kez leg készítette el az els sarlót, az els kapát, az els ekét, és megtanította az embereknek, hogyan kell használni ezeket a szerszámokat. És megtanította a népnek a vetést, az aratást, hogyan kell meg rölni a magot, a lisztb l tésztát gyúrni, a tésztából kenyeret sütni, kipréselni a sz levet a bor készítéséhez, vagy hogyan lehet az árpából sört f zni. Ozirisz föltárta el ttük a föld mélyének mérhetetlen gazdagságát. Megmutatta, hogyan kell aranyhoz, rézhez, vashoz jutni. Így aztán az emberek fegyvereket készíthettek, hogy megvédhessék magukat. Belém karolt, az oltárhoz vezetett. Monolit k talapzaton Ozirisz isten trónolt, jobb kezében a fénybot, baljában az élet keresztje, fején a kett s korona. Fekete-zöld körköténye gondosan red zött valódi szövetb l készült, fehér ünnepi gyolcsinge fölött arannyal kivert körgallért viselt. Iszet n vér imára emelte a kezét, követtem példáját. Elmormoltam az imént tanult fohászt többször. Miután ily módon hódoltunk a „nagy tanítónak”, Iszet n vér intett, hogy kövessem. – Bemutatlak Reded f papnak. Az oltár mögé kerültünk, ahol egy robusztus külsej , sz rös test öregemberrel szembesültem. Azóta sem tudom, véletlenül állt ott, vagy engem várt. Mélyen meghajoltunk el tte, áthatóan nézett, szeme sem rebbent. Éreztem, hogyan semmisülök meg tekintélye el tt, pillantásom önkéntelen a földre szegez dött.
– Szemrevaló – mondta sípoló, er tlen hangon. Iszet n vér bátortalanul megjegyezte. – Törpe gyermeket szült. – Ühüm. Unennefer kegyes, én h alattvalója jóindulattal kérdezlek. Hajlandó vagy-e Oziriszt a testeddel szolgálni? – Megtisztel a bizalom – biccentettem rá illedelmesen. Mindössze ennyi volt a f papi mustra, Reded még legeltette rajtam a szemét, már-már zavarba ejt en sokáig, élveteg vágyat sejtettem benne, aztán elbocsátott. Iszet n vér boldogan vezetett vissza a házhoz, de nem az én kéjlakomba mentünk, hanem a papn k épületébe. – El sem képzelheted, mennyire örülök, és hálás vagyok neked, Nedzsita! – lelkendezett, és fejét úgy kapkodta, mint fogolymadár az t nyakon ragadni szándékozó kéz el l. – Az öreg Reded szerfölött nagyigény . Megesett, hogy tíz lány sem felelt meg neki. – Hány örömlány van itt rajtam kívül? – kérdeztem. –Hatan vagytok. Néhány dekáddal ezel tt szenteltünk föl egy fiatal lányt, akit Szepenupetnak hívnak. a te korosztályod, majd megismered. De szót se többet, meg kell mártanunk a szent olajban. – Ujját az ajkára helyezte, jelezve ezzel is, hogy maradjak csöndben. Szepenupet. Nagyon ismer s. Nem maradt azonban töprengésre id m, tennem kellett a dolgom. Iszet n vér betaszigált egy terembe, ahol szövétnekek égtek nagy álló bronz fáklyatartókban. Kellett is a mesterséges fény, hiszen nem voltak ablakai a helyiségnek. Ozirisz imádkozó papn it láttam, meg k kádat és középütt egy medencét. A n vérek körülvettek, s gyors kézzel levetk ztettek, levették parókámat, mialatt valamennyien imádságot mormoltak. Hangjuk kissé rémít és egyben izgalmas volt. Mezítelenül beállítottak egy kádba, s ahány kéz csak hozzám fért, tisztogatott, szivaccsal dörzsöltek, cirógattak. Alig bírtam ki komolysággal, annyira csiklandott a b röm. Valaha ezek a szertartások Egyiptomban óriási pátosszal zajlottak, nagy feneket kerítve mindennek. A szokásaink szilárdak, sajátságosak voltak, nemigen ismertünk más isteneket, viselkedésformát, m vészetet. Hol van az már! Talán csak az id tlen piramisok tudnának beszélni róla. Ahány nép leigázott bennünket, mind rajtunk hagyta nyomát. A líbiaiak behozták a közönséges viselkedést, az asszírok a kérlelhetetlenség szellemét, a perzsák az ármánykodás átkát, a görögök átértékelték isteneinket, és alapjaiban megingatták a m vészetünket. Pedig melyik nép büszkélkedhet több mint háromezer éves múlttal? Bizonyára az én felszentelésem sem így zajlott volna Ramesszu fáraó korában. De hol is tartottam? Miután alaposan megtisztogatták testem valamennyi zegzugát, eldöntötték, négy papn megragadta két kezem, két lábam, odacipeltek a medencébe, és szertartásosan többször belemártottak az olajba. Különös, pontosan emlékszem, e pillanatokban Mererukára gondoltam, és mit meg nem adtam volna, ha az a haszontalan most látna. Egészen meghatódtam, de nem a felszentelést l, hanem az emlékezést l. A viszkózus olaj eszembe juttatta volt szerelmem ölelését, és olyan vágyakozás tört rám, hogy minden ízemben rám jött a remegés. Így lettem Ozirisz szent örömlánya, egyel re még csak formálisan, s hogy ez valójában mivel járt, a következ kben mesélem el. Az olaj után puha gyapjúkend kkel szárazra törölgettek, és illatos balzsammal dörzsöltek be. Tisztán, jó szagúan adták rám az örömlányok könny , jellegzetes öltözékét. Fehér ingváll, mely térd alá ért, és fekete-zöld gallér. Iszet n vér ítész szemmel végigmért, ajka szögletében mosoly jelezte, mennyire elégedett. Karon fogott, magával vont. – Én nem rabolhatom többé az id det, és nem is akarom. Ezzel kezdetét vette a szent szolgálat, tedd próbára magad azonnal, mert minél el bb, annál jobb. – Kivezetett a templomtérre, mialatt el re-hátra, jobbra-balra ütögette fejét. – Nincs más dolgod, mint hogy fel-alá sétálsz itt ezen a területen, és figyelsz. Figyeled, melyik férfi az, amelyik érdekl szemmel mér végig. Látni azt, egy n nek észre is kellene vennie, mondanom sem kéne.
Visszajelzel neki, s ha úgy érzed, kölcsönös a vonzalom, megindulsz lassan a kéjlakod irányába, de ügyelve, nehogy szem el l tévesszen. Megértettél mindent? – Megértettem, Volna kérdésem. – Ma még válaszolok rá, holnaptól a szent küldetés határoz meg mindent. – Mit tegyek, ha egy férfi durváskodik velem? – A helyzet kulcsa a te kezedben kell, hogy legyen. Szép szóval, kedvességgel a legtöbb férfit le lehet szerelni. Ha viszont az illet beteges hajlamú ember, és elkezd veled kegyetlenkedni, értünk kiáltasz. „Segítség, n vérek!” Ezt kiáltod, s mi ott termünk nyolcan, kidobjuk a gazembert. Ezzel megnyugtatott. Lelkem tágasra nyílt, elkezdett bennem mocorogni valami büszkeség. „A helyzet kulcsa az én kezemben van.” Ha nem is hatalmat, de biztonságot éreztem, mint felszentelt örömlány, hiszen ezzel több lettem a legtöbb kézm ves származású lánynál. Ezt gondoltam akkor, és voltaképpen ma sem gondolom másként. Egy ideig fel-alá sétálgattam, aztán Iszet n vér faképnél hagyott. Kicsit megszeppentem, hogy ett l a pillanattól önállónak kell lennem, s leginkább most már csak magamra számíthatok. Viselkedésem ösztönszer en a védekezést választotta. Ahogy egyedül maradtam, mindjárt félrehúzódtam, s a házak tövében, az árnyékos részeken kezdtem sétálgatni. Igyekeztem a lehet legkevésbé felt lenni. A férfiak pillantását is kerültem. Amint észrevettem, hogy valaki er sebben megnéz, testbeszédem nyomban elutasító lett. Tehát még ugyanúgy viselkedtem, mint egy rendes lány, akinek ráadásul már elfoglalta valaki a szívét. Titkon abban reménykedtem – balgaság! –, egyszerre csak fölbukkan Mereruka, én fölvezetem t a kéjlakba, és egymás karjaiban elfelejtjük a múlt szenvedéseit. Minthogy azonban Mereruka nem bukkant föl, valamennyire elhitettem magammal, hogy más férfi pedig nekem ma nem kell. És járásommal, tartásommal azt rejtjeleztem a környezetemnek, hogy most nincs szükségem senkire. Nem azért sétálgatok itt, hogy kellessem magam, hanem csak úgy, mert ehhez van kedvem. Rendszeresen találkoztam egy sorstársammal, a ruházata alapján nem volt nehéz kitalálni, hogy is Ozirisz szent örömlánya, biccentéssel köszöntöttük egymást. felt en rakosgatta lábait, méghozzá a tér legjobban látható részein. Egy id után elkezdett rosszallóan figyelni, majd a következ találkozón szóvá tette. – Hé, ne a fal mellett settenkedj! – Tör dj a magad dolgával – feleltem neki. Vállat vont, továbbment. Ezen a napon sikeresen elkerültem, hogy valami férfi fölfigyeljen rám. Éreztem pedig, hogy észrevettek legalább hárman, én azonban nem jeleztem nekik vissza. Mintha nagy stettet hajtottam volna végre, alkonyattal egyedül tértem meg a kéjlakba. Kicsit megijedtem, mert Idu írnokot találtam ott. – Köszöntelek hódolattal, mint felszentelt – hajolt meg el ttem. – , nagytisztelet … – Már nem vagyunk egymás alá-fölé rendelve – csóválta meg a fejét. – Egyenrangú vagy velem, nyugodtan szólíthatsz a nevemen. Mostantól kezdve Idu vagyok neked. – Köszönöm, nagytisztelet . Fölkacagott, én is elnevettem magam. Mit keres itt? –jutott eszembe. – És ha vendéggel jövök? Mintha kitalálta volna gondolataim. – Figyeltelek. Nem szabad ennyire gyámoltalannak lenned. Ma még nem fedd meg érte senki. És itt vagyok én. Ha úgy gondolod… Nem értettem szavát, vagy nem is akartam? Jó ég tudja. Nagyon tapasztalatlan voltam még akkor. Helyesebben, úgy véltem, jobb az, ha kitérek a jelzés el l. – Nem mondasz semmit? – kérdezte. Haboztam.
– De… Köszönöm. – Akkor maradok, ha marasztalsz. Megkukultam, mint a hal. Idu biccentett, elment. Fejtegetni való fogalmakat hagyott maga után. Oktondiságomra mi sem jellemz bb, nem t dtem sokáig rajta, inkább eszményi hajlékomat vettem vizsgálat alá. Szebbet, kényelmesebbet el sem tudtam akkor képzelni. Egy ideig dudorászva döngtem egyik helyiségb l a másikba, kihajoltam az ablakon, beszívtam a liliomok illatát, aztán elnyúltam az ágyon, bámultam bele a s söd semmibe. – Nedzsita! – hallottam a nevem a kert fel l. – Igen! – pattantam föl. – Vigyek lángot? – kérdezte Iszet n vér. –Nincs rá szükségem. És valóban így éreztem. Máskülönben sosem volt sötét kéjlakom, a kertben örökmécses égett, s az ablakon beszüremlett fénye. Nem jöttem módos családból, ahol este számos mécsessel világítják be tágas házukat. Mi takarékosan éltünk otthon. Este mécsest csak kivételes alkalmakkor gyújtottunk. Talán ezért van az, hogy szívesen üldögélek alkonyi derengésben, de sötétben is, és végiggondolom az aznap történteket. Annyira szokásommá vált, hogy ma is szívesen teszem ezt, ha van rá módom. Els éjszakám a kéjlakban a kivételes boldogságérzet okán maradt emlékezetes. Enyhe és illatos éjszaka; meztelenre vetk ztem, élveztem, ahogy a leveg végigcirógatja b röm, led ltem, a takarót a lábam közé szorítottam, és egy férfi illata lengett körül, amelyben leginkább Mererukát éreztem. És telve voltam meseszép, mámorító reménnyel. Másnap sokáig aludtam és farkaséhesen ébredtem. Az öltözködést követ en tanácstalanul billegtem egyik lábamról a másikra. Valami az eszembe ötlött, kitekintettem az ablakon. Örömmel vettem észre a kertben Iszet n vért. Gyermetegen lekiáltottam neki. – N vér, én éhes vagyok! A papn a virágágyás mellett guggolt, és gyomlált. Szavamra föl se tekintett, úgy adta meg a választ. De a feje így is izgett-mozgott, mint a búbos bankának, amely a földbe akarja ütni a cs rét. – Abból kell megreggelizned, amit tegnap megkerestél. Tiszta beszéd. Ez esetben hazamegyek. Úgy is tettem. Anyám kissé csodálkozva fogadott, de megetetett tejjel, sajttal, lepénnyel. Faggatott, mi történt, hogy történt, én elmeséltem neki, amit jónak gondoltam. – Minden rendben van? – kérdezte az elválásnál kissé aggályosan. – Hogyne lenne rendben! – feleltem határozottan. A kéjlak el tt Iszet n vér várt. Arca nem volt túl barátságos, mégis igyekezett mosolyogni. – Két dolgot meg kell tanulnod – kezdte. – A szent örömlányok öltözékében nem hagyhatod el a templomteret. Ez egyszer és utoljára történhetett meg. A másik, hajlékod nem maradhat nyitva. Ha elmész, be kell zárnod. Megmutatom, hogyan. Iszet n vér bemutatta az ajtó zárszerkezetének m ködését, amely megfelelt egyfajta türelemjátéknak. A mester, aki készítette, nyilván szakmájának csavaros esz tudora volt. Legömbölyített vég fémcsappantyúkat kellett be tanult sorrendben egy horonyrendszerben húzogatni, ami aztán engedi vagy rögzíti a riglit. A n vér megcsinálta el ttem legalább tízszer, mire végül megjegyeztem, s magam is tudtam használni. No, ezt a zárat ki nem nyitja az, aki nem ismeri a furfangját. A nap hátralév részében aludtam egy kiadósat, majd hideg vízzel fölfrissítettem magam. Érdekes, Iszet n vér figyelmeztet szavai mennyire leperegtek rólam. Bárhogy töprengek mostanság, nem jut eszembe, mit is képzeltem én akkor az els napokban. Mererukára vágytam, az nyilvánvaló, de azon túl… Kelletlenül lementem a templomtérre, unottan jártam föl-alá a lehet legkisebb felt -
néssel. Szemem sarkából észrevettem egy férfit, aki tegnap is a templomtéren lebzselt. Volt valami különös rajta, lopva megvizsgáltam. Csontos, szikár ember, b re cserzett, jobb karja csuklóból hiányzott. Mintha rám várt volna, elkezdett követni. Kirázott a hideg le: még csak az hiányozna, hogy egy ilyen elkapjon. Igyekeztem nem észrevenni, kitérni az útjából, de végül is határozottan elém állt. – Húgom, miért menekülsz? Nem vagy-e az, akinek látszol? –Tessék! – bámultam rá ijedten. – Vezess magadhoz. Hódolni akarok Ozirisz istennek. Mélyen ül szemében valami titokzatos szomorúság ült, a hangja érdes, de nem udvariatlan. Engem mégis er sen taszított. – Nem akarom! – Nem! – húzta föl a szemöldökét. Meghökkenését gyorsan kihasználtam, elléptem mell le. Zúgó fejjel szédelegtem tovább, tudni se akartam semmir l, legf képp err l a béna emberr l. Mennyire nem volt céda még az én lelkem! Balga annál inkább. Hogy a csudába is gondolhattam, hogy mint fölszentelt örömlány válogathatok kedvem szerint, s addig halogathatom a „t zkeresztséget”, ameddig jólesik. Mosolygok, ha ez átfut ma bennem. Hogyan is volt tovább? A béna férfi csak nem tágított, árnyékként követett. Ha érzékszerveim nem csaltak, kitartó „udvarlóm” le is foglalt magának, hiszen akadt két-három jelentkez is értem, akiket elhessentett. Ett l még inkább megriadtam. Egy alkalmas pillanatban, huss, besurrantam a templomba. Odabent meghúzódtam egy oszlop mögött, onnan kukucskáltam ki. Egy id után a hódolóm utánam jött, szerencsére elég sokan voltak, és az ellenkez irányba indult el. Épp a hátát mutatta nekem, amikor kaptam magam, s kimenekültem Ozirisz házából. Nyilvánvalóan nem vett észre, nem is vacilláltam egy pillanatot sem, irány haza. A kéjlak el tt Iszet n vér várt. – Nocsak, fölszaladtál valamiért? Megráztam a fejem. – Mára végeztem. – Az nem lehet, a napnak még nincs vége. – Er sen fölzaklatott valaki – panaszkodtam. – Elment a kedvem mindent l. A papn elkomorult. – Ez esetben alkalmatlan lettél a feladatra, el kell, vezesselek Reded f paphoz. határoz fel led. Ekkor értettem meg, hogy szent örömlánynak lenni nem csupán egy izgalmas játék, hanem keser kötelesség is. Alig kerültem ide, már kifelé áll a szekerem rúdja. Viszont ez a kevés id is elegend volt arra, hogy megkedveljem az itteni életet. Fájdalom, hogy milyen áron. – Er sen megszomjaztam… – nyeltem nagyot. Fejével az ajtó felé intett. – Odabent az asztalon találsz vizet. – Igen… Aztán megyek vissza. Valóban, h s víz várt rám a szobában. Iszet n vér rendszeresen cserélte nekem a vizet egy cinkancsóban. Hajói emlékszem, az els nap is állt az edény az asztalon. Hosszan ittam, hogy az alatt rendezni tudjam szétzilált önbecsülésem, és bátorságot nyerjek. Kelletlenül indultam vissza a templomtérre, a papn megállított. – Láss tisztán: nem vagyunk mi kérlelhetetlenek. Dehogy is várjuk el, hogy mindennap fogj vendégét. Viszont az els napokban ügyeskedned kell, hogy megnyugodjunk, lássuk, nem méltatlant szenteltünk fel/Ha jól mennek a dolgok, bármit kérhetsz t lünk, teljesítjük, ha csak módunkban áll. Azonban el bb bizonyítanod kell. Értesz, ugye? Bólintottam, s azt kívántam, történjék valami, nem tudom, mi, csak kimenekedhessek ebb l a szorult helyzetb l. Ha ma sem felelek meg a kívánalmaknak, vége az ígéretesnek
indult életnek. A téren már megnyúltak az árnyékok, Ozirisz-hív k jöttek folyamatosan, nyelte be ket a templom tátott szája, s bocsátotta el az imától föltölt dötteket. Szemem már kezdett alkalmazkodni a színekhez, észleltem, hogy fekete zöld galléros társn im közül is cserkésznek legalább hárman. Gondoltam, elkerülöm, hogy találkozni kelljen velük, a férfiakat viszont most már muszáj figyelemre méltatnom, és ki kell választanom egyet. Ezen áll, hogy maradhatok-e az Ízisz n vérek házában. Jóformán körül se nézhettem, elém toppant az én béna hódolóm, szemében szemrehányás, arcán félmosoly. – Ne játssz velem, húgom. Már azt hittem, elnyelt a föld. Fordult velem a világ. Miért ily kegyetlen hozzám a sors?! Elhagyott az er m, tudományom, akkor ott semmi egyebet nem tudtam tenni. – Kövess… Innent l kezdve jobbára csak a közösülésre emlékszem. Pedig jobb lenne éppen arra nem emlékezni. Hogyan vezettem föl, váltottunk-e szót el tte, fogalmam sincs. Tompán levetk ztem, rám mászott, testének koromszaga volt. Olyan er sen gondoltam Mererukára, hogy azt ki sem tudom fejezni. Mikor azonban belém hatolt, ki kellett józanodnom. Egy örökkévalóságig tartó kínszenvedés volt, mire végzett. Hevertünk egymás mellett, én, mint egy halott, ziháló üszkös szörnyeteg. Ránk terült az est, a küls szobában valaki mécsest gyújtott. A hangokat nem hallottam, a fényt észleltem. – Megyek – állt föl vendégem, és magára vette körkötényét, vállkend jét. – Csalódás volt ez nekem – dörmögte. – Tudom, hogy nem vagyok szívderít látvány, de távol áll t lem a hitványság. Nem hittem volna, hogy ilyen undort váltok ki. Nem nyúlok hozzád többé, megnyugodhatsz. Katona voltam, a perzsák metszették le a kezemet. Egyiptomot szolgáltam. Egyszerre megsajnáltam, de nem tudtam neki semmit mondani. Zörg pénzeket rakott le az asztalra, s távozott. Hevertem tovább mozdulatlan, émelyg gyomorral. Ha ezzel jár egy szent örömlány élete, akkor mégsem kérek bel le. Rémiszt en éles ellentéttel feszült egymásba bennem a kényelmes élet reménye meg az iszony. Legjobb lenne talán meghalni. nem, hiszen ott a fiacskám! Reggel madárcsicsergésre és énekszóra ébredtem. Egész más hangulatban, mint ahogyan elaludtam. Fölkeltem, kibámultam az ablakon. A kertben az Ízisz n vérek körtáncot jártak, és énekeltek. Visz a lábunk, vízért megyünk a folyóra. Hív a matróz, szálljunk, fel a kis hajóra Nem szállhatunk édes bátyám vár a munka Iszet n vér meglátott, kivált a körb l, s intett, hogy följön. Kisvártatva nyílt az ajtóm, védnököm mosolygó arccal lépett be. – Áldjon Ozirisz, a tanító isten! – Áldjon téged is! – biccentettem. / – Végre elindultál a szent küldetés útján – dobta ide-oda a fejét. – Az asztalon hagyott pénz a tiéd. Hazamehetsz, meglátogathatod a kisfiádat. De estére mindig vissza kell, hogy jöjj. Örömömben megöleltem, megcsókoltam a n vért. Hol volt már az éjszakai halálvágyás! Kezdtem megsejteni, hogy jó a természetem, er s vagyok. Abba persze még nem mertem belegondolni, mi lesz, ha ismét összeakadok egy hasonló hadastyánnal, mint tegnap. – Igyekszem – rebegtem némiképp óvatosan. Iszet n vér az asztalra tekintett, követtem a szemét. Az ónkancsó és cserépmécses kö-
zött állt egy föníciai üvegpohár. – Nem ittad ki az elhajtó szérumodat, Nedzsita! Gyorsan kortyintsd le! Legjobb, ha ezt „utána” iszod meg, még éjjel. – Nekem erre nincs szükségem. – Hogyhogy? – Nekem több gyermekem nem lesz. Pontosan érzem. –Vigyázz ezzel! Ha úgy maradsz, a küldetésedet fel kell függeszteni. –Hiszek a megérzésemben. Iszet n vér, látva er s hitemet, nem gy zködött tovább. Úgy váltunk el immár, mint barátn k. Én túl voltam az els megmérettetésen, végre megkönnyebbülhetett. A saját kalaszíriszem öltöttem föl, magamhoz vettem keresetem, két ezüstkitet, bezártam a kéjlakot és boldogan indultam haza. Útközben vettem birkahúst, gyümölcsöt, kicsikémnek mézes süteményt. Nagy volt odahaza az öröm, anyám a húsnak örült, fiacskám leginkább nekem. Az udvari t zhelyen ropogósra sütöttük a húst, jól belaktunk, onnantól én csak a kisfiámat ajnároztam. Ölelkeztünk, puszilkodtunk, és beszéltem hozzá rengeteget. A délután derekán elaludt az ölemben. Éppen jókor. Bevittem a házba, lefektettem az én ágyamra – mióta nem aludtam otthon, aludt helyemen –, anyám kezébe nyomtam a megmaradt ezüstöt. Még megkérdeztem, amit mindig megkérdezek, mi van Mererukával. Közölte: napok óta színét sem látta. Ahogy közeledtem Ozirisz temploma felé, n ni kezdett bennem a nyugtalanság. Mi lesz ma? A testemben zsibogó viszolygás támadt. Vajon rossz néven venné Iszet n vér, ha ma nem mennék ki? Szívsanyargató kett sség hullámzott bennem. Se testem, se lelkem nem kívánt ma is idegen férfit. A kötelességemet pedig nem szabad gyakran elmulasztanom. Mindenekel tt bizonyítanom kell! Kéjlakomba visszatérve ismét szembesültem azzal, milyen felt a különbség e között és otthoni földszintes hajlékunk között. Itt élni nem csupán megtisztel , de rang és teljes kényelem is. Az est közeledtével nyomasztó érzés telepedett rám. Szerettem volna, ha megáll az id . Végtére is két dolgot tehetek. Tartom magam ahhoz, amit elvállaltam, vagy megszököm. Hogyan módolhatnám ki, hogy egyik se történjen meg? Buzgó imádságba fogtam. Könyörülj rajtam, Ozirisz, kegyes tanító istenünk! Alázatos, hív szolgád vagyok, légy irgalmas hozzám! Ne hagyd, hogy undor árja ragadjon el! Segíts, hogy örömmel tehessek érted! Aztán még elskandáltam az Iszet n vért l tanult imádságot, eddig soha nem érzett átéléssel. És azt is most tapasztaltam el ször magamon, hogy fenntartások nélkül bízom Ozirisz jóindulatában. Lám, milyen rejtett jellemvonások törnek el , ha az ember tart valamit l! Valaki tapintatosan kopogtatott az ajtómon. Hirtelen elkapott a rémület: csak nem a tegnapi hadastyán jött vissza! Alapul szolgált a tudat, hogy Iszet n vér, kopogtatás nélkül jár be hozzám, amikor szükséges vagy kedve tartja. Remeg lábbal mentem, s nyitottam ajtót. Idu állt el ttem, arcán bocsánatkérés meg rajongás. – Megnyitja még szívét és ajtaját a szép Nedzsita a jámbor írnoknak? – kérdezte azonmód nyájasan. Nyilván nagyon ostoba képet vághattam, mert elnevette magát. – Mi lelte ezt a férfit, gondolod magadban. És igazad is van. De elmondom én, szépszerével, hiszen jóban vagyok a szavakkal. Beengedsz végre? Szélesre tártam el tte, majd visszacsuktam mögötte az ajtót. Megállt a szoba közepén,
kérd n tekintett rám. Gazdagon red zött, habfehér körkötényt viselt, csupasz föls testén olyan sima és párnás volt a b r, mint a csecsem knek. – Leülhetek a kanapéra? Mutattam, hogy tessék. Elnevette magát. – Hiába piszkállak, csak nem szólalsz meg. Netalán hallgatási fogadalmat tettél? Erre én is felröhögtem. – Dehogy! Kicsit el voltam gondolkodva. Idu a szó fára telepedett, és intett. – Foglalj helyet mellettem, Nedzsita. Faggatni szeretnélek, err l-arról, roppant kíváncsi vagyok mindenre, ami veled történik. Remélem, nem veszed t lem tolakodásnak. – T led semmit, Idu – mondtam ki el ször a nevét. – Na, ez már beszéd! – csettintett. – Haj, de szépnek teremtettek téged azok a huncut istenek! Miért? Hogy megkeserítsék az életünket? Melléje ültem, kikívánkozott bel lem egy kérdés. – Hogyan lehetséges az, hogy te ajánlottál be ebbe a szent házba? – Ennek pofonegyszer a magyarázata. Reded f pap anyai nagybátyám. Amióta az eszemet tudom, igen kedveljük egymást. Ahogyan atyádat is mindig szerfölött kedveltem. Amikor olyan hirtelen megszépültél, már eltöprengtem fel led, de végül is akkor döntöttem el, hogy ide hozlak, amikor Thabet írnoknál vízhordáson kaptalak. Halálos vétek lett volna alantas munkákkal tönkretenned magad. Ezzel több dolog is világossá vált el ttem. A rokoni kapcsolat okán vettek ide, talán emiatt engedik meg azt is, hogy mindennap hazalátogassak. Az els napokban elt rték, hogy kibújtam a feladat alól. Iszet n vér nagy türelmének hátterében tehát Reded f pap áll. – Mindent értek – csóváltam a fejemet. – Megérdemled. Aki ilyen vonzó teremtés, többet érdemel a sorstól. A szépség olyan kiváltság, amely kijelöl. Talán az istenek, talán a sors választott ki. Ezt er síti meg gyermeked is. – Ezzel igaztalanul kirekeszted a nem szépeket – vélekedtem. – Hiszen rengeteg közöttük a jóra érdemes. Nálamnál is érdemesebb. Megleptem a tanult embert. – Elámítottál, Nedzsita! – Szelíd szeme csodálattal nyílt rám. – Nemcsak szép vagy, de okos is. És józan szavaidban szerénység rejt zik. Én, a képzett és m velt írnok, csak szégyenkezem. Éreztem, hogy túloz, de jólesett. S immár azt is tudtam, akar t lem valamit, a megannyi apró jelzés összeállt bennem. Csak hát vele, elhunyt atyám barátjával, mégsem ildomos. Jelenléte viszont kedvemre volt, szívélyes társasága miatt is, valamint felmentésül, hogy most ugye nem mehetek le a templomtérre. Úgyhogy minden csáber met latba vetettem, hogy maradjon, társalogjunk, hadd múljon az id . Ezzel aztán azt értem el, hogy egyre inkább megittasult t lem. –Káprázatos vagy! – Érdemtelen vagyok szertelen dicséretedre. – Még hogy szertelen! – nevetett föl élesen. – Én nem hazudok neked, Nedzsita. És csak azt mondom, ami a meggy désem. Soha nem találkoztam még náladnál vonzóbb vel. Tetszett a dicséret, ráhagytam. Társalogtunk sok mindenr l, atyámról, kisfiámról, a fáraó udvarában történt dolgokról, de minduntalan oda lyukadt ki, hogy én milyen gyönyör és vonzó vagyok. Már nem ellenkeztem, nevetgéltem rajta, jóllehet, evvel még inkább fokoztam gerjedelmét. Értelmes ember volt Idu írnok, sajnos már nem él, nagyon fiatalon költözött át az igazhangúak közé. Tapintatosságára mi sem jellemz bb, mint az a mód, ahogyan megkapott. Már kezdtem
magamat biztonságban érezni, amikor hirtelen fölpattant és bejelentette. – Megyek, túl sokáig föltartottalak. Neked kötelezettségeid vannak. Ha marasztalsz, maradok. De már eleget raboltam drága id det. Ijedten mértem föl, hogy még nincs kés , a Nap éppen lebukott a vörös hegyek mögött. Miben fogódzkodhatnék? A múltkor is említette, hogy „ha marasztalsz, maradok”. Szükségtelen ostoba elvemhez ragaszkodnom. Inkább , mint egy rejtélyes, netán visszataszító ismeretlen. – Idu – ragadtam meg a kezét. – Maradj, kérlek. Soha nem láttam még nagyobb boldogságot férfi arcán fölragyogni. És nem bántam meg, és az óta se bánom. a harmadik férfi az életemben, egyúttal a harmadik másság. Mereruka teste izmos és bakszagú volt. A hadastyán teste üszkös volt és koromszagot árasztott. Idunak puha gyermekb re volt, szaga a csecsem k illatára emlékeztetett. A rövid beteljesülés után cirógatott és becézett. Nem írom le becéz szavait, maradjon meg nekem, azzal a hittel együtt, hogy másnak ilyet sose mondott. Aztán jött a meglepetés. Távozáskor Idu pénzt tett az asztalra, és közölte. – Ha nincs ellenedre, Nedzsita, holnap este is meglátogatnálak. – Elvárlak szívesen! – feleltem. Boldog elégedettséggel távozott. Kisvártatva megjelent Iszet n vér, hozta a mécsest. Nem láthattam t, hiszen csak a küls helyiségig jött, csupán az ajtón bevetül fénycsóvát észleltem. Úgy látszik, fölfedezte a pénzt, mert hangot adott elégedettségének. – Ó, ez igazán csattanósan ment! El is vitte a maga részét, hallottam becsukódni mögötte az ajtót. Fölkeltem, kiosontam a küls szobába, ittam pár korty vizet. A kés bbiek során ez szokásommá vált. Ölelkezés után vizet ittam, megmostam magam, ahol kellett, aztán mezítelenül feküdtem vissza. Finom tapintású kelmetakaró alatt mindig élvezettel alszom reggelig. Emlékszem, Idu után igazi megnyugvást éreztem. Ugyan ki nem elégültem – hozzáteszem, egy örömlánynak nem is fontos –, viszont kárt sem tett bennem. És ez akkor terjesen rendjén való volt. A nap már magasan járt, amikor fölébredtem, az els gondolatom, ahogy lenni szokott, kisfiam volt és Mereruka. Nyomban elfogott a szégyen, hogy én itt heverészem, otthon pedig búslakodik az én csöpp liliomom. Magamra kaptam a ruhám, s lódultam haza, útba ejtve ezúttal is a piacot. Volt nekem egy régi rafiatáskám, amelyet születésem évében font anyám. Takaros kis szatyor, amely anyám ügyes kezére vallott, két fülét a karomra akasztottam, úgy jártam-keltem a városban, amit vásároltam, abban vittem haza. Nos, azt akarom ebb l kihozni, hogy fiacskám, amint észrevett, már szaladt elém kurta lábacskáin, és kisvártatva könyékig turkált a táskában. – A kis telhetetlen! – nevettem rajta. – Ej, istenkém, ha valaki látná, azt hinné, éheztetem – méltatlankodott anyám. Ismét finom illatok szálltak fel portánkról, ezúttal halat sütöttünk, zsírban párolt babot társítva hozzá. – Nem lesz több éhezés – mondtam meggy déssel. – A szomszédok már irigykednek, Nedzsita – csóválta a fejét anyám. – A pletykálás elindult. Többen látták rajtad a fekete-zöld gallért. Valaki Ozirisz temploma el tt is megfigyelt. Nem tudják elképzelni, hogyan lettél te szent örömlány. Azt is mondják… Elhallgatott. – Mit mondanak? – Ne hidd el, szamárság. Az irigység beszél bel lük. Azt mondják egyesek, hogy nem is vagy szép. Akkoriban még én sem tartottam magam szépnek. Két évre rá már igen. Ha két évvel kés bb hangzik el ez a megállapítás, talán sértett volna. Tulajdon megítélésem szerint tizennyolc esztend s koromra lettem mutatós.
– Hadd pletykáljanak! – legyintettem, és hozzáfogtam az evéshez, mert a babos hal jobban érdekelt. – Mi van Mererukával? – Mererukával! – bukott ki anyámból, mintha már rég a nyelve hegyén lett volna. – Nemrég volt nálam Tenftru, kereste a fiát. Azt mondja, napok óta sokat iszik, az éjjel meg nem aludt otthon. Elt dtem szerelmemen. Ha el kerülne, s megbánó képpel elém állna, és bocsánatom kérné, én bizony a történtek után is megbocsátanék neki. Rangos és felemel dolog szent örömlánynak lenni, de gondolkodás nélkül feladnám Mereruka miatt. Jól megtömtük a hasunkat, behúzódtunk az árnyékba h sölni. Kisfiam az ölembe fészkel dött, én si dalocskákat énekeltem neki halkan, melyt l édesen elaludt. Néztem t, márvány b rét, mozdulatlan orcáját, és gyönyör nek láttam. Délceg homloka volt, hosszú, hibátlan szempillája, szabályos orra, pici szája, gödrös álla. Hasonlóságot szerettem volna fölfedezni közte és Mereruka között. És el is hitettem magammal, hogy arcukon sok a közös vonás. Ma már nem vagyok ebben bizonyos. A nagy, legyez szempilláin kívül, melyet t lem örökölt, Nedzsatum nem hasonlít a világon senkire. Délután visszamentem az Ízisz n vérek házába, estefelé beállított hozzám Idu. Vég nélkül becézett, szolidan magáévá tett, kifizetett, s még idejekorán távozott. Így ment ez néhány napig, mialatt határozottan éreztem, hogy férfiereje némiképp alábbhagyott. Ezt csupán nyugtáztam, szóvá dehogyis tettem volna, megfelelt az úgy nekem. Hanem Idu kim velt és pallérozott ember volt, megtetézve végtelen tapintattal. A negyedik nap így szólt hozzám. – Nem kérdezel, én mégis vallok. Sosem voltam és nem is leszek lankadatlan virgonc férfiú. Bár a szenvedély, melyet gerjesztettél bennem, új élményekkel gazdagította langy életem, testileg ennél többre nemigen vagyok képes. Sorsod alakulása továbbra is fontos számomra, kiráz a hideg, ha arra gondolok, érdemtelen személyek gyömöszölhetik páratlan tested. Én nem jöhetek hozzád mindennap, szükségem van kihagyásokra, hogy új er re kapjak. Figyelmedbe ajánlom hát írnoktársamat, Nepsenit, aki finom ember, kezeskedem érte, fölvált engem. Feltéve, hogy ez nincs ellenedre. Szinte egyetlen pillanat alatt végiggondoltam javaslatát. Kezdett l tudtam, hogy Idu nem pénzel engem a végtelenségig, lám, er vel sem bírja, egy másik írnok, még ha ismeretlen is, csak jobb lehet, mint egy visszataszító alak a templomtérr l. Ma már nem így hiszem, de akkor még nagyon tapasztalatlan voltam. –Holnap tehát Nepseni kopogtat ajtómon? – kérdeztem. – Ismétlem, ha neked megfelel. – Küldd t. Üzenem a tisztességes lányoknak, akik házasság és férj után vágyakoznak, és helyesen is teszik királyi madár a sólyom, els ségéhez kétség sem fér, de a galambot, amilyen szépen turbékol, ugyancsak lehet szeretni. Ha az én életem úgy alakul, hozzámegyek Mererukához, az én sólymomhoz, én tudtam volna t kitartóan szeretni, hiszen hosszú évekig gyötört utána a vágy. Els szerelmem ösztönös férfi volt, a testi örömszerzés született mestere. Ha viszont úgy alakul, hogy Idu tesz asszonyává, t is meg tudtam volna szeretni, a bókjaiért, a m veltségéért, másodlagos az, hogy nem volt benne a fajdkakasok hevessége. Sz rös lába, kecses, hosszú ujjú keze még tetszett is. Idu kedves galamb volt. Tisztességes férfiú, feleségét becsülte, gyermekeit szerette, jól jártam volna vele. Az én utamat azonban a végzet másfelé irányította – ki tudja, hogyan lett volna jobb. Másnap kissé nyugtalan voltam, fiacskám meg is érezte, nem aludt el az ölemben. Ébren volt, amikor eljöttem, csalódottan bömbölt utánam. Ekkor kezdett kicsírázni bennem egy merész elhatározás, amelyre kés bb térek rá. Az alkonnyal siet s kopogást hallottam kéjlakom ajtaján. Összerezzentem, elfogódottan nyitottam ajtót. Nem mindegy ám Idu után, kinek adom oda magam. Nepseni els lá-
tásra rokonszenvesnek t nt. Csillogott a szeme rám, ajkán barátságos mosoly honolt. – Láttalak ám már – hadarta el. – Tegnap meglestelek, amikor a piacon vásároltál. – Gyorsan beszélt, a mozgása is kapkodó volt. Hellyel kínáltam, odahirtelenkedett a szófához, villámgyorsan ledobta magát. – Miért nem ülsz mellém! Ülj már ide mellém! – Ahogy óhajtod. Tetszett neki ez a két szó, lerítt róla. Helyet foglaltam mellette, lassan, kimérten, mintegy ellensúlyozva hadaró beszédét, szeleburdi mozgását. Nepseni minden átmenet nélkül hosszú szövegelésbe kezdett. – Már nagyon idevágytam. Egész nap te jártál a fejemben. Dolgomra alig tudtam figyelni, el is vétettem kétszer. En vagyok a kamara lábasjószág-összeírója. Mondom a gazdának. „Nagyon elfáradtam, leülök a gyékényre, vezessed csak elibém a marhákat!” – Röpke vihogással tarkította hadar el adását. – Láttam a gazdán, nem örül neki, mindegy, hozattam a tehenészfiúval egy ibrik sört, megittuk ketten, attól aztán jobb kedve lett. Az ital megoldotta a nyelvét, jó el re elárulta, hogy hibázott, az egyik bikának szilánkos fatuskó sértette föl a csüdjét, lehet, belepusztul. Megnéztem a jószágot, igen csúnyán nézett ki a lába, pár napon belül vége. Na, most megijesztelek, gondolta. „Hát így vigyázol te a fáraó tulajdonára, gazda! Kergessen meg a krokodil éltes korodra! Most beírom a kétszázhuszonhárom barmot, holnaputánra csak kétszázhuszonkett lesz bel le. Hogy fogsz vele elszámolni?! Neked is véged lesz, nem csak a jószágnak!” Az ember elsápadt, térdre rogyott és könyörgött. – Nepseni a térdére csapott, fölnevetett. – Könyörgött, hogy rendezzük le valahogy a dolgot, neki tizenkét éhes szájat kell otthon etetnie. Nem vagyok én rossz ember, azt ne hidd, Nedzsita, dehogy akarom én valakinek is a vesztét. Mondom a gazdának: „na, jóember, csináljuk azt, hogy én beírok kétszázhuszonkett t, ezt a beteg marhát meg vágjátok le és fogyassza el népes családotok.” – Nepseni kihúzta magát ültében, látszott, mennyire büszke emberséges tettéért. – Engem nem tarthat senki utolsó gazembernek. Segítek azokon, akik megérdemlik. Hát nem? – Ez nagyon dicséretes – biccentettem. – Ugye? Több se kellett Nepseninek. Másik történetbe fogott, amelyb l ismét kibontakozott az embersége. Néha, amikor nagyon belelendült, alig tudtam kivenni szavait, mégis híven bólogattam, mintha érteném és értékelném t. Az adoma végét onnan tudtam, hogy többször rácsapott tulajdon térdére és kétszer elismételte: Hát nem? Es nevetett. Én is nevettem, ami boldoggá tette. – Hanem most már… –, mondta és fölpattant, felém nyújtotta a kezét. Nem valami leleményes formája az ágyba hívásnak. Fölálltam én is, és azon törtem a fejem, mit találhatnék ki, hogy ráhangolódjak. Így hirtelen nem szabad belemenni a játékba, megtapasztaltam már, az ott még száraz. Remélem, mindenki tudja, mire gondolok. – Jó Nepseni. Rövid türelmedet kérem, míg el készítem odabent a nyoszolyát. Szólok, amikor jöhetsz. Elfogadta, bár láthatóan nehezére esett. Átmentem a hálószobába, végighevertem az ágyon, behunytam a szemem és igyekeztem azt képzelni: ez a Nepseni egy talpig férfi, becsületes, kedves és gyöngéd. Hiszen nem lehet rossz ember, akit nekem Idu ajánl. Imádkoztam is, amennyire csak tudtam, elmélyülten. Úgy éreztem, nem tartott ez túl sokáig, mégsem bírta tovább. – Jöhetek már, Nedzsita? Mit mondhattam volna neki? Mégsem várakoztathatom akarata ellenére. Sóhajtottam, bízva abban, hogy majd ügyes el játékkal fölszítja bennem a tüzet, amely aztán benedvesít. – Jöhetsz!
A jelenet kacagtató, mármint a kívülállónak, én sem akkor, sem ma nem tudok rajta derülni. Nepseni már futott is, de teljesen meztelenül. Míg én mindent elkövettem, hogy ráhangolódjam, az alatt lehányta ruháit, és mered jogarral csak azt várta, mikor szólítom már. Amint elkezdte, ugyanúgy folytatta: rám ugrott és legels dolga mindjárt az volt, hogy belém döfjön. Fájt, sziszegtem, tiltakoztam, de t ez még inkább ösztökélte. Úgy éreztem, nem fogom kibírni, ám abban a pillanatban készen is volt. Lefordult rólam és üveges szemmel a mennyezetre meredt. Ilyenben még sosem volt részem, nem is értettem az egészet. Feküdtem mellette elképedve, s azt gondoltam, ez a derék írnok beteg. Rövid id múlva Nepseni új er re kapott, rám fordult, sebes lökésekkel megszurkált, egyet horkantott, és ismét lefordult rólam. Ez ugyan már nem fájt, az okát minden feln tt ember tudja, de én továbbra is meg voltam ijedve. Ezt megcsinálta ötször egymás után, aztán hirtelen elaludt, zengett a szobám horkolásától. Latolgattam: mi baja lehet ennek a tanult embernek? Felöltöztem, kimentem a fogadószobába. Végigd ltem a kanapén és aludni próbáltam. Fel volt dúlva a lelkem. Nepseni az a férfi, aki els pillanatra megnyer , aztán ahogy mozog, amint beszélni kezd, fokozatosan alulárazza magát. Egyetlen alkalom elég volt, hogy az én szememben rokonszenves emberb l röhejes alakká váljon. Igen, ez a megfelel szó, mert igazából félni nem féltem t le, undorodni sem undorodtam, mint férfi azonban a semmivel tette magát egyenl vé. Sok mindent átgondoltam azon az éjszakán, emlékszem, azt sérelmeztem leginkább, hogy én itt nyomorgók a szófán, meg hortyog kényelmes ágyamon. – Nedzsita, hol vagy? – hallottam az éjszakában. – Idekint vagyok… – Jó volt, Nedzsita? – Jó ám – hazudtam. – Akarod még? Az kéne csak! Most semmiképp se bírnám rávenni magam. –Minden er m elhagyott – nyöszörögtem ravaszmód. –Honnan van ennyi férfier benned? Majd holnap folytatjuk. Nevetésre fakasztották szavaim. –Hihihi! Jól van, no! Felöltözött, kifizetett, eltávozott. Végre lefekhettem a saját ágyamba. Nem is volt ez olyan szörny , hiszen Nepseniben nyoma sem volt gonoszságnak, kíméletlenségnek, teste ápolt volt, szagát is el tudtam viselni. Csupán, mint szeret volt fölötte ügyetlen, vagy inkább hebehurgya. Elaludtam, s azon az éjjelen Mererukáról álmodtam. Tisztán emlékszem rá ma is. Andalogtunk kézen fogva a Szikomor pagonyban, éreztem teste melegét, és akkor nagyon-nagyon megkívántam t. A vállára csimpaszkodtam, s megkérdeztem, miért nem szeret engem. Mereruka azt kérdezte, hogy ezt a csacsiságot mikor találtam ki. Ezt nem kitaláltam, feleltem, teljesen úgy viselkedtél legutóbb, mintha semmit se jelentenék a számodra. Mikor! Hol! Álmodtad, Nedzsita! Nem lehet, kételkedtem, de aztán kezdtem elhinni, hogy igaza van, mert hiszen nagyon szerettem t. Ismét neki szegeztem a kérdést. Tényleg szeretsz? Tényleg szeretlek! És be is bizonyítom. És akkor Mereruka derékon kapott, ledöntött a földre, és úgy szeretett, ahogyan csak tud szeretni. És bekövetkezett álmomban az, amit Nepsenivel a valóságban nem tudtam elérni, fölrepültem a gyönyör csúcsára. Talán soha nem okozott ébredés ekkora csalódást. Egy pillanatig még tapogattam szerelmem után, mígnem rájöttem, hol vagyok. A hajnal zsenge pírja bederengett az ablakomon, testem remegett, szívembe kegyetlenül belesajdult a felismerés. Visszatarthatatlanul kiszakadt bel lem a sírás. Napközben er t merítettem ama tudatból, hogy amit csinálok, azt kisfiamért és anyámért csinálom. Délre már összeszedtem magam, bevásároltam, víg hangulatban töltöttem el otthon a délutánt. Szerettem volna megosztani aggályaimat anyámmal, kikérni tanácsát,
hogy mégis, mit lehet kezdeni egy ilyen szeleverdi férfival, mint Nepseni. Aztán mégsem vitt rá a lélek, annál mélyebbnek kellett volna lenni a kett nk között fennálló bizalomnak. Ez elgondolkodtató, és ismét csak utólag, hiszen akkor nem t dtem el rajta. Az ösztöneim vezéreltek, és nem fogalmaztam meg magamban, mit miért teszek. És véletlenül mégis segítségemre lett anyám. Elmondta, hogy gyermekemnek elég száraz a tenyere, id nként bekeni aloéolajjal. – És az jót tesz? – Jót. Most megnézheted a tenyerét. Azonmód megszületett bennem az ötlet. Kértem anyámtól egy üvegcse aloéolajat, mondván, nekem is gyakorta száraz a tenyerem. Pontosan tudtam már, mire fogom használni. Gyermekemet elringattam, lefektettem, visszasiettem az Ízisz n vérek házába. Nepseni elég kés n jött, de annál hirtelenebbül. Ezúttal még jobban hadart, mint tegnap, sajátos el adása gyermekkori élményeinek mozzanatai voltak, melyek nagy részéb l semmit se értettem. Valami olyasfélére emlékszem csak, hogy nagyon szerette pajtásaival a vonuló katonákat bámulni, aztán amikor elhaladt a lovasság, fölkapkodták az útról a lócitromokat, s azzal dobálóztak. A derék írnok hangos röhögések és térdcsapkodások közepette harsogta el, milyen jól szórakoztak azon, ha valamelyiket pofán találták. Vele együtt nevettem, hogy örömet szerezzek neki. – Hanem most már… – pattant föl váratlanul, amib l pontosan tudtam, mit jelent. – Kis türelmedet kérem, majd hívlak – mondtam neki. Akárcsak tegnap, ma is elfogadta. Nos, átsiettem a hálószobába, sietve bekentem aloéolajjal a megfelel helyen, kicsit még birizgáltam is magam, aztán szólítottam. –Jöhetsz! Megismétl dött a tegnapi nap: Nepseni pucéran betrappolt, rám vetette magát és fullánkjával nyomban belém szúrt. Néhányat lökött, és már készen is volt, lefordult rólam, fennakadt szeme a plafonra meredt. Én viszont korántsem úgy éltem meg, ahogyan tegnap. Nem fájt, nem érdekelt, nem csináltam ügyet bel le. Lazán és lélektelenül fogadtam be, ahányszor csak rájött, hiszen nem is figyelte azt, hogy nekem jó-e így. Nála csupán az volt a lényeg, hogy odategye, elpukkanjon, s ett l már elégedett baknak érezte magát. Igen, ez megfelel kifejezés. Nepseni egy baknyúl volt. Búcsúzáskor elmondta, hogy holnap Idu jön, de már most alig várja, hogy ismét váltsanak. Ahogy a szemembe kacsintott, és igyekezett csábosán bazsalyogni, maga volt a nevetségesség netovábbja. – Ugye jól belementünk? – Igen – próbáltam meggy en ráfelelni. Boldogan láttam viszont Idu írnokot, hiszen a társalgásban is messze kellemesebb volt szaktársánál. –Nos, Nedzsita, hogyan telnek napjaid? –Néha így, másszor úgy. – Ügyes felelet – bólintott elismer en. – Meg tudsz birkózni új életed kihívásaival? – Igyekszem. A nehéz pillanatokban szeretteimre gondolok, aztán eltökélten tovább csinálom. – Derék. Remélem, az élet csupán annyi megpróbáltatásban részeltet, amennyire mindenképpen szükséged van, hogy a szebb jöv t tapasztalatokra építsd. Ilyen okosságot még sosem hallottam, jól megjegyeztem hát. „Kellenek a tapasztalatok, hogy a szebb jöv t arra föl tudjam építeni!” És Nepseni hebehurgyasága után Iduval már élvezni tudtam a testi játékot is. Ebben a pillanatban sorsom egészen kielégít nek t nt. Nem sokkal kés bb akadt egy barátn m a szent örömlányok között. Méghozzá nem is akárki. Kisfiam ebéd után korán elpilledt, én pedig úgy gondoltam, inkább visszasietek kéjlakomba, ott kényelmesebb lesz szunyókálni, így is tettem, alig értem azonban vissza, halkan kopogtattak az ajtómon. Csak nem Idu az, még nem id szer ! És nem is volt hozzá kedvem. Hozzáteszem, más férfihoz sem. Résnyire nyitottam az ajtót, azon töprengve, milyen ürüggyel távolíthatnám
el az alkalmatlankodót. Férfi helyett azonban egy szép örömlány pislogott rám a mieink közül, megismertem a sárga-fekete gallérról. – Üdvözöllek, Nedzsita! A nevem Szepenupet. Ismer s a név és az arc is. De honnan? – Mit akarsz? – Nem ismersz meg? Én vagyok az, akinek Mererukát szánták. Mindjárt rájöttem, és betájoltam t. – Tekana ács lánya vagy? – Jó az emlékez képességed. – Kerülj beljebb! – A sérelem bennem volt, nem álltam meg szó nélkül. – Csúnyán viselkedtél ám velem. – Erre is emlékszel? – sandított rám elfogódottan. – Én mindenre. F leg a Mererukával kapcsolatos dolgokra. – Igen. Ne haragudj. Mentségemre legyen mondva, egészen másképp néztél ki akkoriban. – Valóban – ismertem el. – Sovány, semmi lányka voltam. Máig sem értem, mit szeretett rajtam Mereruka. – Most viszont érteném. Ahogyan kinézel… Hellyel kínáltam, mindketten leültünk a kanapéra. Szepenupet szép volt és n ies, id sebb nálam talán két évvel. t szánták Mereruka párjául, nem engem. Szerelmem azonban fityiszt mutatott Tekanának és Tenftrunak. Neki én kellettem. De mi lehet vele most? –Vannak híreid Mererukáról? – Éppen emiatt kerestelek föl. – Volt egy anyajegy a bal arcán, közel az orrcimpához, amely jól állt neki. –Mereruka elzüllött. Beduin öszvérhajcsárok között él, folyvást iszik és verekszik. – Mostanában találkoztál vele? – Pár napja ráleltem egy istállóban, de olyan részeg volt, hogy lábra se tudott állni. Két napja! Ez meglepett. – Mi volt köztetek? – kérdeztem óvatosan. Szepenupet b nbánó arcot vágott. Lesütötte a szemét, úgy válaszolt. – Ha lemondtál róla, elmesélem. Elszorult a torkom. Nem mérlegeltem. – Beszélj. – Rokon lelkek vagyunk – kezdte tapintatosan Szepenupet. – Közös bennünk, hogy mindketten szeretjük Mererukát, pedig talán meg sem érdemli. Apám, Tekana, meg az apja, Tenftru, szépen összeboronáltak bennünket három esztend vel ezel tt. Nekem módfelett tetszett , és úgy vettem észre, én is megfelelek neki. Elkezdtem szövögetni leányálmaimat, az élet ragyogónak tetszett, a jöv m biztosnak. Amíg nem jöttél te. Egyszer csak azt veszem észre, már nem nagyon érdeklem, elkerül, más utakon jár. Aztán jött a pletyka, hogy v legényem Mudhu mester leányával cimborál. Mikor megláttalak benneteket a Szikomor pagonyban, nem tudtam szó nélkül megállni. Kés bb, kutyafuttában Mereruka be is vallotta, hogy téged szeret, te leszel a felesége. Azokat a napokat nem kívánom még a legnagyobb ellenségemnek se. – Nem volt közöttetek semmi? – Még nem. Szenvedtem és vártam, hogy az istenek józanítsák ki, vezéreljék hozzám vissza. Aztán hallottam, hogy gyermeket vársz t le, és ett l végképp összeomlottam. Odaadtam magam egy katonatisztnek, de azt még inkább megsínylettem. Hónapokig ki sem mozdultam otthonról, ezen atyám úgy felb szült, hogy kezet emelt rám. Azt kiabálta: „Te vagy mindennek az oka, te haszontalan szopornyica! Ha már olyan ügyetlen voltál, hogy egy keszeg csitri is elszerette a v legényed, legalább viseld el!” Majd aztán szárnyra kélt a hír, hogy megszületett a gyermeked, de atyád hallani sem akar az asztalos famíliáról. Ne
vedd rossz néven, elkezdtem reménykedni. S nem alaptalanul, bocsáss meg… Egyik napon átsietett hozzánk Tenftru. Nagyon izgatott volt, vérzett az orra. Elmondta, hogy most már teljesen bizonyos, hogy gyermeked törpe, Mudhu nekik támadt, de és Mereruka jól eltángálta. Van remény, fiának nem kell a törpe gyerek, legyen bár isteni adomány, hamarosan rendez dnek a dolgok. – Másnap atyám meghalt – emlékeztem vissza. – Igen – bólintott, és ajka remegni kezdett. – Innent l Mereruka elkezdett sündörögni utánam. El ször csak távolról nyájaskodott, aztán megszólított… Visszaemlékeztem. Ez volt az, az id szak, amikor nem tudtam, miért nem jelentkezik. És élt is bennem a gyanú, hogy más n után kujtorog. Lám, milyen közel jártam az igazsághoz. – Folytasd… – És következett minden szépen sorban… – Eljutottatok egész… Nagyot nyelt, bólintott. Elfutotta szememet a könny. Mikor tehát velem olyan furcsán visszautasító volt, már Szepenupet állt a háttérben. –És most? Az szeme is könnybe lábadt. – Azt hiszem, téged is szeret, nem tudott választani, és ez megmérgezte az elméjét. Elhagyott, összeadta magát riherongy, tisztátalan n személyekkel. Nádvágók kunyhóiban, beduin sátrakban hált, hiába igyekezett Tenftru jobb belátásra bírni. Ha nagy ritkán hazavet dik, csak azért teszi, hogy pénzt csikarjon ki apjától, és folytassa a lumpolást. – Amon-Ré! – Nem értem én ezt a világot – ingatta fejét Szepenupet. – Olyan kevés a szép férfi, akiben a jóság, gyöngédség párosul délceg termettel… Senki se lesz többé, aki ilyen érzékkel hódítja meg lelkemet és minden porcikámat. Vannak jelentéktelen férfiak, akik mégis rendelkeznek a megbízhatóság képességével, évek során szépen megtanulnak mindent, sokszor már a n vel is elboldogulnak valamennyire. Mererukának mindez természetes, így született, neki semmit se kell tennie ahhoz, hogy rabul ejtse a n i szívet, és ahogy csinálja, azt nem lehet jobban csinálni. – Rám emelte könnyes szemét. – Miért teszik tönkre magukat az ilyen vezérhímek? Mit vétettünk, mi k, hogy az istenek ilyen csalárdul kibabrálnak velünk? – Mereruka stehetség – tettem hozzá meggy déssel. – Én sem hiszem, hogy találok hozzá hasonlót. Ezt mondtam, miközben azt gondoltam: nem hagyom én ezt annyiban! Holnap megkeresem szerelmem, a lelkére hatok – hiszen még érez valamit irántam –, kirángatom én a posványból. Úgy váltunk el egymástól, mint a testvérek. Megöleltem Szepenupetet, kölcsönösen fogadkozva, hogy mostantól barátn k leszünk, és fölkeressük egymást, ahogy az id nk engedi. Este ismét Idu volt a vendégem. Kevéssé lehettem szívderít , hiszen egyfolytában Mereruka járt az eszemben. A derék írnok észre is vette gyakori elmélázásom. – Nem vagyok ma valami szórakoztató, ugye? – Tessék… Ja! Dehogy – eszméltem föl. – Csak a kisfiam járt az eszemben. Furdal a lelkiismeret, hogy éjszakánként nem vagyok mellette. – Ez egyébiránt igaz volt, csak most mégsem ez járt a fejemben. – Soha nem érhet el az eszményi állapot. Minthogy az csak az istenek kiváltsága. – Fölröhögött. – Vagy még az övéké sem. Milyen különös, pontosan emlékszem benyomásaimra. Lopva szemügyre vettem Idut, s számba vettem, mi az, ami tetszik benne. Kétségkívül kellemes ember volt, kedves társalgó, gyöngéd természet. Arca kevéssé megnyer , de tetszett hosszú ujjú keze és izgalmasan
sz rös lába. Bár korántsem zavaró módon, de volt benne valamennyi n iesség is. Mereruka ezzel szemben a férfiasság megtestesülése. Hangjából, mosolyából ser érzett, alakja a legtökéletesebb, amit csak képzelhet magának halandó. Ett l már a férfiak legszebbikének számított, legalábbis az én szememben és Szepenupetében, azonban ott volt még a legszeretetreméltóbb, b vös tulajdonsága, a félénkség. Ilyen félénksége csak a legragyogóbb férfinak lehet. Soha nem er szakoskodott, nem használt utasító szavakat, mindig csak kért, és az arcáról leragyogott az szinteség. Nem csak Idut, de senki mást nem lehet Mererukához hasonlítani. Hogy nekem volt egyszer egy Mererukám, több mint csoda. És ennek a tanulságát, avagy inkább életbölcsességét is csak érett fejjel tudom szavakba foglalni. Soha nem tudjuk megbecsülni a maga idejében azt, amit a sors b kez en nekünk adott. Utólag már megbecsülnénk. Amikor már kés . Korán keltem, magamra kaptam kalaszíriszem, és már indultam is. Mindjárt a keleti – rossz hír – városrész felé irányítottam a lépteimet. A szagok vezéreltek, arra mentem, ahonnan a legáthatóbb trágyaillat terjengett. Ez a városrész Hurbait legszennyesebb, legveszélyesebb része, bérkocsisok tanyája, itt sorakoznak a teve- és öszvérhajcsárok istállói, nyomorultak viskói, itt lapulnak meg az éjszakai tolvajok, a széltolók, zsiványok. Nem kis merészség egy magamfajta fiatal lánynak ide bemerészkedni. Bevallom, féltem is, de a szándék megkeményített, rendíthetetlenül baktattam célom felé. Láttam is, de leginkább éreztem, hogy szurtos, rosszarcú alakok lesnek a romlatag falak, rések mögül, csontra fogyott macskák nyivákoltak rám, hátha leesik egy soványka falat részükre. Ma már semmiért és senkiért nem mennék oda, de az ember lánya azért fiatal, hogy meggondolatlan dolgokat is m veljen. Minden okom megvolt a félelemre, bizonyítja ezt az a néhány durva szó, amely megütötte a fülemet. – Leteperjük? – hallottam egy rozzant kapualj mélyéb l. –Vigyázz! Lehet, hogy csapda… – figyelmeztette egy boríz hang. Zsibbadtság szaladt le a tarkómon, nyakamon, gerincemen. Innent l folyton hátra-hátra kapkodtam a fejemet, nem szeg dik-e valaki a nyomorába. Új ijedségem támadt – szentben állt velem, szinte moccanatlan egy borzas alak, mintha engem várna. Közeledtem feléje, bámult és nem mozdult. Mit akar ez t lem? A szemében valami olyasféle veszedelem, mintha a hiéna figyelné a bárányt, mikor támadhat rá. Most mit tegyek? Forduljak meg, fussak el? Azt mégsem, azzal még inkább hergelném. Vakmer ötletem támadt. Egyenesen nekiirányítottam a lépteim, még lendületet is véve, mintha beléje akarnék menni. – Hé, jóember! – kiáltottam rá határozottan. – Nem ismered Mererukát? A meglepetést l kerekre nyílt a szeme. – Megnémultál talán? Nem ismered Mererukát? Tagadólag rázta a fejét. – Akkor azt mondd meg, hol tanyáznak az öszvérhajcsárok! Kis ideig habozott, aztán jobbra mutatott egy hepehupás utcába. –Arra, kisasszonyka! – Csakhogy megszólaltál. Már azt hittem, néma vagy. Vallom, szorult helyzetben egyes emberekb l el jönnek olyan rejtett tulajdonságok, amelyekre korábban maga sem gondol. Err l a napokban beszélgettem Mirjammal, eszes szolgálómmal. Legalábbis velem is és vele is megesett már ilyesmi. Az életünk tehát sokszor nem is a magunk természete szerint alakul, van benne b ven szerepjátszás, képmutatás. Ellenkez esetben meg sem érnénk az öregkort. A teljes és állandó szinteség egyenl az öngyilkossággal. Még tudakozódnom kellett, de végül is rábukkantam Mererukára. Egy istállóban – szénakupacon hortyogott. Mellette valami alak hevert, akir l nem tudtam megállapítani, férfie vagy n . Egy id s hajcsár hosszan költögette, rázta a vállánál fogva, míg életet vert bele. – Hagyjál, te! – ült föl hirtelen, dühös képpel. – Keres egy finom hölgy, gané! – reccsentett rá az öreg. Mereruka rám meredt, el ször nem akart hinni a szemének, aztán mégis megismert.
Képén torz vigyor jelent meg. – Nedzsita! Ki küldött? – Senki. Magamtól jöttem. – Azt szerettem volna neki mondani, „gyere velem, kedves”. A hely, a b z, volt szerelmem látványa viszont olyan rossz hatást tett rám, hogy inkább a következ t mondtam. – Menj haza, Mereruka! Atyád és húgaid várnak! – Milyen szép vagy! – nyitotta tágra zavaros szemét. –Látod, Csimbók bátya, volt valaha az én mátkám. Mélységes csalódást éreztem. Mereruka csak árnyéka volt régi önmagának. Arca sz rös, ápolatlan, szeme kifejezéstelen, izmai teljesen elsorvadtak. Ez nemcsak az ital m ve, hanem a táplálkozás hiánya, meg még valami más is. Én a délceg Mereukára voltam fölkészülve, nem erre az emberroncsra. Bámultam t hitetlenkedve, és nem tudtam már neki semmit mondani. még beszélt hozzám, már nem is emlékszem, mit, csak azt kívántam, hogy kimeneküljek ebb l a b zb l, elhagyjam sürg sen ezt a környéket. Kifelé menet Csimbók bátya dohogott a fülembe. – Sajnálom t. Még nagyon fiatal. Hiába könyörgök neki, hogy legalább a kékliliomot hagyja el. Tudtam, mit jelent ez. A kékliliom kábítószer. Ha valaki rendszeresen fogyasztja, elpusztítja magát. Kábán szédelegtem át a veszélyes zónán, már nem is gondoltam arra, hogy baj érhet. Napokig a történtek hatása alatt voltam. Adandó alkalommal elmeséltem Szepenupetnek, miként jártam. Meg sem döbbentették a hallottak, ezzel tisztában volt, de részvétb l együtt sírdogált velem. Egyik alkalommal Idu bejelentette, hogy pár napig nem jön sem , sem Nepseni. Kelképp megrémített vele. Most kénytelen leszek lemenni a templomtérre, ahol ki leszek téve a durva férfiak kénye-kedvére. Aggályaimat megosztottam újdonsült barátn mmel. – Félsz? – csodálkozott rám Szepenupet. – Okosabbnak hittelek. Nedzsita, te egy vonzó jelenség vagy, akinek nem szabadna kiadni kezéb l az irányítást. Ne hagyd, hogy kiválasszanak, válassz magad! Meg tudod tenni, bizonyos vagyok benne! – Gondolod? – Oziriszra mondom! Mindenesetre meg kell próbálnom. Másnap – nem siettem – elég kés n mutatkoztam a téren. Nagyon gyorsan fölmértem a helyzetet, és egyetlen pillanat alatt azt is eldöntöttem, hogy inkább egy szerény, szolid férfit szemelek ki, mintsem valami vérb hímet. Lelkiállapotomnak az felel meg jobban. A szemem tüstént megakadt egy átlagos küllem , tétova emberkén. Miel tt még bárki lecsaphatott volna rám, odasiettem hozzá, megérintettem a vállát. – Bocsáss meg, uram, nem láttad a barátn met? Rám bámult, én pedig igyekeztem a legszebben mosolyogni. – Nohát, nézzenek csak oda… – szólalt meg ellágyultam – Kit keresel, húgom? – A barátn met, akit Szepenupetnek hívnak, karcsú lány, szebb, mint én. Talán el ször éreztem, amit azóta számtalanszor, hogy szavammal, mosolyommal elbájoltam. – Szebb, mint te? Azt már el nem hiszem – csóválta a fejét és somolygott. – Nem tudom, kir l beszélsz, de én náladnál szebb lányt az elmúlt negyvenkét esztend ben nem láttam. Ösztövér, középmagas ember volt, enyhén hajlott hátú, nyaka vékony, arca beesett, orra termetes. Szolid kinézete miatt választottam t, remélvén, hogy kell képp tartózkodó is, ámbár a beszéde erre kissé rácáfolt. Mindegy, most már nem tágítok mell le, nem szolgáltatom ki magamat másoknak, akik a háttérb l azt lesik, mikor ronthatnak rám. – Mindegy, köszönöm, akkor jó bámészkodást. – És úgy tettem, mintha tovább akarnék lépni.
– Hohó, szépségem, itt ne hagyj! Mi gondolsz, minek vagyok én itt? – Csak nem áldozni akarsz Ozirisznek? – Éppen, hogy igen. –Nos, akkor ne tétovázz! Elnevette magát, bólintott, attól tartottam, nagy orra lehúzza, s arcra bukik. Elindultam el tte, követett. Feszült voltam, túl magabiztosra sikerült ez a „vadászat”, fél , hogy kiválasztottam félreértett. Azt hiszi, megtetszett nekem. Valahogy a tudomására kellene hoznom, hogy édes mindegy, vagy más. El ne bízza magát. Miután bereteszeltem magunk mögött az ajtót, a következ ket mondtam neki. – Ezzel is megvolnánk. – Szembefordultam vele. – Nehogy azt hidd, kedvem van hozzád. Kényszer ségb l választottalak ki, essünk túl rajta a lehet legkíméletesebben, mert fáradt vagyok, aludni szeretnék/ Olyan hirtelen történt, hogy csoda: visszakézb l arcul csapott. Azután indulat nélkül szólt. – Majdnem megtévesztettél. Azt hittem, járatos vagy, most látom, hogy kezd vagy. Tanuld meg, kislány, ilyet soha ne mondj vendégnek. Büntetésb l itt maradok nálad, és ma nem keresel. Azt hittem, rám veti magát, er szakos lesz, én kétségbeesetten latolgatni kezdtem, mit tehetnék ellene. De hozzám se nyúlt, helyet foglalt a kanapén, és beszélni kezdett. Életem egy különös rejtélye ez: szinte egyetlen szavára sem emlékszem. Rémlik, hogy gyermekkoráról és ifjú éveir l mesélt, nem vagyok azonban teljesen bizonyos benne. A riadt elme törölte, ahogyan a megrázó emlékeket gyakran megsemmisíti bennünk. Én csak álltam, lábam, csíp m sajogni kezdett. intett, üljek le, akkor én leereszkedtem a padlóra; mellé aztán soha! Az éjszaka közepén fölállt és távozott. Igazi megkönnyebbülést éreztem. Végre ágyba fekhettem, s bár a megrázkódtatás sokáig nem hagyott aludni, egyedül sokkal szabadabban lélegeztem, mint terhes vendégemmel. Reggel Iszet n vér haragos hangjára ébredtem. – Hol a pénz? – Nincs pénz! – kiáltottam föl ijedten, mint a rajtakapott gyerek. A papn alakja megjelent az ajtónyílásban. Arcán elképedés, ajka a szavakat kereste. – Nedzsita! Ez nem tréfadolog! Tegnap vendéged volt, tudom! – Úgy dobálta ide-oda a fejét, hogy már aggódtam érte. – Egy ideje megbízom benned, lásd, éjjelente már nem is zargatlak. Ne nézz bolondnak, kérlek! Fölültem az ágyamban. – Nem adott… – Nem adott? Mit képzelsz… – Nem is történt semmi! – igyekeztem gyorsan megnyugtatni. – Hogyan? Most kellett volna elpityerednem, hogy hitelesebbnek érezze szavaim. Ám ekkor történt életem igazi fordulópontja, melyet korábban már említettem. Ett l a pillanattól kezdve már egyáltalán nem tudtam sírni. Hogy miért? Csupán találgatok. Meglehet, olyan kíméletlen sorscsapásnak éreztem Mereruka lezüllését, hogy hozzá képest már valamennyi baj elsilányult. Mindemellett szorult helyzetemb l kiutat kellett találnom. Hirtelen úgy határoztam, szinte leszek. – Igazat beszélek, Iszet n vér. Bevallom, én hibáztam. Es teljes pontossággal elmondtam neki a történteket. összevont szemöldökkel végighallgatott, aztán arra kért, ismételjem meg. Újra beszámoltam neki az esetr l. – Javadra legyen mondva, mindkétszer ugyanúgy mondtad el. Ez természetesen nem mentesít téged a felel sség alól. Ekkora hibát nem véthetsz. Ajánlom, a mai nappal pótold az elmaradást, mert különben Reded f pap elé kell, kísérjelek.
Aznap nagyon lehangoló volt hazamenni. Nem vásárolhattam be, s az elém szaladó kisfiamnak sem tudtam semmivel kedveskedni. A szívem szakadt meg, csalódott arcát látva. Magamban fogadkoztam, hogy ilyen többé nem fordulhat el . Hibát követtem el, igen, de talán még idejekorán. Igaza volt az ösztövér embernek, hogy megbüntetett, hiszen ezzel világosan rámutatott: nem szabad így viselkedni a gyöngédség után sóvárgó férfiakkal szemben. El re féltem az estét l. Mit tehetnék, hogyan lenne a legideálisabb? Ekkor kezdett bennem kibontakozni egy gondolat. Úgy fest, alkalmatlan vagyok arra, hogy mindenféle férfit az ágyamba engedjek. Nem vagyok megfelel kokott alkat, finnyás a természetem. Tehát vagy sürg sen férjet kell találnom, vagy a dolgok mindig az én akaratom szerint kell, hogy történjenek. Ha nem is teljesen tudatosan, de már elkezdtem erre törekedni. Ugyanazzal a szándékkal mentem le a templomtérre, mint tegnap, hogy magam választok. Nagyon gyorsan észrevettem egy fiatalembert, mindjárt megkörnyékeztem. – Micsoda h ség! Az ember eleped, nem gondolod? Bámult rám nagy, tiszta gyermekszemmel. – Nem vagy szomjas? – Nem – felelt rá tétován. – Nem is innál velem egy pohár h s vizet? – kérdeztem színlelt szomorúsággal. – Dehogynem! – vágta rá, és fölcsillant a szeme, ahogyan csak egy ifjú emberé tud fölcsillanni. Tetszett a szendesége, gyámoltalansága, enyhe vonzalom támadt bennem iránta. – Kövess! Jött. Nesztelenül, simulékonyan, mintha félszeg gyermekem volna, pedig aligha lehetett nálam fiatalabb. És az egész estére az félszegség magatartása volt a jellemz , noha rajongás ült az arcán, semmit nem tett önmagától. Legalábbis addig nem, míg magamra nem húztam. En nyúltam hozzá el ször, én öleltem át, én kezdeményeztem a vetk zést, igyekeztem vele beszélgetni. Társalogni ugyan nem volt hajlandó, de amikor már nyilvánvalóvá vált a helyzet, a dolgát derekasan elvégezte. Feküdtünk egymás mellett, ránk borult a békés éjszaka, de nem volt vaksötét, az ablakon fény sz dött be. Arca olyan volt, mint egy romlatlan gyermek arca. Kíváncsi lettem valamire. – Én voltam az els ? – Dehogy! – tiltakozott. – Voltak páran… Elhittem neki akkor. Most már tudom, hogy nem volt el ttem senkije. Úgy emlékszem vissza rá, mint megfelel alapanyagra, akib l könny jó szeret t formálni. Nem volt olyan acélos teste, mint Mererukának, mégis azt kell mondanom, jó érzés volt uralni. Busásan megfizetett, Iszet n vér nagy megelégedésére, nekem is volt mit hazavinnem, kisfiam örömére. Fölbukkant ismét a két írnok, Idu és Nepseni, több dekádig nem volt gondom a párkereséssel. Azonban ismét fölmerült bennem, hogy változtatnom kellene az életemen, mert így sem valami kényelmes. Tudniillik egy id után borzasztóan szerettem volna pihen napot, s t nagy merészen még napokat is elképzeltem. Testemet és érzelmeimet pihentetni, hogy tisztuljak a szennyt l, tölt djem jóval. És elképzeltem magamnak egy szép házat, amelyben én vagyok az úrn , és akkor fogadok vendéget, amikor kedvem tartja, és azt a férfit, aki megtetszik. Még elmesélek egy esetet szent örömlány id szakomból, aztán rátérek a változásra. Aznap sem ért rá egyik írnok sem, magamnak kellett férfit fognom a templomtéren. A jól bevált módszer szerint kezdtem hozzá. Láttam egy tétova, szikár férfit ácsorogni, bár háttal állt, arcát nem láttam, de a magatartásáról kitaláltam: örömlány után kutat. Odalibbentem hozzá, eléje álltam, s már csicseregtem is. – Micsoda h ség! Az ember eleped, nem gondolod?
Kaján vigyorral emelte rám tekintetét. Most láttam csak, hogy az én nagyorrú, szikár emberem, aki szemtelenségemért arcul ütött. – Nahát, nézzenek csak oda! – mondotta, ahogyan múltkor is. Meglep désemb l hamar fölocsúdtam: itt az alkalom, hogy kiköszörüljem a csorbát. – Óhajtsz-e Ozirisznek áldozni? – kérdeztem olyan kedvesen, amennyire csak tudtam. – Veled? – Velem. – Van kedved? – Van kedvem. –Van id d? – Van id m. – Követlek. Nem mondtam igazat. Legalábbis abban nem, hogy van kedvem. Ez egy becsületbeli ügy, mely elrendezésre várt. Még a sors is úgy intézte, hogy ily módon ismét találkozzunk. Ezzel az ösztövér emberrel végül is duplán megjártam. Önérzetes énjét múltkor már megismertem, megkeserültem, a tanulságot levontam. Arra az el zetes elképzelésemre, hogy majd egy afféle tedd ide, tedd oda férfi lesz, túlzottan nem vesz igénybe, szintén rácáfolt. Emberem elég nagy jogarral rendelkezett, dinamikus volt, jó alaposan helyben hagyott. Kellemetlen az, amikor valakit nem akarsz szeretni, mégis odaadod magad, remélve azt, hogy nem tart sokáig, az pedig úgy megnyomorgat, hogy másnap is érzed. Ennek aztán két következménye lehet. Vagy beleszeretsz az illet be, vagy többé látni sem akarod. Velem az utóbbi történt. Azt javára mondom, sokat fizetett, dupla annyit, mint mások szoktak.
Harmadik tekercs Mirjam, a szolgálóm szinte gondolatolvasó. Tudja, hogy mikor vigye sétálni kisfiámat, akinek a Nedzsatum (fehér nap) nevet adtam. Már hatéves, és csalhatatlanul láthatók rajta a törpeség jelei. Csíp je, karja, lába rövidebb, mint a hasonló korú gyerekeké, az igazi változás azonban – Hesziré orvos szerint – csak mostantól kezd dik. Napnyugtával el kel vendéget várok, addig pihenéssel töltöm az id t. Megmártózom langyos vízben, iszom egy pohár mirhával kevert bort, szendergek egy keveset. Sorban mindezt véghezviszem, led lök a kerevetre. Ma nem jön a kellemes álom, mint általában, valahogy eszembe jut atyám. Valamivel több, mint öt éve hunyt el. Szeretett engem, vagy sem? Örökösen foglalkoztat a gondolat. Viszont még nincs egy teljes esztendeje, hogy otthagytam az Ízisz n vérek házát. Nos, négy és fél évig voltam szent örömlány, s ámbár ez nem kis id , ahhoz kevés, hogy az ember házat ér vagyont gy jtsön bel le. De annyit viszont össze tudtam kuporgatni, hogy negyedét kifizessem egy takaros hajléknak. A többit pedig részleteiben törlesztem. Ennek a következ a története. Rettenetes kamzin dúlt a sivatagban, oázisokat tarolva le, házakat téve a földdel egyenl vé, utószele a deltavidéken is éreztette hatását, az emberek Hurbait városában inkább házaikba húzódtak. Én azonban kimentem a templomtérre, amely teljesen kiürült, ezzel bizonyítani akartam buzgalmam, egyben reméltem, nem találkozom férfiemberrel. Nos, úgy is volt. Élveztem a parókámba és ruhámba kapaszkodó szelet, jólesett valahogy, hogy csípi, égeti az arcomat. Legjobban mégis az tetszett, hogy teremtett lelket se látok, Ozirisz temploma fenségesen, magányosan dacolt a széllel, pülonjai merészen nyúltak a kavargó, felh s mennybolt felé. Egyiptomban ritkán felh s az ég, az pedig még ritkább, hogy így örvénylenének. Belefeledkeztem a látványba, élveztem az elemek nászát, gondolataim szanaszét csapongtak. Észre sem vettem, hogy valaki megközelített, csupán szavára rezzentem meg. –Tetszik a látvány, Nedzsita? Ijedten kaptam le a tekintetem; Psammón állt el ttem, atyám tudós barátja. – , nagytisztelet – könnyebbültem meg –, de jó, hogy te vagy, s nem más. Nézem, mert ilyen érdekeset még nem láttam. Jó lenne tudni, mi a felh . Talán az istenek viseltes köntösei? – Bár találóan hangzik – ingatta okos fejét Psammón – , de a felh nem más, mint páratömeg. Nagy kiterjedés ködfoltok, és messzir l fehérnek látszik. Nem lehet más, hiszen adott esetben es t is hordoz. – Két es re emlékszem… – gondolkodtam hangosan. Igen, itt Egyiptomban rendkívül ritka. Palesztinában, Görögföldön, meg még északabbra, Makedóniában, Thrákiában sokkal gyakrabban esik es . Arrafelé az égi áldás termékenyíti meg a földet, ahogyan nálunk a kiáradó Nílus. Nagyon nehezen tudtam elképzelni, hogy a csudába zuhoghat annyi víz odafentr l alá, hogy az öntözze a növényzetet. Az én elképzelésem szerint a mez gazdasághoz kiadós áradás kell. De hittem a bölcs férfiúnak, hiszen semmi oka arra, hogy engem félrevezessen. – Hallom Idutól, jó sorod van. –Ha ezt annak lehet nevezni… – Én tisztel je vagyok a szent örömlányoknak. Úgy éreztem, ez egyszer nem szükséges képmutatónak lennem. Psammón személye atyai érzéseket váltott ki bel lem, és én szintén kinyitottam neki a szívem. – Vélelmed megnyugtató, nagytisztelet . Én azonban nem vagyok teljes mértékben alkalmas a szent foglalkozásra. Er s bennem az ellenállás azok iránt, akik nem ébresztenek
bennem rokonszenvet. Sokat szenvedek emiatt, minduntalan meghasonulok, azt szeretném, ha megválogathatnám vendégeimet. S ebb l el bb-utóbb bajom lesz. Érzem. Psammón hosszan hallgatott, papiruszszandálomat nézve. Amikor föltekintett, a szeme csillogott. – Mondanék neked valamit, lányom. De a szél átjárta csontjaimat, el bb menjünk védett helyre. – Gyere hozzám, nagytisztelet . Nyomban megbántam könnyelm kijelentésem. Hozzám! Még félreért a tudós ember, abból pedig komoly kellemetlenség adódhat. Azon kívül pedig a sólyomszem Iszet n vér észreveszi a férfit, és követelni fogja rajtam a pénzt. – Hallgasd meg ajánlatom – kezdte el Psammón, miután bereteszeltem magunk mögött a kéjlak ajtaját, s helyet foglaltunk a kanapén. – Én kiköltözöm a városból, már készen vár egy kedves vályogház az Anaka berek mentén. Óhajtom a magányt, szeretnék végre elmélyülni gondolataimban. Hajdani tudósok feljegyzéseit is akarom olvasni, tanulmányozni. A tudásra szomjazó embernek kevesebb az igénye, mint a gazdagságra szomjazónak. Eddig balgán éltem, a javakat magam is azonosítottam valamilyen fokon a boldogság érzületével. De rájöttem, a boldogsághoz csupán fedél kell, kevéske betev és elmélyülés. Mit akarok ebb l kihozni… Van nekem egy házam itt a városban, amely elvonulásommal kiürül. Éppen megfelel egy magadfajta finom hölgynek. Tulajdon igényeimt l függetlenül azért elismerem, nem követheti mindenki az én életmódom. Van három lakószobája, konyhája, oszlopos tornáca, zárt kertje. Ott a magad ura lehetsz. Egy pillanatra föllobbant bennem az öröm, aztán mélyen elkeseredtem. Ismertem Psammón szép házát, hajdanában, mikor még atyám élt, hébe-hóba vittem neki sört. – Csak fájdítod a szívem, nagytisztelet ! Évek óta ez a vágyam, ezzel az ábránddal fekszem s kelek, csak hát az anyagiak… Hosszú évek kellenek még ahhoz, hogy megvásároljak egy ilyen házat. Psammón szeme ravaszkásan csillogott. – Talán megegyezhetünk, ha szintén akarod. – Hogyne akarnám! – Mennyi pénzed van? Kertelés nélkül megmondtam neki. – Nos, hát – húzta el a száját –, az fedezi az egynegyedét. Holnap már költözhetsz át. A többit részleteiben fizeted. Megöleltem a kedves embert, szúrós képéhez szorítottam az arcom. Éreztem, hogy megremeg a teste. Jaj, Amon-Ré! – ijedtem meg. Csak nem számít cserében valamire?! Az ár túlzottan is méltányos: lehet ilyet önzetlenül tenni? Borzasztó két érzés feszült bennem egymásnak. Nagyon akartam azt a házat, minden vagyonomat meg a fél életemet is odaadtam volna érte. De azt lelkileg semmiképp nem tudtam volna elfogadni, ha még természetben is hozzá kell járulnom. Nem feltétlen azért, mert Psammón, életkorát tekintve, apám lehetett volna, hanem avval a mélységes tisztelettel, amit iránta éreztem, sehogy sem fért volna össze a testi érintkezés. Kétségbeesésemet észrevette. – Jól vagy, Nedzsita? – Nem tud… – Úgy elsápadtál és remeg a kezed. – Talán a váratlan örömt l, nagytisztelet – lódítottam. – Ez másvalami – ingatta a fejét Psammón. – Én akkor megyek is, azt tanácsolom, pihenj le, gy jts er t, holnap már költözhetsz. Hát mégis létezik ilyen! Mégsem minden férfi egyforma! A tudós távozott, én megfogadva tanácsát, valóban lepihentem, és alkonyatig szunyókáltam. Közben megmegébredtem, s a tudat, hogy hamarosan önálló, mindent l és mindenkit l független em-
ber leszek, végtelen nagy örömmel töltött el. Úgy emlékszem vissza erre a szeles délutánra, mint életem fordulópontjára, mint kivételesen boldog állapotra. Estefelé kopogtattak az ajtómon. Már a kopogásról tudtam, hogy Nepseni az. Nos, ebben a pillanatban semmi kedvem nem volt a sedre írnokhoz. Az ember akkor döbben rá, ki mennyit számít neki, ha megváltoznak a körülményei. Beeresztettem a tanult embert, ugyanúgy leültünk a kanapéra, mint máskor, elhadart néhány történetet magáról, amelyekb l keveset értettem, mikor viszont közelegni éreztem a tett pillanatát, fölálltam, s a következ ket közöltem vele. – Jó Nepseni, utoljára vagyunk itt kettesben, látogatásodat afféle búcsúlátogatásnak tekintem, ma este már nem vetem alá magamat a szent mesterség kötelességének. – Úgy érted, nem hancúrozunk? – Többé nem. Holnap elhagyom az Ízisz n vérek házát. Megrázta a fejét, olyanformán, mintha vizet akarna kirázni a füléb l. – Megfizetlek, mint máskor. A pénz mindig jól jön, nem? – Már nem fontos. Megállt a tudománya. Rám meredt, mint valami rövidlátó tekn s, szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. – Sokat jelentesz pedig nekem – szólt csöndesen. – Ne butáskodj, jó Nepseni – vigasztaltam, mint valami tapasztalt matróna az ifjú udvarlót. – Nem házastársak vagyunk, csupán a szent érdekszövetség kebelén tettük, amit tettünk. – És? – nézett rám könyörg szemmel. – És jelentettem számodra valamit? Erre most mit feleljek? Ekkor már tudtam, milyen érzékeny lelkek a férfiak, a világért sem akartam megsérteni. Soha nem tudhatja meg, hogy magamban csak így nevezem: nyúl. – Különleges vagy, ezt bízvást állíthatom. Senki sem csinálja úgy, ahogyan te. Nos, azt hiszem, így illik véleményt alkotni, hogy az ember ne is hazudjék. – Igen? – Láthatólag földerült. – Akkor miért nem használjuk ki az utolsó napot? – Úgy látszik – nevettem föl –, még a természet sincs ránk tekintettel. Éppen megvan. Bele kell tör dnünk. A gyors- és b beszéd Nepseni ett l végképp lelombozódott. Rá egyáltalán nem jellemz módon lassan fölkecmergett, ólomlábakon elindult a kijárat felé. Valami az eszébe jutott, reménykedve visszafordult. – Bárhová visz a sorsod, rám számíthatsz! – Köszönöm, majd üzenek érted, ha úgy alakul. –Üzenj, s én rohanok! Ez az elhadart mondat már igazi nepsenis volt. Elnevettem magam, is fölkacagott. Színleg jókedv en váltunk el. Tehát a búcsúéjszakán nem engedtem senkit az ágyamba. Elveimet már az új életemhez igazítottam. Lehet, valakik azt mondják rám, fondorkodó személy, úgy vélem, nincs igazuk. Életünk meg-megújuló alakulását zömében a körülmények határozzák meg. Amikor a körülmények úgy hozták, be kell állnom szent örömlánynak, fenntartásokkal bár, de azt tettem. Psammón fölbukkanásával, a körülmények megváltozásával nyomban megéreztem lehet ségeimet, személyiségem azonmód igazodott az új helyzethez. Pontosan tudtam, bár talán meg sem fogalmazódott bennem, hogy egyedül Idu írnokkal folytatom valamilyen fokon a kialakult viszonyt. Reggel korán fölkeltem, magamra öltöttem utcai ruhám, s a rám rontó Iszet n vért megel zve én szólaltam meg el bb. – Elhagyom a házat, befejeztem a szent hivatást. – Hogyan? – Ahogyan mondottam, n vér. –Nem teheted! – Már teszem is! – Karomra akasztottam az el készített rafiatáskát, benne személyes
apróságaimmal, s indultam. – Köszönök mindent, imáimban mindig benne leszel. – De hát, de hát… – Iszet nem találta a szavakat. – Idu tudja? – Majd megtudja. Még ma fölkeresem. – És Reded f pap? – Neki te mondod el. Iszet n vér komolyan kétségbeesett. – De hát mi lesz a kialakult vendégkörrel? – Lemondok róluk. – Nedzsita – fogta könyörg re –, te voltál a legjobb, az én tanítványom! – Feje olyan idegesít en mozgott a nyakán, hogy nyugtalanította a szemem. – A férfiak téged dicsértek a legjobban, érted fizettek a legtöbbet… Nos, ez meglepett, err l nem is tudtam. Ezek után persze hogy sajnálják, hogy elmegyek. De már mindegy, semmi se ingathatott meg. –Majd találsz egy másik lányt. – Olyat, mint te, soha! Nedzsita, kérlek, gondold ezt jól meg, ne hamarkodd el, állj már meg, hiszen… – A hangja egyszerre megváltozott. – Nincs is elég pénzed, hogy új életet kezdj! Elmész a bizonytalanságba, csacsiság! Adjál még magadnak pár évet közöttünk, aztán már meglehet mindened. Mától nem a kétharmadát, csak a felét veszem el… Mondta, csak mondta, én pedig nyitottam az ajtót, s elindultam lefelé a lépcs n. Nyomomba szeg dött, az utcán is kísért és gy zködött, rimánkodott. Én kimosolyogtam, de nem szóltam, csak a fejemet ingattam. Ilyen egyszer en jöttem el Ízisz házából, s szakítottam a szent hivatással. Elmúlt már az az id , amikor szent örömlánynak lenni egyenl volt valami isteni keggyel, s akik ebben részt vettek, a legtiszteletreméltóbb személynek számítottak. Manapság már alig valamivel jobb a megítélésük, mint az utcalányoké. Psammón javában költözködött. Két szamárkordé állt az udvarán, szolgák rakodtak rá éppen. Az egyikre gyékénysz nyegek kerültek, a másikra papirusztekercsek. A tudós nagy gonddal igazgatta tekercseit. – Ezeknek nem szabad, hogy bajuk essék. Összetörik egy bútor, elszakad egy sz nyeg, üsse k , tán meg se dorgállak benneteket. De ha csak egyetlen sárfoltot meglátok a papiruszon, jaj, nektek! Elnevette magát saját tréfáján, akkor észrevett engem. – Gyere csak, lányom, már vártalak! Így a napfényben még ragyogóbbnak látszol. Nem telepedhet helyemre méltóbb. – Légy üdvözölve nagytisztelet , Amon-Ré adjon neked hosszú életet – hajoltam meg el tte. – Nincs szükségem mindenre, hagyok itt neked ezt-azt. A másikba be sem férne. Végigvezetett a házon, s bár ismertem már, ezúttal úgy néztem, mint sajátomat. Öröm feszegette a keblem, látva az oszlopos tornácot, a tágas helyiségeket, a simára csiszolt falakat. Egyedül a belmagasság nyugtalanított, elég alacsonynak t nt a plafon. Ez a csekély bels hiányosság azonban kívülr l a ház javára vált, hiszen az épület szerényen belesüppedt a környezetbe. F z- és szikomorfák ölelték, azon túl embermagasságú k fal. Tekintettel a tevékenységemre, amit itt folytatni akarok, ennél az épületnél keresve sem találhattam volna jobbat. – Mirjam! – kiáltotta el magát Psammón. A konyha fel l középkorú n sietett el . Mozgása kissé darabos, lába hosszú, széles csíp jét furcsán magasan hordta. A tudós elé állt, de közben engem mustrált. – Parancsodra, jó uram! – Nos, itt az új úrn d – mutatott rám Psammón. – Bánj úgy vele, mint velem, akkor minden rendben lesz. Mirjam meghajolt el ttem, arcán elismer mosolyt fedeztem föl.
– Állok mindenben a szolgálatodra, úrn m! Csodálkozva fordultam a tudós felé. – a házzal együtt jár – közölte magától értet n. –Mirjam ügyes, okos, remekül f z, meg rzi titkaid. Fáj megválnom t le, de a berekben nincs rá szükségem. – De hát a költségek… – igyekeztem arra utalni, hogy egyel re bizonytalanok anyagi lehet ségeim. – Szólhatok, uram? – kérdezte Mirjam. Psammón bólintott. – Rabszolga vagyok, úrn m, nekem nem kell fizetned. Úgy élek parancsolóm mellett, hogy azt észre sem veszi. Legyél csak teljesen nyugodt, én sokkal többet használok, mint gondolnád. A tudós férfi fölnevetett. – Ezt határozottan alátámasztom. Észre sem lehet venni, hogy Mirjam létezik, csupán azt látod, tiszta a házad, mindig kerülnek asztalodra ínyenc falatok, a kert virágai pompáznak. Ha viszont gondod akad, szintén megoszthatod vele, mindig segít az elsimításban. Kevéssé gy ztek meg, afféle nyugtató szólamoknak véltem szavaikat, melyekkel elrendezték a fölöslegessé vált rabszolga további sorsát. Akármit is mondanak, egy szükségtelen rabszolga mindig pénzbe kerül. Mindegy, futott át bennem, néhány nap múlva eladom Mirjamot, még egy kevés pénzt is nyerek vele. Milyen balgán gondolkodtam! Odaadtam Psammónnak minden pénzemet – nem maradt egy huncut rézkitem sem –, amely ugyebár a vételár negyede volt, s ezen fölül még hat deben arany maradt letörlesztend . Hiába méltányos, bizony ez nagy vagyon, egyel re bele sem akartam gondolni, mikorra teljesíthet . Az lelkesített, hogy saját házam van, s most már magamhoz tudom venni kicsi fiamat, Nedzsatumt, akinek már nyiladozott az értelme, szépen, folyékonyan beszélt. Legels szava az volt, hogy manyu, mellyel engem illetett. Ez aztán annyira megtetszett anyámnak is, nekem is, hogy nem javítottuk ki. Így vagyok én a fiacskámnak a mai napig manyu, a nagymamája pedig mammu. Hároméves korára mindennek tudta a nevét, elsorolta az égben lakókat, megtanult imádkozni. Els okos kérdése az volt: hogyan néznek ki az istenek? Bizony össze kellett szednünk magunkat anyámmal. Amon-Ré aranyruhás, aranykoronás, és ragyog, mint a nap, Hnum kosfej , Ptah úgy néz ki, mint egy múmia, Básztet macskafej , Taurt vízilótest , Szobek krokodilfej … Nagyon eltöprengett rajta, aztán azt kérdezte. „És mikor látogatjuk meg ket?” Anyám majdnem leesett a székl, amin ült, torkából gurgulázó nevetés tört el . Fiam csodálkozva nézte nagyanyját, hogy az nagyon is kézenfekv kérdésén ilyen jól mulat. Úgy válaszoltam neki, hogy ez bizony fordítva lesz, ha lesz. Mi ebben az életben sohasem látogathatjuk meg isteneinket. A túlvilágról még nem akartam neki beszélni, ahhoz még nagyon kicsi. A másik kérdése, amely bizonyítja, milyen nemes lélek lakozik benne, a következ volt. „Manyu, a kutya meg a macska nem szeretik egymást?” Bizony nemigen, mondtam. Elt dött, széles homlokára kiült a súlyos gondolat. „Én azt szeretném, ha a kutya meg a cica barátok lennének.” Psammón távozott, én pedig ott maradtam új hajlékomban egy rabszolgan vel. A nagy terek, a tágasság valahogy megváltoztatta korábbi érzéseimet: nem is baj az, ha nem vagyok egyedül ebben a környezetben. Mirjam szolgálatkész volt, leste szavaimat, s tiszteletteljes kérdéseket tett föl. – Magadon kívül költözik még valaki ide, úrn m? – Az ötéves kisfiam. – Óhajtasz átalakításokat? – Most még nem. De majd meszeltetni szeretnék, ha lesz rá pénzem. – Nem kell ahhoz pénz – mosolygott tartózkodóan Mirjam. – Elvégzem én a meszelést minden pénz nélkül. – Hogyan?
– Bízd rám, úrn m, neked sose fájjon ilyesmit l a fejed. –De hát az anyag mégiscsak pénzbe kerül. –Ismétlem, bízd rám, én megoldom – s meghajolt, nehogy rossz néven vegyem akaratosságát. –Ha úgy gondolod – vontam meg a vállam. – Ebéddel szolgálhatok, úrn m? – Igen! – örültem meg. – Hívhatok másokat is? –Hányat? – Hármat. De ebb l egy gyerek. –Megoldom. Ekkor még nem sejtettem, hogy Mirjam szava, a „megoldom”, többet jelent a leghatározottabb ígéretnél. Ha valamire azt mondta, megoldom, azt az örök piramisok oldalára lehetett volna vésni, mert azt valóban megoldotta. Eddig még egyszer sem szegte meg a szavát, pedig eltelt jó pár esztend . –Kíváncsi leszek… Fogj hozzá! Meghajolt, elsietett a konyha felé. Én pedig már tudtam, mit teszek. Ezúttal nem kell a piacra mennem, nálam ebédelünk. Idu írnok, anyám és Nedzsatum lesz a társaságom. Legel bb hazasiettem, hogy elmeséljem, milyen változások történtek velem egyik napról a másikra. Ahogy benyitottam a kapun, anyámon és kisfiámon kívül Iduval szembesültem. Valamennyien furcsán bámultak rám. – Nedzsita! – szólalt meg az írnok. – Mi történt? – Csupa jó! – feleltem vidáman. Vígságomon is csodálkoztak. – Tényleg otthagytad a szent házat? – Igen! – Közelebb mentem hozzájuk, hökkent képükön nevetnem kellett. – Mi bajotok van? Idu szólalt meg. – Iszet n vér feldúltan beállított hozzám, s közölte, hogy otthagytad ket. Miért tetted? – Mert megelégeltem a kiszolgáltatott örömlányi életet, a magam ura óhajtok lenni. – Meg rültél? – csattant föl anyám. – Eldobtad a biztosat a semmire?! – Ne légy igazságtalan – intettem le. – Évek óta én tartalak el benneteket, és nem is akárhogy. – De, de… Idu anyám szavába vágott. –És most mi lesz? – Van már saját házam. Épp onnan jöttem. S örülök, hogy együtt talállak benneteket. Gyertek velem, közös ebéddel ünnepeljük meg a változást. Kisfiam, aki eddig azonosult a feln ttek gyanakvásával, most elnevette magát, odafutott hozzám, átölelte combomat. – Megyünk! Megyünk! Manyu! Jó! Hanem Idu és anyám még csak most nézett nagyot. Megint nevethetnékem támadt t lük. –Nem hisztek nekem? – Honnan van neked házad? – faggatott tovább anyám. –Vásároltam. – Vásároltad? No hiszen. Gondolom, milyen lehet az a ház… – Szép, nagy. Ismeritek is. Psammón háza. Egyszerre mondatta ki velük az ámulat. – Psammón háza?? –Meg vagytok elégedve? – Honnan volt neked annyi pénzed? – villant meg valami gyanakvás anyám szemében. – A kérdést meg sem hallottam – keményítettem meg a hangom. – Most pedig indulunk, vár bennünket ebéddel Mirjam, a szolgám. Kisfiámat kézen fogtam, s már indultam is vele. Rövid habozás után anyám és az írnok is követtek. Az úton még hallanom kellett Idu ernyedt korholását. – Jól van, Nedzsita, nyilván az ésszer ség vezérelt, de a mód nem volt szép… vagyis ennyi id után kicsit tapintatosabban is el lehetett volna rendezni ezt a dolgot. Megsértetted az Ízisz n véreket. Nekem most kellemetlen lesz Reded f pap el tt magyarázkodnom… Hallgattam, pedig szívem szerint bevallottam volna: az els találkozásunktól kezdve tartottam az egyházf l. Személye, robusztus, sz rös teste, kéjsóvár nézése taszított, s a
gondolatától libab rös lettem, hogy nekem vele még egyszer találkoznom kelljen. Sokszor ilyen egyszer okokból keletkeznek félelmeink, amelyeket bevallani általában restellünk. – Rendezd le helyettem, kérlek – vetettem oda kurtán, s részemr l a múlt le volt zárva. Így váltam meg alig huszonegy évesen az örömlányi élett l, s lettem független kéjn . Nem tartott sok ideig, hogy a kevéssé ismert Nedzsitából városszerte közszájon forgó szép lett. Azt hozzá kell tennem, hogy Mirjam nélkül ez a folyamat bizony sokkal lassabban ment volna végbe. Mindjárt az els nap elkápráztatott. Ahogy beléptünk a kertbe Iduval, anyámmal és kisfiámmal, felséges illatok csaptak meg. A tornácon asztal várt, roskadásig megterítve minden elképzelhet finomsággal. Tekn cleves, babosbirka koriandermártásban, mogyorókrém omlós kaláccsal, gyümölcsök – dumkörte, sz , kajszibarack – , és hozzá h s nektárlé meg pálmabor. Nekem valamelyest lepleznem kellett a csodálkozást, Idu és anyám már kend zetlenül kimutathatta ámulatát. Ilyesféle meglepetésekkel Mirjam gyakorta szolgál, a legváratlanabb helyzetekben állt rendelkezésemre: mikor egy kehely nyalánksággal, mikor egy bögre sörrel, vagy meleg takaróval, ha csupaszon talált ágyamon a csíp s hajnal. Hírnevem gyors megalapozása is az érdeme. Az els napoktól kezdve tudatosan és hozzáértéssel egyengette az utam. Csupán két kérése volt hozzám, amely, mint kés bb kiderült, szorosan hozzátartozott a módszeréhez. Engedjem t el ide-oda, természetesen csak üres pihen idejében, azon kívül pedig hadd fogadhasson alkalomadtán vendégeket. Megengedtem neki, s mondhatom, ezt többszörösen visszahálálta. Házunkat szépecskén látogatni kezdték a módos vendégek, f képpen üzletemberek, földbirtokosok, katonatisztek. Az ezüstkitek szaporodtak, havonként tudtuk törleszteni Psammón felé a tartozást, azonfölül még félre is rakhattam. Kisfiam immáron velem élt – nagyanyja szomorúságára – további fejl dése az én felel sségem és Mirjam feladata lett. Rengeteg id t töltöttem végre vele, igyekezvén bepótolni az elmaradt id t. Bizony nemegyszer kerültem szorult helyzetbe. Ha visszagondolok örömlányi korszakomra, alig tudok fölidézni olyan napokat, amikor ne találkoztam volna Nedzsatummal. Mégis, a sok-sok id kiesés, és f képpen az éjszakák hiánya megmutatkozott rajta. Hirtelen egymásra találásunkat, kedvességemet az gyermekesze máshogyan bontotta le. Követel lett és konok. Kezdetben komolyan vettem változékony érzelmi hullámzását, aztán kezdtem rájönni, tévútra léptem. Az elején a nagymamájával zsarolt. – Egyed a gyümölcsöt, Nedzsatum – kértem t szépen. – Nem! – kiáltotta dühösen. – Mézes lepényt akarok! – Kisfiam, nem lehet mindig mézes lepény. – De! Mammu mindig adott! Megtárgyaltam a dolgot Mirjammal. Szolgálóm el sem t dött a válasza el tt. – Nem szabad neki mindig engedni, mert zsarnokká válik. – Mit tegyünk hát? – Ne kapjon azt, amit követel. Hallgattam Mirjamra, nem teljesítettük Nedzsatum kérését. Fiam erre fenyeget zni kezdett. – Visszamegyek mammuhoz! Nem akarok itt maradni! Segélykér n néztem Mirjamra. bólintott. – Jó! – mondtam, és kézen fogtam fiacskámat, visszavittem anyámhoz. – Mammu! Mammu, veled akarok élni! – kiáltozta már a kapuból. Anyám csodálkozva bújt el . – Hogyan mondod, lelkem? – Itt akarok maradni nálad!
– Nem is kell nekem ilyen haszontalan fiú! – kacsintottam anyámra, remélve, hogy érti, mi történik. – Visszahoztam, mert engem nem szeret, csak téged. – De hát – nézett az unokájára Etaurett – egy gyereknek az anyja mellett a helye. – Nem! – kiáltott nagyot Nedzsatum. – Itt akarok maradni! – Jól van, jól van! – nyugtatta meg anyám. – Maradj, ha kedved tartja. Eletemben talán ezt volt a legnehezebb megtennem. Megrántottam a vállam és otthagytam ket. Otthon a kínok kínját éltem meg, többször vissza akartam rohanni fiamért, de Mirjam az értelmemre hatott. – Amit cselekedtél, úrn m, helyesen cselekedted. Neked nincs több dolgod. Most meg kell várnod, mit tesz Nedzsatum. És derék szolgálómnak lett igaza. Kezemet tördelve jártam fel-alá a kertben, amikor nyílt a kapu. Odafordultam, hát anyámat és fiamat láttam bejönni. Nedzsatum, ahogy engem meglátott, felém lódult, s ezt kiabálta. – Manyu! Manyu! Nem igaz, hogy téged nem szeretlek! Nem igaz! Nekem rontott, én ölbe kaptam, és szent volt a béke. Kés bb, amikor már elcsitultak a hullámok, fiacskám szinte vallomást tett. – Tudd meg, manyu, szeretem mammut is, szeretlek téged is, de téged egy kicsit jobban. Szeretek mammunál lenni, szeretek nálad is lenni, de nálad kicsit jobban szeretek lenni. – Jól van. Így helyes. A házunk három lakószobából állt, hozzá társult egy nagy konyha és egy h vös éléskamra. Mirjam betartotta ígéretét, valóban lemeszelte a falakat. Segítségére volt egy sánta zsidó férfi; szépen és gyorsan végezték el a munkát. Elragadtatással jártam be házam helyiségeit, élvezve a friss mészszagot. Azonban valami nem fért a fejembe. Magamhoz intettem szolgálómat. – Kérdeznék valamit, Mirjam. – Rendelkezz velem, úrn m – biccentett tisztelettel. – Több mint két hónapja lakunk együtt, és te még nem kértél t lem semmire pénzt. Ha jól emlékszem, kétszer adtam, egy ízben kelmére, majd aztán ónpoharakra. Most szépen kimeszeltél, mindennap etetsz, itatsz bennünket, hogyan lehetséges ez? Miért nem szólsz, ha pénzre van szükséged? Mirjam szerényen elmosolyodott. – Els tulajdonosom egy perzsa tábornok volt, jobban mondva a felesége. Mostohán bántak velem, soha nem kaptam t lük semmit, mégis elvárták, hogy mindent el teremtsek. A mosáson, takarításon felül még a f zést is el kellett látnom, hiába nem kaptam t lük rávalót. Többször megszidtak, egyszer meg is karmolt az átok n személy, a magam baján okulva megtanultam szemfülesen élni. A rablott kincseikb l – azt se tudták, mijük van – mindig elcsentem valamit, azt pénzzé tettem, s abból fedeztem a konyha költségeit. Kébb másoknak is f ztem, amiért mindig számíthattam egy kis javadalomra. Ott tanultam meg ízletesen elkészíteni az ételt. A szabad emberek, ha megnyalták a tíz ujjukat, nem sajnáltak odadobni két-három rézkitet. Így tanultam meg, hogy a semmib l miképpen lehet kihozni valamit. – És Psammón? – Psammón jó ember! Ellentéte a perzsa némbernek. O fizetett mindenért, ha kellett, ha nem, teljesen megbízott bennem. A sz k esztend k után b esztend k jöttek, ahogyan az a tórában is meg vagyon írva, az okos ésszer en cselekszik. Ügyelve arra, hogy bölcs gazdám soha ne szenvedjen hiányt semmiben, elkezdtem a megtakarított kiteket félrerakni. – Megloptad t? – nevettem el magam. – Megbocsáss, úrn m, én ezt másképpen nevezném. – Tréfáltam, Mirjam – nyugtattam meg –, a te helyzetedben ezek teljesen érthet prak-
tikák. – Annál is inkább, úrn m, mert ez által neked is jó. Soha nem kértem, és nem is fogok led pénzt kérni. Adsz, amikor gondolod, amikor eszedbe jut. Így is, úgy is megleszünk, avval a különbséggel, hogy nehéz gondot veszek le a válladról, ha rám bízod az anyagiakat. Elgondolkodtattak szavai. Hogyan is lenne jobb? Megbízhatok benne, ez kétségtelen. És ezt már nemcsak Psammón személye szavatolja, hanem a saját tapasztalataim is mutatják. Bizonyította, milyen dolgos, mennyire találékony, és kit kerít . A jelekb l ítélve nyilván eszményi házvezet nek is beválik. – Kapsz t lem minden dekád végén öt ezüstkitet. Úgy használod föl, ahogy jónak látod. Nem felelt, mosolyogva meghajolt. Tettünk egy ötletes átalakítást a házban. Két szobát berendeztünk nekem, lett fogadótermem és ágyas szobám, és az ágyas szobából egy titkos ajtón át lehetett bejutni a ház hátsó részébe. Erre azért volt szükség, hogy a tevékenységemhez zavartalan légkört tudjunk biztosítani. Estefelé, ha megjelent egy vendég, Mirjam a titkos ajtón át elvitte fiamat a harmadik szobába. Nedzsatum nagyon élvezte ezt az átjárást. El ször is, megértette, hogy manyunak dolga van, azonfölül Mirjam olyan ragyogó héber mesékkel kápráztatta el, hogy az neki mindennél többet ért. Örömmel láttam, hogy Mirjam és Nedzsatum milyen kiválóan megérti egymást. Ezek a gondolatok hullámzottak bennem, mialatt vártam az estét, de legel bb is fiamat meg Mirjamot, hogy visszatérjenek a sétáról, elfogyasszuk a vacsorát, ráérek aztán a dolgomra gondolni. Ma egy hírhedt fölbirtokost látok vendégül, akinek a neve Neszmin. Mirjam el re figyelmeztetett, hogy egy kissé bárdolatlan alak, de nagy neve van a gabonapiacon, és roppant b kez . Nagy a kihívás, van benne kockázat, de ha Neszmint kezes báránnyá tudom szelídíteni, az kihathat a jöv mre is. Meglátjuk. Hallottam, ahogy csapódik a kertkapu, kisvártatva fiam a tornácra lép, apró lábain berobog hozzám. –Manyu! Manyu? –No, mi az? – Láttunk egy pici kutyát! Ekkorka volt. – Tömzsi kis kezével mutatta. – Nézett rám és könnyezett a szeme. Kérdeztem t le, akarsz hozzánk jönni? És bólintott. Bólintott, manyu! Ugye, Mirjam? – Igen. – Manyu, nekem kell egy kiskutya meg egy kiscica! Semmi mást nem kérek soha az életben, csak egy kiskutyát meg egy kiscicát! Miért is ne. Elgondolkodtam rajta, semmiféle kifogást nem támasztottam kívánsága ellen. – Mirjam – fordultam szolgálómhoz –, megbízhatlak vele? – Rendelkezz velem, úrn m. – Holnap szerezz fiamnak egy kölyökkutyát és egy kismacskát. –Meglesz. A délután további részében már én csak az esti találkozóval voltam elfoglalva. Mirjam tanácsára a hideg vízr l átszoktam a langyos vízre. A ház mögött állt egy k kád, reggelente jöttek a vízhordók, kicserélték benne a vizet. Estére a nap heve fölmelegítette, csodás volt a h mérséklete. Hosszan áztattam magam benne, aztán Mirjam vett kezelésbe. Lekente b römet illatos olajjal, s nagy szakértelemmel megmasszírozott. Számtalanszor elmondta, hogy a langyos fürd meg a masszázs a legjobb frissít je a b rnek, pezsdít je a vérnek. Így sokáig üde és fiatalos maradok. Ennek már legalább harminc éve, és szintén mondhatom, igaza volt. Múltkor fölemlegettem neki, elégedetten ragyogott ki ravaszkás szeme ráncos arcából. Lakosztályom hasonlóképpen volt berendezve, mint az Ízisz n vérek házában. Így t nt a legésszer bbnek: fogadószoba, amelyben asztal, kanapé, ruhásláda, mosdóállvány kapott helyet, s ebb l nyílt az ágyas szoba, amelyet a terebélyes nyoszolya uralt. Mirjam mindig
gondoskodott valami különlegességr l. Egyszer virágcsokor, másszor egy saját kez leg font mirtuszkoszorú vagy egy kancsó mézes, mirhával kevert meleg bor díszelgett az asztalon. Ezekt l mindig más-más illatok lengedeztek nálam, s hogy a vendégekben milyen érzéseket keltett, nem sejtem, rám azonban jó hatást gyakoroltak. Leszállt a nap, kisvártatva betoppant Neszmin. Úgy nyitotta rám, kopogtatás nélkül az ajtót, mintha már rég bejáratos lenne. Az els benyomásom meghatározhatatlan. Éreztem benne valami férfiasat, ugyanakkor taszított is. Középmagas, s ember, tömör pocakkal, borostás képpel, öntelt vigyorral. – Nahát, el ször azt hittem, rossz helyen járok! – szólt szemrehányón. – Ha Nedzsitát keresed, s a neved Neszmin, jó helyen jársz – igyekeztem nyájasan fogadni. Nyomban értékelte er feszítésem. – Hóha! Ez ám az igazi meglepetés. Ne a környezet legyen pompás, hanem aki benne találtatik. Nem igaz? Pontosan tudtam, mire érti. Egyiptom-szerte, de Hurbaitban is, szép számmal akadtak az enyémhez hasonló örömtanyák. Volt, ahol több perdita kényeztette a férfi vendégeket, de akadt olyan is b ven, ahol, mint esetemben is, egyedül a ház úrn je állt rendelkezésre. A legtöbb ilyen ház pazar küllem , gazadag berendezés , egyszóval fény hajlék volt. Az én házamról ezt nem lehetett elmondani. Én és Mirjam kezdetben a lehet ségeink szerint, kés bb mértéktartó ízlés alapján alakítgattuk a külcsínt, a bútorzatot. Ma persze már nem úgy néz ki, de akkoriban még nem látszott gazdagnak a ház. – Foglalj helyet nálam, felejtsd el gondjaid – mutattam a kanapéra. – Bort adj! Szomjas lettem! Evvel kissé meglepett. – Nincs borom, Neszmin úr. Sörrel tudok szolgálni. A férfi letette magát a szófára, némiképp megüt dve tekintett rám. – Borra szomjazom! Bort akarok! Megfizetem! – Ez esetben rövid id re magadra kell, hagyjalak. – Nincs szolgád? Hová jöttem én? – Van szolgám, Neszmin úr – feleltem, s azon tépel dtem: mit találjak ki? A titkos átjárót nem akartam használni, ne lássa azt meg idegen. Viszont akkor ki kell mennem a szabadba, megkerülni a házat, s szólni Mirjamnak. De mit mondjak most hirtelen ennek az embernek? –Szolgálóm kificamította a bokáját, mára felmentést adtam neki a munka alól. Neszmin fölvonta a szemöldökét, sz rös képe csupa elképedés volt. – El kell zavarni! Micsoda szolgáló az, aki kificamítja a bokáját! Ez volt az a pillanat, amikor érzéseim teljesen átbillentek a rossz oldalra. Mit képzel ez a fickó? Azt hiszi, hogy a pénzéért még osztogathatja a nagyokos tanácsait is? – Uram, bátorkodom megjegyezni, az én helyzetem nem egyenl az alkalmazott örömlányok helyzetével. Független kéjn vagyok, tulajdon felel se tetteimnek. A pénz másodlagos, nálam els a vonzalom. Személyed e pillanatban nem kívánatos a számomra. Kérlek, távozz. – Hogyan mondtad? –Kérlek, távozz! Úgy pattant talpra, mintha parazsat dugtak volna az ülepe alá. – Mit képzelsz magadról, kisanyám! Megveszem fejed fel l ezt a kócerájt, ha kedvem tartja. – Nem az enyém – közöltem fölényesen. – Psammón pedig nem adja el. A Psammón név hallatán bután pislogott, mérlegelt, aztán hirtelen megragadta a torkomat. – Megfojtalak, te! Lehunytam a szemem, egyáltalán nem védekeztem. –Megfojtalak!
Durva ujjai belemélyedtek a nyakamba, fájdalmat valahogy alig éreztem, csak nem kaptam leveg t. Arra, hogy mennyire voltam rémült, kevéssé emlékszem. Úgy rémlik, bennem volt az a tudat, hogy mégsem akar tán megölni. „A helyzet kulcsa a te kezedben kell, hogy legyen!” – hallottam Iszet n vér intelmét. Lila karikák táncoltak a szemem el tt, akkor hirtelen elbocsátott, de mindjárt nekem esett, habzsolni kezdte a nyakam, gyömöszölni a mellem. Összeszedtem minden er met, ellöktem magamtól! – De uram! El ször meg akarsz ölni, most meg pedig nem átallsz szeretni?! – Hóha, húgicám! Nem gyilkolni jöttem én ide! – Szeme villogott, mint a támadni készül dúvadnak. – Kellesz nekem, nem bánod meg. Ismét rám akarta vetni magát, de fürgén félreugrottam. – Az imént kisanyám, most meg húgicám? – Ne légy már ennyire érzékeny! – Láttam rajta, hogy nagyon föl van ajzva! – Állj már meg, te! – így nem leszek soha a tiéd! – kiáltottam, és ismét ki-siklottam kezei közül. – Meg is ölhetsz! Megtorpant, krákogott, mint aki félrenyelt. –Én ehhez nem vagyok hozzászokva! Ne félj már t lem. –Viselkedj úgy, hogy ne kelljen félnem t led! – rivalltam rá dühösen. Haragosan csóválta a fejét. – Mit kívánsz? Legel ször is, hogy most távozz, mert sértve érzem magam. –Hóha! Rossz hangot ütöttél meg. A pénzemért most akarlak! – De én, nem akarlak! – Mót és minden démon! Mégis meg kell öljelek? –Ahogy tetszik – folytattam immár nagyon csöndesen. – Mondtam már. Megölhetsz, de most nem akarlak. – És ezzel én mit kezdjek? – Mondj le rólam, vagy… vagy nyerj meg. –Nyerjelek meg? – Igen. Légy hozzám nyájas, figyelmes, hitesd el velem, hogy szeretsz, s ha adni akarsz, adj önzetlenül. Ahogy korosodom, egyre jobban elcsodálkozom akkori merészségemen. Neszmin kemény ember hírében állt. Egyesek tudni vélték, hogy gyilkosság b ne is nyomja a lelkét. Amellett érdekes személy, a föls körökben ismert, a palotában is megt rt. Ha akarta volna, egy életre tönkretesz. – Hogyan? – ámult el ostobán. –Ért a szóból, ki arra érdemes. – Nekem nincs arra szükségem, hogy megnyerjek egy n t. –Az sem baj. Ez esetben lemondtál rólam. Kereste a szavakat. – Hóha… Tudod mit, húgom, nem alázkodom meg el tted. Vigyen el Széth! Azzal döng léptekkel távozott. E pillanatban úgy éreztem, mégiscsak van valami ebben a férfiban. Valami, amit kifejteni nem lehet, és csakis egy n értheti meg. Az esetet még aznap éjjel megtárgyaltam Mirjammal. Egyetértettünk abban, hogy mostantól figyelni kell olyan dolgokra is, amelyekre eddig nem is gondoltunk. Az egyik az, hogy többféle italnak kell itthon lennie, amelyb l válogathat a vendég. A másik, valamit ki kell találni arra az esetre, ha a férfi, látogató er szakoskodni kezd. Hosszú töprengés után azt találtam ki, hogy lesz nálam mindig elrejtve egy síp, szorult helyzetben azt el kapom és belefújok. Mirjamnak nem tetszett az ötlet. Úgy vélte, egy síp csak akkor használható, ha az ember ruhában van, és el tudja kapni. Azt javasolta, vezessünk egy zsinórt a lakosztályomból az szobájába. Ha megrángatom a zsinór végét, amely a plafonról lóg alá, neki majd megszólal ott egy csöngetty , s tudni fogja,
hogy baj van. – De akkor két zsinór kell. Egyik a fogadószobába, a másik az ágyam fölé. – Valóban. – És ki csinálja ezt meg, Mirjam? – kérdeztem kétked n. –Megoldom, úrn m. Ezen elmosolyodtam. Miért is vonnám kétségbe t? Hiszen eddig minden ígéretét beváltotta. Szó nélkül átöleltem, s láttam rajta, hogy ennél nagyobb örömet nem is okozhattam volna neki. Másnap lendületet vett az élet, ámbár azokban az években minden igazán mozgalmas volt. Mirjam b bájos kiskutyát és kiscicát vett Nedzsatumnak. Fiacskám önkívületi boldogságba esett, onnantól kezdve napokig csak az állataival tör dött. A sánta zsidó, akit Mirjam csak Biceg nek szólított, készített egy alacsony lábakon álló, háromoldalú ládát, abba belehelyeztünk egy szalmával tömött vánkost, amely a két állat pihen helye lett. Nedzsatum az els pillanattól kezdve együtt etette, nevelte ket, igazságosan megosztva szeretetét. – Úrn m, fiad jó ember – mondotta Mirjam a kérdezésem nélkül. Ezen egyesek talán megütköznek, hogy rabszolgakérdezés nélkül véleményt merészel alkotni. Helytelenül teszi. Nekem Mirjam már nagyon korán több lett egyszer rabszolgánál. Miután a házvezet és kerít gondjait is a vállára vette, már ezeknél a címeknél is magasabbra tartottam. Hozzá kell, tegyem, Mirjam soha nem lépte át az úrn és tulajdon személye között húzódó jelképes mezsgyét. Mindig udvariasan viselkedett velem, s ha tanácsot adott, azt kell tapintattal és alázattal tette. Megvalósult a közös tervünk is. Biceg hathatós segítségével a fogadóteremb l is meg a hálószobából is egy fonott zsinórt vezettek át Mirjam lakrészébe, amely egy jelz csenben végz dött. A zsinór innens vége olyan ügyesen volt leplezve, hogy senki se gondolhatta, mire való. A fogadóteremben a kanapé mögé rejtették, egy falisz nyeg takarásába, méghozzá olyan formában, mintha a zsinór vége a sz nyeg egyik alácsüng bojtja lenne. Az ágyas szobában több rojtos zsinórral együtt lógott alá a plafonról, mintha a szoba díszít elemeihez tartozna. Nem múlt ám el nyomtalanul Neszmin látogatása. Legel bb minden szó nélkül küldött egy arany karperecet. A karperec nehéz volt, és mesterien vésett. Vagyont ér , ma is megvan. Nem tudtam egyedül dönteni, szükségem volt Mirjam tanácsára. O nyomban a következ ket válaszolta. – Tévedsz, ha azt hiszed, ez a drága ajándék valamire is kötelez. Neszmin semmiképpen nem venné jó néven, ha visszautasítanád. Fogadd el bátran. A földbirtokos szolgáját a következ szavakkal bocsátottam el. – Fejezd ki uradnak köszönetemet! De legközelebb arra a részemre kérek enyhülést, amelynek fájdalmat okozott. A szolga pislogott rám, én elmondtam neki még egyszer. Földerült arcából láttam, megjegyezte végre. Kezébe nyomtam két rézkitet, ett l vidáman távozott. szintén kíváncsi lettem volna Neszmin arcára, mikor megkapja az üzenetet. De még kíváncsibb voltam arra, fölfogja-e üzenetem jelentését. Másnap ismét megjelent a szolga. Ezúttal egy nyakbavalót nyújtott át, a következ szavakkal. – Ékítse e tárgy ama részed, melyet hebehurgyán meggyötört. Néztem értetlen: mit jelentsen ez? Aztán rájöttem. Ó, a férfiak! Miféle szellemtelen lények? Én a lelkemre gondoltam, a fizikai bántalmat értette benne. Olyan jót kacagtam, hogy a könnyem is kicsordult. Nevetésem el csalta szolgálómat, akinek akadozva el adtam az esetet, mire is rázendített. Fiam is el került, hogy megtudja, mi történt. – Min nevettek, manyu? – Egy félreértésen. –Milyen félreértésen? –Azt te nem értheted meg.
– De! – kiáltotta haragosan. – Mondd el! Mirjam észbe kapott, odalépett Nedzsatumhoz, kézen fogta, és igyekezett elvinni. Fiam nem hagyta magát, széles homloka alatt gyilkos pillantásokat lövellt felém. – Tudni akarom! – csikorgatta a fogát. – Most menj szépen Mirjammal – szóltam rá türelmetlenül. – Nem! – kiáltotta, és toppantott. – Gyere csak – igyekezett Mirjam elvonszolni t –, majd én elmondom neked. – Fogadj szót, Nedzsatum! Fiam engedni látszott, de az utolsó szót mondta ki. – Haragszom rád, manyu! És többé nem t rök el ilyet! Neszmin szolgája nem tudott bennünket hová tenni. El ször azt nem értette, mit röhögünk gazdája nyakékén, aztán a furcsa gyermek mérges szavain hökkent meg. Állt tétován, kezében az ajándék nyakékkel, s elkerekült szemmel nézte, ahogy Mirjam elvezeti ingerült fiamat. Restelltem, hogy így elragadtattuk magunkat egy idegen el tt. El ször jót mulatunk, aztán fiam neveletlen viselkedése fölborzolja a kedélyállapotot. Mindegy most már, amit mondanom kell, csak megmondom. – Nem vagyok én egy kényesked jószág. Én a lelki sérülésekre gondoltam, melyet drága holmikkal nem lehet enyhíteni. Fonjon nekem urad saját kez leg egy mirtuszkoszorút, f zzön bele virágokat, írjon hozzám egy engesztel verset. Ha kész a koszorú, megvan a vers, te eljössz hozzám, az el bbit átnyújtod, az utóbbit elszavalod. Ez a kívánságom. A szolga már nem is nagyon csodálkozott. Alig észrevehet en megvonta a vállát – megszidhattam volna udvariatlanságáért –, meghajolt, talányos vigyorral a képén eltávozott. Este Idu látogatott meg. Korántsem járt hozzám annyiszor, mint az Ízisz n vérek házában. És ennek nem , hanem én voltam az oka. Mirjam el re szigorúan beütemezte a vendégeimet, immáron sok száz férfit ismertem, valamennyinek ki kellett várnia a sorát. Egy hónapban kétszer ritkán került ugyanarra sor. Az írnokot, hálából, mert sok jót tett velünk, másfél dekádonként engedtem magamhoz. Panaszolta is, de szerfölött tapintatosan, tudta jól, hogy bármi történt is a múltban, ezúttal az én kezemben a kormánypálca. – Nedzsita, annyira kedvellek, és oly keveset kapok bel led! – Ez már csak így van, kedves Idu. Változnak az id k, nekem igazodnom kellett hozzá. A megszerzett pozíció kötelez, hiba lenne felbolygatni. Az írnok megbántottan ingatta a fejét. – Valaha pedig nem sajnáltam t led semmit… – A pénzre gondolsz? Szívesen visszaadom neked kamatostul! – közöltem. – Jaj, nem kell, nem kell – tiltakozott –, bel led akarok többet! – Sajnos nem lehet… De mondottam már, t led nem várok el… neked nem kellene fizetned. – Azt sem akarom. – Sóhajtott. – Nepseni esdekelve könyörög, hadd látogasson meg. – Azt nem! – jelentettem ki. – Vele soha többé. – De mit mondjak neki? – Mondd azt, annyira megszerettem t, mintha édes bátyám lenne. S az édes bátyjával az ember ugye mégsem… Idu kényszeredetten fölnevetett. – Mi lett a kis Nedzsitából, akit gyermekként megismertem! Erre nem kellett válaszolnom. És egyéb kötelességeim sem voltak már senki iránt, kivéve Psammónt. Neki minden hónapban törlesztettem a ház hátralékát. Mereruka szép emlékként maradt meg bennem, de látni se kívántam többé, Idu átmeneti korszakom hasznos figurája, akinek viszont hanyatlóban volt a becse. Ez teljesen természetes egy kéjn esetében, ne hányja szememre senki. Az én életem a sors szeszélyes játékának van alárendelve,
s bár kétségkívül izgalmas kiváltság, de nincs köze az erényhez, tisztességhez. Nem is azért vagyok a világban, hanem hogy gyönyört adjak az arra érdemes férfiaknak, akár az erkölcsök mell zésével is. Hadd mondjak valamit szintén, dicsekvés nélkül. Olyan voltam, Mirjam szerint, mint a hamvas kajszibarack, aki csak látott, megkívánt. Sima, hibátlan a b röm, sehol sem türemkedett ki testemb l csont. Az egyiptomi lányokhoz képest b röm fehérebb, lábam sudár, farom kerek, derekam megfelel , keblem ágaskodó. Nyakam is hibátlan, arcom, ahogyan egyszer Idu megfogalmazta, olyan, mint a legnemesebb cicáé, csak emberi vonásokkal. Megtapasztaltam, hogy a férfiak általában mindennek inkább képesek ellenállni, az én kísértésemnek a legkevésbé. Ha napközben végigsétáltam a f utcán, a piactéren, s megpillantottam egy elfogadható férfit, úgy tudtam ránézni, hogy azzal megkísértettem. Ezek jelent s része elkezdett tudakozódni utánam, a végén megtalálták Mirjamot, el jegyeztették magukat, s várták, hogy sorra kerüljenek. Amit kaptak, abban sohasem csalódtak. Mert én mindig teljes munkát végeztem. Egy este csak egy vendéget fogadtam, s annak nyájasságom, bájam, testiségem teljes tárházát felvonultattam. Olyan voltam hozzájuk, mint a szerelem istenasszonya, a kéj királyn je, a legtöbbnek még álmában sem volt része hasonló gyönyörben. Azt is megengedtem magamnak, hogy dekádonként egy-két napot pihenjek, az alatt testem fölfrissült, lelkem újjászületett. Az utcalányok élete számomra érthetetlen. El ször is nem k választanak, hagyják, hogy bármilyen, akár a leg-tisztátalanabb egyén is kiválassza ket. Napjában többel is üzekednek, lélektelenül, gépiesen, s arra állították be magukat, hogy minél hamarabb túl legyenek rajta. Történjék meg gyorsan, kapják meg érte a pénzt, és kész. Hol van itt a másik tisztelete, az erotika, a testet átjáró kéj? Az a férfi is sajnálatra méltó, aki igénybe veszi a perditák szánalmas szolgáltatását. S bár némiképp elismerem, szükség van az igénytelenebb emberek körében az ilyesféle állatias közösülésre, de én azokat az utcán kószáló szajhákat megvetem. Egy kéjn nek mindeneken fölül rendkívül leleményesnek kell lennie. Habár hozzám zömében értelmes, módos férfiak jártak, de közöttük is akadt b ven himpellér, aki meg akarta úszni a fizetést. Ezek ugyanúgy elfogadták t lem a legteljesebb odaadást, kényeztetést, alkalmas pillanatban mégis ellenszolgáltatás nélkül akartak lelépni. Erre én Mirjammal már jó el re kidolgoztam a megoldást. El ször is mindig magunkra zártuk az ajtót – a retesz m ködését csak én ismertem –, úgy zajlottak le buja hentergéseink. Ha meghallottam, hogy éjszaka vagy hajnalban a vendégem matat a kijáratnál, szolidan megkérdeztem, nem felejtette-e el lerakni az asztalra, amit le kell. Mert aki fizetni akart, az közölte, ha aludtam is, fölébresztett. A ravaszkodó ilyenkor általában észbe kap, ideadja az ezüstöt vagy aranyat, s ezzel el is intéz dik a dolog, vagy a legkülönfélébb kifogásokat brekegi. Aki semmiképp sem akar fizetni, arra hivatkozik, otthon felejtette az erszényét, elhagyta a pénzét, olyan is akadt, aki megvádolt, hogy itt nálam t ntek el ezüstjei. Néhány „díszhím” kereken kijelentette, neki nincs pénze, nem is akar fizetni. Olyanra is emlékszem, aki er fölényével fenyeget zött: fogjam be a számat, különben ellátja a bajom. Szóval az ágyban én voltam a királyn , a szerelem csodalénye, most meg én vagyok a lényegtelen senki n , akinek hallgass a neve. Ilyenkor nagyon udvariasan közlöm, hogy nem tud kimenni a segítségem nélkül, s ha hozzám nyúl, neki vége. A következ t tettem. Megrántottam egyszer a zsinórt. Ez azt jelentette Mirjam számára, hogy a vendég nem hajlandó fizetni. Ha többször megráztam volna, az azt jelenti, hogy az életemre törnek. Minthogy azonban csak egyszer rántottam meg, Mirjam nem a titkos átjárón rontott be, hanem a ház elé került, s bekopogott a bejárati ajtón. – Van valami baj, úrn m? – kérdezte mély, elváltoztatott hangon. Megjegyzem, szolgálóm olyan jól el tudta változtatni a hangtónusát, hogy úgy hatott, mintha egy durva férfi szólna odakint.
– Nem is tudom, barátom! – feleltem neki, a megbeszéltek szerint. – Itt állunk négyen, késeink ki vannak jól élezve. Ennek mindig döbbenetes hatása volt. Kivétel nélkül mind berezelt. A következ képpen reagáltak. –Itt a pénz, Nedzsita! Küldd el ket, könyörgöm! Vagy. – Ki nem akar fizetni? Én akarok! Én akarok! Ejnye, már, Nedzsita! Volt egy emlékezetes esetem. Egy magas rangú katonatisztet láttam vendégül, aki hajnalig gyömöszölt, kiélvezve rajtam testem kínálta valamennyi lehet séget. Hortyogott egy nagyot, majd mikor fölébredt, ismét nekem esett, megint alaposan megdömöckölt. Aztán fölöltözött, megpaskolta a fenekem. – Ég veled, Nedzsita! Jó kis kurva vagy! – Uram, ugye nem felejted el letenni, amit megérdemlek? – Mir l nyafogsz? – Te azt pontosan tudod. Két ezüstkit a járandóságom. – A járandóságod? – emelte föl a hangját nagykép en. –Én n nek soha nem fizetek. Nem is hoztam pénzt magammal. – Nos, ezt el re kellett volna közölnöd, nem most utólag. – Nem érdekelnek a n i sirámok! – Odament az ajtóhoz, de nem tudta kinyit. – Eressz ki, hallod. Észrevétlen megrántottam a zsinórt, igyekeztem nyugodt maradni. – Ha nem fizetsz, véged van. Harsányan fölnevetett. – A tévedés emberi jogod. De nem ajánlom, hogy ujjat húzz velem. Ekkor megszólalt odakint Mirjam elváltoztatott hangon. –Van valami baj, úrn m? – Nem is tudom, barátom. – Itt állunk négyen, késeink ki vannak élezve. Vendégem kevéssé lep dött meg, helyesebben nemigen látszott rajta. Ezzel komoly félelmet ültetett belém. Most hogyan legyen? – Fizetned kell, uram. – Nincs nálam pénz, már mondtam. – Ez esetben nagy bajba kerültél. Odakint négy marcona férfi várakozik. Én is az kezükben vagyok. Mindenre képesek ám, s a helyzeteden akkor se tudnék segíteni, ha akarnék. A katonatiszt gondolkodóba esett. Végre láttam rajta az elbizonytalanodást, gondoltam, ütöm a vasat, míg meleg. – Nem vagyok ám én a magam ura. Parancsolóm vette szolgálatába ezeket a gazfickókat, akik már embert is öltek. Semmiképp nem akarnám, hogy kioltsák az életed, s titokban elkaparjanak a folyóparton. Méltatlan lenne hozzád. Épp jókor szólalt meg ismét Mirjam. – Mi lesz? Fizet már, úrn m? –Légy türelemmel! – kiáltottam ki. – Már igencsak viszket a tenyerünk! – tette hozzá házvezet m gúnyosan. Vendégem immár nagyon rosszul érezte magát a b rében. Vakarta a fejét, föl-alá döngött, majd lehuppant a kanapéra. Ez valóban nem hozott magával pénzt, tudatosult bennem, s ett l heves szívdobogásom támadt. Csak nehogy rájöjjön, hogy majdnem annyira félek, mint . – Itt ez a gy ! – kapott a kezéhez. – Vitesd el a keleti táborba, ott keressék meg (……) – már nem emlékszem, milyen nev – századost, aki biztosan kifizeti a két ezüstkitet helyettem. De valami bizalomgerjeszt embert küldjetek. – A szolgálóm megfelel? – kérdeztem leplezett örömmel. – Alighanem. Átvettem a pecsétgy t, odamentem az ajtóhoz, kinyitottam, mialatt fél szememet vendégemen tartottam. Szerencsére emberem nem merészelte elhagyni a helyét. Kiadtam a gy t, elmondtam Mirjamnak, mit kell tennie.
Így rendez dött végül ez a roppant kínos eset, amely rosszul is elsülhetett volna. Mirjam elvitte a gy t vendégem katonatársához. A jóembert álmából verte föl, de mikor az meghallotta az esetet, jót nevetett, és készséggel kifizette a két ezüst váltságdíjat. Emlékszem, hajnalban, mikor végre útjára engedtem a tisztet, urasága az udvaron gyanakodva körülkémlelt. Nem látott senkit, pedig már világosodott. – Olyan érzésem van – nyelvelt vissza –, hogy átvertél. – Ugyan, hová gondolsz, uram! Te nálam töltötted az éjszakát, elfogadtad szolgáltatásom, és végül, némi nehézség árán fizettél érte. Habozott, csóválta a fejét. Az effajta férfiak nehezen nyugszanak abba bele, hogy egy nek fizetniük kellett. Bevallom, a lelkem mélyén megértettem ket, de helyzetemre való tekintettel nem engedhettem meg magamnak, hogy elterjedjék rólam: nahát, Nedzsitát jól kihasználták! De hol is tartottam az elbeszélésben? Igen. Megkaptam Neszmint l a mirtuszkoszorút s vele a verset. Hívtam azonnal Mirjamot, hogy együtt értékeljük a küldeményt. – Lássuk a koszorút! Mesteri kéz alkotta a tányérnyi mirtuszkarikát, ez els pillantásra látszott. S a virágok is tökéllyel voltak belef zve, elrendezve. – Nagyon gyanús! – kacsintottam szolgálómra. – Amondó vagyok én is. – Ezt nem az urad fonta! – közöltem határozottan. A szolga lesütött szemmel állt el ttem, ábrázata mintha elhalványult volna. Nem szándékoztam t állásfoglalásra bírni. Maradjon meg urához állhatatos, bizalmában csorbítatlan. –Halljuk a verset! A szolga nyelt egyet, fölbámult a mennyezetre, nagy odafigyeléssel szavalni kezdett Ringó bölcs cskében, honnan gyermekségünk ered, Ringó hajócskában az aranyfolyó felett, Óhajtok dics n ölelkezni veled. Ragyogja be testünket a hajnalpír sugár, Ragadja el lelkünk az isteni ár. Röppenjen föl szerelmünk, mint égi madár. Néma csend ereszkedett ránk. A vers szíven ütött, fölkavart. Azonban nem jelent meg el ttem, aki küldte, hanem Mereruka. Régen nem fakadtak föl bennem els szerelmem emlékei, most megtörtént. – Ezt nem a te urad írta – közölte a szolgával Mirjam. A szegény ember megint nem tudott válaszolni. Állt mozdulatlan, lehorgasztott fejjel, mintha szandálomat vizsgálná. Id be telt, míg összeszedtem magam. – Vidd hírül uradnak, hogy sértve érzem magam – mondtam önérzetesen. – Sem a koszorút nem fonta, sem a verset nem költötte. Lelkem most távolabb került t le, mint valaha. A szolga tudomásul vette, s távozott, mintha menekülne. Valaha látjuk-e még, tehát hogy Neszmin tesz-e még lépéseket felém, ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt. Fiamat Mirjam gondjaira bíztam, én pedig elvonultam pátyolgatni sajgó lelkem. Ezen a napon nem is fogadtam vendéget. Nem sokkal ezután kénytelen-kelletlen meg kellett fenyítenem fiamat. Még a legutóbbi fenyeget zését is a begyemben hordtam, most új követel zéssel állt el . Ebédnél egyszerre csak elkezdte mondani. – Manyu, láttam a piacon egy aranyos kiskecskét, és kell nekem.
– Mit szólsz ehhez, Mirjam? – fordultam szolgálómhoz. – szintén, úrn m? –A leg szintébben. – A kecske hasznos állat, de nem a mi kertünkbe való. Ahogy növekszik, egyre többet eszik, falánkságában mindent tönkretesz. Lelegeli a virágot, letarolja a díszcserjéket, megtépi a fát, leszaggatja leveleit, ameddig csak föl bír ágaskodni. A rafináltabb megtanul felmászni a fára, ezzel minden növényt kipusztít maga körül. – Ez bizony így van, Nedzsatum – helyeseltem Mirjam szavaira. – Van egy kutyád meg egy macskád, kecskére semmi szükség. – De! Nekem kell kecske! – Ezt a csúnya hangot mell zd végre – szóltam rá élesen, és olyan dühös lettem, hogy nem ment le több falat a torkomon. – Kiskecskét akarok! Most azonnal! Kérd n tekintettem Mirjamra. bólintott, s én már tudtam, mit kell tennem. – Nedzsatum, most gyere velem! – Fölálltam, a kezemet nyújtottam feléje. Némiképp meglep dött, a kezemet ugyan nem fogadta el, de fölállt, követett. – Jöjj, meg kell beszélnünk valamit. – Kiskecskét akarok! – hajtogatta megátalkodottan. Bementünk a fogadóhelyiségbe, leültem a kanapéra, magam elé állítottam fiamat. – így nem beszélhetsz többé se velem, se másokkal! Hogy jobban megjegyezd, emlékezetessé teszem neked a napot. Hirtelen elkaptam, a térdemre döntöttem, és alaposan megtenyereltem az ülepét. Valaha még atyámtól hallottam, hogy a rakoncátlan gyereket, ha rászolgál, meg kell csapkodni, de kiadósan, mert a legyezgetéssel elveszítjük a tekintélyünket. Nekem jobban fájt, hogy bántanom kell, és végtelenül sajnáltam, de meg kellett tennem. Nedzsatum a meglepetést l-e vagy konokságában, meg se nyikkant. Miután megtettem szomorú kötelességem, vadul fölkiáltott – gy löllek! –, és elfutott. Visszamentem Mirjamhoz, aki egyedül álldogált a kerti asztalnál. – Hol van? Fejével intett a ház mögé. –Az állatkáival vigasztalódik. Estig el sem került. Akkor, mintha mi sem történt volna, odamentem hozzá. Nedzsatum szánalmas, ugyanakkor mulatságos látványt nyújtott. Hevert a ládában, haja kuszált, komikus arcán fájdalom, ölében békésen aludt a kiskutya meg a cica. – Gyere be, kisfiam, alvásid van. Rám se nézett, úgy válaszolt. – Ma éjjel nem alszom. Ez már haladás, nyugtáztam. Nem azt mondta, hogy nem akarok aludni. – Idekint szeretnél aludni? – Igen. – Jó, ahogy gondolod. Azon az éjszakán bizony nem bírtam teljesen fölszabadult lenni. Vendégem, szerencsére, el ször id zött nálam, így nem tudott különbséget tenni, milyen lehetek valójában. Szerencsére korán eltávozott, azonmód siettem ki, mécsessel a kezemben. Az állatkák a ládában aludtak, Nedzsatum viszont sehol. Mintha tüzes kést döftek volna a szívembe; senkinek se kívánom ezt az érzést, pedig csak egy pillanatig tartott. Mindjárt el vettem a józan eszem, mérlegeltem, s a konyha felé vettem az irányt. Házunknak két bejárata volt, innen hátulról a konyhába és Mirjam lakrészébe lehetett bejutni. A mécses világánál óvatosan keresztülmentem a helyiségeken, egészen szolgálóm ágyáig. A látvány megnyugvással töltött el. Mirjam és Nedzsatum egymáshoz bújva aludta édes álmát. Fiam arca szelíd volt és elégedett. Magam is az lettem. És másnap, mintha mi sem történt volna, sugárzó arccal futott hozzám, és mi mindenr l megfeledkezve szeretgettük egymást. Keserédes érzés futott át rajtam: ez a drága kis em-
ber soha nem n föl, örökre megmarad nekem méreteiben is kicsi fiacskámnak. Ó, AmonRé! No, de hadd folytassam Neszmin történetét. Harmadszor is eljött a szolgája, aki már annyira zavart volt, hogy sajnáltam. Gyötr arccal állt meg el ttünk, és szégyenkezve átnyújtott egy szánalmas mirtuszkoszorút. Látszott, hogy aki ezt készítette, annak semmilyen gyakorlata nincs a fonásban, kötésben. Egymásra pillantottunk Mirjammal, s egyszerre bólintottunk. A gazda szolgája még csak azon lep dött meg igazán, amit mondtam. – Köszönöm ezt a szép koszorút. Urad kitett magáért, minden elismerésem neki. És most halljuk a versét. A szolga nagyot nyelt, fölbámult a plafonra, mint legutóbb, és félszegen skandálni kezdte: Van sok földem és jószágom nekem. Van szép palotám és díszes masztabám. Van aranyam és ezüstöm is a. De nem jelent mostan számomra semmi annyit, Mint amennyit te jelentesz, Nedzsita A szemem sarkából láttam, hogy Mirjam beharapja az ajkát, és némán rázza a nevetés. Minden er met össze kellett szednem, hogy ne nyerítsek föl. Megköszörültem párszor a torkomat, hogy legalább szólni tudjak. – Urad verse átjárta a lelkem. – Mirjam vinnyogásszer hangot hallatott, amit l bel lem kis híján kibuggyant a röhögés. Nem is tudom, hogyan sikerült visszatartanom. – Üzenem neki, várom t nálam a holnappal kezd tizenkettedik napon. A szolga távozott, s mi végre kimulathattuk magunkat Mirjammal. Hagytam, hadd törjön el bel lem akadálytalanul a legharsányabb hahota, úgyis olyan ritkán nevet az ember teljes szívéb l. Nedzsatumot el csalta a nagy vigalom, s anélkül, hogy megkérdezte volna okát, velünk nevetett jóíz en. Anyám elég s n látogatott bennünket, mindig ízletes ételekkel kényeztettük, és még pénzt is adtam neki. Kértem t, adja el házát, az árából megtoldjuk az enyémet, lakjon velünk. Nem akarta, arra hivatkozott, nagyon jóban van a szomszédjaival, nincs kedve máshol új életet kezdeni. Hébe-hóba magával vitte fiacskámat, másnap délel tt már hozta is vissza. Nem rajta múlt, Nedzsatum nem akart tovább maradni nála. Egyébiránt a város virágzott, a perzsák csendben voltak, a fáraó er s kézzel kormányzott, és igyekezett hatalmát kiterjeszteni valamennyi egyiptomi körzetre. Nem volt könny dolga, hiszen a nomoszok mindig arra igyekeztek húzni, amerr l többet reméltek. A gyávaság pedig múlhatatlan emberi tulajdonság: akit l jobban féltek, annak engedelmeskedtek. Nektanebosz Heperkaré görög hoplitákat fogadott zsoldjába, melyekkel némiképp meger sítette katonai erejét. Azokban a napokban láttam el ször a sokat emlegetett északi embereket. Ámbár a városban menetel k arcát elfödte a sisak, alakjuk szerfölött megtetszett. Szép izmos lábuk és karjuk volt, széles válluk er t sugárzott. Egyszer a piacon láttam egy sörkimér el tt üldögélni két görög tisztet, akik levették a sisakjukat. Érdekes arcuk volt, meg nem mondanám, szépnek vagy csúnyának láttam-e akkor ket. A hajuktól azonban izgalomba jöttem. Egyiké göndör sz kén, a másik vörösen virított. Megbeszélés szerinti id szakban megjelent nálam Neszmin. Nyoma sem volt arcán annak a pökhendiségnek, mely az els alkalommal annyira felt volt rajta. Szeme talányosan csillogott, mintha latolgatná: hogyan is állunk mi? – Legel bb is szintén bevallók valamit. –Halljam. – Én soha, egyetlen n ért sem tettem hasonlót. –Akkor éppen itt volt az ideje. – Csak nehogy kitudódjék rólam.
– Már miért? – Kinevetnének. – Én másképpen mondanám. Mulatnának rajta, de hírnevednek inkább használna, mint ártana. Neszmin a fejét csóválta, most láttam, milyen bikanyaka van. – Furcsa fehérszemély vagy te, hallod-e? No, de megszenvedtettél, most mértéktelenül megdézsmálom a megérdemelt gyümölcsöt. – Ej, uram, ne rontsd el a varázst. Tegyünk úgy, mintha semmi se történt volna eddig közöttünk, most találnánk egymásra, mint két ember, akikben ég a kíváncsiság. Legtündökl bb mosolyomat ragyogtattam rá. Neszmin fölnevetett, a szeme meleg lobogásba kezdett. –Delejes vagy, húgom! Kicsit kíméletlenül esett nekem, hagytam. Éreztem benne, ahogy birtokba vett, hogy most kiélvezi megérdemelt jutalmát. Határtalan elégedettség ült markáns képén. Állítom, jó pár férfira ráférne egy kis ehhez hasonló leckéztetés, hogy jobban megbecsülje a n t. És lassan megint elérkezem életem egyik fordulópontjához, amely megszabadított engem az anyagi gondoktól, ahonnan kéjn i hivatásomat már csak kedvtelésb l zöm. Azzal kezd dött, hogy Neszmin elkotyogta a palotában – megfogadván vélelmem, miszerint a velem történtek inkább hasznára lennének, mint kárára –, soha életében nem volt még ilyen remek n kancával dolga, mint személyem. S a hír a fáraó fülébe jutott, aki, minthogy is csak férfi, kíváncsi lett rám. Egyik napon beállított hozzám egy el kel írnok. Gallérjáról láttam, hogy a palotából való. – Az él születés Arany Hór üzenetével jöttem – biccentett, s nekem majdnem elállt a lélegzetem. – Fényességes urunk, Nektanebosz Heperkaré alátekinte, s alattvalói sokadalmából figyelmére méltat téged, n személy. Kövess engem a palotába, az Örökkön való látni kíván. Mint akit fejbe kólintottak, kis híján megtántorodtam. – A Nagy Fáraó… – Vár téged, most azonnal. – Kicsi türelmet, hogy összeszedjem, kicsinosítsam magam… – Az Arany Hórt nem várakoztathatjuk meg. – Értem, akkor hát… – Kövess! A királyi írnok nekiindult, muszáj voltam követni. Mirjam t nt föl, s a szemével kérdezte, hova megyek. – A fáraó hívat – súgtam oda neki. Szolgálóm elsápadt, aztán kezét imára emelve az égre tekintett. Találkozásom Egyiptom uralkodójával olyan volt, mint egy furcsa álom. Noha elmúltak már azok az id k, amikor a fáraó istennek hitte magát, s a népe is akként tisztelte, mégis élnek még a hagyományok, s az ember lelke csodával tölt dik föl egy ilyen emlékezetes találkozástól. Valahogy úgy képzeltem, ahogy szaporáztam az írnok mögött, hogy átmegyünk a f kapun, bevezetnek egy hatalmas csarnokba, amelynek falai aranyban ragyognak, s márványtrónusán, szobormereven ül a fáraó, fején a kett s korona, kezében a görbebot és korbács. Ehelyett egy oldalbejáraton és több mellékajtón kicsiny helyiségbe irányított az írnok, s csak annyit mondott. – Itt várakozz. Tanácstalanul körülforogtam, de nem volt semmi látnivaló. A falak dísztelenek, simák, a szögletes ürességet csupán két ajtónyílás törte meg. Egyik, amelyen bejöttem, a másik éppen szemben vele. Mire számítottam? Arra, hogy megjelenik egy nyájas szavú udvaronc, s int, hogy kövessem. Aztán vezet el abba a képzeletbeli trónterembe. Megint másképpen alakult. Váratlanul a szemem el tt termett egy magas, tekintélyes küllem férfi. Arca borotvált,
fehér, látszott, hogy er sen óvja a napfényt l. Aranylapocskákkal díszített mellhalért viselt, körköténye finom fehérgyolcsból készült. Hirtelen gyanús lett a derékköt je, amely oroszlánfarok volt. De észbe sem kaphattam. A férfi rám mosolygott, és így szólt. – Örül a szemem, ha ilyen pompás virágszálat lát. Igazat beszélt az a lóköt Neszmin. Hogyan is hívnak? Korántsem a tudatom, inkább ösztöneim vették át az irányítást. Szemem azonmód lesütöttem, s térdre rogyva hebegtem el. – Nedzsita, fényesség… – No, no, állj csak föl. Nagyon tetszett nekem az a jellemes nézésed, ahogy fogadtál. Nem is tudod, milyen nagy szükségem van nekem erre. Kérlek, nézz ugyanúgy a szemembe, ahogyan az imént. Megéreztem, hogy szintén beszél. Igyekeztem kérését teljesíteni. – így, így. Bár az el eredetibb volt. Magas termete és tekintélyes megjelenése dacára sem lehetett rá azt mondani, hogy délceg. Mert ahhoz, hogy egy férfit délcegnek lehessen tartani, ahhoz arányos alkat is szükséges. Nektanebosz fáraót azonban elég rosszul rakták össze az istenek. Lába hosszú volt és vékony, mint a szürke gémé, csíp je berogyott, pocakja kereked , melle horpadt, válla csapott. Tehát n i szemmel, mint férfi, csöppet sem megnyer . De határozott arca s uralkodói mivolta nagyon sokat javított rajta. Nem tudom, minden n így van-e vele, esetemben, amikor egy férfiról kiderül, hogy nem akárki, szemem mindjárt keresni kezdi benne a nagyság és kivételesség jellemvonásait, amelyeket többnyire meglelek, és onnantól kezdve már vonzónak ítélem. Ilyesféle átalakuláson ment végbe ezúttal lelkem. S minthogy els pillanatban láttam, hogy elbájoltam, a fesztelen nyájasságot már mímelnem se nagyon kellett. – Óh, Fényességes, El születés , ennél nincs nagyobb megtiszteltetés egy halandó n életében, hogy szemt l szemben állhat veled. S nemcsak mint uralkodó, ragyog hírneved a feketeföld országa fölött, de mint férfi is szerfölött leny göz , nékem tetsz példány is vagy. Merész szavak, elismerem, és méltatlanul közvetlenek is egy fáraóhoz. Minthogy azonban, gyanítom, mások szájából ilyet még nem hallott, ugyancsak elnyerte tetszését. – Nem hittem volna – csóválta mosolyogva a fejét –, hogy a szavak mennyivel tisztábban tudnak csengeni, ha elmarad bel lük a szolgai alázat. Csak most érzem így, testközelben egy szinte személlyel. – Nedzsita vagyok – hajoltam meg enyhén –, aki a modorát nem a fényes palotákban tanulta, hanem az egyszer emberek között. Ha van is bennem képmutatás, mint minden emberben, de hátsó szándék szemernyi sem. – Nedzsita, kedves húgom, nem szeretném, ha találkánk magasröpt társalgásba emelkednék, államf immel meg a nomosz vezet kkel úgyis eleget év döm. Üdít oázis a te jelenléted, kend zetlen jellemed, hadd érezzem magamat méltó társadnak. Kellesz nekem, s a vonzalom ne igényelje a hasztalan bölcselkedést. Egy pillanatra mintha árnyék suhant volna át a fáraó homlokán. És valahogy megéreztem, mennyire felel sségteljes az élete, milyen sok gond nehezedik vállára. Hiába uralkodó , parancsolója millióknak, s magam csak egy kéjn vagyok, én jóval szabadabb, zavartalanabb életet élhetek. S ezzel egyidej leg megéreztem azt is, mi az én feladatom ebben a helyzetben. Nemes feladat, ha nevezhetem így, és beragyogott belül: a fáraót, ezt a fáradt, nagy gyermeket boldoggá kell tennem. – Kérj, Fényesség, dacolok mindennel. – Ezt hogyan értsem? – Hogyan értheti ezt a férfi? –Megítélésed szerint? – Bármit kérhetsz, mert kedvemre való vagy. – És rámosolyogtam, ahogyan a férfiakra
szoktam. – Akarlak már ma este – mondta elgyöngülve. – Örömmel hallom, fényesség. – De nem a palotában. Egy eredetiséget eredeti környezetében. Nálad. – Még nagyobb örömmel, fényesség. Megölelt és elbocsátott. Szédelegve vágtam át a városon, a kivételes élmény izgalomban tartott. Otthon mindenr l részletesen beszámoltam Mirjamnak. látta fölindultságom, nyugalomra intett. – Az ágyban a fáraó is csak olyan férfi, mint a többi. – Ej, azért a férfiak mégsem egyformák. Én csak tudom. – De abban igen, hogy mind egyet akar. S ha megkapja, méghozzá nívósán, legyen az paraszt vagy fáraó, egyformán elégedett lesz. Ezen elt dtem, s némiképp helyrebillent önbecsülésem: semmi mást nem kell tennem, csak azt, amit már tudok. Született képességeim vannak, hogy mindent a legtermészetesebb módon végzek, az ágyban kivételes érzékem van a férfiakhoz. Meg tudom sejteni, kinek mire van éppen szüksége, kivel meddig szabad elmennem. Ezt a hivatást vétek sablonosán csinálni. Egyiknek gyöngédségre, cirógatásra van szüksége, a másikkal birkóznom kell. Némelyek azt szeretik, ha folyton én kezdeményezek, másoknak elég, ha csak hagyom magam. Emennek azzal szerzek örömet, ha szerényen, tartózkodóan viselkedem, amannak a szertelenséggel okozok maradandó élményt. S én ösztönösen tompítom a széls ségeket, de fölbátorítom a gyámoltalant. Egyébiránt rengeteg az iparos, ritka a mester. Én igyekszem mindig a leginkább kézre álló anyag lenni. Bevallom, minden bugyutaságukkal, önzésükkel, kicsinyességükkel együtt, rajongója vagyok a férfinak. Meg kell ismételnem, amit korábban megállapítottam: sajnálom azokat a jóravaló fickókat, akik bármilyen okból engednek egy utcalány csábításának. Megsérülhet a bennük szunnyadó kisfiú a közönséges, elkapkodott párzástól. Mirjam vásárolt egy új, szépen hímzett ágyterít t, amely megvidámította az ágyas szobát, és illatszert hintett a légtérbe. Estefelé zárt gyaloghintó kanyarodott az udvarunkra, melyet nyolc izmos néger cipelt. Bárki látta is, azt gondolhatta: valami el kel úr érkezett Nedzsitához, rejtve. Hogy az ismeretlen maga a fáraó, aligha jutott volna bárkinek az eszébe. Egyedül fogadtam t, Mirjam és Nedzsatum a ház másik felében tartózkodott. A hintóban még ült valaki, talán egy test r, hallottam rövid szóváltásukat, miel tt Heperkaré Nektanebosz kiszállt. Meghajoltam el tte, fölkarolt, s ujjával jelezte, hogy maradjak csöndben. Bementünk a házba, én bereteszeltem belülr l az ajtót. A fáraó furcsán tekintett rám, s megkérdezte. –Ezennel fogva van a fáraó? – Jaj, fényesség, a megszokás. Mindig ezt teszem. Kinyitom, ha óhajtod. – Dehogy, dehogy! – tiltakozott. – Csak úgy, ahogyan máskor. Miért is fintorognék, az én apám egyszer ember volt. Sosem tette be a lábát az uralkodó palotájába. Ha megérte volna, hogy a fiából király lett… Pontosan tudtam, mire céloz. Tizenkét évvel ezel tt Nektanebosz csupán egy tábornok volt a tábornokok között. Hogy a legmagasabbra jutott, szerencséjét és akaraterejét dicséri. A közvélekedése azonban er sen megoszlott irányába. Noha snemesi családból származott, s valahonnan uralkodói vérvonalat is bizonyítani tudott, sokan kétségbe vonták isteni származását. Voltaképpen más már ez a mi világunk, mint el deink világa. Ugyan még er s a hit, Amon-Ré papjainak is igen nagy a befolyása, a rabság viharos évszázadai féreg módjára szétrágták az állhatatosság gyökereit. Hagyományaink alapjaiban inognak, itt-ott széjjel is hullottak, mint korhatag faalkotmányok, jellemünkre rátelepedett az öngúny. Ezeket a gondolatokat valaha Psammóntól hallottam, amikor az udvarunkban beszélgettek atyámmal. S lám, a tudatom meg rizte. S nemcsak hogy meg rizte, de az akkor még ért-
hetetlen szavak mára világossá váltak. Igen. Szeretett hazánk, a három és fél ezer éve fennálló Egyiptom már csak árnyéka régi önmagának. S fél , hogy a lehanyatlott dics korszakok soha többé nem térnek vissza. No, de csapongó vagyok. Most nem ilyen súlyos és keser dolgokról kellene beszélnem, hanem életem legemlékezetesebb eseményér l. A fáraó láthatólag jól érezte magát nálam. Legel bb itallal kínáltam. – Bort, fényesség? Vagy netalán sört? – Úgy t nik – csóválta meg tekintélyes fejét az uralkodó –, te arra vagy hivatott, hogy engem folyton megörvendeztess. – A palotában bort illik inni, az udvaroncok, azok az álszentek, hiénaszemmel lesik minden léptem. Most végre háborítatlanul kortyolhatok nálad sört. Szavainak megfelel en meg is ivott rövid id alatt egy kancsóval. Addig nem szólt egy árva mukkot sem, én sem zavarhattam meg a csendet. Aztán kézen fogott – ebben éreztem némi fels bbrend séget –, bevezetett az ágyas szobába. – Azt sóvárgom, hogy nagyon lassan vetk zz le el ttem. Nézni szeretnélek. Föltelepedett az ágyra, fejét vánkosra polcolta, intett. – Hogyan gondolod? Ahogyan a táncosn k? – Oziriszra, csak azt ne! A palotában egyebet se láthatok, csak ledér öltözet táncosn ket, akik túljátsszak csábosságuk, a kelletést. Te csak egyszer en járjál-keljen a szemem el tt, és lassan szabadulj meg a ruhádtól. Mindennél jobban szeretem benned az egyszer , természetes viselkedésed, póztalan mozdulataid. – Hogy mi lesz ebb l? – nevettem rá. – De ahogy óhajtod, fényesség! Kínosan éreztem magam, hiszen ilyet tudatosan még sosem cselekedtem. Úgy vélem, s ez az évek során sem változott, hogy rettent esetlenül adtam el furcsa mutatványom. Ma sem értem, miért tetszett ez a fáraónak. – Ilyen csábító testet én még sohasem láttam, pedig láttam már jó néhányat! – vallotta be, s szintén csengett a hangja. Megcsóválta a fejét, és intett, hogy menjek oda hozzá. Ha valaki azt várná, hogy elsorolom a történteket, vagyis hogy kibeszélem, milyen volt Heperkaré Nektanebosz az ágyban, bizony csalódik. Csudát félelemb l! Inkább honleányi tisztességb l. Talán furcsa, hogy ezt éppen egy efféle n személy mondja, mint Nedzsita, a papiruszkészít rossz élet leánya. No, de rossz élet vagyok én? Végtére is mindegy, ki mit gondol, én úgy határoztam, hogy az uralkodó férfiasságáról hallgatok. Ha valaki következtetni akar valamire, ám tegye, lelke rajta, annyiban a segítségére leszek: az uralkodó már közelebb állt a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Ez volt az egyetlen érintkezésem a fáraóval. Hajnalban távozott, a gyaloghintó nesztelenül vitte t ki az udvarból. Föltekintettem az égboltra, vibráltak rám a csillagok, s én úgy éreztem, több lettem, helyem keletkezett a világmindenségben. Nem gondoltam arra, látom-e még t valaha. Nem szerettem bele, félre ne értse senki, csak határtalan élménnyel töltött el a tudat, hogy valamennyi id re, ha nem is túl sokra, de én határoztam meg az uralkodó hangulatát és viselkedését. Másnap két karcsú szolga tért be hozzánk, nehéz szakajtót cipelve. Terhüket letették elém, meghajoltak, és szó nélkül elillantak. Nem értettem az egészet. Egyedül álltam a szikomor alatt, és tétován bámultam a szakajtóra, mely egy vörös szegély kerekded kend vel volt leterítve. Gyanútlanul odaballagtam, leguggoltam, s lerántottam a kend t. Mire számítottam? Leginkább egy állatkára, gondolván, anyám küldött valamit Nedzsatum részére. Ehelyett aranyat láttam, tömérdeket. Nem árulom el, hány száz mina volt. Hatalmas vagyon.
Negyedik tekercs Eltelt kilenc év, Nektanebosz fáraó három éve hagyta el a földi világot, beszállt az égi bárkába, az igazak és halhatatlanok közé vitorlázott. Megsirattam t, hiszem, sorsomnak volt az igazi kovácsa. t Irmaatenré követte, de csupán két esztendeig, most Szenedre fáraó uralkodik Alsó-Egyiptom területén, mert Fels -Egyiptom hatalmi torzsalkodások színtere. II. Artaxerxész fia, III. Artaxerxész tart a területre igényt. Szerencsére a deltavidék éli békés napjait. Nedzsatum feln tt korba lépett, nagy ünnepséget rendeztem tiszteletére. Házam csak itt-ott hasonlított a régi lakhoz, amit lehetett, megváltoztattunk rajta, a faoszlopokat k oszlopokra cseréltük, a tet t újra tapasztottuk, teraszt alakítottunk ki rajta, amelyekre naperny ket állítottunk. A falakat kívül is, belül is újramázoltuk, a szobákat finom és drága bútorokkal rendeztük be, és különleges holmikkal csinosítottuk ki. Az így megújult épületet magas fallal vettük körül, hogy ne lehessen hozzánk belátni. Egyetlen dolgot változatlanul hagytam, amely továbbra is mutatja óvatosságom: nem magasíttattam meg az épületet, ne legyen hivalkodó, ha lehet, minél kevesebb irigyünk keletkezzék. Hozzám csak arra érdemes nyer bebocsátást, a többi pedig át se lásson a falon. Elhagytam a harmincat, tehát gyanús korba léptem, de akik ismertek, egybehangzóan állították, hogy ennél szebb még sosem voltam. Hittem nekik, mert az ilyet szereti elhinni a n , ráadásul a férfiak ezt meger sítették bennem. A legrangosabb, legkiválóbb urak versengtek kegyeimért. Válogathattam közöttük, hiszen nekem már semmit nem volt muszáj tennem. A néhai fáraó meggazdagított, az adósságomat Psammón felé kiegyenlítettem, senkit l nem függtem többé. Fiacskám jó természet. Emelt lélekkel viseli törpeségét, igyekszik nem venni tudomást azokról, akik irtóznak t le. Különösen a lánygyermekek arca árulkodó. Ok nem tudják leplezni rémületüket. Furcsállom, mert szerintem Nedzsatum szép. Értelmes arcából nagy, csillogó szempár ragyog ki, s bár termete apró, tagjainak arányosságához nem fér kétség. Melle domború, karja izmos, lába férfiasan sz rös. S amire senki se gondol, az benne a legjobb, feln tt korában is a karjaimba tudom emelni, cipelni sok lépésen keresztül, ha kedvem tartja. Megesik, hogy kényelembe helyezem magam, fiamat az ölembe veszem, és szendergünk a legnagyobb nyugalommal. Az összejövetelre meghívtam Idut, Szekemat urat, a híres törpét és barátn met, Szepenupetet. Mi voltunk négyen, mert fiamon és Mirjamon kívül anyám is jelen volt. Idu még el este rábeszélt, hogy hívjak meg egy ismeretlent. – Van egy el kel barátom, szeretne itt lenni. – Nem is tudom – feleltem. – Ez nem olyan vigasság lesz, amelyen idegeneket szívesen látnék. – Igen, de nagyon szeretne jönni. Meg akar ismerni, ami neked megtiszteltetés lenne. Nektanebosz vére csörgedez benne. Herceg. Némiképp meglepett. Rokona annak, akivel nekem viszonyom volt? –Hogy hívják? – Ankaf herceg. – Sosem hallottam róla. – Szám zetésben élt Fels -Egyiptomban. Szenedre visszahívta, kegyeibe fogadta. Csöppet se csodálom. Talpig úriember. – És jókép is? – Úgy bizony. Haboztam. Évek óta várok egy olyan férfira, aki hosszú id kre rabul ejtheti a szívem. Lehet, hogy ez az ismeretlenségb l fölbukkant herceg töltené be reményeimet? – Jöjjön el inkább valamelyik este a lakosztályomba.
– Éppen ezt nem akarja. Inkább asztal mellett, napvilágnál óhajt megismerni. Mert ha nem tetszel neki, akkor semmit se akar t led. Nekem ilyet soha nem mondott férfi. Meg is lep dtem rajta. – Ezt hogy értsem? – Úgy értsd, hogy Ankaf herceg nem csak „azt” akarja t led. Életed nagy lehet sége el tt állsz. Ebben a pillanatban lettem rá igazán kíváncsi. Egy ilyen férfi bizony engem is érdekel. – Jöjjön hát, szívesen látom. Másnap anyám volt az els érkez , t hamarosan követte Szepenupet. Legalább öt éve nem láttam, az alatt nagyot változott. Mint már említettem korábban, vetélytársn m közel egyid s volt velem, de korántsem volt olyan jó karban, mint én. Szeme körül vékony ráncok keletkeztek, a nyaka – ki tudja, mit l? – meginasodott, kulcscsontjai er sen kitüremkedtek. Ennek dacára még vonzó n maradt, csak én látszottam mellette túl szépnek. – Nedzsita – csapta össze a tenyerét –, hogy tudsz még mindig ilyen gyönyör lenni?! – Te is az vagy, Szepenupet. – De mi a titkod? – Titkom? Nincs. Hacsak az nem, hogy mindennap langyos vízben áztatom magam, aztán olajjal bedörzsöltetem a testem. – Ó igen! Mennyire irigyellek! Magad ura vagy, nem rendelkezik fölötted senki. Bárcsak én is így élhetnék! – Rajtad áll. Hagyd ott az Ízisz n véreket, és légy önálló. Gondolom, a hosszú évek alatt tudtál félrerakni. Szepenupet sóhajtott, megrázta fürtös fejét. – Pénzem még lenne is, csak bátorságom nincs. Én akkor érzem magam biztonságban, ha tudom el re, mi következik holnap, holnapután meg a következ dekádban. Gyáva vagyok, mint a sivatagi róka. Jót nevettünk, megölelgettük egymást, aztán eszembe jutott közös szerelmünk. – Tudsz valamit Mererukáról? Annyit, hogy elt nt. Jó pár éve elhatároztam, hogy még egyszer, utoljára, fölkutatom. Fegyverforgatókat béreltem föl, velük merészeltem csak bemenni a züllött nép közé. Hosszas kutakodás után rábukkantunk egy rongyos asszonyra, aki egy csupor sör után elmondta, amit tud. Mereruka vele lakott vagy másfél évig, már tervezgették a jövend t, amikor egyik nap elment hazulról. A n ezen elcsodálkozott, mert Mereruka már oly mértékben elzüllött, hogy járni is alig bírt. Viszont emlékezett rá, hogy reggel sírva mesélte el álmát. Azt álmodta, hogy a Nílus kivetette anyja holttestét, s most ott fekszik a parton temetetlen. – Az anyját krokodil falta föl – vetettem közbe. – Igen, tudom. Nos, a n lesietett a folyópartra, és kereste a férfit. Sehol sem lelte, de rábukkant lábnyomaira. Estig kutatott utána, de Mereruka nem került el . És soha többé nem is látta senki. Valószín leg a Nílusban lelte halálát. Ki tudja, hogyan. t is elkapta egy krokodil, öngyilkos lett, vagy véletlenül pottyant vízbe? – Ah, szörny vég! – döbbentem meg. – De látod, az évek mennyire átformálják az embert. Utolsó találkozásunk óta Mereruka egyre kevesebbet jelent nekem. Vesztét sem tudom kell képp szánni. Egyet sajnálok, s ezt egyvégtében: díszhím volt, akib l kevés gyeleg ebben a világban, neki tartozása lett volna a n kkel szemben. Neki vigyáznia kellett volna magára, hogy testi adottságaira méltó legyen. O mennyi rút ember, csenevész férfi cserélt volna vele, s megbecsüli, hogy az istenek ilyennek teremtették. – Honnan tudsz te ilyeneket? – csodálkozott el Szepenupet. – Nem értelek – néztem rá. – Csak elmondtam a magam gondolatait. Gondolatai minden embernek vannak.
Szekemat törpe hordszéken érkezett. Alaposan meghízott, mióta nem láttam. A rabszolgák óvatosan a földre helyezték a hordszéket, ne kellejen a híres embernek fárasztania magát. Színes, gazdagon hímzett ruházatát, amely a szíriai ízlést követte, csiricsárénak ítéltem. – Az istenek áldása legyen e házon és rajtatok, barátom! – emelte magasba kurta karját, aztán odadöcögött fiamhoz, átölelte. – Feln ttél, testvérem, pompás manó lett bel led! Szinte azonos magasságúak voltak, de Szekemat kétszer olyan széles. Nedzsatum arca viszont nagyobb, vonásai határozottabbak, Szekemat apró képe, pici szája, pici orra és szeme vén-gyermekis volt. Természetes, hogy fiamat sokkal megnyer bbnek láttam. Mert az is volt, ahogyan ma is. Mirjam elrendezte a hordárokat. Megitatta ket sörrel, és kijelölte számukra a tartózkodási helyet. A legterebélyesebb fa alá telepedtek le, szikkadt képükr l sugárzott az elégedettség. Szepenupet kíváncsi félelemmel leste a két törpét. Fiamhoz már hellyel-közzel hozzászokott, de Szekemat némi iszonyt váltott ki bel le. Lerítt barátn m arcáról. A híres törpe észre is vette. – Lám csak, szép húgom libab rözik t lem. Kit tisztelhetek benned? Szepenupet kissé elsápadt, de összeszedte magát. – Köszönöm, hogy hírességed figyelemre méltatott, de magam oly jelentéktelen vagyok, hogy nevemmel se fárasztanám elméd. A törpe csettintett. – Ámbár tetszettek szerény szavaid, mégis áruld el magad. – Tekana ács leánya, Szepenupet volnék. Hivatásomat tekintve szent örömlány. – Szent örömlány! – kiáltott nagyot Szekemat. – Bizserget és kétes csengés számomra ezen két szó. Bizserget , mert nem volt még szent örömlánnyal dolgom, kétes, mert bennem viszolygást vált ki mindazon kenyérkereset, amelynek köze lehet a szajhasághoz. Úgy éreztem, közbe kell szólnom. – Bocsáss meg, Szekemat úr, talán nem bölcs összemosni a hivatásokat. Szent örömlánynak lenni isteni küldetés, amely rangot jelent az elhivatott n számára, s tetsz a halhatatlanoknak. Szekemat elt dött, apró szeme túlnézett rajtam. – Ragyogó a megállapítás, de nem ragyogóbb annál, mint amilyen ragyogó asszony mondta. Mert ne tévedjetek ti, örömszerz k – tömzsi karja az égre lendült, hurkás mutatóujja fölmeredt –, bármilyen szabados lesz a világ, mindig lesznek benne olyan férfiak, akik nem tudják elfogadni a ringyóságot. Hirtelen majdnem csúnyát mondtam. Ez a bakarasz ember, aki a köldökömig se ér, ebben a házban fülem hallatára ki meri ejteni azt a szót, hogy ringyó. Vettem egy nagy levet, elmondtam magamban egy fohászt, s higgadtan szóltam. – Gondold át még egyszer kijelentésed, híresség. Amit talán a n k szemére lobbantanál, örömlányi mivoltuk gyanánt, lobbanthatnád férfitársaid szemére, avagy az istenek szemére is. – Láttam rajta, hogy megütközik, szóra nyitja száját, de nem engedtem. – A férfiigények keltették valaha életre ezt a hivatást, a hagyomány pedig meg rizte, hiszen a szent házak is ezt akarják. Óvakodj összekeverni a szent örömlányok hivatását az utcalányok tevékenységével. – Vitatkozzunk vagy mulassunk? Szekemat elnevette magát, komikusan beletúrt tulajdon parókájába. Ez a mozdulat jól tud állni egy arányos, rendes méret férfinak. A törpe mozdulata azonban muris volt. És már nem is tudtam rá haragudni. – Mulassunk! – Ez a helyes beszéd! – Nedzsatumhoz fordult. – Úgy hallottam, van neked egy bolhás
kutyád és egy vedlett macskád, akik olyan békességben élnek együtt, mint a legjobb testvérek. Fiamnak tetszett Szekemat élces szellemessége, jót hahotázott. – Hahaha! Jól hallottad, híresség. Megtekinted ket? – Még szép. De most azonnal. A két törpe elbaktatott a ház mögé, anyám vigyori orcával utánuk settenkedett. Én maradtam barátn mmel, és segítettünk Mirjamnak megteríteni az asztalt. Ezüsttányérokat, ezüstpoharakat raktunk föl, díszítésül gyönyör korálokat és fényesre csiszolt kagylóhéjakat raktunk közéjük. – Mit remekeltél mára, Mirjam? – kérdeztem. – Hagymás ikralevest, babos birkát koriandermártásban, mézes süteményt, aszalt datolyát – felelte szerényen házvezet m. Szepenupet rajongva kiáltott fel. – Ó, ha én így élhetnék! – Rajtad áll, már mondottam. Fiamék nem tértek még vissza az állatnéz l, amikor megérkezett Idu és Ankaf herceg. A hallottak után igazán kíváncsi voltam Maathnumré leszármazottjára. Mit ne mondjak. Az els pillantás, csalódást okozott. Láttam egy alig középmagas, átlagos testalkatú, bár némiképp soványnak is nevezhet , meghatározhatatlan arcvonású férfit. Idu azt állította, jókép . No de mit tud Idu arról, milyen egy jókép férfi! – Amon-Ré hozott benneteket – hajoltam meg a herceg el tt, mert a királyi vér mégiscsak tiszteletet követel. Meglepetésemre Ankaf mélyebbre hajolt nálam, majd amikor fölegyenesedett, nyílt barna szemét rám irányította, és kellemes hangon köszöntött. – Üdvözöllek, nevezetes hölgy, örömömre szolgál, hogy megismertelek. – Olyan sugárzó volt a nézése, hogy melegem lett t le. – Be kell vallanom, a szépségedr l szóló mendemondák nem fedik a valóságot. En nem is neveznélek téged szépnek. – Ez úgy hatott, mintha arcul legyintett volna. – Én egy ellenállhatatlan, vonzó gyönyör séget látok magam el tt. Ugye nem tévedek, Idu? – tekintett egy pillanatra az írnok felé. – Nem, nagytisztelet . Nedzsita valóban egy vonzó, rendkívüli jelenség. Mondanom kellett azonnal valamit, nehogy nehézagyú n személynek képzeljen. S ráadásul valami szellemeset, hiszen az ilyen szavakra egyértelm en nem szabad válaszolni. – Jólesnek a szép szavak, még akkor is, ha túlzók. Az eszes férfi mindig tudja, hogy a nek kalmár szíve van. Inkább ölnyivel fölé dicsérni, mint hajszálnyival alá. Ankaf elmosolyodott, elpirult, a szeme fénnyel telt meg. Ez volt az a varázslatos pillanat, amikor benyitott a lelkembe. Azt még nem állítanám, hogy szerelmes is lettem belé, azonban már meglegyintett annak el szele. – Találó – bólintott a herceg. – Nedzsita, az ellenállhatatlan kalmár lélek. Szepenupet élesen fölkacagott, Idu szintúgy. Én álltam Ankaf fényl , rajongó nézését, szememet az szemébe öltve. Soha nem tudtam, és ma sem tudom, mi okozza egy férfi és egy n között a föltámadt vonzalmat, mib l fakad, és hogyan szövi össze a két lelket a láthatatlan háló. És ezt átélni a legszebb életérzés, amiben csak halandónak része lehet. Fiam, anyám és Szekemat úr visszatért. A híres törpe régi barátja volt Idunak, s ahogyan az üdvözlésb l kiderült, a herceget is ismerte. – Úgy látom – harsogta –, ma itt a szép Nedzsita kertjében a jó embereknek van találkozója. Ragyogjon rátok még fényesebben a nap, mint eddig. Tisztelettel biccentettek egymás felé, nem téve különbséget rangjuk között. Idu mutatta be Ankaf hercegnek anyámat, s fiacskámat. – Nedzsita szül anyja, Etaurett, özvegye a néhai Mudhu mesternek, aki a legfinomabb papiruszt készítette a deltavidéken. Mudhu a barátom volt, szerettem száraz modora és
csavaros esze miatt. Ahogyan Mudhu nagy volt mesterségében, éppen olyan nagy Etaurett a sörkészítésben. Finomabb sört még nem ittam annál, amit erjeszt. –Anyám elkönnyezte magát a dicsérett l. Idu fiacskámra tekintett. – Nedzsatum, akir l beszéltem már neked. Kedves, tiszta lelk ember, Nedzsita jósága és Mudhu ravaszsága egyesült benne. Uralkodók mellett a helye. – Ez a beszéd! – kurjantott föl Szekemat. – Nedzsatum a legkedvesebb törpe a világon, az én fölfedezettem, magam veszem kezembe a sorsát. lesz a fáraó törpéje, ha az istenek megelégelik személyem. Mirjamra tekintettem, bólintott. Nekünk ennyi már elegend volt, hogy megértsük egymást. – Asztalhoz, kedves vendégek! – emeltem meg a hangom. – Lássuk, mit kínál elénk Mat jóvoltából a feketeföld. Örüljünk a mának, a békének, bízzunk isteneinkben, becsüljük egymást és magunkat. Helyet foglaltunk rang szerint. A két f helyre Ankaf herceg és Szekemat törpe ült. Fiamnak és Szekematnak már el re magasított széket készíttettem. Engem az új kelet élmények tartottak fogva, boldognak éreztem magam az egész ünnepi ebéd alatt. Pillantásom gyakorta találkozott a herceg pillantásával, amely táplálta bennem az egyre éled tüzet. Pontosan emlékszem, miféle gondolatok születtek bennem. Els dlegesen annak örültem, hogy fiacskám jöv jét kitisztulni láttam. Idu és Szekemat törpe mellette állnak, s ez feljogosít engem a bizakodásra. No és itt van Ankaf herceg, akiben hosszú id k óta rátaláltam – Mereruka után – az els szerelmemre, méltó férfira. – Megvallom, én mustár nélkül nem tudom megenni a húst! – hangoskodott Szekemat. – Nincs talán a háznál? Kérd n tekintettem Mirjamra, aki a közelben ácsorgott, hogy bármikor rendelkezésre álljon. Házvezet m bólintott, elsietett, kisvártatva egy kis tégellyel jelent meg, melyet a híres törpe elé helyezett. – Hallottam – fordultam merészen Ankafhoz –, hogy évekig éltél Föls -Egyiptomban. Mesélnél, kérlek, valamit arról a vidékr l? Én, tudod, még soha nem mozdultam ki ebb l a városból, a legtávolabbi hely a Nílus-part volt. A herceg némiképp meglep dött, nyelt egyet, de látható örömmel kezdett mesélni. – Érdekes világ az ott. Igaz, k is kemetiek, érteni a szavukat, de a természetük er sen más. Luxorban éltem, s már az els napokban megtapasztaltam, hogy ott sokkal buzgóbbak a hit gyakorlásában. k még figyelik is egymást, kíváncsiak, eleget teszel-e az istenek óhajának. Ha úgy látják, nem élsz jámbor, tisztességes életet, szóvá teszik. Ki tapintatosan, ki erélyesebben. Mindig volt különbség a két országrész lakóinak látásmódjában. Mióta kinyílt a világ, k valahogy elszigetel dtek. A perzsa befolyás alatt a helyzet rosszabbodott. Félnek az emberek, jobban, mint mi. De a legnagyobb különbség, hogy megcsontosodott, rossz beidegz déseikhez er sen ragaszkodnak. Szokásaik elavultak, még egy egyszer polgár is tömérdek macska- és madármúmiával temetteti el magát. – Pár évtizede még itt is sok-sok állatot áldoztak fel az elhunyt lelki üdvére, túlvilági boldogulására – jegyezte meg Idu. – De él még a szokás. – Igen, viszont itt er sen érezhet már a görög hatás. Semmi értelmét nem látom annak, hogy azt a rengeteg macskát, kutyát, sólymot, íbiszt lemészárolják és felhasználják vallási célokra… Nagy érdekl déssel hallgattam ezeket a számomra új gondolatokat. Én még abban a hitben nevelkedtem, s éltem, hogy annál jobb lesz a túlvilágon, minél több állatmúmiával temetteti el magát az ember. S az isteneknek is tetsz . Csüngtem hát Ankaf minden szaván. – Az emberi butaság, barátaim! – emelte meg hangját a herceg. – Az állatok társaink ezen a földön, segítenek és táplálnak bennünket, amit kell alázattal kell fogadnunk. An-
nak semmi értelme, hogy vallási buzgalomból lemészároljuk és megcsúfoljuk ket. A nagy fáraók korában ez nem is volt szokás, csupán pár száz éve ment el az eszünk. Azóta, kimondani is szörny ség, több millió nemes jószágot pusztítottunk el. – Érdekes megállapítás! – kiáltotta teli szájjal Szekemat. – Mondhatnám azt is, eretnek megállapítások. Óvatosságra intenélek, ha nem lenne oly sok barátod, mint ugye én is. – Jót kacagott, szája szélén kifolyt a mustár, nyelvével nyalta le. – Szokás ez itt AlsóEgyiptomban is, csak talán nem olyan mértékben. Magam pedig egyetértek vele, az én masztabámban is lesz b ven sólyom- meg macskamúmia. Anyám elfogódottan, de határozottan helyeselt. – Én is híve vagyok a szép szokásnak. – Rám tekintett, hogy figyelek-e. – Ragaszkodom az állatmúmiákhoz. – Magam is – szólalt meg Szepenupet. Ankaf arcára csalódott mosoly ült ki. – Látjátok, milyen nehezen kopnak ki a helytelen szokások, magatok vagytok ennek él bizonyítékai. Kérlek benneteket, gondolkozzatok el azon, amit mondok. A mindenható Amon-Ré nevében. Mi szüksége lehet a f istennek a mi állatmúmiáinkra? Úgy vélem, semmi. nem tud vele mit kezdeni a túlvilágon. Ezek az állatok azért vannak, hogy ebben az életben gyönyörködtessenek és segítsenek bennünket. Ez nem más, mint egy hazug, egyoldalú üzlet. A balzsamozók megtollasodnak bel le, kárára mindnyájunknak s az állatoknak. – Felséges ez a sült, no meg a mustár! – kiáltott föl Szekemat, a törpe. – Mirjam érdeme – biccentettem házvezet m felé. Valamennyien rátekintettek, s küldtek neki egy elismer jelzést. Nem igazán mutatta, de én már láttam rajta, hogy mennyire jólesik neki a figyelem. Fiam kihasználta a kedvez alkalmat. – Mirjam a legkit bb személy a világon. Mindenhez ért, jól f z, és aranyszíve van. Népe nagyra hivatott, ha náluk egy egyszer ember is ilyen nagyszer . No de erre már nem tudta a közömböst mutatni házvezet nk. Ajka remegni kezdett, szeme bepárásodott. Anyám harsány, mondhatnám bántó nevetésre fakadt. Ránéztem, s mindjárt láttam, mi a helyzet. Anyámból hirtelen támadt féltékenység tört föl ilyetén módon. Elkapott a méreg: több mint tizenöt éve én tartom el, megadtam neki mindent, hát engedtessék már meg nekem és fiamnak, hogy azt dicsérjünk meg, akit akarunk. Valami epés megjegyzés jött a nyelvemre, de Nedzsatum megel zött. – Nevess csak, mammu. Az azt jelenti, jó a kedved. És nekünk is jó lesz a kedvünk, ha téged nevetni látunk. Milyen jó, hogy nem én szólaltam meg. Fiacskám a maga kedves, szeretetreméltó modorában oldotta fel a fals hangulatot. Ez annyira jellemz rá. éppen ilyen. Mindig is ilyen volt, és ma is ilyen. Kinek van ennél nagyszer bb fia? – Megveszem a szolgálódat – kiáltott föl Szekemat. Belém szúrt a szolgáló elnevezés. Én már évek óta nem így gondolok Mirjamra. Nem szóltam, mert nem is szólhattam, vendégem szavát nem helyesbíthetem. Viszont a kérést egyenesen megtagadtam. – Nem eladó, híresség! – Nem eladó? – Nem. – De ára csak van? –Nincsen. – Mindennek van ára. –Mirjamnak nincsen. – Tíz deben arany! – csapott az asztalra Szekemat. – Nem eladó. t a tudós Psammóntól kaptam ajándékba. De mindent l függetlenül sem
adnám el. Mirjam felbecsülhetetlen érték. – Bocsáss meg, Szekemat úr – szólalt meg Idu –, Nedzsita tényleg nem válik meg semmi pénzért Mirjamtól. Ismerem mindkett t. Nekik közös a sorsuk. Mindezt, amit itt látsz, és ahová Nedzsita eljutott, közösen érték el. Ankaf elismer en bólogatott. – Örömmel hallom, hogy két különböz rangbéli személyt ilyen szépen együtt emlegettek. Ezek a fontos dolgok a világban, nem az úrhatnámság meg a vakhit. Örömmel tapasztalom, hogy jó helyre kerültem. Biccentettem feléje, jelezvén, mennyire értékelem szavait. – Kár – jegyezte meg csalódottan Szekemat. – Mert én szeretem a hasamat, és nálam egy remek szakácsnak csuda jó dolga van. Az ebédet követ en a társaság fölbomlott, átrendez dött. Anyám durcás képpel közölte, hogy visszavonul a h s szobába, Nedzsatum és Szekemat letelepedett egy fa alá, Idu meg Szepenupet tartalmas beszélgetésbe elegyedett, én Ankaf herceggel andalogtam a kertben. Valahogy így hozta a véletlen. Lábunkat egymáshoz igazítva jártunk fel-alá, és sokáig lényegtelen apróságokról locsogtunk. Begyemben volt azonban az a korábbi téma, amely úgy megosztotta a jelenlev ket. – Herceg – váltottam át komolyabb tónusra –, engem nagyon fölcsigázott az a véleményed, amelyet az állatmúmiákról alkottál. Szeretném veled azt a beszélgetést folytatni. Engem meggy ztél ezen szokás furcsaságáról, s valóban elgondolkoztam rajta, van-e értelme ezt a rengeteg állatot leölni és mumifikálni. Hanem f zzük tovább a gondolatot. Nincs ellenedre? – Ellenkez leg, Nedzsita. Számomra nincs szentebb annál, ha egy halandó, pláne a világ legszebb hölgye megosztja velem gondolatait. – Túlzói, nagytisztelet , de a túlzások mindig szépen muzsikálnak a n i fülekben, te már ismered a lelkünket, hanem visszatérek ahhoz, amit elkezdtem. Nos tehát, ha ebbe belegondolok: mi értelme van az egész balzsamozásnak? Egyenesen kérdezem: mi értelme van annak, hogy Egyiptomban, aki csak teheti, bebalzsamoztatja magát? Ankaf megtorpant, megállt. Szembefordultunk egymással, szemében csodálkozást és gyanakvást láttam. – szinte a kérdés, Nedzsita? Tudod, ez kényes téma. Bajba kerülhetünk, ha ezt a mi beszélgetésünket széthordja a szell . – Azt hiszem, sejtem – mondtam szintén. – De engem valahogy annyira megragadtak okos szavaid, hogy nyomban magamévá tettem, és elkezdtem továbbf zni. Mert neked igazad van abban, hogy értelmetlen az állatbalzsamozás, hanem az emberbalzsamozás magyarázatával nem maradhatsz adós. – Veszélyes vizekre eveztünk. És én nem maradtam adósod, mert lehetsz te is az adósom. Válaszolj inkább magad a tulajdon kérdésedre. – Válaszoljunk inkább együtt erre a kérdésre – javasoltam. – Jó, válaszoljunk. Hallgattunk, csönd volt, csak a távolból szivárgott közénk Szekemat törpe kacagása, és egy kocsi zörgött el az utcán. – De ki kezdje? – kérdeztem. – Tiéd a választás – intett mosolyogva. –Köszönöm. Akkor én határozom meg, melyikünk mondja ki. – Ó! – kiáltott föl fájdalmasan. – Hálódba úsztam. – Nem – ráztam tagadólag a fejem. – Még nem ismersz. A választás joga az enyém, és én azt választom, ami a vendégnek kedvez , tehát magamat. Én fogom kimondani el ször a véleményemet. Ankaf herceg egy ideig nem talált szavakat. Bámult rám, a szeme fölragyogott, s ben-
nem énekelni kezdett az élet. Megérte kegyesnek lennem. – Nem tudom, miféle sugallat ez, s hogyan lehetséges az, hogy véleményedet egyik pillanatról a másikra be tudtam fogadni. És innen-onnan is sokat hall az ember, számos országban nem balzsamozzák az elhunytat, és ezek az apró értesülések is befolyásolják vélelmem. Azt kell hinnem, a balzsamozás si szokását most már át kellene gondolnia Egyiptom népének, tehát nekünk, a papoknak, az uralkodónak egyaránt. Hogyan véled? Föltekintett az égre, arca átszellemült, apró ráncai kisimultak. – Amon-Ré – rebegte –, áldott legyen a neved, hogy utamba sodortad ezt az okos n t, akinek ajkáról úgy peregnek le az értelem szavai, mint a gyémántszemek. És olyan mesterkéletlen természetességgel szól és mozog, hogy a jelenléte egy áldás a számomra. – Lassan, nagyon lassan leeresztette a fejét, mélyen a szemembe nézett. –Hogyan vélekedem, tündökl ? Pontosan így. Isteneinknél bölcsebbek nem lehetünk, hát honnan vesszük a bátorságot, hogy a nevükben cselekszünk? Papjaink arra hivatkoznak, hogy az id k kezdetén az istenek még közöttünk éltek, s k rendelkeztek sorsunk fel l, s ami most k be van vésve meg papiruszra van írva, isteni eredet szent szöveg. Tagadom. Az nem lehet. El ször is az istenek soha nem járkáltak az emberek között, minélfogva nem is adhatták át útmutatásaikat. Mi Egyiptomiak hozzávet leg négyezer éves gyöker , s a papok által örökké formálódó hit szerint élünk. A valláserkölcstanok bonyolultak és titokzatosak, ámbár sok esetben megkérd jelezhetetlen hasznosságuk. Mert a legtöbb halandó nem akarja önálló vélemények alapján meghatározni létét, rábízza azt a szentházakra. Az ismeretlen haláltól pedig annyira félnek, hogy örömmel elhiszik a túlvilág misztikumát. S ennek a balzsamozás a kézzelfogható rituáléja. Mennyire ellentmondásos. Hiszen a lélek is szerves része ennek a mi kultuszunknak, földi árnyéklelkünk a ka, és a holtak lelke a ba. Kár így megcsúfolni a testet. – Hiszel a másvilágban, herceg? – kérdeztem merészen. –Valamiben hiszek. Lehet, hogy a másvilágban. Az a másvilág azonban nem lehet azonos a papok által hirdetett amantival. Az a világ olyan, amir l nekünk még egyáltalán nincs fogalmunk, és ebben az életben nem is lehet. – Néhány éve – vettem át a szót – többet t dtem ezeken a dolgokon. Manapság valahogy elkeserítenek a megválaszolhatatlan kérdések, és inkább a hétköznapok apró élvezetei felé fordultam. – Az arányok, tündökl , az arányok a legfontosabbak. Végtére is nem azért éljük földi életünk, hogy belebetegedjünk a megfejthetetlen valóságba. Mindemellett kár lenne föladni testbe zárt szellemünk, amely megkülönböztet másoktól, és egyedivé emel. – Most, hogy megismertelek, herceg, valódi igényem támadt arra, hogy sokat beszélgessünk. Így igen, így szeretek elmélyedni a gondolataimban, ha van, akivel megoszthatom azokat. – Örömmel hallom, s nekem sincs más óhajom. Ezen a napon, amelyen megismertem t, s kibomlott bennem az imádat, még történt valami érdekes. Hozattam Mirjammal sört, anyám kivételével valamennyien visszatelepedtünk az asztalhoz. Idu kérd re vont. – Ez Etaurett felséges söre? – Nem. Anyám már régóta nem készít sört. Túl jó élete van, nagyon elkényelmesedett. Azon nyomban megbántam óvatlanságom. Ezt vajon mi mondatta ki velem? Persze tudtam a választ. Az évek óta visszafojtott keser ség, harag. Még egészséges asszony, de nem csinál semmit, soha semmivel meg nem ajándékozna, mindent t lem vár el. És még vigyáznom kell a szavaimra is, mert roppant sért dékeny. – Beviszem aranyos fiadat a palotába, Nedzsita! – kiáltotta Szekemat törpe. – Örömmel hallom. – S ha adja magát az alkalom, a fáraó színe elé taszigálom. Nem lesz nehéz, egy törpét
könnyen meglátni! Hihihi! – nevetett rá nagyot. – És mivel hálálhatom meg – kérdeztem gyanútlanul. – T led pénz?! – tömzsi kezével úgy tett, mintha megégette volna, most rázná. – Engedj magadhoz, kíváncsiság gyötör irántad. Azóta sem tudom, kire milyen hatást gyakorolt a törpe ajánlata. Azért nem, mert engem letaglózott, és tompán f ttem a saját levemben. Rettent két er csapott össze bennem. A tisztesség szándéka, közepében Ankaf herceg, sugárzó személyével, szemben imádott fiam, Nedzsatum jöv je. Ha emerre gondolok, a szívem hasad, ha amarra gondolok, a lelkem szakad. Arra sem emlékszem, meddig halogattam a választ. Aztán egyszerre csak arra jutottam, fölösleges a mérlegelés, nekem nem Ankaf és Nedzsatum között kell választanom, hanem csakis a magam gusztusából. És meggy désem, hogy jó választ adtam. – Tréfára veszem kérésed, híresség – er ltettem mosolyt az arcomra. – Vigadjunk inkább, az istenek is jókedvvel tekintenek ide. – Én aztán csöppet se tréfáltam! – kiáltott föl Szekemat. Futó pillantást vetettem a többiekre. Szinte egyszerre láttam mindenkit egy röpke id re. De ez is elegend volt arra, hogy észrevegyem, mennyire kíváncsiak a válaszomra. – Ha nem tréfa – igyekeztem nagyon kedves és könnyed lenni –, akkor nyájas hízelgésnek veszem. Tehát engem is, ahogyan fiamat, kitüntetsz figyelmeddel. Boldoggá teszel. Elképzelem, milyen kivételes lenne együtt, bár ugye megmaradunk az elképzelés mezején, mert tudom, magad is ezt teszed, s nem akarod alább adni azzal, hogy ténylegesen megvalósuljon. Életem legszebb pillanatai maradtak s maradnak a megvalósulatlan pillanatok. És alanyukat szeretem leginkább ezen a világon. Rontsuk ezt el, híresség? Szekemat törpe fészkel dött, mintha babszemen ülne. Aligha kapott még n l ilyen árnyalt visszautasítást. Nem is tudott mit kezdeni vele, így hát a maga sajátos módján oldotta föl. – Hogyne, hogyne! Valóban az élet legszebb pillanatai a megvalósulatlan pillanatok! Hihihi! De annyit megmondok, irigylem azt, aki ezzel az okos n vel egy fedél alatt lakik, akivel megosztja kenyerét. A törpe szavait követ en Ankaf herceg, perzsel nézését éreztem magamon. Vajon mennyire érte meg kitérnem Szekemat ajánlata el l? Származik-e fiacskámnak ebb l valami hátránya? Amit nem mondtam, mert nem is mondhattam: képtelen lettem volna odaadni magamat a törpének. A gondolatától is kirázott a hideg, hogy ez a parányi férfi, aki a köldökömig alig ér, rajtam lihegjen. – Bölcs vagy, híresség – biccentettem feléje. Némiképp oldódott a feszültség, fogyott a sör, lassan föléledt a társalgás. Szekemat ajánlattevése a háttérbe szorult, és többé nem is került szóba részér l, s a jelenlév k sem emlegették föl soha. Fiacskámnak nem ártottam vele, hála Ozirisznek, Szekemat volt anynyira nemes lélek, hogy elegánsan túllépett rajta. Hogy aztán ezzel mennyit n ttem a herceg szemében, a jöv titka. Mindenesetre távozáskor Ankaf tisztelettudóan megkérdezte. – Meglátogathatlak-e holnap, tündökl ? – Várlak, uram. Az életemet innent l egy rég háttérbe szorult érzés határozta meg. O, Amon-Ré, be csodálatos is vonzalmat érezni egy férfi iránt, s bízni abban, hogy végre méltó a szerelmemre. De még ennél is csodálatosabb érezni azt, hogy a kiválasztott férfi szeret. Ennek bevallása ugyan még nem történt meg, csupán a jelekl mertem erre következtetni. Másnap délután Mirjam jelentette, hogy Ankaf a kapuban vár rám. – De hát hívd be! – szóltam rá indulatosan. – Nem akar bejönni. Kéri, hogy menj ki hozzá. Mit jelentsen ez? Úri g g? Azt várja, hogy személyesen tessékeljem be? Vagy sürg s
dolga van, csak köszön, és távozik? Mindegy, nekem fontos; kisiettem hozzá. – Mi a baj, herceg úr? – Nincsen semmi baj – hajolt meg –, sétára szeretnélek invitálni. – Most azonnal? – Igen. Mióta kéjn vagyok, egyetlen férfival sem sétáltam a városban vagy a környékén. Hirtelen nem is tudtam, mit feleljek. – Kis türelmedet… Át kell talán öltöznöm… – Nem kell – mosolygott rám. – így vagy a legszebb. A legegyszer bb ingváll volt rajtam, amely térdig ért, lábamon a hétköznapi papiruszszandálom, fejemen a legolcsóbb parókám. – No de a parókámat mégiscsak lecserélem. – Fölösleges. Nem a paróka miatt vagy gyönyör . Némiképp vonakodva, de ráálltam. Elindultunk egymás mellett Hurbait poros utcáin, mint puhatolózó szeret k. Tulajdonképpen azok is voltunk. Aki nem ismert, meg nem mondta volna rólam, hogy én vagyok a város egyik leggazdagabb kéjn je. Hozzáteszem, Ankafról sem tudták, csak nagyon kevesen, hogy Maathnumré leszármazottja. Álruhás pár, két titkos összeesküv , fogalmazódott meg bennem, s ez a gondolat boldog borzongással töltött el. Önkéntelenül arra mentünk, amerre kisebb cs dületet láttunk, véltünk. – Sokat gondoltam rád – mondta ki hosszú id után. –Közös beszélgetésünk az óta is itt motoszkál bennem. – Bennem is – bólogattam rá. Két perleked ember mellett haladtunk el. Aggastyánkorú férfiak: egyik kicsi és kopasz, a füle fölött mélyen meg volt gy dve a b r, a másik feje búbjáról sz líbiai hajtincs hullott alá. – Add vissza! – kiabálta mérgesen a kis kopasz. – Add vissza! – De nincs nálam! – tiltakozott a másik. – De nálad van! – Nincsen, ha mondom. – Nálad van! A sógorod is állítja! – Az egy víziló! – Most víziló! Haha! A sörét meg iszod! Ne röhögtesd már ki magad! – Te röhögteted ki magad! Szájalsz itt velem mindenki füle hallatára… Összevillant Ankaffal a szemünk, der t sugároztunk át egymásnak. Meglegyintett a cinkosság gyermeki izgalma. Ezzel a férfival jó meglátni az élet apró turpisságait, élmény fölfedezni a valóságot. – Mesélj magadról, Nedzsita! – Ahogy óhajtod, herceg. – Hívj Ankafnak. – Ahogy óhajtod. De jobb jutott az eszembe. Szólíthatlak hercegemnek? Rövid habozás után bólintott. A pákászok negyedében jártunk, tömény halszag terjengett a leveg ben. mellette ez sem zavart, beszélni kezdtem. – Atyám konok ember volt, de kiváló papiruszkészít hírében állt. A házunkat körüllengte a friss papiruszsás szaga. Nekem az egyenl volt az otthon illatával. Jól emlékszem, én már korán fölismertem, hogy atyám minden szempontból fontos nekem. Korán világossá vált el ttem, hogy leginkább rajta múlik, hogy megélünk, van mit ennünk, jó ruhában járunk. Anyámnak a házimunkán kívül csupán egyetlen kötelessége volt, öt-hat naponként papiruszsást kellett hoznia a Nílusról. Nem volt meger ltet munka, ahogy meger södtem, én is vele tartottam, segítettem neki. Gyakori vendége volt házunknak Idu írnok meg Psammón.
– Á, a tudós Psammón! – vetette közbe a herceg. – Igen. Kedveltem ket, személyükkel az el kel séget, a der t hozták be hozzánk. Atyámmal fölöttébb elmés beszélgetéseket folytattak, és itták anyám ízletes sörét. Anyám ennél többet nem is igen tudott tenni, t le távol állt az észbeli csiszoltság, nem is kapcsolódott be a férfiak társalgásába. Én viszont szerettem ket hallgatni, igaz, csak távolabbról, de mindig hegyeztem a fülemet er sen. Bevallom, hogy az onnan ellopott okos szavak és logikus mondatok határozzák meg ma gondolkodásomat, világlátásom. Korán feln ttem, mint afféle kültelki lány, és beleszerettem a szomszéd asztalos fiába. Atyám valamiért nem állhatta választottamat, Mererukát, minden eszközzel el akart távolítani t le. Lehet, hogy a nagy tiltás vezetett aztán oda, hogy egy éjszaka megtörtént, és én úgy maradtam gyerekfejjel. Amikor kitudódott, atyám teljesen kivetk zött magából. Elhordott mindennek, megvert és házi fogságra ítélt. Némileg megváltozott, amikor megszületett a fiam, elkezdte fülembe duruzsolni terveit: nem baj, kislányom, nem kell ennek a gyereknek apa, majd mi fölneveljük, te pedig majd találsz egy magadhoz méltó férfit. Azóta se tudom, mi nem tetszett neki Mererukában, aki pedig szolid és mutatós fiú volt. Hogy asztalos fia? Hiszen mi sem voltunk különbek. No de csak innent l kezd dtek a bajok. – Kiderült, hogy fiam eltér a normálistól, tehát törpe növés lesz. Akkor atyám megveszett, és úgy viselkedett, mint egy ámokfutó. Így másfél évtized távlatából már pontosabban látom, hogy kihívta maga ellen sorsot, törvényszer volt a tragédia bekövetkezte. Atyám hirtelen halálával kenyérkeres nélkül maradtunk. – Arról hallgattam, hogyan hunyt el, s reméltem, Ankaf nem fogja megkérdezni. – Tartalékainkat hamar feléltük, a jöv hirtelen kilátástalanná vált hármunk el tt, hiszen anyám semmihez sem értett, én pedig még mindig nagyon csitri voltam. De amikor már éheztünk, mégiscsak tenni kellett valamit. Anyám alkalmi munkákat vállalt – mosás, takarítás, vízhordás –, keresett pár rézkitet, de az egyenl volt a semmivel. Ráadásul itt derült ki, anyám mennyire gyönge testileg, hol a dereka húzódott meg, hol a bokája dagadt föl, gyakran nekem kellett mennem helyette. Kétségbeejt helyzetünkben a legjobbkor jött Idu segítsége. – Idu nagyon segít kész. – Igen. Pénzt adott és beajánlott szent örömlánynak. Érdekes évek következtek. Elég nehezen rázódtam bele felkent hivatásomba, mondhatom, megtanultam éppen elviselni, de soha nem szerettem. Arra jó volt, hogy nagyjából kitanultam a férfiakat… Magamban elcsodálkoztam, milyen könnyedén ki tudtam ezt mondani. Nem is mérlegeltem, pedig Ankaf talán nem hall ilyesmir l szívesen. Bár ki tudja. Azt viszont ügyesen eltitkoltam, hogy Idu is a vendégkörömhöz tartozott. – Amint alkalom adódott – fogtam rövidre örömlányi éveim elbeszélését –, nyomban megváltam szent foglalatosságomtól. Ennek idestova tíz éve. Egy szeles napon találkoztam a templomtéren Psammónnal. Atyám tudós barátját nagyon érdekelte a sorsom, kikérdezett. Én elmondtam neki szintén mindent, álmomban sem gondolva, hogy nála van a megoldás kulcsa. Psammón éppen készült kiköltözni a városból, és tett egy nagyon méltányos ajánlatot felém. Házát megvehettem részletre, amelynél szolidabb árat el sem képzelhettem, különben sosem jutok ilyen hajlékhoz. A részletet már régen letörlesztettem, a ház az enyém, megvan mindenem, és a magam ura vagyok. Úgy éreztem, más nem tartozik Ankafra. Különösen az nem, hogy a teljes anyagi függetlenségemet Heperkaré Nektanebosz fáraónak köszönhetem, aki egyébiránt Ankaf nagybátyja volt. – Röviden ennyi az én fátumom, most te következel. A herceg bólintott, aztán hallgatott egy sort. Kiértünk a városból, én most már tudatosan a Szikomor pagony felé irányítottam lépteim. – Gondtalan gyermekévek – kezdte el. – Mindössze annyi maradt meg bennem mélyen, hogy hajókázunk nagyapával a Níluson. Mindennél jobban szerettem nagyapámmal lenni,
hajókázni, bámulni a repül madarakat. Ha kívánni lehetett volna valamit az istenekt l, én akkor azt kívántam volna, változzak madárrá, szállhassak a magosban, hogy fölülr l láthassam a tájakat. Gyermeki álmok. – Elmosolyodott az emlékezést l. – Aztán éltem a nemes ifjak életét. Híres oktatók tanítottak írásra, számolásra, asztronómiára, görögre, históriára, papok a hitre, azon túl a testemet is edzettem. Akkoriban jobban szerettem úszni, futni, birkózni, mint egy helyben ülni és kínlódni a számokkal meg a hieroglifákkal. Katona akartam lenni, nagy csatákban edzett harcos. Testvéreim között én voltam a legmozgékonyabb, legszívósabb, mellettem valamennyien kifáradtak. Látod, mégsem lettem izmos, daliás termet , csak ilyen átlagos. Ha ócska gúnyát öltenek magamra, senki se hinné, hogy herceg vagyok, inkább néznének halásznak vagy madarásznak. Van benne némi igazság. Ankaf egy átlagos alkatú középmagas férfi. Az arca sem különleges, mégis szép. Igen, én szépnek láttam, szépsége a lényéb l fakad, belülr l. Magamban elneveztem rajongó arcúnak. – Van ifjúkoromból egy rossz emlékem, amely hirtelen megváltoztatta az életemet. Egy embernek meg kellett halnia miattam. Tizenhat éves lehettem, amikor egy nap lementem a folyópartra egyedül, és meggondolatlanul belecsobbantam a vízbe. Csupán néhány karcsapást úsztam, amikor balsejtelem fogott el. Magam mögé pillantottam, s úgy t nt, valami árnyék követ a vízen. Jól tudtam, mit jelent ez. Krokodil surran utánam a víz alatt könny prédát látva bennem. Ahogy csak bírtam, a part felé úsztam, már majdnem elkapott, mikor szárazra ugrottam, és teljes er l futni kezdtem. Hanem a fenevad is kimászott, és üldöz be vett. Csak remélhettem, hogy még túl fiatal vagy túl öreg állat, mert egy ereje teljében lév krokodil el l nemigen van menekvés. Utoléri az embert, ahogyan a lomha elefánt is, ha nekib szül. Inam szakadtából rohantam és ordibáltam: segítség, segítség! Az egyik kertészünk sietett mentésemre. Kapával nekiesett az állatnak, amely így neki fordult, az orrával ledöntötte és mindjárt rá is harapott. Én megmenekültem, a szolgánk meghalt, mert feláldozta magát érettem. Hosszan hallgatott, puha járásával még zajt sem ütött. Nekem néha megreccsent a bokám, bosszúságomra, hogy ezt a meghitt pillanatot zavarom. Lopva rátekintettem, s megint egy új arcát ismertem meg, amely ugyanolyan szép volt. A rajongó mellé bens mben odailleszthettem b nbánó arckifejezését. – Látom, még ma is megvisel – jegyeztem meg halkan. Bólintott, aztán folytatta. – Más ember lettem. Én, az örökmozgó, hirtelen elhatározások kisvitéze, meglassult, lehiggadt, sokszor elmélázó fiatalember lettem. Évekig gyötört a b ntudat meggondolatlanságomért, hogy miattam egy embernek kellett meghalnia. De viaskodott bennem a józanság az önzéssel is. Akárhányszor tettem föl magamban azt a kérdést, hogy jobb lett volna-e nem segítségért kiáltani, és falt volna föl inkább engem a krokodil, nem tudtam rá egyértelm en válaszolni. A lelki teher id vel enyhült, bár ma sem sz nt meg teljesen, és én átalakultam t , a világ dolgai iránt érzékeny emberré. Már egyáltalán nem akartam katona lenni, ellenkez leg, olyan valaki óhajtottam lenni, aki irgalmas szív , segít az embereken, és átgondolja az élet sok bosszantó butaságát, amellyel nap mint nap szembesülni kényszerülünk. – Milyen más vagy te… – dünnyögtem magamban, talán meg sem hallotta. – Nos, a végzet ezzel korántsem elégelte meg a velem való incselkedést. Még csak ezután következnek azok az események, amelyek fenekestül fordították föl az életemet. Ott kell kezdenem, amikor a Fényes Nap, Heperkaré Nektanebosz fáraó megbetegedett, és már nem kelt föl többé ágyából, Irmaatenré volt a trón várományosa, bár akadtak ellenségei, legtöbben t tekintették utódnak. A perzsák elleni sikeres hadjárat is kedvezett neki. Irmaatenré, tudvalev , egy izgága, nyúlszív ember volt. Azokban a napokban teljesen kikészítette a bizonytalanság, hogy vajon lesz-e a fáraó, s nem valaki mást jelöltek ki alat-
tomban. Nem bírta kivárni, elment a Szíva-oázisba a jósokhoz, hogy jövendöljék meg neki, bizonyosan lesz-e Egyiptom uralkodója, vagy valaki más. És ezzel elérkeztem sorsom legtitokzatosabb rejtélyéhez, amit az óta sem értek. Állítólag a pap azt jósolta Irmaatenrének, hogy igen, lesz a fáraó, de létét veszélyeztetni fogja egy nemesifjú, akit Ankafnak hívnak. Irmaatenré ismert engem, soha nem bántott, mondhatom, inkább atyai érzelmeket táplált irántam, de a jóslatot nyomban elhitte, és rettent haragra gerjedt. Állítólag a következ ket mondta. „Kígyó a gallérom alatt, megöl, ha nem végzek vele!” Hívei közül akadt egy józan ember, aki mellesleg családunk barátja volt, igyekezett lecsillapítani t. „Nagytisztelet uram, feltétlenül csak az istenekben érdemes hinni. A jóslatok bekövetkezése sohasem bizonyos.” Már a Szikomor pagonyban jártunk. Rajtunk kívül több párocska is andalgott egymáshoz igazítva lépteit, némán vagy halkan diskurálva. A szerelmesek territóriuma, ahol botladozik a nyelv, izgul a lélek, de remél a szív. Mererukára gondoltam, de csupán futólag, ez a mellettem lépdel ember már sokkal többet jelentett nekem. Ankaf így folytatta: – Ismer söm jóvoltából fülembe jutott a dolog, éppen azon a napon, amikor Nektanebosz lehunyta szemét. Az események rendkívül gyorsan peregtek, Irmaatenré villámgyorsan magához ragadta a hatalmat, és nyomban haj-tóvadászatot indított ellenem. Éppen a szüleimmel tárgyaltam az eseményeket, amikor rám rontottak a trónkövetel katonái. Kicsúsztam a markukból, a hátsó kapun át elillantam, a közeli nádasban volt kikötve a papiruszcsónakom, azon menekültem tovább. Néhány napig meghúztam magam a berekben – micsoda szerencse, hogy annak idején nagyapa megtanított halat fogni –, ámbár egy jóérzés pákászcsalád is segített, sokáig azonban nem maradhattam egy helyben, akkor bizonyosan rám találnak. Végül egy külországba tartó keresked hajóra kéredzkedtem fel, s pár nap múlva Athénban voltam. – Athén! Úgy hírlik, gyönyör város. – Annál több. Vibráló város. Okos város. M vészi város. Ott az emberek egy-egy világeseményr l, háborúkról, királyváltásokról hamar értesülnek, és nagy szenvedéllyel beszélnek róla. Esténként hatalmas tömeg gy lik össze az agórán, és hévvel társalognak. Bár tanultam itthon görögül, pár hónapig bele kellett rázódnom a nyelvbe, hogy hellyel-közzel megértessem velük magam. Kiérkezésem el tt nem sokkal hunyt el Antiszthenész, filozófus, a híres Szókratész tanítványa. Hallottál már Szókratészról, Nedzsita? –Nem. – ó a görögök legnagyobb bölcsel je volt. Párbeszédes, vitatkozó módszerrel vizsgálta az igazságot azzal a céllal, hogy az embereket helyes gondolkodásra és életmódra vezesse. Nagy hatással volt korának ifjúságára, népszer sége halála után is növekszik. Valakiknek nem tetszett puritán viselkedése, megnyer modora, éles elméje, istentagadónak kiáltották ki. Méregpoharat kínáltak neki, melyet nyugodtan kiürített. No de nem is róla, hanem Antiszthenészr l akarok beszélni, hiszen egész Athén róla beszélt. Antiszthenész Szókratész elveib l indult ki, és els sorban az etika, az emberi magatartás sajátosságaira irányította a figyelmét. Szerinte a boldogság a megismerés és az ésszer cselekvés által érhet el. Az erényes életen kívül minden más kívánatos dolog haszontalan és fölösleges, az igazi állapot ismérve az igénytelenség. Odáig ment, hogy az államot, az intézményeket, a vallást is bírálta a maga „cinikus” módján. Nyilván nem hallottál még arról, mi az a „cinizmus”? – A fejemet ráztam. – Olyasféle bíráló véleményalkotás, amely csúfondáros, gunyoros. Talán azért választotta ezt a kifejezésmódot, hogy sért bb legyen, jobban odafigyeljenek véleményére. – És mit csináltál Athénban? – kérdeztem, mert érdekelt. – Hamar megtaláltam az ottani egyiptomiakat, csak néhány vendégfogadót kellett meglátogatnom. Az egyik vendégl snek megtetszettem, fölvett piacozónak. Az azt jelenti, én jártam áruért a piacra, alkudtam a húsra, zöldségekre, péktermékre, egyebekre. Volt egy kézikocsim, azt húztam magammal, s szállítottam rajta haza az árut. Megesett, hogy mér-
földekre el kellett mennem, ki a városból, hogy neves gazdától bort hozzak. A vendégl snek soha nem árultam el nemesi származásom, nehogy megrettenjen a rangomtól. Napról napra jobban kedvelt, ezért gyakran megengedte, hogy elt njek, járjam a várost kedvtelésemre, megnézzek minden érdekességet. Nem mondhatnám, hogy ott nagyobbak lennének a házak, mint Egyiptomban, s t akkora építményeik nincsenek is, mint a mi piramisaink… – Milyen érdekes, gondoltam bele, én még nem is láttam piramist. – De vannak másfajták, érdekesebbek. Szerintem az akropoliszuk a világ legszebb épületegyüttese. Azok a jellegzetes, szabályos, hosszanti bordázatú, égbe nyúló márványoszlopok leny göz ek. De a szobraik! Ha azokat látnád! Mintha élnének. Emberien szelíd arcvonások és mozdulatok. be faragott harmónia. A mi szobrászaink csak merev tekintet és testtartású figurákat faragnak. De nem is tehetnek mást, mert a papok kiátkoznák ket. A festészetben is ugyanez a helyzet. Láttam olyan faliképeket és vázarajzokat, hogy megindultam t lük. Sajnos a költészetüket nem tudtam élvezni, ahhoz jobban kellett volna bírnom a görög grammatikát. Legnagyobb becsben áll egy hajdani drámaíró, Szophoklész. A dráma az olyasféle írásm , amely valójában egy érdekes, tanulságos történet, és színészek játsszák el közönség el tt. – Színészek nálunk is vannak – vetettem közbe. – A kett nem ugyanaz. A görögök játéka mindig örök emberi kérdéseket feszeget, amelyben a vallásnak is megvan a maga helye. A mi kultikus játékaink kizárólag az istenek dics ítésér l szólnak, az ember ezekben csak egy ügy , alázatos lény. És sok jót hallani a rómaiakról is. Náluk a szívós államszervezet az, amelyre érdemes odafigyelni. Egy testület kormányozza az országot, amelyet szenátusnak hívnak, és úgy fest, egészen hatékony. Ott is fejl désnek indult a gazdaság, a m vészet. Sajog a szívem a mi gyönyör Egyiptomunkért. Ázsiában is sok büszke és gazdag ország járja a fejl dés útját. A világ elhalad mellettünk, és mi ki vagyunk téve a nagyhatalmak kénye kedvének. Hasonló dolgokról még soha senkit l nem hallottam. Azt hiszem, els hallásra föl se nagyon fogtam. Magamban úgy vélekedtem, ilyesmir l beszélni is hasztalanság, hiszen ember nem változtathat semmin, csak az istenek. A világ hömpölyög el re, mint a Nílus vize, ez ellen senki nem tehet semmit. Engem Ankaf mint ember érdekelt. – Mikor tértél vissza? – kérdeztem. – Nos, igen! – kapott észbe, és bele is pirult, mintha elszegve érezné magát, hogy enynyire elkalandozott. – Bármilyen szép volt Görögország, gyötört a honvágy, testem, lelkem hazavágyott. Két év elteltével jött a hír, hogy Irmaatenré meghalt. Amon-Ré bocsásson meg nekem, megörültem ennek hallatán. Amint tehettem, hajóra szálltam, és jó széllel hat nap alatt a deltavidéken voltam. Józan eszem óvatosságra intett, el ször elrejt ztem Teni városában. Nehézségek árán, a szerencse segítségével is, sikerült felvennem szüleimmel titokban a kapcsolatot. k azt javasolták, várjak még, hiszen nem lehet tudni, Szenedre, az új fáraó milyen szemmel néz rám. Utazzak el Fels -Egyiptomba, várjam ki ott az események alakulását. Nos, megfogadtam a tanácsot, kell óvatossággal, álruhában utaztam el Fels -Egyiptomba, és meghúztam magam Luxor városában. Err l már meséltem. Görögország után egy teljesen más világba csöppentem. A szabadelv ségb l a vaskalapos vallásosságba, az emberközpontú m vészetekb l, tekintélyelv isten- és fáraóábrázoló ridegségbe. Egy ideig k faragókkal dolgoztam, gazdag keresked házát szépítgettük, minthogy azonban semmilyen jó ötletemet nem fogadták meg, mindenhová csak a megszokott, elkoptatott mintázatot követelték, otthagytam ket. Ezután hónapokig Méret istenn nek szenteltem az id met. Kicsit tudtam furulyán játszani, de most nekifeküdtem, éjt nappallá téve gyakoroltam, míg végül olyan jól ment, hogy egy zenekar bevett maguk közé. Víg cimborák voltak, elnézték hóbortjaimat. Sokfelé jártak zenélni, de én csak akkor mentem velük, ha kedvem tartotta. Legalábbis ezt igyekeztem velük megértetni. Talán észre sem vették, hogy mindig mellettük fújtam, ha menyegz k-re, mulatságokra mentek, s hiányoz-
tam, ha kultikus szertartásokon, isteneket dics ít ünnepeken muzsikáltak. Bolondos emberek voltak, kiríttak az ottani merev, vaskalapos környezetb l, igen kedveltem ket, bár olyan cudarul még sosem éltem, mint azokban a napokban. A szó valódi értelmében éheztem, néha jártányi er m is alig volt. Nagy nap volt az, ha elfogyaszthattam egy hagymás lepényt, megihattam egy bögre sört. Ezekben a gyötrelmes napokban ért utol az Arany Hór üzenete. Olyan volt, mint valami isteni üdvözlet. „Térjen vissza hozzánk becses hívünk, Ankaf, akit udvarom megbecsült tagjának tekintek, és tiszteletbeli hercegi rangot adományozok neki.” Tudtam, hogy ezzel befejezte történetét. Lépdeltünk tovább némán, a Szikomor pagony mögöttünk maradt, el ttünk a Nílus fodros árja csillogott. Megálltunk a nagyfolyó partján, én megfogtam a kezét, hagyta, de nem tett semmit. Másnap vártam, azonban nem jött. Ilyen férfi sem volt még az életemben. Mi van vele, nem akar engem? Aztán megjelent, napsütéses déli órán, komoly arccal. Ilyenkor nem volt benne semmi különleges. Ha viseltes gúnya lenne rajta, valóban úgy festene, mint egy pákász vagy madarász. – Idu meghalt – közölte csöndesen. Néztem rá értetlen. – Meghalt? Hogyan? – Reggel a felesége hiába költögette. Megvizsgálta a fáraó orvosa. Azt mondta, megállt a szíve. – Hány éves volt? – Még nem töltötte be az ötvenet. Hosszan hallgattunk. Most el ttem nem a pár napja látott Idu, vagy az ágyban szuszogó szeret jelent meg, hanem az a lágy tekintet fiatal írnok, aki atyám barátjának mondta magát. Hosszú ujjú kezét, sz rös lábát nagyon férfiasnak találtam. Sosem szerettem t szerelemmel, de nem is szerethettem, a tiszteletem és az iránta érzett hálám kötelezett arra, hogy odaadtam magam neki. De vallottam, ahogyan ma is, nem esett túlzottan nehezemre. veltsége vonzott, teste sem taszított, életem szolid epizódjai lettek érintkezéseink. – Ó, mennyire sajnálom! – Ember volt a szó valódi értelmében – bólintott a herceg. – De az élet folyik tovább, mint az örök Nílus. Holnap eljövök, ha nincs ellenedre, meg akarom vallani, mit érzek irántad. – Várlak, hercegem. Együtt reggeliztünk fiammal a kertben. Áldó napfény cirógatta az arcunkat, Nedzsatum lógázta a lábát – ha széken csücsült, nem ért le lába a földre, akár egy gyereknek – , és dudorászva csipegette a mézes lepényt. – Evés közben nem ildomos dudorászni – feddtem meg. Rám emelte értelmes szemét, ajakszöglete félmosolyra görbült. – Jaj, manyu, nem vagyok már gyerek, hogy ilyesmiért rám szólj! Különben is, Szekemat azt mondta, mindent szabad, ami nem bántó és jólesik. Mirjamra tekintettem. – Mi a véleményed err l? – Attól függ – felelte a megszokott tisztelettel házvezet m. – Itthon megengedhet , el kel körökben azonban ajánlatos megvárni, hogyan viselkednek a többiek. De én azt javallom, jobb, ha az ember sosem enged meg magának annyit, mint a nemesi származásúak. Abból nemigen lehet baj. Ékes példa ez arra, hogy adott kérdésekben a szolga bölcsebb lehet, mint parancsolója. Azt hiszem, életem szerencsés oldala volt, hogy adtam Mirjam véleményére. Jól jártam vele, sokkal több hasznom származott bel le, mint károm. Belegondolva: hány kivagyi uraság él a földön, akik meg nem kérdeznék soha szolgájuk véleményét, mert az számukra lealacsonyító! Rengeteget veszítenek általa. – Ehhez tartsd magad – bólintottam Nedzsatum felé.
– Ehhez tartom – felelte kelletlenül. –Mikor találkozol Szekemat úrral? –Holnapután. – Holnapután? – Igen. Elvisz a házába, és okít, hogyan kell viselkednie a fáraó törpéjének. – Jól van, csak tanulj. Szórakozott voltam. Szégyellem, de alig érdekelt valami Ankaf hercegen kívül. Ma eljön és megvallja, amit irántam érez. Azóta várom ezt t le, amióta megismertem. A tegnapi beszélgetés közel hozta t, Mereruka óta férfi után így nem vágyakoztam. Egyel re a jöbe nem kívántam tekinteni, megelégedtem a reményteljes jelennel. Zörgettek a kapun, majdnem talpra szökkentem. Mirjam úgy tett, mintha észre sem vette volna, sietett kaput nyitni. Füleltem, meghallom-e Ankaf hangsúlyos szavait. Más hangok jutottak el hozzám: nyikorgó, esdekl . Aztán láttam is, hogy egy szolga bejön, maga el tt tolva egy talicskát. A talicska, rogyásig rakva pompázatos kékliliommal. – Vidd az úrn höz – hallottam nagyon halkan Mirjam utasítását, mert bennem valami gyönyör dallam zengett fel. Az ösztövér ember lábam mellé tolta a virágos talicskát, meghajolt: – Ankaf herceg küldi a világ legdrágább hölgyének. – És mikor jön? – kérdeztem, akár egy ostoba liba. A szolga ijedt arcot vágott, és még mélyebbre hajolt. –Azt nem közölte, sajnálatomra, a nagytisztelet . –Elmehetsz – segített ki Mirjam. El kellett múljak harmincéves, hogy megtudjam, milyen érzés a szeretett férfitól virágot kapni. A leg szintébben mondom, nincs hozzá fogható édes érzés. A n i lélek ilyenkor kapja meg azt a balzsamot, amelyet leginkább igényel. Kevesen tudjuk szavakba önteni, mire van szükségünk, leginkább arra számítunk, a férfi találja ki. Nos, ez okozza a legtöbb bánatot a n knek, hiszen a férfiak jelent s része soha semmit nem talál ki lelkünk babusgatására. Én akkor olyan sokat kaptam a sorstól, azzal a talicska virággal, mint kevesen, és életem végéig táplálkozni tudok bel le. Nem csupán a legemlékezetesebb, de ez volt életem leghosszabb napja is. Délel tt volt még, a munka napszaka, jaj, hosszú id , amíg a Nap áthalad az égbolt felez jén. Nála semmit se lehet tudni, korán rájöttem. És mi van, ha este jön? Az még távolabb van. Azt, úgy éreztem, végképp nem bírom kivárni. döngtem a házban, a kertben, szívem hevesen vert, arcom tüzelt. Nem tudom, honnan, eszembe jutott a varrás. Kislány koromban sokat varrtam, mostanában nem vitt rá a szükség. Mirjam mindent megcsinált, a ruhákat is tartotta rendben. Egyedül a havi köt imet kezeltem én. Magam szabtam, szegtem, és mostam. Ezt szégyelltem volna derék házvezet mre bízni. Nos, el vettem az egyik régi ruhámat, amely a hónaljánál szakadt el, de már rég. Nem adtam oda Mirjamnak, mert azt gondoltam, soha nem veszem föl többé. Cérnát f ztem könnyedén a görbe t be, kit a látásom, és elkezdtem varrni. A kezem remegett, mindjárt az els mozdulattal megszúrtam az ujjam. Bekaptam, nehogy összevérezzem a ruhát, kanapét, melyen ültem. Ett l azonban terjesen megnyugodtam, szívverésem megcsendesedett, lázam elmúlt, nyugodtan varrtam tovább. –Óh, mily megejt egy gyönyör séget varrni, látni? –hallottam Ankaf hangját. Vágyam hercege ott állt az ajtóban, és mosolygott, a szeme zsarátfénnyel izzott. Nem hagytam abba a munkát, fejemmel intettem. – Kerülj beljebb. Csak vánszorog a nap nélküled. Örülök, hogy végre itt vagy. Bejött nesztelenül, mint egy leopárd, és leült mellém a kanapéra. – Engedd, hogy nézzelek! – De hisz anélkül is azt teszed. – Ó igen! De mennyivel, örömtelibb engedéllyel tenni. Az már egy parányi harmónia. És meg akarlak csókolni. Erre nem válaszoltam, csak meglassult a kezemben a t . lassan felém nyúlt, meleg tenyere közé szorította a fejem – egyik a homlokomra tapadt, másik a tarkómra –, és ajká-
val megérintette a halántékom. Befejeztem végre a munkát, abban reménykedve, hogy végre egymás karjába omlunk. Félretettem a ruhát, ám erre fölpattant, két lépést hátralépett. A szemében talányos fény vibrált. – A jelen, Nedzsita, nincsen múlt nélkül. Vonzói, mint senki más, szeretni akarlak. Ismerem részben a múltad, tudom, honnan jöttél, és tudom, ki vagy most. Nem számít. Az sem számít, hány férfi volt vendéged ott az Ízisz n vérek otthonában és itt a saját házadban. Azt viszont tudnom kell, ismer seim közül kinek osztottál kegyet. El kell mondanod, hogy fölvértezhessem magam, és soha ne érjen engem ez ügyben meglepetés. ha! Ilyesmire a legkevésbé se számítottam. Mit lehet erre felelni? Honnan találjam én ki, hogy melyik férfi tartozhat Ankaf ismeretségi köréhez, akikkel eddig dolgom volt? Hiszen kéjn vagyok, ebb l élek, ezt a mesterséget tizenhat éves korom óta zöm. A fél életemen át ezt csinálom. Miféle számonkérés ez? Természetesen ezt így nem dörgölhetem az orra alá, mert szükségem van rá. Eddig még senkit nem akartam úgy, mint t. Hogyan is kezdjem, ó istenek! – Mit akarsz hallani, hercegem? Igyekeztem leplezni a bennem kelt riadalmat. Szándékoltan mosolyogtam és a lehet legnyíltabb szemmel néztem rá. – Neveket. Hogy fölkészülhessek rájuk. Teljesen meg rült! – jajgattam magamban. – Vagy ez valami csapda?! Bevallók néhány alkalmat és személyt, leszid és távozik. – Biztosan ezt óhajtod? – Ezt! – Nem lenne jobb fátylat borítani a múltra? Hiszen mindketten ugyanazt akarjuk. – Nem. Te nekem testest l-lelkest l kellesz. Szép kis szerelmi vallomás! Egész nap arra vágytam, hogy a fülembe suttogja, mennyire imád, mennyire akar. Erre utaltak tegnapi szavai, ezt sugallta a rengeteg virág. És tessék? – Hát… – nyeltem nagyot –, volt Idu. – Igen – mondta biztatóan. –Volt Nepseni. Összevonta szemöldökét, gondolkozott. – is írnok? – Igen. – Aha, ismerem – bólintott. –És volt Neszmin. – A földbirtokos – nyugtázta, nyilván tudott róla. – Igen. Másokat aligha ismersz. Hosszan eltöprengett: most d l el a sorsunk. Nektanebosz fáraót szándékosan nem mondtam. Reméltem, hogy arról nem tud. Tartottam attól, hogy nagybátyja említése beláthatatlan következménnyel járna. – Értem – sóhajtott mélyet. – Hinned kell nekem! – Ahogy kimondtam, meg is bántam. Nem szabad azt éreznie, hogy tíz körömmel kapaszkodók utána. – Nos, az érzelmeim – kezdte vontatottan – semmit se változtak irányodba. Nem tudnék elképzelni rajtad kívül más n t. Tisztellek és teljes szívemmel szeretni akarlak. Most arra kérlek, légy hozzám türelemmel, pár napra visszavonulok, hogy lelkem kiheverje a sebet, mely most esett rajta. Na, nehogy magadat hibáztasd, én vagyok ilyen furcsa fickó. Elmúltam harmincéves, érintetlen fruskát már nem óhajtok magamnak, de csínján kell bánnom gyermeki ábrándjaimmal, hogy megtartsam a világ iránti érzékenységem. Mert addig fiatal egy férfi, ameddig erkölcsösen akar élni, ameddig képes elpirulni, ameddig úgy véli, anynyit engedhet meg magának, amennyit imádottjától is elvisel. Most, ha megengeded, távo-
zom, s ha megtartasz kegyeidben, egy id után jelentkezem. Biccentett, sarkon fordult, hangtalan elsietett. Ha akartam volna, sem tudok megszólalni. Ilyet én még nem értem. Komolyan beszélt, vagy a bolondját járatta velem? Csínján kell bánni gyermeki ábrándjaival, hogy megtartsa a világ iránti érzékenységét. Miféle szavak ezek? Miféle ember ez? – Mirjam! – kiáltottam el magam. Házvezet m nemsokára fölbukkant. – Parancsodra. – Gyere, Mirjam, ülj le! – mutattam a kanapéra. Nekem viszont föl kellett kelnem, mert sehogy se tudtam a fenekemen megmaradni. Mirjam csücsült, én föl-alá nyargalva adtam el neki az Ankaffal lezajlott párbeszédet. – Ehhez mit szólsz? – álltam meg el tte értetlenül. – Furcsa ember – ingatta a fejét mosolyogva. – Már els perct l érzek benne valami kifürkészhetetlen jellemvonást, amely némiképp nyugtalanító, de vigasztaljon az, hogy nincs normális férfi a világban. Azt viszont határozottan állítom, hiszen látom rajta, Ankaf herceg annyira odavan érted, mint talán eddig még senki. – így véled? – Határozottan. Hinni akartam szavaiban. Az élet mindjárt elviselhet bbé vált, mert a reménynek éltet ereje van. A gyötr várakozás napjaiban le kellett foglalnom valamivel magam, hogy kevesebb id maradjon a tépel désre. Csatangolási és vásárlási láz tört ki rajtam. Magam mellé vettem Mirjamot és Biceg t, aki kézikocsival baktatott mögöttünk, és jártuk lankadatlan a várost. Helyesebben mondva, én voltam lankadatlan, a másik kett l ezt nem mondhatom el. Láttam rajtuk, napok múltán mennyire elfáradtak, már minden lépésre megvonaglik az arcuk, de nem kíméltem ket. Vettem új székeket, díszes ruhásládát, sz nyeget, takarókat, finom kelmét, parókát, ékszert, meg ami éppen az eszembe jutott. A kézm vesek utcájában új fazekasm helyt fedeztem fel. A m hely üzlet is volt egyben, ahogy ez lenni szokott, nyitott oldala pultokból állt, melyeken szebbnél szebb cserépedények, kancsók, mázas vázák sorakoztak. Voltak otthon szép edényeim, különösebb érdekdés nélkül akartam továbbmenni, de egyszerre megakadt a szemem egy szokatlan vázán. Karcsú nyaka volt, aztán szép ívben kigömbölyödött, kétoldalt két nagy fogófülekkel. De nem csak a formája, a festése is különleges: fekete, sárga és vöröses színekben pompázó erotikus jelenet díszlett a váza oldalán. Egy szép izmú férfi derekánál szorít magához egy karcsú n t, orruk csaknem összeér. A férfi ellenállhatatlan, fennkölt, a n tartózkodó, mégis megadó. – Milyen váza ez? – kérdeztem a fazekast. A kézm ves alacsony, sápadt, hunyori tekintet ember volt. Meglátszott rajta, hogy élete nagy részét zárt helyen, sötét m helyben tölti. Érdekl désemre fülig szaladt a szája. – Görög váza, ékesség. Megtetszett? Nem csodálom. Eszembe jutottak Ankaf szavai, melyeket a görög m vészetekr l mondott. És amennyire nem tudtam akkor magamévá tenni rajongását, annyira megértettem most, ennek a vázának és a rajta lév képnek a láttán. Az élet van benne, a forma és a mondanivaló csodálatra méltó összhangja. Az a féri és a n a képen olyan hatást tett rám, hogy remegni kezdett a gyomrom. – Ki készítette ezt? – Görög fazekas. Másfél hónappal ezel tt szeg dött el hozzám egy pireuszi iparos – szolgált magyarázattal készségesen a fazekas. – Ügyes keze van, és tömérdek ötlettel bír. Ajánlom, ékesség, a legel kel bbek veszik, azért nincs bel le most, csak ez az egy. Igaz, nem olcsó, de becses darab, és rangot ad annak, akinek tulajdonában van. És emberölt kig érték.
– Mennyi az ára? – Hat ezüstkit. Mirjam felszisszent mellettem, engem azonban nem ingatott meg. Noha a hagyományos egyiptomi vázából hármat-négyet is vehettem volna ennyi pénzb l, de nekem ez kellett. – Jól van. Megveszem. – Helyesen teszed, ékesség! – örvendezett a fazekas. –Meglásd, hangulatot visz a házadba. Kifizettem a pénzt, átvettem a vázát, ráhelyeztem a kézikocsira. – Azt hiszem, eleget csavarogtunk – közöltem társaimmal. – Vége, hazamegyünk. Sokat tettetek értem, köszönettel tartozom nektek. Hatalmas megkönnyebbülést okoztam Mirjamnak és Biceg nek. Arcuk fölragyogott, egymásra kacsintottak, aztán hálás képpel bólintottak felém. Sokszor megtapasztaltam már, hogy alárendeltjeink akkor éreznek legnagyobb hálát irántunk, ha el leg jól megterheljük ket, aztán kegyesen könnyítünk rajtuk, dicsérettel megtetézve. Ezt a történetet viszont talán el se mesélem, ha itt lenne vége. Baktattunk haza, én elöl, Mirjam kissé oldalvást, de az illem jogán valamivel hátrább, mögöttünk pedig Biceg tolta a nyikorgó kerek kézikocsit. Egyszerre csak valami döccenést észleltem, aztán egy rémült kiáltást, amelyet a jellegzetes cseréptörés hang követett. Megpördültem sarkam körül, s elém tárult a szívbe markoló látvány. A görög vázám törmeléke az út szélén hevert, Biceg , a kis zsidó felemelt karral, tátott szájjal, meredt szemmel bámult rám. – Úrn m… – Mit m veltél? – futott el a keser méreg. –Úrn m, én nem… – így bízhatok rád valamit?! Te kétbalkezes nyomorék! Nos, a világon ez a sértés már számtalanszor elhangzott, és a jöv ben is el fog, hangozni, pláne ameddig urak és szolgák élnek együtt. Mi több, a rangos nemegyszer tettleg is bántalmazza az ügyetlennek kikiáltott cselédet, azonban ezek rám nem jellemz ek. Ezért az én sértésem korbácsként suhintott le Biceg re, s ett l Mirjam is megrettent. – Jaj, mit tegyek – siránkozott a kis zsidó, és kezébe temette arcát. – Jajgathatsz is – rivalltam rá. – Mert ezt, mert ezt… – Megfizetem én, úrn m! – kiáltott föl h siesen Mirjam. – Visszamegyek, megrendelem a görög mestert l ugyanezt a vázát, és ki is fizetem. Pár nap múlva már biztosan készen lesz. Az okos szavak menten kijózanítottak. Hiszen nem ér annyit semmilyen tárgy, hogy én a miatt megsértsem embertársamat. Amon-Ré is könyörületességre int: „Ne kínozd rabszolgáid, ne nyomorgasd házad népét!” Haboztam, majd elnevettem magam. – Bocsássatok meg! Ostobán elragadtattam magam. Ilyesmi bárkivel megtörténhet – néztem b nbánóan Biceg szemébe. Aztán házvezet mhöz fordultam. –Mirjam, adok négy ezüstöt, menj vissza, kérlek, rendeld meg a vázát. De kikötésem, hogy pontosan ugyanilyen legyen. Mirjam szája fülig szaladt, Biceg arca fölfénylett, és mélyen meghajolt. – Az istenek áldják jóságodat, kegyes úrn m! Így javítottam ki vétkemet, s így dobtam ki az ablakon négy ezüskitet. Remélem, azért megértenek engem azok, akik olvassák ezt a tekercset. Nem vagyok túl jó, de igyekszem az lenni, bizakodván, hogy az égben lakozók majdan javamra írják. Hiszen a jámbor halandó mindig ebben bizakodik. Másnap este eljött Ankaf. Elámultam rajta, egyszerre volt ismer s és ismeretlen. Minden kétséget kizáróan változáson ment át.
– Milyen különös – csodálkoztam rá. – Mintha egy új ember állna el ttem. – Pontosan látod – mondta ravaszul csillogó szemmel. –Megismertél egy embert, akit úgy hívtak, Ankaf, és aki rajongott érted, de fenntartásokkal. Most látsz egy férfit, akit bár ugyanúgy hívnak, de nem azonos a korábbival, hiszen ez immár fenntartások nélkül imád téged. Engedd meg, hogy szeresselek. – Kerülj beljebb, hercegem. Nem vágytam még férfi után oly nagyon, mint ahogyan Ankaf után. És amint bezárkóztunk, magunkra maradtunk, nekem megállt minden tudományom. Képtelen voltam vele társalogni, nem forgott a nyelvem, agyam elbódult, épkézláb szavakat sem tudtam kinyögni. Csak a teste közelségét óhajtottam. megérintett, s attól rám tört a remegés. De mint még soha. Úgy remegtem, mint a sivatagban éjszakázó, közel a kih léshez. – Szeretlek, Nedzsita… – lehelte a fülembe. – Szebb vagy, mint a felkel nap, szebb vagy, mint a ragyogó nap, szebb vagy, mint a lenyugvó nap… Én remegtem némán, és ittam be bugyutácska szavait, akár egy éretlen fruska. Valamennyire talán akkor is, de utólag szerfölött restellem, hogy ennyire nem bírtam véka alá rejteni elgyöngülésem. Nem volt egy csöpp akaratom se, aléltan, szinte önkívületben adtam oda magam neki. A tudásom, amit az évek során fölhalmoztam, ezen az els éjszakán cs döt mondott. Semmit se sikerült abból bemutatnom. Reggelig szerelmeskedtünk, de utólag meg nem tudnám mondani, mennyi volt ebb l az álom, és mennyi a valóság. Kinyitottam a szemem. Találkozott pillantásom az övével. A virradat kármin színeivel tekintett be ablakomon. Ült az ágyon mezítelen, lábát oldalvást elhajtva, farral a sarkán. – Téged néztelek – mondta. – Nem tudok betelni veled. Teste vörösben virult, valószín tlenül és égiesen. Most már számomra a világ legtökéletesebb férfija, aki testest l-lelkest l az enyém, és azt kívántam akkor, ez maradjon így életem végéig. Nem kell nekem senki más, egyedül Ankaf, a m velt, okos, érzéki férfi. Az én hercegem. Egy n el tt tágra nyílik az élet, ha megleli az igazinak vélt párját. És minden más lesz általa: a folyó csobogása, a nádas zizegése, a kavargó homok surrogása, a fák sóhaja, az égbolt kéke, a messzeség köde. S a lélek is kiteljesül, az önbecsülés megn , a jellem új gúnyába öltözik. Egy magabiztos n mögött szeret férfi áll. Mert nekem, a tapasztalt kéjn nek, a rafinált szert nek, a bátor asszonynak is szükségem van arra, hogy legyen egy emberem, akire bizton számíthatok, aki elfogad, id nként megdicsér, aki néha fülembe duruzsolja, hogy szeret. Nem hiszem, hogy elj valaha egy olyan világ, amelyben a n k férfijogra vágynak, egyenl elbírálás igényével, és már szükségtelenné válna a bizalom, a dicséret, a szerelmi vallomás. Ha úgy vélitek, lesz ilyen majd, inkább vízbe ölöm magam, és erre biztatom valamennyi barátn met, minden asszonyt, vessünk véget az életünknek, mert nincs értelme annak, hogy feledésbe merüljenek a n lelkének kívánalmai. Életem legboldogabb napjai következtek. az a kellemes ember, akivel mindent jó együtt csinálni. Jó vele együtt hálni, jó vele együtt étkezni, jó vele együtt sétálni, s ami a legfontosabb, és ezt ki merem jelenteni, jó vele beszélgetni. Aki nem hiszi, mert talán még fiatal, vagy megfosztotta az élet a finomságoktól, s lelke elsilányult, majd egyszer rájön, olyan férfit kell, vagy kellett volna választania, akivel tud beszélgetni. Bárha ez ilyen könnyen menne, kiált föl temérdek n , és én meg is értem ket. A világ nem úgy van megteremtve, hogy a férfiak és n k eleve egymáshoz volnának csiszolva. Inkább igaz ennek az ellenkez je. Ha nem lenne szerelem, ez a megfoghatatlan, isteni érzés, akkor férfi és n a legtávolabbi oázisokba költözne el egymástól, közöttük a végtelen sivataggal, hogy még véletlenül se akadjanak össze. Ez természetesen túlzás, és nem is lehetséges, mert szerelem nélkül nem lenne utód, és utód mégiscsak szükséges, hogy tovább éljen az emberiség. Mégiscsak jól kitalálták ezt az istenek. A miértjér l pedig ne töprengjünk. – Hogyan lehet ilyen sima, feszes, finom a b röd? – kérdezte egyszer Ankaf.
– Talán a langyos fürd , a balzsamok meg a masszírozás – feleltem. – Nyilván az is számít – gondolkozott el. – De nem túlzott mértékben. Ismerek én rangos hölgyeket, hercegn ket is, ugyanazt megteszik, amit te, még tejben is fürdött némelyik, ilyen hibátlan b re mégsem volt egynek se. – Elszóltad magad, hercegem – csaptam le szavaira. –Szabad megkérdeznem, hány n vel volt dolgod ez ideig? Ankaf szemében valami megvillant. – Nem szabad, Nedzsita! A te múltaddal t lem ilyet sohasem kérdezhetsz meg. Most ezt elengedtem a fülem mellett. ha! Teljesen igaza van. Hogyan faggathatom én t ilyesmir l, amikor nekem minden kétséget kizáróan sokkal nagyobb tapasztalatom van a férfiakban, mint amennyi lehet neki a n kben. A hirtelen támadt féltékenység mondatta ki velem, viszont az ilyenre vigyáznom kell a jöv ben. – Jó, jó! Bocsánat, nem kérdezek ilyet többet! Arca egy pillanat alatt átlényegült, s a szeme úgy elkezdett rám ragyogni, mint a jáspis. Bolondultam a szemének ezért a ragyogásáért. Ez híven mutatta lelkének érzéki gazdagságát, amely oly megbecsülend egy férfiban. – Szépség vagy, hibátlanság vagy, kívánalom vagy? –szavalta el. – Mondd csak, hercegem – incselkedtem vele –, a küllemem az, ami így elragadtat, és tudsz szeretni nagyon, hiszen bizonyítottad legnagyobb megelégedésemre, vagy bens mben is vélsz értékeket? Mosolyogva ingatta fejét. – A kett együtt van, tündökl . Küls szépség nálam nem létezik bels szépség nélkül. Nekem ehhez, hiszem, jó szemem van. Széptevésben azonban alkalmazkodni kell a hagyományokhoz. Valamennyien úgy szoktuk meg, hogy dicsérjük egy n testi adottságait, milyen formás a csíp je, milyen mutatós a keble, karcsú a nyaka, bájos az arca, szép a haja. Azt nemigen szoktuk mondani: De szép az eszed, bájos a lelked. Jót kacagtam szavain. – Nono, hercegem! Cs röd a szavakat megad ízlése szerint. Már hogy ne lenne szabad úgy bókolni egy n nek, hogy: imádlak, te okos, széplelk asszony! Erre Ankaf nevette el magát. – Igen! Látod, ezzel bizonyítod, milyen éles elméj és szellemes tudsz lenni! Légy egészen nyugodt, mindent szeretek benned, teljes egészében. Elvitt engem a Nílusra hajókázni. Mint már említettem, születésem óta ki sem tettem a lábamat Hurbait városából. És valahogy nem is vágytam sehová, féltem a nagy távolságoktól, az ismeretlen földek rejtelmeit l, az idegen emberek kiszámíthatatlanságától. Szühelyemen biztonságban éreztem magam, az ismer s házak és emberek megnyugvásomra szolgáltak, nekem annyi elég volt, hogy a közérzetem jó legyen. Kicsit megijedtem, amikor Ankaf el állt az ötletével. – Gyere, Nedzsita, van egy hajóm a berekben. Lecsorgunk vele a tengerre. –Az messze van? –Elég messze. – Nekem kevés hozzá a bátorságom. – Nincs is olyan messze – helyesbítette álláspontját. – Most messze van vagy nem? Ankaf kinevetett. –Hihihi! Mi a baj? – Én nem szeretem elhagyni az otthonomat, hercegem, legfeljebb rövid id re. –Nos, rendben, három napnál nem leszünk tovább távol. Elszörnyedtem. – Az nagyon sok! – Velem is sok? – kérdezte cselesen. Egy ilyen kérdésre nem szabad szintén felelni. – Veled más. Veled elmegyek bárhová. Csak ne nagyon messze. Azt hiszem, megelégedésére szolgált a válasz. Kézen fogott, átvezetett a városon, kivitt
a folyópartra, ahol valóban várt ránk egy papiruszhajó, alig valamivel nagyobb egy csónaknál. – Ezen megyünk? – néztem csalódottan. –Miért? Valami baj van? – Nagyobbra számítottam. – Nagyobbra? Ez pont akkora, amekkorát még egyedül el tudok kormányozni. szintén bevallom a papirusztekercsnek azt, amit Ankafnak sohasem mondtam el: a hajóút során legalább annyi élménnyel gazdagodtam, mint amennyi félelmet gy jtöttem be. A jótékony évek bármennyire fényezik az élményt, és szürkítik a rossz behatásokat, mégis azt mondom, nem tenném meg még egyszer azt az utat. Sokat töprengtem már ennek okán, és arra jöttem rá, hogy túlzottan bárdolatlan, maradi és koszos nekem ez a világ. Ankaf személye önmagában véve kevés volt ahhoz, hogy vakká tegyen engem a környezet iránt. Kétségkívül kellemes volt ringatózni a szelíd mellékágon, elnézni a nádasokkal és zligetetekkel tarkított partot, este kikötni egy parányi öbölben, némán bámulni a csillagos égboltot, hallgatni a békés vízcsobogást. Sajnos azonban mást is láttam. Láttam a parton feketére cserzett b , csont soványra aszott test embereket, akik a kútgémbe kapaszkodva egész nap meregették a vizet. Olyan komoran, fásultan végezték munkájukat, hogy föl se tekintettek, amikor elsiklottunk mellettük. Annyira megesett rajtuk a szívem, hogy arra nincsenek megfelel szavaim. Az életük teljes kilátástalanságának érzése legyintett meg, s ez mély fájdalmat okozott nekem. Szemtanúja voltam egy fiatal legény vízbefúlásának. Helyesebben éppen akkor húzták ki élettelen, bezöldült tetemét a folyóból, amikor arra csorogtunk. Az anyja óbégatása, testvéreinek zokogása még ma is sokszor a szívembe sajdul. Láttam szennyes, züllött pákászokat, akik csúnyán összeverekedtek valami semmiség miatt. Rugdalták, csépelték egymást, némelyiknek az arca már mer vér volt. – Mennyi borzalom van a földön! – fakadtam ki. – Az életet látod, Nedzsita. Ezen el kellett gondolkodnom. – Nem is tudom, hercegem, mi a jobb… Megismerni a valóság minden oldalát, vagy becsukni a szemem, betapasztani a fülem, ha szörny ség keresztezi utam. – Valóban – ismerte el. – Ez t désre méltó feltevés. Szükség van-e arra, hogy az is megismerje az élet árnyoldalait, aki megteheti az ellenkez jét? És még azt sem mondhatom, hogy besz kült lenne a látásmódod. Jársz az istenek házába? – Igen. – Hány naponta? – Ötnaponta. – Az elég kevés, de úgy vélem, elég. – Én is azt hiszem. És csak Amon-Ré házát látogatom. Mióta elhagytam szent hivatásom, nem tettem be a lábam Ozirisz templomába. Nem is tudom, miért. Talán az ott szerzett felemás érzések okán. Vagy Reded f pap ellenszenves személye miatt. – Reded? – bámult nagyot Ankaf. – De hiszen rég meghalt. – Látod, ennyire tájékozatlan vagyok, mondhatni, járatlan a valóságban. – Lehet, hogy ezért vannak önálló gondolataid – mosolygott rám avval a jellegzetes mosolyával, amit l mindig elgyöngültem. – És ezért vagy nekem annyira, kedvemre való. Másnap délel tt értünk ki a tengerre. Rácsodálkozásom a hatalmas vízre csupán egy röpke pillanat volt. Egyszerre csak megéreztem a végtelen érzéketlenségét, felfoghatatlanságát, ámulatom félelemmé vált. Nem voltam tovább kíváncsi semmire, csak könyörögtem Ankafnak, hogy vigyen el innen, de nyomban. – Nedzsita! – kiáltott föl, és magasba lendítette karjait. –Hát nem érzed a lelkedben ezt a tágasságot? Nem érzed a leveg sós illatát? Nem kapott el a szabadság mámora? –Állt a csónakban széttárt karokkal, arca fölhevült, átlényegült. Ilyen megnyer nek még sose láttam. – Nézd, ahogy bukdácsol a fény a víz hátán, ahogy küzdelmes láncban ringanak fe-
lénk a hullámtarajok, ahogy összeolvad ott a messzeségben a két gigászi elem! Gubbasztottam a csónakban leszegett fejjel, és csak ezt hajtogattam. – Nem! Nem akarok látni semmit! Vigyél innen, rosszul vagyok! A csónakot Ankaf bérvontatókra bízta, mi teveháton vágtunk neki a visszafelé útnak. Hiába éreztem kedvesem testmelegét, ahogy egymáshoz simulva ültünk a dromedár hátán, olyan magasról kellett alánéznem, hogy attól rendre rám jött a szédülés. Imádkoztam magamban, hogy csak egyszer érjek haza, soha többé ki nem mozdulok imádott városomból. Ha jól meggondolom, Ankafon sohasem igazodtam ki. Noha rengeteget beszélgettünk, feltártuk egymás el tt legmélyebb gondolatainkat is, valamir l mindig hallgatott. Méghozzá a családjáról és lakhatási körülményeir l. Nem tudtam, élnek-e még a szülei, nem tudtam, vannak-e testvérei, és azt sem, hol lakik. Az egyetlen ember, aki mindenre választ adhatott volna, Idu volt. De hát a másvilágra költözött. Hercegem többnyire nálam élt, de néha gondolt egyet, félnapokra eltávozott. Nem mondta, hová megy, én sem kérdeztem le. Mégis tudtam, hogy legtöbbször solymászni ment a barátaival. Az éjszakát azonban mindig velem töltötte. Alkalmanként elég kés n jött, de egyszer sem fordult el , hogy kimaradt volna. Mondhatni, házasságban éltünk, hiszen sok férj többet van távol asszonyától, mint az én Ankafom, mégsem voltam nyugodt. Valahogy minden pillanatban éreztem, hogy részér l ez a kötelék még nem fölbonthatatlan. Részemr l igen, én azt óhajtottam, hogy maradjon ez így az id k végezetéig, és még vágyaimban sem merültek föl más férfiak. Némiképp akkor is, utólag azonban már biztos, hogy azok a napok voltak életem legboldogabb napjai. Ha velem volt, olyasmit éreztem, a világ józanságával és raelegségével vagyok együtt. Értelme van a tárgyaknak, a szavaknak, a gesztusoknak. A komoly beszélgetések mellett rengeteget tréfálkoztunk, amit sokan talán meg sem értenének. Eszembe jutott egy beszélgetésünk. Egy hajnalon történt, nyár közepén, a korai fény beköszöntött ablakomon, fölébresztett bennünket. – Szomjas vagy? – kérdeztem Ankafot. – Kitaláltad a gondolatom. Fölkeltem az ágyból, és hoztam neki bort a másik szobából. Hozzá kell tennem, anyaszült mezítelen voltam. A fekhelyt l háromlépésnyire rám szólt. – Állj ott meg, ahol vagy, Nedzsita! Teljesítettem kérését, kezemben az ónkancsóval, megálltam neki. felkönyökölt, nézett álmos szemmel, de kedvtelve. – Nem láttál még eleget? – kérdeztem. – Ha életem végéig csak téged néznélek, akkor sem tudom azt mondani, hogy eleget láttalak. Te vagy az sn , az örök eszmény, a férfiszívekbe sajduló tökéletesség. Szobrot kellene faragni rólad, de nem egyiptomi, hanem görög szobrász keze által, és azt a szobrot mindenkinek meg kellene mutatni, hogy lássák, mi is a tökéletes, ingerl n alak. De ez még semmi, azt a szobrot évezredeken át meg kellene rizni, hogy az eljövend korok férfijai is lássák: ez volt egykoron Egyiptomban a n ideál. S hozzád mérhessék jelenük leányait, asszonyait. – Hercegem, te többet látsz bennem, mint amennyivel szolgálhatok, pedig még egy korty bort sem ittál – jegyeztem meg nevetve. – Ellenkez leg! – tiltakozott hevesen. – Kevés a szókincsem hozzá, hogy pontosan lefesselek. De megkísérlem. Olyan kecsesen hordod a fejed, mint a szürke gém, s a szemedben is megvan ennek a nemes madárnak a csodálatos riadtsága. Vállad íve hibátlan, hasonló vonalat talán csak a sivatagi szél tud rajzolni a d nék közé, mely akkor mutat legszebben, amikor a hajnal els sugarai ferdén rávetülnek. Kebled nevet ikrek, pajkosság, harmónia, játék van bennük. Csíp d, farod a halhatatlanság elemei, amelyek semmit se jelentenek, teszem azt egy hüll számára, de a férfivér lázad, meg akarja szerezni. Buja er van
bennük, és egészség, tört és íves vonalai tengeröblök, hegyfokok és szorosok lefinomult hasonmásai. Combod között nincs pihenés, a jámbor, ki jutalmul kap, üdvözül, és tevékeny a végkimerülésig. Úgy nevettem, hogy a kancsóból kilötyögött a bor. – Te aztán szépeket mondasz nekem, hallod. Hogy csíp m, farom nem jelent semmit egy hüll számára? Tévedsz! Mondjuk egy krokodil éppen ennivalót láthat bennem. Ezen nevetett. – Az átkozott! Nedzsita világszép tagjait finom falatnak nézi. Mégiscsak van bennünk közös. Hiszen valamiképpen magam is ennivalónak tartom Mudhu lányát! Fiatalok voltunk, vidámak és szépek. Önfeledten nevettünk a világon, a sz rt fény hajnal telítve volt szerelemmel. Hét hónap és tizennégy nap után vége szakadt mindennek. Ankaf nem jött haza éjszakára. S másnap se jelent meg…
Ötödik tekercs Fiammal szeretném folytatni életem leírását. En, mint anya, büszkélkedni akarok vele, mert rászolgál. a legkedvesebb, a legszeretetreméltóbb, a legkiszámíthatóbb férfi, akit szülhet asszony. Nemes jelleme megérdemelte volna a délceg küls t, de hát senki se tehet semmit az istenek tréfái ellen. Szekemat betartotta szavát, megtanította kincsemet mindenre, amit egy el kel , a palotába bejáratos törpének tudnia kell. Meg kell, mondjam, Nedzsatum modora túltett híres tanítóján. Szekemat nagyhangú, kissé élces nyelv ember volt, fiacskám, valódi örömömre, ezeket nem sajátította el t le. megmaradt bájos, békés kis figurának, akinek közelében megvidámodik mindenki szíve. Emberes állatszeret , természetkedvel , mindenre rácsodálkozó, istenimádó, jellemes személyiség. Ilyenek lehettek valaha a régi egyiptomiak, ezen erényekkel fölvértezve tudtunk hajdanán a föld legderekabb nemzete lenni. Nedzsatum tehát az sök tulajdonságait hordozta magában, méghozzá tiszta, egészséges lélekkel. Azt hiszem, senki sem csodálkozik ezek után azon, hogy fiacskám rövid id alatt népszer lett a palotában, és pár nap alatt kedvence lett a fáraónak. Udvariasságával, der s természetével mindenkit levett a lábáról, okos meglátásaival pedig még az el kel k tiszteletét is kivívta. Szekemat meg is jegyezte némiképp bosszúsan. – Buta vagyok, mint a borjú! Olyan kiváló embert faragtam Nedzsatumból, hogy veszélyezteti kivívott hírnevem! Jellegzetesen szép hangja volt fiamnak, kiválóan énekelt, és hibátlanul szavalta az si költeményeket. Aki egyszer hallotta t, máskor is hallani szerette volna. Maga a fáraó is szívesen hallgatta, néha még a hálótermébe is behívatja, ha gondok gyötrik, hogy énekeljen altató dalocskát neki. Anya nem lehet büszkébb a fiára, mint én. Id nként faggattam. – Milyen a palota? – Hatalmas, csodaszép. Beviszlek, manyu. Megkérem a fáraót… – Hagyd csak. Igazából nem érdekel. Csak a beszédedben tetszik. Sosem említettem neki, hogy én egyszer már jártam Nektanebosz uralkodása idején a palotában. Igaz, csak néhány helyiségbe jutottam be, de kétségtelen ott voltam a szent falak között. Ez az, amit Ankaf el tt sem fedtem fel. Ankaf. Életem szerelme és gyötrelme. Hat éve elt nt, azóta hírt sem hallottam róla. Titokban igyekeztem lépéseket tenni, hogy megtudjak valamit fel le, de én személyesen senkit meg nem kérdeztem. Ilyen szempontból büszke voltam és vagyok. Mirjamot küldtem el a barátaihoz, puhatolja ki óvatosan, hová t nhetett a herceg. Házvezet m a városban él zsidó ismer seit is befogta. Amit végül is megtudtam Ankafról, nem volt sokkal több a semminél. Mirjam a következ képp rakosgatta össze az apró töredékeket. A herceg a barátaival solymászott, akik valamennyien nemes, gazdag emberek voltak, többségük bejáratos a palotába. Közöttük volt Neszmin, az elhíresült földbirtokos, és egy Szetemptah nev ember. Szetemptah si dinasztia sarja, családjában tábornokok, tjatik, papok is megtalálhatók, volt legbizalmasabb viszonyban Ankaffal. Miután kiderült, hogy Ankaf elt nt, Szetemptah hajlandó volt némi felvilágosítással szolgálni. Elmesélte, hogy jól kezd dött a solymászat, vidám hangulatban vonultak ki a Nílus Szebennütoszi mellékágához, bort iszogattak és sokat élcel dtek, nevettek. Ankaf is jókedv volt egy darabig, aztán egyszerre csak elkomorult, onnantól olyan lett az arca, mint a k szobor. Szetemptah meg is kérdezte t le, hogy mi történt. Ankaf sokáig csak a fejét csóválta, végül kibökte: „Soha ne légy végzetesen szerelmes, barátom. Az megöli az ember fiát.” Szetemptah tudta, hogy barátja egy ideje valami híres, de korábban rosszélet n vel él
együtt, akinek a neve Nedzsita, hát megkérdezte: kidobott a szíved hölgye? Ankaf tagadólag rázta a fejét, és a következ ket mondta: „Más a baj. És lehet, hogy bennem van a hiba. Vagy mások akarnak rosszat nekem. Az imént hallottam valamit Nedzsitáról… Nem tudom, mit tegyek.” Ennyi történt a solymászaton, s hogy mi történt még, ki látta utána Ankafot, csak hónapok múltával tudtam meg, véletlenül. Zsidó barátunk, Biceg a városon kívül egy félrees vendégfogadóban hallotta a következ történetet, magától a vendégl st l. Pár hónapja betért hozzá kissé kapatosan egy úrnak kinéz férfi, és mindjárt bort kért. A vendégl s adott neki örömmel, úgyis elég gyér volt az aznapi forgalma. A vendég ivott derekasan, de látszott rajta, hogy valami nagyon nyomja a lelkét. Aztán az id el rehaladtával megoldódott a nyelve. A következ kérdést intézte a vendégl shöz: „Barátom, hallottál te már ennél szebb nevet, mint Nedzsita?” A vendégl s azt felelte: minden n i név szépen cseng, ha szerelmes az ember. Ankaf igazat adott neki, és tovább ivott. Aztán ismét szólt: „Tudod, barátom, nekem két szerelmem van, egy n és a messzeség. Mondd csak, melyikért áldozzam fel az életem?” Szegény fogadósnak föl lett adva a kérdés, igencsak nehezére esett a válasz. – Jó uram – felelte –, az embernek semmiért se érdemes feláldoznia az életét, már csak azért sem, mert isteneink azt rossz szemmel nézik. Azon felül pedig a messzeséggel úgy vagyok, hogy nemigen értem a kérdést… Ankaf legyintett, és tovább ivott. Mikor az utolsó rézkit is a vendégl s markába vándorolt át, a herceg különös dolgot m velt. „Megmutatom, barátom, a szandálom talpát, hogy tudd, mit tettem.” És megmutatta a lábbelije talpát. „Látod, a bal szandálom középütt meg van repedve. Megjegyezted?” A vendégl s igennel válaszolt, de nem értett az egészb l semmit. Ankaf megcsókolta a férfit és távozott. Nos, a vendégl s egész éjjel azon tépel dött, ki volt ez a furcsa férfi, és miért mutatta meg neki a szandálja talpát. Reggel korán ébredt, talán még a szokásosnál is korábban, és céltalanul döngött odakint a fogadó körül. Az épület közel volt a vízparthoz, oda is elballagott. És mire lett figyelmes? A part nedves homokjában lábnyomokat látott. A lábnyomok a vízbe vezettek, és nem tértek vissza. Aki tehát ezeket a nyomokat hagyta, belement a folyóba. A fogadósban fölmerült a gyanú, leguggolt, közelebbr l vizsgálta meg a nyomokat. Semmi kétség, ezek a tegnap megismert idegen lábnyomai voltak. Tisztán lehetett látni, hogy a bal szandálnak el van repedve a talpa. A fogadós elámult, és ezek után már végképp nem tudta, mit gondoljon. És én, mint gondoljak? Félelmetes egybeesés! Ankaf ugyanúgy végezte be, ahogyan Mereruka? Mindkett az én rendeltetésem, s egyaránt vízbe fulladtak? Vagy egyik sem fulladt vízbe, rácáfolva a látszatra, s valahol élnek. Ennek idestova hat éve, és ennél többet senki sem tud a hercegemr l. Folytathattam volna még a kutakodást, felvehettem volna a családjával a kapcsolatot, de mint már korábban említettem, ezt nem engedte büszkeségem. Ebb l a szempontból éppolyan konok vagyok, mint apám volt. Inkább igyekeztem magamat lefoglalni, hasznára lenni fiacskámnak, szépítgetni a házat, kertet. És egy napon belém bújt valami pajzán démon, és elkezdtem sóvárogni a férfi után, mint még soha. szintén be kell vallanom, fiatal éveimben mindig el bb ajánlkoztak a férfiak, mint hogy én megkívántam ket. Folytonos késésben voltam velük szemben, hiszen én legszívesebben halogattam volna az érintkezést, k viszont folyvást azonnal akartak. Mostanában változott a természetem, biztos anyagi helyzetem tudatában, kényelmes otthonom biztonságában, negyvenfelé közeledve, Ankafot is megbosszulandó, elkezdtem falni a férfiakat. Úgy belelendültem, hogy Mirjam komolyan aggódni kezdett értem. – Mértékletességre intenélek, úrn m – mondta szerfölött tapintatosan. – Oly szertelenül csábítod el a férfinépet, hogy az már aggasztó. Ifjú éveidben sikeresen meg rizted lelkedet, egészséged és szépséged, nehogy most érett korodban megrongáld. Kinevettem derék házvezet met.
– Nincs miért aggódnod, Mirjam. Vagyok már annyira bölcs, hogy fölmérjem, mi az, ami árt. Amit most teszek, kedvemre van, jólesik. Ha majd nem esik jól, tüstént abbahagyom. Egyébiránt Mirjam szépen kigömbölyödött. Ez azért van, fejtette ki maga, mert mellettem nyugodt az élete. Amióta az eszét tudja, szolgasorban él, és szinte mindenhol rettegésben teltek napjai. Nálam nem fél, tisztességesen étkezik, és mindene megvan, amire csak szüksége lehet. És boldog is, mert neki a legnagyobb boldogság az, hogy ráhagyom a ház vezetését. tartja észben az összes tennivalót, gondoskodik az élelmezésr l, a f zésr l, a ruhák rendben tartásáról, osztja be a pénzt, szolgál ki engem és fiacskámat is. És nem herdál, s t inkább kuporgat, hiába mondogatom neki, hogy van mib l gazdálkodnia. Elnéztem t minap: feneke, amely elég szélesnek mondható, még inkább megn tt és kitelt. Mivel neki elég rövid a dereka, a hátsó fertályát így igen magasan hordja, mintha föl lenne kötve neki oda valami. Járása ett l jellegzetes, hiszen mellét, vállát el re kell tolnia a tekintélyes farsúly miatt. Parókát sosem viselt, dús barna haja már teljesen sz, és föltornyozott kontyban viseli a feje tetején. Búbos bankának néz ki, ha valamihez hasonlíthatom, de ez semmit se számít, kedvelem t, és elfog a szeretet meleg érzése, ha megjelenik. Ilyen módon anyámat sem szeretem. De térjünk vissza a férfiakra. Szokásommá vált, hogy amikor kedvet éreztem az ölelkezésre, szolidan felöltöztem – nehogy utcalánynak nézzenek –, ügyelve azért arra, hogy legyen rajtam valami szokatlan – nyakék, egy piros öv, szalag a homlokomon –, kisétáltam egyedül a piacra. Szerettem a piacot, hiszen itt mindenféle ember megfordul, még külföldiek is. Titkon görög férfira vágytam, ámbár azoknak évek óta színét sem láttam. Vagy nem álltak pillanatnyilag a fáraó szolgálatában, vagy máshol állomásoztak. Érett kori fellángolásomat, ha nevezhetem így, egy zsidó kalmárral kezdtem. Nem kellett hozzá sok. Kétszer elmentem az árudája el tt, csábosán rámosolyogtam, melyt l elbájolódott. Láttam rajta, hogy felbecsül, ahogyan a portékáit, aztán éreztem, hogy a nyomomba szeg dik. Pár lépést követ en megszólított. – Szépséges hölgy, ne vedd zokon, hogy megszólítani merészellek, lenne hozzád egy kérésem. Közömbös arccal néztem rá: lássuk, kivel állok szemben. – Jó a kedvem. Ma meghallgatlak. Köszönete jeléül biccentett, majd így folytatta: – Kötöttem az imént egy üzletet, mely által szert tettem egy korál nyakékre. Szépnek vélem, de az lenne az igazi megméretése, ha egy magadfajta gyönyör ségre felköthetném. Engedd meg, hogy rád helyezzem. Eredeti, gondoltam elégedetten. Mégsem mentem azonnal bele. – Itt mindenki el tt, jóember? – Szó sincs róla. Az árudám mögött. Haboztam, vonakodtam, tovább gy zködött. – Megkínállak h s almalével, mely gyümölcs júdeai kertemben termett. Bólintottam, s elkísértem t ponyvasátra mögé. Ott el ször megkínált mézes almanektárral, mely ízletes volt ugyan, de h snek nem mondtam volna. Aztán el vett egy réginek látszó korál nyakéket, és remeg kézzel a nyakamra kötötte. – Ragyogó! – kiáltott föl. – Csodálatos! De kelepcébe kerültem. Attól tartok, a hölgy ékítette föl az ékszert, nem fordítva. – Nézd meg majd azon, akinek szánod – javasoltam. –Ó, nem szánom én senkinek… Még erre nem is gondoltam. – Nyilván ismersz Júdeában szép n ket, asszonyokat. – Ismerek, hogyne. De olyan szépet, egyet sem, mint te vagy, ékesség! Nos, szót szó követett, elköszöntem t le, megkérdezte, hol lakom, s engedélyt kért, hogy meglátogathasson. Kielégít választ adtam neki. Este meg is jelent nálam, ahogy számítottam. Harmincöt
év körüli kalmárember volt, messze állt ugyan Ankaf kifinomult társalgási modorától, szenvedélyességében azonban nem csalódtam. Nehéz megmondani, jellemz példánya-e a zsidó férfiaknak, de meg kell hagyni, ügyesen viselkedett az ágyban. Hálája jeléül végül nekem ajándékozta a korál nyakéket. A következ férfival, aki Líbiában született, jól megjártam. Vele Amon-Ré temploma el tt ismerkedtem meg. Magas, izmos férfi, sz késbarna hajfonata lelógott a háta közepéig, határozott jelleme els látásra szembet nt. Állt karba font kézzel, s bámulta a templom hatalmas pülonját. Amint elhaladtam mellette, rám fordította tekintetét. – Ejha! Én fönt keresem a csudát, holott itt megy lent! Mosolyogva visszapillantottam rá. Az történt, amit vártam: utánam indult. – Hé, szépségem! Ne siess már olyan nagyon! – Nekem szólsz? – tekintettem vissza a vállam fölött. –Kerülj elém inkább, ne hátulról kajabálj. – Milyen igaz! – örült meg, és néhány lendületes lépéssel mellém került. – Ritkán akad az ember útjába ilyen nemes vad, szamárság elszalasztani. Nem álltam meg, folytattam utamat, ell ttem haladt oldalazva, beszédét széles taglejtésekkel kísérve. – Ilyen kecses vadról álmodik minden vérbeli vadász! – Vadász vagy? – kérdeztem csúfondárosan. – Ahhoz túl nagy zajjal jársz, elriasztod a vadat. – Tévedsz, csudan ! A berekben szükséges csöndesen vadászni, gémre meg récére. De te n stényoroszlán vagy, akik a szavannáról járnak fel inni a sivatagon át. Téged száguldó kocsival kell üldözni. – És hol a kocsid? – Kíváncsi vagy rá? Megmutatom. – Láttam már elég kocsit – legyintettem. Fölösleges részleteznem ismerked év désünket, hiszen nem volt benne lényegi tartalom. Afféle nászra hívó csacska locsogás, amely a világon számtalanszor megtörtént, s a jöv ben is meg fog történni. Akik vágynak egymásra, már kevésbé figyelnek a szavak értelmére, inkább a mögötte rejt igézet óhaját hallják bele. Este már az ágyamban volt, s csak akkor jöttem rá, kit fogadtam bizalmamba. Legel bb is minden el készület nélkül meger szakolt. Furcsa ezt értelmezni, tudom, hiszen kérdezheti bárki: hogyan lehet azt meger szakolni, aki hagyja magát? Nos, elmondom. Durván markolt a combom közé, karomat kifeszítette, és kíméletlenül belém hatolt. Esze ágában se volt arra figyelni, nekem milyen, kizárólag magával tör dött. Amikor elpukkant, hanyatt dobta magát, kis ideig zihált, aztán rám parancsolt. – Sört! – Borom van. – Mót és ezer démon! Szerezz valahonnét sört! – Hogyan mondtad? Kinek nézel te engem? – Te! – Rám vetette magát, pofon ütött, homlokát keményen a homlokomhoz koccintotta, s fejemet nagy er vel az ágyhoz préselte. – Megjárod, ha szájalsz! Gondolt egyet, a követel zést elhalasztotta, sebesen újra meger szakolt. Aztán megint eszébe jutott az ital. – Hozz sört! – Várj! Föltérdeltem, és megrántottam a fekhely fölött lógó zsinórt. Majd kiugrottam az ágyból, magamra kaptam a köntösöm. Egy pillanatig se haboztam, kimenekültem a szobából, t elhagytam a lakosztályomat is. Odakint sötét este fogadott. Az udvaron beleütköztem Mirjamba, aki már loholt a segítségemre, vele volt Biceg is.
– Mi történt, úrn m? – Kifogtam egy goromba líbiait! Megütött. Biceg egy jókora dorongot szorongatott, de a megfelel színjátékot, ahogy az már lenni szokott, Mirjam adta el . Er teljesen megrugdalta az ajtót, és elváltoztatott hangon így kiabált. – Hé, idegen! Bántalmaztad úrn nket! Itt állunk négyen, késeink ki vannak élezve! Most azonnal hordd el magad, különben búcsút mondhatsz földi életednek! – Mót és ezer démon! – hallottuk a líbiai rémült hangját. – Szép kis vendéglátás, mondhatom! – Te éltél vissza a vendégszeretettel! – csikorgatta Mirjam a fogát. – Takarodj, vagy véged! – Jó, Jó! Megyek már! Hallani lehetett talpának csattanását, ahogy leszökkent az ágyról. Kisvártatva már óvatosan nyitotta az ajtót, s megjuhászodva menteget zött. – Hátrább, hé, ne bántsatok! Semmi rosszat nem tettem csak… – Kotródj! – dörrentett rá most Biceg . A férfi a kertkapu felé lódult, nyilván minél gyorsabban biztonságos helyen kívánt lenni. Elég sötét volt, a holdfényt felfogták a fák lombjai, vendégem csak üggyel, bajjal tudott menekülni. Abban a pillanatban, amikor sikeresen elérte és kilökte a kaput, Biceg a füle közé vágott a doronggal. – Hogy el ne felejtsd, kivel volt dolgod! – kiáltotta, amire a sértett üvöltése válaszolt. Azt hiszem, én erre inkább megijedtem, mint korábban, hiszen az a vadember, ha vakmer en visszafordul, könnyedén legázolt volna mindhármunkat. Szerencsére ezt nem tette, hiszen azt gondolta, négy késes, botos férfi áll vele szemben. Másnap elbeszélgettem házvezet mmel az eseményekr l. Mirjam ezúttal sem rejtette véka alá abbéli véleményét, hogy nem való már nekem ez a nagy felbuzdulás. – De most olyan jólesik, mint még soha – érveltem. –Megértelek én, csak hiányolom benned a mértéktartást meg az óvatosságot. Kis józansággal elkerülhetted volna ezt a líbiait. – Ebben igazad van – ismertem el. – Igyekszem okosabban megválogatni a játszótársakat. Aztán ott folytattam, ahol abbahagytam. Szemernyivel se lettem el vigyázatosabb, remélve, ilyen vadembert képtelenség még egyszer kihalászni, hiszen nagy a merítés. Könynyen sikerült vigasztalódnom, mert jó szerencsém a tenyerére vett, összehozott egy renegát perzsával. Vele egyszer volt a megismerkedés, úgyszólván semmit se kellett érte tennem. Mirjammal sétálgattam a K kosok utcájában, amikor találkoztunk Biceg vel. Zsidó barátunk, akir l sem akkor, sem ma nem tudom, mit csinált, azon kívül, hogy Mirjamnak néha besegített, hogy hol él igazában, mi a valódi neve, egy dús hajú, nagyszakállú emberrel beszélgetett. Üdvözöltük t, Biceg láthatólag megörült nekünk. – De jó, hogy úrn méket itt látom. Segítségre lenne szükségem, ez a jámbor perzsa akar t lem valamit, de nemigen konyítok én az üzlethez. A szakállas férfi rám bámult, szemében perzsel láng lobbant – mindjárt Ankaf jutott eszembe –, elegánsan meghajolt, majd nyájasan szólt. – Örömömre szolgál, hogy alkalmam adódik szót intézni ily el kel és bájos hölgyhöz. Perzsa származású vagyok, mint küls m is jelzi, de már nem Ahuramazda az én istenem, hanem Amon-Ré. Egyiptomi lettem, mert tetszik a gondolkodásotok, az életviteletek. Minthogy tanult mesterségem használhatatlanná vált, katona voltam Artaxerxész seregében, immár békés foglalkozás után óhajtok nézni. Éppen a fel l faggattam barátunkat – Biceg felé bólintott –, miféle üzleti lehet ségeket kínál ez a város. Jó ötletekre lenne szükségem, hogy némiképp átgondoljam, mibe lehetne fogni itt.
– Délután várlak házamban – mondtam azonmód. – Eltársalgunk ezekr l a dolgokról. – Lekötelezetted vagyok – lágyult el a sz rös arc, s a szeme parázsként izzott. Estefelé már kettesben ücsörögtünk lakosztályom kanapéján, aszalt datolyát eszegetve. Az üzleti lehet ségeket pár mondatban kimerítettük, gyors ütemben az egymás iránti vonzalom került el térbe. El ször szavainkban, utána viselkedésünkben. Perzsa vendégem egyre inkább elbájolódott, mind szaporábbá váló légzéséb l, kezének remegéséb l láttam, mennyire megkívánt, az esze mégis a helyén volt. – Megbocsáss, bájos hölgyem, bármilyen kedvemre való is együtt lenni veled, s én mindenre kész vagyok, ami nincs ellenedre, de kénytelenségb l kérdést kell intéznem hozzád. – Hallgatlak. – Hogyan is kérdezzem… – Elpirult, s ez tetszett nekem. – Nos, a kegyeidet pénzért méred? Remélem, nem értesz félre… – Nyugodj meg, jóember – nevettem ki. – Kedvtelésb l teszem, amit teszek. Kíváncsi vagyok rád. Nincs szükségem a pénzedre. Legföljebb, ha megajándékozol valami csekélységgel, nem utasítom vissza. Embert ritkán láttam így megörülni. Ezt követ en úgy elvarázsolt engem, hogy az csoda. Minden mozdulata mesteri volt, pontosan tudta és érezte, hová nyúljon, mit tegyen éppen. És az volt benne az igazán nagyszer , hogy éreztette, mennyire szeret. Lehet, kissé falsul hangzik valakir l ezt kijelenteni, akit alig ismer az ember, a tapasztalataim viszont azt mondatják velem, van ilyen. Úgy vett birtokba, hogy szerelmes szavakat suttogott a fülembe, s az egész férfin látszott, hogy imádattal csinál mindent. Vannak ugyebár a kitüntetettjeink, akiket gyakorta az ágyunkba engedünk, és tudjuk, hogy szeretnek, a testi enyelgés pillanatában mégsem képes szerelmet mutatni. Perzsa vendégem maga volt az odaadó melegség, figyelmes volt és jólelk , ezért tudott igazi testi gyönyörrel megajándékozni. És azt hiszem, ezt is kimondhatom végre: a lelkileg szép férfiak tudnak testileg is szépet nyújtani. A többség sajnos nem ilyen, sok n nek be kell érnie egy önz , felszínes társsal. Gyakorta egy egész életen át. Nekem szerencsém volt, alkalmam adódott arra, hogy többféle férfit megismerjek, s így lehet ségem nyílhatott az összevetésre. Ennyivel vagyok talán több mint a családanyák, háziasszonyok zöme, hogy kéjn ként ilyen, olyan és amolyan férfit is megismerhettem az ágyban. Kár lenne áltatni n társaimat, hogy lázadjanak fel, követeljenek meg több figyelmességet a férfitól, esetleg hagyják ott a férjüket, keressen másik társat, mert a szerelmes típusú férfiak bizony kevesen vannak, s azoknak is egy része olyan gyenge jellem, mint Mereruka, vagy olyan rettent en érzékeny, mint Ankaf, vagy szélhámos. Ó, szegény kislányok, ifjú hajadonok, akik vérmes reményekkel mentek neki az életnek, s hiszitek, tiétek lesz a világ legfigyelmesebb, legkedvesebb, legvidámabb szeret je, férje, jaj meg fog kínozni benneteket az élet. Err l azonban ne többet, az én életem szerencsére másról szólt, legfontosabb a jókedv meg rzése, és meglehet, néhány száz vagy ezer év múlva már másfajta férfiak népesítik be a világot. Hasonló tapasztalatom volt egy arab férfival. Kimért, hallgatag ember, a titokzatossága tetszett meg, ezért csaltam t házamba. A sz kszavú, száraz karavánvezet az ágyban okos szeret vé vált. Akkurátusan alkalmazta azt az íratlan szabályt, amely a kíváncsiságon alapul. Ügyesen fölfedezett, bebarangolta minden részemet, megtudta, mi jó mindkett nknek, s azt kihasználta. Nagyon elégedett voltam vele. A következ tettem hajmereszt volt, Mirjam kis híján otthagyott emiatt. Két ágrólszakadt öszvérhajcsárnak adtam oda magam. Apátlan, anyátlan legénykék voltak, az egyik egy fekete núbiai, társa nomád származású beduin. Azt hiszem, elmesélték, hogyan kerültek Egyiptomba, de szintén - szólva, azt én már elfelejtettem. Virgonc ifjúságuk, s a bennük lév sz zies romlatlanságuk ragadott meg. Egyszerre voltak kis büszke kandúrok, és irányítható embergyermekek. Megismerkedésünk a következ képp zajlott.
Ezen a napon kivételesen egyedül voltam templomban, mert Mirjam megrántotta a derekát, lépni is alig bírt, Nedzsatum pedig anyámnál tartózkodott. A szertartás után lassan lépdeltem hazafelé, élveztem a szell t, amely kelet fel l hozta a Nílus illatát, gyermekkori benyomásokat idézve föl. Eszembe jutott atyám, Mudhu, a kiváló papiruszkészít , megjelent el ttem arca, méghozzá a munkában elmélyedt, rokonszenves arca. Verejték csillogott a homlokán, és az orra hegyén is billegett egy kövér izzadságcsöpp. Elmosolyodtam a gondolatra, ett l hirtelen elrestelltem magam, és lopva körülkémleltem, nem látta-e meg valaki, hogy én itt magamban vigyorgok. Az utca néptelennek t nt, a zárt udvarokból edénycsörgés, énekszó sz dött ki, s arra gondoltam: fájós derekú házvezet m vajon vár-e ebéddel engem? S akkor megéreztem, hogy figyelnek. Egy szikomorfa árnyékában két férfi hasalt, s más elfoglaltság híján rajtam legeltették a szemüket. Fegyelmeztem vonásaimat, igyekeztem méltóságteljesen elhaladni mellettük, ne adjak okot arra, hogy megjegyzéssel illessenek. Egy darabig úgy t nt, fölmérték a kázust, öltözékemr l látják, hogy magasabb rangú vagyok náluk. Tévedtem. – Ha egyszer engem egy ilyen a combja közé kapna? –sóhajtott az egyik. Azonmód elfutott a méreg. Ezt mégsem t rhetem, hogy engem bármelyik férfi kényekedve szerint a szájára vegyen. Semmilyen ember nem jellemesebb nálam, és egyiknek a mestersége sem különb az enyémnél. Én ebben a hitben élek. Hirtelen irányváltással odaléptem hozzájuk. – Az elhangzottak rám vonatkoznak? Ekkor láttam, hogy ez két csikó fiú, méghozzá a szegények közül való. Suhanckoron már túl, férfikoron még innen. Az egyik fekete b volt, a másik kreol, tehát egyik sem egyiptomi. Mindössze egy koszos ágyékköt fedte, amit fedni tudott, fenekük szinte csupasz volt, meztelen lábukat, fels testüket szépnek ítéltem. Szeppent képük mosolyra fakasztott, már el is szállt a mérgem. Ezen felbátorodva a ludas, a kreolb megszólalt. – Dehogy, nagytisztelet , a barátomnak meséltem egy lányról. – Valóban? És szép az a lány? – Szép… – felelte tétován a fiú. A magas értelem hiánya ábrázatukra határozatlan vonásokat rajzolt, így nem lehetett egyiket se jókép nek mondani, szemük pajkos vibrálása mégis kölcsönzött számukra egyfajta megnyer kifejezést. A testük viszont hibátlan volt, s bennem merész elhatározás kezdte a szárnyát bontogatni. – Kik vagytok? Erre a néger fiú válaszolt, er s akcentussal. – Nincstelenek. – Nincstelenek? – Se apánk, se anyánk, se hazánk. Én Núbiából származom, a barátom beduin. Ha van munka, öszvérhaj csárkodunk. De most éppen nincs munka. – Mikor ettetek? – Tegnap sütöttünk meg egy patkányt – vette vissza a szót a beduin, mire a másik szívl nevetni kezdett. – Gyertek velem. Kaptok nálam enni! Összenéztek, valameddig ingadoztak, aztán képük földerült, egyszerre ugrottak talpra. Nos, így ismerkedtem meg velük, s ha még ebben a pillanatban nem is támadtak pajzán gondolataim, mindenesetre könnyeden fogtam föl a dolgot, s innent l egyik lépés után jött a következ . Otthon házvezet m nagy szemeket meresztett ránk. – Teríts nekik is, Mirjam – közöltem egyszer en. – Velem ebédelnek. Jóravaló társam csak tátogott, hang nem jött ki a torkán. Vagy nem akart a két öszvérhajcsár el tt kérd re vonni. Kézmosás közben adódott rá alkalma.
– Kik ezek? – Éhes emberek. –Jahve, borzasztó büdösek? –Igaz! Ebéd után fürdesd meg ket. – Úrn m! Hogyan képzeled… A derekam is nagyon fáj! – Csak túléled, nem? Szegény Mirjam. Ma már sajnálom, mit kellett kiállnia habókos ötleteim miatt. Akkor ügyet sem vetettem rá, semmiképp sem hallottam meg int szavát, valami csintalan démon irányította az eszem. Elismerem, tényleg er s szaga volt a két fiúnak, Mirjam tisztes távolból figyelte étkezésünket, én derekasan elviseltem. Nem esett nagyon nehezemre, hiszen kellemetlen b züket lassacskán feledtette farkasétvágyuk látványa. Tányérjaik hamar kiürültek, intettem Mirjamnak, aki fintorogva ismét teleszedte nekik. Így ment ez legalább öt tányérig, a szemükben mohó fény és hitetlenség: mintha evés közben is kételkednének benne, hogy valóban esznek. Mikor már nem bírtak tovább enni, lehúztak egy-egy csupor sört és lihegve bámultak rám, mint hálás kutyák. Együtt éreztem velük, hiszem magam is magtapasztaltam, mit jelent éhezni. Emlékszem, pokoli meleg volt azon a napon, éreztem, ahogy a keblem között folyik le az izzadság. Nem zavartattam magam, benyúltam egy kis kend vel, és letöröltem. A két fiú bágyadtan figyelt, a megterhelt gyomor nem kívánt egyebet, csak pihenést. Pedig ebéd el tt mindkett nek értem csorgott a nyála. – Nem kívántok lepihenni? – kérdeztem. – Jaj, gyönyör úrn – csillant meg a beduin szeme –, egyéb óhajunk sincs. Leheveredtek a fa alá, arcuk kéjjel megvonaglott, ahogy tagjaikat kinyújtóztatták. Mindkett a feje alá görbítette egyik karját, másik kezüket a szemük elé helyezték. Elnéztem egészséges, feszes b rüket, és elképzeltem ket tisztára mosva. Mit ne mondjak, különös hullámokban tört rám a kívánalom. Mi történt? Soha életemben nem esett meg ilyesmi még velem. Ahhoz, hogy megkívánjak egy férfit, tennie kellett valamit. Kedveskednie vagy okosan beszélnie. Ebben az esetben szó sem volt ilyesmir l. Hozzáteszem, ez egyszer fordult velem el , hogy magam tettem meg valamennyi lépést, az els l az utolsóig. Miután kialudtak magukat – én nem feküdtem le, megiszogattam közben egy bögre bort –, vártam, hogy Mirjam kezelésbe vegye ket. Házvezet m azonban érdektelenségével tüntetett. Visszahúzódott a konyhába, ki sem dugta az orrát. Kénytelen voltam utána menni. – Fürdesd meg a két fiút! – De úrn m, ezt nem gondolhatod komolyan? – meredt rám hitetlenkedve. – Már másodszor mondom. –Tudom, de nem akarom elhinni! – Hidd csak el, és kezdj hozzá. –Jahve, és hol? – A k kádban. – A te kádadban, úrn m? – Abban. – Menten végem van! – kapott a szívéhez. – Mi akar ez lenni? – Játszadozás – vontam meg a vállam. – Alaposan mosd le ket, én addig tépek nekik fehérgyolcsot ágyékköt nek. Mirjam szorosan összepréselte ajkát, nehogy kibukjon bel le valami durvaság. Fejét fölvetette, sért dött képpel ment dolgát végezni. S hogy tudjam, milyen kegyetlen vagyok, kezét fájós derekára szorította és szívet tép en sóhajtozott. Még alig alkonyodott, a két fiú anyaszült meztelen jöttek be a lakosztályomba. Nem mondhatnám, hogy szégyenl sek lettek volna, meglepettek annál inkább. Forgatták a fej ket, együgy csodálattal adóztak bútoraimnak, vázáimnak, sz nyegeimnek. – Szépek vagytok, illatosak vagytok! – dicsértem és odaintettem ket az ágyhoz, melyet el leg gyékénnyel letakartam. – Feküdjetek hasra, most azt fogom veletek tenni,
amit velem szokott Mirjam. – Fájdalmas lesz? – kérdezte vigyori képpel a néger. – Ellenkez leg. Megmasszírozlak benneteket. – Én csiklandós vagyok – közölte a beduin, mire társa gyermetegen fölvihogott. – Majd mindjárt kiderül. Veled kezdem. Fölhasaltak a gyékényre, én is ledobtam a ruhámat, kezembe aloéolajat vettem, fölcsücsültem a kreol fiú fenekére, és elkezdtem dörzsölni a testét. A hátával kezdtem, jól viselte, viszont az oldalán meg a derekán valóban csiklandós volt. – Ott ne, ott ne! – kuncogta, és teste meg-megvonaglott. Néger társa úgy kacagott, hogy zengett t le a ház. Mégsem volt bántó, mert jóíz nevetés volt, inkább megvidámodtam t le magam is. Csöppet sem restellem kimondani: igazi élmény volt a fiúkat masszírozni. Ujjaim Mererukára emlékeztek, neki volt ilyen fiatal, feszes b re. Nem részletezem, mi történt aznap éjszaka. Büszke ugyan nem vagyok tettemre, de örülök, hogy megtörtént, hogy ebben is volt részem. Noha igen tapasztalatlan volt a két legény, nem rendelkeztek még a feln tt férfiak késleltetési módszerével, ennek dacára nyújtottak másfajta élményt, amilyenben évtizedek óta nem volt részem. Adott helyzetekre való rácsodálkozásuk minden pénzt megért számomra. Reggel elzavartam ket, világosan értésükre adva, hogy felejtsék el, ami történt, mostantól nem ismerjük egymást, kerüljék el a házamat is. Ellenkez esetben nagy bajt hozok rájuk, hiszen szavam az udvarig fölhallatszik. Komolyan vették intelmem, látszott rajtuk, a beduin azonban még megpróbálkozott valamivel. – Legalább néhány rézkittel bocsáss el bennünket, ragyogó rn . – Nem szeretem a szemtelenséget! T njetek el azonnal! Nem volt több ellenvetésük, sietve elpárologtak. A hosszú és tevékeny éjszaka alaposan kimerített. Úgy éreztem, most napokat tudnék egyvégtében aludni, de el tte alaposan jól kell laknom, hiszen a gyomrom majd' kilyukadt az éhségt l. – Mirjam! Hozd a reggelit! – kiáltottam, és lerogytam a kerti asztal mellé. Talán röpke id t szenderegtem is, házvezet mnek semmi nyoma. Ilyen még sose fordult el , kelletlenül indultam megkeresni t. A konyhában találtam rá, ült magába roskadtan egy alacsony széken, és tompán meredt a semmibe. – Mi történt, Mirjam? – kérdeztem. Nem felelt, mintha meg sem hallotta volna. – Beteg vagy? – léptem melléje, és a homlokára helyeztem a kezem. Mintha csak most ocsúdott volna föl. Fejét elrántotta, gyanakvással figyelte a kezem. – Úrn m, el re megkövetlek merészségemért, de… – habozott, ajkai formálni kezdték a szavakat, a szavak azonban késve szakadoztak föl torkából. – Tudom, csak egy szolga vagyok, mindig is az voltam, amit most kérek, példátlan, mégis… Talán megértesz… Engedj elmennem. Semmivel sem üthetett volna jobban szíven. – Hogyan? – Adj el engem valakinek, mert én már nem tudom nézni, mi folyik ebben a házban! – Föltekintett rám, szeme könnyben ázott. – Istenek gyermekei vagyunk, életünkkel nem csak önmagunknak tartozunk felel sséggel. Jahve, Amon-Ré, Ozirisz mind jóra int bennünket, számon tartják, s majdan számon kérik cselekedeteinket. Én nem élhetek veled, mert b nben él nek a társa sem lehet b ntelen. – Én lennék a b nös? Hiszen elejét l fogva tudod, ki vagyok. Együtt teremtettünk meg mindent, amink van. És nem csupán a házvezet m és kerít m vagy, hanem barátn m. Éppen most jut eszedbe ilyesmit rajtam, számon kérni? – 0, úrn m, miért áll másra a nyelved, amikor az eszed tudja az igazságot. Nincs azzal semmi baj, hogy a testedb l gyarapodtál, hogy a férfiak kitüntetett figyelme adta meg éle-
ted kenyerét, s t rendjén is van ez. Hanem, hogy hozzád méltatlan, alacsony rangú, éretlen tacskókkal múlasd id det, ez már gyalázat! Innen fúj tehát a szél. Mirjam ezt a legutolsó tettem nem bírja lenyelni. Némiképp szégyenkeztem, de megbánás nélkül. Ami történt, megtörtént, ezt is megtapasztaltam, pontosan tudva, hogy többé ilyesmi nem esik meg. Leguggoltam hozzá, térdén nyugvó kezére helyeztem a kezem. – Mirjam, hallgass ide. Mi ketten nagy dolgokat vittünk véghez, ebben sem isten, sem ember nem kételkedhet. Én megtaláltam benned azt, ami anyámból hiányzott, te, ó igen, te pedig leányodra leltél bennem, nem tagadhatod. Nekünk még sok feladatunk van, becsüljük hát meg egymást. Az én szememben sose voltál szolga, és nem csupán azért, mert ajándékba kaptalak. Szabadnak tekintelek, ha nagyon akarsz, elmehetsz. De ne hagyj el, kérlek, nem szeretném. Ha ez megnyugtat, szintén megígérhetem, többé nem teszek ilyet… Mirjam könnye elapadt, szemében megcsillanni láttam a bizalom halvány fényét. Így sikerült, némi nehézség árán házvezet met lebeszélni a távozásról. Amit megígértem neki, azt be is tartottam, egyáltalán nem esett nehezemre. Hiszen, mint már többször is említettem, egyszer ebbe is belekóstoltam, hirtelen támadt kíváncsiságból, de többé soha nem igényeltem. Mi lehet a hercegemmel? Él-e egyáltalán? Mindenben a vétkes! Az már teljességgel bizonyos. Nem habzsolnám én így az élvezeteket, ha mellettem lenne. Amit most csinálok, az pótcselekvés, délibáb, kétségbeesett vigaszkeresés. szintén megmondva: egyedül felért az összes kalanddal. Az társasága egyetlen más férfinak a jelenlétével sem vethet össze. Miatta történt minden. Hirtelen indulat fogott el Ankaf iránt. Megállj, te gazember, csak kerülj még egyszer a szemem elé! Egyik nap Nedzsatum ragyogó arccal jött haza a palotából. A kicsi ember maga volt a testbe oltott boldogság. Megfogta a kezem, odavitt a kerti asztalhoz, leültetett, is fölmászott saját magas székére. Manyu, manyu, én megházasodom! Különös, de én erre soha nem is gondoltam. Meg nem mondom, miért. Ámbár fiam szájából meglehet sen idegenül csengtek ezek a szavak, mégsem hittem azt, hogy ugrat. Látja azt az ember, ha valaki szívéb l vall. – És imádatod tárgya kicsoda? Fiam okos arca átlényegült, s úgy mondta ki, mint egy varázsigét. – Egy gyönyör séges lány. Gondoltam, valahol megismerkedett egy magához hasonló törpe leánykával. Léteznek, én is láttam már egyet pár éve. – Hol ismerted meg? – A palotában. – A palotában? Ilyenek is vannak a palotában? –Hogyhogy ilyenek! El kel udvarhölgy. Rangosabb nálam. – Törpe udvarhölgy? – Dehogyis törpe! – legyintett kurta kezével, ami komikusan hatott. – Rendes méret lány. – Rendes méret ? Olyan magas, mint én? – Éppen olyan magas, mint te! – nevette szívéb l Nedzsatum. Na, gondoltam, fiamra ráer ltette magát egy rút fruska. Képzelem: az én kincsem egy kedves, vidám, szórakoztató csodalény, a kis dögnek megtetszett, és elcsavarta a fejét. Ilyen nagyszer emberkét máshol úgysem találhat. – Hogy hívják? – Néhromta – mondta ki áhítattal Nedzsatum. –Néhromta – kóstolgattam a nevet, és
nem találtam benne semmi szépet. – Mióta tart? – 0, már nagyon régen nézegetjük egymást. Én azt hittem, neki nem kell egy törpe, meg azt gondolta, kezdeményezzen a férfi! – Térdét csapkodta örömében. – Hallottad, manyu, én a férfi! – Csak ma vallottuk meg, mit érzünk egymás iránt. De ez már örök szerelem, és hamarosan összeházasodunk! Holnap elhozom bemutatni. – Holnap! – ijedtem meg. – Nem korai az még? – Dehogyis korai! Nagyon szeretjük egymást, hidd el, ha mondom! Nem bírunk már magunkkal. Minél hamarabb egymáséi akarunk lenni! Valami megkondult a fejemben, szédülés fogott el. Elrabolják t lem a karon ül kis emberkémet! Ez nem lehet! Hogy képzeli az a kis fúria?! Biztos valami kifent, festett, fémkörm , rikító vendéghajú n személy. Hirtelen sajogni kezdett minden bels szervem. Fiacskámat ölbe kaptam, karomba szorítottam. Nem engedem, nem engedhetem, hogy másé legyen! – Miért sírsz, manyu? Hamarosan megérkezett Szekemat törpe, együtt távoztak el a vidámak csarnokába. Az valójában egy nagy játékterem, ahol reggelt l estig zik a zenét nev játékot. Fiam és barátja neves játékos hírében állt, megesett, hogy dekádokon át nem találtak legy re. Nekem kapóra jött Nedzsatum távozása, azonnal rohantam Mirjamhoz. Házvezet m éppen babot fejtett, de amint meglátott, mindjárt tudta, hogy baj van. – Mi történt, úrn m? –Nedzsatum el akar hagyni bennünket? –Várj, befejezem a munkát és elbeszélgetünk. –Dehogy, dehogy! – tiltakoztam. – Inkább itt maradok nálad. Lehuppantam a szakajtó mellé a földre, és remeg kézzel magam is elkezdtem fejteni a babot. Mirjam elképedt arcot vágott. – Jaj, ne a földre ülj, gyere, átadom én a helyem… – Nem, jó lesz nekem így! Csak találjunk ki valami okosat! Nem engedhetjük el Nedzsatumot! – De hát miért akar elmenni és hová? – faggatott házvezet m riadt hangon, feszült képpel. –Meg akar házasodni a hálátlan! Mirjam arcát látni kellett volna. Azóta gyakran visszaidézem magamban azt a pillanatot, amikor tudattam vele fiam szándékát. Házvezet m feszült ábrázata felengedett, szája fülig szaladt. – Ó, egyem a lelkét! Ez az élet rendje, úrn m! Örülj neki, hogy fiad párra talált, hiszen jócskán benne van már a korban. Légy boldog, és kívánj nekik sok boldogságot, b gyermekáldást. – De hát hogyan beszélhetsz így?! – kiáltottam rá haragosan, és fölmarkoltam egy adag babhüvelyt, bevágtam a sarokba. – Örömmel veszed, hogy a fiam már nem szeret! Mirjam kissé megszeppent, de h siesen kitartott álláspontja mellett. – Úrn m, hát mi lelt? Hogy gondolhatsz ilyen csacsiságot, hogy Nedzsatum nem szeret? Szeret téged, amennyire csak lehet, ezt hidd el nekem. Úgy szeret, ahogyan az anyját kell. A jövend belijét pedig szerelemmel szereti. Azt hiszem, úgy mellbe vágott a felismerés, hogy jó ideig leveg t se kaptam. Csak men bámultam Mirjamra, aki hevesen bólogatott és mosolygott. – így ám. Ez az élet rendje. Helyes, nagyon helyes. Dohogva otthagytam házvezet met, szavainak hatása azonban bennem maradt. Alaposan végiggondoltam mindent. B ven volt rá id m. A délutánt, az éjszakát, meg a másnap délel ttöt kisajátítottam. Végül arra jutottam, hogy megnézem én magamnak azt a kis hölgyet. Ha nagyon csúnya, kiutálom innen, fiamat pedig meggy zöm, hogy nem volt hozzá való. Kora délután hordszék fordult be a kapun, melyen két mosolygó ember ült. A rabszolgák fél térdre ereszkedtek, Nedzsatum fürgén leszökkent, s kezét nyújtotta az utána lép lánynak. – Óvatosan, Néhra!
Eletemben én így még nem lep dtem meg. Kezdve azzal, milyen udvariasan segítette le fiam a vendéget, s milyen lángoló szemekkel néztek egymásra. Ez azonban szinte semmiség ahhoz képest, ahogyan megbabonázott Néhromta bájos, üde, sugárzó személyisége. Semmi hivalkodás, se rikító paróka, se fémköröm, szolid öltözet, vékony aranylánc a nyakban, kígyókarperec a felkarján. Szemében olyan jóság és egyszer ség csillogott, amil elgyöngültem. Pontosan éreztem ebben a pillanatban, hogy régi ismer s, már családtag, dacára annak, hogy el ször látom. Lehet, hogy még semmit se tett, mégis kedvelem, még nem beszéltünk, de már szót értünk. – Végre a nagy nap! – kiáltotta fiam. – Ismerjétek meg egymást. Néhromta fürkész szemmel állt elém. – Kedvesem híres anyukája – mondta finom, vidám hangon. – Igazat beszélt a fiad, múlhatatlan szépség vagy, vetekszel bármely fiatal lánnyal. Ezt sem hittem volna, hogy életem egyik legszebb bókját nem férfitól kapom. Ámulatomat tovább fokozta, amikor két oldalról az arcomhoz érintette arcát, ahogyan ránevetett fiamra, ahogyan megfogták egymás kezét, és szájuk fülig szaladt. Hirtelen belém mart a szégyen: hiszen én arra készültem, hogy rövid id n belül eltávolítom ezt a lányt, nehogy hiú ábrándokban reménykedjék. Ennél fogva nem is készültem semmilyen kis nyalánksággal, itallal, amivel megkínálhatnám ket. – Ugye megértesz már, manyu? – hallottam fiam kérdését, de az értelme nem jutott el hozzám. – Tessék? – Mondom, ugye érted, miért akarom elvenni Néhrát? –Ja, hogyne – feleltem sután és kényszeredetten a lányra mosolyogva. Mitév legyek? Ez a délután legforróbb id szaka, ilyenkor pihenni szoktam h s lakosztályomban, enni sem eszem, csak este, akkor is keveset. Mihez kezdjek most ezzel a két ártatlannal? – Álljunk a fa árnyékába – javasolta Nedzsatum –, elviselhetetlen a h ség. És ebben a kínos pillanatban minden megoldódott. Mirjam jött a konyha fel l, két termetes tálcával a kezében. Az egyiken gyümölcs, a másikon aprósütemény. Szeme mosolygott, terhét lerakta a kerti asztalra, biccentett felénk. – Mirjam! Mirjam! – szaladt hozzá örömmel fiacskám. – Nézd meg t, Néhrát! Láttál már hozzá fogható tökéletességet? – Igazán széplány – felelte házvezet m, és Néhromta felé sandított. – Tudunk h s itallal is szolgálni? – kérdeztem Mirjamot óvatosan. – Azonnal hozom, úrn m! Amon-Ré és valamennyi könyörületes isten, fohászkodtam magamban, meg vagyok mentve! Ó, miért vagytok ilyen kegyesek hozzám, halhatatlanok, amikor meg sem érdemlem? Rosszat akartam tenni ezzel a káprázatos teremtéssel, kis híján saját csapdámba esek, s ti kimentetek. Ó, Mirjam, lassan istenn vé magasztosulsz el ttem! Körülültük a kerti asztalt, a fiatalok telve voltak élettel, hol egymás kezét nyomorgatták, hol pajkos pillantásokkal vallottak szerelmet. S egyszerre átjárt a határtalan boldogság. Fiam megházasodik, családot alapít, gyermekei lesznek. Gyönyör gyermekei! A kábító kellem átjárt, s megéreztem, hogy ez milyen jól van így, mennyire fontos az, hogy lássa az ember gyermekei feln tté érését, s ahogyan halad tovább Maat irányába, az örök egyensúly útján. – Olyan jó itt, mint nagyapónál – csivitelte Néhromta. – Ott is ilyen szép nagy fák vannak, és le szoktunk ülni a kerti asztalhoz. Még a szagok is hasonlóak. – Én nem ismertem nagyapámat – sóhajtott Nedzsatum, és mulatságos grimaszt küldött kedvese felé. – Kiváló papiruszkészít hírében állt. Igaz, manyu? – Bólintottam. – Érdekes
ember volt. Ritkán mozdult ki otthonról, mégis több híres férfival tartott fenn baráti kapcsolatot. Kíváncsiak voltak a véleményére, amelyet sosem rejtett véka alá. A tudós, bölcs Psammón is gyakran vendégeskedett nálunk. –Fiam nevetni kezdett. – Ámbár meglehet, hogy nem a nagyapó eszéért, hanem mammu söréért látogatták házunkat. – Ez nálunk afféle családi ige – vettem át a szót. – Azzal tréfálkozunk, hogy nem is apám okossága végett jártak hozzánk, hanem anyám finom söre miatt. Néhromta jóíz en fölkacagott. Mintha az édes lányomnak szereztem volna ezzel örömet, olyan jólesett víg nevetése. És ebben a túlontúl ellágyult és megejt pillanatban döbbentem rá, hogy öregszem. Ez volt a fordulópont, amikor az jutott legel ször eszembe, hogy már nem én vagyok a fontos, hanem a fiam boldogsága. És helyesnek is éreztem a ráébredési, jóllehet, egy keserédes kérdés tolult föl bennem: mi lesz ezután énvelem? Mindjárt tovább is sz ttem, csöppet sem kiszélesítve a nagy kérdés holdudvarát: majd Mirjammal megbeszélem ezt a lelki válságot. Házvezet m már hozta az innivalót. Arca fénylett, szeme ragyogott, neki éppúgy megtetszett Néhromta, mint ahogy nekem. Hasas ónkancsót és három szidoni üvegpoharat helyezett az asztalra. – Milyen kortyolnivalót hoztál, Mirjam? – kérdezte fiam. – Kükeónt. – Micsodát? – Kükeónt. – Az mi? Vendégünk adta meg a választ. – Egy h sít ital. Görögországból származik. Jól mondom? Én szeretem. Házvezet m üdvözült arccal bólintott Néhromta felé. Kíváncsian vettem kezembe a poharat, belekortyoltam, ízletes volt. Fiam már harsogta. – Mirjam, ez nagyon finom! – Öröm, ha örömet okozok – szólt csöndesen házvezet m. – Mikor tanultad ennek a készítését? – kérdeztem. – Tegnapel tt, úrn m. Zsidó barátaim tanítottak meg rá. Az uzsonna hangulata balzsamos volt és der s, de legf képp emlékezetes. Már eltelt jó pár év azóta, nekem még mindig az a Néhromta az eszménykép, hiába néz ki már egy kicsit másképpen, hiszen senki se fiatalodik, és menyem már szült is. Ha fiamat idézem magam elé, leginkább avval a mosollyal jelenik meg el ttem, amelyet azon a délutánon láttam az arcán, kitüntetve jövend belijét. Hittem, hogy k egymásra találtak, k a tökéletes pár, holott ilyen nincs, jól tudom. De most már felhagyok dicséretükkel, nehogy azt vesse valaki a szememre, hogy érzelg s vénasszony lett bel lem, annál is inkább, mert még korántsem érzem magam öregnek. A csipegetés után csöndes beszélgetésbe elegyedtünk, amelyb l világosan kiderült, hogy Néhromta minden szempontból megfelel fiamnak, s én sem kívánhatnék nálánál jobbat. A világot helyesen látja, a dolgokat okosan ítéli meg. Nem kényesked , nincsenek széls séges elvei, mentes a nagyravágyástól, a divatot szolidan alkalmazza, fiammal szemben nem igényeket támaszt, hanem leginkább igyekszik alkalmazkodni és kimutatni rajongását. Korábban azt hittem, ilyen lány manapság már nincs a gazdagabb körökben, Néhromta rácáfolt erre. A forróság enyhültével a fiatalok mocorogni kezdtek. – Menjünk sétálni, Néhra! – kiáltott föl fiam. – Hová? – A Szikomor pagonyba! Édesbúsan megsajdult bennem valami. A világ változik, de az emberi természet mintha ugyanolyan maradna. Tizenöt, húsz év mit sem számít, de talán száz, kétszáz, s t ezer, kétezer sem. Lesznek majd bizonyára tudósok, akik efféle elméletek töprengésére szentelik idejük jelent s részét, amely ugyan minden dicséretet megérdemel, én azonban nem
foglalkozhatok ilyesmivel, csupán egy kéjn vagyok a sok közül. Rám a ténylegesen megélt események gyakorolnak nagy hatást, a valós emlékek tüskéi képesek a szívem belsejébe hatolni. Eszembe jutott Mereruka, följajdult bennem Ankaf, életem két nagy szerelme, akik megrabolták lelkem és leginkább megdézsmálhatták testem, mindkett vel andalogtam a Szikomor pagonyban. Életünk jelent s eseményeit, mint múltbeli kiköt ket, hagyjuk magunk mögött, s bármilyen szép is emlékük, visszahajózni hozzájuk már nem érdemes. Ma már nincs az a férfi, aki rávenne engem arra, hogy menjek el vele sétálni a Szikomor pagonyba. Nem engedné a konokságom – két imádott személy neve int óvatosságra, akik kés bb cserbenhagytak! –, aztán az életkorom sem engedné már. Noha korántsem kívánok még a háttérbe húzódni, tartom azt a véleményt, hogy enyém a jelen, viszont már be kell látnom: a fiataloké a jöv . Nedzsatum és Néhromta folytatja az élet hagyományait, kíváncsian beledugják ujjukat minden edénybe, és aztán nyalakodnak, ahogy az korukban illik. Boldog embernek mondhatom magam, hiszen közvetlen szemlél je lehettem fiam udvarlásának, a két szeretni való léleknyiladozó boldogságának. Fülembe jutott, hogy anyám összeállt a szomszéddal, Tenftru asztalossal. El ször kis híján megütött a guta, aztán elkezdtem kételkedni. Úgyhogy kaptam magam, tüstént hazanyargaltam. Nyugtalanság fogott el, amikor üresen találtam szül házam. Még csak be sem volt zárva kapuja, és valamennyi értékes tárgy, bútordarab hiányzott. Kénytelen-kelletlen átmentem a szomszédba. Ahogy benyitottam, a szemem elé tárult a valóság. Anyám és Tenftru boldog egyetértésben üldögéltek egy karos szófán a repkénylugas alatt. Dühített és meglepett a látvány. Dühített, hiszen saját szememmel láttam, hogy igaz a hír, meglepett viszont, mennyire megöregedett a szomszéd, és mellette anyám is egy vénségnek hatott. Mit akarok én voltaképp ett l a két hajlott korú embert l? Magam sem tudtam igazán. – Anyám – igyekeztem szigorú lenni –, amit látok, az felháborít. Mindketten tudjuk, ki ez az ember, aki melletted hunyorog a napba… – Jóravaló özvegyember – felelte nyugodtan. – Mót és minden démon! Csak nem elfelejtetted atyánk tragédiáját. Hiszen tartozol túlvilági emlékének! – Halkabban, te! – emelte meg anyám a hangját. – Ez a ház csendes, istenfél , itt ne káromkodjon senki, f leg az én lányom. Nem jó egyedül! Ami elmúlt, elmúlt, méghozzá rég, a tóba dobott k hullámai is elsimulnak. Különben se ártsd bele magad az én dolgomba. Ha így, akkor másképpen beszélünk, gondoltam. – Megértettem. Akkor rám ne számíts, egy rézkitet se kapsz többé t lem. Anyám meglep lendülettel szökkent talpra. Két gyors lépést tett felém, ujját fenyegeen emelte rám. – Ez vagy te, Nedzsita! Olyan hirtelen a természeted, mint apádé! Gondolkozz, miel tt kimondasz valamit. Nem teheted meg velem, hogy ne segíts! – Miért ne tehetném? – Mert az anyád vagyok! – rikoltott föl éles hangon, és eszel sen megrázta a fejét, haja olyan lett, mint a szélfútta kazal. – Csillapodj, kedves! – állt föl aggodalmasan Tenftru is, és gyöngéden anyám vállára ejtette kezét. – Megleszünk valahogy anélkül is. – De nem! – visított magánkívül. – Én szültem, gonddal felneveltem, megadtam neki mindent, és soha egyetlen szóval nem mondtam neki, hogy a fiát nem hozhatja át hozzám! Úgy éreztem, valami belehasít az agyamba. – Az unokádról beszélsz, jóasszony! Azt hittem, boldogság neked, ha Nedzsatum nálad van! Anyám a szívéhez kapott, szeme kidülledt, mintha szélh dés környékezné. – Amon-Ré! Meghalok! A saját lányom lesz megöl gyilkosom! Fogjál meg, Tenftru! – Elengedte magát, az asztalos a hónaljánál támasztotta meg. – Jaj, ja! Ez a hála! Miért kel-
lett ezt megérnem, óh, istenek! El kaptam az erszényem, lecsaptam a szófára, köszönés nélkül otthagytam ket. Zúgott a fejem, szédelegve vágtam át a városon, a világ csak egy homályos díszlet volt köröttem. Sehogyan se értettem anyám viselkedését. Mi történt vele? Emlékezetem szerint sohasem volt ilyen dühkirohanása. Sajgott a lelkem, hogy ezt az oldalát is megismertem, ugyanakkor rettent harag lobogott bennem iránta. Megfogadtam, hogy soha többé nem adok neki egyetlen kitet sem. Els dolgom volt, ahogy ilyen válságos esetekben lenni szokott, beszámolni az egészr l Mirjamnak. Ez meg is történt, bár fölelevenítve ismét er sen fölzaklatott az eset. – Megáll az eszem, Mirjam! – fejeztem be. – Érted te ezt? Anyám összeállt férje gyilkosával, és még azt is elvárja, hogy továbbra is támogassam. – Én értem t – tárta szét házvezet m a karját. – El ször is abban teljesen igaza van, hogy ami elmúlt, elmúlt. Ha azzal az emberrel akar élni, hát lelke rajta, át kell gondolnod, beleszólhatsz-e. A másik a támogatás. Anyádnak helyén az esze. Öregségére, társaságra lelt, legalább megosztja unalmas napjait valakivel, de ezzel nem akar lemondani a járandóságáról, hiszen nincs más jövedelme. Az öreg Tenftru helyzetét ismered: fiát elvesztette, lányai kiröppentek, mindkett nek szegény férje van, nem segíti t senki. Anyád a támogatásod által Tenftrut is gyámolítaná, s feszítené keblét a nemes cselekedet. Úgysem élnek már túl sokáig. – Ah! – csattantam fel. – Koloncot vett a nyakába az én pénzemre… Ahogy ezt kimondtam, mindjárt meg is bántam. Mirjam szavai egyetlen pillanat alatt kisarjadtak bennem. Én beszélek, akit a szerencse kiemelt és a tenyerén tart a mai napig is? Hiszen akkor se lennének anyagi gondjaim, ha anyám még kétszáz évig élne. Véleményem, mint életemben már jó néhányszor, hirtelen változott meg. Már nem úgy láttam, mint egy sóhajtásnyival korábban. Segítem a két kisöreget életük végéig, még többel is, mint eddig. Most végtelen jóérzéssel töltött el, hogy otthagytam nekik az erszényemet, jóllehet, akkor haragomban tettem. Visszatérek fiamhoz és kedveséhez, hiszen életemben immár k lettek a legfontosabbak, mióta együtt láttam ket, nincs napszak, hogy ne jutnának eszembe. Ez annál inkább sem esett nehezemre, hiszen három-négynaponta nálam töltötték a délutánt, más napokon a palotában vagy Néhromta szüleinél múlatták az id t. Elmesélték, hogy els alkalommal nagyon meglep dött a lány apja, anyja, noha a viszonyukat a fiatalok okosan csak pajtási kapcsolatnak tüntették föl. A szül k mégsem tudták elképzelni, mi dolga lehet az lányuknak egy törpével. Még a cimboraság sem fért a fejükbe. Aztán néhány alkalom után, ahogy ez már lenni szokott, Nedzsatum megnyerte ket, egyre nagyobb szeretettel bántak vele, és most már el sem tudnák képzelni, hogy ne legyen Néhromta jövend belije. Sokan, sokszor elmondták már nekem, hogy én vagyok, bár inkább csak voltam a legvonzóbb n , akit valaha láttak, amit többé-kevésbé elhittem. Pedig soha nem vehettem szemügyre magamat kívülr l, a tükör nem adja vissza az ember formáját, jellemét pláne. Alakom az évek során alig változott, b röm csaknem hibátlan, és szájam sem leheli még az id söd n k áporodott páráját. De úgy vélem, Néhromta túltesz rajtam, még a húszéves, legragyogóbb Nedzsitánál is szebb. Noha fiam kedvese még csak tizenhét, összehasonlítani azonban csak a húszéves magammal tudom, hiszen én az korában még nem teljesedtem ki. Eh, zavaros beszéd, helyette inkább hadd magasztaljam Néhromtát. Középmagas, tehát akkora, mint én, de nekem valahogy sudarabbnak t nik. Talán azért, mert sz kebb a csíp je, s ezt javára kell írnom, hiszen én sosem voltam teljesen kibékülve kissé széles csíp mmel. Keble hasonlóan szabályos, mint az enyém, az övé mégis csinosabb, mert nem áll úgy két oldalra széjjel. Összegezve: karcsú, hajlékony, légies, én hozzá képest darabos vagyok. Arcáról csak annyit tudok mondani: bájos és vidám. Fiammal kettesben elbeszélgettem róla.
– Nem félsz, Nedzsatum, hogy csak ideig-óráig szeret ez a lány, aztán egyszer csak faképnél hagy egy rendes méret férfi miatt? – Jaj, manyu, hát milyen szíved van neked? Nem érzed, hogy ennek a lánynak olyan tisztességes a lelke, mint Ízisznek? szintén bevallott nekem mindent. is olyan kislány volt, mint a többi, daliás férfiról ábrándozott, házasságról, szép gyerekekr l. Otthon erkölcsös nevelésben részesült, anyja, apja jóravaló emberek. Már vonzani kezdte a férfitest, amikor történt egy tragédia. Egy családi barát, aki már hellyel-közzel ki volt szemelve neki, durvaságot követett el rajta. Egyszer kifigyelte az alávaló, hogy Néhra egyedül maradt otthon, rávetette magát, meg akarta er szakolni. Sokáig viaskodtak, Néhra rimánkodott, sírt, kiabált. Szerencsére a tanító rajtakapta ket, így nem történt gyalázat, de Néhra lelke megsérült. A nagy ijedtség eloltotta benne a férfiak iránti vonzalmát. Innent l kezdve bármikor megpillant egy délceg legényt, teste viszolyogni kezd, s szíve szerint már menekülne. Aztán a palotába került, ahol biztonságban érezte magát, szépen beilleszkedett az udvarhölgyek közé, és szentül megfogadta: nem lesz több férfi az életében, a házasságtól is távol tartja magát. És ekkor ismert meg engem. Vidámságom, kedvességem lassacskán teljesen meggyógyította, egyben szerelemre is lobbant irántam. Senki mást nem tud maga mellett elképzeli, csak engem. Nem érez viszolygást a közelségemt l, nem fél arra gondolni, hogy én nemzek neki majd gyerekeket, ellenkez leg, kíváncsi izgalom van benne irántam. Érted, manyu, irántam, csupáncsak irántam! – Amon-Ré áldja meg t! Pár napra rá Néhromta is köztünk volt, hármasban társalogtunk a kerti asztalnál. A lányt nagyon érdekelte Nedzsatum gyermekkora, kifaggatott engem mindenr l. – És mikor jöttetek rá, hogy más, mint a többi? – Nos, az érdekes – emlékeztem vissza. – Paitre bába már megállapította a születése pillanatában, hogy valami van vele. Azt mondta, hogy a lábában meg a karjában nem kering jól az élet. Fél év múlva újra eljött és meger sítette. Atyám kikelt magából, és elhívta Hesziré orvost, aki aztán határozottan kimondta, hogy a kisfiú törpe lesz… – És ez mikor mutatkozott ténylegesen? – Négy-öt éves korban már láttuk rajta. Én arról, hogy a lába, karja szinte alig nyúlt, és egyre tömpébbek lettek az ujjacskái. Hasonló korú gyerekekkel már nem kelhetett versenyre sem futásban, sem birkózásban. Szegénykémet nem is eresztettük sehová, nem voltak barátai, neki falak között telt el a gyermekkora. Néhromta szeme bepárásodott, és gyöngéd pillantást vetett fiamra. – Azért lett ilyen jó ember. Nem rontották meg mások. – Meglehet – hagytam rá, aztán elkezdtem mesélni apró kis történeteket róla. – A következ eset bizonyítja legjobban, hogy ez mennyire így van. Nedzsatumnak sehogy se tetszett, hogy a kutya meg a macska si ellenségek, hogy nemigen szívelik egymást. Elhatározta, hogy ezen változtat. Nos, kikönyörgött t lünk egy kutyát meg egy cicát… Néhromta rajongva hallgatta elbeszélésem, mialatt fiammal egymás kezét szorongatták az asztal alatt. De alig fejeztem be a történetet, nyomban arra kért, kezdjem el a követket. – Hohó, Néhra! – emelte föl kurta mutatóujját Nedzsatum. – Mi legalább olyan kíváncsiak vagyunk terád! Most kezdjél el szépecskén mesélni magadról. Különben is, te sokkal fontosabb vagy, mint én. Elámultam. Honnan tud ilyeneket az én fiam? Vajon sejti-e, vagy csak az ösztönei vezérlik, hogy képes rátapintani a n k gyengéjére. Egy n imádja azt hallani, hogy milyen fontos, hogy a szerelmes férfi milyen sokra tartja. Ó nem, ezt nemigen lehet tanulni, ehhez ilyennek kell születni. Érthet , hogy erre Néhromta megnyílt, mint tavasszal a lótusz, és lelkesen mesélni kezdett magáról. Annak is eljött az ideje, hogy elmentem a lány szüleihez. si aho család, nem hivalko-
dó, de tágas udvarház, itt-ott elkelne rajta a javítás, némiképp elhanyagolt kert; miután megismertem a birtok urát és úrn jét, ezen csöppet sem csodálkoztam. Nagyon kedves, vidám, szeretetreméltó emberek, de a rendszeretetnek teljes híján. Látszott pedig, hogy pénzben nem sz kölködnek, a gazos kert, a koszos falak, a rendetlen szobabels elárulta gazdáik tulajdonságát. Néhromta láthatólag szégyenkezett, akaratlan fültanúja lettem, amikor odasúgta az anyjának: – Most az egyszer rendet tehettetek volna! De tüneményes emberek voltak, azt meg kell hagyni, szájuk egyfolytában mosolyra állt, a szóból ki nem fogytak. Négy gyermeket neveltek föl, három már megházasodott, ki is repültek a fészekb l, csak ez az egy szem lányuk nem kelt még el. Úgy éreztem, megjelenésem ünnepet jelentett a számukra, személyem csodálatot váltott ki bel lük. Az apát ugyanúgy elbájoltam, ahogyan valamennyi férfit, akik az utamba kerültek, azután az ágyamban kötöttek ki. Az asszonyon is észrevettem, hogy foglalkoztatja a küls m, de minden irigység nélkül. Bevezettek egy tágas szobába, ahol talán kévéssé volt rendetlenség – bizonyára itt hirtelenjében összerámoltak –, és itallal vendégeltek meg. A megvendégelés annyit jelentett, hogy az asszony elénk tett egy ónkancsó bort, egyszer megkínált, aztán az urával gyors ütemben megitták az összest. A n mindjárt hozta a következ t, azt is szorgosan bekortyolták, nagyokat nevettem, pergett a nyelvük, mint a motolla. Néhromta gyermekkorát idézték vissza, mintha ezzel tartoznának nekünk, nehogy zsákbamacskára számítsunk. Lopva a fiatalokra sandítottam. A lány aggodalmas arccal figyelte apját, anyját, válla közé húzott nyaka, begörnyedt testhelyzete arról árulkodott, hogy roppant kínos neki ez a viselkedés. De nem így Nedzsatum. Fiam teljes bizalommal és szeretettel figyelte jövenbelije szüleit. Áldott jó lélek, nem gy zöm elégszer hangsúlyozni. Soha senkir l nem feltételez rosszat, mindenki felé végtelen türelmet tanúsít és megel legezi a bizalmat. – Unoka? – szólaltam meg, hogy mutassam érdekl désemet. Nagy örömmel vették a kérdést, egymás szájából kapkodták ki a választ. –Öt van már! – De jön mindjárt a hatodik. –Mindjárt! Van még másfél hónap! – Három fiú, két leány? –Égedelem mind! Hallgattam ket, parányi szomorúság telepedett rám: milyen szép, nagycsaládba csöppentem! De nem tartott sokáig, hiszen megnyugtatott a tudat, hogy egy fiam azért nekem is van, akit l legalább unokát remélhetek. És újfent meglegyintett az anyai érzés, amely sokunkat meglegyint, akik sikeresen továbbadták az életüket. Van fiam, hála az isteneknek, és lesz unokám. Megható, Oziriszre mondom. Borzasztó lehet a magányos n k öregkora. Alig akartak hazaengedni. Folyton másik adomába fogtak, törekedvén arra, hogy mókás legyen, vidítólag hasson, s ha nem nevettem rajta kell képp, megtették k helyettem. – Boldogok vagyunk, hogy lányunk jó családba házasodik – csacsogta az asszony. (No hiszen!) – Néhromta nagyon derék lány, kedves, takarékos, rendszeret … – Nem úgy, mint az anyja – hahotázott nagyot a férfi. – Jól van! Jól van! Nagyokos! – Hurrogta le a n . – Mi már csak ketten vagyunk, minek a flanc, különben is dolgoztam én eleget az életem során. Csak ekkor t nt fel, hogy magunkon kívül nem látok senkit. A bort is saját kez leg az asszony szolgálta föl. Egy ilyen nagy udvarházban legalább hat-nyolc cseléd, rabszolga szokott nyüzsögni. Ennek hiánya igen meglep , mégis udvariatlanság megkérdezni. Kébb megtudtam az okát, majd akkor szólok róla. – Máskor is jöjj ám, mert sok megbeszélnivalónk van – mondta az asszony búcsúzáskor. – Úgy ám, nászasszony – nevetett nagyot a férfi, és huncut szemmel lesett, hogyan fogadom a „nászasszony” megszólítást.
Mit tehettem, vigyorogtam, s ez láthatólag megelégedésére szolgált. Érdekesek voltak azok a napok, de ideje egy kicsit most magamról beszélni, mert velem is történtek furcsa dolgok ekkoriban. Fiam házasulási szándéka dekádokra meghatározta az életemet, szinte nem is gondoltam közben férfira. Hiába ajánlott be nekem Mirjam rangos urakat, valamennyit elhárítottam. De hát az ember nincsen fából, pláne egy kéjn , aki még nem is túl öreg, ámbár ebben megoszlanak a vélemények. Elkezdett – ahogyan az utcalányok mondják – viszketni. Kérd re vontam házvezet met. – Nincsen valaki véletlenül ma estére, Mirjam? Meglepetten bámult rám. – Megbocsáss, úrn m, már azt hittem, lemondtál az efféle örömökr l. – Hogy lemondtam! Soha az életemben. Még szipirtyó koromban sem! Mirjam nem tudta megállapítani, hogy komolyan beszélek-e, vagy csak tréfálok. Elég savanyú képpel felelt. – Nincs, úrn m. És nem is járok mostanság utána. De ha úgy gondolod, holnapra kerítek neked valakit. – Ah, nem jó! Nekem ma kell. Pontosabban most. Házvezet m az égre tekintett. – Miért büntetsz engem, Jahve! – Tudod mit? – pezsdültem meg. – Majd én szerzek magamnak. Kíváncsi lettem, milyen ügyes vagyok. És már mentem is utamra, Mirjam elképedése annyira mulattatott, hogy még az utcán is kuncogtam miatta. De most hová? Gondoltam egy nagyot: kimegyek a templomtérre. Évek óta nem jártam Ozirisz házának a közelében, talán a függ évek emléke miatt, ma már viszont semmit l se kell tartanom. Megdobbant a szívem, amikor megláttam a szent épületet, s fölfedeztem két fekete-sárga galléros örömlányt a bejárat közelében. Több mint négy esztend t töltöttem el ebben a környezetben, de már annyi ideje felhagytam vele, hogy hirtelen az évek számát sem bírtam kiszámolni. Ijedelem ütött mellbe: ha annyit élnék még, mint amennyit eddig éltem – képtelenség! –, már életemben múmia leszek. Múmia pedig sem életemben, sem azon túl nem óhajtok lenni. Ezt azóta kitartóan vallom, amióta megismertem Ankaf herceget. Nézzenek csak oda! Annak a szent örömlánynak szerfölött ismer s a járása. Ismerem t, ez kétségtelen, csak a neve nem jutott hirtelen az eszembe. Eléje kerültem, rámosolyogtam. – Nedzsita! – kiáltott föl boldogan. Megfordult velem a világ. A hangja alapján ismertem rá: Szepenupet! Hajdani vetélytársn m, kivel kényszer en osztoztam Mererukán, majd barátn m az Izisz n vérek házában, annyira elcsúnyult, hogy visszah költem t le. – Hogy nézel ki? – szaladt ki a számon ez a tapintatlan mondat. – Megöregedtem, ugye? S hogy még inkább fokozzam illetlenségem, visszakérdeztem: – Ugye én nem nézek ki ilyen?… – Elharaptam a végét, mert ekkor döbbentem rá, hogy ez kegyetlenség volt. – Te nagyon jól nézel ki, Nedzsita! – mondta szomorúan Szepenupet. – Meglátszik, hogy akinek a szépsége bátorsággal és ésszel párosul, nem tud megöregedni. – Jaj, bocsáss meg! – öleltem át, és b nbánó csókot nyomtam ragyavert képére. – Undok vagyok! Mit mondjak… Csinos vagy! – igyekeztem valamit köszörülni a csorbán. – Hagyd csak, Nedzsita, tudom én azt, hogy milyen vagyok. Nekem már semmim sincs hátra az életb l. Hamarosan meg kell válnom a szent háztól, hiszen már alig akad olyan ásatag vénember, akinek a szeme rajtam akad meg. Jaj, és az a legborzasztóbb, hogy már nem is kívánom ket, kiráz a hideg t lük.
Elkezdtünk andalogni a téren, igyekeztem er t önteni belé. – Soha nincs ok az elkeseredésre, hiszen mindig jönnek szép pillanatok. Gondolom, raktál félre magadnak, most veszel bel le egy kis házikót, és nyugalmasan elleszel öreg napjaidban. – Más vagyok én, mint te – sóhajtotta. – Négy évvel ezel tt kellett volna felhagynom szent hivatásommal. Gyáva vagyok és félesz . Halogattam új életet kezdeni, mindig volt valami érvem a maradás mellett. Hát most megnézhetem magam. Feléltem vagyonkám jelent s hányadát, egy gazember pedig megrabolt, elvitte pénzem másik részét. Napok óta mászkálok itt fel-alá eredmény nélkül. El vagyok rá készülve, hogy hamarosan kidobnak az utcára, és éhen veszek. – Kötve hiszem én azt – nevettem föl szántszándékkal. –Pedig ez így lesz. – Segítenek rajtad a barátaid, majd meglátod. –Nekem nincsenek barátaim – ingatta a fejét. – Hogyne lennének. Én is az vagyok. Megtorpant, magam is megálltam. – Segítenél rajtam? – Valamennyit, egy keveset – feleltem igen visszafogottan. – Istenkém, az ember mindig nézze meg, mire ad ki… Ne haragudj, hát végül is, nem egy nagy, de talán… Ha kell, kell, ha nem, hát nem. Tényleg nem valami… Veszek neked egy kis házat, majdcsak elboldogulsz benne. Ajtóm pedig nyitva áll, egy tányér étel mindig jut a számodra, ha elbírod viselni társaságom. Bámult rám fáradt, bizonytalan szemmel, talán a szavak értelmét fejtegetve. Aztán egyszerre csak elkezdtek peregni szeméb l a könnyek, nedves csatornákat szántva szikkadt arcán. – Ne… Nedzsita… Én… – Ne mondj semmit, barátn m… Szívesen sírtam volna vele, jól is esett volna, de hiába. Sok-sok éve nem tudok sírni, utoljára még csitri koromban eredtek meg könnyeim. Összeölelkeztünk, s úgy szorítottuk egymást, mint a régen elszakított, s újra egymásra talált testvérek. El is felejt dött, miért indultam én ma útra. Találkozásom Szepenupettel, aki a legszebb emberi érzéseket váltotta ki bel lem, ennyi elég is volt mára. És jó volt adni. Sokkal jobb, mint bármi mást tenni. Másnap aztán arra ébredtem, hogy még inkább viszket. Mi van velem? Szepenupet jutott az eszembe, méghozzá igen fájdalmas összefüggésben. Sajnáltam t tiszta szívemb l. Legf képp azért, hogy így megrogyott és elcsúnyult. És nyomban elfogott a szégyen: én hozzá képest fiatal vagyok, szép, vonzó, és még kívánom a férfiakat. Van-e jogom hozzá, amikor egy kortársam, s t sorstársam már teljesen elhervadt és viszolyog a férfiaktól? Némiképp elgondolkodtatott, kicsit magamba szálltam, aztán gy zött az életösztön. Ebéd után fölvettem legkényelmesebb kalaszíriszem, és útnak indultam. Fojtó meleg volt, mégis lengedezett a szél, amely port suhintott a falakra, hallani lehetett jellegzetes neszét. Kellemetlen id , az ember izzad, azon felül ég és viszket a b re. A lélekre ilyenkor az elmúlás szomorúsága telepszik, és szüksége van egy kis gyámolításra, biztató szólamokra, melyeket csak férfi mondhat. Ha most mellettem lenne Ankaf, megelégednék néhány nyugalmas szavával, mely átragyogná, s elpárologtatná ezt a bennem lappangó melankóliát. De Ankafról évek óta semmi hír, ha él, méltatlan a magatartása, mert ha valaha is szeretett, tartozik nekem. Legalább annyival, hogy életjelt adjon magáról, s hozzátegye: várjál, vagy ne várjál. Soha nem tudom megérteni, miért hagyott el, amikor nyilvánvalóan jól illettünk egymáshoz, tömérdek közös vonással bírtunk, s megvolt bennünk az alkalmazkodás képessége is, amely a legfontosabb talán. Hová visz a lábam tulajdonképpen? Úgy megyek el re, mintha fennálló dolgom lenne valahol, pedig nincs. Vajon felkutatnám-e Ankafot, akár a világvégén is, ha megtudnám hollétét? Ahogyan az istenek? Ozirisz és Ízisz már az anyjuk méhében szerették egymást,
de ott volt a harmadik is, Széth, aki rettenetesen megirigyelte szerelmüket. Ozirisz a jó, a tanító isten, csak hasznos dolgokra okította az embereket, ezt azonban Széth nem t rte, csellel hatalmába kerítette, koporsóba zárta és leeresztette a tenger fenekére. A h séges Ízisz azonban sok-sok fáradozás árán megtalálta testvéri szerelmének koporsóját, felhozta a mélyb l, kiszabadította és elrejtette. Mid n ezt Széth megtudta, ismét megölte Oziriszt, akit Ízisz ismét föltámasztott – err l beszélt Iszet n vér –, és nászúkból megszületett Hór, a fáraók sapja. Nem találtam, pontosabban még messzir l sem láttam egy valamirevaló férfit. El ször arra gondoltam, elsétálok a Szikomor pagonyba. Az ötletszorongató emlékeket szakított föl bennem, ezt át kellett értékelnem. Megálltam, tétován bámultam körül: hol vagyok? Közel a Nílus ágához. A folyóparton állt egy férfialak háttal, bámult rezzenetlen a távolba. Elég magas, testes embernek látszott. És ebben a pillanatban életem legnagyobb csacsiságát találtam ki. Odaosonok hozzá, és belelököm a vízbe. Ennyit megtehetek a n k javára, hiszen olyan sok férfi okozott nekünk már szenvedést, hogy azt számba se lehetne venni. Sikerülnie kell, hiszen elmélyülten bámul bele a világba, ahogy egy óvatos n soha. Ebb l is látszik, milyen magabiztosan élnek, kimondatlanul is k az élet urai, soha nincs semmi fontos dolguk, felel sségük még kevesebb, mindig ráérnek egy kis semmittevésre. Valamicskét dolgoznak, aztán jár nekik a heverészés, t dés, cimborázás, míg a n k reggelt l estig tesznek-vesznek. Alaposan fölmérgel dtem. Nem magam miatt, hiszen az én életem szerencsésen alakult, de n társaimmal mindig hajlandó vagyok sorsközösséget vállalni, akárcsak együttérzésb l is. A lehet legóvatosabban mögéje lopóztam, aztán hirtelen nagy er vel megtaszítottam. Ahogy számítottam, nem volt rá fölkészülve, el rezuhant. Megpróbálta ugyan jobb lábának hatalmas lépésével az egyensúlyát visszanyerni, azonban az a lépés már a vízbe sikeredett, lába iszapba süllyedt, s arcra bukott a Nílus habjaiban. Toccsant akkorát, mint egy víziló. Egész testtel megmártózott. Nem volt itt a folyó sem mély, sem gyors sodrású, pórul járt emberemnek nem kellett attól tartania, hogy elragadja az ár. Föl is pattant mindjárt, prüszkölve, méltatlankodó hangokat hallatva, és ijedt, haragos képpel fordult meg felém. – Ah, pfú! Mi az!… Szét és minden démon! A testes férfi riadalma engem jókedvre derített. Lám, milyen kiszolgáltatott tud lenni akár egy megtermett hím is, ha váratlanul rajtaütnek. Haja a fejére tapadt, kezével igyekezett kitörölni a szemébe csurgó vizet, hogy lássa, ki tette ezt vele. Engem elkapott a nevetés, de olyan hévvel, mint még soha. – Ki vagy te? Miért tetted ezt? – ordított felém. Én csak ugrándoztam a parton, és rázott a kacagás. Megérte, szintén bevallom, ilyen jól még sose mulattam, minden n nek meg kéne ezt tenni egy öntelt kannal. –Hi-hi-hi-hü! – Hallod? Ki az ördög vagy? – Egy… Egy jókedv n ! – nevettem tovább. Derékig állt a folyóban, két tenyerével mérgesen a vízre csapott. – Miért tetted ezt? – Bosszúból! – csendesedtem meg. –Bosszúból? Olyan képet vágott, hogy kiújult a jókedvem. Egy ideig megint csak szívb l hahotáztam, megszólalni se bírva. – Elhagyott a hercegem! – kiáltottam. – Valakinek lakolnia kellett! – Micsoda?! – Te kaptad meg érte a magadét! Egykutya, nem? –Miket hordasz össze? Lompos igyekezettel megindult kifelé. Lehet, hogy ijedtemben, vagy kielégültségb l, pontosan már nem emlékszem, de nem akartam vele tovább év dni. Megfordultam és
nagy lendülettel elindultam haza. Ezalatt hallottam, hogy kilábal a vízb l, caplat utánam sietve. – Állj már meg, kegyetlen szépségem! Hamarosan házak közé értem, némiképp biztonságban tudva magam. Engedtem, hogy mellém érjen. – Nem félsz, hogy megverlek? – Miért félnék? – vetettem oda félvállról. – Na, te aztán vagy egy… – harapta el a szó végét, és hozzátette – Cöh! Ebb l mindjárt megéreztem, hogy jó lélek, nem lenne képes megütni. Lopva meg is néztem magamnak. Meghatározhatatlan arcvonású, némiképp széles orrú, húsos fül férfi volt. Els pillanatra semmilyen vágyat nem ébresztett bennem – másfajta férfira fájt az én fogam –, azt azonban megállapítottam, hogy ilyesféle embert még nem csábítottam el. Furcsán festhettünk így ketten, meg is bámultak bennünket a járókel k: sietve halad egymás mellett egy pár, kapkodva társalognak, a férfi csurom víz. – Jól értettem? – kérdezte lihegve. – Mit? – Valaki más miatt kellett b nh dnöm? –Ahogy gondolod. – De hát ez szamár dolog. – Kinek? Nekem nem. – Nekem. De neked is. Mit értél el vele? – Jót mulattam. – Ez kielégít? –Néha igen. – Cöh! – bökte ki méltatlankodva. Így dobáltuk egymáshoz a szavakat, míg haza nem értem. A kapunál szembefordultam vele, és világosan értésére adtam, mihez tartsa magát. – Én helyben vagyok, ég áldjon! – Hohó, nem úgy van az! Most szépen beengedsz, hogy levetk zzem, megszárogassam a ruhámat. –Majd ha a Nílus visszafelé folyik! – kiáltottam rá. – En innen nem mozdulok. Ha van benned lelkiismeret, beengedsz. Aki nem velejéig romlott, abban még kell, legyen emberség. Nagyot nevettem rajta. – Azt lesheted. Rég elmúltak azok az id k, amikor nekem egy férfi miatt lelkiismeretfurdalásom volt. – Csak várd ki a végét. Én itt fogok fagyoskodni éjszaka a nedves ruhámban. Ezt olyan jámbor hangon és ártatlan képpel mondta a nagy birka ember, hogy némiképp elgondolkodtam. Félre, szánalom! Megkeményítettem magam, beléptem portámra, rácsaptam belülr l a kapureteszt. Langyos fürd t vettem, b ségesen vacsoráztam, aztán Mirjamot arra kértem, meséljen nekem Héber történeteket. Házvezet m módfelett szeretett mesélni, kérésemnek örömmel tett eleget. Illatos volt az este, vizezett bort iszogattam, és élveztem az el adást. Sötét éjszaka lett, amikor aludni indultam. Kellemesen elnyújtóztam terebélyes ágyamon, jóles en megropogtattam csontjaimat, elmondtam magamban egy imát, és behunytam a szemem. Már majdnem átlengtem az álom tartományába, amikor megszólalt bennem az idegen hangja: „Én itt fogok fagyoskodni éjszaka a nedves ruhámban.” Miért jutott az eszembe! Dühös lettem magamra. Hadd fagyoskodjék! Egy férfiban legyen büszkeség, viselje emelt f vel, ha egy n megtréfálja. És ha megfázik, tüd gyulladást kap? Egy ilyen nagy derék embernek én okozzam a vesztét értelmetlenül! Fölkeltem, kisiettem a szabadba, elbotorkáltam a kapuig – hát ilyenek vagyunk mi, ostoba n k! Pedig tudva tudom, hogy hasonló szenvedést nem egy férfi okozott már n nek. , sokkal nagyobbakat is! Lelki összeomlások, öngyilkosságok ezrei bizonyítják. Mindegy, a vesztünket úgysem kerülhetjük el.
– Itt vagy még? – szóltam ki. – Megmondtam – jött a szomorú válasz. –Hogy hívnak? – Kahun. – Az én nevem Nedzsita. Gyere be, Kahun. Várj ott az ajtó el tt – mutattam a ház bejáratára –, hozok világot. A konyhában Mirjam mindig égve tartott egy mécsest, arról meggyújtottam az én mécsesem, így tértem vissza a furcsa emberhez. Beirányítottam t lakosztályomba, remélve, hamar elrendez dik a sorsa. – Vetk zz le! Tétován bámult rám. – Meg kell száradnia a ruhádnak, nem? Különben pedig nem vagyok szemérmes, láttam már annyi pucér férfit, hogy el se hiszed. Vállat vont, akkurátusan levette a kötényét, vállkend jét. Amikor a kezembe adta, mindjárt éreztem, hogy csontszáraz. – De hiszen ezek már megszáradtak! Minek vetted le? – Mert azt mondtad. – Ah, magasságos!… – Visszadobtam neki. – Öltözz fel! Öltözz fel és t nj el! Már rég haza kellett volna menned! – Mindig ilyen parancsoló hangon beszélsz? – kérdezte csendesen. – Csak az értetlen emberekkel. Miért virrasztottál a kapum el tt? – Mert azt mondtam. És ha én valamit mondok… – Ilyen konok ember vagy? – Inkább makacs. – Az, egykutya. Álmos vagyok, távozz, kérlek! – Én is álmos vagyok, úgyhogy befekszem az ágyadba. –Hogy képzeled! Fel sem öltözött, úgy ruhátlanul odament a fekhelyhez és elnyúlt rajta. – Mit jelentsen ez? – kiáltottam föl dühösen. Nem szólt rá semmit. – Válaszolj! Nagy nyugalommal be is takarózott, hangosat ásított, s csak eztán hallatta a hangját: – Rájöttem, hogy már értesültem fel led. Beszélik, te vagy a város legszebb kéjn je. Úgy hiszem, igazat mondtak. – És most? – Bántottál engem, holott én soha nem vétettem neked. Kérjél bocsánatot. –Tessék? – Kérjél bocsánatot. Valami csúnyát akartam mondani, de az olaj lett volna a t zre. Inkább kifújtam dühöm, el vettem a jobbik eszem. – Bocsánatot kérek. Csacsin viselkedtem veled, helytelen volt. Megbántam, és szépen kérlek, térj haza. – Ohó! Ez kevés az én sérelmemre. Lelkem sebét ez nem gyógyíthatja meg. Már erre kitaláltam, mit akar. Mégis hagytam, mondja csak ki. – Mit kívánsz hát? – Szerezz nekem örömet! Aztán elmegyek. – Az viszont túlzottan sok lenne. Én sem szeretnék ráfizetni. Adok két ezüstkitet, aztán elfelejted, hogy találkoztunk. Alig hallhatóan kuncogott. – Nem áll az alku. A sértett én vagyok. Sérelmemért cserében téged akarlak. –Én viszont nem akarlak téged. – Sajnálom. Akkor reggelig lefoglalom az ágyad. Mondtam már, makacs természetem van. – Ezt nem teheted. – Te sem tehetted volna, amit tettél. – Ez is más, meg az is más!
– Felfogás kérdése. Bármi megtörténhetett volna velem. Tüd gyulladást is kaphattam volna. És még azt sem lehet tudni, nem lappang-e bennem valamilyen alattomos kór. Nem hinném, hogy túl sokat kérek ezért cserébe. – Hahaha! Nevetnem kell! Neked bajod? Ahogy így elnézlek, életedben se voltál beteg. – A látszat csalóka. Gyermekkoromban hónapokig lebegtem élet-halál között. Manapság is könnyen kapok elmereved s betegséget. Az olyan, hogy szinte minden tagom megbénul, mozdulni se bírok. Eltart fél napig is. Egyszer két napig tartott, már azt hittem, sose oldódom ki. Mindezt olyan csendesen, szintén vallotta meg, mint egy kisfiú. Hirtelen, megmagyarázhatatlanul, rokonszenv fogott el iránta. Hogy meg tud nyílni egy ilyen nagy víziló ember. – Idehallgass, Kahun. Van egy javaslatom. Most nincs hozzád semmi kedvem, de megadom neked az esélyt. Eljöhetsz hozzám háromszor, szívesen látlak, elbeszélgetünk err larról, s ha megnyered a szívem, hajlandó vagyok teljesíteni a kívánságodat. Ezt ajánlom, s most hagyd el a házamat. – Szavadnak hitelt adok, és ez megelégedésemre szolgál. Fölkelt, magára vette a ruháit és valóban elindult. Egyetlen szót szem szólt többé, csak valami köszönésfélét mormolt el az orra alatt, amikor kiengedtem a kapun. Végre megszabadultam t le! Óriási megkönnyebbüléssel bújtam ágyba, s olyan jót aludtam, mint talán még soha. Az ember csak olyankor érzi a kivívott szabadság édes ízét, ha azt valaki veszélyezteti. A reggel ünnepélyes volt, a madarak szebben daloltak, mint máskor. Azt nem állítanám, hogy vártam Kahun megjelenését, de mérget vettem volna rá, hogy ma bezörget. Tévedtem. És másnap sem jött, s t harmadnap sem, csak jóval kés bb. Ahogy lassan kiismertem a természetét, valóban egy makacs ember, ám korántsem er szakos. Eljátszottam, hogy már megfeledkeztem róla. – Hogy is hívnak, jóembert? – Cöh! Ígéretedr l nem feledkezhettél meg. – Mit is ígértem? Elmosolyodott. Jól ált neki. – Királyságot nem. – Jól van, Kahun, látom, érted a tréfát. Sörrel vagy borral kínálhatlak? – El bb sörrel, aztán borral – mondta ki, de olyan szerényen, hogy nevetnem kellett. – Rendben van! A kerti asztalnál telepedtünk le, Mirjam hozott egy kancsó sört, vendégem kedvtelve iszogatta. – Látom, szereted az italt. – Ó igen. Istenek adománya. Ozirisz ennek a készítésére is megtanította az embert, nem véletlenül. – Én is élek vele, módjával. De az iszákos embereket nem kedvelem. –A részegesekre gondolsz, ugye? – kérdezte. –Valójában igen. – Légy nyugodt, engem még senki lánya nem látott részegen. – Fel lem aztán lehetsz részeges, hiszen nincs közünk egymáshoz. – Nem felejtettem el. Háromszor látsz vendégül, tehát még kétszer, és az els t csak most kezdtük el. A végére már közünk lesz egymáshoz. – Miért vagy ebben ennyire biztos? – Tréfa volt, Nedzsita, nem vagyok én annyira biztos a dolgomban. Valamennyire azért ismerem magamat, és megmondhatom, elviselhetetlen tulajdonságom nincs. – No, várjunk csak. Házas ember vagy? – Az vagyok – felelte magától értet hangsúllyal. – És mégis itt vagy?
– És te ezt kérdezed? – tárta szét a kezét meglepetten. –Azt hittem, az ilyesmi számodra természetes, hiszen bizonyára rengeteg családos emberrel volt dolgod. A beszéd irányváltása nem volt ínyemre. – Megállj, Kahun. El ször is a hivatásom fétis, arról nem társalgunk. Másodszor pedig azok a házasemberek fizettek nekem. Esetedben ilyesmir l szó sincs. Veled kötöttem egy megállapodást. Ha meg tudsz nyerni, tiéd vagyok, ha nem, útjaink elválnak. – Szeretem benned, hogy ennyire magabiztos vagy. Ritkán találkozik, ilyen növel az ember. Uralkodói a viselkedésed. Jó, hogy ilyen vagy, de az nem lenne jó, ha minden n ilyen lenne. – Érdekes – hagytam rá –, ezt csak néhány éve vettem magamon észre. Korábban tisztelettudóan, simulékonyan viselkedtem a férfiakkal. Mióta azonban megváltoztak anyagi körülményeim, és elhagyott az a férfi, akit a legjobban szerettem, valahogy megváltozott a természetem. Úgy tartom, eleget engedelmeskedtem a férfiaknak, ezután semmit se teszek, ami kicsit is ellenemre lenne. Nem akarok semmi rosszat, de leszámoltam azzal, hogy én egy férfi miatt bánkódjak, nekem egy férfi lelkifurdalást okozzon. Hiszen látom, a n k sok esetben azon mennek tönkre, hogy szenvednek a férfiak helyett, feláldozzák magukat miattuk, magukra veszik azokat a testi és lelki gyötrelmeket, amelyeket nem is kellene… – Rajtam legalább bosszút vettél – húzta el a száját. – Ah – legyintettem –, egyszer megtörtént, többé soha. –Örömmel hallom. Fene se akar ruhástól a vízben lubickolni. Jót nevettem. – Pedig roppant mulatságos voltál. Látnod kellett volna magad. – Nem tudok osztozni mulatságodban. –Megértem. Amúgy mivel foglalkozol, Kahun? – Pénzt váltok. – Pénzt váltasz? Mi módon? –Elégedj meg ennyivel. Megelégedtem. Azt hiszem, sohasem tudtam meg, mi a foglalkozása. Túlzottan nem is érdekelt. Beszélgetéseink során egy sajátos humorú, szórakoztató ember bontakozott ki el ttem. Kitartása eredménnyel járt, a három alkalom után engedtem neki, teljesült óhaja. Megjegyzem, már nem is esett nehezemre. Kahun töltötte be akkoriban azt az rt, amit egy széplelk férfinak kellett volna. Hellyel-közzel sikerült is neki. Most az életem megint csöndesen csordogált, nem vágytam meglep dolgokra, nem voltak vérforraló terveim Mirjam megelégedésére. Kahun dekádonként kétszer-háromszor meglátogatott, eltöltött velem egy kellemes éjszakát, azon túl minden id met fiam s az soron következ házasságának szervezése kötötte le. Almomban se hittem volna, hogy valami váratlan esemény üt bele az életembe. Reggel volt, Kahun nálam aludt, éppen ébredeztünk. – Álmodtál valamit? – A feleségemmel álmodtam – vallotta meg szintén. Gondoltam, ha ilyen szinte, megkérdezek t le valamit. –Mit tud a feleséged, hol vagy most? –Ezt az egyet megmondom, de többet err l ne kérdezz. –Ahogy óhajtod. – A feleségem tudja, hogy egy Nedzsita nev kéjn nél vagyok. Most lettek volna igazán jó kérdéseim, hogy még inkább bepillantsak a n k gondolkodásába, de tiszteletben tartottam Kahun akaratát. Azóta is furdalja az oldalamat a kíváncsiság emiatt. Vajon mivel áltatta azt a szegény asszonyt? Kopogtattak az ajtómon, majd Mirjam izgatott hangja hallatszott. –Úrn m! Úrn m, jöjj ki! – Mi a baj? –Jöjj ki! Nagyon megijedtem. Csak nem a fiammal történt valami?! Kiugrottam az ágyból, magamra kaptam könny köntösöm és futottam. A szám ezt dadogta közben: „Amon-Ré, segíts meg! Amon-Ré, segíts meg! Kinyitottam az ajtót, kiléptem az udvarra, már egészen világos volt. Házvezet m könnyes szemmel állt, kezét szája el tt tartva.
– Mi történt, Mirjam? Nem szólt, csak a tekintetével oldalt intett. Odakaptam a fejem. Egy sovány, szes szakállú embert láttam, aki inogva állt, mintha nem bírná súlyát csenevész lába. Ki ez? Koldus, zarándok? Mit akar itt? És mi ütött Mirjamba, hogy beeresztette, és itt sajnálgatja? – Nem értem… Az idegen lépett felém egyet, inas karját felém nyújtotta. –Nedzsita. Semmit se változtál… A hangjáról ismertem rá. Ankaf! És már a szeme is elárulta. Borzasztóan nézett ki. Csont és b r, az arca szinte feketére cserzett, a nyaka csupa ín. A megdöbbenést l majdnem elájultam. – Mi lett veled? – dadogtam. – Rémiszt vagyok, ugye? Te pedig gyönyör .
Hatodik tekercs Fiam feleségül vette Néhromtát. Most értettem meg menyem szüleinek a természetét. A látszólag könnyelm alkatuk mögött aranyszív lakozik. Azért nem tartanak szolgákat, amiatt nincs rend otthonukban, mert kis költséggel élnek, minden pénzüket gyermekeikre, unokáikra költik. Olyan nagy hozománnyal házasították ki leányukat, hogy még engem is meglepett. Nem maradhattam szégyenben, magam is ugyanannyi aranyat adtam az ifjú párnak, bár kicsit szívtam miatta a fogam. Mindegy, jó helyre került, ma már büszke vagyok rá, hogy b kez nek mutatkoztam. Szekemat törpe összeköttetéseivel volt a segítségünkre. Keresett és talált egy takaros lakóházat, amely Hurbait legbiztonságosabb negyedében állt. Én is megtekintetten az örömszül kkel együtt. Ahogyan kinézett, és amennyibe került, megelégedésünkre szolgált. Szekemat minden elismerést megérdemel, kevés dörzsöltebb fickó akad nála a földön, szintén mondom. Nedzsatum és Néhromta boldogan döngte be a szobákat, egymás szájából kapkodva ki a szavakat, mit alakítanak át, s hová milyen bútort tesznek. Nagyon irigyeltem ket emiatt. Ámbár sok mindent megkaptam az élett l meg a férfiaktól, sosem volt részem abban az élményben, amelyben nekik, hogy férjemmel a saját lakásunkban tervezgethessük a jöv t. Ez már maga szerencsés, boldog kezdet. Majd ha egyszer, talán, elkövetkezik egy gazdagabb világ, amelyr l hajdanán a hercegemmel ábrándoztam, minden ifjú pár önálló házzal vághat neki az életnek. Az átalakítási munkák miatt a fiatalok kénytelen kelletlen nálam laktak három dekádon át. Átengedtem nekik a lakosztályom, én Mirjam szobájában húztam meg magam, a legkevésbé sem esett nehezemre. De valami más mégiscsak a nehezemre esett. Méghozzá az, hogy mell zem az irántuk való túlf tött érdekl désemet. Mirjam hiába intett nyugalomra, nem fértem a b römben. Mindenr l tudni akartam, az ifjú házasok minden mozdulata érdekelt, figyeltem ket, sokszor még leskel dtem és hallgatóztam is. Áldott jó természete van mindkett nek. Nyilvánvalóan észrevették kotnyelességem, de nem tettek ellene, szót sem szóltak, csupán egy-két fejcsóválással, szemöldökrándulással jelezték nemtetszésüket. És ezek az apró ellenjelzések is bosszantottak. Ha én mondok nekik valamit, fogadják meg, hiszen én csak a javukat akarom! Ha én leskel döm utánuk, az csupán a segít szándék kifejezése, hogy kéznél legyek, ha valamiben segítségre szorulnának. Hiszen én vagyok a tapasztaltabb, nem fukarkodtam az aranyaimmal, amikor adni kellett, és átengedtem nekik a lakosztályomat is, melyre rászorultak. Így vélekedtem akkor, ma már kicsit ezt is másképpen látom. Ez a kis elvi zavar azonban eltörpül ahhoz a lelki vívódáshoz képest, amit azokban a napokban átéltem. Belém költözött a kisördög, szerettem volna kilesni ket az ágyas szobában az si rítus közben. Libab rös lettem a gondolattól, hogy vajon mit kezd egymással egy méretes lány és egy törpe fiú. Törpe, még hagyján, de az én drága fiam, akivel érzelmi közösségben állok. Ki tudhatja, miféle fogalmai vannak a házaséletr l, hiszen neki nem voltak vásott cimborái, kölyökbarátai, akik emígy is meg amúgy is bevezették volna a testiség titkaiba. Hátha ügyetlen, hátha mamlasz, segítségre szorulhat. A segítséget hogyan képzeltem el, már nem is tudom. Bár meglehet, csak áltattam magam, valójában pajzán vérem nem hagyott nyugtot, egyfajta rendhagyó élménnyel akartam volna megajándékozni magamat. Olyannyira neki voltam buzdulva, hogy igazában fájt. Úgy éreztem, megbolondulok, ha nem kukucskálhatom ki ket a beteljesülés közben. Mirjam észrevette rajtam, hogy valami nincs rendjén. – Valami emészt, úrn m?
– Miért kérdezed? –Zaklatott vagy és sápadt. – Valóban? Nem tudom… Öregszem… Megvisel az id változás. Senkinek, még házvezet mnek sem beszélhettem kínjaimról. Úgy vélem, rengeteg ember élt már át hasonlót, s ugyanúgy k sem árulták el az okát senkinek, hiszen ez b nös vágyódás, bárhonnan is vizsgáljuk. Forrni kezd a vér, végighullámzik a testen, hirtelen más emberré válsz, kivetk zöl addigi önmagádból. És alig lehet megfékezni. Éjszakákat hánykolódtam, szívem hevesen vert, sokszor csak hajszál hiányzott, hogy föl ne keljek, be ne lopózzam a titkos átjárón a fiatalokhoz. Nagyon er snek kellett lennem, hogy vágyódásomat féken tartsam. Bizonyára azon is múlott, hogy a mellettem lév ágyon aludt Mirjam. Sosem tudhattam, alszik-e vagy ébren van. Néha megszólalt. – Nem jön álom a szemedre, úrn m? Volt úgy, hogy rám tört valami félelem, elkezdtem remegni, a gyomrom összeszorult, kapkodtam a leveg t. Világéletemben egészséges voltam, engem orvos nemigen érintett, legföljebb vendégként. – Rosszul vagy, úrn m? – Nem, csak… – Ah, tudom én már, mi a bajod – ismerte föl házvezet m. – A változás kora. Na majd készítek én neked enyhít szereket meg könny ételeket. Amon-Ré tudja! Lehet, volt abban is valami. Az igazság azonban az, hogy alig bírtam parancsolni nyughatatlan, kicsapongó természetemnek. Lám, hova fajultam! Hej, pedig nem voltam én mindig ilyen. Egyedül csak a papirusznak tudom bevallani, okulásul az utánam lév knek, akik elt dhetnek tapasztalásaimon, s bírálatban vagy felmentésben részeltetnek. Aki átélt hasonlókat, talán kicsit megnyugszik, hiszen egyedülállóságok nincsenek a mindenségben. Legalábbis úgy hiszem. Más oldalról nézve, h s is lehetek. Hiszen ellent tudtam állni a kísértésnek, parázna szándékomat sikerrel legy rtem. Az id lassan kitelt, az ifjú házasok átköltöztek saját hajlékukba. Ha visszagondolok, a gyötr vívódás mellett határtalan boldogság fog el, hogy elmaradt a szégyenteljes leskel dés. Hosszú ideig kielégültem gyermekem házasságából, nem kívántam férfiembert, sétáim végcélja is csak a fiatalok háza volt. Minden másnap meglátogattam ket, vittem nekik finomságokat, melyeket Mirjam készített el nagy gonddal. Úgy vettem észre, örültek nekem, igaz, ügyeltem arra, ne legyek hosszú ideig a terhükre. Menyemmel hosszú, elmés társalgásokba merültünk, melyekb l jobban megismertem t, s újfent beigazolódott: fiam nem is választhatott volna jobban. Lassacskán a látogatásaim ritkultak, alkalmazkodva az igényekhez, és akkor az már úgy lett jó… Jaj, de miféle fölösleges dolgokról beszélek én most. Halogatok, halogatok valamit, pedig mégsem lehet nem beszélni arról, ami kikívánkozik. Ha másoknak nem is, legalább a papirusznak. Ankafról, ki másról? Hol is hagytam el? Amikor azon a hajnalon betoppant. Olyan volt, mintha fejbe kólintottak volna, tompán bámultam t, alig hittem el, hogy el ttem áll a maga él valójában. Tudtam, éreztem, hogy Kahunt most el kell küldenem, kettesben kell maradnom a herceggel, ezt kívánja a pillanat, s az emlékek tisztessége. Kahun szó nélkül el is t nt, t meg beinvitáltam a házba. – Fogadtalak. Lehet, hogy helytelenül cselekszem. Mert nem érdemled meg. – Tudom. Köszönöm. Leültettem a kanapéra, magam nem ültem melléje. Egy zsámolyon foglaltam helyet vele szemben. – Nem érdekel már, miért mentél el, és hol jártál. Csak azon csodálkozom, hogy visszajöttél. Kár volt. De ha már visszajöttél, miért látogattál meg? Én megtanultam, nélküled élni a hosszú évek alatt, most pedig fölkavarsz…
– Fölkavartalak? – kérdezte némiképp fölélénkülve. – Nehogy elbízd magad! Megváltoztam azóta. Ankaf szemében megvillant valami abból a régi fényb l, amely miatt annyira megnyetudott lenni. De mennyivel er tlenebb, betegesebb volt ez a villanás, amely inkább szánalmat ébresztett bennem. És ahogy kinézett… Dalia sosem volt, jó kiállású inkább, most azonban egy emberroncs. Csont és b r, a fogai feketék, szakálla tirke-tarka és torzonborz, ami még ennél is rosszabb, viselkedése határozatlan, nézése tétova. Tehát jellemben is sérült. – Nem bízom el magam, csak… Csak szeretném, ha meghallgatnál. – Hallgatlak. – Érdekel, miért hagytalak el? Megéreztem rossz leheletét, fölkavarodott a gyomrom. Az asztalon lév boroskancsóból töltöttem, s a poharat átnyújtottam neki. Mohón kapott utána, gyorsan felhajtotta. – Nem is tudom… – El kell mondanom, hiszen minden miattad történt. Kaphatnék még egy pohárkával? – Ott van, szolgáld ki magad. Ivott még, aztán megtörölte szakállát, így folytatta. –Azért kellett elmennem, mert végzetesen szerettelek… – Azért? Ezt nem értem. – Szerettelek, ahogyan n t nem szeretett férfi. S aki szeret, szerfölött sérülékeny. Ha becsapják, nem tudja elviselni. Engem te becsaptál. Mellbe vágtak vádló szavai. – Én?! Én téged nem csaptalak be! Hiszen én is nagyon szerettelek… A mennyezetre tekintett, csóválta a fejét, a nyaki inai úgy mozogtak, mint kifeszített spárgák, melyeket mintha valahonnét rángatnának. – Emlékezz vissza! Egyszer arra kértelek, valld be azokat a palotában forgó férfiakat, akikkel viszonyt folytattál. Nos – mélyen a szemembe nézett –, nem voltál hozzám szinte. Dolgod volt Nektanebosz fáraóval. Elhallgattad. Miért? Jóságos Amon-Ré, hát err l van szó? Most már annyira szántam, hogy elfogott a keseség. – Miért hallgattam el? – Dühös is lettem. – Mert én is szerettelek! Akit az ember szeret, annak nem akar fájdalmat okozni! Ó, pletykás férfiak! Bevallottam azokat, akikr l gondoltam, hogy bizonyosan kibeszéltétek egymás között. Mert ebben rosszabbak vagytok a knél! Sokkal! Honnan a fenéb l tudtam volna, hogy még a fáraó titka is kiszivárog! – Szóval igaz – sóhajtotta, és egy könnycsepp jelent meg a bal szeme sarkában. – Pedig élt bennem a remény, hogy tagadni fogod. – Most ravasz akartál lenni, vagy egyszer en csak ostoba vagy?! – mérgel dtem. – Hát nem teljesen mindegy, hogy mi történt, miel tt még nem ismertük egymást? Fölb szítesz! – Becsaptál engem… – suttogta. – Nem csaptalak be! Csupán tapintatból elhallgattam a fáraót. Neki is így kellett volna viselkednie. Most haragszom rá is. – De én annyira szerettelek… – Én is! – Fájdalmat okoztál… – Ó, Amon-Ré! – El kellett mennem – dünnyögte. –Rosszul tetted! – Mi mást tehettem volna, mikor megtudtam? – Hallgatsz és szeretsz tovább – feleltem élesen. – Arra én képtelen vagyok. Túl érzékeny a lelkem. –Akkor azt kellett volna tenned, amit most. Szemt l szemben kérd re vonni. – Ennyire nem ismersz? – Úgy t nik.
– Úgy értem, borzasztó nehéz nekem téged kérd re vonnom. –Most mégis azt teszed! – csaptam le rá. – Igen… – szeppent meg kissé –, magam sem értem. Talán az id gyógyítja a bels sebeket. Legalábbis annyira, hogy beszélni merek róluk. Nagy szerelem volt… – Bólogatott, mutatva, mennyire egyetért saját kijelentésével. –Távolságában is er t adott. Többször is jártam a halál torkában, és hiszem, a mi szerelmünk mentett meg. Az a tudat, hogy még egyszer újra… Tétován felém nyújtotta a kezét. Figyelmen kívül hagytam. S hogy ne folytassa megindító vallomását – viszolyogtam t le –, inkább eltereltem a szót. – Hol csavarogtál nyolc évig? Vérágas szeme rám tágult, félszegség ült benne, csontos kezével lassan végigsimította borzas haját. Mély ráncokkal barázdált arca egy ideig olyan volt, mint valami mozdulatlan maszk, aztán némiképp összeszedte magát, fáradt élet költözött belé. – Látod, mivé lettem… A természet szívta el az er m, én kevesebb vagyok, nem biztos, hogy többé vált általam. Megkárosított, miközben nem is gyarapodott… – Honnan tudod? – Továbbra is dühített a magatartása. Terméketlen szócsépléssel velem semmire se jut! – Nekem csak tiszta, világos dolgokról beszélj, egyéb nem érdekel! Nyelt egyet, hosszan hallgatott. Bizonyára végiggondolta, hogy egyáltalán érdemes-e még beszélnie magáról. Aztán mégis belefogott. – Tengerre szálltam. Szükségét éreztem annak, hogy tágasra nyissam a lelkem. Úgy véltem, a mérhetetlen térség adja majd meg a választ, az elemek tartogatják számomra a megoldást. Évekig szolgáltam egy föníciai hajón, de minél több mérföldre jutottam, minél távolabbi helyekre értem, annál sz kebb lett az én bels terem. Minél messzebbre kerültem innen, annál közelebb jutottam kínjaimhoz. Éppen idejében szenvedtem hajótörést, kis híján vízbe fúltam, a gondviselés valamiért megkímélt. Akkor kellett volna hazajönnöm, hiszen amit addig tanultam, az éppen elegend volt, és még nem mentem ennyire tönkre. De mégse! Azt hittem, újfent ki kell hívnom a sorsot magam ellen, mert csak a viszontagságok adhatnak tanácsot. Nem tudtam türt ztetni magam. – Amon-Ré! Mire? Mire kellett neked tanács?! Riadtan meredt rám. A szemeiben, azokban az okos, káprázatos szemekben már nem a bölcs, rajongó férfit, hanem egy alázatos kutyát láttam. Szánalom fogott el, amely roszszabb, mint az indulat. – Nos, arra, hogyan tovább? Megoldást akartam kett nk ügyére. Abban reménykedtem, hogy kitisztul bennem minden, és rájövök a legjobb megoldásra. Vagy kitéplek magamból véglegesen, vagy visszatérek hozzád, és bocsánatodért esedezem. Beálltam egy karavánba. El ször, mint fegyveres kísér , aztán id vel vezet lett bel lem. Úgy ismerem a Jemen, Mekka, Medina, Jeruzsálem, Türosz útvonalat, mint a tenyeremet. Embert nyomorgató évek voltak. A sivatag kíméletlen és igazságos. Sohasem válogat, szenvtelen, elfogulatlan, fenséges, kegyetlen. Tiszteltem és szerettem, ahogyan téged. És tartottam t le, ahogyan t led. Éreztem én, hogy sorvadok, testem fogyatkozik, aszott lettem, akár a bocskorszíj. Kevéssé érdekelt, beteg szívemet akartam meggyógyítani. Azt hittem, csak ép szívvel lehet szeretni egy asszonyt. 0 dehogy, évekig tévedésben éltem. Ma már tudom, hogy összetört szívvel is lehet szeretni… Elnémult, lesütötte a szemét. Hevesen vert a szíve, nyaki üt erén láttam, amely ujjnyi vastagon tekerg zött az inak között. – Erre rájöttél, és visszatértél hozzám! – jegyeztem meg epésen. – Talán igen. Nem szerettem volna elhamarkodni semmit. Én már tudtam a magam válaszát, amelyet ez a találkozás fogalmazott meg, csak még nem akartam kimondani. És nem is voltam
benne biztos, hogy valaha kimondom. – Van hajlékod? Bólintott. – Akkor menj el most. Majd üzenek érted, ha én is rájövök a megoldásra. – Értem – felelte halkan. –Ugye nem haragszol rám? Megrázta a fejét. Sóhajtott, fölkecmergett, elindult kifelé. Tudtam, ha egyetlenegy szót szólok, egymás karjaiba omlunk. De az nem lett volna jó, a jöv tekintetében se, ezt tisztán éreztem. Er snek kellett hát lennem. Érdekes az ember. Élete szekerének rúdját hol az önz ség, hol az önzetlenség irányítja. Hol ez, hol az, sok esetben logikátlanul. Mikor Ankaf elhagyott, majdnem belehaltam, az élet elveszítette értelmét. Mikor azonban sikerült kilábalnom kiábrándultságomból, mindent magamnak akartam. Mirjam józanított ki valahogy. Valaha Idu írnokot is kihasználtam, mert szükségem volt rá. Mostanában viszont javítottam a leltáron, remélvén, az égiek ezt figyelembe veszik a végs elszámoláson. Anyámat, Szepenupetet segítem, fiamnak és menyemnek sokat adtam. Hogy Ankaftól nem kérdeztem meg, szüksége van-e valamire, természetes, mind a mai napig annak érzem. Én semmivel sem tartozom neki, és remélem, mindenki így gondolja. Aki ilyen gyalázatosan tépett szét egy hatalmas szerelmet… Szót se többet err l, mert gombóc n tt a torkomba. Néhány hónap múlva úgyis mindez lényegtelenné szürkült, bekövetkezett életem legragyogóbb eseménye. Néhromta egészséges fiúgyereket szült nekünk. Mármint nekem és Nedzsatumnak. Mert egy ifjú szül anya nemcsak az urának szül, hanem a nagymamának is. Ez így volt, így van, így lesz. Amely családban megszakad ez a lánc, ott el bb-utóbb betelepszik a szomorúság. A gyermektelen emberek öregsége kínzó magány, végnapjaik nyomasztó bánat. Van házam, kincsem, a napjaim kényelemben telnek, de mindez elhalványodik amellett, hogy van egy fiam, és most lett egy unokám. Ott voltam a kicsi születésénél, együtt segítettük világra a bábaaszszonnyal. Menyem külön megkért erre korábban. Büszke voltam rá, hogy jelen lehettem, hogy hasznomat vették, hogy el bb pillantottam meg az unokámat, mint – a bábán kívül – bárki más. A születés élménye semmihez sem fogható. Óh, egek! Ha újra kezdhetném az életemet, bábaasszony lennék. Életem összes kalandját odaadnám érte! Bevallom, volt a magasztos pillanatnak egy szívszorító melléklete. Rettegve figyeltem a magzatmázas, tátott szájjal ordító újszülöttet: vajon az apja vagy az anyja testi felépítését örökölte? A bába tisztában volt mindennel, a gondolataimat is átérezte, alapos vizsgálat alá vette a kicsit. – Mit látsz? – kérdeztem aggályosan. – Még nem merem kimondani határozottan… – felelte. – Csak annyit, én semmiféle rendellenességet nem tudok megállapítani. – Egészséges? – Kis híján fölsikoltottam. – Ezt óvakodnék kijelenteni. Vigyétek el egy híres orvoshoz. Dohogtam magamban. Még hogy vigyük el! Majd ide hívom! Van nekem ahhoz pénzem! Anyámtól tudakoltam, hol lakik Hesziré orvos, aki annak idején a fiamat is meglátogatta. kinevetett. – Hová gondolsz! Rég meghalt az már! Hanem a fia még jobb orvos hírében áll. Nem részletezem a továbbiakat, inkább lényegre tör en beszélem el. Eljött az orvos, aki szakasztott olyan volt, mint harminc évvel ezel tt az apja. Ösztövér, tojásfej ember. Jelen voltunk valamennyien. Anyám, fiam, Mirjam, nászuram, nászasszony. Néma szorongással figyeltük, ahogy az orvos kezébe veszi a csupasz csecsem t, fölemeli és figyelmes vizsgálat alá veszi kis görbe lábait. A szúnyog döngését meg lehetett hallani, pedig tele volt a helyiség. Az orvos csóválta a fejét, jobbra fordította, balra fordította a babát. Sóhajtott, visszaadta az anyjának, Nedzsatum elé lépett. – szinte lehetek, nagytisztelet ?
– Csak az legyél, barátom – válaszolt rá fiam. – Gyermeked sohasem érheti el azokat a fajta sikereket, amelyeket te. – Igazán? Az orvos ismét sóhajtott. – rendes méret férfi lesz. Nem törpe. Hogy mit hitt az orvos, mit nem, viselkedését az szinteség vezérelte-e, vagy tréfás lelkülete, nem tudom. Ahogy ezt kimondta, ravasz szemmel leste Nedzsatumot, vajon hogyan fogadja. És mi is feszülten figyeltük törpe fiamat, hiszen senki sem tudta, hogyan gondolkodik. Ez azonban mindjárt kiderült. Nedzsatum odaszökkent a tudós emberhez, és átölelte annak combját – csak addig ért fel. – Amon-Ré! Köszönöm, barátom! Ez éltem legszebb pillanata! Ezután mi is mertünk örülni. Híresség ide, híresség oda, mégis valamennyien jobban örültünk annak, hogy a kicsi normális élet el tt áll. Mindnyájan egyszerre mondtuk a magunkét, áldottuk a doktort, hálálkodtunk isteneinknek, és ölelgettük egymást. Felemel érzés volt. Visszaemlékezéseim már nem is t nnek olyan távolinak, hiszen az utóbbi évek úgy repültek tova, mint a villás farkú fecskék az évszakokkal. Unokám a szemem fénye, úgy tt, mint a sás, és okosodott. Már másfél évesen gügyögött, szót tudtam vele érteni, és valóban rendes méret emberkének látszott. Kétlem, hogy az orvos tévedett volna. Rengeteget játszottam vele, és kézen fogva járjuk a várost. helyette nem kellett nekem egy rossz lehelet , sz rös segg férfi sem. Nem adnám a világ összes kincséért sem ezt a gyönyör gyermeket. Az estéim nyugalmasan teltek, ismét fölismertem azt, milyen jó magányosan üldögélni az alkonyi derengésben. Végiggondolni az aznap történt, s a múltból visszasompolygó emlékeket. Mécsest sem gyújtottam, csak csücsültem mozdulatlan az ágyamon, belélegeztem a világ illatát, hallgattam a város neszeit; szegény Mirjam, ilyenkor nem tudta, mi van velem. Mégiscsak illend pár szót szólnom Ankafról, ámbár nincs sok értelme, meg kedvem is kevés hozzá. Miután elküldtem, dekádokig hezitáltam: mit tegyek, visszahívjam? Kell nekem? Végül is megbíztam Biceg t, hogy kutassa fel, de nagyon el vigyázatosan, nehogy az érintett tudomást szerezzen róla. Nos, zsidó barátom pár nap múlva a következ l számolt be. – A herceg otthonra lelt egy rokonánál. Tágas palotában él, vélhet leg mindene megvan, ritkán mozdul ki új otthonából. Ez megnyugtatott. Ma sem tudom, mit tettem volna, ha nincs neki ez a jólelk rokona. Talán támogattam volna anyagilag, esetleg veszek neki egy hajlékot, ahogyan Szepenupetnek. A házamba nemigen fogadtam volna be. Ankaf már egy emberroncs, szelleme is a múlté. Elkönyveltem, hogy az én csodálatos hercegem már rég halott. Méghozzá azóta, amióta nyolc évvel ezel tt elhagyott. Gyönge volt! Kár érte pedig. Egy férfi tudjon belenyugodni abba, hogy nem az egyetlenegy. Ha nekünk, n knek is sokszor bele kell ebbe nyugodnunk. – Férfilélek vagy – állapította meg Mirjam. – Ez nem jellemz a n kre, hogy életük nagy szerelmét így el tudják hárítani. De neked van igazad. Attól a naptól fogva Kahunt se fogadtam többé. A következ k miatt. Másnap találkoztam vele a piacon, ahol mogorván nehezményezte, hogy elküldtem t egy ágrólszakadt miatt. Közöltem vele, hogy az, az ágrólszakadt az én legnagyobb szerelmem volt. Beengedtem, hogy meghallgassam, miért hagyott el. Kahun kifejtette, hogy t ez hidegen hagyja, többé ne csináljak ilyet az jelenlétében. Nem is, vágtam vissza, mert innent l neked fel is út, le is út. Azóta többször is zörgetett a kapumon, de nem engedtem be. Négy teljes éve élek férfi nélkül. Az unokám tölti be helyettük a lelkem.
Azonban változnak az id k, az ember is megújul, és megint belém költözött a kisördög. A deltavidéket ellepték a görögök, helyesebben a makedónok. Az ifjú világhódító Nagy Alexandrosz már megszállta Kis-Ázsiát, a Földközi-tenger keleti partvidékét, súlyos vereséget mért a perzsákra, elfoglalta Türoszt, Palesztinát, Jeruzsálem behódolt neki, és most Egyiptomba ért, hogy fölszabadítson bennünket. Legalábbis ezt mesélték a nálamnál járatosabbak. De nemigen talált már itt perzsát, idejekorán eltakarodtak azok, mikor hírül vették a Dareiosz Kodomannosz vereséget. Hurbait tele volt idegen katonákkal, akik új színt, új izgalmakat hoztak nyomasztó életünkbe. Ernyedt testem új er re kapott, b röm kifényesedett, mint a sárló kancáé, róttam az utcákat, bámultam a szilaj makedón férfiakat, akik jobbára tisztek voltak, hiszen a közkatonákat a városon kívül táboroztatták. Egy ízben láttam Alexandroszt, amikor ellovagolt fiam háza el tt, de csak futólag. Akkor állapítottam meg, hogy hozzám képest zöldfül , nyalka tisztjei jobban érdekeltek. Kerestem az alkalmat, hogy valamilyen módon megismerkedjek velük. Elmentem a kosok utcájába, hátha több szerencsével járok. Nem lennék én, Nedzsita, a leghíresebb kéjn , ha szimatom cserbenhagyott volna. A szent utcának egy kis mellékterében állt Zeusz szentélye. Ezt 70-80 évvel ezel tt építették, amikor megjelentek nálunk az els görög zsoldosok. Egyiptom népe béket , elviseli határain belül az idegen isteneket, ha létét nem fenyegetik. Nos, ahogy ott gyelegtem, ismer sre bukkant a szemem. A bölcs Psammónt láttam meg, éppen Alexandrosszal beszélgetett. Atyám barátja, az én jótev m – le vettem a házat – nagyon megöregedett. Sejtelmem sincs, hány éves, talán elmúlt nyolcvan is: háta meghajlott, haját nem vágatta, fehér fürtjei hosszan lógtak vállára. Gyors vizsgálat alá vettem Nagy Alexandroszt is. Középmagasnál talán kicsivel nagyobb, izmos, de nem testes, hosszúkás arcú, vörös hajú fiatalember volt. Inkább jól nevelt úrfiúnak tetszett, mint hódítónak. De jobban már nem figyelhettem meg, elszólította t egy büszke tartású katona, akinek vörös sörényforgó díszelgett fényei ércsisakján. Psammón aztán megpillantott engem, fölismert, mindjárt hozzám sietett. – Nedzsita! Te semmit se változtál! Hány éve is talál köztünk?… Nagyrabecsülésem jeléül meghajoltam el tte. –Örvendek látásodnak, nagytisztelet ! Belém karolt, lassan andalogni kezdtünk. –Hogyan gondolkodsz a változásokról? – Alexandroszról? – Róla is, meg err l az egészr l. Mivé fajulhat ez? Kodomannosz ugyan elhúzta a csíkot, de mi lesz velünk? szinte nem lehettem, hiszen az nevetséges lett volna. Engem a nemzetközi események a legkevésbé sem érdekeltek, csupán a görög és makedón férfiak. – Nem is tudom… Nem mindegy az nekünk? Már évszázadok óta nem beszélhetünk teljesen független Egyiptomról. Tálán minden mindegy, csak ne bántsanak bennünket. Olyan világot élünk, amelyben a katonás népek uralkodnak. Ámbár így volt ez mindig is. Egyiptom lakóiból majdnem teljesen kiveszett a harci virtus. A hétköznapoknak él , jámbor nép lettünk. Ezért is tehet azt Alexandrosz velünk, amit akar. Egyébiránt figyelemreméltó fiatalember. Hiányzik bel le a hódítók önteltsége. És hajlandó beosztottjaitól, alattvalóitól tanácsot kérni. Engem is sok mindenr l kikérdezett, és úgy láttam, fölfogta és megjegyezte szavaimat. Az ilyen ember nagyra hivatott. Meglehet, még ennél is többre viszi… Ilyesmiket mondott nekem a jó Psammón, én azonban alig figyeltem rá, szemem az idegen férfiakat kutatta. Kisvártatva volt is mit néznem. Három ragyogó öltözet f tiszt fordult elénk egy utcából. Valamennyien figyelemre méltattak, ami azt jelenti: vidor szemmel végigmértek. Láthatólag megelégedésükre szolgáltam – aligha találták volna el életkoromat. Psammónnak tiszteletteljes f biccentés járt. Pár lépés után megkérdeztem a bölcset. – Ismerted ket? – Mindegyiket. Alexandrosz tábornokai. Valójában k a sereg igazi vezérei. A kiváló
Philiposztól tanulták a hadi tudományt. A karcsú Hephaiszton, a rövid hajú Ptolemaiosz, az óriás Parmenion… Egyetlen pillanat alatt döntöttem el, kire vetem ki a hálómat. Hephaiszton túlzottan lágy, szinte n ies, Parmenion nagyon darabos, Ptolemaiosz az én emberem! Ez lesz életem megkoronázása, az utolsó nagy hódítás. Hiszen én is hódító vagyok, nem csak k, s tekintve életkoromat, az én feladatom lesz nehezebb. Nagy, nemes, méltó feladat elé állítottam magam. Innent l kezdve napokig tervezgettem. Aprólékosan kidolgoztam a találkozás körülményeit, ügyelve arra, hogy véletlenszer nek t njék, és Ptolemaiosz érezze azt, hogy neki kell engem gyámolítania. Úgy az igazi, én csak tudom. Olyan vonzónak és érdekesnek kell mutatkoznom, mint eddig még soha. És néhány nap alatt összeállt a megannyi apró részlet. Olyan furfangos terv kerekedett ki, hogy én is elámultam rajta. És belevetettem magam a megvalósításába, mint egy lángoló fruska, aki a legels és legnagyszer bb férfinak akarja elcsavarni a fejét. A tervem abból állt… (Az írás itt félbeszakad. A tekercs további része elporladt, így Nedzsita egzotikus történetének folytatása örök homályban marad.)
Nedzsita Kr. e. 350-300 között élt Egyiptomban, éppen a Macedón Alexandros (Nagy Sándor) hódításainak korában, de akár ma is élhetne, annyim örök, emberi és N . Ahogyan a regény címéb l is kiderül, Nedzsita kéjn volt, méghozzá a legkülönb, amit ez a „hivatás” megkövetelhet. Bármilyen is manapság a prostituáltak megítélése, mindig voltak és lesznek a hivatásos kurtizánok között kivételes személyek, különleges egyéniségek, akiket érdemes megismerni, hiszen életük számos érdekességet és titkot rejt. Izgalmas kérdésekre kap az olvasó választ éhb l, az szinte vallomásból. Hogyan emelkedik egy papiruszkészít lánya olyan magasságokba, hogy még az uralkodó is kegyeibe fogadja? Hogyan zajlik le Nedzsita páratlan szerelme Ankaf herceggel? Milyen sors vár a gyönyör kéjn különleges kisfiára? Mi a titka annak, hogy a férfiak mindent elsöpr rajongó imádattal veszik körül Nedzsitát? Azt hiszem, ezekre a kérdésekre a ma lányai és asszonyai is kíváncsiak. Ezért annyira lebilincsel és torokszorító ez az eredeti emlékirat.
