Szótártípusok 1. A lexikográfiának a lexikológiától való elhatárolása (MNy. LXV, 257 62), valamint az a megállapítás, hogy a lexikográfia a szótárírás gyakorlati és elméleti kérdéseivel foglalkozik (vö. i. h. 258 — 9), még csak igen nagy vonásokban határozza meg a lexikográfia mibenlétét, mert nem ad feleletet arra a kérdésre, mit kell szótáríráson értenünk. Látszólag az oldaná meg ezt a problémát, ha megadnók a szótárírásnak vagy magának a szótárnak a definíció-
ját. A szótárírást illetően hivatkozhatnánk például V. V. ViNOGRADOvnak találó, b á r nem mindegyik szótártípusra vonatkoztatható megállapítására: ,,A szótárírás fő célja, a lexikográfia közvetlen tárgya: a szavak jelentéseinek meghatározása, ill. értelmezése" (A szavak szótári jelentéseinek főtípusai: N y I K . V, 3), a szótár fogalmának a megvilágítására pedig idézhetnénk a legrégibb magyar „szótárdefiníciót", a B O D PÉTERét 1 7 6 7 - b ő l ( P P B . ) , amely szerint a lexikon vagy magyarul a Zótár annyi m i n t ,,í3okot magyarázó k ö n y v " (vö.: M E L I C H , MSzótárir.: N y F . 4 6 . sz. 1 — 3 ; G Á L D I , Szótir. 1 0 37. jegyzet). Ez utóbbit azért, mert noha a szótár fogalmának az ú j a b b szótári definíciói ennél sokkal részletesebbek, mégis azok a jegyek, amelyeket ezek a meghatározások felsorolnak, vagy beleérthetők a BoD-féle értelmezésbe, vagy pedig olyanok, amelyek a szótáraknak csak bizonyos f a j t á i r a jellemzők, és éppen ezért az értelmezések is általában csak vagylagosan említik őket. (Vö.: L I T T R É . 1 8 7 8 . Dictionnaire a.; OxfEnglDict. Dictionary a.; S 1 R L J . CjlOBapb a.; ÉrtSz. szótár a.; stb.) A szótár szó jelentésének a pontosabb meghatározásaiban szükségszerűen előforduló vagylagosságok magukban is nyilvánvalóan m u t a t j á k , hogy a szótár fogalma alá sorolható műveknek egymástól lényeges vonásokban különböző f a j t á i vannak. Noha valamennyinek közös jellemzője az, hogy valamely nyelv szókincsének a jelentős részére vonatkozólag bizonyos információkat — mégpedig mindig az egyes szavakra vonatkozó tudnivalókat, tájékoztatásokat — tartalmaz, az információnyújtás lehetőségeinek sokfélesége miatt a szótárnak vagy a szótárírásnak az általános érvényű definíciója nem visz bennünket közelebb a lexikográfia mibenlétének, tulajdonképpeni tárgyának és feladatkörének a megismeréséhez. E cél érdekében elengedhetetlenül szükséges, hogy a szótárakat legfontosabb jellemvonásaik szerint típusokba soroljuk, és a részekből közeledjünk az egész felé. 2. A szótáraknak egyöntetű csoportokba rendezését elsősorban nem az nehezíti meg, hogy az említett információk igen sokfélék lehetnek, hanem inkább az, hogy a legtöbb szótár az egyes címszavakkal kapcsolatos információk egész sorát megadja, s igen gyakran nehéz eldönteni, hogy melyik ezek közül az, amelyik a szótár tulajdonképpeni jellegét meghatározza. Például a külföldi lexikográfiában meglehetősen gyakori két- és többnyelvű szinomimaszótárak esetében kétséges, hogy az idegen nyelvű megfelelők közlését vagy az egy nyelven belüli jelentés viszony ok vizsgálatát tekintsük-e az illető szótárak fontosabb jellemvonásának. (Kétnyelvű szinonimaszótár például: .a S Á G I Könyvészetében — MNyTK. 18. sz. — nem említett mű: B U R I Á N J Á N O S , Latin svnonymika. Bp., 1892.; H. W. K L E I N , Englische Synonymik f ü r Studierende u n d Lehrer. Leverkusen, 1 9 5 1 . ; R . B. F A R R E L , Dictionary of Germán Synonyms. Cambridge, 1 9 5 3 . Többnyelvű például: J . A. E B E R H A R D S Synonymisches Handwörterbuch der deutschen Sprache. XJmgearb. v. O . L Y O N . 1 7 . Ausg. Leipzig, 1 9 1 0 . , amely a német szinomimacsoportok elemzése előtt közli a szavak angol, francia, olasz és orosz megfelelőit is.) Fokozza a szótárak elvszerű rendszerezésének a nehézségét az, hogy nem elég az osztályozásban csupán magukat a szótári információkat és ezek mennyiségét figyelembe venni, hanem tekintettel kell lennünk az információk közlésének a módjára, t o v á b b á — nem utolsó sorban — arra is, hogy milyen jellegű és mennyiségű nyelvi anyagot dolgoz fel a szótár. Ezek a szempontok természetesen keresztezhetik és a gyakorlatban igen gyakran keresztezik is egymást, s így olyan sokféle átmeneti típusú szótár keletkezik, hogy alighanem remény-
telen is volna a szótárak olyanfajta csoportosítására vállalkozni, amely valamennyi szótárnak a gyakran csupán egy-egy műre jellemző sajátosságait regisztrálja. De ennek ellenére is megvan annak a lehetősége, hogy a szótárak ogész csoportjára jellemző legfontosabb vonásokat kiemelve és alapul véve, a lexikográfia sokágú feladatait is megvilágító rendet teremtsünk a különféle jellegű szótárak között. Mielőtt saját rendszerezési elveimet ismertetném, bemutatom két külföldi szerzőnek egymástól függetlenül kialakított, de lexikográfiaelméleti szempontból egyaránt jelentős szótártipológiai szempontjait. 3. Az újabb nyelvtudományi irodalomban először L. V. S C S E R B A szovjet akadémikus kísérelte meg a szótárak fő típusainak a lényeges jegyekből kiinduló és azokat jellemző, tehát nem pusztán bibliográfiai jellegű elkülönítését. T a n u l m á n y á b a n (OribiT oömeíí TeopHH JieKCHKorpa(f)HH. M36paHHbie paöoTbi no H3biK03HaHHK) h (|)OHeTHKe. TOM 1. JleHHHrpafl, 1958. 54 — 91) h a t s z ó t á r i ellen-
tétpár szembeállításával mutat rá a szerinte legjellegzetesebb szótárfajták megkülönböztető jegyeire, s e típusok jellemzése során rávilágít a lexikográfia számos fontos kérdésére is. Elsőnek az akadémiai típusú és a tájékoztató jellegű szótárak különbségeiről szól. Az előbbiek elsősorban arra a kérdésre adnak választ, hogy meghatározott esetben használhatunk-e valamely már ismert szót, az utóbb említett típusba tartozó szótárakat ellenben általában azért forgatjuk, hogy egy-egy ismeretlen vagy nem pontosan ismert szó jelentését megtudjuk belőlük. Egy másik különbség köztük az, hogy az akadémiai típusú szótárak valamely egységet alkotó közösség nyelvtudatát tükrözik, a tájékoztató jellegűek ellenben nem törekszenek erre. Az előbbiek tehát olyan normatív jellegű szinkrón szótárak, amelyek lehetnek szakmai jellegűek vagy akár tájszótárak is, ha nem tartalmaznak olyan címszót, amely nem tartozik bele a szóban forgó nyelvközösség szókészletébe, viszont — tájszótár esetén — felölelik mindazokat a köznyelvi szavakat is, amelyek részei az illető nyelvjárás szókészletének. Noha S C S E R B A nyelvészeti szempontból csupán az akadémiai jellegű szótárt tekinti valójában tudományos szótárnak, mégis el kell ismernie, hogy a gyakorlatban — az 1939 előtt megjelent szótárakat tekintetbe véve — a jellegzetesen akadémiai típusú szótárak gyakran nem felelnek meg a követelményeknek, ellenben a tájékoztató szótárak között — ilyeneknek t a r t j a S C S E R B A az enciklopédikus jellegűeket és az írói szótárakat is — mind tudományos, mind gyakorlati szempontból sok kiváló mű akad (i. m. 54 — 66). Az enciklopédikus jellegű és az általános szótárak között levő különbségeket — minthogy ezek első tekintetre is mindenki számára nyilvánvalóak — nem részletezi S C S E R B A . Ehelyett inkább a két szótártípus világos elkülönítése során mutatkozó nehézségekkel foglalkozik. Ezek közül kettőt tárgyal részletesebben: azoknak a határoknak az elmosódottságára mutat rá, amelyeknek egyrészt a tulajdonnevek, másrészt pedig a szakmai szavak szótározása tekintetében meg kellene különböztetniük az enciklopédikus szótárakat az általános szótáraktól. A két szótártípus közötti különbség azonban nem annyira a címszóanyagban, mint inkább a meghatározások, értelmezések jellegében, szakszerűségében mutatkozik meg. (I. m. 66 — 8.) Harmadik ellentétpárként a thesaurust és a szokásos (értelmező vagy fordító jellegű) szótárt tárgyalja S C S E R B A . Szerinte az az alapvető különbség köztük, hogy a thesaurus, amely elvileg magában foglalja a valamely nyelvben meglevő összes szavakat és e szavak szócikkeiben mindazokat az idézeteket,
amelyekben csak előfordulnak az illető szavak, lényegében a ,,nyelvi anyagot", a többi szótár pedig a „nyelvi rendszert" tartalmazza. A „nyelvi rendszer" a „nyelvi anyagnak" olyan szintézise, általánosítása, amely a grammatika és a szótár szabályaiban — azaz csupán a szótárt tekintve: a szó jelentésekben — ölt testet. Nyilvánvaló azonban, hogy a ScsEKBÁtól meghatározott értelemben csupán holt nyelvek anyaga dolgozható fel thesaurusszá, vagyis olyan „ideális szótárrá", amely egy nyelvnek a — legalábbis számunkra ismeretes — teljes corpusát felöleli. (I. m. 69 — 77.) A betűrendes és a fogalomkörök szerinti elrendezésre vonatkozólag ScsERBÁnak — úgy látszik — az a felfogása, hogy a kétféle elrendezés szótár tipológiailag nem csupán külsőleges különbség és nemcsak a szótár használata szempontjából jelentős. A szokásos (értelmező vagy fordító jellegű) szótárnak a fogalomköri szótárral (HfleoJiorHqecKHH CJiOBapb) való szembeállítása során ugyanis annak a nézetének ad hangot, hogy a 'szó' fogalmát egyoldalúan korlátozzák a gyakran több jelentésűnek tartott „fonetikai szóra". Szerinte a forma és a tartalom egységének a tételéből kiindulva inkább egyjelentésű „szófogalmakról" (o C J i O B a x - n o H H T H f l x ) kellene beszélnünk, mert mindig annyi szóval („szófogalommal") van dolgunk, ahány jelentés egy-egy „fonetikai szóhoz" tartozik. „Eszerint egészen pontosan azt mondhatnók — írja (i. h. 78) —, hogy a szokásos szótárak a „fonetikai szavaknak" és ezek jelentéseinek a listái, a fogalomkörök szerint elrendezett szótárak pedig a „szófogalmaknak" és ezek szinonimáinak a gyűjteményei". Mint gyakorlati lexikográfus (például kitűnő orosz—francia szótárában) azonban maga S C S E R B A sem veti el a poliszémia elvét, és a szóban forgó tanulmányában is el kell ismernie, hogy bármennyire kívánatosnak látszanék is a nyelvi gondolkozást hűen tükröző fogalomköri szótárak készítése, ezek rendszerének kidolgozása még elvi vonatkozásban is elháríthatatlan akadályokba ütközik (i. m. 78). (Ahhoz, hogy a szinonimaszótárak anyagának fogalomköri elrendezése sem elvi, sem gyakorlati szempontból nem előnyös, vö. tőlem: Nyr. X C I V , 3 — 4 . ) S C S E R B A szótártipológiájában az ötödik ellentétpár az értelmező és a fordítószótár. Mint ismeretes, az egynyelvű értelmező szótárak azok számára készülnek, akik beszélik vagy jól ismerik a szótárban feldolgozott nyelvet, a fordító jellegű szótárak pedig az idegen nyelvű szövegek megértésének az igényeit kívánják kielégíteni. Ezenkívül azonban ez utóbbi típusba tartozó szótárak közrejátszanak S C S E R B A szerint a nemzeti nyelv kialakulásának a folyamatában is azzal, hogy feltárják egy-egy idegen irodalmi nyelv szókincsbeli gazdagságát. A továbbiakban a fordítószótárak hiányosságaival foglalkozik a szerző, és azokra a lehetőségekre világít rá, amelyekkel a nyelvek szókincsrendszerbeli különbségei legalább nagyjából áthidalhatók. (I. m. 85 — 90.) Végül a nem történeti és a történeti típusú szótárakat állítja egymással szembe S C S E R B A . I t t azonban mindjárt arra kell rámutatnia, hogy ha a meglevő szótárakra akarjuk alkalmazni ezt a megkülönböztető szempontot, csupa olyan lexikográfiái művel találkozunk, amelyről nem dönthető el egyértelműen, hogy szinkrón vagy diakrón jellegű-e. Az igazi történeti szótárnak tudniillik S C S E R B A szerint úgy kellene megadnia egy meghatározott időtartamon belül minden egyes szónak a történetét, hogy ne csupán az új szavak és az ú j szójelentések felbukkanására mutasson rá, hanem ábrázolja a szavak kihalását, elavulását és változásait a szókészlet egész rendszerének a történeti mozgásával párhuzamban, mert például a szójelentések megváltozása teljességgel
csak az egész rendszer keretén belül érthető. Ilyen szótár azonban egyelőre még nincsen, sőt ennek a szótártípusnak még az elméletét sem dolgozták ki. (I. m. 90 — 1.) 4. ScSERBÁnak a f e n t e b b n a g y vonásokban ismertetett t a n u l m á n y á t nemcsak úttörő volta teszi a szótártipológia kimagasló jelentőségű alkotásává, hanem az is, hogy észrevételeinek, megállapításainak jelentős része a tanulm á n y megjelenése óta eltelt harminc év alatt sem avult el. A szótárszerkesztői munkát a gyakorlatban is jól ismerő szovjet akadémikus éles megfigyelőképességéről és tisztánlátásáról tanúskodik egyrészt az, h o g y világosan felismert számos fontos szótártípust, és ezeket találóan jellemezte, másrészt pedig az, hogy feltárta azokat a buktatókat, amelyeket a lexikográfusnak az egyes szótárfajtákat meghatározó elvek gyakorlati megvalósítása során el kell kerülnie. N o h a a szerző igen jól ismeri a lexikográfiái aprómunka nehézségeit, nem vész el a részletekben, hanem mindig szem előtt tartja a z t a célt, amelynek a megvalósítására a szótárírónak törekednie kell. Szemléletét az jellemzi, hogy a nyelvi t é n y e k e t rendszerszerűségük figyelembevételével vizsgálj CL, CS nyelvi (szókincsbeli) rendszer ábrázolásának a szempontjából ítéli meg az egyes szótár típusok jellegét és jelentőségét is.
Rá-kell azonban mutatnunk S C S E R B A rendszerezésének két módszerbeli fogyatékosságára is. Az egyik az, hogy noha látszólag — az egyes szótártípusok tézis-antitézisszerű szembeállításával — a dialektikus módszer alapján jár el, valójában mégsem használja ki e módszernek az előnyeit, mert több esetben nem mutat rá arra, hogy az olykor csupán látszólagos ellentétek — ezek látszólagos voltát alkalomadtán maga S C S E R B A is hangsúlyozza — hogyan alkotnak magasabb szinten olyan egységet, amelyet az elméleti meggondolás és a gyakorlat is igazol, és amely mint szintézis már ú j és fejlettebb típust jelent. Például az a körülmény, hogy a gyakorlatban — amint azt szerzőnk is kiemeli— nincs tiszta történeti és nincs tiszta szinkrón szótár, arra figyelmeztet, hogy a nyelv állandó mozgásban levő rendszer, amelyből — elméletileg — kivághatunk ugyan egysíkú metszeteket, de ezekben — különösen lexikai vonatkozásban — szükségszerűen benne van az is, ami már elhaló és az is, ami még csak csíraként létezik, ami tehát igazában csak a jövő rendszerére lesz jellemző. Az a tény tehát, hogy nincs teljesen szinkrón szótár, hanem csak olyan, amely az előbb említett értelemben többé-kevésbé „történeti" is, lényegében a nyelv alkatából is következik, és ez a „történeti-szinkrón" szótár magasabb szinten, teljesebben ábrázolja a valóságot, mint az élettől idegen és csak laboratóriumi metszetként elképzelhető és ilyenként értékelhető „tiszta" szinkrón szótár. Ugyanezt a kérdést más oldalról megközelítve azt is mondhatnók, hogy S C S E R B A rendszerezéséből hiányzik azoknak a szótári típuskombinációknak a bemutatása, sőt gyakran még az említése is, amelyek olykor tulajdonképpen megint új típusokat alkotnak, méghozzá olyanokat, amelyek a valóságban sokkal gyakoribbak és természetesebbek, mint a S C S E R B A által a kelleténél többre értékelt és gyakran csak elméletileg létező „tiszta" típusok. S C S E R B A szótárfelosztásának egy másik gyengéje az, hogy nem veszi eléggé tekintetbe azokat a módszereket, amelyek szerint a szótáríró feldolgozza a nyelvi anyagot, és ezzel kapcsolatban azokat a szótári információkat, amelyeknek pedig mind mennyiségi vonatkozásban, mind pedig sajátos jellegüket tekintve típusmegkülönböztető értékük van. Ha ezt a szempontot is megteszi az osztályozás egyik alapjának, ugyanolyan joggal sajátos típuspárokként tarthatná számon például az etimológiai és az etimológiát nem tar-
talmazó szótárakat, valamint a szinonimaszótárakat és a szavak közötti jelentésviszonyokat nem vizsgáló szótárakat, mint az általa felsorolt szótári ellentétpárokat. Noha tehát nem mindenben értünk egyet S C S E R B A rendszerezésével, szempontjaiból, megfigyeléseiből mégis igen sokat felhasználhatunk a szótáraknak típusokba sorolása és a különféle szótártípusok jellemzése során. Ehhez azonban egyrészt ki kell egészítenünk a tőle kidolgozott rendszert azoknak a hagyományos szótárfajtáknak a számbavételével, amelyeknek ő kevés figyelmet szentelt, továbbá az újabban kialakult típusoknak a felsorolásával, másrészt pedig meg kell ismerkednünk a szótártani irodalomnak egy olyan újabb termékével, amely ugyancsak a szótárak tipologizálásával és az egyes szótártípusok jellemzésével foglalkozik. 5. A szótárfajták egymástól való elkülönítésének érdekes módszerét mutatta be Y A K O V M A L K I E L amerikai professzor az indiánai egyetem 1 9 6 0 ban tartott lexikográfiái kongresszusán: A Typological Classification of Dictionaries on the Basis of Distinctive Features (Problems in Lexicography. Ed. by F. W . H O U S E H O L D E R and S . S A P O R T A . Bloomington, 1 9 6 2 . 3 — 2 3 ) . Dolgozata olyan sajátos, absztrakt tipológiai módszert alkalmaz, amelyet az jellemez, hogy ,,a formális bibliográfia hagyományos műfajától" eltérően nem annyira a meglevő szótáraknak a vizsgálatából indul ki, mint inkább azoknak a lexikográfiái sajátságoknak, jegyeknek a kombinációs lehetőségeit állítja össze, amelyek a szótárak konstrukcióját és struktúráját meghatározhatják. Ez a tipológia nem akarja pótolni a hagyományos könyvészeti leírásokat, hanem csupán az a célja, hogy mint az osztályozás legelvontabb módja „kiigazítsa" a közvetlen bibliográfiai eredményeket (i. m. 7). M A L K I E L osztályozásában a három fő szempont a terjedelem („classification by rangé"), a lexikográfiái perspektíva („classification by perspective") és a lexikográfiái ábrázolásmód („classification by presentation"). E három fő kritériumon belül az osztályokra való bontást számos megkülönböztető jegy segíti elő. A terjedelem szerinti osztályozás során tekintettel van a szótárba felvett lexémák számára, a szótár töménységi fokára, amelyet a címszavak gyakoriságának, közkeletű voltának a mértéke határoz meg, s ezen a horizontális kiterjedtségen kívül figyelembe veszi a szótár vertikális terjedelmét is, vagyis azt, hogy milyen mélységekig hatol a szótáríró a szavak és az állandósult szókapcsolatok jelentésskálájának a feltárásában. Tekintettel van továbbá a szótárban felhasznált nyelvek számára, azaz arra, hogy egy-, két- vagy többnyelvű-e a szótár. Végül pedig vizsgálja a lexikális adatok töménységi fokát, vagyis azt, hogy mennyi enciklopédikus anyagot (reáliákat, személyneveket stb.) tartalmaz egy-egy szótári mű. (I. m. 7 — 15.) A lexikográfiái perspektíva szerint, ami mintegy a szótáríró „stratégiáját" illeti, arra kell figyelemmel lenni, hogy történeti vagy egyidejű nyelvszemlélet irányítja-e a lexikográfust; konvencionális (betűrendes), szemantikai (szófajok, esetleg tárgykörök szerinti) vagy teljesen önkényes-e a szótári anyag elrendezése; objektív, normatív-didaktikus vagy tréfás-játékos-e a szótár hangneme. (I. m. 15 — 20.) A lexikográfiái ábrázolásmód szempontjából — ez mintegy a szótáríró „ t a k t i k á j á t " j u t t a t j a kifejezésre — tekintetbe veszi a jelentésmeghatározás (értelmezés) technikáját, terjedelmét, a szóbeli dokumentációt, azaz egy-egy szójelentésre példaként említett szókapcsolatokat, mondatokat, idézeteket, azt,
hogy van-e és milyen mennyiségű a szótárban a képi illusztráció, a szótár sajátos jellemvonásait, például az adatok locus-megjelöléseit és a fonetikus átírást, STZCLZ £1 kiejtés jelölés m ó d j á t és mértékét. (I. in. 20 — 2.) M A L K I E L annyira rugalmasnak t a r t j a osztályozási rendszerét, hogy az szerinte a szókincs-összeállításoknak egy kis százalékát nem tekintve mindenféle szótárra alkalmazható. Tipológiai összeállítása végén mégis külön fejezetben emlékezik meg azokról a szótárakról, amelyeknek a nyelvi anyaga elkülöníti őket a szokásos szótártípusoktól. Ilyenek például a szólásgyűjtemények, az irodalmi klisék összeállításai, a közmondásgyűjtemények és a különféle névtárak. Ezenkívül a M A L K I E L tulajdonképpeni rendszerezéséből hiányzó műveknek sajátos csoportját alkotják azok a műszótárak, amelyek a kereskedelemnek, a mesterségeknek, a művészetnek és a tudományoknak olyan szakkifejezéseit gyűjtik össze, amelyeket a szokásos szótárak nem tartalmaznak. (I. m. 22 — 3.) Tanulmányának utolsó fejezetében a lexikográfiái megkülönböztető jegyeknek, azaz a sajátos szótári jellemvonásoknak a kölcsönhatásáról szól M A L K I E L . I t t említi meg például, hogy a történeti szempont és a tömeges képi illusztrálás nem fér össze egymással: térképek, rajzok, fényképek elsősorban a szinkrón szemléletű, különösen pedig a földrajzi eltéréseket is regisztráló szótárakba, t e h á t a tájszótárakba valók. (I. m. 23 — 4.) 6 . Amint vázlatos ismertetésünkből is látható, M A L K I E L szótártipológiai tanulmánya rendkívül sok és változatos szempontot tartalmaz. A szerző figyelme kiterjed a lexikográfiái módszereknek csaknem minden f a j t á j á r a , és ezekkel kapcsolatban számos olyan megállapítást tartalmaz, amelv mind elméleti, mind gyakorlati téren sokoldalúan gazdagítja a szótárakra és a szótárírás elvi kérdéseire vonatkozó ismereteinket. Abban a tekintetben is egyet kell értenünk vele, hogy a tőle alkalmazott absztrakt tipológiai módszer jelentős mértékben hozzájárul azoknak a lehetőségeknek a feltárásához, amelyek a lexikográfiái gyakorlat előtt állanak. Egészében véve azonban mégsem ad M A L K I E L tanulmánya a lényeget világosan kiemelő, jól áttekinthető és a szót á r m ű f a j tényleges osztályait bemutató csoportosítást, m e r t a szerző nem t a l á l j a meg vagy nem emeli ki azt az egységes szempontot, amelynek alapján a szótárak egymástól nyilvánvalóan elkülönülő típusokba sorolhatók. Ez nyilván abból következik, hogy a MALKiELtől bibliográfiainak nevezett eljárást, t e h á t a valóban meglevő szótárak sajátosságainak a leírását és a köztük levő eltérések regisztrálását mellékesnek, elhanyagolhatónak vagy legalábbis n e m a maga feladatának tekinti. Abban sem érthetünk vele egyet, hogy a különféle szakszótárakat és a frazeológiai gyűjteményeket kirekeszti a tulajdonképpeni lexikográfiái művek közül, és csak mint a rendszerébe bele nem illő típusok képviselőit említi meg őket. Nyilvánvaló pedig, hogy azok a sajátságok, amelyekről a többi szótár típussal kapcsolatban szól — például a lexikális a d a t o k töménységi foka, a betűrendes vagy más elrendezési mód, az értelmezés technikájának a sajátosságai — a szakszótárakra és a frazeológiai szótárakra is jellemzők, és ezeknek a szótár f a j t á k n a k az a l k a t á t is maghatározzák.
7. Véleményem szerint a szótárakat legtermészetesebben sajátos f u n k c i ó j u k alapján osztályozhatjuk. Azt kell tehát elsősorban megnéznünk, hogy az egyes szótárfajtákban a lexikográfusnak milyen szótári célja valósul meg, vagyis hogy mire való az illető szótári mű, milyen feladatot tölt be a tudományos és a gyakorlati életben, milyen társadalmi-tudományos igényt
elégít ki. H a ezt a szempontot választjuk a felosztás alapjául, ha a meglevő, nem pedig az elképzelhető szótárak jellegét vizsgáljuk, és ha a gyakran a külsőségekből kiinduló régebbi „bibliográfiai" osztályozásokkal ellentétben inkább a szótárak belső alkatát vizsgáljuk — de persze a „bibliográfiai" szempontot sem hanyagoljuk el teljesen —, akkor a szótárak négy fő csoportját különböztethetjük meg: A) interlingvális szótárak; B) terminológiai szótárak; C) speciális (nyelvtudományi és nyelvművelő jellegű) szótárak; D) általános (értelmező) szótárak. E fő csoportokon belül a következő három szempont alapján különíthetünk el altípusokat: a) a tekintetbe vett, illetőleg feldolgozott nyelvi anyag — azaz a corpus - jellege, b) a feldolgozás szempontjai, vagyis a közölt információk sajátosságai és c) a szótárak terjedelme szerint. I t t mindj á r t meg kell jegyezni, hogy a mennyiségi: c) szempont, noha természetesen érvényesíthető mind a négy fő típus alosztályokra bontásában, a terminológiai és a speciális nyelvi szótárak körén belül nem különít el olyan szótárfajtákat, amelyeket érdemes volna külön is számon tartani. A) Az i n t e r l i n g v á l i s s z ó t á r a k nak az a funkciójuk, hogy a fordítást és az idegen nyelvek tanulását megkönnyítsék, illetőleg hogy a kevésbé ismert nyelvek szókészletét — egy vagy több más nyelv felhasználásával — leltározzák és feltárják, elsősorban a kutatók számára hozzáférhetővé tegyék. Eszerint részben gyakorlati, részben nyelvtudományi célú munkák tartoznak ide. E két cél azonban igen gyakran egybeesik. Azonkívül, hogy az olyan régi szótárak, amelyek írásuk idejében gyakorlati jellegűek voltak (CAL., MA., PP., PPB., Tzs. stb.), ma a nyelvtörténeti kutatás fontos forrásai, és azonkívül, hogy a nagyközönség számára készült modern kétnyelvű nagyszótárak is gazdag anyagot n y ú j t a n a k az egynyelvű lexikográfia számára (például az ÉrtSz. igen sokat merített a SAUVAGEOT-féle Magyar—francia nagy kéziszótárból), az olyan jelentős szótári művek, mint amilyen például a GEORGES-féle latin német és a LIDDEL—ScOTT-féle görög — angol szótár, egyaránt szolgálják a latin, illetőleg görög filológiai kutatásnak és a klasszikus nyelvekből modern nyelvekre való fordításnak a célját. De meg azért is egyetlen fő csoportba sorolhatjuk a fentebb említett funkciót betöltő valamennyi interlingvális szótárt, mert akár a nagyközönség számára készültek, akár főként a nyelvész kutatók használják őket — mint például a kisebb finnugor népek nyelvének a rendszerint német ekvivalensekkel közölt szótárait —, lényegében ugyanazt a funkciót látják el: a lexikográfiái feldolgozásra kiválasztott nyelvek lexikális elemei között levő jelentéskülönbségeket hidalják át megfelelő ekvációk segítségével. Ezért is nevezem őket interlingvális szótáraknak, nem pedig közkeletűbb, de kevésbé pontos megjelöléssel két-vagy többnyelvű, illetőleg fordítószótáraknak. Az előbbi megjelölés szótártipológiai szempontból tágabb a kelleténél, hiszen terminológiai, etimológiai, sőt értelmező jellegű szótárak is felhasználhatnak két, esetleg több nyelvet jelentések megvilágítására, pontosabb meghatározására — például állat- és növénynevek esetében —, a fordítószótár megjelölés használata pedig kizárná e szótártípus köréből a főként nyelvészeti kutatók, nem pedig a nagyközönség számára készült, kevésbé ismert nyelvek szókincsét idegen nyelvű megfelelőkkel feldolgozó szótárakat. Az interlingvális szótárak lehetnek: a) anyaguk jellegét tekintve: x ) köznyelviek, azaz olyanok, amelyek a címszavakat adó úgynevezett vezérnyelvnek a leggyakoribb szavaiból kiindulva terjedelmüknek megfelelő mértékben vesznek fel kevésbé közkeletű lexémákat is címszavaknak ésfi)szaknyelviek,
azaz olyanok, amelyek elsősorban a valamely szakma, szakterület vagy foglalkozás körébe tartozó szókincset tolmácsolják egy vagy több idegen nyelven, anélkül azonban, hogy a vezérnyelv terminológiai egységesítésére törekednének, vagy hogy a szakmai megnevezések meghatározásait is közölnék; b) a közölt információk sajátosságait tekintve
anyag kiválasztásában azonban — a terminológiai szótárakkal ellentétben — itt nem valamely tartalmi — azaz a szavak jelentéskörét, tárgyi vonatkozásait meghatározó — szempont az irányadó, hanem a szavaknak a nyelvi jellege, használatuknak időbeli, földrajzi, társadalmi korlátozottsága, valamely író életművében való előfordulása, a hangalakja vagy az írásbeli formája. Ebben a sokféleségben van t e h á t egység is, mégpedig az, hogy a speciális szótárak mindig valamely sajátosan nyelvi (anyanyelvi) szempontot érvényesítenek mind a címszavak kiválasztásában, mind pedig a hozzájuk kapcsolódó információk megadásában. A speciális szótárak lehetnek: a) anyaguk jellegét tekintve CL) nyelvtörténeti szótárak, fi) tájszótárak, y) írói szótárak, ő) argószótárak, s) idegen szavak szótárai, £) rövidítésszótárak; b) az információk sajátságait tekintve a j a lexémák eredetével foglalkozó etimológiai szótárak, fi) a lexémák közti jelentés viszonyokat bemutató (egynyelvű) szinonimaszótárak, y) a szavak szokásos vagy állandó kapcsolatait feldolgozó stílusszótárak és frazeológiai gyűjtemények, ő) a szavak hangalakját, írásképét vagy gyakoriságát bemutató illetőleg a szavak végződése szerint elrendezett felsoroló szótárak, azaz helyesírási, kiejtési, gyakorisági és szóvégmutató (a tergo) szótárak. D) Az á l t a l á n o s (értelmező) s z ó t á r a k fő funkciója a lexémák jelentésének (jelentéseinek) a pontos meghatározása és a használatukat jellemző egyéb (stilisztikai, grammatikai és frazeológiai) tudnivalók közlése, valamint általában a nyelv szókészletére vonatkozó sokrétű felvilágosítás nyújtása. Az általános szótárak főként abban különböznek a speciális szótáraktól, hogy sem anyaguk nem korlátozódik a szókészlet valamely társadalmilag, földrajzilag stb. meghatározott rétegére, sem a bennük foglalt információk nem vonatkoznak a lexémáknak csak egy bizonyos sajátságára. Nem szükségszerűen szinkron jellegűek, de nem hiányozhatnak belőlük az élő nyelv szókészletének a közkeletű elemei; tartalmazhatnak tájszavakat, idegen szavakat és argotikus elemeket is, de ezeknek az arányát mindig a köznyelvhez viszonyított jelentőségük szabja meg; magukba foglalhatják, sőt magukba is kell foglalniuk az irodalmi nyelvnek legalább a központi jelentőségű szókészleti elemeit, de nem tükrözhetik csupán egyetlen író nyelvhasználatát; közölhetnek és igen gyakran közölnek is etimológiai megjegyzéseket, a címszavakhoz kapcsolódó szinonimákat és frazeológiai egységeket; eligazítanak helyesírási kérdésekben, és tartalmazhatják a szavak kiejtésjelölését — jellegüket azonban nem az határozza meg, hogy a felsorolt lehetőségek közül melyikkel élnek, hanem az, hogy e lehetőségek közül egyszerre mindig többet is megvalósítanak. Az általános szótár a nyelvtannal együtt a nyelvleírás feladatát valósítja meg egyrészt azzal, hogy számon tartja, mintegy leltározza a szókészletnek legalábbis a törzsállományát, másrészt pedig azzal, hogy sokrétű felvilágosítást n y ú j t a lexémák nyelvi életére és beszédbeli felhasználására vonatkozólag is. Az általános szótárak lehetnek: a) anyaguk jellegét tekintve CL) szinkrón szótárak (de azzal a megszorítással, amelyről S C S E R B A szótártipológiájának az ismertetése során szóltunk), fi) a jelen nyelvállapotot történeti háttérrel együtt bemutató szótárak, y) holt nyelvek esetében valódi thesaurusok, élő nyelvek esetében pedig kisebb-nagyobb mértékben a thesaurusjellegre törekvő szótárak; b) az információk sajátságait tekintve CL) normatív jellegűek, azaz olyanok, amelyek a nyelvhasználat bizonyos szabályozását is célul tűzik ki, fi) regisztráló (tájékoztató) jellegűek, azaz olyanok, amelyek nyelvhelyességi kérdésekben nem foglalnak állást, y) lexikonszerű enciklopédikus szótárak,
amelyek a nyelvi információkon kívül bizonyos tárgyi ismereteket is közölnek; c) terjedelmüket (de nem az információnyújtás sokoldalúságát) tekintve <x) kisszótárak, fi) középszótárak, y) nagyszótárak. 8. A fenti csoportosítással kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a speciális (nyelvtudományi és nyelvművelő) szótárak kivételével az altípusokként említett szótárfajták csoportjai nem zártak, vagyis a szótári egyedeket általában az a), b), c) — a terminológiai szótárakat tekintve az a) és a b) — betűk alatt említett sajátságok együttesen jellemzik. Például az interlingvális szótárak között vannak köznyelvi kisszótárak, amelyek kétnyelvűek, az általános szótárak között pedig szinkrón középszótárak, amelyek egyben enciklopédikusak is, és így tovább. A kombináció lehetőségei azonban ezekben a csoportokban sem teljesek: korlátot szab nekik a célszerűség, a gyakorlati érdek és végső soron a megvalósítás lehetősége is. Például az általános szótárak között aligha van thesaurus jellegű normatív kisszótár, mert a valamely nyelv teljes szókészletének a számbavételére való törekvés nemigen fér össze a normatív jelleggel, és igen kevés nyelvemlékben fennmaradt, kihalt nyelv az, amelynek az egész ismeretes szókészlete belefér egy kisszótárba. Az efféle kombinációs lehetőségekről mégis azt kell mondanunk, hogy teljes bizonyossággal csak az zárhatná ki őket a szótártípusok közül, aki a világ valamennyi szótárát ismeri. Minthogy pedig ilyen ismerethalmaznak — még ha az csupán annotált bibliográfiai leírásokon alapulna is — senki sincsen a birtokában, bizonyos engedményeket kell tennünk az absztrakt (azaz a nem empírián alapuló) tipológiai módszernek. Annak ellenére tesszük ezt, hogy az extrém eseteket nem tekintve mégiscsak a valóban létező és a tapasztalatból ismert szótárak jellegzetességeiből való kiindulást t a r t j u k a műfaji csoportosítás megbízható alapjának. A speciális (nyelvtudományi és nyelvművelő) szótárak csoportjában felsorolt altípusok a többiektől eltérően önmagukban is egyedi műfajok, azaz ebben a csoportban a feldolgozott nyelvi anyag jellege és a közölt szótári információk sajátossága külön-külön is meghatároz egy-egy szótártípust. Ebből következik, hogy a speciális szótáraknak egy-egy görög betűvel megjelölt altípusa — például az írói szótár vagy a szinonimaszótár — tipológiailag azonos szinten van az egyébként nagybetűvel megjelölt szótárfajtákkal, például a terminológiai szótárral vagy az általános szótárral. Ezt a felosztásbeli egyenetlenséget könnyen megszüntethettük volna úgy, hogy nem négy, hanem tizenkét — vagy ha a „felsoroló szótár" összefoglaló megjelölést mellőzve a helyesírási, a kiejtési, a gyakorisági és a szóvégmutató szótárakat is külön típusoknak vesszük: tizenöt — főtípust sorolunk fel. Ennél a tipológiai következetességnél azonban fontosabbnak tartottuk azt, hogy egyrészt kiemelhessük a speciális szótáraknak a többi szótártípusétól lényegesen eltérő és az altípusoknak egymáshoz hasonló funkcióját, másrészt pedig azt, hogy itt is rámutathassunk azokra az eltérésekre, amelyeket részint a feldolgozott nyelvi anyagnak, részint pedig az információknak a sajátosságai eredményeznek. Végül pedig azt is meg kell jegyezni, hogy bár nem rendszerszerűen, de ebben a csoportban is van a típuson belüli felosztás alapjául választott két szempontnak némi kombinációs lehetősége. Például egészen természetes a történeti és az etimológiai szempontnak az összekapcsolása, folynak egy-egy írói nyelven belüli szinonimakutatások (J. F I L I P E C , Őeská synonyma z hlediska stylistiky a lexikologie. Praha, 1961. 62), és bár elvétve, de készülnek írói frazeológia-
2 Magyar Nyelv LXVI. 2.
gyűjtemények is ( R A I S Z ból. Eger, 1966.).
RÓZSA,
M u t a t v á n y a készülő Mikszáth-szólásszótár-
9. Visszakanyarodva a bevezetésben mondottakhoz, úgy gondoljuk, hogy a szót ár típusoknak a fenti vázlatos bemutatása — részben pedig éppen csak a felsorolása — is a d már némi képet a lexikográfia szerteágazó és sokrétű feladatairól. A szótártan problematikájának az alaposabb megismeréséhez azonban még föltétlenül szükséges az említett típusok beható alkati vizsgálata és a velük kapcsolatos elvi-gyakorlati kérdéseknek a részletes tanulmányozása. O. NAGY GÁBOR
1970. MÁRCIUS
LXYI. ÉVF.
1. SZÁM
MAGYAR NYELV A MAGYAR N Y E L V T U D O M Á N Y I T Á R S A S Á G F O L Y Ó I R A T A
SZERKESZTI
PAIS DEZSŐ és BENKŐ L O R Á N D
453. SZÁM
®® AKADÉMIAI KIADÓ, 1970
f
BUDAPEST
