THURY ZSUZSA
Egy fedél alatt Regény
2011
1 Pálfi Vincéné, az alagsor magányos lakója, ágya szélén ült. Odakünn kora alkonyat, itt a szobában szinte éjszakai sötétség, a betéglázott ablak résein átszűrődő fény csupán arra elegendő, hogy rávilágítson a sok kárra, hiányosságra. Ki gondolná, hogy három hónap előtt ez még szép kis szoba-konyhás lakás volt, kamrával, mellékhelyiséggel, meleg tűzhellyel és villanyfénnyel. Most ablak nélküli, hideg odú! Valamikor elégedetten gondolta az ember, hogy bár az alagsorban, de utcai lakása van, most sötét pincében didereg tétlenül és reménytelenül. A nappal eltelik valahogy, a konyhaablak téglahalmazából kihúzott egy fél darabkát – a tömbparancsnok, ha észrevenné, ezért is lármát csapna! – a félhomályban mégis jobban tud mozogni. Reggel lesétál a Krisztina téri iskolába, onnan két kanna vizet hoz fel a hegyre. Most kényelmes séta, telik vele az idő, amíg az ember a vízcsap körül ácsorog, híreket hall, útközben meg elbámészkodik, hogy mi lett a szép hegyi utcából, egy-egy villa egyszerűen legurult a hegyoldalon, és ha hűvös, szeles is a március, a tavaszt érzi már az ember – de vagy három hét előtt még szörnyű megpróbáltatás volt a vízhordás bombazáporban, holttestek és romok között. Felhozza a vizet, azután kimegy a romok közé hulladék fát gyűjteni, baltával felaprítja, és begyújt a kis vaskályhába. Vizet melegít mosakodáshoz, főz valamit, ha éppen akad hozzávaló – az
7
egyik cselédlány, akivel nyolc hétig együtt volt az óvóhelyen, az hordja neki a krumplit, egy-egy kanál zsírt, kis bögre lisztet, kenyeret: isten a megmondhatója, hol szerzi, de nem is kell firtatni –, azután rakosgat a fiókban. 1945. január 14-én kapta a ház az első bombát. A légnyomás elvitte az alagsori lakás két ablakát. Nagy kár volt az is, de Pálfi Vincéné nem panaszkodhatott, hiszen a házban a három nagy lakás már ettől az első bombától tönkrement. Tizenhatodikán a második bomba, a nagy szekrény egyszerűen elnyúlt a földön, mintha valamely óriás ökle lesújtotta volna. Azután már nem tartotta számon az ember, mert naponta bomba, gránátbelövés, a nagy falitükör apró szilánkokra tört, szoba és konyha között a felső fal vagy méternyi szélességben kizuhant, a padlón nap-nap után vastagon állt a törmelék, míg végül csupán a puszta vörös tégla maradt. Ilyenkor estefelé, tétlen és magányos órákban mintha minden sarokból gonosz lidércek kúsznának elő, körülveszik a fiatal Pálfi Vincénét, és kajánul fülébe duruzsolják a sok kárt, az elmúlt hónapok félelmeit ég nélkülözéseit, s a jelen reménytelenségét és kétségeit. Itt ül egyedül, mikor férje van és testvére odaát Pesten – megvannak-e, élnek-e? Ül az ágy szélén, s míg számba veszi újra és újra az őt ért károkat, egyre kérdések zaklatják. Vincét, a férjét, negyvenháromban kivitték a harctérre, azóta semmi hír felőle. A nővére, Lujza, odaát Pesten élte át az ostromot. Felszabadulás óta több mint három hét telt el, de Lujza nem jelentkezik, Pedig akad már egy-egy vállalkozóbb szellemű ember, aki átkel a Dunán, ő is megkísérelte immár kétszer. Nagy elhatározással indult neki az útnak, elbúcsúzott itt a házban a házfelügyelőnétől meg a jólelkű cselédlánytól, aki hetek óta a lelket tartja benne, de mindkét alkalommal csupán a Horvát-kert felső csücskéig jutott. Ott az a térdig érő sár, romhalmaz, lótetemek, járhatatlannak tűnő út! Visszafordult, leült ide az ágy szélére, és sírt. Mit is tehet egyebet, ha szétnéz a hajdan szép kis lakásban, ha arra gondol, mennyi számítgatás, meggondolás után vásárolták Vincével a falitükröt, és egyáltalán, hogy merre van Vince, él-e odaát Pesten a nővére és…
8
Az asszony nyöszörgött, kezét riadtan szája elé kapta, felugrott. Közeledik az éjszaka minden rémségével, amikor a percek ólom lábon cammognak előre, ő ül az ágyon, és a sötét téglahalmazra mered, ahol a titokban kiemelt fél tégla üregét sejti és mintha soha nem akarna megvirradni! Hát ezt igazán nem lehet kitartani, inkább az udvaron tölti az éjszakát, mint ebben a siralomházban, jaj istenem, segíts meg már! Vállára terítette télikabátját, elhúzta a betámasztott konyhaajtót – akkor esett ki helyéből, amikor beomlott a szoba és konyha között a fal –, és kiment az udvarra. A sáros hólében üvegtörmelék, faforgács, elhajigált konzervdobozok. Az emeleti üres, fekete ablakszemek között élesen süvít a február végi szél, a leszakadt esőcsatorna minden erősebb szélrohamra dühödten csapódik a ház falának. A sarokban, a fal mentén két nádszék áll, a két első emeleti lakásban lakó öregasszonynak állították ide. Mióta megszűnt a bombázás, itt üldögélnek bágyadt déli napsütésben a Borsody Ernő főtanácsos édesanyja, meg az ezredes úr mamája, aki Erdélyből menekült ide a fiához. Pokrócba bugyolálva halkan duruzsolnak, bólogatnak, csipkedik egymást ilyenformán: – Tudod, kedves, ha bennjártam Kolozsvárott, mindig Felszeghyéknél szálltam meg. Az asszony anyai ágon unokatestvérem, Zeyk lány és igen művelt, nagy tudású asszony, talán hallottad hírét. – A mi családunk is erdélyi, hogyne hallottam volna – szokta felelni kissé méltatlankodva az öreg Borsodyné. – Meglehet, kedves, hogy hallottad, de tudod, a Zeykék afféle maguknak élő emberek, hiába no, az erdélyi mágnás már ilyen. – Tudom én, hogy milyen az erdélyi mágnás… Így ment ez heteken át az óvóhelyen is. A Zeykek, a Bánffyak, Bethlenek, szegről-végről atyámfia ez is meg az is, az öreg Borsodyné meg pukkadt… Pálfi Vincéné ült az egyik nádszéken, nyakán szorosra fogta a vedlett macskaprémet, és fülében egyhangúan duruzsolt a két öregasszonyhang. Vele szemközt volt a
9
házfelügyelői lakás világos konyhaajtaja, mögötte fürgén jött-ment egy terebélyes asszonyalak. Kelemen Lajos, a házfelügyelő, elment egy decemberi napon munkahelyére, az Elektromoshoz, azután nem jött többé vissza. A felesége mégis jókat nevet odabenn, olyan a kacagása, mintha gyöngyöt pergetnének, vidáman perlekedik a lakójával, Fekete úrral vacsorát készít, bizonyára valami finom dolgot… Erre az elképzelésre Pálfi Vincéné enyhe nyomást érzett a gyomra tájékán, s mintha mély üreg volna a szeme helyén. A kövér, hangos beszédű és fürge mozgású Kelemen Jolán karácsony tájt három férfit és egy sápadt fiatal nőt szállásolt be magához. Míg férje távol van, sok neki a szoba-konyha, meg azután fél is egyedül, még eltalálja egy bomba – így magyarázta a dolgot a kíváncsi lakóknak, akik ott szimatoltak a házmesterlakás körül. Pálfi Vincéné azután gyakran hallotta a fenyegető suttogást, hogy a házmesterlakásban zsidók bujkálnak, de végül se lett baj, hiszen a lakók akkoriban már az orrukat se merték kidugni az óvóhelyről. Amint az első szovjet katona bejött az udvarra – fiatal gyerek volt, tizenhét évesnél nem lehetett több, hallgatott és mosolygott, s minden elébe nyújtott tenyérre cigarettát tett – a kövér Kelemen Jolán lakói előjöttek a házmesterlakásból, és ismeretlen helyre távoztak. Csupán egyikük maradt, a szakállas Fekete úr, azzal nevetgél, tereferél most odabenn Kelemen Jolán. A lakók persze azt beszélik, hogy együtt él a Fekete úrral, de ki hinne el ilyen csúfságot, mikor a férje odavan, és azt sem tudja, él-e, hal-e? Szép, komoly, csendes ember a Kelemen Lajos, ennek a kétemeletes, hajdan oly pompás budai bérvillának házmestere, nagy kár lenne érte. De hál csak nem érte baj őket, a házfelügyelőt meg az ő férjét, Vincét?… Meglehet, most hangosabban nyöszörgött a fiatal Pálfiné ott a nádszéken, mert nyílt a szemközti konyhaajtó, és rengeteg fekete árnyék jelent meg a küszöbön. – Ki nyafog ott? Az asszony azt motyogta zavarodottan: – Én vagyok… – Pálfiné? Mit gubbaszt ott a sötétben, Mariska?
10
– Odabenn nálam is sötét van, egyre megy. – Nincs mécsese? – Nincs. – A Fekete majd csinál, jöjjön be. A tűz mellett érezte, hogy átfázott, az ételgőz meg szinte fájdalmassá fokozta éhségérzetét. Kelemen Jolán nagy piros kanál lal merített a fazékból, Fekete úr elé tette a tányért – első a férfi! – mondta és kacagott, azután következett a vendég, Pálfi Mari. Leveses tányérban gőzölgött előtte az étel. – Káposztafőzelék egy kis füstölt oldalassal – mondta Jolán. – Szárított káposzta, nekem ne mondja, hogy nem szereti! De, köszöni, szereti a szárított káposztafőzeléket. Csak ne kezdjen sírni, utálatos ez a szakadatlan könnyáradat, hiszen manapság másnak sem könnyebb az élete. Lám, Jolán keményen viseli sorsát, mily serényen tevékenykedik. Fekete úr is beszédesebbnek bizonyult, mint más alkalmakkor. Talán csak a bozontos szakáll tette a mogorva külsőt. Mari mindeddig kissé félt tőle, most íme élénk, sőt gyerekesen vidám, egészen fiatal férfi. Szaporán beszélt, tréfálkozott, a kövér asszonynak meg mindenre volt valami találó válasza. Mari már nem is igen tudta követni a sebesen pergő párbeszédet, hát csak mosolygott, bólogatott, és kissé restellte magát tudatlansága miatt. Egészen kicsire húzta össze magát a tűz közelségében, sóhajtott, inkább csak befelé, de a kövér Jolán figyelmét semmi nem kerülte el. – Micsoda kis incifinci asszony maga – mondta, és jókorát csapott Mari vállára. – Jól elkényeztette a férje, mi? – Hát… – Hát én is azt mondom. Az ilyenek aztán pityeregnek a bolhacsípéstől, meg, ha egyszer elfogy a kenyér. – Ő, az éhezésért nem, ne higgye. Ismerem én azt. – Ne mondja! – Kelemenné csúfondárosan kacagott, fehér tokája alá-fel hullámzott, majd fürgén felpattant, kékmázas csinos kannába vizet öntött, a tűhelyre tette, három bögrét emelt le a polcról, kanalakat, cukrot készített a viaszosvászonnal betakart
11
asztalra. Roppant testével sürgött-forgott, mint a gumilabda, csapkodta az edényt. – Egy kis tea jót tesz, az emésztésnek. Hány éves is maga? – Huszonnegyedikben… – No, nem éppen öreg. Aztán hol éhezett maga, Mariska, és mi vette el az étvágyát? A csúfolódó hang nem volt bántó, jólesett üldögélni a Kelemenek konyhájában. Hát nemigen érdekes, amit elmondhat magáról, meg nem is tudja olyan folyékonyan előadni, mint Fekete úr – de már beszélt. – Mikor megérkeztem Pécelről, késő este volt, nem jártam még Pesten, hát sokára találtam rá a nővéremre. Ő sírt, nagyon megijedt, és vádolta magát, hogy ő nem tudott semmiről, miért nem írtam. Akkor nála voltam vagy két évig, jól ment dolgom… – Miért jött fel Pécelről, miért sírt a nővére, de összevissza mondja, Mariska! – A háziasszony kiöntötte a teát és visszaereszkedett a helyére. Mari két kezét a bögrén melengette, és lassan kialakult a gyermekkor, Pécelen. Előbb akadozóan, megszakítás sokkal, Mari nem szokta meg, hogy idegeneknek beszéljen, de ott volt a szakállas Fekete úr, aki minduntalan a helyes vágányba terelte cikcakkos útján. Mari ott kezdte, hogy Pécelen az apjának, Berec Mihálynak kis gazdasága volt – Fekete úr máris félbeszakította: – Mekkora gazdaság? – Hát néhány hold. – Hány hold? Gondolkozni kell: anyai nagyapjának két hold kertje volt, ketten örökölték, mama és a fivére, hát az egy hold. Ezen a darabka földön kertészkedtek. Nehezen éltek a szülők, hét gyerek volt, mama mondta is olykor: büdös kölykök, de sokat vesződöm vele tek! Amit a hold földön termeltek, eladták a piacon… – Mit termeltek? – Salátát, borsót, babot, zöldpaprikát, káposztát, egy-egy fej, mint a kocsikerék. A zöldpaprika-sorok között árkot húztak, két
12
óra hosszat is folyatták rá a vizet, akkorák teremtek, mint egy… mint… – Egy hold kert nem tart el egy családot – állapította meg Fekete úr. Nem hát. Amíg csupán annyijuk volt, nem is ettek ők egyebet, mint ami visszamaradt a piacról, télen meg krumplit vízben, szárazbabot. Hatéves korában volt először cipő a lábán, iskolába menet, mama elátkozta még a tanítót is, mikor megvásárolta. Később, osztozkodás folytán az apa kapott két hold szántót, kettőt meg bérbe vett egyik fivérétől, így került össze újabb négy hold. Búza, kukorica, krumpli termett rajta. – Hát még? Egyéb semmi. Igaz, az apa egy időben árpát is vetett, hatsorosat, abban bízott. Amikor megérett a szem, a kalász nehéz volt, és letört a száráról, hát az nagy kár volt. Később lovat tartottak, szekér is volt, könnyebben éltek, már ami az anyagiakat illeti, különben szakadatlan munkában telt a napjuk, ő, Mari, kilenc-tízéves korában, amint hajnalodott, indult a péceli piacra, zöldségfélével, őrizte a libákat, salátát vágott, csalánt szedett nekik, amellett iskolába járt, megtanulta az írás-olvasást, egyszeregyet. Egyre kevesebben voltak otthon. Elsőnek a legidősebb, Lujza ment fel Pestre. Gyárban dolgozott egészen férjhezmeneteléig, utána… – Milyen gyárban? – Angyalföldre járt, a Rudolf-gyárba. – Mi készült itt? – Nem is tudom… mindenféle… igen, „Rudolf-féle csipkeés paszománygyár”, így volt a kapu fölé írva. Tiszta munka volt, Lujza szerette. Kis, fogantyús gépnél dolgozott. Kimérte a csipkét, zsinórt, szegőszalagot tíz- meg huszonöt méteres darabokra, megforgatta a gépet, és szép, mintás végeket csavart, tizenkettes sorokba rakta, a dobozba már másik lány rendezte a végeket. Reggel hatra járt, délután öt óráig tartott a munka. Röviddel utána a két fiú is elment, Pesten megházasodtak, többé nem adtak hírt mag ukról.
13
