Készítette: Detty emberföldet szánt s alatta pihen és nyárra nyárjön és meghal a hattyú. Engem emészt csak a könyörtelen halhatatlanság... Lord Alfred Tennyson: Tithonus (Szabó Lőrinc fordítása) Roppant szivárvány volt egyszer az égen: szövetét tudjuk, - számontartja régen a mindennapi dolgok lajstroma. John Keats: Lamia (Nemes Nagy Ágnes fordítása) Bevezető J OHN BLAYLOCK MEGINT az órájára nézett. Pontosan hajnali három - ideje indulnia. A kis Long Island-i városka olyan csendes volt, hogy azt is hallotta, ahogyan a fákkal szegélyezett utca közlekedési lámpája halk kattanással vált. John visszatette az óráját a zsebébe, és óvatosan előlépett a bokrok közül, ahol idáig rejtőzött. Egy pillanatig csak állt a kihalt úton, arcát a hűvös, éjszakai szélbe fordítva. Az áldozat az utca közepén lakott. John kifinomult érzékeivel a ház fekete tömbjére koncentrált, az élet legapróbb jelei után kutatva. A Wagner házaspár mindössze annyit vesz majd észre a történtekből, hogy Kaye eltűnt. Néhány hónap, és ő is része lesz a statisztikának, egy az évi több ezer tizenéves közül, akik elszöknek a családjuktól. Kaye-nek pedig nagyon is jó oka volt arra, hogy megpattanjon. Úgy nézett ki, hogy kirúgják az Emerson Gimnáziumból, ráadásul őt és a barátját, Tommyt, kokainfogyasztás miatt beidézték a kerületi bíróságra. Ma éjjel mindkettejüknek nyoma vész. A lány pasijáról Miriam gondoskodik. Ahogyan néma csendben, fekete tréningruhájában láthatatlanul osont a ház felé, Johnnak eszébe jutott a nő. Mint az ilyen feszült pillanatokban mindig, most is nagyon kívánta. Ősrégi volt már az ő szerelmük, ismerős, kényelmes érzés. Két perccel három után lement a hold. Most már csak az utca végén lévő egyetlen lámpa világított. Pont, ahogy tervezték. John köny- nyed futásra váltott, elhaladva a ház előtt, s csak a telek távolabbi végénél állt meg. Egyetlen oldalról sem látott fényt. Felsétált a kocsifelhajtón. Minden háznak sajátos kisugárzása volt számára, amely talán legjobban valamiféle érzelem illatához hasonlított. Ahogyan közelebb lépett a némán fölébe magasodó, fekete tömeghez, egyre jobban úrrá lett rajta az érzés, hogy ez a bizonyos épület nagyon nem tetszik neki. A gondozott rózsabokrok, a dáliával és árvácskával beültetett ágyások ellenére valósággal sugárzott belőle a düh. Most, hogy így megbizonyosodott a Wagner család nyomorúságos helyzetéről, csak még jobban megerősödött benne az elhatározás. Elméje a korábbinál is fokozottabban koncentrált az előtte álló feladatra. Minden egyes mozdulatot másodpercre pontosan előre megterveztek. Annyira erősen összpontosított, hogy még azt is tisztán hallotta, ahogyan a Wagner házaspár az emeleti hálószobában szuszogva alszik. Megtorpant, és teljes erejéből figyelt. Immár megneszelte azt is, ahogyan a lepedő halkan súrlódik az alvó karjának legapróbb mozdulatára, vagy az alig észlelhető kaparászást, amint egy svábbogár felfelé mászik a hálószoba falán. Meglehetősen nehéz volt az ennyire erős koncentrációt hosszú időn keresztül fenntartani. Ebben ő és Miriam igencsak különböztek egymástól - a nő nagyon sokszor létezett ilyen emelt figyelmi állapotban, John pedig szinte soha. Miután megbizonyosodott arról, hogy a házban mindenki mélyen alszik, megkezdte a behatolást. Annak ellenére, hogy koromsötét volt, könnyedén megtalálta az alagsorba nyíló ajtót. Közvetlenül a kazánházba vezetett. Azon túl helyezkedett el egy lambériával burkolt
játszószoba, utána pedig Kaye szobája. A tréningfelsője alatt viselt táskából zongorahúrt vett elő, megpiszkálta vele az ajtó zárját, majd egy hitelkártyával óvatosan felemelte a nyelvet. Amikor benyitott, meleg, dohos levegő csapott az arcába. Az éjszaka nem volt igazán hideg, így a kazán csak kis lángon égett, halvány, narancsos fényét a falra vetve. John keresztülment a helyiségen, és belépett a mögötte nyíló folyosóra. Megtorpant. Előtte a sötétből szakadozó lélegzést hallott - de nem embertől származót. Gyorsan végiggondolta, mi lehet a zaj forrása, és feltételezte, hogy egy nagyjából harminckilós kutya adhatja ki magából ezt a hangot, amely vagy kétméternyire tőle, a folyosó túlsó végében alszik. Nos, ezzel már nemigen tud mit kezdeni. Kénytelen lesz elkábítani az állatot. A táskájából kivett egy műanyag zacskót, majd rongyot húzott elő belőle. Az anyag hűvös volt, és csöpögött belőle a kloroform. Ő nem olyan gyors, mint Miriam, neki még mindig bódítószerekre van szüksége, hogy az áldozatait ártalmatlanná tehesse. Eszébe jutott, milyen veszélyeket tartogathat a jelenlegi helyzet, és a gondolatra összeszorult a torka. Barátja, a sötétség most ellene dolgozott; tett egy lépést előre, és próbálta a lehetőségekhez mérten kiszámítani, milyen messzire van tőle a kutya. Még egy lépés. A házőrző lélegzésének ritmusa megváltozott. Két lépés. Mozdulat súrlódó hangja és kezdődő morgás. Három lépés. Az ugatás robbanásként hasított bele az éjszakába. Ebben a pillanatban azonban már meg is ragadta az állatot, ujjai a szőrbe kapaszkodtak, a kloroformtól csöpögő rongy az eb pofájára szorult. Vad küzdelem kezdődött, némának vagy csendesnek semmiképpen nem nevezhető. - Barney? Kaye hangja olyan tisztán csendült, mintha egy apró harang szólalt volna meg. Azonban jó adag félelem is vegyült bele. John pontosan tudta, hogy egyre romlanak az esélyei. A lány most már felébredt. Érezte a sötétséget kutató tekintetét. Más körülmények között azonnal visszavonult volna, ma éjjel azonban nem tehette meg. Miriam könyörtelen gyilkos volt, és biztos, hogy a fiú nem fogja túlélni ezt az éjszakát. Az egész félrevezetés lényege éppen abban állt, hogy a két fiatalnak egyszerre vész nyoma. Mivel mindketten eltűnnek, a rendőrség valószínűleg arra gondol majd, hogy együtt szöktek el otthonról, és az ügyüket besuvasztják valami aktakupacba, közvetlenül az elveszett macskák esetei alá. Ha azonban csak az egyiküknek találják reggelre hűlt helyét, akkor sokkal könnyebben gyanút foghatnak. Abban a pillanatban, ahogy a kutya feladta a küzdelmet, John továbbindult. Valószínűleg legfeljebb tíz perce lesz cselekedni, amíg az állat teljesen eszméletlen. Most már nem vesztegethet több időt. A lehető leghatékonyabban kell végeznie a lánnyal. Kaye hálószobája hirtelen megtelt fénnyel. A leányzó csodálatosan szép volt, ahogyan ott ült az ágyon, hálóingben, keze a díszes kis éjjeli lámpán. John úgy érzékelte a világosságot, mintha tűz lobbant volna. Rárontott a lányra, és megpróbálta elfojtani a sikolyt, amiről pontosan tudta, hogy a következő pillanatban belehasít az éj csöndjébe. Keze máris Kaye szájára tapadt, karja pedig az áldozat testére nehezedve az ágyhoz szegezte. A lány egészen enyhe kölni- és cigarettaszagot árasztott. John küzdött vele, közben egyfolytában vonaglott, próbálva megfékezni a dühös védekezést. Ez a vad ellenállás haragot szított benne. Most már mind a két keze a lány szájára és orrára tapadt, térdével pedig a könyökét szorította az ágyhoz. A szobában némaság honolt, eltekintve a tompa puffanásoktól, ahogyan Kaye lába a puha matracnak csapódott. John csak figyelte a könyörgő, rettegéssel teli szemeket, és azon kezdett töprengeni, vajon mennyi ideig fog még bennük megcsillanni az élet. Érezte, ahogyan a lány a nyelvével próbálja letolni a száját elzáró tenyeret. Vigyázz, nehogy megharapjon! Az öt perc, ami ahhoz kellett, hogy áldozata megfulladjon, mintha soha nem akart volna véget érni. John erőlködött, nehogy kiessen a koncentrációból. Ha a lány kiszabadul és elmenekül
valahogy... Nem, ezt nem hagyhatja. Hiszen hosszú évek gyakorlata áll a háta mögött. A lényeg, hogy ne engedje másfelé kalandozni a gondolatait, ügyeljen, hogy szorítása jottányit se lazuljon - egyetlen pillanatra sem. Figyelte, mikor veszi észre a szem fehérjében megjelenő bevérzést, ami a halál biztos jele. Kaye pontosan úgy viselkedett, ahogyan mindenki más. A tekintetével könyörgött neki az életéért, és kétségbeesetten nézett az arcába. Végül, ahogyan kezdte elveszíteni az eszméletét, lehunyta és összeszorította a szemét. Ezután következett néhány vad rándulás - mintha a tudatalatti hasztalan próbált volna elmenekülni attól, amitől a tudat képtelen volt. Egy lélegzetvételnyi mozdulatlan csendet követően megint felpattantak a szemek. A fehérje most már olyan világos rózsaszín árnyalatú volt, amilyennek ilyenkor lennie kell. írisze nagyon lassan a jobb sarokba vándorolt, mintha csak meg akarná mutatni, merre távozik a lélek, és azután még a korábbinál is teljesebb mozdulatlanság állt be. John azonnal elengedte, a fülét a mellek közötti meleg, puha völgybe nyomta, és figyelmesen hallgatta, ahogyan a szív még egyszer, utoljára, erőtlenül megdobban. Tökéletes. Kaye a lehető legjobb állapotban van, közvetlenül a halál küszöbén. Immár minden akadály elhárult. A vasfegyelem átadhatja a helyét a valódi érzelmeinek, éhsége nyers igazságának. Rávetette magát Kaye-re, és közben alig bírta elfojtani saját izgatott kiáltását. A lány azonnal új élettel robbant szét a belsejében. Agya úgy tisztult ki egyetlen szemvillanás alatt, mintha egy fülledt napon jéghideg vízbe vetette volna magát. A lopakodó fájdalom nyomban semmivé lett az izmaiban. A hallása és a látása szinte természetellenesen intenzív információözönt zúdított rá. Egyik csúcsról a másikra jutott újra és újra. Mint ilyenkor mindig, Miriam képe elevenedett meg a fejében. A száján érezte ajkainak ízét, a szíve nevetésének ritmusára dobogott. Sóvárgott hideg érintése után, és a mélységes szerelem féktelen vágynak adta át a helyét. Aztán mindennek vége szakadt. Egyetlen pillantást is alig pazarolt Kaye Wagnerre, aki mostanra csak sötét dudornak tűnt az ágynemű alatt. Nincs vesztegetni való ideje. Kényszerítette magát, hogy visszatérjen a kegyetlen szükség diktálta teendőkhöz, és egy fekete műanyag zsákba dugta a lány törékeny testét. Idegesen az órájára nézett. Egészen pontosan két perc múlva a megbeszélt helyen kell lennie. A zsákba beledobta még Kaye pénztárcáját, a hajkeféjét, valamint néhány kozmetikumot, ami a fésülködőasztalon hevert szanaszét. Azután a batyuba került egy-két bugyi, melltartó és egy maréknyi bakelit kislemez is a földről. Bement a fürdőszobába, felnyalábolta a fogkefét, hajlakkot, további kenceficéket, sampont, illetve egy viszonylag tiszta blúzt, amely a zuhanyfüggöny rúdján lógott. Az autó ötven másodperc múlva befordul az utcába. Miriam mindig a terv szerint érkezik, így John kénytelen volt valósággal rohanni kifelé ugyanazon az útvonalon, amelyen bejött, csak egyetlen lélegzetvételnyi időre állva meg, míg a zongorahúr segítségével megint kulcsra zárta az ajtót maga mögött. Végigsietett a kocsifelhajtón, és megállt a virágzó som rejtekében. Az egész teste bizsergett. Úgy érezte, hogy a körülötte lévő világ legkisebb részletét is tökéletesen befogadja. Már nem kellett különösebb erőfeszítés ahhoz, hogy összpontosítani tudjon. Érezte a som megnyugtató jelenlétét, hallotta a legapróbb neszeket, ahogyan egy bogár zizeg, vagy ahogyan egy kocsi lassan lehűlő motorja pattog az utca másik oldalán. A feje fölött a csillagok színes kavalkádban oldódtak fel; voltak köztük zöldek, sárgák, kékek és vörösek. A szellő mintha minden levelet egyenként simított volna végig. Johnt élesen és mindent áthatón eltöltötte a körülötte leledző csodák tömkelege. Az élet nem is lehetne ennél édesebb. Elmosolyodott, amikor észrevette a kocsijukat. Miriam egy vaksi nyolcvanéves óvatosságával vezetett. Szinte betegesen félt a balesetektől, így egy Volvót választott maguknak, egyrészt, mivel nagyon biztonságos volt, másrészt, mert a legkevésbé sem feltűnő. Annak ellenére, hogy alapvetően nagyon megbízható gépkocsinak számított, Miriam felszereltette megerősített üzemanyagtartállyal, illetve teherautókból származó fékeket, valamint légzsákokat rakatott
bele, mert a biztonsági öveket nem találta megfelelőnek. Még a „napfénytető" is extra menekülési útvonalként szolgált. John kötelességtudóan kocogott oda a lassan mozgó járműhöz, terhét a hátsó ülésre dobta, majd beült Miriam mellé, előre. Természetesen nem is lehetett kérdéses, hogy a nő fog vezetni. Soha nem adta ki a kezéből a kormányt, eltekintve néhány különösen kivételes esettől. Megnyugtató érzés volt megint vele lenni. Az ajka hűvösnek és ismerős tapintásúnak bizonyult, ahogyan John orcájához ért, a mosolyában öröm és sikerélmény csillant. Nem szólt egyetlen szót sem, csak az útra koncentrált. A felhajtó a Long Island-i gyorsforgalmira még kétutcányira volt tőlük, és John máris tudta, hogy Miriam aggodalmaskodni fog, nehogy megállítsák őket a rendőrök, mielőtt azt elérnék. Ha ez megtörténne, néhány nagyon kínos kérdésre követelnének választ tőlük a helyi erők. Egyikük sem szólalt meg, míg el nem érték a feljáratot. Amikor azonban már a gyorsforgalmin haladtak, John érezte, ahogyan Miriamből elszáll a feszültség maradéka is. Ez egyszerűen csodálatos volt! - mondta a férfi felé fordulva. - A fiú csak úgy duzzadt az erőtől... John elmosolyodott. Visszafogta saját lelkesedését. Annak dacára, hogy évek óta gyakorolta, számára soha nem jelentett különösebb élvezetet a gyilkosság. Miriammel ellentétben ő nem szerette magát az élet elvételét. Remélem, a tiéd is jól ment. - Igazából kérdésnek szánta a kijelentést. A szokásos. Miriam tekintete Johnt fürkészte, és a szeme úgy csillogott, akár egy játék babáé. Én annyira jól éreztem magam! Szerencsétlen srác azt hitte, hogy valami odatévedt lány meg akarja erőszakolni - kuncogott. - Azt hiszem, elélvezett, miközben meghalt. Aztán nyújtózott, és az arcára kiült a táplálkozás utáni nyugalom. Na és Kaye halála milyen volt? John feltételezte, hogy csak azért érdeklődik, mert ezzel is azt akarja kifejezni, hogy mellette áll. De az igazat megvallva most inkább megfeledkezett volna erről az undorító kis cselekedetről, és szeretett volna a végtelen boldogságra koncentrálni, amely a gyilkosságot követő jutalom volt. Kloroformmal kellett elaltatnom egy kutyát. Miriam áthajolt az anyósüléshez, arcon csókolta Johnt, majd megfogta a kezét. Végtelenül érzékeny volt; ebből az egyetlen megjegyzésből azonnal megfejtette az éjszaka történéseit, és megérezte, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie a férfinak. Előbb vagy utóbb mindannyian ugyanott végzik. Biztos vagyok benne, hogy nagyon emberségesen jártál el. Az a lány valószínűleg egyetlen pillanatig sem sejtette, mi történik vele. Hibáztam. Számítanom kellett volna a kutyára. Ez az, ami nagyon zavar. Persze nem mondott egészen igazat. Ott motoszkált benne az a különös érzés is, ami mintha csak az emlékeiben élt volna mostanáig. Nagyon fáradt volt. Hosszú évek óta nem érezte ennyire kimerültnek magát. Soha nem adhatsz tökéletes halált. Valamennyi szenvedés mindenképpen lesz. Igen, ez igaz volt. És John még most, ennyi év elteltével sem tudta megszokni, hogy szenvedést kell okoznia másoknak. Persze nem lenne szabad ennyire a szívére vennie mindezt. A táplálkozás azért van, hogy megint élettől duzzadónak érezze magát. Ez az egész biztosan csak valami átmeneti elhajlás lehet, ami azért következett be, mert a kutya megzavarta. Úgy döntött, inkább nem törődik ezzel, így hát az ablak felé fordult, és az elsuhanó tájat bámulta. Az éjszaka lenyűgözően szép volt. John mindig úgy érezte, hogy az éj sötétje sokkal mélyebb igazságokat rejt, egyfajta örömöt, valami olyasmit, ami miatt megbocsátható az erőszak. Amikor erre gondolt, eltöltötte a bizonyosság, hogy igazolható mindaz, amit tettek.
A városok fényfoltjai egymás után jöttek és mentek. John mélységesen beleszeretett mindebbe. Hagyta, hogy a gyilkolás apró öröme betöltse lényét, és belegondolt, hogy alapvetően mennyire boldog ebben az életben. Mielőtt észrevette volna, mi történik, lecsukódott a szeme. Az autó zúgása kezdett összemosódni a fejében az egyre távolabbi emlékeiben feltámadó hangokkal. Felpattant a szemhéja. Ennek nem lenne szabad így történnie. Kinyitotta a napfénytetőt, hogy egy kis hűvös levegőt engedjen be. Az ő életük szinte végletesen szigorú rendszer szerint zajlott. Huszonnégyből hat órán keresztül aludtak, és ez az álom nagyjából négy órával a táplálkozást követően szállt rájuk. Akkor pedig ez az előbbi mi volt? Félálomban lebegett egy nagyon kellemes érzés felé, miközben az elméjén úrrá lett valamiféle jóleső visszaemlékezés vagy bódulat, ami... Egyetlen pillanatra eluralkodott rajta a képzet: mintha hatalmas, hideg, gyertyákkal megvilágított teremben állna, és még a kandallóban égő fa ropogását is hallani vélte. Meglepődött. A Blaylockok ősi, családi rezidenciája azóta nem jutott az eszébe, hogy ők ketten elhagyták Angliát, most mégis hihetetlenül tisztán rajzolódott ki előtte hálószobája képe, az a makacs dohosság, a nagy terek, az ismerős sarkok. Miriam még most is éppen olyan csodálatos volt, mint akkoriban. John szerette volna megérinteni és megölelni, ő azonban nem állhatta, ha vezetés közben zavarják. Emlékezett a szobájából az észak-yorki mocsarakra nyíló hatalmas ablakokra és arra, hogy kitekintve szinte mindig látta a távolban a cigányok tábortüzeinek fényét. A múlt arcai és hangjai elárasztották a tudatát. Álmosan figyelte, amint a kocsi mellett elhalad ez a különös, modern táj, a végtelen fények, a szabálytalan körvonalú, omladozó kis házak. Mennyire magányos ebben a világban! Lehunyta a szemét, és abban a pillanatban Hadleyben találta magát egy szürke, esős délutánon. Egy különleges délutánon - legalábbis olyanon, amely egy órán belül azzá válhat. Emlékezett még arra, milyen is volt ő maga akkoriban: jó partinak számító fiatal úriember, aki csak nemrég fejezte be a Balliol College kétéves képzését. Éppen a vacsorához öltözött, és az inasa ott ügyködött körülötte a harisnyájával, a selyemsáljával és az ingével. John feltételezte, hogy az aznapi vendég apja unalmas politikus ismerőseinek egyike lesz, és az egész este azzal fog telni, hogy szenteskedő beszélgetést folytatnak az eszét vesztett öreg királyról, valamint a feslett régensről. Johnt teljesen hidegen hagyták az udvar intrikái. Őt sokkal jobban lekötötte, ha medvéknek állíthatott csapdát, vagy ha a kutyáit futtathatta a lápon. Miközben készülődött, egy hintó futott be nagy zörgéssel. Lenyűgöző díszfogat volt, melyet hat csődör húzott, és két szolga kísért. Még soha nem látta a címert, amelyet az inasok viseltek az egyenruhájukon. Amikor pedig a hintóból kilépett a talpig fehér selyembe öltözött hölgy, John türelmetlenül csettintett a komornyiknak, hogy adja már neki oda a parókáját. Nagyon régen történt, hogy az apja legutóbb örömlányt hozott Hadleybe. Annak ellenére, hogy sokat betegeskedett, gyakran összekevert dolgokat, golyvás volt, és a látása is meggyengült, ami a nőket illeti, John apjának sikerült megőriznie remek ízlését. Ha hölgytársaságra vágyott, általában az arisztokrácia züllöttebb rétegeiből választott magának valami külsőre vonzó, elbűvölő kis teremtést, aki anyagi javakban nem bővelkedett annyira, hogy a fia érdeklődését is felkelthesse. Csakhogy ez utóbbi törekvése általában kudarcba fulladt. Az úr ma nincs itthon - dudorászta, miközben Williams elvégezte az utolsó simításokat a selyemsálon, és némi parfümöt hintett a parókára így boldog nap köszönt reánk. Az úr itthon van, gazdám. Magam is tudom, Williams, de attól még álmodozhatok, nemdebár? Igen, gazdám. A szokásos előkészületekre lesz szükség, Williams. Feltéve, ha bájos a hölgy.
A férfi elment, és a dolga után nézett. Jó inas lévén pontosan tudta, mikor kell csendben maradnia. John ugyanakkor biztos lehetett benne, hogy a megfelelő időben egyetlen szolgáló sem fog tartózkodni a nappali és az ő hálószobája közötti helyiségekben, és a hölgy cselédje sem követi majd asszonyát. Feltéve persze, ha az apját sikeiiil megfelelő mennyiségű brandyvel annyira elkábítani, hogy teljesen elfeledkezzen az aznap éjszakai terveiről, és elég ideig játszanak bezique-et1 ahhoz, hogy magától is elaludjon. Igen, az este valóban nagyon ígéretesen kezdődött. John lement a galériába, amely a ház két szárnyát kötötte össze, és miközben elhaladt édesanyja portréja mellett, amely az apja unszolására, az asszony halála óta annak régi hálószobája mellett lógott a falon, máris érezte az ablakokon túl leszálló alkonyat nedvességgel terhes hűvösét. A galériát úgy kivilágították, mintha bálra készülődnének, és éppen így tettek a bejárati folyosó, valamint a nagy ebédlőterem esetében is. A szolgálók három főre terítettek meg a hatalmas vacsoraasztal mellett. John el sem tudta képzelni, hogy az apja miért nem a sokkal intimebb, sárga étkezőt választotta. Hallotta a hangját a nagytermen túlról, a hivatalos fogadásokra használt társalgószobából. Keresztülvágott a termen, majd egy pillanatra megtorpant, és megvárta, amíg a szolgák kinyitják előtte az ajtót. Azonnal megértette, mire föl ez a hatalmas pompa. És azzal is tisztában volt, hogy nincs az a brandymennyiség, ami ezen az éjszakán eltéríthetné apját a terveitől, sem annyira unalmas bezique-parti, amely elálmosítaná. Ugyanis nem létezett szó a hölgy szépségére. Bőr bizonyosan nem lehet ennyire hamvas, a vonások nem lehetnek ennyire tökéletesek. A szempár, mely halvány volt, akár a holland fajansz, és világos, akár a tenger, Johnra szegeződött. A férfi küzdött, hogy megtalálja a megfelelő szavakat, de végül feladta, és inkább mosolyogva meghajolt, majd közelebb lépett. Engedje meg, hogy bemutassam a fiamat, Johnt. Apja szavai távoli visszhangként jutottak el hozzá. Most már nem számított semmi, csak a nő. Le vagyok nyűgözve, hölgyem - jegyezte meg John halkan. A nő kinyújtotta felé a kezét. John, a hölgy Lady Miriam - szólalt meg az apja, és a hangjából csak egészen enyhe irónia csendült. John megfogta a hűvös ujjakat, majd az ajkához emelte a kézfejet, és a kelleténél éppen csak egy picivel tovább tartotta ott. Azután felpillantott. A hölgy őt figyelte, de nem mosolygott. Johnt megdöbbentette a tekintetéből áradó erő. Olyannyira zavarba ejtette, hogy kénytelen volt elfordulni. A szíve dübörgött, az arca lángolt. Felindulását egy kis tubákolással leplezte. Mire sikerült annyi bátorságot gyűjtenie magában, hogy újra odanézzen, a hölgy szeme már éppen olyan vidáman és boldogan csillant, ahogyan az elvárható volt. Aztán, mintha csak incselkedne vele, ismét azzal az előbbi szégyentelen, vad tekintettel fordult felé. John korábban soha nem tapasztalt ennyire leplezetlen szemérmetlenséget, még a legprimitívebb konyhalánytól vagy útszéli ribanctól sem. Megremegett az izgalomtól, amiért egy ennyire különleges és nyilvánvalóan kifinomult személy pillant rá így. A szemébe könnyek gyűltek, és önkéntelenül is felé nyújtotta a kezét. Úgy tűnt, a hölgy meg akar szólalni, de végül csak végigfuttatta a nyelvét fogai élén. Mintha az apja egészen megszűnt volna létezni. John karja a nő köré fonódott - akkor ölelte meg először Miriamet. Ez az ölelés izgalommal és tűzzel töltötte el. A szeme önkéntelenül
1 Francia eredetű kártyajátékok
lecsukódott, és belesüppedt az asszony puhaságába, lehajolt ahhoz az alabástrom nyakhoz, majd széjjelnyíló ajkai végigsiklottak a sós, tejfehér húson. A kacaj olyan váratlanul tört fel a hölgyből, mintha egy rejtegetett kés pengéje ugrott volna elő valahonnan. John azonnal elrántotta a fejét, és leengedte a karját. A nő tekintetében volt valami hihetetlenül buja, gúnyos és diadalmas csillogás, amitől John szenvedélye hirtelen mélységes rettegéssé változott. Ilyen villanást legutóbb... Igen, annak a párducnak a szemében vélt felfedezni, amelyet azok a kelet-indiaiak mutogattak a Vauxhall Gardensben. A nő pillantása éppen olyan volt, mint a ragadozó vad tekintete. Miképp lehetséges, hogy ez a szempár ugyanakkor oly elbűvölő? Nem egészen egy percbe telt, míg mindez lezajlott. Ez idő alatt John édesapja valósággal megbabonázva állt ott, a szemöldöke a homlokára szaladt, az arcára pedig fokozatosan mind mélységesebb döbbenet ült ki. Na de uram! - csattant fel végül. - Kérem! John összeszedte magát. Egy úriember nem viselkedhet ilyen illetlenül az apja előtt. Ne haragudjon rá, Lord Hadley! - csitította Miriam. - Ön el sem tudja képzelni, mennyire lenyűgöző, ha egy hölgyet ily leplezetlen figyelemmel tüntetnek ki. Halkan beszélt, ennek ellenére a hangja életteli lüktetéssel töltötte be a szobát. Lehet, hogy John apjának nem tetszett, amit a nő mondott, de miután a szavak elhangzottak, nem volt helye további vitának. Az idős földesúr kegyesen meghajolt, majd megfogta a hölgy kezét. Egymás mellett sétáltak el a nagy helyiség másik végébe, és csak egy egészen kis időre álltak meg a kandalló előtt. John követte őket, és igyekezett teljesen közömbösnek mutatkozni. Legbelül, a szívében azonban forrt a harag. Ez a nő viselkedése és kinézete tekintetében egyaránt a legcsodálatosabb volt, akivel valaha találkozott, és több ezerszer lenyűgözőbb, mint amit egyáltalán el tudott volna képzelni. Léptei nyomán rózsaillat szállt a levegőben. A tűz fényében mintha izzott volna a bőre. Szépsége beragyogta az ódon, dohos szobát. Amikor az apja jelt adott, a balkonon játszani kezdett egy dudás. A dallam felkavaró volt, és a skót zenére jellemzően egyszerre csodálatos és zabolátlan. Miriam megfordult, majd felnézett. Milyen hangszer ez? Duda - felelte John, még mielőtt az öreg megszólalhatott volna. - A skótok hangszere. És a bretonoké is - szólalt meg élesen az apja. - Most is egy breton játszik rajta. A Hadley házba skót be nem teszi a lábát! John ezt másképpen tudta, de nem akart ellenkezni. Fajdhúst szolgáltak fel, melyet erős, savanykás ízűre készítettek, utána bárányt, pudingot, valamint lekvárral töltött és borban áztatott mandulás piskótát tejszínhabbal. John még mindig nagyon jól emlékezett erre a vacsorára, mert mélységesen meglepte, hogy Miriam a feltálalt ételek egyikéből sem vett. Egyik fogás a másik után került le az asztalról úgy, hogy hozzá sem nyúlt. Nem akartak annyira udvariatlanok lenni, hogy megkérdezzék, a vendégük miért nem eszik, a vacsora végére azonban John apja nyilvánvalóan értetlenül állt a dolog előtt. És szó szerint felcsillant a szeme, amikor a hölgy végre beleegyezett, hogy legalább egy pohár bort megigyon. Az öreg minden bizonnyal attól tartott, hogy a nő túlságosan visszataszítónak találja, és éppen ezért eszébe sem jut majd a házban tölteni az éjszakát. John kis híján felnevetett, amikor látta, hogyan terül szét a mosoly az apja arcán, mert kilazult műfogsora miatt úgy tűnt, mintha egy marék kavics volna a szájában. Az étkezés alatt Miriam mindössze kétszer nézett Johnra, azonban olyan melegség és csáberő áradt a tekintetéből, hogy a fiatal férfi egészen fellelkesült. Az este végeztével várakozással telve vonult el a szobájába. Azonnal elzavarta Williamset, levetkőzött, a parókáját félredobta, és anyaszült meztelenül ácsorgott ott. Egészen közel ment a kályharostélyhoz, először az egyik oldalát melegítette fel, majd a másikat is, és csak ezt köve-
tően bújt ágyba. A lepedőt és a takarókat is a tűzből kivett téglával simították végig valamivel korábban, így kellemesen meleg volt mindegyik, a fekhely pedig roppant kényelmes. Álmatlanul hevert, és bizsergető, újszerű izgalommal töltötte el, hogy hálóruha nélkül tért nyugovóra. Az éjjeliszekrényen hagyott három aranypénz csillogott a gyertyafényben. Csak feküdt ott, hallgatta a szelet és az esőt, és a takaró melegében biztonságban érezte magát. Órák szálltak tova. A teste, amely még soha nem tapasztalt izgatottsággal eltelve várakozott, időközben fájdalmasan feszülni kezdett. Egyszer csak elbóbiskolt. Hirtelen arra riadt fel, hogy Lady Miriam- ről álmodott. A szobában már nem volt olyan áthatolhatatlan a sötétség. Tapogatva kereste az éjjeliszekrényen elhelyezett zsebórát, a kezébe vette, majd felpattintotta. Majdnem hajnali ötöt mutatott. A hölgy már nem fogja meglátogatni. Felült. Pedig egy értelmes ribanc biztosan nem értette volna félre azokat a jelzéseket, amelyeket ők ketten küldtek egymásnak az éjjel. A három aranypénz érintetlen maradt. Az ostoba némber nem jött el a béréért. Mostanra az apja már biztosan rég kiélte rajta a vágyait. Felkészült a hidegre, aztán félredobta a takaróját, és felkelt az ágyból. Nem tudta, hogy Williams hol tartja a hálóruháit, így kénytelen volt az előző nap viselt nadrágot és inget felvenni. Felmarkolta a három aranyat, és végigsietett a folyosón. A vendégszoba kályhájának fénye bevilágította a helyiséget. Az ágy nem volt üres. John odalépett, és egyik kezével finoman megérintette a hölgy orcáját. Inkább érezte, mint látta, ahogyan a nő elmosolyodik. Arcára nem ült ki sem meglepettség, sem az ébredést követő zavar. - Már azt hittem, soha nem jön el - jegyezte meg a hölgy. - Istenemre... hiszen önnek kellett volna betérnie a szobámba! A nő felnevetett. Azt nehezen tehettem volna meg. Most azonban, hogy már itt van, nem szeretném, ha megfázna. Ezzel beengedte az ágyba. John próbálta megfékezni a remegését, de nem járt sikerrel. Úgy érezte magát, mint akinek végre sikerült lefektetnie az egész királyság legbefolyásosabb földbirtokosának lányát. Most mái- nem volt semmi ribancos Miriam viselkedésében. Az efféle nők legalább egy kicsit faragatlanok voltak, ha pedig az ember a szemükbe nézett, láthatta megcsillanni az igazságot, hogy sokkal többet éltek már meg, mint szerettek volna. Ezekben a szemekben viszont nem volt semmi egyéb, csak ártatlanság és tisztaság - emellett pedig leplezetlen vágy. Hagyta, hogy John levetkőztesse. Amikor már meztelen volt, magához vonta, és ő is kihámozta a férfit a ruháiból. - Jöjjön! - mondta, és felkelt az ágyból. - Jöjjek? - A tűz mellé - válaszolta a hölgy. Egymás derekát átölelve sétáltak a kályha elé. A szoba meleg volt; Miriam cselédje nem egészen egy órája járhatott itt, hogy felélessze a parazsat. - Feleljen őszintén! - kérte Johnt. - Ugye nem én leszek az első? - Miben? Az első, akit igazán szeretett - pontosította Miriam, és a lehető legszégyentelenebb és legcsodálatosabb módon simogatta meg. John lenézett az asszony kezére, és elálmélkodott, hogy egy ennyire egyszerű mozdulat hogyan okozhat ilyen végtelen gyönyört. Úgy érezte, mindjárt összecsuklik a lába. - Igen! Szeretem önt! Miriam a tökéletes alakjával, azzal, hogy egyszerre volt friss és fülledten érzéki, teljesen kábulatba ejtette. A nő felfelé fordította az arcát, hogy a szemébe nézzen, két kaiját a nyakába
fonta, az ajkai pedig alig észrevehetően széjjelváltak. John szájon csókolta - és megérezte Miriam savanykás, különös módon hideg leheletét. Jöjjön vissza az ágyba! - mondta Miriam. Először kézen fogta, hogy visszavezesse, de hirtelen megtorpant. - Engedje meg, hogy megnézzem magamnak! Ujjai végigsimították John mellkasát, finoman megérintették kemény, izmos hasát, és nem tétováztak megvizsgálni az intimebb részeket sem. Szokott betegeskedni? - tudakolta a nő. Hogy kérdezhet ilyet? Természetesen nem! - Egészen megdöbbentette a hölgy szemtelensége. Mégis mi köze van ahhoz, hogy kapott-e már fertőzést vagy sem? Olyan betegségre gondolok, amit az egyik ember teste ad át a másikénak - felelte Miriam szinte oda sem figyelve. Johnnak fogalma sem volt róla, hogy miről beszél. - De nem is számít. Csak arra voltam kíváncsi, hogy általában milyen az egészségi állapota. Nagyon is jól vagyok, hölgyem - közölte John, majd elsétált mellette, és befeküdt az ágyba. Miriam lenézett rá, könnyeden felnevetett, és pörögve táncolni kezdett a szobában, testének minden mozdulata tele a fiatalság bájával és szépségével. John úgy érezte, órákig tudná nézni, ugyanakkor mindinkább erőt vett rajta a türelmetlenség. Aztán Miriam egészen váratlanul az ágyra vetette magát. Magas, négyoszlopos, baldachinos bútordarab volt, Miriam viszont akkorát ugrott, hogy az szinte hihetetlennek tetszett. John megpróbált felkacagni, volt azonban a nő mozdulataiban valami, ami a torkára forrasztotta a nevetést. Az asszony szinte dühösnek tűnt, ahogyan a takarók alá bújt. Ön semmit nem tud a szerelemről! - jelentette ki fennhangon. Azután már ott is volt John mellett, és hozzábújt. A szeme ravaszkásan csillant. - Akar tanulni? Úgy hiszem, igen. És ön máris késve kezdi a tanórát. Miriam minden előzetes figyelmeztetés nélkül megragadta az arcát, és vadul megcsókolta. A nyelve John fogai közé nyomult. A férfi olyan durvának érezte, mint egy vesszőseprűt, és meglepetten rántotta el a fejét. Hogyan kerülhet ilyesmi egy emberi lény szájába? Rettenetes élmény volt. Az ajtó felé sandított. Ne féljen tőlem! - mondta Miriam. Azután vidáman, csilingelőn felkacagott a kora hajnali szürkeségben. John soha nem tekintette magát babonás embernek, de most hirtelen eltűnődött azon, hogy vajon vannak-e a közelben cigánytáborok. Lehetséges volna, hogy ez is csak egy vándorló boszorkány, aki azért jött, hogy elragadja a lelkét és megkaparintsa a birtokot? Miriam biztosan leolvasta az arcáról ezeket a gondolatokat, mert láthatólag nem sok választotta el attól, hogy rávesse magát. A nő keze végigsimította John testét, bőre hozzáért az ő bőréhez, ajka csábítóan kínálta magát. John pedig megcsókolta. Úgy, ahogyan még soha senkit azelőtt. Csókokkal borította a száját, az arcát és a nyakát is. Miriam a mellei alá nyúlt, és felajánlotta őket neki. John korábban még nem ízlelhette meg a gyönyört, amit az okoz, ha ajka ilyen helyeken kalandozhat. A szíve boldogsággal telt meg. A cigányokról teljesen elfeledkezve adta át magát a hús élvezeteinek. Miriam pedig addig nyomta a fejét egyre lejjebb, míg már teste legtitkosabb részeihez ért. Johnt lenyűgözte, hogy milyen élvezetet okoz neki mindez. Miriam gyakorlottan és gyorsan mozgott, és mielőtt a férfi észbe kapott volna, az ő intim pontjait is csókok árasztották el. Néhány percen belül olyan érzések támadtak fel benne, amelyek létezését korábban nem is sejtette. A mámoros boldogság hullámai csaptak át rajta. Érezte, hogy Miriam izgalma is fokozódik, és elönti a szenvedély. Még nem volt nő, aki mellett ennyire csodálatosan hozzáértőnek, ennyire jónak bizonyult volna. Azután Miriam hangulata megváltozott. Finoman, de határozottan John alá csúszott, míg az arcuk egészen közel került egymáshoz. Széttárta a lábát, a tekintetében vágy lobogott. Egy egészen halk nyögés szakadt fel belőle, amikor John beléhatolt, félig élvezettel, félig félelemmel teli. Ezután felnyúlt, megragadta a férfi hátsóját, és elkezdték.
John mindent megtett, de az izgalma annyira erőteljes volt, hogy néhány pillanat múlva már lüktetve eresztette a magját Miriambe, csodálatos nevét kiáltva, nem törődve azzal, hogy esetleg a szolgák is meghallhatják. Hatalmas, andalító szerelem töltötte el. Azután leereszkedett az asszony testére. Légy a feleségem, ribanc! - suttogta a fülébe. Miriam ujjai finoman karistolták a hátát, és a körmök egyre mélyebben vájtak bele a húsba. Arckifejezése semleges maradt. Karmolásával ugyan fájdalmat okozott, de a férfi mégsem kiáltott fel. Túlságosan boldog volt, és a gyönyör hullámai messzire röpítették. Lady Miriam, önnek hozzám kell jönnie feleségül. Nem vagyok úrinőnek való. John felnevetett. Majd én azzá teszem! És John ebben a pillanatban elvette feleségül. A lelkük elválaszthatatlanul egybeforrt. John emlékezett még azokra az első, vad, szerelemmel töltött évekre, a csodára, a rettenetre, a vágy buja lángolására. Olyan sokat kapott, és olyan sokat veszített el. Kisajátították a birtokot. A parasztok elmenekültek. A cigányok tábortüzei kialudtak. Az öreg lord legyengült és meghalt. John elveszett Miriamben, és még nem talált rá saját magára. Feloldódott az iránta érzett szerelemben. Miriam aggódott. John feje lebukott, a szája kinyílt. Nyilvánvalóan álomba merült. Számukra viszont ez nagyon is természetellenes volt. Ők vagy ébren voltak, vagy Aludtak, vagyis abban a mély, transzhoz hasonló állapotban voltak, ami szinte új élettel töltötte el őket, és annyira jellemző volt a fajtájukra. Nyugtalanul váltott sebességet. Csak egyetlen dolog okozhatta ezt. Miriam megrázta a fejét. Ez lehetetlen. Ennyire gyorsan nem következhet be. Biztosan nem. Négyesbe lökte a váltót. Villogtak a kinti fények, ahogyan New York felé robogtak. Túlságosan gyorsan hajtasz - jegyezte meg John túlkiabálva a menetszél dübörgését. Egyedül vagyunk az úton. A sebességmérő mutatója 120 körül imbolygott. Miriam a fejét hátravetve nevetni kezdett, keserűséggel és haraggal telve. Nem lehet, hogy Johnnál ilyen gyorsan elkezdődjön. Miriam nagyon szerette - imádta a fiatalságát és a frissességét. Összefonta az ujjaikat, megszorította a férfi kezét, és a másik viszonozta a gesztust. Ugye jól láttam, hogy elszenderedtél? A nő érezte, hogy John tekintete egyenesen őrá szegeződik. Álmodtam. Mint amikor Alszunk? Amolyan ábrándozás volt ez inkább. Csak félálomban voltam. Azt a napot idéztem fel, amikor először találkoztunk. Miriam úgy érezte, hogy mindjárt felkiált a megkönnyebbüléstől. Ábrándozás! Most már úrrá lett rajta a táplálkozást követő csodálatos érzés. Ez a döcögős, régi országút, az omladozó város, mind titkos szépséget fedett fel. A szívében a felszabadultság fokozatosan átadta a helyét annak az ismerős szeretetnek, vagy inkább egyfajta hálának, melyet amiatt érzett, hogy létezik a Földön az emberi faj. A gondolatai ezután a kis Alice Cavenderre vándoroltak, akit hamarosan ugyancsak átváltoztat. Ha elérkezik John életének tele - persze még nagyon sok évnek kell eltelnie ahhoz -, Alice-é éppen a tavasz végén jár majd. Amikor John elszárad, akkor fog ő virágba borulni, Miriam szeretete pedig úgy vándorolhat majd át az egyikről a másikra, hogy közben nem kell még egyszer megszenvednie azt a kínzó veszteséget, amit korábban több alkalommal kénytelen volt. Hogy megnyugtassa magát, kutatni kezdett az emlékezetében, és megpróbálta felidézni, milyen is Alice-t megérinteni. Szinte azonnal meg is érkezett az emlék - amelyben benne volt Alice melegsége, az illata, a szíve minden vad szeretete. Azután, ahogyan egy
hirtelen feltámadó zápor halad tovább néhány perc leforgása alatt, az emlékek áradata is hamarosan véget ért. Alice érintése... milyen jó is az! A lány nagyon szépen fejlődik. Miközben átkeltek a Flushing Meadow Parkon, és bal kéz felől elhaladtak a gigantikus Mt. Hebron Temető, jobb kéz felől pedig a Világkiállítás helyszíne mellett, Miriam megpróbálta a lehető legalaposabban megfigyelni Johnt úgy, hogy közben az utat is szemmel tartja. Emlékszel még, milyen volt a Terrace Klub? - vetette fel a férfi. Hogyan felejthetném el? 1939-ben történt; a Terrace Klub a régi Világkiállítás területén nyílt meg. Miriam nem felejtette el, milyen vidámnak találta akkor a sárgára és fehérre festett falakat, valamint a karcsú, rozsdamentes acélból készült bútorokat. Táncoltunk ott. Ennél azért sokkal többet is csináltunk. - Miriam emlékezett arra, hogyan rabolta el John felháborító módon a toalettről azt a fiatal lányt, miközben Miriam annak udvarlójából táplálkozott. Már Queensben jártak, és Manhattan újra és újra feltűnt előttük. Miriam számára minden, ami a klubban történt, nagyon is közelinek tetszett. Mintha nem egészen egy hete lett volna, hogy itt mindenfelé építőmunkások dolgoztak. Az út, amelyen haladtak, akkoriban még kockakővel volt kirakva, a levegőben pedig állandóan a kátrány és a nyers épületfa szaga lengedezett. Még nem épült meg a Long Island gyorsforgalmi, és villamos szállította az embereket az Ozone Parkba. Az azon túli alvónegyedek sem léteztek. Ők ketten nagyon gyakran villa- mosoztak abban az időben a vesszőből font padokon ülve, élvezve, ahogyan a jármű a sötétség tengerén úszó fénytutajként csattog és szikrákat szór a síneken. Hamarosan megérkeztek a temetőnegyedbe: Mt. Zion, Calvary, Green- acres. A levegőt megtöltötte a dohos, hideg szag. John bekapcsolta a rádiót, és Miriam komótos merengését azonnal megzavarta egy hosszúra nyúló, szomorú történet, amelyet egy öreg, elgyötört és álmatlanságban szenvedő hang mondott el valahonnan az éterből, és megállíthatatlan folyamként zúdította a műsorvezetőre saját veszteségeit. Légy szíves! Nekem tetszik. Akkor az ízlésed még sokkal bizarrabb, mint gondoltam volna. Szeretem hallgatni, ahogyan a vénemberek beszélnek. Kárörömmel gondolok a gyengeségükre. Miriam ezt nagyon is megértette. Jól tudta, hogyan érezhet John, akinek nyilvánvalóan sikerült legyőznie az öregedés átkát. Teljes mértékig tökéletes férfi! Lassan ő maga is kezdte élvezni ennek az idős hangnak a jelenlétét itt az éterben. Amolyan ellensúlyt jelentett a mellette ülő fiatalságával és életerejével szemben, ami miatt John még sokkal csodálatosabb és értékesebb fogásnak tűnt, mint azt korábban valaha elképzelhette volna. Nagy sebességgel hajtott végig a Midtown-alagúton, majd végig a Harmadik sugárúton és keresztül Sutton Place-en. A házuk egy zsákutca sarkán állt, és az elegáns, nem túl nagy épületről soha senki nem feltételezte volna, hogy valóságos erődítmény. Miriam élvezte az általa nyújtott biztonságot. Rengeteg pénzt és időt ölt bele a különböző biztonsági eszközökbe, és ahogyan a technika fejlődött, ő megszerzett magának minden egyes újdonságot, s beillesztette a meglévő rendszerbe. A petúniákkal teli ládák valójában mikrohullámmal működő térfigyelőket rejtettek. Minden egyes ajtót és ablakot elektrosztatikus sorompó védett, amelynek a töltése elég erős volt ahhoz, hogy bármilyen behatolót leterítsen. Még Miriam ágyát is olyan biztonsági berendezéssel szerelték fel nemrég, amely azonnal acélredőnyökkel zárná el, ha a riasztó valamilyen behatoló közeledését jelezné. A hátsó kertben, a rózsaágyásban kifinomult mozgásérzékelőket helyeztek el, amelyek kimutathatták és meg is
különböztethették akár egy kutya, akár egy ember lépteit. Képjavító optikával ellátott kamerák pásztázták folyamatosan a garázs közelében a sikátort, és a számítógép, állandóan szemmel tartva a kapott képet, emberi alakokat próbált beazonosítani. Valamikor volt itt egy titkos alagút is, amely a sikátor és a kert alatt egyenesen az East River egyik privát mólójához vezetett, azonban az East Side Drive-on zajló építkezések miatt régen beomlott. A védekezés most már sokkal fontosabb - és könnyebb - volt a menekülésnél. Miriam leállította a kocsit, kikapcsolta a világítást, majd megnyomta a műszerfalba épített gombot, amely becsukta mögöttük a garázskaput. John azonnal kiszállt, és elindult a kazánház felé, készen arra, hogy elégesse az áldozatok maradványait tartalmazó zsákokat. Nagyon sietnie kellett, mert fontos volt, hogy mire a nap felkel, már ne látsszon a kéményből felszálló füst. Miriam kicsit zavarban volt. Megengedte Alice-nek, hogy egész este egyedül maradjon a házban, pedig ezzel a saját maga által hozott, nagyon is szigorú szabályokat szegte meg. Mindenképpen szólnia kell Johnnak, nehogy túl nagy zajt csapjon a kazánnal. Vigyázz, mert felébreszted Alice-t! - figyelmeztette. Semmi baj, már fent vagyok - hallatszott a kislány hangja a pincébe vezető lépcső tetejéről. Alice szürkéskék szemével egyenesen Johnra, valamint a kezében tartott két nejlonzsákra meredt. Ne gyere le! - szólt rá Miriam gyorsan, Alice azonban mit sem törődve vele, macskaszerűen kecses léptekkel elindult lefelé a lépcsőn. Rólad álmodtam - mondta Miriamre nézve. A szemek csillanásá- ból látszott, hogy a kislány magyarázatot vár. Érezte, hogy volt valami nem odaillő abban az álomban. A nő rámosolygott. Amikor Miriam megérintette, Alice álmodott. Az ehhez hasonló kezdetekből gyakran csodálatos szeretet sarjadt. Ha már itt van, akár segíthetne is nekem - vetette fel John kissé gúnyosan. - Miért ne tehetné? Hiszen csak szemét van bennük! A férfi joggal haragudott, azonban Miriam annyira boldog volt, amiért Alice itt van velük, hogy úgy tűnt, ez egyáltalán nem érdekli. Jól van - törte meg Alice a John megjegyzése után támadt néma csöndet. Miriam felment az emeletre. Ugyan maga sem értette, miért, de John dühös szavait hallva valami kellemes borzongás vett rajta erőt. Annyira érdekes volt, amikor kicsit rosszindulatúan viselkedett. Néha az is megesett, hogy Miriam szándékosan hergelte. Lehet, hogy Alice-nek is ezért engedte meg, hogy ma éjszaka itt maradjon? Mert fel akarta vele ingerelni Johnt, és mert annyira mélységesen szerette lányt? John figyelte, amint Alice lejön a lépcsőn. Nagyon nem tetszett neki, hogy a kislány úgy viselkedett, mintha minden pillanatban el akarna csábítani valakit, hogy olyannyira ráerőltette az akaratát másokra, és hogy olyan nagy hatással volt Miriamre. Dühítette a felismerés, mennyire keveset jelent ő az asszony számára. Márpedig az ilyen érzések miatt mindennél jobban szerette volna, ha kiszívhatja Alice vérét, ha végre a kislány teste az ő szervezetét táplálhatná, na és persze egyúttal megszabadulhatna a fenyegetéstől és a lelkét marcangoló féltékenységtől. Legalább ennek a késztetésnek most, hogy az éhségét már csillapította, egy kicsit könnyebb volt ellenállni. Miért nem hagyjátok a szemetet a sikátorban, mint mindenki más? Jellemzően idegesítő kérdés. Miriam nem gondolhatja komolyan, hogy éppen ennek a kislánynak a társaságára van szüksége! John meg volt győződve róla, hogy ő egyedül is éppen elég a nőnek, és ahogyan Miriam többször is elmondta neki, mindörökké mellette fog maradni. Hiszen ők legfeljebb akkor halhatnak meg, ha baleset éri őket! Szinte hangosan felnevetett azon a gondolaton, ami az agyába férkőzött:. Mi van, ha ez a mogorva kis teremtés lesz az utódja abban az esetben, ha ő valahogy megöleti magát?
Miért nem? - kérdezte megint Alice, aki soha nem hagyta abba fag- gatózást, amíg választ nem kapott. Mert nagyon ritkán jár erre a szemetes - felelte John, és a kislány felé hajította a zsákokat. - Tartsd meg ezeket, amíg begyújtok! Már nem sok idő maradt pirkadatig, márpedig a nappali órákban soha nem égettek bizonyítékot. - Nagyon könnyűek. Mit is mondhatnék? Elég éhesek voltunk. - Meghúzta a kart, amivel megnyitotta a külön ebből a célból beépített, nagynyomású gázvezetéket. Egy pukkanás hallatszott, majd morajlás, és a tűzteret azonnal elárasztották a kékes lángnyelvek. - Különben is, mi van ezekben? Papír? John kikapta a zsákokat a kislány kezéből, és a tűztérbe dobta mindkettőt. - Tekintsd ezt is csak egy újabbnak a rengeteg titok közül. - Azt, hogy kocsival hordjátok haza a szemetet? John dühös tekintetet villantott rá. Piknikeztünk. El sem tudom képzelni, hogyan lehetséges, hogy te nem jöttél velünk. Alice émelyítően édes mosollyal válaszolt. Nem hívtatok. Én pedig nem vagyok olyan, aki hívatlanul elmegy bárhova. - Ez valahogy nem tűnt fel nekem. Fogadjunk, hogy Miriam örült volna, ha veletek megyek! Biztosan te nem hagytad neki, hogy magával vigyen. - Nem akarlak elkeseríteni, de eszébe sem jutottál. - Szeret engem. Ez az utolsó két szó olyan egyszerűen és olyan erővel csendült, hogy Johnnak hirtelen semmiféle válasz nem jutott az eszébe. Vad dühvel próbált tudomást sem venni a lányról, és rakott még a tűzre. -
Miriam az éjjeliszekrény mellé lépett, és felkészült az Alvásra. Olyan gyorsan cselekedett, ahogyan csak tudott; kivette a kontaktlencséket, amelyektől a szeme sötétebbnek tűnt, mint valójában, lemosta a sminket, ami elrejtette sápadt, fehér bőrét, és végül a parókáját is lehúzta. Végigfuttatta ujjait vékony szálú, ritkás haján, majd néhány percre a zuhany alá állt. Az Alvás hangjai egyre nagyobb erővel szóltak a fejében. Mikor visszatért a szobába, John már az ágy mellett ült. - Miért engedted meg neki, hogy ma este itt maradjon? - Mert a szülei nincsenek otthon. - Látta, ahogyan a maradványokat égetem. Hamarosan úgyis segíteni fog neked. Nem szeretnél már Aludni? - Ezzel lefeküdt. Elképzelni sem tudom, mit vársz tőle! Vezeti a házat. Nem akarsz Aludni? Egyáltalán nem érzem, hogy Aludnom kellene. Miriam leplezte a félelmet, amit az előbbi megjegyzés keltett benne. Johnnak mindenképpen Aludnia kell! Felemelte a kezét, megsimogatta a férfit, és próbálta megfogalmazni a kérdést. Azonban az ő Alvása egyetlen pillanattal sem várhatott tovább. Az utolsó dolog, amit még érzékelt, mielőtt belesüllyedt volna a semmibe, az volt, hogy a férfi mennyire nyugtalanul forgolódik mellette. Azután magával ragadta egy álom, amely éppen olyan életteli volt, mint a valóság, ugyanakkor többet jelentett egy egyszerű emléknél, amelyet újból átél. Miriam Aludt. 1. Róma, Kr. e. 71. G YŰLÖLTE A VÁROST, és ha lehet, augusztus havában még a szokásosnál is jobban. Az
utcákon ilyenkor nyüzsgött a mocskos élet; mindenhol patkányok, legyek, valamint a birodalom látszólag minden egyes nyomorult, beteg koldusa. A városkapukon csak úgy özönlöttek be a szekerek, rogyásig megpakolva a legkülönbözőbb árukkal a kolbásztól a selyemig, eltorlaszolva a keskeny utcákat, megtöltve a fórumokat. A világ minden sarkából ideérkezett egzotikus tömegek lökdösődtek, kötekedtek és raboltak a sarkokon. Fölöttük pedig halotti lepelként ült meg a számtalan kolbászsütőből és pékségből felszálló kékes füst. Róma szinte belefulladt ebbe az emberáradatba: meztelen rabszolgák, nemesek, akik előtt a lictoraik, utánuk pedig a klienseik mentek, katonák lépés közben nyikorgó bői-vértben és csilingelő rézcsatos egyenruhában, arisztokrata családokból származó hölgyek, akiket gyaloghintón emeltek a sokaság fölé, folyamatosan ott kavarogva a kormányzat, a vallás és a gazdagság tiszteletére emelt, harsány színekben pompázó templomok körül. Miriam úgy hajtotta harci szekerét, akár a centuriók. Két rabszolga haladt a fogat előtt, és korbáccsal csapkodva terelték félre a járókelőket. Miriamet cseppet sem érdekelte, mit gondolnak róla emiatt, egyszerűen nem volt most ideje arra, hogy a lictorait vegye igénybe, akik finoman faragott pálcáik segítségével, udvariasan törtek volna utat neki a sokaságon keresztül. Nagyon sietett, Rómának pedig nem maradt más választása, mint kitérni az útjából. Ahogyan a Via Nován haladt a Via Appia felé, a tömeg mintha ritkulni látszott volna valamelyest; a jelek szerint aznap senkinek nem akadt dolga a Porta Capenán túl. Eltűntek mögötte a Palatinus-hegy gazdagon díszített palotái, valamint Apollo élénk színekkel festett temploma is. Elhaladt az Appia- vízvezeték alatt, majd átkelt a Capenai kapun. Amint kiért a városból, gyorsabb haladásra ösztökélte a lovat, hangos zörgéssel robogva el a Becsület és Erény Temploma mellett, keresztül a kis emelkedőn. A következő pillanatban megdöbbentően és váratlanul tárult elé a rettenet. A látvány letaglózta még ebben a korban is, amikor az emberi élet szinte semmit nem ért. A napot sűrű, fekete, dühödten zümmögő légyfelhő takarta el. A Via Appián, kilométereken át, túl a lágy hullámokkal emelkedő campagnai dombokon, két sorban álltak a keresztek. Spartacus lázadó rabszolgaseregének minden tagja ott volt megfeszítve. Már három napja haldokoltak. A nagy kérdés csak az volt, tud-e Miriam találni akár egyet is, aki még él. Ha van túlélő, akkor annak hihetetlenül erősnek kell lennie. Miriam apja úgy gondolta, hogy a problémájukra talán az lehet a megfelelő megoldás, ha valóban csak a legszívósabbakat válogatják ki. Régebben több alkalommal megtörtént, hogy rosszul választottak, és az átalakítottak meghaltak. Miriamnek mindenképpen szüksége volt erre a férfira. Vágyott rá, álmodott róla. Megigazította a fátylát, hogy a legyek ne férhessenek hozzá az arcához, majd megcsapta a lovat, és elindult, hogy megtalálja ezt a bizonyos férfit. A kora reggeli árnyékok hosszúra nyúltak a keresztek lábánál. De legalább Miriam teljesen egyedül lehetett az úton; akiknek a városban volt dolga, inkább a Via Ardeniát választották, és ha kellett, akár egészen Capuáig kerültek, csak távol tudjanak maradni ettől az undorító látványtól. Miriam saját rabszolgái a harci szekér mögött jöttek, erősen lihegve, hiszen a várostól egészen idáig rohantak, és csapkodtak maguk körül, próbálva elűzni a legyeket. A lova is felhorkantott, mert mind több rovar telepedett a pofájára. - Lovász! - szólt hátra, és a kezével intett. A rabszolgák epével átitatott gyapjúból készült köpönyegbe burkolóztak. Előlépett a lovásza. A férfi ruházata egy pillanatra régen elmúlt, boldog idők emlékét idézte Miriamben, amikor ő még csak figyelte a sivatagi embereket, ahogyan fejükön ehhez nagyon hasonló turbánnal, a napégette homokban törnek előre. Azokban az időkben Miriam családja nomád életmódot folytatott, fel és alá utazva a sivatagban, Egyiptom termékeny síkságainak pereméről ejtve prédát maguknak. Lassan haladt tovább, küzdve a bűzzel és a látszólag kimeríthetetlen energiával támadó legyek tömegével, egymás után hagyva el a hullákat. A gyomra a gyűlölet és a harag miatt görcsbe rándult. Róma maga volt a trónra emelt őrület. És ez csak egyre rosszabb lesz. Most már
elkerülhetetlennek látszott, hogy a városállam az egész világ urává nője ki magát. Idővel, bár az még nagyon soká lesz, éppen így le is fog hanyatlani. Ám addig nagyon kemény évek állnak még az emberiség előtt. Néhány percenként meg-megállt, felemelte a fátylát, majd hosszan figyelte az áldozatokat. Egyetlen gyors csuklómozdulatára rabszolga lépett oda a testekhez, és egy bottal megbökte, hogy van-e még bennük élet. Ha csak egy elhaló nyögés volt minden tiltakozás, azonnal továbbindult. A háta mögött az egyik szolgája furulyát vett elő, és játszani kezdett, ezzel igyekezve elviselhetőbbé tenni a helyzetet. Panaszos egyiptomi zenét játszott, és ezek a szomorú hangok tökéletesen illettek az alkalomhoz. Miriam már messziről észrevette az egyik férfit, és megállt, hogy alaposabban megnézze magának. A mozdulatai nagyon is tudatosnak tűntek. Ha az embert keresztre feszítik, kénytelen egyenesen nyújtva tartani a lábát, különben megfullad. Minden erejére szüksége van az életben maradáshoz. Semmi más nem késztethet valakit arra, hogy még a kereszten is küzdjön, csak az, ha végletesen rettegi a halált. Márpedig ez a férfi már vagy hetvenkét órája egyfolytában küzdött az életéért. Még akkor is, ha biztosan tudta, hogy senki nem fog megkegyelmezni neki. Miriam halkan tapsolt, és közelebb rendelte a lovászát. Minden önuralmát össze kellett gyűjtenie ahhoz, hogy az ostorral ne ösztökélje azonnal vágtára a lovát, mert akkor a rabszolgáinak megint rohanniuk kellett volna. Mivel pedig ő nem volt római, nem szenvedhette a felesleges kegyetlenséget. Lépésben haladva mentek hát oda a férfihoz. Amikor közelebb értek, már látszott, hogy görög vagy közel-keleti lehet - mocskos volt, és a korbácsolás miatt iszonyatos sebek borították a testét. A szeme lehunyva, az arca pedig szinte békés, annak ellenére, hogy beláthatatlan szenvedés árán tudott csak életben maradni. A következő pillanatban a férfi kinyújtotta mindkét lábát, és hallatszott, hogy hatalmas, hörgő lélegzetet vesz. Aztán a lábak megint összerogytak. Az egyik szemét résnyire kinyitotta, és a közeledő bámészkodókat figyelte. Mivel azonban minden energiáját a túlélésre összepontosította, már nem maradt arra, hogy bármilyen érdeklődést mutasson irántuk. Ismét kinyújtotta a lábát, egyetlen kiáltás vagy nyögés nélkül, majd amilyen hirtelen volt a mozdulat, olyan gyorsan vissza is rogyott az eredeti állapotába. Aztán Miriam azt is észrevette, hogy a férfi lábai folyamatosan előre-hátra mozognak a rajta zümmögő légyraj alatt. Hiszen ez megpróbálja meglazítani a köteleit! Miközben a legyek a bokáján serkenő vért eszik... Demetrius, Brusus, szedjétek le onnan! Két rabszolgája azonnal a kereszthez rohant, megmozgatták, majd kihúzták a földből. A megfeszített ember a fogát kivillantva grimaszolt. Vigyázzatok! Fájdalmai vannak! A rabszolgák leengedték a keresztet a földre, Miriam pedig leszállt a harci szekérről és odarohant. Nem törődött a távoli patadobogás zajával. Most nincsen idő arra, hogy a katonák miatt aggódjon. Volt nála epe és ecet, és miközben a rabszolgák leoldozták a keresztről, Miriam mosni kezdte a férfi arcát. Gyomorforgató állapotban volt, olyannyira, hogy az egyik fülében máris férgek nyüzsögtek. A bőre megfeketedett és felrepedezett, a teste felduzzadt, mindössze az alig hallható, hörgő lélegzet jelezte, hogy még életben van - ez és a nyitott szem. A férfi meredten bámulta Miriamet, aki csitítóan beszélt hozzá, úgy, mintha a kisfiának mormolna. Nyugtalanítónak találta a tekintetét. Megdöbbentő volt, hogy oly sok szenvedés után is ennyire éberek tudnak lenni ezek a szemek. Úrnőm... - suttogta az egyik rabszolga. Miriam felnézett. Mint a halál hírnökei, három katona állt valamivel messzebb, kezükben kivont, rövid karddal. Az út közepén voltak, de szinte teljesen elfedte őket a légyfelhő. Ezek a katonák azért járkáltak itt, hogy a kereszteket őrizzék, és megakadályozzák, hogy bárki is kiszabadítsa az elítélteket. Ugyanis nagyon sokan, különféle indokokkal megpróbálták - voltak
köztük rokonok és ismerősök éppen úgy, ahogyan az olcsó csempészárura és az így megszerezhető gyors profitra pályázó rabszolga-kereskedők. Tegyétek a kocsira... gyorsan! A férfi felnyögött, amikor a rabszolgák felemelték, és oldalvást letéve, a térdét az állához érintve a padlóra fektették. Nem maradt vesztegetni való idő; a katonák máris megindultak feléjük, amikor Miriam fellépett a szekérre és megragadta a gyeplőt. Mondjátok meg nekik, hogy Crassus felesége vagyok! - szólt még oda a szolgálónak. Ez a hazugság egy időre megzavarja majd őket. A római katonák semmiképpen nem mernének beleszólni a jelenlegi római dictator feleségének dolgába. Miriam csettintett, a ló pedig megindult és vágtatni kezdett. Úgy döntött, hagyni fogja, hogy egészen Rómáig vágtázzon, hiszen mostanra Victrix biztosan nagyon vágyott már vissza az istállóba. Ami a hat rabszolgát illeti, nos, ők sokkal lassabban érnek majd haza. Ugyanis kétsége sem volt azt illetően, hogy valóban haza is térnek, miután meggyőzték a rómaiakat az ártatlanságukról. Végső soron ők tanult és képzett egyiptomi rabszolgák voltak, míg a katonák valahonnan a latin világ mélyéből származó parasztfiúk. A férfi felsikoltott, amikor a szekér döccent, s Miriam szintúgy. Any- nyira csodálatos példány volt, hogy végtelenül kétségbeejtő lett volna a halálát okozni most, amikor már oly közeli a megmenekülése. A fél világot felforgatta egy ehhez hasonló férfit keresve, aki utolsó erejével is az életbe próbál kapaszkodni. Elérték Mars templomát, majd letértek a Via Appiáról. Nem lett volna értelme visszafelé is a Porta Capenán át belépni a városba; az szinte bizonyosan felkeltené az őrök figyelmét. Ehelyett a kocsisok által használt ösvényre fordulva, szorosan a városfal mellett maradva kerülte meg a templomot. A fal árnyékában viskók és földbe ásott lyukak bújtak meg, az utat pedig egészen elárasztotta a bűzös szennyvíz. Néhány helyen az oszlás különféle szakaszaiban járó hullák úsztak a felgyülemlett pos- ványban. Többtucatnyi, a világ minden tájáról származó ember guggolt vagy ült az ösvény két oldalán. Mindannyian egy jobb élet reményében vándoroltak Rómába, és itt kellett rádöbbenniük, hogy a szigorú törvények miatt nem tehetik be a lábukat a városba. Ha nem voltak állampolgárok, besorozott szabadok vagy rabszolgák, nem kelhettek át a kapun. Egy nő lépett ki Miriam elé az útra, kezében bottal. Miriam megmutatta neki a rövid kardot, melyet a harci szekérre szerelt hüvelyben tartott. Ezeknek az embereknek a nagy része olyan végletesen legyengült állapotban volt, hogy nem hogy Miriamet nem tudták volna legyőzni, de még a lovat sem lettek volna képesek megállítani. A Naevi kapunál szekerek és kocsik mozdulatlan tömege várakozott. Miriam az ostorral rácsapott a lóra. A legjobb, ha az ember a lehető legteljesebben él a zavar adta lehetőségekkel. Elég szabadon használta a hangját és az ostorát is, elzavarva az útból kocsikat és lovakat, és harsány nevetésre késztetve a kapunál őrködő katonákat. Mindenesetre a próbálkozás nem volt hiábavaló, hiszen gyorsan keresztüljutott, de amikor a megmentett férfira nézett, megint rádöbbent, hogy igyekeznie kell. Senki nem vetett egyetlen pillantást sem a harci szekér padlóján heverő csomagra. Elhaladt a Circus Maximus mellett, és a Quadrata felé fordította a lovat, amely negyed tele volt a gazdagok udvarházaival, valamint minden luxussal berendezett bérházakkal, insulákkal. Az Insula Ianiculensis Miriam tulajdonában állt, de ő csak a földszinten tartózkodott. Az emeleti lakások bérleti díjából fizette az adóját, és maradt elég jövedelme a többi lakása, a Herculaneumban levő villa, valamint az ötven rabszolga fenntartásához. A házat, amelyben lakott, visszafogott eleganciával rendezte be, vagyis kényelemben élhetett, miközben nem vont magára különösebb figyelmet. Átkelt a Circus mögötti sikátorok labirintusán, majd hamarosan feltűnt előtte az Aemilianus-híd, amelyen átkelve már meg is érkezett a Quadratába. Az évnek ebben a
szakában a negyed meglehetősen csendes volt, ugyanis a lakók nagy része a nyári forróság elől Capuába vagy Pompejibe menekült. Megérkezett végül az Insula Ianiculensisbe. Abban a pillanatban, hogy feltűnt a sarkon, rabszolgák futottak ki elé, egy istállófiú megragadta a kimerült ló gyeplőjét, a segédkocsis pedig odalépett a harci szekér mellé. Az Egyiptomból érkezett seborvosok kiemelték a keresztről megmentett férfit, és bevitték a házba. Miriam követte őket, és még any- nyi időre sem állt meg, amíg az egyik szolgálólány levette a ruhájáról a köpenyt rögzítő dísztűt, valamint a fejéről a légyürülékkel borított fátylat. Átkeltek az átriumon,2 majd a virágokkal és lótuszokkal teli tavacskával díszített peristyliumon3 is, egyenesen a fürdőbe, amelyet a férfi érkezésére számítva átmenetileg kórteremmé alakítottak át. Miriam utasításainak megfelelően a tepidariumot4 sós vízzel, a fri- gidariumot5 pedig víz és ecet egyenlő arányú keverékével töltötték fel. A solariumban6 mozgatható napernyővel védett ágyat helyeztek el. Több különböző gyógyszert, valamint salétromot, timsót és ehhez hasonlókat vittek be. Miriam minden gyógyítási képességét - ami mellett eltörpülhet a görög-római képzést kapott „orvosdoktorok" tudása - latba szándékozta vetni annak érdekében, hogy a férfi felépüljön. Egyiptomban tanulta az orvoslást, beleolvasztva a saját népe ősi tudását a papok által irányított kultuszok ismeretanyagába. Egy legyintéssel elküldte a fürdetőket, akik próbálták azonnal megmosni az arcát és a karját, majd utasította az orvosokat, hogy terhüket tegyék az ágyra. Ők hárman már elég régóta álltak Miriam szolgálatában ahhoz, hogy kérdés nélkül engedelmeskedjenek; diákokként tekintettek magukra, akiknek Miriam a mestere. Miriam csak akkor érezte meg, milyen hatalmas ereje van a férfi személyiségének, amikor a szikrázó napfény megvilágította a testét. A sebek és a hegek ellenére is lenyűgöző volt, legalább száznyolcvan centi magas, válla és karja hatalmas, ugyanakkor keze meglepően finom. Az arcát borosta fedte; húszéves, ha lehetett. A rómaiak vele is éppen olyan kegyetlenül elbántak, mint minden társával. Szinte nem volt olyan bőrfelület a testén, amely ne sérült volna. Hirtelen hörgő hang szakadt fel a torkából, és nagy nehezen megpróbált felülni az ágyban. Miriam a vállánál fogva emelte fel, ujjai átszakították a hegeket és a vérrel áztatott bőrbe vájtak, azután a férfi fejét két térde közé vette. A szájából valami fekete folyadék tört fel. - Adjatok neki epét! - parancsolta. - Nem lélegzik! Az orvosok tölcsért nyomtak a szájába, és végtelenül keserű epét öntöttek bele. A férfi öklendezett, levegőért kapkodott, és még többet hányt, amikor azonban Miriam végül visszafektette az ágyra, már rendesen lélegzett. Miriam parancsot adott, hogy fektessék bele forró, sós vízbe, ő pedig hideg gyümölcslevet diktált belé, miközben a fürdetők ledörzsölték a testét. Ezt követően az orvosdoktorok egy olyan oldattal kenték be az egész testet, amelyet Miriam külön erre az alkalomra készített penészgombából, végül a frigidariumba vitték, és forró falerniai bort itattak vele. Húsz órán keresztül aludt. Miriam az idő legnagyobb részében csak ült az ágy végében, és hallgatta a férfi szuszogását. Amikor végre felébredt, megevett hat szem datolyát, és megivott egy kancsó sört. A második alvása tizenöt órás lett. Sikoltva riadt fel belőle hajnali háromkor. Miriam halk, nyugtató torokhangon csitította. - Meghaltam? - kérdezte a férfi, de mielőtt a válasz megérkezhetett volna, megint öntudatlanságba zuhant. 2 Négyszögletű udvar, ahonnan a lakószobák ajtai nyíltak. 3 Nyitott udvart, templomot, epületet vagy kertet körülvevő oszlopsor, oszlopcsarnok. 4 Előkészítő medence langyos levegővel és vízzel. 5 Hideg vizes medence, hideg levegőjű teremmel. 6 Napozásra használt helyiség,
Az álma, amely mélyebb volt minden korábbinál, egészen reggelig tartott. Miriam látta, a teste annyira duzzadt, hogy csaknem szétszakad. Úgy nézett ki, mint egy borostömlő. A húsa lüktető sebként vöröslött azokon a helyeken, ahol a bőre felhasadt. A halál bűzét árasztotta. Az egész test tüzelt és teljesen kiszáradt, így Miriam a frigidariumba vitette. A férfi delíriumba zuhant, majd elegáns görög nyelven Attika hegyeiről beszélt. Miriam látta már azokat a hegyeket, sőt, valamikor régen az athéni Akropoliszon állva figyelte, hogyan változik lilásra az ég a lenyugvó nap fényében. Emlékezett még azokra a szellőkre is, melyeket a férfi emlegetett, s a Hümettosz illatát, valamint a pásztorok sípjának hangjait hozták. Miriam nagyon sok idővel azelőtt sétált ott utoljára, amikor még Athén volt a világ közepe. Azokban a napokban a városállam maga sem döntötte el, hogy valóban világhatalomra akarjon-e törni, de kék vitorlával díszített hajói a Kelet minden kikötőjében jelen voltak. Egy ahhoz - vagy éppen ehhez a mostanihoz - hasonló helyen Miriam könnyen elvegyülhetett a tömegben. Habár még a seborvosok sem hittek benne, a duzzadás hamarosan elmúlt, és a láz is alábbhagyott. A férfi kisvártatva már egyedül is fel tudta emelni a fejét, hogy igyon egy korty bort, penészgombából készített főzetet, vagy éppen felforralt csirke- és disznóvért. A delíriumos motyogásból Miriam megtudta a nevét, és amikor egy napon Eumenésznek szólította, a férfi elmosolyodott. Miriam hosszú órákat töltött azzal, hogy csak nézte. Ahogyan a sebei behegedtek, nyilvánvalóvá vált, mennyire jóképű. Amikor Eumenész már elég erős volt ahhoz, hogy felüljön, Miriam megtanította az egyik rabszolgának, hogyan kell megborotválni, és nem sokkal később elment, hogy vásároljon neki egy fiatal fiút szolgálónak. - Mindig csak rólad álmodom - mondta a vágytól rekedt hangon. Miriam annyira boldogan kiáltott fel ezt hallva, hogy az még hosszú évekkel később is a fülében csengett. Olyan szerelem volt az övéké, amelyre mindig emlékezett, még azután is, hogy az idő megcáfolta apja elméletét. Az első csodálatos éjszaka, Eumenész szenvedélye, éhségének intenzitása, valamint lüktető, lankadatlan férfiassága az egész éjszakát felejthetetlenné tette. Miriam egy örökkévalóságon keresztül kutatott egyetlen olyan pillanat után, mely elhalványíthatná. Emlékezett még az Eumenész tekintetében megcsillanó végtelen szerelemre, a bőre illatára, arra a savanykás aromára, amelybe belekeveredett az ő parfümjének illata is, valamint leheletének ízére, amely az övével vegyült. Az elkövetkező évek minden tragédiája és szenvedése sem volt képes elvenni ennek az eseménynek a csodálatos voltát, vagy elfeledtetni vele a boldog napokat, amiket egymás mellett töltöttek. Miriam leginkább a virágokra és az estékre emlékezett, valamint az éjszakai égbolt tökéletes szépségére, ahogyan a birodalom fővárosa fölé borult. A beavatás is elevenen élt benne. Olyan hatalommal ruházta fel önmagát, amit nem érzett jogosnak, pusztán azért, hogy még jobban magához édesgesse. Kitalált egy istennőt, akit Therának nevezett el, és azt mondta, hogy az ő papnője. Saját maga szőtte a hit és a hamis rituálék hálóját. Elvágták egy gyermek torkát, és együtt itták a kiömlő, sós ízű áldozati bort. Miriam megmutatta a férfinak az anyját, Lamiát ábrázoló, felbecsülhetetlenül értékes mozaikot, és megtanította népének minden titkára. Egymás mellett hevertek, és vérük összekeveredett. Ez volt a legnehezebb, hiszen Miriam már tudta, hogy kezd beleszeretni a férfiba. A vér keveredése a múltban nagyon sok alkalommal ölte meg a kiválasztottakat. Miriam csak jóval később jött rá, miért történik ez, de akkor nagyon szerencsésnek érezte magát, amiért Eumenész nem halt bele. Sőt mi több, nagyon is élettelivé vált tőle.
Végül azonban ő is elpusztult, éppen úgy, ahogyan mindegyik másik is. Az Alvás hat órán keresztül tartott. John az idő nagy részében el sem mozdult Miriam mellől, csak figyelte az árnyékok játékát. A nap sugarai végigkúsztak a mennyezeten. Úgy érezte, mintha valami sokkal nagyobb belső változás előjele volna a tény, hogy hajnalban elaludt a kocsiban. Éppen olyan eleven álmot látott, mint amikor Aludt, de ellentétben azzal, nem zuhant transzba. Mellette Miriam egyre hangosabban lélegzett, és lassan kiemelkedett az öntudatlanságból. John félt. Nem is emlékezett olyan alkalomra, hogy az Álom ne szállt volna le reá éppen akkor, amikor kellett. Azt megtehették, hogy hetente csak egy alkalommal táplálkoztak, azonban az Alvással a nap huszonnégy órájából hatot mindenképpen el kellett tölteniük. Ez létfontosságú volt számukra, és nem halaszthatták el semmiképpen. Majdnem olyan végleges volt, mint a halál, ugyanakkor ez jelentette számukra a kulcsot az újjászületéshez mindennap. A lába bizsergett, a nyaka fájt, a halántéka lüktetett. Felkelt és a fürdőszobába ment, abban reménykedve, hogy csak egy korty vízre van szüksége. Amikor lehajolt, hogy igyon, a mosdó fölötti tükörben megremegett a képe. Abbahagyta az ivást, és lassú mozdulattal letette a poharat. A szobában teljesen sötét volt. Talán amit a tükörben látott, az nem volt több az árnyak egyszerű játékánál. Felkapcsolta a lámpát, és közelebbről is szemügyre vette a tükörképét. A szeme sarkából kiinduló apró szarkalábak nem a képzelete szüleményei voltak. Megérintette az arcát, és valami egészen finom szárazságot, alig észrevehető merevséget tapintott. Nincsenek karikák a szeme alatt, valamint még további ráncok az ajka körül? Lezuhanyozott. Talán akkor száradt ki a bőre, amikor hajnalban nyitott napfénytetővel jöttek haza a hidegben. Hagyta, hogy a forró vízsugár végigcsapjon az arcán, és kényszerítette magát, hogy legalább negyedóráig a tus alatt maradjon. A kezével újra és újra végigsimította a testét, és elégedetten állapította meg, hogy éppen olyan feszes és kemény minden izma, mint korábban. Ő maga azonban nem érezte feszesnek és keménynek magát. Inkább mintha összeesett volna. Törölközés után megint a tükör elé állt. Úgy tűnt, visszatért a fiatalsága. Kis híján hangosan felnevetett, annyira megkönnyebbült emiatt. Miután olyan hosszú időn keresztül sikerült kijátszania az öregedést, a lehetőség, hogy az idő hirtelen kinyúl utána és visszarántja magához, olyan hatással volt rá, akár egy jéghideg szélvihar a nyár közepén. Aztán megint meglátta őket. A szeme láttára mélyültek el az arcán. Olyan volt, mintha valami undorító hallucináció hatalmasodna el rajta. Hátratántorodott. Felfordult a gyomra, amikor észrevette, milyen mélységes félelem csillan a szemében. A következő pillanatban ököllel csapott a tükörre, hogy az éles szilánkok a feje körül röpködtek. A csörömpölés megijesztette. Mozdulatlanná dermedt. Micsoda düh! Lenézett a mosdókagylóba hullott szilánkokra. Mindegyik az ő arcának egy kis darabját tükrözte vissza. Amikor pedig a keret szakadt le a falról és esett a mosdóba, még egy, az eddigieknél hangosabb csattanás szakította szét a csöndet. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, lehunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy racionálisan gondolkodjon. Végső soron egyáltalán nem olyan jelentős ez a változás. Persze de közben nem tud Aludni. Nem tud Aludni! Miriam mindig azt mondta neki, hogy minden az igazán mély és zavartalan Alvástól függ. Az nem érdekes, ha nem álmodik. Az ő álmaiknak ugyanis semmi közük nem volt a mindennapi emberek által tapasztaltakhoz. Amikor ők álmodtak, akkor az agyuk legrejtettebb zugaiból is kitisztultak az ott maradt gondolatok. Ez fiatalította meg őket, ettől újultak meg, ez volt a csoda az életükben. Minden alkalommal, amikor felébredtek, az életük mintha elölről kezdődött volna. Ilyenkor mindig teljesen tökéletesnek érezték magukat - ugyanakkor önmaguk tudtak maradni!
Mi történik akkor most vele? Miriam biztosította arról, hogy az idők végezetéig együtt fognak maradni. Örökkön-örökké. John lenézett rá, ahogyan csak hevert ott mozdulatlanul, miközben arcát keretbe foglalta a puha párna. Mindössze a lélegzés alig észrevehető rezzenései mutatták, hogy még él. Semmi nem ébresztheti fel. Ennek a ténynek a szépsége és a béke nagyon izgatóan hatott Johnra. Az Alvás édes. Ugyanakkor olyan állapot, amikor teljességgel kiszolgáltatottá válnak. Nem is emlékezett olyan alkalomra, amikor Miriam még ebben az állapotban volt, viszont ő maga már felébredt. Odalépett mellé és megcsókolta. Volt a nő tehetetlenségében valami kellemes, ami felkorbácsolta a vágyait. Ahogyan csókolta, a nyomástól egészen enyhén széjjelváltak Miriam ajkai, és aztán úgy is maradtak, hogy csak a fogak pereme csillant közöttük. John nézte a mozdulatlanságát, és hirtelen mindennél jobban kívánta. A gondolatra, hogy most azt tehet vele, amit csak akar - ha úgy tartja kedve, akár meg is ölheti veríték öntötte el az egész testét. Két ujja közé fogta Miriam gyöngyfehér bőrét, és teljes erőből belecsípett. Hideg és száraz volt. Ajkával finoman végigsimította a nyakát, és nyelvén érezte az édeskés ízt. Miriam bőre annyira sima volt, hogy akár műanyag baba is lehetett volna; egész testében merev, mint egy halott. Megállíthatatlanul rátörő dühében John megragadta a nő vállát, és alaposan megrázta, majd csak nézte, amint hátrabicsakló feje feltárja neki a nyak fehér húsát. Ideges volt. Erőteljes vágy tört rá. El akart tőle venni valamit. Éppen ezért, bűntudattal eltelve, valami izgalmas és rettenetes dolgot tett. Ráfeküdt Miriamre, és szeretkezni kezdett transzban lévő testével. Fizikailag Miriam tökéletes volt. Feszes, éppen annyira izmos, ameny- nyire kell, és nagyon érzékeny. Ennek ellenére, amikor most John a karjaiba vette, valami visszataszító módon élettelennek tűnt. Végigfuttatta ujjait Miriam hasán, majd le a combjára. Az, hogy mindez egyáltalán semmi reakciót nem váltott ki a nőből, csak növelte a vágyát. Megragadta az arcát, maga felé fordította, és a nyelvét az ajkai közé préselte. Miriam nyelve éppen olyan érdes és durva volt, akár egy macskáé. John legszívesebben összetörte volna a szerelmével, s a beleit ontotta volna. Amikor beléhatolt, hangosan felnyögött. Az ujjai Miriam torkára fonódtak. Veríték árasztotta el a testét. A combja lüktetett, és nedvesen csúszóssá vált. Szinte észre sem vette, ahogyan a hüvelykujjai Miriam gégéjét nyomják, egyre erősebben és erősebben szorítva azt, miközben a teste már mintegy saját akaratának engedelmeskedve, a vágy egyre fokozódó hullámait követve mozgott. Egymás után csapott át rajta az újabb és újabb hullám, szinte teljes öntudatlanságba taszítva. Egyre kíméletlenebbül fojtogatta Miriamet. Az izgalma nőttön-nőtt. Koncentrált, mert szerette volna a lehető leghosszabbra elnyújtani a pillanatot. Miriam szája kinyílt, érdes nyelve az ajkai közé nyomódott. És ekkor beleélvezett, vadul lüktetve, teljesen kiürülve. Leült az ágy mellé, arcát Miriam keblei közé temetve, szipogva. Az asszony teste összerezzent, és John hallotta, amint szakadozott lélegzet tör fel a mellkasából. A nő nyaka mérges vörös volt, az arca szürke. Valahonnan, egy távoli utcából a játszó gyerekek nevetése csilingelt, odalent, a nappaliban az óra bim-bamozva szólalt meg. Alice a rá jellemző tökéletes időérzékkel ebben a pillanatban kapcsolta be a porszívót, és kezdett el takarítani a földszinten. John a párnába rejtette az arcát. Az életét váratlanul teljesen üresnek érezte. Arra vágyott, hogy megölelhessen valakit, egy hús-vér nőt. Miriam fuldoklott, és a torkához emelte a kezét. Ha csak egy pillanattal korábban ébred - vagy akár egy másodperccel később... ! A nő artikulálatlan hangot hallatott. A hosszúra nyúló csend még mindig nem ért véget. Miriam kinyitotta a szemét. John döbbenten látta, milyen rettenetes düh villan a tekintetében. Ez azonban, amint pillantásuk találkozott, már tova is szállt. John minden erejével azon volt, hogy próbálja kitörölni ennek az arckifejezésnek az emlékét, ami minden volt, csak nem emberi.
Pokolian érzem magam. Nem tudtam Aludni - jegyezte meg Miriamnek. A nő válaszképpen csak felkelt, a fürdőszobába ment, és felkapcsolta a villanyt. Anélkül, hogy bármilyen megjegyzést tett volna a felfordulásra, a nyakát kezdte tanulmányozni az egész alakos tükörben, amely az ajtóra volt rögzítve. Azután visszatért, leült az ágy szélére, keresztbe tette a lábát és elmosolyodott. Te rohadék - mondta. Johnnak a hideg futkosott a hátán, amiért ilyen édesen mosolygó ajkak közül szökkentek ki ezek a dühös szavak. Zavartan felnevetett. Azután Miriam odafordult hozzá, és a kaijába vette. Ujjai belevájtak John hátának húsába, a torkából pedig olyan hang tört fel, ami leginkább károgáshoz hasonlított. John próbálta úgy fordítani a fejét, hogy Miriam arcába nézhessen, ő azonban erősebb volt bármilyen emberi lénynél. Nem maradt hát egyéb választása, mint heverni a karjaiban és várni, hogy elengedje végre. Miriam váratlanul eltolta magától, és a vállánál fogva kartávolságra tartotta. Az arca mintha egyetlen kimondatlan kérdés lett volna, szinte könyörögve nézett rá. Miriam leengedte a két karját, majd visszament a fürdőszobába, és bezárta maga mögött az ajtót. Egy pillanattal később üvegcsörömpölés hallatszott. A mindig gondos és óvatos Miriam máris elkezdte összeszedni a szilánkokat, még mielőtt azok megvághatták volna. John most döbbent csak rá, hogy várt volna valamit Miriamtől. Egy haragos sikolyt, valami fenyegetést, bármit, ami arra utal, hogy van még közük egymáshoz. Azonban nem hallott semmi egyebet, mint a folyó víz zubogását. Miriam máris nekifogott felkészülni az előttük álló napra, és minden érzését megtartotta magának. Felkelt, kicsit rogyadozó léptekkel az öltözőszekrényhez ment, és elkezdte felvenni a ruháit. Még mindig alsógatyában volt, és éppen arcszeszt kent magára, amikor rádöbbent, hogy borostás lett. Hirtelen meg sem tudta volna mondani, van-e egyáltalán borotva a házban. Döbbenettel vegyes csodálkozással simította végig az állát újra és újra, hagyva, hogy a durva kis szőrszálak a tenyerét karcolják. A fürdőszobából hallotta, ahogyan Miriam a megszokott dalocskát dúdolja, miközben törölközik. A lehető leggyorsabban felöltözött, és a helyzet jelentette nyomás elől menekülve elment otthonról. Tudta, hogy van egy borbély az Ötvenhetedik utca és a Második sugárút sarkán. Elhatározta, hogy odasétál, és megborotváltatja magát. Maga a borotválás az igazat megvallva meglepően kellemes élményt jelentett, hiszen a borbély nagyon jó kedélyű ember volt. A pillanat hatása alatt meg is nyiratkozott, és a cipőjét is kifényesíttette. Amikor végzett, egy kicsit jobban érezte magát. A nap fényesen sütött, az utcák tömve a dolguk után siető emberekkel, a levegő szinte édes. Évek óta most először fordult elő, hogy Johnnak jólesett Miriamen kívül más nőre is ránéznie. A reggel vad feszültségét követően ezt valódi felszabadulásként élte meg. Csak egy átlagos fiatal lány volt a tömegből, aki olcsó miniszoknyában és pulóverben, kezében Nedick papírpohárral sietett a buszmegálló felé. A haja amolyan fakóbarna, az arca túl vastagon sminkelve. Ugyanakkor volt valami érzékiség a mozdulataiban, abban, ahogyan a melle a pulóver alatt ringott, vagy a határozottságban, amit minden lépése kifejezett. John az arcába nézett. És rettenet kerítette hatalmába. Akár Kaye is lehetett volna. A szíve vadul dübörgött a mellkasában, és minden levegő kiszorult a tüdejéből. Összetalálkozott a pillantásuk. A lány szemében a halandókra jellemző mélységes szomorúság csillant, amit John csak azután kezdett észrevenni, hogy a saját tekintetéből ennek teljességgel nyoma veszett. - Ez a kettes volt? A lány hozzá beszélt. - Uram, nem látta esetleg, hogy ez a kettes busz volt-e? A lány mosolygott, kivillantva elhanyagolt, sárgás fogait. John válaszra sem méltatva hátat fordított neki, és hazasietett, a ház jelentette biztonságba. -
Ahogyan közeledett, hangokat hallott a nappali nyitott ablakán keresztül. Abban a pillanatban elöntötte a féltékenység - Alice és Miriam vidáman cseveg, és minden bizonnyal csak arra várnak, hogy ő is megérkezzen, és együtt gyakorolhassák a Hándel-triót. Felment a lépcsőn, halk léptekkel átkelt az előszobán, elhaladt a rózsákkal teli asztalka mellett, és belépett a nappaliba. Miriam lenyűgözően szép és fiatalos volt élénkkék ruhájában. A nyakába egy ugyancsak kék színű szalagot kötött. Alice mellette, a pamlagon ült, és a tőle megszokott módon bő pulóvert, valamint farmert viselt. John érezte magán Miriam tekintetét, ahogyan átkelt a szobán, és elfoglalta a helyét. A nő egész lénye feszültséggel telinek látszott, mint aki bármelyik pillanatban felpattanhat, mindaddig, míg John helyet nem foglalt. John - szólalt meg Alice, és a fejét hátravetve ránézett. - Nem is hallottam, amikor bejöttél. Te állandóan lopakodsz. A tizenhárom éves kislány mosolya láttán Johnban bennrekedt a levegő. Alice valóban csodálatos kis játékszer volt, törékeny, élettől duzzadó. Miriam lejátszott egy arpeggiót a csembalón. - Akkor kezdjük - mondta. Nem akarom megint a Hándel-hármast játszani. Már annyira unalmas. - Alice a rá jellemző kelletlen hangulatban volt. Akkor mit szólnál a Scarlattihoz, amit a múlt héten gyakoroltunk? - Miriam gyorsan lejátszott néhány futamot. - Ha John is tudja tartani a tempót, akkor lehetne ez is. - Ő csak az unalmas zenéket ismeri. Miriam ujjai újabb dallamokat csaltak elő a hangszerből. Tudok játszani Corellit, Abacót, Bachot... - Azután egy vastag, fekete kottagyűjteményt dobott Alice felé. - Válassz, amit csak akarsz! Néma csönd következett. Alig ismerem a Händelt - jegyezte meg John. - Csellóval nagyon nehéz eljátszani. Miriam és Alice egymásra pillantott. Akkor legyen a Händel - döntött Alice. - Vagy ez, vagy a skálák és ujjgyakorlatok, igaz, John? Ezzel a kezébe vette és az álla alá helyezte hegedűjét. Én egyike vagyok annak a kevés muzsikusnak, akik akár marok- kózni is tudnak csellón, drágaságom. Igen, többször elmondtad már. Még mielőtt John befejezhette volna a hangolást, már el is kezdtek zenélni. Akadozva lépett be, rohannia kellett, hogy utolérje őket, azután pedig már nagyon felgyorsultak, és minden koncentrációjára szüksége volt ahhoz, hogy a darab végéig sikerüljön tartania a megfelelő tempót. Egy teljes órán keresztül játszottak, és háromszor ismételték el a hármast. John a vége felé kezdte élvezni, ahogyan a darab csodálatos egész- szé áll össze. Szerette a zenét. Úgy érezte, ez a bizonyos mű különösen illik a pillanathoz, a napfény gazdag színeihez, valamint a csodás nők szépségéhez. Nos - jegyezte meg Alice, amikor végeztek akkor ennyi. Egészen kipirult, amitől csak még szembetűnőbb lett bimbózó nőiessége. John szívén szomorú fájdalom vett erőt egy másodpercre. Pontosan tudta, mi mindenre képes Miriam az emberekkel, és lehetetlen lett volna megmondani, milyen kezelést alkalmaz Alice esetében. Adhatott áldást, de akár pusztulást is. Néha az is megesett, hogy erőszakos cselekedetekre késztette a halandókat csak azért, hogy a saját tevékenysége rejtve maradjon. Más alkalmakkor elképzelhetetlen adományokat tudott osztogatni. Miriam ugyanakkor nagyon praktikus is volt, és mindig pontosan azt tette, ami a legnagyobb haszonnal járhatott a saját maga számára. Alice, példának okáért, hatalmas vagyont fog
örökölni, éppen úgy, ahogyan John is annak idején. Lehetséges, hogy ez a fő oka annak, hogy ennyire élénken érdeklődik iránta. Neki magának soha nem volt elég pénze, és azok, akik szerették, mindenüket neki adták. Igyunk egy pohárral! - javasolta Miriam. Felvette a bárpultról az üveg madeirát. 1838-as Warre volt, amelyet még valamikor régen Londonban vásárolt, a Berry testvérek üzletében. Ahogyan teltek az évek, a bor egyre erősebb és édesebb lett, majd alig észrevehető mellékízekkel gazdagodott. Mostanra szinte könnyűnek tűnt a zamata, ugyanakkor számtalan összetett és ősi aroma érződött benne. Minden bizonnyal ez volt a legcsodálatosabb madeira az egész világon, és talán az idők kezdete óta nem készült ennél finomabb. Nekem nem lenne szabad alkoholt innom. Miriam öntött Alice-nek egy pohárral. Nagyon könnyű bor. Csak egy barbár nem engedné meg a gyerekének, hogy igyon egy kortyot ebből a nemes nedűből. Alice egyetlen hörpintéssel lenyelte a bort, majd tartotta a poharát, hogy kaphasson még. Hiszen ez szentségtörés! - háborgott John. - Úgy iszod, mintha tequila lenne. Én azt szeretem, amilyen hangulatba hoz, nem pedig az ízét. Miriam öntött neki még egy pohárral. Csak nehogy berúgj itt nekem! John szeret kiszolgáltatott nőket molesztálni. Ez a váratlan megjegyzés nagyon megdöbbentette a férfit. Alice felnevetett, és gúnyosan mérte végig. John nem lett volna képes sokáig elviselni a helyzetet, úgyhogy inkább megfutamodott. Kinézett az ablakon, és kényszerítette magát arra, hogy a látott képre koncentráljon. Az utca másik oldalán bérházak álltak. Ha visszagondolt, úgy érezte, mintha csak pár nappal ezelőtt lett volna, hogy mindkét oldalt az övékhez hasonló elegáns épületek foglalták el. Még azt is nehéz volt elképzelni, hogy ezek az új házak elég öregek ahhoz, hogy a falukat elborítsák a kúszónövények. Mint mindig, az utcáról behallatszott a gyerekek kiabálása. Johnt megérintette a hangjukból áradó örökös izgalom, és úgy érezte, ez valamiféle egyetemes élmény lehet. Az érettség azt jelentette, hogy megkezdődött a halhatatlanság elvesztésének rettenetes folyamata. John végigsimított az arcán. A bajsza máris serkent. Megmagyarázhatatlan módon belépett a halálos árnyék birodalmába; többé már nem tagadhatta. Alice odalépett mellé, és vállával John könyökéhez ért. Kétségtelen, hogy valami belső hang azt súgta neki, le kell győznie a férfit, és osztoznia a fájdalmában. John azonban gyanította, hogy az egész mögött sokkal egyszerűbb és morbidabb ok áll: Alice egyszerűen szerette látni, ha szenved. Ebben a tekintetben éppen olyan természetes ragadozó volt, ahogyan Miriam is vagy maga John. Mit játszanak, Alice? Ringoleviót? Ringo-micsodát? Ringoleviót. Tudod, a játékot. Űrlényest játszanak. Miriam csak figyelte haldokló társát. Ma reggel akár meg is ölhette volna. Meggyilkolhatta volna. Hidegség töltötte el a férfival szemben, amikor ez az eszébe jutott, de az egész nem tartott tovább egy röpke pillanatnál. Nagyon keményen megküzdött azért, hogy Johnt tökéletessé tegye. Annyira szomorú volt látni, hogy még az elődeinél is sokkal gyorsabban kezd széthullani. Eumenész több mint négyszáz éven keresztül mellette maradt. Lollia majdnem ugyanennyi ideig kitartott. Egészen mostanáig nem akadt egyetlen olyan sem az általa átváltoztatottak között, aki ne bírta volna legalább kétszáz évig. Vajon ő kezd kijönni a gyakorlatból, vagy egyszerűen ennyire leromlott az emberek minősége?
Belekortyolt a madeirába, és a szájában tartotta a bort néhány másodpercig. Maga az idő is ilyen ízű lehet. Az időt csapdába lehet ejteni a borban, és lelassítani az emberben, de nem az örökkévalóságig. John esetében pedig már csak nagyon rövid távon játszhatják ki. Rengeteg tennivalója volt még, és könnyen lehet, hogy mindössze néhány napja maradt arra, hogy mindent elvégezzen. Eddig nagyon lassan haladt előre, apró lépésekkel ejtve foglyul Alice-t. Most azonban hirtelen kifogyott az időből. Fel kellett készülnie a viharra, ami akkor tör ki, ha John rádöbben az elkerülhetetlen igazságra, ugyanakkor azt is meg kell akadályoznia, hogy Alice-nek a fülébe jusson, mi történik a férfival. Mivel a lányt szánta John utódjának, módfelett kellemetlen volna, ha rájönne, mivel jár végül az átváltozása. Különösen annak a fényében, hogy ezúttal talán nem is lesznek ilyen következmények. Miriamnek most már nagyon kell sietnie, ha fel akarja venni a kapcsolatot Sarah Robertsszel. Nincs más választása, mint arra a kevés információra támaszkodni, amit a nő munkájával és életével kapcsolatban eddig megtudott. Ha létezik valaki ezen a világon, aki képes kideríteni, mi történik az átváltozottakkal, akkor az csakis dr. Roberts lehet. Könyvében, amelynek az Alvás és öregedés címet adta, Miriam olyan mélyebb megértés gyökereit fedezte fel, amelyekről talán maga dr. Roberts sem tudott. Lenyűgöző volt a kutatás, amit a főemlősökkel kapcsolatban végzett a munkatársaival, és meglepően nagy mértékben meg tudta nyújtani a vizsgált példányok életkorát. Ha megkapja a megfelelő adatokat, akkor elképzelhető, hogy az átváltoztatottak számára valódi öröklétet tud majd biztosítani? Miriam letette a poharát, és kiment a szobából. Vállalnia kell a kockázatot, hogy néhány pillanatra magára hagyja Johnt és Alice-t. A férfi erőszakossága eddig még nagyon ritkán öltött testet, és volt valami, amit mindenképpen meg kell tennie a padláson - egy hátborzongató előkészület korábbi szeretőinek maradványai között. Annak ellenére, hogy a tetőtér többi részét por fedte és láthatólag szinte soha nem használták, ezt az egy ajtót gondosan karbantartotta. Hangtalanul nyílt ki, amikor Miriam elfordította a kulcsot a zárban. Belépett a szűkös, forró levegőjű helyiségbe. Csak akkor adott hangot a bensőjét hatalmába kerítő félelemnek, amikor a nehéz ajtó bezáródott mögötte, és már senki nem láthatta. Ujjai ökölbe szorultak, és a halántékához vándoroltak, ő pedig erősen összeszorította a szemét, majd nyögdécselni kezdett. Csak a némaság fogadta. De nem volt háborítatlan a csönd. Mintha válaszként érkezne az őt körülvevő sötétségből, lassú, erőteljes mozgás súrlódó hangja hallatszott. Miriam egy pillanatig habozott, majd nekilátott a dolgának. - Szeretlek benneteket - suttogta, és felidézett magában minden egyes személyt, aki itt nyugodott, az összes elvesztett barátot. Talán azért maradt hű hozzájuk, mert valamiképpen úgy érezte, nem tudta beteljesíteni a nekik tett ígéretét. Voltak köztük olyanok, mint Eumenész és Lollia, akiket a fél világon keresztülhordozott. Az ő ládáik a kortól egészen megfeketedtek, bőrrel voltak bevonva, és nehéz acélpántok tartották biztonságosan lezárva őket. Az újabbak éppen ilyen erősek voltak, vagy akár még ezeknél is masszívabbak. Miriam a kis helyiség közepére vonszolta a legújabb dobozt. Ezt vagy húsz évvel ezelőtt készíttette, karbonszálas acélból volt, és erős reteszek zárták le. Kifejezetten John számára vásárolta. Felnyitotta a tetejét, megnézte, milyen belülről, majd kivette belőle a zacskóban tárolt csavarokat. Összesen tizenkettő volt belőlük. Sorban betette őket a fedél pontosan ezeknek kialakított furataiba. Most már mindössze néhány másodperc is elegendő volt ahhoz, hogy felnyissa vagy éppen lezárja a ládát. Most azonban tárva-nyitva hagyta. Ha arra kerül a sor, hogy ide kell hoznia Johnt, könnyen lehet, hogy nagyon kevés ideje marad cselekedni. Vetett még egy utolsó pillantást a többi ládára, egy másodpercre megállt és hallgatta a neszeket, majd suttogva elköszönt. Az ajtó sziszegve záródott rá Miriam tragédiájára. Minden reteszt a helyére tolt. Két okból kellettek ezek az óvintézkedések: egyrészt, hogy senki veszélyes ne juthasson be a szobába,
másrészt, hogy semmi veszélyes ne juthasson ki onnan. Visszament a nappaliba, megnyugtatva magát azzal, hogy felkészült a legrosszabbra is, és iparkodott, mert nagyon baljós érzések törtek rá. Nem szívesen hagyta volna egyedül Alice-t akár egyetlen pillanattal is tovább a szükségesnél. 2. A RETTEGŐ MAKÁKÓ TOMPA üvöltözését hallva Sarah Roberts azonnal felpattant. Kopogó cipókkel rohant végig a linóleummal burkolt folyosón, egyenesen a ketrecekhez. Jeges hidegség öntötte el, amikor benézett a két legfontosabb állatának helyet adó kalickába. Matuzsálem szinte eszét vesztve ugrált odabent, és olyan hangosan üvöltött, ahogyan egy makákó csak tud. A ketrec padlóján ott hempergett Betty feje, arca az agónia utolsó, torz fintorába merevedve. Matuzsálem Betty egyik letépett karját lóbálva ugrált, és a kis kéz ujjai úgy nyíltak ki, mintha a majom végső búcsút intene. Betty maradványainak többi része szanaszét szórva hevert a rácsok mögött. Ahogyan Sarah segítséget keresve kirohant a helyiségből, majdnem elcsúszott a lépcsőre ömlő vérben. Mielőtt azonban kinyithatta volna az ajtót, az feltárult előtte. Matuzsálem tombolása a gerontológiai csapat minden tagját odaugrasztotta. Mi a fenét csináltál, Matuzsálem? - kiáltotta Phyllis Rockler, a labor állatgondozója. A majom arcán totális őrület tükröződött. Sarah a Bellevue pszichiátriai osztályán asszisztensként eltöltött három év során éppen elég tébolyult tekintetet látott ahhoz, hogy ebben egészen biztos legyen. Charlie Humphries, a kutatás vérszakértője egészen a ketrec rácsaihoz nyomta az arcát. Istenem, de undorító! - Visszalépett; sportcipőjének talpa megcsikordult a padlón. - A majmok mind rohadékok. Azonnal hozzátok ide Tomot! - utasította Sarah a kollégáit. Szüksége volt a férfi társaságára, hogy megőrizze a saját józan eszét, és elfeledkezzen végre az állatról. A férfi kisvártatva hamuszín arccal robogott be az ajtón. Nem sérült meg senki - mondta neki Sarah, amikor meglátta a félelmet a szemében. - Úgy értem, az emberek közül senki. Az ott Betty? Matuzsálem széttépte. Már két napja nem alszik, és nagyon ingerlékeny lett. Viszont semmi jele nem volt annak, hogy valami ehhez hasonló fog történni. Mögöttük lázas tevékenység hangjai hallatszottak, ahogyan Phyllis felállította a videofelvevőt. Rögzíteni akarta Matuzsálem minden tettét, hogy később elemezhessék. Sarah azt figyelte, hogyan reagál Tom erre a nyilvánvaló katasztrófára. Szinte látta rajta, hogy a férfi azt mérlegeli magában, milyen hatással lesz ez az egész a további karrierjére. Tom Haver számára soha egyetlen olyan pillanat sem volt, amikor ne gondolt volna legalább egy kicsit önmagára. A férfi végül Sarah szemébe nézett, és a tekintetében - csodával határos módon - tökéletesen őszinte aggodalom csillant. Neked nem lesz emiatt semmi bajod? Mik a legutóbbi vérvizsgálat eredményei? Még mindig ugyanazt az ívet mutatják az értékek, mint korábban. Nem változott semmi. Vagyis nincs megoldás. És Betty halott. Jézusom, most aztán jó nagy bajba kerültél! Sarah közel állt ahhoz, hogy hangosan felnevessen, amikor meghallotta, milyen nyilvánvaló hangsúly került arra, hogy ő van bajban. Persze Tom nem szerette volna azonnal és nyíltan kimutatni, milyen ember valójában, nem mondhatta a szemébe: ,Az én rohadt karrierem is ettől függ!" Sarah feléje nyújtotta karját, és csak ekkor döbbent rá arra, hogy a férfit jobban megrázták az események, mint őt magát. Tom megfogta a nő kezét, egy lépéssel közelebb ment hozzá, és úgy tűnt, valamit mindenképpen mondani akar neki. Sarah megelőzte. Azt hiszem, nem maradt más megoldás, mint a sztárom hullájával megjelenni holnap a költségvetési tanács előtt.
Tom arcára furcsa kifejezés ült ki. Hutch egyébként is a bővítés ellen szólalt volna fel. Most pedig, hogy Betty halott... Ez csak annyit jelent, hogy mindent elölről kell kezdenünk. Idáig Betty volt az egyetlen példány, aki szó szerint nem öregedett tovább. Sarah Matuzsálemre nézett, aki olyan tekintettel viszonozta a pillantást, mintha azt akarná mondani, legszívesebben vele is megismételné az előbbi műveletet. Nagyon jóképű hím volt, és izmos testét egyenletes, egészséges, szürke szőr fedte. Bettyt, aki hozzá képest úgy nézett ki, mint egy tinédzser, egészen mostanáig társként fogadta el. Ne haragudj, de most össze kell omlanom és bőgnöm - jegyezte meg Sarah a lehető legironikusabb hangsúllyal. Persze nagyon is komolyan gondolt minden szót. Hálásan bújt Tom karjaiba. Ne csináld, mindenki lát minket! - A régi jó tartózkodó Tom, aki zavarba jön, ha bármiféle érzelmet kell kinyilvánítania. Mi itt egy nagy család vagyunk. A munkanélküli-segélyért is egyszerre megyünk majd sorba állni. Ez soha nem következhet be. Valamelyik intézetbe biztosan elmehetsz majd dolgozni. Talán néhány év múlva. Azalatt pedig szépen elveszítjük minden majmunkat, félbeszakadnak a kísérletek, és elfecséreljük az időnket! Sarah ennek puszta gondolatától is végtelenül dühös lett. Szinte szent küldetésének tekintette a kutatást, mióta az alvászavarban szenvedő patkányoktól levett mintában végzett vértestszámlálás közben véletlenül felfedezte a vérnek azt a tulajdonságát, hogy képes szabályozni az öregedést. Ebben a laboratóriumban egy olyan betegség ellenszerét keresték, amely végül minden embert megöl: az öregedését. Betty pedig az élő példája volt annak, hogy a gyógyír igenis létezik. Valahol a maká- kó vérében egyes gyógyszerek alkalmazása, egy bizonyos hőmérséklet és a megfelelő táplálkozás hatására az addig ismeretlen kulcs elfordult a zárban, és ennek eredményeképpen Betty olyan mélyen aludt, hogy szinte halottnak lehetett tekinteni. És minél mélyebb álomba zuhant, annál inkább lassult az öregedés. Egy ideig ugyanezekkel a feltételekkel Matuzsálem esetében is sikerült eredményt elérni. Ó viszont a múlt hét óta már nem tudott aludni. Egészen rövid szundításokra volt csak képes - aztán pedig szörnyeteggé változott. Ha Matuzsálem nem öli meg, Betty talán örökké élhetett volna. Ha Sarah-nak lenne fegyvere, most biztosan agyonlövi. Odament a szürkére festett falhoz, és jó néhányszor teljes erőből belevágott. Degenerálódó génállománnyal van dolgunk - jegyezte meg halkan. Ami a majmokat illeti, nem hiszem - felelte Phyllis. Az emberi fajra értettem! Az isten szerelmére, hiszen csak egy lépésnyire vagyunk attól, hogy felfedezzük, mi szabályozza az öregedést, erre szinte biztos, hogy el fogjuk veszíteni a kutatás fedezetét! Mondok én neked valamit. Szerintem Hutch és az igazgatótanács összes szenilis, aranyeres, vén tagja egyszerűen féltékeny az eredményeinkre. Olyan irigyek, hogy majd szétrobbannak! Ők már eljutottak a végstádiumba, és mindent megtennének azért, hogy a világ többi részén is ugyanerre a sorsra jusson mindenki! A nő hangjában remegő színtiszta harag miatt Tom jól ismert frusztrációt érzett. Sarah mindig is vak maradt az olyan problémákra, melyeket ő kísérletvezetőként nap mint nap átélt. Részben ez volt a szakmailag megfelelő hozzáállás, ugyanakkor Sarah esetében ez már odáig fajult, hogy képes volt a saját túlélését is kockára tenni, nem törődve a pillanatnyi belső politikai helyzettel. Ám Tom mindezek ellenére próbálta megtalálni számára a megfelelő megoldásokat. A nő sikerre való éhsége ugyanis szó szerint ragályosnak bizonyult. Volt valami zsigeri a hitében, az akaratában. Kétségtelenül ő maga is éppen olyan értékesnek ítélte a saját kutatását, mint azok,
akik korábban az emberiségre ugyancsak nagy hatást gyakorló felfedezéseket tettek. De Sarah-ban volt valami mélyről jövő érzés, valami kegyetlen vágyakozás, amitől fűtve nem törődött se másokkal, se önmagával, és szétfeszítette a normális, tudományos érdeklődés kereteit is - olyasmi, ami miatt a sikerrel kapcsolatos remény inkább megszállottságba csapott át. Tom csak nézett rá, barna hajára, csinos arcára, furcsán sápadt bőrére, valamint az egész testéből áradó gazdag, már-már kimeríthetetlennek tetsző érzékiségre. Hirtelen mindennél jobban vágyott arra, hogy a karjában tarthassa. Mióta az imént kiszakította magát az ölelésből, Sarah minden érzését állandó ingerlékenysége mögé rejtette. Tom bármit megadott volna azért, hogy Sarah ne érezze áldozatnak magát, amiért nőnek született. Úgy gondolta, hogy borotvaéles és briliáns elméjének éppen elég ellentételezésként kellene hatnia számára a rengeteg hátrány miatt, amelyet ő maga „önnön nemi kondicionáltságának" nevezett. Ez azonban Sarah-nak nem volt elég. Messze nem. Tom helyette érezte kellemetlenül magát. Vagy talán még ennél is többet: szomorú volt Sarah helyett. Ennek a makákónak a halála súlyosan visszaveti a kutatásaikat, Sarah-nak ugyanis most már nincs a kezében olyan ütőkártya, amivel a költségvetési bizottságot rá tudná venni a kutatás további finanszírozásának megoldására. Ebben a pillanatban egy apró, dühtől fortyogó nőt látott, aki egy olyan kísérlet lezárásával kénytelen szembenézni, amelynek sikeréért élete öt évét áldozta fel. Tom őszinte csalódottsága alatt ugyanakkor ott húzódott egyfajta kicsinyesség, vagy inkább káröröm. Ő maga is tisztában volt ezzel; nagyon régen történt, hogy legutóbb el tudta hitetni magával, nincsen semmi mögöttes tartalom az érzelmem túl. A kutatás összeomlása azt jelentené, hogy Sarah megint teljes szívvel és lélekkel visszatérne a vele való kapcsolatába, hogy ismét beérné egy alacsonyabb rangú pozícióval - és Tom személyiségének egy része nagyon is örült volna annak a hatalomnak, amit a kiszolgáltatott Sarah felett gyakorolhatna. Most el kell mennem, hogy beszéljek Hutchcsal - jelentette ki a férfi. - Át kell vennünk a benyújtott finanszírozási igényeket. A szája egészen kiszáradt, és a majmok bűze miatt úgy érezte, menten felfordul a gyomra. Sarah... - folytatta, de annyira meglepődött, hogy elharapta a mondatot. Miért kellett éppen ezt a bizalmas hangsúlyt használnia? A nő azonnal megpördült és a szemébe nézett. A vereség érzése miatt különösen harciassá lett. Tom mindenképpen szerette volna megnyugtatni, ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy a nő mérhetetlen haragra gerjedne, ha azt érezné, hogy le akar ereszkedni hozzá. Az érintés, ami néhány perccel korábban még megállta a helyét, mostanra elképzelhetetlennek tűnt. - Mi az? A Sarah tekintetében tomboló vihar egy pillanatra elcsendesedett. Azután az állát a mellkasára hajtotta, és nyugtatót kért Matuzsálem számára, hogy eltakaríthassák végre Betty maradványait. Senki nem figyelt fel arra, ahogyan Tom csendben elosont a felszerelésekkel és berendezésekkel zsúfolt laboron keresztül. Minden egyes eszközt, minden talpalatnyi helyet csak és kizárólag Sarah akaraterejének köszönhetően sikerült kicsikarni a Riverside Egészségügyi Kutatóközpontból. A felfedezése egy szerencsés véletlennek volt köszönhető, és akkor történt, amikor az alvásmegvonással kapcsolatos, teljesen mindennapi kutatási feladatait végezte. Soha senki nem gondolta volna, hogy az öregedés lassításának kulcsát éppen az alvási folyamat belső ritmusába rejtve fogják megtalálni. Sarah kutatásainak előzetes eredményeit meg is jelentette az Alvás és öregedés című könyvében, ami bizonyos körökben jelentős felháborodást keltett; módszereinek szigorú mivoltát, illetve a kísérleti eljárásokat persze nem lehetett megkérdőjelezni, viszont a felfedezés jelentősége olyan óriási volt, hogy az emberek többsége egyszerűen fel sem foghatta. Sarah elképzelése, miszerint az öregedés nem egyéb betegségnél, amely ennek megfelelően gyógyítható is, egyszerűen túlságosan radikális
változást jelentett. Könyve éppen ezért, habár rengeteg gratulációt hozott számára, támogatást annál kevésbé. Tom kilépett a laboroknak helyet adó emelet széles, csempével burkolt falú folyosójára, végigsétált rajta, belépett a személyzeti felvonóba, és az egy szinttel feljebb lévő Alvásterápiai Klinikára ment vele. Egy kis szoba volt az övé, közvetlenül dr. Hutchinson hatalmas irodája mellett. Az öreg tíz évvel azelőtt a klinika egyik alapítója volt. Nyolc évvel később az igazgatótanács Tom Havert jelölte ki arra a feladatra, hogy elfoglalja az igazgatói széket abban az esetben, ha „az igazgató úr úgy határoz, hogy visszavonul". Ez persze nem volt egyéb marketingdumánál; Hutchnak ugyanis esze ágában sem volt nyugdíjba menni. Az igazgatótanács valójában nem akart egyebet, mint hogy egy megfelelő referenciákkal rendelkező személy kerüljön a tudományos igazgatói posztra, ezzel ugyanis biztosíthatták, hogy a klinika továbbra is jelentős támogatásokban részesüljön. Az utóbbi időben Tom azon kapta magát, hogy reménykedve figyeli az öreget, a kezdődő szenilitás jeleit kutatva a viselkedésében. Hutch most ott ült Tom irodájában, és csaknem egészen elveszett az egyik régi karosszékben. Azzal, hogy itt beszélgettek, valószínűleg azt akarta kifejezni, mennyire gyűlöli a saját, hatalmas hivatali szobáját. Dimetil-aminoetanol - mondta hirtelen tűnődő, álmos hangon. Azt te is tudod, hogy Sarah régen túljutott a DMAE-kutatáson. Az Öregségi Faktor egy átmeneti, sejtszintű fehérje. A DMAE ezzel szemben nem egyéb sima szabályozó ágensnél. A bölcsek köve. Tom visszament az asztalához, és mosolyt erőltetett magára. Ennél azért több - felelte halkan, és szándékosan nem vett tudomást a megjegyzésben bujkáló szarkazmusról. Hutch az asztalára dobott egy gépelt költségvetési kimutatást. Nehéz lett volna nem tisztelni az öreget a stílusa miatt. Tom felvette a papírokat. - Mit vársz tőlem, mit mondjak erre, doktor úr? „Az lehetetlen, hogy ne kapjunk költségvetési felhatalmazást a gerontológiai kutatásokra" - és térden állva könyörögjek, hogy mégis adják meg? Megteheted, de aligha jönne be. Tom gyűlölte az önelégültséget. Egy tudós esetében ez maga a méreg. Ha leállítjátok a kutatást, Sarah elmegy innen. Azzal természetesen tisztában vagy, hogy ezt hatalmas veszteségként élném meg. De egyszerűen nem képes eredményeket felmutatni. Öt éve dolgozik, és nincs semmi előrelépés! Tom próbálta türtőztetni magát. Bárcsak Matuzsálem várt volna legalább huszonnégy órát! Istentelenül jó sémára bukkantak a sejtszintű öregedéssel kapcsolatban. Márpedig én ezt igenis eredménynek tekintem. Egy kizárólag kutatásra specializálódott intézményben valóban az volna. A Rockefeller Intézet ugrálna örömében, ha náluk történik. Azonban az ilyesminek nincs helye egy olyan központban, mint a Riverside. Tom, nekünk minden penny elköltését meg kell indokolnunk a Városi Egészségügyi és Kórháztanács felé. Hogy a fenébe magyarázza meg egy kórház, még akkor is, ha jelentős kutatásokat folytat, harmincöt maká- kó megvásárlását? Hetvenezer dollárnyi ide-oda ugráló meztelen csöcs. Fejtsd ezt ki nekem! Hutch, te sem tegnap óta állsz a kórház élén. Ha elveszítjük a gerontológiát, akkor azzal együtt búcsút inthetünk a kórház költségvetési támogatásából tíz százaléknak. Már ennek elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy ne vessünk véget a kutatásoknak. Abban a pillanatban, hogy kimondta, Tom már meg is bánta a dolgot. Ha Hutch azt az utasítást kapta, hogy le kell faragnia a költségvetésből, akkor ő ezt mindig a lehető legkeményebb kézzel tette, vagyis emberek kirúgása és berendezések eladása árán. Nagyon keveset tudott a kórházvezetés realitásairól. Számára az elképzelés, hogy a kiadások csökkentése mellett megoldható a korábbi működés fenntartása, egyszerűen felfoghatatlan koncepció volt.
Akkor gondolom, azt javaslód, hogy állítsunk fel ivóvíz-automatákat, és tegyük fizetőssé a vécéket, mert csak ezzel tudjuk betömni a költségvetési rést. - Az ujján lévő kopott gyűrűvel Tom asztalának sarkát kocogtatta. - Nos, én nem ezen az állásponton vagyok. Fent mondanak nekem egy költségvetési célszámot, én pedig mindent el fogok követni annak érdekében, hogy ehhez tartsuk magunkat. Úgy emelkedett fel a karosszékből, mint egy idős daru. A tanács ülése tízkor kezdődik a konferenciateremben - mondta, és csendes vágyódással sóhajtott fel, ami arról árulkodott, hogy ő is fontos dolgokról volt kénytelen lemondani életében. Aztán elment, lassú léptekkel haladva a folyosón, mint egy félelmetes harcos a remények keményen ostromolt várában. Tom ujjaival a hajába túrt. Lelki szemei előtt megjelent Sarah arca. Legszívesebben ő maga is a falba öklözött volna. Az Egészségügyi és Kórháztanács maga volt a reményvesztettség bürokráciájának hajthatatlan letéteményese. Őket nem érdekelte más, csak az, hogy a sürgősségi osztályok folyamatosan működjenek, és nem törődtek elvont kutatások támogatásával. Milyen ironikus az emberi sors! Könnyen lehet, hogy mindössze egyetlen lépés választotta el őket a halál ellenszerének megtalálásától - és az talán mindörökre el fog veszni a hivatali ügyintézés útvesztőiben. Tom az órájára nézett. Fél tíz. Rettenetesen hosszú nap állt mögötte. Odakint sötétszürkére változott az ég. Egyetlen csillag sem pislákolt. Hamarosan elered az eső, magában hordozva a tavasz ígéretét. Felvette a kabátját és lekapcsolta a lámpát. Talán sikerül még Sarah előtt hazaérnie, és tud készíteni neki valami finom vacsorát. Ez volt a legkevesebb, amit tehetett érte, ha belegondolt, hogy a nő egész karrierje omlott össze néhány perccel korábban. Hosszú évekbe fog telni, míg az aktatologatók és a különböző intézmények átrágják magukat a kutatási eredményein, és megint hajlandók lesznek alkalmazni. Tomnak pedig ezalatt nem lesz más választása, mint figyelni, hogyan vegetál az alvásklinikán, megint ugyanazt a munkát végezve, mint annak idején - a bejövő betegek fizikai elváltozásait vizsgálva, még mielőtt továbbküldené őket a terápiás kezelésekre. Már ha rá lehet még venni egyáltalán, hogy megint ilyesmit csináljon. Az égen a sötét fellegek egyre alacsonyabbra ereszkedtek, ahogyan végigsétált a Második sugárúton, egyenesen a bérház felé, amelyben ők is laktak. A széllökések papírdarabokat és port ragadtak magukkal, miközben sűrű, kövér esőcseppeket hoztak. A felhőkön villám cikázott keresztül. Tizennégy utcányira volt a lakásuk a Riverside-tól. Általában megnyugtatta, ha hazasétálhatott, a mai nap azonban más volt. Hirtelen eszébe jutott, hogy jó lenne taxit fogni, de mivel már csak néhány saroknyira járt, nem lett volna értelme beszállni egybe. Az eső egyre gyorsabban közeledett, és amikor meglátta a távolban a kivilágított lépcsőház sárgás fényét, fellélegzett. Ahogyan belépett az épületbe, Alex, a kapus biccentett neki. Miközben a lift a huszonötödikre vitte, Tom eltervezte, milyen vacsorát fog készíteni. A lakásban dermesztő hideg fogadta. Reggel olyan kellemes volt a levegő, hogy minden ablakot nyitva hagytak. Az idő mostanra megváltozott, és a szél felerősödött; a messziségből, a sokkal sötétebb tájakról magával hozott illatokkal töltötte meg a lakást, ahogy körbefutott. Az ablakon túl ott pislákoltak a város fényei, egyszer eltakarva a rohanó felhők által, egyszer tisztán felragyogva. A termosztátot 29 fokra állította, hogy a lakás minél hamarabb felmelegedjen. Azután nekilátott a vacsorakészítésnek. Fáradságos és magányos munka vált belőle. Nagyon ügyesen mozgott a konyhában - még édesapja gondoskodott erről -, most azonban vagy azért, mert ennyire késő volt, vagy mert olyan keserű csalódást kellett átélnie, legszívesebben azonnal lefeküdt volna, hogy elfelejtse ezt az egész istenverte napot. Fél tizenegyre készen lett mindennel. Annak ellenére, hogy ő hogyan érezte magát, az étel igen szívderítő látványt nyújtott. Éppen végzett a saláta összekeverésével, és alágyújtott a tésztának. -
Mire Sarah hazajön, nem marad hátra semmi más, csak a borjú kisütése, amit szándékosan akart a legutolsó pillanatra hagyni. Bement a nappaliba, és töltött magának egy italt. Tizenegy órakor felhívta a labort. Hatszor csöngött ki a telefon, mire valaki felvette. Mit csinálsz még ott? Figyelem Matuzsálemet. Nem hajlandó elaludni. Még most sem, hogy lenyugtatóztuk. Megpróbáltuk gépre tenni, de letépte magáról az elektródákat. Eddig mindössze egy fél EEG-t sikerült összehoznunk. - Sarah hangja kimerültségről árulkodott. Ki van ott neked segíteni? Phyllis. Charlie a földszinten van, és Betty maradványait vizsgálja. Gyere haza! Készítettem neked valamit. Ma nem lehet, kedves. - Érthető módon nagyon szomorú volt. Ezért tűnt olyan végtelenül színtelennek a hangja. Tessék, Tom megint megérezte azt az undorító kis kárörömöt. Hamarosan Sarah minden este csak az övé lesz. Úgy értettem, vacsorát készítettem. Esik, úgyhogy hívj taxit! Azt én is tudom, hogy esik, Tom. Gondoltam, talán nem vetted észre. Nézd, ha megvacsoráztunk, még mindig visszamehetsz a laborba, ha akarsz. Soha nem volt könnyű feladat Sarah-t elcsábítani a munkától. Tómnak nem maradt más választása, mint várni, és reménykedni abban, hogy a fáradtság és az éhség elég hosszú ideig bizonyul majd erősebb- nek Sarah elszántságánál ahhoz, hogy elinduljon a kijárat felé. Saláta, tészta, borjú. Utána gyümölcs és sajt. Rengeteg bor. Mire mindezzel végeznek, már valószínűleg alig áll majd a lábán az álmosságtól, és nem próbál visszamenni. „Kell, hogy legyenek fontosabb dolgok is az életben, mint a laboratórium" - gondolta. Az ismerős léptek koppanása sokkal hamarabb hangzott fel a folyosón, mint azt Tom remélni merte - Sarah megszokott, gyors járása. Aztán csattant az ajtó, és a nő otthon volt, a haja csuromvíz, mert gyalogolt egészen hazáig, a szempillafestéke elfolyva az arcán, és még mindig laborköpenyt viselt. Elveszettnek és fiúsnak tűnt. Pici szája egyetlen elszánt vonal, szeme megdöbbentően életteli. Tom odament hozzá. Vigyázz, csupa majomszar vagyok! - Ledobta a köpenyt, majd hagyta, hogy a férfi átölelje. Tom hihetetlenül megnyugtatónak érezte, hogy ha csak egy pillanatra is, de a karjaiban tarthatja. - Jobb lesz, ha lezuhanyozom. Mire kijössz, már tálalom a vacsorát. Isten áldja a vezetőséget, hogy még a nap végén is van energiája az ilyesmire! - Csókot lehelt Tom orra hegyére, és távozott. - Ez az átkozott makákó rettenetes állapotban van. Ezt már a fürdőszobába menet mondta. Kihullott a szőre, és megy a hasa. Annyira felizgatta magát, hogy képtelenség elaltatni. Még egy kis szundítás erejéig sem hajlandó rá. Szerencsétlen pára. Tom hallotta, ahogyan a szennyestartó megnyikordult. Sarah még beszélt tovább, de a zubogó víz elnyomta a szavait. Nyilvánvalóan nem is számított igazán, eljut-e valakihez, amit mond. Sarah-nak pillanatnyilag nem volt szüksége semmi egyébre, mint arra, hogy végre kiszakadjanak belőle ezek a dühös szavak. Tom úgy érezte, egyedül van. Ha két ember szereti egymást, akkor nekik kell a legfontosabbaknak lenniük egymás életében. Néha nagyon nehéz volt eldönteni, hogy Sarah vajon azt akaija-e, hogy szeressen, vagy csak annyit, hogy őt szeresse valaki. Miközben a scallopinit készítette, Tom hallgatta odakintről a szél bömbö- lését, és arra gondolt, mennyire szereti Sarah-t. Hinnie kellett benne, hogy a nő is viszontszereti. És éppen ezért, a tudat miatt, hogy cserbenhagyja, mert nem tudja megakadályozni a kutatás finanszírozásának befagyasztását, úgy érezte magát, akár valamelyik ketrecbe zárt, kísérleti állatuk. - Köszönöm, édesem. - Sarah mögéje lépett. Abban a kék selyemköpenyben volt, melyet Tom vett neki a születésnapjára. A bőre vöröslött a forró zuhany miatt, a tekintete most már sokkal
barátságosabban csillant a gyertyafényben. Tom nagyon kívánatosnak látta. Sarah személyiségének csodája végtelen nőiességében rejlett. Nem olyan volt, akit mindenki azonnal szépnek nevezett volna - a szeme túlságosan nagy, az álla túl erős -, ennek ellenére a férfiak szinte mindig utánafordultak az utcán. Képes volt arra, hogy az egyik pillanatban agresszívan semleges legyen, a következőben pedig a legnőiesebb teremtés, aki valaha született. Csendben vacsoráztak, csak a tekintetük villant egymásra néha. Tom és az ő varázslatos hölgye. Mire végeztek a vacsorával, a férfi alig bírta türtőztetni magát, nehogy azonnal a karjába kapja és a hálószobába vigye, annyira kívánta. Örült, hogy egész idő alatt egyetlen szót sem ejtettek a Riverside-dal kapcsolatban. Jobb is, ha Sarah néhány órára elfelejti az egészet, és későbbre hagyják a problémákat. Amikor Sarah felállt az asztaltól, Tom úgy érezte, eljött az ő ideje. Elég nagy és erős volt ahhoz, hogy ölbe kapja. Tisztában volt azzal, hogy ezt Sarah a méltósága megtiprásának tekinti, s ő ezáltal bizonyos tekintetben megtagadja azt, amiért annyira szereti a nőt. Azonban éppen azért tesz így, mert annyira szereti. Sarah torkából halk hang tört fel, átölelte Tom nyakát, és pilláit rebegtetve a szemébe nézett. Tom pontosan tudta, hogy csak parodizál, de a legkedvesebb paródia volt ez, az iránta érzett szerelem és tisztelet megerősítése. Pedig akkor sem lett volna meglepve, ha Sarah soha többé nem akar szóba állni vele amiatt, amit tett. Az igazat megvallva Tomot mélységes elégedettséggel töltötte el, hogy nem így történt. Mintha a fizikai fölénye és a szüksége olyan jogokkal ruházta volna fel, amelyekkel általában nem rendelkezett. Letette Sarah-t az ágyra. Nem szólaltak meg. Olyan szokás volt ez, ami a szerelmük első pillanata óta fennmaradt. Tom levetkőzött a teljes sötétségben, meztelen alakját csak a felhőkről visszaverődő és az ablakon beszűrődő fények világították meg. Azután odament Sarah mellé, óvatosan lehúzta róla a köntöst, és melléfeküdt. Az együtt töltött évek alatt csak nagyon kevés szabály alakult ki közöttük; mindketten szívesen kísérleteztek. Ezen az éjszakán azonban nem hagyták, hogy a képzeletük túlságosan messzire vándoroljon. Tom érezte, hogy Sarah inkább a megnyugtató egyszerűségre vágyik, és az összeszokott szeretők finom elfogadásával vették, amit a másik nyújtott. Sarah egész szorosan magához húzta Tomot, amikor a férfi belé- hatolt, és együtt sóhajtottak fel az élvezettől. Nem volt a szeretkezésükben semmi kivételes, de hozzásegítette mindkettejüket, hogy egymás karjaiban, könnyedén álomba szenderülhessenek. Tom legutolsó éber gondolata az volt, hogy a szél különösen hangosan süvít az ablakon túl. Tavaszi vihar. Francié Parker felriadt álmából. Az ijedtségtől mozdulni sem tudott; érezte, hogy valami mászik felfelé, a két lába között. Túlságosan későn kapcsolt már - hamarabb kellett volna cselekednie. A kötelek egyszerre csak megfeszültek, s az ágyhoz béklyózták. A testén heves remegés futott végig. Ez volt az, amitől tartott. Valaki megerőszakolja az éjszaka kellős közepén. Az ember állandóan ezt hallja a tévében, és erről beszélnek a munkatársak az irodában. Harcolni próbált az elméjét elborító rettenettel szemben, igyekezett megőrizni a hidegvérét. A behatoló felkapcsolta az éjjeli lámpát, és Francié arcába fordította. Nem akart esélyt adni arra, hogy bárki is felismerhesse. A fényben sebészszike pengéje csillant, egy pillanatig látszólag csak lebegett a sötétségben, majd hátrahúzódott. Francié érezte, hogy a rettegéstől könnyek gyűlnek a szemébe. Különös, halk hang töltötte meg a szobát. - Kuss legyen! Eszébe sem jutott, hogy ilyesféle hangot ő maga is kiadhat. Eltöltötte a magány. Az agya azonban szakadatlanul dolgozott: próbált kitalálni valamit, amivel megúszhatná ezt az egészet. Olyan szagot érzett, mintha valami döglött állat lenne bent a szobában. Mozgásra lett figyelmes a fényen túlról, és érezte, hogy a behatoló a hálóingével matat. Ha lenézett, még láthatta is az
idegen kezét, ahogyan a szikével az anyagot szabdalja. Ez a rettenetes eszköz csak egyetlen célt szolgálhat - Francié biztosra vette, hogy a támadó meg akarja ölni. Amikor érezte, hogy letépi a hálóinget és feltárja meztelenségét, kétségbeesetten felnyögött - ugyanakkor valami borzalmas, oda nem illő bizsergés is feltámadt benne. Ennek a rémálomnak volt ugyanis egyéb vonatkozása is. Francié önkéntelenül is megpróbálta elképzelni, milyen lehet a támadója, és már látni vélte, ahogyan verítékben fürdő testével megjelenik a kis fénytócsában. Emiatt nagyon dühös lett. Soha nem képzelte volna, hogy valaha is ennyire kiszolgáltatottnak és elárultnak érezheti magát. Ahogyan a behatoló feléje hajolt, egy szemvillanásnyi időre meglátta. És a huszonkét éves Francié Parker, aki annyi férfiban keltett vágyat, és aki percenként nyolcvan szót tudott legépelni IBM Selectricen, valami olyasmit látott, ami abban a pillanatban alapjaiban rengette meg a világát. A rémülettől azonnal megállt a szíve. A vad sikolyból, amit az agya formált meg, csak gurgulázó sóhaj maradt, mire felszakadt a torkából. Mivel így idő előtt meghalt, a támadó dühösen mordult fel, és vadul beledöfött a szikével, abban a reményben, hogy sikerülhet még az utolsó pillanatban a magáévá tennie. Nem sikerült. Végül kénytelen volt a lehető legjobban kihasználni a lehetőséget, és addig táplálkozott belőle, míg a lány olyanná nem lett, mint az elszáradt falevél. Hajnali négykor, ezen az esős reggelen a Sutton Place teljesen kihalt volt. Az elegáns ablakok mind sötéten tátongtak. Nem mozdult semmi, eltekintve az éjjeli vihar által hajtott papír- és avardaraboktól. Az utca keleti oldalán sorakozó elragadó kis házak egyikének valamelyik ablakában egy alak állt, tökéletesen mozdulatlanul. Miriam az erős koncentráció miatt nem mozdult jottányit sem, és minden gondolatát lekötötte a távolból érkező érintés hátborzongató visszhangja. Olyan képesség volt ez, amiben osztozott fajtájának többi tagjával, és a magasabb szintű főemlősök közül is néhánnyal. Az emberek, habár egy arra alkalmastól képesek lehetnek megtanulni az érintést, ők maguk általában teljesen némák maradtak. Ez a mostani azonban nagyon is valóságos volt, ahogyan ott lüktetett a sötétségben. Vajon az ő fajtájának egyik tagja tette? A középkor vérfürdője után a megmaradt fajtársai egyedül folytatták életüket, mindegyikük saját lakhelyén rejtőzve, és a réges-régi veszteségek ütötte sebeiket nyalogatva - egy hanyatló faj, amely túlságosan fél az üldöztetéstől ahhoz, hogy tagjai felfedjék magukat. „Mi nem vagyunk gonoszak - gondolta magában, és ez a különös érintés egyre erőteljesebbé vált. - Mi is részei vagyunk a Föld igazságának." Ötven évvel ezelőtt látta utoljára sajátjainak egy másik képviselőjét - egy magas, sovány férfit, aki a Berengaria óceánjáró korlátjának dőlve egyenesen őt nézte, amint a mólón állt. Egy lélegzetvételnyi időre megérintették egymást, megosztozva a másik titkos éhségében, azután a pillanat elillant, félbeszakította a hajókürt hangja, a sodorvíz fehérségét elnyelte a holdfény, a végtelen út. Miriam számára csak tragikus sorsú emberi társai jelenthettek megnyugvást. Egyikük sem foghatta fel azt a mélységes magányt, ami arra hajtotta, hogy átalakítsa őket, és hogy az ő testük felhasználásával formálhassa meg önnön tükörképét. Miriam mindegyiküket szerette - és valamennyiüket elpusztította. Ez már nem folytatódhatott. Többé nem. Nem hitt benne, hogy képes lehet úgy élni Alice mellett, hogy közben tisztában van azzal, ő is éppen olyan rettenetes módon fogja végezni, mint John. Az érintés megint megszakította a gondolatait. Agónia volt. Tökéletes agónia. Olyan fajta, amit csak az érezhet, akit megfosztottak az Alvástól. Állatokat azonban soha senki nem alakított át. Vagy mégis?
Lehetséges, hogy Sarah Roberts kísérletei során, vakon tapogatózva, véletlenül elérte az átalakulás valami kezdetleges utánzatát, és most az ő állatainak egyike várja a halált egy mocskos és büdös ketrec mélyén. Érezte az érintésében az elvesztett erdőket, a buijánzó, levelekkel borított helyek emlékét, valamint a vasrácsok zordságát. Szeme elkerekedett, keze kinyúlt, és megragadta azokat a rácsokat, melyek az ő ablakát védték. Az üveg, a keret és az egész fal beleremegett. Tom Haver nem sokkal pirkadat után nyitotta ki a szemét. Próbálta ugyan késleltetni az ébredést, de nem járt sikerrel. Az egész szobát betöltötte a tompa fény. Az órára nézett. Hét tíz. Ideje felkelni. Kiugrott az ágyból, és azonnal a zuhanyzó felé indult. Nem sokat aludt az éjjel, hiszen egyfolytában azon töprengett, milyen stratégiát kellene alkalmaznia, hogy valamiképpen kiterjeszthesse Sarah megbízatását, viszont minden egyes út a költségvetési tanácshoz és Hutchhoz kanyarodott vissza. Megállt a fürdőszoba ajtajában és visszanézett Sarah-ra. Hirtelen olyan különös és olyannyira gyöngéd érzelmek vettek rajta erőt, hogy azt hitte, ez csakis valami hatalmas tévedés lehet, mert ő ilyesmire nem képes. És ekkor arra is rádöbbent, hogy szinte bármit megadna, csak Sarah sikeres lehessen. Vad düh öntötte el, mire beállt a tus alá, beszappanozta és lemosta a testét, majd törölközővel megszárítkozott. Közben egész idő alatt ostorozta magát, amiért Sarah-nak miatta kell szenvednie. Amikor kinyitotta az ajtót, beáramlott a reggeli illata. Csakhogy ezúttal nem kísérték a megszokott dudorászás hangjai. Valószínűleg nem ez volt Sarah életének legvidámabb reggele. Tom irtózott attól, hogy sajnálatot érezzen iránta, mert ezzel mintegy lealacsonyította és úgy érezte volna magát, mint az orvos, aki egyfajta szakmai távolságtartást alkalmazva eltávolodik a betege fájdalmától. Boldog leolvadási napot! - üdvözölte Sarah, amikor Tom belépett a konyhába. Leolvadási? Ami a laborommal történik, az ugyanolyan, mint amikor egy reaktor leolvad. Eléri a kritikus tömeget és egyszerűen elsüllyed a Föld középpontja felé, hogy mindörökre eltemetődjön. Eltűnik. Ezernyi lelkesítő hazugság jutott Tom eszébe, de egyiket sem mondta ki. Azonnal felhívlak, ha vége a tárgyalásnak - mindössze ennyit válaszolt. Megint úgy érezte, hogy hazudik. Miért nem tudja egyszerűen elmondani Sarah-nak, hogyan érez? Miért olyan végtelenül ijesztő gondolat ez? Csakhogy az érzelmek megerősítenek bizonyos dolgokat. A halál például mindig olyan, mint egy hazugság, bújócska csupán, amíg valakinek a gyásza valódivá nem teszi a tragédiát. Megszólalt a telefon. Tom pislogott, mert a hang kizökkentette a gondolataiból. Felvette a kagylót. Egy fura, suttogó hang Sarah-t kérte. A nő arcára az aggodalom ezernyi jele ült ki; nyilvánvalóan abban reménykedett, hogy talán valami csoda történt a laborban. - Sok szerencsét! - mondta neki Tom, amikor átadta a kagylót. Sarah kikapta a kezéből, és arckifejezése most már izgatottá vált. Hosszúra nyúlt szünet után mormogva egyezett bele valamibe, majd letette. Gyorsan kihörpintette a kávé maradékát, azután a hálószobába sietett. Még több gond van Matuzsálemmel - jegyezte meg, ahogyan elővette a szekrényből az esőkabátját. A tekintete hideg volt, de csillogott. - Meghalt? Sarah elfordult. - Nem - mondta erőltetett könnyedséggel. - Valami egészen más. - És ki hívott? - Phyllis.
-
Olyan volt, mint egy zombi. Harminc órája dolgozik folyamatosan. Nézd, nem tudom, egészen pontosan mi zajlik odabent, de... Talán van még remény. Egy áttörés az utolsó utáni pillanatban. Igazam van? Sarah felnevetett, sóhajtott, és oldalra billentette a fejét, majd anélkül, hogy bármi egyebet mondott volna, elment Tom mellett. Becsapódott a bejárati ajtó. Ő maga is előkereste az esőkabátját. Összegyűrődve hevert egy csomó farmer és vállfa között a szekrény aljában. Mire kiért a lifthez, Sarah már nem volt ott. Alice-t enyhén szólva is kevéssé érdekelte az, amit Miriam olvasott fel neki az Alvás és öregedés című könyvből. Ez persze nem is nagyon számított, a kislány agya ugyanis hihetetlenül gyorsan befogadott minden információt. Miriam ránézett, és hirtelen eltöltötte az öröm pusztán amiatt, hogy ott lehet mellette. Imádta mogorva intelligenciáját, fiatalságát és megfoghatatlan szépségét. „Az alvás és az öregedés közötti kapcsolat kulcsa a jelek szerint egy olyan tranziens fehérjecsoport termelődésében rejlik, amely a kopási pigmentek, a lipofuscinok gátlásáért felelős. Molekuláris szinten a lipofusci- nok felhalmozódása tehető felelőssé a belső cirkuláció elvesztéséért, amely ugyanakkor a sejtek torzulását okozza. Éppen ezért ez az »öregedésnek« nevezett folyamat elsődleges kiváltója, és ez felel annak minden hatásáért az enyhébbektől kezdve, mint a szeivek alkalmazkodóképességének csökkenése a hormonális parancsokra, a sokkal súlyosabbakig, mint amilyen a szenilitás és a dementia." Mit gondolsz, miért olvasom ezt neked, Alice? Mert ki akarod próbálni, mekkora az unalomtűrő képességem? Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy talán soha nem kellene megöregedned? Soha nem lennének ősz hajszálaid. Örökké fiatal maradhatnál. Örökké tizenhárom éves? Kösz, nem. Nem. A fejlődést, az érést ez nem befolyásolja, csak az öregedést. Akkor szeretnél, mondjuk... örökké huszonöt éves lenni? Úgy érted, egész életemben? Persze. Ráadásul az életed soha nem érne véget. Márpedig ezt dr. Sarah Robertsnek köszönheted. Ő fedezte fel ezt a hatalmas titkot. Nagyon kis híja volt annak, hogy elmondja Alice-nek az igazságot, hogy akár most azonnal is választhatja a halhatatlanságot, ha akarja, mert Miriam meg tudja adni neki. Ha pedig dr. Roberts adatai helytállóak, akkor valóban az idők végezetéig tartó ajándék lehet. Alice felsóhajtott. Nem is vagyok biztos benne, hogy szeretnék örökké élni. Úgy értem, azért nem csak jó dolgok történnek az emberrel, nem igaz? Miriam ennek hallatán meglepődött, és egy kicsit meg is ijedt. Soha, egyetlen pillanatig sem jutott eszébe, hogy Alice esetleg így is tekinthet a lehetőségre. Minden teremtményben ott munkál az életösztön. Miriam saját, ősi fajának képviselői hősiesen küzdöttek a középkorban az üldöztetések idején, harcoltak annak ellenére, hogy a születések száma nagyon alacsony volt, és nyilvánvalónak tűnt, hogy előbb-utóbb kihalnak. A legutolsók sem akartak egyebet, mint folytatni. Ezt most ugye nem gondoltad komolyan, Alice? - A hangjába akaratlanul is harag vegyült. A kislány erre csupán annyit mondott: Olyan furcsán viselkedsz, Miriam! Nem lehetnél megint olyan, mint általában? Miriam nem válaszolt, csak folytatta a felolvasást. „A titok, hogy miért és miképpen lassul a lipofuscinok gátlási folyamata a sejtrendszer öregedése során, központi szerepet játszik a kérdéskörben. Sikerült kimutatnunk a kapcsolatot az alvás ideje és mélysége, valamint a lipofuscin-termelődés között, és arra az eredményre jutottunk, hogy minél mélyebb az alvás, annál intenzívebb a lipofuscingátlók termelődése." -
Jó, azt hiszem, most mindenképpen kérdeznem kell tőled valamit. Miért viselkedsz ennyire furcsán? Miriam hangosan felnevetett e pimaszság hallatán, és érezte, hogy az arcába szökik a vér. Nagyon sokat kell még tanulnod. Nagyon, de nagyon sokat. Kérlek, ne kételkedj bennem! Magad is rájössz majd, hogy mindennek, amit teszek, megvan a maga célja. Alice elmosolyodott, és arcán hirtelen olyan végtelen ártatlanság jelent meg, hogy Miriam önkéntelenül is kinyúlt felé és megérintette. Egy pillanatnyi csend következett, azután Alice átölelte felhúzott térdét és felkacagott. Te és John nagyon furcsák vagytok. És most én is olyan különösen érzem magam. John nevének váratlan említése miatt Miriam hangulata egyetlen pillanat alatt megváltozott. Felállt, félretette a könyvet, majd a kertre néző ablakfülkébe lépett. Az itteni hűvös és esős tavaszok sokkal jobban megfeleltek azoknak a rózsafajtáknak, amelyeket még Észak-Európában tenyésztett ki, mint a Rómában és a Bizáncban nemesítetteknek. Ha nem melegszik fel hamarosan az idő, akkor az utóbbiakra különösen oda kell majd figyelnie. Szeretett volna most közöttük lenni, metszeni őket, elfeledkezve a tragédiáról. Ha John csak néhány évvel tovább bírja, akkor az Aluás és öregedésben leírt felfedezések talán megmenthették volna. Miriam valamikor még reménykedett abban, hogy idővel sikerül ellenszert találnia a férfi számára, és be is tudja adni neki, még mielőtt túl késő lenne. Már régóta biztosra vette, hogy valamilyen anyag lehet a felelős, mint amilyen a lipofuscin. Az ő szervezetében a hatás állandó volt, az emberi testben azonban az Alvás csak késleltette a folyamatot. Aztán egyszer csak kezdtek megjelenni az ismerős tünetek: az Alvás elmaradt, ezzel együtt pedig bekövetkezett a gyors öregedés, jelentkezett a kétségbeesett éhség, valamint a pusztításra való hajlam. Miriam torka elszorult, és önkéntelenül is mélységes gyász vett rajta erőt a helyzet miatt. Kényszerítette magát, hogy a rózsákra gondoljon; valamikor régen kialakított egy lugast, amely lefutott egészen a folyóig. Akkoriban még volt egy kis mólójuk ott, közvetlenül a házzal szemben, és vásároltak maguknak egy fekete-vörös gőzhajócskát, rézből készült, dühösen dohogó kis motorral. Mennyire boldogok voltak, amikor csak csónakáztak fel és alá abban a nevetséges bárkában, a csattogó szelepek hangjától kísérve, koromfekete füstöt eregetve... ! Szép időben délutánonként elmentek egy kis szigetre, melyet akkoriban még Blackwell's Islandnek neveztek. Amikor pedig leszállt az éj, andalgó párokra vadásztak az erdőben. Miriam hallotta, ahogyan Alice mocorog a székben. Hála istennek, hogy rátalált a kislányra; John ideális utódja válik majd belőle. Színtisztán ragadozó lélekkel volt megáldva, márpedig az ilyesmi nagyon ritka az emberek között. John állapotának váratlan romlása miatt pedig csak még inkább megnőtt a jelentősége. Mint azt minden elődjének esete igazolta, nem lett volna szerencsés túlságosan sokat elmondani neki abból, ami rá vár. Előbb vagy utóbb persze mindenképpen szembesülni fog ezekkel a részletekkel, de Miriam jobban szerette volna, ha a megfelelő pillanatban kerül erre sor. Az igazság természetesen elég rettenetes volt számukra, de ez csak a probléma egy részét jelentette. Miriam ugyanis ahelyett, hogy megmutatta volna nekik a rettenetes mozzanatokat, inkább arra próbálta rávezetni őket, hogy felismerjék az élmény szépségét. Akarniuk kellett azt, amit Miriam nyújthatott nekik, úgy kellett vágyniuk rá, mint soha semmi másra korábban, az agyukkal, a lelkükkel, testük minden egyes sejtjével. Miriam nagyon jó volt abban, hogy ráébressze az embereket, mennyire kívánják a létezést. A gátlások rétegeit egymás után nyúzta le egészen addig, míg az alanyok saját maguk számára is váratlanul ráébredtek, hogy legmélyebben elfojtott vágyaik kerültek napvilágra. Ezt követően már az ősi ösztönök törtek felszínre. Ezekhez képest hamarosan minden egyéb álmuk, az összes korábbi tapasztalatuk olyanná vált, mintha sötét színű borostyánba ágyazott, tökéletesen halott és emlékezésre sem méltó csecsebecse lett volna csupán. -
Ez volt a csodálatosan szép és kétségbevonhatatlan igazság. Ha Miriam meg akart kaparintani magának valakit, nem kellett többet tennie, mint kinyúlni érte és megérinteni, megsimogatni, hízelegni. Végül a kiszemelt áldozat vad, belső énje a simogatás hatására mindenképpen a felszínre tört, Miriam pedig birtokába vette ezt az egészen új személyiséget. Csodálatos délutánunk van, nem? Semmi különleges. Ez a közömbös kis válasz azt jelentette, hogy Alice nem veszi észre azt a rengeteg apró csodát, amelyekben Miriam a legnagyobb örömét lelte. Alice csak az eltelő időt érzékelte, az órák egymásutánját. A lenyűgöző titok azonban a környezetben rejtőzött. Miriam számára az idő tovahaladó karaván volt, amely magával hordozta az egyes pillanatok minden kincsét és gazdagságát, a múlt és a jövő puha, lágy óráival megrakodva. Hatalmas volt a kísértés, szinte ellenállhatatlan, hogy azonnal megtegye az első lépést Alice felé. Azonban nagyon fontos, hogy körültekintően járjon el, és először a Johnnal kapcsolatos problémát kell megoldania. Ami pedig a tudományos kérdéseket illeti... Miriamnek mindenképpen fel kell vennie a kapcsolatot Sarah Robertsszel, és meg kell találnia azt a láncszemet, amely teljessé teszi a sort. Hiszen felelősség is van a világon! Ő csábította ezeket az embereket önmagához az örökkévalóság ígéretével, és a teljes igazságot csak akkor közölte velük, amikor már nem fordulhattak vissza. A hazugság mindig ott lebegett közöttük a hosszú évek alatt. De lehet, hogy most ez is megváltozhat, hogy sikerülhet tökéletes harmóniát teremtenie. Alice lehetne az első olyan személy, aki valóban mindörökre és teljes tökéletességben csatlakozhatna Miriamhez. A legelső. A legtisztább szerelemmel a szemében nézte a szőke kislány arcának lágy vonalait. Alice odalépett hozzá, és egymást átkarolva álltak a kertre néző ablak előtt. Miriamet nagyon dühítette, amikor nem sokkal korábban Alice Johnnal állt ugyanitt, az ablak előtt. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Miriam nagyon várta már az időt, amikor Alice rajta kívül senki mást nem akar majd, amikor senki más nem érdekli, és csak egymásnak élnek. Ahogyan ott áll Alice mellett, Miriam tekintete a kertet pásztázta. Biztos volt benne, hogy valami mozgást látott odalenn. Vajon Alice is észrevette? A kislány azonban ekkor már felé fordult, és ajkai szóra nyíltak. Mi van ott lent? Miriam mosolyt erőltetett magára. Semmi. De ez nem volt igaz. Korántsem volt az. John állt ott a sövény mögött, arca felfelé fordítva, és az ablakot figyelte. Miriam érzékelte a belőle áradó gonoszságot. A bőre megbizsergett a ruha alatt. Jobb lenne, ha még foglalkoznánk egy kicsit a korábbi témánkkal. Te is így gondolod, Alice? Mintha láttam volna valakit odakint. John merre van? Kinn biztosan nincs. Látod, hogy egy lélek sincs a kertben. -Aha. Úgyhogy légy szíves, ne tereld másra a szót! Kérdeztem tőled valamit. Én pedig elengedtem a fülem mellett. Ez maga a válasz. Miriam elfordult az ablaktól. Hamarosan te is rájössz, milyen fontosak ezek a beszélgetéseink. Ezek során sokat tanulsz. Később nagyon nagy hasznát veszed majd mindennek. Te vagy az egyetlen ember, akit érdekelnek ezek a fura dolgok. Akkor holnap is meglátogatsz, ugye? Miért viselkedsz ma olyan furcsán, Miriam? Hát persze, eljövök holnap is. Mindennap így teszek. Most pedig még nem kell feltétlenül hazamennem.
Pedig okosabb lenne. Vendéget várok. - Egyetlen röpke pillanatra ujjai megsimították a kislány haját. Hatalmas hiba volt. Vad dühvel kapta el a kezét, próbálva gátat vetni az éhség minden rátörő áradatának, amit az érintés szabadított fel. A következő másodpercben Alice már lefelé szaladt a lépcsőn, és visszakiabált neki, hogy persze, másnap is meglátogatja. Nagyon kellemes társaság lesz. Pusztán a változatosság kedvéért Miriam szerette ekképp cserélgetni a partnereit: egyszer nőt változtatott át, egyszer férfit. A nemük a legkevésbé sem számított neki. Megfordult és felkészült arra, hogy szembenézzen Johnnal. Roppant fájdalmas találkozás lesz. Biztosan megint vadászni volt, márpedig ez mostantól kezdve egyre gyakrabban fog előfordulni, és egyre kevésbé lesz kielégítő számára. Úgy tűnt, a kert teljesen kihalt, Miriam azonban tisztában volt vele, hogy a férfi még nem ment el. Lehunyta a szemét, és már előre gyűlölte, amiért ennyire kell rettegnie attól, akit szeret. Most már a félelem volt a megfelelő érzés John iránt. A szerelem egészen átadta a helyét ennek. Gyors léptekkel sietett keresztül a szobákon, mert mindenképpen készen akart állni, mire hazatér szerencsétlen, összetört és haragvó vadásza, miután megjárta a pokol minden bugyrát. -
A laborban teljes sötétség és néma csend honolt, eltekintve a monitoron látható majom kiabálásától. Sarah mindent félretett - a költségvetési bizottságot, a finanszírozási kérelmeket, a fenyegetéseket és nem koncentrált semmi másra, csak a képernyőn kibontakozó drámára. A tényleges kor ezen a ponton harmincöt év - jelentette kis Phyllis Rockler. A hangja a kimerültségtől egészen rekedt volt. Nagyon, de nagyon hosszú ideje dolgozott megállás nélkül. A görbe innentől kezdve sokkal meredekebben emelkedik majd - tette hozzá Charlie Humphries. Ekkor megjelent a monitoron maga Charlie is, ahogyan vérmintát vett. A majom agresszíven, de az öregségtől elgyengülve reagált. Tényleges negyven év - jelentette ki Phyllis. - Hét perc telt el. Vagyis percenként egy egész négy tized év. A majom szája mozogni kezdett. Először egy, aztán még egy, végül, akár egy kőomlás, minden foga egyszerre hullott ki. Az állat arca mintha tanulmány lett volna a tomboló dühről. A tényleges kor ötvenöt év. Egy makákó esetében ötvenöt év mennyit jelent emberre átszámítva? - kérdezte Sarah. Egészen mostanáig csak harmincéves korig voltak meg a kalkulációk, ennél öregebb majmot ugyanis egyszerűen még senki nem látott. Szerintem olyan kilencvenkettő lehet, feltéve, hogy lineáris a regresszió - felelte Phyllis. Ez azt jelentené, hogy százharminchét emberi évnek megfelelő korú lesz közvetlenül a halála előtt. Hosszú, ősz szőrszálak kezdtek kihullani a jószág fejéből és vállából. A kéz lassan felemelkedett, és megérintette az egyre aszottabb ajkat. Miközben a mancs mozgott, az ujjakon ízületi gyulladásos bütykök jelentek meg. A majom teste ringatózni kezdett, és lassan jobbra hajlott. Ez az időskori szkoliózis - jegyezte meg Phyllis. Ekkor szólalt meg a szívszaggató, dühös üvöltés. Mind a három néző összerezzent. Sarah azon töprengett, hogy vajon a többiek is úgy gondolják-e, most éppen valami titkos eseményt lesnek meg. A majmot az egész labor szerette, és mindenkivel összebarátkozott. Vajon azok, akikben eny- nyire bízott, milyen jogon teszik ki ilyen elképzelhetetlen szenvedésnek? És mégis... és mégis - Sarah azon kezdett töprengeni, hogy a halál valóban olyan megfellebbezhetetlen bizonyosság, és az édenkert kapui csakugyan mindörökre bezáródtak-e. Nagyon egyszerű a válasz, nem igaz? Mindösz- sze meg kell találni a megfelelő kulcsot. Abban a pillanatban, ahogy feltárulnak a kapuk, az ember ősi, halállal folytatott harca a homo sapiens diadalával
véget ér. Nem kell meghalnunk, gondolta magában Sarah. A kaijait összefonta a mellkasa előtt, és hűvös eltökéltséggel a szemében nézte Matuzsálem megdöbbentő haláltusáját. Az ő élete egyáltalán nem volt nagy ár azért, hogy az emberiség ilyen hatalmas lépést tett előre. A tényleges kor hetven év. A ráta most már percenként egy egész kilencvenöt század év. Az emberi megfelelő százhuszonegy év. Matuzsálem arcán átfutott az utolsó, kétségbeesett, makacs grimasz. És ekkor a monitoron is megtörtént az, ami valójában már két órával korábban lezajlott. Matuzsálem, tekintetében rettenetes kifejezéssel, az oldalára borult. A szája folyamatosan mozgott, a kaijai a levegőt kaszálták. A bőrén előbb rengeteg ránc jelent meg, majd repedezni kezdett. Úgy aszódott össze, akár a fonnyadt alma. Szeme előbb hályogos lett, azután résnyire szűkült. Kéz- és lábujjai ökölbe szorultak. A bőr lógni kezdett a csontokon. A laza szövetek alatt most már tisztán kivehető volt a teljes, folyamatosan mozgó csontváz.
A valós kor nyolcvanöt év. A ráta percenként kettő egész négy tized év. Az emberi megfelelő százhuszonkilenc év. Elnyújtott, szaggatott sóhaj. - Az életjelek megszakadnak - mondta Phyllis. Sarah újra megdöbbent azon, mennyi mindent nem tudtak még. A halott majom bőre felrepedezett a csontok mentén, és nagy darabokban hullott le a ketrec padlójára. Hamarosan már csak az ízületek által összetartott csontváz hevert a maradványok között. A következő pillanatban az is összeomlott, és a néhány perccel korábban még élő állat Sarah szeme láttára porrá lett. A post mortem bomlás gyorsulása miatt körülbelül kétévnyi, száraz levegőn való oszlás zajlott le hetvenegy egész ötvenhat század másodperc alatt. A ketrec padlóján lévő por egyre finomabb és finomabb szemcsékké töredezett tovább, míg végül egy könnyű kis szellő felkapta az egészet. Ezen a ponton gyors egymásutánban több dobbanás is hallatszott a felvételen, valamint rövid időre megszólalt egy riasztócsengő. Phyllis itt zárta le a helyiséget, nehogy valami potenciálisan járványkeltő kórokozó juthasson ki onnan. - Matuzsálem száztizenkilenc órán keresztül nem aludt - közölte Phyllis. - A felgyorsult öregedés első jeleit a hetvenedik óra után érzékeltem rajta. A lipofuscin felhalmozódása a hetvenegyedik órában vett, kétezerszáznegyvenegyes mintában gyorsult fel exponenciálisan - tette hozzá Charlie. - Ennek eredményeképpen a vérsejtek kezdték elveszíteni oxigénfelvevő képességüket. Hosszú, néma szünet következett. Fogalmam sincs, mit gondoljak erről az egészről - szólalt meg végül Sarah. - Ezt nagyon finoman fogalmaztad meg. Lássuk csak. Most tizenegy tizenöt van. Úgy hiszem, a tanács ezekben a pillanatokban fogadja el Hutch költségvetési előirányzatait. Ebben mi már nem vagyunk benne. Mit szólnátok, ha most azonnal kinyitnánk minden ketrecet, és egyszerűen hazamennénk? Azért ne kapj szívrohamot! - felelte csendesen Charlie. - Most mái- biztos, hogy előteremtik a mi működésünkhöz szükséges pénzt is. Sarah fújt egyet, és összefonta a karjait. Az igazat megvallva egyáltalán nem érzem úgy, hogy bármikor szívrohamot kaphatnék. Kifejezetten nagy öröm tölt el, amikor arra gondolok, hogy ez a felvétel mekkora fejfájást okoz majd neki. - Az egész tudományos világban nagy visszhangja lesz mindennek - motyogta Phyllis. - Van valami a jó öreg emberi testben, aminek a létezését eddig nem is sejtettük. Hutchnak nem marad majd más választása, mint visszatérni a bizottság elé, és felülvizsgálatért folyamodni. Reménykedjünk benne. Nézzétek, én vagyok ennek a labornak a vezetője, úgyhogy hadd hozzak néhány vezetői döntést! Azt akarom, hogy a számítógépen legyen elzárva és elkülönítve vagy ezer kilobájt tárhely, amelyhez csak mi hárman rendelkezünk hozzáféréssel. Szükségünk lesz egy kellemes, tágas kis memóriabankra, ahol a számainkat tárolhatjuk. És hogyan fogjuk mindezt kifizetni? - kérdezte Charlie. Emiatt ne aggódj! Az intézetvezető majd gondoskodik róla. Kicsoda? Hutch? Sarah hangja már lágyabban csengett. Nem. Tom. Ezt Hutch biztosan nem fogja megúszni. Charlie önkéntelenül is tapsolni kezdett. -
Mindannyian felnevettek. Sarah csak nézte a vibráló képernyőt. A titok, melyet az immár üresen tátongó ketrec őrzött, hatalmas és hátborzongató volt. Amit láttak, azt jelentette, hogy a testben valóban rejtőzik egy óra, melynek működése befolyásolható. Márpedig ha az öregedést fel lehet gyorsítani, ugyanígy lassítani is lehet. Vagy akár teljesen leállítani. Annak ellenére, hogy már nemigen volt benne látnivaló, mind a hárman meredten figyelték a ketrecet. Sarah azon kapta magát, hogy az agyában egymást üldözik az újabb és újabb kérdések. Hatalmas jelentőségű pillanat volt ez, olyasmi, amit a világon eddig csak néhány tudós élhetett át. Pontosan tudta, hogy most történelmet írtak. A gyerekek - már ha születni fognak még egyáltalán gyerekek a halhatatlanság felfedezése után - a könyveikben olvasnak majd erről. Ennek a labornak a pontos másolatát megannyi múzeumban állítják ki. Aztán összerezzent, és kényszerítette magát, hogy kiűzze a fejéből ezeket a gondolatokat. Nem szerencsés ilyesmin töprengeni. Agya elkezdett megint a sokkal égetőbb kérdésekre koncentrálni. Azonban megmaradt benne a hidegség vagy nyugtalanság, amit mindenképpen el kellett lepleznie, egyfajta gyomorforgató rettenet, amelyről gyanította, hogy ott lakozik mélyen a szívében. A felgyorsult öregedés akkor kezdődött, amikor az alvászavarok is. De vajon mi okozhatta azt, hogy nem tudott aludni? Az egész rendszer összeomlott. Ez nem válasz a kérdésre. Mindannyian elhallgattak. Sarah feltételezte, hogy a többiek is éppen úgy éreznek, ahogyan ő maga. Félretette hát a félelmeit, és próbálta meggyőzni magát arról, hogy ez a helyzet nem is olyan veszélyes. Képernyőn látható ketrec egyszerre mintha sötéten fenyegetővé volna, mintha valami nem emberi szellem menedéke lenne. Sarah persze nem hitt a jóval és a rosszal kapcsolatos ősi babonákban - legalábbis azt mondogatta magában, hogy nem hisz bennük. Ennek ellenére elhatározta, hogy csak akkor fog a ketrec közelébe menni, ha arra feltétlenül szükség van. Zajt hallott, és fénysáv szelte ketté a sötétséget, ahogyan a labor kijárata feltárult. Tom szögletes alakja jelent meg az ajtónyílásban, a folyosó fénycsöveinek hideg kék fényétől hátulról megvilágítva. Halkan jött be, ahogyan egy orvos lép oda a betegéhez, és Sarah vállára tette a kezét. A testtartásából a nő azonnal megkapta a választ minden kérdésére. Tom persze még nem tudott a felvételről és arról a diadalról, amelyet Matuzsálem pusztulása jelentett. Miriam legmélyebb félelme elevenedett meg abban a pillanatban, amikor rádöbbent, hogy John bejutott a házba. Ez volt a legijesztőbb dolog mind között. Ahogyan öregedett, mostanra biztosan bőszen lángoló harag öntötte el, s ahogyan haldoklott, egyre veszélyesebbé vált. Miriam elsuttogott ellene egy gyors védőbűbájt, saját faja ősi isteneit hívva segítségül, a szívével nyúlva ki feléjük. Johnt keresve Miriam végigjárta a vidám szobákat, a helyeket, ahol annyi boldog órát töltöttek el ők ketten. Az elmúlt idő melegséggel teli emlékei rohanták meg a gondolatait. Ujjait finoman végigfuttatta a rózsafából készült kanapé háttámláján, megérintette az elegáns mahagóniasztalkát. Arany gyertyatartók álltak rajta. Ők ketten még mindig nagyon gyakran gyújtottak gyertyát pusztán azért, mert élvezték, ahogyan az egész házat ez a lágy fény tölti meg. Tisztán hallotta a neszt, ahogyan egy kinyíló ajtó súrlódik a szőnyegen. A házban olyan mélységes csönd uralkodott, hogy Miriam még a ruhája zizegését is hallotta, amit a saját lélegzetvételének apró mozdulata keltett. A szoba egyik sarkában állt. Jobbra esett a folyosó és az utcai kijárat. Előtte az étkezőbe vezető, boltíves ajtó. Miriam már tudta, hogy John biztosan az alagsoron keresztül jutott be az épületbe, s ebben a pillanatban a kamra és az
étkező között van. Azután meghallotta a hangot is, ahogyan egy vénséges vén ember énekelni kezd. Édesek a dalok a legszomorúbb emlékekről, az elvesztett évekről és elfeledett szerelmekről... - A hang elhalkult, majd teljesen elhallgatott. Ez volt John fiatalkorának egyik legnépszerűbb dala. Miriam emlékezett még arra, hogy ők ketten is sokszor énekelték együtt. Azután John előlépett a fénybe. Miriamnek sikerült elrejtenie a meglepettségét. A férfi teljesen meztelen volt. Kérlek szépen - mondta halkan. - Kérlek, segíts, Miriam! Az izmos, fiatal test, amelyben Miriam annyi örömét lelte, már eltűnt. Helyette itt volt ez a lesoványodott alak, és ahol valamikor kemény izmok feszültek, mostanra csak a bőr lógott ráncosán. Nézz rám, Miriam! - Annyira szánalmas volt a hangja, hogy a nő hallani sem akarta. Vedd fel a ruháidat! Már nem jó rám egyik sem! - Szinte köpte a szavakat. A hirtelen, vad düh a változás egyik megszokott velejárója volt. Ez a mostani harag éppen olyan hirtelen szállt el, ahogyan feltámadt, és nem maradt utána más, csak kétségbeesés. Amint így szembesült John szenvedésével, Miriam gondolatai mintha lelassultak volna, a teste pedig önkéntelenül is mozdulatlanná merevedett. Habozón, bizonytalanul a lehetséges fogadtatásban, John közelebb lépett hozzá. A lehelete olyan bűzös volt, hogy Miriam kénytelen volt elfordítani a fejét. Az elméje, amely undorodott a férfi látványától, Alice sugárzó arcának képét és selymes bőrének emlékét használta védekezésképpen. Ahogyan John ajka az övére tapadt, Miriam ezekben a képzetekben talált menedéket. Már nem élvezed a csókjaimat? Kérlek, próbáld meg! John májfoltos, beesett és ősz borostával fedett arca úgy lebegett Miriam előtt, mintha a halál ábrázata lett volna. John megszorította a vállát, majd keze feljebb vándorolt, egészen Miriam nyakának tövére. Te persze most is éppen olyan fiatal vagy, mint mindig. Te változatlanul csodálatosan nézel ki. - John váratlanul ellépett tőle, és elállta a folyosóra vezető ajtót. Könyörgő szemekkel szólalt meg. - Ne hagyj el, kérlek! Ne hagyj el! Miriam csak állt ott lehajtott fejjel, és azt kívánta - életében most először -, bárcsak elég bátorsága volna ahhoz, hogy megadja magát valaki másnak. Ő azonban óvatos maradt. Bármelyik pillanatban megint úrrá lehet Johnon az a féktelen harag. A bőr még mindig égett a nyakán a tegnapi kisjáték miatt. Felemelte az arcát, és a férfi szemébe nézett. Én soha nem foglak elhagyni téged, John. Soha. Miriam... - Szipogott, és láthatóan nagyon mérges volt magára, amiért ennyire nyíltan kimutatja az érzelmeit. Miriam már nem tudta nem észrevenni a hangjába vegyülő könyörgést. Habár tisztában volt vele, hogy talán hatalmas hibát követ el, odalépett a férfihoz, átölelte, majd a könyvtárban elhelyezett szófához vezette. John a vállára hajtotta a fejét. Annyira öreg vagyok. Hogy vénülhettem meg ennyire? -Az idő... Miféle idő? Hiszen két nap alatt történt az egész! Elképesztően hosszú idő, nagyon kis periódusba sűrítve. John ránézett, és látszott rajta, hogy mélyen megbántódott. - Hol lesz ennek a vége? Ez volt a legnehezebb az egészben. Hogyan nézhetne szembe bárki is azzal az igazsággal, hogy a halál magva, amely mindenki testében ott él eltemetve, egyszerre növekedésnek indult? Miriam meg sem tudott szólalni. Legyőzve undorát megsimította a férfi fejét, és megfogta a kezét. John torkából mélyről jövő, rettenetes hang szakadt fel. - Szerettelek - suttogta. - Megbíztam benned.
Ez fájt a legjobban. 3. J OHN VAKON SiETETt a Nyolcadik sugárúton, a Negyvenkettedik utca felé. Hajnali négy óra volt. Ballonkabátot viselt, az arcát egy széles karimájú kalap árnyékába rejtette, a kezében pedig Samsonite aktatáskát fogott. Az energia gyorsan szállt el a testéből. Még jobban az arcába húzta a kalapot. Néha-néha megesett, hogy valamelyik kapualjból kiszóltak utána. Egy fiú ébredt fel annyi időre, hogy néhány hanyag, cuppogó hangot hallasson, egy lesoványodott lány pedig folyamatosan motyogva kérdezte meg tőle újra és újra: „Akarod, hogy leszopjalak? Akarod, hogy leszopjalak?" - akár valami groteszk gép, amely abban a pillanatban elhalkult, hogy John elhaladt a kapualj mellett. Csak azért jött ide, mert már egészen kétségbeesett, és ez tűnt a leggyorsabb megoldásnak. Azok, akiket ekkor az utcán talált, valószínűleg még nála is rosszabb állapotban voltak, össze sem lehetett hasonlítani őket a nappali, egészséges járókelőkkel - velük szemben volt még esélye. Azután megpillantotta, amit keresett. A lány ott ült a Mayfair palacsintázó ablakában. A Mayfair a környék egyik legkedveltebb helye volt, és John maga is nagyon jól ismerte. Régebben moziként üzemelt. A férfiak papírból hajtogatott virágot vásároltak, majd az ölükbe helyezték, miközben a legújabb szexfilmek villogó képkockáit nézték. Ha egy lány felvette a virágot, máris megvolt a randevú. John bekopogtatott az ablakon, mire áldozata kijött az épületből. Úgy oldalgott oda hozzá, mint valami kutya, az arcát felfelé, enyhén jobbra fordította, s csak a szeme sarkából nézte Johnt. Jó csaj vagyok, mi? - mondta. - Húsz dolcsi lesz. A csúnyábbik oldalt nem is fogod látni. Arcának szebbik fele valóban egészen jól nézett ki. A másik azonban már korántsem volt egy leányálom - valami sav olvaszthatta egyetlen hatalmas, vörös sebhelybe az egészet. Öt dolcsi és mindent megteszel.
Ennyiért kiverem neked, ha gyorsan el tudsz menni. Tíz. Ez az utolsó ajánlatom. Ne nézd már az istenverte sebhelyet! Nagyon ügyes vagyok. Majd meglátod, észre sem veszed a hegeket. Tíz. - Ezekkel mindenképpen alkudozni kell, mert ha megérzik az emberen a lehetséges áldozat szagát, akkor már a következő sikátorban megtámadják. A nő megfogta John lágyékát. - Tizenöt. John elhúzódott. - Tizenötért bármit megtehetsz - sziszegte a nő. - Bármit. ÉI J SÉ G 073 John habozott. Mind a ketten mozdulatlanul álltak. - Szadizhatsz is - tette hozzá a nő. - A szart is kiverheted belőlem. - Azt nem szeretem. Mi van, hapsikám, te nem szereted a különlegességeket? - Megint közelebb lépett, és a fél arca elmosolyodott. - Pedig azt hittem, afféle vagy. Akkor elmegyek tízért is. De csak dugás lesz. Bementek az egyik kapualjba a Negyvenharmadik utcán, majd végig a graffitivel csúfított, szürkére festett folyosón, fel egy alacsony lépcsősoron, egyenesen egy dohos levegőjű előtérbe. Fekete férfi ült ott egy törött székben. John a kezébe tette a tízest. Felkaptattak egy sokkal meredekebb lépcsősoron. A nő megállt egy magas faajtó előtt. A szoba nagyon kicsi volt, berendezését egy ruhásszekrény, egy összehajtható szék és egy lámpa alkotta, utóbbi műanyag ernyője már alaktalanná olvadt. Ágy helyett egy matrac hevert a földön, a rajta lévő takaró vattával bélelt, sárga. Csak később lesz takarítás - motyogta a lány. - Vedd le a ruhádat! Tíz dollárért tíz percig maradhatunk. Ez a szabály ebben a házban. Blaylock levette a kalapját. A lány még ebben az árnyakkal teli, sötét szobában is, amelynek ablaka a belső udvarra nézett, éppen elég jól látta John arcát ahhoz, hogy döbbent kérdés szakadjon fel belőle. - Te beteg vagy, ember? - Nem, jól vagyok. Csak nagyon lefogytam. A lány lassan távolodni kezdett tőle. - Mi bajod van? John kivette a zsebéből a szikéjét. A nő olyan grimaszt vágott, mintha hirtelen fájdalom tört volna rá, és az ablak felé hátrált. - Gyere, édesem! - nógatta John. - Hiszen az enyém vagy! A lány ép szeme elkerekedett, szájának jobbik fele sikolyra torzult. Ujjai gyors mozdulattal tapadtak a nyakára. Rettegő, már-már a félelemtől eszét vesztett eb vakkantásához hasonló hangot hallatott. Amikor a háta a falnak ütközött, leguggolt, és ugatott, ugatott, ugatott, mint valami kutya. Jó szeme egyre csak járt körbe-körbe a szobában, képtelenül arra, hogy az előtte lévő arcra fókuszáljon. John gyakorlottan, gyors mozdulattal emelte fel a szikét, majd a kulcscsont fölött a lányba döfte. A penge keresztülhatolt a bőrön és a húson, de éppen csak átmetszette a verőér falát. John a következő pillanatban már rá is vetette magát áldozatára. Végre. Végre. Érezte, hogy az élet megint feltölti vörösen, gazdagon. Tisztában volt vele, hogy most már újra nyugodtan járhatja az utcákat, hiszen nem fogja magára vonni a figyelmet, nem tűnik rosszabbnak, mint bármelyik öregember. Régen talán ha hetente egy alkalommal érezte az éhséget. Mióta azonban megjelent ez a betegség - bármi legyen is -, az igényei nőttön-nőttek. Vajon mikor fog ismét rákényszerülni a vadászatra? Hat óra múlva? Vagy egy? -
Kinyitotta a Samsonite aktatáskát. Volt benne vagy másfél liter benzin és némi gyújtóanyag. A lány mostanra könnyűvé lett testét az ágyra fektette, majd leöntötte a benzinnel. Azután mellé tette a csikkekkel teli hamutálat. Kálium-permanganát kristályokat helyezett egy gyufásdobozba, és gondosan átitatta őket glicerinnel. Három vagy négy perc múlva bekövetkezik az öngyulladás, aminek hatására lángolni kezd a kálium-permanganát, és belobban a könnyűbenzin is. A skatulyát a hamutálba helyezte, és elment. A tűz különösen vadul fog tombolni. Tíz perccel később a lányból a csontjain kívül semmi nem marad. Ha pedig a lángok továbbterjednek, akkor minden más is elpusztul. Mire John leért az utcára, hajnalodott. Máris megjelent néhány nappali ember - egy lány, aki fehér autóskabátban, kopogó sarkakkal haladt a W. T. Grant Building felé, és látott egy rövidre nyírt bajszos, fiatal férfit is, aki éppen egy taxiból szállt ki. A Times második kiadását ekkor dobták le egy teherautóról a sarki újságosstandnál. Senki nem figyelt fel rá. Egyelőre legalábbis. Az egész teste megköny- nyebbült, és mintha már a gravitáció sem hatott volna rá olyan erővel. Később, ahogyan az új vér ereje elhal benne, majd jön a magányosság és elhagyatottság szakasza, egyelőre azonban úgy érezte, fel tudna ugrani az egyre erősödő napfény forrásáig. Ahogyan továbbindult a Negyvenharmadik utcán, lassan felszívódott az éjszaka embereinek maradéka is. Mintha mindannyian egyszerre sóhajtottak volna fel a kimerültségtől, és ez a sóhaj sehogyan nem illett az irodaépületek oldalát fokozatosan beborító tavaszi napsütéshez. Visszacsúsztak-másztak a rejtekhelyeikre, miközben a szikrázóan kék égen rózsaszín felhők úsztak tova nyugat felé. Elrobogott mellette egy szirénázó tűzoltóautó, oldalán kapaszkodó lánglovagokkal. Mindegyikük arcán ugyanaz az unott elszántság, amely olyannyira jellemző azokra az emberekre, akik hozzászoktak már a halál közelségének gondolatához. Manhattan egyre gyorsuló ütemben kezdett magához térni. Tömeg özönlött ki a Hetedik utcai metróállomásról, a kávézók megteltek, az elhaladó, tömött buszok ablakai pedig mintha mind feketék lettek volna a nekik nyomódó utasoktól. John érezte önmagában a lányt. A múltja ott suttogta titkait az ereiben, a hangja egyfolytában a fülébe csengett. Bizonyos értelemben kísértette őt; mindannyian ezt tették. Vajon az éhséget az fojtotta el, hogy a lényüket falta fel, vagy valóban csak a vérről szólt az egész? John sokszor elgondolkodott már azon, hogy az áldozatai tudták-e, mit tett velük, érezték-e, ahogyan ott vannak az ő testében. Abból, ahogyan belül hallotta őket beszélni, gyanította, hogy tökéletesen tisztában voltak vele. Miriam persze dühösen vetette el az ötletet. Minden egyes alkalommal, amikor John felhozta a témát, egyszerűen elfordult, és nem volt hajlandó végighallgatni, amit mondani akart neki. Nem akarta elfogadni, hogy bárki is megérintheti a holtakat. Sétálás közben megpróbálta összeszámolni, hány óra telt el azóta, hogy legutóbb lehunyta a szemét. Legalább harminchat. És ez alatt a rövid időszak alatt háromszor kellett táplálkoznia. Az ő energiájuk valamelyest enyhítette az Alvás elmaradásának hatását, de ez sem folytatódhat a végtelenségig. Mindegyik kevésbé tűnt kielégítőnek, mint az azt megelőző. Rádöbbent, hogy ha igazán akarná, képes lenne gyűlölni Miriamet, a nőt, aki megteremtette. Nem is annyira azért, mert hazudott neki az életének hosszával kapcsolatban, mint inkább amiatt, hogy olyan elszigetelt létezésre kényszerítette, amely sokkal rettenetesebb volt a sajátjánál. John régen elfogadta már a tényt, hogy kannibálként viselkedik, hiszen ez volt az öröklét ára - még akkor is, ha ez az ár meglehetősen magas volt. Na de ezért? Az éhsége most már kielégíthetetlennek tűnt, az áldozat pedig ennek fényében túlságosan nagynak. Gyalog ment a Sutton Place-re; nem volt értelme megkockáztatni a taxit. Amikor befordult az utcába, azt látta, hogy a napfény széles pászmákban hatol keresztül a házak között, jól öltözött emberek sietnek dolgozni, kocsik állnak meg elegáns bejáratok előtt, és kapusok füttyentenek az elhaladó taxiknak. A világ ártatlan vidámsága rombolóan hatott a lelkiismeretére, és a lehető legmélyebb szégyennel töltötte el. A saját kis házuk a maga zöld spalettáival, márványból
készült párkányaival, a vörös téglahomlokzattal, valamint petúniákkal teli virágtartóival melegség és boldogság képét vetítette elé. Visszataszító volt ez a hamisság. John hirtelen olyannak érezte, mint amilyen a frissen kivágott fa, amelynek a levelei még élettől duzzadnak, hiszen a halál üzenete egyelőre nem futott végig a törzsön. Jó reggelt! - üdvözölte Bob Cavender. Túláradó kedélyű ember volt, Blaylockék szomszédja, Alice édesapja. Jó reggelt! - felelte John kis akcentussal a hangjában. Mostanában költözött ide? - Cavender nem ismerte fel saját szomszédjának egyik percről a másikra megöregedett változatát. Átutazóban vagyok. A Blaylock családnál szálltam meg. Ó, valóban? Nagyon kedves emberek. Zenebolondok. John elmosolyodott. Magam is zenész vagyok. A Bécsi Filharmonikusoknál játszom. A lányom imádni fogja magát. Szinte az egész életét Blaylockéknál tölti. Ő is zenél. John megint elmosolyodott, és udvariasan meghajolt. Akkor minden bizonnyal találkozunk még - mondta búcsúzóul. Cavender továbbment, de még visszaköszönt. Az egyik legnagyobb titok, amivel John valaha találkozott, az volt, hogy a hétköznapi emberek hogyan képesek megőrizni az önbizalmukat és a jókedvüket az élet hatalmas káoszában. A világ Cavenderei soha nem döbbentek rá a generációk igazságára, hogy mennyire rövid az életük, és mennyire korlátozottak a lehetőségeik. A lakásban minden nagyon csendes volt. Miriam kinyitotta a parfü- mös üvegcsét, és most az egész előszoba megtelt ezzel a dús, édes illattal. John az emeletre ment. Nagyon szerette volna már látni, hogyan fest az arca a tükörben. Amikor azonban a hálószoba ajtajához ért, habozott. Mélységes, síron túli hidegség borzongatta. Ahogyan ott állt a napfényben a rózsaszín fiiggönyös ablak mellett, hirtelen rettegés töltötte el a fürdőszoba ajtajának belső oldalán lógó tükör miatt, és félt egyetlen lépést is tenni. Nagyon régóta egyensúlyozott már a harminckettedik éve határán. Azzal együtt, hogy a teste ennyire gyorsan öregedett, ahogyan az agya sorvadni kezdett, a fejébe is egyfajta sötét zavar költözött. A fiatalság bizonyossága gyorsan szállt tova, a helyében pedig nem maradt egyéb, csak ez a megszállott idegen, akit nem érdekelt már semmi, csak a hús árulása. Nem emlékezett dátumokra, nevekre, eseményekre. Nyugtalanító módon egyre több dolog akadt, amire újdonságként csodálkozott rá - még olyanok is, amiket pedig biztos, hogy számtalan alkalommal látott korábban. A csendet egy alig hallható hang törte meg. A padlóra hulló könnycsepp koppanása. Koporsó - mondta. Még a hangja is megváltozott, elmélyült a korral. A rengeteg év, amit kijátszott, most bosszút áll rajta. A múlt évszázad végén meglátogatott egy médiumot, és azt tervezte, hogy ha kihuny a lámpa fénye, belőle fog táplálkozni. Ám abban a pillanatban, amikor a nő ujjai lecsavarták a gázlámpa lángját, valami rettenetes történt. A széjjelszakadó függöny hangjához hasonló zaj kíséretében ezer különböző vonás jelent meg az arcán, akár egy lángoló házból kifelé tekintgető tömeg. John mindegyiküket ismerte - az ő áldozatai voltak. A médium felsikoltott, a szeme forgott, a feje hátrahanyatlott. John elrohant erről a szörnyű helyről, szó szerint botladozva a félelemtől. Másnap a New York Evening Mail lehozott egy cikket arról, hogy a rendőrség az előszobájában talált rá Mrs. Rennie Hooper holttestére. Az ujjai még mindig a gázlámpa szelepét szorították. Feltételezték, hogy szívrohamot kapott. Miriam határozottan állította, hogy a holtakat nem lehet megérinteni. Ő azonban nem ember volt, éppen ezért nem is foghatta fel, milyen kapcsolat áll fenn egy ember és az áldozatai között.
A holtak világa fenyegetően nézett rá. A kurva képe hirtelen megjelent lelki szemei előtt, és látta, ahogyan a húsa megfeketedik a lángokban. A gyomra olyan hevesen rándult görcsbe, hogy attól tartott, kiszakad a testéből, ő pedig ökölbe szorított kezét két szeméhez nyomta, és minden erejével arra koncentrált, hogy a fejében az imént megjelent félelmetes kép és a tudat, hogy talán a túlvilágon az áldozatai mind bosszút állnak majd rajta, azonnal tűnjön el. Azonban nem járt sikerrel; az érzés csak felerősödött, és még bizonyosabbá vált. Ekkor döbbent rá, hogy a démonok egyáltalán nem a pokolból származnak - sokkal inkább emberek ők a jelmezeik nélkül. Hogy biztonságban Alhasson, Miriam a padlásszobába ment. Attól tartott ugyanis, hogy az ágy körüli riasztórendszert John könnyedén ki- játszhatja. A kemény padlón kuporgott, és próbálta elűzni a rémálmát, ami azonban megingathatatlanul tért vissza újra és újra, szalmát lángra lobbantó tűzként kapva bele az Alvásba, megragadva az elméjét, és arra kényszerítve, hogy újra átélje. Az a ködös reggel Ravennában. Több gazdag polgárral együtt költözött ide ötven évvel korábban, amikor a császár elmenekült Rómából. A hálószoba márványpadlója harmattól nedves. A ködből a császári palota felé vonuló vandálok erőszakos éneke hallatszik. Lassan menetelnek, nem messze, éppen a gyógynövényekkel beültetett kert túlsó végénél. A szarvakkal díszített sisakoktól hatalmasaknak tűnnek. Biztosan nem haladnak el úgy e hatalmas udvarház mellett, hogy ne fosztanák ki, még akkor sem, ha éppen Petronius Maximus palotája felé tartanak. Miriam próbálja elfojtani a hangjából kicsendülő félelmet, és Lollí- át hívja. A lány odasiet hozzá, saruja halkan csoszog a márványpadlón. Miriamnek egyetlen szót sem kell szólnia. Vége van - mondja Lollia. - Már órák óta egyetlen hang sem hallatszik. Miriam két kezével megfogja Lollia arcát, szájon csókolja, és érzi, hogy a lány ajka remegve viszonozza. Szerelmem - suttogja Lollia. - A barbárok... Tudom. Miriam a földre dobja a ruháit, és meztelenül megy át a szoba másik végébe. Az éjjeliszekrényen pislákoló olajlámpás aromája összevegyül annak a bőrköpenynek az illatával, amelyet Miriam vesz elő a nagy ládából. Utazáshoz öltözik szeretője segítségével, aki mostanra átvette a halott szolgálók szerepét. Lollia ezután elvonul a saját szobájába, és maga is átöltözik. A lovakat és a szekeret gondosan elrejtették a peristyliumban. Valahonnan messziről csattanás és vidám nevetés hallatszik. A vandálok bejutottak az istállóba. Miriam selyemszőnyegeken rohan, köpönyege mögötte lobog, és a kőlépcsőn egyenesen a pincébe megy, ahol valamikor régen a rabszolgák gondoskodtak róla, hogy a hatalmas és mesterien kidolgozott kemencében folyamatosan lobogjon a tűz. Ahogyan azonban a pénz értéke romlott, Miriam kénytelen volt eladni szolgái jó részét, s mivel a haldokló birodalom összezsugorodott, a rendelkezésre álló szén menynyisége is jelentősen csökkent. Ami pedig a megmaradt rabszolgákat illeti - nos, róluk Eumenész gondoskodott. Miriam azt mondta Lolliának, hogy egész éjjel őrt kell állnia a nehéz tölgyfa ajtó előtt. A lány már vagy egy órával ezelőtt közölte, hogy nem hall semmit. Miriam úgy érzi, megkockáztathatja, hogy kinyissa az ajtót. Elhúzza a három erős reteszt, és teljes testsúlyával nekifeszül a fának. Az lassan tárul fel. Miriam felsikolt. Abban az összeaszott valamiben, ami kéz- és lábkörmeivel az ajtóba kapaszkodik, lehetetlen felismerni Eumenészt. Az egész szoba nemrégiben kiontott vér szagától bűzlik. Az utolsó öt áldozat fonnyadt hullája még a padlón hever. Eumenész teste alatt jókora vörös tócsa annak jeleként, hogy halott emésztőrendszere kiadta magából az utoljára fogyasztott vért. A
csontvázszerű alakon sebek éktelenkednek; a vége felé minden bizonnyal nagyon legyengült, és még az áldozatai is túlságosan erősek voltak számára. Miriam nagyot nyel, majd önuralmat kényszerít magára. A vállánál fogva megragadja azt a valamit, és lefejti az ajtóról. Ősidők óta szeretett társa, Eumenész. Odüsszeusz végül hazatért tehát, de nem volt sem élő, sem holt, valamiképpen azonban még mindig benne lakozott ebben az összeaszott hullában talán szellemként, amelyet túlvilági társai is kivetettek maguk közül, éppen ezért most kénytelen halott testének börtönében maradni. Miriam összenyomja, két térdét az állának feszíti, majd beleteszi a legkeményebb fából készített ládába. A testen végigfutó remegések miatt nyilvánvaló, hogy még nincs vége teljesen. A ládát bronz lakat zárja le és vaspántokkal van megerősítve. Az értékes terhet a vállára emelve Miriam felmegy a lépcsőn. Soha nem fogja magára hagyni Eumenészt, soha, soha, motyogja. Az előtérben Lollia már izgatottan áll egyik lábáról a másikra. Egyszerű lány, kérdezősködés nélkül veszi tudomásul, hogy Eumenész „megbetegedett", és soha, egyetlen pillanatig sem jut eszébe, hogy egy napon talán ő maga is hasonló sorsra jut. Az elegáns szobákat kezdi megtölteni a füst. A lány tekintete abba az irányba rebben, ahonnan a gót nyelvű kiáltásokat hallja. Rettegése ellenére is segít Miriamnek; együttes erővel teszik fel a ládát a szekérre. Azután kinyitják a kaput, Miriam pedig csap egyet a gyeplővel. Mögöttük az antik rezidencia fénye elhalványul a ködben és a múló időben. Nagyon lassan haladnak a szétvert utakon. Nem szabad Ravenna közelébe menniük, bármi történjék is. Két nő, aki egy csomagokkal és arannyal megrakott szekéren utazik, a lehető legkönnyebb célpont. - Konstantinápoly - jelenti ki Miriam, miközben a Riminiben mái- rajuk váró hajóra gondol, és felmerülnek benne a tengeri utazás keltette rémképek. Lollia egészen közel bújik hozzá. Maga előtt látja a sötétbarna fából készült falat. A hajón van, odakint süvít a szél, amint keresztülrohan a kötélzeten, hallja... Ahogyan egy galamb turbékol. Kinyitotta a szemét. Először nem mozdult. Eszébe jutott, hogy még mindig a padláson van. A szája kiszáradt, és az álom úgy ette bele magát a fejébe, mint valami rothadó étel íze a szájába. Felült. Közvetlenül mellette ott volt az újonnan elkészült acélláda. Gyűlölte ezeket az álmokat. Persze nem háborgatták az újjászületését - mi több, könnyen meglehet, hogy annak szerves részei voltak -, ennek ellenére mérhetetlen fájdalmat okoztak neki. Nos, nincs más választása, mint kiverni a fejéből mindezt. Még nagyon sok dolga van. Módszeresen készült arra, hogy Alice-t átváltoztathassa. Egy egész évébe telt, míg sikerült átrágnia magát minden könyvön és leíráson, amely az alvási zavarokkal és az öregedéssel kapcsolatos kutatások eredményeiről számolt be, és végül rátalált arra az emberre, aki a világon mindenkinél többet tud erről a témáról. Eredetileg finoman és lassan akarta megközelíteni Sarah Robertset. Ahogy az idő telik, egyre jobban összebarátkozik vele, megtanul tőle mindent, amit csak tud, majd amilyen könnyen belépett az életébe, éppen olyan zökkenőmentesen ki is lép onnan. Soha nem számított arra, hogy John ennyire gyorsan meghal. Miután Alice átváltozik, még éveknek kell eltelniük az érésig. Úgy tervezte, hogy ezeket az éveket hármasban töltik majd. Ennek azonban vége. Alice-nek most már valóban az örökkévalóságig kell élnie, mert Miriam képtelen lenne elviselni még egy veszteséget. Az ujjaival a hajába túrt. Ahogyan a nap mind magasabbra kúszott, a tető alatti kis helyiségben olyan forróság lett, akár egy kemencében. Miriam kiment a szobából, de közben nagyon vigyázott arra, hogy mindig a vastagabb gerendákon maradjon, amelyek nem nyikordulnak meg a léptei alatt. Amíg John ennyire erős, nem szabad megtudnia, hol Alszik. A férfi most úgy érzi, megcsalták és elárulták; ez minden
társnál ugyanígy volt. Lehetséges, hogy a következő alkalommal már nem hagyná abba idő előtt a fojtogatását. Abban a pillanatban, hogy kinyitotta a padlástérből kivezető ajtót, Miriam már tudta, hogy John visszatért a legutóbbi vadászatból, és otthon van. A hálószobából olyan szakadozott hang hallatszott, ami a szívébe hasított; John zokogott. Intelligenciája, kedvessége, buja természete és mindezek felett őszinte szerelme - egészen addig élni fog, amíg a régi John létezik. Amikor belépett a szobába, a férfi éppen elesett, és hatalmas puffanással zuhant neki a falnak. A fésülködőasztalon megtámaszkodva próbálta felhúzni magát. Miriam döbbenten nézte ezt a ziháló erőlködést - az elmúlt néhány órában láthatóan nagyon legyengült. A szürke bőr egészen felrepedezett, az ujjak valami állat karmaira emlékeztettek. John sárgás és könnyes szeme őt kereste. Ránézett. Miriam alig bírta elviselni a látványt. Éhes vagyok - szólt a rikácsoló, idegen hang. A nő nem tudott válaszolni. Johnnak sikerült egészen felhúznia magát, és most olyan ingatagon állt ott, akár egy madárijesztő. A szája újra és újra kinyílt, majd bezáródott, és közben ropogó hang hallatszott. Kérlek! - könyörgött Miriamnek. - Mindenképpen ennem kell! Mivel nem Aludt, az éhség elviselhetetlenné fokozódott. Az élet tökéletes ritmusa megtört, a finom egyensúly felborult. John, én ezt nem érthetem, soha nem is érthettem. A férfi feléje hajolt, és erősen megszorította a szék háttámláját. Miriam megkönnyebbülten állapította meg, hogy nem meri rávetni magát. Nem tűnt különösebben valószínűnek, hogy bármi kárt tehetne benne, de azért nem volt teljesen elképzelhetetlen sem. Miriam úgy gondolta, biztonságosabb, ha tartja a köztük lévő távolságot. Nagyon fontos, hogy minden helyzetben és mindenkor ő irányítson. De te tudtad! Te tudtad, hogy ez fog történni!
Nem lett volna értelme hazudni. Az igazság egészen egyértelműnek tetszett. - Segítened kell rajtam! Segítened kell! Miriam képtelen volt elviselni a férfi szemében csillanó vádat. Nem talált szavakat arra, amit vele tett, sem olyanokat, amikkel megnyugtathatta volna Johnt, és a felelőssége tagadására alkalmasakat sem. Magányos volt, az emberi lényektől pedig megkapta azt a szeretetet, ami egy kis kedvenctől várható. Társaságot keresett, némi melegséget, az otthon álomképét. Nem volt hajlandó utat engedni a könnyeinek, sem elfogadni, hogy szégyelli magát azért, amit Johnnal művelt. Ő talán nem érdemli meg, hogy legyen valakije, aki szereti? John azonnal meghallotta, amikor Miriam megmozdult odafent. A tény, hogy a padláson Aludt, hogy oda zárkózott be előle, mindent eldöntött. Meglepően hideg fejjel mérlegelt, és amikor elhatározta magát, már tudta, hogy nem fog visszakozni. Bántani fogja Miriamet. Megragadja a torkát, és addig szorítja, míg be nem ismeri, hogy amit vele tett, az kegyetlenség volt. Figyelte, amint óvatosan belép a szobába, és úgy mozgott, mintha nagyon gyenge lenne, majd nekiesett az asztalnak. Tudta, ha Miriam a legkisebb mértékben is veszélyesnek látja, a közelébe sem fog menni. Szinte megszállottan elővigyázatos volt. John viszont elviselhetetlenül éhes. Miriamet annyira egészségesnek és szépnek látta, szó szerint lángolt benne az élet - vajon mi lenne, ha belőle próbálna táplálkozni? Vajon ez elég lenne ahhoz, hogy meggyógyuljon? Miriam szaga száraz és élettelen volt, akár a kikeményített ruháé. Nem áradt belőle az a csodálatos, gazdag illat, amelyet John a táplálékkal azonosított. Lehet, hogy a vére méreg volna a számára. John haragja ott csendült a nőhöz címzett szavaiban, és ez ellen semmit sem tehetett. Miriam azt mondta neki, nem érti, mi történik vele. John el akarta hinni, hogy Miriam nem egyéb egy érzelemmentes szörnyetegnél. Megpróbálta nem emberi lénynek tekinteni. Ugyanakkor végtelenül szerette is, és most hatalmas szüksége volt rá. Ezt vajon miért nem lehet felfogni? Kinyújtotta a karját, segítségért könyörögve. Miriam egy macska kecsességével kezdett az ajtó felé hátrálni. Úgy nézett Johnra, mintha mondani akarna neki valamit. A férfi csak most ébredt rá arra, hogy az elmúlt évek alatt milyen hatalmas szakadék nyílt kettejük között. Én haldoklom, Miriam! Haldoklom! Te pedig csak folytatod az életedet ugyanúgy, tökéletesen, épen. Tudom, hogy sokkal öregebb vagy nálam! Akkor miért vagy más, mint én? Miriam arcára árnyék suhant, és látszott rajta, hogy a sírás határán van. John, hiszen te hívtál meg engem az életedbe! Hát már nem emlékszel? Ez túlságosan sok volt. Miriamre vetette magát, dühösen morogva, karját előrenyújtva, karomszerű ujjaival a nő torka felé kapva. Miriam mindig is nagyon gyors tudott lenni, ha akart, így ezúttal is könnyedén kitért előle, s visszavonult a folyosóra. Az ajkán szomorkás mosoly játszott. John számára már csak a szemében csillanó fény jelenthetett némi reményt abban ugyanis, habár félelemmel volt tele, látszott még valami, ami csakis a szomorúság lehetett. Mikor közelebb lépett hozzá, Miriam villámgyorsan sarkon fordult. Hallotta, amint dobogó léptekkel rohan le a lépcsőn, majd azt is, ahogyan a bejárati ajtó becsapódik. Egyedül maradt. Miriam magára hagyta. Most már bánta, hogy így rátámadt. A szükség azonban olyan váratlanul és elemi erővel tört rá, hogy nem uralkodhatott magán. John tudta, hogy Miriam előbb vagy utóbb mindenképpen visszatér. Rettegett attól, hogy esetleg egy hotelszobában kelljen Aludnia, mert bármikor tűz üthet ki, vagy jöhet egy betörő. Ez a ház olyan tökéletesen felszerelt volt, hogy egy gyufa füstje sem maradhatott észrevétlen, és akkor is bekapcsolt a riasztórendszer, ha valaki illetéktelen éppen csak hozzáért az ablakhoz. Nem, ez Miriam menedéke, ide biztosan visszajön. John pedig várni fog rá.
Negyedórán keresztül hevert a hálószoba padlóján, próbált Álomba szenderülni. Az éhség azonban nem hagyta nyugodni, befurakodott a vénáiba, hogy egész testében remegett miatta. Összeszedte magát, feltápászkodott, majd lement a földszintre. A könyvtár ajtajában megállt. Mindenfelé kötetek és papírlapok voltak széjjelszórva. Miriam egyébként kényszeresen rendszerető volt. Lerogyott a nő íróasztala mögé, mert úgy gondolta, hogy ha nem mozog, akkor talán nem fog olyan gyorsan elfáradni. Ebben az állapotban átkozottul nehéz dolga lesz, ha fényes nappal kell majd táplálék után néznie. Egy képes újság feküdt kinyitva az asztalon. Az Alvászavarok havilapja. Miriam másik kis hobbija. Nevetséges volt, hogy ostoba módon így hitt a természettudományokban. Az újság egy olyan cikknél maradt nyitva, amelynek a következő, megdöbbentően figyelemfelkeltő címet adták: Pszichomotoros diszfiinkciók az abnormális álomreakciók során: az úgynevezett felnőttkori lidércnyomások" etiológiája, írta S. Roberts, MD, PhD. A cikk maga statisztikai adatok és táblázatok tökéletesen értelmezhetetlen halmaza volt csupán, teleszőve számára megfejthetetlen szakkifejezésekkel. John soha nem fogta fel, hogyan képes Miriam bármilyen értelmet kihámozni ilyenekből, vagy hogy mégis mit szeretett volna elérni egy ennyire elvont témával kapcsolatban. Az ő szemében a tudomány, amely Miriamet annyira magával ragadta és ámulatba ejtette, csak valami félelmetes hóbortnak, őrültek szórakozásának tetszett. Félrelökte az újságot, és csak nézett maga elé tompa tekintettel. Hirtelen egy hangra lett figyelmes, valami magas sikoltásra, mintha sziréna szólna. Beletelt néhány percbe, míg rádöbbent, hogy ez az ő jobb füléből hatol az agyáig. A frekvencia hamarosan elérte a legnagyobb magasságot, aztán váratlanul megszakadt. Utána pedig nem maradt semmi - a fül süketté vált. Johnnak mindenképpen cselekednie kellett, mert az állapota rohamosan romlott. Odament a heverőjéhez, ahol több alkalommal is Aludt már, és lefeküdt. Lehunyta a szemét. Először olyan megkönnyebbülést érzett, mely valósággal a csontjaiba hatolt. Aludni viszont nem tudott. Ehelyett a szeme előtt fényes, geometrikus alakzatok jelentek meg. Ezek fokozatosan átalakultak Miriam arcává, ahogyan ott állt felette akkor, amikor az átalakulás szenvedéssel teli óráit élte meg. A szeme szinte magától pattant fel. Más arcok váltották fel Miriamét. A dühöngő tömeg hangja felszívódott a lágy, reggeli levegőben. Végső soron hová mennek a holtak? Miriam mindig azt mondta erre, hogy sehová - de lehetséges volna, hogy vár ránk egy világ az élet után, egy hely, ahol minden bűn megkapja megérdemelt büntetését? Nem hibáztathatsz - morogta. Maga is meglepődött, amikor válasz érkezett. Nem is hibáztatom! Nem tehet róla, hogy elfelejtették! Alice hangja volt az. John felé fordult. A kislány összevont szemöldökkel állt ott, kezében a hegedűtok. A zeneórájára jött. Az illata, a kimondhatatlanul gazdag illat az egész szobát betöltötte. Jó reggelt! - üdvözölte John, és nagy nehezen ülő helyzetbe tápászkodott a heverőn. Tízre zeneórát beszéltünk meg a Blaylock házaspárral. De senki nincs itthon. Alice nem ismerte fel. Igen, igen... el kellett menniük valami megbeszélésre a bankjukba. Arra kértek... hogy mondjam meg neked. Maga biztosan az a zenész a Bécsi Filharmonikusoktól. Apa mesélte, hogy találkoztak. John felállt, odament hozzá és meghajolt. Nem merte megérinteni, félt akár csak a kislány hajához is hozzányúlni. Abban a pillanatban, hogy megérezte a szagát, az éhsége mindent elemésztő tűzviharrá változott. Még egyszer sem öntötte el ennyire intenzív sóvárgás, még soha semmit nem akart ennyire vadul. Állandó tag a Bécsi Filharmonikusoknál? Igen. - Karja reszketni kezdett, és kénytelen volt összefonni, máskülönben azonnal megragadta volna Alice-t.
Min játszik? Óvatosan. Nem mondhatja, hogy csellón, mert még a végén a kislány megkéri, hogy gyakoroljon vele. Ebben a mostani állapotában pedig gondolni sem mert erre. Én... vadászkürtön játszom. Igen. Ez jó lesz. A fenébe! Kicsit reménykedtem, hogy vonós hangszeren. - Alice csak nézett rá azokkal az ártatlan, de átható szemekkel. - Imádom a vonósokat. Persze nem valami könnyű játszani rajtuk. Itt van esetleg a kürtje? Nem... nem, jobb szeretem nem utaztatni magammal. Elhangolódik, tudod. Alice oldalra pillantott. Minden rendben van? - kérdezte végül már-már suttogva. Hát persze - felelte John. Pedig csöppet sem érezte jól magát. Pontosabban egészen úgy, mintha bármelyik pillanatban kettészakadhatna. Nagyon öregnek tűnik. - Alice halkan, bizonytalanul beszélt. Elfehéredett ujjakkal szorította a hegedűtokot. John megpróbálta megnyalni az ajkát, amikor rájött, hogy szinte felrepedezett, annyira száraz. Más gyermekek arca jelent meg lelki szemei előtt. Miriam ragaszkodott hozzá, hogy kezdetben, amikor még nem rendelkezett kellő gyakorlattal, kicsikből táplálkozzon, mert őket sokkal könnyebb volt elejteni. Akkoriban még nagyon sok hontalan árva csellengett. John számára hamarosan jelentőségét veszítette a tény, hogy emberi életeket olt ki. Már nem is emlékezett arra, hány gyilkosságot követett el. Miriam kiszívta belőle humánus mivoltának legutolsó kis sejtjét is, és jelenlegi képére formálta, amivel így, élete végnapjaiban John kénytelen volt szembenézni. Foglalj helyet! - Kívülállóként hallotta a saját szavait. - Ha gondolod, beszélgethetünk a zenéről, amíg Blaylockék hazatérnek. Abban a pillanatban, hogy Alice elfogadta a meghívást, és az ajtón keresztül a szobába lépett, John ujjai a zsebében tartott szikére kulcsolódtak. Nem is volt szüksége semmi egyébre. Rávetette magát a kislányra. Alice fülsiketítő sikoltozásban tört ki, és kiáltozásának hangjai végigvissz- hangzottak az egész házon. Vékony kis testét megpróbálta kicsavarni, John karomszerű ujjaival kapott utána, Alice pedig teljes erejéből a felrepedezett bőrű arcba vágott. John igyekezett előrángatni a zsebéből a szikét, miközben megmarkolta és a kézfeje köré csavarta a lány haját, majd maga felé húzta. Alice csapkodott a karjával, és vadul rugdosott. Sikolyai fülsértőek, félelemmel telik és hihetetlenül hangosak voltak. Az a rohadt szike csak nem akart előjönni a zsebéből! Alice-nek sikerült a karjába harapnia, és fogsora félhold alakú lyukat harapott a lazán lógó bőrbe. Elkerekedett szemmel nézte, milyen rettenetes sebet ejtett Johnon. A szájából a következő pillanatban sugárban tört fel a fekete hányás, és hangos toccsanással fröcskölt a padlóra. Hanyatt vágta magát, majd négykézláb próbált elmenekülni, elérni a kijáratot. John ráugrott, és végre nagy nehezen kitépte a szikét a zsebéből. A tudatából kiveszett minden. Nem maradt egyéb, csak az éhség. Kinyitotta a száját, és máris érezte a kislány ízét. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne kezdje kiéhezett kutya módjára csattogtatni a fogát. Alice ekkor már hanyatt feküdt, és a lábával próbálta lökni magát a padlón. John megragadta, és minden erejét összeszedve tartotta a bokáját. Alice felült, majd csépelni kezdte a férfi karját. A szikét pontosan a kulcscsont fölött döfte bele. A fájdalom miatt Alice hátravetette a fejét és felsikoltott. John ekkor már rajta feküdt. A kislány tüdejéből süvítve szorult ki a levegő. Ott hevert a sokktól reszketve, a nyelve ide-oda csapott a szájában, a tekintete lassan elködösödött. -
John a sebre szorította a száját. A nyelvét bedugta a vágáson keresztül. Fájt neki, mint mindig. Miriamével ellentétben az ő lágy, emberi nyelvét nem éppen erre teremtették. Miután végtelennek tetsző ideig kutatott, végre lövellni kezdett a vér a felszakadt vénából, megtöltve John száját. Keményen szívta, egészen addig, míg egyetlen csepp is maradt. Csak akkor hagyta abba, amikor teljesen kiszárította Alice-t. A testét újra erőteljesnek és könnyűnek érezte, elméje kitisztult. Olyan volt ez, mint amikor rémálomból ébred valaki, vagy mint amikor kiskorában eltévedt az észak-yorki mocsarakban, és végre, nagy sokára ismerős ösvényre bukkant. Mélyet sóhajtott, azután a könyvtárban tartott madeirából töltött magának egy pohárral, és azzal öblítette ki a száját. Úgy tűnt, a bor milliónyi különböző aromát rejt magában, és John mindegyiket külön-külön érzékelte. Olyan szép volt ez az egész, hogy sírni támadt kedve. Keze az arcát simította, és érezte, ahogyan a bőre puhább és melegebb lesz. Megint hanyatt feküdt a heverőn, majd lehunyta a szemét. A bor csodálatosan illett az előbb átéltekhez. Szemben az egyéb ételekkel és italokkal, ez a nedű valahogyan élvezhető maradt számára. Próbált megnyugodni, és kihasználni ezt a mérhetetlen megkönnyebbülést. Alice békésen és ártatlanul jelent meg lelki szemei előtt, akár egy istennő. Olyan élethű volt a kép, hogy John hangosan felkiáltott. Felugrott a heverőről. Édes illat töltötte be a szobát. Benne volt minden szép emlék, amelyet valaha szerzett, minden egyes hang, minden szerelmes érintés. Emlékezett, milyen volt, mikor még mindössze tizennégy éves korában felkelt azon a nyári reggelen a Hadley házban, és pontosan tudta, hogy a tó másik oldalán találkozni fog Priscillával, amint az felszolgálta a reggeli teát neki és a szüleinek. Felderengett előtte a párás levegőjű erdő, a tavon úszó hattyúk és a vadvirágok. Fájdalmas, furcsa bizsergést érzett, amikor a lány megérintette. Persze mostanra Priscilla is régen elporladt már. Leült az összegyűrődött ruhák mellé, amelyek Alice Cavender maradványait rejtették. Itt érződött legerősebben az az édes illat, ami minden bizonnyal a kislány parfümjének aromája volt. Finoman megérintette a Beethoven arcképével díszített, piros pólót. A parfüm illata olyan gyorsan szállt tova, akár egy szerelmes hangulat. Emiatt John úgy érezte magát, mintha máris halott lenne. Felsóhajtott. Volt még egy kellemetlen feladata, ami nem várhatott. Ha Miriam megtalálja a bizonyítékokat arra, hogy ezúttal kiből táplálkozott... Nos, ezt semmiképpen nem hagyhatja. Kényszerítette magát, hogy felnyalábolja a kis csomagot, és levigye a pincébe. Miriam az utcákat járta. Magában máris gyászolta Johnt amiatt, hogy ilyen rettenetes lénnyé lett. Annak ellenére, hogy ennyire elővigyázatos volt, John kis híján... Nem, erre még csak gondolnia sem szabad. Hamarosan mindenképpen csapdába kell ejtenie. Amint összeszedi a bátorságát hozzá. Még így is, hogy ennyire legyengült, a férfi túlságosan erős volt neki. Vagy egy órával később ért haza, mert nem érezte biztonságban magát a városban, ahol akármikor történhetnek balesetek. Mikor befordult a Sutton Place-re vezető sarkon, megtorpant, és döbbenten meredt a házra. Vékony füstoszlop szállt fel a kéményből. John képes fényes nappal elégetni a bizonyítékot! Az ostoba biztosan itt vadászott a környéken, mert nem volt ideje távolabb menni. Kétségtelenül valamelyik helybéli gyermekből táplálkozott. A vége felé mindegyikük megfeledkezett az elővigyázatosságról. Miriam szeretett volna haragudni rá, de az igazat megvallva inkább sajnálta kétségbeejtő helyzete miatt. Szerencsésnek kellene tartania magát, amiért John képes egyáltalán azzal foglalkozni, hogy megszabaduljon a bizonyítékoktól valahogy. Annak ellenére, hogy nem vágyott összetalálkozni vele, mindenképpen be kellett mennie a házba. Ez végső soron az ő otthona, és az egyetlen biztonságos hely, ahol Aludhat. Valahogy
mindenképpen meg kell fékeznie Johnt. Már nem hagyhatja sokáig, hogy szabadon mászkáljon a házban és az utcán. Felment a bejárathoz vezető lépcsőkön és belépett. Tisztán hallható volt a kazán morgása. Szerencsétlen pára. Legalább ily módon azt elárulta, hogy merre van éppen. A kazánt tápláló nagynyomású gázvezetékeket rövid időre sem lehetett felügyelet nélkül hagyni. Megállt az előszobában, és egy pillanatig csak élvezte a ház csendjét és békéjét. Számára olyan volt, mint egy erős gyökeret eresztett rózsabokor: élettel teli és mindennek ellenálló. Hamarosan új hang költözik ide. Alice-é, vidáman csilingelő. Miriam kis műtője már készen állt a megfelelő kezelés elvégzésére. Dr. Robertset is hamarosan elkezdi megkörnyékezni, és azt tervezte, hogy a végén a jó doktornő maga lesz az asszisztense. Megint eszébe jutott John, és a szívét szomorúság töltötte el. Azonban elvetette magától az érzést. A könyvtár felé indult. Az illatosító túlságosan édeskés szagot árasztott, és Miriam gyanította, hogy kezd megromlani. A mennyezetet pedig ki kellene javíttatni; az utóbbi időben egy kicsit elhanyagolta az egész házat. A rózsáit is meg kell metszenie. Élvezettel teli kötelesség lesz. Hirtelen sírva fakadt. Nem volt értelme tovább próbálkoznia azzal, hogy gátat vessen az érzelmeinek. Szomorúságának áradata magával ragadta. John, valamikor szerettél! Még a nevemet is úgy mondtad ki, mintha imádkoznál! Annyira boldog volt vele, John mindig nevetett, mindig örült. Leült az egyik székbe, állát a tenyerébe támasztotta, és erősen összeszorította a szemét, próbálva visszatartani a könnyeit. Annyira szerette volna, ha John újra a karjában tartja! Ő volt a férfi számára a legnagyobb jutalom, ő volt a legimádottabb lény. Végső soron pedig nem is számított semmi más, ez volt maga az élet - az, hogy valakinek szüksége van rá. Ahogy megöregedett, John sokkal visszataszítóbb lett, mint emlékei szerint bármelyik elődje. Mennyi boldog napot töltöttek együtt! Mint az első éjszakájuk. Miriam csak nem sokkal korábban tért vissza Angliába. Huszonöt éven keresztül egyetlen fajtársával sem találkozott. Akkoriban még reménykedett abban, hogy talán Amerikába vándoroltak mindannyian, egy sokkal kevésbé jól szervezett közösséget keresve. Magányában mélységes kétségbeesésbe süppedt, és úgy érezte, hogy senkinek nincsen rá szüksége a világban, senki nincs, akit szerethetne. Azon az éjszakán nagyon hideg volt. Odakint kopogott az eső és süvített a szél. Lord Hadleyvel, ezzel az ostoba vénemberrel szórakozott. A Hadley birtok hatalmas kiterjedésű volt, tele átutazó munkásokkal, valamint egyéb, vándorló emberekkel. Miriam nagyon vágyott a szabadságra, hogy béklyók nélkül járhassa be ezt a földet. Boldogan fogadta hát a meghívást. És azután a vacsoraasztalnál megjelent ez a csodálatos fiatalember is. Megvolt benne a legfontosabb jellemvonások mindegyike: arrogancia, eltökéltség, intelligencia. Született ragadozó. Még azon az éjjelen a lábai elé vetette magát, Miriam pedig megtanított néhány apróságot a szerencsétlennek. Most, hogy már megvolt a lehetősége arra, hogy megszerezze a birtok örökösét, úgy gondolta, várhat még, amíg megkezdi a vadászatot. Kivett egy lakást Hadley városában, John pedig minden éjjel meglátogatta. Két héttel később Miriam elkezdte beadni neki a megfelelő anyagokat. Bár tudta volna akkor, hogy valójában mennyire gyenge férfi! Pedig azt hitte, hogy ő sokkal tovább mellette maradhat, mint bármelyik korábbi társa. És most nézzenek rá! Akkoriban nyersgumiból való csöveket és üvegfújók számára készült, belül üreges tűt használt, hogy az anyagokat a vérbejuttathassa. Már ez is hatalmas előrelépés volt az eredetileg alkalmazott módszerhez képest, amikor csak a saját száját használhatta, és mindössze reménykedhetett abban, hogy működni is fog a kezelés. Annak ellenére, hogy akkoriban Miriam még semmit nem tudott az immunológiáról, és természetesen eszébe sem jutott kipróbálni, hogy John szervezete nem fogja-e kivetni magából az idegen szövetet, a
fiatalember nem halt meg. Mint ahogy minden korábbi alkalommal történt, a seb elfertőződött. John holtsá- padttá vált, de a folyamat ugyanígy zajlott le a többieknél is. Viszont szemben oly sok más személlyel, akikkel Miriam próbát tett, John életben maradt. Együtt irtották ki Hadley lakosságát. A vén lord felakasztotta magát. A birtokot pedig visszafoglalta a buja természet. Akkoriban John úgy viselkedett, mint egy elégedett gyermek. Együtt mentek Londonba, hogy bekapcsolódjanak az akkoriban már hanyatló régensség pezsgő társasági életébe. Istenem, mennyire megváltozott minden azóta! John. Miriam emlékezett még arra, amikor a férfi rendőrnek öltözve törte rá az ajtót. Vagy amikor Glasgow-ban kiválasztották az áldozataikat, és Miriam csak másnap reggel döbbent rá, hogy a főpolgármestert és a feleségét ölték meg. Falkavadászatokon vettek részt. John mutatta meg neki, milyen hatalmas kihívás rejlik abban, ha az ember megtanul szembeszállni a félelmeivel. Miriam pedig csak azért, hogy örömöt szerezzen neki, elfogadta az oktatást. Milyen csodálatosan festett a fiatalember lovon ülve, amint a napfény megcsillant csizmáján! Egyszer vágtázás közben John átugrott Miriam lovának hátára, és magával rántotta a nőt a földre, egyenesen bele az útszéli árokba - majd szenvedélyesen szeretkeztek ott helyben, miközben a haraszt meztelen combjuknak súrlódva mozgott, és a távolból tisztán kivehetőek voltak a vadászok kürtjelei. Felsóhajtott, majd felállt a székből. A nosztalgia teljesen haszontalan dolog - most már mindenképpen le kell mennie a pincébe, és elbánnia szerencsétlen emberrel. 4. T OM AZ IRODÁJÁBAN ÜLT, odakint rohamosan sötétedett. Annak ellenére, hogy elég későre járt, úgy érezte, kirobbanó energia árad szét benne. Hutch mindössze néhány perccel korábban utasította el Sarah indítványát a finanszírozás felülvizsgálatával kapcsolatban. Ami pedig ennél is jobb, utasítást adott arra, hogy a programnak azonnal véget kell vetni, és minden feljegyzést zárolni. Megkezdődött hát a csata. Tómnak immár megvan a lehetősége arra, hogy közvetlenül szálljon szembe Hutch döntésével, és személyesen indítványozza az igazgatótanács összehívását. Ha Hutch javaslatát visszautasítják, akkor azzal az öreg hatalma mindörökre megroppan, Tom pedig támadást indíthat ellene, és egyszerűen félreállíthatja az útból. Kérem, köszöntsék az alváskutatási osztály úgy igazgatóját! Elővett egy szivart, az ajkai közé fogta, majd kivette és eltette. Egy szál volt a napi limit. Ha ezt is elszívja, akkor átlépi a határt, és életbe lép a másik, saját maga által hozott, drákói szabály: ha kettőt elpöfékel egy nap, akkor egy teljes héten keresztül nem szívhat egyetlen szálat sem. Látta, hogy árnyék jelenik meg a jégvirágos ajtóüvegen. Megzörrent a kilincs. Mikor lesz a felülvizsgálat? - kérdezte a belépő Sarah. - Mi készen állunk. Ma este biztosan nem. A tanács korán hazamegy. A tanács? Úgy érted, az igazgatótanács? A központé? Én azt hittem, csak a költségvetési bizottsággal tárgyalunk. Már nem. Hutch visszadobta a bizottsági felülvizsgálatra irányuló kérelmet. Nem maradt más választásom, mint egyenesen az igazgatótanácshoz fordulni. Erre nem készültem fel.
Ne remegjen a hangod, amikor beszélsz, drágám! Hidd el, rendben lesz... és ahogyan téged ismerlek, csodálatosan felkészültél. Most már csak engem kell kiokosítanod. - Hiszen én még soha nem is láttam az igazgatótanácsot! Én már igen. Pokolian félelmetes egy társaság. Pont olyanok, amilyennek három, világviszonylatban is befolyásos nagytőkést elképzel az ember. Az egyikük nyugalmazott kormányzó, a másik kettő pedig Nobel-díjas tudós. - Azután elmosolyodott és hozzátette: - Ne haragudj, amiért így rád ijesztettem. Csak azt akarom, hogy próbáld a lehető legjobbat kihozni magadból. És add meg nekem azt, amivel le tudom majd nyűgözni őket! Értettem, uram! - Könnyed tisztelgés. - Vegyek esetleg új ruhát? Bodoríttassam be a hajam? EGbeszélni velük. 091 - Csak szedd össze az adatokat! EgyedülEHS fogok - Istennek hála! Egy kicsit több önbizalmat! - Hátradőlt a székében, de azért vigyázott, nehogy egy túlságosan hirtelen mozdulat miatt szétessen alatta az egész. Hatalmas, és az igazat megvallva megérdemelt öröm lesz, ha végre kiutalhat magának valami rendes bútort. Hutch pszichológiai hadviselésének részét képezte, hogy Tom kapta az egész kórház legrosz- szabb irodáját a legvacakabb berendezéssel. Még az időszakosan náluk dolgozó gyakornokoknak is jobb jutott ennél. - Különös módon boldognak tűnsz. Nem is csoda. Azt hiszem, ez az ügy az igazgatói székbe röpít végre. Ha ugyanis a nagyfőnökség elkezdi megmondani Hutchnak, hogyan vezesse az osztályt, akkor már mindenképpen mennie kell. Hajói sejtem, a tanács lassan egyébként is szeretne megszabadulni tőle. - Tom, te megint kihasználsz engem. - Mert hasznos vagy, szerelmem. Sarah felnevetett, és megrázta a fejét. Tómnak nagyon rosszulesett, amit a nő az imént mondott. Nem kihasználás, ha valami olyasmit tesz, amivel mind a ketten előbbre juthatnak. Vagy legalábbis nem olyan értelemben, ahogyan Sarah gondolta. - Csak a karriered próbálom megmenteni - tette hozzá Tom. - Miközben előrelendíted a sajátodat. Ez nagyon igazságtalan volt; nem is csoda, ha Tom megbántódott. Én csupán elérem azt, hogy mindkettőnk vágya teljesüljön. Egyedül ez fontos. Sarah lehunyta a szemét, és úgy tűnt, fáj neki, amit hall. Csak tudod, nem szeretem ezt az oldaladat. Megijeszt. Nem tetszik, ahogyan átgázolsz az embereken. - Akkor hazudd magadnak, hogy nem teszek ilyesmit! Nem bánom. Tom, azt hiszem, az rémit meg igazán, hogy annyira szeretlek. És emiatt kiszolgáltatottnak érzem magam. Tom szerette volna megölelni és valami módon megnyugtatni. Csak ültek egymással szemben, és a köztük lévő távolság minden effélét lehetetlenné tett. Na és ha nem sikerül? - kérdezte Sarah tompa hangon. Akkor most ki árul el kicsodát? Sarah az íróasztalra tette a kezét. Mintha azt akarta volna, hogy Tom fogja meg, a férfi pedig a következő pillanatban már könnyeket látott csillanni a szemében. Mind a ketten nagyon sokat veszíthetünk - mondta Sarah. - Miközben te élet-halál harccá teszed ezt az egészet. Végig az volt. Én nem teszek egyebet, csak próbálom a saját hasznunkra fordítani a helyzetet. Ezt utálom benned a legjobban! Hogy neked mindent használnod kell. Engem. Még önmagadat is. Van, amikor tényleg ilyennek látlak... sötétnek és ijesztőnek. Néha olyan -
emberré válsz, akit nem ismerek, olyanná, aki megtenne bármit, akár még túlságosan sokat is azért, hogy megkapja, amit akar. Ennek a beszélgetésnek megannyi változata számtalan alkalommal lezajlott már kettejük között. Tom kezdetben egy bizonytalan nő hisztérikus rohamainak tekintette, az utóbbi időben azonban gyanítani kezdte, hogy valami ennél mélyebben gyökeredző állhat az egész hátterében. Sarah ugyanakkor mintha cseppet sem kételkedett volna az egyébként nagyon is ingatag karrieijével kapcsolatban. Tom sokszor eltöprengett azon, hogy vajon meddig tudnak ők ketten együtt maradni. Vajon éppen egy ilyen ügy miatt fogja Sarah elhagyni? Kinyúlt, és megfogta a kezét. Azt tudta, hogy a nő vár valamit, de nem volt benne biztos, mi is az. Talán tiltakozást, hogy Tom megpróbálja tagadni mindazt, amit az előbb róla állított. Ez annyira jellemző volt Sarah-ra - pontosan látta az igazságot, és mégis megpróbált egy sokkal könnyebben elfogadható hazugságot magára erőltetni helyette. Én egyszerűen ilyen vagyok - bökte ki végül Tom. - Nem is tagadom. Akarom a munkáját. Ennyire egyszerű. Képzettebb vagyok, mint ő. És meg is fogom szerezni. Nem akadályozhatja meg. Ahogy ezeket a szavakat kimondta, az önbizalom megnyugtató illúziójába ringatta magát. Ezzel szemben amit valójában érzett, az éppen a félelem volt. Ugyanis az is megtörténhet, hogy kirúgatja magát, vagy ami még ennél is rosszabb, megfosztják minden hatalmától, és az öregember csicskásává teszik annak élete végéig. Menjünk el valahová és igyunk egyet! Azt hiszem, éppen ideje már. Na, ilyet se sokszor hallok tőled! Hétkor már el akarsz jönni a laborból? Nem lehetséges, hogy te adtad fel a harcot? Csak statisztikákat készítenek a Matuzsálem vérében lévő összetevők változásával kapcsolatban. Nincsen semmi dolgom. Ti használjátok a számítógép-hálózatot? Én azt hittem, hogy mostanra visszavonták a hozzáféréseteket. Charlie feltörte a kódokat. Az otthoni komputerén keresztül dolgozunk. Tom elmosolyodott. Önkéntelenül is büszkeség töltötte el amiatt, hogy olyan emberek a kollégái, mint Sarah és a csapata. Őket nem fogja megállítani egy ahhoz hasonló apróság, mint hogy megvonnak tőlük minden anyagi támogatást, és bevágják az orruk előtt az ajtót. Hogyan tudtok tárhelyet szerezni? A rendszer nem riasztja a programozási csoportot? Tucatnyi különböző fájlban tároljuk az adatainkat szétszórva. Egy kicsi itt, egy kicsi ott. Sehol nem tartunk egyszerre akkora adatállományt, ami bárkinek is feltűnhetne. - És akkor most mekkora helyetek van? - Tízezer kilobájt. Tom hangosan felnevetett. Kérelmet kellett benyújtani a programozási csoport felé, hat hetet várni, és külön kiutaltatni a költségvetésből ahhoz, hogy bárki is túlléphesse az ötszáz kilobájtos limitet. Ennyit a bürokráciáról. - Az isten szerelmére, hogy számlázzák ezt ki? Hutch személyes számlájára megy a dolog. Gyakorlatilag ezernyolcszáz dollár óránként. Remélem, ez nem igaz. Még a végén sittre vágják, mert komputeridőt lopott. Na, az lenne csak a finom bosszú! Sajnos azonban az igazság ennél sokkal prózaibb. - Elmondod? - Nem. Tom megértette. A Riverside hatalmas számítási teljesítményének jelentős részét használták Sarah-ék illetéktelenül. Minél kevesebben tudnak erről, annál jobb. Nem is beszélve a tudatlanság jelentette biztonságról. Nem társalogtak a liftben lefelé menet. Ahogyan a kijárat felé lépdeltek, a folyosó ugyancsak tökéletesen csendes volt. Tom leintett egy taxit a York sugárúton. - Mi volna, ha rendelnénk valamit?
Kínai? Megbeszéltük. Tom most nem lett volna képes beülni egy lehangoló bárba. Nagyon kívánta Sarah-t. A gondolat, hogy elveszítheti, jeges hidegséggel vette be magát az agyába. Kimondhatatlanul szerette. A legszívesebben odacsúszott volna közvetlenül mellé a hátsó ülésen, átölelve a vállát, ledöntve az őket elválasztó falat. Napközben a nő mindig annyira elutasító, annyira hűvös volt. Éjjel Tom egy másik Sarah-t akart, olyat, aki kész biztonságot nyújtani számára. Csak figyelte arcának finom, mégis feszültséggel teli vonalait, mellének lágy ívét, érezte parfümjének illatát, és elképesztően vágyott rá. Megint eszébe jutottak azok a kemény szavak, amiket az irodában mondott róla. „Hogy neked mindent használnod kell. Engem. Még önmagadat is." Vajon tényleg ilyen ember? Ha elgondolkozik rajta, akkor ő maga is erre az eredményre jut? És még ha igaz is, ez akkor sem olyasmi, ami ellen bármit is tehetne. Nagyon szeretlek - mondta Tom olyan halkan, hogy a taxis ne hallhassa meg. Sarah-t minden nyilvános intimitás dühítette. Egy pillanatra elmosolyodott és hagyta, hogy Tom megfogja a kezét. A szerelem minden problémát megold - jelentette ki a férfi. Sarah sokáig nem válaszolt. Vagy legalábbis túléli azokat. Tom annyira szerette volna, ha Sarah boldog és sikeres. Biztos volt benne, hogy a felfedezése hatalmas jelentőséggel bír. Azt akarta, hogy a nő megismerje az édes ízt, amit az ismertség jelent, és megkapjon minden előnyt, ami a hírnévvel együtt jár. Segíteni akarok neked - mondta végül. - Ez minden vágyam. Sarah szélesen elmosolyodott. Bárcsak hallotta volna ezt Hutch is! Már most összecsinálná magát félelmében. A bal vagy a jobb oldalon? - kérdezte a taxis. A bal oldali épület lesz az. A toronyház. A nagy, kék „Excelsior Towers" felirat fényesen világított az egyre sűrűsödő éjszakai sötétségben. Egy idős nő lépett ki az ajtón egy apró kutyával, amely pókszerű lábait kapkodva sietett mellette. Alex az ajtó mellett állva egy szivart szaglászott. Meggyújtotta, majd mélyet szippantott belőle. Tom az olyan emberek csendes vágyódásával nézte, akik számára tiltott ez a szenvedély, és irigyelte a portást, mert megteheti, hogy ennyire nem törődik az egészségével. Kiszálltak a taxiból. Jó estét mindkettőjüknek! - köszönt Alex a szivar mellől. Tom úgy érezte, nem lenne képes beleszagolni a feléje kígyózó füstbe. Szerencsére a portás egy olcsó fajtát szívott, így hiányzott belőle a jó Montecristo magával ragadó aromája. Hála istennek. A szenvedély olyasmi, amibe bele tud őrülni az ember - jegyezte meg Tom, ahogyan bezáródott mögöttük a lift ajtaja. A múltkor is kérdezni akartam már, hogy mennyire viseled jól. - Semennyire. - Ma mennyit szívtál? Tom felemelte az egyik ujját. Sarah kinyúlt, megfogta és megrázta. Egyébként meglepően nehéz megállni - tette hozzá Tom. - A testnek szüksége van a napi méregbevitelére. Tudom. Nekem is két évembe került leszokni a cigarettáról. Két évembe és az apámba. Tom soha nem találkozott Sámuel Robertsszel. Meghalt, mielőtt ő és Sarah összeismerkedtek volna. Tüdőrák vitte el. Sarah követte a lakásba, majd megállt az előszobában, és beakasztotta a szekrénybe az esőkabátját. Tom felkapcsolta a lámpát a nappaliban, Sarah pedig egészen közel lépett hozzá. Szeretem ezt a lakást - jegyezte meg Tom. Sarah bólintott. - Megcsókolhatlak? -
A nő feléje fordult, karját a vállára tette. Tom lehajolt hozzá, tekintetük néhány végtelennek tetsző másodpercig összekapaszkodott, majd ajkaik egymásra találtak. Tom mindig úgy érezte, hogy Sarah csókjának édes melegsége új élettel tölti fel. Mintha a teste azt akarta volna megtenni, amit a szíve nem mert, és szerette volna egyszer és mindenkorra megpecsételni a szerelmüket. Te tényleg elhiszed, hogy szeretlek? - kérdezte váratlanul. A kérdés már ott lógott a levegőben, még mielőtt végiggondolhatta volna a dolgot. Hirtelen azt kívánta, bárcsak megfontoltabb lenne. Talán nem is várt igazából választ. - Tudom, hogy szeretsz. Tom ismét meg akarta csókolni, de Sarah elfordult tőle. A férfi any- nyira kívánta, hogy legszívesebben a tiltakozás ellenére is rátapasztotta volna az ajkát, de annyira dühös lett magára emiatt, hogy elfojtotta a feltörő vágyat. Sarah érezte a haragot, ezért csendesen megállt előtte, karját összefonva. - Nézzenek oda! - jegyezte meg. - Nem fogok fájdalmat okozni. Sarah felnevetett, mintha ezzel csak nyugtatni szeretné Tomot, meggyőzni arról, hogy igenis bízik benne. Figyelj, ha a munkában nem egyeznének az érdekeink úgy, ahogy most... ha én is az utadba kerülnék... akkor mit tennél? Tom megfogta a kezét. De egyeznek, úgyhogy mi értelme emiatt aggódni? Kitűnő helyzetben vagyunk mind a ketten. Megmentem a karrieredet, és eközben előmozdítom a sajátomat. És ha éppen ellenkezőleg állna a dolog? Erre a kérdésre semmiképpen nem vagy hajlandó felelni nekem. - Már most is hatalmas kockázatot vállalok. Sarah megrázta a fejét. Szeretlek, Tom. Isten látja lelkem, mennyire szeretlek. - Odalépett Tom elé, a homloka éppen szemmagasságig ért a férfinak. Az megcsókolta, majd közelebb húzta magához Sarah-t, és amikor érezte, a nő mennyire kicsi és milyen zavart saját kiszolgáltatottsága miatt, különös módon elégedettség töltötte el. A levegőbe emelte, és megcsókolta felfelé néző arcát. Azután hosszan és keményen időzött a száján is, reménykedve, hogy ezzel áthidalhatja a kettejük közötti szakadékot, akarva, hogy szerelme mindörökre eltörölhesse Sarah összes kétségét, és végképp hozzá láncolja. Ó, Sarah, annyira csodálatos vagy! Nem is tudom elhinni, hogy egy ilyen gyönyörű nő egyáltalán érdeklődhet irántam. Tegyél le, és légy szíves, hagyd abban az álszerénykedést! Azért rólad sem mondanám, hogy kimondottan ronda vagy. Tom elmosolyodott. Csakugyan? Sarah megsimogatta az arcát, és kicsit feddően nézett rá. Nem is a kinézetemre céloztam. Csak egyszerűen nem tudom... - Elhallgatott, mert rádöbbent, hogy nem akarja kimondani, ami eszébe jutott. Hogy nem lehet biztos Sarah szerelmének őszinteségében. - Nagyon is szeretlek. Márpedig ilyesmit nem mondanék bárkinek. Tom bólintott, majd gyors csókot lehelt az ajkára. - Akkor gyere az ágyba! - motyogta bele Sarah hajába. - Előbb szeretném megrendelni a kínai vacsorát. Ráérünk. - Most. Sarah nevetve tolta el magától. Szerintem pedig halogassuk egy kicsit az élvezetet! Jobb lesz, ha van mire várnunk.
Tom úgy érezte, hogy finoman bár, de elutasították. Akkor megyek és lezuhanyozok - felelte, és próbálta elrejteni a csalódottságát. Ha valóban kívánná, Sarah nem tudott volna ellenállni a csábításnak. így tehát Tom magára hagyta, hogy kibogarássza a kínai menüt, ő maga pedig a hálószobába ment és levetkőzött. Sokkal jobban érezte magát, amikor már a tus alatt állt, meleg gőzfelhők emelkedtek fel körülötte, és egész testében bizsergett. A zuhanyzóban el tudott feledkezni minden csalódásáról, problémájáról, félelméről. Az agya azonban csak visszatért a klinikára. Vajon Sarah felfedezése egyre nagyobbra és nagyobbra nő majd egészen addig, míg felemészti Sarah-t, és túlszárnyalja őt magát is? Kettőjük szerelme még soha korábban nem tűnt ilyen ingatagnak, ugyanakkor ennyire rettenetesen fontosnak. Árnyék mozdult a zuhanyfüggöny túloldalán. Azután, micsoda boldogság, ott volt Sarah, meztelenül csusszanva be a tus alá, miközben az alázúduló vízcseppek csak úgy záporoztak lenyűgözően szép testére, patakokban folyva végig domborulatain és a mellei között, továbbcsöpögve a bimbókról. Gondoltam, talán szükséged lesz egy kis segítségre - jegyezte meg, és a kezébe vette a kis tartóból a szappant, valamint a mosdókesztyűt. Hát mégis bejött hozzá. Tom kis híján hangosan felnevetett. De végül nem tette. Ehelyett hagyta, hogy Sarah belevonja abba a huncut játékba, amit többször eljátszottak már korábban. - Csak egy helyen vagyok igazán mocskos. Hol? - A nő szemöldöke mesterkélt, kiszámított módon szaladt fel a homlokára, arca ragyogott. Tom eddig a kezével takarta magát, de most megmutatta. - Jaj! Hiszen ez olyan, mint egy virsli! - Akkor edd meg! És összevizezzem a hajam? Soha az életben! De mivel azt mondod, hogy nagyon mocskos, megígérem, hogy alaposan megmosom. Tom szerfelett élvezte ezeket a közös zuhanyzásokat. Sarah lassú, érzéki mozdulatokkal mosdatta, különös figyelmet fordítva a legérzékenyebb testrészekre, arcán az elképzelhető legkedvesebb és legédesebb kifejezéssel. Azután Tom mosta le őt, végigsimítva minden porcikáját, keze alatt érezve a remegést. Ez maga volt a csoda. Miután mind a ketten végeztek, Sarah csillogó szemmel fordult felé. Tom tisztában volt vele, hogy nagyon felizgatta, és egy kicsit ugratta még. - Akkor megrendelted azt a vacsorát? - Igen. Ó, a fenébe! Azt hiszem, kénytelenek leszünk várni egy kicsit. Tényleg? - Tom odament hozzá, majd a karjába kapta, felemelte, és enyhén hátradőlt vele. Tom, ne már! - tiltakozott Sarah, de a férfi észrevette, hogy igazából nem próbál védekezni. Kétségtelen, hogy attól félt, ha sokat mocorog, mind a ketten elesnek. - To-o-m! Úgy, állva hatolt beié, terpeszben, Sarah derekát ölelve, akinek a lába több centire volt a padlótól. - Tom, tegyél már le, te őrült! - Mindjárt itt a vacsora... - Ó, Tom! A férfi nem bírta tovább. Letette, de csak azért, mert ebben a pózban nem tudott elég sokáig állni ahhoz, hogy rendesen szeretkezhessenek. -Nyomás az ágyba! - mondta Sarah-nak szinte mérgesen. A nő azonnal odarohant. Tom... - Sarah két kezébe fogta a férfi arcát. - Soha, egyetlen pillanatra se jusson az eszedbe olyasmi, hogy nem szeretlek!
Azután kiéhezve csókolta meg és húzta magára. Az első néhány percben csak lassan szeretkeztek, majd mind gyorsabban folytatták. Fokozatosan egyre keményebben csinálták. Sarah teste verítékben fürdött, erősen összeszorította a szemét, felnyögött, és ujjait a férfi hátába vájta. Tom csak folytatta kérlelhetetlen, egyenletes tempóban. Végül Sarah felkiáltott, szeme vadul meredt a férfira, combja megremegett, ismét sikoltott, és utána elcsendesült. Tom követte a féktelen, mégis ártatlan gyönyörbe, belesüllyedve a forró, izzadó húsba, a beteljesülés eksztázisában kiáltva Sarah nevét... és kimerülten vágyakozva. A szakadék megmaradt. Tom Sarah-ra nézett, aki most már mellette hevert. Sarah... Csss! - Sarah halkan kuncogott, majd megcsókolta az orra hegyét. Biztosan ő is érezte a szakadékot, ezért csillantak könnyek a szemében. - Tom, nagyon szeretlek. Az örökkévalóságig ismételgethetnék ezt a mantrát, mely hamis varázslatot idéz meg. Tómnak kedve lett volna megkérdezni Sarah-tól, követelni tőle, hogy mondja meg neki, szerinte mi hiányzik. Rettenetesen fájt belegondolnia abba, ő mennyire sokat ad magából, és Sarah milyen keveset - és természetesen ez lett az eredménye. Jók voltak az ágyban, és nagyon kellemesen érezték magukat együtt. Rendben, de ha valóban szeretik egymást, akkor vajon miért nem hisz ebben igazán egyikük sem? Tom hálás volt, amiért megszólalt a csengő. Éppen időben végeztünk - mondta. - Itt a vacsora. Jobb lett volna, ha megvárjuk. Nem tudtuk. Sarah felnevetett, felkelt az ágyból, majd magára kapta a köpenyét. Hol van a tárcád? Nekem egy vasam sincs. A nadrágomban. Tom figyelte, amint Sarah beletúr a zsebekbe, és végül előhalássza a pénz. Átvette az ételt, majd megterített a kis étkező asztalán. Tom még mindig meztelenül utánament. Annyira éhesek voltak mindketten, hogy bár Sarah szokás szerint ezúttal is túlságosan sokat rendelt, mindent elpusztítottak. Tom fázni kezdett, ezért felvette a köntösét. Egy kicsit még üldögéltek egymás mellett vacsora után, és hasztalan próbáltak tévét nézni. Nagyon hallgatag vagy - jegyezte meg végül Tom. Megfoghatatlan módon félt megszólalni, megtörni a csendet. Viszont még ennél is jobban tartott attól, hogy mi lesz, ha nem teszi. A laboron töprengek - felelte Sarah, majd felhúzta a térdét az állá- ig, és karjával átkulcsolta. - Azon gondolkodom, hogy vajon mi az ördög történhetett azzal a makákóval. - Még most is? Sarah ránézett, arcára őszinte csodálkozás ült ki. - Miért ne? Hiszen már befejeztük a szeretkezést, vagy nem? - Ha te mondod. Tom, tudod, hogy én mindig készen állok neked. Egyetlen pillanatig se gondold, hogy nern. - Tudom, csak én sokkal több fizikai kapcsolatra vágyom, mint te. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy utálom, ha szeretkezni akarsz velem. Csak annyi az egész, hogy már végeztünk. Természetes, hogy a laborról szeretnék beszélni. Hiszen az tölti ki az életem többi részét. És ha Hutch... Ő máris bukott ember. A felfedezésed olyan nagy jelentőséggel bír, hogy teljesen a földbe fogja tiporni. Mindenképpen megkapod a jóváhagyást. Remélem. - Bízz bennem! Mindent szépen összeállítok neked.
Bízom benned. - Sarah végigfeküdt a heverőn, és Tom karjára hajtotta a fejét. Tökéletesen megbízom benned. Olyan őszinteség csendült ki a hangjából, hogy Tom félelmei szinte azonnal semmivé foszlottak. Meg is van rá minden okod - dünnyögte. - Inkább halnék meg, mint hogy csalódnod kelljen bennem. Sarah megcsókolta a kezét. - Ez az, ami annyira szép benned. Hogy ez igaz is. Minden szó. Ebben a pillanatban Tom nem is kételkedett benne. - Igaz - erősítette meg. Csak ültek néma csendben, szorosan egymás mellett. Minden zaj a lakáson kívülről érkezett: a távolban felhangzó sziréna, egy-egy kürtszó, a szél siivítése. Azt hiszem, az utóbbi időben mintha kerültük volna a labor témáját -jegyezte meg Sarah. - Illetve azt tudom, hogy én kerültem. Tom értette, mire céloz. A laboratórium a halál helye volt. Bólintott, és nem válaszolt. Még mindig nem tudom elhinni. Mármint az egész jelenséget. Vajon milyen ágens lehet, ami ennyire látványos bomlást okozhat? Ráadásul ennyire gyorsat... Rettenetes volt látni is! - Ez hatalmas áttörés lesz, Sarah. Jelentős előrelépés. Igen, de vajon milyen irányba? A végén... úgy értem, közvetlenül azelőtt, hogy meghalt volna, ez a majom lett a legbrutálisabb és legerőszakosabb teremtmény, amivel valaha találkoztam. Láttam az arckifejezését, a tekintetét. Tom, olyan gyűlölet volt benne, hogy az semmiképpen nem lehet pusztán állati... ugyanakkor emberi sem. Valami idegen, túl a meglévő tudásunkon és tapasztalatainkon. Az a lény, amely ilyen gyűlöletre képes, valóságos szörnyeteg lehet, semmi más. Nem gondolod, hogy kicsit sokat magyarázol bele ebbe az egészbe? Sarah megrázta a fejét. Azt a makákót én változtattam vadállattá. Ezt azért nemigen lehetne belemagyarázásnak nevezni. -
Hajnali három óra volt, mire Miriam kibontakozott az Alvás öleléséből. Ismét a padlásszobában volt, és magára zárta az ajtót. Kinyitotta a szemét. A helyiségben már-már sűrűnek hatott a sötétség, amely teljes volt, szemben a cseppet sem háborítatlan csenddel. Körülötte mindenhol nyikorgás, suttogás, mocorgás és megállás nélküli, apró mozdulatok zaja hallatszott. Rettenetes volt a gondolat, hogy mindannyian itt vannak a ládáikban, és ennyire közel motoszkáltak hozzá végig, miközben ő Aludt. Felkapcsolta a lámpát. Annak ellenére, hogy most már nem volt sötét, és a ládák nagyon is biztonságosan le voltak zárva, klausztrofóbiás szorongás vett erőt rajta. Botladozva ment ki a kis szobából, majd le a padlásról, és az első emeletre sietett. Megállt és hallgatózni kezdett. Mielőtt továbbindulna, mindenképpen meg kell tudnia, merre jár John. A hallása kiváló volt. Kétség sem maradt benne azt illetően, hogy a férfi már elment otthonról. A kazán a pincében még ki sem hűlt, de ő máris vadászott. Miriam megnézte, mennyi az idő. Nem egészen tizennyolc órája, hogy elejtette azt a gyereket a környékről. Hamarosan egészen gyengévé és törékennyé válik majd, és így könnyedén bezárhatja a ládájába. Azt kívánta, bárcsak John jobban odafigyelne, miközben elkapja áldozatát. A túlélés első szabálya, hogy csak azokat ejtsük el, akik nem hiányoznak senkinek. Máskülönben a rendőrség soha nem száll le az ügyről. Ebben a korban pedig különösen nagy ostobaság volt éppen egy gyereket választani. Miriam lement a könyvtárba, majd kinyitott egy panelt a falban, így hozzáfért a biztonsági rendszerhez. A területvédő riasztók már most is be voltak kapcsolva, az elektrosztatikus
sorompó azonban nem. Aktiválta. Ha John az ajtón keresztül próbálna bejönni, ezek éppen elég időre kiütik ahhoz, hogy Miriam kényelmesen elvégezhesse, amit kell. Elővett néhány információs füzetet, melyet egy ingatlanügynöktől szerzett az Excelsior Towers épületéről. Gondosan megfigyelte az egyik, Sarah Robertséhez hasonló lakás alaprajzát, és memorizálta, mi hol van benne. A következő lépés abba az irányba, hogy sikerüljön beférkőznie Sarah életébe, az lesz, hogy megérinti. Az érintést az emberek amolyan elcsökevényesedett képességnek tekintik. Helytelen módon érzékeken túli észlelésnek is nevezik, és feltételezik, hogy ezáltal lehetséges olvasni a másik agyában. Pedig az érintés sokkal inkább érzelmek megosztása egymás között. Lehet két ember szívének csodálatos egyesülése éppen úgy, mint - ha az irányító fél azt akarja - rémálmok forrása. Azért, hogy Sarah-ban feltámassza az érintés iránti érzékenységet, fizikai kontaktusra lesz szüksége, mégpedig a szenvedélyesebb fajtából valóra. Miriam összehajtogatta az alaprajzot, és magában újra végigment az épületbe való bejutás lépésein. Eltekintve attól a néhány rettenetesen nehéz perctől benn, a lakásban, az egész behatolás és távozás rutinfeladat lesz csupán. Gyalog ment, mert attól tartott, hogy ha taxiba vagy buszra száll, még felkelti valakinek az érdeklődését. A napnak ebben a szakában nagyon kicsi volt az esélye, hogy az utcán bármilyen közlekedési baleset érhetné, ám annak a lehetősége, hogy a taxi- vagy buszsofőr emlékszik majd rá, jelentősen nagyobb. Ami a rablókat illeti, nemigen törődött velük. Néha még az is megesett, hogy táplálkozott belőlük, amikor megtámadták. A férfiak, ezen az egyszerű fizikai szinten legalábbis, nemigen jelentettek veszélyt rá nézve. A hajnal két óra és tizennégy perc múlva érkezik, az első fények pedig vagy húsz perccel korábban. Miriam gyors léptekkel haladt, és ha sikerül tartania magát a menetrendjéhez, akkor közvetlenül napkelte előtt már otthon is lesz. Fekete kalapja és esőkabátja csak úgy csillogott a párától, csizmája hangosan toccsantbele a pocsolyákba. A séta úgy fél órát vesz majd igénybe. Tizenöt percre lesz szüksége ahhoz, hogy bejusson az épületbe. További negyedórára a lakásban. Lehet, hogy kicsit szűkre szabta az idejét, és mire hazaindul, már világosodni kezd. Bement a Queensborough Bridge alá, elhagyta Sutton Place-t, és északi irányba indult a York sugárúton. Az egész utcán végigvisszhangzott annak a magányos teherautónak a robaja, amely egyedüliként kelt át a hídon. Az utcák szaporán suhantak el mellette, egyik a másik után, ahogyan Miriam folyamatos gyors tempót diktált. Egyszer feltűnt ugyan egy alak messze előtte, tőle eltekintve azonban egyetlen lelket sem látott az utakon. Sötét üzleteket, bezárt kapukat és parkoló kocsikat hagyott el. Az égen a hold feladta a küzdelmet a sűrű fellegekkel szemben, és mögéjük rejtőzött. Bár a levegő mozdulatlan maradt, a felhők északi irányba robogtak olyan alacsonyan, hogy az aljuk érintette a város legmagasabb épületeit. Újabb vihar közeledett, ezúttal délről. Nagyon könnyű volt betörni ezekbe a „biztonságos" luxus bérházakba, és Miriam már régen kidolgozott egyjó módszert erre az épületre is. A sikátor végén karbantartók által használt ajtót talált. Persze mindig kulcsra zárták, Miriamnek azonban nem okozhatott gondot a jól ismert Loktite típusú, rugós zárszerkezet feltörése. Beállt az ajtó előtti fénytócsába, és gyors mozdulatokkal addig piszkálta a zárat, míg meg nem hallotta a kattanást. Belépett az épület géptermébe. Homály, csaknem tökéletes sötétség uralkodott odabent. Karját szemmagasságban kinyújtva maga elé, óvatosan indult el, mert nem akarta, hogy esetleg egy alacsonyan futó csőbe ütközzön, majd bement az épület alagsorába. A fény itt sokkal erősebb és bántóbb volt. A lépcsőn felsétált néhány emeletet - ha ugyanis legalulra hívná a liftet ebben az órában, az biztosan felkeltené a biztonságiak figyelmét. Úgy érezte, a negyediken már elég magasan van ahhoz, hogy ne ébresszen gyanút, és onnan lifttel folytatta útját. Miután Sarah emeletére ért, kinyitotta a tűzlépcsőhöz vezető ajtót, hogy abban az esetben, ha kénytelen lenne ezt használva menekülni, ne kelljen még azzal is foglalkoznia. A folyosó
teljesen néma volt. Lába tompán puffant a szőnyegen, árnyéka egyszer megelőzte, másszor követte, ahogyan elhaladt a lámpák alatt. Egészen közel hajolt a lakás bejárati ajtajának zárjához, és kivette a betörésekhez használt eszközét, egy körülbelül hétcentis, kettes vastagságú zongorahúrdarabot. Lehunyt szemmel dolgozott, bedugta a húrt, felemelte a cilindervédő pajzsot, és elmozdította a cilindereket. Az ilyen zárak egy kicsit finomabb szerkezetek voltak, mint a hátsó ajtóba szerelt kezdetleges darab. A fejében elraktározta minden az Egyesült Államokban használt típus szerkezetét és működését. Ezek között akadtak olyanok, amelyek lelassíthatták, és néhány olyan is, amely teljesen meg tudta akadályozni, hogy bejusson. A legtöbbjük azonban, ehhez a mostanihoz hasonlóan, nem jelentett neki különösebb kihívást. Azután egy hitelkártyát dugott az ajtó és a keret közötti résbe, és annak segítségével nyomta vissza a zárnyelvet. Amikor az ajtó egy kicsit kinyílt, eltette a kártyát, majd szigetelőszalaggal rögzítette a nyelvet. Jöhet a biztonsági lánc. Egy másik darabka zongorahúrral - ezúttal a vastagabb hatossal - megfogta a lánc végét, és végigvezette a sínben. Ahogy a lánc mozgott, Miriam úgy húzta be mind jobban az ajtót, s kisvártatva kattanást és halk csörgést hallott. A biztonsági lánc a bejárat mellett lógott. Amikor belépett a lakásba, nem felejtette el levenni a zárnyelvről a szigetelőszalagot, nehogy valaki észrevegye kiálló végét. Hosszú évekkel korábban dolgozta kis azokat a lépéseket, amelyeket egy idegen helyre belépve mindig ugyanúgy alkalmazott. Először is lehunyta a szemét, és csak hallgatózott. Hallotta Sarah-t és Tomot a hálószobában; légzésük ritmusából következtetve az alvás harmadik szakaszában jártak mind a ketten. Ezt Sarah könyvéből tanulta. Azután alaposan körülnézett. Amíg a szemét csukva tartotta, az hozzászokott a sötétséghez is. Megjegyezte magának, hogy a nappaliban egy szék van éppen az esetleges menekülés útjában, illetve nem kerülte el a figyelmét a földre vetett laborköpeny sem. A lakás egyszerű, egy hálószobás volt, külön étkezővel. Csak Sarah és Tom élt itt, mint ahogyan azt Miriam korábban már kiderítette. Ezután következett a környezet utolsó felmérése, a szaglás. Mélyet lélegzett, és tökéletesen meg tudta különböztetni a kínai étel, a bor, valamint az izzadt testek szagát. Ők ketten nagyot vacsoráztak és szeretkeztek. Elindult a hálószoba felé, néhány lépésenként megállva. Nagyon fontos volt, hogy a lehető legóvatosabban járjon el. Most nem lehet majd a hibákat azzal elleplezni, hogy megöli az itt tartózkodókat. Nagyon sok mindent tudott Sarah Robertsről, még azt is, hogy hány centi magas és milyen súlyú. Arra ugyanakkor nem maradt már ideje, hogy a személyes szokásait tanulmányozhassa. Tom Haverrel kapcsolatban még kevesebb információja volt. Csak reménykedhetett abban, hogy elég lesz, amit sikerült összegyűjtenie. Az ő szempontjából Tom nem volt különösebben hasznos, ugyanis hiányoztak belőle a valódi ragadozó csalhatatlan ösztönei, ezzel szemben megoldandó problémát igenis jelentett. Ahogyan oly sokan mások a hozzá hasonlók közül, a benső lágyságát agresszív viselkedéssel igyekezett palástolni. Amikor elért a hálószoba ajtajához, Miriam orrát megcsapta az emberi szeretkezés erőteljes aromája. A szex minden bizonnyal nagyon intenzív volt, szenvedéllyel teli. Gyors átkot mondott. Sarah most másféle szerelemre kell. Haver jelenléte amolyan távoli kényelmetlenség, nem több. Miriam odalépett az ágyhoz, leült mellé, és alaposan megfigyelte az áldozatot. Mint egy érett kis alma. Lassan, nagyon óvatosan felhajtotta a takarót, és megnézte Sarah testének íveit. Nagyon szerette volna kiszívni belőle az életet, ehelyett csak egészen közel hajolt, mélyen beszippantotta erős, nyirkos illatát, hallgatta az apró neszeket: a ki- és belégzési, a békésen dobogó szívet, a bőr finom súrlódását a lepedőn. Sarah mellett Tom Haver megmoccant álmában, de ez nem jelentett semmit. Ugyanúgy aludt tovább, mint eddig. Hogy megkezdhesse az érintést, amellyel behatolhat Sarah álmaiba, először megfogta a nő ágyról lelógó kezét, és ajkával finoman megsimította a kézfejet, megcsókolta, lágyan
megnyalta. Sarah mélyet sóhajtott. Miriam egy pillanatra megállt, közelebb hajolt az arcához, beszívta a leheletét, az illatát, összekeverve a sajátjával. Sarah feje megmozdult. Felnyögött. A takaró alól előbukkant a jobb melle. Miriam rátette a kezét, és miután egy ideig rajta tartotta, kissé megdörzsölte a tenyerével, míg a mellbimbó meg nem keményedett, majd két hosszú körme közé fogta és addig szorította, amíg Sarah félre nem kapta a fejét, és az ajkai egészen kicsit széjjel nem váltak. Miriam száját Sarah-éra tapasztotta, és a lehető legnagyobb óvatossággal behatolt, megérintve a nyelvét. Vagy fél percen keresztül így maradt, érezve az apró mozdulatokat, amelyek arra engedtek következtetni, hogy a másik öntudatlanul is izgalomba jött. Miriam eltávolodott, és megint hallgatózott egy kicsit. Tom még mindig az alvás harmadik szakaszában járt. Sarah ezzel szemben már majdnem ébren volt, és halk hangokat adott ki. Miriam érezte, hogy hatalmas erő vonzza hozzá, szinte már látta is lelki szemeivel Sarah álmait. A nő alvása hamarosan újra elmélyült, s Miriam lassan, finoman Sarah lábai közé csúsztatta a kezét, és finoman széjjelhúzta a combjait. Gyors mozdulattal, készen arra, hogy ha a helyzet úgy hozza, azonnal elmenekülhessen, lehajolt, és megcsókolta a forró, szerelem illatát árasztó húst, a nyelvét egyszer, keményen ahhoz a részhez nyomva, ahol a legintenzívebb gyönyört keltheti. Sarah gerince ívben meghajlott, és hangosan felnyögött. Miriam azonnal visszavonult a nappaliba. A szíve hevesen vert. Gyorsan a bejárati ajtó felé nézett. Néhány pillanattal később, ha már mind a ketten megnyugodtak, elmenekülhet. Most azonban még nem. Jelenleg a legkisebb zaj is felébresztené őket. Tom? Ó... Mi az? Ó, annyira szeretlek... -Mmm. Nyikorgás hallatszott, ahogyan ők ketten másképpen helyezkedtek. Miriam agya már érintette Sarah elméjét, amely az iménti testi érintkezés hatására nyitott könyvvé vált számára. Érezte Sarah szenvedélyének fellobbanó lángjait, amelyeket ő szított benne, és felfogta a zavart kérdést is, amelyet ez a szenvedély hozott magával. Tom? Ébren vagy? Ha te mondod. Ebben a pillanatban vakító fény hatolt be a nappaliba, és egyenesen Miriam arcába világított. Azonnal visszalépett az árnyékok közé. Ez az ostoba liba felkapcsolta az olvasólámpáját. Miriam képes lett volna felpofozni emiatt. Furcsán érzem magam. Nagyon különös álmom volt. Hajnali négy óra van. Egy kicsit mintha hányingerem is lenne.
Sarah felkelt, végigment a folyosón, és felkapcsolta a fürdőszobai lámpát. Nagyon szép volt így, meztelenül. Miriamnek sokkal jobban tetszett, mint korábban gondolta volna. Volt benne valami - a gyönyörre való nyilvánvaló éhség, ami rendkívüli módon vonzotta Miriamet. Sokkal jobban érezte magát olyan emberek társaságában, akik nem képesek megzabolázni a vágyaikat, mert ezeket - ha úgy hozta a szükség - sokkal könnyebben az uralma alá hajthatta. Figyelte, ahogyan Sarah a vécén ül, állát tenyerébe támasztva, és ösz- szevont szemöldökkel mered a szemben lévő falra. A neoncső fényében tisztán látta az izgalomtól vöröslő foltokat az arcán. Egy pillanattal később Sarah széjjeltárta a lábait, és közéjük helyezte a kezét. Előbb érzékien végigsimította a combját, majd az egyik kezével a vagináját, a másikkal a mellét simogatva maszturbálni kezdett. Miriam vagy két méterre tőle, a sötétségtől rejtve újra és újra megérintette, lágy, selymes női testek képét kényszerítve az agyába, végtelen vágyat keltve benne, miközben Sarah tovább maszturbált. Végül Sarah hátravetette a fejét, és azt suttogta: - Csókolj meg! Azután vállát felhúzva, köpenyét a nyaka alatt szorosan összefogva visszament a hálószobába, és lefeküdt Tom mellé. Ez rejtőzött hát a borotvaéles agy és a függetlenség mögött. A valóban szenvedélyes szerető vad, kielégítetlen éhsége. Miriam nagyon büszke volt önmagára. Különösen ígéretes kezdet. Most, hogy a vágy magvát elültette benne, Sarah éhsége egyre csak nő majd, csodálatos virággá nyílik a szívében - ugyanakkor éppen olyan megállíthatatlan lesz, mint a rák, egészen addig, míg a jelenlegi élete kihalt sivatagnak fog tűnni a számára. Ekkor felbukkan Miriam, Sarah pedig éppen úgy fogja érezni magát, ahogyan az összes többi: mintha valami csoda történne vele, mintha élete legjobb barátjára lelt volna rá. John ugyanezeket a gondolatokat fogalmazta meg hosszú évekkel korábban, ahogyan ott álltak ősei kastélyának kihalt báltermében, meztelenül a foszladozó selymek között, reszketve a mocsarak felől érkező és a szélesre tárt ablakokon befúvó szél hidege miatt: „Miriam, ha te mellettem vagy, úgy érzem, hazaérkeztem." Sarah kicsivel azelőtt ébredt, hogy megszólalt volna az óra. Pontosan tudta, milyen Tom reggelente, ezért hagyta, hadd csörögjön. A férfi fejét a párnája alá fúrta. Sarah mindkettejükről lerúgta a takarót, majd öltözni kezdett, és hagyta, hogy Tom bánjon el a vekkerrel. Vagy harminc másodperccel később a férfi kinyújtotta a kezét, kikapcsolta az ébresztőt, és felült az ágyban. Nyögéssel keveredett, keserű hangot hallatott. Bort ittak a különösen fűszeres kínai vacsora mellé, így nem volt valami nyugodt éjszakája. Sarah többé-kevésbé felöltözve a konyhába ment és kávét főzött. Ott állt életük kis kellékei között: a sziszegő, vén kotyogó megpörkölődött fogantyújával, a mosogatóba esett kínai kajás dobozok, a zúgó hűtőgép, a konyhaablakot megremegtető szél. Agyába váratlanul hátborzongató emlék hatolt be, egy álom intenzív visszhangja. Nagyon nyugtalanítónak érezte, hogy öntudatlanul ilyen mérhetetlen vágyra gerjedt egy nő iránt. Nem maradt a fejében semmi egyéb, mint a fehér bőr, a vágyakozó tekintet, a nedves ajkak és a test édes illatának emléke. Sarah összerezzent. Csak úgy, próbaképpen töltött magának egy fél csésze kávét. Még mindig elég gyengének érezte magát, de nem volt hajlandó tovább várni. A csészével a kezében ment vissza a hálószobába, és folytatta a készülődést. Az álom legalább arra jó volt, hogy most már a szokásosnál is kirobbanóbb energiával akarja magát belevetni a munkájába, ha másért nem, hát azért, hogy elfeledkezzen erről az egész ostobaságról. Siessen, doktor úr! - kiabálta Tómnak a fürdőszoba zárt ajtaján keresztül. Kell egy szivar - közölte a férfi, miközben kilépett. Akkor egyél meg egyet!
Tom megölelte. Sarah maga sem volt biztos az érzéseiben, Tom szemében ugyanis egyszerre csillogott harag és szeretet. Kiszámított közömbösséggel tolta el magát tőle, majd bement a fürdőbe megfésülködni és sminkelni. Tényleg nagyon kellene egy szivar. A legjobb úton haladsz a szájrák felé. Különben pedig, ha ilyen keveset alszol, a szivartól mindig csak felfordul a gyomrod. Szeretlek, cseszd meg! Amikor egy ilyen pillanatban mondta ezt, Tom általában azért tette, hogy leplezze vele a haragját. Sarah egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy a szerelem nem egyéb, mint a másik bebörtönzésére való késztetés, egyfajta éhség, hogy az ember egy másik lénnyel tudja kitölteni önmagát. Miközben a haját kefélte, azon töprengett, hogy a kettejük kapcsolata lehet-e valaha is több a vágynál, hogy megpróbálják egymással betömni a saját magukban tátongó űrt. Hunyorgott - kissé túl határozottan fésülködött, és sikerült kitépnie néhány szál haját. Én is szeretlek! - felelte gyorsan, kötelességszerűen. Emlékezett még arra, hogy az iskolában meg kellett tanulnia a válaszokat egy olyan vallás kérdéseire, amelyben ő maga nem hitt. Bejött Tom, próbált kedvesen erőszakos és szexi lenni. Sarah látta a tükörben, ahogyan odalép hozzá, félresöpri a haját, megcsókolja a nyakát. Milyen kemény tud lenni egy férfi! Ugyanakkor megdöbbentette, mennyire szüksége van rá Tómnak. Csókolóztak, és a férfi ajka szorosan az övére tapadt. Valahol mélyen bi- zsergést érzett a csók miatt, de egy tolvaj titkos vágya volt ez; Tom remegett, lázasan simogatta Sarah hátát. Azután felemelte, őt pedig elöntötte a kiszolgáltatottság vad izgalma, egyfajta erőteljes vágy arra, hogy valaki azt tegyen vele, amit csak akar. Valaki... csodálatosan szép. Teljesen átadta magát Tómnak, és elzárta az agyában ezeket a gondolatokat. A férfi olyan könnyedén vitte vissza bevetetlen ágyukhoz, mintha egy gyermeket tartana a karjában. Amikor letette, Sarah kötelesség- tudóan kibújt a ruháiból. - Sietni fogok - ígérte Tom azoknak a magabiztosságával, akik pontosan tudják, hogy szeretik őket. Ahogyan együtt mozogtak a nyikorgó ágyban, Sarah hagyta elkalandozni a gondolatait, és természetesen az a hófehér álomtest derengett fel lelki szemei előtt. Amikor agyát végre teljesen birtokba vették ezek a lágy és egzotikus képek, s a nyelvén érezte az álombőr ízét, orrában az álomlény titkos illatát, ritka és megdöbbentően erős gyönyörrel teli pillanatot élt meg. Tom megcsókolta, és azt hitte, hogy ez a kellemesen meglepett tekintet neki szól. Tom szíve egyre jobban eltelt a szerelemmel, miközben felöltöztek és a konyhába mentek. Az egész annyira egyszerűnek és helyénvalónak tűnt! Az előző éjjel és a mai reggel elűzte minden kétségét és haragját; mintha egyfajta eksztázisban élt volna. Ha Sarah-nak szüksége van valamire, ő ott van, hogy ezt megadja neki. Tom úgy érezte, összetartoznak. Hihetetlenül kellemes volt a gondolat: „hozzá tartozom". Figyelte, amint Sarah kávét tölt neki, és megvajaz egy pirítóst. Szinte már reménykedett abban, hogy mindent fel kell majd adnia érte. Lenyűgözte, mennyire nemes ez az elképzelés. Nem is kell ennél jobb bizonyíték arra, hogy szereti. Ez a gondolat azonban átirányította a figyelmét azokra a problémákra is, amelyekkel a klinikán kell szembenéznie. Itt az ideje, hogy megbeszéljék az igazgatótanács ülésével kapcsolatos részleteket. Illetve az igazat megvallva már egy kicsit el is késtek vele. Az jutott az eszembe - mondta -, hogy adnod kellene nekem valamit, amivel előrukkolhatok az ülésen. Egy nyilatkozatot azzal kapcsolatban, hogy véleményed szerint mi történhetett Matuzsálemmel. Semmi ilyesmire nem lesz szükséged. Csak mutasd meg nekik a felvételt! Akkor is adj valamit... ha mást nem, a nyers számítógépes adatokat kinyomtatva. Csak hadd mutathassam meg nekik, hogy már nyomon vagy.
-
El tudod te azt mondani. Sarah, a te munkád nagyon fontos. Ne kockáztassunk! Semmiképpen. Más szavakkal, kezdesz berezelni. Ha az igazgatótanács elutasít téged és nem vonatják vissza Hutchcsal a döntését, te nem leszel képes elviselni a megaláztatást. Akkor neked kellene lemondanod, és ettől rettegsz. Azt hittem, mérget vennél a győzelmünkre. Én ezt érted teszem - magyarázta Tom kétségbeesetten. Ennél jobban nem tudta kifejezni magát. Edd csak meg a pirítósodat. Indulnunk kell. Ki tudja, talán történt azóta valami csoda, és a statisztikai adatok mégis mutatnak értékelhető eredményt. A legtöbb, amit most tehetünk, hogy elmegyünk a laborba és megnézzük. A hangja színtelen volt, csaknem kegyetlen. Még mindig bünteti Tömőt az ambíciói miatt. Az a hirtelen fellángoló szerelem, amit a férfi iránta érzett, nyilvánvalóan nem sokat jelentett neki. És igazából nem is értette meg, milyen helyzetben vannak. Lehet, hogy soha nem is lenne képes átlátni. Minden egyes gesztusa, pillantása és mozdulata azt fejezte ki, hogy úgy érzi, Tom elárulja. A hatalmas kockázat, amit a férfi azzal vállalt, hogy úgy döntött, átnyúl Hutch feje fölött és egyenesen az igazgatótanácshoz fordul, teljes mértékben hidegen hagyta. Tom végigsimított az asztalon, majd ökölbe szorította a kezét. Már régen meg kellett volna szorongatnom Hutchot. Még azelőtt, hogy téged megismertelek. Sarah bólintott, de szinte nem is nézett rá. Most nagyon óvatosnak kell lenned, kedvesem. - Volt valami nyilvánvalóan hamis a nő hangjában. Tom úgy érezte, mindenképpen meg kell magyaráznia neki a helyzetet. Ha most Hutch nyer, nekem végem. Nem látok semmilyen más alternatívát. Az nem történhet meg. - Sarah megcsípte az arcát, és kissé túlságosan is széles mosolyt villantott rá. Legalábbis valószínűnek tűnt, hogy nem teljesen közömbös Tom áldozata iránt, inkább olyan mély bűntudat gyötri emiatt, hogy még maga sem merné beismerni. Könnyen lehet persze, hogy Tom csak belemagyarázza ezt az egészet, de sokkal jobb volt ebben hinni, mint abban a másik, hideg érzésben. Akkor induljunk! - javasolta Tom. - Még nagyon sok dolgunk van. Felmerült benne egy régi emlék a múltból: iskolai színelőadás, nyolcadik osztály. Ő ott állt a színpadon, és elfelejtette a szövegét. Emlékezett a néma csendre, valamint a látványra, ahogyan irigy és gyűlölködő közönsége egyik pillanatról a másikra felvidul, amikor rádöbbennek, hogy az iskola kis kedvence belesült, fülébe csengett a feltörő nevetés, mert ő még mindig nem tudott megszólalni. -
Miriam látogatása Sarah Robertsnél rendkívül jól sikerült. Annak egy darabja, amit Sarah érzett, Miriam szívében maradt. Ez az érintés különösen erős volt. A terv második része ezzel szemben sokkal nehezebben kivitelezhető. „Találkoznia" kell Sarah-val, és ennek a legkönnyebb és leggyorsabb módja, ha betegként felveteti magát az alváskutató klinikára. Ez lenne a legnagyobb kockázat, amit nagyon hosszú ideje vállalt. A történelem során első alkalommal az emberi tudósok lehetőséget kapnának arra, hogy az ő fajának egy képviselőjét tanulmányozzák. Ők ugyanis nem voltak benne egyetlen emberek által készített tudományos műben sem - csak a mitológiáikban. Vajon hogyan tudnák a kutatók az ő titokzatosságát megmérni? Amitől azonban Miriam mindennél jobban rettegett, az a fogságba esés volt. Iszonyatosan félt a rácsoktól, az olyanoktól, amik mögé Sarah majmát is zárták, azt az állatot, amely közvetlenül a halála előtt olyan különösen erős érintéssel találta meg Miriamet. Miriam ugyanis a gondolatát is gyűlölte annak, hogy az emberek fenyegessék őt. A lehetőség pedig, hogy tanulmányozzák is, még inkább nyugtalanította. Előfordulhat, hogy azt mondják majd róla, őt nem illetik meg az emberi jogok, és majom módjára ketrecbe zárják.
A veszély valóban ijesztő volt. Sarah azonban képes lenne megoldani az átváltozás jelentette problémát, és véglegessé tudná tenni a hatást. Ha Miriam ezt az eredményt tekintette, akkor minden kockázat triviálisnak tűnt. Ha tudta volna, hogy mi fog történni Johnnal, már sokkal korábban elcsábítja Sarah-t. Akkor pedig talán lett volna egy kis esély arra, hogy... Amikor ez az eszébe jutott, mélységes szomorúság vett rajta erőt. Nem hagyhatta, hogy az egész életét gyásszal töltse. Újjá kell építenie mindent. Ha teheti, akkor megnyugtatja Johnt, és meg is védi; de mégsem engedheti meg magának, hogy a szenvedésén kívül mással ne törődjön. Az élet egyébként is tele van tragédiákkal. Ha valaki meghal, azt eltemetik. Az érintés, amellyel Sarah kísérleti majma a város gigantikus érzelmi hangzavarán keresztül nyúlt ki Miriam felé, olyan volt, mint az irányt jelző fény az éjszakában. Miriam ugyanis most már pontosan tudta, milyen közeljár Sarah ahhoz, hogy átváltoztasson valakit, és ennek megfelelően meg is értse a lejátszódó folyamatokat. Miriam következő lépése gondos tervezést igényelt. Közvetlenül azután, hogy megérintette Sarah-t, hazament és időpontot egyeztetett az alváskutató klinikán. Most, hogy saját lényének egy részét már beleplántálta Sarah szívébe, itt az idő, hogy a gondolataiba is bevegye magát. Volt a személyiségében valami, ami élvezte a veszélyt, éppen úgy, ahogyan a rókavadászatokon is remekül szórakozott Johnnal. Talált valami lelkesítőt a kockázatban. A biztonságos levegő állott és dohos, a veszélyes olyan friss, hogy harapni lehet. Az apja mindig azt mondta Miriamnek, hogy szeresse az ellenségeit, mert nélkülük soha nem ízlelheti meg a győzelmet. Igen, a múlt nemes érzelmei. Felejtsd el a múltat! Menj fel, öltözz át; különben elkésel a tízórás megbeszélésről! Sajnos kénytelen volt a legutolsó pillanatra hagyni az egyeztetést. A klinikán azt mondták, hogy megpróbálják még bezsúfolni két beteg közé, de sajnos számítania kell egy kis várakozásra. Erre az alkalomra a kék selyem Lanvin ruháját vette fel. Miközben öltözködött, még egyszer végiggondolt mindent, amit a klinikai beszélgetéssel kapcsolatban elteivezett. Olyan betegként fog bejelentkezni, aki felnőttkori lidércnyomástól szenved. Mielőtt a gerontológia felé mozdult volna el, ez a ritka betegség volt Sarah szakterülete. Az a háromnégy ilyen eset, amellyel a klinikán évente találkoztak, nem tette volna lehetővé, hogy egy csak ezzel foglalkozó szakembert alkalmazzanak, így szinte biztos, hogy Sarah-t fogják behívni hozzá. Sarah. Miriam úgy gondolt rá, ahogyan ott ül összegörnyedve a köntösében, és reszket attól a gyönyörtől, melyet nem tud megérteni. Nagyon érdekes kihívás lesz megküzdeni egy olyan szenvedélyes és intelligens nővel, mint ő. Miriam soha, egyetlen pillanatig sem nézte le mindazt, amit az emberek az eszükkel elértek. Az utóbbi időben különösen élénken érdeklődött a természettudományok iránt. Sikerült azonosítania saját, állati őseit. Hozzátartozott az emberiséghez, az emberiség pedig őhozzá, éppen úgy, ahogyan valamikor régen a kardfogú tigris és a bölény is kötődött egymáshoz. Még utoljára megigazította a ruháját. Megteszi: szép, éppen csak egy kicsit fáradt, a tekintete szomorú. Elég szomorú. Az idő megállíthatatlanul telt. Bárcsak... de nem volt értelme ezen töprengeni. John halott. „Halott." Micsoda szemfényvesztést takar ez a szó! Megszólalt a csengő. Miriam kinézett a kukucskálón, és egy egyenruhás férfit látott. A sofőrje volt az, aki a kérésének megfelelően éppen ki- lene harmincra érkezett hozzá. Ha a városban bármerre kocsival kellett mennie, mindig limuzint rendelt. A saját autója nem lett volna valami praktikus, a taxik pedig nagyon veszélyesek, így csak végszükség esetén vette igénybe őket. Amikor kilépett az ajtón, elégedetten vette észre, hogy a kocsi, ami rá vár, egy sötétkék Oldsmobile. Ostoba kockázat lett volna ennél feltűnőbbet választani; azok csak felesleges
figyelmet vonzottak. A sofőr, aki fiatal volt, tiszta tekintetű és józan, kinyitotta előtte az autó ajtaját. Miriam bekötötte a biztonsági övét, és hátradőlt az ülésen, bezárva az ajtót, viszont a kezét a kilincsen tartva arra az esetre, ha nagyon gyorsan kellene kiszállnia. Alaposan tanulmányozta a gépkocsikat, és arra jutott, hogy ez a gyártmány sokkal biztonságosabb, mint a legtöbb, és akkor is nehezebben gyullad ki, ha hátulról ütköznek bele. A sofőr beindította a motort. Miriam egészen hátradőlt, nyugodtan ült, de közben éberen figyelt, készen arra, ha balszerencséjére mégis balesetet szenvednének. Végül azonban az utazás annyira kellemesnek bizonyult, hogy irigyelni kezdte azokat, akik megengedhetik maguknak, hogy akár mindennap így közlekedjenek. Az egészségügyi központban csak úgy nyüzsögtek az emberek. Miriam a tizenkettedik emeltig ment a tömött lifttel, és egész idő alatt koncentrált, hogy ne kelljen beszívnia a többi utas szagát. Sajnos az alváskutató részleg várója is tele volt betegekkel. Ennyi emberi hús látványa és szaga szinte elviselhetetlen szenvedést jelentett számára. Ennek ellenére a többiekkel együtt várt a sorára, és közben a Book Digest egyik agyonolvasott példányát lapozgatta. A tíz órából tizenegy lett, majd tizenegy harminc. - Blaylock! - szólalt meg végül a recepciós. - Kérem, fáradjon a hármas asztalhoz! Ez volt a város egyetlen intézménye, amely ilyesmivel foglalkozott. Az, hogy ekkora a tömeg és ennyire ridegen bánnak a betegekkel, arra engedett következtetni, hogy talán többre is szükség lenne. Miriamet egy kellemes fiatalember kérdezgette, aki felírta a nevét, és megkérte, hogy a lehető legpontosabban mesélje el neki a problémáját. Tisztában volt vele, milyen hatást fog kiváltani, ha elmondja, mennyire intenzív „rémálmai" vannak. A fiatalember valóban kiemelt figyelemmel fordult felé. A legtöbb eset minden bizonnyal teljesen mindennapi álmatlanság lehet, amit általában azzal gyógyítanak, hogy megmutatják a betegnek, hogyan birkózhat meg hatékonyabban a stresszel. Az orvostudomány úgy ismeri a felnőttkori rémálmokat, mint az emberiség legfélelmetesebb betegségeinek egyikét. Miriam fejből tudta Sarah Roberts véleményét a témával kapcsolatban. „Ezek a lidércnyomások az ősidők mélységeiből fakadnak, és a szenvedő alanyban az emberi lények által valaha megélt talán legerősebb félelmet keltik. Intenzitásukban és minőségükben úgy viszonyulnak a rémálmokhoz, mint a tájfun egy kellemes tavaszi záporhoz." Milyen régóta jelentkeznek ezek a... problémái, Mrs. Blaylock? - A kérdező hangja higgadt maradt, tekintete azonban szinte Miriam csontjáig hatolt. Amióta az eszemet tudom. - Milyen szomorú, hogy ez szóról szóra igaz is volt. Pedig az élmények, melyeket az Alvás során élt meg, feltehetőleg még sokkal szörnyűbbek voltak a lidércnyomásoknál. Miriam persze már nagyon rég megtanulta, hogyan birkózhat meg ezekkel. Mivel az Alvás szerves részét képezték, úgy gondolta, hozzátartoznak a lelket tisztító folyamatokhoz. És mikor jelentkeztek utoljára? Tegnap éjjel. - Figyelte, amint a fiatalember arca megremeg ennek hallatán. A terve kiválóan működik. Gyanította, hogy Mrs. Lidércnyomásos Blaylock hamarosan kiemelt beteg lesz. A fiatalember most halkabban folytatta, és közelebb hajolt Miriamhez. Le tudja írni a lidércnyomásait? Az óceán van a nyomomban. - Kimondta az első dolgot, ami az eszébe jutott, de úgy érezte, ahhoz képest, hogy csak improvizált, nem is sikerült olyan rosszul. Mindenesetre ez sokkal jobb volt, mint amit eredetileg eltervezett, miszerint kezek fojtogatják. Az óceán? Hatalmas, fölém tornyosuló, fekete hullámok, amelyek mintha az égbe nyúlnának fel. Üvöltve zuhannak alá körülöttem, én pedig a homokban állok, és csak rohanok, és hallom őket a vállam fölött, felcsapnak a dűnék tetejéig, és nincsen semmi, ami megállíthatná őket. Látok
egy cápát is, amint a vízben, prédára lesve közeledik. Rettenetes bűzt érzek, mintha minden megrothadt volna. Beszéd közben az egész teste lúdbőrözni kezdett. Keze az asztal peremét markolta. Maga is meglepődött azon, hogy ennyire erőteljes érzelmek töltik el. Már egyáltalán nem szerepet játszott. Nem lehetséges, hogy valóban volt ilyen álma? Talán ezek a dolgok azon álmok mögött lakoztak, amelyekre ébredés után is emlékezett, vagy esetleg élt benne valami, ami úgy tekergett, akár a kígyó, és amely olyan rettenetes benyomásokat öklendezett most vissza, amelyeket még Miriam elméje sem merészelt közvetlenül felidézni. A legrosszabb pedig ebben az egészben valami olyasmi volt, amit Miriam nem is mondott el ennek a tapasztalatlan, fiatal orvosnak: igaz ugyan, hogy ő menekült az óceán elől. De közben ő volt a cápa is. 5. J OHN EGYRE CSAK ROHANT a kora reggeli napfényben - akár egy lassított film, el a nyíló virágok és a bimbózó tulipánfák mellett, a Central Park friss füvén. Éhsége miatt úgy érezte, mintha a gyomrába valami tekergőző élőlény költözött volna be. Szeme kidülledt, szája kinyílt. Bizonyára visszataszító látványt nyújtott a lobogó esőkabátban, valamint mocskos, kék zakójában, egy démonéhoz hasonlító karmokkal, hullaszerű arcával. Az emberek félrehúzódtak, a gyerekek ijedten kiáltottak fel. Úgy érezte magát, mint egy remete, akit a bontógolyó űzött el rejtekhelyéről. A szíve hevesen dörömbölt a mellkasában. A vállába fájdalom költözött. Már tántorgott. Azután újból feltámadt benne a doboló ritmus: enni, ennienni, enni, ENNIENNIENNI! Köhögött, és a Bridle ösvény felé indult, elhaladt a Kleopátra tűje nevű obeliszk mellett, végül bevetette magát az utat szegélyező bokrok közé. Innen már nem tudott továbbmenni. Lélegzete perzselő tűz, szívverése zavart összevisszaság. A forró, erős hús illata szállt felé minden irányból. Néhány percenként újabb és újabb kocogó haladt el mellette. Hallgatta az egyiket, egy nagydarab férfit, aki könnyedén vette a levegőt. Túlságosan erős. Azután a következő - ez már nem olyan termetes, de még mindig nem elég fáradt. Olyat kell áldozatául választania, aki szinte a végkimerülés határán van, egy hosszú, kemény futás végén. Tegnap még Alice is kis híján elbánt vele. Ma pedig annál is gyengébb. Ebben a rettenetes pillanatban felmerült benne egy emlék, életének régen elfeledett korszakából, amit most már úgy látott, mint a legboldogabbat mind közül - még mielőtt találkozott volna Miriammel. Emlékezett arra a füves lankára ott Hadleyben, ahol ő és Priscilla a hanga illatától megrészegülten feküdtek a szeles tavaszi napokon. A felhők szinte őrült sebességgel robogtak keresztül az égen. Istenem, micsoda csodálatos időszak volt az! John kezdte egyre jobban meggyűlölni a jelenkor állandó drámáját és gyors tempóját, s csendes vágyakozással tekintett a korábbi, sokkal nyugalmasai)!) időkre. Mostanra Hadley is eltűnt; előbb lepusztult és csaknem összedőlt, majd újjáépítették, és a birodalom nyomában hatalomra kerülő különös, populista állam árvaházzá alakíttatta. A köhögés váratlanul tört rá. Érezte, amint hátrahajlik a háta, és csaknem az eszméletét is elveszítette. Látta maga fölött az égboltot a tulipánfákon keresztül. A felhők most is éppen olyanok voltak. Éppen olyanok, mint akkor Hadleyben. „Ó, Johnny, a szoknyám! - kiáltotta Priscilla. - Elfújta a szél!" A ruhadarab valóban ott bucskázott a hangában. És ő hogy szaladt! Rohant a széllel és a kellemes tájjal, fiatal éveinek minden lelkesedését és erejét beleadva, hogy elkapja a szoknyát. Újabb köhögés, de ezúttal nem az övé. Nagy nehezen feltápászkodott, és megint hallotta. Puff-puff a kavicson. Puff-puff, puff-puff. Egy lány közeledett lila melegítőben, aki a télen felszedett néhány kilót, és úgy lihegett, akár a fogadónál megálló málhás öszvér.
John a jobb oldalánál ragadta meg, ahogyan elkocogott mellette. Ahhoz képest, milyen nagydarab volt, a lány meglepően magas hangon sikoltott fel. Egy csapat varjú röppent ijedten a magasba, a hangjuk messze visszhangzott az égen. A szél meghajlította a fákat, a felhők pedig sietve rohantak tova. John megragadta a lány haját, hátrarántotta a fejét, és a testébe döfte a szikét, míg nem hallotta a kis pukkanást, ami azt jelentette, hogy a penge áthatolt a mellizmon. Rázuhant, két kezével erősen megkapaszkodva a préda nyaka mögött, kétségbeesett erővel tapadva a testéhez. A lány tántorgott, csapkodott, ide-oda dobálta magát és segítségért kiáltott. A küzdelem hevében fájdalom hasított John ízületeibe, ő azonban erősen tartotta magát. Száját a sebre helyezte, és minden maradék erejét latba vetve szívni kezdett. Az élet nagyon lassan szivárgott át a testébe. Ahogyan a lány mozdulatai gyengültek, az övéi úgy lettek mind erősebbek és határozottabbak. Az áldozat könnyebb lett, ő pedig mind jobban megnőtt; már nem lógtak rajta a ruhái, visszatért a szín az arcába, és a szeme is élesebbé vált. A lány sikolyai előbb durva hörgéssé csendesültek, majd morgássá, végül lihegéssé halkultak, a nyelv összement, a húsos száj pedig kiszáradt és elvékonyodott. A bőr egészen ráfeszült a csontokra, az ajkak visszahúzódtak a fogsorról. Egy pillanattal később már az állkapcsa is kinyílt, és látszott, hogy az ínye is kezd elsorvadni. Ujjai karmokká lettek, ahogyan a bőr mind jobban a csontokra aszott, végül meg is repedt rajtuk. A szemgolyók mélyebbre süllyedtek üregükben, majd behorpadtak. John felugrott a lányról. A test most már mereven és súlytalanul, papírmaséként hullott a földre. A férfi szervezete ezzel szemben megduzzadt és erővel telt meg, tekintete parázslott. A halántékában megkönnyebbülés eksztázisa dobolt. Diadalmasan morogva emelte fel a maradványokat, majd magasra dobta, fel egy fa ágai közé, ahol a szél mozgatta a végtagokat. Csattogtatta a fogát. Még messze nem evett eleget. Az Alvás nélkül a teste sokkal több energiát igényelt. És minél tovább ébren marad, annál többre lesz szüksége. Soha nem kell több, mint amit meg tudok szerezni - mondta ki hangosan, mert ki akarta próbálni, hogy a hangja is visszaváltozott-e olyanná, mint régen. Boldog örömmel vette tudomásul, hogy igen, visszaváltozott! Napok óta nem hallotta ilyennek. Ó, kedves úrnőm - énekelte, és közben élvezte hangja lágyságát. - Ó, kedves úrnőm, merre jársz? Ó, eljő szerelmed, maradj és várj! Azután felnevetett, erős, mély hangon, és határozott léptekkel futásnak eredt az ösvényen ennél erősebb, jobb, táplálóbb préda után kutatva. Mögötte kiabálás támadt, és léptek haladtak el dobogva a Kleopátra tűje mellett. (Miriam mindig nevetett, amikor meglátta ezt az emlékművet, amelyet ennyire kiemelt helyre állítottak. Azt mondogatta, hogy az egyiptomiak egykor egész Héliopolisz legrosszabb obeliszkjének tartották.) Fiatal emberek közeledtek felé. Az úton, jobb kéz felől megállt egy robogón közlekedő rendőr, leszállt, és a kiabálás forrását kémlelte, szemöldökét összevonva. Kocogva indult el az alacsony dombon felfelé, a bűncselekmény helyszínének irányába. John szembeszaladt vele. Az imént szerzett erővel már könnyedén le tudta győzni a kisportolt, fiatal járőrt. Ahogyan elhaladtak egymás mellett, ököllel, teljes erőből halántékon vágta, mire a férfi oldalra zuhant, a szájából kiesett a cigarettája, a sapkája pedig egy begóniaágyásba szállt a fejéről. John gyorsan elintézte a küzdő, káromkodó férfit. Vagy húsz másodperccel később már a maradványokat ültette vissza a robogóra. Pokolba az óvatossággal, hadd gondolkozzanak csak, mi történhetett vele! Máris látta maga előtt a szalagcímeket: MUMIFIKÁLÓDOTT ZSARU - VAJON A RÁDIUMOS KARÓRA A FELELŐS? Most már kimondottan csodálatosan érezte magát. Mintha képes lett volna a levegőbe emelkedni az út, a gyep és a fák fölé - és szabadon szárnyalni. Mások csak azt hiszik, hogy élik az életüket! De ezt soha nem tapasztalták meg! A szíve tökéletes ritmusban vert. Ha ránézett egy épületre, azonnal hallott minden hangot az ablakokon túlról, azt, ahogyan az emberek beszélgetnek, ahogyan mennek a tévék, ahogyan zúgnak a porszívók. A hatalmas felhők hangját is hallotta, mint egyfajta emberi fülhöz nem illő dalt.
Északról és délről szirénák vijjogása közeledett. Egy rendőrségi autó robogott az úton, bekapcsolt villogókkal. A délelőtt nagy részét a Metropolitan Múzeumban töltötte, az öltözködéssel kapcsolatos kiállításokat nézve. Figyelte a díszes ruhákat és a szalonkabátokat, a saját korára emlékezett, melyet véglegesen elveszettnek és távolinak érzett. Hatalmas megkönnyebbülés töltötte el Miriamet, amikor az elbeszélgetés véget ért. Érezte, hogy hamarosan Aludnia kell. A bérelt kocsival hazavitette magát. Aznap estére egy tesztet poliszomnogramot - jegyeztek elő számára. És biztos, hogy Sarah Roberts is jelen lesz. Mindenképpen ott kell lennie. Lidércnyomás, bizony. Pedig ha megismerték volna a félelem valódi mélységeit, akkor már régen halott lenne mindegyikük. Az emberi faj az érzelmi spektrum unalmas középső sáv- ján tengődött. Miriam viszont egész életét a két végleten töltötte. A sofőr kinyitotta neki az ajtót. Hat harminckor megint szükségem lesz önre - mondta neki Miriam, és felment a lépcsőn. Az Alvás hamarosan utoléri, pontosan a menetrendnek megfelelően. Halk csilingelést hallott odabentről. A telefon. Csak nehezen találta meg a megfelelő kulcsot, de hamarosan belépett. Nem a legideálisabb alkalom arra, hogy felvegye. Az ébren tölthető idő határánál járt. - Miriam? - Igen, ki beszél? - Bob vagyok. Miriam egy pillanatig nem kapcsolt. Aztán eszébe jutott. Már hónapok óta nem találkoztak a Cavender házaspárral. - Ó, szia! Rég láttuk egymást. Szinte meg sem ismertein a hangodat. - Miriam, Alice-nek nyoma veszett. Miriam összegörnyedt, mintha valaki teljes erőből gyomorszájon vágta volna. Azután felegyenesedett és mély levegőt vett. - Mióta nem láttátok? - Tegnap óta, amikor hozzátok átment. - Tudtommal ide nem érkezett meg. - Árny látta bemenni. - Idejött? Miriamnek eszébe jutott John. Nem. Mindegy milyen állapotban van, ilyet soha nem tenne. Általában haza szokott jönni ebédre, miután hozzátok átmegy. Tegnap viszont nem jelent meg. Miriam egész testében megremegett a sokk miatt. - Itt nincsen. Nincs a folyosón, és nincs a zeneszobában sem. Ó, csak azt ne, csak nehogy a kazánban legyen! John, kérlek szépen, ne okozz nekem ekkora fájdalmat! - Tudom, hogy nincs nálatok, csak azt szerettem volna, ha te is egy kicsit jobban odafigyelsz. Bob elhallgatott. Fojtott nyögések hallatszottak a telefonból, egy olyan férfi zokogása, aki nem tudja, hogyan kell sírni. - Hogy tartsd nyitva a szemed. Hívlak, ha van valami hírünk. Ezután kattanás, és a vonal megszakadt. A kagyló kiesett Miriam kezéből és a tölgyfa padlón koppant. Lehunyta a szemét. Halántékát rettenetes fájdalom szorította satuszerűen. Mintha a levegő is megfagyott volna körülötte. Úgy fordította felfelé az arcát, mint aki a tenger mélyéről próbál a felszínre törni. Végigsimított a ruháján, s lehajtotta a fejét. Amikor az óra elütötte az egyet, Miriam döbbenten nézett az ősi számlapra. Több, elemi erejű parancs is végigrohant a gondolatain: öld meg Johnt, öld meg magad! Végül mind a kettőt elvetette, mert nem akarta feladni. John nem tehetett arról, amit elkövetett, mert a
cselekedeteit olyan erők irányították, amelyek fölött nem lehetett hatalma. Neki pedig esze ágában sem volt önként eldobni az életét. Szépen lassan visszanyerte az önuralmát. Azután új érzés költözött a szívébe Johnnal kapcsolatban. A férfi szenvedése most már sokkal kevesebbet jelentett neki, azonban az, hogy milyen pusztítást képes okozni, annál többet. Hogyan merészelte elejteni Alice-t? A lány Miriamé volt, nem az övé. Féktelen haragra lobbant. Johnnak hatalmas szerencséje volt, hogy nem tartózkodott éppen otthon. Ebben a pillanatban ugyanis Miriam kész lett volna szembeszállni késekkel, pisztolyokkal vagy borotvaéles karmokkal is csak azért, hogy a keze közé kaphassa. Ugyanakkor John mindent neki adott, amit csak tudott. Miriam szerelméért kimondhatatlanul nagy árat kellett fizetnie. Sokkal többet veszített, mint pusztán az életét, és olyan véggel lesz kénytelen szembenézni, ami sokkal rettenetesebb a halálnál. így hát egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy gyűlölje ezt a szerencsétlen teremtményt. Megint egyedül maradt. Az egész világon nincs már egyetlen baráti lélek, egyetlen élőlény sem, akivel megoszthatna bármit is. A könyvtárba szaladt, ahol általában tervezgetni és töprengeni szokott. „ALICE!" Hangos nyögés kíséretében összehúzta a sötétítőfüggönyöket, és leült az íróasztal mögötti székbe. Az egész szobában nem hallatszott más, csak az ősrégi római vízóra halk kopogása. Az egész jövőjét a kislányra alapozta, egyszerűen soha, egyetlen pillanatra sem merült fel benne, hogy valaha is elveszítheti. Ó, milyen csodálatos terveket szőtt! Miriam mindig is heves boldogsággal szerette élni az életet. Az évek alatt kegyetlenül kiölte magából a családjával kapcsolatos emlékeit, lerázott magáról minden tragédiát, és csak ment előre. Látta, hogyan emelkedik fel az emberiség a mocsokból, és - szemben a fajtársaival megtanulta tisztelni az embereket. Lelkesen várta az eljövendő korokat, különösen most, amikor a jelek szerint a barbarizmus újra feltámadóban van a földön. És John egyetlen pillanat alatt megfosztotta ettől a jövőtől. Nem engedheti meg magának, hogy könnyeket hullasson, még egy elveszett szerelem miatt sem. Őt és Alice-t egymásnak szánta a sors. És ehelyett nem maradt számára más, csak ez a sötét üresség. Koromsötét űr. A szobát elviselhetetlenül hidegnek érezte. A hosszú évekkel korábban felrakott lambéria fenyegetőnek hatott, sötét színeit szinte feketének látta. Széjjelhúzta a függönyt. Ahogy a hajnali viharok elvonultak, csodálatos, napfényes reggel köszöntött rá. A petúniák dúsan burjánzottak, és a legalább száz virág miatt a láda szinte csordulásig teltnek hatott. Rádöbbent, hogy nem képes az utcára nézni, amely mintha még soha nem lett volna ennyire üres. Összerezzent - az Alvás követelődzőn hívta magához. Pedig most semmire nem vágyott kevésbé, különösen azután, amit az imént megtudott. Biztos volt benne, hogy rettenetes álmai lesznek. Hogyan lenne képes elviselni mindezt? Felnyögött, és kiszaladt a szobából. A teste lelassult, szemhéja elnehezült. Hová is mehetne? A padlásra semmiképpen, mert már nem maradt annyi ideje, hogy végigsiessen az egész házon. A lába alatt hullámzani érezte a padlót. Itt nem Aludhat! De a folyamat megállíthatatlan volt, nem tehetett ellene semmit. Néhány pillanat múlva már a karját sem lesz képes felemelni. Eszébe jutott a pince. Lehet, hogy oda még eljuthat. Hosszú, bizonytalan léptekkel ment az ajtóhoz. Volt egy hely, ami nem túl kényelmes ugyan, de biztonságos. Remélhetőleg John elfeledte már, hogy onnan egy titkos alagút nyílik, amely egészen az East Ri- verhez vezet. Évekkel korábban, az FDR gyorsforgalmi miatt elpusztult ugyan, de a pincéből nyíló bejárat, valamint az a rész, amely a kert alatt húzódott, még sértetlen maradt. Remélte, hogy meg fogja találni a pince padlóján azt a követ, amely az ajtót nyitja.
Mire leért, Miriam számára a világ mintha egy egészen szűk alagútba szorult volna. Azt tudta ugyan, hogy még most is mozog, ugyanakkor minden kapcsolatát elveszítette a testével. Keze a padló kockaköveit simította azt a bizonyos kilazult követ keresve. Mozdítható - valahol... Érezte, hogy valami kemény és hideg vág az arcába. Kemény és hideg... a padlóra zuhant. Rátalált az Alvás, és ő álmodott... A lámpa ide-oda imbolygott, újra és újra a szemébe világítva, ahogyan a hajó a hullámokon bukdácsolt. A hajótest nyikorgott, és a deszkák között vízpermet spriccelt be. Édesapám? A lámpás vadul megrázkódott, majd leesett és széjjeltört a padlón, zöldes félhomályba borítva a kis kabint. Mi történik? Amikor Miriam lefeküdt, még kristálytiszta volt az ég, és éppen csak annyi szél fújt, hogy a vitorlába kapaszkodva megmozdíthassa a hajót. De akkor mi volt ez a dermesztő sikoly? Felkelt, és a köpönyegét selyemtunikája köré tekerte. A-a-apám! A hajó rázkódni kezdett egyik oldalról a másikra, mintha valami hatalmas tengeri szörny kapta volna el. Miriam a kabinajtóhoz tántorgott, és kinyitotta. Ébredj fel! Veszélyben vagy! Az ajtó... olyan nehezen nyílt, olyan nehezen - ő azonban egyre csak nyomta, kinyitotta, és végül nagy küzdelem árán kijutott a tomboló, zöld vihartól elöntött fedélzetre. A szél zúgása összekeveredett a hullámok mély dübörgésével. Vagy tíz méterrel Miriam feje fölött hatalmas, haragos színű felhők úsztak. Nem látszott árboc vagy vitorla, csak a kötélzet és a vörös vászon fedélzeten szétszóródott darabjai. A tengerészek meztelenek voltak, és kettesével egymáshoz kötözve dolgoztak lázasan, hogy mit, azt Miriam nem tudta volna megmondani. AAAPÁÁÁM! Hátulról erős karok ragadták meg. Az apja a mellkasához szorította Miriamet, és a száját egészen közel nyomta a füléhez. A hajó elveszett - kiabálta. - Most magunkat kell mentenünk, leányom. A többiek... A többi hajónak sikerült kikötnie Krétán. Hatalmas katasztrófa következett be. Nem láttam előre, hogy ez megtörténhet. Felrobbant egy sziget. Azt hiszem, Théra lehetett az. Neked most már Rómába kell menned, és el kell felejtened a Keletet. Görögország hamarosan romokban lesz... Apám, kérem, segítsen nekem, kérem, mentsen meg! - Miriam kezével és lábával az apjába kapaszkodott. Sírva kiabált bele a fülsiketítőén zúgó szélbe. Az apja elfordította a fejét. Már jön - mondta a férfi. Miriam inkább érezte, semmint hallotta azt a mély, lüktető dobogást, amely mintha egy óriás szívverése lett volna. Először nem is látott semmit a sűrű ködben, de azután, messze az ég alatt egy fehér vonal tűnt fel a horizonton. Apja karjai olyan erősen szorították, hogy levegőt is alig bírt venni. A férfi arca megrémítette Miriamet, az a haragos grimasz, a dühösen elhúzott száj, a szem, amely szikrákat szórt. Apám, az ott egy hullám? Az apja válasz helyett csak szorosabban magához fogta. A hajó emelkedni kezdett, az orra mind magasabbra és magasabbra hágott. Azután gyors egymásutánban hangos csattanások hallatszottak, ahogyan a kenderből font kötelek, amelyek a hajótestet tartották össze, sorban elpattantak, és a deszkák elszabadultak. A beáramló víz sziszegett, az evezőket húzó rabszolgák rettenetes üvöltésétől kísérve. A matrózok a fedélzetre vetették magukat. Mögöttük, a keskeny előfedélzeten a kapitány minden erejével azon volt, hogy újabb áldozatot készítsen elő Néreusznak, a viharok istenének.
A hajó még magasabbra emelkedett. Mintha szárnya nőtt volna. Mögöttük a tenger felszíne szinte forrt. Előttük a hatalmas szörnyeteg megállíthatatlanul közeledett. Ugranunk kell! Csak úszva menekülhetünk! Az apja odahúzta maga mellé. Miriam eddig egyedül a Nílusban úszott, az óceánban még soha - és ez, ez el fogja nyelni őket! Apja nem törődött eszeveszett védekezésével. John mindjárt itt lesz! Fel kell ébredned! Az álom azonban olyan biztosan tartotta karmai között, mintha kínpadra kötözték volna. A forrongó, koromfekete víz összezárult a fejük felett. Még a felszín alatt sem maradtak abba a hangok, akkor is hallatszott az a mély buu- u-um, bu-u-um. Vajon tényleg lakik odalent egy tengeristen, aki most szabadjára engedi minden haragját? Miriam feje a felszínre bukkant. Érezte, hogy apja karjai megint átölelik. Nem egészen ötméternyire tőlük a hajó lassan felágaskodott, majd hanyatt zuhant, óriási vízfalat csapva fel maga körül. Egy kicsit még imbolygott, a fekete fenék pár pillanatig tisztán látszott, azután az egész elmerült. Miriam és az apja gigantikus vízfalon úsztak. A hullám egyre feljebb emelte őket. A tetején lévő fehér vonal hamarosan tomboló tajtékká változott. És ők mind gyorsabban közeledtek felé. Miriam a habokban halakat, ágakat és egyéb fadarabokat vett észre. Teljes erőből taposott a lábával, azonban az örvény megragadta, és csak húzta egyre lejjebb és lejjebb. A fejét mintha satuba szorították volna, keze a vizet markolta. Valami kiszakította az apja karjaiból. Hirtelen nagyon hideg és sötét lett. Hatalmas teremtmények mozogtak a mélyben, hideg testük az övéhez dörzsölődött. Karjával és lábával is csapkodott maga körül, de a hullám rettenetes ereje egyre csak húzta és húzta lefelé. Mindjárt úgy fog összezúzódni, ahogyan azok a fajtársai, akiket a föníciaiak köveztek halálra. Valami megragadta a haját. Olyan keményen rántotta meg, hogy a fájdalomtól csillagokat látott. Az örvény már nem húzta a mélybe. Annak ellenére, hogy tudta, felfelé emelkedik hiszen egyre világosabb és melegebb lett körülötte a víz -, azzal is tisztában volt, hogy a szája bármelyik pillanatban kinyílhat, ő pedig vizet fog belélegezni. És akkor meghal. Összeszorította az állkapcsát, és a végén még a kezét is az orrára és a szájára tapasztotta. Talán az a tengeri lény, amelyik felfelé viszi, a felszín fölé emelkedik vele. A következő pillanatban már a tajtéktól fehérlő víz felszínén volt, belélegezve a nedves levegőt, úszva, fejvesztve taposva a vizet. Hallotta az apja szaggatott lélegzetét. Hát ő volt az a lény, amelyik megmentette. Már mögötte volt a fehér habzás. Előtte végtelen vízfelület, amely békésen hullámzott. Megértette, hogy annak a gigászi hullámnak a hátára került, amelyik a hajójukat is elpusztította. A horizonton hatalmas, fekete füstoszlopot látott felemelkedni, benne rengeteg kis piros tűzfolt játszott. Dühös villámok csapkodtak körülötte megállás nélkül. Egyre magasabbra emelkedett, olyan volt, mintha egy isten ujja mutatna az ég felé. Apám! - kapott levegő után Miriam, és meg akarta mutatni neki, amit észrevett. Körbeúszott. A felszínen nem volt senki rajta kívül. Apám! Apám! Kérlek benneteket, istenek, szükségünk van rá! Az egész családnak szüksége van rá! Kérlek benneteket, istenek, nem élünk túl, ha ő nincs mellettük! Nem ölhetitek meg! A lábával taposta, a kezével csapkodta a vizet, és csak forgott körbekörbe. Sikoltozott az apja után. Árnyékot sodort felé az egyik alacsonyabb hullám, nem messze onnan, ahol ő volt. Miriam a víz alá bukott, hogy megnézze, mi az a sötétebb kék alak, a rettegéstől és a gyásztól majdnem eszét vesztve.
Aztán meglátta azt a képet, amit soha többé nem volt képes kitörölni az emlékezetéből: látta apja arcát, a nyitott szájat, a kidülledő szemeket, ahogyan lassan eltűnnek a mélységben. Kérem! Kér-e-e-em! Olyan szél támadt, mintha egy titán lehelete lett volna, és a hullámzás megint felerősödött. A sós víztől Miriam újra és újra hányt. Az apja, az ő gyönyörű édesapja - a család bölcsessége és ereje - meghalt. Miriam lebukott a hullámok alá, úgy kutatva, ahogy a férfi kereste őt, egyre mélyebbre úszva, egészen addig, míg nem érezte azt a jeges áramlatot - amelybe az apja saját életével nem törődve, gondolkodás nélkül vetette bele magát csak azért, hogy a kislányát megmentse. Ő volt a legidősebb gyermek, és a többieknek nagyobb szüksége volt rá, mint valaha. Egyedül maradtak Krétán, csak akkád nyelven beszélnek, amit ott valószínűleg senki nem ért, és így biztos pusztulásra vannak ítélve. Miriam élete felbecsülhetetlenül értékessé vált. Meg kell tennie mindent, hogy elkerülje a halált. Az apja kétségtelenül ezt akarta volna. Bármennyire nehéz volt is, Miriam kitaszította a férfit gondolatai közül. A tompa, szürke fény felé fordult, és úszni kezdett. Közben azon tűnődött, hogyan maradhatna életben. A hajótörést megelőző reggelen táplálkozott és Aludt is, így biztos volt benne, hogy legalább három vagy négy napig kibírja. Amikor kinyitotta a szemét, egy nyirkos kövek szagát árasztó, hideg pincében találta magát. A szájának rettenetes íze volt, mert Alvás közben hányt. Az álom miatt a gyásztól egészen eltompult, és nem emlékezett egyébre, csak arra, ahogyan az apja arca mind messzebbre süllyed tőle a hullámok alatt. Megmenthettem volna - mondta csak úgy, a sötétségnek. Ehhez most már egy kicsit késő van, nem gondolod? - válaszolta egy károgó hang. John! Valami megcsillant a szeme előtt, ő pedig a következő pillanatban érezte, hogy egy penge nyomódik a torkának hűvösen. Már vártam rád, kedvesem. Azt akartam, hogy ébren légy, amikor ezt megteszem veled. Tom odapillantott a figyelmébe ajánlott betegek kartonjainak halmára. Dr. Edwards - nagyon helyesen - ezt a bizonyos paksamétát úgy jelölte meg, hogy az eset különleges kezelést kíván. Az intézmény szabályzata előírta, hogy Tómnak minden egyes kartont, amelyről úgy érezték, kiemelt figyelmet igényel, alá kell írnia. A klinikán ugyanis a betegek három hónapos várólistával számolhattak. Felvette a telefont, és felhívta Sarah-t. Mit szólnál egy beteghez? Van itt egy hölgy, akinek felnőttkori lidércnyomásai vannak, és éppen most készülünk felvenni az osztályra. Most hülyéskedsz? - Sarah kiabált a vonal másik végén. Csak végezd el a vizsgálatokat, és diagnosztizáld! Az egész nem lehet több néhány óránál. De gondolj bele, hogy fog ez mutatni az igazgatótanács előtt! A briliáns kutató, aki annyira elkötelezett, hogy a klinikai munkában is részt vesz. Ez valódi hősnőhöz illő magatartás lenne. Jaj, az isten szerelmére! Ha hű akarsz lenni az esküdhöz, „hogy megőrizzem az orvosi hivatás tisztaságát, tekintélyét..." Hippokratésznak ehhez semmi köze. Azt mondod, lidércnyomás? Ezt szeretem benned a legjobban. Annyira istentelenül kíváncsi vagy! Ez a tudósok egyik legjobb tulajdonsága. Lélegzetvételnyi csönd. És mikor kell kezdeni ezzel a beteggel? Ma este hét harminckor. Prioritást kapott. Remélem is.
Tom letette. Kis híján hangosan felnevetett. Sarah olyan kiszámítható! A ma estével kapcsolatos reakciója is teljesen tipikus. Folyamatosan panaszkodva és ellenkezve ugyan, de egész életében három ember munkáját végezte egymaga. Nagyon jót fog tenni neki, ha megint beteget kezelhet - egy valódi emberi lényt, akinek segítségre van szüksége. Rendkívül fontos, hogy kizökkenjen egy kicsit a mindennapokból. Aztán mérgesen fújt egyet, amikor ez eszébe jutott. Mégis honnan a pokolból tudhatná, hogy Sarah-nak mire van szüksége? Annyira ösz- szetett és változékony személyiség volt, minden egyes fényesen csillanó vonására jutott egy mélyen sötét. Tom nem tehetett hát egyebet, mint próbálta megadni neki, ami szerinte a legmegfelelőbb, azonban akár csak feltételezni is, hogy a szeretőjeként képes lehetne teljesen kiismerni Sarah szívének minden vágyát, hatalmas ostobaság lett volna. Beletelt még nagyjából egy órába végigmennie azoknak a betegeknek a kartonján, akiket felvételre javasoltak az orvosaik, néhányat láttamozott, míg párat további értékelés céljából visszadobott, illetve akadt egykét olyan is, amit különleges figyelemre érdemesnek találva a Hutch felé továbbítandók közé tett. A Blaylock-ügy azonban nem tartozott ez utóbbiak közé. Az semmiképpen nem kerülhet Hutch kezébe. Tómnak ugyanis határozottan az az érzése támadt, hogy az eset hatalmas segítség lenne Sarah-nak, és persze egyébként is automatikusan hozzá jutott. Korábban Sarah egy széles körben elismert cikket publikált a felnőttkori lidércnyomásokkal kapcsolatban, és sikeresen kidolgozott több olyan gyógymódot, amelyek hatásukban messze túlszárnyalták a megszokott, enyhítő- és nyugtatószerek alkalmazásán alapuló kezelések időbeni hatását. Ez az eset csak az övé lehet és senki másé. Nem lett volna semmi értelme tájékoztatni erről Hutchot is, hiszen az öregember azonnal másnak adná, próbálva megakadályozni, hogy Sarah még több jó pontot szerezzen az igazgatótanács előtt. Amikor Sarah hét órakor megjelent az irodájában, már látványosan sokkal jobb hangulatban volt. Odament Tom íróasztalához, és homlokon csókolta a férfit. Matuzsálem béta-prodofin-szintje őrülten zuhanni kezdett a vége felé - közölte izgalomtól csengő hangon. - Azt hiszem, jó úton járunk. Tom egy határozott csókot nyomott az ajkára. Egész testét boldogság töltötte el. Csodálatos vagy - mondta. Talán ez lesz az áttörés, amire annyira vágytunk - lelkendezett Sarah, és nyilvánvalóan nem sok figyelmet szentelt a csóknak. - Azt hiszem, meg tudjuk oldani, hogy fenntartható módon szabályozni lehessen a béta-prodofin-termelést. Az öregedési folyamatot persze ezzel sem tudjuk megállítani, de jelentősen lassítani igen, és talán visszafordítanunk is sikerül majd. Tom ránézett, és megdöbbent azon, mennyire nyílt Sarah tekintete. Hogy mit mondtál? Azt, hogy az áttörés küszöbén állunk. Megtaláltam a kulcsot. - Oldalra billentette a fejét, majd folytatta. - Az egésznek semmi köze nincs semmilyen gyógykészítményhez. A szükséges eredményeket azáltal is elérhetjük, hogy befolyásoljuk az alvás mélységét és az alvó test hőmérsékletét. Már azzal a tudással, amit eddig összegyűjtöttünk is sikerülhet tíz vagy tizenöt százalékkal megnövelni egy átlagember életének hosz- szát. Ráadásul mellékhatások nélkül. Istenem! Az eredményeink igazolják mindezt. Azt mondtad reggel, hogy aggódsz az igazgatótanács miatt? Nos, nem kell. Könnyű dolgod lesz velük. Tom túlságosan nagy megkönnyebbülést érzett ahhoz, hogy ujjongani kezdjen. Ehelyett két kezébe fogta Sarah arcát, majd hosszan megcsókolta újból. Sarah ezúttal visszacsókolt, a torkából kéjes kis hangok törtek fel, az egyik lábát pedig Tom lába mögött felhúzta, karjával szorosan magához ölelve a férfit. E mögött az egész mögött nem volt semmi több, mint a színtiszta szerelem, s az afölötti öröm, hogy mindkettejük álma megvalósulni látszik. Sarah annyira közel állt a sikerhez!
Tómnak ebben a pillanatban eszébe jutott az eset, amit ráerőszakolt a nőre. Ne haragudj ezért a betegért - mondta. - Ha tudtam volna, hogy mennyire előrejártok, akkor soha... Sarah mosolyogva érintette meg az ajkát. - Annak a betegnek szüksége van rám. Nálam jobban senki nem tud lidércnyomásos eseteket kezelni. Ezúttal Tom mosolyodott el. Legalább azt nem veti a szemére, hogy az utóbbi időben annyi dolga volt. Ezt a nyakasságot soha nem tudta igazán megérteni. Nem is fecsérelt erre több szót, csak átadta neki a lidércnyomásos beteggel kapcsolatban kinyomtatott oldalakat. Miriam karja megdöbbentő sebességgel mozdult, kiütve a bárdot John kezéből. A férfi azonnal rádöbbent, hogy hatalmas hibát követett el, amikor megvárta Miriam ébredését. Csak állt ott ostobán, mozdulatlanul, miközben Miriam Aludt, és teste tompa fénnyel csillogott a selyemruhában. Kellemes érzés volt a kezében tartani a bárdot, amelyet olyan élesre fent, hogy a legkisebb mozdulatra is a húsba mélyedt volna. Szinte már hallotta, ahogyan a penge suhanva szeli a levegőt, majd tompán puffan, amikor Miriam nyakának vágódik, felderengett előtte a kép, ahogyan a nő felpattanó szemében megvillan, majd a következő pillanatban el is halványul a felismerés. Vasmarok ragadta meg a csuklóját. Megpróbált elszabadulni, igyekezett visszafeszíteni az ujjakat. Miriam felkelt, megragadta a másik karját is, és mintegy keresztre feszítve Johnt, maga előtt tartotta. A férfi vonaglott és azon volt, hogy kitépje magát a szorításból, de Miriam a levegőbe emelte. Látta a nő arcát mindössze néhány centire a sajátjától, ahogyan a fogai megcsillannak, és a szeme villámokat szór. Hátravetette a fejét, majd felhúzta a lábát, és Miriam mellének feszítve próbálta kiszakítani magát. Teljesen hasztalan volt az erőlködés, mintha egy kőszobortól akart volna elszabadulni. John mellkasában vadul kalapált a szíve, a fájdalom pedig mind a két karjában ott lángolt. - Meg akarsz ölni? Miriam válaszként olyasmit mondott, ami különösen azután, amit a padláson látott, tökéletesen váratlanul érte Johnt. Pedig biztosra vette, hogy jól hallotta: „Szeretlek." Aztán Miriam azt kérte tőle, hogy bocsásson meg neki, és elsziszegett egy imát. Minden alkalommal, amikor valamilyen veszéllyel kellett szembenéznie, saját fajtája isteneinek a segítségét kérte. A pince egyik távolabbi sarkába vonszolta a férfit. John súrlódó hangot hallott, és látta, hogy Miriam fél kézzel felemeli a padló egyik kőlapját. John még mindig azon töprengett, vajon mi lehet vele Miriam terve, amikor a nő bedobta a kő alatt nyíló üregbe, mint egy rongybabát. John keményen csapódott a lyuk fenekét borító, vagy tízcentis, jéghideg vízbe. A kőlap olyan hangos csattanással hullott vissza a helyére, hogy csengeni kezdett tőle a füle. Tökéletes sötétség. Csöpögő víz. John érezte, hogy a kétségbeesés úrrá lesz rajta. Erről a helyről nem tud egyedül elmenekülni. Miriam élve eltemette! Ordított és az öklével csapkodta a követ, újra és újra Miriam nevét kiáltozva könyörgött. Addig kaparta a kőlap alját, míg minden ujja csurom vér nem lett. A halál itt fogja utolérni, egy akkora helyen rekedve, amely alig nagyobb egy koporsónál. - Kérlek szépen! Csöpögő víz. Pánik. Az otthon képei. Az azúrkék égbolt. A tavaszi mezők. Messze, nyugatra a vadászkürtök hangja. Kezek ragadják meg, ujjak tépnek a húsába, s nyomják bele a fejét a sáros, bűzös vízbe. Halálosan hatalmas súly. Kövek. Kövek és teljes tehetetlenség.
Elvesztette az eszméletét. Helyette azonban nem az üresség következett. Megint ott volt a padlásszobában, ahol korábban is, ahová Miria- met keresve ment fel. Az a rettenet, amit ott látott, az robbant most ki a tudatalattijából, a húsát tépő, fejét markoló, pergamenszerű ujjak, elefántcsont karmok és hullaszagú lehelet őrületében. A magas, eszét vesztett hang, amely a kép hatására feltört a mellkasából, nem térítette magához. Ott maradt mozdulatlanul, térdét felhúzva a szájához, orra a víz felszínéhez éi-ve, a hátában üvöltő fájdalom a kövek nyomása alatt, az agya pedig egyre csak táncolt a pokol egyik bugyrából a másikba. Sarah az előtérben találkozott Mrs. Blaylockkal. Nemrégiben ez csak egy tipikus intézményi váró volt, barnára festett falakkal és műanyag székekkel. Tom azonban ragaszkodott hozzá, hogy újítsák fel, és próbáljanak olyan környezetet teremteni, amelyben a betegek megnyugodhatnak kissé. Most már legalább valamivel élettelibbnek tűnt a világoszöld tapétával, párnázott székekkel és kanapéval. Sarah azonnal rájött, melyik beteg lesz Miriam Blaylock. Legalább száznyolcvan centi magas volt, szőke, és a szeme olyan szürke, hogy csaknem fehérnek tűnt. Volt az arcában egyfajta vadsággal vegyülő érdeklődés, olyasmi, ami miatt az ember önkéntelenül is elkapta róla a tekintetét. Az egyik keményebb széken ült. A többiek, akiket aznap készültek felvenni, rettegő kisegerek módjára egy csomóba gyűlve ácsorogtak az ajtó mellett. Mrs. Blaylock! - szólalt meg Sarah hangosan. A nő merev pillantást vetett rá, felállt, majd elindult felé. Találkozott a tekintetük, és Sarah úgy érezte, sokkal több árad Miriam Blay- lockból, mint puszta külső szépség - ugyanakkor a nő testének tökéletes arányai és a szeméből sugárzó nyugalom megdöbbentőnek hatott. Az óvatos elegancia légköre vette körül, mozgásában pedig volt valami nem odaillő. Talán az abszolút és éppen ezért különlegesnek ható - magabiztosság. Dr. Roberts vagyok - mutatkozott be Sarah, és közben reménykedett benne, hogy az arckifejezése nem árulja el meglepettségét. - Én fogom kezelni. Miriam Blaylock elmosolyodott. Sarah kis híján hangosan felnevetett, annyira a helyzettől idegennek hatott a mosolyban csillanó vadság. A legkevésbé sem olyannak tűnt, mint amit két idegen villant egymásra az első találkozás alkalmával. Inkább diadalmasnak. Sarah azon kapta magát, hogy önkéntelenül is megpróbál következtetéseket levonni ebből a helytelennek tetsző magatartásból, de úgy érezte, sokkal több adatra van szüksége. Gondosan ügyelve arra, hogy a hangja semleges maradjon, folytatta. Először körbevezetem az osztályon, és megpróbálom a lehető legtöbbet elmagyarázni az eljárásainkról. Kérem, jöjjön utánam! Bevezette a megfigyelőbe. Csak azért, hogy ne maradjon egyedül a beteggel, Tom vállalkozott arra, hogy kezeli a műszereket. Lerogyott egy székbe, a rengeteg számítógépes konzol egyike elé. Engedje meg, hogy bemutassam dr. Havert - mondta Sarah. Tom megfordult, és az arcán tisztán leolvasható meglepetés tükröződött, amikor meglátta Mrs. Blaylockot. Üdvözlöm - köszöntötte a pácienst. Sarah-ban megfoghatatlan harag lobbant Tom iránt. Azért nem kellett volna ennyire nyilvánvalóan megbámulnia... Dr. Haver elmagyarázza önnek, hogyan működnek a megfigyelő berendezéseink. Fájni fog? Fájni? - kérdezte Sarah. Az eljárás bármelyik része. A hangja mélyen és érzékien csendült a helyiségben, miközben volt a hanghordozásában valami gyermekihez hasonló, nyugtalanító.
Nem, Mrs. Blaylock, nem fog fájni - felelte Tom. - Egyetlen olyan része sem lesz a vizsgálatnak, amit a legkisebb mértékben is kellemetlennek találna. Az egésznek az az egyetlen célja, hogy ön zavartalanul alhasson. Tom megköszörülte a torkát, ujjaival a hajába túrt, majd folytatta. Ez a rendszer leolvassa és elemzi azokat az elektromos jeleket, amelyeket az ön agya geijeszt alvás közben. Omnexnek nevezik, és jelenleg az egész világon ez a legfejlettebb ilyen számítógéprendszer. Alvás közben egyre mélyebb és mélyebb álomba merül, mi pedig, ahogyan a gép segítségével megfigyeljük, nemcsak azt fogjuk minden pillanatban nyomon követni, hogy az alvás melyik szakaszában jár, de képesek leszünk az ön mintáit összehasonlítani az általunk itt, a Riverside-ban korábban gyűjtött mintákkal. Csak annyit jelent ez az egész, hogy a komputer nagyon fejlett és csodálatos képességei vannak - egészítette ki Sarah mosolyogva. Ha a számítógép elemezte a poliszomnogramot,7 akkor mi a következő lépés? Elég jól informált kérdés ez egy betegtől. Sarah majdnem megmondta neki az igazat - hogy bámulják az eredményeket, és közben kávézgatnak. Megfigyeljük a grafikonokat, és megpróbálunk egyfajta átfogó képet alkotni az ön személyes alvási mintájával kapcsolatban. Na és persze igyekszünk megállapítani azt is, hogy hol lehet a probléma. Nem félek attól, hogy nevén nevezzem a dolgot, dr. Roberts. Lidércnyomásnak hívják. Ha megkezdődik, akkor fel fognak ébreszteni? A hangjából aggodalom csendült, és Sarah úgy érezte, mindenképpen meg kell nyugtatnia. Ezt nem ígérhetem meg, azt azonban igen, hogy ha felébred, mi itt leszünk. Most pedig menjünk le a vizsgálóba! Ha végeztünk, estére használhatja a betegek pihenőjét, vagy akár ha jobban szeretné, vissza is vonulhat a hálófülkéjébe. Sarah bekukkantott a vizsgálóba, és azonnal látta, hogy mindent előkészítettek az elvégzendő feladathoz. Kérem, vegye le a blúzát, Mrs. Blaylock! Csak egy perc lesz az egész. Sarah felvette a sztetoszkópját. Mindössze egy gyors vizsgálatról volt szó, néhány perc alatt mindennel meglesznek. Pusztán a legalapvetőbb betegségeket próbálják kiszűrni vele. Sarah megdöbbent, amikor megfordult és meglátta, hogy Mrs. Blay- lock anyaszült meztelenül áll mögötte. Ó, elnézését kérem, valószínűleg nem voltam elég egyértelmű. Csak annyit szerettem volna, hogy a blúzát vegye le. Miriam Blaylock egyenesen a szemébe nézett. A pillanat feszültséggel telt meg. Mrs. Blaylock szóra nyitotta a száját. Sarah-t klausztrofóbiás szorongás kerítette hatalmába. Még mielőtt ráébredt volna, mit tesz, megszólalt. Mit akar tőlem? Mit akarok, doktor? - Miriam Blaylock enyhén eltátotta a száját. - Meg akarok gyógyulni. A hangjában volt valami gonosz, valami rosszindulatú. Sarah zavarba jött. Legyen szíves, üljön fel az asztalra! - kérte, és a vizsgálóasztalra mutatott. Miriam felhúzta magát, majd hátradőlt, és a kezére támaszkodott. Lábait széjjeltárta. Még akár obszcén is lehetett volna a jelenet, de Miriam viselkedése tökéletesen szenvtelen maradt. Miközben Sarah a vérvételhez használatos kémcsöveket készítette elő, csodálkozva döbbent rá, hogy szó szerint érzi a másik nő vaginájának nedves illatát. Megfordult, kezében a tűvel. Miriam halk torokhangot hallatott, és megmozdította az egyik lábát. Szinte fülsiketítőnek hatott a zaj, ahogyan a meztelen bőr a vizsgálóasztalra terített lepedőn súrolódott. -
7 Az alvás teljes ideje alatt poliszomnográfia készül, melynek során merik és rögzítik a légzés változásait, a szívfrekvenciát és a szervezet egyéb működéseit, továbbá clcktroenkcfalográ- fiával (liEG) követik az agy elektromos aktivitását, valamint cleklrookulográfiával az álomfázis alatt fellépő szemmozgásokat. Ha ezen vizsgálatok egy komplex kivizsgálás részét képezik, poliszomnogram a neve.
Le kell vennem öntől némi vért, Mrs. Blaylock. - Sarah reménykedett, hogy a hangjából szakmai semlegességen kívül semmi más nem csendül ki. Miriam kinyújtotta felé a jobbját. A kar csodálatos alakú volt, egyszerre törékeny és erős. Sarah lelki szemei előtt félelmetes és érzéki kép jelent meg, amely annyira zavaró volt, hogy meg kellett ráznia a fejét, hogy elűzhesse. Valami miatt az egész teste lúdbőrös lett abban a pillanatban, amikor hozzáért, és a vérvétel előtt megsimította Miriam bőrét. „Csak azt akarom, hogy a véna előugoijon" - mondta magának. Kérem, szorítsa ökölbe a kezét! Beleszúrta a tűt. Miriam torkából ismét feltört egy hang, ami különös módon ismerősnek tetszett Sarah számára. Éppen olyan volt, mint a saját kis sóhaja, amelyet akkor hallatott, amikor egy férfi beléhatolt. Hangyányit felkavarónak érezte, hogy ugyanezt a hangot éppen ilyen körülmények között, egy másik nőtől hallja. Sarah kénytelen volt minden figyelmét a feladatára irányítani, ha nem akarta felszakítani a beteg bőrét. Mrs. Blaylock a kezét felfelé fordított tenyérrel tartotta az övében. Ahogyan a kémcső lassan megtelt, Sarah szemébe veríték folyt. Nagyon szerette volna már elengedni Mrs. Blaylockot. Tagadhatatlanul kellemes volt, és éppen emiatt tűnt annyira elviselhetetlennek a helyzet. Lenézett a tenyérre, és csodálkozva vette észre, mennyire túlsúlyban vannak rajta a függőlegesen futó vonalak. Végre megtelt a tesztcső, és Sarah eltávolodhatott. El ne ejtse! - figyelmeztette Mrs. Blaylock. A hangja egyszerre volt könnyed, kedves és vérfagyasztó. Minden önuralmát összeszedve Sarah hat tesztcsövet töltött meg a levett vérrel. Most meg kell vizsgálnom - közölte, és ostobának hallotta a saját hangját. - Kérem, feküdjön le! Ujjaival a sztetoszkópon játszott. Mrs. Blaylock lábát felhúzva, kezét a hasán nyugtatva hevert előtte. A mellbimbója megkeményedve meredt felfelé. Sarah képtelen volt levenni róla a szemét. Még soha nem látott eny- nyire tökéletes testet. A bőr enyhén aranyos árnyalatban csillogott. Mrs. Blaylock Sarah-ra nézett, majd a legkedvesebb, legédesebb mosoly kíséretében halkan bejelentette, hogy készen áll. Sarah a sztetoszkópot a mellkas közepére helyezte. Kérem, lélegezzen mélyet! - A tüdő olyan tisztának hallatszott, akár egy gyermeké. - Nem dohányzik? Nem. Jó magának. Folytatta a vizsgálatot a sztetoszkóppal, meghallgatva Mrs. Blaylock szívét is, majd megkérte, hogy forduljon hasra, és a szív, valamint a tüdő vizsgálatát a hát felől is elvégezte. Ahogy dolgozott, némiképp sikerült visszanyernie az önuralmát. Végső soron ő orvos, ez itt előtte pedig egy beteg. Nincs benne semmilyen szexuális vonzalom a nők iránt. Kérem, forduljon vissza! Mindkét kezét Mrs. Blaylock bal mellére helyezte, majd a bimbóktól indulva lassan végigtapogatta. Az elmúlt három hónapban érzett bármilyen fájdalmat, vagy tapasztalt valamilyen folyást a melléből? Mrs. Blaylock nyelve nedvesen csillant a fogai mögött. Sarah látta, ahogyan Miriam keze felemelkedik, és két oldalról megfogja az arcát. Nem mozdult, de leginkább azért, mert olyan mélységesen letaglózta a helyzet. Csak arra tudott gondolni, hogy még soha életében nem látott ennyire fakó szemeket. A kezek lassan egyre lejjebb húzták a fejét, míg ajkai a mellbimbót nem érintették. -
A gyönyör olyan vad hulláma csapott át rajta, hogy kis híján Mrs. Blaylock mellkasára omlott. Egy érzés, amelynek a létezését Sarah korábban még csak nem is sejthette, boldogan és hálásan ébredt fel benne. Az agya üvöltve tiltakozott - orvos, orvos, ORVOS! Az isten szerelmére, ez nem te vagy! Ennek ellenére megcsókolta mellet, érezte a nyelvén azt az édes-sós ízt, és ahogyan a bimbó az ajkát csiklandozza. Mrs. Blaylock ujjai az arcát simították. Sarah magához tért. Ez rettenetes! Mrs. Blaylock még mindig szenvtelenül hevert a vizsgálóasztalon. - Jobb lesz, ha megtörli az arcát - javasolta Sarah-nak. - Csuromvíz. Gonosz kis pillantást vetett rá. Miközben Sarah vizet fröcskölt az arcára és megtörölközött, Mrs. Blaylock felöltözött. - A mellvizsgálat is része az eljárásnak? Sarah döbbenten hallgatta. Egészen eddig még csak nem is gondolt erre. Természetesen nem volt a része. Szigorúan csak a vér-, szív- és tüdővizsgálatot kellett elvégezni. Az arca elvörösödött, és érezte, hogy a nő meredten figyeli a háta mögött. Gondoltam, hogy nem - jegyezte meg Mrs. Blaylock. Sarah-nak nem is kellett megszólalnia, hallgatása éppen elég volt. Mrs. Blaylock megfogta a vállát, és megfordította. Egészen közel húzta, majd szorosan magához ölelte Sarah-t. Ő még soha nem érzett ehhez hasonlót. Mrs. Blaylock kaijának ereje miatt egész testében reszketni kezdett. Képtelen volt megmoccanni, és rongybaba módjára hagyta magát ölelni. Mrs. Blaylock nagyon erős volt, és könnyedén felemelte Sarah-t, majd lejjebb engedte, míg Sarah széttárt lábbal a térdén nem ült. Apró, heves reszketések rohantak végig az egész testén, ahogyan Miriam előre és hátra kezdte mozgatni. - Nézz rám! - kérte Sarah-t. Sarah azonban annyira szégyellte magát, hogy nem mert Mrs. Blay- lock szemébe nézni. Ezt most abba kell hagynunk - jelentette ki Miriam -, különben átnedvesedik a ruhám. Hagyta, hogy Sarah lejjebb csusszanjon a lábszárán, amíg a talpa a padlót nem érte. Sarah szíve dübörgött, az agyát azonban szégyen töltötte be. Most pedig meg kellene mutatnia nekem, hogy merre menjek, dr. Roberts. Bár lett volna a hangjában valami indulat, még ha csak megvetés is! A szavak azonban teljesen semlegesen és kellemesen csendültek. Nyoma sem volt annak, hogy bármilyen hatást kiváltott volna Mrs. Blay- lockból az az érzelmi robbanás, amelyet Sarah élt át az imént. A B5-ÖS fülkében fog feküdni - mondta Tom a folyosó végről, amikor ők ketten kiléptek a vizsgálóból. - Most szóltak. Kezdem úgy érezni magam, mintha szállodában lennék! - nevetett fel Mrs. Blaylock. Amikor odaértek a hálófülkéhez, megint megszólalt, és hangjába vidámság vegyült. - Milyen kicsi! Hát ez valóban nem több egy fülkénél. Ha akarja, az este fennmaradó részét a betegek pihenőszobájában is eltöltheti - ajánlotta Tom. Sarah rettenetesen érezte magát. 6. M IRIAM A TÖBBI BETEGGEL együtt a nyomasztóan vidám pihenőszobában ült. Szeme a televízió képernyőjére tapadt, gondolatai azonban egészen máshol jártak. Alice halála miatt ez a látogatás Sarah-nál drámaian megnövekedett jelentőséggel bírt. Úgy érezte, mintha becsapták és elárulták volna. Még soha nem látta magát ennyire elveszettnek a nagyvilágban azóta, hogy a hajótörést követően halálosan kimerülten kimászott Ilium partjára. Annak ellenére, hogy az apja meghalt, neki pedig egyedül kellett kóborolnia abban az idegen országban, sikerült valahogy újra felépítenie az életét. Most arra készült, hogy ismét megteszi. Új célpontja ez a kis doktornő volt. Sarah Roberts korábban csak kihasználni és
aztán félredobni való epizódszereplője volt a terveinek. Most azonban már őt akarta maga mellett tartani. Bizonyos szempontból még jobban is alakult így - hatalmas veszteség volna egy ilyen embert elveszíteni. Sarah okos volt, tele kedvességgel, és munkált benne az a mélyen gyökerező életszeretet, amely elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy az emberben felébreszthető legyen az éhség. Miriamnek az elkövetkező napokban és hetekben még jobban el kell majd gondolkoznia mindezen, azt azonban már eldöntötte, hogy átváltoztatja Sarah-t. Ha vannak is bizonyos tökéletlenségek a tervben, ráérnek később kijavítani ezeket. És legalább Sarah-nak ezután nem lesz szüksége erősebb motivációra ahhoz, hogy kidolgozza az átváltozás jelentette problémák megoldását. Hiszen a saját életéről lesz szó. Valami zajt hallott a háta mögül, és ijedten rezzent össze. Úgy érezte magát ezen a helyen, mint egy egyelőre még nyitott ketrecbe helyezett vadállat, aki csak arra vár, hogy mikor hallja meg a fémes csapódást, amikor bezáródik az ajtó. Ha felfedi magát előttük, akkor biztos, hogy Sarah teljes és tökéletes figyelmét magára vonja - ugyanakkor ez a megoldás hatalmas veszélyeket is rejt magában. Máris látta magát, amint valamilyen vizsgálóasztalhoz szíjazva hever, és mindenféle tudományos kísérlet során darabokra szaggatják - és nincs semmi, ami megállíthatná őket, ha felfedezik, hogy egy másik fajhoz tartozik. így nem illetik meg az emberi jogok. Sarah a kegyetlen ragadozó személyiségével rendelkezett. Ő, aki olyan nyilvánvaló szenvtelenséggel pusztította el Matuzsálemet és előtte minden bizonnyal többtucatnyi egyéb főemlőst is, azonnal foglyul ejtené Miriamet. Nem lehet előre kiszámítani, hogy egy ilyen ember fejében az alany intelligenciája vajon azt is jelenti-e egyben, hogy megilletik bizonyos jogok. Miriamnek semmi kétsége nem volt azt illetően, hogy ha eléggé felkeltené az érdeklődésüket, Sarah és a kollégái egyetlen másodpercnyi habozás nélkül feláldoznák, vagy kísérleti állat módjára „az emberiség fennmaradása és a tudomány előmozdítása érdekében" azonnal becsuknák valahová. Rettenetesnek érezte a gondolatot, hogy bezárva éljen, és ne elégíthesse ki éhségét. Közvetlen közelről látta több alkalommal is, milyen iszonyú szenvedést jelent az ilyesmi. Hiszen az ő padlásán is jelen volt ez a végtelen kín, amely a ládák belsejében nyugtalanul kapart. Minél többet töprengett Sarah-n, annál biztosabbra vette, hogy van egy társa - jobban mondva egy börtönőre. Ezt csak úgy játszhatja ki, ha még azelőtt sikerül felébresztenie benne az éhséget, hogy ő maga rádöbbenhetne, mi történik vele. Az éhségnek vörösen izzó holdként kell lelkének tája fölé emelkednie. Akkor már Sarah nem tehet egyebet, mint hagyja, hogy Miriam úgy arassa le munkájának gyümölcsét, ahogyan kedve tartja. Nincsen más dolga, csak kihasználni Sarah szeretetéhségét. Minden egyes kor és minden egyes emberi lény számára létezik valamilyen jellegzetes hiba, amelyen keresztül elárulják saját magukat. A rómaiaknak ott volt a dekadencia, a középkornak a túlzott vallásosság, a viktoriánusoknak pedig az erkölcsösség. Ez a mostani kor tele van kétértelműséggel és bűntudattal, sokkal összetettebb, mint az előzőek - a hazugság kora. Egész nemzetek épültek erre, és éppen ezért hazugság lakozott az emberek szívében is. Miriam viszont képes volt arra, hogy kitöltse az űrt, amit egy-egy koholmány hagy az emberi lények lelkében. Sarah-val is megteheti. Emlékezett még azokra a reszkető vállakra, az ajkak nedves érintésére a mellbimbóján... Mélyen felsóhajtott, majd lehunyta a szemét, és megpróbálta megérinteni Sarah szívét. Egy néptelen erdőben érezte magát. Itt van Sarah, kétségbeejtően magányosan, ahogyan kiilső élete minden apró részletébe a végsőkig beleássa magát csak azért, hogy ne kelljen szembenéznie a belül lakozó titkos ürességgel. Miriam elhozhatta Sarah-nak az ajándékot, amire a nő mindennél jobban vágyott: a lehetőséget, hogy betöltse az űrt, amit a valódi élet-
cél hiánya teremtett, és amelyet az értelmetlen haláltól való félelem fala vett körül. Az erdőt be lehet népesíteni jelentéssel, szerelemmel, céllal. Miriam csak ült, a szeme összeszűkült, és mélyen magába tekintett. Sarah nagyon aggódott amiatt, hogy szeretni fogja-e valaha is valaki. Akarta Tomot, szexuálisan vonzódott is hozzá, azonban a régi jó ürességgel nem volt olyan könnyű elbánni, és a valóság visszarántotta. Miriamnek temérdek munkája lesz még Sarah érzelmeinek erdejével. Pontosan tudta, hogy ebben a korban ő milyen szerepet fog játszani: ő hozza el az igazságot. Ahogyan Tom a kávéját kavargatta, kaparó hang töltötte be a helyiséget. Sarah számára ez olyan volt, mint amikor a kréta csikordul a táblán. Az a rettenetes, hihetetlen gyönyör, amit a vizsgálóban átéltek okoztak neki, arra késztette, hogy ne akarjon semmifajta intimitást. Tom feléje fordult, és megcsókolta az arcát. Sarah csak úgy menekülhetett, hogy a Blaylock-eredményekre fordította a figyelmét. Na, nézzük meg megint azt a hálófülkét! - Most képtelen lett volna elviselni Tom csókját és a tekintetében csillanó szerelmet. Te élvezed ezt? Már kétszer benéztünk. Akkor tegyük meg harmadjára is. Nem szeretnék semmilyen problémát. Nem engedhetem meg magamnak, hogy még egy éjszakát itt töltsek. Sarah, én felkértelek, hogy foglalkozz a beteggel, nem utasítottalak. Mindenképpen jönnöm kellett. Ez a nő lidércnyomásoktól szenved. Nem te vagy az egyetlen orvos, aki képes kezelni a lidércnyomásos eseteket. De én vagyok az egyetlen... - Elhallgatott. Már majdnem kimondta, hogy ő az egyetlen, aki Miriam Blaylockot kezelheti. De miért lenne így? Mi volt olyan különleges ebben a nőben? Miért viselkedett a közelében Sarah úgy, mint egy zavarodott kis fruska? Beütötte az ellenőrzőlista kódját az előtte lévő konzolba, és a számítógép hamarosan a különböző funkciók leolvasott értékeit kezdte kiadni magából: elektroenkefalogram, elektrokardiogram, bőrgalván válasz, elektrookulogram, légzésmonitor. Mindegyik teljesen normális eredményeket mutatott. Azután bekapcsolta a mikrofont és a tévémonitort. Minden a legnagyobb rendben - mondta Tom. - Éppen úgy, mint tíz perccel ezelőtt. Volt a hangjában egy kis jókedv is, mintha valamiképp szórakoztatná Sarah túlzott gondoskodása. Nagy mancsát Sarah kezére tette. Az ismerős gesztus. Sarah lenézett, és érezte, milyen nehéz a férfi keze. Mintha egy szoboré volna. Nem sokkal korábban még azt gondolta, jó ötlet lenne, ha Tom itt maradna vele, és nem kellene egyedül végigcsinálnia ezt az egészet. Most azonban már úgy vélte, talán mégis bölcsebb lett volna, ha akármelyik technikusra bízza a műszerek kezelését. Tényleg szeretnék már túl lenni ezen az egészen - bökte ki végül. Akkor viszont azt kívánom, hogy legyen lidércnyomása ennek a nőnek. A te érdekedben. Tom, megtennél nekem egy szívességet? Persze. Kérlek, ne érj hozzám! Tom azonnal elkapta a kezét, és villámlott a tekintete. Jól van, ezúttal mit tettem? Sarah azonnal megbánta, amit mondott. Miért volt erre szükség, miért akart ilyen gonosz lenni a férfival? A baj csak az, hogy jobban érezte magát emiatt. A gondolataiba beleégett Miriam Blaylock képe. Egyre csak azt mondogatta magának, hogy ami kettejük között történt, nem volt több egyszerű balesetnél. Nagy nyomás nehezedett rá az utóbbi időben, és borzasztóan kimerült. Ugyanakkor, ha valami ilyesmit egy másik orvos esetében tapasztal, azt nyilvánvalóan a szakmai etika súlyos megszegésének tekintené. Megpróbált saját magával szemben is éppen ilyen megingathatatlan lenni, de a magyarázatok is csak újra és újra felidézték benne a történteket. Gyűlölte magát emiatt, és ezzel tökéletesen tisztában volt.
Mi rosszat tettem, kedves? - Tom mindenképpen választ akart kapni, az arca egyetlen hatalmas, sértett öntudat. Sarah hozzábújt, az Old Spice enyhe illatához a borostás arcon, az ösz- szevissza karcolt szemüveghez, amin bárki más képtelen lett volna keresztüllátni, és mindennél inkább ahhoz a színtiszta szerelemhez, amely sajnos nem éri el a célját. Tom viszonozta az ölelést. Kétségtelen, hogy fogalma sem volt róla, mi történik, de készen állt elfogadni, bármilyen szerepet is szánjon neki Sarah. A nő hirtelen rettenetesen igazságtalannak érezte, hogy sokszor olyan megvetően viselkedett Tómmal, vagy elutasította, amikor szeretkezni próbált vele. A férfi csak szeretni akarta. Nem ment neki valami jól a dolog, és valószínűleg soha nem is fog. Ahhoz ugyanis nem volt elég szabad; a szívében lakozó jóság mindig háttérbe szorult a mindenek felett álló ambícióval szemben. Legyen hát! Ugyanakkor Tom nem egy kislány álomképe volt, hanem hús-vér férfi. Ha Sarah belerúgott, fájdalmat okozott neki. Ha sajnálatot érzett iránta, akkor megalázta. Ha szereti, akkor talán valami kialakulhat belőle - ahogyan az is lehet, hogy semmi. Tíz harminc van, és nagyon fáradt vagyok - mondta végül magyarázatként. Le akarta engedni a függönyt, és szerette volna, ha elfelejthetik ezt a kis epizódot. A helyzet most teljes figyelmet követelt tőle. Megszólalt egy kellemes jelzőcsengő a betegek pihenőjében. Itt az ideje, hogy az álmatlanok végre álomba szenderedjenek. Az emberek szépen lassan elhaladtak a hármas számú megfigyelőszoba ajtaja előtt. A klinikai személyzet tagjai kötelességtudóan követték őket. Jobb lesz, ha megyek és feltappancsozom - jelentette ki Sarah. - Mindjárt itt vagyok. Ahogy kifelé indult, elfordította a fejét. Nem akart Tom könyörgő szemébe nézni. Miriam Blaylock a hálófülkéjében feküdt, és csodálatosan szép, cseppet sem a helyhez illő selyemköntöst viselt. A köpeny rózsaszín és fehér volt, rajta egy régen elfeledett és nagyon távoli hely virágait ábrázoló hímzéssel. Ebben a zord kis helyiségben olyan hatást keltett, mintha egy múzeumban lenne kiállítva. És az igazat megvallva Miriam Blaylock is ilyen volt. Az arcán éppen az az elzárkózó titokzatosság tükröződött, amelyet a régi fényképeken lehetett látni. Egy másik korból származó arc volt az övé, amikor az emberek még a társadalmi követelményeknek megfelelően nem mutathatták ki valódi érzelmeiket. Megint vetkőzzek le magának? - kérdezte csak egy csipetnyi gúnynyal a hangjában. Arra nem lesz semmi szükség, Mrs. Blaylock. Miriam felült az ágyban. Ahogy a szemébe pillantott, Sarah-nak a Metropolitan Múzeum egyiptomi részlegén kiállított, íziszt ábrázoló istenszobor jutott az eszébe. Azért még nem kellene ennyire elutasítónak lennie - mondta Mrs. Blaylock. Sarah érezte, hogy elpirul. Az erőltetett semlegességet Miriam éppen arra használta fel, amire Sarah nem szerette volna: hogy intimitást teremtsen általa. Hirtelen felfigyelt a szobában terjengő illatra, erre a nehéz, hangsúlyos aromára, amely egyben közönségesen édes is. Számos csatlakozót fogok elhelyezni a homlokán, az arca két oldalán, illetve a szíve körül. Nem fognak fájdalmat okozni, és nem kap tőlük áramütést. Azt a betanult szöveget mondta el, amit még az orvosin hallott, és az igazat megvallva élvezte, hogy megteheti. Először felkente a vezetőzselét az arcra, majd ragtapasz segítségével egyenként rögzítette az elektródákat. Meg kell kérnem, hogy nyissa szét a köntösét. Miriam ledobta a ruhadarabot. A hálóingemet csak a fejemen keresztül tudom levetni. Akkor húzza fel, kérem! Mrs. Blaylock felnevetett, és megérintette Sarah csuklóját. Komolyan mondom, hogy nem kell tőlem ennyire tartania, kedvesem. Csak egyszerű baleset volt az egész. És ha nem akarja, soha nem említjük, történt, ami történt. - Majd kacsintott és hozzátette: - Az egész nem jelentett semmit. -
Sarah abszurd és nevetséges módon hálát érzett emiatt, ennek ellenére vigyázott, hogy kordában tartsa zavarát. Engedje meg, hogy feltegyem ezeket az elektródákat, és utána megpróbálhat aludni. Mrs. Blaylock levette a hálóinget. Az elektródák felhelyezése nagyon gyorsan ment. Sarah azt mondogatta magának, hogy ez is csak egy női test, és semmiben nem különbözik attól a rengeteg másiktól, amelyet pályafutása során látott. Amint végzett, sarkon fordult és indulni készült. Mrs. Blaylock keze kinyúlt, és megfogta Sarah csuklóját. Azonnal megtorpant, s mozdulatlanná dermedt. Várjon! Olyan parancs volt ez, aminek nem lehetett ellenállni, ugyanakkor könyörgésként érkezett. Sarah feléje fordult. Annak dacára, hogy számtalan elektróda volt a fejére kapcsolva, és teljesen meztelenül feküdt ott, Mrs. Blaylock cseppet sem tűnt kevésbé fenséges jelenségnek. Az önök generációja nem képes tisztelni azt, ami a legnagyobb szentség ezen a világon. Sarah a szemébe nézett. Mégis, milyen generációról beszél? Miriam Blaylock vagy öt évvel fiatalabbnak tűnt nála. - A szerelem igenis számít, doktornő. Azt nem lehet börtönbe zárni. Természetesen. Mrs. Blaylock nagyon lassan és egy különösen rossz színésznő túljátszott kecsességével lehajtotta a fejét. Nevetségesnek kellett volna lennie a helyzetnek, olyannak, mint valami vacak melodráma egyik jelenete, ehelyett azonban mélyen megindította Sarah-t, amiért ilyen durvának és közömbösnek tűnik az emberi szív finomságai iránt. Mi joga van ennek a nőnek bűntudatod ébresztenie benne önmagával szemben? Sarah elkapta a kezét, és visszament a megfigyelőbe. Amint visz- szatért, azonnal rádöbbent, hogy mennyire idegennek érezte Miriam Blaylockot. A megfigyelő a hálófülkével szemben otthonos, kényelmes, ismerős hely volt. Lakozott abban a hálócellában valami szavakkal le nem írható, ami különös módon arra a gonoszságra emlékeztette, amit Matuzsálem ketrecében tapasztalt. Ahogyan a kalickában, most a hálófülkében is érezte azt a mocskos szagot, ami azonban édes volt, nem pedig savanyú - és az a nyers csáberő, amely Mrs. Blaylockból áradt, az a kecses fenségesség, amely éppen olyan vad is lehetett, akár Matuzsálem dühe... Egy démon - már ha egyáltalán létezne ilyen az is olyan szép lenne, mint Miriam. Matuzsálem ezzel szemben lehetett akár ugyanezen démon haragjának megtestesítője: meztelen és valóságos, s kiáltásából még holtában is színtiszta gyűlölet árad. Sarah persze nem hitt abban, hogy létezik a gonosz. Ezzel szemben inkább hitt az emberek árnyakba burkolózó belső világának létezésében, ahol a bukás egyenlő a győzelemmel, a diadal pedig az igazság megtagadásával. - Lesznek itt lidérces álmok, csak várj! - mormolta Sarah. Ebben egészen biztos volt. Egy olyan ember, mint amilyen Miriam Blaylock, nem tölthet el egyetlen éjszakát sem úgy, hogy ne lássa ezeket. Tom maga is meglepődött azon, amit a monitoron megfigyelt. Valami volt Sarah és Miriam között. Önmagában azonnal kialakított egy képet Miriam Blaylockkal kapcsolatban: nem az a fajta beteg volt, akit Tom szívesen kezelt volna, és azt kívánta, bárcsak ne vonta volna be Sarah-t is ebbe az esetbe. Neki semmi szüksége nem volt arra, hogy belekeveredjen abba a pszichológiai hadviselésbe, amelyet a világban élő Miria- mek folytattak szakadatlanul. Ez itt csak egy gazdag ribanc, és nekem nagyon nem tetszik. Sarah bólintott. Tom látta rajta, mennyire zavarodott és felkavart. Azóta ilyen, amióta először találkozott Miriam Blaylockkal. Szegény Sarah már így is rettenetesen bizonytalannak érezte magát, ha pedig ilyen nagy nyomás alá kerül, mint mostanában, könnyen elvesztheti a kapcsolatot a valódi világgal. Akkor kezdődjék a cirkusz! - mondta végül. Tom úgy döntött, hagyni fogja, hogy az a hűvösség, amivel korábban Sarah feléje fordult, önmagától felszívódjon. Pedig az érett megoldás az lett volna, hogy ha kell, kényszeríti magát,
és elfogadja a helyzetet. Tisztában volt vele, hogy a legjobb esetben is közepes szerető lehet, barátnak pedig egyenesen csapnivaló, azonban mindent megtett volna, hogy megadja Sarah-nak, ami csak adható. Elfogadta, hogy ha fenn akarja tartani maga iránt az érdeklődést egy olyan csodálatos nőben, mint ő, akkor bizonyos engedményeket kell tennie. Sarah közelebb hajolt hozzá, és a vállára hajtotta a fejét. Az utóbbi időben elég szűkszavú vagy. Talán az első lépés volt ez a dolgok rendeződése felé, és Tómnak minden önuralmára szüksége volt, ha meg akarta állni, hogy ne ölelje át Sarah-t. Aggódom miattad, kedvesem. Feldúltnak tűnsz. Sarah a monitor felé biccentett. Miriam éppen egy magazint olvasott. Igen. Mi az, ami nem tetszik neked ebben a Mrs. Blaylockban? - Tom a suttogva kiejtett szavakra gondolt, és arra a furcsa gesztusra, amikor megfogták egymás kezét. Ez a nő... nem is tudom, hogyan mondhatnám el. Talán az lenne a legjobb szó rá, ami latinul szörnyeteget jelent. Tom elmosolyodott. Fogalmam sincs, hogy mondják latinul. Nekem a szörny az csak szörny. Isteni teremtmény. Az istenek játékszere. Egyszerre ellenállhatatlan és halálos. Tom megint a képernyőre nézett. Nagyon távolinak látta egymástól az isteneket és ezt a nőt, aki a McCalls című lapot olvasgatja. Én viszont egyszerűen csak nem szeretem a fajtáját - jelentette ki végül. - Unatkozó, önző, gazdag, kicsit kényszeres. Már amennyire az öltözékéből ez megállapítható. Lehet, hogy úgy gyűjti a faszt, mint a bennszülöttek a zsugorított fejeket. Boldog volt, amiért meg tudta nevettetni Sarah-t. Mindig úgy megörült ennek, mintha olyan ajándékra bukkant volna, ami sokkal nagyobb értéket képvisel, mint azt valaha is gondolta. Hihetetlen - felelte Sarah -, hogy néha mennyire elegánsan tudsz fogalmazni. Köszönöm, hölgyem. Akkor most már remélem, abbahagyod az aggódást, és megcsókolsz végre. Sarah szeme is boldogan csillogott. Tom megcsókolta és megsimította az ajkát. Kicsit rosszulesett neki, hogy Sarah valahová a háta mögé, arra az átkozott képernyőre mered. - Istenem, Tom, ennek meg mi van a kezében? Egy könyv. Tom azonnal felismerte a borítóról. - Ebből van egy példány a betegek pihenőjében is? Az én könyvemből? Az én könyvemből? Az lehetetlen. A betegek számára nem hozzáférhető. - Körbepillantott a szobában. - Ez őrület! Miféle játékot játszik ez? Miriam csak hevert az ágyban, olvasott, alsó ajkát bájosan beharapta, szeme csillogott a koncentrációtól. Sarah az asztalra hajtotta a fejét, és hosszan, szakadozottan, mintha sírna, felsóhajtott. Tom közelebb hajolt hozzá. Most túlságosan fáradt vagyok ezekhez a játékokhoz - nyögte a nő. - Egy ostoba némber buta szórakozása az egész. Édesem, miért nem lépsz le inkább? Menj haza, vagy vissza a laborba! Engedd meg, hogy egyedül foglalkozzak Mrs. Blaylockkal! - De nekem itt a helyem. Én vagyok a szakorvos. Ez a kórház tele van jó orvosokkal. Itt vagyok példának okáért én. Sarah felült, és megrázta a fejét. Elfogadtam az esetet - felelte. - És nem találok semmi, a saját magam számára elfogadható magyarázatot arra, hogy most itt hagyjam. Miriam becsukta az Alvás és öregedést, majd hanyatt dőlt. Az ágy elég kényelmes volt, azonban ami a legfontosabb, hogy csodálatosan biztonságban érezte magát. A saját háza
fantasztikusan megtervezett búvóhely volt, egy kórház azonban rengeteg dolgozójával, valamint a huszonnégy órás ügyelettel majdnem annyira jó. Nincsenek éjszakás portások, akik éppen akkor szundítanak el, amikor a lángok felcsapnak, végig egy szálloda lépcsőin. Nem járkálnak rablók a folyosón, és nincsenek hibás elektromos kábelek, amelyek agyoncsaphatják az óvatlan fürdőzőt. A kórházakat éppen elég biztonságosnak érezte az Alváshoz. Otthon még akkor sem múlt el minden veszélyérzete, miután Johnt eltemette az alagútban. A férfinak még sokkal teljesebb halált kell halnia, mert sajnos túlságosan jól ismeri a ház védelmi berendezéseit. Miriam végre megnyugodott és lelassított. Még az is lehet, hogy ez alkalommal ismét olyan álmai lesznek, mint valamikor régen, arról, ahogyan az ősidőkben az erdőkben éltek, vagy arról, hogy milyen ígéreteket tartogat számára a jövő. A zaklatott álmok mindig a nehezebb periódusokban lettek sűrűbbek. Amikor valami miatt feszültté vált, az Alvásra is jóval gyakrabban volt szüksége. Még az is megtörténhetett, hogy a megszokott huszonnégy helyett akár tizenkét óránként volt kénytelen félrevonulni. És minél inkább súlyosbodott a helyzet, annál zavaróbbá vált ez a szükség. Elhelyezkedett az ágyban, beszívta a kikeményített ágynemű illatát, megremegett a gondolatra, hogy tökéletes biztonságban van, és hogy Sarah, ez a szerencsétlen lány hamarosan a tűzön fog átkelni a kedvéért. A beteg megzavarta a beszélgetésüket: a szakmai elkötelezettség most azt kívánta, hogy a személyes kérdéseket félretéve az esettel foglalkozzanak. Az agyhullámokat kirajzoló elektroenkefalográf az álmosságra jellemző mintákat húzott a papírra. - Most fog átfordulni - jegyezte meg Sarah, és az elektroenkefalo- gráf ceruzái megmozdultak. Mrs. Blaylock szemgolyója, annak jeleként, hogy a beteg elérkezett az alvás első szintjére, felfelé fordult. Sarah megköszörülte a torkát, majd töltött magának egy csésze kávét. Tom önkéntelenül is csodálatot érzett iránta. Belülről mindjárt felrobban, ebben egészen bizonyos volt. Ha azonban most ránézett az ember, ennek semmi jelét nem láthatta. Igazi profi. Megjelentek az alfa-hullám-aritmiák, amelyek a sekély álom állapotát jelezték. Megugrott a bőr galvánreakci- óját mérő műszer ceruzája, a szívritmus pedig felgyorsult. - Hoppá! Biztosan megszúrta egy tű. Van rajta valami hegyes? - Az elektródák zavarhatják. Egy pillanattal később az elektrookulográf is jelezni kezdett, mégpedig a szemgolyó balról jobbra történő mozgását. - Megint olvas. Sarah megrázta a fejét. Tom azt kívánta, bárcsak lenne valami módja annak, hogy felvidítsa egy kicsit a nőt. - Legalább tiszteli a munkádat. Hiszen a könyvedet olvassa. - Bárcsak többet tudnék erről a nőről, Tom! Mögöttük Geoff Williams, aki a vérelemző laborban dolgozott, belépett a megfigyelőbe, és megköszörülte a torkát. Remélem, nem zavarok meg semmit, szerelmes galambocskáim, de van itt egy kis gond. Rossz vért kaptam. - Hogy érted azt, hogy rossz vért? Miről beszélsz? Arról a mintáról, amit ma adtál át nekem, és aminek a száma 00265 A-Blaylock M. Nem emberi vér. Mi más lenne? Ott, attól a betegtől vettem le - válaszolta Sarah, és a monitorra mutatott. Geoff elővett egy papírlapot. Ha megnézitek, ahogyan a gép megpróbálta elvégezni az elemzést, láthatjátok, hogy valami nagyon nincs rendben. A nyomtatott oldalon látszott a vér azonosítója, ott azonban, ahol az összetevőknek kellett volna lenniük, csak egy sor nulla állt.
Akkor a gép a ludas - felelte Tom, és visszafordult a monitorok felé. - Megint fordul. Újra próbál elaludni. Szép álmokat, drágaság! Ez nem lehet számítógépes probléma. Lefuttattam a tesztprogramot, majd a tiétekkel együtt egy másik minta elemzését is. Amit tőletek kaptam, az nem emberi vér. Bármi legyen is az, a gép nem képes analizálni. Sarah felnézett rá. Tudod, emlékszem még arra az időre, amikor a vér elemzését kézzel végeztük. Amikor nem kellett más, csak egy ember és egy centrifuga. Kézzel is elvégeztem az elemzést. És tessék, itt van, amit találtam. - Egy halom papírt tolt feléjük. - Ami engem illet, ez semmilyen humán vércsoportba nem tartozik bele. Először is, egy teljesen ismeretlen leu- kocita8-altípust tartalmaz. - Egy ember életben tudna maradni ilyen vérrel? Ez a vér még jobb, mint a miénk. Nagyon hasonló ahhoz, de sokkal ellenállóbb a betegségekkel szemben. A sejtek anyaga jóval tömörebb, és kevesebb a plazma. Nagyon erős szív kellene ahhoz, hogy ezt megmozgassa, és minden bizonnyal fellépne némi elzáródás a kapillárisokban, de bárki, akinek ez folyik az ereiben, örökre megfeledkezhet minden betegségről. Feltéve, ha a szíve elég erős ahhoz, hogy huzamosabb ideig pumpálja ezt az anyagot. Tom a képernyőre mutatott. Nekünk pedig itt van a szemünk előtt egy olyan páciens, aki nyilvánvalóan nagyon is jól érzi magát ezzel a vérrel a testében. Mielőtt azonban nekiállnánk további következtetéseket levonni, szerintem megint el kellene végeznünk a tesztet. Természetesen. Ez az ő vére! - csattant fel Sarah. - Nem követek el ilyen hibát! Tom csak pislogott. Egészen meglepődött ezen a kirohanáson. Geoff is biztosan felfigyelt rá, mert egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta volna, és sokkal óvatosabban beszélt. Attól a betegtől nem vehetted le ezt a vért, Sarah. Ha valóban belőle származik, akkor ez itt nem emberi lény. És én ebben nem hiszek. Az is lehet, hogy valami veleszületett rendellenesség. Vagy egy hibrid. Geoff a fejét rázta. Először is a vér, amit vizsgálunk, nagyon sűrű. Az emberi szív képes lenne keringetni ugyan, de épphogy. Az összetevők aránya pedig semmihez nem hasonlít. A sejtszámlálás eredménye egyszerűen értékelhetetlen. Sarah, ez semmiképpen nem lehet emberi vér. A legközelebbi faj, amelynél hasonlót találhatunk, a nagymajmoké... Nem az egyik majmomtól származik a vér - felelte fagyosan. - Nem követek el ennyire ostoba hibát. Bárcsak ez lenne a válasz! Ezzel ő és Geoff elmentek, hogy levegyenek még egy vérmintát. Mrs. Blaylock mindössze néhány perccel korábban aludt el. Amikor a tű a karjába hatolt, az ajkai szétváltak, a szemhéja azonban meg sem rezzent. Tom csak figyelte a kirajzolódó vonalakat annak a jelét keresve, hogy bármi is megzavarja az álmát. Miután Sarah ki tudja, hány vérmintát vett le a makákóktól, biztosan valódi szakértővé vált a témában. Mindenesetre semmi jele nem volt annak, hogy a vérvétel felébreszthetné Mrs. Blaylockot. Tom már éppen elfordult volna a görbéktől, amikor egy pillanatra megmerevedett. Bizsergés futott végig a testén, mintha hirtelen hatalmas veszély fenyegetné. Azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak Sarah mihamarabb végezne azzal az átkozott beteggel, és kijönne onnan, amilyen gyorsan csak lehet. Amikor visszatért, Tom a kirajzolt görbék felé biccentett. -
8 Fehérvérsejt.
Ugye jól sejtem, hogy jóformán semmi sem stimmel az eredményekkel? - kérdezte Sarah azonnal. Eltekintve azoktól a feszültségugrásoktól a delta-hullámban azt mondanám, hogy ez a nő kómában van. - A delta a tudatos agyi aktivitás indikátora volt. - Olyan, mint egy halott agy, amely valami módon megőrizte a tudatosságát. Nem lehetséges, hogy amit látunk, az egy nagyon mély alfa-állapotban tapasztalt aktivitás? Vagy akár valami háttérzaj is lehet. Például egy elhaladó rádiós közvetítőkocsi. Ezekkel korábban is voltak már gondjaink. Túlságosan alacsonyan sugároznak. A légzés szinte a nullával egyelő. Tom, abban a szobában nagyon nagy a csend. Olyan hatalmas, hogy őszintén mondom, a hideg ráz. Nehogy megint bemenj oda! Tom érezte magán Sarah tekintetét. Jól van - egyezett bele a nő halkan. Ez alkalommal már ő tette a kezét Tom tenyerébe, és a tekintetük összekapaszkodott. Nem volt szükség szavakra. -
London,1430. A függönyökön sárgás fény szűrődik keresztül. Azért húzta be őket, mert ki akarta zárni a zajt és az utca bűzét. Annak ellenére, hogy mái- május van, komor, hideg eső hull az égből. A Lombard Street túloldalán a Szent Edmund Király-templom harangjai jelzik az idő múlását. Miriam szinte az eszét veszti az állandó dohosság, a mocsok, valamint a végeérhetetlenül zúgó harangok miatt - na és azért, mert Lolliát a kínvallatók elé vitték. A harangok hangja elől menekülve kirohan a ház mögötti kertbe. Itt viszont a St. Swithin harangozása hallatszik a Lang Bourne bűzlő vizein túlról. Ahogyan szeretett rózsái között lépked, patkányok surrannak el az útjából. Hat tövet már hajóra tettek, de a többinek maradnia kell. Szipogva sír, amint felmerül előtte annak a szerencsétlen és csodálatos lánynak a képe, amint ott hever a kínpadon, a keze lilára színeződve és megdagadva a vasbéklyók miatt. Már így is túlságosan hosszú ideig maradtak itt; régen el kellett volna menniük Londonból és Angliából is. Európa vad, keleti részén vannak még olyan helyek, ahol Miriam fajtája biztonságban élhet. Tervezgettek, töprengtek, és aztán hirtelen Lolliát boszorkánysággal vádolták meg és elhurcolták. Boszorkánysággal! Micsoda babonás ostobaság! - Úrnőm, egy negyedpennyst, kérem, egy negyedpennyst! Odavet néhány rézpénzt a patkányfogóknak, akik egyre sűrűbben kezdtek feljönni ide a Bourne mellől. Rengetegen éltek a nyitott csatornákban tenyésző patkányokból. Miriam még olyat is látott, hogy nyersen eszik az elfogott rágcsálókat. Végignézte, amint a vérüket az éhes kisgyerekek szájába csorgatják. Hallotta az éneküket is: „Mind kit eltart a serfőzde, énekelje, hé, hájjá, hajja..." A király katonái néhanapján megjelennek, és egy csomót levágnak közülük, ők azonban egyre csak szaporodnak abban a sötétségbe taszított romvárosban, ami a tizenötödik századi Londont jelenti. Egyszerűen minden rossz itt. A népességet halál és járványok tizedelik. Esténként házak gyulladnak fel, és az eső zajából minden alkalommal ki lehet venni egy-egy összedőlő épület robaját. A sár állandóan bokáig ér, és tele van rothadó szeméttel. Az utcák olyanok, mint a pöcegödör. A piacokon vad disznók, zsebmetszők és rablók várnak az emberre. Éjjel előjönnek a betörők, és mindenféle bomlott elme sikoltozik odakinn. Na és természetesen az egész fölött folyamatosan ott leng a tőzegfüst barna felhője. Ez a város nem morajlik, ahogyan Róma tette, és nem kopog, ahogyan Konstantinápoly a márvánnyal borított utcái miatt, inkább mintha hatalmas sóhajjal lélegezne éppen úgy, mint a jeges téli szelek, amelyek a mocsaras vidékekről találnak el idáig. Néha az is megesik, hogy selyem csillanásával és színesre festett hintók nyikorgásával pár arisztokrata megy végig az utcákon.
A napóra szerint négy óra telt el azóta, hogy Lolliát elvitték. A poroszlókat, akik fekete kámzsával a fején hurcolták el, hamarosan meghallgatják a Lombard Streeten. Vagyis Miriamnek fel kell készülnie arra, hogy Lollia már „vallott". Ó, igen, Miriam többször szemtanúja volt annak, milyen művészetté fejlesztették a kínvallatást. Ehhez képest a kor összes irányzata fakó árnyék csupán. Az embereket a vidáman nevetgélő tömeg szeme láttára, élve nyúzták meg, a testrészeiket pedig ajándékként vetették oda a mocsokban fürdő gyerekeknek. Az áldozatok persze üvöltve vallottak be minden gonoszságot, varázslatot vagy bármi mást, amit kínzóik hallani szerettek volna. Miriam szavakkal ki sem tudta fejezni, mennyire megvetette őket ezért. Valódi örömet okoz számára, amikor az éjszakai utcákat járhatja, hiszen ezerszer veszedelmesebb a leggyorsabb késelőnél, erősebb, gyorsabb és intelligensebb mindennél, ami rátámadhat. A hasa mindig tele van. Vagy legalábbis tele volt egészen addig, míg Henrik király katonái nem kezdtek el valóban hatékony éjszakai őrjáratokat szervezni. Lolliát úgy fogták el a St. Olave mellett a Púpos Barátban, mint a menekülő szarvast, és azonnal tömlöcbe vetették. Lollia bizánci görög utcagyerek volt, akit Miriam Ravennában talált, a császári palota közelében lévő Takácsok Piacán, ahol egy szövőszék mellett dolgozott. Milyen régen történt már mindez! Majdnem egy évezrede. Miriam maga is megdöbbent Lollia szépségén, ami felvidította az Eu- menész halála miatt érzett elkeseredettségében. Amikor Rómának vége lett, Konstantinápolyba költöztek, de onnan is továbbálltak, amikor mutatkozni kezdtek a birodalom romlásának ismerős jelei: egész városnegyedek váltak kihalttá, a paloták az enyészeté lettek, egyre szaporodtak a gyújtogatások, a korrupció, és az árak az egekbe szöktek. London jó választásnak tűnt - hemzsegtek az emberek, kaotikus volt, és gyorsan növekedett. Nem volt náluk semmi egyéb, mint egy velencei aranydukát, valamint hat burgundi penny. A dukátért megváltották egy évi kvártélyukat, amikor pedig pénzre volt szükségük, az arisztokraták palotáit kezdték fosztogatni. Egy évszázadnyi szerelem és jólét egyetlen szempillantás volt csupán. Azután Lollia megváltozott. A fiatalsága semmivé lett. Először hetente táplálkozott, majd naponta, és az utóbbi időben már néhány óránként. Mostanában többször is megtörtént, hogy egész éjszakákon keresztül tartó vadászatra indult, és csak akkor tért haza, amikor a hasa már egészen kerekre duzzadt a sok vértől. A szépsége pedig, amely valamikor olyan volt, hogy a férfiak fejet hajtottak, amikor meglátták, ugyancsak távoli emlék maradt csupán. Rettenetesen megcsúnyult, a hangja károgva visszhangzott a házban, a szemében folyton ott csillogott a vérért epedő vágy. Most pedig elfogták, és morogva, csapkodva vonszolták a bíróságra. Miriam lélekszakadva rohant végig az Eastcheapen a Tower Street felé - de már túl későn ért oda. Elhatározta, hogy megvárja, bármit hozzanak is haza neki. Nem képes ránézni a ruhákra, a használatban elkopott papucsokra, a barna gyűrűkre, amelyek Lollia azért vett, hogy a haját ékesítse velük. Ezek most mind egy kis papírdobozban hevernek, Lollia parókafésűje mellett. Miriam kivesz egy maréknyit az elrejtett pénzükből, majd egy erszénybe önti mindet, az erszényt pedig a melle alá köti. Ebgate-ben hajóra száll, és lemegy egészen a tengerre. Mivel Lollia biztosan beismer mindent, ha most túlságosan sokat vár, akkor ő is osztozni fog a sorsában. Három nappal korábban Miriam már feltetette a ládáikat arra a genovai gályára mindet, kivéve azt, melyet Lolliának szánt. A hajó holnap vagy a rákövetkező napon indul útnak, ő pedig mindenképpen rajta lesz. Lollia nélkül azonban nem mehet el. Mindannyiuknak - és saját magának is - megígérte, hogy vigyázni fog rájuk. A lány végső nyughelye készen áll. Egy zömök, tölgyfából készített és vaslemezekkel megerősített láda a szoba közepén. A frissen bedörzsölt fa csillog, és egészen enyhe halolajszagot áraszt. Ha Miriam nem tud időben elmenekülni, akkor őt is máglyára küldik.
Megszámolja a pénzét - ötven aranydukát, három aranyfont és tizenegy ecus d'or. Ez elég lenne ahhoz, hogy egész Cheapside-ot jól tudja tartani egy teljes éven keresztül, vagy Beaufort bíborost egy hétig. Már jönnek. Miriam a nyelvébe harap, amikor meghallja a közeledő katonák kürtjének hangját. Ennek most mindenképpen működnie kell. Mindenképpen! Bár megtehetné, hogy hátrahagyja Lolliát - de azt soha nem bocsátaná meg magának. Az ő és szeretői kapcsolatában mindig nagyon erősen jelen volt az erkölcs. Azzal, hogy megígéri nekik, soha nem fogja elhagyni őket, felruházza magát az árulás jogával. Kirohan a Lombard Streetre, és keresztülverekszi magát a tömegen, egyenesen a tagbaszakadt alakok felé, akik egy fekete vászonba tekert testet visznek a vállukon. Egy marék ezüst van nála. Legalább két érmébe fog kerülni, hogy megkapja Lollia testét, és még egybe, hogy őt futni hagyják. Meglátja, hogy az egyik ember kezében egy pecsétekkel teli tekercs van - a parancs, amely szerint a Miriam nevű asszonyt amilyen hamar csak lehet, a bíróság színe elé kell vinniük. Van ezüstöm! - kiabálja túl a hangzavart. - Néhány eziistpennyt adnék szerencsétlen édesanyámért. - Ó, szépségem, hiszen nekünk téged is magunkkal kell vinnünk! - Van ezüstöm! A nagydarab ember, akinek a kezében az írásos parancs van, odanyomakodik hozzá, és a vállára teszi a kezét. - A királyt nem lehet néhány vacak ezüsttel megvesztegetni. A katonák megállnak. Teljes a csend. A tömeg lenyűgözve figyeli, amint Miriam az életére alkudozik. Két ezüstöt nyújt a férfi felé. - Csak ennyid van? - Csak ennyim. Akkor három lesz az ára! - Majd a tüdőbajosokra jellemző sípoló hangon röhögni kezd. Nincsen több pénzem, higgye el, jó uram! - sírja Miriam. Kivesz az erszényéből egy harmadikat is, majd a tenyerébe helyezi, és reszketve nyújtja oda. A katona azonnal elkapja a pénzt, Lollia testét pedig egyszerűen a ház előtti kőlépcsőre dobják. Miriam alig bírja elviselni, ahogyan kibontja a szemfedőt. Lollia bőre lángvörös, a nyelve lila, tele felpattant hólyagokkal, a szemgolyója félig kiugrik a koponyájából. Olajban sütötték meg. A bűzlő anyag néhány helyen még mindig hozzátapad a felpuffadt testhez. És valami egészen halk zaj hallatszik - ahogyan az ujjak megmozdulnak, felszakad a keményre égett bőr. - Rémálma van - állapította meg Tom. Sarah-t egészen megigézték a vadul kirajzolódó vonalak. Tudom - felelte távoli hangon. A vér már önmagában is egészen megdöbbentette. Tom kétségtelenül arra számított, hogy valami hiba csúszhatott az előző elemzésbe, Sarah azonban most már egészen biztosra vette, hogy a második minta, amelyet Geoff ezekben a pillanatokban analizált, csak megerősíti majd az elképzelhetetlent. Agyában újra és újra megszólalt ugyanaz a kérdés: mi ez a nő, mi ez a nő? Szinte beleszédült, ahogyan a saját kiáltását hallotta a fejében, és félő volt, hogy bármelyik pillanatban úrrá lehet rajta a pánik. - Megyek és felébresztem - szólalt meg Tom, majd kezdett felállni. - Ne! Te... akkor megzavarod a felvételt. Tom tekintete Sarah arcát kutatta. - Nyilvánvalóan szenved...
Nézd csak meg ezeket a görbéket! Hidd el nekem, hogy nem akarsz megzavarni egy ennyire egyedi felvételt. Még azt sem tudjuk, hogy rémálma van-e egyáltalán. Lehet, hogy neki ilyen, amikor a paradicsomról álmodik. - A REM-adatok egyértelműen azt mutatják, hogy rémálomról van szó. - De nézd meg a légzést és a bőrválaszt! Gyakorlatilag kómában van. Sarah fellélegzett, amikor Tom tekintete visszatért a képernyőre. Az ő helyük most itt volt és nem máshol, az ő dolguk jelenleg az, hogy adatokat rögzítsenek erről a jelenségről. Miriam Blaylock kivételes alvásmintája ott villogott előttük a képernyőkön. Sarah megpróbálta összeadni, amit látnak - alacsony intenzitású delta-hullámok és olyan alfa-hullámok, amik arra utalnak, hogy a beteg transzban van. Ez itt egy súlyos balesetet szenvedett ember vagy éppen a meditáció valamelyik nagymesterének agyműködése lehetne. - Akkor végezzünk zónaleolvasást! - mondta Sarah lassan. - Szerinted van valami, amit nem érzékelünk? Nagyon sok érzékelő kap nulla jelet. Ennek ellenére a szemgolyó mozgása igen intenzív álomtevékenységre utal. Lehet, hogy a hippocampus. Ha azt stimuláljuk, az nagyon életszerű hallucinációkat eredményezhet. És REM-et is. Kitűnő ötlet, doktor úr. Ha viszont olyan mélyről érkező elektromos aktivitást akarunk mérni, akkor át kell helyeznünk az elektródákat. Hát tegyük azt! Most rajtad a sor, Thomas. Emlékszel, hogy az előbb azt mondtad, semmilyen körülmények között ne menjek oda vissza? Jól van. - Tom már éppen az ajtó felé indult volna, amikor megtorpant. - Mivel te jobb vagy ebben, szerinted hová kellene tennem azokat az elektródákat, drágám? Egyet mind a két halántékcsontra, kettőt pedig egymás mellé, közvetlenül a lambda-varrat fölé. Ha onnan sem tudjuk leolvasni a hippocampus jeleit, akkor érzékelőt kell helyeznünk az agyba. És szerinted hogy a pokolba fogok eljutni a lambda-varrathoz? Ahhoz fel kellene emelnem a fejét. Tom, ez a nő teljesen mozdulatlan, és egészen belesüllyed az álmodó alvás valami különösen erős változatába. Észre sem fogja venni, ha megemeled a fejét. Sarah érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul. Már a gondolatra is kényelmetlenül érezte magát, hogy ennek a teremtménynek a közelében kellene lennie. Az agyi aktivitás ugyanis semmivel nem tűnt emberibbnek, mint a vér. Tom kiment a helyiségből, és viszonylag hosszú idő telt el, míg feltűnt a monitorokon. Nem sietett. Sarah figyelte, amint áthelyezi az elektródákat. A görbék először teljesen kisimultak. Az érzékelők semmilyen jelet nem vettek. Sarah éppen az érzékenységen próbált finomítani egy kicsit, amikor elszabadult a pokol. A négy elektródát összesen két különböző tollba kötötték bele arra az esetre, ha az egyik régióból erősebb lenne a jel. De most már ez sem számított, mert a feszültséglökések hihetetlenül nagyok voltak. Az istenit! - rikkantott Tom, amikor visszatért. Ennek agykárosodása van - mondta Sarah. - Csak ez lehet a magyarázat. Még ha igazad is van, annak nincsen semmi más nyoma. Egy kéz nehezedett Sarah vállára. Hátrahajtotta a fejét, és Geoffet látta maga fölé magasodni. Szemüvegének kerete csillogott a neonfényben. Igazad volt - ismerte el a férfi. - Ez egy torzszülött. Sarah a videomonitoron látható nőre nézett. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy felkavaróan szép. De ugyanakkor az a másik része is nyilvánvaló volt a lényének, amit Geoff az előbb torzszülöttnek nevezett. -
A tollak vadul firkáltak a papírszalagra. Sarah emlékezett még arra, amit a hippocampusról tanult. Az agy egyik legmélyebben fekvő területe. Ha elektromosan stimulálják, akkor a betegek gyakran megdöbbentő részletességgel képesek megélni a múltban történteket, mintha az egész újra lezajlana. A hely, ahol az ősi érzékek lakoznak, az elme legjobban rejtett régiója. Az is lehet, hogy ez az a terület, ahol a tudatalatti tárolja mindazokat az emlékeket, amelyek mindennapi életünket irányítják. Az biztos, hogy a sárkányok ott vonulnak, és a mélység félelmetes csú- szómászói népesítik be. Ha valamilyen sérülés vagy betegség miatt ez a terület elpusztul, akkor a beteg múltja is eltűnik, és az ember a maradék életének minden napját abban a bizonytalan állapotban tölti, amelyet egy különösen ijesztő rémálomból ébredve tapasztal. A görbék sziszegve rajzolódtak ki a néma szobában. Geoff egy sárga papírokból álló köteget dobott az asztalra, közvetlenül a konzol mellé. A legújabb elemzést a vérrel kapcsolatban. Ez a nő szó szerint újraéli az életét - magyarázta Tom. - Az álom pedig vagy ezerszer életszerűbb lehet, mint egy normális emberé. Akkor csak remélem, hogy kellemes élete volt - jegyezte meg Geoff, és a papírjaira tette a kezét. Nem volt az - felelte Sarah, és pontosan tudta, hogy igaza van. 7. JOHN HALVÁNY MINTÁKAT LÁTOTT kirajzolódni lezárt szemhéja mögött. Azt nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mikor tért visz- sza az öntudata, azzal azonban tisztában volt, hogy az elmúlt néhány percben már nem álmodott, és visszazökkent a fizikai teste jelentette agóniájába. Milyen ostobaság volt csak állni ott Miriam fölött, élvezve diadala perceit, arra várva, hogy a nő felébredjen! De mindenképpen azt akarta, hogy Miriam tudja. Még mindig a fülébe csendült a hang, ahogyan a bárd acélpengéje a padló kövén csattant. Mozdulnia kell! Bármit megadott volna, ha kinyújtóztathatja a tagjait, ha megmozgathatja az ízületeit. A pánik kezdett újra feltámadni benne, ő azonban hatalmas akaraterővel elfojtotta. Körbetapogatta a sír falait, az alacsony mennyezetet, és érezte, hogy a pocsolya feneke, ahol fekszik, csupa iszap. Ezenkívül víz csepegését is hallotta, az állandó, visszhangzó koppanásokat, amelyek mintha valami sokkal tágasabb helyről származtak volna. Kiáltott. Az is visszhangzott. Nagyot sóhajtott. A levegőt frissnek és hűvösnek érezte. Egy ennyire szűk helyen még az a néhány perc is, amit éberen töltött, elég lett volna, hogy elnehezüljön a lég. Kivéve persze, ha valahonnan friss áramlik be. Nem tudott megfordulni, mert ahhoz nem volt elég hely. A lába ugyanakkor tömör követ érintett. Ugyancsak nem ért el semmit, amikor az ujjait a lehető legmélyebben belenyomta az iszapos fenékbe - egészen addig, míg azon a helyen nem próbálkozott, ahol az arca előtt a fal összetalálkozott a vízzel. Itt ugyanis nem tapintott iszapot. Áramlást érzett, amely a fal alá vitte a vizet egy nagyjából húszcentis résen keresztül. Talán keresztül tud nyomakodni. Lemerült, amennyire csak tudott úgy, hogy az arca ne legyen víz alatt, majd benyúlt a résbe, és hadonászni kezdett a kezével. A felszínt nem érezte ugyan, azt viszont egészen biztosra vette, hogy a víz mozog. Ha a kezét egészen a feje fölé nyújtja, a lábával pedig teljes erőből tolni kezd, akkor valószínűleg a fejét és a vállát is be tudja majd kényszeríteni a résbe. Ugyan semmi garancia nem volt arra, hogy a másik oldalon kijuthat a levegőre, de még a fulladást is jobbnak érezte jelenlegi állapotánál. A fejét a víz alá engedte, amennyire csak tudta, belefúrta az iszapos fenékbe, majd a lábával keményebb részt keresett, és tolni kezdte magát. Csak úgy juthatott keresztül, ha oldalra fordította a fejét. Az orrlyukaiba azonnal beáramlott a víz, megtöltve a torkát, behatolva a tüdejébe. Szorosan behunyta a szemét, küzdött, nehogy köhögni kezdjen, és csak tolta magát előre, miközben tekergett és vonaglott. A feje, amely teljesen beszorult az iszapos fenék és a
rés kőmennyezete közé, rettenetesen lüktetni kezdett. Az a füle, amelyik a kőnek nyomódva súrlódott, hirtelen mintha lángra lobbant volna. John egyszeriben rádöbbent, hogy amennyire szűk a hely, a fül valószínűleg éppen most szakad le. Az iszap beszivárgott az ajkai között, és megtöltötte a száját. Most már mindenképpen levegőre volt szüksége. Tehetetlenül vonaglott, érezte, ahogyan az orrából és a szájából buborékok szakadnak fel, s fuldokolni kezd. Valahol, végtelen távolságban, a lábai kapaszkodó nélkül rúgták a sekély vizet. Maga elé nyújtott kezével csak a vizet markolhatta. Aztán hirtelen már nem fájt a füle, és fel is tudta emelni a fejét. Még egy kis észvesztett feszergés és rángatás, és a szeme is a felszín fölé került. Megint dagasztani kezdte a sarat, hallotta, ahogyan ropognak a csontok, amint maga alá húzza a lábát, és csak tekergett és vonaglott. A szeme előtt fényes, vörös foltok jelentek meg, gondolatai pedig szárnyalni kezdtek. A légszomj miatt egész testében reszketni és rángatózni kezdett. Érezte, hogy maga alá vizel, és érzékelte a hideg vízben a melegebb áramlatot. Most már egyre ritkábbak lettek a vonaglásai. A fájdalom átadta a helyét egyfajta nyugalomnak, afféle higgadt lebegésnek. John már vágyott arra a békére, amely nyilvánvalóan karnyújtásnyira volt tőle, a küzdelem végén. Eszébe jutott Miriam, látta maga előtt a sugárzó arcot, a széjjelnyíló ajkakat, amelyek őt gúnyolják, felébresztve benne a szenvedélyt. Gúnyt űznek a szerelméből. Nem hagyhatja, hogy Miriam győzzön! Kezdettől fogva hazudott neki. Az első szerelmes együttlét után heteken keresztül, minden éjszaka eljött hozzá azzal az ördögi kis szerkezetével, és miközben hagyta, hogy a vére megtöltse John vénáit, ő csak ült mellette és simogatta a fejét, amíg a fiatalember teste lángolt a láztól. Majdnem megölte akkor, de John túlélte. És amikor öntudatára ébredt, már új emberré lett, akin nem foghat sem betegség, sem az idő, akinek új igényei vannak, és egy csodálatos szeretője, aki ki is elégítheti ezeket. Ugyanakkor addig ismeretlen éhség is ébredt benne. Évekbe telt, míg John hozzá tudott szokni, amikor elérte az a pontot, ahol háborgó erkölcse legalább annyira megnyugodott, hogy elfogadta ezt a helyzetet. Éhsége először vad vérengzésbe hajtotta London utcáin. Miriam tette ezt vele. Végül keserűen, kétségbeesetten és tehetetlenül tanulta meg, hogyan elégítse ki az étvágyát. Miriam tanította meg erre. El kell kapnia Miriamet! Az utolsó eszeveszett vonaglása után végre kiszabadult a vízből, és bele tudott kortyolni a levegőbe. Érezte szíve vad dübörgését és a fáradtságot, amely beleköltözött az összes izmába és minden egyes csontjába. Maga sem tudta, milyen hosszú időn keresztül hevert teljes mozdulatlanságban ott, ahol összerogyott, karja belegabalyodva a megany- nyi gyökérbe, lába még mindig az iszapos víz felszíne alatt. De sikerült kiszabadulnia Miriam sírboltjából. Szabad volt. Megjelent lelki szemei előtt az az acélláda, amely a padlásszobában várt rá. Nagy levegőt vett, köhögött és habot hányt. Egy hideg acéldoboz sok egyéb láda között. És mindegyikben az ő elődeinek egyike. Miriam mindig azt mondta neki, hogy ő az egyetlen. Most, hogy a saját szemével látta az igazságot, visszarettent ennek a teremtménynek a hideg érzelemmentességétől, hogy milyen mélységesen közömbös, és mekkora hatalma van. Hiszen a ládák között voltak ősrégiek is! Ez a lény maga is ősöreg lehet, talán egyenesen a sátán egyik szolgája. Már nem úgy gondolt rá, mint nőre. Ez a teremtmény úgy döntött, hogy Miriamnek fogja hívni magát, de kétségtelenül ez is csak azért történt így, mert éppen az tűnt praktikusnak.
John felfelé nyújtotta a kezét, megmarkolta a gyökereket, próbálva kiutat találni ebből a börtönből. Minden, amit Miriammel kapcsolatban igaznak hitt, hazugságnak bizonyult. Minden, amit neki mondott, borzalmas koholmány volt csupán. Egy a számos többi közül. Miriam az idők kezdete óta csinálta, amit csinált. Valamiképpen meg kell szakítania a pusztításnak ezt a láncolatát. A bosszú több ezerszeresen is kijárt neki. Szinte érezte, hogy körülötte a föld is forr azon szerencsétlenek nyughatatlan lelkétől, akiket ő maga ölt meg saját halhatatlansága fenntartásának érdekében. És valóban. A száznyolcvan év, amelyet leélt, szinte csak egyetlen pillanatnak tűnt most, hogy a vég ennyire közel járt. Ez pedig minden, csak nem örökkévalóság. Ha tudta volna, hogy Miriam nem tesz egyebet, mint késlelteti az elkerülhetetlent, akkor soha nem vitte volna rá a lélek, hogy annyi ember életét elvegye. - Vagy csak önmagamat próbálom nyugtatni ezzel? - tette fel hangosan a kérdést. Valami elment mellette, és közben a testéhez súrolódott. Emlékezett még arra visszataszító mocorgásra, amely a padlásszobát megtöltötte. Eszét vesztve, a körmeivel próbált kiszabadulni az őt körülvevő gyökerek közül, és felsikoltott. Ez is csak egy vizes és bűzös sírkamra volt, semmi több. Ugyan nem annyira szűk, mint az ahonnan idejutott, de a vége így is ugyanaz lesz. Próbált keresztülnyomakodni a gyökerek között, hogy közelebb kerüljön a felszínhez. Az agyában egyetlen gondolat ismétlődött újra és újra: fájdalmat okozni Miriamnek. Ha képes rá, akkor elpusztítani. Ha nem, akkor meghalni közben. Ha másban nem is, legalább ez utóbbiban lenne némi nemesség. Hiszen végső soron ő egy elit véi-vonal utolsó képviselője volt, akinek a felmenői számtalan tiszta küzdelemben vettek részt. Csupa bátor férfi. Most már mindenre nagyon jól emlékezett. A keze ősi, csuromvizes téglákat érintett, az East Riverig vezető régi alagútjuk íves falát. Tehát ide zárta Miriam. Könnyen ki tudta húzni a falból a kockákat. A habarcs egészen elrohadt, a téglák pedig azonnal szétporladtak. Hirtelen azt vette észre, hogy már teljesen fel tud egyenesedni, és még a karját is a feje fölé tudja emelni. Néhány másodpercbe beletelt, amíg rádöbbent, hogy nem is annyira kitört a régi alagútból, mint inkább keresztültört rajta. Az áramló víz zajának visszhangja annyira erős volt, hogy még a sérült fülével is tisztán kivehette. A keze sarat tapintott, lecsúszott, majd rátalált a néhány centivel a feje felett lévő mennyezet tégláira. Bűz volt, és mindenfelé hatalmas gyökerek kanyarogtak. Két kinyújtott karjával hadonászva maga előtt elindult előre a koromsötétben. Vagy tíz lépéssel később az alagút véget ért - tégla és betondarabok halma akadályozta meg a továbbjutást. A gyökerek már sűrű erdőt alkottak. A csöpögés után hirtelen más nesz ütötte meg John fülét. Talán a dagály hangja? A házuk elég közel feküdt az East Riverhez. Azután rájött a válaszra az FDR gyorsforgalmi zaját hallja. Ezt a régi menekülő alagutat akkoriban építették, amikor az újonnan megalakult New York-i városi rendőrség még látszólag nagyon nagy veszélyt jelentett rájuk nézve. Amikor pedig vagy harminc évvel ezelőtt megépült a gyorsforgalmi, az építkezés alatt beomlott és úgy is maradt. Az a kőtábla, amit Miriam a pince padlójáról emelt fel, ennek az alagútnak a bejárata volt. Körmével kezdte kaparni a földet. A kertnek itt kell lennie, nem sokkal a feje fölött. Talán még nincs mindennek vége. Talán kaphat még egy esélyt. A gyökerek belevájtak az ujjaiba, és eleven sebbé hasították őket. John csak úgy haladhatott előre, ha körbeásta mindegyiket, majd benyomakodott közéjük. A tomboló harag rettenetes erőt adott neki. Most mái- nem bukhat el. Amikor ugyanezt a fajta hirtelen érkező, hatalmas erőt érezte az áldozataiban, már tudta, hogy felfogták, közel a vég. Vakító fényt látott. John hátrahőkölt - talán valami föld alatti elektromos kábelt zárt rövidre? Amikor a szeme hozzászokott a ragyogáshoz, azt is látta, hogy a testét lapos, rózsaszín
pikkelyecskék lepik el. Egy pillanatig nem értette, mi történik, de azután az orrába csapott a virágillat. Kidugta a fejét, és Miriam kertjében találta magát, éppen szeretett rózsái között. Ő, saját maga nemesítette őket, isten tudja, hány éven keresztül tartó munkával. Néhány virág hatalmasra nőtt, mások egészen aprók maradtak. Akadtak olyanok, amelyek tüskések voltak, míg mások nem. A színük az egészen halvány rózsaszíntől a sötétbordóig terjedt. A legtöbb tövis csak tisztán díszítő szerepet töltött be, és ha az ember hozzájuk ért, lágynak érezte őket. Nyáron a nagyobb virágok közül mindössze öt is elegendő lehetett ahhoz, hogy megtöltsenek egy méretes vázát, az illatuk pedig vagy tucatnyi szobát lengett be. Csupán az arca és az egyik karja szabadult ki a föld alól. Mivel a háznak háttal állt, nem láthatta, ugyanakkor tisztán érezte fenyegető jelenlétét. Csak reménykedni tudott benne, hogy Miriamnek nem éppen most jut eszébe kipillantani az ablakon - ugyanis olyan éles szeme volt, mint egy sólyomnak. A gyökerek a testébe kapaszkodtak, és megakadályoztak minden mozgást. Most, hogy a pánikroham kezdett múlni, gyorsan veszítette az erejét. A szíve szakadozottan vert, a tüdejébe pedig alig bírt elég levegőt préselni. Valóságos diadalt érzett, amikor a másik karját is sikerült kiszabadítania a föld alól, és két tenyerét a földre téve tolni tudta magát. Centiről centire szabadította ki a testét. Végül a csípőjét is kiszakította a gyökerek szorításából, és teljesen kimászhatott a föld alól. Csak hevert ott a reggeli égbolt alatt, és az éhsége újra feltámadt. Túlságosan kimerült volt ahhoz is, hogy megmozduljon. Nem tudott tenni semmi egyebet, mint letépkedni a kartávolságban nyíló virágokat az ágakról. Amikor ezzel végzett, még pihent egy kicsit, azután felállt. A ház ott magaslott a kert közepén. John komornak látta. Felnézett a tetejére, arra a kis ablakra, amely a padlásszobára nyílt. Ott tartotta Miriam a halottakat. Volt valami, amit még megtehetett. Már ha van hozzá mersze. És ereje. A ház teljesen néma maradt. Szinte gúnyolta őt. Froclizta, hogy lesz-e bátorsága belépni oda. John azt mondta magában, hogy ha eljön az idő, megteszi. Mert ha Miriam kapja el őt, és nem fordítva, akkor mindörökre elveszíti a bosszú lehetőségét. Ha pedig sikerül neki megtennie az első lépést? Nos, akkor ez az egész egyébként sem számít majd semmit. A Miriam Blaylockkal kapcsolatos hírek miatt az egész klinika úgy dongott, akár a méhkas. Reggel hat harmincra döbbent és karikás szemű tömeg gyűlt Tom és Sarah köré, és velük együtt bámulták a képernyőket. Sarah hétkor megnyomta a hálófülkékben megszólaló csengő gombját. Miriam már két órája ébren volt, de egészen idáig mozdulatlanul hevert. Most megrezdült, élvezettel eltelve nyújtózott, majd kinyitotta a szemét. Egyenesen a kamerába nézett; Sarah meglepődött. Ez volt az egyik legkedvesebb, legszebb arckifejezés, amit eddigi élete során látott. Már ébren vagyok - hallatszott a mélyen zengő hang. Az egész csoport összerezzent. Sarah tisztában volt vele, hogy most mindenki éppen úgy érez, ahogyan ő. Megyek és félreveretem a harangokat - jegyezte meg Tom. - Jobb lesz, ha minél gyorsabban munkához látunk. Ezzel az irodájába sietett, hogy összetrombitálja a specialistákat - genetikusokat, orvosbiológusokat, sejtbiológusokat, pszichiátereket és még vagy fél tucat egyéb tudóst. Nem telt bele sok idő, amíg mindenki felfogta, hogy most egy potenciálisan világraszóló felfedezés küszöbén állnak. A vérrel kapcsolatos abnormális jellegzetességek, valamint a teljességgel idegen agyfunkciók szemernyi kétséget sem hagytak bennük: Miriam Blaylock nem tagja a Homo sapiens fajnak. Ez részben megmagyarázta azt is, miért volt Sarah reakciója Mrs. Blaylock közelségében ennyire intenzív. Biztos, hogy tudat alatt az ember tökéletesen tisztában van ezzel, és ennek
megfelelően próbálja kompenzálni az élményt. Még azzal a tapasztalattal kapcsolatban sem rendelkeztek semmilyen kézzelfogható eredménnyel, hogy milyen, amikor az ember egy másik, korábban ismeretlen, intelligens faj élő egyedével találkozik. Most, hogy az idegen mivoltára fény derült, a nő - vagy inkább nőstény egyed - valamivel kevésbé tűnt fenyegetőnek. Az ismeretlen kutatása jelentette Sarah munkájának alapját, Miriam pedig tele volt idegen tényezőkkel. Annak ellenére, hogy a földön kívüli eredetet nem lehetett azonnal kizárni, tekintve a jelentős fizikai hasonlóságot Miriam és az emberek között, legalábbis igen valószínűtlennek tetszett ez a lehetőség. Sarah ízig-vérig tudós volt, ugyanakkor nem tudta lerázni magáról az érzést, hogy a sors nagyszabású játékának közepébe csöppent, hogy valami egyre csak a végzete felé húzza őt, és a fátum ezúttal korántsem olyan vak, mint mindig gondolta - ezzel szemben nagyon is észreveszi az ő legapróbb reakcióit is. Jó reggelt, Mrs. Blaylock! - mondta az interkomhoz hajolva. - Kér esetleg valamit reggelire? - Köszönöm, nem. Később majd étkezem. - Akkor egy kávét? Miriam Blaylock egészen kihúzta magát az ágyban ülve, és megrázta a fejét. Mondja el nekem, doktornő, hogy mit sikerült megtudnia a rémálmaimról! Tud segíteni? - A tekintete egyszeriben még a képernyőn keresztül is ádáznak tűnt. Sarah úgy érezte, nincs szükség arra, hogy továbbra is olyan tartózkodó maradjon vele. Felállt, és egyenesen az alvófülkéhez ment. Odabent kellemesen meleg volt, és mindent áthatott Miriam édes illata. Ugye hívhatom Miriamnek? - Sarah leült az ágy szélére, és próbált olyan fesztelennek és magabiztosnak mutatkozni, amennyire csak lehetséges volt. - Nagyon sok mindent megtudtunk önről. Ön nagyon különleges személyiség. Miriam nem szólt semmit. Sarah-ban némi kétely támadt. A nő nyilván pontosan tudja, mi is ő valójában. Tisztában kell lennie vele. Legalábbis ezt feltételezték róla. - Jó aludt? Miriam csodálkozva nézett vissza rá. - Miért, nem tudja? Mind a ketten felnevettek. Ne haragudjon. Biztos vagyok benne, hogy emlékszik egy álomra. Egy különösen életszerű álomra. Miriam arcán sötét árny suhant át. Felegyenesedett, lábát az ágy szélén lógatta. A tökéletes forma kirajzolódott a köntös alatt. - Igen, valóban nagyon életszerű álmom volt. - Szeretnék többet tudni róla. Ez az információ igen fontos lehet. Miriam ránézett, de nem szólt egyetlen szót sem. Ez a tekintet mélyen megsebezte Sarah-t. A saját szívében érezte Miriam fájdalmának egy darabkáját. Felmerült benne a gondolat, hogy valakinek meg kellene ölelnie Miriamet, és elűzni a magányát. Ez lenne a nemes cselekedet, a világokon átívelő híd. Sarah kitárta a karját és Miriam felé fordult, nem törődve a meny- nyezet sarkába szerelt videokamera csillanó optikájával. Miriam belé- kapaszkodott, és úgy ölelte magához, mint egy gyermek. Jól van, jól van - duruzsolta Sarah, de közben felfogta, mennyire különös ez a helyzet. Ő soha nem volt kimondottan jó ilyen szituációkban. Miriam szipogott egy kicsit, ám gyorsan gátat vetett a sírásnak. Sarah megsimogatta lágy, szőke haját, és nyugtató szavakat suttogott a fülébe.
Miriam magányossága olyan tisztán észlelhető volt, mint az illata. Amikor Sarah érezte, hogy megmozdul, elengedte az öleléséből. Miriam háttal a falnak dőlt, majd megfogta Sarah ujjait, és megcsókolta őket. Sarah-nak most már eszébe jutott a monitor. Zavartan húzta el a kezét. Talán válthatunk még néhány szót, ha már felöltözött - közölte olyan higgadtan, ahogyan csak telt tőle. - Majd csengetek, ha kikapcsoltam a kamerát. Megpróbált elmosolyodni, és hozzátette: Annyi magánéletet azért biztosítunk, hogy nyugodtan felöltözhessen. Miriam mintha mondani akart volna valamit, Sarah azonban nem várta meg. Fogalma sem volt róla, hogy ez a teremtmény miért akar mindig ilyen intim helyzetet teremteni, de ez nem a legalkalmasabb időpont volt arra, hogy mélyebben beleássa magát a témába. Visszatért a megfigyelőbe, és elhatározta, hogy a jövőben sokkal óvatosabb lesz. Mostanra más betegek is felébredtek, és a Miriam monitora körül álló tömeg apadt. Megérkezett viszont Phyllis Rockler és Charlie Humphries. Lázas beszélgetést folytattak Geoff Williamsszel, aki a már egészen ösz- szegyűrődött, vérvizsgálati eredményeket tartalmazó papírlapot lobogtatta a kezében. Amikor Sarah befutott, Geoff odaszólt neki, hogy Tom összegyűjtötte a legfontosabb résztvevőket, és a konferenciateremben azonnal kezdődik a megbeszélés. Sarah a megszokott eljárást alkalmazta, amikor kikapcsolta Miriam Blaylock monitorát, amíg a nő öltözött. Mrs. Blaylockot mostantól egy rezidens fogja felügyelni. Sarah és Tom a megbeszélésen lesz. Csak az a lényeg, hogy ne engedjétek ki onnan - mondta Sarah a lelkes fiatal srácnak, aki alig várta, hogy részt vehessen ebben az egészben. - Nagyon értékes. Kimondhatatlanul értékes. Azt akarom, hogy mihamarabb kezdjétek meg a szokásos, megfigyelés utáni meghallgatást. Utána tartsátok fel valahogy. Mondjátok azt neki, hogy további huszonnégy órára bent kell tartanunk. Amikor elindult a konferenciaterembe, a rezidens még a csiptetős táblájára firkált. Sarah hagyta, hogy egy pillanatra jóleső öröm és elégedettség töltse el, mivel a fiú néhány évvel nyilvánvalóan idősebb volt nála. Azért annak is megvannak az előnyei, ha az ember gyorsan éli az életét. Belépett a zsúfolásig telt konferenciaterembe. A jelenlévők nyúzott- nak és kialvatlannak látszottak. Azon kezdett töprengeni, vajon mit mondhatott Tom, amivel ennyire korán sikerült kirángatnia az ágyból ilyen sok óriási szaktekintélynek számító embert. Amikor belépett, Tom éppen egy meg nem gyújtott szivarral játszott, amit abban a pillanatban eltett, hogy őt meglátta. Sarah lehuppant a székre, amit Charlie és Phyllis foglalt le neki. Az asztal körül tizenkét ember ült, koruk harminc és hetven között. Hutch egyenes háttal feszített, szája egyetlen vonallá keskenyedett, arcán megjátszott érdeklődés merev maszkja. Mindezek alatt azonban Sarah valami egészen mást érzett. Amikor találkozott a tekintetük, meglepetten tapasztalta, hogy Hutch szemében szomorúság csillan. Tom harciassága tehát nem lankadt. Nem Hutch volt az, aki ezt a megbeszélést szervezte. Ő csak meghívott vendégként voltjelen. Rendben van - kezdte Tom. - Nagyon köszönöm, hogy eljöttek, doktor urak. Sajnálom, hogy ennyire korán kellett kiugrasztanom önöket az ágyukból, de azt hiszem, önök is felettébb örülni fognak, hogy megtettem, ha megtekintik a rögzített adatainkat. Csak néhány szóban: az alany neve Miriam Blaylock. Külsőleg tökéletes fizikai állapotban van, kora harminc év, és felnőttkori lidércnyomásoktól szenvedve került az osztályra. A diagnózisunkat azonban felül kellett bírálnunk, ugyanis különösen furcsa agyi aktivitást tapasztaltunk. Doktor... - Hutch szólalt meg. Tom felemelte a kezét. Mivel az idő nagyon sürgetett, nem volt alkalmam felvilágosítani az esettel kapcsolatban dr. Hutchinsont - fűzte hozzá.
Sarah pislogott. A halálos riposzt. Hutchnak most már nem maradt más választása, mint csendben maradni. Tom elegánsan úgy intézte, hogy őt is a tudatlanok közé sorolják a résztvevők. Az osztály vezetőjét. Tom cseppenként vette a vérét, azonban ebben a harcban minden csöpp számított. Elsőként hallgassuk meg dr. Geoffrey Williams jelentését, aki a vér csoportosítását és elemzését végezte! Geoff a papíijaival zörgött, és feljebb tolta a szemüvegét az orrnyergén. Egyszerűen fogalmazva, ennek a nőnek a vére teljesen mutálódott, mégpedig olyan mértékben, hogy gyaníthatóan pontosabb volna egy új fajba besorolnunk, ugyanis a legkevésbé sem tartozik a genus homóba. Néhány résztvevő arcán, akik eddig mással voltak elfoglalva, szembetűnő érdeklődés jelent meg. Lehet genetikai defektus is - vágott közbe Hutch. Előrehajolt a székében, arckifejezése aggodalommal és érdeklődéssel teli. Sarah csak most döbbent rá az igazságra: Hutch nem úgy viszonyult a klinikához, mintha a sajátja lenne, inkább önmagát tekintette a klinika szerves részének. Természetesen továbbra sem fogja hagyni, hogy beléfojtsák a szót, hiszen egészen addig, amíg itt maradhat a csoportban, semmilyen tekintetben nem érzi megalázónak, ha kiveszik a kezéből a gyeplőt. Ez nem defektus, a vér... Még nem lehetnek meg a kromoszómavizsgálat eredményei. Komolyan úgy hiszem, hogy kicsit elkapkodja... Állj le, Walter! - hallatszott egy mély hang valahonnan a helyiség végéből. Minden tekintet arrafelé fordult. Sam Rush, a Riverside Egészségügyi Központ kutatásvezetője az ajtónak támaszkodott, karjai a mellkasa előtt összefonva. Sarah felvonta a szemöldökét. Az ő szava többet számított, mint az egész igazgatótanácsé együttvéve. Sokkal többet. Geoff megköszörülte a torkát. Ebben az esetben a mutáció, vagy akár a párhuzamos evolúció a megfelelő kifejezés. A legnagyobb különbség sejtszinten jelentkezik. Először is a vörösvértestek színe egyáltalán nem olyan, amilyennek lennie kell. Nála ezek gyakorlatilag bíborvörösek. Ugyanakkor semmi jele nincsen annak, hogy a betegnek gondjai lennének az oxigénfelvétellel. Továbbá nem egészen feleakkorák, mint a megszokott emberi vörösvértestek. A második és talán fontosabb részlet pedig az, hogy a fehérvérsejtek az emberi testben megszokott öt altípusával szemben itt hét különböző altípust sikerült elkülönítenünk. És a két új jóformán a legfigyelemreméltóbb sejtszerkezet, amit életem során szerencsém volt megvizsgálni. így elsőre azt mondanám, hogy a hatodik variáció egyetlen célja a behatoló kórokozókkal szembeni hatásosabb védekezés megvalósítása. Eddig minden vizsgált tesztkultúrával szemben aktív volt, ideértve a kólibaktériumot és a szalmonellát is. És osztozik a hetedikkel abban a figyelemre méltó tulajdonságában, hogy életképes marad a sóoldatban. Ami pedig ezt a hetediket illeti, nos, ez az oka annak, hogy a párhuzamos evolúciót említettem. Ez gyakorlatilag egy gyár, amely képes felfalni mindenféle halott vértestet és vérsejtet, miközben újakat állít elő, közte olyat is, mint amilyen ő maga. A helyiségben egy ideig egyetlen pisszenés sem hallatszott. Végül dr. Weintraub, a sejtbiológus törte meg a csendet. Milyen lebomlási folyamat megy végbe, doktor? A vérminta kivételesen ellenálló a kórokozókkal szemben. Gyanítom, hogy még egy olyan betegség, mint a vírusok által előidézett rák is önkorlátozóvá válna benne, és legfeljebb amolyan átmeneti állapotot jelentene a szervezet életében. Ha ez a vér halandó emberi testben folyna, akkor, ha csak nem éri baleset az illetőt, és elég idő áll rendelkezésére, még akár öröklétet is biztosíthatna.
A hetedik leukocita szerkezetével kapcsolatos részletek? - Weintraub szorosan lehunyta a szemét, és látszott rajta, hogy erősen koncentrál. Komplex triparciális'" mag. Úgy tűnik, a szerkezet mindig annak megfelelően módosul, hogy éppen milyen sejttípust fal fel vagy termel ki. Éppen olyan sebességgel képes előállítani az újabb sejteket, ahogyan az elhaltakat bekebelezi. A vér most is a laborban van. Már hatórás, és mégis pont olyan friss, mint amikor levettük. Biztos vagyok benne, hogy ez a prezerváció" mellékhatása... Hutchinson doktor, a mintát, amiről beszélek, tizenöt Celsius-fokos hőmérsékleten tartjuk. Mostanra halottnak kellene lennie, és meg kellett volna kezdődnie a bomlási folyamatnak. Ezzel szemben, ha akarnánk, akár most azonnal is visszainjektálhatnánk a donor szervezetébe. Higgye el, nagyon is önfenntartó ez a vér. Sarah hallotta a feszélyezett, apró mozdulatok zaját. Körbenézett az asztaltársaságon, és először nem értette, miért tapasztal ilyen egyformán merev kifejezést minden arcon. Aztán rádöbbent, hogy az összes jelenlévő teljes erejéből próbálja visszafogni magát, s igyekszik megakadályozni, hogy a lelkesedés bármilyen jele is meglátszódjon rajta. Mindenki, Hutch kivételével, aki kezdett egészen úgy viselkedni, mint egy kisfiú a karneválon. A jelek szerint Tom hatalmi játszmája egyre jobban meghozta a hatását. Sarah gyanította, hogy az a típus, amibe Hutch is tartozott, a legfélelmetesebb ellenfele volt a világban élő Tom Haverféléknek: az őszintén elkötelezett vagy nagyon okos ember - esetleg mindkettő. Egy arc jelent meg az ajtóban dr. Rush mögött. Sarah elnézést kért; a rezidens, akit azzal bízott meg, hogy szemmel tartsa Mrs. Blaylockot, borzasztóan feldúltnak tűnt. Elment - suttogta. - Vártam még néhány percet, mert nem akartam rányitni öltözés közben, amikor pedig végül beléptem a hálófülkéjébe, már nem volt sehol. Sarah elfojtotta magában a feltörő vágy első hullámát, hogy alaposan megrázza a rezidenst. A portán látták kimenni? Nem próbálta senki megállítani? A porta felé biztosan nem járt. Akkor mégis hogy mehetett el innen? A rezidens nem válaszolt. A Riverside tizenkilencedik és huszadik századi épületek együttese volt, és Miriam Blaylock számtalan útvonalon kijuthatott belőle. Sarah-nak eszébe jutott egy lehetséges válasz. Az is lehet, hogy csak eltévedt. Minden holmiját magával vitte. El akart menni innen. Sarah lehunyta a szemét. Ezzel nagyon kellemetlen helyzetbe fogja hozni Tomot. Hutchra gondolt, és azt vette észre magán, hogy ez most nem igazán izgatja. Hívjon ki innen, ha van valamilyen fejlemény! XI Állapotrögzítés, állapotmcgőrzés. A rezidens azonnal sarkon fordult és elsietett. Amikor Sarah visszament a helyére, néhány percig még töprengett azon, hogy vajon megzavarja-e a konferenciát a rossz hírrel. Ami engem illet, szerintem az első feladatunk a szövetminta begyűjtése - jelentette ki Weintraub. - Sejtminta nélkül nemigen tudok előbbre lépni, és biztos vagyok benne, hogy a genetika sem. Aztán hirtelen elkerekedett a szeme. Mi ketten roppant alaposan megtárgyalhatjuk majd a nagyobb jelentőséggel bíró kérdéseket is. Bob Hodder, a genetikus, továbbá a Riverside egyik ügyeletes rosszfiúja vette át a szót. Nyilvánvaló, hogy a kromoszómaelemzéssel egyértelmű választ kapunk majd arra, emberi szervezettel van-e dolgunk vagy sem. Bobot szinte már szépnek lehetett volna nevezni. Sarah emlékezett még napbarnította testére, feszes izmaira... Ő volt a Tomot megelőző, számos rosszul sikerült próbálkozásainak egyike. -
Jó volt az ágyban, jó volt vele bárhová elmenni, ugyanakkor teljesen elzárkózott a saját érzelemmentessége által épített várba. Nagyon értett a genetikához, isteni volt vele a szex, és kiválóan tudott rendelni az éttermekben, de ridegsége vetekedett egy sírkamráéval. A közelébe sem érhetett a jó öreg Tómnak, aki most előrehajolva figyelte a beszélgetést, a szemüvege az orrára csúsztatva, s meg nem gyújtott szivarját tartotta a fogai között. Azután Sarah mély lélegzetet vett, és bejelentette a hírt. A beteg távozott. Hutch hátradőlt a székben, és már-már hallható fogcsattanással harapott rá a fordulatra. Ez ostobaság volt. . - Senkit sem hibáztathatunk - felelte Tom mérgesen. - Nem vagyunk berendezkedve arra, hogy embereket tartsunk itt az akaratuk ellenére. Ez nem biztonságos létesítmény. Akkor ki a fene felügyelte a beteget? - Hutch hangja szigorúan dörgött. Készen állt arra, hogy kihasználja a kínálkozó alkalmat Tom lejáratására Rush előtt. Pontosan tudta, hogyan szerezhet pontot, amikor kell. Sem Hutch, sem Tom nem vetett egyetlen pillantást sem Sam Rush érzelemmentes arcára. Ha ő most nincs jelen, Sarah gyanította, hogy dühös egymásra tekintgetésen kívül semmi több nem történt volna Hutch és Tom között. Most nem ez a lényeg! Mindenki pontosan követte az előírásokat... Az igazat megvallva még többet is tettünk, mint kellett volna. A beteg ennek ellenére elszökött. Te is nagyon jól tudod, milyen ez az épület. Az ember vagy tucatnyi különböző irányban elhagyhatja az alváskutatási osztályt. Mindegy, mennyire vigyázunk rá, ha valaki valóban ki akar jutni innen, akkor ki is fog. Sam Rush vágott közbe. Dr. Haver, maguk a lehető leggyorsabban megtalálják a betegüket. Az a határozott véleményem, hogy minél hamarabb el kell zárnunk. Tom tekintete Sarah-ét kereste. Az üzenet tisztán érthető volt. „Te hagytad elmenni, most te hozod vissza." Sarah a fejét rázta. Nem volt hajlandó vállalni a felelősséget. Még maga sem volt biztos abban, hogy milyen viszony fűzi Miriam Blaylockhoz: az a nő - jobban mondva teremtmény - ijesztő volt és veszedelmesen csábító. Rendelkezett a szükséges hatalommal ahhoz, hogy olyan vágyakat ébresz- szen az emberekben, melyeket jobb lenne hagyni, hadd szunnyadjanak. Sarah nem akarta, hogy bármi köze is legyen ehhez az egészhez. Meg kell kérjelek erre, Sarah. Te ismered a legjobban. Sarah az asztalra szegezte a tekintetét. Egy ennyire nyílt kérést semmiképpen nem utasíthatott vissza. Azt sem tudom, hogyan kezdjek neki. Hívd fel! - javasolta Tom. Vagy inkább látogass el hozzá! Én nem kockáztatnék meg egy telefont. Mindenképpen vissza kell hoznod. - Hutch hangja tele volt őszinte aggodalommal. Egyetértek az igazgatóval - tette hozzá Sam Rush. Tom a papírjaira meredt. Azt sem tudom, hol lakik - motyogta Sarah kétségbeesetten. Megvan a címe... ugye megvan, Tom? - Hutch úgy mondta ezt, mintha remélte volna, hogy a válasz „nem" lesz. Természetesen! - csattant fel Tom. Sarah küzdött azért, hogy ne veszítse el a fejét. Az ujjai újra és újra összefonódtak, végül kénytelen volt levenni a kezét az asztalról. Most már minden szem őrá szegeződött. Igen - hallotta a saját hangjának nem igazán ismerős, bizonytalanabb változatát. Mindenképpen vissza kell hoznunk. Azonnal indulok.
Nem is számított arra, hogy Miriam Blaylock otthona ennyire elbűvölő lesz. Sarah egy takaros, vörös téglával burkolt és fehér márványstukkóval díszített épület előtt szállt ki a taxiból. Minden ablakban virágokkal teli ládák ékeskedtek. Leírhatatlanul friss és világos volt az egész. A nyitott ablakokon betekintve vidám szobákat látott. Saját ház a Sutton Placeen, Lanvin ruhák - az biztos, hogy Miriam Blaylock genusának nem okozott különösebb gondot beilleszkedni az emberi miliőbe. Sarah felsétált a lépcsőn és becsöngetett. A házból valahonnan kellemes harangozás szólalt meg. Egy rendőr ment el a ház előtt sípját fújva. Az utca másik oldalán gyerekek verődtek csoportba, és kobakjukat ösz- szedugva sugdolóztak. Kinyílt az ajtó, és ott állt Miriam Blaylock. Rózsaszín-fehér ruhát viselt. Amikor elmosolyodott, Sarah agyából azonnal kiröppent minden egyéb gondolat azon kívül, hogy milyen szívesen látott vendégnek tekinti őt ennek a lenyűgöző háznak a kedves tulajdonosa. Bejöhetek? Miriam félrehúzódott. Ó, annyira szeretem a pomander illatát! - Sarah maga is meglepődött, hogy ezt kimondta. A gyermekkoromra emlékeztet. Ez a gazdag, antik illat felidézte benne a nagymamája elülső halljának képét, ahogyan egy éppen ilyen napon a bekúszó sugarak széles pászmákban világítják meg. Mély lélegzetet vett. Ez tényleg visszaröpít a régi időkbe. Nem szeretne esetleg helyet foglalni? Sarah követte a lenyűgözően fenséges nappaliba. A délelőtti napfény csak úgy áradt befelé a kertre néző, nyitott ablakokon keresztül. A szobát Regency antik bútorokkal rendezték be, megannyi könnyedén elegáns székkel és kerevettel. A padlón Kínából származó selyemszőnyeg, amely mintha a kertben nyíló virágokat ábrázolta volna, az ablakokon kék selyemfüggönyök, a mennyezet pedig a derült nyári égboltot ábrázolta trompe l'oeil9 stílusban megfestve. Olyan szoba volt ez, amelyben az ember önkéntelenül is kacagni szeretne a boldogságtól. Sarah csak állt az ajtóban, és két kezét az arcához emelte. Tisztában volt vele, hogy úgy mosolyog, mint egy buta csitri. Miriam megfordult, a tekintete találkozott Sarah-éval, és jóízű nevetésben tört ki. Szemében tiszta és határtalan melegség csillant. Sarah belépett a szobába, és azonnal leült a két egymással szembefordított, dupla férőhelyes karosszék egyikébe. Nem kér esetleg egy csésze kávét? Éppen most főtt le. Az nagyon jólesne. Miriam egyre csak beszélt, hangja a konyhából hullámzott felé. Biztos vagyok benne, hogy szemhunyásnyit sem aludt. Nagy szerencse, hogy éppen most készítettem a kávét. Odaadta a csészét Sarah-nak. A kávé erős, ugyanakkor selymes volt, kivételesen különleges, az íze pedig éppen olyan csodálatos, mint az illata sejteni engedte.
9 Fcslészcti stílus; a művész megtévesztő módon mutatja be a valóságot, és a szem, a látás félrevezetésére törekszik.
-
Nagyon finom - mondta Sarah. Miriam leült mellé, és a saját csészéjét a mozaikkal díszített asztalkára helyezte. Sarah tekintetét megragadta a mintázat finom szépsége. Egy istennőt ábrázolt, ahogyan egy szivárványon áll, a feje fölött félhold. Ez itt Lamia - magyarázta Miriam, ahogyan Sarah ujjai végigsimították a megannyi kis kőlapot. - Fiatalsággal táplálkozik. Azért szivárvány a jelképe, mert az is éppen olyan csodálatos és tünékeny, mint ő. Egyike a halhatatlanoknak. A mozaik egyébként Palmira elveszett városából származik. Miért veszett el? A kapzsiság miatt. Elenyészett, akár minden más a birodalomban. Római város volt. Ez nagyon sokat érhet, legalább... - Elharapta a mondatot. Zavarba jött. Micsoda arcátlanság valaki más műtárgyainak értékét firtatni! Soha nem adnám el. Ugye maga is látja, miért? - Miriam szeretetteljes kecsességgel cirógatta meg az istennő arcát. A hasonlóság lenyűgöző volt. Nagyon is jól látom. Mintha az ikertestvére lenne! Miriam hirtelen az ablak felé nézett. Mintha történt volna valami odakint, ami magára vonta a figyelmét. A beszélgetést félbeszakítva felállt, és az ablakhoz lépett. Sarah-ban egymást kergették az ellentétes érzelmek: Miriam először nagyon boldognak tűnt, amiért viszontláthatja, de aztán egyik pillanatról a másikra mintha elvesztette volna az érdeklődését. Sarah már igencsak szerette volna letudni ezt az egészet. Úgy érezte, hogy Miriam vár valakire. Ez a hely, amely annyira ellenállhatatlanul kellemes volt, egyszerre ijesztő árnyak eljövetelét ígérte. Ki fog hűlni a kávéja - szólt oda neki Sarah vidám hangon. Igya csak meg, ha akarja! Én már elkortyolgattam egy csészével közvetlenül azelőtt, hogy megérkezett. Nem fogok nemet mondani. Hihetetlenül finom. Úgy értem, persze tudom, hogy ez is csak ugyanolyan kávé, mint a többi, de... - Tessék, már megint összevissza beszél. Nyugodj le, lányom! Hozakodj csak elő a Riverside-dal, és tűnés innen! - Figyeljen, ha esetleg valami miatt elfoglalt, akkor engedje meg, hogy rátérjek arra, amiért idejöttem. Mert ugye céllal látogattam el magához. A Riverside... Olyan csodálatos ez a nap! Ha a szél a folyó felől fúj, különösen üde fuvallatok simogatják a kertet. A kertje valóban varázslatos. Mi a Riverside-ban... Több mint ezer virágom van. A rózsáimra vagyok mind közül a legbüszkébb. Sarah odament az ablakhoz, és megállt Miriam mellett. Nem látott egyetlen rózsát sem. Hol vannak? - Nyilvánvalónak tűnt, hogy a Riverside-nak várnia kell, míg le nem futják az udvariassági köröket ezzel az istenverte kerttel. A tátikák mögött - felelte Miriam, majd hirtelen mozdulatlanná dermedt. - Istenem, miért nem látszanak? Sarah felfigyelt rá, hogy éppen úgy bámul, ahogyan a majmok, amikor meglepték őket valamivel. Miriam kiment a franciaablakon keresztül, és keresztülsietett a téglával burkolt teraszon. Sarah követte. Az egész kert tele volt virágokkal, és ha más nem is, a láthatatlan rózsák illata tisztán érezhető volt. A kerten túl az East River szalagja csillogott. Egy vitorlás úszott tova, fehér vászna vakítóan feszült a szélnek. Az FDR gyorsforgalmi zúgása festette alá az egész jelenetet. Miriam végighaladt egy kanyargós kerti ösvényen a tátikák ágyása mellett. Mire Sarah utolérte, már a földön térdepelt, ujjai között a leszaggatott virágok maradványaival. A RÓZSÁIM! - sikoltotta. Sarah teljesen megdöbbent. Rettenetes látvány tárult a szeme elé: valaki az egész ágyást feldúlta. Még a leszaggatott szirmokat is beletaposták a földbe. A levelek az utolsó szálig letépve, és minden szár törött. A kisebb töveket egyszerűen kicsavarták a földből. Rózsaolaj erős illata lengte be a kertet - a virágok vére.
Miriam megmerevedett, lassan felállt, és Sarah felé fordult. Bizonyos tekintetben ijesztő volt a helyzet, és Sarah önkéntelenül is hátrált egy lépést. Miriam elsietett mellette, majd újból térdre rogyott, és kezével a földben nyíló nagy lyukba nyúlt. Mikor lekiabált, Sarah hallotta a visszhangokat. Miriam lassan felállt. Az ajka mozgott ugyan, de Sarah alig tudta kivenni, mit mond, annyira halkan beszélt. Kijutott! - suttogta Miriam, és úgy forgott körbe-körbe, akár a ketrecbe zárt tigris. Hirtelen a ház felé pördült. Mély levegőt vett, és rohanni kezdett visz- sza, végig a kerti ösvényen, keresztül a teraszon, be a franciaablakon. Gyerünk már! - kiáltotta Sarah-nak. - Siessen! Nyilvánvaló riadalma Sarah-ra is átragadt. Úgy kezdett rohanni a bejárat felé, mintha démonok üldöznék. Az ajtó azonban, mint egy rémálomban, egyre távolibbnak és távolibbnak tűnt, a virágágyások pedig mintha hektárokra és kilométerekre nyúltak volna előtte. Miriam szeme kidülledt, és olyan nyers félelem csillant benne, amihez hasonlót Sarah korábban soha nem tapasztalt. Kinyújtotta a kezét, és marka úgy nyílt és csukódott, akár egy segítséget kereső gyermeké. Siessen már, Sarah! Sarah mintha álomban járt volna. Egyszerre elnehezültek a tagjai, és az alváson kívül semmi másra nem tudott gondolni. Rohanás közben a virágágyás minden kis részlete hihetetlen aprólékossággal rajzolódott ki előtte. Látta a szélben ringatózó százszorszépeket, a napfény felé forduló cinniákat, a tátikákat és még rengeteg egyéb, egzotikus fajtát. Látta az egyik árvácska levelén megpihenő méhet, az összegyűjtött virágportól aranyszínű lábát. A háta mögött hirtelen fülsiketítő recsegés-ropogás hallatszott, mintha egy medve eredt volna a nyomába. Miriam karjai átkarolták, és a franciaablak hangos csattanással csukódott be a háta mögött. Az asszony egyetlen gyors csuklómozdulattal bezárta az ajtót, majd összehúzta a függönyöket. Kinyitotta a kisasztalon lévő dobozt, és vadul elkezdte nyomogatni a benne lapuló gombokat. Az ennek eredményeképpen felvillanó vörös lámpácskákat látva Sarah arra következtetett, hogy minden bizonnyal riasztórendszert élesített. Mindezek alatt Sarah egyre álmosabbnak érezte magát. A kevés alvás - annak ellenére, hogy kávét is ivott az imént - lassan kezdte éreztetni a hatását. Hagyta, hogy Miriam átkarolja, és ámulattal figyelte, ahogyan a nő arckifejezése egyik pillanatról a másikra tökéletesen nyugodttá válik. Tekintve, hogy az előbb milyen hihetetlenül rémültnek látszott, ez hatalmas önuralomra vallott. Látta? Kicsodát? Miriam elfordult, mintha csak most döbbent volna rá, hogy túl sokat mondott. Az én rózsáim voltak a legszebbek az egész világon. Ezt tudta? Ismeri a rózsákat? Nagyon sajnálom, Miriam. Biztosan csodálatosak voltak. Sarah meg akarta nyugtatni, de közben nagyon szeretett volna leülni is végre. Halálosan kimerültnek érezte magát. Ebben a nyelvben nincsen olyan szó, amellyel le lehetne írni őket. Talán az amoenum illene rájuk. Ezt a latin kifejezést a szívszakasztó- an gyönyörű, természetes szépségre használták. Vergilius Maro ezzel próbálta kifejezni, milyennek látta Aeneas Iliumot. Az én virágaim is ilyenek voltak. Mint a szivárvány tündöklésének szívfájdítóan tökéletes, utolsó pillanata. Ertem - mondta Sarah. A latin nyelvről csak annyi ismerettel rendelkezett, amennyi a hivatásához kellett. - De miért nem ülünk most már le? Kicsit furán érzem magam. Elmosolyodott, majd hozzátette: - Biztosan a sok izgalom.
Idegesen megérintette Miriam vállát - majd meglepetten kapta visz- sza a kezét. A bőr olyan kemény volt, mint a kő. Talán mesterséges végtagja van? Menjen, és igyon még egy csésze kávét! - felelte Miriam. - A konyhában mindent megtalál. Sarah szerette volna, ha Miriam odaviszi neki, de mivel tényleg nagy szüksége volt rá, úgy döntött, elmegy érte, ezért keresztülvágott az étkezőn, amelyet furcsa módon amolyan dolgozószobává alakítottak át. A konyha adott magyarázatot arra, miért. Ebben a házban soha senki nem evett. Sarah bepillantott néhány szekrénybe. Tökéletesen érintetlen állapotban találta mindegyiket. A tűzhely elég régi, de makulátlanul tiszta. Szemetet sem látott sehol, csak a pulton - ezenkívül állt még rajta egy nyitott, negyedkilós zacskó babkávéval, egy daráló, valamint egy Melitta kávéskanna, tartalma már félig kihűlt. Ez nem egy otthon volt. Sarah-nak nem nyílt alkalma tovább töprengeni ezen, mert a konyhaablak függönyén egy árnyék jelent meg. Először eltűnt, de a rákövetkező pillanatban már megint felbukkant, ezúttal az ajtó előtt. Sziluettje élesen kirajzolódott az ajtó üvegét fedő mintás pamutfüggönyön. Suttogó beszéd hallatszott, Sarah azonban túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy válaszoljon. Amikor viszont az alak már rángatni kezdte kívülről a kilincset, Sarah-nak sikerült végre rátalálnia a hangjára, és felkiáltott. Miriam abban a pillanatban mellette termett. Közvetlenül az ajtó elé lépett. Kulcsra van zárva! - kiáltotta. - És be is riasztottam! Az árny nyomban eltűnt. Sarah úgy érezte, azonnal el kell menekülnie innen, de nem tehette meg, hogy magára hagyja Miriamet. Ebben a helyzetben nem. Hívja a rendőrséget! - tanácsolta neki. Meglepetten tapasztalta, hogy a hangja egészen kásás. Annak ellenére, hogy ilyen nyilvánvaló veszély fenyegette, furcsamód egészen nyugodtnak érezte magát. Nem! - Miriam megragadta a vállát és megrázta, hogy Sarah fogai összekoccantak, és úgy érezte, mintha valami gép kapta volna el. Ne feledd el, hogy ez itt nem ember! Nem ember! Bármi legyen is, ami most történik, könnyen lehet, hogy a valóság egészen más, mint a látszat. Sarah nem engedheti meg magának, hogy erről elfeledkezzen. És az isten szerelmére, semmiképpen nem alhat el! Mégis, mi a fene van vele? Én... annyira sajnálom - hebegte Miriam, majd az egyik fiókból elővett néhány papír zsebkendőt, és kifújta az orrát. - Menjünk a ház elülső részébe! Ott nem fog zaklatni minket. Sarah hagyta, hogy keresztülvezesse a könyvtárszobán, amely valamivel sötétebb volt, mint a többi helyiség. Történelem - jegyezte meg Miriam, miközben körbemutatott a rengeteg, könyvekkel teli polcon. - Ön hisz a történelemben? Sarah úgy érezte, most arra képes a legkevésbé, hogy ilyen összetett kérdéseket megválaszoljon. Kimerülten hallgatta odakintről egy kocsi dudálását. Az árnyak itt sokkal mélyebbek voltak. Ősréginek tűnő köteteket látott, valamint tekercsekkel megtöltött, üvegfalú dobozokat. Ez csöppet sem volt kellemes szoba. Bizonyos szempontból a dohos szag és a számos, időtől megfeketedett könyv miatt egyenesen ijesztőnek hatott. Sarah azt kívánta, bárcsak rászánná már magát Miriam, hogy elmenjenek innen. - Szeretnénk, ha visszatérne a klinikára. Miriam szinte játékos pillantással nézett rá. - Miért tenném? Hogy berakhassanak valami cirkuszba? - Hogy enyhíthessük a szenvedését.
Az asszony odalépett hozzá, és megfogta a kezét. Ilyen közelről Sarah szinte természetellenesen hatalmasnak látta. Bármit megadott volna, ha most képes tenni egy lépést hátra. Azonban nem bírt megmozdulni. Túlságosan kimerült volt. Miriam szavai kimérten csendültek, tekintete Sarah-t fürkészte. Sarah, mi még nagyon sok mindent tanulhatunk egymástól, de az igazat megvallva az előbb szörnyű megrázkódtatásban volt részem, és időre van szükségem, míg összeszedem magam. Kérem, bocsásson meg, ha a viselkedésem egy kicsit különösnek tűnik. Még mindig nem értem, miért nem hívja a rendőrséget. Ők legalább némi védelmet adhatnának... Egy ideig, bizonyosan. De mi történik, ha elmennek innen? Márpedig előbb vagy utóbb biztosan megteszik. Rendben van, ez a maga döntése. Én persze azonnal megtenném. Önt fenyegeti valaki, Miriam. És bárki legyen is az, akármelyik pillanatban betörheti az ajtót. Ahogy ezt kimondta, Miriam gyors pillantást vetett a ház hátulja felé vezető folyosóra. - Ha megteszi, azonnal bekapcsol a riasztó. Nagyon jól védve vagyok. És mi lesz, ha valami mást tesz... mondjuk, magára gyújtja a házat, amíg alszik? Az ilyen ember teljesen kiszámíthatatlan. Azt nem tenné... ebben egészen biztos vagyok. - Úgy nézett körbe, mintha egy cellában lenne. - Nem. De ennek ellenére látszott rajta, hogy nagyon is fél. Sarah összeszedte a fáradtságtól még nem elködösült tudatának minden maradékát, és úgy döntött, megpróbálja előnyére fordítani a helyzetet. Nézze, ne haragudjon, hogy minden alkalommal visszatérek ehhez a témához, de úgy érzem, ebben a szituációban a Riverside lenne a legmegfelelőbb hely. Én most nem megyek vissza oda, Sarah. Önnek és nekem rengeteg megbeszélnivalónk van, és erre tökéletesen alkalmas a lakásom is. A Riverside-ban viszont ott vannak a berendezéseink és a szakértőink. Másrészt pedig egy kicsit korainak érzem ezt a beszélgetést. Arra majd csak később fogunk sort keríteni, ha a terápia már elkezdődött. Na és ki lesz a kezelőorvosom? Maga? - Miriam tett egy lépést Sarah felé, aki hirtelen úgy érezte, nem csak odakintről fenyegeti veszély. - Higgye el, nagyon sok tisztáznivalónk van már most. Kérem, Miriam! - Ez aztán végtelenül szánalmasnak hangzott. Szedd már össze magad, te liba! Lehunyta a szemét, majd gyorsan megint kinyitotta. Maga is meglepődött rajta, de egy pillanatra úgy, álló helyzetben elaludt. Miriam megragadta a csuklóját. Szánnia kell rám egy kis időt! Sarah már nem bírta tovább. Minden gondosan elrejtett érzelme egy szemvillanásnyi idő alatt felszínre tört annak az acélos szorításnak a nyomán. Engedjen el! - motyogta, megpróbálva kicsavarni a csuklóját Miriam markából, érezve az erős fájdalmat, amikor nem sikerült. Az asszony felnevetett, csilingelőn, kedvesen. Egyetlen pillanatra megcsillant az igazság a szemében. Sarah nyomorult sorsot látott, szívet tépő rettegést, egy sarokba szorított állat végső elkeseredését. Miriam átölelte, majd erős karjaiba vette, és csinos, rózsaszín-fehér ruhájához húzta. Sarah végtelen fáradtsága elnyomta a feltörő pánikot, aminek hatására legszívesebben ütött és rúgott volna tiltakozásképpen. Valami halvány emléke volt arról, hogy Miriam felemeli a földről. Azután már nem érzett egyebet, mint jóleső, ringató mozdulatokat, és végül elhatolt a tudatáig, hogy Miriam kivitte a szobából, és most felfelé siet vele a lépcsőn.
8. V ALAHONNAN TÁVOLRÓL ÉNEKLÉS hallatszott. A dallam és a hang tisztasága csalogatta elő arról a kellemes, meleg helyről, ahol eddig rejtőzött. Sarah gyorsan felemelkedett, és vörös ködbe jutott. A gomolygá- son túlró érkezett az ének. Majdnem elsírta magát, hiszen tizenöt éves kora óta nem látta az édesanyját. Az édesanyját, aki a haját fonta. Aki dalolt neki, amikor kocsival a Yellowstone-ba mentek kirándulni. A templomi kórus énekét, amelyből tisztán kiemelkedett édesanyja szólama. Az édesanyját, ahogyan haldoklik, és lassan elvész a hangja is. - Nyissa ki a szemét, Sarah! A dübögésből fejfájás lett, a vörös köd egyetlen pillanat alatt eloszlott. Sarah egy régi, baldachinos ágyban feküdt, szaténtakarók alatt. A függöny kék színű csipkéből készült. Megnyitott csap sziszegő hangja. Miriam egy pohár vizet nyújtott át neki. - Ettől majd jobban lesz. Sarah átvette. Biztos volt benne, hogy nagyon jól fog esni az ivás. Amikor a hűvös víz az ajkához ért, egy távoli emlék derengett fel benne. - Mennem kellene - jegyezte meg. - Igen, már majdnem dél van. Sarah az órájára nézett, és egy másodpercig habozott, mert a jobb karjában valami tompa fájdalmat érzett. - Miért vagyok ágyban? - kérdezte. Miriam hátravetette a fejét, s felkacagott. Ez megnyugtató volt, és annyira nyílt, oly ártatlan, hogy Sarah-nak kedve lett volna vele nevetni. Miriam leült mellé, átölelte a vállát, és bizalmaskodó mosollyal nézett Sarah arcába. - Mert elaludt, doktornő. Nem igazán megy magának az éjszakázás. Sarah-nak nem jutott eszébe semmi, ami másra utalt volna. Elaludtam? Ki akarta próbálni az ágyat. Mit mondhattam volna? Már vagy másfél órája fekszik itt. Szellő lebegtette meg a függönyt, és magával hozta a kert illatát. Nagyon meleg van - jegyezte meg Sarah. A bőrét forrónak és száraznak érezte. Akkor zuhanyozzon le indulás előtt! Már éppen nemet mondott volna, amikor eszébe jutott az előtte álló hosszú nap a Riverside-ban, a rengeteg munka, ami a laborban várt rá, a sok feszültség és probléma. Könnyen lehet, hogy éjfélig nem adódik újabb lehetősége letusolni. Miriam a fürdőszoba felé indult. Megnyitom a vizet. Ha gondolja, hagyja csak a ruháit odabent. Sarah felállt, egészen enyhe szédülése miatt megragadta az ágy fejtámláját, majd levette a szoknyáját, és az ágyra dobta. Néhány pillanattal később már anyaszült meztelenül indult a zubogó zuhany felé. Miriam élvezettel nézte. Ruhájának ujját felhajtotta, kezében pedig amolyan régimódi fürdőkefét tartott. Az egész szoba kezdett megtelni valami csodálatos, édes illattal. Sarah habozott, és hirtelen ráébredt, mit művel, meglepetten tekintve saját meztelenségére. Az aroma azonban annyira vonzotta, szinte csalogatta maga felé. Ezt a szappant használja? Csodálatos. A Brehmer és Cross készíti a számomra. A saját virágaimat szoktam elküldeni nekik, hogy kikeverhessék ezt az illatot. Sarah belépett a kádba, és a zuhanyfejet úgy állította, hogy a haja ne legyen vizes. Nem túl meleg? Talán csak egy egészen kicsit. Miriam visszább fordította a meleg vizes csapot.
Most már tökéletes. Nyissa ki az ablakot! Úgy gyönyörködhet a kertben, míg én a hátát mosom. - Sarah kérdőn nézett rá, de Miriam csak nevetett. - Minden rendben, ide nem láthat be senki. Sarah felhúzta a tolóablakot. Mennyei érzés volt, ahogyan a szellő befújt a fürdőszobába, és megnyugodott, hogy az East Riverön úszó hajókról legfeljebb távcsővel tudná észrevenni bárki. A párkányra támaszkodott, és kitekintett a kertbe, míg Miriam előbb megmasszírozta a nyakát és a vállát, majd bőven beszappanozta és lemosta a hátát és a fenekét. A kefe lágy szálai finoman csiklandozták. Egészen ellazult. Akkor sem rezdült össze, amikor Miriam a combját és a lábszárát dörzsölte és öblítette le bő vízzel. Finom nyomást érzett a vállán, és megfordult. Hagyta, hogy Miriam megfürdesse; egy kicsit zavarban volt, de nagyon megindította az élmény. Kimondhatatlanul kellemes érzés volt, ahogyan a puha kefe a hasfalához ért, majd lejjebb haladt a lábán, azt a csodálatos illatú, zöldessárga szappanhabot dörzsölve bele egész testébe. Hunyja le a szemét! - Miriam egy még finomabb kefével Sarah arcát is megmosta, majd egy egészen lágy mosdókesztyűvel a mellét. Sarah meg sem moccant, amíg nem hallotta Miriam hangját. Csak akkor döbbent rá, hogy a zuhanyt elzárták, és itt az ideje megszárítkozni. Miriam először egy durvább törölközővel dörgölte szárazra, majd egy sokkal finomabbal, lágyan simogatva a testét. - Ha gondolja, használhatja a púderemet. - Már most is olyan illatom van, mint a kertjének. - A púderem is olyan illatú. Mindenképpen el kell látogatnom a Brehmer és Crosshoz. Hol van az üzletük? Ó, sajnos nincsen bolt, ahol vásárolni lehetne tőlük. De ha szeretne rendelni, szívesen megadom a címüket. Valószínűleg rettenetesen drága lenne. - Sarah púdert tett magára, majd megigazította a szemhéjfestékét és a rúzsát. - Sminkeli magát? Pedig nem hinném, hogy szüksége lenne rá. Sarah elmosolyodott. - Csak megszokásból. És éppen csak egy keveset teszek magamra. -Valamikor régen ólomból készült festéket használtak az emberek. A nők egészen úgy néztek ki, mint a porcelánbabák. El tudja ezt képzelni? - Az igencsak régen lehetett. Az ólom mérgező. Miriam elmosolyodott. Tom biztosan nagyon szereti magát - jegyezte meg olyan mély érzelemmel a hangjában, hogy Sarah önkéntelenül felé fordult. Csak egészen pici volt a csók, inkább egy gyors érintés, de az ajkára kapta. Sarah úgy döntött, hogy amolyan baráti gesztusnak tekinti, és elmosolyodott. - Most ugye a rúzsomat próbálja elkenni? Miriam leült, és azt figyelte, ahogyan Sarah öltözik. Sarah rádöbbent, hogy nagyon jólesik neki ez a leplezetlen csodálat, és azon kapta magát, hogy minden mozdulatába próbál egy kis eleganciát csempészni. Miriam társaságában szépnek érezte magát, és ahogyan a fésülködőasztal fölötti homályos tükörbe nézett, büszkeség töltötte el. Folyton az anyja járt a fejében. Gyermekkora óta nem tapasztalt ennyire intim női barátságot. Miriam lesétált a lépcsőn. Ha visszamegy a Riverside-ba, mindenki azt akarja majd tudni, hogy mit sikerült elérnie nálam. Mondja meg nekik, hogy még nem jutottam döntésre. Tessék? - Sarah egy pillanatra megzavarodott. Mintha el is felejtette volna, miért jött eredetileg. - Ja, igen. Megmondom nekik. Miriam megfogta Sarah mindkét kezét. - Már hívtam taxit. Egy perc, és itt lesz. -
„Mennyire előzékeny!" - gondolta Sarah. Miriam odahajolt hozzá, és egyre csak mosolygott. - Olyan illata van, mint... - Az egyik rózsájának? - próbálkozott Sarah. Miriam arcán árnyék suhant át. Őket soha nem használom arra, hogy szappant illatosítsak velük. - A hangja sokkal keményebb volt, szinte megvető. Azután az egész egy szemhunyásnyi idő alatt elszállt, és visszatért az a csodálatos, barátságos mosolygás. Miközben a Riverside felé tartottak, Sarah hátradőlt a taxiban, és azon töprengett, mennyire régen volt, hogy legutóbb ilyen különleges barátsággal fordult felé egy másik nő. Rettentő régen. Tom felemelte a tekintetét, amikor Sarah lassan belépett az irodába. Éppen a Blaylock-esettel kapcsolatos szervezeti diagram készítésével volt elfoglalva - bárcsak sikerülne megakadályozni, hogy Hutchnak bármilyen szinten köze legyen ehhez az egészhez! Már majdnem köszönt Sa- rah-nak, de amikor meglátta, milyen állapotban van, inkább elharapta a szót. A nő ruhái rendetlenek voltak, a haja kócos, és bordélyszagot árasztott. Amikor Sarah észrevette a pillantását, bűntudatosan nézett vissza rá. Lezuhanyoztam - mondta. Hallotta a saját hangjából kicsendülő feszültséget. - Beteg vagy? Sarah megrázta a fejét, majd lerogyott a kerevetre. - Melegem van. Szerinted nincs itt hőség? Lehet, hogy tényleg meleg volt. De csak egy kicsit. Tom résnyire kinyitotta az ablakot, hogy frissüljön a levegő. - Beszéltél Mrs. Blaylockkal is, vagy csak hazamentél? Tom megdöbbent, amikor hallotta, milyen keserű és gúnyos nevetés tör fel Sarah-ból. - Hiszen az ő házában zuhanyoztam! A férfi hirtelen azt sem tudta, erre mit mondhatna. Az ő házában? - Úgy érted... Miriam Blaylocknál? Sarah édesen mosolygott rá. Az arckifejezése lassan kezdett egyre elkeseredettebbé válni. Tom pontosan tudta, hogy mennyire gyűlöl sírni. Azonban azt látni, ahogyan a feltörő könnyekkel küzd, sokkal fájdalmasabb volt, mint végignézni, hogy elsírja magát. Odament hozzá, és leült mellé. A szaga innen, közelről egyenesen gyomorforgató volt. Biztosan ez is egyike azoknak a rettenetesen erős parfümöknek, amiket akkoriban használtak az emberek, amikor még nem volt szokás olyan sűrűn fürödni. Ne haragudj! Orvosként nem lett volna szabad ezt tennem. Sarah feladta a küzdelmet, belekapaszkodott Tom vállába, arcát a férfi mellkasába temette. Tom a lehető legjobban kicsavarta a testét, és végül sikerült egy rúgással becsuknia az iroda ajtaját. Nem volt egészen biztos abban, hogy Sarah miért izgatta fel magát ennyire, de jobbnak látta nem feszegetni a dolgot. Ha akarja, később magától is elmondja. Ebben a pillanatban azonban Sarah láthatólag nem vágyott semmi egyébre, mint egy kis biztonságra és odafigyelésre. Átölelte, és megsimogatta a haját. Ha nem lett volna az a visszataszító bűz, még meg is csókolta volna. Meg sem fordult a fejében, hogy ez egyszer bekövetkezhet, de Tom képtelennek érezte magát közelebb hajolni hozzá. A legkülönösebb azonban az volt, hogy valahonnan ismerősnek tűnt neki a szag. Valamikor régen érezte már. Talán Haver nagyi egyik barátnőjének kedvenc illata lehetett. Kellemes érzés volt Sarah-t a karjában tartani, dacára a taszító bűznek. Nagyon örülök, hogy itt vagy - suttogta. Sarah nem válaszolt, csak kapaszkodott belé. Annyira keservesek voltak a könnyek, hogy Tom azt kívánta, bárcsak ne kényszerítette volna, hogy ő menjen el Miriam Blaylockért.
Nyilvánvaló, hogy ez fölötte állt Sarah képességeinek. De persze ki más lett volna alkalmas rá, tekintve a különleges körülményeket? Nem kérsz Valiumot? Nem. Sarah. Te is tudod, hogy stresszes állapotban vagy. - A vállánál fogva tartotta a nőt, akinek kivörösödött arcán csak úgy csorogtak a könnyek. Nem akart eltávolodni Tómtól, ezért mindkét karját a férfi nyakába fonta, és olyan szorosan ölelte, hogy az már fájt. - Nagyon szeretlek. Ó, Tom, annyira örülök! Tom ugyancsak magához szorította. Szerette volna, ha Sarah is azt mondja neki, hogy szereti, és azon töprengett, vajon miért nem tette. Én csak elmegyek azért a Valiumért. Te dőlj le itt a kanapén, kedvesem! Könnyedén hanyatt fektette Sarah-t, majd elsietett a folyosó végén lévő gyógyszerszekrényhez, aláírta az ívet, és kivette a szükséges készítményt. Soha nem lett volna szabad ennyire veszélyes feladattal megbíznia a nőt. Annyira rettenetesen kegyetlen tud lenni, ha úgy érzi, hogy valaki fenyegeti, márpedig akkor és ott Hutch igencsak szorongatni kezdte. Ő pedig emiatt fájdalmat okozott Sarah-nak. Óriási fájdalmat. Lelki szemei előtt megjelent Miriam Blaylock képe, mint afféle furcsa, nemtelen alak, aki csodálatosan szép, anélkül hogy egy kicsit is vonzó lenne. Vajon Sarah is így érzett vele kapcsolatban? Tom talán elfelejtette már azt furcsa és intim pillanatot, aminek a hálófülkét megfigyelő monitoron keresztül vált szemtanújává? Az biztos, hogy az az eset nem volt szexuális töltetű, vagy legalábbis nem a szó hagyományos értelmében. Ennek ellenére valaminek mégis lennie kellett kettejük között - egyfajta vonzalomnak. Tom összerezzent a gondolatra, hogy hozzáér ez a... lény. Na és Sarah ruhái? Vajon tényleg csak zuhanyozott? Mi van, ha Miriam odament hozzá, azzal a csodálatosan szép kezével végigsimította Sarah combját, és megérintette ott, ahol Sarah a legjobban szereti? Mi van, ha ezt tette vele? Szegény Sarah! Mindenek felett állónak tekintette a profizmust. Márpedig ha lefeküdt Miriam Blaylockkal, az azt jelentette, hogy megszegett minden egyes szabályt, amit magának állított fel - ráadásul élete és mindenki más életének legfontosabb esetével kapcsolatban. Nem csoda, ha annyira zavartan viselkedik. Nagyon is jó oka van rá. Mire visszatért az irodába, Sarah már egy kicsit kényelmesebben elhelyezkedett, szemét lehunyta és eltakarta az egyik karjával. Itt a Valium. Nem. De miért? Te is nagyon jól tudod, mennyire gyűlölöm a gyengeséget. - Egy hirtelen mozdulattal felült. - Tom, ez a nő nagyon szép. Mintha egy meséből lépett volna elő. Varázslatos teremtmény. - Majd elmosolyodott és hozzátette: - Te el tudod ezt hinni? - Még az arcán csillogtak a néhány perccel ezelőtt patakzó könnycseppek. Most már azonban mosolygott. Nem. De nincs más választásom. Minden adat itt van. - Igazság szerint Tom azt is alig bírta elhinni, hogy ez ugyanaz a Sarah, akit ismer. Vajon valódiak egyáltalán ezek az egymásnak ellentmondó érzelmek? Talán így kap Sarah idegösszeomlást - hogy egyik végletből a másikba zuhan? Kemény hetünk volt - mondta a nő lelkesen. - Először Matuzsálem, most meg ez. Egyre csak azon jár az eszem, hogy biztosan van valami kapcsolat. Ez Tom fejében is megfordult már, de aztán úgy döntött, nem lesz hajlandó ilyen csábító és áltudományos magyarázatot keresni. Nem, Sarah. Jobb lesz, ha ilyesmire nem is gondolsz. Talán az, ami Matuzsálemmel történt... talán abban vonzotta ide valami.
Mint a lámpa fénye a molylepkét? És vajon mi volt, ami idecsalta? Egy szag? Vagy valami olyasmi, amiről semmit sem tudunk. Végső soron ez a nő ismeretlen faj képviselője. Most már kezdett hátborzongatóvá válni ez a beszélgetés. Tom azt kívánta, bárcsak ne kellene minden alkalommal úgy éreznie, mintha párbajoznának. Akkor telepátia? De miért? Lehet, hogy Matuzsálem távoli rokona volt? Szarkazmus. De megérdemli ezt Sarah? Talán. Ugyan már, vedd komolyan! Inkább segíts! A segítségemet viszont nem vagy hajlandó elfogadni. - A nő elé tartotta a tenyerében heverő Valiumot. Sarah hatalmas nyomás alatt volt. A legutóbbi érzelemhullám is erre utalt; legalábbis Tom erről próbálta meggyőzni magát. Nem akarom eltompítani az agyam. Jobb szeretem saját erőből legyőzni a problémákat. Nemes gondolat. Csak akkor légy szíves, ne fürödj le mindenhol! A renomédnak nemigen tesz jót az ilyesmi. Nem is említve azt az apró részletet, hogy a jelek szerint a Kleins alagsorában öntöttek nyakon parfümmel. A Kleins régen bezárt. Pont ezért. Sarah megragadta Tom kezét, megszorította, és szemében csillanó félelemmel kérdezte: Szerinted veszélyben vagyok? Roppant kellemetlen volt ez a kérdés. Tom megpróbálta figyelmen kívül hagyni, de az makacsul ott maradt a levegőben, választ követelve. Természetesen nem vagy veszélyben - válaszolta, és a következő pillanatban már átkozta magát ezért az ostoba hazugságért. Mégis honnan lehetne ennyire biztos benne? Furcsa módon ezzel egyidőben Sarah-ra is nagyon dühös volt. Azt akarta, hogy megint ugyanaz az elkötelezett, félelmet nem ismerő profi legyen, aki régen volt, nem pedig ez a bizonytalan, álmodozó teremtés, aki képes mindenféle beteg fürdőszobájába bemenni, lezuhanyozni, és a Riverside érdekeit a legkevésbé sem tartja szem előtt. Különösen most, amikor minden lépésüket figyelemmel kíséri Sam Rush. De én úgy érzem, veszélyben vagyok. Úgy érzem, hogy valami fenyeget. Ez az eset Miriam lakásában nagyon különös volt, Tom. És még a felét sem hallottad annak, ami történt. Akkor megtennéd, hogy elmondod? Sarah részletesen elmesélt mindent, de közben gondosan ügyelt arra, hogy a hangja távoli és lehetőleg érzelemmentes maradjon. Azt hiszen, helyes volt a feltételezésed - szólalt meg Tom, amikor a nő végzett az elbeszéléssel. - Itt egy ismeretlen faj egyik példányával van dolgunk. Semmilyen alapunk nincsen, amihez hasonlítva értékelni tudnánk Miriam Blaylock viselkedését. De amit tett, az ellenem irányult. Ezt nem tudhatod biztosra. Miért kellett már megint hazudnia? Hogy Sarah jobban érezze magát emiatt, vagy éppen annyira elvonja a figyelmét a gondjairól, hogy a nő ott maradjon mellette? Igen, valószínűleg ez utóbbi lehetett a válasz. Mindenképpen meg kell tartania Sarah-t, ha nem akarja elveszíteni Miriamet - ugyanis Sarah az egyetlen kapocs hozzá. Ha a kérdés legmélyére hatolt, ez volt a mozgatórugója minden egyes cselekedetének. Mocskosnak és hazugnak érezte magát, amikor felismerte ezt az igazságot. Ugyanakkor semmit nem akart tenni ellene. Sarah nagyon elcsendesedett. Tom egy teljes percen keresztül várta, hogy válaszoljon valamit, a nő azonban csak ült ott néma csöndben, görnyedten, mintha töprengett volna. Tom alig bírta megállni, hogy ne próbáljon további részleteket is kiszedni belőle, de nem volt biztos abban, hogy sikerülne. Már nagyon régen megtanulta, hogy nem jut mesz- szire, ha akarata ellenére igyekszik kikérdezni. Én viszont biztosan tudom. Bármit tesz Miriam Blaylock, azt miattam teszi. -
Igen - értett egyet vele Tom abban a reményben, hogy Sarah talán többet is mond majd. Aztán felfigyelt arra, hogy a szobában megnövekedett a feszültség, szinte elektromossággal telt meg a levegő, éppen úgy, ahogyan közvetlenül vihar előtt szokott. Lelki szemei előtt betegesen zöld színű felhők úsztak át az égen, és mindenfelé villámokat szórtak. Veríték csorgott végig a szemöldökén, ő pedig ideges mozdulattal törölte le. Sarah egészen előrehajolt az ágy szélén ülve, két térdét átkarolva. Úgy érzem magam, mintha kinyúlt volna utánam egy hatalmas csáp, és most próbálna magával rántani. Gyűlölöm állandóan ezt mondogatni, Tom, de ez az egész annyira szubjektív, hogy már zavarba ejt. Én igenis érzem. Miriam Blaylock fenyegetően lépett fel veled szemben? Sarah szeme elkerekedett, és ártatlan csodálkozás csillant benne. Nem, a legkevésbé sem. Ó része ennek az egésznek, de éppen így része Matuzsálem is. És ez nem lehet véletlen egybeesés. Úgy érzem, mintha Miriam... Tudom, hogy valószínűleg olyasmit magyarázok bele, ami nem valódi... de mintha Miriam Matuzsálem után szándékosan engem keresett volna. Mintha valami módon fontos lennék számára. Én meg azt hittem, hogy vagy egy perccel ezelőtt már elvetettük a telepátiát. Egészen eddig a pillanatig csak maroknyian tudnak a Matuzsálemmel történtekről, és Miriam Blaylock nem tartozik ezek közé. Tom, mi ez a nő? Most már a férűn volt a sor, hogy mosolyogjon. Te vagy a zseni a családban. Mondd meg te! Az biztos, hogy nem egy másik bolygóról származik. Ahhoz túlságosan emberi. Inkább egy másik faj képviselője, amely egész idő alatt közöttünk élt. Mintha az ikreink lennének. Szerinted ez hihető? Lehetséges volna, hogy ötezer éves civilizációnkban egyetlen ember sem vette észre őket? Lehetséges. De az is elképzelhető, hogy igenis tudtak róluk. Kik is voltak az amazonok? Tom felvonta a szemöldökét, és lelki szemei előtt toronymagas, zsarnoki szőkék jelentek meg. Talán indulnia kellene az elnökségért. Ő aztán biztosan kordában tudná tartani a tömegeket. Te a félrebeszélés igazi nagymestere vagy. Teljesen hihetőnek tartom, hogy élhet egy ikerfaj, amely számunkra észrevétlenül fejlődik mellettünk. Talán ők sem akarják, hogy bárki felfigyeljen rájuk. Ha én rejtőzködnék, és neked fogalmad sem lenne arról, hogy keresned kell engem, akkor valószínűleg soha nem is találnál meg... kivéve persze, ha úgy döntenék, hogy felfedem magam. Tom megcsókolta a feje búbját, és odatérdepelt a kanapé mellé. Mintha már enyhült volna a szag, de az is lehet, hogy csak az ő vágya lett erősebb. Nagyon szeretlek - mondta megint. Az elmúlt néhány nap felfordulása meglehetősen mély nyomot hagyott benne. Ez az odaadás, amit mind erősebben kezdett érezni Sarah iránt, valami soha korábban nem tapasztalt élmény volt számára. A nő szinte oda sem figyelve simogatta a fejét, majd húzta egyre közelebb, az ölébe. Csak térdepelt ott a földön, rettenetesen vágyott Sarah-ra, és ezért teljesen és tökéletesen egyedül érezte magát. Tom, én nagyon félek. Ez egy veszedelmes helyzet. Valami miatt felhagyott a rejtőzködéssel. Valami miatt, ami velem kapcsolatos. Sarah már nem cirógatta. Tom felnyúlt, megragadta a kezét, majd felemelkedett, és Sarah mellé feküdt a kanapéra. A nő odabújt hozzá, és a vállára hajtotta a fejét. Nem fogom hagyni, hogy ez történjen. Micsoda? -
Aminek a bekövetkeztétől tartasz. Tudom, hogy lassú vagyok, de én is érzem, hogy valami nincs rendben. - Kérlek, ne essünk mind a ketten pánikba! Én nem félek. Aggódok miattad, és védeni akarlak. A primitív férfiösztönöket ébresztetted fel bennem. - Ne itt az irodában. Sarah háta ívben hátrahajlott, és ujjait végigfuttatta Tom combján. A férfi megcsókolta. Az irodában csend volt, a kinti zsibongás mintha nagyon messziről hallatszott volna. Az ablakon túl kis fehér felhőpama- csok úsztak az égen. Tom egyre hosszabban csókolta, és olyan sürgetés támadt benne, amely teljesen felkészületlenül élte. Átcsapott rajta egy agresszív hullám, és ennek engedelmeskedve előbb a karjába vette, majd a kanapéra fektette Sarah-t. Ketten alig fértek el rajta. Sarah arcát hullámos, barna haja keretezte, és ahogyan Tom ölelte, ő boldogan nézett fel rá. - Ne itt - ismételte meg. - Bárki benyithat. - Talán nem szereted a veszélyt? - Nem vagyok az a fajta. Szerintem pedig izgalmas. - Kigombolta a nadrágját, és megmutatta Sarah-nak a merevedését. - Tom, ez őrültség! - De mindkettőnknek szüksége van rá. - Mi lesz, ha Hutch jön be? Ostobának fogsz tűnni. Sarah ellenállása csak tovább szította Tom vágyát, s már akarattal sem tudott volna gátat vetni annak, amit tenni készült. Hadd jöjjön csak! Talán még jót is tenne neki, ha a saját szemével látná, milyen az, amikor két ember szereti egymást. Kezét becsúsztatta Sarah szoknyája alá, és lehúzta a bugyiját. - Tom, ez tényleg őrültség! - Mintha megakadt volna a tű a lemezen. - Nos, ez... óh... Az állhatatosság csak még tovább tüzelte Tom vágyát. Sarah arca kipirult, és jobbra-balra forgatta a fejét. Nagyon szeretlek - mondta neki Tom, és együttes mozgásuk ritmusára ismételgette a nevét. Hangok szűrődtek be az ajtón túlról, de Tom úgy döntött, nem törődik velük. Amikor Sarah szemében kétség csillant, csókokkal árasztotta el. Egészen közel hajolt a nő füléhez, és belesúgta azokat a szavakat, amelyekről tudta, hogy mindennél szívesebben hallja őket, Sarah vágya még jobban felkorbácsolódott. Ostobaság volt talán, és mindenképpen gyerekes, de Tom tisztában volt vele, hogy Sarah-nak szüksége van egy bizonyos mocskosságra, valamennyi veszélyre ahhoz, hogy igazán élvezni tudja a szexet. Sarah újra és újra összeszorított combbal, verítékező arccal jutott el a csúcsra. Tom egészen elveszett saját szerelmének reszkető gyönyörében, észre sem véve, hogy az ajtó előtt nem hallgattak el a hangok. - Az isten szerelmére, Charlie és Phyllis odakint áll! Siess már! Tom vadul mozgott. Kopogtattak az ajtón. Sarah megköszörülte a torkát, és próbált teljesen semleges hangon beszélni. - Csak egy pillanat - szólt ki hangosan. - Tom éppen a telefonon lóg. - Te nem is vagy telefon. - Igyekezz már! Te férfi vagy, neked gyorsan végezned kell! - Halkabban suttogj! Még meghallanak. Korábban soha nem szeretkeztek így. Minden mozdulat, még a legkisebb is, a lopott gyönyört hordozta magában. Elképzelhetetlenül nagy öröm volt Tom számára, hogy így tehette magáévá -
Sarah-t itt, a heverőn, miközben bármelyik pillanatban rájuk nyithatják az ajtót. ,Azért megvan benned a feltűnési vágy" - gondolta magában. Újra kopogtattak az ajtón. Mégis, kivel társalog? Istennel? Mert nagyon fontos dologról szeretnénk beszélni vele! - Tudom, Phyllis. Sarah hangja minden lökésre elcsuklott egy kicsit. Most már teljes erejéből hozzádörzsölődött a férfihoz, próbálva felgyorsítani egy kicsit a dolgokat. Mintha nemcsak a kanapé, de az egész iroda remegett volna. Siess, drágám, siess! - Mozgásuk ritmusára suttogta a szavakat. - Csináld, csináld... És Tom azt tette. Mintha csillagok robbantak volna fel ezernyi apró kis gyönyörszikrával árasztva el a testét. Azután egy pillanatig csak hevertek egymáson mozdulatlanul, mind a ketten hevesen zihálva, nem törődve a világgal. Végül Tom leszállt Sarah-ról, és a nadrágját összegombolta még mindig merevedő hímvesszőjén. Jobb lesz, ha leülök az asztalomhoz, drága - jegyezte meg, miközben Sarah lesimította a szoknyáját, és ment ajtót nyitni. - Bocs - mondta, miközben szélesre tárta. - Gyertek csak be! Charlie és Phyllis egymásra sandítottak. Tom gondosan ügyelt arra, hogy megőrizze az önuralmát. Sarah lihegett, ki volt pirulva, és nyilvánvalóan próbálta megzabolázni szakadozó légzését. - Nem semmi kis telefon lehetett - jegyezte meg Charlie idegesen. - Térjünk a tárgyra! - vágta rá Tom mérgesen. - Más dolgom is van. - Aha - morogta Phyllis. - Az látszik. Gyertek csak, gyertek! - invitálta őket Sarah, és Tom örömmel vette, hogy az előbbi élvezetet mímelve Sarah az ég felé fordítja a szemét, majd csókot lehel neki. Kezdett határozottan büszke lenni magára. Akkor csak röviden - kezdte Charlie. - Végeztünk egy felületes összehasonlító elemzést a Matuzsálemtől és Miriam Blaylocktól levett mintákkal. Miért? - Sarah hangja túlzottan élesen szólt. Felállt és odament az íróasztalhoz, amelyre Charlie kirakott néhány vérsejteket ábrázoló, színes, fényes fényképet. Észrevettük, hogy Mrs. Blaylock vértestjei éppen olyan színűek, mint Matuzsáleméi voltak, amikor a végstádiumba jutott. Ami mit is jelent? Matuzsálem vértestjeinek a színe elmélyült a vég közeledtével. Vagyis az oxigénszükséglete jelentősen lecsökkent. Sarah szó szerint sugárzott. Lehet, hogy Tómnak legközelebb egy étteremben az asztal alatt kellene elkapnia? Úgy tűnt, nagyon is tetszett neki a kockázat, hogy bármelyik pillanatban lebukhatnak. Pontosan hová is akartok kilyukadni? Mind a két mintában ugyanaz a pigmentáció jelentkezett? Ez volt az a briliáns tudós, akit Tom ismert és annyira szeretett. Mindenesetre nagyon úgy tűnik. Ez azonban még nem a teljes történet. - Charlie kivett néhány újabb, fényes fotópapírt. - Itt láthatjátok Matuzsálem vértestjeit egy megadott időtartam alatt készített képsorozaton. Látható, hogy egyre mélyebb és mélyebb lesz az árnyalatuk. Az első képen bíbor színűek voltak, és az alakjuk is eltért a normálistól. Emlékeztek még, hogy Geoff újabb vérmintát vett akkor, amikor Mrs. Blaylock már néhány órát aludt? Nos, akkor ezt nézzétek! Mrs. Blaylock vértestjeinek bíbor színezete ezen a képen más sokkal egészségesebb, rózsaszínes-fehéres volt.
Következésképpen - mondta Phyllis - Mrs. Blaylocknak sikerült alvással feldolgoznia azt, ami Matuzsálem halálát okozta. Tom sietve megszólalt, próbálva megakadályozni, hogy feltörjön a pánik, amelyet Sarah tekintetében látott megcsillanni. Egyvalami teljesen biztos. A gerontológia költségvetését nem fogják megnyirbálni. Még azt is érősen kétlem, hogy egyáltalán szükség lesz az igazgatótanács összehívására. - Senki nem mosolygott. - Taps, taps, taps. Mi van, azt hittem boldogabbak lesztek... Nem vagyunk annyira meglepve - felelte Charlie. - Ezzel már tisztában voltunk abban a pillanatban, hogy összehasonlítottuk a vérmintákat. Akkor már csak azt kellene tudnunk, hogy pontosan milyen további kérdéseket vet föl mindez. Mégis honnan, Tom? - Sarah hangja magas volt és ideges. - Számtalan dolgot vethet fel a felfedezés. -Amelyek egy részére egyenesen nem létezik magyarázat - tette hozzá Phyllis. - Az például továbbra is kérdés marad, hogy miért jött el ide Mrs. Blaylock. Okos kislány - jegyezte meg Tom. - Sarah és én is éppen erre akartuk megtalálni a választ. Arra jutottunk, hogy valamiképpen tudomást szerzett Sarah kutatásáról, és ez vonzotta hozzá... hogy pontosan mi okból, azt sajnos nem tudtuk kikövetkeztetni. Sarah arca viasszerűvé változott. Rejtőzködött. Sarah próbálta leplezni az érzéseit. Pontosan mit gondolsz minderről, dr. Roberts? Tisztességtelen feltenni ezt a kérdést, Tom. Hiszen te imádod a tisztességtelen helyzeteket! Sarah felemelte a fejét. Ajka vékony vonallá keskenyedett, szemében makacs tagadás csillant. Rossz volt nézni, hogy mennyire keményen meg kell dolgoznia, ha el akarja rejteni a félelmét. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egymásnak vetjük a hátunkat - mondta Tom. - A Miriam Blaylock-ügyet kiemelt esetté nyilvánítom, és elérem, hogy én legyek a megbízott vezető. Megkerüljük Hutchot, és az általános alapból fogunk magunknak finanszírozást szerezni. Miért van erre szükség? Hiszen Hutch biztosan együtt fog működni velünk. Lehet, hogy nem ért egyet mindennel, amit mondunk és teszünk, de vérbeli tudós, és ő is pontosan tudja, mennyire fontos munkát végzünk. Köszönöm, Sarah. Azt hittem, pont téged nem kell majd emlékeztetnem arra, hogy éppen ő volt az, aki kis híján felszámolta a gerontológiai labort. Valószínűleg egyetlen telefon is elég lesz Sam Rush irodájába. Jóvá fogja hagyni az igényeinket, és eszébe sem jut majd, hogy mit szól mindehhez Hutch. De ő alapította a labort! Akkor éppen itt az ideje, hogy félreálljon. Nagyon sajnálom, de ennek így kell lennie. Figyelmeztetni fogom... Nem fogod. Megvan a saját munkád, ahogyan nekem is. Ne hagyd, hogy az ellentéteink befolyásoljanak! - Feltartotta a kezét. - Te semmit nem tudsz a politikai csatározásokról. Mély csend következett. Van egy olyan érzésem, hogy ennek a megbeszélésnek ezzel vége - szólalt meg Charlie. Majd idegesen felnevetett és hozzátette: - Számíthatsz rám, főnök. Nem figyelmeztetem Hutchot - adta meg magát Sarah is. - Nincs most időm ezzel foglalkozni. Charlie és Phyllis összeszedték az anyagaikat és távoztak. Tom csak ült mozdulatlanul, és próbált Buddháéhoz hasonló nyugalmat erőltetni magára. Arra számított, hogy Sarah dühös tirádát zúdít majd a nyakába; ezzel szemben a nő felállt, visszament a kanapéhoz, és éppen úgy, ahogyan nem sokkal korábban, karjával eltakarva a szemét, lefeküdt. Tom elővett és meggyújtott egy szál szivart. Tökéletes alkalom volt ez arra, hogy kivégezze a napi egy szálat. Felnyúlt a háta mögé, és kinyitotta az ablakot, hogy Sarah ne panaszkodhasson. -
Ő azonban meg sem szólalt. Tom nagyon meglepődött, amikor rádöbbent, hogy Sarah mélyen alszik. Annyira gyorsan álomba szenderedett! Szegény, kimerült kis Sarah. Levette a fogasról az esőkabátját, és betakarta vele. Úgy döntött, hagyja aludni, és csak vagy egy óra múlva hívja fel Rusht. Nem kell sietnie. A legújabb felfedezés nagyon erős pozícióba röpítette. Ahhoz kétség sem férhetett, hogy a Blaylock-eset különleges elbánást igényel. Azt persze nem gondolta, hogy esetleg sikerülhet Hutchot ennek kapcsán nyugdíjaztatnia, de határozottan jó esélyt látott arra, hogy kineveztesse magát programigazgatóvá, illetve a gerontológiai labor vezetőjévé. Márpedig ezután Hutch csak a sodorvízben maradhatna, nem lenne egyéb feladata, mint a klinika sokkal mindennapibb tevékenységeinek irányítása - vagyis azoké, amelyek a világon semmilyen jelentőséggel nem bírnak a dr. Rushhoz hasonlók szemében. Tom beleszippantott a szivarba, mélyen leszívva a füstöt, élvezve, ahogyan a melegség megtölti a tüdejét. Kifújta. Teljesen tiltott és végzetesen veszélyes. Jellemző az emberi életre, hogy ha van valami olyan élvezetes, mint egy jó szivar, akkor az csakis halálos méreg lehet. Nagyrészt azért, hogy elfojtsa magában a szivar miatt érzett bűntudatot, a gondolatait inkább a Miriam Blaylockkal kapcsolatos, sokkal kellemetlenebb kérdések felé fordította. Az biztos, hogy ez a némber elképesztő hatással volt Sarah-ra. Volt valami Miriamben, ami arra emlékeztette Tomot, hogy milyen volt Haver nagyi, miután meghalt mellőle a félje és minden barátja. Akkor is éppen olyan életvidám és fiatalos maradt, mint egész életében, szinte állandóan nevetett, virágokat nevelt, és egyik pitét sütötte a másik után. Ugyanakkor, ha az ember alaposabban megfigyelte - és sikerült bepillantania az egykori lélegzetelállító szépség, valamint annak maradványai mögé -, kirázta a hideg. Az egyik télen, az évszak vége felé, a nagyi egyszer csak sikoltozni kezdett. Tom első gondolata álmából felriadva az volt, hogy biztosan tűz ütött ki valahol. Mire azonban felrohant az emeletre a nagyi szobájába, már holtan találta. Nem tűz ölte meg, hanem valami más. A szeme elkerekedett, az ujjai karomszerűvé lettek. Vajon rémálma volt, és az ijedtség végzett vele? Tom segített az apjának levinni a szalonba. A szél süvített odakint, és Tom afféle jelenlétet érzett maga körül. Tényleg rémálma volt a nagyinak - vagy meglátogatta valaki? Ezután már mindig azt feltételezte, hogy Haver nagyit olyasmi vihette el, ami régen nyomta a lelkét. Az a sikoltás volt az utolsó hang, ami ezen a világon, és az első, ami a pokolban elhagyta a száját. - Ki vagy te, Miriam? - kérdezte most halkan, és magában kuncogott egy kicsit. „Jól van, te nagy tudós - folytatta utána már csak fejben. - Itt ülsz, és lassan azt is kész vagy elhinni, hogy az a nő innen is hallja a hangodat és olvassa a gondolataidat." Nos, miért is ne? Mit értünk azon, hogy „ez a világ"? A kórházat? Az irodát? A szivar meleg illatát? Vagy mit? Tom azzal nyugtatta magát, hogy ami őt illeti, két lábbal áll a földön. Lehetséges, hogy ezen a bolygón két olyan faj is éljen egymás mellett, amelynek a tagjai külsőre megtévesztésig hasonlítanak egymásra. A hibátlan ragadozót nem lehetne megkülönböztetni a zsákmánytól. Csodálatos lenne ez a tökéletesség. Még a főiskolán kérdezte meg tőle valaki, hogy mi van, ha a valóság magja a hitben rejtőzik. Ha minden, amit valóságosnak hiszünk, az azzá is lesz. Mi van, ha a boszorkányok a hit szárnyán szálltak az éjszakán keresztül a tizennegyedik századi Európában, és egy létező pokol démonaival közösültek? Mi van, ha az istenek tényleg a görögök között jártak? Éppen úgy, ahogyan Miriam Blaylock jár most közöttünk... Sarah hitt Miriamben, és éppen ez volt minden félelmének a gyökere. Lehetséges, hogy Miriam pontosan az volt, amivé az ember tenni akarta - bármi, amivé az ember tenni akarta. Talán éppen ez a „szörnyeteg" legpontosabb definíciója?
Svábföld, 1724. Dermesztően hideg van a postakocsiban. Az egyetlen fényforrást a tartójában égő gyertya ingadozó lángja jelenti. Az út szinte belefullad a sűrű ködbe. A fák árnyakba burkolózó tornyok módjára rohannak tova melléttük, ágaik a fogat oldalát karistolják. Miriammel szemben ül három húga. Öccsüket a karjában tartja. Párizsban akadt rájuk, ragályban szenvedő koldusok vérét szívták, és állandóan menekültek. A lányok durva vászonból készült köpönyegükbe burkolóznak, arcuk falfehér. Öccse teljes testsúlyával neki támaszkodik. Miriam megérinti az orcáját, és letörli a rajta megült harmatot. Hirtelen visszarántja a kezét. Pontosan tudja, mi az, amit érzett. Reszketve tapintja meg újra. A bőr olyan, mint a koponyára feszített bőrmaszk. A száj pedig lassan kinyílik. Miriam felsikolt, de a postakocsi vadul megrándul, és ez beléfojtja a hangot. A kocsis a lovak közé csap. Farkasok állnak az út mellett, többtucatnyi. A lovak vágtatnak, a fogat minduntalan megcsúszik az úton. Anélkül, hogy egyetlen szót szólnának, arcukon végtelen gyásszal, Miriam húgai kinyitják a postakocsi ajtaját, és kilökik rajta öccsük testét. Miriam ellenkezni próbál. Hiszen még nem állatiasodhattak el ennyire! Kinyitja az ajtót, és kiveti magát a kocsiból. Selyemruhái nedvesen toccsannak a sáros úton. A kocsi csúszva áll meg. Hirtelen teljes csönd veszi körül. Vagy három méterre hever tőle az öccse összezúzódott teste. Miriam látja a farkasok pofájából kicsapó lélegzet páráját. Olyan végtelen higgadtság olvasható ki a szemükből! Higgadtság és halál. Szinte érzi a szagot a nyirkos levegőben, mint a végzet megannyi démonának leheletét. Egyikük előreugrik, és fogai közé kapja öccse mocskos gabardinköpönyegét. Miriam elzavarja, és kiemeli öccse testét a ragacsos sárból. A karjába véve indul vele tovább az úton. A szíve reménytelen szomorúsággal telve. Előtte a kocsi, amely megállt, és most hatalmas tömegként sötétlik a ködben. Hallja, amint a kocsis vad, Kárpátok között élő népének valamelyik siratódalát énekli. Egyetlen szót sem szól, miközben visszaül a helyére, és egészen magához szorítja az összeaszott maradványokat. Húgai lehorgasztott fejjel kuporognak vele szemben, szégyenük túlságosan mély ahhoz, hogy fel merjék emelni tekintetüket. Nem sokkal dél előtt érkeznek meg a faluba. A kocsis lemászik a bakról, és leveszi mocskos kalpagját. - Zernyest - közli. Miriam átad neki egy ezüstforintot, óvatosan a két ujja között tartja, úgy nyújtja a kocsis felé, hogy annak ne kelljen a kezéhez érnie, amikor átveszi. Zernyest nagyon szegény település Svábföld szívében. Azért jöttek éppen ide, mert olyan pletykákat hallottak, hogy az ő fajtájuk némi biztonságra lelhet ezen a vad vidéken. A falu bűzlik, ragályos és éhező. Mindenhol vesszőből font falú házak állnak, a település közepén lévő templomot pedig rönkfából tákolták össze. A templom mögött a fogadó hosszú épülete. Az erdő minden oldalról fenyegetően veszi körül őket. A közelebbi fák árnyékában omladozó kőházak. Miriam húgai átkelnek a téren, köpönyegük vonalat húz a sárba. Éhes disznók erednek a nyomukba. Miriam a kocsiban hagyja öccsüket, és a testvérei után siet. Annyira ki vannak éhezve, hogy attól tart, nem fogják tartani magukat a gondosan megtervezett támadáshoz. Éppen a fogadóssal alkudoznak, és bántóan magas hangjuk ösz- szekeveredik az erdő madarainak rikácsolásával. A fogadós mélyen meghajol, amikor átadnak neki egy aranypennyt. Félrehúz egy zsíros rongydarabot, amely ajtóként szolgál, ők négyen pedig lehajtják a fejüket, és belépnek. A bűz miatt Miriam kénytelen a száján át levegőt venni. Látja, hogy húgainak orrcimpája szélesre tágul, és mindannyian a leveses kondért kavargató fiatal nő felé fordulnak. A helyiségben csak két asztalon pislákol mécs. A falak zsírtól csúszósak.
Amikor észreveszi őket, a fiatal nő a kondérba dobja a kanalat, és elindul feléjük. Az egész testét kelések borítják. A szája kinyílik, letérdel előttük, és úgy nyújtja feléjük a karját, mintha esdekelne. Pedig csak a köpönyegeiket szeretné elvenni. Miriam egyik testvére lehajtja a fejét, szemében éhes fény csillan. Miriam vad dühvel néz rá. A húga tényleg képes volna éppen ennek az undorító némbernek a vérét szívni? A testvérei azonban nem törődnek vele. Arnyakként mozognak a füstös sötétségben. Némán könyörög nekik. Húgainak szíve azonban nem reagál az érintésére. Csak kutatnak tovább a homályban az elrejtett kincs után. Kések, szemek és fogak csillannak a táncoló fényben. Olyan tánc ez, amely során Miriam egyik testvérétől a másikhoz lép. Elfordulnak tőle. Vad, fájdalommal teli kiáltás szakad fel hirtelen. A fogadós már az övék. Aztán a kocsis is, aki túlságosan későn próbált kijutni az ajtón. Végül egy mocskos sarokban a húgai megtámadják a lányt. Valami azonban nincs rendben. Dulakodni kezdenek, a lány felsikolt és kicsusszan a karmaik közül, felrúgja az egyik parázstartót, és izzó széndarabok gurulnak végig a padlón, be a támadók szoknyái alá. Amíg Miriam húgai az új veszély elől próbálnak félreugrani, a lány lyukat szakít a vesszőből font falba. Szürke alakja ugrálva tűnik el az aljnövényzetben, a közvetlenül a fogadó mögött kezdődő erdő fái között. Most viszont már nagyon kell sietniük, mielőtt mindenkit felriaszt. Ez az egész ország retteg az ő fajtájuktól. Csapatokban járva pusztították végig Svábföldet, Erdélyt, Magyarországot és Szlovákiát, falvakra rontva rá, megölve minden lakosukat. Sírokban alszanak, mert így elriaszthatják a babonás félelemben élő embereket, akik napszállta után csak akkor mernek a temetők közelébe menni, ha a papjaik megáldották őket. Ha egy faluban már minden lakost megöltek, elpusztítják a házakat is, a romokat a folyókba vetik, és indulnak a következőbe. A pletykák túljutottak a hegyvidéken. Az egész ország tőlük retteg. Pedig nagyon nehéz idők járnak a fajtájukra. Hozzászoktak a Róma bukását követő évszázadokban anarchiába süllyedt kontinensen való élethez. Most pedig, amikor kezdett visszatérni Európa nyugati felébe a törvényes rend és kormányzás, ők kénytelenek voltak a távolabbi vidékekre vándorolni. Nem telt el úgy nap, hogy ne vették volna hírét valamilyen tragédiának. Ősi nevek viselői pusztultak el, olyan nevekéi, amelyeket még az apja tanított meg Miriamnek: Ranftius, Harenberg, Tullius. Egész Európa fegyvert fogott ellenük. A hülyék keresztekkel és fokhagymával próbálják elűzni őket, miközben rossz latinsággal imádkoznak. És bár lehet, hogy tényleg ostobák, de úgy tűnik, az inkvizíció mindinkább teret nyer. Az Oderától nyugatra nincsen olyan város, amely ne küldött volna máglyára legalább néhány embert. A templom harangjai kongani kezdenek. Rettenetes sikoly hallatszik az ajtó felől. Miriam húgai, akik vadul próbálnak menekülni, letépik a zsíros rongydarabot. Harminc vagy negyven ember áll odakint, a felfordított kocsi körül. Máris kézről kézre adják az öccsüket, és letépik róla a ruháját. Váratlanul fénypászma hasít a benti sötétségbe. Más falubeliek átszakították a fogadó falát. Miriamnek gyorsan kell cselekednie. Beássa magát az egyik sarokban felhalmozott szénába. Izgatott üvöltések töltik meg a helyiséget. Rettegve és szomorúan lapul, tökéletes mozdulatlanságban. A hangok egészen elnyomják húgai rémült sikolyait. „Védd meg őket!" - mondta neki az apja. Hogyan lesz képes Miriam ezek után szembenézni édesapja emlékével? Na és mi van az anyjukkal, aki az életét áldozta, hogy a hármas ikrek megszülethessenek? Értelmetlen lett volna a halála?
Miriam erősebb, mint azok hárman együttvéve, mert hosszabb időn keresztül, sokkal bőségesebben táplálkozhatott náluk. De ahhoz lehet-e elég ereje, hogy mindhármukat kiszabadítsa a dühtől eszüket vesztett falubeliek karmai közül? A hangok hirtelen örömtelibbek lesznek, ahogyan az emberek kifosztják a postakocsit és elfogott húgait. Az a néhány szánalmas arany- penny nekik egész királyságok minden kincsével felér. Egyszerre férfiak és nők jönnek közelebb, és belemarkolnak, majd felveszik Miriam álcájának egy részét. Miriam már felkészül arra, hogy szembeszálljon velük, de mindannyian elrohannak. A széna tehát ahhoz kell, hogy tüzet rakjanak. A fogadó egyik falához hatalmas vasnyársat támasztottak. Minden bizonnyal akkoriban használták, amikor még a faluban voltak disznók, amelyeket megsüthettek. Ahogyan a rönkfa köré szórt szalma lángra kap, hangos pattogás hallatszik. Miriam húgai, amikor rádöbbennek, hogy mit akarnak tenni velük a falubeliek, az ő nevét kezdik sikoltozni. - MIRIAM! MIRIAM! Miriam lényének egy része nagyon is boldog, amiért a falubeliek nem tudják, hol rejtőzött el. Folyamatosan azt ismételgeti magában, hogy nem mentheti meg mindhármukat, hogy egyébként sem lenne képes elbánni ötven emberrel. Csak hever tehát a bolhák és tetvek között, érzi, ahogyan patkányok rohannak át időről időre a testén, és hallgatja, amint a testvérei segítségért rimánkodnak. Még soha nem lett volna ennyire szükség rá. Eszébe jut, mit tett érte az apja. Ő igazi hős volt. Elkezdi lelökni magáról a szénát, és próbál felülni. Azonban a szeme elé táruló kép annyira rettenetes, hogy azonnal megmerevedik. A legfiatalabb húga teljesen meztelen. Szíjakkal a nyárshoz kötözik. Majd keresztben a tűz fölé rakják. Hangos sistergés hallatszik, mint amikor egy pergamen lángra kap. A húga sikoltozik, vizelete sisteregve csorog a tűzre, fejét vadul rázza, haja előbb füstölögni kezd, majd vörös fénnyel lobban fel. A falubeliek gyorsan széjjeltúrják a tüzet, és lassan forgatni kezdik a nyársat. A sikolyok még hosszú, nagyon hosszú ideig hallatszanak. Vagy egy óra múlva szűnnek csak meg, és ezután sziszegés marad csupán. Miriam másik két húga az egyik sarokban kuporog, olyan szorosan összekötözve, ahogyan a piacra vitt libákat szokták. Késő éjszaka lesz már, mire mind a hármukat megsütik. Miriam véresre harapdálta az ajkát, nehogy felsikoltson. Egész teste zsibong az ezernyi bolhacsípés okozta fájdalom miatt. Késő estig érződik a fogadóban a sülő hús szaga, valamint a tömeg boldog kiabálása. Természetes, hogy vidámak: aranyat találtak, és megtöltötték a hasukat a húgaival, vagyis több húshoz jutottak most, mint az elmúlt években összesen. Már pirkad, amikor a falubeliek megisszák undorító fekete sörük utolsó cseppjeit is, és közösülnek. Aztán elalszanak. Miriam kitör a rejtekhelyéről, és menekülni kezd. Felkapja öcs- cse testét a sárból, ahová hajították, azután magával viszi az erdőbe, olyan gyorsan rohanva a fák között, ahogyan csak a lába viszi, a lehető legmesszebbre ettől a rettenetes helytől. A szíve sajdul bele, amikor eszébe jutnak a húgai, de nem mer visszamenni, hogy ellopja a csontjaikat. Hamarosan megérkezik egy hajnali napfényben fürdőző völgybe. A lába körül virágok bólogatnak, a messzeségben pedig a Kárpátok hegyvonulata emelkedik a kristálytiszta ég felé. Mikor meglátja ezt a fenséges szépséget, a fájdalomtól zokogni kezd. Hangját elnyeli az erdő. Teljesen eltölti a magány kínja. Talán az lenne a legjobb, ha ő is feladná magát a falubelieknek. Azonban képtelen arra vetemedni, hogy visszamenjen, és önként szembenézzen a lángokkal. Az élet szépsége még nem veszett el. Hadd legyenek a holtak a saját maguk hősei.
Öccsével a karjában elindul, hogy átkeljen a hegyeken, és valahol máshol jobb életet találjon. 9. J OIIN ADDIG NEM TÉRT VISSZA, míg Míriam el nem ment otthonról. Ez így volt a legbiztonságosabb. Az elektrosztatikus sorompót könnyedén kikerülte. Ugyanazon a régen nem használt alagúton keresztüljutott be, amin át elmenekült. Küldetése volt ebben a házban. Végigment a néma szobákon. A könyvtárban mindenfelé újságok hevertek, amelyek címlapon hozták az általa elkövetett bűncselekményeket. Bosszúsan konstatálta, mennyire elővigyázatos Míriam. Azonban a város hatalmas. A rendőrségnek nem lesz olyan könnyű dolga, ha őt akarja megtalálni. Megállt, és lehunyta a szemét. Újabb hallucináció kezdődött. Ez alkalommal egy nagyjából tizennégy éves, egészséges kislány képe úszott be elé. John nem törődött ezzel az ízletes érzéki csalódással, amely kétségbeesett éhségének újabb mellékhatása volt csupán. A lány közelebb lépett hozzá. Illata eltöltötte John orrcimpáit. Őíjítő volt az élmény: ő pedig csak állt ott mérgesen, és az iires levegőt csapkodta. Éhsége teljesen magáévá tette és kínozta a bensőjében. Hamarosan újra préda után kell néznie. Felment az emeletre, és megállt a hálószobájuk ajtaja előtt. Annak ellenére, hogy végül majd a padlásra kell feljutnia, nincs miért sietnie. Ki akarta élvezni minden pillanatát annak, hogy fájdalmat okozhat Miriamnek. Tom rávette Sarah-t, hogy a Sam Rushsal való egyeztetést követően ünnepeljenek együtt. Sarah ugyan szeretett volna a laborban maradni a többiekkel, Tómnak azonban sikerült meggyőznie arról, hogy a kutatás következő fázisa az ő jelenléte nélkül is tökéletesen rendben fog zajlani. Mivel nem tudta rávenni Miriam Blaylockot, hogy térjen vissza a Ri- verside-ba, a vizsgálat egyébként is nagyrészt megakadt. Alany nélkül ugyanis nincs mit megfigyelni. Te most egy ember bukását ünnepled - jegyezte meg Sarah, ahogyan leültek a Nyolcvanhatodik utcában lévő, Las Palmas nevű mexikói étteremben vacsorázni. - Erről szó sincs. Hutch nem veszítette el az állását. Ez az évszázad legnagyobb felfedezése. Te pedig egyszerűen elhappoltad előle. Te. Tom hunyorgott. - Jó, egy disznó vagyok. Egy törtető rohadék - felelte Sarah mosolyogva. - Bárcsak meg tudnálak büntetni valahogyan, Tom! Isten bizony, nagyon megérdemelnéd végre. Azonban az igazat megvallva átkozottul megkönnyebbültem. A tudat, hogy már nem vagyunk Hutch alá rendelve... nos, ez valóban olyasmi, ami megérdemli az ünneplést. - Csak akkor vagyok disznó, ha a te munkádat kell megvédenem. Jaj, töröld már le azt az önelégült vigyort a képedről, drágám! Ilyenkor úgy nézel ki, mint egy hamiskártyás. - Ez azért fájt. Inkább nagyon is tetszett. - Felemelte a söröspoharát. - Igyunk rád, te rohadék! - És rád is, te ribanc. - Légy szíves, ne nevezz ennek! Én ugyanis nem érdemlem meg. Tom érezte, hogy ebből bármelyik pillanatban komoly veszekedés robbanhat ki, ezért jobbnak látta annyiban hagyni a dolgot. Visszatért a pincér, ők pedig rendeltek maguknak. Tom meglepetten hallgatta, amint Sarah az étlap legnagyobb adagját választja - rendes esetben ugyanis többnyire csak turkálta és csipegette az ételt. Olykor úgy vélte, a nő ellenne napi egy marék magon is. - Egyszer az életben legalább valóban éhesnek látlak. Ez jó jel. Kezdődő neurózis. Néhány év, és olyan leszek, mint egy kis töltött galamb. - És nem is érdekel a dolog?
Sarah szeme megvillant. Ma enni akarok. Nincsen ezzel semmi baj. - Egy picit elhallgatott. - Őszintén szólva farkaséhes vagyok. Az előbb legszívesebben levettem volna a pincér tálcájáról is a salátát. Eközben az asztalok között kis pultját gurító pincér felé bökött. Egyébként nagyon gyorsan megkapták a vacsorát. Sarah öt teljes percen keresztül meg sem szólalt, csak tömte magába az enchiladát és a tamalét. - Kérsz még esetleg? - kérdezte Tom. Aha! - vágta rá Sarah, mire Tom jelzett a pincérnek, és rendelt még egy adagot. Sarah-nak valóban nagyon jó volt az étvágya, de ha így folytatja, hamarosan olyan vastag lesz, mint egy hurka. Van nálad papír és ceruza? - kérdezte hirtelen a nő. - Eszembe jutott néhány nagyon fontos kérdés. Majd megjegyzem őket. Mondjad csak. Először is. Azt nyugodtan feltételezhetjük, hogy Miriam főemlősökből fejlődött ki. Túlságosan közel áll hozzánk ahhoz, hogy másképpen legyen. Kettő. Éppen ezért mindenképpen szükségünk lesz néhány röntgenfelvételre a csontszerkezetéről, hogy megállapíthassuk, melyik főemlősvonalról van szó. Három. Az nyilvánvaló, hogy ő és a fajtája valamiféle szimbiózisban él velünk; máskülönben miért akarnának rejtőzködni? Valami olyasmit vesznek el tőlünk, amit nem szívesen adunk. Ezt miből következtetted ki? Egyébként miért lenne annyira titkolózó? Márpedig ezt nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Szándékosan teszi. És biztosan nagyon nehéz dolga van. Nem lehetett valami könnyű ennyire sokáig kihúzni úgy, hogy senkinek nem szúrt szemet. - Elhallgatott, és gyorsan felcsippentett néhány falatot. - Kíváncsi vagyok, vajon mi lehet az, amit elvesznek tőlünk. Hogy rájövünk-e valaha is. Tom őszintén irigyelte amiatt, hogy ennyire éles az elméje. Az egész esetet sikerült leegyszerűsítenie két kulcsfontosságú kérdésre. Aztán Sarah hirtelen abbahagyta az evést. Leejtette a villáját, és sápadt arccal nézett Tómra. Gyorsan el kell mennünk innen. Tom szófogadóan kifizette a vacsorát, majd kiléptek az étteremből, a Nyolcvanhatodik utca zsibongó forgatagába. A gesztenyeárusok standjairól füst szállt fel, a kölykök hóna alatt tartott magnókból pedig üvöltve szólt a diszkózene. Elmentek egy kínai, egy német és egy görög étterem mellett. A tömeg csak akkor kezdett valamelyest ritkulni, amikor befordultak a Második sugárútra. Azt hiszem, itt fogom hagyni a vacsorámat. Rendben, drágám. - Tom nem is igen lepődött meg ezen, tekintve, mennyi fűszeres ételt tömött az előbb magába. - Mit gondolsz, kibírod a... ? Sarah az egyik esőcsatornába hányt bele. Szerencsére az ő házuk mindössze néhány méternyire volt onnan, és Herb, az éjszakai portás látta, mi történt. Törölközővel a kezében szaladt oda hozzájuk. Dr. Roberts! - mondta zsémbes, rekedt hangon. - Jézusom, biztosan elrontotta a gyomrát valamivel! Tom Sarah kezét fogta. A törölközővel végigsimította a nő verítékkel borított arcát. Kocsik rohantak tova az úttesten, vagy egyméternyire tőlük. A járdán mindenféle emberek jártak. Egy tűzoltókocsi dübörgött el mellettük, rajta egy dalmatával. Sarah erősen köhögött. Ó, rettenetesen érzem magam - nyögte. - Tom, annyira fázom! Gyere, menjünk fel, és ágyba duglak! - Fel tud menni egyedül, doki? Vagy vigyem? Sarah nagy nehezen lábra állt. - Kösz, Herb, de nem kell.
Tom kaijára támaszkodva botorkált be az előtérbe. Fejben máris végigvette azt a rengeteg féle ételmérgezést, ami ludas lehet a dologban. Túlságosan hirtelen jelentkezett ahhoz, hogy botulizmus legyen. Nem ettek gombát, tehát az sem lehet. Talán a jó öreg szalmonella lesz az, vagy egészen egyszerűen túlterhelte a gyomrát. Ha Tom vigyáz rá, hogy semmi ne zavaija, és kellemesen melegen tartja, akkor percek alatt elmúlik az egész. Gonzalo! - szólt bele Herb a belső telefonba. - Gyere és figyeld az ajtót! Én felkísérem a dokikat. A liftben egyikük sem szólt egyetlen szót sem, csak Sarah ziháló légzése hallatszott. Tom, mindjárt megint hányni fogok! - szólalt meg hirtelen a nő remegő hangon. Még a tizenkilencediken voltak, és csak mentek felfelé. - Bírd ki még egy másodpercig, édesem! Herb arcán kétségbeesett kifejezés ült. Biztos volt benne, hogy a mai estén liftet is fog takarítani. Sarah azonban tartotta magát, és csak akkor tört fel belőle a hányás, amikor már kiléptek a folyosóra. Tom dühös volt rá, de sajnálta is. Nem kellett volna annyit ennie, mint egy ló. Ha viszont Sarah-t szenvedni látta, az neki is nagyon rossz volt. - Gyere, édesem! - mondta. - Itt az ágy, és itt ez a vödör. Tom hanyatt fektette az ágyra, majd letette mellé a felmosóvödröt, és szigorúan utasította Sarah-t, hogy ha kell, használja is. Azután visszament a folyosóra, és megpróbálta úgy feltakarítani a hányást, hogy fel ne forduljon az ő gyomra is. Mialatt ágyba dugta Sarah-t, Herb feltűnés nélkül meglépett. Tom nem tudta hibáztatni emiatt. Mikor visszament a hálószobájukba, meglepetten látta, hogy Sarah már felült. Jobban érzem magam - jelentette ki, és dühös tekintete mintha kihívás lett volna Tom számára, hogy vitatkozzon, ha merészel. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. - Az isten veije meg, hogy soha nem hagyják békén az embert... Ki az? - Herb vagyok. Hoztam egy csomagot. Tom kinyitotta az ajtót. Egy futár hozta, és Gonzalo vette át az előbb, amíg a kapuban állt, dr. Haver. Kis csomag volt, csodálatosan szép, kék papírba csomagolva, piros szalaggal átkötve. Sarah nevét írták rá. Tom vállat vont, majd odavitte a nőnek. - Mégis ki küldhet nekem csomagot? - Nyisd ki! Hátha lesz benne egy kártya. Sarah megrázta, majd hallgatózott. - Talán van valaki, aki bombát küldene neked, kedvesem? Sarah elmosolyodott, majd feltépte a csomagot. Az átható illat azonnal betöltötte a szobát. Hat zöldessárga szappan volt benne. - Jóságos isten, dobd ki, dobd ki! - Miriam küldte. Nem gondolod, hogy azért egy kicsit erős ez a szag? Az igazat megvallva... Ugyan már, édesem, inkább kellemes. - Az orrához emelte az egyiket, és mélyen beszívta az illatot. - Csodálatos. Amikor nála voltam, akkor jegyeztem meg neki, hogy mennyire szeretem ezt az illatot. Csak kedves akart lenni velem. Akkor is zárd el valamiben, légy szíves! Adj egy kis időt, míg megszokom. - Majd Tom szemében felismerés villant. - Jóságos isten, hiszen én ismerem ezt a szappant! Kezébe vette az egyiket, és elolvasta a felületébe nyomott feliratot: Brehmer és Cross Manufaktúra. Tom hangos nevetésben tört ki, majd az ágyra dobta a szappant. Mi a fene olyan istentelenül vicces? Ezeket egyedileg készítik, csak neki! Ó, valóban? Tényleg? Tudod, hogy mi ez? Ezt temetkezési vállalkozók használják. Hullákat mosnak vele. Ezért emlékeztem, hogy már éreztem valahol a szagát, és ezért van az,
hogy felfordul tőle a gyomrom. Haver nagyit is ezzel mosták le, még gyerekkoromban. így legalább nem érződött a hullaszag az egész házban. Sarah megérintette a szappant, majd visszahúzta a kezét. Tom egészen közel lépett hozzá. - Az ő agyuk nem ugyanarra srófra jár, mint a miénk. - De azt mondta... Ki tudja, mit mondott? Nem lenne szabad feltételezned, hogy megérted a motivációit. Az is lehet, hogy csak valami rossz vicc volt az egész. Hosszú hallgatás után Sarah megjegyezte, hogy Tómnak talán igaza van. Nem tiltakozott, amikor a férfi az összes szappant a kukába dobta. Sarah rosszulléte elmúlt, és nem is lázasodott be, így mind a ketten megnyugtatták magukat, hogy túl is van az egészen. Talán arra sem lesz szükség, hogy pótoljuk az elektrolitot - jegyezte meg Tom. - Jó. Mert most még vizet sem akarok látni. Várj csak egy kicsit, amíg meg nem szomjazol! Hé, ide nézz! - Tom éppen a tévéműsort lapozgatta. - A tizenhármason kilenctől a Zenés Színház megy. Éppen kilenc óra van. Amíg tévét néztek, Tómnak feltűnt, hogy Sarah a jobb karját dörzsölgeti. - Minden rendben van? -Aha. - Lehet, hogy meghúzódott egy kicsit az előbb az utcán. - Egész délután sajgott. Körülbelül a műsor közepén Sarah felkapcsolta az olvasólámpáját. - Tom, ezt nézd meg! Az alkarján egy kis tűnyom látszott. - Véradáson voltál? Mikor lettem volna? Talán megszúrt valami. Biztosan emiatt lettem rosszul. Tom alaposabban megvizsgálta a sebhelyet. Véraláfutás húzódott a véna mentén, maga a seb pedig vörös volt... egészen úgy festett, mintha Sarah vérátömlesztést kapott volna. - Csak egy pókcsípés - mondta a nő. Tómnak feltűnt, milyen rekedt a hangja. Sarah rettenetesen megijedt. Megérintette a vállát. - Ha az is, akkor sem kell aggódnod, édesem. Biztosan semmi súlyos. - Aha. Nem súlyos. Igen, kedves. Nincs izomfájdalom, nincsenek görcseid. Pedig ennek a kettőnek mindenképpen jelentkeznie kellene, ha veszélyes lenne a csípés. Sarah felsóhajtott. - Tudom, hogy undorító, de megint nagyon éhes vagyok. Tómnak fogalma sem volt, mit mondhatna erre. Fejben gyorsan végigfutott a tüneteken. Először eszébe jutott, hogy Sarah-nak talán kórházba kellene mennie, de gyorsan el is vetette az ötletet. A panaszok elég jelentéktelenek voltak. Több ezer ember kap enyhébb ételmérgezést, vagy csípik meg rovarok, és ők sem rohannak azonnal kórházba. Tom ettől eltekintve nagyon aggódott. Elég volt Sarah arcára néznie. Elég sápadtnak látta, és az, hogy így kikerekedett, ödémára utalt. A bőrét ugyanakkor hűvösnek és meglehetősen száraznak érezte. Éhség ide vagy oda - döntött végül -, azt hiszem, legjobb lesz, ha azonnal ágyba fekszel. Majd holnap eszünk egy kiadós reggelit. Sarah nem vitatkozott, de a szemében csalódottság csillant. Mind a ketten levetkőztek és lefeküdtek. Tom vagy öt percig, ha olvasta a Time magazint, azután lekapcsolta a lámpáját. Meglapogatta Sarah fenekét, majd hallgatta, ahogyan a nő mintha órákon keresztül csak forgolódna és hánykolódna az ágyban. Tom csak akkor tudott ellazulni valamelyest, amikor észrevette, hogy Sarah mélyen és egyenletesen lélegzik. Még egyszer, utoljára megsimította a homlokát. Nem volt láza. Végül hagyta, hogy őt is magával ragadja az álom.
Mennydörgés hallatszott, és kék villám fénye világította meg a szobát. Sarah csak nézte a villanás utáni vaksötétet. Nem egy ember árnyékát látta meg a nappaliban? Zuhogni kezdett az eső. A szél zúgva fújt az ablakon túl. Teljesen mozdulatlanul feküdt az ágyban, levegőt is alig vett, és a következő villámlásra várt, hogy talán többet lásson. A következő villanásnál azonban nem látott senkit. A szívverése kezdett lelassulni. Már éppen fel akarta ébreszteni Tomot. Visszahúzta a kezét, és karjával inkább a szemét takarta el. Az egész teste zsibogott, fájdalmat érzett, és borzasztóan fázott. Lelki szemei előtt egy Big Mac jelent meg, dupla hasábburgonyával és egy gigantikus, jéghideg kólával. Undorító. Hiszen ő szinte soha nem eszik effélét. Ennek ellenére az erős csábítás megmaradt. A tekintete az öltözőszekrényen álló órára vándorolt. Innen elég nehéz volt leolvasni a számlapot, de ha minden igaz, nagyjából kettő harmincat mutatott. Nem a legideálisabb időpont arra, hogy az ember sétálni induljon New York Cityben. Azonban ezúttal a Nyolcvanhatodik utcai McDonald's képe derengett fel előtte: az emberek biztosan a kávéjuk fölé görnyednek, és talán néhány zsaru is akad, akik éppen szünetet tartanak. Szinte az orrában érezte a szagot. Mennyei illatnak tűnt számára. Lassan és óvatosan csusszant ki az ágyból. Ha Tom felébred, akkor biztos, hogy nem fogja tudni végrehajtani a tervét. A McDonald's egyáltalán nincsen messze. Valószínűleg nem lesz semmi baj. Farmert és pulóvert vett fel, majd sportcipőt húzott. Amikor kiment a lakásból, feltűnt neki, hogy Tom - jellemző módon - elfelejtette rendesen bezárni az ajtót. A saját kulcsával ráfordította mind a zárat, mind a reteszt, majd a lifthez indult. Ahhoz képest, hogy látszólag mennyire lazaságot nem ismerő ember, Tom meglepően feledékeny tudott lenni. Amikor a liftajtó kinyílt, Sarah a kihalt előtérbe lépett. Sztentori, remegő hang töltötte be Herb mélyen, horkolva aludt a helyén. A ház bejárati ajtaján csak belül volt kilincs, így Sarah kénytelen lesz kulccsal bejutni visszafelé jövet. Odakint a levegő friss volt a nemrég elvonult vihar nyomában, és minden zöld, nedves szagot árasztott. A szél süvítésén túl szinte semmi hang nem hallatszott. Sarah csodálatosnak találta ezt az ürességet. Ahogyan elindult az utcán, kicsit úgy érezte, hogy valamiféle titkos erővel rendelkezik már pusztán azért, hogy ebben az órában kimerészkedett. Ment kétsaroknyit, majd a Nyolcvanhatodikon kelet felé fordult. A McDonald's, ahogyan sejtette, nyitva volt, de sokkal többen nyüzsögtek bent, mint azt gondolta volna. Egészen pontosan tömve volt a hely. Öt teljes percen keresztül kellett sorban állnia, és a végén követelőző éhsége miatt már toporgott. Két Big Macet rendelt dupla hasábburgonyával, egy pitét és egy óriási kólát. Az étellel a kezében egy nagydarab fiatalemberrel szemben talált csak helyet magának, aki láthatólag tudomást sem vett óla. Némi ideges ciccegés után a fiatalember felállt, és más helyet keresett magának. Sarah csak most tudott igazán körülnézni. Majdnem felnevetett, hiszen az egész étteremben rajta kívül szinte mindenki meleg volt; transzvesztiták hajoltak a shake-jük fölé, bőrnadrágos srácok falták a steakburgereiket, és mindenféle öltözéket viselő férfiak - egyesek teljesen mindennapi viseletben, mások utcai prostinak öltözve - táncoltak egymással az asztalok között. Sarah asztalához nem ült le senki, amit ő teljesen megfelelőnek talált. A szendvicset egészen különlegesen finomnak érezte, ízletesnek, illatosnak, éppen olyannak, amilyennek lennie kell. Jobbnak bármelyik Big Macnél, amit életében eddig fogyasztott, sokkal jobbnak. Még a kóla és a burgonya is csodálatos élményt nyújtott. Mégis mi folyik ezen a helyen? Ha lemegy a nap, hirtelen szokatlanul finom, ínyenc gyorskaját kezdenek árulni? Egyedül az tartotta vissza attól, hogy vegyen még egy pár hamburgert, hogy emlékezett rá, mi történt nem sokkal korábban. Nem érezte úgy, mintha különösebben jóllakott volna, a józan ész azonban azt mondta neki, nem lenne okos húzás túl sokat ennie. Még szerencse, hogy Tom beígérte neki a bőséges reggelit. A lelki szemei előtt tojás jelent meg, forró, csípős kolbásszal,
és vajas pirítósok egész hegye, talán egy kis palacsintával. Máris csorogni kezdett a nyála. A kiszolgálópult fölötti nagy óra hajnali hármat mutatott. Még legalább négy óra, amíg megkóstolhatja ezt a kiadós reggelit. Felállt, és kényszerítenie kellett magát arra, hogy kimenjen végre. Úgy tervezte, sétálással fogja elütni azt a néhány órát, mert semmi kedve nem volt ahhoz, hogy csak heverjen az ágyában azt várva, mikor kel fel a nap. Korábbi kínzó állapota nyomtalanul elmúlt. Megvolt a veszélye annak, hogy hamarosan ismét elered az eső. Sarah-t azonban ez nem érdekelte. Kellemesnek érezné még annak a hidegét is. Éhsége azóta sem csillapodott, de mostanra inkább mintha növelte volna az örömteli érzést, amely lassan eltöltötte. Sarah azon kapta magát, hogy bezárt üzletek és sötét bérházak előtt sétál el, majd egyre szaporább léptekkel fordul el és indul tovább a York és az East End sugárutak közötti csendesebb területen. Az épületek itt régebbiek voltak, a fények valamivel halványabbak. Az East Enden túl nyúlt el a sötétségbe borult Carl Schurz Park. A kandeláberek, amelyek az ösvényeket világították meg, valamint a magas fák között gomolygó köd miatt a park tinédzserkora egyik jelenetét juttatta eszébe, még Savannah-ban. Élénken emlékezett Bobby Dewartra, bőre savanykás illatára, valamint azokra a csodálatos, kamaszórákra, amelyeket a Savannah Városi Temető sírkövei között töltöttek egymást simogatva. Később végigsétáltak a kikötőn, beleszagoltak a sós illatú szellőbe, amely a Savannah folyót kísérte éjszakánként, és figyelték az utolsó turistákat, akik hazafelé indultak a Kalóz étteremből. Örökre szóló szerelmet vallottak akkor egymásnak. Mivel mindössze tizennégy éves volt akkoriban, Sarah még nem tudta, hogy a sors előszeretettel tréfálja meg az embert. Az International Paper hamarosan áthelyezte az apját, és mire észbe kapott, Des Moines- ben éltek. Na és Bobby Dewart? Sarah semmit sem hallott felőle. Ebben a pillanatban, ahogyan az éjjeli park vonzerejének engedelmeskedve átkelt az East Enden, hirtelen felidéződött benne az a szerelem, minden bátortalanságával együtt. Fiatalkori lángolás, és eleve bukásra született - de éppen ezért egy bizonyos értelemben nem volt mégis örökkévaló? Hirtelen erős késztetést érzett arra, hogy megint meglátogassa élete minden elveszettnek hitt, fontos helyét: az üres padokat az éjszakai sötétségben, a kihalt ösvényeket. Csak ment lassú léptekkel a lebetonozott ösvényen, és ugyanazzal az élvezettel teli fájdalommal idézte fel magában az összes korábbi szerelmét, Bobbyt és másokat, és igen, Tomot is. Ő is egyike volt élete nagy szerelmeinek, Sarah ezt nem is tagadhatta. Átkelt a parkon, míg meg nem érkezett arra a széles sétányra, amely mögötte nyúlt, és amelyet egyik oldalról épületek, a másikról pedig az East River határolt. A sodrás, amely mindig erős volt, most is sziszegve vitte a vizet a lenti sötétségben. Messze kint, a folyón egy kis hajó haladt, de csak a fényeiből lehetett kikövetkeztetni az alakját. A sétányon álló padok még mindig csillogtak a nemrégiben hullott esőtől. Közvetlenül mögöttük már lakóépületek emelkedtek a magasba. Az alsóbb szintek teraszai vagy három méterre lógtak be a sétány fölé. A sötétségben ezek az épületek valami olyan jellegzetességet sugároztak, amely a nappali fényben láthatatlan maradt. Sarah meg nem tudta volna mondani, mi lehet az. Biztosan nem fenyegetés. Inkább egyfajta titokzatosság. A sötét ablakok... érdekesek voltak. Amennyire jól kezdte érezni magát, egyáltalán nem tűnt lehetetlennek, hogy képes lenne felmászni ezeknek az alacsonyabban fekvő teraszoknak az egyikére. És aztán mit tenne? Mondjuk megkóstolhatna egy barackot, érezhetné, hogyan hatolnak a fogai a húsába, és hogyan tölti meg a száját az a lédús édesség. Emberek ezrei alszanak ezekben az épületekben, mindegyikük bezárva saját álmainak világába, tehetetlenül, némán. Sarah csendesen sétált, tele furcsa és alig megfogható vágyakozással. Meg akart kapni mindent, ami szép, és azon töprengett, hogy nincsen olyan, hogy csúnya ember.
Mindennél jobban szeretett volna bejutni a lakásaikba, megérinteni a tulajdonukat, hallgatni a lélegzésüket. Aztán azon kapta magát, hogy ott áll az egyik padon. A karját teljesen kinyújtotta, a legalsó erkély csak egy méterre lehetett fölötte. Leguggolt a padon. Ha felugrana, valószínűleg éppen elérné a peremét. Hogy micsoda? Hiszen ez teljesen abszurd! Abnormális viselkedés! Pszichopatához illő! Ennek ellenére az izmai máris megfeszültek, karja kinyúlt, készen arra, hogy megragadja az erkélyt, a szeme pedig a távolságot méricskélte. Az ő személyiségében nyoma sem volt egy pszichopata magatartásának. Ha valamit el lehetett mondani róla, hogy túlságosan is civilizált. A következő pillanatban pedig máris ott lógott az erkély peremén, ujjai erősen kapaszkodtak, lába pedig a levegőben rúgkapált. Lehetetlen volt, hogy ez történjen, ő mégis megtette. A karja és az ujjai nem fájtak úgy, ahogyan kellett volna. Inkább acélkeménységűnek érezte őket. Felhúzta magát, és benézett a teraszra. Egy grillt látott, néhány napozószéket és egy biciklit. Jobb kezével megragadta azoknak a vasrudaknak az egyikét, amelyek gyakorlatilag a korlátot alkották. Valami különös, agresszív haragot érzett magában, késztetést arra, hogy ott bent legyen végre, és... Hangos dobbanással ért földet; a zaj végigvisszhangzott az egész sétányon. A kép, aminek hatására inkább elengedte a korlátot, annyira rettenetes volt, hogy Sarah összegörnyedt, és átölelte magát a karjaival. Hiszen az ő lelki szemei előtt nem jelenhetnek meg ilyesmik! Ő szereti az embereket, és ez egész létezésének az alapja. Hogyan lehetne valaha is képes arra, hogy megöljön egy másik, ártatlan emberi lényt, hogy felnyissa, mint egy... mint ahogyan a fejében megjelenő képen tette? Mintha valaki más költözött volna bele a testébe, egy vad teremtmény, akit Sarah számára idegen ösztönök hajtanak. „Vajon ez egész idő alatt itt lakozott bennem, mélyen megbújva a mögött a Sarah mögött, akit ismerek?" Igen. Megbújt, de azért jelen volt benne. Most pedig életre kelt. Sarah érezte, hogy valami hatalmas mocorog benne, ébredezik szendergéséből. Lehetséges, hogy ez a valami éppen olyan ősi, mint maga az élet, ugyanakkor nagyon is új. Ez késztette arra, hogy az éjszaka közepén elmenjen otthonról, ami az éhségtől a féktelen zabálás orgiájáig vezette, és amelynek hatására ilyen természetellenes érdeklődés támadt benne idegenek lakásai iránt. Gyorsan továbbindult a sétányon, próbálva nyíltabb tereket találni, olyan helyet, ahol sokkal kisebb lehetne az ilyen viselkedés csábítása. Ahogyan elindult, megmagyarázhatatlan módon az az érzése támadt, hogy valaki vagy valami vele együtt kel útra, vele azonos ütemben jár, vele egyszerre lélegzik. Valami, ami nem kimondottan ennek a világnak a szülötte. Inkább magas, sápatag, mellette gyors és halálos, akár egy héja. Rohanni kezdett. Léptei tompán puffantak az aszfalton; a futócipő minden hangot elnyomott. A félelmet azonban nem szüntette meg. Sarah a feje fölé emelte a kezét, majd leguggolt. Mintha hatalmas szárnyak csapkodását hallotta volna a feje fölött. Hallucináció. Megmagyarázhatatlan módon eszébe jutott az a tűnyom. Nyilván éppen az volt, aminek látszott. Nem rovarcsípés vagy valami teljesen mindennapi sebhely. Miriam tűvel adott be neki valamit. Az a sápadt alak lassan mozdul, gumicső, vérrel teli tasakok, vörös vér... Sötétvörös vér, mint a hüllőké.
Sarah eszeveszetten rohant a parkon keresztül, elhaladva a mozdulatlan hinták és a pályák mellett, ahol a gyerekek labdáztak, a csúszdák, a homokozó, valamint a magas, nedvességtől csöpögő fák mellett. „Vérátömlesztést kaptam. Miriam vért adott nekem. A saját vérét." Emlék: Miriam egy primitív katéterrel vért vesz le a saját karjából. Sarah képtelen moccanni. Egy hang. Miriam hangja, amint újra és újra elismétli, hogy nem tud megmozdulni, nem fog semmire emlékezni, nem tud, nem fog. Ez a hang azonban nem Miriam hangja. Ez a hang azé a különös, nem emberi teremtményé, azé a szoboré, amelynek katéter van a karjába kötve, katéter, amelynek a másik vége a vérhez való tasakokhoz csatlakozott. Amikor a tasakok megteltek a vörös folyadékkal, a Sarah karjába vezető csőhöz csatlakoztatta őket. Ő pedig csak figyelte, amint belécsorog, a legmelegebb, legkellemesebb érzéssel, hogy már képtelen lett volna megállítani, képtelen lett volna kihúzni a karjából a tűt. Segítség! Megint az utcán volt, ismerős kereszteződéseken rohanva keresztül, ismerős üzletek előtt futva el, ugyanakkor ebben a furcsa, idegen világban is járva, amely a halottak bolygója volt, s egyben az ő otthona. Megtorpant, mert teljesen kifulladt. A szíve hevesen vert, és szaggatottan vette a levegőt. „Nekem, nem lett volna szabad ezt megtudni - gondolta. - Hiszen ez hihetetlen. És mégis igaz. Annak kell lennie." Megtapogatta a karját, és érezte azt a keményebb kis gócot, ahol a tűt belédöfték. Amikor megnyomta, fájdalom hasított belé. Valódi fájdalom. Most, ezekben a pillanatokban Miriam vére az ő szervezetében van, és összekeveredik a sajátjával. A fekete vér? Az a rettenetes lény, akinek a hangja Miriaméhez hasonlít? Egy rémálom csupán? Vagy valami vicc? Több száz kétségbeesett kérdés tódult a fejébe, és abban a pillanatban egyetlenegyre sem tudta a választ. Például lehetséges, hogy az agya valamilyen módon keresztültört egy hipnózissal emelt falat, ahogy az is, hogy ennek a falnak éppen most kellett leomlania. Megpróbált lehiggadni egy kicsit. Lélegezz mélyeket, és idézd fel magadban, hogy milyen erős vagy! Úgy gondolta, képes lenne ezt a helyzetet észéi-vekkel és tudományos módszerekkel megmagyarázni. Megvan a tudása ahhoz, hogy megmeneküljön. Az első ötlete az volt, hogy most azonnal haza kell mennie, felébresztenie Tomot, aztán rohanni a Riverside-ba, hogy el tudjanak végezni néhány tesztet. Ehelyett fogta magát, és leült a padkára. Ha a megfelelő döntést akarja meghozni, ahhoz előbb össze kell szednie a gondolatait, és rendet kell raknia a saját fejében. Ha nem vigyáz, a többiek még a végén valami irracionális aberrációnak fogják tekinteni az egészet. Béke honolt az üres utcán. Az egyik közeli épület elé tulipánokat ültettek, és a virágok most szó szerint saját fénnyel tündököltek az utcai lámpák világosságában. A fák friss levelekkel teli ágakat nyújtottak fölé. New Yorknak ez a része lehetett volna akár egy kisváros is, olyan mélyen aludt, és annyira édes illatokkal volt tele. Sarah felnézett. Felhők úsztak az égen, sárgásvörösre festve a város fényei által. Itt is, ott is észrevett egy-egy csillagot. Nyugatra a hold haladt megszokott pályáján. Felkavarodott körülötte a levegő, mintha hatalmas szárnyak keltettek volna örvényt. Megint az a hallucináció. Úgy érezte, egy hatalmas madár száll ide-oda, közvetlenül a feje fölött. Sarah előtt ebben a pillanatban megjelent Miriam arcának minden korábbinál élethűbb képe; arckifejezése békét sugárzott.
Felugrott, és éppen csak sikerült elfojtania a kiáltását. Az az arc valóságos volt. De Miriam nem volt ott. Sarah teljesen egyedül ácsorgott az utcán. Biztosan ez is csak egy újabb jellemző tünet, amit kénytelen lesz egyszerűen elfogadni. Matuzsálem halálüvöltése töltötte meg a levegőt. Sarah a fülére szorította a kezét, és érezte, hogy a tűnyomból kiindulva éles fájdalom rohan végig a jobb karjában. Újabb tünet. Valószínűleg minden, ami ezen az éjszakán történt, csak tünetek együttese volt, a hányástól kezdve a hallucinációkon át a kielégíthetetlen étvágyig. És abban a pillanatban, hogy pontosan megtudja, mi a gond vele, azonnal képes lesz kezelni ezek mindegyikét. Elindult, ezúttal határozott léptekkel. Nem hagyja, hogy egy ilyen átmeneti pszichózis áldozattá tegye. Orvosként fogja megközelíteni a problémát, és a megoldásban segíteni fogja a világ egyik legkiválóbb kutatóintézete is. Azt pedig, hogy pontosan mik voltak Miriam indítékai, ráér majd később kideríteni. Ezt az ügyet most mindenképpen el kell rendezniük. Miriam veszélyes, éppen ezért kiemelt figyelemmel kezelendő. Semmi gond, az ilyen helyzetekre is lennie kell valamilyen eljárásnak. Amikor visszaért az Excelsior Towerhöz, már többé-kevésbé sikerült visszanyernie az önuralmát. Előbányászta a kulcsait, mert nem volt szíve felébreszteni szegény Herböt, aki az egyik széken aludt összegörnyedve, akár egy horkoló batyu. Szerencsétlen pasi, biztosan két vagy három helyen is dolgozik. Annak ellenére, hogy tisztában volt vele, nagyon kell sietnie, valami különös érdeklődés támadt benne Herb iránt. Annyira védtelennek látta. Amikor azonban közelebb lépett hozzá, a szagát elviselhetetlennek találta. Mint a rothadó húsét. Inkább a lifthez indult, és felment a saját emeletére. A lakás csendes volt. A hálószobából halk szuszogás szűrődött ki. Tómnak nyilvánvalóan nem hiányzott, amíg nem volt otthon. Sarah a fürdőszobába ment, és felkapcsolta a villanyt. Tisztán látszott a tűnyom, és az is, hogy egészen kicsit elfertőződött a seb. Először is ellenőrizniük kell, hogy típusazonos vért kapott-e. Ha ugyanis Miriam vére nem megfelelő, akkor szövődmények léphetnek fel, és annak akár visszafordíthatatlan hatása is lehet. Mindenképpen gyorsan kell cselekedniük. Az, hogy az elmúlt nyolc vagy tíz órában nem tapasztalt magán semmi nagyon súlyosat, reményre adott okot, de azért még nem bizonyított semmit. A sokk bármelyik pillanatban jelentkezhet. -Tom! A férfi a másik oldalára fordult és morgott. Sarah a vállára tette a kezét, hogy felrázza. Mintha áram ütötte volna meg. A szeme előtt fények villantak, és az egész testén fájdalmas reszketés futott végig. Visszahőkölt, és egészen megdöbbent azon, hogy ez a rengeteg élmény ilyen vad erővel, egyszerre robbant benne. Elképesztően jólesett neki Tom bőrét érinteni. Valami különös, gonosz kis bizsergés miatt egészen lúdbőrös lett. A mellbimbói megkeményedtek és a pulóveréhez dörzsölődtek. Aztán erőt vett rajta egy érzés, hasonló ahhoz, amit a teraszon függeszkedve tapasztalt, egyfajta agresz- szív vágyakozás, ami biztosan a nemrégiben támadt kielégíthetetlen étvágyával állt kapcsolatban. Nem kerülte el a figyelmét az erős - és csodálatos - illat. Nem ételé volt, és valahogy mégis. Vajon Tom felkelt, és itt az ágyban evett valamit? Annyira jellemző lenne rá, hogy az éjszaka közepén kiszalad egy gyors nassért, és észre sem veszi, hogy Sarah nem fekszik mellette. Tom izgatott szuszogásra ébredt. Meglepetten ült fel. Először megijedt. A szeme még nem szokott hozzá a sötéthez. Sarah? Igen? Mi a fene folyik itt?
Ébren vagy? Sarah felkapcsolta a fürdőszobában a lámpát. Nemcsak hogy ébren volt, de teljesen fel is öltözött. A hátulról érkező fényben ugyan Tom nem láthatta az arcát, ám azt észrevette, hogy a haja egészen összekó- colódott. Minden rendben van? Amikor nem kapott választ, Tom felállt az ágyból, és felé nyújtotta a kezét. Sarah hirtelen visszasietett a fürdőszobába. Csak egy pillanat! - Rekedtnek tűnt. Olyan furcsa a hangod - Azt már nem tette hozzá, hogy a kinézete is elég különös most, ahogy a fürdőszobában tisztán látszik: a szeme elkerekedett és csillogó, az arca koszos, a pulóverét is összepiszkolta, a sportcipője pedig csupa sár. - Te meg mit a fenét csináltál? Amint Tom elindult felé, Sarah kis híján menekülőre fogta. A férfi azonban belépett mellé a fürdőszobába, felé nyújtotta a karját, és csak állt ott, Sarah fölé magasodva. A nő egyszer csak térdre zuhant, arcát a kezébe temette, majd hátrahajlott. Fojtott sírás. Tom melléje térdelt. Kedvesem, fáj valamid? A karom! - A sírásból nyögés lett, gurgulázó, őrült. Tom megérintette a felé nyújtott kart, és alaposabban megnézte a ronda sebhelyet, közvetlenül a könyökhajlat alatt. Tűnyom. Sarah tekintete az övébe kapaszkodott. Miriam vérátömlesztést adott nekem, most pedig hallucinálok. Lázad van. A transzfúzióra adott reakció. Sarah bólintott, lezárt szemhéja mögül csak úgy patakzottak a köny- nyei. Tom a vállánál fogva magához húzta, és érezte, hogy a saját szíve is milyen vadul kalapál. A vérátömlesztés szövődményei, ha nem csoportazonos vérrel végzik el, lehetnek bármilyenek, az egészen enyhe émelygéstől kezdve a keringési rendszer összeomlásáig és a halálig. -Azonnal menjünk a Riverside-ba! - A telefonhoz sietett, és Geoff otthoni számát tárcsázta. Most az elérhető legjobb vérszakértőre van szükségük. Geoff hangja, amely kezdetben álmos volt és egy kicsit zavart, azonnal kitisztult, amikor Tom elmondta neki, mi történt. Megegyeztek, hogy tíz perc múlva találkoznak a vérelemző laborban. Tom leszólt Herbnek, hogy hívjon nekik egy taxit. Mire felöltözött, Sarah-ra pedig kabátot adott, a sárga autó már a ház bejárata előtt állt. Keresztülsiettek a Riverside előterén, amely ebben az órában teljesen kihalt és csendes volt. Tom csak intett az éjszakai portásnak, majd Sarah-t támogatva a liftek felé rohant, és rácsapott a tizenegyedik emelet gombjára. Geoff ott várta őket beesett és fáradt arccal. Amikor beléptek a laborba, Phyllis Rockler felemelkedett az asztal mögül, ahol a szükséges eszközöket készítette elő. Megfogta Sarah kezét. Gyere, hadd adjam rád a vérnyomásmandzsettát! - mondta sietősen. Ti itt szoktatok aludni? - kérdezte Sarah. Tom egészen kicsit megnyugodott, amikor hallotta, hogy Sarah hangja sokkal határozottabban cseng, és egy csöppnyi vitriol is vegyül bele. Tudod, Geoff és én... Sarah elmosolyodott, és egy pillanatra Tómra nézett. Phyllis felhúzta Sarah pulóverének ujját, és feltette a vérnyomásmérő mandzsettáját, miközben Geoff a másik kart kezdte vizsgálni. Mind a négyen vártak, míg Phyllis leolvasta az eredményeket. Százhúsz per nyolcvan. Szerencsénk van. Mindig is jó volt a vérnyomásom. Tom lehunyta a szemét, és érezte, hogy a nyakában valamelyest enged a feszültség. Ha a keringési rendszer az összeomlás küszöbén állna, abnormális értéket mutatott volna a műszer. Phyllis ezután megmérte Sarah pulzusát, és egy digitális hőmérővel a testhőmérsékletét is. -
-
Na, itt van valami. Harmincnyolc fok. Van egy enyhe szubkután'3 fertőzés - jegyezte meg Geoff. - A láz amiatt is felléphetett. Sarah lehunyta a szemét. A láztól és a sebtől eltekintve a tüneteim sokkal inkább pszichések. Szélsőséges nyugtalanság. Furcsa hallucinációk. 13 Bőr alatli. - Tájékozódási problémák? Sarab a fejét rázta. Csak amennyit a láz és az alváshiány magyarázhat. Egész éjjel talpon voltam. Tom feltette azt a kérést, amely egész idő alatt ott motoszkált benne: - Hogyan csinálta? Ugyanis nem tudta elképzelni, hogy Sarah nyugodtan végigüli, amíg ilyesmi történik vele. Amikor elmentem hozzá, kávéztam, majd az ágyában ébredtem fel... és zavart voltam. Lezuhanyoztam, majd eljöttem. Ma este azonban még több is eszembe jutott... egy... egy... lény áll fölöttem, a kezében egy tasak vérrel. Az egész nagyon különös. - Hipnózis és drog. Egyetértek. Ezek kombinációja tökéletes magyarázata lehet a tünetegyüttesemnek. Phyllis, mi volna, ha levennél néhány köbcentit, és elkezdenénk a munkát? Phyllis tűt készített elő, majd leszívott egy kis vért Sarah ép kaijából. - Nagyon jól néz ki. Bizonyos betegségek hatására a vérnek megváltozhat a színe vagy a konzisztenciája. Sarah-é azonban mély bíborvörös volt és teljesen normál állagú. Tom azon kapta magát, hogy most először kezd reménykedni abban, hogy semmi igazán komoly baja nincs a nőnek. A tünettan eddig biztató eredményeket hozott, eltekintve persze a hallucinációk- tól. Ugyanakkor volt valami nyugtalanító abban, ahogyan Sarah beszélt. Nem tudta lerázni magáról az érzést, hogy van még valami, amit nem akar az orrukra kötni. - Milyen hallucinációid vannak? Sarah dühösen nézett rá. Már mondtam az előbb. Az a lény és a tasakok. Istenem, Tom, te aztán idegesítő tudsz lenni! Nem beszélhetnénk erről később? Ne haragudj, de most nem tudok erre koncentrálni. Phyllis tíz tesztcsövet töltött meg Sarah vérével. Az egytől nyolcig számozottakat alvadásgátlóval kezeltem - jegyezte meg. - A kilences és a tízes tiszta. Szeretnék én is beszállni. Nem tudok csak itt ülni és várni, hogy mi lesz. A gondolattól is kiráz a hideg. Hadd csináljam a centrifugálást! Phyllis átadott Sarah-nak két tesztcsövet. Sarah elhelyezte őket a centrifugában, beállította a fordulatszámot, majd lezárta a berendezést, és bekapcsolta. Hallgasd csak! - mondta Geoff. - A centrifuga éppen olyan ritmusban zúg, mint Mozart zenéje. Néhány perccel korábban kapcsolta be a rádiót. Tom alig bírta megállni, hogy rá ne kiabáljon, csinálja már az elemzést, de végül erőt vett magán. Geoffnek igaza volt, amiért próbálta könnyedén felfogni a helyzetet. A pánik és a profizmus nem fér meg egymás mellett. Sarah-ra nézett, aki a centrifuga fölé hajolt. Még mindig sápadt egy kicsit, talán egészen enyhén ödémás az arca, de a vonásain látszik, mennyire koncentrál. Phyllis közben elkészítette a tárgylemezeket, egy-egy csepp vért helyezve mindegyikre, majd vékony réteggé dörzsölve szét őket. Ezután mindegyik lemezt számmal látta el, és a Geoff melletti mikroszkóp tartójába helyezte. Először a retikulocita-számot határozom meg - magyarázta. Tom maga is ezt tette volna, így ugyanis kizárhatták egy esetleges belső vérzés lehetőségét. Ha a vér nem csoportazonos volt, nagyon is elképzelhető, hogy vérzés lép fel. -
Készítsd elő a Westergren-csövet! - kérte Sarah. - Meghatározzuk a vérsejtsüllyedést. Miközben Phyllis elővette a csövet, Tom fejben végigfutott azokon az okokon, amelyek miatt szükséges lehetett a vérsejtsüllyedés mérése. Nem értette, miért tartja Sarah annyira fontosnak, hogy tisztában legyen a fertőzés vagy a gyulladás esélyével. Az legalább egy órába telik - jegyezte meg. - És minimum kétszáz köbcenti vért kell feláldoznod rá. Azt hiszem, akkor is elég patológiai bizonyítékot szerezhetünk, ha egyszerűen megnézzük a karodat. Azt a csodálatos kart. Matuzsálemnél megemelkedett vérsejtsüllyedést mértünk közvetlenül a halála előtt. Erről volt hát szó. Tom egészen el is feledkezett a kapcsolatról Miriam Blaylock, valamint a halott majom között. Szegény Sarah biztosan attól tart, hogy ő is éppen olyan sorsra jut, mint Matuzsálem. Bármit megtett volna, ha valamiképpen megnyugtathatja, viszont ismerte Sarah-t, és tudta, hogy csak az idejét vesztegetné. Ha a fejébe vett valamit, akkor pár biztató szónál jóval többre volt szükség ahhoz, hogy az ember meggyőzze a tévedéséről. Ami pedig a legrosszabb, Tom maga sem volt egészen biztos abban, hogy Sarah tévúton jár. A fizikusok már régen leszámoltak a véletlen univerzálisan elfogadott gondolatával, és inkább a tér-idő mint teljes esemény sokkal valódibb koncepciójával helyettesítették, egyfajta egymásba fonódó kontinuitással. Ha ezt vesszük figyelembe, akkor Matuzsálem halála és Miriam megjelenése a legkevésbé sem volt puszta véletlennek tekinthető. Éppen olyan biztosan és kiszámíthatóan következtek be, ahogyan a falban az egyik tégla következik a másik után, vagy ahogyan egy reaktorrobbanás miatt sugárzó méreg lövell ki a horizonton túlra is. A centrifuga lelassult és leállt, Sarah pedig kivette a most már szétbontott vért tartalmazó csöveket. Nincs itt valami, amire lefeküdhet egy kicsit? - kérdezte Tom. Sarah ugyanis egyre sápadtabbnak tűnt. Ha gondoskodni kell rólam, majd szólok! - csattant fel Sarah. - Tisztában vagyok vele, hogy ez a hely kórházként is működik. A tesztcsöveket egy állvány tartójába helyezte, azután pipetta segítségével elkezdte kivonni az egyes alkotórészeket. Hadd nézzek csak egy fehéreket tartalmazó lemezt! - szólalt meg Geoff, miközben le sem vette a szemét a mikroszkópról. Sarah gyorsan előkészített egyet, és a mintatartóra helyezte. Tom csak csodálni tudta ezt az összehangolt labormunkát, amit ők hárman mutattak be. Különösen ami Sarah-t illeti. Fokozatosan a felszínre tört minden aggodalma és szeretete, amit a nő iránt érzett. Micsoda vérprofi ez a nő! - Újabb lemezt kérek - motyogta Geoff. - Wright-festékest. Néma csöndben maradt mindenki, amíg vizsgálta. Idegen leukocitákat látok. - Tom érezte, hogy feltámad benne a feszültség. Megvolt hát a megerősítés, kegyetlenül, valóságosan. Miriam vére valóban Sarah szervezetében van. - Az eozinofil'4 sejtek koncentrációja nagyjából három százalék. A pszeudopodiális15 aktivitás nagyon magas. A sejtek osztódnak. Ezeknek mi volt a koncentrációja Miriam vérében? - kérdezte Sarah. A hangja feszültté vált. Úgy kellett nyugalmat erőltetnie magára. - Tizennyolc százalék. - Pseudopodialis aktivitást említettél. Pontosan mi történik? Geoff hátradőlt a mikroszkópjától. A neonfényben árnyékok vetültek az arcára. A homloka csillogott. Úgy tűnik, hogy felfalja a te véredet - felelte lassan -, és eközben saját magához hasonló sejteket termel. -
10. MIRIAM NAPOK ÓTA AZ ELSŐ,
teljes nyugalomban töltött Alvásából ébredt. Délelőtt kilenc óra volt. Azonnal érintett, próbált rátalálni John jelenlétére. Egész teste összerezzent, annyira erős érzelmi választ kapott. John itt van, mégpedig különösen emelkedett érzelmi állapotban. Kitörő öröm áradt felőle. Miriam zavartan vonta fel a szemöldökét. Az érintés tisztasága azt jelentette, John közel van, talán benn a házban. Az ágy fejrészéhez lapult, és kétségbeesetten nézett körül. Rajta kívül nem tartózkodott a szobában senki. John minden jel szerint nem azért volt boldog, mert sikerült áttörnie a védelmi berendezéseken és bejutnia. Ellenőrizte az ágy lábrészébe épített irányítópanelt. Minden riasztó jelzőfénye zölden világított. Tehát nem a hagyományos módon tette. Ráadásul az elektrosztatikus sorompót sem aktiválta. A mozgásérzékelők már egészen más történetet meséltek. Hajnali három ötvenkettőkor mozgást regisztráltak a pincében, két perccel később az elülső folyosón, négykor pedig a padláson. Vagyis John lassan haladt felfelé a pincétől a tetőtérig. Az ő ágya körülötti acélredőnyök pedig zárva voltak három ötvenkilenctől öt ötvenkilencig, reagálva arra a megmagyarázhatatlan mozgásra, amelyet az érzékelők a házon belül rögzítettek. Vagyis John jelenleg odafenn tartózkodik. Még szerencse, hogy Miriam úgy döntött, ezúttal nem ott fog Aludni. Ha eljön az ideje, semmi gondot nem okoz majd neki, hogy elfogja a férfit. De vajon mi magyarázza ezt az eufóriát? Úgy döntött, megint megérinti abban a reményben, hogy talán rábukkanhat valamilyen érzelmi nyomra azzal kapcsolatban, hogy mit művel éppen. Természetesen nagyon óvatosan kell eljárnia. A férfi érzékeny az érintésre. Nem akarta felhívni a figyelmét arra, hogy felébredt. Kitisztította tehát az elméjét, lehunyta a szemét, és belső látására koncentrált. Megkereste John helyét a szívében. Az érintés hirtelen tört fel belőle, erőteljes és összetett érzelmekre bukkanva. John mindent áthatóan szomorú volt, mérges, ebben a pillanatban azonban az összes egyéb érzését elnyomta a gúnyos öröm. Diadalának gyümölcsét élvezte. De miért? Miriam gyorsan végigvette, hogy vajon miért érezhet ennyire féktelen boldogságot. Az ő akarata ellenére sikeresen bejutott a házba. Ez még nem lenne elegendő ok. Felért a padlásra, és talán behatolt abba a szobába is, amelyben a ládákat tartotta. Kis híján hangosan felnevetett, amikor rádöbbent, hogy mit tervezhet a férfi. Csinálja csak! Mennyire ironikus, hogy az, amit ő hatalmas fenyegetésnek tart, ha minden jól megy, még segíteni is fogja Miriam terveit! Nyugodtan el is feledkezhet Johnról, aki a padláson arra vár, hogy nagyszabású elképzelésének gyümölcse végre beérjen. És jól is van ez így. Neki most sokkal fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia. Nagyon nehéz nap áll előtte. Először is elkezdte kikapcsolni a berendezéseket, amelyek az Alvás során védelmezték. A múltban fajtája minden tagja szinte megszállottan kutatta azokat a helyeket, amelyek megfelelő biztonságot nyújthatnak számukra az Alvás során. A legsúlyosabb üldöztetések időszakaiban elszánt vadászok eredtek a nyomukba, megégették, karóba húzták, élve befalazták őket, így nem csoda, ha Miriam fajtársai elkezdtek sírkamrákban, a halottak között elrejtőzni előlük. A leggyakrabban persze oda is utánuk mentek, előrángatták őket, és karót vertek a szívükbe. Miriam előbb kikapcsolta az elektrosztatikus sorompót, majd a riasztókat, végül pedig hatástalanította az acélredőnyt is, amely az ágyát vette körül abban az esetben, ha a riasztórendszer azt indokoltnak találta. Az ő elmélete szerint a rejtőzködés sokkal kevésbé volt hatékony, mint a védekezés. Mikor még az elektronika nem állt a rendelkezésére, Miriam ölésre kiképzett kutyákat tartott.
Gyorsan felöltözött, kinyitotta a hálószoba ajtaját, majd kinézett. A hajnal aranyszín fénnyel árasztotta el a ház felsőbb részeit. Kezdte érezni a hamarosan jelentkező éhséget, de egyelőre nem volt ideje arra, hogy ezzel foglalkozzon. Azt kívánta, bárcsak megint Sarah mellett lehetne, az ő segítsége nélkül ugyanis a doktornő könnyen beleőrülhet abba a hatalmas szenvedésbe, amit a kielégíthetetlen étvágy jelent. Miután megkapta az új vért, az emberi test meglehetősen kiszámítható módon reagált. A modern technikák megjelenése előtt a vérátömlesztés lassú folyamat volt, és a kezdetleges eszközök miatt mindig fennállt a veszélye annak, hogy összeomlanak az erek, vagy fertőzések lépnek fel. Mostanra az egész eljárást le tudta folytatni egy alkalom alatt. A fizikai hatások egészen tönkre fogják tenni Sarah testét, a pszichológiai változások azonban, amelyek eredményeképpen új vágyak és ösztönök veszik át a megszokott, emberi normák szerepét, egyenesen katasztrofális hatással járhatnak. Miriam már nagyon sok embert átsegített ezen a kínokkal teli időszakon, és úgy tervezte, hogy Sarah-val is ugyanezt fogja tenni. Márpedig ehhez az kell, hogy vissza tudjon térni a kórházba, ahol önmagát teszi ki hatalmas veszélynek. Még az is lehet, hogy megpróbálják majd fogságba ejteni, vagy akár megölni őt. Ha nem különösen óvatos, a végén soha többé nem engedik el a Riverside-ból. Biztosan sikerülne megfelelő indokot találniuk, hogy bezárják, és Miriam abban sem kételkedett, hogy a megfelelő jogalap már most is a rendelkezésükre áll. Látta magát, ahogyan hatalmas szenvedések közepette éhezik, miközben a tudomány nevében tűkkel szurkálják és teszteket végeznek rajta. Csak az a baj, hogy nem halhatna éhen mindössze egyre gyengébbé és gyengébbé lenne, míg végül olyanná nem válna, mint azok a ládába zárt szerencsétlenek. Ez az állapot pedig hosszú hónapok során alakulna ki. IV. Károly, Franciaország királya, 1325 májusában Miriam több fajtársát befalaztatta a csatornába, ahol bujkáltak. November volt, mire az utcáról már a fojtott nyögések sem hallatszottak többé. És a szenvedéseik még ekkor sem értek véget. Az egész teste verítékben fürdött, reszketett. Hosszú évek óta most először érzett valódi rettegést. Mindig roppant nehéz volt megtennie, amire most készült, és Sarah Roberts különösen kemény diónak bizonyul. De megérte az erőfeszítést. Nagyon is megérte. Lement a lépcsőn. Most nem volt ideje arra, hogy limuzint rendeljen. Át kell hágnia az egyik, saját biztonsága érdekében állított szabályát, és taxiba kell szállnia. Gyorsan körbejárta a házat, mert kíváncsi volt, vajon mit tett még tönkre John, azonban a férfi, látszólag legalábbis, semmihez nem nyúlt. Gondosan megvizsgálta a Lamiát ábrázoló mozaikot. Miriam mindig maga mellett tartotta, hogy bármikor bele tudjon nézni ebbe az eltökélt tekintetbe, és vissza tudjon emlékezni. Az anyja nagyon erős asszony volt. Önként vállalta, hogy kihordja a gyerekét, pedig tisztában volt vele, milyen rettenetes veszélyeket rejt magában mindez. Miriam még emlékezett a terhességére, ahogyan a vér patakokban ömlik az anyja testéből, apja kétségbeesetten próbálja elállítani, és ahogyan hatalmas tócsa gyűlik a padlón. Az anyja egy sátorban halt meg, a sivatagban, még akkoriban, amikor Egyiptom is fiatalnak számított. Miriam kinyitotta a bejárati ajtót, és kilépett a balzsamos tavaszi reggelbe. Az Ötvenhetedik utcára sietett. Az első két taxinak, amelyeket észrevett, nem intett oda. Túlságosan zörögtek, és a sofőrök eléggé fáradtnak tűntek. A harmadikat már elfogadhatónak ítélte. Beszállt, amennyire lehetett, hátradőlt, és kényszeresen a biztonsági övet kezdte keresni annak ellenére, hogy pontosan tudta, nem fogja megtalálni. Ahogyan a taxiban ült, azon töprengett, hogy mit is kell majd csinálnia. A korábbi érintések során Miriam közvetlenül megérezte Sarah kőkemény akaratát. Biztosan nem fogja feladni a
reményt, újra és újra próbálva megmenteni önmagát egészen addig, míg reális esélyt lát a menekülésre. Ugyanakkor éppen a rendíthetetlen elszántság az, amely viszonylag könnyen éhséggé alakítható. Ennél kevesebb már nem is lenne elég. Természetesen nagy küzdelmet fognak vívni, de Miriam azzal nyugtatta magát, hogy még soha nem vallott kudarcot. Igaz ugyan, hogy a vérátömlesztés során akadtak, akik meghaltak, de eddig senki sem volt képes ellenállni, miután túlélte a vér csókját. És mégis... korábban soha, egyetlen alkalommal sem próbált olyasvalakit átváltoztatni, akinek eny- nyire erős lett volna az akarata, vagy ilyen éles az elméje. Vajon ezúttal is sikerrel jár majd? Sarah-nak mindenképpen rá kell jönnie, hogy számára már nincs menekülés. Amikor együtt voltak, Miriam megérinthette Sarah lényének legbensőbb részeit, irányíthatta, megnyugtathatta. Soha nem az okozott igazi nehézséget, hogy a testet átváltoztassa, hanem az, hogy hatalmába kerítse a szívet. Ez pedig még így is hosszú időbe fog telni, hogy képes megérinteni Sarah-t. Idegesen feszergett a taxiban, amikor látta, hogy a sofőr gondolkodás nélkül áthajt egy éppen pirosra váltó lámpán, és azon tűnődött, milyen rettenetes veszélyekkel lesz még kénytelen szembenézni ezen a napon. Régóta tudta, hogy a fajtája szinte borotvaélen táncol a fennmaradás érdekében. Csaknem teljesen egyedül maradt ezen a világon. Tisztában volt vele, hogy ha baleset éri, akkor súlyosan megsérülhet, de azzal is, hogy maga az emberi faj milyen hatalmas veszélyt jelent rá nézve. Valamikor régen látott egy filmet egy hálóval csapdába ejtett tigrisről, és ez nagyon mély nyomot hagyott benne. Annak ellenére, hogy milyen kockázatos volt a helyzet, a vadállat egészen addig nyugodtan és magabiztosan viselkedett, amíg hirtelen fel nem rándultak körülötte a kötelek. Az emberek, akik a csapdát állították neki, csekély mértékű veszélyt jelenthettek a tigrisre nézve - olyannyira, hogy éppen az esetet megelőző éjszakán meg is ölt közülük egyet. Az, hogy ennek ellenére is sikerült foglyul ejteniük a vadállatot, egészen hihetetlennek tűnt. A tigris pedig ezt követően élete hátralevő részét egy kétszer három méteres ketrecben töltötte, egy cirkusz tulajdonaként. Ő vajon mit fog tenni, ha fegyveres őröket hoznak, és úgy kényszerítik maradásra? A szíve hevesen vert, amikor arra gondolt, milyen lehetőségei maradnának ebben az esetben. Mindenképpen megpróbálná megölni magát, mielőtt ők lövik le, vagy mielőtt börtönbe vetik. Bármit megadott volna ebben a pillanatban, ha visszakozhat ettől az egésztől. De nem vállalhatott ekkora kockázatot. Sarah messze túlságosan sokat tudott ahhoz, hogy csak úgy futni hagyja. Amikor a taxi megérkezett a Riverside elé és megállt a padka mellett, Miriamnek szó szerint küzdenie kellett, hogy megzabolázza a hullámokban rátörő félelmet. Fizetett a sofőrnek három dollár ötven centet, majd kiszállt. A bejárat annyira hétköznapinak, annyira emberinek tűnt, hogy próbálta meggyőzni magát arról, ez semmiképpen nem lehet a halál kapuja. De valóban nem? Bement a forgóajtón, egyenesen a tömött előtérbe, és azonnal megérintette a hatalmas tömegben jelen levő emberi hús illata. Önkéntelenül is felmérte a tovasietőket: ez túlságosan erős, az túlságosan kicsi, amaz túlságosan beteg. Komoly kihívást jelentett számára ennyire sok préda között tartózkodni, még ha csak egészen enyhe volt is az éhsége. Amikor egy-egy tökéletes példány mellett haladt el, mindig elterelődött a figyelme. Odalépett a liftekhez, beszállt, majd megnyomta a tizenkettedik emelet gombját. A kínzó szorongás abban a pillanatban rátört, hogy a liftajtók becsukódtak. Ott állt az irányítópanel mellett, a szinte tömörnek tetsző emberhalom miatt a falnak préselődött, és csak várt minden
újabb szenvedéssel teli másodpercben, ahogyan a lift csigalassúsággal, emeletenként megállva egyre feljebb kúszott. Amikor a kabin végre megállt a tizenkettediken, hatalmas megköny- nyebbüléssel szállt ki. Az ajtó úgy záródott be a háta mögött, mint egy sírkamra bejárata, és ő bennrekedt. Valahol csengő szólalt meg, egy orvost hívtak a csipogóján, és két asszisztens úgy ment el mellette, hogy rá sem pillantottak. Jobb felé volt a váró, benne az elengedhetetlen tömeggel és az útbaigazítással szolgáló recepcióssal. A tőle balra eső fekete ajtó a vezetők és az orvosi gárda számára fenntartott hivatali helyiségekhez vezető folyosóra nyílt. Az itt töltött éjszaka alkalmával Miriam alaposan megjegyezte magának, mi hol van az osztályon, így ezúttal inkább egyenesen arrafelé vette az irányt a recepció helyett. Szürkére festett falú, intézményi folyosó húzódott előtte, amelyből további ajtók nyíltak. Minden orvosnak, aki a klinikán dolgozott, volt egy kis irodája. A vezetők szobái a folyosó végén helyezkedtek el. Miriam Sarah irodájának ajtaja elé lépett, amely jobbra a harmadik volt. Kezét a kilincsre helyezte, felkészült a találkozásra, majd benyitott. A helyiség kihalt volt. Ennek ellenére Sarah jelenléte erősen érződött mindenhol. Az asztalon magasra halmozott oszlopokban álltak különféle mappák és görbékkel telerajzolt papírtekercsek. A padlón vagy félméteres, nyomtatott oldalakból álló stóc. Az ajtón három koszos laborköpeny. Az iroda egyetlen dekorációja egy vigyorgó makákót ábrázoló kép volt. A legtöbb ember valószínűleg nem értette volna, miért pont ezt a fotót tette ki, Sarah számára minden bizonnyal a kutatás diadalát testesítette meg. Mindössze azáltal, hogy ott volt az irodában, Miriam rádöbbent, hogy kezd beleszeretni ebbe a nőbe. Nem akarta, hogy Sarah feleslegesen szenvedjen. Végső soron olyan ajándékot adott neki, amelyre az emberiség a történelem kezdete óta vágyott. Az emberek nagy vallásai mind le kívánták győzni a halált, és mindig is úgy gondolták, hogy a vég a gonosz birodalma. Nem csoda, ha mindannyian féltek tőle. Miriam nem feledkezhetett meg arról, milyen hatással volt ez az ajándék Sarah elődjeire. A szíve mélyén minden ember egyszerre félte és imádta a halált. Már önmagában az is hatalmas értékkel bírt, hogy ezután Sarah-nak nem kell majd ezzel az ellentmondással együtt élnie. Megsimogatta a székét, az asztalát, ujjait végigfuttatta az összerágcsált végű ceruzákon, megérintette a laborköpenyeket, és egész idő alatt próbálta megfejteni, hogy vajon milyen érzelmi állapotban lehet. Ekkor érkezett meg egyfajta alig érzékelhető, távoli, füstszerű félelemérzet; szinte nem is érintés. Nagyon keveset lehetett megtudni egy ennyire enyhe érintésből. És neki sem sikerült. Kénytelen lesz személyesen megnyugtatni Sarah-t. „Ha itt fognak tartani, akkor mindenképpen szükségem lesz a hűségére" - gondolta, miközben elindult a folyosón a titkárság felé, hátha ők útbaigazítást tudnak adni neki. Fizikailag messze fölötte állt az embereknek, gyorsabban futott, magasabbra mászott, és mozgékonyabb volt bármelyiküknél. Ezenkívül az intelligenciája is túlszárnyalta az övéket, különösen ami a hirtelen változó helyzetek felmérésének sebességét illeti. Roberts doktornőt keresem - mondta a titkárnőnek, aki ránézett, és kipukkantott egy rágógumi-buborékot. Ön a betege? Már vár rám - mosolygott Miriam. - Nem páciens vagyok. Lent vannak a laborszinten - közölte a titkárnő. - Ha minden igaz, akkor a gerontológián. Tudja, hogy jut el oda? Ó, persze. Többször jártam már ott. Odaszóljak, hogy jön? Ne fáradjon. így is késésben vagyok. Ha lehet, inkább nem keltenék figyelmet. - Ismét elmosolyodott, elhátrált az asztaltól, és a liftek felé indult.
Megértem - felelte a lány nevetve. - Megpróbál beslisszolni valahogy. Miriam a lift helyett inkább a lépcsőt választotta, mert egyrészt ez gyorsabb volt, másrészt meg akart győződni róla, hogy ha esetleg menekülőre kellene fognia, nem lesz egyetlen ajtó sem, ami az útját állhatná. Hatalmas táblák jelezték mindenhol, hogy a tizedik emelet alatt biztonsági megfontolásokból minden ajtót zárva tartanak. Hasznos információ, ha nem is túl nagy segítség. Szemben azzal, amit a lánynak mondott, Miriamnek fogalma sem volt arról, hogy mi hol van a labor szintjén. Amikor kilépett a lépcsőházból, rá kellett döbbennie, hogy az egész elrendezése teljesen más, mint a fölötte lévő szinté. A Riverside gyakorlatilag régi épületek halmaza volt, tele véletlenszerűnek tűnő átjárókkal, valamint zavarba ejtően futó folyosókkal. Ezen az emeleten több főfolyosó is húzódott, amelyek a liftektől kiindulva három irányba haladtak. A világítás nagyon gyenge volt, a nagyméretű, szürkére festett ajtókon pedig semmi felirat. Mindegyikük más és más laborra nyílt. Az ember csak úgy találhatta meg azt, amelyikben dolga volt, ha pontosan tudta, hová kell mennie. Mivel nem volt más választása, Miriam benyitott az első ajtón. Egy olyan helyiségbe jutott, amely tömve volt különböző elektronikai berendezésekkel. A levegőben ózon szaga terjengett, és elektromos zümmögés töltött be mindent. Elnézést. Igen? - hallatszott a válasz a gépek erdejéből. A gerontológiát keresem. Akkor a rossz folyosó másik végén keresi, már ha ez segít. Ez a gázkromatográfia. Egy arc jelent meg a vezetékekből álló fal mögött, amelyek egy laborasztaltól a fent elhelyezett számtalan gépbe futottak. Igazából Sarah Robertset szeretném megtalálni - tette hozzá Miriam. A férfi arcán izgalom tükröződött, bár nagyrészt rejtve maradt a hegesztőszemüveg mögött. Kezével a homlokára tolta a szemvédőt. Tudja, éppen egy tápvezetéket hegesztek, és nincs segítségem. Szóval Sarah-t keresi. Talán ön is részt vesz a programban? Melyikre gondol? Hát, jelen pillanatban csak egy program létezik errefelé. Hihetetlen egy dolog. Csodálatos. Maga újságíró? Nem. Nos, mindenesetre azt hiszem, nem kellene jártatnom a számat. A Rockefeller Intézetből érkeztem. A nevem dr. Martin. Ön is benne van a Blaylock-projektben? Nézze, tényleg nem beszélhetek a dologról. Ha információt szeretne kapni, keresse meg Sarah-t vagy Tom Havert! A gerontológia bal kéz felől van. Miután elmegy a liftek mellett, a negyedik ajtó lesz az. Csak kövesse a makákókolónia szagát! Folytatta a hegesztést, Miriam pedig becsukta maga mögött az ajtót. Nagy kár, hogy a fickó nem volt ennél beszédesebb. De legalább az némiképp megnyugtatta, hogy próbálnak mindent titokban tartani. Nyilvánvalóan nem szerették volna, ha az információ még azelőtt kiszivárog, hogy minden tekintetben alaposan megvizsgálták. Végigment a folyosón, és az ajtókat számolta. „Jól van - mondta magában. - Akkor vizsgáljatok csak! Minél többet szurkáltok, döfködtök, én annyival több időt tölthetek majd Sarah-val." A technikus egyébként igazat beszélt. Valóban összetéveszthetetlen volt a gerontológiai labor szaga. Miriam benyitott, és arra számított, hogy azonnal nekiesnek. Ezzel szemben egy kis, külső irodában találta magát, ami szinte teljesen olyan volt, mint Sarah irodája egy emelettel feljebb, csak ebbe még sokkal több feljegyzést zsúfoltak be. Az özönvíz előtti íróasztalon egy számítógép-terminál állt. Akijelzőjén zöld számok villogtak. Miriam egy -
pillanatig nézte ugyan a képernyőt, de nem sok haszna volt belőle, mert teljesen érthetetlennek tűnt minden. Keresztülment a helyiségen egy belső irodába, ahol feltekert kábeleket, televíziós felszereléseket, valamint egymásra pakolt, üres ketreceket látott. Innen két ajtó is nyílt. Miriam találomra belépett az egyiken. Fülsiketítő ordítás hallatszott. Megtalálta a makákókolóniát. A majmok fel-alá ugráltak a ketreceikben, grimaszoltak rá, és fenyegetően pózoltak neki. Sokuk koponyájába csatlakozókat építettek be, hogy a kutatók könnyebben olvashassanak ki információkat az agyukból. Milyen lehet úgy élni, hogy csatlakozó van az ember agyában? Vajon ha lenne rá esélyük, akkor Miriammel is képesek lennének ezt megtenni? A majmok egészen megvadultak a jelenléte miatt; az újfajta állat különös szaga feldühítette őket. Miriam kihátrált. A másik ajtó mögött most már biztosan megtalálja Sarah-t. Újra felkészítette magát, kitisztítva az elméjét, felnyitva belső szemét, hogy a lehető legtisztábban tudja befogadni és értékelni Sarah érzelmi állapotát. Viszonylag most is jól érzékelte, azonban annyira mégsem, hogy megérthesse. Csak többéves gyakorlás után lehet képes egy emberi lény a saját testétől viszonylag nagy távolságba is kiterjeszteni az érzelmi terét, hosszú éveken át tartó, szinte folyamatos érintésre van szükség ehhez, valamint a kétségbeesett vágyra, hogy örömet szerezzünk neki. Lenyomta a kilincset, és szélesre tárta az ajtót. Összeszedve minden magabiztosságát és erejét, elnyomva az éhséget, amelyet szaguk ébresztett benne, belépett. Az a meleg érzelmi hullám, amely Sarah-ból áradt, egyáltalán nem az volt, amire számított. Nem érzett ennyire finom érintést azóta, hogy a családja minden tagja elpusztult. Sarah szíve tele volt örömteli kíváncsisággal és a munkatársai iránt érzett szeretettel. Volt még benne ugyan egy egészen enyhe félelem, azonban itt, a saját laboratóriumában, a barátaival körülvéve nyilvánvalóan sokkal nagyobb biztonságban érezte magát még annak ellenére is, hogy Miriam vére folyt az ereiben. Miriam mindig is bízott benne, hogy Sarah megfelelő választás lesz, mostanra viszont már egészen biztos volt benne - ugyanakkor a legvadabb álmaiban sem mert ehhez hasonlóban reménykedni. Bárcsak sikerülne ezeket az érzelmeket saját maga felé irányítania! Egyelőre még nem fogja megtenni. Amikor Sarah felnézett és meglátta Miriamet, ez az érzelmi aura megváltozott, és most már harag, valamint óvatos félelem áradt belőle. Az arca végtelenül kimerültnek tűnt. Mostanra biztosan vannak olyan időszakai, amikor szó szerint szenved. Az orcái besüllyedtek, mint azoknak, akik nem képesek kielégíteni az éhségüket. Ettől a pillanattól kezdve az éhség minden alkalommal nagyobb erővel jelentkezik majd nála. Odanézzetek! - szakította félbe Sarah a halk beszélgetést. - Megérkezett a mi kis problémánk. Miriam észrevette, hogy mindannyian másik terminál mellett dolgoznak. Nézzük, mi történik abban az esetben, ha normalizáljuk az alapértékeket - mondta Tom Haver egy nőnek, aki a billentyűzetet püfölte. A képernyőn villogó grafikonok megremegtek, és megváltoztatták az alakjukat. Sarah most megragadta Tom vállát, és megfordította. Hé, emberek! - szólalt meg Tom kissé remegő hangon. - Látogatónk van. Egy alacsony, kövér, kopaszodó és verítékező férfi halkan odasúgta annak a nőnek, aki Miriam szemében a kezelőnek tűnt: Egyeztesd a görbéket a normalizált eltérésekkel... Charlie, Phyllis... nézzetek csak ide! - Ó... Miriam megindult feléjük. Ijedt kisgyerekek módjára húzódtak közelebb egymáshoz. - Sarah tegnap azt mondta, hogy szeretnék, ha visszajönnék.
A számítógép csipogni kezdett, és a nő, akit az előbb Phyllisnek neveztek, kikapcsolta. Akárcsak életének összes többi nagy jelentőséggel bíró mozzanatakor, egyetlen gyors pillanatig Miriam most is átlátta az egész helyzetet. Rádöbbent, hogy ha a dolgok csak egy egészen kicsit másképpen alakulnak, akkor megtehetné, hogy egyszerűen megkéri Sarah-t, jöjjön vele, maradjon mellette, és ennyi. Sarah nagyon szépnek látta őt. Nyilvánvaló, hogy a feje tele van csodálattal és bűntudattal terhes szenvedéllyel. Sarah számára a félelem biztosan afféle afrodiziákum lehet. Vagyis a félelem lesz a kulcsa mindennek. Tom Haver a telefonhoz lépett. Miriam próbálta minden akaraterejét belesűríteni a hangjába, és megszólalt. Álljon meg! Van egy ajánlatom. Ha megígérik, hogy a nap végén elengednek, akkor hagyom magam tanulmányozni. Haver azonnal válaszolt. Nem áll szándékunkban az akarata ellenére itt tartani önt. És az igazat megvallva jogunk sincs erre. Miriam elengedte a füle mellett a megjegyzést. Számára már régen nyilvánvaló volt, hogy ha akarják, bármikor elzárhatják a kórházban, és így biztosan ők is tudták ezt. Még soha egyetlen emberi bíróságnak sem kellett ehhez hasonló ügyben döntenie. Miriam éppen ezért úgy érezte, az a legokosabb, ha inkább eleve azt feltételezi, hogy semmilyen jogot nem biztosítanak majd neki. Miért tette, Miriam? - Sarah tekintete kemény és hűvös volt. Miriam érzékelte a konfliktust és a zavart, a felszínen azonban a doktornő arckifejezése egy maszkra emlékeztetett. Micsodát? Válasz helyett Sarah csak kinyújtotta felé a bal karját, amelyet Miriam kiválasztott a vérátömlesztés elvégzéséhez. A fehér bőrön lila folt éktelenkedett. Mivel a lehető leggyorsabban kellett a lehető legtöbb eredményt elérnie, kivételesen nagy mennyiségű vért volt kénytelen átadni. Most azonban, hogy szembesült döntésének eredményével, máimindenképpen segíteni szeretett volna Sarah-n, megmenteni őt. Önkéntelenül is felé nyúlt, és szívével megérintette. Sarah csak pislogott, lesütötte a szemét, és elpirult. Ez az érintés olyan volt, akár egy csók, amelyet akkor adnak, ha szerelmet vallanak valakinek. Tom Haver átkarolta Sarah vállát, ő pedig közelebb húzódott hozzá. Nem fogadta el Miriam feléje nyújtott kezét. Mrs. Blaylock, Sarah kérdezett öntől valamit. És okosabb lenne, ha mihamarabb válaszolna erre a kérdésre. Haver hangjában valódi fenyegetés érződött. Ebből Miriam arra következtetett, hogy a férfi mélyen szerelmes Sarah-ba. Vajon kész lenne meghalni is a szerelméért? Vajon megérti, hogy ez nagyon is reális lehetőség a számára? Azért jöttem, hogy segítsek - mondta halkan Miriam. - És azt hiszem, mindannyian tisztában vannak az okkal. Sarah csak a fejét rázta. Nem, fogalmunk sincs róla. De nagyon szeretnénk megtudni. Miriamnek egyáltalán nem tetszett, hogy Sarah többes számban beszél. Még mindig nem sikerült hát ledönteni a falat kettejük között. Szerettem volna átadni valamit önmagamból. Elolvastam a könyvét. Biztos vagyok benne, hogy az én fizikai felépítésemnek a vizsgálata óriási előrelépés lehet önöknek. Ez volt az egyetlen motivációja? - kérdezte Haver. - Ezért fertőzte meg a saját vérével? Tisztában van azzal, milyen veszélyes dolgot tett? - Akár meg is ölhetett volna, Miriam! Olyanok voltak, mint két károgó varjú.
Én vagyok a fajtám utolsó képviselője - jelentette ki Miriam. - Amit átadtam, hatalmas ajándék volt. Ennek fényében mondjon véleményt! - Az utolsó? Miriam bólintott. Lehet, hogy nem ez volt a teljes igazság, de ebben a pillanatban pont azt a hatást érte el vele, amit szándékozott. Tisztában voltam vele, hogy önként soha nem fogadná el, és köny- nyen lehet, hogy nekem már csak kevés időm van hátra. Amit kapott, Sarah, az a legrosszabb esetben is megduplázza majd az élettartamát. Haver most már kevésbé tűnt fenyegetőnek. Sarah arcán is csökkenni látszott valamelyest a feszültség. Rengeteg tesztet szeretnénk elvégezni - törte meg a csendet a kövér férfi. - Nagyon örülnénk, ha mindnek alávetné magát. - Készen állok. Ennyi: az ár és a fizetség. Most pedig Miriam be fog kerülni a kórház rideg adathalmazába, lemérik a súlyát, elemzik. Neki, aki olyan magasan felettük áll, nincs más választása, mint behódolni a gépeknek. De vajon mit tudnak majd meg a vizsgálatokból? Hiszen a szerkentyűk csak arra jók, hogy konkrét adatokat gyűjtsenek, nem képesek az igazság kimutatására. Jobb lesz, ha most azonnal elkezdem a papírmunkát - jegyezte meg Tom. - Mi legyen az első lépés, Sarah? - A röntgen. - Máris egyeztetek egy időpontot. Sarah bólintott. Halkan szólt Miriamhez, kicsit úgy, mintha egy ijedt gyermeket próbálna megnyugtatni. Szeretnénk végezni felhámi szövettani vizsgálatokat. Ez annyit jelent, hogy lekaparunk egy kis bőrt, leveszünk némi vért, és különböző elektrogramokat futtatunk. Ezt elfogadhatónak tartja? Miriam bólintott. Sarah odalépett hozzá, és úgy tűnt, meg akarja érinteni. - Miért maga az utolsó? Miriam habozott. Egyénként olyan hatalmas erővel rendelkezett, hogy képtelenségnek hatott a gondolat, miszerint egy bukásra ítéltetett faj tagja. Ugyanakkor, ha nem is ő volt az utolsó, legfeljebb maroknyian maradhattak a világban. Nem tudom - válaszolta végül, és még őt is meglepte a hangjába költöző szomorúság és őszinteség. Kaptunk fél órát a röntgenben - jelentette be Tom, amikor letette a telefont. - Azonnal indulunk. Miriam követte őket a folyosón, és most már egy egészen kicsit maga- biztosabbnak érezte magát. Egyelőre nem tettek vele semmi erőszakosat. Sarah pedig egyáltalán nem pánikok Az igazat megvallva még némi melegséget is észlelt. Egy ilyen apró repedés az emberek ellenállásában hatalmas nyílás volt Miriam számára. Ha most bátor és óvatos, nagyon jó esély van arra, hogy sikerrel jáijon Sarah-nál. Figyelte, amint a nő előtte lépked, járása kicsit nehézkes, a haja pedig halványan csillog a folyosó árnyékában. Csodálatos érzés volna a karjában tartani, megnyugtatni, ahogy egy szerető csitítja a társát, tanítani úgy, mint anya a lányát. Talán az ehhez hasonló rejtett érzelmek miatt volt az, hogy a saját faja szinte teljesen kipusztult. Ha valaki ennyire szerethet emberi lényeket, hogyan teheti meg, hogy meggyilkolja őket, miközben továbbra is boldog maradhat a saját fajtársai között? Sarah lassított, míg Miriam mellé nem ért. Nem beszéltek. Miriam megérintette, és barátságos érdeklődést tapasztalt. -
Az arca persze semmit nem árult el a diadaláról. Most már biztos volt abban, hogy ők ketten még nagyon sok ösvényt végig fognak járni, és megadják majd az éhségnek azt, amit megérdemel. A délelőtt folyamán Sarah korábbi tünetei teljesen megszűntek. Annak ellenére, hogy egész éjjel szemhunyásnyit sem aludt, hirtelen kivételesen ébernek érezte magát. Vagy egy órája hagyták magára Geoffet, hogy nyugodtan kidolgozhassa a módszert Miriam vérének eltávolítására az ő szervezetéből, de ahogyan telt az idő, úgy tűnt, a dolog egyre kevésbé lesz sürgető. Ha a vérátömlesztés bármilyen káros hatással járna, azt mostanra biztosan tapasztalnia kellett volna. Ahogyan Miriam mellett baktatott, fejben újra és újra végigfutott az előző délutánon kidolgozott tesztprotokollokon. Nagyon izgult. Sam Rush a történelem legfontosabb kísérleti állatának nevezte Miriamet. És ez az egész intézmény gondolkodását tükrözte, beleértve Sarah-ét is. Természetesen nem fogják semmiféle ketrecbe zárni, de máris neki- kezdtek a papírmunkának, amely szerint Miriamet a saját érdekében fel fogják venni és bent tartani a Riverside pszichiátriai központjában. Az igazgatótanács nem nyugtalankodott különösebben a részletekkel kapcsolatban, a jogi szakértők pedig azon a véleményen voltak, hogy Miriam Blaylock jogilag nehezen lenne képes sikeresen fellépni a szabadsága visszanyerésének érdekében. Máris előkészítettek számára egy kellemes kis szobát. Jó erős záija van az ajtónak. Az erőszakosok osztályán. Sarah-nak kedve lett volna virágokat odarendelni, annyira megkönnyebbült, amiért Miriam visszatért. Isten a megmondhatója, mi mindent jelent majd ez a lehetőség neki. Díjakat, ösztöndíjakat, hihetetlen áttöréseket. Ez az a fajta elképzelhetetlen szerencse, amelynek a bekövetkeztét a tudósok túlnyomó többsége álmodni sem merészeli. Ahogyan elhaladtak a folyosón az emberek mellett, sokan felvonták a szemöldöküket, elmosolyodtak, és többen is megszorították Sarah karját. Biztosan abban a pillanatban híre ment a dolognak a kórházban, hogy Tom felhívta Marty Rifkindet a röntgenről. A kollégák az évszázad, de talán minden idők legfontosabb felfedezésének tekintették Mi- riamet. És igazuk is volt. Rifkind fel-alá rohangált a berendezései között, és kapkodva, izgatottan próbálta előkészíteni őket. A recepciós megmondta nekik, hová kell menniük. Mikor beértek hozzá, Rifkind kis híján táncra perdült, annyira izgatott volt. Sarah megfigyelte a reakcióját, amikor először pillantotta meg Miriamet. Azonnal rendkívül komoly, szinte óvatos lett. Az eledelként szolgáló egerek viselkedésére emlékeztette ez, amikor beteszik őket a kígyó terráriumába. Miriam - kezdte Sarah -, most azt szeretnénk, ha felfeküdne erre az asztalra. Az igazat megvallva nagyon kényelmes - szólalt meg Marty teljesen feleslegesen. Mindenféle mozgásokat végez majd, de maga biztosan nem fog leesni róla - folytatta Sarah. Vajon ő lenne az egyetlen ember, aki képes bánni Miriammel? Rifkind továbbra is futkosott a helyiségben, teljesen figyelmen kívül hagyva a szakmai előírásokat. Miriam felmászott az asztalra. Ne haragudjon - folytatta Sarah -, de le kell vennie a ruháit. Amikor pedig Miriam elkezdte azt tenni, amire kérte, gyorsan hozzátette: Nem kell teljesen meztelenre vetkőznie. Csak a felsőruházatot távolítsa el, valamint minden fémtárgyat, amit a testén visel. Miriam tekintete összetalálkozott az övével, és huncut boldogság csillant benne. Rettenetes pillanat volt ez Sarah számára.
Rifkindnek sikerült összeszednie magát annyira, hogy meg tudja húzni azokat a szíjakat, amelyek megakadályozzák majd, hogy Miriam leessen az asztalról, miközben az ide-oda mozog. Hagyta ugyan, hogy leszíjazzák, de Sarah figyelmét nem kerülte el az arckifejezésébe költöző merevség, és hogy a szeme könnybe lábadt. Miriam nagyon félt. És ez valamiképpen megérintette Sarah-t. Ha akarja, ezeket a szíjakat maga is kioldhatja akármikor - mondta neki. Miriam tekintetében nyilvánvaló megkönnyebbülés csillant. Rifkind magára erőltette legmegnyerőbb mosolyát. Az egész testre kiterjedő letapogatást fogunk végezni. Készítünk majd egy felvételt a test minden egyes kvadránsáról, egyet-egyet a koponya különböző nézeteiből, kettő továbbit pedig a lábakról. így a teljes csontszerkezetéről rendelkezünk majd felvétellel. A lehető legkisebb sugáradagot, ha lehet. Nem szeretem a röntgent. Rifkind elvigyorodott, és az arcán izzadtságcseppek jelentek meg. Akkor a lehető legkisebb lesz. Megígérem. Azután intett a többieknek, hogy kövessék az irányítóhelyiségbe. Mivel a röntgenberendezés feje egy megadott négyzethálónak megfelelő pályán siklott, az asztalt pedig bármely irányba el lehetett mozdítani, gyakorlatilag minden felvételt megcsinálhattak ebből a helyiségből. Miután a beteget megfelelő helyzetben rögzítették, a radiológusnak nem volt szüksége arra, hogy az összes felvétel elkészítése előtt bemenjen a terembe, éppen ezért az itt dolgozókat minimális besugárzás érthette, és az egész folyamat jelentősen felgyorsult. A lehető legkisebb dózist rendelte - jegyezte meg Rifkind, amikor bezáródott mögötte az irányítóhelyiség ajtaja. - Kár, hogy kénytelenek leszünk megsütni. Ne merészelj neki fájdalmat okozni! - csattant fel Sarah, aki legszívesebben megütötte, péppé verte volna az arcát. Tessék? Ne haragudj. Úgy értem, ha lehet, tényleg tartsd a dózist a minimumon. Ne felejtsd el, hogy nagyon értékes beteg! Nem vállalhatunk semmilyen kockázatot, még a legcsekélyebbet sem. Rifkind nem felelt, csak elfordította a kapcsolókat, amelyek az asztalt vezérelték, és megkezdte a célzást a berendezéssel. Sarah maga is meglepődött, mennyire intenzív érzelmi reakciókat mutat. Vajon helyes, hogy ennyire védelmezni akarja Miriamet? Nem tudott volna választ adni a kérdésre. Miriam egyébként tökéletesen mozdulatlan volt. Ajkai szétváltak, tekintete az irányítóhelyiség ablakára tapadt. Mintha Sarah pillantását kutatta volna, ő pedig engedte, hogy rátaláljon. Sarah egész idő alatt, amíg a koponyái felvételeket készítették, hagyta, hogy a szemébe nézzen. Csodálatos, lenyűgöző élmény volt, mint meztelennek lenni az előtt, akit mindenkinél jobban szeret az ember. Tom érdeklődve figyelte Sarah-t. Nem vagyok biztos abban, hogy Miriam nem jelent semmi veszélyt - jegyezte meg. Már éppen kezdte azt hinni, hogy Sarah nem hallotta, amit mondott, de ekkor a nő megpördült, az arca elvörösödött, a tekintete pedig villámokat szórt. Ez szakmailag cseppet sem megalapozott kijelentés! Bedrogoz téged, aztán idegen vért ad neked, te pedig ennek ellenére is véded. Ne haragudj, de nem értem, miért. Mert felbecsülhetetlenül értékes. Igen, a viselkedése cseppet sem kiszámítható, de annyi minden van, amit az ő segítségével megtudhatunk! Gondolj csak az elismerésre, Tom! Kösz. Mindenesetre nagyon örülök, hogy Miriam Blaylock egy ilyen kellemes és biztonságos helyen töltheti az éjszakát. Akkor próbáld az én szemszögemből nézni. Szeretném, ha megértenéd, én hogyan érzek vele kapcsolatban...
Tényleg? Kis híján sikerült megállítanom az öregedési folyamatot Matuzsálem esetében. És most az ölembe pottyan ez... egy nőstény egyed, akinek a vére olyan jellemzőkkel bír, mint Matuzsálemé, közvetlenül a halála előtt. Az egyetlen különbség kettejük között, hogy Miriam tökéletesen egészséges. Sam Rush lépett be a helyiségbe a hátuk mögött. Tom összerezzent, amikor megszólalt. Nem hagyhatják, hogy megint szem elől tévesszük. Tekintse az itt tartását a személyes felelősségének. Értettem, doktor. - Tómnak eszébe jutott a pszichiátriai osztály, és az ott dolgozó, megtermett őrök... akik gumibottal járnak. Magában megjegyezte, hogy mindenképpen fegyveres őrt kell majd állíttatnia Miriam cellája elé is. Doktor urak, kérem, maradjatok csendben egy kicsit, mert így nem tudok koncentrálni. Ha bárkit érdekel egyébként, most fogom kezdeni a koponya átvilágítását. - Rifkind az interkomhoz hajolt, és átszólt Mi- riamnek. - Kérem, fordítsa jobbra a fejét, Mrs. Blaylock! Elfordított néhány kapcsolót, majd beüzemelte az átvilágító képernyőjét. Teljesen abnormális - jegyezte meg feszülten. - Csodálatosan abnormális! - Azután megint az interkomhoz hajolt, és beleszólt. - Kérem, nyissa ki a száját! Köszönöm. Most becsukhatja. Nyeljen! - Majdnem felugrott a székéből izgalmában. - Nézzétek azt a mandibulát!10 Azután az oszteológushoz11 fordult, akit Tom hívott oda. Jack, megtennéd, hogy elmagyarázod, pontosan mit is látunk? - Közben kikapcsolta a képernyőt. - Nem szeretném, ha világítana a sötétben. Számos jelentős eltérést látok - jelentette ki Jack Gibson. Rezidens oszteológus, csontrendszerkutató volt, aki a kórházban dolgozott, és láthatóan nagyon örült, amiért meghívták ide, a legjobb elméknek helyet adó kutatási részlegre. - A mandíbula szöge sokkal markánsabb, mint a megszokott, az ízületek pedig erőteljesebbek. Ez az egész szerkezet egy jóval erősebb állkapcsot eredményez. Ezt ellensúlyozandó masszívabb az arccsont, és sokkal fejlettebb az os zygomaticum.12 Az is látható, hogy a cranium13 íve eltér a megszokottól. Ugyan meg kellene pontosan mérnem, de ránézésre azt mondanám, hogy a koponyaüreg vagy húsz százalékkal nagyobb. Vagyis határozottan állítanád, hogy ez nem emberi koponya? - Tom persze előre tudta a választ, ennek ellenére meg kellett kérdeznie. Ha mégis visszavennék tőle a karácsonyi ajándékát, szerette volna már előre tudni. Az biztos, hogy humanoid. Valószínűleg a főemlősvonal egyik ága. Azonban, hogy emberi-e a szó szoros értelmében... Nos, nem. Azt viszont úgyszintén kijelenthetem, hogy ez az elváltozás nem valami deformáció miatt következett be. Teljesen elfogadható a struktúra. Ez éppen az a fajta megfigyelés volt, amely biztosan meg fog jelenni a cikkben, és még hitelesebbé teszi majd azt. Abban a cikkben, amelyet Sarah fog publikálni Miriammel kapcsolatban, és amely teljesen megdöbbenti majd a tudományos köröket, nem is beszélve az egész világról. Miriam hangja szólalt meg az interkomon keresztül. Azt akarta, hogy fejezzék be végre. Rifkind gyorsan készített még egy utolsó felvételsorozatot a koponyáról és a nyakról. Majd később csinálnak ennél sokkal részletesebb képeket is. Kezdetnek ennek ellenére nem is kívánhattak volna jobbat. Dühösnek látszik - jegyezte meg Tom. - Sarah, menj és nyugtasd meg! Nem szeretném, ha megint eltűnne. Sarah átment a röntgenezőbe. -
10 Alsó állkapocscsont. 11 Csontrendszerkutató. 12 Járomcsont. 13 Koponya.
Készen vagyunk, Miriam - jelentette be olyan hangon, amelyről Tom azt remélte, majd lecsillapítja Miriamet. - Most már felkelhet. A tépőzáras hevedereket a beteg maga is könnyedén levehette, ennek ellenére Miriamnek látszólag nehezére esett a dolog. Tom figyelte, ahogyan Sarah segít neki. Amikor közelebb hajolt hozzá, Miriam tekintete dühösen villant rá. A pillantás metsző és személyes volt. Bensőséges. Messze túl bensőséges. Sarah olyan testtartást vett fel, amit Tom nagyon is jól ismert. Kezét a háta mögé tette, és a fejét egy kicsit előre- döntötte, mintha csak azt mondaná: „Tégy velem, amit akarsz!" Tom többször látta már ezt a hálószobában. Miriam ajka megmozdult, Tom pedig felhangosította az interkomot, hogy hallja, mit mond. Csak az utolsó szavakat csípte el. ...segítségre. Tessék? - kérdezte Charlie Humphries. Tom a fejét rázta. Vajon Miriam nyugtatja Sarah-t? Tom elhatározta, hogy ezután tíz másodpercre sem fogja őket kettesben hagyni. Volt valami hipnotikus Miriam Blaylockban, és a jelek szerint ennek éppen az ő Sarah-ja lett az áldozata. Miriam befolyása miatt már így is egy életre elég bizarr dolgot művelt. Lehetetlen lett volna előre megmondani, mi jöhet még. Látta, ahogyan Sarah még mindig az átkozott tépőzárral vacakol. Utánament. -
Miriam mindössze megsimította Sarah karját, ám ez volt a legmelegebb és leginkább megnyugtató dolog, amit Sarah valaha is tapasztalt. Any- nyira közel hajolt Miriamhez, hogy érezhette leheletének édes illatát. Mindkettőnk érdekében végeztem el a vérátömlesztést - jegyezte meg az asszony oly halkan, hogy az ajka alig mozdult. - De szüksége lesz segítségre. Elmosolyodott, Sarah pedig legszívesebben hangosan felnevetett volna, annyi boldogságot sugárzott ez az egyszerű gesztus. És minél tovább tartotta fogva Miriam tekintete az övét, Sarah mintha egyre magasabbra és magasabbra emelkedett volna. Mintha saját magában érezte volna Miriam érzéseit, és ezek nem voltak egyebek, mint tisztaság, szeretet és jóság. Egyszer csak felfigyelt a saját testére, és kis híján felkacagott, amikor észbe kapott, hogy milyen pózban áll. Inkább keresztbe fonta a karját a melle előtt, és megrázta a fejét, hogy elszakítsa egymástól a tekintetüket. Miriam abban a pillanatban szállt le a vizsgálóasztalról, amikor Tom belépett. Sarah úgy érezte magát, mint egy angyal, aki éppen most zuhant le az égből. Képes lett volna ott helyben megfojtani Tomot. A maguk doktor Rifkindje megszegte az ígéretét - tette szóvá Miriam Tómnak. Éppen jókor. Tom ugyanis így kénytelen volt elfordulni Sarah-tól, aki nagyon hálás volt az asszony figyelmességéért. Milyen ígéretét? Azt mondta, hogy „meg fog sütni", ha nem tévedek. Márpedig ez nem az a minimális dózis, amiben megegyeztünk. Én nem emlékszem... Tudok szájról olvasni, dr. Haver. - Miriam újfent gonoszul mosolygott. Azután az irányítóhelyiségbe ment. Tom követte, Sarah pedig mögötte jött. Volt valami egészen kivételes abban, ahogyan Miriam uralni tudta a helyzeteket. Sarah nagyon irigyelte emiatt. Amikor beértek az irányítószobába, Marty Rifkind úgy állt ott, mint egy megszidott gyerek. Sam Rush beszélt, hangja selymesen szólt. Nem lesz semmilyen veszélyes vizsgálat, Mrs. Blaylock. Önt nem tekintjük kísérleti állatnak. Nincs senki ebben az intézményben, aki a legcsekélyebb mértékben is fájdalmat akarna okozni önnek. Biztos vagyok benne, hogy a teljes személyzet nevében beszélhetek, amikor ezt mondom.
Sarah-nak megint eszébe jutott a szoba, amely a pszichiátrián várt Miriamre. Az elzárással kapcsolatos dokumentumokat ezekben a pillanatokban dolgozták fel. Nem volt képes rabként gondolni Miriamre, de ha a papírokat elfogadják, akkor nem lesz semmilyen mód arra, hogy bármi másnak lehessen tekinteni. Jobb lenne, ha hagynák, hogy hazamenjen. Minél többet gondolkodott a dolgon, Sarah annál inkább felháborítónak és eltúlzottnak érezte az egészet. Végső soron Miriam legutóbb is visszatért, nem? Ezt igazán figyelembe kellene venniük! Mennünk kell - jelentette ki Tom. - Még négy labor van, ahol meg szeretnénk vizsgálni. Majd Miriamre pillantott, és hozzátette: Már ha nincs ellenére, Mrs. Blaylock. Egész délelőtt és a délután jelentős részében is folytak a vizsgálatok. Sarah ezt az egészet olyan elképesztőnek tartotta, hogy azt hitte, álmodik. Miriam rendkívül együttműködő volt, és éppen olyan titokzatos, valamint csodálatos, mint egy ritka ékkő. Amikor végeztek az agykutatási laborban, Sarah észrevette az előtérben várakozó őrt. A lift mellett két további is állt. Hirtelen mindenki lemaradt tőlük, csak Tom, ő és Miriam lépett be a fülkébe. Amikor bezáródott az ajtó, ők hárman egyedül maradtak az őrökkel. Tom megnyomta a tizenhatodik emelet gombját. Volt egy kulcs a kapcsolótáblában, amit az egyik őrnek kellett elfordítania, hogy a lift elinduljon. Tehát ennyi. Miriam mostantól fogoly. Miriam látta az őröket, és látta a fegyvereiket. Hatalmas akaraterőre volt szüksége ahhoz, hogy ne kezdjen rohanni abban a pillanatban, amikor elhaladtak a tűzlépcső mellett. Biztos volt benne, hogy fel tudna jutni az épület tetejére, és a szomszédos tetőkön keresztül elmenekülni, vagy ha szükséges, áttörni az alsóbb szintek valamelyik ajtaját. De más volt a terve. Hová visznek? - kérdezte a szerepét játszva. - Azt hittem, már végeztünk. Elképzelte, milyen lenne Haverből kielégítenie az étvágyát. Szeretnénk, ha itt maradna éjszakára - válaszolta a férfi. Ha minden úgy fog menni, ahogyan Miriam tervezte, Haverre igen érdekes sors vár. Miriam rettenetesen gyűlölte. Kinyílt a liftajtó. Miriam azonnal tudta, hogy csakis a pszichiátria szintjén lehetnek. A falak fehérek voltak, az ablakokon pedig erős vasrácsok. Már a látványukra is rosszullét környékezte. Ezen a szinten minden ajtó és ablak állandóan zárva van. Elvesztette az utolsó esélyét arra, hogy elmeneküljön. Most már minden csak Sarah-n múlott. Annyira vékony volt a szál, amely kettejüket egymáshoz kötötte! Vajon elég erősnek bizonyul majd? El akarok menni - jelentette ki. Az őrök közelebb húzódtak. Még több férfi jelent meg egy ajtó mögül, melyen csak egészen apró ablak látszott. Ez utóbbiak egyike keményen megszorította Miriam kaiját. - Úgy döntöttem, hogy hazamegyek. A lehető legtöbb rettegést próbálta belesűríteni a szavaiba. Mindenképpen szüksége van arra, hogy Sarah ösztönei felébredjenek. Eresszenek el! Haza akarok menni! - Sarah tekintetét kereste, majd belékapaszkodott, és a lehető legkétségbeesettebb könyörgéssel érintette meg. Sarah a tenyere mögé rejtette az arcát. Tom Haver megölelte. Miria- met húzni kezdték. Felnyögött, elengedte magát, és foglyulejtői karjaiba zuhant, majd hagyta, hogy maguk után vonszolják, be a visszataszító kis ajtón és végig a folyosón, miközben végig szipogott. A cella nem volt ugyan párnázott falú, de hotelszobának sem igen lehetett volna nevezni. Kétségbeesés és őrület bűze áradt mindenhonnan. Most már nem kellett megjátszania magát. Leült a kis ágyra. Lehunyta a szemét, majd érintésével kinyúlt, és megpróbálta a leghalványabb kapcsolatot is megkeresni Sarah-val.
A francia király és a tömlöce jutott eszébe, valamint az éhezők hangja. Sarah nagyon feldúlt volt. Tom minden kérdésre csak foghegyről válaszolt. Éppen olyan határozottan próbálta visszakényszeríteni Geoff laborjába, ahogyan Miriamet a pszichiátriai klinikára. - Jól vagyok, Tom. Az igazat megvallva rég nem éreztem magam eny- nyire csodásan. Rémesen festesz. Egészen szürke vagy. Biztosan valami cianózis14kezd kijönni rajtad. Vagy az is lehet, hogy csak egy kisebb sokkot kaptam. Hiszen ez a hely már egészen olyan, mintha a Harmadik Birodalomban volnánk! Éppen most zártunk be egy nőt anélkül, hogy bármiféle tárgyalást tartottunk volna. Szükségünk van rá. Különben pedig a papírok tökéletesen rendben vannak. De nem őrült! Attól függ, mit tekintesz annak. Szerintem nem normális. Sam szerint sem az. És tekintve, hogy még csak nem is emberi lény, ráadásul bizonyítékunk van arra, hogy minden érthető ok nélkül megtámadott téged, biztos vagyok abban, hogy helyesen cselekszünk. Most pedig gyere! Amikor Tom megfogta és húzni kezdte a karjánál fogva, Sarah-ban fellángolt a düh. Nem is tudta, mit tesz, de olyan erősen vágta pofon a férfit, hogy kis híján ő maga is elvesztette az egyensúlyát. Tom levegő után kapkodott, majd a fejét ingatta. Hosszú másodperceken keresztül meg sem mozdult. Sarah attól tartott, hogy visszaüt, de aztán láthatólag túltette magát a dolgon. Ha úgy érzed, hogy készen állsz, kedvesem, akkor azt hiszem, jobb lesz, ha velem jössz. Sarah nem vitatkozott tovább. Túlságosan megdöbbent azon, amit az előbb tett. Geoff csak futólag köszönt nekik. Azonnal beszélni kezdett, és elmondott mindent, amit legutóbbi találkozásuk óta kiderített. A szeme egészen vörös volt, mert órákon át folyamatosan a mikroszkópot bámulta. Kivett egy maszatos, sárga papírt a laborasztalon heverő számtalan más, felhalmozott lap közül. Ezt én átviteli görbének nevezem. Azt az időtartamot mutatja, amely ahhoz kell, hogy az eredeti vér egységnyi mennyisége teljesen kicserélődjön. Ezt meg pontosan mit akar jelenteni? - Tom hangja élesen csendült. Sarah megpróbálta megfogni a kezét, de a férfi ellépett mellőle. Csak annyit, hogy a transzfúzió során kapott vér átveszi a természetes vér helyét. Ez nem is lehet kérdéses. A natív vér mindössze tápoldatként szolgál az új szövet számára. A test viszont vért termel. Végül teljesen ki fog cserélődni a régi. Éppen ez az új vér az idegen szövet tápláléka. Gyakorlatilag parazitaként viselkedik, csakhogy tápanyagtartalma is van, és gáztranszfe- renciát is végez. - Csakhogy nem valami hatékonyan. Nézd, milyen szürke Sarah! Egyelőre valóban nem valami hatékony, de a befogadóképesség folyamatosan javul. A gázkromatográfia eredményei azt mutatják, hogy bár az oxigénfelvétel jelenleg a normális szint alatt van, de fejlődik. Ez az egész nagyon bizarr volt. Sarah az arcához emelte a kezét, és megdörzsölte a bőrét. Simának és hűvösnek érezte, akárcsak Miriamét. - Milyen színűek a leukocitáim? - Bíbor. Sötétbíbor, ami arra utal, hogy tele vannak oxigénnel. Miriam leukocitái is sötétbíbor színűek lettek közvetlenül azelőtt, hogy aludt volna. Matuzsáleméi pedig az előtt, hogy... - Elhallgatott. Matuzsálem darabokra szaggatta a vele egy ketrecben lakó társát.
14 A ver hiányos oxigéntclitcttsége (vérkeringési zavar, hiányos oxigénfelvétel) okozta kékesvörös elszíneződés a bőrön és a nyálkahártyákon.
Azt hiszem, itt egy invazív organizmussal van dolgunk. Egy parazitával. Nem tudom, milyen más következtetésre juthatnánk azonkívül, hogy előbb vagy utóbb, de teljesen át fogja venni az irányítást a szervezeted fölött. - Akkor szedjétek ki belőle! Megpróbálkozhatunk egy vércserével. Ha most azonnal nekikezdünk, talán működhet a dolog. - Akkor rajta! Hidd el, megtenném, Tom! De ahhoz sokkal több vérre lesz szükségünk. Márpedig beletelik néhány órába, amíg szerzünk. Ennél többre nem vagyok képes. Remélem, még időben cselekszünk. Azt hiszem, nem lesz késő. Néma csend. Még néhány óra. Tom átölelte Sarah-t. A nő érezte, ahogyan Tom egész testében megremeg, látta a szemében csillanó félelmet. Remekül vagyok - mondta. - Biztos vagyok benne, hogy a végén minden jóra fordul. Amikor azonban Tom szorosabban ölelte meg, Sarah inkább eltolta magától. -
11. M IRIAM AZ APRÓ SZOBA ablaka mellett állt. Az este lassan éjszakába fordult. Egyre éhesebb és éhesebb lett. Ujjaival egyszer, futólag megérintette a rácsokat, és végigsimította az ablakpárkányt. Bárcsak jönne Sarah! Miriam csak azért engedte, hogy bezárják, mert azt akarta, hogy Sa- rah-nak lehetősége legyen eljönni hozzá és kiszabadítani. Most Sarah hűsége volt a mérleg serpenyőjében. Miriam azt akarta, hogy ez a hűség csak őfelé irányuljon, márpedig ezt a legkönnyebben úgy érhette el, ha ráveszi a nőt, hogy a saját akaratából álljon át az ő oldalára. Miriam személyiségének legerősebb vonására, Sarah saját függetlenségének védelmére épített. Biztos volt benne, a dokto rnő nem bírná elviselni az érzést, hogy részt vesz egy másik személy igazságtalan be- börtönzésében. Megrángatta a rácsokat. Az éhsége percről percre erősödött. Elképzelte a vadászatot, az ölést. Az agya lüktetett, a testét egyre nehezebbnek érezte. Ezalatt öntudatlanul végigvizsgálta az egész ablakkeretet. A rácsokat a fal külső oldaláról csavarozták bele a téglába. Maga a keret keményfából készült. Jelenlegi állapotában valószínűleg képes lenne meghajlítani a rácsokat. Két óra múlva viszont már túl gyenge lesz; IV. Károly áldozatainak is ez lett a veszte - túlságosan sokáig vártak arra számítva, hogy majd kívülről jön a segítség. Miriam az ágyra vetette magát, azután felpattant, és az ajtóhoz sietett. A ráccsal fedett keskeny nyíláson keresztül nem látott egyebet, mint a folyosó szemben lévő falának fehérségét. Az ajtó alatti résen keresztül étvágygerjesztő illat töltötte be a cellát. Biztosan van egy őr odakint, talán közvetlenül az ajtó mellett ül egy széken. Haver újabb elővigyázatos döntése. Kezdetben nem tekintette különösebb fenyegetésnek a Sarah-val való kapcsolata szempontjából, de minél jobban megértette a férfit, annál félelmetesebb ellenféllé vált. Mélyen legbelül volt benne valami különös erő. Sarah is biztosan ebbe a vonásába szeretett bele. Márpedig az ilyen szerelem nagyon erős tud lenni. Miriam megértette, hogy Sarah csak azért hajlandó elviselni a felszínen lakozó arroganciát és manipulatív viselkedést, mert mindig reménykedik benne, hogy egyszer csak felszínre keiül ez a belső személyiség, és elsöpri a mostani hatalmát. Miriam azt kívánta, bárcsak elhagyná a helyét az őr az ajtó mellett, és lenne néhány perc nyugalma. Megint a vadászatról álmodott - arról, hogy hová menne, és kit ejtene el. Lakott egy pár a Nyugati Hetvenhetedik utca egyik házának legfelső szintjén, egy olyan lakásban, amelybe Miriam évekkel ezelőtt egyszer bejutott már. Mostanra biztosan mindenki elfeledkezett arról, hogyan tűntek el egyik pillanatról a másikra, és egy másik pár vette át a
helyüket. Még előzetes tervezésre sem igen lenne szükség, Miriamnek ugyanis a fejében volt az útvonal minden részlete, és emlékezett még, milyen zárakkal kellett akkor megbirkóznia. - Légy szíves, Sarah! - nyögött fel. Megérintette. Az érzelmi csöndben mérges kavargás támadt. Itt, az épületben. Sarah nagyon feldúlt volt valami miatt. A padlás egyre sötétebb lett, ahogyan az este az utolsó fénysugarakat is felitta a nyugatra néző tetőablakokból. John a padlón hevert abban a szűk kis helyiségben, amely elődeinek maradványait őrizte, és Miriam hazaérkeztének zajára várt. Már ahhoz is alig maradt ereje, hogy felálljon. Órák óta hevert a padlón. Ez lesz a legutolsó cselekedete. Az acéldoboz, amely az ő testének fog otthonul szolgálni, fekete tömegként sötétlett a helyiség közepén. John keze lassan felemelkedett, ujjai belekapaszkodtak a láda szélébe. Felhúzta magát, és imbolyogva, az egyensúlyát keresve felállt. Szédülés hullámai csaptak keresztül rajta. A szoba falai egyre távolabb és távolabb húzódtak. Nem maradt már egyéb, csak égető éhsége, amely mintha perzselő tűzként emésztette volna fel belül a testében. A környezet lassan, fokozatosan vált mind élesebbé a szeme előtt. Kőszoborhoz hasonlatosnak érezte magát. A feje lehanyatlott, mintha kitört volna a nyaka. Térde megremegett, és kénytelen volt szinte teljes súlyával a felhalmozott és lezárt ládáknak támaszkodni. Vagy egy teljes órányi, szenvedéssel teli erőlködésbe került, míg sikerült öt zárat feltörnie. A többi túlságosan erősnek bizonyult. Csak azokkal tudott megbirkózni, amelyek legalul helyezkedtek el, vagyis minden bizonnyal a legrégebbiek voltak. Aztán nekivetette a súlyát a felsőknek, hagyta őket a földre hullani, és így ki tudta nyitni ezeket is. A szoba mostanra koromsötétre változott, és a levegő fojtogató porral telt meg. Csendesnek viszont semmiképpen nem lehetett nevezni. Mindenhonnan csúszó és kaparó mozgások zaja érkezett. John az ajtónak dőlt, kinyitotta, majd bezárta maga mögött. A hátát nekivetette, és ráfordította a kulcsot. Néhány perccel később az ajtó nyikorogni kezdett, azután kicsit megremegett, végül pedig a másik oldalról valami teljes erőből megrázta. Sarah csak nézte az elektroenkefalogramot, de mintha nem is látta volna. A kusza vonalak tömege semmilyen jelentést nem hordozott számára. Annyira fáradt volt! Ugyanakkor rettenetesen dühös is. Az agyában csak úgy kavarogtak a haragos gondolatok. Időről időre döbbenten emelte fel a tekintetét, mert azt hitte, Miriam lépett be az irodába. Nem kellett volna ezt tenniük vele. Gonosz dolog volt ilyen mondvacsinált alapon elzárniuk. Ezzel egyrészt megkérdőjeleződött Sarah-ban a saját munkájának értéke, de ami ennél is rosszabb, kételkedni kezdett a Tom iránti szerelmében is. A férfi dolgozta ki az ötletet, ő felelt a megvalósításért, és személyesen végre is hajtotta minden lépését, mégpedig egy rendőr kiszámított szenvtelenségével. És egész idő alatt ilyen hűvös maradt. Most pedig az a szerencsétlen teremtmény ott ül fent, megfosztva a méltóságától, amely pedig intelligens, gondolkodó lényként nagyon is megilletné. Sarah az órára pillantott. Már majdnem nyolc, vagyis hamarosan itt az idő, hogy az úgynevezett Blaylock-csoport tagjai összegyűljenek, és tájékoztassák a többieket arról, amit találtak. A citogenetikai labor ezekben a pillanatokban is dolgozott a kromoszómaelemzésen. Az oszteológia a csontszerkezetet vizsgálta, a kardiológia pedig a szívet és a keringési rendszert. Sarah ismét megpróbált koncentrálni. Valamit mindenképpen be kell mutatnia az ülésen. Az EEG hihetetlenül zavaros volt, és csak nagyon kevés olyan részletre bukkant, amiben a normális emberi agy enkefa- logramjával összevethető lett volna.
Sarah nem tudta megállni, hogy ne egyfolytában Miriamen járjon az esze - Miriamen és az evésen. Egészen abszurdnak tűnt, de annyira éhes volt, hogy azt már szinte obszcénnek érezte. Miriam közelében mindig megnyugodott. Volt valami különös kedvesség abban a nőben. Természetesen hatalmas ostobaság volt a részéről, hogy elvégezte rajta azt a vérátömlesztést, de nem feledkezhetett meg a tényről, hogy Miriam nem emberi módon gondolkodott. Az ő szemszögéből nézve könnyen lehet, hogy amit tett, az tökéletesen logikus lépésnek számított. Egészen mostanáig Sarah szándékosan nem hagyta magát azon töprengeni, vajon valóban megszűnik-e majd tovább öregedni. Valóban lehet ilyen hatása Miriam vérének? Ha igen, akkor ez nemcsak Sarah Roberts, de az egész emberiség számára is hatalmas ajándék lenne. Miriam azt mondta, hogy ő fajának utolsó képviselője. Minél tovább tűnődött, Sarah számára annál nyilvánvalóbbá vált, mennyire nemes cselekedet volt ez valójában. A nagylelkű fogoly. Vajon milyen szenvedéseket kell most Miriam- nek kiállnia négy emelettel feljebb? Még tíz perc a megbeszélésig. Az elméjét mindenképpen kényszerítenie kellett, hogy az előtte álló feladatra koncentráljon. Hirtelen rádöbbent, hogy az EEG azért ilyen érthetetlen összevisszaság, mert Miriam agyának több feszültségszintje van, miközben az emberi agynak csak egy. Az EEG-berendezés tollai legalább két jelet fogtak; ez magyarázta a kuszaságot. Sarah lesöpörte az asztaláról a papírtekercseket. Végre megvolt az istenverte következtetése. Az emberi agy nagy része nem volt aktív, valami titokzatos módon kikapcsolt állapotban maradt, mintha rejtélyes okokból nem lett volna szükség a használatára. Miriamé azonban nem. Ez itt egy maximális teljesítménnyel működő agy képe volt, egy agyé, amely olyan szintű aktivitást mutat, amelyet az emberek által tervezett gépek képtelenek értelmezni. Micsoda kivételes és lélegzetelállító elme! Az asszony bebörtönzése most már nem pusztán erkölcsi szempontból minősült hibának; a legsötétebb bűn, valódi ocsmányság volt. Sarah minden munkatársa helyett is szégyellte magát. Az a Hutch, aki most Tómmal szemben ült, már nem az az ember volt, aki néhány napja. Miriam Blaylockot erőszakkal ragadták ki a kezéből, neki pedig lehetősége sem adódott ez ellen bármilyen tekintetben fellépni. Túlságosan későn ismerte fel, milyen fontos az eset. Ezzel pedig nemcsak a pozícióját veszítette el a Riverside-ban, hanem valami többet is - valamit, aminek az elvesztését Tom minden bizonnyal képtelen lett volna elviselni -, tekintélyének befolyását. Segíteni akarok - jelentette ki. Tom döbbenten hallgatta. Hutch helyében ő ott azonnal felmondott volna. Rendben van - felelte. - Üdvözöllek a fedélzeten! Ha neked megfelel, akkor egy ideig még úgy kellene tennünk, mintha én is benne lennék a csapatban. Vajon ezzel meg mit akart mondani? Természetesen - hagyta rá Tom olyan magabiztossággal, amit egy ideje már nem érzett magában. Soha nem becsülte alá egyetlen ellenségét sem. Ez sarkalatos szabály volt számára. - Aggódom Sarah miatt - jegyezte meg Hutch. - Mint mindannyian. Miért nem veszed fel megfigyelésre? Ne feledjük el, hogy az ország egyik legkiválóbb kórháza is részét képezi a kutatólabornak. Már beszéltem erről Geoff-fel, és mind a ketten azon a véleményen vagyunk, hogy nem lenne okos dolog feleslegesen idegesíteni. Különben pedig soha nem vonulna be önként. - Akkor avatkozz közbe! Te rá tudod venni. - Legfeljebb ha fegyveres őrt állítok az ajtó elé...
Akkor tedd azt! Hatalmas bajban van. Ha mástól nem is, tőled igazán elvárnám, hogy segíteni akarj neki. - Ezzel mire célzói? - Hát nem látod, mi történik vele? Nagyon sokat dolgozik. És nem tapasztaltunk rajta semmilyen tünetet. Geoff egy órán belül elvégzi a vércserét. Nem tűnt fel, milyen hatással volt rá az a... az az izé, amikor kettesben maradtak? Mintha megbabonázta volna. És ez nagyon is érthető reakció. Miriam Blaylock valóban lenyűgöző. Elcsábította Sarah-t! Őt akarja megszerezni, Tom! Ezt neked is látnod kell! - Akarja? Te nem láttad? Hipnotizálta Sarah-t, vagy valami ilyesmit tett vele. A helyedben én azonnal felvenném Sarah-t az osztályra, elkezdeném a megfigyelését, és állandó őrséget állíttatnék... - Zárjuk be mindkettőjüket? Ugyan már, ez abszurd! Hutch előrehajolt, és megragadta az asztal szélét. Tom még soha nem látta ennyire izgatottnak. Azért kellenének az őrök, hogy távol tartsák tőle ezt a szörnyeteget. Bármi áron! Tom csak ingatta a fejét. Mindig gyanította, hogy Hutchban munkál egy kis paranoia. Most a feszültség hatására előjött a gyengesége. Mindig ez történt, amikor valakinek nagy nyomás alatt kellett dolgoznia. Néhányan összeomlottak, míg mások csak így tudták kihozni magukból a legtöbbet. Nézd, majd megfontolom a tanácsot. De a programcsoport ülése nyolckor kezdődik, és szeretném, ha senki nem késne. Ez a visszautasítás már éppen elég volt ahhoz, hogy Hutch inkább kimenjen. Jól van. A laborokat öt perc múlva is felhívhatja. Tomnak mindenképpen szüksége volt egy kis egyedüllétre. Annyi egymásnak ellentmondó gondolat árasztotta el az agyát. A büszkesége természetesen nem engedte, hogy az érzelmeit Hutch előtt is kimutassa, de az igazság az volt, hogy ő is nagyon félt. A tesztek eredményei arra engedtek következtetni, hogy Sarah állapota sokkal aggasztóbb, mint azt ő maga elismerné. Geoff analógiája, amelyben Miriam vérét egy parazitaként viselkedő organizmushoz hasonlította, a jelek szerint igencsak megállta a helyét. Sarah hamarosan a különösen súlyos parazitálás minden tünetét produkálni fogja. A legvégén pedig, már ha hagyják, hogy erre sor kerüljön, egyszerűen éhen hal, hiszen a szervezete nem lesz képes megbirkózni a parazita tápanyagigényének biztosításával. Ugyanakkor nem ez a lehetőség nyugtalanította leginkább. Szinte végtelen bizalommal viseltetett a Riverside orvosainak képességeivel kapcsolatban. Ha semmi más lehetőségük nem marad, ők biztosan megmentik Sarah életét. Azt azonban nem értette, hogy mi volt Miriam célja ezzel az egésszel. Emlékezett még arra, ahogyan két nappal korábban Sarah könyvét olvasta az alvófülkében. És nem egy alkalommal utalt arra, hogy „mindannyiukon" kísérleteznek. Minél tovább töprengett ezen, annál nyilvánvalóbbá vált számára, hogy Miriam egész megjelenése előre megtervezett akció volt, egészen odáig, hogy lidércnyomásra panaszkodott, mert pontosan tudta, hogy ezzel azonnal magára irányíthatja Sarah figyelmét. Azt el kellett ismernie, hogy minden részletet aprólékosan kidolgozott. Tom azonban maga is mestere volt az olyan tervek készítésének, amikor bár véletlennek tűnnek egyes események, azok éppen egy bizonyos céllal, szándékosan történnek. A politikuselme gondolkodásmódja. Őszintén csodálta Miriam képességeit. Azután még egy kicsit gondolkodott a transzfúzión. Az biztos, hogy nem csak valami őrült gyilkossági kísérlet volt. Különben is, mi értelme lett volna ennek az egész felhajtásnak? Több ezer sokkal kevésbé kimutatható módja van annak, hogy valakit eltegyünk láb alól. Azt a vért, -
ami most Sarah ereiben folyt, jóval könnyebben lehetett azonosítani bármilyen ujjlenyomatnál. Nem. Lennie kell valami másnak is. Tom viszont elképzelni sem tudta, hogy mi az. Lehetséges, hogy egyszerűen túlságosan idegen volt az indok ahhoz, hogy emberi gondolkodással felfogható legyen. Hiszen éppen csak elkezdték Miriam tanulmányozását. És talán elméjének legrejtettebb zugai éveken keresztül megfejthetetlenek maradnak számunkra - az is lehet, hogy mindörökké. Neki mégis meg kell értenie. Máris látta a helyzetet, amely talán a közeli jövőben következik be - már ha Sarah súlyosan megbetegszik és amikor egyedül azon múlik majd az élete, hogy Tom mennyire ismeri Miriam gondolkodását. Megnyomta az interkom gombját, és magában elmondott egy gyors imát, hogy a titkárnő még bent legyen. Semmi válasz. Persze az ő hibája, mert nem szólt neki, hogy maradjon. Fáradt sóhajjal tért vissza az eredeti menetrendhez, és elkezdte felhívni a különböző laborokat. Izgatott hangok válaszoltak mindenhonnan. Micsoda irónia! Itt van ő, a valaha tett legcsodálatosabb felfedezés küszöbén, az események középpontjában, és nem érez egyebet, csak hogy valami rossz fog történni. Sarah-t hívta utolsóként. A nő kérte, hogy adjon neki még egy kis időt. Neki azonban azt kellett mondania, hogy a többiek mind készen lesznek nyolcra. Gondolom, mindenki másnak is ugyanezt mondtad. Tom úgy érezte, valószínűleg megérdemli, hogy Sarah ilyen gyanakvó legyen vele. Nem, egészen véletlenül igazat mondok. Akkor hát mindenképpen ott leszek. Ezek az EEG-k istentelenül kuszák. Nem elég, hogy az alfa- és gamma-hullámok gyakorlatilag olvashatatlanok, nincsen semmi más részlete sem a leolvasott eredményeknek, ami megfelelne bármilyen megszokott mintázatnak. Gyanítom, hogy mindent újra kell gondolnunk, amit az agy működéséről tudunk, ha még akarjuk érteni, mi folyik itt. Jól vagy? Majd szólok, ha és amikor a tüneteim nagyobb figyelmet igényelnek. Nem akarlak megbántatni, Tom... Biztos vagy benne? Nem éreznéd tőle egy egészen kicsit jobban magad? Önsajnálatot tartasz? Én csak kedves akartam lenni veled. Hagyj, hadd végezzem a munkámat! Ha gond lesz, hidd el, azonnal értesíteni foglak. Sarah szó szerint szenvedett. Kényszerítette magát, hogy úgy tegyen, mintha érdekelné, ami a megbeszélésen zajlik, de az evésen kívül semmi másra nem tudott gondolni. Hamarosan valami módon véget kell vetnie mindennek. Akik az asztal körül ültek, mind annyira kegyetlennek tűntek - vagy annyira vaknak! - Különösen érdekes képet szeretnék mutatni - mondta a genetikus. Sarah még a nevére sem emlékezett. Matatott egy kicsit a projektorral, majd sikerült elhelyeznie, és a fehér vászonra a többieknek kivetíteni egy Miriam kromoszómáiról készített kariotípust.15 Szegény Miriam! Egy csomó táblázatként és grafikonként ábrázolták. De vajon mit mondhattak el ezek a szépségéről? Ő volt a legszabadabb szellem, akivel Sarah valaha is találkozott. Szabad és bátor egyszerre. Sarah-nak mostanra meggyőződésévé vált, hogy a transzfúzió valójában olyan vakmerő cselekedet volt, amelyet a szeretet vezérelt. Miriam az egész emberiséget akarta megajándékozni. Azért választotta éppen Sarah-t alanyként, mert hatalmas tudással rendelkezett az öregedéssel kapcsolatban. Most már roppant átgondoltnak érezte ezt a döntést. Ők pedig hatalmas hibákat követnek el újra és újra azzal, ahogyan Miriammel bánnak. Bizonyos szempontból éppen úgy nem volt semmi joguk megzavarni a kísérletet, ahogyan ahhoz sem, hogy bebörtönözzék az 15 Az egyed kromoszómáinak összessége, illetve az egyed kromoszómáinak száma, alak és nagyság szerinti meghatározottsága.
asszonyt. Ő valódi lángelme volt, és talán még ennél is több. Bizalommal tartoznának neki, nem pedig gyanakvással és azzal, hogy akarata ellenére, erőszakkal bezárják. A vérátömlesztés bátor tett volt. Vajon tőle, a befogadótól nem éppen ilyen bátorság lenne elvárható? Hogyan merészelnek ezek még csak gondolni is a vércserére? Sarah-t az éhség olyan erős hulláma öntötte el, hogy kénytelen volt levegő után kapni. Tom és Hutch is őt nézte. Sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. „Miriam majd megtalálja a módját, hogy segítsen rajtam - gondolta. - Ő soha nem lenne képes tudatlanságból elkövetni ilyesmit." A genetikus mormogó hangja megint eljutott a füléig. A citogenetikai-'- elemzés miatt elvégeztük a fluoreszcens festést quinakrillal és Giemsa-festékkel. A vizsgált minta rendelkezik a leghosz- szabb kromoszómalánccal, amit magasabb rendű állatban valaha megfigyeltünk: hatvannyolc kromoszómából áll. Nincsenek triszómiák,16 és nincsen semmilyen megfigyelhető transzlokáció17 vagy deléció18 sem. Sarah alig bírt a helyén maradni. Ha ennél egy kicsit engedékenyebbek lettek volna, akkor Miriam mostanra biztosan segít neki, hogy ne érezze magát ennyire rettenetesen. Ez most több volt mint egyszerű éhség. Sarah ugyanis nem ételre vágyott. Sokkal inkább hasonlított az egész egyfajta függőségre. Mohó sóvárgásra. Isten segítse meg! A p és a q karok egyforma hosszúak, ami nagyon szokatlan. Első ránézésre hasonlóságot mutat ugyan az emberi kromoszómákkal, de csak a legáltalánosabb értelemben. A főemlősök jellegzetességei ugyanakkor könnyen megfigyelhetők. Fogd már be, te szófosó! A nemi összetevő viszont egészen más problémákat vet fel. Erősen kétlem, hogy a faj szexuálisan hozzánk, vagy ha már itt tartunk, a többi főemlőshöz hasonlóan funkcionál. Az, hogy különös módon hatvanhat XXY struktúra található, mindenképpen arra utal, hogy ebben az esetben egy személyben megtalálhatók mind a férfi, mind a női összetevők. Éppen ezért javaslom, hogy az alany tanulmányozását a nemi szervekkel folytassuk. Ez már mindennek a teteje! Sarah egyszerűen képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy Miriam majd oda lesz kötözve valami vizsgálóasztalhoz, miközben ezeknek a rohadékoknak valamelyike a nemi szervét nézegeti. Mire észbe kapott, már fel is pattant. Tom ugyancsak kezdett felemelkedni. Egy pillanatra kétségbeesettnek tűnt, és aggodalom látszott rajta. Sarah-nak mindenképpen fel kell jutnia a tizenhatodikra! Nyugi! - szólalt meg olyan higgadtan, ahogy csak tudott. - Miért kell azonnal pánikba esni, ha kimegyek a mosdóba? Csak Hutch követte. Egymás mellett baktattak a folyosón. Látszólag a férfinak is vécére kellett mennie. Sarah megvárta, amíg eltűnik a férfimosdóban, majd azonnal a felfelé vezető lépcső irányába indult. A fordulóban megállt. Éppen ahogy gondolta, Hutch mindössze néhány pillanattal később megjelent az ajtóban. Sarah rádöbbent, hogy a férfi mindenképpen problémát jelent, amit meg kell oldania. Szemtől szemben álltak. Hutch kinyújtotta a kezét. Sarah nem volt biztos benne, hogy működni fog a terve, de mintha valahol azt olvasta volna, hogy a fej oldalára mért erős ütéstől az ember akár az eszméletét is elveszítheti. Ököllel csapott rá, közvetlenül a halánték fölé. Hutch szeme azonnal kifordult, teste a padlóra zuhant. Nagyon sajnálom - motyogta Sarah. Gyűlölte az erőszakot. Egész életében a lehető leghumánusabb erkölcsöket tekintette elsődlegesnek. Hármasával szedve a fokokat rohant felfelé.
16 Egyfajta kromoszómából a normális kettő helyett három található a sejtekben. 17 Egy kromoszómaszakasz áthelyeződése egy másik kromoszómára. 18 Egy kromoszómaszakasz elvesztése.
Tom képtelen volt visszafogni a saját lelkesedését, ahogyan egyik szenzációs felfedezés jött a másik után. Csodálatos eredmények! Itt mindenki hatalmas elismerésben fog részesülni. Kivételes megfigyelések. Hírnév. Ez az egész olyan volt, mint az elképzelhető legszebb karácsony. Nem, még annál is jobb. Mindössze arra van szükségük, hogy még néhány héten keresztül intenzíven vizsgálják Miriamet, és aztán nyilvánosságra hozhatják a munkájuk eredményét. Az új faj felfedezésével egyidőben pedig bejelenthetnék az öregedés ellenszerének meglelését is. Minden jel arra mutatott, hogy abban a különösen mély álomban Miriam teste pontosan olyan lipofuscin-gátlókat állított elő, mint amely egy egészen rövid ideig Matuzsálem vérében is jelen volt, mielőtt megkezdődött volna a pusztulása. Csak az a különbség, hogy Miriam semmi jelét nem mutatta a készülő összeomlásnak. És már csupán idő kérdése, hogy kiderítsék, miért. A pszichiátriai osztály cellája jutott az eszébe. Kényszerített elzárás. Kellemetlen, de elkerülhetetlen. Hutch rontott be a helyiségbe. A hang, ahogyan az ajtó a falnak csattant, szétröppentette Tom gondolatait, és azonnal véget vetett az ülésnek. Hutchnak meg sem kellett szólalnia, azonnal tudták, hogy valami baj van Sarah-val. - Merre ment? - hallotta Tom Charlie Humphries kérdését. Tom megvárta Hutch lihegve kimondott válaszát - „Lépcső..." -, és már rohant. A tizenhatodikra ment. Amikor berontott az előtérbe, az asztalnál ülő őr meglepetésében azonnal a gumibotjához kapott, és felpattant. - Itt van dr. Roberts? - Jézusom! Tán tűz van? -ITT VAN? Lássuk csak. A látogatónapló szerint a tizennégyesbe ment tíz perccel ezelőtt. Három perccel később pedig távozott. Az isten verje meg! - Ő is aláírta a naplót, majd megvárta, amíg az őr beengedi az elektromosan záródó ajtón, és azonnal Miriam szobájához rohant. Az őr, akinek az volt a feladata, hogy Miriamre vigyázzon, egy széken ült a fal mellett. - Nyissa ki! Az őr felnézett, és felismerte Tomot. - Nem hallottam egy pisszenést se, amióta dr. Roberts távozott. A kulcsával kinyitotta, majd szélesre tárta az ajtót. A szobában az esti hideg miatt hűvös volt a levegő. Az ablak - rácsok híján - fekete négyszögként tátongott. - Sarah egyedül ment ki innen? Igen. Még öt perce sincs. Egy átkozott szóval sem említette, mi folyik itt. Tom odalépett az ablakhoz. Ő nem tudott volna felmászni oda és leereszkedni a másik oldalon, de minden jel arra mutatott, hogy Miriam nagyon is képes volt rá. Ugyanis elment. Miriam gyors léptekkel kelt át a Central Parkon, a West Side felé haladva. Gyakorlatilag megvadult, annyira kínozta az éhség. Mire Sarah belépett a cellájába, ő már leszedte a rácsokat az ablakról. Jobb is volt ez így. Sarah azt akarta, hogy ölelje meg, Miriam azonban abban az állapotban nem bízott magában. így tehát mindössze megnyugtatta szegény, szenvedő Sarah-t, hogy minden jobb lesz, és azt is mondta neki, hogy fél óra múlva találkozzanak Miriam házánál. Azután lemászott a járdára, miközben Sarah az ablakon kihajolva figyelte, ahogyan távozik. Keresztülfutott a Sheep Meadow-n, ahonnan látni lehetett a fák lombján túl a toronyházak égbe törő vonulatait. Nagyon sok dolga volt erre a fél órára. Csak akkor lassított, amikor megérkezett a Central Park nyugati oldalára. Most már csupán sietve gyalogolt, átkelve a Hetvenhatodik utcán, a házakat számolva, hogy tudja, melyikbe kell bemennie.
Azt választotta, amely négy épülettel lejjebb volt a célpontjától, mert nem akarta, hogy bárki is meglássa, amint felfelé megy a lépcsőn. Négyesével szedte a fokokat, úgy rohant el a lakások előtt, ahonnan televízió zaja és sülő hús szaga áradt. Amikor felért a lépcső tetejére, gyorsan felhágott a háztetőre vezető létrán, és kilépett. A New York-i építési szabályzat köztelezővé tette, hogy a lakóknak szabad kijárásuk legyen minden épület tetejére, és ez jócskán megkönnyítette a dolgát. Ezeket a régi típusú sorházakat közös falak kötötték össze. Miriam néma csöndben ment egyik kátránypapírral fedett tetőről a másikra, míg el nem érte a célpontját. Ennek az épületnek a tulajdonosa nagyon okos volt. Azzal, hogy a tetőig bővítette a legfelső lakást, sokkal tágasabb teret nyert. A lakás a manapság divatos módon kétszintes volt, és a nappalit spirálisan futó csigalépcső kötötte össze a hálószobákkal. Miriam úgy érezte, ez tökéletes kora esti célpont, mert könnyen bejuthat az emeleti hálókba, és a csigalépcső tetején állva megvárhatja a megfelelő alkalmat. Onnan ugyanis teljes rálátása nyílt az egész nappali-étkező együttesre odalent. A hálószobának volt egy ajtaja, amely közvetlenül a tetőre vezetett, s amelyet rugós szerkezettel működő retesz védett. Az efféle zár belülről könnyedén nyitható, a tető felől azonban nem. Legalábbis elvileg. A zárat nem változtatták meg. Még mindig ugyanaz a kezdetleges szerkezet volt, amely hat évvel korábban sem okozott különösebb kihívást. Harminc másodperc sem kellett a bejutáshoz. Az ajtótól három lépcső vezetett le a hálószobába. A fenti sötétség rejtekében, a csigalépcső tetején állva mérte fel a két lakót. A lány vékonyabb volt, vagyis ő lesz az, akit élve fog majd el. Miriam a férfit kezdte figyelni. Tökéletesen megfelel a saját igényeinek. Mintha újra lejátszódna az a bizonyos hat évvel azelőtti éjszaka: fiatal pár vacsoraidőben. Az egyetlen különbség, hogy akkor még John is vele volt, és megosztották egymással a táplálékukat a hálószoba padlóján. Miriam most is ugyanazt a cselt alkalmazta, mint akkor. Sziszegett. A vacsora azonnal abbamaradt odalent. Megismételte, ezúttal hangosabban. Szerinted macska? Újabb sziszegés. Frank, van fent egy macska. Az isten verje meg! Miriam újra sziszegett, és úgy tett, minta rettenetes fájdalmaktól gyötrődő állat lenne. Frank, menj és nézd meg! Olyan, mintha szenvedne. A férfi székének lába súrlódott a padlón, Miriam pedig abban a pillanatban behúzódott a fürdőszoba sötétjébe. Kicsivel később felgyulladt a hálószoba lámpája, Frank nehezen dobbanó léptei pedig közeledni kezdtek felfelé a lépcsőn. Miriam az árnyak között rejtőzve figyelte, és minden izma megfeszült, készen arra, hogy öljön. A férfi pontosan azt tette, amit az elődje is: először körülnézett, majd mivel nem látott semmit, lehajolt, és bekukkantott az ágy alá. Miriamnek nem volt szüksége szikére. A természet olyan nyelvvel ajándékozta meg, amely tökéletesen képes volt ellátni ugyanazt a feladatot, és egyetlen pillanat alatt átszakította vele a bőrt. A férfi hangosat sóhajtott, a lába egyet rúgott a padlón, és máris halott volt. Tíz másodperc sem kellett ahhoz, hogy életének folyékony tüze megtöltse Miriam gyomrát. Frank? Mi ez a cuppogás? Miriam elővette a kloroformmal átitatott rongyot a gyorszáras tasakból, és visszahúzódott a fürdőbe. Magával vitte azt a ruhahalmot is, amelyben nem sokkal korábban még a férfi volt. Frank? Miriam megint a sziszegő macskahangot hallatta, majd lábával keményen dobbantott a padlón. Te megölöd azt a szerencsétlent? Frank, ugye tudod, hogy ez talán Mrs. Ransom macskája? - Újabb sziszegés, mintha fojtogatnák. - Frank, ne már!
Székláb súrlódása, könnyű léptek zaja. Miriam nagyon jól ismerte ezt a típust. Ennél az lesz a legcélravezetőbb, ha hirtelen kilép a fényre, mert ezek ilyenkor egészen ledöbbennek. A nő elérte a lépcső tetejét. Frank? Ó! - Csak állt ott, szája meglepetésében kinyílt, tekintete értetlenül ugrált ide-oda. Rendőr vagyok - mondta neki Miriam, és egyetlen lépéssel előtte termett. - Minden a legnagyobb rendben van. A lány megrándult és belemotyogott a kloroformos rongyba, néhány pillanattal később azonban már elernyedt a teste. Miriam beletette Frank maradványait a megszokott, fekete zsákba. Az eszméletlen lány valamivel nagyobb problémát jelentett, de Miriam ezt is alaposan átgondolta. Az akció legkockázatosabb része, hogy haza kell juttatnia. Márpedig ha bárki kilép a ház valamelyik lakásából és meglátja őket, akkor kénytelen lesz ismét ölni. Lement. Senki nem kukkantott ki. Az utcán látott ugyan néhány alakot, az emberi kultúrában azonban - saját helyzetükből adódóan - a nőktől olyannyira nem számított senki semmilyen erőszakos cselekedetre, így csak egészen enyhén aggódott amiatt, hogy valakinek gyanússá válik majd, amint „becsípett barátnőjét" próbálja besegíteni egy taxiba. Különösebb gond nélkül hazaértek, miközben Miriam folyamatosan nyugtatta és fenyegette a lányt, azonban egészen addig, míg nem sikerült biztonságba helyeznie a hálószobai szekrényben, óvatos maradt. Amikor elfordította a kulcsot a szekrény záijában, végre úgy érezte, teljesen felkészült. Kilenc harminc volt, Miriam alaposan teleette magát, és most már nyugodtan járhatott az emberi lények között, nem tartva többé az éhség állandó kínzásától. És Sarah-t is várta már első áldozata. Tom egyre növekvő kétségbeeséssel kereste Sarah-t az irodájában, a laborjában, aztán Geoff laborjában, ahol a vércserét akarták végrehajtani. Ott volt Geoff, és ott volt az összes szükséges vér is. Sarah azonban nem. Tom végül elfogadta az igazságot. Sarah annak ellenére, hogy milyen állapotban volt, elhagyta a Riverside-ot. Szerinted mennyi ideje lehet? - kérdezte sokatmondó tekintettel Geoff. Én is emiatt aggódom. Pedig én minden lehetségest elkövettem. Szó szerint ki kellett rabolnom a Vöröskeresztet, hogy ezt mind megszerezhessem. Tom a szomorúság és a félelem miatt szinte vakon rohant végig a folyosókon. Hogy tehette ezt Sarah? Egy pillanatra az is felmerült benne, hogy talán Miriam rabolta el, de azután gyorsan el is vetette az ötletet. Még Miriam sem lenne képes arra, hogy túléljen egy ugrást onnan az ablakból Sarah-val a kezében. Amikor belépett a konferenciaterembe, Hutchot egy székbe roskadva találta. Phyllis nedves papírtörlőkkel ápolgatta. Hutch - szólalt meg Tom -, van valami halvány fogalmad arról, hogy merre mehetett? Abban a pillanatban, hogy megkíséreltem megállítani, azonnal leütött. Tom kirohant a helyiségből, egyenesen a lifthez, és dühösen csapkodni kezdte a hívógombot. Kavargott a gyomra, reszketett. Most már pontosan tudta, merre lehet Sarah. Az egyetlen helyen, ahová csak mehetett. Sarah. Kérlek szépen, kedvesem! Kérlek! Az éjszakai levegő nedvességtől csöpögött, miközben Sarah végigfutott a First Avenue-n. Még soha nem érezte ennyire vadnak és szabadnak magát. Mintha az egész teste valami hihetetlen módon képes lenne bármire. Gyorsan mozgott, de közben még csak lihegnie sem kellett, és élvezte az arcába csapó szelet.
Egy egészen röpke pillanatig megölelte Miriamet a pszichiátrián, és azonnal eltöltötte a boldogság és a csodálat érzése. Belekóstolt a Miriam jelentette varázslatba. Hogy mennyire lenyűgöző teremtés. A többiek nem vették észre, milyen elragadtatást okozhat Miriam pillantása, és milyen végtelen boldogságot az érintése. Ezeket az érzéseket nem lehetett tudományos alapon megmagyarázni. Azt a hatást, amit Miriam gyakorolt rá, egyszerűen nem lehetett lemérni. Hiszen hogyan határozhatná meg bárki is a pontos súlybeli különbséget egy bebörtönzött és egy szabad szellem között? Reszketés futott végig a testén. Két háztömbnyire előtte egy magányos ember lépett ki egy kávézóból. Sarah fokozta a tempót, léptei a járdán kopogtak. Kellemes érzés töltötte el, ahogyan arra gondolt, milyen pontos mozdulatokkal halad. Az alak, aki előtte sétált, annyira finomnak és törékenynek tűnt! Olyan lenne az íze, mintha mézzel teli lépbe harapna bele, és szájába csorogna az a forró, titkos édesség. Meg akarta ütni ezt az embert? Nem, ennél sokkal rosszabb. A lelki szemei előtt megjelenő képen a férfi repült a levegőben, majd a feje egy busz kerekei alá szorult, és a maradványokból vér spriccelt ki. Sarah már nem futott. Ezek nem a saját gondolatai voltak. Egyszerűen nem lehettek azok. A férfi megállt a sarkon és cigarettára gyújtott. Sarah látta az előrehajtott fej alatt a nyak ívét és a férfi arcát a fellobbanó gyufaláng fényében. A férfi megmerevedett, majd megfordult, és Sarah szemébe nézett. Nyilván feltűnt neki, hogy már nem fut. Érzelemmentes, borostás arcával egy ideig enyhe érdeklődéssel nézte Sarah-t, majd továbbment. Már az is hihetetlenül feldühítette Sarah-t, hogy ennyire szelíden viselkedik. Tett a férfi felé néhány határozott lépést, majd megtorpant. Zene szólt egy elhaladó kocsi rádiójából. Két gyerek lépett elő az egyik épület lépcsőházából, és rohanni kezdtek az éjszakában. Nem volt semmi szükség arra, hogy ennyire felhúzza magát ezen az idős férfin. Miriam. Ő tudná, mi a válasz, ő megértené az érzelmeit. Ez a gondolat megint feltámasztotta Sarah-ban a korábbi jókedvet, és újból futni kezdett. Csodálatos érzés volt, hogy bármiféle félelem nélkül járhat az utcán, szabadon. Azon kapta magát, hogy a Carl Schurz Park mellett halad el. Maga sem tudta volna megmondani, hogy miért jött el ennyire keletre. Pára ereszkedett le, és a park utcai lámpáinak fényében füsthöz hasonlóan kavargott a szélben, amitől az ösvények éppen olyan csillogónak tűntek, mint előző éjszaka. Sarah lassított, és sétálni kezdett. A kis park mostanra elvesztette minden titokzatosságát és félelme- tességét. Egy Baby Ruth csokoládépapír ragadt az egyik lámpaoszlophoz, és egy papírsárkány elszakadt madzagja lógott egy fára tekeredve. Messze a távolban az East River mormogott a közeledő dagály miatt, az FDR gyorsforgalmin haladó kocsik kereke pedig idáig hallhatóan surrogott az aszfalton. Ez volt itt a valódi világ. Sarah világa. Megérkezett a kapuhoz, amelyen keresztül az előző éjjelen bejött ide, és látta az ösvényt is, amely a sötétségbe vezetett. Vajon mit fog találni, ha oda bemegy? Üres padokat és csendet. Semmi egyebet. Az elmúlt éjszaka nem volt több rossz álomnál. Továbbindult, de most már sokkal lassabban haladva, egyenesen Miriam háza felé. Csak egyetlen kívánsága maradt: a lehető legtöbbet megtudni erről a gyötrő sóvárgásról, amely sokkal több volt egyszerű étvágynál. Ahogy végigment az East End sugárúton, majd nyugatra fordult a York irányába, elhaladt egy étterem szellőzője mellett. A készülő étel szaga az arcába csapott. Felfordult a gyomra. Az emberek manapság a szemetet is hajlandóak megenni. Agyában felderengett azoknak a barackoknak az emléke, amelyeket még Savannah-ban, a kertjük hátsó részében álló fákról szedtek. Lédúsak voltak és sárga-rózsás színűek. Mit meg nem adott volna most egy szemért! - Kérlek, Miriam - mondta ki hangosan. - Segíts!
Mire megérkezett a házhoz, szinte elviselhetetlenné vált a szüksége, azonban bármennyire próbálta is, képtelen volt rájönni, mi az, amit akar. Mintha az élet maga lett volna a táplálék, amit a teste kívánt. De vajon egy ehhez hasonló vágyat mennyire lehet tápértékben meghatározni? Becsengetett. A zár abban a pillanatban kattant, az ajtó szélesre tárult. Miriam ott állt a sötét folyosón. Sarah kinyújtotta felé a karját, úgy rohant oda hozzá, hatalmas megkönnyebbüléssel ugorva a nyakába. Miriam nem szólt egyetlen szót sem, csak bezárta az ajtót, és megölelte Sarah-t. Annyira finom tudott lenni! Amikor Sarah eléggé lehiggadt ahhoz, hogy beszélni tudjon, fecsegni kezdett; elmondta Miriamnek, mennyire hálás, hogy most már tudja, mit adott neki, és tisztában van vele, hogy ez éppen az a hosszú élet, amit ő maga olyan lázasan kutatott a laboratóriumában. Ennél azért sokkal több. És ez pontosan így volt. A megkönnyebbülésen és a boldogságon túl Sarah nem feledkezhetett meg sürgető éhségéről sem - és arról, hogy a hagyományos étel felé valamiért egyre növekvő undorral fordult. Egészen mostanáig nem is gondolkodott azon, hogy vajon mivel táplálkozik Miriam. A zavar biztos azért támadt benne, mert korábban nem érezte ezt az ösztönös szükséget arra, hogy ugyanazt egye, és ami most már biztosan az ő tápláléka is lesz. Gyere! - Miriam megfogta a kezét, és felvezette az emeletre. A lépcső és a folyosó fényesen ki volt világítva. Kinyitott egy ajtót, amelyen túl sötét szoba várta őket. Ez itt a hálószobám - mondta. - Tegnap te is itt feküdtél. Sarah hagyta, hogy Miriam továbbra is a kezét fogva bevezesse, majd bezárja mögötte az ajtót. Beletelt néhány pillanatba, míg Sarah szeme hozzászokott a megváltozott fényviszonyokhoz. Miriam a vállára tette a kezét, és előretolta, majd leültette egy székre. Várj itt, én pedig csillapítom az éhséged. De készülj fel, Sarah! Ez teljesen más lesz, mint amire számítanál. Sarah megtette, amit Miriam megnyugtató hangján kért tőle. Szinte gyermeki örömmel gondolta magában: „boldog, hogy láthat". Magas hangú sikítás, akár egy haldokló nyúlé. Nyisd ki a szád! - Miriam hangja most már ellentmondást nem tűrően csendült, követelve, hogy Sarah megtegye, amit mond neki. Sarah érezte, hogy forró folyadék ömlik le a torkán lüktetve, míg a nyüszítés egyre halkabb és halkabb lett, végül pedig teljesen elhalt. Egyetlen hátborzongató pillanatig azt hitte, hogy talán vizeletet nyel, annyira forró és sós ízt érzett, de a hatás, amivel az egész szervezetére volt a folyadék, minden félelmét elűzte. Ő és Tom nagy ritkán fogyasztottak egy kis kokaint. Egyetlen szemvillanásnyi időre az emelte fel az embert olyan magasságba, amelyet Sarah egészen mostanáig az öröm csúcsának tekintett. Ehhez képest azonban a drog okozta élmény jelentéktelennek tetszett. Sarah rúgott egyet, hátravetette a fejét, s már nem ömlött a szájába a folyadék, azután előrehajolt a sötétben, mert még többet akart belőle. Valami húsos anyag nyomódott a szájába. Szívd! Amikor engedelmeskedett, még több folyt a torkára az ismeretlen nedűből, és még ízletesebb, mint az előbb. Minden alkalommal, amikor lenyelt egy kortyot, mintha millió csillag robbant volna széjjel az agyában, és angyalok énekelték volna körülötte legszebb dalaikat. Egyszeriben a lüktető forróság elapadt. Sarah előrehajolt, és sírva próbált megint rátalálni, miközben a teste és a lelke soha nem tapasztalt intenzitású kéjt élt át. Az agyát mintha a tavaszi zivatar hűvös frissessége töltötte volna el, a legnagyobb boldogság ugyanakkor a szívében lakozott. Köszöntelek a királyságban! - mondta Miriam, és felkapcsolta a villanyt. Sarah felsikoltott. A saját hangját megannyi harang bongásának hallotta a fejében, de ez a hang nem félelmet, sokkal inkább szavakkal le nem írhatóan vad örömöt fejezett ki. Miriam nem is hasonlított emberre, ugyanakkor csodálatosan szép volt!
Úgy gondoltam, jobb lesz, ha lemosom a sminkemet. - Ő volt egy személyben Athéné istennő, ízisz és... Sarah nem tudott megfelelő szavakat találni rá. A szempár már nem volt fakószürke, inkább aranyszínben szikrázott. A bőr olyan fehér és sima, mint a márvány. Nem volt szemöldöke, az arca ugyanakkor annyira nemes, és olyan mélységes béke kifejezése honolt rajta, hogy Sarah legszívesebben zokogva vetette volna el magától saját emberi mivoltának kicsinyes szenvedélyeit, soha többé nem engedve vissza őket önmagához. A haj, amely egészen mostanáig paróka mögé volt rejtve, éppen olyan aranyszínben csillant, mint a szem, finom volt, szinte füstszerű, sokkal selymesebb bármilyen csecsemőénél. Az angyalok haja lehet ilyen. Az a fenséges teremtmény, amely „Miriamnek" nevezte magát, megszólalt. Titkokba foglak beavatni. - A hangja is megváltozott, most már a mindenek fölött álló tekintély csendült meg benne. Sarah-nak az összes erejére szüksége volt, hogy elnyomja az örömteli kiáltást, amely e tónus hallatán akart feltörni belőle. Úgy tetszett, Miriam arca ebben a pillanatban egészen közel ugrott hozzá. Hallotta a szavakat, amelyek mintha koncentrált erővel, közvetlenül a fejében szólaltak volna meg. „Sarah, én nagyon szeretlek." Aztán olyan hirtelen hallgattak el, mintha a beszélőnek hatalmas erőfeszítésébe került volna így megszólalni, és amint lehet, azonnal abbahagyta volna. Istenem, hiszen te... Képes vagyok telepatikus úton beszélni hozzád? Igen. Valóban képes vagyok megérinteni a szívedet. Sarah nem volt egészen biztos abban, amit tapasztalt. A telepátia létezésével kapcsolatban még mindig nagyon kevés tudományos bizonyíték létezett. E percben azonban mindez a legkevésbé sem érdekelte. Miközben a gyomra ezt a titokzatos, új táplálékot emésztette, hihetetlen érzékelésbeli változások mentek végbe a testében. Először valami addig ismeretlen érzésre ébredt rá, amely beléköltözött, és amihez hasonlót nem tapasztalt korábban. Egyfajta erő volt, vagy valami példátlan egészségesség, amit csak a legnagyobb erejű állatok tapasztalhatnak meg. Ugyancsak rádöbbent, hogy olyan tisztán érzi az illatokat, mintha a szaglása egy egészen új érzéket képezett volna a korábban meglévő mellett. Maga a helyiség szagok és illatok hatalmas örvénye volt. Orrával felfogta az ágy selyemtakarójának hűvös illatát, a szőnyeg állottabb szagát, valamint a bútorok fényesítésére használt méhviasz egészen halvány, de annál karakteresebb, édesebb aromáját. Na és persze volt még ott valami más is, valami ismerős és mégis ismeretlen - egy rettenetes bűz, nyers és erőteljes, amely ugyanakkor sokkal izgatóbbnak hatott, mint a szoba bármelyik egyéb szaga. Az ágy alól áradt felé. Sarah lehajolt hozzá. Még nem! - sziszegte Miriam. Egy szemvillanás alatt Sarah mellett termett. Nagyon jó illata van. Tudta, hogy gyerekes, mégis sértettséget érzett, amiért nem engedik oda ahhoz, ami az ágy alatt rejtőzik. Miriam közelebb húzta magához Sarah-t, és az arcát fehér bőréhez nyomta. Sarah hirtelen semmi másra nem tudott gondolni, csak őrá. Újfajta szaglásával olyan, korábban nem érzett aromát szimatolt, melynek hatására mintha zene szólalt volna meg a fejében. Ahogyan az olyanokhoz illik, akik ennyire fölötte állnak a csökevényesen fejlett embereknek, Miriam illata sokkal több volt pusztán függőséget okozónál. Sarah az ölébe hajtotta a fejét, és megfogadta magában, hogy soha, az élete végéig nem fogja elvenni onnan, és nem hagyja, hogy ezt... ezt a menedéket bárki is elvegye tőle. -
Miriam hallotta, hogy odalent valaki dörömböl az ajtón. Ha Sarah látta volna a fényt, ami ekkor abban az aranyszín szemben villant, azonnal elfelejtette volna, hogy az imént angyalokéhoz hasonlította.
Miriam finoman elhúzódott. Havernek nyilvánvalóan sikerült éppen elég részletet összeraknia ahhoz, hogy eljöjjön ide. Sarah felnyögött, amikor az ágyra fektette. Az éppen csak átélt megkönnyebbülést követően hamarosan magával ragadja az Alvás. Jó, hogy Aludni akar. Semmi szükség nem volt arra, hogy a szemtanújává váljon azoknak az eseményeknek, amelyek hamarosan bekövetkeznek. John, aki a padláson rejtőzött, hamarosan támadásba lendül - de persze Miriam pontosan tudta, hogy ez fog történni. Őhelyette pedig Tom Haver fogja megszenvedni ennek a támadásnak a teljes erejét. 12. J OIIN ADDIG HALLGATÓZOTT, amíg teljesen biztosra nem vette, hogy két különböző személy hangja érkezik odalentről, azután kezét a reteszre helyezte. Lehunyta a szemét. Tudta jól, hogy abban a pillanatban, amikor elfordítja a zárat, az élete véget ér. A saját akaratából soha nem lesz képes még egyszer megmozdulni. De legalább előtte még ilyen fényes bosszút áll - és erre mindig emlékezni fog. A retesz kattant. Az ajtó azonnal kivágódott, Johnt a távolabbi falnak lökve. Ahogyan a földre hullott, érezte, hogy száraz bőre papír módjára szakad széjjel a testén. Sötét alakok özönlöttek ki a padlásról, botladozva, imbolyogva. Mindenfelé száraz, ősi szag terjengett, mint a különösen régi bőré. Nagyon hosszú ideig csak halk, súrlódó hangok hallatszottak. Johnnak fogalma sem volt róla, milyenek lesznek, de feltételezte, hogy ennél azért sokkal gyorsabban fognak mozogni. Miriamnek nem szabad... Valami megérintette a lábfejét, majd felcsúszott a lábszára mentén. Erősen összeszorította a szemét. Nem akarta látni, hogy mi lehet az. Alig hallható, vékonyka hang ütötte meg a fülét, amely egészen olyan volt, mint az övé, amikor sír. Hamarosan rájöttek, hogy John teljesen haszontalan számukra. Kaparó hang kíséretében a ház alsóbb szintjei felé vezető ajtóhoz húzták magukat, majd dobogó léptekkel lementek a lépcsőn. - Kinyitni! - Tom a bejárati ajtót döngette. Nem számított arra, hogy senki nem vesz majd tudomást az érkezéséről. Azonban minél tovább állt itt, annál nyilvánvalóbbá vált számára, hogy Sarah odabent van, és hogy senkit nem érdekel, ő mit csinál. - Ha kell, berúgom ezt a rohadt ajtót! A hangja az egész utcán végigvisszhangzott, de őt most ez tökéletesen hidegen hagyta. Hadd hívja csak valaki a rendőröket! Ő örülni fog, ha segítenek neki. Tett egy lépést hátra, majd teljes erejéből belerúgott az ajtóba - és kis híján bezuhant a folyosóra. Az ajtó ugyanis magától nyílt ki. A bejárat feketén tátongott. A korábban hallott suttogás abban a pillanatban megszakadt. Tom látott valamit bent, az árnyak mélyén, ami mintha guggolt volna. Sarah Robertsszel akarok beszélni - mondta, miközben belépett. Úgy gondolta, jobb lesz, ha nyitva hagyja az ajtót, mert akkor legalább az utcáról bejut valami fény, de amint belépett, az becsukódott mögötte. A mozgás sima folyamatossága, valamint a határozott kattanás, ami a zár irányából hallatszott, arra engedett következtetni, hogy távirányítással zárták be valahonnan, a ház egy másik helyiségéből. Rendben van, Miriam, ebből elég! - Karjával csapkodott, próbálva megtalálni a falat, majd amikor sikeralt, végigfuttatta ujjait a sima felületen, a villanykapcsolót keresve. Megnyomott egy régimódi, gombos kapcsolót, de sehol nem gyulladt fény. - Ó, az isten szerelmére! Megint elkezdődött a suttogás, ezúttal sokkal közelebbről. Tom ösz- szerezzent. Volt ebben a hangban valami hátborzongató, afféle mohó sóvárgás. Hátát az ajtónak vetette. Ujjai megtalálták a kilincsgombot, de az meg sem mozdult. Takarodj tőlem!
Kirúgott, de csak a levegőt érte a lába. A suttogás egyre hangosabb és hangosabb lett, és most már inkább vad izgalommal teli beszélgetésnek tűnt. Igazából nem is beszédhangnak vélte, hanem több test mozgásának, mintha csak rovarok egész tömege kaparászott volna a folyosón. Elfordította a kilincset, egész testsúlyával az ajtónak dőlt, az öklével ütötte. Lehet, hogy úgy nézett ki, mintha fából lenne, érzésre azonban acélból készült. Bal kéz felé boltíves átjáró nyílt a nappaliba. Ablakok. Előrelépett. Valami megragadta a jobb bokáját. Lerázta magáról, de az rögvest megragadta a másik lábát. Tom rátaposott, de az sem használt. Most már mind a két bokáját fogta valami. Sarah! A szorítás egyre fájdalmasabbá vált, perzselővé, kínzóvá, amely térdre kényszerítette. A sötétségbe nyúlt maga előtt, megfogta bokáját, majd előrezuhant, egyenesen bele valami összefonódó, nyálkás tömegbe. A lábával rúgott, a karjával pedig csapkodott. Bármi volt is, amibe beleesett, úgy tűnt, hogy minden mozdulatára csak még jobban belegabalyodik. Vékony ujjak kapaszkodtak a hajába és fonódtak a nyaka köré. Egyre csak sikoltozott, miközben teljes erejéből próbálta lerángatni magáról a nyálkás anyagot. Egy köröm szakította át a bőrt az arcán, majd vágta fel egészen az álláig. A fájdalomtól bömbölve kiáltott fel, ugyanakkor mivel elmozdult, sikerült megakadályoznia, hogy a köröm átvágja az állkapocs mögötti fontos ereket. Sarah! Tom ujjai valami keményet tapintottak - egy fej. Teljes erejéből hátralökte. Ropogó zaj hallatszott, ahogyan az ujjak közül kiszabadultak a hajtincsei. Újra és újra belevágott ököllel ebbe a kemény valamibe, és érezte, ahogyan a csapások alatt üvegként törik darabokra. Talpra küzdötte magát, aztán elindult a valami mellett, egyenesen a nappali irányába. Az a valami gurult még egy kicsit a padlón, Tom pedig próbálta lesöpörni magáról azt az undorító szagú port, ami az érintése nyomán a ruhájára tapadt. Az arca, a két bokája és a keze is üvöltő fájdalmat sugárzott szét a testében. Tom csak bámult bele a vaksötétbe. Vajon sikerült megölnie? Mi a fene volt ez? Sarah, én vagyok az! Gyere vissza! Nem maradhatsz itt! Egy emberi alak árnyékát látta a nappali távolabbik végében állni, egy magas, sovány figuráét, akinek a feje minduntalan lebicsaklott. Ránézésre cseppet sem látszott emberibbnek annál, mint amennyire emberinek az őt előbb megtámadó szörnyeteg érződött. A körvonalak csak egészen halványan voltak kivehetők az utcáról beszűrődő fényben. Nem értette, mi folyik ebben a házban. Csak az a baj, hogy Sarah is itt van - valahol. Testének minden rostja azt kiáltotta, hogy ugorjon ki a legközelebbi ablakon, meneküljön el a helyet megfertőző gonosz elől... De Sarah akkor is itt van bent. Te! Hol van Sarah? - Tett egy lépést az alak felé. Majd még egyet. A fej abbahagyta a mozgást. A test váratlanul a földre zuhant. Újabb alak jelent meg a ház hátulsó részeibe vezető ajtóban. Tom látta, amint úgy közeledik hozzá, mintha a térdízületei elcsontosodtak volna. Aztán az is a padlóra rogyott. Ismét a kaparászó mozgás nesze. Sarah Roberts! A hang egyre erősödött, ahogyan ezek a valamik a padlón mászva közeledni kezdtek felé. Tom ujjai az arcára vándoroltak, megérintve a nyílt sebet. Abban a pillanatban megértette, hogy mindenképpen el kell mennie innen. Ha megint elérik, akkor biztosan halott. Bal kéz felől nyíltak a hatalmas franciaablakok, amelyek közvetlenül a teraszra vezettek. Arrafelé vetette magát, megragadta a kilincset, és teljes erőből megrántotta. Kulcsra zárták. Meg sem próbálta kinyitni, inkább felkapott egy széket, és keresztülvágta az üvegen. Eszét vesztve rohant a kerten át, a bokrokba kapaszkodva, és kétségbeesetten keresett valamilyen kerítést. Végül elérkezett a kert határához, felhágott a téglafalra, és miközben
keresztülmászott rajta, alaposan összevagdosta a kezét a tetejébe beleépített, éles üvegcserepeken. Felérve megtorpant egy kicsit, és visszanézett a házra. Semmilyen fény nem égett odabent. Nem messze tőle a bokrok vadul rázkódni és hullám- zani kezdtek, ahogyan valami elszántan próbált keresztültörni rajtuk. Tom a vagy két méterrel alatta futó utcára ugrott. Megint a valódi világban volt. Egy nő sétált felé, kezében egy tacskó pórázával. Tom elrohant mellette, a sarokig futott, és leintett egy taxit. - Riverside, sürgősségi! - mondta lélekszakadva. -Oké. A vakítóan fényes sürgősségi osztályon bevarrták a sebét, és bekötözték a kezét. Azt mondta, hogy a lakásában kiesett a keretből az ablaküveg. Persze maga sem tudta volna megmondani, hogy valójában mi történt. Lehet, hogy valóságos volt, amit átélt, de az is, hogy csak valami különösen összetett hallucinációt látott, amivel az volt a célja valakinek, hogy mindörökre elijessze a háztól. Megkérte az orvost a sürgősségin, hogy hívjanak oda néhány nyomozót a Huszonharmadik körzetből. Fél órával később az irodájában találkozott velük. Szóval azt akarja, hogy menjünk el ahhoz a házhoz, és hozzuk ki a barátnőjét? Pontosan, nyomozó. Minden okom megvan azt feltételezni, hogy az akarata ellenére tartják ott. - Elrabolták? - Pszichikailag. Befolyás alatt áll. Nekem nem úgy tűnik, mintha bűncselekmény történt volna. Nem kiskorú, tehát... Hát persze, hogy nem az! Azt akarják mondani, hogy nem segíthetnek? - Dr. Haver, amit ön bejelentett, az nem bűncselekmény. Hagyta, hadd menjenek el. Amikor bezáródott mögöttük az ajtó, már nem tudta tovább visszafogni magát. A veszteség és a fájdalom miatt zokogni kezdett, és arcát a kezébe temette, hogy elnyomja a hangokat. Sarah egészen addig békésen pihent, míg azt nem hallotta, hogy valaki kiabálva őt szólítja. Tom? Az elképzelhető legbékésebb tenger felszínén lebegett, a hold fényében... A férfi felsikoltott. Kinyitotta a szemét. Agyában élesen és valóságosan jelent meg Tom képe. Szeretlek. A sikoltások újra és újra felhangzottak, de már annyira eszeveszettnek tűntek, hogy Sarah önkéntelenül a fülére szorította a kezét. Aztán egyik pillanatról a másikra mindennek vége szakadt. Kicsivel később Miriam hangját hallotta az ajtó túloldaláról. Most már minden rendben van - mondta. - Aludj nyugodtan. Köszönöm - felelte Sarah. Ugyanakkor magában fohászkodott: „Kérlek, Istenem, ne hagyd meghalni!" Mindenképpen oda kell mennie a férfihoz. Ehhez azonban előbb az ágyból kell kiszabadulnia valahogy. Megingott, amikor felült, egész testében remegett, mikor talpa a padlót érte, és kénytelen volt az ágy oszlopában megkapaszkodni, ha mozdulni próbált. Az álmosságtól tehetetlenül azonnal lerogyott a földre. Letette a fejét a padlóra, és közben azt kívánta, bár soha ne kelt volna ki az ágyból. Annyira hideg volt! Kinyílt a szeme, és próbált elegendő erőt gyűjteni, hogy vissza tudja húzni magát. Beletelt néhány pillanatba, míg kitisztult a feje annyira, hogy felfogja, éppen egy arcba bámul. Valaki hevert az ágy alatt, némán, mozdulatlanul. Sarah felsóhajtott - ez maradt csak a feltörő sikolyból, mire kiszabadult. Az arcon a legkevésbé sem béke honolt. Inkább mélységes fájdalom.
Ez volt hát Miriam „tápláléka". Sarah öklendezni kezdett, amikor eszébe jutott, mi történt. Mégis boldog dal zengett emiatt az ereiben. Lassan kinyújtotta a kezét. Lehunyta a szemét, mintha valamilyen kábítószer hatása alatt állna, és simogatni kezdte annak az embernek a homlokát, akinek elvette az életét. És Aludt. Miriam fel-alá járkált, és igyekezett megemészteni, hogy több tekintetben is kudarcot vallott. Tom Haver hulláját sehol nem találta. Persze nem igazán lepte meg, hogy sikerült elmenekülnie. Bár támadói vadul mentek neki, igazából egyáltalán nem voltak erősek. Szerencsétlen ember. Azzal, hogy megmenekült, csak annyit ért el, hogy még fájdalmasabb lesz a halála. Mert természetesen Miriam nem hagyhatja, hogy életben maradjon. Most, hogy már tudja, amit tud, semmiképpen. Ha viszont Miriam elég okos, akkor Tom halálát még akár úgy is rendezheti, hogy azzal a saját céljait szolgálja. Követte a széjjeltiport növények alkotta ösvényt, egészen a kert faláig. Eumenész ott hevert, karja kinyújtva, tátogva, minden erejével a táplálék után sóvárogva, amelyet már soha nem nyelhet le. Egyszerre volt lenyűgöző és visszataszító. Miriamnek eszébe jutott, milyen volt Hümettosz lankáin heverni, fejével a férfi ölében. Mindegyiküket visszavitte a nyughelyükre, erővel kényszerítve bele őket a ládákba. Végül ezt tette Johnnal is, aki a padlásfal tövében hevert a földön. Miriam egyik kezével összefogta a két csuklóját, a másikkal pedig a teste alá nyúlt, és felemelte, hogy a többiek mellé fektesse. - Tudom, hogy hallod, amit mondok neked, szerelmem - beszélt hozzá, miközben a ládájába helyezte. - Neked is megígérem ugyanazt, amit az elődeidnek. Jól figyelj, mert erre örökké emlékezned kell majd. John, magam mellett foglak tartani egészen az idők végezetéig. Soha nem hagylak el, és soha nem felejtelek el. Soha nem szűnlek meg szeretni. Lenyomta a testet, míg a térdek a mellkashoz nem értek, majd a helyére csúsztatta a fedelet. Zokogott, ahogyan egyik csavart a másik után tette a helyére. Tom egyedül feküdt az ágyukban. Minden alkalommal, amikor már éppen elbóbiskolt volna, üvöltő rettenet űzte el az álmot a szeméből. Az arca maga a lüktető fájdalom, a bal szeme annyira feldagadt, hogy kinyitni sem tudta. Szakadatlanul próbálta megérteni, mi történt vele. Azonban bármennyire törte a fejét, nem sikerült semmilyen elfogadható magyarázatot találnia. Eszébe jutott Sarah, és keservesen sírni kezdett. Egy szörnyeteg karmai közé került. Ennyire egyszerű az egész. A tudomány nem lenne képes megmagyarázni az ilyesmit, és talán soha nem is lesz. Ugyanakkor Miriam valós volt, a valódi világban létezett, mégpedig most. A tény, hogy egyáltalán él, önmagában kigúnyolt minden természeti törvényt, amiben Tom valaha is hitt. A napfény első pászmája lassan végigkúszott a falon. Tom elképzelte a Földet, ezt a kis, zöld porszemet, amely a Nap körül kering, elveszve a végtelen sötétségben. Az univerzum egyszeriben nagyon is hideg helynek tűnt, gonosznak és titokzatosnak. Ez volna hát az igazság? Valami megbizsergette épen maradt arcát. Megint peregtek a köny- nyei. Lerúgta magáról a takarót, és kikászálódott az ágyból. Azonnal megdermedt. Ez a helyiség volt az egyetlen az egész lakásban, amelybe eljutott a napfény. Az összes többiben koromsötét honolt. A rettegés miatt képtelen volt megmozdulni. Nem tudott ellépni arról a helyről, ahol éppen állt. A szörnyeteg sikoltva rohant felé, a karmai akár egy-egy hosszú késpenge, az állkapcsa csattogott... Azután eltűnt. Tom megrázta a fejét, a fürdőbe ment, és jéghideg vizet csapkodott a nyakára és a mellkasára. Nem engedheti meg, hogy még egyszer ehhez hasonló kép vegye be magát a gondolatai közé.
Hallott már olyasmit, hogy emberek azért kerültek katatón állapotba, mert képtelenek voltak megbirkózni a félelmükkel. Ha nem akarta, hogy minden reménye örökre elvesszen, ez ellen védekeznie kell. Pokolian festett. Az egyik szeme mérgeslila, nyers duzzanat volt csupán. A másik csak simán fekete. Nagyon nagy szüksége lett volna egy borotválkozásra, de a kötései miatt nem tehette. Hirtelen a kaputelefon hangja szakította félbe a gondolatait. Vajon mióta búg már? Ahogyan elindult a bejárati ajtó felé, minden helyiségben gondosan felkapcsolta a villanyt, majd felvette a kagylót. Három perccel később Geoff és Phyllis már az ajtóban állt. Volt náluk ennivaló és kávé, és nyíltan kijelentették, hogy nem hajlandók bevenni semmilyen mesét holmi kieső ablakokról. Tudni akarták, mit tett Miriam Sarah-val. Miriam az ágy mellett állt, Sarah-t nézte, és arra várt, hogy felébredjen végre. Az átváltozása kitűnően haladt. Megérintette az arcát, és érezte a bőr hideg szárazságát. Újabb biztató jel. Boldog pillanat. Most már csak egy sorompó maradt a teljes átváltozás előtt - az érzelmi. A hűség mindig is gondot jelentett, és ez most sem volt másképpen. Sarah már egy másik faj tagja, akinek maga mögött kell hagynia a régi faj képviselte értékeket. Miriam gondolatai Tom Haverre vándoroltak. Eszébe jutott egy kiváló módszer arra, hogy a férfit felhasználva miképpen erősíthetné meg Sarah lojalitását saját maga iránt. Tom lesz az eszköz. Sarah lélegzésének legenyhébb megváltozása figyelmeztette Miria- met arra, hogy Alvásának hamarosan vége. Jól van hát. Ha felébred, a szerelem már várni fog rá.
Távozott az a rettenetes álom. Sarah kinyitotta a szemét. Egy pillanatra megdöbbentette az ágy fölé hajló lény. Természetesen Miriam volt az. A szemében düh, ugyanakkor mindent átható figyelem. Sarah kis híján felpattant és futásnak eredt. Eszébe jutott az ágy alatt heverő hulla, a halott bőr, amely fényét veszítette és kiszáradt. Ne tedd! - szólalt meg Miriam. - Úgysem változtathatod meg, ami már megtörtént. Te gyilkos vagy! Miriam az ágy szélére ült. Sarah összerezzent, amikor megsimította az arcát, de félt attól, hogy mi lesz, ha elfordul. Még gyermekkorában Savannah-ban, egyszer elfogott egy kisnyulat. Emlékezett arra, hogyan kuporgott a csöppnyi állat a tenyerében, és arra is, hogy akkor azt gondolta: „Megszelídítettem az érintésemmel." Azonban szó sem volt ott semmilyen megszelídítésről. A nyúl egyszerűen annyira rettegett, hogy mozdulni sem tudott. Sarah az arcához emelte, szeretetteljesen magához dörzsölte a kis jószágot, de észrevette, hogy akkorra már meghalt. Sarah szinte kívánta, hogy vele is valami ehhez hasonló történjen. De nem történt. Ehelyett eszébe jutottak az előző éjjelen átéltek. Tom... Egészen jól van. Beszélnem kell vele! - Ahogyan eszébe jutottak Tom sikolyai, úgy tűnt, a régi énjének egy kis része elkezd visszatérni. - Hol van a telefon? Miriam arckifejezése megfejthetetlen maradt. Különös módon egyszerre tűnt dühösnek és furcsán békésnek. Nem hiszem, hogy a telefonálás volna most a legjobb megoldás. Inkább menj el hozzá! Sarah nem hagyta, hogy döbbenete az arcán is kiütközzön. Azt hitte, rab ebben a házban. Most azonnal elmehetek? Természetesen. Hiszen nem vagy börtönben! Azonnal felkelt az ágyból. Könnyedén fel tudott állni. Az éhség és a szédülés már a múlté volt. A testét szokatlanul könnyűnek és egészségtől kicsattanónak érezte. Csodálkozott, mennyire jó kondícióban van. Aztán megint megjelent a lelki szemei előtt annak a halott lánynak a képe. Tulajdon élményei minden örömét elfojtották. Emlékezett még a torkában a vér melegére, és a finom szomorúságra, amit az áldozata arcán látott. Ellépett az ágytól. A szoba teljesen tiszta - jegyezte meg Miriam. - Majd magad is meglátod, hogy mi nagyon gyorsan meg szoktunk szabadulni a bizonyítékoktól. Sarah nem bírta hallgatni. Kezét a fülére szorította. Te elvettél egy életet. Most ezt az életet érzed magadban. A lány életét. Egészséges, fiatal nő volt, nagyjából huszonöt éves, és körülbelül olyan súlyú és testfelépítésű, mint te. Amikor elfogtam, farmert és barna pulóvert viselt. Fogd már be! Sarah szíve hirtelen vadul kalapálni kezdett, a halántéka pedig lüktetett. Valamiképpen szerette volna kivetni magából, bármi lakozott is benne. Azonban nem tehetett mást, menekült. Kirohant a szobából, végig a folyosón, egyenesen a lépcső felé. Miriam erős keze azonban megragadta és megfordította. Előbb öltözz fel! - parancsolta neki mérgesen. - így nem mehetsz az utcára. -Ne haragudj. A ruhád szekrényben van, a hálószobában. Sarah habozott. Nem akart visszamenni oda. Miriam azonban taszított egyet rajta. Nézz szembe vele, Sarah! Te öltél. Te! - Majd ismét meglökte. - És másokat is meg fogsz ölni. Folyamatosan ölni fogsz. A harmadik erős taszításra Sarah hanyatt bezuhant a szobába az ajtón keresztül. Miriam elsétált mellette, az ablakhoz sietett, és félrerántotta a nehéz függönyöket.
A hajnal éppen most derengett fel keleten, és a nap fényesen világított az East River fölött, fénydárdákat lövellve Miriam kertje felé. Szinte fájdalmasan szép volt az egész. Nincsen semmi okod sírni - mondta Miriam. - Inkább örülnöd kellene. Azt mondtad, elmehetek, ha akarok. - Mennyire félénk volt a hangja! Válasz helyett Miriam kirántotta a ruháit a szekrényből. Sarah gyorsan magára kapkodta mindet, és közben csak Tómra gondolt, valamint a megnyugvásra, amit a férfi karjaiban találhat. Néhány perccel később már az utcán volt ezen a csodálatos, tavaszi reggelen. Becsapódott mögötte a ház ajtaja. Ahogyan gyalog elindult, határozottan érezte, hogy Miriam a könyvtár ablakában állva figyeli. Csak akkor kezdte valóban szabadnak érezni magát, amikor befordult a sarkon, és már nem perzselte az a tekintet. Amíg él, soha többé nem fogja betenni a lábát abba a házba. Elindult hazafelé. Ugyanaz az öröm töltötte el, mint azokat, akik igazságtalanul kerültek börtönbe, és végül kiszabadultak. Ember maradt, és így térhet haza. Újjászületett. Tom minden részletet elmesélt Charlie-nak és Phyllisnek, amit csak el merészelt. Persze nem beszélhetett nekik a lényekről, amiket látott. Még a végén azt hinnék, hogy csak hallucinált, ami még bonyolultabbá tenne mindent. Phyllis egy kicsit elpityeredett, amikor Tom bevallotta neki, hogy fogalma sincs, mi történhetett Sarah-val. Ő volt Sarah legközelebbi munkatársa, igaz barátja, és most teljes szívéből osztozott Tom aggodalmában. Tómnak fogalma sem volt, hogy látja-e még valaha Sarah-t. Gyanította, hogy meghalt. Ez a sötét gondolat telepedett az elméjére akkor is, amikor kattant a zár, és belépett Sarah. Jobban mondva inkább beesett az ajtón. Tom megdöbbent, és nagyon boldog volt, de egy kicsi sértettséget is érzett. Volt valami különös abban, hogy ilyen meglepetésszerűen jelent meg, és hogy milyen gyors, könnyed mozdulatokkal járt, ami miatt önkéntelenül is szeretett volna elhúzódni tőle. Csakhogy Tom nem volt hajlandó teret engedni az ilyen érzelmeknek. Szegény Sarah egész testében remegett, ahogyan örömében peregtek a könnyei, ő pedig csak állt előtte, és félt tőle. Talán éppen ez a boldogság ütközött ki a furcsa mozdulatokban? Mit jelent a tekintetében csillanó fény? Sarah! - Phyllis hangja törte meg a csendet. Sarah dühösen meredt rá. Tom még soha azelőtt nem látott az arcán ilyen kifejezést. Egy pillanatig attól tartott, hogy Sarah megüti Phyllist. Tom, ölelj meg, kérlek! - Sarah elindult felé, de aztán megtorpant. Tom nem értette a habozását. Sarah arcára kétségbeesett kifejezés ült ki. Most már itthon vagy. - Tómnak semmi jobb nem jutott eszébe, amit mondhatna. Hazaértél. Érezte, hogy kezdenek úrrá lenni rajta túláradó érzelmei. Legszívesebben sírni kezdett volna. Soha többé nem fogja elengedni Sarah-t maga mellől. Csak kerülgették egymást, mintha lassú táncot jártak volna. Tom visszaemlékezett az együtt töltött boldog időkre: amikor csak hevertek egymás mellett a floridai tengerparton, és Sarah egyfolytában az öregedési vektorokról beszélt a perzselő napsütésben. Tom hangosan felkacagott, és megszállottnak nevezte. Vagy amikor Sarah a laborjában lelkes elszántsággal beszél, hogy az izgalma átragad minden jelenlévőre. Sarah, ahogyan az ágyban fekszenek, és szeretik egymást. Ahogyan az érkezése jelentette döbbenet lassan elszállt, Tom már sokkal valóságosabbnak látta. Megcsókolta. Sarah szájának savanyú íze volt, és a férfi hirtelen visszahúzódott tőle. Sarah szemében könnyek csillantak. Be kell vallanom valamit...
Még ne. Sarah szeme elkerekedett. Az ujjai Tom kötéseit simították. - Az a nő megtámadott - jegyezte meg a férfi. Ne nevezd „nőnek". Miriam nem „nő". Ez a szó csak emberekre vonatkozik. - Akkor micsoda? Egy másik faj nőstény egyede. Ha nőnek neveznénk, feltételeznénk, hogy emberi lény. Pedig Miriam inkább a megcsúfolása mindannak, ami emberi. A nők életet adnak. Miriam csak halált nyújthat. Nagyon sápadt vagy! - mondta Tom. Most nem akarta tovább erőltetni ezt a beszélgetést Miriammel kapcsolatban. Addig, amíg mind a ketten sokkal jobban nem érzik magukat, várnia kell a témának. Phyllis és Charlie közelebb húzódtak, hiszen az ösztöneik azt súgták nekik, hogy a csoport jelentette biztonságot keressék. Tom nem hibáztatta őket emiatt. Ő maga is érezte: volt ebben a szobában valami nagyon sötét és hideg jelenlét. Lehet, hogy sápadt vagyok, de jól érzem magam - felelte Sarah. - Bárcsak ne így lenne! Tom nem kis kétségbeesést halott kicsendülni a szavaiból. Hirtelen azt kívánta, bárcsak Charlie és Phyllis eltűnne onnan. Egyedül akart lenni Sarah-val. Egyikünk sem értette meg, mennyire veszélyes Miriam - jegyezte meg Phyllis. Sarah feléje fordult. Mindent elrontottam, Phyl. Ti hittetek bennem, és pedig cserbenhagytalak benneteket. Hátrálni kezdett, mintha zavarta volna, hogy a többiek ennyire közel vannak hozzá. - Rengeteg adatot sikerült gyűjtenünk, Sarah. De nem eleget. A felét sem tudjátok az igazságnak. Miriam nem hagyta, hogy bármi valóban értékes információ a kezetekbe kerüljön. Sarah továbbra is hátrált. Tom a kezével intett Charlie-nak és Phyllis- nek, majd a fejével az ajtó felé biccentett. Igen - helyeselt Sarah. - Azt hiszem, valóban jobb lesz, ha ők most elmennek. - Sarah - szólalt meg Phyllis -, nem szabad azt hinned, hogy elbuktál. - Phyllis, kérlek szépen! Elmegyek, de akkor se hidd, hogy elbuktál. Ennek még nincs vége. Emlékezz arra, amit most mondok! Még el sem kezdtük feldolgozni az adatokat. - Igen, Phyl. Azt hiszem, a legjobb az lesz, ha rövidre zárjuk a témát - mondta végül Tom. Sarah olyan volt, mint aki bármelyik pillanatban felrobbanhat. Amikor végre becsukódott az ajtó munkatársaik mögött, Sarah szakadozottan felsóhajtott. Most már a szoba legtávolabbi falánál állt, akár egy sarokba szorított vadállat. -
Sarah abban a pillanatban tudta, mit tett vele Miriam, amint belépett a lakásba. Újabb trükk. Annyira finom illatuk volt. Meg akarta érinteni a testüket, megsimogatni meleg, bársonyos bőrüket, közelebb húzni őket. Milyen könnyen beadta a derekát Miriam! És miért is ne tette volna, hiszen előre tudta, hogy amit csinált vele, az éppen ilyen hatással lesz rá... Legszívesebben menekült volna... és persze nem tette. Volt valami felettébb kellemes mindhármukban, különösen Tómban, ahogyan lassan mozgott, és őszinte bizalom csillant a tekintetében. E különös élmény hatására Sarah úgy érezte, már nem tartozik közéjük, és olyan mélységes magányba kényszerül, amilyenhez hasonlót korábban nem élt meg. Amint bezáródott az ajtó Charlie és Phyllis mögött, azonnal megértette, hogy Tom hatalmas veszélyben van. Nem lett volna szabad kettesben maradnia vele. Most, hogy Sarah olyan állapotban van, amilyenben, ez végzetes hiba volt. Minden erejét megfeszítve próbálta visszanyerni az önuralmát.
Maradj a szobának abban a részében! - kérte. Tom csak nézett rá, tekintete kimondatlan kérdésekkel tele. A fal most már ott volt közvetlenül Sarah háta mögött. Nem tudott tovább hátrálni, el ettől a csábító illattól. Ha kitárná a karját és odahívná magához, Tom gondolkodás nélkül menne. Nem hagyhatja, hogy ez megtörténjen. Kedvesem? Ne merészelj közelebb jönni, Tom! Ugye csak viccelsz? Nem. Nem azért jöttél ide, hogy velem legyél? Olyan végetlen fájdalom töltötte meg ezeket a szavakat! Sarah legszívesebben odarohant volna hozzá, de nem engedhette, hogy ez az érzés a hatalmába kerítse. Tom tett felé egy lépést. Sarah minden idegrostja beleremegett, de felemelte a karját, és kinyújtotta felé a kezét. Egy másik Sarah, egy rosszindulatú és gonosz lény elmosolyodott; egy másik Sarah közelebb hívta édes szavaival. Szó szerint hallotta Tom pulzusának dübörgését, ahogyan a férfi közeledett hozzá, halotta a lehelet susogását, a halk, nedves hangot, ahogyan az ajkai széjj elváltak. - Csodálatos időket töltöttünk el együtt. Hát már nem emlékszel? Sarah emlékezett, és kétség sem férhetett ahhoz, hogy Tom pontosan ezért mondta azt, amit mondott. A verítékkel teli órák, amikor csak keféltek. Micsoda ártatlanság, milyen fergeteges gyönyör! - Tom, állj meg! Hála istennek végül magára talált. A kiáltás teljesen letaglózta To- mot. Csak állt ott mozdulatlanul, és a mosolya lassan halványulni kezdett az arcán. - De miért? - Csak. Egy lépéssel se merj közelebb jönni! Egyetlen lépéssel sem! Tom lehajtotta a fejét, ácsorgott, meg sem moccant. Menj be a hálószobába, és zárd magadra az ajtót! Hatalmas hibát követtem el azzal, hogy idejöttem. Most azonnal el kell mennem, de képtelen vagyok erőt venni magamon és megtenni, amíg te itt vagy velem egy helyiségben. - Te miről beszélsz? Tom, már nem sokáig bírom! Kérlek szépen, tedd, amit mondok, még akkor is, ha nem érted, miért kell ez! - Szerintem pedig jobb lenne előbb megbeszélnünk. - Nem! Takarodj innen! Tom megint elindult felé. Hamarosan Sarah megint kitárja a karját, magához hívva Tomot, és ezúttal már képtelen lesz ellenállni. Miriam úgy nevezte ezt, hogy éhség. Túlságosan enyhe kifejezés. Kérlek! - Sarah a földre szegezte a tekintetét, és érezte, hogy az izmai megfeszülnek, felkészülve a gyilkolásra. A teste már készen állt arra, hogy Tómra vesse magát. Forró, reményvesztett könnyek potyogtak a szeméből. Nagyon halkan sikerült még egy utolsó könyörgést kipréselnie magából. - Ne érj hozzám! - Te tényleg komolyan beszélsz. Te teljesen komolyan beszélsz! Sarah ismét ránézett. Szűk másfél méternyire állhatott tőle a férfi. Nem lesz még egy alkalma, hogy figyelmeztesse. - Jó, megértettem. De miért, Sarah? - Csak tedd, amit mondtam! Most azonnal! Tom végül elindult a hálószoba irányába. Egyetlen rettenetes pillanatig Sarah azt hitte, hogy követni fogja, de végül sikerült rávennie magát, hogy ehelyett a bejárati ajtót célozza meg. Mozdulatai gyorsak és pontosak voltak. Eszébe jutott, hogy olyan lehet, akár egy patkány, amely próbálja megtalálni a kiutat a labirintusból. Lakozott a bensőjében egy másik személy is, egy erős és iszonyúan gonosz lény, Sarah pedig kezdte elveszíteni az irányítást felette. -
A folyosón egy lélek sem járt. Kész csoda, de Sarah nagyon hálás volt ezért. Érezte a szagukat maga körül, érezte a bezárt ajtókon keresztül is, és a sóvárgó nyögés, amely a torkából szakadt fel, minden volt, csak nem emberi. Tudta, hová kell mennie, hogy milyen utat kell követnie. Csak egyetlen hely volt, ahol nem kellett éreznie az emberek illatát, csupán egyetlen személy, aki nem tette próbára az éhségét. Miriam ennél jobban nem is intézhette volna a dolgokat. Sarah számára most már semmi más nem számított, csak az, hogy mihamarabb visszajusson a házba. A poklok poklát fogja megjárni, ha a zsúfolt manhattani utcákon kell végighaladnia. Abba a fogadalmába kapaszkodott, hogy nem fogja egyetlen emberi lény életét sem kioltani. Ahogyan a lift egyre lejjebb ereszkedett, ő megpróbált felkészülni az előtte álló próbatételre. Hiszen korábban is járt már odakint, és a legutóbbi alkalommal nem is táplálkozott! Emlékezett még arra a férfira, aki előtte ment a járdán, és mégis életben maradt, de emlékezett az erkélyre is, amelyre felmászott. Csakhogy akkor az utcák szinte teljesen üresek voltak. Most viszont tömve lesznek. „Én emberi lény vagyok - mondta magának. - Nem vagyok hajlandó egy másik embernek fájdalmat okozni." Minden megmaradt lelkierejével arra koncentrált, hogy ember akar maradni. Végső soron az éhség, amelyet magában érzett, nem az ő éhsége volt. Ez a teremtmény vérének az éhsége. A kényszer, hogy öljön, nem az ő kényszere, hanem Miriamé. Elhatározta, hogy ezt folyamatosan mondogatja magának. Aztán kinyílt a liftajtó, és meglátta Alexet, aki a helyén ült. „Miriam éhsége - ismételgette. - Nem az enyém." Sikerült elhaladnia a férfi mellett, kinyitnia a bejárati ajtót, és kilépnie a járdára. Őrület. Mindenhol emberek, még sokkal több, mint azt az előbb gondolta. Önkéntelenül egy elhaladó üzletember felé vetette magát, de sikerült átvennie az irányítást, és elrohant mellette, egyenesen az út közepére. Fékek csikorogtak, dudák szólaltak meg. Egy taxis rántotta félre a kormányt éppen előtte, majd állt meg csúszó kerekekkel. A vezető hangosan káromkodott, az utas pedig a hátsó ülésről figyelt ijedt tekintettel. Már nem maradt vesztegetni való ideje. Sarah beugrott a taxiba. Magának meg miafenebajavan? Fuvarban vagyok, az isten verje meg! Vészhelyzet! Akkor hívja a zsarukat, hölgyem! Ugye tudja, hogy az előbb majdnem elütöttem? Most pedig takarodjon a taximból! Valaki meghalhat. Orvos vagyok. A sofőr az égre emelte a szemétJsét. Jó, értettem - adta meg magát.-Akkor hová? Sarah bemondta neki Miriam címét,majd lehúzta az ablakot. Az utcáról beáramló bűzök talán elnyomják valamelyest a taxiban terengő ínycsiklandozó illatokat. Hallottat ta, mit a sofőr az utasát nyuvugtatja, miszerint nem kell aggódnia, mestert a kerülő egyáltalán nem lesz nagy. Sarah tisztában volt vele, hogy a sofőrök legtöbbje nem adta vollna be a derekát ennyire könnyen. Neki azonban hatalmas szerencséje volt. Ennek az embernek aranyból van a szíve. Abban a pillanatban kiugrott, ahogy meglátta a házat. Felrohant a lépcsőn, dörömbölni kezdett a kaozopogtatóval, közben nyomta a csengőt, és próbálta ő maga is kinyitni az ajtót. Érezte, hogy Miriam ott áll a túloldalon, Kérlek - esdekelt Sarah halksftkan.-Kérlek, nyisd ki! Nem akart kiáltani, mert veszésélyeslett volna magára vonnia — a szomszédok figyelmét. Sarah életének leghosszabb h;rfiarminc másodperce telt el, m iri irea zjr kattant, és feltárult az ajtó. Szintnnte bezuhant, majd becsapta m s n a g a m> gött, kizárva minden zsongást, szsszépséget és visszataszító csábítáe ást, amtt az emberek világa jelentett.
Miriam azonnal tudta, hogySara£-ahakarata eresebbnek bizonyulni lt a szükségénél. Kelletlenül felsóhajtott, ,ít, beengedte a házba a szerencseesétlen teremtést, majd felkészült azelkenerülhetetlen dühkitörésre. Sarah éhsége végül mindenkép éppenfelül fog kerekedni az önuKruralnrá, de addig még kénytelen lesz eWslviselni ezt a bosszantó függetl Jelenséget Szinte meg sem hallotta a nőkétiístségbeesett sírását, bömbölő dülxihét, mg sem érezte a karmolást és a rúgáésásokat,miközben megragadta é aés felrái- cigálta a lépcsőn, vissza a hálószsszobába. - Majd visszajövök, ha már W képes vagy normálisan viselkecX>dni _ közölte. - Próbálj megnyugodni! Nem lett volna értelme ennéléél übet mondania. Sarah erősAssebb volt, mint a többiek. Sokkal erősebfcUb. Elégbaj, Ezzel csak a saját t í helyzetét teszi jóval nehezebbé. Még min-mdig ét benne az önmagáról alkiAtcotott romantikus kép, hogy ő az embe serek nagy gyógyítója. Ostoba köAépzelgés. A világ már teljesen elfeledkeze-aett arról, hogy a romantikának k—J két forrása van: az egyik a szerelem, a msnásikahalál. Sarah még maga s e s em tudta, de ő már átlépett a halál biroda~ealmának küszöbén. is, és a sóvárgó nyögés, amely a torkából szakadt fel, minden volt, csak nem emberi. Tudta, hová kell mennie, hogy milyen utat kell követnie. Csak egyetlen hely volt, ahol nem kellett éreznie az emberek illatát, csupán egyetlen személy, aki nem tette próbára az éhségét. Miriam ennél jobban nem is intézhette volna a dolgokat. Sarah számára most már semmi más nem számított, csak az, hogy mihamarabb visszajusson a házba. A poklok poklát fogja megjárni, ha a zsúfolt manhattani utcákon kell végighaladnia. Abba a fogadalmába kapaszkodott, hogy nem fogja egyetlen emberi lény életét sem kioltani. Ahogyan a lift egyre lejjebb ereszkedett, ő megpróbált felkészülni az előtte álló próbatételre. Hiszen korábban is járt már odakint, és a legutóbbi alkalommal nem is táplálkozott! Emlékezett még arra a férfira, aki előtte ment a járdán, és mégis életben maradt, de emlékezett az erkélyre is, amelyre felmászott. Csakhogy akkor az utcák szinte teljesen üresek voltak. Most viszont tömve lesznek. „Én emberi lény vagyok - mondta magának. - Nem vagyok hajlandó egy másik embernek fájdalmat okozni." Minden megmaradt lelkierejével arra koncentrált, hogy ember akar maradni. Végső soron az éhség, amelyet magában érzett, nem az ő éhsége volt. Ez a teremtmény vérének az éhsége. A kényszer, hogy öljön, nem az ő kényszere, hanem Miriamé. Elhatározta, hogy ezt folyamatosan mondogatja magának. Aztán kinyílt a liftajtó, és meglátta Alexet, aki a helyén ült. „Miriam éhsége - ismételgette. - Nem az enyém." Sikerült elhaladnia a férfi mellett, kinyitnia a bejárati ajtót, és kilépnie a járdára. Őrület. Mindenhol emberek, még sokkal több, mint azt az előbb gondolta. Önkéntelenül egy elhaladó üzletember felé vetette magát, de sikerült átvennie az irányítást, és elrohant mellette, egyenesen az út közepére. Fékek csikorogtak, dudák szólaltak meg. Egy taxis rántotta félre a kormányt éppen előtte, majd állt meg csúszó kerekekkel. A vezető hangosan káromkodott, az utas pedig a hátsó ülésről figyelt ijedt tekintettel. Már nem maradt vesztegetni való ideje. Sarah beugrott a taxiba. Magának meg miafenebajavan? Fuvarban vagyok, az isten veije meg! Vészhelyzet! Akkor hívja a zsarukat, hölgyem! Ugye tudja, hogy az előbb majdnem elütöttem? Most pedig takarodjon a taximból! Valaki meghalhat. Orvos vagyok. A sofőr az égre emelte a szemét. Jó, értettem - adta meg magát. - Akkor hová?
Sarah bemondta neki Miriam címét, majd lehúzta az ablakot. Az utcáról beáramló bűzök talán elnyomják valamelyest a taxiban terjengő ínycsiklandozó illatokat. Hallotta, amint a sofőr az utasát nyugtatja, miszerint nem kell aggódnia, mert a kerülő egyáltalán nem lesz nagy. Sarah tisztában volt vele, hogy a sofőrök legtöbbje nem adta volna be a derekát ennyire könnyen. Neki azonban hatalmas szerencséje volt. Ennek az embernek aranyból van a szíve. Abban a pillanatban kiugrott, ahogy meglátta a házat. Felrohant a lépcsőn, dörömbölni kezdett a kopogtatóval, közben nyomta a csengőt, és próbálta ő maga is kinyitni az ajtót. Érezte, hogy Miriam ott áll a túloldalon. Kérlek - esdekelt Sarah halkan. - Kérlek, nyisd ki! Nem akart kiáltani, mert veszélyes lett volna magára vonnia a szomszédok figyelmét. Sarah életének leghosszabb harminc másodperce telt el, mire a zár kattant, és feltárult az ajtó. Szinte bezuhant, majd becsapta maga mögött, kizárva minden zsongást, szépséget és visszataszító csábítást, amit az emberek világa jelentett. Miriam azonnal tudta, hogy Sarah akarata erősebbnek bizonyult a szükségénél. Kelletlenül felsóhajtott, beengedte a házba a szerencsétlen teremtést, majd felkészült az elkerülhetetlen dühkitörésre. Sarah éhsége végül mindenképpen feliil fog kerekedni az önuralmán, de addig még kénytelen lesz elviselni ezt a bosszantó függetlenséget. Szinte meg sem hallotta a nő kétségbeesett sírását, bömbölő dühét, meg sem érezte a karmolást és a rúgásokat, miközben megragadta és felráncigálta a lépcsőn, vissza a hálószobába. - Majd visszajövök, ha már képes vagy normálisan viselkedni - közölte. - Próbálj megnyugodni! Nem lett volna értelme ennél többet mondania. Sarah erősebb volt, mint a többiek. Sokkal erősebb. Elég baj. Ezzel csak a saját helyzetét teszi jóval nehezebbé. Még mindig élt benne az önmagáról alkotott romantikus kép, hogy ő az emberek nagy gyógyítója. Ostoba képzelgés. A világ már teljesen elfeledkezett arról, hogy a romantikának két forrása van: az egyik a szerelem, a másik a halál. Sarah még maga sem tudta, de ő már átlépett a halál birodalmának küszöbén. Tom úgy érezte, összenyomják a lakás falai. Csak álldogált a szobában, és képtelen volt elviselni, hogy nem tudja eldönteni, mit tegyen. Az lenne a legjobb, ha követné Sarah-t, és visszamenne abba a házba. De nem tehette. Az a takaros kis ház nem rejtett számára semmi egyebet, mint rettenetet. A rózsaszínes téglafal, a virágládák, a romantikus, fehér spaletták egyszerre mind gonosznak és groteszknek tetszettek a számára, mint egy gyilkos, aki bohócnak festi ki magát. Az előző éjjel sikoltásokkal teli borzalma mintha megint kezdett volna úrrá lenni rajta. Ujjai megtalálták az arcán a kötéseket. Talán démonok támadták meg? Tényleg léteznek ilyesmik? Kezdett elpárologni a tudományba vetett hite. Az a hatalmas tudásmennyiség most már nem tűnt egyébnek önelégült féligazságok tömegénél. Egy olyan lénnyel szemben, mint Miriam, vajon lehet az embernek bármilyen hatalma? Nem volt hová fordulnia. Számára az ima semmit nem jelentett. Gyermekkorában elmondott fohászaira mindig csak hallgatás volt a válasz. Hogy az a csend maga is megszentelt volt-e, egészen mostanáig nem tudta, és úgy érezte, hogy már túlságosan késő megkérdőjeleznie a hitetlenség sziklaszilárd alapjának hitelességét. Nem tehette meg, hogy Istenhez fordul, erőt kérve tőle. Úgy tűnt, senkihez sem fordulhat. Egyszerűen nem volt benne annyi erő, hogy megtörje Miriam bűvöletét. Vagy mégis? Elképzelte magát, ahogyan ott tartja Sarah-t a karjában, torkaszakadtából üvölti neki, hogy szereti, a hangja pedig keresztülhatol rajta, egészen a lelke mélyéig. Ez a szerelem maga az igazság. Ez az ő fegyvere.
Tett egy lépést az ajtó felé. Csak egyet, többet nem. Eszébe jutott, milyen volt Sarah arca, miközben könyörgött neki, hogy ne menjen a közelébe. - Szeretlek, Sarah! Szeretlek! A hangja visszhangzott az üres lakásban. A nappaliban egyik felületről a másikra verődött a napfény. Az ablakon kitekintve Tom kis felhőket látott, fehéreket, gomolygókat. Úgy sikoltott fel, ahogyan rémálmában tette. Miriam úgy határozott, vár még egy kicsit, mielőtt felhívná az áldozatot. Jobb lenne ugyanis, ha Tom összeszedné a bátorságát, és eljönne hozzá. így eljátszhatná, hogy utat tör Sarah-ig, elhitetve magával, hogy sikerrel járhat ott, ahol előző éjjel vereséget szenvedett. Persze Miriam nem fűzött ehhez túlságosan vérmes reményeket. Az emberek bátorsága igencsak behatárolt. Kiment a kertbe, hogy szedjen néhány szál virágot. Megnyugtató időtöltéstjelentett ez számára, és egyébként is jó lenne, ha a ház minél több vidámságot és szeretetet árasztana magából. A függönyöket széthúzta, az ablakokat kinyitotta. Zene is kell még, valami lassú, mint Delius Florida szvitje, vagy a nyitány A mosoly országából. Talán jó ötlet lenne némi gyümölcsöt és bort is kitenni. Nem, inkább csak bort. A gyümölcscsel túlságosan sok a nyűg. Egyébként pedig olyan régen volt, hogy legutóbb ilyesmire vágyott, hogy abban sem volt egészen biztos, lehet-e még egyáltalán kapni természetes úton termesztett gyümölcsöt. Gondosan ügyelve arra, hogy egyetlen pillantást se vessen elpusztított rózsaágyására, addig vagdosott a metszőollóval, míg kosara meg nem telt körömvirággal, tátikával, írisszel, vagyis kertje minden gazdagságával. Imádta a virágok túláradó életkedvét. A természet semmi mást nem kért tőlük, csak annyit, hogy minden reggel viruljanak ki a nap első sugaraira. Miriam faja nem volt ennyire szerencsés. Tőle és a fajtájától sokkal többet követelt. És nem ártatlan minden, amit a természet a gyermekeitől elvár. A levágott világokat a napozóteraszra vitte, majd letette őket az asztalra, amely Lamia képmását is magába foglalta. Belenézett édesanyja szemébe, amelyet a művész halványkékként ábrázolt. A színes kontaktlencsék és sötétített szemüvegek feltalálása előtt Miriam fajtársait sokszor bélyegezték meg azzal, hogy gonosz tekintetük van. A művész minden bizonnyal nem akarta megsérteni a megbízóját azzal, hogy a szemet a valódi színében ábrázolja. A portrét nézve Miriam mindig képes volt megtalálni a békét és a megnyugvást. A szempár mintha azt mondta volna neki: „Menj tovább, és soha ne add fel! Az én kedvemért, maradj halhatatlan!" Tomnak sikerült eljutnia egészen Miriam házának bejáratáig. Az épület úgy magasodott előtte, mint egy veszettül örvénylő tornádó oszlopa. Eszébe jutottak azok a virágok, amelyek a legyeket falják fel, a nektárjukat, valamint szépségüket használva csaliként. Tom mindennél jobban gyűlölte e hely báját. Jobb lett volna, ha valamiképpen figyelmeztet inkább a bent lakozó fenyegetésre. Vajon Miriamnek mindig mosolyognia kell? Napsütéses volt a reggel. Az égbolt tiszta és szikrázóan kék. A ház fala is világított a fák lombkoronáján át foltokban rávetülő napfényben. A zöld spaletták mind nyitva voltak. Mögöttük selyemfüggönyök lengedeztek a friss szellőben. Zenét hallott, és a nappaliban mintha egy árnyék mozdult volna. Egy pillanatig úgy érezte, okosabb volna elfutnia, de a zene miatt valahogy képtelen volt elhinni, milyen hatalmas veszély fenyegette nemrég. A dallam vidám volt és friss, olyan, amilyeneket gyermekkorában hallhatott a zenekaroktól a parkokban felállított pódiumokon. Feltételezte, hogy Miriam már meglátta, ahogyan közeledik, és a zenével pontosan az volt a célja, hogy ilyen érzéseket váltson ki belőle. Elképzelte, milyen lesz majd az élete Sarah nélkül, és kisvártatva arra eszmélt, hogy itt áll a ház előtt, azt mondogatva magában, mennyire szereti a nőt. Ennek ellenére hatalmas küzdelem lesz
még, amíg felmegy ahhoz az ajtóhoz, és meg meri nyomni a csengőt. A zene, amely nyilvánvalóan csak azért szólt, hogy ő megnyugodhasson egy kicsit, minden korábbinál jobban idegesítette. Vagy most azonnal bemegy a házba, vagy szembenéz azzal, hogy soha az életben nem láthatja viszont Sarah-t. A nőnek óriási szüksége van most rá. Ha annak, akit az ember mélységesen szeret, már nincsen hová fordulnia, akkor segíteni kell neki. Amennyiben létezett egyáltalán valami humánus egyezség, akkor ez bizonyosan a része volt. Sarah-t mindenképpen ki kell hozni onnan, és ha kell, erőszakkal a Riverside-ba vinni. Ami pedig Miriamet illeti - nos, neki a boncasztalon a helye. Egy arc jelent meg az egyik földszinti ablakban. Miriam mosolygott rá. Az ajtó a következő pillanatban kitárult. Tom felment a lépcsőkön és belépett. Ennyire egyszerűen. Miriam ott állt előtte, szőkén és gyönyörűen, régimódi, virágillatú parfüm lengte körül, arcán a viszontlátás nyílt öröme ragyogott. Ahogy becsukódott az ajtó Tom mögött, az asz- szony aggodalommal telve tekintett végig rajta. Nagyon örülök, hogy eljött végre. Már éppen hívni akartam. Sarah- nak segítségre van szüksége. Tisztában vagyok vele. Azért jöttem, hogy elvigyem. Reménykedtem benne, hogy ma reggel önnel marad. Amikor visz- szajött ide, hirtelen fogalmam sem volt arról, mit tehetnék. Jobb lesz, ha a Riverside-ba viszem. Valóban az lenne a legjobb, Tom. Attól tartok, én kifogytam az ötletekből. Sarah nem úgy reagál, ahogyan számítottam rá. Én... én soha nem akartam fájdalmat okozni neki. — Az egyik szemében könnycsepp csillant. - Most pedig ott van fent a hálószobában, és nem hajlandó kinyitni az ajtót. Fent? Melyik szobában? A lépcső tetejétől jobbra, az első ajtó. Mutassa az utat! - Tómnak eszében sem volt egyedül mászkálni ebben a házban. Miriam megindult előtte, és átvezette a szobán, ahol Tomot az előző éjjel megtámadták azok a valamik. Most azonban színtiszta szépséget árasztott az egész helyiség, a virággal az asztalon, valamint a vidám nyomattal az egyik falon. Az, hogy ennyire ártatlannak tetszett, csak fokozottabb óvatosságra ösztönözte a férfit. Miriam láthatólag megérezte Tom gondolatait. Mintha az imént a földszinten lezajlott beszélgetés sokkal több lett volna egyszerű udvariassági körnél. Sarah - szólította meg. - Kérlek, nyisd ki az ajtót! Van itt egy meglepetésem neked. - Majd Tomhoz fordult, és hozzátette: - Persze van kulcsom, de rettenetes udvariatlanságnak tartom, hogy olyan ajtót kinyissak, amit valaki más zárt be. Jobban szeretné, ha inkább én rúgnám be? Miriam elővette a kulcsot, és kinyitotta. Tom még soha nem látott ennél csodálatosabb szobát. Az ablakok lenyűgöző szépségű kertre néztek. Odakint többezernyi virág pompázott, és az asztalon, valamint az éjjeliszekrényen még további vágott virágok álltak vázában. Volt valami egészen enyhén obszcén abban, hogy enynyi növény van mindenfelé. Mintha a nem létező ártatlanságot akarták volna a szükségesnél jobban kihangsúlyozni, és Tom azon kapta magát, hogy egyre határozottabban támad fel benne éppen az ellenkező érzés, mint amit sugározniuk kellene. Mintha minden egyes szál Miriam bűnösségét erősítette volna meg. Könnyű szellőtől lengedezett a pókhálószerűen finom, rózsaszín függöny, és az ablakon keresztül napfény áradt be a szobába. Tom azon kapta magát, hogy azt számolgatja, vajon milyen mélyen lehet alattuk a föld, és azután észrevett valamit odalenn, amitől megfagyott a vér az ereiben. Letarolt virágbokrok és széjjeltaposott ágyás húzódott nyílegyenes vonalban,
keresztül a kerten, egyenesen a kerítésig, a távolabbi oldalon. Még ilyen messziről is látta a barna sárfoltokat, amelyeket az ő cipője ejtett a falon, amikor felfelé próbált mászni rajta. Sarah lélegzetelállítóan szép, rózsafa ágyban feküdt. Nem aludt, de valamiféle transzközeli állapotban volt. Tekintete a félig lehunyt szemhéjak mögött követte Tom minden mozdulatát. Ránézésre közönyösnek tűnt, de az embernek olyan érzése támadt, hogy valójában nagyon távol áll attól. Szinte nem is pislogott. Egy légy szállt be az ablakon, és zümmögve röpködött. Tom figyelte, amint spirál alakban haladva megy mind feljebb a mennyezet felé. Egy pillanatra elakadt a lélegzete. Eddig észre sem vette, hogy a plafonon lévő festés lenyűgözően élethű módon felhőkkel tarkított, kék nyári égboltot ábrázol. Ebben a varázslatos, de szinte gyomorforgatóan romantikus jelenetben fehér pamacsok úsztak és madárkák szálltak keresztül az égen. Az illúzió végtelen tökéletességét csak a madarakon és a felhőkön végigmászó légy tette tönkre. Sarah felnyögött. Tom odament az ágya mellé. Már nyoma sem volt annak az elutasításnak, amit a lakásában kapott. Sarah arca, amelyre apró cseppekben ült ki a veríték, szinte érzéki volt. Szeme álmodozó, tekintetében a vágy finom csillanása. Karjait szélesre tárta. Tom föléje hajolt, és lecsókolta a könnycseppeket, amelyek bemaszatolták az arcát. Mire legközelebb észbe kapott, Sarah már szorosan magához ölelte, ő pedig ott hevert mellette az ágyban, és éppen a finom selyemtakarót húzta le róla. Most sokkalta szebbnek látta, mint korábban bármikor. Csak távolról érzékelte, hogy Miriam visszahúzódott a folyosóra, és becsukta az ajtót maga mögött. Szemével szinte falta Sarah testét. Simább és lágyabb volt. Megérintette a hűvös mellet, és érezte a szív dobogását a feszes hús alatt. Csak Sarah szemének villanása árulta el, hogy nem hagyja hidegen az érintés. Micsoda kavargás volt abban a szempárban! Egyszerre tűnt boldognak és vágytól elteltnek, de közben Tom még soha egyetlen tekintetben sem látott ilyen mélységes aggodalmat. Halk hangokkal, finom simogatással próbálta megnyugtatni. Ezt vágyott megtenni már a lakásukban is. A szerelem igazsága. Ez biztosan megérinti majd Sarah lelkét. Sarah kínlódott. Nem tudott beszélni, és éppúgy képtelen volt kiáltani. Az egész teste némán sikoltott, annyira szüksége volt arra, amit Tom adhatott neki, eközben pedig az agya folyamatosan ontotta a kifogásokat és a magyarázatokat. Elhatározta, hogy addig fog itt heverni, amíg meg nem hal. És ekkor feltűnt Tom. Először csak reménykedett benne, hogy mindössze hallucinál. Aztán találkozott a tekintetük, és már tudta, hogy a férfi valóságos. Hogyan lehet valaki ennyire ostoba?! Nem volt annyi ereje, hogy mindkettejük helyett ellenálljon, már nem. Lényének minden sejtje táplálkozni akart. Ez az éhség nem az éhhalál lassú kétségbeesése volt, hanem annál sokkal rosszabb. Miközben az éhhalál egyfajta álomszerű szomorúság, addig ez gyors volt, ravasz és mindent elemésztő. Sarah, együtt legyőzhetjük, bármi is van benned. Tom ott hevert mellette. Elviselhetetlenül közel. Sarah hagyta, hogy a karjai a férfi köré fonódjanak. Nagyszerű érzés volt átadnia magát az éhségnek. Annyira jó. Igen - mondta. - Együtt. Tom teste megfeszült a szenvedélytől. Sarah észrevette, hogy a tekintete az ajtó felé rebben. - Miriam nem fog zaklatni bennünket - nyugtatta meg. - Mert amit teszünk, éppen az, amit ő is akart. Sarah benyúlt Tom inge alá, és megsimította. Pontosan tudta, mi az, amit a férfi szeret. Valahonnan mélyről egy hang sikoltott, hogy riassza Tomot, űzze el ismét maga mellől. Sarah azonban dorombolt, a hátát ívben meghajlította, és felajánlotta magát a férfinak.
Sarah tisztában volt vele, mivel korbácsolhatja fel az izgalmát, ő pedig azon kapta magát, hogy soha nem tapasztalt szenvedéllyel válaszol az izgatásra. A szoba szépsége, a csend, valamint a meleg napfény együtt segítettek neki elfeledkezni legalább néhány percre a nyomasztó gondokról, amelyekkel meg kellett birkózniuk. Tom végigsimította a melleket, a combokat, szája megkereste Sarah ajkát. „Ez majd segít - mondta magában. - Ez egészséges, normális és pozitív." Sarah kigombolta az ingét, és ügyes kis ujjaival kitapintotta a férfi mellbimbóját. Az ujjak finomsága mindig örömet okozott Tómnak, és most egyenként csókolta végig mindegyiket. Érezte, ahogyan megmerevedik, majd megfogta Sarah kezét, és a sliccére csúsztatta. Igen, Tom - lehelte Sarah. Most már mosolygott. Tom előtört a lehúzott sliccű nadrágból. Megölelte. Megint szabadok leszünk - bizonygatta. - Majd meglátod. Ó, Tom, annyira remélem! Beléhatolt. Még a legapróbb mozdulat is végtelen gyönyört okozott. Erre volt szükségük, semmi többre. Sokkal jobban kellett volna bízniuk a szerelemben. Tom lehunyta a szemét, és hallotta, amint Sarah a mozgásuk ritmusára suttogja az ő nevét újra és újra. Hangja összevegyült a mennyezeten röpködő légy szinte hipnotikus zümmögésével. Tom egészen belebújt Sarah nyakába, és arcát a hajába temette, arra a helyi-e, ahol a pihék a leglágyabbak. Korábban nem tapasztalt érzés kerítette hatalmába, mely annyira fájdalmas volt, mint a színtiszta szépségre tekinteni. Szorosan magához fogta Sarah-t, és folyamatosan mozgott rajta. Sarah-nak minden megmaradt lelkierejére szüksége volt, hogy ellenálljon a késztetésnek. A férfi ott zihált fölötte, gyűrött ruhában, szenvedélyesen izzadva. A verítékcseppek a homlokán csillogtak. Az arca úgy vöröslött, mintha futott volna. Már nem maradt Sarah-ban semmi remény. Tom szenvedélye egyre nőtt. Sarah rádöbbent, hogy éppen úgy szereti a férfit, ahogyan egy gyermeket szeretne. A vele való kapcsolatának szexuális vonatkozása gyakorlatilag semmivé lett számára az elmúlt néhány nap folyamán. Csattanó hang hallatszott minden alkalommal, amikor Tom teste az övének csapódott. Sarah érezte a melegét, a leheletét, forró húsának sós ízét, és csak várt. Tökéletesen tisztában volt vele, mit vár tőle Miriam, és elhatározta, hogy azt semmiképpen nem fogja megtenni. Még akarattal sem lenne képes rá. Miriam ugyanis egyetlen nagyon egyszerű dologról megfeledkezett. Ebben a szobában nem volt semmilyen fegyver, márpedig anélkül nem tudja Tom vérét venni. Már majdnem kikiabált neki, hogy hozzon valamit, de aztán meggondolta magát. Biztos volt benne, hogy soha nem tenne ilyesmit. A szenvedése egyfajta hipnózissá vált. Éppen elveszett volna benne, amikor az arcára vetődő éles villanás magához térítette, és arra kényszerítette, hogy kinyissa a szemét. Miriam az ágy lábánál állt, és tartott a kezében valamit, ami annyira fényes volt, hogy Sarah egészen elvakult tőle. Tom nem hagyta abba a szeretkezést, hiszen emberi ösztönei nem érzékelhették azt a néma drámát, ami közvetlenül mellette bontakozott ki. Miriam most közelebb lépett. A tárgy, amit a kezében tartott, egy fényes pengéjű kés volt. Nem. Egy szike. Miriam letette az éjjeliszekrényre, és azonnal távozott. Sarah megérintette, majd az ujjaival próbálta ki az élét. - Ó, Tom, Tom! - Sarah! Szeretlek, szeretlek! Ó, istenem!
Tom lüktetése egész testében megrázta Sarah-t. A szike szikrákat szórt a kezében. Annyira könnyű volt, és olyan erős. Tom arca, amelyen csak a színtiszta szerelem tükröződött, egyenesen őrá nézett. Sarah lehunyta a szemét, és visszatartotta a lélegzetét. „Nem, nem teszem meg - mondta magában, és közben kántálni kezdett. - Nem, nem, nemnem, nem, nem." A mélységből támadt fel az a valami, ami benne lakozott. A szike az övé volt. Mindig is az övé. Ne, ne, ne, ne! Ez volt Sarah igazsága. Beledöfte Tómba. -SARAAAAAH! Kihúzta, majd megint belevágta. A penge halk szisszenéssel hatolt bele a húsba, és a következő pillanatban már ömlött Sarah-ba az élet csodája. Újra élt. Hallott egy hangot, ami úgy fájt, mint az emlékek. Valaki sírt. Ő maga. Miért? Hiszen boldog! Tom feje lehanyatlott, az állkapcsa kinyílt. Nem akart a férfi összerogyó teste alá szorulni, ezért gyorsan kicsúszott alóla, és felállt az ágyról. Tom rettenetesen rángatózott, és összegömbölyödött a lepedőn. Egyre teijedt a vérfolt. Aztán Sarah megérintette, lehajolt hozzá, és úgy tett, mintha csókolná. Pedig az életet szívta ki belőle. Lassan kígyózott a testével, és minden tagja eltelt ezzel a finom élvezettel. Kitárta a karját a meleg levegőben. Az egész világ álom-arany- nyá lett, és megérintette valamennyi szépséggel, amit megélt. Sarah egyszerre érzékelt mindent - a finom simogatást, ahogyan a szél elhalad a teste mellett, a nap lomha melegét, valamint saját vére titokzatos lüktetését. Tomot is érezte. Érezte! Aztán tekintete a hullára vándorolt. Valami egészen kivételes történt. Az érzelmek majdnem úgy ömlöttek belőle, mint a forrásvíz, és áradt belőle a szomorúság, a sajnálat és a béke. Micsoda béke! Sarah hallotta még a hangját a levegőben, ahogyan szeretkezésük alatt egymás után többször is kimondja az ő nevét. De már mind halkabban és halkabban. Még soha semmit nem akart jobban, mint mindörökké megtartani ezt a hangot. Magányosnak érezte magát. Miriam összerezzent a fülsiketítő sikoly hallatán. Maga volt a fehéren izzó fájdalom. Nem emlékezett arra, hogy valaha is hallott volna ennél mélységesebb szomorúságtól áthatott hangot. Túlságosan erőteljes volt. Túlságosan az. Miriam azonnal Sarah-hoz ment. Ahogyan a néma szobákon keresztül a háló felé sietett, eszébe jutott, hogy talán a saját épsége is veszélyben van. Az olyan hatalmas fájdalom, amit Sarah érzett, nagyon köny- nyen átalakulhat mérhetetlen haraggá. Gyilkos haraggá. Ez a helyzet roppant veszélyes lehet őrá nézve. Megállt a hálószoba ajtajában, és hallgatózott egy kicsit, hogy biztosan tudja, hol találja Sarah-t. Sóhajtások hosszan elnyúló, szakadozott hangjai áramlottak felé a szoba távolabbik vége felől. Miriam a zárba helyezte a kulcsát. Mindössze egyetlen másodperccel később a szerkezet halkan kattant, és feltárult az ajtó. A vékony fával borított tömör acél súlya olyan tökéletesen ki volt egyensúlyozva, hogy könnyedén és teljesen hangtalanul nyílt. Miriam szemét elvakította a napfény ragyogó pászmája. Sarah az ablaknál állt, és a hajnali fényben fürdőző kertet nézte. Szerelmének maradványai az összegyűrt ágyneműn hevertek. Miriam minden együttérzését összeszedve szólította meg, próbálva úgy beszélni hozzá, ahogyan az anya beszél a gyermekhez, szerelmes a kedveshez, barát a baráthoz, és mindezt
egyszerre. Sarah nem adta semmi jelét annak, hogy egyetlen szót is hallott volna mindebből. Miriam lassan közelebb lépett, de közben készen állt arra, hogy Sarah bármikor nekiugorhat. - Sarah, én pontosan tudom, hogyan érzel. - Fogalmad sincs róla. Lehet, hogy most nem hiszed el nekem, de még sokkal több dolog van, ami miatt élhetsz, mint bármi, amit eddig elképzelhettél volna. Miriam, én éppen most öltem meg a férfit, akit szerettem! Nyilvánvaló, hogy nem érted, mit jelent ez nekem. Már nincsen semmi, amiért élhetnék. Egyáltalán nincsen semmi. - Ne merd ezt mondani! Én itt vagyok neked, Sarah. Sarah ránézett, majd lehajtotta a fejét, és a válla rázkódni kezdett. Hangtalanul sírt. - Nem tettél egyebet, mint elcseréltél egy életet egy másikért. - Ugye tudod, hogy undorító vagy? Undorító! Most már egy új fajhoz tartozol. Nekünk is megvannak a jogaink. És soha nem ölünk többet annál, mint amire feltétlenül szükségünk van. Sarah eldobta a szikét, mintha égetné a kezét. Miriam megragadta az alkalmat, és közelebb jött hozzá. Mind a kettőjüknek szüksége volt a fizikai kontaktusra. Takarodj tőlem! - Sarah kicsavarta a testét, és ellépett mellőle. - Ne merészelj hozzám érni! Elképesztő fenyegetés áradt a hangjából. Sarah most már ugyan fegyvertelen volt, de még mindig képes arra, hogy sérülést okozzon. Miriam megkerülte, és közben próbálta folyamatosan fenntartani a szemkontaktust. Te most már több vagy egyszerű embernél. Megszerezted magadnak a jogot, hogy rendelkezhess az emberi lények élete és halála fölött. - Felfordul tőled a gyomrom! Miriam egyre közelebb és közelebb jött hozzá. Tisztán érezte, hogy a kétségbeesés ennyire mélységes bugyrából csakis egy újjászületett Sarah emelkedhet majd ki. Nyugtató hangon kezdett beszélni hozzá. - Nélkülem egyedül maradsz. Teljességgel egyedül. Gyere ide! A színtiszta undor, amely kiült Sarah arcára, sokkal jobban fájt Mi- riamnek bármilyen ütésnél. Gondosan ügyelt arra, hogy rajta továbbra is csak a kedvesség kifejezése jelenjen meg. Sarah akármikor megtörhet. Mindegy, milyen érzések támadnak benne, az ösztöne az ő szerelmes karjaiba hajtja majd. Sarah egészen mostanáig nem ébredt rá arra, milyen kellemetlen szagot áraszt Miriam. Gyomorforgató volt, émelyítő és rothadás bűzével kevert. Egyre messzebb és messzebb lépett tőle, és csak arra tudott gondolni, milyen hatalmas ostobaság volt eldobnia a szikét. Azt kívánta, bárcsak ne tette volna meg, mert akkor most éppen úgy vághatná meg vele Miriamet is, ahogyan az előbb Tomot. Miriam egyfolytában próbált közelebb lépni hozzá, mozdulatai gyorsak és kényszeresek voltak. Az arcán olyan kifejezés ült, aminek láttán Sarah legszívesebben belerúgott volna, élvezve, ahogyan a lábfeje széjjelroncsolja azt az önelégült mosolyt. Annak ellenére, hogy igyekezett megakadályozni, a tekintete újra és újra megtalálta Tom holttestét. Az arcot ugyan félig elrejtették a takarók, ő mégis tisztán látta a meredt szemet, amelyben még mindig meglepetés és szomorúság tükröződött. Rettenetes szenvedések közepette halt meg. Sarah szívének minden egyes dobbanása gyűlöletet fröcskölt a lény irányába, aki olyannyira kifordította önmagából, hogy végül ezt tette Tommal. Te nem érdemled meg, hogy életben maradj, Miriam. Pedig mégis élni fogok. És te is élni fogsz. Sarah nem válaszolt.
„Nagyon tévedsz - gondolta magában. - Mind a ketten meghalunk." Szemével a szikét kereste. Miriam alig észrevehetően megmerevedett, és már nem próbált közeledni hozzá. Sarah, kérlek, próbálj engem is megérteni! Új életet adtam neked, mégpedig olyan életet, amit érdemes élni. Hidd el, hogy igazat mondok! Sokkal jobb ez az élet, mint amilyennek valaha is el tudnád képzelni. Sarah elnyomta a késztetést, hogy sértéseket üvöltsön felé, hogy dühösen ordítson Miriamre. Egész lelke egyetlen dologra összpontosított: hogy mennyire csodálatos érzés lesz majd belevágni a szikét ebbe a gonosz lénybe, milyen jó lesz a pengét egészen a szívéig nyomni, és aztán érezni, ahogyan utolsó dobbanásai a nyélen remegnek végig. Szeretlek - mondta Miriam. - A szerelem pedig felbecsülhetetlen érték. Ez már túlságosan sok volt. Sarah nem tudta visszafogni magát ilyen hihetetlen fennhéjázással szemben. Te csak önmagadat szereted! Ezerszer rosszabb vagy, mint egy szörnyeteg! Ezerszer rosszabb! - Szavai visszhangzottak a kis szobában. - Te nem vagy képes szeretetet érezni bárki más iránt! Képtelen vagy rá! Miriam kitárta a karját, és újra megpróbált közeledni. Sarah vakon, vadul lendítette felé a kezét, és arcon csapta. Miriam úgy vetette hátra magát, mintha meglőtték volna. Arcán nyers rettegés. Aztán sikerült megint nyugalmat erőltetnie magára. Az ajtó mellett állt, kezét az arcára tapasztotta. Most nagyon megleptél - mondta. - És fogalmad sincs arról, milyen veszélyes engem meglepni. Sarah-t teljesen hidegen hagyta a fenyegetés. Nem érdekelte egyéb, csak a tudat, hogy még mielőtt az éhség újból rátör, neki meg kell halnia. És vele együtt Miriamnek is. Megfogadta saját magának, mégpedig Tom emlékére. A pofon nagyon fájt. Miriam arca égett. Hosszú idő eltelt már azóta, hogy egy emberi lénynek utoljára sikerült megütnie őt. Ezelőtt pedig egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy az illető életben is maradt volna. Micsoda láng lobog ebben a nőben! Csodálatos kalandok sora lenne minden nap egy ilyen ember társaságában. Sarah a szó legszorosabb értelmében is egyenlővé válhatna vele. Megvolt benne minden, ami ehhez kellett. A következő táplálkozás alkalmával Miriamnek különös gondot kell majd fordítania arra, hogy az utolsó cseppig magába szívja az életet. Ha ugyanis ezt nem teszi meg, Sarah-nak soha nem lesz elég energiája ahhoz, hogy létezését a maga teljes csodájában kiélvezhesse. Meg kell tapasztalnia ezt a fenséges pompát. Az éhséget nagyon gondosan ki kell elégíteni, Sarah. Meg kell tanulnod a megfelelő technikát... Technikát? Úgy beszélsz róla, mintha valami sport lenne vagy ilyesmi. Te átkozott barbár! Büszkén vetette fel az állát, teljes meggyőződéssel ejtve ki minden szót. Miriam tisztelte az önuralmat, de most már itt volt az ideje, hogy Sarah megtörjön, és kiadja magából a haragját. Ezáltal mindkettejüknek sokkal könnyebb lesz. Bizonyos szempontból valóban sport. - Megpróbált jókedvet erőltetni a hangjába. - És valóban megvan a megfelelő technika. Nem akarom hallani! Pedig hallanod kell! Hát nem érted, hogy újból át fogsz esni az egészen? Alszol, majd táplálkozol. Ebből nem szállhatsz ki, Sarah! Mindenképpen meg kell történnie. Sarah úgy szorította a fülére a tenyerét, mintha a kegyetlen igazságot akarná kizárni. A torkából halk nyögés indult útnak, ami hamarosan fájdalmas sikoltássá erősödött. Vadul Miriam felé kapott, és megpróbálta belévájni a körmét. Miriamet azonban nem lehetett másodjára is meglepni. Egyik kezével elkapta Sarah csuklóját, a másikkal pedig a haját markolta meg, és hátrarántotta a fejét.
Sarah szeme őrülten forgott, a szája sarkában habos nyál csillant. Sikoltása rekedt károgássá változott. A tekergődzve és dobálva magát újra és újra megpróbálta elérni Miriamet. Az asszony kinyújtott karral tartotta távol magától, könnyedén a levegőbe emelve Sarah-t, türelmesen várva, hogy kidühöngje magát. Szeretlek - ismételgette neki. - Nagyon szeretlek. Sarah végül ernyedten lógott a karjában, a zokogás egész testét megremegtette, feje lehanyatlott. Miriam lassan, óvatosan közelebb vonta magához. Aludj! - mondta, és megsimogatta a barna hajat. - Aludj, és mindenjóra fordul. Végigvitte Sarah-t a folyosón, egyenesen a sokkal ritkábban használt kis hálószobába. Ennek elég erős volt az ajtaja ahhoz, hogy ellenálljon Sarah támadásainak, ha esetleg felébredne, és az ablakot is rácsok védték. Sarah egészen addig nem döbbent rá, hogy kezdi elveszíteni az öntudatát, amíg Miriam a levegőbe nem emelte. Megpróbált elhúzódni tőle, de egyfajta szédüléssel vegyes eszméletlenség szállt rá. Miriam csitító szavai végtelen távolból érkeztek el hozzá. Annak ellenére, hogy egész teste tiltakozott ellene, átadta magát az ölelésének. Megkísérelte nyitva tartani a szemét, de csak homályosan érzékelte, hogy tiszta, vetett ágyba helyezik. Azonnal belesüllyedt ebbe az új valóságba. Sokkal rettenetesebb volt a legrosszabb rémálomnál is, és elevenebb a legtökéletesebb látomásnál. Tom ott ült az ágy végében. Arckifejezését harag torzította el. Hirtelen felkapta a fejét, és mélyen Sarah szemébe nézet I. -MEGGYILKOLTÁL! MEGGYILKOLTÁL! MEGGYILKOLTÁL! - Hangja magasan, kétségbeesetten csendült. Aztán olyan mélységes szomorúsággal nézett rá,hogy Sarah ott és akkor legszívesebben holtan rogyott volna össze. De megbocsátok- mondt a a férfi Aztán váratlanul nyár közepe lett. Együtt kirándultak Vermontban. Sarah újra átélte az utolsó együtt töltött nyaralásukat. A fűben hevert. Olyan boldognak érezte magát. Tisztában volt vele, hogy ez az emlék Tom ajándéka. Ez a végtelen öröm. Amikor kinyitotta a szemét, a nap fénye a fölöttük elterülő fa levelei között csillogott. A füle mellett szellő rezegtette meg a fűszálakat. Hirtelen pukkanás hallatszott, és Sarah-ra pezsgőhab fröccsent. Felült, és alig bírta abbahagyni a nevetést. Ez direkt volt! Természetesen. Az ebéd tálalva. Ettek, és közben remekül érezték magukat. Sarah figyelte, amint a nappali fény lassan elhalványul, majd besötétedik a Green Mountains messzi vonulatai mögött. Nem sokkal később szeretkeztek, és csak hevertek a nyári levegőn. Nézték, mint vándorol a nap mind messzebbre nyugat felé, a szemük láttára keltek fel az első csillagok, és összebújtak, amikor az esti szél megborzongatta a testüket. MEGGYILKOLTÁL! Sarah rohanni kezdett. A nyári domb sötét lett és hideg, a fű éles köveket rejtett. A férfi hangja pedig újra és újra ott visszhangzott a háta mögött, elveszve és egyre messzebb. Miriam figyelte, amint Sarah Alszik, és próbálta megfejteni, milyen állapotban lehet éppen. Ellenőrizte a pulzusát, majd felfeszítette a szemhéját, és hosszú ideig vizsgálta a pupillát. Végső próbaként ujjhegyét végigfuttatta Sarah orcáján. Valódi Alom. Sarah átalakult. - Köszöntelek - mondta Miriam. - Köszöntelek itthon.
Amikor öntudatára ébredt, már minden másnak tűnt. Felült. Egy sötét szobában, az ágyban hevert. Mialatt ő aludt, a nappal éjszakába fordult. Az ablakon kitekintve láthatta az East River fölött fénylő félholdat. Nem volt egyedül. Miriam az ágy lábánál állt, és szinte saját fénnyel sugárzott. Sarah képtelen volt elszakítani a tekintetét ettől a különös, szikrázó jelenségtől. Miriam kimondhatatlanul szép volt így, az álcája nélkül. A holdfényben a bőre tejfehéren csillogott, szeme pedig aranyszínben játszott. Egy pillanatra úgy parázslott, akár egy állaté, de azután elfordította az arcát. Nyolc órán keresztül Aludtál - szólalt meg Miriam. A hangja dallamosan csendült. Valami megmozdult Sarah gyomrában. Biztosan kiadott valami furcsa hangot is, mert Miriam elmosolyodott. A csiklandozó érzés, amely a torkába költözött, egy pillanatra hányásra ingerelte, de hamarosan az egész teste bizseregni kezdett. Az éhség olyan erővel talált utat belé, hogy Sarah kis híján hangosan felsikoltott. A tüzes fájdalom szinte az ágyból is kiugrasztotta. Mindenképpen táplálkoznia kell! Annyira hirtelen támadt rá, hogy elveszítette benső egyensúlyát, és most a szükségtől hajtva, üvöltve markolta a levegőt. Miriam azonnal ellépett mellőle, és egy másodperccel később már a küszöbön állt, az ajtó pedig a nehéz acélra emlékeztető dobbanással záródott be. Sarah teljesen egyedül maradt. Az ajtóhoz rohant, megragadta az kilincsgombot, és teljes erejéből megrázta. Még csak meg sem zörrent, annyira masszív volt. A reményvesztettség lett úrrá rajta. Amikor már úgy érezte, hogy az éhség miatt mindjárt elveszíti az ép eszét, kattant a zár. Miriam lépett be rajta, karjaiban egy elernyedt emberi testtel. Sarah jóformán nem is látta, milyen nemű. Még soha, egyszer sem akart ennyire megérinteni valakit, megsimítani a lágy bőrt, a magáénak tudni a testet. Miriam az ágyra terítette ki. Uralkodj magadon! - figyelmeztette kimért hangon. - És hallgass rám! Van pár dolog, amit meg kell tanulnod, mielőtt nekilátnál. Sarah figyelte, ahogyan az ember karja lecsúszik az ágyról, és lóg a levegőben. Látta az arcot a hold fényében - szomorú, csinos, de eléggé átlagos fiatal nő arca. Az ajkán mintha jókedv játszott volna. Sarah könnyen el tudta képzelni, milyen lehet, amikor táncol. Csak el van kábítva, de néhány perc múlva magához fog térni. Akkorra készen kell állnod. Miriam ridegen beszélt neki arról, hogy milyen lesz belenyomni a szikét, és elmetszeni a vénát, majd a szájat kinyitva a sebre tapasztani, és hagyni, hogy az élet lüktetve áramoljon magától a testébe. Mindet magadba kell fogadnod - magyarázta. - így elég lesz hetente legfeljebb egy alkalommal táplálkoznod. Miriam minden szava maga volt a harmónia, összes mozdulata maga a legtisztább báj. Micsoda gyönyörű alakot öltött magára az ősi gonosz! Ahogyan ott állt az éhségtől remegve, Sarah arra gondolt, hogy nem létezik ezen a világon hevesebb gyűlölet annál, mint amit ő érez Miriam iránt. Fehéren izzó tűz volt ez a bensőjében. A lány felnyögött, majd levegőért kapott, és köhögve tért magához. A szeme kinyílt, egy pillanatig vágyakozóan nézte a holdat, majd az ágy fölé magasodó két alakra szegeződött. Miriam tett egy lépést hátra, Sarah úgy sejtette, azért, mert nem akarta, hogy a lány megijedjen álcázatlan testétől. - Meggyilkoltál! - szólalt meg Tom hangja egy másik világból. Ebben a világban azonban Sarah Miriamet akarta megölni. - Add ide a szikét! - kérte. - Az éjjeliszekrényen van. Mennyire ravasz! Ha el akarta érni az éjjeliszekrényt, Sarah-nak úgy kellett helyezkednie, hogy az ágy közé és Miriam közé kerüljön.
Mindenképpen bele kell döfnie Miriambe azt a pengét, éreznie kell, ahogyan az acél a testébe hatol. Máris látta magát, ahogyan a tenyere tövével teljes erejéből rávág a szike nyelének végére, a lehető legmélyebbre nyomva Miriambe. A szike könnyedén táncolt Sarah ujjai között. Mennyire finom kis eszköz! A lány kétségbeesett torokhangot hallatott, és megmarkolta a takarót. Ne mozdulj! - parancsolta neki Miriam. - Nehogy meg merészelj mozdulni! Sarah érezte, hogy Miriam tekintete őrá vándorol. - Ülj rá, és ügyelj, hogy a térdeddel lefogd a két karját! A lány szűkölni kezdett, ahogyan Sarah felmászott az ágyra. A szeme folyamatosan követte a penge mozgását. Sarah csak Miriamre tudott gondolni. Mindössze néhány lépésnyire állt tőle, amikor Sarah a magasba emelte a szikét. Miriam előrehajolt. - Ne döfj, csak finoman nyomd bele! A lány rázni kezdte a fejét. - Siess már, Sarah! Miriam hangja haragosan csattant. A lány felsikoltott. A szeme most már kidülledt, és a szája szélesre tárult. Sarah villámgyors mozdulattal csapott jobb felé, ahol Miriam állt. A testét dobáló lányon azonban elveszítette az egyensúlyát, és a padlóra zuhant. A szike nem talált. Miriam már a szoba legtávolabbi végében volt. Sarah szíve rettegve dobbant. Nem értette, hogyan hibázhatta el. Miriam hihetetlenül gyorsan mozgott. A lány felugrott, levetette magát az ágyról, és az ajtó felé iramodott. Miriam szenvtelen arckifejezéssel csapta neki a falnak, de olyan erővel, hogy az egész ház beleremegett. A lány teste a padlóra csúszott. Még nagyon sok mindent meg kell tanulnod - közölte Miriam Sa- rah-val. - Talán jobban szeretnél szenvedni az éhségtől még néhány órán keresztül. Felnyalábolta a padlóról a lányt, és gyors léptekkel az ajtó felé indult. Sarah ismét felé vetette magát, továbbra is a szikét markolva. Miriam máris kiment az ajtón, becsapta maga mögött, s ráfordította a kulcsot, mire Sarah megtette azt a háromlépésnyi távolságot. Ha nem sikerül Miriamet teljesen meglepnie, semmi esélye nincs vele szemben. Az ajtó felé hajította a szikét, és morogva hagyta, hogy a düh úrrá legyen rajta. Megragadta a kilincset, és haragosan rángatni kezdte, bár pontosan tudta, hogy Miriam házában minden ajtó acélból készült. Miriam szíve elnehezedett a csalódottság miatt, miközben az áldozatot átvitte a folyosó túloldalára, és begyömöszölte a saját hálószobája egyik szekrényébe. Mivel a lány koponyája teljesen szétroncsolódott, nem kellett különösebben óvatosnak lennie vele. A kóma talán három órán keresztül is eltart majd. Sarah-nak mindenképpen táplálkoznia kell majd belőle még a halál beállta előtt, különben dobhatják ki a lányt. Nagyon aggódott szegény Sarah miatt, ezért visszament a kulcsra zárt ajtóhoz, és hallgatózott. A bentről érkező hangok felkavaróan hasonlítottak arra, amiket az ő fajtársai adtak ki ott, a párizsi katakombákban. Sarah akaratereje egészen kivételes volt. Üvöltések és sikolyok hangzottak ugyan az ajtó másik oldaláról, azonban könyörgés egyszer sem. Talált hát végre valakit, akinek az akarata elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy legyőzze az éhséget is. De ez nem tarthat örökké. Sarah sikoltozva szenvedett. Miriamet nem lehet megölni! Túlságosan gyors és túlságosan erős. Bárcsak lenne egy telefon ebben az istenverte szobában! Vagy legalább egy magnetofon! Egyenként kihúzta a fiókokat, és átkutatta a szekrényt, de semmi egyébre nem bukkant, mint egy halom rothadó ruhára, valamint egy csomó színházi műsorfüzetre a múlt századból. A
szoba kezdett egyre fojtogatóbbá válni. Sarah egész teste fájt. Úgy érezte magát, mintha vérmérgezése volna, ami persze nem is állt olyan messze az igazságtól. A nyelvét keménynek és száraznak találta, a szeme könnyezett. A gyomra megkordult, és a rátörő fájdalomtól egy pillanatra hétrét görnyedt. Orvosi háttere azt mondatta vele, hogy mivel Miriam vére nem képes más táplálékhoz jutni, lassan elkezdi felemészteni a gazdatestet. Szó szerint belülről falta fel Sarah-t, élve. A szája kinyílt. Remegés futott végig a testén, és nem kapott levegőt, hogy végül már fekete árnyak töltötték be a látómezejét, és a szobát nagyon, de nagyon távolinak vélte. Amikor ez a remegés elmúlt, a földön találta magát, és úgy látta, mintha a szőnyeg, amin hevert, nyüzsgő férgek tömegéből állna. Valahogy sikerült talpra kászálódnia. Mindenképpen el kell kapnia Miriamet. Minden gondolata ezt üvöltötte neki. „Ez az utolsó esélyed. Ez az utolsó esélyed!" Bárcsak hamarabb elmondta volna Tómnak! Amikor kettesben maradtak a lakásban, lett volna rá ideje. Néhány szó, és a férfi megtudja a teljes igazságot. És akkor soha nem jön ide. Segítség nélkül semmiképp. Talán Geoff vércseréje még ennyire késői stádiumban is segíthetett volna rajta. Sarah megmenthette volna saját magát. Ezt egészen nyilvánvalóan látta. - Akkor miért nem tetted meg, te ostoba? Még most is sikerült félig-meddig elhitetnie magával, hogy ő is akarta Miriam „ajándékát". Jól emlékezett még arra a gondolatra, amely feltárta lelkének titkos vágyát. „Örökké élhetnék. Valóban örökké." És akkor megpróbálta elképzelni, milyen lenne. „Én. Életben lennék még ezer év múlva is." Vagy kétezer év múlva. Hiszen mi több a halál betegségnél, kérdezte önmagától. És azt mondogatta magának, hogy ha örökké élhet, akkor elég ideje lesz megfejteni ezt a titkot, és átadni a halál ellenszerét az emberiségnek. Micsoda hazugság! Ez még azelőtt volt, hogy megölte Tomot. Csak akkor döbbent rá, milyen végtelen gonoszság rejlik ebben az egészben, amikor olyasvalakit ölt meg, akit igazán szeretett. Vágyott a vér forróságára a torkában, és a gyomrát megtöltő, megváltást jelentő sós ízre. A szike megvillant az ujjai között, arra várva, hogy vághasson. Döbbenten ejtette a földre. - Istenem, a kezem! Már csak karmok voltak, melyek a szeme láttára sorvadtak el. - Jézusom! Odarohant a fésülködőasztalhoz, a tükörbe meredt. A hold fényében látta, mennyire beesett az orcája, milyen mély üregé lett a szemgödre, mennyire élesen ugrik ki az arccsontja kiéhezett ábrázatából. Egyenként megszámolhatta a fogakat a visszahúzódó ajkak mögött. Alultápláltság, amelynek hatása gyorsabb, mint azt a legvadabb rémálmaiban átélhette volna. MIRIAM! HOZD IDE A LÁNYT! HOZD IDE! - Ujjaival a hajjába túrt, majd hátravetette a fejét és felsikoltott. - AZ ISTEN SZERELMÉRE! A szike. A szike. Vadul kereste a padlón, észrevette a csillanását, és rávetette magát. Kattant a zár. Nem. „Eddig minden másban elbuktál. De nem elégítheted ki még egyszer az éhséget." Végighúzta a csuklóján a pengét, erősen belenyomva, egészen a csontig felmetszve a húst. Élénkvörös vér ömlött ki a sebből, ő pedig azon nyomban összerogyott a rátörő gyengeségtől. Amint az ajtó kinyílt, ő az oldalára zuhant. - Szeretlek, Tom. A szíve dobbant még egyet, egész testében megrázkódott, aztán véget ért. Néma csend.
Miriam közelebb hajolt hozzá. Te nem halhatsz meg! - sikoltotta magas, eszelős hangon. - De most, hogy a véredet ontottad, életben sem maradhatsz! Nem halhatok meg? Nekem meg kell halnom. Már rég meg is haltam. Miriam az ölébe vette a fejét, és keserű könnyeket hullatott érte. Egyenesen elmentél az én világom legvégére - mondta. - Anélkül, hogy átélted volna azt a rengeteg szépséget, ami az út vége előtt adatik meg. Újra és újra végigsimított Sarah haján, mélységes szomorúsággal. Szegény, kedves Sarah-m! - Hirtelen nagyot sóhajtott, mintha a könnyeit próbálná visszafojtani. - Milyen gonosz irónia! Sarah érezte, hogy Miriam felemeli. Lassú léptekkel vitte fel a lépcsőn, egy padlásszobába, be abba a kis helyiségbe, amelynek egyik fala mellett különböző korokból származó ládák voltak felhalmozva. Sarah összerezzent, amikor ráébredt, hogy őt is éppen egy ilyen ládába helyezik, amely a helyiség közepén nyitva állt. Az agyában ezernyi könyörgés szólalt meg, de rá kellett jönnie, hogy nem képes ezeknek hangot adni. Lezáródott rá a láda nehéz teteje, és hallotta, ahogyan elhúzzák a reteszt. Sarah elmerült a tökéletes sötétségben. Hasztalan volt az áldozatod, drágám. Már túlságosan átváltoztál ahhoz, hogy a halandók módjára távozz, és így most mindörökké tartó halál lett a sorsod. Sarah, te elvetettél magadtól mindent! Annyira szép lehetett volna, és te mégis eltaszítottad. Szegény leány! Neked is ugyanazt az ígéretet teszem, mint a többieknek. Magam mellett foglak tartani az idők végezetéig. Soha nem hagylak el, és számodra mindig lesz egy hely a szívemben. „Isten segítsen." A halál ennek ellenére ott maradt Sarah mellett, és állandóan kínozta. A legkisebb mozdulat is azt eredményezte, hogy a kimerültségtől percekig képtelen volt megmoccanni. Az idő továbbra is telt, de egészen másképpen, mint halandó életében. Most már csak azt tudta, hogy telik, de azt nem, hogy mennyi telik el belőle. Körülötte, a többi ládából apró mozdulatok zöreje és halk sóhajok töltötték be a világot. Miriam tehát korábban is megtette már, amit vele. A gondolat, hogy mit rejthetnek a dobozok, elborzasztotta. Vajon hányan lehetnek? Biztosan vannak közöttük több száz évesek. Mások több ezer is talán. Évezredek ebben az állapotban. Nem! Lehetetlen! Minden erejét latba vetve nyomta a láda fedelét. Az oldalát kaparta. „Ki kell jutnom. Nagyon éhes vagyok." A láda azonban meg sem mozdult. Eszébe jutott, mit tett Tómmal, és mit tenne újra, ha innen kiszabadulna. Most már boldog volt, hogy Miriam bezárta. Itt legalább abban biztos lehet, hogy ember maradhat. Mindegy, mennyi szenvedésbe kerül, ez még mindig százszor jobb, mint olyan szörnyeteggé válni, mint ő. Annyira sok múlott most ezen. Rádöbbent, hogy mélyen önmagába tud tekinteni, és még ebben a pokolban is képes rálelni arra a gazdagságra, a békére és a szerelemre, aminek a létezését nem is sejtette. Tele volt csodálatos emlékekkel, és nem múlt el belőle az a mindent átható szerelem sem. Tom lélekben mellette maradt. Nem számít, mennyi időt kell itt eltöltenie, mert már biztosan tudta, hogy a végén rá is várni fog egy hely, ahová Tom már eljutott, az élet folyójának túlpartján, ahol majd rátalál mindenre, amit ebben a világban elveszített. Utószó M IRIAM ELMENT NEW YORKBÓL. Nem mert ott maradni abban a házban, nem merte megtartani a régi személyazonosságát. A két orvos eltűnése miatt biztosan nyomozás kezdődik majd.
Zokogott, amikor Sarah-ra gondolt. Szerencsétlen nő nem ismerte meg azokat a gyönyöröket, amelyeket új állapota jelenthetett volna neki. Csak a fájdalmat. Ezt megelőzően Miriam soha nem képzelte volna, hogy ilyen magasságokba juthat bármelyik emberi lény, aki a szerelem igazságát keresi. Gyakran meglátogatta Sarah-t. A ládákat az új ház szenespincéjében helyezte el, és sokszor, halkan beszélt barátnőjéhez a hűvös, sötét helyiségben ülve. Egy ilyen személy csodálatos társ lett volna, több, mint amit remélhetett magának. Miriam azonban most már felismerte, hogy az ajándék, amelyet ő adhatott át Sarah-nak, nem túlságosan sok volt számára, hanem épp ellenkezőleg. Nagyon hiányzol! - mondta csak úgy a sötétségbe. Egy órája nyugodott le a nap, és az árnyékok koromsötétté lettek új nappalijában. Az öbölből köd gomolygott, és idáig hallatszottak a jelzőbóják harangjai. Élvezte a köd jelentette szépséget és biztonságot itt, San Franciscóban. Mondtál valamit, kedves? Miriam rámosolygott új társára, aki ekkor jelent meg az ajtóban, kezében egy-egy pohár madeirával. Csak annyit, hogy nagyon szeretlek. És hogy rajtad kívül még soha senkit nem szerettem. A férfi leült, majd komoly arccal belekortyolt a borba. 1838-as madeira - jegyezte meg Miriam. - Remélem, ízlik. A férfi megcsókolta, és a poharat letette Lamia arcképe mellé, amely a közeli asztalka felületéből nézett vissza rá. Nagyon is jellemző, hogy nem akarta letakarni az arcképet. Miriam iránt érzett szeretete nem ismert határt, és kész volt pontosan annyinak elfogadni, amennyit ő fel kívánt fedni magából előtte. Miriam a tekintetét kutatta, keresve benne a hűséget, az intelligenciát, valamint azt a jól ismert, ősi éhséget. Lehunyta a szemét, és csak élvezte a testét elborító csókokat. A férfiból persze mindig is hiányozni fog Sarah bátorsága és nemessége, ennek ellenére megelégedettséget adott Miriamnek, márpedig ő komolyan kételkedett abban, hogy ezt Sarah-tól valaha is megkaphatta volna. Mint korábban mindig, Miriam most is arról álmodott, hogy ez a férfi már valóban örökké él majd, és azt mondogatta magának, hogy végre talán rátalált arra, aki az idők végezetéig a társa marad. Persze az idő telik, és a természet törvényei darabokra zúzzák az álmokat, ő pedig kénytelen lesz másik társat keresni. És megint másikat. Újra és újra, egészen addig, míg az idő kicsúszik az ő kezéből is. De mindegy, mennyire csábította a magánya arra, hogy találjon végre valakit, aki valóban örökké mellette marad, elhatározta, hogy soha nem próbálkozik meg olyan ember átváltoztatásával, mint Sarah. Sem ez alkalommal, sem a következővel, az idők végezetéig. Vége
