JAMES ROLLINS. Indiana Jones és a kristálykoponya királysága

JAMES ROLLINS Indiana Jones és a kristálykoponya királysága

1

INDIANA JONES-SOROZAT CAMPBELL BLACK: Indiana Jones és az elveszett frigyláda fosztogatói JAMES KAHN: Indiana Jones és a Végzet Temploma ROB MACGREGOR: Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag JAMES ROLLINS: Indiana Jones és a kristálykoponya királysága

James Rollins Indiana Jones és a kristálykoponya királysága

George Lucas és Jeff Nathanson története, illetve Dávid Koepp forgatókönyve alapján

Lazi KÖNYVKIADÓ Szeged

2

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: James Rollins: Indiana Jones and the Kingdom of the Crystal Skull Published in 2008 by Ballantine Books, New York, USA Indiana Jones and the Kingdom of the Crystal Skull copyright © 2008 by Lucasfilm Ltd. ™ or ® & copyright © 2008 by Lucasfilm Ltd. All rights reserved. Used under authorization. Fordította TRETHON JUDIT

ISBN 978-963-267-001-0 Translation copyright © 2008 by Lucasfilm Ltd. Cover art copyright © 2008 by Lucasfilm Ltd. Cover design by Dávid Stevenson Cover illustration by Drew Struzan Hungarian edition © Lazi Könyvkiadó Kft.

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János

GEORGE LUCASNAK ÉS STEVEN SPIELBERGNEK, MERT HŐST CSINÁLTAK AZ OLYAN STRÉBERBŐL, MINT ÉN.

3

1546 Visszatérni… Francesco de Orellana megtette az utolsó tétova lépéseket a szikla pereméig, majd térdre esett, és lenézett az alant terpeszkedő óriási sivatagra. A lemenő nap fényében bámulta a környéket, amely hozzá hasonlóan kegyetlennek tűnt. A magasból jól látta a földbe vájt különös ábrákat; a hatalmas vésetek hosszan elnyúltak a sziklás síkságon: az óriási majmok, rovarok, kígyók mellett virágok és különös alakzatok látszottak. Elátkozott, démoni vidék volt. Sosem kellett volna idejönnie. Francesco kikapcsolta a konkvisztádorok megszokott viseletéhez tartozó sisak szíját, levette, és maga mögé hajította. Fogta a kardját, és a lemenő nap utolsó sugarainak fényében mélyen beledöfte a forró, homokos földbe. A spanyol penge kardgombja és markolata keresztet formált. Francesco feloldozásért, megbocsátásért, üdvözülésért fohászkodott. El diós querido, me perdona. De nem volt bocsánat arra a mészárlásra, amelyet elkövetett. Aranyozott páncélja véres volt – a kardjáról csöpögő vér mocskolta be a mellvértjét. A saját emberei vére volt, akiket a tulajdon kezével fosztott meg az életüktől. Francesco aranytőrével metszette el az ikrek, Iago és Isidro torkát. A kardjával úgy szúrta le Gáspárt, mint egy disznót, aztán lecsapta Rogelio széles vállán ülő fejét. Oleost, aki menekülni próbált, hátulról döfte át, Diegónak meg térdből levágta a lábait. Az utolsó ember sikolya még itt, a szikla peremén is visszhangzott Francesco fejében.

De már minden elcsendesedett. Befejeződött a mészárlás. Visszatérni… Francesco körmeivel végigszántott az arcán, mély barázdákat vájva a bőrébe. A parancs befészkelődött az agyába. Megpróbálta kitépni belőle; átkozta magát, és a bűnt, amit elkövetett. Sosem fog megszabadulni tőle. A sürgetés úgy vágott bele a zsigereibe, mint egy rozsdás kampó: egyre mélyebben kapaszkodott a gerincébe, megfogta, és csapdába ejtette. Már hetekkel ezelőtt el kellett volna tűnnie erről az elátkozott helyről; olyan vagyonnal menekülhetett volna el, amely a királyokéval vetekedik, és könnyekre fakasztja a királynőket. Ládái arannyal és ezüsttel, smaragddal és rubinnal voltak teli. Néhány napi járóföldre, egy mély öbölben várt rájuk a hajó. Olyan közel volt. Visszatérni… 4

Leroskadt a kardja elé, s feloldozásért esedezett. Amint a nap lenyugszik, végrehajtja azt a parancsot, amely bevésődött minden porcikájába. Minden lépéssel, amellyel messzebb került az átkozott völgytől, egyre hangosabban dübörgött a szó a fejében. Nem menekülhetett előle. Végül már nem volt képes továbbmenni, nem juthatott közelebb a hajóhoz. Mintha borostyán ejtette volna fogságba, már moccanni is alig tudott. Csak egy ösvény maradt nyitva számára. Az embereit bezzeg nem gyötörte a lelkiismeret-furdalás! Úgy fecsegtek, mint a gyerekek; izgatottak voltak, hogy hazatérhetnek, tervezgették, mit kezdenek a gazdagsággal, nagy terveket szőttek, álmodoztak. Nem hallgattak rá, amikor megparancsolta, hogy menjenek vissza. Vitatkoztak vele, siettették és káromolták. Hajóra akartak szállni a kincsekkel, még ha ez azt is jelentette, hogy őt itt hagyják. Ezt Francesco nem engedhette meg nekik. De mohóságukban az emberei azt is el akarták venni, ami egyedül Francescót illette. És megfizettek érte. Vad dühében úgy kaszálta őket, mint az arató a búzát. Senki sem állíthatta meg, még a saját emberei sem. Visszatérni… Most végre egyedül volt. Most visszamehet. Amint a nap lenyugodott a távoli horizonton, és leszállt az éj, felállt, levetette a páncélját, és kihúzta kardját a földből. Megfordult; végre készen állt, hogy engedelmeskedjen a parancsnak. Lefelé indult az emelkedőn – de valami mozgást érzékelt. Odalent árnyékok bontakoztak ki a sötétségből, a nagy szikladarabok mögül. Kimásztak az üregekből, s átkúsztak a faágákon. Minden irányból közeledtek felé. Meztelen térdek recsegtek, csontos sarkak koppantak. Egy hadsereg közeledett felé. A katonákról már lefoszlott a hús… – csak a csontvázuk maradt meg. Elsápadt és hátratántorodott; tudta, hogy valóban el van átkozva. Az élőhalottak egyre közelebb jöttek. Magukkal akarták vinni a pokolba. Ahová igazából tartozik. Mégis kiszakadt belőle egy sikoly – nem rémületében, hanem attól a gyötrelmes tudattól, hogy mindörökre elátkozott marad. Mivel kudarcot vallott, nem engedelmeskedett a parancsnak, amely beégett az agyába. A halottak könyörtelenül, hajthatatlanul jöttek feléje. Sikolya az égig ért, ám Francesco de Orellana csak egy szót hallott. Visszatérni…

5

ELSŐ RÉSZ A ROMVÁROS 1. YUCATÁN-FÉLSZIGET, 1957 Minden kőnek megvolt a maga története. Hason csúszott a kör alakú padlón, amely nem volt más, mint egy maja naptárkő: a hatalmas kerék koncentrikus körökben elhelyezkedő írásjelekből állt, melyeket mélyen a sziklába véstek. Előtte, középen, hatalmas kőkígyó ágaskodott; a szobrot kőtollak borították. Fogakkal teli szája tátva volt, készen arra, hogy elnyelje az elővigyázatlanul arra tévedőt. A nyílás elég nagy volt ahhoz, hogy egy ember átférjen rajta. De mi van odabent? Meg kell tudnia. Ha elérhetné… Megpróbált gyorsabban haladni, de a tető a hátához nyomódott, még a könyökére sem tudott emelkedni. A kamrát úgy építették meg, hogy annak, aki esdekelni indult a maják Quetzalcoatl nevű istenéhez, a Tollaskígyóhoz, kígyó módjára kellett csúsznia a padlón. A jelenlegi hódoló azonban nem tollakat viselt, hanem kopott khakinadrágot, kifakult bőr bomberdzsekit és viharvert filckalapot. Sáros ruhájában tovább kúszott a mészkőpadlón. Az elmúlt héten Yucatánban szakadt az eső, a nap csupán távoli emléknek tűnt. És most kitörőben volt egy trópusi vihar, amely elkergetheti őket a Yucatán-öblöt övező, maja romokkal teli dzsungelből. – Indiana! – hívta valaki a mögötte lévő lépcsőkről. – Egy kicsit el vagyok foglalva itt, Mac! – kiabált vissza. – Mindjárt lemegy a nap, cimbora! – sürgette a barátja, akinek az aggodalom felerősítette angol akcentusát. – A szél egyre erősebben fúj. Az előbb egy kókusz repült el a fejem mellett.

– Ez csak egy trópusi vihar! – Indy, ez egy hurrikán! – Oké, akkor egy nagy trópusi vihar! Még mindig nem érek rá. Addig nem megyek ki, amíg meg nem tudom, mit rejtettek el a szobor közepén. Nagyon fontos dolog lehet. 6

Indy két nappal ezelőtt fedezte fel a templom titkos bejáratát. Órákig ásott a Yucatán-félsziget középső partjánál elhelyezkedő maja városkomplexum alsó részén lévő templomnál, mire megtalálta a belső kamrába Vezető lejtős járatot. A dzsungel majdnem teljesen benőtte az épületet, amely így századokon át rejtve maradt a kíváncsi szemek elől, és távol tartotta a tolvajok ragadós kezét. Miközben Indy a padlón kúszott, megfejtette a naptárt is. A külső kör elregélte a maják eredetmítoszát, amely a Popol Vuhból, a maják szent könyvéből vált ismertté. Eszerint a világ kezdete a következő dátumhoz illeszthető: 13.0.0.0.0 4 Ahwa 8-Kumk'u A Gergely-naptárban ez Kr. e. 3114. augusztus 13-ának felelt meg. A belső körök tovább mesélték a főleg Guatemalában élt maja-kiese törzs történetét, beszámoltak Quetzalcoatl, a tollas kígyóisten születéséről és felemelkedéséről is. Indy megpróbálta elterelni figyelmét a térdébe hasító fájdalomról, és tovább araszolt a legbelső kör felé, amelynek közepén ott állt a különös szobor. Az utolsó kör a naptár végét jelezte, amely egyben a világ végét is jelentette: Kr. u. 2012. december 21. Mostantól számítva ötvenöt év múlva… Tényleg véget ér a világ azon a napon? Indy tovább kúszott. Később még rengeteg ideje lesz emiatt aggódni. Elérte a kígyóisten fejét, és a kőfogak között felemelte a lámpáját. A fogak mögött egy kis kamra látszott – de nem volt padlója. Kútnyílásnak tűnt, és sötét volt, mint a kőkígyó torka. Ki tudja, milyen mély lehetett, de a visszhang alig hallhatóan verődött vissza belőle. Indy bekecmergett a szájba, és lefelé világított. Egy ezüstös villanást látott, de még mindig túl sötét volt ahhoz, hogy bármilyen részletet ki tudjon venni. – Indiana! – szólította újra Mac. – Mit csinálsz? – Szerinted mivel foglalkozom? – Úgy látszik, mintha lenyelt volna egy kígyó! Indy összerázkódott a gondolatra. Ez volt a legijesztőbb rémálma. Megfordult és letekerte a karikás ostort a válláról. A fonott bőrszíj végét odahurkolta a lámpára, melyet leengedett a kútba. Ahogy a lámpa ereszkedett, a sötétség visszahúzódott a simára csiszolt mészkőfalakról. Indy végül felfedezte az ezüstös csillanás eredetét: a kút alján víz csörgedezett. A nyílás a Yucatán-félsziget porózus mészkőtalaja alatt húzódó számtalan föld alatti vízér egyikébe torkollott. Az ilyen folyók és alagutak mérföldeken át kanyarogtak a felszín alatt. A maják ezeket a következő életbe vezető ösvények nyílásainak tartották. A folyó sebesen haladt, a vizét a hetek óta zuhogó eső és a mostani vihar is táplálta. De a kristálytiszta hullámok alatt a lámpa fénye megvilágított valamilyen vésetet is, amely ismerősnek tűnt Indynek. Továbbcsúszott a szoborban; egyik karjával kapaszkodva derékig belelógott a kútba. Így már jobban ki tudta venni a vésetet. Ráismert: ugyanilyet látott odakint, 7

a templom felső főgerendáján. Egy lefelé hulló emberalakot ábrázolt, amely az ember ebbe a világba való születését szimbolizálta. Vagy sokkal egyértelműbb intést jelentett: vigyázz, mert leeshetsz. A figyelmeztetés későn érkezett. Indy alatt letört a kőszáj, és vele együtt lezuhant a kútba. A férfi szíve a torkában dobogott, de visszafojtotta a meglepetés és a félelem kiáltását. Körmeivel a kút falát karcolta, s lábát szétterpesztette; megpróbálta lassítani az esést, de a kút fala túl sima volt. – Indy! – hallotta maga mögött Mac kiáltását. Először a lámpa csobbant a vízbe, és kialudt. Aztán ő is beleesett: a hideg a csontjáig hatolt, s megpróbálta kiszorítani a mellkasából a szuszt. Erőlködött, hogy visszatartsa a lélegzetét, amint az erős áramlat megragadta, és a folyó alagútjába sodorta. Kinyújtott lábával próbálta fékezni magát, de mindhiába. Hát ez jár nekem, ha kígyókkal játszadozom. ◊ ◊ ◊ A kis hadsereg keresztüllopakodott a sötét, esőáztatta dzsungelen. Süvített a szél, pálmalevelek és letört ágak röpködtek mindenfelé. Az esőcseppek úgy zúdultak le, mint a jégdarabkák, s csípték a fedetlen bőrt – majd a következő hullámban olyan mennyiségű víz zuhogott alá, hogy megakadályozta a lélegzetvételt is. Nehezen küzdötték magukat előre, de a fák között hívogatóan világítottak előttük a tábor fényei. A védőszemüveget, sisakot és terepruhát viselő rohamcsapat tagjai úgy mozogtak, mint az agyagkatonák – félig beleolvadtak a sárba. Semmi sem állíthatta meg őket. A csapat vezetője megkapta a parancsokat. Biztonságba helyezni a kulcsot. Rajta kívül mindenkit megölni. ◊

◊

◊

Indy lélegzetét visszatartva sodródott a teljes sötétségben. Csukott szeme előtt fények táncoltak. Először azt hitte, az oxigénhiány okozza. Tüdeje görcsbe rándult, s kétségbeesetten vágyott a levegő után. Miért küzdene tovább? Aztán rájött, hogy a fények igaziak. Valami világított előtte, valami jóval fényesebb, mint a szuroksötét a viharos csatornában. Amióta beleesett a kútba, Indyben csak egy halvány reménysugár pislákolt. A part. A dzsungel által benőtt romok közel voltak a Yucatán-félsziget partvonalának meredek szikláihoz. Jó esély volt arra, hogy a föld alatti folyó valahol a parton ömlik a tengerbe. Továbbra is visszatartotta a lélegzetét, hogy legalább ez az egy reménye megmaradjon. A sötétséget hirtelen félhomály váltotta fel. A tető megemelkedett, Indy kidugta a fejét a vízből. Levegő után 8

kapkodott, s az oxigén jólesően töltötte meg a tüdejét. A távolban észrevett egy nyílást, amely indákkal foglalta keretbe a viharos égboltot. A folyó a sziklákon át hatalmas vízesésbe torkollott. A mennydörgésen át hallotta, amint a víztömeg lezuhog a lenti hullámok közé. Indy még mindig a folyó felső folyásánál volt. Nem tudott megküzdeni a sodrással. Mint a pezsgősüvegből kiröppenő dugó, úgy vágódott neki a függőleges szirtfalnak. Alul egy pillanatra észrevette a hegyes sziklákat és az örvénylő vizet. A levegőben pörögve Indy előkapta és megsuhogtatta az ostort. A lámpa már régen elveszett, de az ostor bőrfogantyúját úgy szorította, mintha az élete múlna rajta. Aztán olyan ügyességgel, amit legalább annyira a pániknak, mint a gyakorlatnak köszönhetett, az ostor egy pattintásával sikerült elérnie egy, a helyhez konokul ragaszkodó fa kiálló gyökerét, amely az eső és a szél sokéves eróziós munkája során szabadult ki a sziklából. Az ostor elégedett csattanással tekeredett rá a gyökerekre. Indy mindkét kezével megragadta a nyelét, és a szikla felé lendítette magát. Még időben felkapta a lábait, így nem ütődtek neki a sziklának. Mégis keményen csapódott neki a kőnek, s a bal oldala csupa horzsolás lett. A levegőben lógva, lihegve kapaszkodott az ostorba. A szél és az eső is támadást indított ellene. Fájó csontjaiban érezte a vihar morajlását. Nem volt más választása, mozognia kellett. Felküzdötte magát a sziklára; a vihar a hátát verte, és megpróbálta leszakítani a szirtről. Fekete felhők kavarogtak fölötte. De a szikla tetején mély üreget látott, ahol megvethette a lábát – azonban negyedórába telt, amíg eljutott az oromra, és elnyúlt a sziklán. Hasra fordult, lenézett, és megfigyelte a folyó irányát: a víz bezúdult a kígyó torkán, keresztülfolyt kanyargó testén, majd kijött a végén. Tökéletes kígyóalakot formált. Indy összerázkódott, amikor eszébe jutottak Mac szavai: Úgy látszik, mintha lenyelt volna egy kígyó! Nos, lehet, hogy igaza volt. Maga mögé pillantott, és elképzelte, milyen drámai módon jutott ki a kígyó végén. Mac biztos nem hagyná, hogy túltegye magát rajta. Gyanította, hogy angol barátja sokkal színesebben ecsetelné, hogyan lőtt ki robbanásszerűen a kígyó hátsó felén. Mindenesetre kint volt. Indy felnyögött, és négykézlábra emelkedett. Aznapra elegendő kígyóban volt része, az iszapostól kezdve a kőből valóig. Minden izma sajgott, de feltápászkodott és elindult. Sajgott a háta, és remegett a lába. A fejét is jópárszor beütötte, ráadásul néhány napig ki sem verheti belőle a vízi utazás emlékét. Miközben a vihar egyre jobban tombolt, lassan keresztülballagott a romokon. Bonyolult elrendezésű lépcsős piramisok és kőházak sorakoztak előtte. A dzsungel szélén, a templomkomplexum túloldalán ütöttek tábort. A háta mögött üvöltő szél taszigálta előre, a hunyorgó fények felé. A vihar egyre jobban 9

tombolt, kövér esőcseppek zuhogtak a földre, és úgy robbantak szét, mint a gránátok. Megkerülte a romokat, és egyenesen a tábor felé indult. Mac már biztos betegre aggódta magát. Vagy ha mégsem, az talán felvillanyozza, hogy láthatja a barátját. Indy holtfáradtan támolygott be a táborba, s bár a vihar szinte megsüketítette, mégis rögtön rájött, hogy valami nincs rendben. Majdnem rálépett egy testre, amely félig betemetve, arccal lefelé hevert a sárban. Indy zihálva hátratántorodott. Aztán a kis tábor közepéről puskalövést hallott, amelyet géppisztolyropogás követett. Talán sírrablók vagy egy helyi gerillacsapat támadta meg a tábort. Indy átkozódva visszahátrált a dzsungel szélére. Az ostortól eltekintve fegyvertelen volt. Talán ha megkerüli őket, szerezhet egy pisztolyt vagy puskát… Amint megfordult, sötét árnyakat vett észre, amelyek éppen kicsúsztak az esőerdőből. Fegyverek szegeződtek a mellének. Egy alakot lökdöstek ki a tisztásra. A vérző, tépett ruhájú férfi térdre esett. Mac volt az. Egy óriás termetű, sáros öltözékű férfi követte, aki sisakot és védőszemüveget viselt. Nem viselt rangjelzést, de nyilvánvalóan ő volt a parancsnok. A még mindig térdelő Mac tátott szájjal bámult a barátjára. – Indy! Hogyan?… Láttam, hogy lenyelt egy rohadt kígyó! – Nyilvánvalóan gyomorrontást kapott tőlem – vont vállat Indy, és felsegítette Macet. A barátja felsóhajtott, miközben a katonák szorosan körbefogták őket. – Azt hiszem, jobban jártál volna a kígyóval.

2. NEVADA, 1957 A sivatag végez az óvatlanokkal. Valaki vagy megtanulja a leckét, vagy többé nem lesz rá esélye. Jimmy Wycroft őrmester csizmája sarkával eltiporta a skorpiót, hogy az szétlapult. Wycroft két katonai rendőrrel álldogált a poros őrbódé árnyékában. Szemét a kezével védte a késő délutáni napsugarak ellen. A bódé kis négyszögének árnyékán túl a nap forrón sütött a sziklás nevadai sivatagban itt-ott megtalálható kaktuszokra és zsályacserjékre. Semmi sem mozdult, kivéve a kis szélörvények kavarta port és a néha felbukkanó prérikutyákat vagy csörgőkígyókat. Így hát semmi meglepő nem volt abban, hogy minden ember figyelmét a sivatagi verseny kötötte le. Egy mérföldnyire két porfelhő látszott a távolban, amelyet két jármű kavart a kétsávos úton. A versenyzők különös párost 10

alkottak: egy veterán, 1932-es Ford Roadster egy nagy katonai csapatszállító ellen. Wycroft balján Higgins őrvezető egy távcsővel nézte a versenyt, és olyan színesen kommentálta, mintha a Kentucky derbit közvetítené. – A Ford elindult… Közel van a teherautóhoz. Fej fej mellett haladnak. Az őrbódé ajtaja mellett kődarabbal lenyomatva egy kupac bankjegy hevert. Úriemberek tették meg tétjeiket. Wycroft halványan elmosolyodott. Ő a Ford Roadsterre fogadott, bár ez azt jelentette, hogy a hazai csapat ellendrukkere volt. A teherautó oldalán katonai jelzés látszott; ugyanaz volt a parancsnoki autón és az őket követő két dzsipen is. A hadsereg járművei konvojban haladtak, s a távoli katonai előőrs felé tartottak. Néhány perccel korábban a semmiből felbukkant egy kiránduló tizenévesekkel teli sportkocsi, akik harsány hujjogatással üdvözölték a konvojt, majd becsatlakoztak mellé. A fiatalok olyan hangosan kiabáltak, hogy hangjuk eljutott a magányos őrbódéig is. A katonai csapatszállító is felgyorsított – sofőrje nyilván legalább annyira unatkozott, mint mindenki, akit a perzselő' sivatagba küldtek. – Várjatok csak, az én lovam előretört! – közvetített tovább Higgins. Az őrvezető a modern csapatszállítóra fogadott a veterán autóval szemben. – Elhúztak az Atomkávéház mellett. Wycroft megdörzsölte a szemét. Nézte a két porfelhőt (az egyik nagyobb volt, mint a másik), amint elsüvítettek a régi étkezde mellett, amelynek neonreklámja rakétát formázott. – A sportkocsi farolni kezd… A teherautó átveszi a vezetést! Vajon tovább versenyeznek? – Uram, nem kellene rádiózni a konvojnak? – kérdezte az egyik őr. Mitchell közlegény új volt a bázison, vastag, fekete szemüvege sem álcázta kisfiús külsejét. Ideges volt a parancsmegszegés miatt. A lánckerítés felé pillantott, amelynek tetején összecsukható drótakadály trónolt. A kapu le volt lakatolva. – Nem tilos elhagyni az őrhelyet, amíg további parancsot nem kapunk? Wycroft legyintett. Már öt éve állomásozott a sivatagban. Tudta, hogy élnie kell a szórakozás lehetőségével. – Növelem a tétemet egy húszassal. A sportkocsi fog nyerni. – Rendben! – tapsolt Higgins. – Tartom a téteket! A két jármű tovább versenyzett az úton, egyre gyorsabban és gyorsabban száguldottak. A lökhárítójuk majdnem súrolta egymást, szabad szemmel már szinte lehetetlen volt megállapítani, melyik halad előbb. Higgins továbbra is a szemére tapasztotta a távcsövet. – Megint a sportkocsi vezet… – nyögte. Wycroft egyre szélesebben vigyorgott. Bár a Ford vagy huszonöt évvel öregebb volt, apja garázsában, az indianai Muncieben tizenévesen besegített egy ilyen javításába. A sportkocsinak hathengeres motorja volt és ellensúlyos főtengelye. Alig hét másodperc alatt nulláról hatvan mérföldes sebességre volt képes felgyorsulni. Wycroft úgy érezte, nem is kell megnéznie a finist. 11

Higgins káromkodott, mintegy beismerve a vereségét. – Honnan tudtad, őrmester? – kérdezte, és lemondóan leeresztette a távcsövet. – A bölcsesség a korral jár, őrvezető. Wycroft lehajolt, felemelte a követ, és begyűjtötte a nyereményét. Zsebre vágta a bankókat, leporolta magát, beárnyékolta a szemét, és kibámult a sivatagba. A távolban a katonai csapatszállító lassított, s homokot lövellt ki a kipufogócsövéből. Odagurult egy jelöletlen kijárathoz, és lehajtott az útról egy keskeny ösvényre, amely a távoli előőrs felé kanyargott. A konvoj többi része követte a csapatszállítót. – Társaságot kapunk, fiúk – jegyezte meg Wycroft feleslegesen. – Elég gyorsan jönnek. Nem tartott sokáig, hogy az őrök összekapják magukat. A teherautó a parancsnoki Forddal és két dzsippel az őrbódé felé gördült. Fojtó üzemanyagfüst szállt feléjük; a motorok felpörögtek, majd leálltak. Wycroft kilépett az őrbódé árnyékából az útra. Higgadt profi módjára intett a közeledő teherautó felé. A nehéz jármű lefékezett, alkatrészei panaszosan csikorogtak. Wycroft az üresjáratba tett kocsi utasülés felöli oldala felé került, Higgins és Mitchell pedig a vezető oldalán maradt. Mitchell megigazította a napszemüvegét. Az utasülés ablaka le volt húzva. Egy könyök pihent rajta. – Sajnálom, uraim, rossz hírem van – szólította meg Wycroft a teherautó utasait, és arckifejezését katonásra igazította. – Fegyverkísérletek miatt ez az egész terület a nap huszonnégy órájában le van zárva. Ez mindenkire vonatkozik. A teherautó mögött kinyílt a parancsnoki Ford ajtaja, por és homok ömlött ki rajta. Egy több mint 180 cm magas férfi kászálódott ki az autóból. Valóságos izomkolosszus volt. Vonásai kemények voltak, mint a sivatagi szikla, szúrós tekintete Wycroftra szegeződött, majd céltudatosan megindult felé. A katona hátrált egy lépést – nem a férfi méretei riasztották meg, inkább az idegen váll-lapján díszelgő ezüst sasok, amelyek arra utaltak, hogy az illető a hadsereg tisztje. Wycroft könyökét eltartva, szabályosan tisztelgett. – Ezredes úr… A tiszt szó nélkül Wycroft elé lépett. Egyre határozottabbnak látszott. Wycroft az embereire pillantott, akik szintén haptákba vágták magukat. Mitchell olyan gyorsan mozdult, hogy lecsúszott a szemüvege. Wycroft nem akart megfélemlítettnek látszani, hiszen megkapta a parancsait. – Attól tartok ezredes úr, ez önre is vonatkozik. A CentCom valamikor kora hajnalban megerősítette a parancsot, és azt nem lehet hatályon kívül helyezni. Az ezredes vékony ajka gúnyos mosolyra görbült; úgy tűnt, szórakoztatja a katona. De még mindig nem szólt egy szót sem. 12

– Uram… – szólalt meg Wycroft, és utálta, hogy olyan panaszos a hangja. Az ezredes még egy lépést tett felé. Wycroft most már észrevette a sápadtkék szemek vad pillantását. A férfi még mindig nem nyitotta ki a száját. Valami kétségtelenül nem stimmelt. Az őrmester a pisztolytáskája felé nyúlt. A fedett teherautó felől robaj hallatszott: lecsapódott a plató ajtaja. Hangtompítós fegyverrel a kezükben katonák özönlöttek ki fürgén rajta. Wycroft kirántotta a pisztolyát. Túl későn. A különös ezredes félreütötte a karját. Az őrmester úgy érezte, mintha egy vasgolyó csapta volna meg. A karja érzéketlenné vált, a pisztoly a homokba esett. Elveszette az egyensúlyát, furcsa ütéseket érzett a mellkasán, pedig egyetlen ököl sem ért hozzá. A fájdalom fokozódott, amikor hátborzongatóan csendes torkolattüzet észlelt, a puskagolyók körülötte röpködtek. Előrezuhant a homokos kövekre. A mellkasából vér csordult ki. Oldalról látta, hogy Higgins felbukik. A Mitchell gyereknek azonban nyoma sem volt. Kinyújtotta a nyakát, hogy jobban lásson, és remélte, hogy a kölyök elfutott. Aztán észrevett valamit a teherautó túloldala alatt. A masszív gumiabroncs mögül két sivatagi gyakorlóruhás láb nyúlt ki mozdulatlanul. Az abroncs másik oldalán egy fekete keretes szemüveg verte vissza a nap sugarait; az egyik lencséje ripityára tört. Mindkét katonája halott volt. Miért?… Egy pár sötét csizma tűnt fel előtte, és eltakarta a kilátást. Az ezredes lehajolt, és megragadta a karját, mintha fel akarná emelni. De csak letépte Wycroft karszalagját, amely bizonyította, hogy a katonai rendőrökhöz tartozik. Az őrmester sisakjával együtt odadobta az egyik emberének. A lakat vad nyikorgással nyílt ki. A kapu szélesre tárult. A közelben beindult a teherautó motorja. A jármű elindult, a parancsnoki autó és a két dzsip követte. Wycroft vért köhögött. Ügyet sem vetettek rá. A konvoj elhaladt mellette, és átgördült a kapun. Mielőtt a szeme elhomályosult, Wycroft észrevette a táblát a kerítésen, amely megmutatta, mit kellett őriznie az embereivel: 51ES HANGÁR. Elájult. Egy skorpió mászott el mellette, hogy emlékeztesse valamire. Nemcsak az óvatlanok lelik halálukat a sivatagban. ◊

◊

◊

A teherautó utasülésén a magas ezredes levette a sapkáját, vaskos tenyerével végigsimította simára borotvált fejét, majd az emelkedő felé mutatott. Amint az út a hegy felé kanyarodott, kihúzta magát. Kinézett az előtte húzódó széles, sivatagos völgyre, amely vibrálni látszott a hőségben. A nap forrón tűzött a tájra, sugarai megtörtek a sziklákon. 13

Ki akarna ilyen helyen élni? Az ezredes hazájában sokkal hűvösebb volt, télen hó és jég borította az erdőket. Nem csoda, hogy az amerikaiak itt rejtették el a titkaikat, ahol csak kígyók és tarantulák népesítik be a környéket. Mélyen lent hosszú, fekete szalag szelte át a völgyet, és egy hatalmas hangárba futott be, amely olyan impozáns méretű volt, hogy akár egy óriásgépekből álló flotta is elfért volna benne; de az ezredes tudta, hogy igazából jóval nagyobb a raktere. Megcsinálták. Nem fog hosszú ideig tartani. A hangár melletti dombtetőn egy kisebb, masszív ajtóval ellátott bunkert látott. A sivatagban sínpár futott, és eltűnt a sziklás dűnék között. Az ezredes megint a kifutópályára nézett, és bólintott. A teherautó a hangár felé tartó útra fordult, a konvoj a nyomában haladt. Átgördültek a fekete kifutópályán, majd megálltak a legalább négy emelet magas, óriási acélajtók előtt, amelyekre az 5l-es számot festették. A sofőrök üresjáratba tették a motorokat, és várták az ezredes parancsát. A tiszt hallotta, hogy emberei aggodalmasan sustorognak mögötte; nyilvánvalóan nyugtalanok voltak az ellenség országának szívében. A visszapillantó tükörben meglátta a parancsnoki Fordot. Abban a járműben volt a kulcs, amelynek segítségével hozzájuthattak a hangárban rejtegetett kincshez. Sok ember életébe került, hogy megszerezhesse. Az ezredes kinyitotta a teherautó ajtaját, és kiszállt. Katonái követték, és körbefogták arra az esetre, ha támadás érné őket. Intett annak a kettőnek, akik szerszámosládát cipeltek, és a hangár ajtaja melletti kapcsolószekrény felé bökött. Ki kell nyitni az ajtót, olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges. Neki közben más feladata volt. Odament a parancsnoki autóhoz, és biccentett a teherautó mögött őrködő katonáknak. Az egyik felemelte a fegyverét, a másik pedig kinyitotta a csomagtartót, majd a két egyenruhás kiemelt belőle egy kapálózó alakot, és talpra állította. A magas, szürke bajuszos férfi kissé pocakos volt, vörös arcán izzadságcseppek gyöngyöztek. Fél arca horzsolásokkal volt tele, egyik szeme körül ökölcsapás nyoma kéklett. Bár puskát szegeztek rá, tökéletes nyugalmat tanúsított, s néhány gyors rántással és paskolással lesimította gyűrött kabátját. Az ezredes rá sem nézett, úgy ment el mellette. O nem volt fontos. Az egyik katona egy fényképet tartott a férfi összevert arca mellé. – Nem ez a professzor? – suttogta oroszul a mellette állónak. Az ezredes egy pillantással elhallgattatta a katonát. Most nem hibázhattak. A sivatagban gyorsan terjednek a hangok. Nem lenne hasznos, ha egy titkos amerikai katonai bázis felől orosz beszédet vinne a szél. Az ezredes intésére a második foglyot is kicibálták a csomagtartóból. Őszes, sötét haja csapzott volt, kemény vonásait 14

rövid szakáll keretezte. Ót is felállították, viseltes bakancsa a homokba mélyedt. Három puska szegeződött rá. Egy fikarcnyi esélyt sem kapott a menekülésre. A férfi nem törődött a fegyverekkel, és körülnézett. Az arcát legalább annyira összeverték, mint a másik fogolyét, de az övé véresebb volt – nyilvánvalóan keményebben küzdött. – Szóval ő az – jegyezte meg oroszul a fényképet tartó katona. Mindennek o a kulcsa – tette hozzá magában az ezredes. A férfi létfontosságú szerepet játszott a küldetésükben. Olyan parancsot kapott, amely kizárt minden tévedést: el kellett rabolnia a férfit a dzsungelből, és ide kellett hoznia. Egy másik katona benyúlt a csomagtartóba, kihalászott egy viharvert barna filckalapot, majd a férfi fejébe nyomta. Az első fogoly megpödörte a bajuszát. Felnézett az égre, a sivatagra, majd társára pillantott. – Nos, Indiana Jones, végre hazatértél – mondta erős angol akcentussal.

3.

A katonák fegyvert szegeztek Indyre, úgy masíroztak át vele a leszállópályán. A régész pislogott a tűző napfényben. A hőség hullámokban verődött vissza az aszfaltról. A feje minden lépésnél lüktetett attól a szertől, amellyel elkábították. A szája kiszáradt, de valami enyhe mandula- és almaízt érzett. Kellemetlenül ismerős íz volt… Sodiurn thiopental. Nyugtató, amelyet igazságszérumnak is használnak. Ez semmi jót sem ígért. Indy megvakarta a nyakán a szúrás helyét. Hány nap telt el? Emlékezett a dzsungelbeli támadásra, a hosszú utazásra egy dzsippel a sáros utakon, távoli kifutópályán várakozó repülőgépre. Aztán elkábították. A szeme sarkából megnézte magának a körülötte menetelő katonákat. Fel voltak fegyverkezve… túlságosan is. Ezek nem közönséges tolvajok, sőt nem is zsoldosok, hanem katonák. Fogolytársa felfigyelt Indy érdeklődő pillantásaira, és közelebb lépett hozzá, majd szemöldökét felhúzva a katonák felé sandított. George McHale egykor a brit titkosszolgálatnál dolgozott, Indy majd' húsz éve ismerte. Barátja is alaposan szemügyre vette a fegyvereseket. Indyt hirtelen elfogta a bűntudat. Mac eljött a maja romokhoz, hogy találkozzon vele, és belekerült a kereszttűzbe. A orosz kommandósok kíméletlenül lemészároltak minden bennszülött munkást. De miért? Mit akarnak? Még mindig nem tudta. Mac megdörzsölte a nyakát. Nyilvánvalóan őt is elkábították. – Hogy bírod, Mac? – suttogta. 15

A barátja vállat vont. – Voltam már jobban is. Tovább lépkedtek a rájuk szegezett fegyverek előtt. Mac Indyre nézett. – Ezek oroszok, s ahogy kinéznek, szerintem a szovjet különleges erőkhöz tartoznak. – A Szpecnazhoz? Mac bólintott. – Nem lesz könnyű velük. – Nem annyira, mint lenni szokott. Indy nehezen állta meg, hogy ne sántikáljon. Úgy érezte, mintha a csípőízületeibe valaki homokot öntött volna. A kocsi csomagtartójában tett hosszú utazás sem tett jót neki. Fájdalmait leküzdve kihúzta magát. Jól jönne egy forró fürdő meg egy maréknyi aszpirin, és akkor megint harcra kész lenne. De minden lépés az ellenkezőjéről győzte meg. – Voltunk már nagyobb pácban is – jegyezte meg Mac angol hidegvérrel. – Tényleg? Mikor? – Ugyan már, Indy! Nem emlékszel Flensburgra? Kétszer annyian voltak, mint ezek. Mégis elbírtunk velük. Mindig van valami kiút. – Akkor fiatalabbak voltunk, Mac. – Én még mindig fiatal vagyok. Indy régi barátjára nézett. Mac úgy festett, mint akit kimostak, majd kiakasztottak száradni. És nemcsak az elszenvedett ökölcsapások miatt került ilyen szánalmas állapotba – az eltelt évek sem múltak el nyomtalanul felette. Indy tudta, hogy ő sem fest jobban. Azonban Mac szemében még mindig ott csillogott a régi energia: maradt még tűz a vén csatalóban! Indy már nem mondhatta el magáról ugyanezt. Nehéz évek voltak mögötte. Balra valami mozgás keltette fel a figyelmét. Az egyik őr vállán nagyon ismerős dolog himbálózott. A jobb napokat is látott karikás ostora, amely már tépett és rojtos volt. Indy meztelennek érezte magát nélküle. És mivel teljesen fegyvertelen volt, nem tehetett mást, együtt kellett működnie az oroszokkal. Megpróbált tudomást sem venni a csípőjébe nyilalló fájdalomról, tovább menetelt a hangár felé, s közben odasúgta Macnak. – Emlékszel, Flensburgban volt puskánk. – Részletkérdés – vont vállat a másik. – Ötszáz dolcsit teszek rá, hogy ezt is megússzuk. Mielőtt Indy is megtehette volna a tétjét, egy óriás toppant eléjük. Zöld egyenruhát viselt, a vállán ezüst sasokkal, amelyek ezredesi rangjára utaltak. Indy ráismert: a támadók között volt a maja romoknál. O vezette a rohamosztagosokat. – Jobb, ha egy százast teszek rá – hümmögte Mac. Oldalról egy másik parancsnoki kocsi hajtott rá a kifutópályára. Úgy tűnt, senki sem lepődik meg rajta, és nem is aggódik miatta. Akárki is érkezett, csak elkésett a partiról. 16

Az ezredes közelebb lépett Indyhez, és az előttük lévő óriási hangárra mutatott. – Felismeri ezt az épületet, da} – kérdezte fenyegetően, enyhe orosz akcentussal. – Menjen a pokolba – vetette oda Indy közömbösen, miközben szemügyre vette a hangárt. Ami azt illeti, nagyon ismerősnek tűnt. Kutatni kezdett az emlékeiben. Úgy belemélyedt a gondolataiba, hogy nem vette észre az orosz feléje lendülő karját. Az állába csapódó ököltől hátracsuklott a feje. Szájában vér ízét érezte, a lábai kiszaladtak alóla, és térdre rogyott. Egyik karjára támaszkodva letörölte a vért az ajkáról, és felnézett az oroszra. Szavai ezúttal szinte perzseltek. – Sajnálom. Azt akartam mondani, hogy menjen a pokolba, elvtárs. Az óriás a gallérjánál fogva megragadta Indyt, és felrántotta. A másik keze ökölbe szorult. Egy éles hang csattant fel, mint egy pisztolylövés: – Prasztitye! A parancsnoki autó lefékezett mellettük. Kinyílt a hátsó ajtaja, és egy karcsú alak pattant ki belőle. Indy meglepődve látta, hogy nő. A többiekhez hasonlóan amerikai egyenruhát viselt, de az uniformis a csípőjére simult, és a csizmaszár a térdéig ért. Fényes, fekete haja a vállát verdeste, egyenes frufruja a homlokába hullt. Egy csupa izom ragadozó kecsességével közelített, akár az oroszlán a prédája felé. A derékszíján függő pisztolytáska és hosszú tőr csak fokozta fenyegető megjelenését. Az orosz óriás leengedte Indyt, haptákba vágta magát, és habozás nélkül tisztelgett. Indy úgy látta, mintha félelem villant volna az orosz sápadtkék szemében. Ez semmi jót nem ígért. – Megcsinálta, Dovcsenko ezredes. Nagyon helyes – fordult a nő a magas ezredeshez. Angolul beszélt, mintha azt akarta volna, hogy mindenki értse a szavait. Szóval ez az ember ezredes – egy orosz ezredes. – Hol találta meg Jones professzort? – kérdezte a nő. – Mexikóban ásta a földet. Ezekért a vackokért. Dovcsenko előrelendítette a vállán lévő zsákot. Indy ráismert a saját holmijára. Dovcsenko felfordította; Indy előre akart lépni, de egy őr visszatartotta. A zsákból ősi prekolumbián cserépdarabok hullottak a betonra, ahol ripityára törtek egy maja termékenységi bálvánnyal és ritka vésetekkel teli kőlappal együtt. Ezek egykor a múlt felbecsülhetetlen emlékei voltak. Indy összerezzent. Héthetes aprólékos munkája ment pocsékba. Megrázta a fejét, és szembenézett a nővel. A tűző sivatagi nap ellenére egy izzadtságcsepp sem látszott a nő makulátlan arcbőrén. – Hadd találgassak – mondta. – Maga nem a környékről való. – És mit gondol, dr. Jones, honnan jöttem? Indy végigmérte. 17

– Hát, ahogy a frászt hozta ezekre a fickókra, azt mondanám, hogy Kelet-Ukrajnából. A nő szeme felcsillant. – Kitűnő, dr. Jones. – Kinyújtotta a kezét. – Dr. Irina Szpalko ezredes. Indy nem fogadta el a kéznyújtást, de a nő nem zavartatta magát, és a kegyetlen, magas orosz felé intett. – Antonin Dovcsenko ezredessel már találkozott. – Kedves fickó. Ehetnénk együtt egy kis borscsot. Miért nem mondja meg végre, hogy miről van szó? A nő felszegte a fejét. – Türelem, dr. Jones. A Szocialista Munka Hőse vagyok, és háromszor kaptam Lenin-rendet. Tudja, miért? Mert felhatalmaztak arra, hogy megtudjak bizonyos dolgokat; hogy tudomást szerezzek róluk mindenki másnál előbb. És most azt akarom megtudni… – vékony ujjával Indy homlokára koppintott-, hogy mi van itt. – Hölgyem, én nem tudom… A nő közelebb hajolt, tekintete Indyébe mélyedt. Jégkék volt a szeme, majdnem fehér írisszel, s ezüstös sugarak csillogtak benne. Idegesítően meredt a férfira, de az nem sütötte le a szemét a hipnotikus pillantás előtt. Szpalko csalódottsággal vegyes kíváncsiságot érzett. Még egy hosszú pillanatig Indyre bámult, majd visszakozott, és halvány mosollyal kiegyenesedett. – Nehéz kiolvasni a szeméből bármit, dr. Jones. Nagyon érdekes. Úgy tűnik, a régi módszerhez kell folyamodnunk. Maga egyszerűen segít megtalálni nekünk, amit keresünk. Hangos csattanás hallatszott, amelyre mindenki felfigyelt. A hangár melletti kapcsolótábla dobozából füst szállt fel, és valami nagyot csikordult. A katonák hurráztak örömükben. A hangár bejárati ajtaja középről kétfelé kezdett csúszni a sínben, az 5-ös és az 1-es szám elvált egymástól. – Most meglátjuk – suttogta Szpalko némi mohósággal a hangjában. A csapat az ajtó felé indult. Indyt már nem kellett fegyverrel noszogatni, kíváncsisága hajtotta a bejárat irányába. Az ajtón túl hatalmas tér tárult a szeme elé: még a Szabadság-szobor is besétálhatott volna ide anélkül, hogy le kellett volna hajtania a fáklyáját. A magasban sorban kigyulladtak az acélgerendákon lógó lámpák, és megvilágították a hatalmas kiterjedésű hangárt, amely hihetetlen mennyiségű, egymásra tornyozott faládával volt tele. Indy a nyakát nyújtogatta, s hagyta, hogy betaszigálják az ajtón. Átlépett a fémküszöbön, és beléhasított a felismerés. Még a dízelolaj és a poros faládák dohos szaga is visszavitte őt az időben. Rámeredt az óriási polcsorokra, amelyek egészen a hangár végéig nyúltak. Bár ezelőtt sosem látta a hangárt kívülről, már járt benne. Egy évtizeddel ezelőtt nagy titokban, szigorú biztonsági intézkedések mellett, egy lesötétített ablakú busszal hozták ide. És most újra itt volt. Indy körülnézett. Különféle méretű faládákat látott, amelyekre a SZIGORÚAN TITKOS pecsét volt ütve, s mindegyiken rejtélyes 18

kormányzati kód állt. Indynek szinte mindegyik kalandja így végződött – de nem így szokott kezdődni. Vajon most milyen kalamajkába keveredett?

4.

Szpalko az amerikai mellett lépkedett. A csapatszállító és a két dzsip kipufogógázt okádva kanyarodott be mögöttük. Az orosz nő ezt a pillanatot használta fel, hogy alaposabban megnézze magának a foglyot. Idősebbnek látszott, mint gondolta, még a nemrég készült fotókhoz képest is. De azt is észrevette, hogy milyen figyelmesen tanulmányozza az állványokat, a ládákat, és meglátta a rohamosztagosokra vetett oldalpillantásait is. Úgy tűnt, Jones mindig gondolkodik, mindig mindent tekintetbe vesz. Kora ellenére a férfi olyan keménynek tűnt, mint az acél. De ez nem rettentette vissza: már keményebb férfiakat is sikerült már megtörnie. Rá fog jönni, hogyan lágyítsa meg ezt az acélt, miként hajlítsa a saját céljai felé. Eddig még sosem vallott kudarcot, és most sem szándékozott. A hangár közepe felé intett, és előrement. – Ugye, dr. Jones, ez az a raktár, ahol maga meg a kormánya minden titkukat rejtegetik? A férfi megrázta a fejét. – Még életemben nem jártam itt. Hazudott. És mindketten jól tudták. A nő még csak nem is vitatkozott. Számolni kezdte az ujjain, amit már tudott. – A tárgy, amelyet keresünk, egy ládában van. A mérete kétszer egy méterszer kétszáz centiméter. A ládában különleges érdeklődésre számot tartó dolog van – mumifikált maradványok. Az amerikai megbotlott mellette, de aztán összeszedte magát. A nő észrevette a szemében felvillanó felismerést és a vonásain átfutó aggodalmat. Néhány perc alatt már megtanult olvasni belőle. Felemelt karral megállította, és szembefordult vele. – Nem kétséges, hogy a leírásom ismerősnek hangzott. – Miért gondolja, hogy van fogalmam arról, milyen ládáról beszélt? – Azért, dr. Jones, mert tíz évvel ezelőtt tagja volt annak a csapatnak, amely megvizsgálta – mondta a nő hűvösen, miközben igyekezett leplezni a hangjában rejlő fenyegetést. – Ide figyeljen, húgocskám, még ha tudnám is, hogy mit… A nő kígyóügyességgel rántotta elő a hosszú tőrt a derékszíjából. A rapír ezüst villanással egyenesen Indy nyakának szegeződött. Szpalko szilárdan tartotta; figyelte a lüktető nyaki ütőeret, és tudta, hogy a férfi szívverése felgyorsult. Ellenfele kemény vonásai 19

azonban kifejezéstelenek maradtak, bár a homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Amit az arc elrejt, azt a test megmutatja. Szpalko hidegen, elégedetten mosolygott magában. Még egy kis idő, és olyan könnyen fogja olvasni Jonest, mint Tolsztoj Háború és békéiét. Csupán figyelnie kell a részletekre… és türelmesnek kell lennie. Erősebben nyomta a tőr hegyét Indy torkához, hogy hangsúlyosabbá tegye a szavait: – Segíteni fog nekünk. Találja meg! A rapír hegye nyomán vércsepp csordult, amely lepergett a férfi ádámcsutkája mellett. Az arckifejezése hideg maradt, akárcsak a nőé. – Ha megöl, azzal nem oldódik meg a problémája. Szpalko meg sem mozdította a tőrt. – Talán igaza van. A nő már ismerte Indy gyenge pontját, tudta, miként lehet a legjobban megsebezni. Fenyegetéssel semmire sem megy dr. Jones-nál – legalábbis ha őt fenyegeti. Hátrafordult, és egy parancsot vakkantott. Az egyik katona megpördült, és dr. Jones barátjának domborodó pocakjába öklözött. George McHale fájdalmas nyögéssel rogyott térdre. Két másik katona a hóna alá nyúlt, és az üresjáratba tett katonai teherautó felé vonszolták. Lenyomták a padlóra, és beszorították a fejét a hátsó kipufogó mögé. Szpalko bólintott a sofőrnek. A sebváltó megcsikordult, s a teherautó hátramenetbe kapcsolt. Mielőtt a sofőr a gázra lépett volna, az amerikai felemelte mindkét karját. – Oké, oké! A nő leeresztette a tőrét. – A láda, dr. Jones! Hol van a láda? Indy a hatalmas tér felé intett. – Hölgyem, fogalmam sincs róla. Akárhol lehet. Szpalko visszafordult a sofőr felé, és intett neki. – Várjon! – mordult rá dr. Jones. – Legalább adjon esélyt, hogy gondolkodjam. Biztos van valami módja, hogy megtaláljuk a ládát. Körülnézett, és lassan körbefordult. A nő látta, hogy rémület szikrázik fel a szemében, de azt is észrevette, hogy a férfi megpróbál koncentrálni. Dovcsenko fenyegetően Indy elé lépett, de Szpalko visszaparancsolta. Az amerikaival szembeni erőfitogtatás az ő játszmája volt, csak ő manipulálhatott, s nem akarta, hogy Dovcsenko beleavatkozzon. Legalábbis egyelőre nem. Szpalko tovább tanulmányozta a férfit. Figyelte a lélegzetét, a testtartását, s ahogy megdörzsöli az állát. Észrevette, hogy megrándul az arca, és kissé kitágul a pupillája. Dr. Jones hirtelen csettintett az ujjával. – Adjanak egy iránytűt – mondta, és kinyújtotta a tenyerét. Senki sem mozdult. Néhány katona zavartan egymásra pislogott. – Egy iránytűt! – követelte a professzor. – Tudják, észak, dél, kelet! 20

– És nyugat! – tette hozzá a barátja, akit éppen kihúztak a teherautó alól. – Miféle katonák maguk? – méltatlankodott dr. Jones. – Senkinél sincs egy iránytű? Az amerikai végignézett a tanácstalan arcokon, majd tekintete megakadt Dovcsenko puskáján. – Adja ide a golyókat! – parancsolt rá, és felé nyújtotta a kezét. Dovcsenko szája mosolyra görbült, de Szpalko rájött, miért tágult ki az amerikai pupillája. Nem törte a fejét semmi trükkön. – Ide figyeljenek – folytatta dr. Jones. – Akarnak segíteni, vagy nem? – A raktár belseje felé intett. – Annak a ládának a tartalma nagyon mágneses. A nő intett Dovcsenkónak. – Csinálja, amit mond. ◊

◊

◊

Percekkel később Indy egy nyitott szerszámosláda előtt térdelt, amelyet az egyik orosz tett le elé. Kivett egy kombinált fogót, és lecsavarta az egyik puskagolyó tetejét. Remélte, hogy elképzelése működni fog, mert nem igazán volt más ötlete. Mac föléje hajolt, és aggodalmasan meglapogatta a vállát. – Tudod, hogy mit csinálsz, Indiana? – Hogy mit csinálok? Megpróbálom a nyakadon tartani azt a csinos kis fejedet. Indy megrázta a töltényhüvelyt, és a tenyerébe öntötte a puskaport, majd több golyóval megismételte az eljárást. – Nos, ha másra nem is lesz jó, legalább lassan lefegyverzed őket – mosolyodott el fáradtan Mac. – Egyenként egy golyóval. Indy befejezte, és felállt. Erezte, hogy a nő figyeli minden mozdulatát. Szpalko tekintete szinte a bőrébe fúródott, miközben a raktár folyosójának közepe felé tartott. A nő melléje lépett. – Ha a láda tartalma mágneses – magyarázta a férfi –, akkor a puskaporban lévő fém megmutatja az utat. Felemelte a kezét, és a földre szórta a puskaport. A láthatatlan erő által irányított finom porfelhő összeállt a levegőben, mint a fémforgács egy mágnes közelében. Mindenki figyelte, ahogy a puskapor a betonpadlóra hullik, majd tökéletes sorba rendeződik, és elindul az állványok közötti folyosón. Indy megfordult, hogy bezsebelje a találékonyságáért járó elismerést, de csak annyit látott, hogy Szpalko előresiet. Hát ennyit a köszönetről. Indy morgott egyet, majd a nő után indult, aki éppen lassított, miközben kutatóan nézte a folyosó mindkét oldalát. Az állványokon mindenhol faládák és dobozok sorakoztak. – Melyik lehet az? – kiáltott fel csalódottan. – Legalább ezer láda van még errefelé. Indy rábökött az egyik katona puskájára. – Sörét kellene. Adja ide az egyik töltényhüvelyt. Szpalko rábámult, szeme összeszűkült, majd megfordult, és gyors parancsokat kezdett osztogatni. A katona csodálkozva húzta 21

fel a szemöldökét, de engedelmeskedett. Kivett egy sörétes lőszert, és óvatosan Indy kezébe adta. A professzor oldalra lépett, és haladéktalanul foga közé kapta a lőszer papírhüvelyét. Elfintorodott a fekete por ízétől, és kiöntötte a hüvely tartalmát a padlóra. A madársörétek apró golyók módjára pörögtek a kemény padozaton, majd az egyik balra gurult, a többi pedig követte. A gurulás felgyorsult, egyre sebesebben gördültek lefelé a folyosón a mágneses erővonalak irányát követve. Indy legalábbis ebben reménykedett, majd Szpalkóval a sörétek után eredt. A fémgömböcskék áradata keresztülhaladt a raktáron. Indy és Szpalko alig tudta követni őket, bár inuk szakadtából rohantak. A dzsipek mögöttük gurultak, s a kipufogógáz betöltötte a levegőt. Indy életében ez volt a legkülönösebb üldözés. Végül a sörétek odaértek egy ládahalom alapjához. Addigra Indy már kifogyott a szuszból, és nehezen bicegett. – Talán ez lenne az… A sörétek még nem álltak meg; elindultak felfelé az állványon, és eltűntek két láda között. – Gyorsan! – kiáltotta Indy. – Segítsen valaki! Az éppen megérkező Dovcsenkóval együtt megragadta az állvány legszélén lévő ládát, lelökték a padlóra, ahol felnyílt a teteje, és SZIGORÚAN TITKOS jelzéssel ellátott dossziék ömlöttek ki belőle. Indy ügyet sem vetett rájuk, és a láda helyén támadt nyílásra bámult. Ott még több teljesen azonos faláda sorakozott, és eltorlaszolták az utat. A söréteket már sehol sem lehetett látni. – Azokat is szedjék le! – kiáltotta Indy. Néhány katona elkezdte lecibálni a ládákat, s a polcon egyre több hely támadt. Valahonnan hátulról Szpalko egy fémes villanást észlelt. Leghátul egy faládát szinte teljesen beborítottak a sörétek. Ez volt az, amit kerestek. Indy az orosz nőre sandított. A lámpák fényében látta, hogy Szpalkónak csillog a szeme, majd int két katonának, hogy húzzák előre a ládát. Némi nyögés és káromkodás árán ez sikerült is, s Indy észrevette, hogy az egyikük karórájának mutatói pörögni kezdenek, majd a láda irányába mutatva megállnak. A láda pont akkora volt, mint amekkorának Szpalko leírta, s egy kisebb koporsóra emlékeztetett, csak keskenyebb volt. A nő pontos értesülésekkel rendelkezett. Szpalko elvett az egyik katonától egy feszítővasat. Indy tudta, hogy senki másnak nem engedné át a láda kinyitását. A nő szemében a várakozás tüze izzott. – Majó zólace – suttogta magának oroszul, mintha fohászkodna. A láda felső sarkába illesztette a feszítővasat, és feltörte a fakoporsó fedelét. Indy észrevett egy félig leégetett feliratot, amelyből néhány szám és betű megmaradt: SWELL, N. M. 7-9-47. Ez volt a keresett láda. Amikor a fedél lekerült, egy szalmába ágyazott, rozsdamentes acéltartály bukkant elő, tetején hajlított, lepecsételt fedéllel. 22

Szpalko egyetlen bólintására egy katona feszítővasat illesztett a pecsét nyílásába, meglazította, majd feltörte. Sűrű, kékes gáz áramlott ki a tartályból, és felfelé gomolygott. A szarufáról lógó lámpák mintegy varázsütésre a nyitott láda felé lendültek. A fedél teljesen feltárult. A tartályban egy ezüstös fémfóliába göngyölt alak hevert. Úgy tűnt, a különös takaró egyaránt felfogja és visszaveri a fényt, akár a vízen úszó olajfolt. Indy valami enyhe kisugárzást érzett, amelytől kirázta a hideg. Akármi is volt, amit tapasztalt, a tartály két oldalánál térdelő katonákat nem érdekelte, és óvatosan elkezdték leszedni a gyűrött fémfóliát. Többrétegű volt, akár a hagyma héja. Az órák mutatói megint pörögni kezdtek, sőt az egyiküké egyenesen leszakadt a csuklójáról, és a mágneses fóliára tapadt. A sörétek szintén peregni kezdtek, és odaragadtak a felületére. Szpalko már nem bírta tovább, és odahajolt. O fejtette le a mumifikálódott maradványokról az utolsó fóliát. Indy nem láthatta, mi van a ládában, mivel a többiek szorosan köré gyűltek. De amikor Szpalko felegyenesedett, észrevette, hogy a nő eltávolította a fémfólia belső rétegét, amely a helyén tartotta a koporsó tartalmát, egy humanoid fej ezüstös halotti maszkját. A koponya természetellenesen megnyúlt volt, a járomcsont fölötti szemüregek túlméretezettnek tűntek, rovarszerű megjelenést kölcsönözve a koponya tulajdonosának. A többiek közelebb hajoltak. Ez volt minden, amit láthattak. Kivéve Indyt. O oldalra lépett, és becsusszant két katona mögé: más dolog érdekelte, és kinyúlt a célja felé. Szpalko megérzett valamit. Megpördült, és kemény pillantást vetett rá. Tekintetük egy pillanatra találkozott – majd figyelmeztető kiáltás röppent fel a nő ajkáról. Elkéstél, húgom. Indy megtalálta, amit keresett. Megragadta az ostor nyelét, amely még mindig egy katona vállán csüngött. A meleg bőr úgy illett a markába, mint egy méret után készült kesztyű. A katona feléje fordult, de Indy a vállával a földre lökte, és megszerezte az ostort. A Macet őrző orosz Indyre szegezte a pisztolyát. Ma nem, öregem. Indy meglendítette a karját: az ostor nagyot csattant, majd szorosan rátekeredett a meglepett őr csuklójára. Ez az előrehaladott életkor egyetlen előnye: több ideje volt a gyakorlásra. A padló heverő katona a puskáját keresgélte. Indy az ostorral megcsavarta Mac őrének csuklóját, mire annak elsült a pisztolya: a golyó a másik katona mellébe fúródott, s az holtan terült el a földön. Indy keményen megmarkolta az ostort, és maga felé húzta az őrt, aki elvesztette az egyensúlyát, és Indy karjába zuhant. Indy szabad kezével megmarkolta a pisztolyt, Mac felé dobta, a barátja nagy nehezen elkapta. A professzor Szpalkóra és a többi 23

katonára lökte az őrt, majd hátrálva felemelte a halott orosz puskáját. A katonák előrántották fegyverüket, de Indy már Mac mellett volt. Háttal egymásnak támaszkodva néztek szembe az oroszokkal. Akárcsak a régi szép időkben. Indy a tőle alig egy méterre álló Szpalkóra szegezte fegyverét. – Tegyék le a puskát! – ordította. – Tegyék le, különben az orvos ezredes meghal! A katonák habozva engedelmeskedtek. Csak Dovcsenko tartott ki, az általa szorongatott masszív nyeregpisztoly továbbra is Indyre irányult. – Tegye le! – figyelmeztette Indy, de hirtelen valami gyanúsat tapasztalt. Különösen azért, mert Szpalko jegesen mosolyogva összefonta a karját, mint aki jól szórakozik. Indy gyomra összeszorult, amikor érezte, hogy Mac elmozdul mögötte. Ez nem lehetséges… Indy hitetlenkedve megfordult. Mac fegyverének csöve a fejének szegeződött.

5. Indy nézte, ahogy Mac csatlakozik Szpalkóhoz és Dovcsenkóhoz. A barátjában legalább volt annyi tisztesség, hogy zavartnak tettesse magát: lesütötte a szemét, nem akart Indy kemény pillantásával találkozni. A professzor szívét düh és bánat öntötte el, s alig tudott megszólalni. – Mac? Miért? A férfi, aki évtizedek óta a barátja volt, csak vállat vont. – Mit mondhatnék, Indy? Nehogy azt hidd, hogy kommunista vagyok. Csak egy jó kapitalista. És ők fizetnek. Nagyon jól fizetnek. A professzor lelkében dúló vihar dühvé változott. – Tréfálsz velem? Azok után, hogy évekig kémkedtünk a vörösök után? Mac megint vállalt vont, és szégyellős félmosollyal felszegte a fejét. – Rossz volt a lapjárásom, cimbora. Pocsék. Legendásan pocsék. – Felnézett a ládák halmára. Mohóság csillogott a szemében, ahogy felmérte, milyen mérhetetlenül értékes titkokat halmoztak itt fel. – Nem mehetek haza egész életemben üres kézzel. Dovcsenko előrelépett. Felhúzta masszív kézifegyvere kakasát. Nagyon fogja élvezni, ami most következik. Szpalko tőre markolatának gombján nyugtatta a kezét. – És a dacos utolsó szavak, dr. Jones? Indy egy percig azon gondolkodott, hogy valami ideillő hazafias szólamot vág az áruló arcába. Aztán az egyszerűség mellett döntött. 24

– Kedvelem Ike-ot. 1 Dovcsenkót ez nem szórakoztatta. Felemelte a fegyverét. – Tegye le a puskát. Meg az ostort. Most. Indy megadóan felemelte a karját. – Maga nyert, haver.

Feldobta a puskát, amely a csoportban álldogáló, automata fegyvert szorongató oroszok előtt esett le a földre, és elsült. A golyó az egyik katona lábába fúródott, aki rémülten felkiáltott, és összeesett. De ahogy Indy remélte, a fájdalom ösztönös reflexválaszt váltott ki belőle: ujjai rászorultak a puskájára, beleértve annak ravaszát is. Miközben hátrazuhant, golyók záporoztak automata fegyveréből. A lövedékek mindenfelé röpködtek, a dzsipeken koppantak, és becsapódtak a ládákba. Minden katona lebukott fedezéket keresve. Még Dovcsenko és Szpalko is. Indy megfordult, és rohanni kezdett a legközelebbi ládakupac felé. Úgy mászott fel rajtuk, mint egy fa csigalépcsőn, felugrott a felső polcra, és tovább kapaszkodott felfelé, majd lehevert, és levegő után kapkodott. Úgy érezte, mintha tűkkel szurkálnák a tüdejét. Elfintorodott, és tovább kereste a menekülés útját. Körülötte mindenfelé ládák tornyosultak dülöngélő oszlopokban; sötét hézagok voltak közöttük. Nem túl biztató. Megkockáztatott egy pillantást lefelé, s látta, hogy Dovcsenko és Mac feltápászkodik. A többiek is felugrottak, fegyverek szegeződtek a rejtekhelyére. Mielőtt lebukott volna, éles kiáltást hallott. Szpalko. A nő elrohant a ládák mellett, és odakiáltott két katonának, akik a különös koporsót készültek betenni a dzsip hátsó részébe. Szpalko beugrott a vezetőülésbe, a gázpedálra taposott, és a jármű felgyorsított a folyosón. A szarufákról lógó lámpák kilendültek, és beálltak a mágneses szállítmány irányába. A második dzsip is utánaeredt. Nem, húgom, nem mehetsz így el. Indy lehajolva rohant a ládák felső során. Golyók fütyültek körülötte, és becsapódtak a lába alatti ládákba. Amint a ládasor végéhez ért, az ott lógó lámpák úgy lengtek ki, mint az iránytű mutatója. Szpalko dzsipje éppen most haladt el alattuk. Most vagy soha. Indy leugrott a polc végéről, meglendítette az ostorát, és belekapaszkodott vele egy lámpába. Mögötte az utolsó ládát szétrobbantotta a puskatűz. Egy kézzel tartva magát, ott lebegett a megdöbbent oroszok feje fölött; aztán lendületet vett, és egyenesen Szpalko dzsipjén landolt. 1

Utalás Dwight „Ike” Eisenhower 1953-as választási hadjáratán az elnökjelölt hihetetlen népszerűségnek örvendő jelszavára: „I like Ike!”

25

Vagy legalábbis azt hitte. A körív végén Indy bakancsa a dzsip hátsó részében lévő koporsó fölött táncolt, csakhogy a jármű felgyorsított, ő pedig visszalendült. Az oroszok felé. A feje fölött kioldódott az ostora. Ez így nem lesz rendben. A padló felé zuhant – de végül a Szpalko mögött haladó dzsip első szélvédőjét betörve két meglepett orosz között kötött ki. – A fenébe, azt hittem, közelebb lesz – jegyezte meg, aztán az utasülésen ülő katona arcába könyökölt, majd váratlan ütést vitt be a sofőrnek. A két katona kizuhant az ajtón. Indy becsusszant a sofőrülésbe, rálépett a gázra, és megmarkolta a kormánykereket. Szpalko dzsipje után hajtott, majd felgyorsított, és mellé került. A nő felfigyelt a motorzúgásra, és odanézett. Indy élvezte meglepett pillantását. Erre nem számított. De erre sem. Indy megrántotta a kormánykereket, és a dzsip nekiütődött Szpalko járműve oldalának. A nő elvesztette uralmát az autó felett, amely nekiütközött egy ládakupacnak. A becsapódás kirepítette Szpalkót az ülésről egy halom törött láda közé. Indy fékezett, majd átugrott a másik dzsipbe. Sajnálom, húgocskám. Hátramenetbe kapcsolta a dzsipet, megszabadult a ládatörmelékektől, majd a gázra lépett. A dzsip kerekei felforrósodtak a betonpadlón, amint kilőtt a távoli kijárat felé. A válla fölött hátrasandított, hogy megbizonyosodjon róla, vajon a koporsó még mindig ott van-e. Rendben. Nem hagyhatja, hogy az oroszok megszerezzék. A dzsip mögött észrevette a törmelékből kikecmergő Szpalkót, aki sértetlennek tűnt. Ez már nincs annyira rendben. Visszafordult az ülésen, és megcélozta a kijáratot. De amikor áthaladt az óriási raktár folyosóinak kereszteződésében, észrevette az egyik Fordot, amely eltorlaszolta az utat, és egyenesen rá lőttek belőle. Indy elfordította a kormányt, és egy másik folyosó felé robogott – azt viszont a csapatszállító teherautó foglalta el, mely feléje száguldott. A visszapillantó tükörben látta, hogy a parancsnoki autó csikorgó gumikkal megkerülte a sarkot. Csapdába esett. Indy megkereste az egyetlen irányt, amely nyitva állt előtte. Felfelé. Fölötte egy tetőtartó acélsín ívelte át a folyosót. Indy rákapcsolt, és egyenesen a teherautó felé fordult, mintha a „gyáva nyúl” játékra szánta volna el magát. A dzsipet sebességben tartva felemelkedett az ülésről, kibontotta az ostorát, és visszatartotta a lélegzetét. A katonai teherautó fényszórói gyorsan közeledtek. Az utolsó pillanatban 26

meglendítette az ostort, amely puskalövésként csattant egyet, majd szorosan az acélsín köré tekeredett. Egy másodperccel sem korábban a kelleténél. Indy szorosan fogta az ostor nyelét, amely felrántotta a dzsipből, és a hajtóerő a magasba emelte. A hirtelen rántás miatt tüzes fájdalom hasított a vállába, de esze ágában sem volt elengedni az ostort. Alatta fékek csikorogtak, sofőrök ordítottak. A csapatszállító és a parancsnoki autó egy időben ütközött Indy dzsipjének, és úgy összenyomták, mint a harmonikát. A két jármű az oldalára dőlt, és nekicsapódott a ládáknak. A fa lángra kapott; szigorúan titkos dossziék repültek a levegőbe. Indy a törmelék között landolt. Megrázta az ostorát; közben valami aranyszínű csillant meg a szeme előtt. Egy, az ütközés során megsérült ládából sugárzott. Indy egy drágakövekkel díszített láda ismerős aranyfogantyúját látta. Megdermedt. Lehetséges volna? A frigy… Közelebb hajolt. Na nézd csak, a mindenit. Golyók fütyültek el előtte, és forgáccsá aprították a ládák peremét. Indy hátraesett. Most nincs idő a bámészkodásra. Lebukott egypár láda mögé, hogy fedezéket találjon, de előtte még észrevette Macet, aki kimászott a parancsnoki autó ajtaján. Pisztollyal a kezében. A két férfi tekintete találkozott: az összeütközött autók roncsai fölött bámultak egymásra – és barátságuk romjaira. Mac felemelte a pisztolyt. – Állj meg, Indy. Innen nincs kiút. A régész barátja korábbi szavaival vágott vissza: – Mindig van valami kiút, Mac! Indy lebukott, és a hangár nyitott ajtaja felé száguldott. A hangár félhomályából jól látta a kinti napfényt. Még hosszú út várt rá. Óvatosabbnak kell lennie – és gyorsabbnak. A füle csengett a lövések hangjától, miközben az árnyékból a fény felé igyekezett. Amint egy másik folyosó nyílásához ért, nem hallotta meg a dzsipet, amely egyenesen felé rohant. Most nem tudott idejében kitérni előle. Felugrott, de ezúttal nem elég magasra. A dzsip eleje a bakancsának ütközött, s Indy a motorháztetőn átcsúszva nekicsapódott a szélvédőnek. Kábultan tapadt az üvegre, mint egy odakenődött légy. A vezetőülésből egy ismerős arc bámult rá. Dovcsenko. Mivel Indy eltakarta a kilátást, Dovcsenko nehezen tudta irányban tartani a dzsipet. Indy éppen időben nézett hátra, hogy meglássa, a jármű egyenesen a hangár hátsó falán tátongó alagút felé halad. Nem. Alagutat, azt nem. Egy beton lépcsősor vezetett lefelé. Indy kitámasztotta magát, s ujjaival a szélvédő peremét markolta. 27

Ez így nem lesz jó.

28

6. Dovcsenko fel sem fogta, milyen veszély fenyegeti. Egy perccel azelőtt még az állványok közötti folyosón száguldott dzsipjével, most pedig széles lépcsőkön ugrált lefelé. Majdnem kiesett az ülésből, és úgy érezte, a fogai kiugranak a helyükről. Vasmarokkal szorította a kormánykereket. Az autó egy utolsó zökkenéssel leérkezett a lépcső aljára, és befarolt egy hatalmas, föld alatti kamrába. Dovcsenko nehezen lélegzett, a szíve kalapált, a keze remegett. Végül szusszant egyet, és körülnézett. A kamra közepén egy lapos rakfelületű sínautó állt a föld alatti alagútba vezető vágányon. Dovcsenko a sínpárra bámulva rájött, hogy hová került. Aznap korábban már megfigyelte a sivatagban futó vágányt, amely a hangár melletti hegytetőn lévő bunkerből vezetett kifelé. Lehet, hogy épp a bunker fenekén kötött ki. Hátulról nyögést hallott. Az amerikai lecsúszott a dzsip motorháztetejéről, bizonytalanul lábra állt, és visszafelé igyekezett. Nem fogsz elhúzni. Dovcsenko lefejtette ujjait a kormánykerékről, és kimászott az autóból. Jones után osont, és nagyot lökött rajta. Az amerikai megtántorodott, és rázuhant a sínautóra. Dovcsenko bár a férfira koncentrált, szemöldökét ráncolva a különös járművet is szemügyre vette. A sínautó hátsó részére hevenyészve sugárhajtású motort erősítettek. Mielőtt alaposabban megnézhette volna, Jones megmozdult, erőlködve felült, és tétován a sínautó vezérlőpanelje felé tapogatózott. Vörös fény villant fel, és megszólalt a riasztócsengő. Dovcsenkótól jobbra kigyulladt egy lámpa, amely egyre erősebb és erősebb fényt árasztott a kamrába. Az alagút végén kinyílt a zsilipajtó. Nappali világosság ömlött be az alagútba. Jones a ragyogás felé fordult, és feltápászkodott. Arrafelé nem tud elmenekülni. Dovcsenko felmászott a sínautóra. Az amerikai ökölcsapással fogadta. Az ütés sokkal erősebb volt, mint az orosz kinézte volna Jonesból, ám alig érezte. Előrelendült, nekilökte a férfit a hátsó motorburkolatnak. Fél kézzel tartotta, a másikkal pedig torkon akarta ragadni, hogy megfojtsa. Jones küszködött, miközben Dovcsenko lassan összeszorította ujjait a nyakán. Élvezte, hogy a férfi arca lassan elkékül, majd kétségbeesetté válik. Így fogsz meghalni, Jones. Foglya vadul körbepillantott. A motorhoz préselődött Jones még mindig a menekülés útját kereste. Most nem szabadulsz – gondolta Dovcsenko. A lépcső felől lépések hallatszottak, mire mindketten odakapták a fejüket. George McHale igyekezett lefelé, lövésre emelt pisztollyal a kezében. Az angol egy pillantással felmérte a helyzetet. 29

– Dovcsenko ezredes! Irina élve akarja Jonest, és ezt maga is tudja! – kiáltotta. Az ezredes észrevette a foglya szemében felvillanó reménysugarat, de gonosz elégedettséggel tovább szorította a nyakát. – Dovcsenko! – dörrent rá McHale. A levegő után kapkodó Indy esdeklően pillantott a férfira, aki egykor a barátja volt. Dovcsenko észrevette, hogy Jones pillantása McHale-re, különösen annak pisztolyára szegeződik – majd visszanéz rá. Segítséget kért: azt akarta, hogy lőjön. Ehelyett McHale leeresztette a pisztolyt, és félrenézett. – Sajnálom, Indy. Dovcsenko érezte, hogy foglyának szinte megáll a szívverése. Ez az utolsó árulás kis híján végzett vele, s fájdalmasabban érintette, mint a nyakát szorongató ujjak. A sínautó mögött hangosan csattant valami. Egy másik dzsip, amelyben három orosz katona ült, áttörte a keskeny bekötő alagút ajtaját. Indy nem menekülhetett. Vége volt. Dovcsenko még erősebben szorította Jones nyakát, előrehajolt, és megvetően a fülébe súgta: – Viszontlátásra, elvtárs. Amint az ezredes kiegyenesedett, látta, hogy Indy szeme felvillan, a legyőzött ellenfél egy pillanat alatt új erőre kap – s azt is észrevette, hová bámul a professzor. Mielőtt reagálhatott volna, az amerikai lába rúgásra lendült, és a vezérlőpanel alatt lévő rejtett légbeeresztőhöz csapódott. Az kinyílt, mire a motor beindult. A fúvócsövekből fehéren izzó lángcsóva csapott ki, elhamvasztotta az ezredes katonáit, és felrobbantotta a dzsip üzemanyagtartályát. Dovcsenko hátrazuhant, és elengedte Jonest, aki levegő után kapkodva térdre esett. McHale a lángcsóva elől felrohant a lépcsőn. Az ezredes éppen megfordult, amikor a motor teljes sebességre gyorsult. A sínautó leszáguldott a vágányokon, és rakétasebességre kapcsolt; mindkét férfi a kipárnázott hátsó falnak préselődött. A jármű besiklott az alagútba. A falak elmosódtak körülöttük, a nyomás a helyükhöz szegezte őket. Dovcsenko érezte, hogy a bordái összeszorulnak. A fények egy foltba olvadtak össze. Aztán a sínautó a másodperc töredéke alatt kisüvített az ajtón, és kiszáguldott a sivatagba, egyenesen a lemenő nap felé. A fény elvakította, de Dovcsenko képtelen volt lehunyni a szemét, mivel a gravitációs erő és a szél feszítette a szemhéját. A sínautó úgy száguldott az elátkozott tájon, mint a rakéta. Ki tudja, hova tartott. ◊

◊

◊

Egy perccel később Szpalko és George McHale a hangár mellett toporgott. A férfi kabátjának háta még mindig füstölt. A nő a 30

sivatagi szürkületbe bámult. Az imént szemtanúja volt annak, hogy egy tűzcsóva áthúzott a sivatag felett. Egy másodperccel később meghallotta a hangrobbanást. Egészen addig nem értette, mi történt, amíg a félig megégett George McHale meg nem érkezett. – Mindketten rajta voltak? – kérdezte újra. – Dovcsenko és Jones? A férfi bólintott, és széles karimájú kalapjával leveregette megperzselt ruhájáról a hamut. – Vajon életben maradhattak? – kérdezte a nő. McHale vállat vont, de miközben a halványuló nap felé bámult, a nő észrevett a tekintetében valami aggódást. Bár elárulta a barátját, valami még megmaradt köztük, valami, ami nyomta a szívét – még ha csak időlegesen is. Az egyik csapatszállító és a megmaradt dzsip odagördült mögéjük. Mindkét jármű elég megviseltnek tűnt, horpadások és ütések nyomai tarkították őket. Szpalko a sivatag felé mutatott, és parancsokat kezdett osztogatni. A járművek elindultak a homoktengerbe, nyílegyenesen követve a rakétahajtású sínautó füstölgő kondenzcsíkját. Szpalkót kényelmetlenül érintette a bizonytalanság: tudni akarta az igazat. Különösen ami dr. Henry Jones Juniort illeti. Nem hagyhatja, hogy kicsússzon a kezéből. Legalábbis élve nem.

7

Indy úgy érezte, hogy az egész világ súlya a mellkasára nehezedik. De lehet, hogy két vagy három világé. Még mindig nem tudott levegőt venni. A növekvő gravitációs erő szűkítette a pupilláját. A környék elhomályosult körülötte, majd rohanó alagúttá változott. Közben végig úgy érezte, hogy a szemei benyomódnak a koponyájába. A sínautó percek alatt felgyorsult – de ugyanolyan hirtelen, ahogy kezdődött, a száguldás véget is ért. A segédrakéták kikapcsoltak. A rakétahajtómű fékrendszere beindult, a vágányhoz nyomta a járművet, és lelassította. A sínautó egyenletesen siklott a sínek végéig, ahol lágy puffanással nekiment egy óriási gumiütközőnek. A vágány végét egy kis, sötét sorompó jelezte. A két férfi botladozva feltápászkodott, majd kizuhant a sínautóból – de a harcuk ezzel nem ért véget. Rögtön egymásra támadtak, úgy csépelték egymást, mint az ütésektől már tántorgó bokszolok. Indy ököllel ütött, de jó harminc centivel eltévesztette méretes célját. 31

Dovcsenko mégis hátratántorodott, mintha ellenfelének sikerült volna bevinnie a döntő horgot. Nagyobb teste nehezebben boldogult a gravitációval. A tömeg és a vonzás kérdése volt az egész. Indy lehuppant a sínautóra. A sivatagban észrevett egy porfelhőt, amely egyenesen feléjük tartott. Biztosan nem a mentőosztag érkezik. Annyira azért nem kábult el. Nyilván Szpalko emberei közelednek. Indy talpra ugrott. Megfordult, és valami villanást látott a távoli szürkületben. Egy város? Ilyen helyen? Mindenesetre ott valaki biztos tud segíteni neki. Elindult a sivatagban a lakottnak látszó hely felé. Riasztania kell őket. Jönnek az oroszok. ◊

◊

◊

– Csak hagyja itt! – kiabálta Mac Irina Szpalkónak. A nő ügyet sem vetett rá. Tovább ráncigálta a fémkoporsót a folyosón a karambolos parancsnoki kocsi felé. Esze ágában sem volt nélküle távozni. Miközben Szpalko a megszállottsága tárgyával küszködött, Mac olyasmi miatt aggódott, ami minden másnál drágább volt neki. A saját életéért. Sikerült beindítania a szedán motorját, de a behorpadt motorháztető még problémát jelenthet. Felnyitotta és lefeszegette, a parancsnoki autó most inkább úgy festett, mint egy felturbózott jármű. A hangár nyitott ajtaján keresztül gumiabroncsok csikorgása hallatszott az óriási épületből. Megérkeztek az igazi amerikai tengerészgyalogosok, akiket a sínautó zajos elindulása és az azt követő riasztójelzések vonzottak ide. Már nem volt több idejük. Mac a kocsi hátsó részéhez rohant, és segített Szpalkónak beemelni a koporsót – ugyanabba a csomagtartóba, ahol őt és Indyt tartották bezárva majdnem egy napig. Az emlékezéstől megborzongott, és lecsapta a fedelet, majd a rakétasebességgel száguldó sínautó után bámult. Sajnálom, Indiana… De ami történt, megtörtént. O már meghozta a döntését. Mac bemászott a vezetőülésbe, Szpalko mellette helyezkedett el. A férfi óvatosan rálépett a gázpedálra, és a hangár hátsó kijárata felé vezette az autót. Mögöttük harsányan kiadott parancsok visszhangoztak a teremben. Mac megkockáztatott egy kicsivel nagyobb sebességet. Ahogy tengerészgyalogosok beözönlöttek az elülső bejáraton, a szedán kigurult a hátsón a szürkületbe. Aztán Mac rákapcsolt, és száguldani kezdtek a sivatagban. – Legalább megszereztük, amiért jöttünk – dünnyögte Szpalko. De nem azt, amit érdemeltünk – gondolta Mac. ◊

◊

◊ 32

Dovcsenko csillagfényben tért magához. Kezek nyúltak felé, melyek felsegítették a homokról, leporolták, és langyos vízzel kínálták. Egy pillanatnyi tétovázás után az ezredes hosszú karjával félresöpörte az embereit. Elég volt. Néhány lépést tett, és mélyen beleszippantott az éjszakai levegőbe. A feje lüktetve fájt, és úgy érezte, mintha tejüvegen át látná a világot. Mellette járó motorral várakozott a parancsnoki autó és a dzsip. Az emberei is vártak. Körülnézett közöttük. Jonesnak nem volt nyoma. – O hol van? – morogta oroszul. Az egyik embere megrázta a fejét. – Már elment, mire ideértünk. Dovcsenko elhúzta a száját, felmordult, majd lassan körbejárta a sínautót. A homokban meglátott néhány bakancsnyomot. Letérdelt melléjük. A nyomok a sivatagból kifelé vezettek. Jones. Dovcsenko összehúzta a szemét, és gondolatban követte a nyomok tulajdonosának útvonalát. A sziklás tájon túl fények villództak a távolban, közel a horizonthoz. Felállt, és galléron ragadta az egyik emberét. A lábnyomokra mutatott, majd a távoli fényekre bökött. – Találjátok meg – parancsolta oroszul. – Öljétek meg, és azzal is végezzetek, aki beszélt vele. A férfi biccentett, majd intett két katonának, hogy ugorjanak be a dzsipbe. A motor felpörgött, és a dzsip a homokot felkavarva elindult a sivatagban a távoli város felé. Dovcsenko néhány lélegzetvételnyi ideig utánanézett, majd vészjóslóan felmordult, és a parancsnoki kocsi felé indult; beszállt, és lehuppant a hátsó ülésre. A sofőr megfordult a szedánnal, és az ellenkező irányba indult, arrafelé, ahonnan érkeztek. Dovcsenko az elátkozott tájra meredt. Elege volt ebből a nyavalyás sivatagból.

8.

Indy besántikált a sivatagi kisvárosba. A hosszú séta után alig tudta magát egyenesen tartani. Átment a főutcán, majd bizonytalanul bekanyarodott. Az utca két oldalán sötét üzletek sorakoztak; mostanra már mind bezárt. Az utcai lámpák vidáman szórták a fényüket. Az út végén a benzinkút neonreklámja lassan kialudt. A távolból zenét hallott, amely egy még nyitva tartó büféből vagy bisztróból szűrődött ki. A hang irányába bicegett, és remélte, hogy kaphat egy pohár vizet. A szája tele volt homokkal. 33

Átkutatta a zsebeit. Nem volt egy vasa sem. Csak a jótékonyságban reménykedhetett. Amint az út közepére ért, körülnézett, hátha lát valahol rendőrőrsöt vagy más hatósági képviseletet. Riasztania kellene őket. Meg kell állítani az oroszokat. Indy továbbment, és meglátott néhány parkoló autót. Azt fontolgatta, érdemes lenne elkötni az egyiket, de mind az erő, mind az akarat hiányzott belőle. Bármennyire is utálta bevallani magának, tényleg segítségre volt szüksége. Amikor elért a városka legnagyobb kereszteződéséhez, megtorpant; nem tudta, merre tartson. Aztán felfigyelt egy motor zúgására, megfordult és hátranézett. A sivatagból egy jármű közeledett a város határához. Az egyik lámpája fényesen világított, a másik homályos volt. Indy felismerte egy dzsip körvonalait. Az oroszok követték. Indy besiklott egy sarkon, és elrejtőzött a városba érkező jármű utasainak tekintete elől. A dzsip lassan haladt a főutcán: nyilvánvalóan őt keresték. Némán átkozódott magában, elhajolt a faltól, hogy lélegzetet vegyen, de tudta, hogy indulnia kell. Elfojtott egy nyögést, ellökte magát a faltól, és átsietett az útkereszteződésen. A következő utcában csinos házsor húzódott: az előkertek gondosan nyírt füvét léckerítés szegélyezte, az ablakokban virágok pompáztak. Indy nem akarta bajba keverni a békés lakosokat, de nem volt más választása. Ezenkívül le kellett mennie az útról is. Átvágott két ház között, és egy hátsó udvarba jutott. A mögötte lévő utcára figyelt, ezért egyenesen belegyalogolt a száradni kitett ruhákba. Belegabalyodott, mintha bennszülöttek hálós csapdájába került volna. Nagy nehezen kikecmergett a ruhák közül, és a ház hátsó bejárata felé vette az irányt. Az ablakok virágmintás függönyei mögül fény szűrődött ki. Hangokat hallott. És zenét. Csendesen kopogott, de nem kapott választ. Nem akarta megkockáztatni, hogy kiabálással hívja fel magára a figyelmet, ezért lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt, Indy beosont. Egy tiszta konyhában kötött ki, amelynek kockás köve szinte ragyogott. A legmodernebb berendezésekkel volt felszerelve, többek között egy nagyméretű King Cool hűtőszekrénnyel. Indy vágyakozva nézett rá: ki akarta fosztani a jégkockatartót, és valami hideg italra is áhítozott. De erre még várnia kellett. – Helló! Van itt valaki? – A hangja úgy szólt, mint egy karcos lemez. Még ő is alig hallotta magát. Elszántan benyitott a nappaliba, ahol a zene egyre hangosabban szólt. A muzsika egy tévékészülékből eredt, amely a Howdy Doody show-t sugározta. Éppen a főcímzene ment; a család háttal ült neki: anya, apa és két gyerek. Indy megint lelkiismeret-furdalást érzett, hogy meg kell zavarnia ezt a tökéletes családi életet, különösen azért, mert ilyesmiben neki sosem volt része. De nem volt más választása. 34

Az ajtó melletti asztalkán meglátott egy telefont. Megragadta a kagylót, és tárcsázni kezdett. Közben kiszáradt torkával küszködve sürgetően odaszólt a túlméretezett karosszékben üldögélő apának. – Oroszok! Kémek! Betörtek a katonai bázisra, és… – Közben belehallózott a kagylóba, de rádöbbent, hogy nem hall tárcsahangot. Néhányszor lenyomta a billentyűt. – Nincs egy működő telefonjuk? Senki sem mozdult. Senki sem válaszolt. Mereven nézték a tévé képernyőjét, amelyen a szeplős ábrázatú Howdy Doody bábu mókázott és hahotázott. Mi van veletek, emberek? Odasántikált az apához, és megragadta a karját – amely a kezében maradt. A merev férfi kiborult a karosszékből, a feje hihetetlen szögben állt, viaszos arcára ráfagyott a vigyor. Indy rémülten hátratántorodott. Egy próbababa. A tévéműsorban Buffalo Bob harsogott: – Howdy, hitted volna valaha? Ez egy kitalált hely. Indy közelebbről is szemügyre vette a többieket. Mind próbababák voltak. A kiszáradt, holtfáradt Indy nem tudta elképzelni, mi folyik itt. Földbe gyökerezett a lába: mozdulatlanul állt, akár a viaszfigurák. Meg kellett volna mozdulnia, de nem volt képes rá. Aztán mintha fel akarta volna ébreszteni, kint az utcán vijjogni kezdett egy sziréna. Miközben a zaj forrása felé fordította a fejét, valami rémes dolog villant az agyába. Felismerte ezt a kürtöt. Légvédelmi sziréna volt. – Ó, ez semmi jót sem ígér. A bejárati ajtóhoz sietett, és kitárta. Kibicegett a fedett tornácra, majd a fűre. A postaláda mellett egy postásbábu álldogált, kezében viaszleveleket tartva. Az utcán egy férfi kutyát sétáltatott, mindketten a mozdulatba merevedtek. Az utca végén gyerekek rúgták a labdát, egy Buickból pedig valaki integetett nekik. Az utcasarkon Indy meglátott egy táblát, amelynek tetején nagy betűkkel az ISTEN HOZTA felirat állt. Közelebb ment, hogy elolvassa az egész szöveget. ISTEN HOZTA DOOM TOWNBAN! Az AMERIKAI HADSEREG KÍSÉRLETI TEREPE. CIVILEKNEK TILOS A BELÉPÉS! Indy hátralépett. Ez tényleg nem ígér semmi jót. A sziréna egy nyikkanással elhallgatott, és egy fültépő hang szólalt meg helyette. A személyzet minden tagja foglalja el a helyét. Visszaszámlálás a robbanásig. A hátralévő idő egy perc.

35

9.

Indy úgy megrémült, hogy minden fájdalmáról megfeledkezett. Lesietett az utcán egészen a kereszteződésig. Maga is meglepődött rajta, milyen gyors mozgásra készteti a halálos fenyegetés, a puszta rémület pedig megolajozza sajgó ízületeit. Amint bekanyarodott az utcán, szikrák pattogtak a lába alatt, és méhek röpültek el a füle mellett. A vér is meghűlt benne, s csak lassan tudatosult benne, hogy lőnek rá. Ez a fenyegetés eltörpült amellett, ami bekövetkezhetett. A halál azonban még mindig halált jelentett. Indy majdnem fejest ugrott, és lebukott egy postaláda mögé. Óvatosan kikukkantott, és meglátta az autó mögött rejtőző orvlövészt, aki éppen elfoglalta a tüzelési pozíciót, majd egy jobb kilátást nyújtó pontra helyezkedett. Indy számára nem volt kiút. Aztán motorzajt hallott a háta mögött. Megfordult, és észrevett egy ütött-kopott katonai dzsipet, amely néhány házzal odébb két keréken fordult be a sarkon, és egyenesen felé száguldott. Az utasülésen felemelkedett egy katona, és a szélvédőre fektette a fegyverét. Egy kicsit elkéstetek, fiúk. Újra megszólalt a hangszóró. A HÁTRALÉVŐ IDŐ: NEGYVENÖT MÁSODPERC… Az orvlövész elterpeszkedett a földön, jobb szöget keresve. Egy lövés gellert kapott a fém postaládán, és akkorát szólt, mint egy gongütés. Indy felmérte, hogy milyen lehetetlen helyzetbe került. Felállt, s megadóan felemelte a karját. Mit veszthetett? – Várjanak! – ordította. – Álljanak meg, idióták! Van fogalmuk arról, hogy mi ez? A távolba mutatott, a főutcán túlra. A városra néző hegy tetején egy fémtorony állt, amelyre szirénákat és hangszórókat erősítettek. A közepén egy platóra hevederekkel fémgömböt függesztettek, amelyből gyújtózsinórok lógtak ki. Akár rá sem kellett volna írni az oldalára, hogy BOMBA. Ebben az esetben – atombomba. Az orosz orvlövész szeme kerekre tágult a felismeréstől. Megfordult, az utca közepére rohant, és meglengette a puskáját a feje fölött. Oroszul ordított valami a bajtársainak, és fegyverével a hegyre mutogatott. A dzsip első kerekei megcsikordultak, amint a vezetője felfogta, miről van szó. Aztán rákapcsolt, és a magányos lövész felé hajtott. Amikor a közelébe ért, csak addig lassított, amíg az fejest nem ugrott az autó hátsó részébe, majd ismét felgyorsított. Indy a dzsip után rohant, és kétségbeesetten hadonászott. – Hát persze! Nehogy már megvárjanak! Még futott néhány lépést, majd rájött, milyen céltalan az egész. A dzsip eltűnt a főutcán, és kilőtt a sivatag felé. Az őrült menekülés közben felkavarta a homokot, és legázolta az útjába kerülő kaktuszokat. 36

A HÁTRALÉVŐ IDŐ: HARMINC MÁSODPERC… Indy tudta, hogy csak egyetlen esélye maradt. Megfordult, és rohanni kezdett – nem ki a városból, hanem befelé. Ugyanabba a barátságos utcába igyekezett, ugyanabba a tökéletes képet nyújtó otthonba. A ház bejárati ajtaja még mindig nyitva volt. Átsietett az előkerten, felszaladt a tornác lépcsőin, és beviharzott a nappaliba. Végiglépkedett a rövid előszobán, közben hallotta a Howdy Doody ostoba, vidám főcímzenéjét. A HÁTRALÉVŐ IDŐ: TIZENÖT MÁSODPERC… Indy berontott a konyhába, és egyenesen a nagy teljesítményű King Cool hűtőszekrény felé sietett, majd kivágta az ajtaját. A HÁTRALÉVŐ IDŐ: TÍZ MÁSODPERC… Vadul kidobált mindent a hűtőszekrényből, beleértve a polcokat is. Gyorsan bekapott egy jégkockát, hogy enyhítse a fájdalmat kiszáradt szájában. Szopogatni kezdte, s érezte, hogy a hűvös víz lecsorog a torkán. Ez lehet az utolsó esélye. A HÁTRALÉVŐ IDŐ: ÖT MÁSODPERC… Bekuporodott a hűtőszekrénybe, és keményen becsapta az ajtaját – NÉGY… – de az ajtó kipattant. Beleakadt a bőrdzsekije. HÁROM. .. Begyömöszölte a dzsekit a hűtőszekrénybe, és – KETTŐ… – megint becsapta az ajtót. Odabent csak egy kis belső lámpa pislákolt; Indy elolvasta, mi áll a kis fémlapocskán, amelyet az ajtó felső sarkára rögzítettek. Az volt rajta – EGY… – ÓLOMBÉLÉSŰ, SZUPERBIZTONSÁGOS SZIGETELÉS! ◊

◊

◊

Doom Towntól egy mérföldre az orosz orvlövész visszabámult a halálos toronyra. A szíve a torkában dobogott, miközben a száguldó dzsip meglódult. Már nem látta a ragyogó robbanást: a világ elfeketedett előtte, mert a villanás kiégette a retináját. A vezető nem volt ilyen szerencsés. A robbanás mérföldekre megvilágította a sivatagot, földöntúli ragyogásba vonta a környéket. A visszapillantó tükörből látta, hogy a világ lángba borul. Egy erős lökéshullám száguldott végig a sivatagon, s a nyomában áradó tűz üvegessé olvasztotta a homokszemcséket. Látta, hogy a tűzgömb felé száguld. Egy pillanattal azelőtt, hogy a dzsip megolvadt, ő pedig hamuvá égett volna, az orosznak különös látványban volt része. A lökéshullámot meglovagolva egy hűtőszekrény repült a levegőben. Átszáguldott a feje fölött – aztán a tűz mindent bekebelezett. 37

◊

◊

◊

Indy nem emlékezett rá, hogy mikor ért földet. Ami azt illeti, semmi sem rémlett neki, csak az, hogy egy sötét, zárt helyen tért magához. Egy pillanatra megrémült: azt hitte, hogy elevenen eltemették. Egy olyan régész, mint ő, állandóan retteghetett volna ettől egy ősi járatban vagy sírban. Pánikba esett, és dörömbölni kezdett a sötétben. Aztán minden eszébe jutott. És még jobban megrémült. Megfeszítette a vállát, és rugdosni kezdte a jégszekrény ajtaját. Végül a zár feladta, és az ajtó kinyílt. Amint kiszabadult a kényszerű fogságból, forróság csapta meg. A félig megolvadt, megfeketedett hűtőszekrény befúródott egy kupac salakba és törmelékbe. Indy tántorogva tett néhány lépést, és küszködve valami hűvösebb levegő után kapkodott. Végül feladta, és egyenesen szembenézett a pokollal. Egy mérföldnyire tőle hatalmas gombafelhő emelkedett fel a sivatagból. Tűz- és fényoszlop kavargott benne. Egy pillanatra Indy beleképzelte egy koponya üres szemgödreit és tátott száját. Ember vagy démon. Ebben a percben, amikor azt bámulta, mit alkotott az ember, Indy kételkedett benne, hogy egyáltalán van-e különbség a kettő között.

10. Órákkal később Indy meztelenül állt a katonai bázis sugárfertőtlenítő helyiségében. Négy katona szadista örömmel dörzsölte végig gyökérkeféikkel a testét; olyan ráncokat és hajlatokat is felfedezve, amelyek létezéséről eddig nem is volt tudomása. Amikor tökéletesen lesikálták, a katonák folytatták a fizikai állapotára vonatkozó megjegyzéseket, amelyek egyáltalán nem voltak hízelgőek rá nézve. Szóval volt rajta egypár sebhely. Kinek nincsenek forradásai? Mindegyik a történelem árnyékos oldalán töltött életéről mesélt. Az elmúlt évtizedekben szinte az összes kontinensen megfordult; megmászta a magas hegyeket, föld alatti sírokban kutatott; túlélte az esős dzsungeleket, a napsütötte sivatagokat és a havas tundrákat; mindenkivel harcolt, a kannibáloktól kezdve a nácikig – bár a kettő közül inkább jöjjenek a kannibálok. De ma… A gyökérkefék ledörzsölték a bőrét, mintha megpróbálták volna leradírozni a múltját is. Órákkal korábban egy helikopterből vették észre Indyt, aki szinte öntudatlanul botorkált a sivatagban az atomrobbanás zónáján kívül. Miután idehozták, telepumpálták folyadékkal: vérátömlesztést kapott, beleerőltettek valami sűrű, sós, 38

káliumjodidot tartalmazó folyadékot, amely jót tett a belső szerveinek. Végül abbamaradt a brutális sikálás, és egy alacsony orvos közeledett felé Geiger-számlálóval. Végighúzta Indy előtt és a hátán is. Szerencsére csak néhány kattanás hallatszott. – Valaki vigyázott magára – jegyezte meg az orvos. – Aha, a jónép a King Coolnál. Indy elfogadta a köpenyt, és óvatosan felvette. A bőrének minden négyzetcentimétere égett; úgy érezte, mintha elevenen megnyúzták volna. Mégis hálásnak kellett lennie. Még mindig életben volt. Ez nem igazán nyerte meg a tetszését annak a két fekete ruhás alaknak, akik a helyiség túlsó végéből némán végignézték a megaláztatását. Egy akolból valók voltak: ugyanabból a kormányzati anyagból gyúrták őket, fényesre kefélt patentos bőrcipőjüktől kezdve könyörtelen arckifejezésükig. Indy megtudta, hogy a nevük Smith és Taylor. Nyilvánvalóan nem volt keresztnevük, vagy ha mégis, senki sem érezte szükségét, hogy megossza vele. Amikor Indy feléjük indult, egy katona toppant be az oldalajtón át. Odamasírozott Smithhez, és átadott neki egy darab papírt. Az elolvasta, és továbbadta Taylornak, aki szintén áttanulmányozta, majd akkurátusan négyrét hajtotta, és öltönye mellzsebébe dugta. Mindkettejük tekintete Indyre szegeződött. Smith a fémasztal melletti szék felé intett. Bár Indy szívesen leült volna, mégis állva maradt. Ez egy ilyen helyzet volt. Smith szólalt meg először: – Úgy tűnik, dr. Jones, hogy a története megállja a helyét. De az még mindig rejtély számomra, hogy először miként került az oroszok autójába? Indy felsóhajtott. Hányszor kell még keresztülmennie ezen? – Először is, a csomagtartóban voltam. Ahogy már elmondtam, elfogtak, elkábítottak és elraboltak egy mexikói ásatásról. – A jó barátjával, George McHale-lel együtt? Indy úgy érezte, hogy elakad a lélegzete. Barátja árulása olyan sebet ejtett rajta, amely még évek múlva is sajogni fog, és talán soha nem múlik el a fájdalom. Megrázta a fejét. – Semmi okom nem volt rá, hogy azt higgyem, Mac kém. O az MI6-nál2 volt, amikor én az OSS-nél3. Húsz vagy harminc közös küldetésen voltunk Európától a Csendes-óceánig. Sőt mi még… – Ne sorolja fel a háborús érdemeit, Jones ezredes – vágott közbe Taylor. – Mindannyian megtettük, ami tőlünk tellett. – Nem viccel? Melyik oldalon szolgált?

2

Directorate of Military Intelligence, Section 6 – az angol katonai hírszerzés szervezete. 3 Office of Strategic Services – Stratégiai Szolgálatok Hivatala, az USA katonai hírszerzési hivatala, a CIA elődje.

39

Taylor rosszindulatú pillantást vetett rá, majd újra Smith folytatta a kérdezősködést: – Nem hiszem, hogy felfogta, milyen súlyos a helyzete. Maga egy KGB-ügynök bűnsegédje volt, aki betört az Egyesült Államok szívében lévő, szigorúan titkos katonai létesítménybe. – A pirosfehér-kék nyakkendőjére bökött. – Az én országomban. Indy úgy döntött, nem kapja be a horgot, inkább más irányba terelte a beszélgetést. – Szóval mi volt abban a fémládában, amit elvittek? Taylor az asztalra támaszkodott. – Miért nem maga mondja meg? Hiszen korábban már látta. Indy elnézett mellettük. – A légierő 1947-es kudarcára gondol? Húsz emberrel együtt, akikkel tilos volt beszélgetnem, belöktek egy sötétített ablakú buszba, az éjszaka közepén elfuvaroztak a semmi közepére valami éppen akkor feltárt lelet miatt, és mit mutattak meg nekem? Néhány törmeléket meg egy erős mágnesességet sugárzó fóliaszerűséget – bizonytalanul megrázta a fejét –, amelybe megcsonkított maradványokat göngyöltek. De egyikünk sem kapott teljes képet a dologról, és megfenyegettek, hogy hazaárulással fognak vádolni, ha valaha is beszélünk róla. Ezért tehát maguknak kell elmondani, mi volt abban a rohadt ládában. Taylor kissé zavartnak tűnt. – Dr. Jones, csak akkor tudunk együttműködni, ha mi teszünk fel kérdéseket. Indy visszaemlékezett, mit mondott Szpalko. – Mumifikált maradványok – mondta hangosan. Most Smithen volt a sor, hogy összeszorítsa a száját, majd nyugalmat erőltetett magára. – A feljegyzéseinkben semmi ilyesmi nem szerepel – közölte határozottan. – Biztos összekever valamit, dr. Jones – mondta Taylor fenyegetően. Az amerikai kormányzat erejét nyomatékosító hangsúllyal megnyomta az összekever szót, halványan azt is érzékeltetve, hogy az ellenkezés akár a professzor testi épségét is veszélyeztetheti. Smith bólintott. – Azokban a raktárépületekben csak egyetlen dolgot tárolnak: a B sorozatú repülőgépek pótalkatrészeit. Indy már éppen elő akart hozakodni az ellenérvvel, amikor kivágódott az öltönyösök mögötti ajtó, és egy domború mellkasú férfi viharzott be rajta. Az arca egy harcra kész buldogra emlékeztette Indyt. Egyenruhát viselt, s a vállpántján két fényes csillag díszelgett. A tábornok nagy ember volt, még nagyobb hanggal. – Ross tábornok – mondta Smith, és fürgén kihúzta magát. A tábornok ügyet sem vetett rá, és Indy felé lépett. – Hála istennek, Indy! Van fogalmad róla, milyen veszélyes bemászni egy hűtőszekrénybe? A frigók halálos csapdák lehetnek! Szavait szívből jövő nevetés követte; látszott, hogy jó humora van.

40

Indy elvigyorodott. Úgy tűnt, évek teltek el azóta, amióta utoljára mosolygott. De a vigyorgás gyorsan eltűnt az arcáról; még mindig kimerült volt, és nyomasztotta a jelenlegi szituáció. Megrázta a tábornok kezét. – Jó, hogy látlak, Bob. – Uram… – szólt közbe Smith. Ross tábornok a két öltönyösre nézett. – Pihenj, fiúk. Kezeskedem dr. Jonesért. Indy végre lerogyott a felajánlott székbe. – Bob, mi a fene folyik itt? A KGB beteszi a lábát amerikai földre? Ki volt az a nő? – Miféle nő? – érdeklődött Taylor, és előkapott egy jegyzetfüzetet. – Adjon személyleírást róla. Indy Taylorról Ross tábornokra pillantott. A barátja bólintott. – Rajta, Indy. Hogy nézett ki? – Magas, karcsú, a harmincas évei közepén jár. Volt nála egy kardféle, azt hiszem, vívótőr – megköszörülte torkát. – Azt is tudja, hogy kell használni. Smith és Taylor összenézett – nyilvánvalóan ráismertek a leírásra. Smith aprót bólintott, mire Taylor gyorsan kiment a szobából. Ross tábornok meglepődve Smithre sandított. – Ez úgy hangzik, mintha Irina Szpalko lenne. Smith kinyitotta az aktatáskáját, és elővett egy vaskos dossziét. Fellapozta; a tetején egy rejtett kamerával készült fotó volt, amelyet odacsúsztatott Indy elé. Bár fiatalabb volt, és orosz egyenruhát viselt, a kép ugyanazt a hűvös tekintetű nőt ábrázolta. – Igen, ez ő – erősítette meg Indy, aki az üvegajtón át észrevette, hogy Taylor a szomszéd szobában felveszi a telefont, majd elfordul. – Biztos benne, hogy itt van? – érdeklődött Smith, hogy visszairányítsa Indy figyelmét a kérdésekre. – Itt van, de úgy vélem, már elment. Miért? Ki ez? Smith visszatette a fényképet a dossziéba, azt meg belecsúsztatta a táskájába, majd mintegy válaszként becsattintotta a zárját. Ross tábornok nem volt ennyire szűkszavú. – Ő volt Sztálin legkedveltebb szőke nője. A kedvenc tudósa – már ha a pszichikai kutatásokat tudománynak nevezhetjük. Smith felvonta a szemöldökét. – Ross tábornok – mondta figyelmeztetően. – A Kreml megbízásából egy csapattal járja a világot, és olyan dolgokat keres, amelyek paranormális tulajdonságaik révén hasznosak lehetnek a hadsereg számára. O… – Ross tábornok… Uram! Ragaszkodom hozzá… A tábornok átható pillantást vetett rá, de ezúttal Smith nem hátrált meg. – Uram, ön kezeskedhet dr. Jonesért… – de ki kezeskedik önért? Ross tábornok egyenesen Smith szemébe nézett. – Nyugalom, Paul. Tehát Smithnek van keresztneve. 41

A tábornok folytatta: – Nem mindenki komcsi a seregben. És Indy különösen nem az. Indy tisztában volt vele, hogy milyen boszorkányüldözés folyik egyes kormányzati szinteken és a katonaságnál, s hogy ezt egy bizonyos wisconsini szenátor, Joseph McCarthy dirigálja. Miután Julius és Ethel Rosenberget megvádolták azzal, hogy átadták az atomtitkokat az oroszoknak, s ezért kivégezték őket, a hajsza csak fokozódott. A kihallgatások és bírósági tárgyalások már nemcsak Washingtonban váltak megszokottá, hanem országszerte, és még Hollywoodot sem kímélték. Indy kiegyenesedett. Megértette a faggatózás taktikáját, de a részletek nem voltak világosak előtte. – Tulajdonképpen mivel vádolnak, attól eltekintve, hogy túléltem egy atomrobbanást? Az üvegajtón át látta, hogy Taylor leteszi a telefont. Egy perccel később az öltönyös visszatért a szobába. – Még nem vádoljuk semmivel, dr. Jones – válaszolt Smith az iménti kérdésére. – De az, hogy ön szoros kapcsolatban volt George McHale-lel, megkérdőjelezi a tevékenységét, beleértve a háború alatti akcióit is. Ross tábornok elvörösödött a méregtől. – Elment az eszük? Tudják, hány kitüntetést kapott ez a csirkefogó? – Gondolom, jó párat. De vajon megérdemelte? – Mondjuk, dr. Jones, hogy ön olyan személy, aki felkeltette a Bizottság érdeklődését – szólt közbe Taylor, mintegy megelőzve Ross tábornok újabb dühkitörését. Smith bólintott. – Méghozzá komoly érdeklődését. Indy nem akarta elhinni, hogy megkérdőjelezik a lojalitását. Úgy érezte, igazságtalanul megalázták, és ezt igazán nem érdemelte meg. Hány sebhelyet köszönhet annak, hogy a hazáját védelmezte? – Nézzék – hadarta. – Ha bármi kétségük merül fel velem kapcsolatban, hívják fel Freleng képviselőt. Vagy Abe Portmant a katonai elhárításnál. A fenébe, kérdezzenek meg akárkit! Nagyon sok barátom van Washingtonban. Taylor összefonta a karját. – Azt hiszem, professzor, ebben téved – mondta félreérthetetlenül, egyértelműen fenyegető hangsúllyal.

42

11. Háromszáz mérfölddel távolabb Irina Szpalko belépett egy magán-kutatóintézet műtőjébe. Kék kórházi köpenyt viselt, arcát félig sebészmaszk fedte, a kezére pedig gumikesztyűt húzott. A páciens az acél műtőasztalon feküdt. A nőt már várta az asszisztense, egy kiváló képességű boncolóorvos, aki Kelet-Berlinbői repült ide. A műtőasztal fölött három lámpa világított, amelyek akkorák voltak, mint egy szemeteskanna fedele. A helyiségben nem volt több orvosi személyzet. Nem volt szükség sem altatóorvosokra, sem nővérekre. Legalábbis ennek a páciensnek. Még három ember tartózkodott itt: egyforma szürke öltönyt viseltek, egyformán sztoikusak voltak, és kifejezéstelen arcot öltöttek, már amennyi látszott belőle, mivel rajtuk is sebészmaszk volt; a karjukat hátul összekulcsolták. Bár nem viseltek kitűzőt, és útlevelük szerint Franciaországból, Brazíliából és Olaszországból érkeztek, Szpalko tudta, hogy mindannyian a manapság Elnökség néven ismert szovjet politikai bizottság magas rangú tagjai. A nő előtt nem volt titok, hogy Moszkvában az ő kezükben van az igazi hatalom. Bólintott a férfiak felé, majd odalépett a műtőasztalhoz. A boncnokkal együtt óvatosan kiemelte a fémkoporsóból a nevadai hangárból elhozott új-mexikói „leletet”. A még mindig fémfóliába burkolt alakot lefektették az asztalra. Már megröntgenezték, de a leleten nem látszott semmi. – Felkészült? – kérdezte a nő németül a boncolóorvostól. Szpalko éveket várt erre a pillanatra. A boncnok bekapcsolta a magas, háromlábú állványon álló videokamerát, majd óvatosan elkezdték letekerni a fémes, ezüstös burkolatot. A különös anyag könnyedén levitorlázott a földre, de azonnal felvette eredeti alakját. Rögtön dobozba tették, hogy majd később tanulmányozzák. Az utolsó fóliaréteget még óvatosabban fejtették le. A videokamera halkan berregett mögötte, de Szpalko csak a saját szívdobogását hallotta. Amikor felemelték az utolsó fóliát, valami szisszenés hallatszott, és különös szag áradt szét. Fűszeresnarancs-, édesgyökér- és pézsmaillatú földszag terjengett, amelybe valami fémes is keveredett, mint a rövidzárlatos biztosítószekrény szaga. Amint az utolsó réteg is lekerült, meglátták a testet. Hosszú ujjú kezét a combján nyugtatta, a karja vékony volt, a térde enyhén felemelkedett. Két szemürege nagy volt és ovális, testét sápadtszürke bőr borította. A boncnok számtalan mérést végzett rajta. Szpalko a fejre koncentrált: alaposan megnézte a megnyúlt koponyát, az apró szájat és a két orrlyuk hasadékát. Egy óra múlva a boncnok bólintott, és megfogott egy szikét. Szpalko megborzongott – nem az undortól, hanem a várakozástól. O is kézbe vett egy szikét. 43

A következő hat óra alatt lassan, módszeresen felboncolták a testet. Amilyen óvatosan tekerték le a fóliát, ugyanolyan elővigyázatosan bántak a testtel. Minden porcikáját megmérték, mintákat vettek belőle, s a kivágott részeket tartósítás céljából formaldehidbe tették. Végül már csak a csontváz maradt: koponya, apró bordák, csípőcsont, kar- és lábcsontok. Szpalko lenyűgözve lépett hátra. A lámpák megvilágították a csodálatos látványt. Az egész csontváz kristályból állt, s áttetszően ragyogott a műtőlámpák fényében. A csontok vibráló szivárványtöredékeket tükröztek vissza. A különös sugárzás nem evilági fénybe vonta a helyet. Minden emberi értelmet meghaladó csoda volt. Szpalko körbejárta a műtőasztalt, egyszer, kétszer, háromszor. Szinte itta magába a látványt. Majd valami mozgást érzékelt. Már megfeledkezett a három szovjet megfigyelőről. Bár arcuk kifejezéstelen maradt, a szemük fényesebben csillogott. Mielőtt a kijárat felé indultak volna, mindegyikük megtette a maga megjegyzését. – Tegye, amit tennie kell – mondta az első. – Ne hagyja, hogy bárki megállítsa – tette hozzá a második.

44

Az utolsó férfi szavai fenyegetésként hangzottak: – De ne valljon kudarcot. Miután kivonultak, Szpalko visszatért a műtőasztalon fekvő csodához. Agyában potenciális lehetőségek százai kavarogtak – de csak egyetlen dolgot tudott biztosan. Nem vallhat kudarcot.

45

MÁSODIK RÉSZ VISSZA AZ ISKOLÁBA

46

47

12. Indy a tábla előtt járkált, amely tele volt krétával írt kelta rovásírásjegyekkel. Az előadóterem elején lévő asztalon ÉszakEurópából származó régészeti leletek hevertek, amelyeket vagy az egyetem múzeumából kölcsönöztek, vagy saját gyűjteményéből származtak: rúnakövek, durván megmunkált bárdok, pengék, amelyekbe kelta szimbólumokat véstek, egy viking pajzs, kisebb ezüst ékszertöredékek és nagyobb cserépdarabok. A leletekkel zsúfolt asztal túloldalán ülő másodéves hallgatók úgy követték tekintetükkel a professzort, mintha teniszmérkőzésen lennének. Indy tweedzakót viselt, a két kabátujj könyökén rávarrt folttal, fekete keretes szemüveg volt rajta, és miközben magyarázott, fel-alá sétált a tábla előtt. Átment bennszülöttbe, ahogy régi barátja, Marcus Brody, a Marshall Egyetem dékánja a halála előtt gyakran mondogatta. Egyetemi tanárnak öltözött, hogy ne lógjon ki a meghódított helyi törzs tagjai közül. De bizonyos dolgokat Indy nem tudott olyan könnyen leplezni. Egy kicsit még mindig sántított. Alig három hete érkezett vissza. Bár az arcán lévő ütésnyomok kék foltjai már nagyrészt elhalványodtak, még egyáltalán nem épült fel teljesen. Felemelte a mutatópálcát – igyekezett nem elfintorodni a vállába nyilalló fájdalomtól –, és rábökött a tábla mentén elhelyezett fotókra, amelyek az Orkney hullámzó zöld dombjai között található Skara Brae romjait ábrázolták, a háttérben a Skaill-öböllel. – .. .emellett a rovátkolt cseréptöredékeket és a modern csatornázás kezdeteit is megfigyelhetjük Skócia nyugati partján, Skara Brae-ben. A települést Kr. e. 3000 körül alapították, mintegy hatszáz évig lakták, majd Kr. e. 2500-tól elnéptelenedett. Sok elveszett civilizációhoz hasonlóan nincs rá konkrét bizonyíték, miért…

48

Ahogy megfordult, Indy észrevett valakit, aki most jelent meg az ajtóban. Az idősebb férfi – a haja szürke volt, már kopaszodott, s megjelenéséből méltóság áradt – némán lépett be a terembe. Halszálkamintás öltönyt viselt, amely legalább két évtizede kiment a divatból. Charles Stanforth dékán. Indyt kicsit zavarta a megjelenése. Valami nincs rendben. Csak egy rendkívüli esemény késztethette a dékánt arra, hogy kilépjen fenséges, mahagóni borítású szentélyéből. Stanforth aprót biccentett Indy felé, és az ajtó felé pislantott, némán kérve a professzort, hogy szakítsa félbe az előadását, és folytasson vele némi magánbeszélgetést az előcsarnokban. Indy a tábla tetejére fektette a mutatópálcát. – Nyissák ki a Michelsont a negyedik fejezetnél. Amikor visszajövök, megbeszéljük az emigráció és a tömeges kivándorlás közötti különbséget. Stanforth az előcsarnok felé indult. A diákok enyhe duruzsolása közepette Indy követte a dékánt az üres, kőpadlós folyosón. A túloldalon ívelt ablakok keretezték a jól elrendezett campusra nyíló kilátást: szépen nyírt fű, borostyánnal befutott falak, valamint egy tábla, amely a következő hazai meccset hirdette. A mindig szertartásosan viselkedő Stanforth kezet nyújtott. – Henry. Indynek néhány pillanatra szüksége volt, hogy rájöjjön, a dékán őt szólította meg. Stanforth számára ő sosem volt Indiana, a dékán mindig azon a néven szólította, amely a szobája ajtaján díszelgett: Ifi. Henry Jones professzor. – Nyugtalanító híreket kaptam – folytatta a dékán. – Ma reggel megjelent az FBI. Átkutatták a szobádat, átnézték az irataidat, és… – Várj csak! – Indy hátralépett, és felemelte a karját. – Micsoda? – kérdezte hangosabban, mint szerette volna. – Házkutatási paranccsal jöttek, és szövetségi igazolással. – De te vagy az egyetem dékánja! Miért nem állítottad meg őket? Nem volt joguk belépni ide. Stanforth felvonta a szemöldökét.

– Minden joguk megvolt hozzá. Ezt te is jól tudod. Mindamellett az egyetem nem engedheti meg magának, hogy ilyesfajta vitába keveredjen, különösen a mai politikai légkörben. Indy haragos tekintetet vetett rá. Micsoda gerinctelen bürokraták! Az előző dékán, Marcus Brody nem nézte volna tétlenül, hogy felforgassák egy itteni professzor szobáját. – Attól tartok, van még rosszabb hírem is – tette hozzá Stanforth. Rosszabb? A dékán megköszörülte a torkát. – A kari tanács felkért arra, hogy függesszelek fel.

49

– Micsoda? – Indy egy másodpercig gondolkodott, majd megértette, hogy ez mit jelent. – Azt akarod mondani, hogy ki vagyok rúgva? – Nem, csak fel vagy függesztve. – A dékán feltolta a szemüvegét, és megdörzsölte az orrnyergét. – Ebben a bizonyos esetben a felfüggesztés határozatlan időre szól… – Tehát kirúgsz! Stanforth felemelte a kezét. – .. .és beleegyeztek, hogy ez alatt az idő alatt megkapd a teljes fizetésedet. Indy elfordult. Az egyik keze ökölbe szorult, a másikat a homlokára tapasztotta. – Nem kell a pénzük. – Visszafordulva emeltebb hangon folytatta: – Megmondhatod nekik, hogy hova dugják a nyavalyás pénzüket! – Ne bolondozz! Fogalmad sincs róla, min mentem keresztül, amíg kicsikartam belőlük ezt a megállapodást. Indy visszafojtott egy erőteljes megjegyzést, és hitetlenkedve bámult a dékánra. – Min mentél keresztül? Pontosan min kellett keresztülmenned, Charlie? A dékán állta Indy dühös tekintetét, és a szemébe nézett. – Én lemondtam, Henry. ◊

◊

◊

A viharvert bőrönd alatt összegyűrődött a kopott takaró. Indy kipattintotta a zárakat, és felcsapta a fedelét. Még alig csomagolt ki az utolsó utazása után. Odament a fiókos szekrényhez, és elkezdte kipakolni a zoknikat és az ingeket. Egymás hegyére-hátára dobálta őket a bőröndbe; majd elrendezi őket, ha elment innen. – Hová fogsz menni, Henry? – kérdezte az Indy íróasztala mellett ülő Stanforth. Indy, karjában egy kupac inggel és egy gyűrött zakóval, kiegyenesedett. Vállat vont, és begyömöszölte a holmikat a bőröndbe. Több elképzelése is volt. Stanforth Indy íróasztalán matatott; egy-két dolgot arrébb tolt – megpróbált valami rendet teremteni az ott uralkodó káoszban. Az íróasztal tele volt leletekkel: maori maszkok, eszkimó bálnacsont faragványok, egy egyiptomi szkarabeuszbogár. Egy halom régi újság tornyosult föléjük: a kupac egy vörösboros üveggel volt lenyomatva. A palack már félig kiürült, bár még csak késő délután volt. – Biztos van valami terved, Henry. Indynek volt terve, de az éppen csak formálódni kezdett benne. – Elutazom New Yorkba – kezdte. – Aztán éjjel továbbmegyek Londonba. Valószínűleg Lipcsében kötök ki, és ott fogok tanítani. Heinrich tartozik nekem egy szívességgel… egy nagy szívességgel, és most eszébe fogom juttatni. – Felteszem, semmi sem tud itt tartani. – Stanforth meglötyögtette a bort a poharában, és belebámult. – Már én is alig ismerek rá 50

az országra. A kormányzat minket is kommunistának néz – sóhajtott. – Ha ez a hisztéria begyűrűzik az egyetemre is, azt hiszem, én sem csinálom tovább. Indy abbahagyta a pakolást, a komódnak támaszkodott, és ránézett a Marshall Egyetem frissen lemondott dékánjára. Indy néha hajlamos volt arra, hogy csak magára gondoljon. Biztos akadtak olyan emberek – ami azt illeti, elég sokan –, akik boldogan informálták volna a dékán távozásáról. De el kellett érnie egy bizonyos kort, hogy tisztán lássa ezt. – Deirdre hogy fogadta? – kérdezte. Stanforth vállalt vont. – Mit szólhat egy feleség az ilyen újsághoz? Láttam rajta, hogy büszke rám, de egy kicsit meg is ijedt. Indy ugyanezeket az érzelmeket olvasta le a dékán arcáról, de valami sajnálkozást is látott rajta. – Pocsékul érzem magam. Egy másodpercig sem lett volna szabad kételkednem benned. – Manapság jó okod van arra, hogy megkérdőjelezd a barátaid viselkedését. Indy felsóhajtott, és leült az ágyra. – Nagyon nehéz évek voltak ezek, Charlie. Először apa, aztán Marcus… – Mindketten nagy emberek voltak. – Stanforth egyetértése jeléül felemelte a poharát. – Hiányozni fognak. – És mostanra már Mac is halott lehet… Stanforth lassan bólintott. – Úgy látszik, elértük azt a kort, amikor az élet már nem nyújt semmit, inkább elkezdi visszavenni mindazt, amit korábban adott. Egy hosszú pillanatig súlyos csend támadt körülöttük. Indy megdörzsölte fájós térdét. Stanforth tovább lötyögtette a borát, és a folyadék mélyére bámulva kereste a válaszokat, majd mindketten egyszerre tértek vissza a valóságba. Indy befejezte a csomagolást, Stanforth pedig az üvegért nyúlt. – Talán jól jönne még egy fél pohárral – mormolta. Indy kiborította az íróasztalfiókot. Felkapott néhány papírt meg az útlevelét, és a nyitott bőröndbe dobta. Stanforth teletöltötte a poharát, és hátradőlt. – Bárcsak találkoztál volna egy olyan nővel, mint az én Deirdreem, az átsegítene az ilyen nehéz időkön. Vagy legalább rájöhettél volna, amikor találkoztál vele… Indy az égre emelte szemét. – Ne hozd elő megint a témát, barátom, jó? Stanforth megadóan felemelte a kezét – majd ránézett a karórájára. – Jó ég, ideje hazamennem. Don és Maggie spousum et família céljából ideautóznak a városból. Sürgős családi tanácskozás lesz. – Nagyon jó gyerekek – emlékeztette barátját Indy a nyilvánvaló tényre. Stanforth kényszeredetten elmosolyodott.

51

– Egészségesek, és van állásuk. Gondoskodtam róla – mondta, és belekortyolt a borába. – Azt hiszem, hazasétálok. Kellemes az este. Indy a barátja vállára tette a kezét, és bátorítóan megszorította. – Köszönöm, amit értem tettél. Stanforth bólintott, de megvonta a vállát. – Egész drámai hős lett belőlem. A tanács tagjai meg önérzetesen hallgattak. Legalábbis majd ezt fogják mesélni az unokáiknak. Elindult az ajtó felé – majd még eszébe jutott valami, és visszafordult. – Tudod, amikor az ember fiatal, mindig azon gondolkodik: mi lesz belőlem? Aztán évekkel később, amikor megvívtad a harcodat a világgal, megállapíthatod: ez lett belőlem. Miközben Stanforth beszélt, Indy kinyitotta a ruhásszekrény ajtaját. A fogason lévő megviselt, barna filckalapra bámult, majd a felső polcon összetekerve heverő ostorra. Mindkettő arra várt, hogy bepakolja a bőröndbe. Nos, ez vagyok én – gondolta. A mögötte álló Stanforth folytatta. – De később az is eszembe jutott: miután meghaltam, mit fognak mondani rólam? Stanforth búcsút intett, és kilépett az ajtón, de szavai ott maradtak a levegőben. Indy a szekrény előtt állva meredt a kalapra és az ostorra. Mit fognak mondani rólam? Ez a gondolat újabb kérdést ébresztett benne. Lesz egyáltalán valaki az életemben, aki felteheti ezt a kérdést? Indy szinte érezte a házban uralkodó ürességet. Valahol odakint egy anya hívta a gyermekét vacsorázni. Odabent azonban csak nagyapja antik bajor órájának ketyegése hallatszott. Ez a hely egykor otthonnak számított; most inkább olyan volt, mint a múzeum, amelyet bezártak, és a teremőrök is hazamentek. Mit kezdjen most az életével? Indy lassan hátat fordított a szekrénynek – a kalap és az ostor a helyén maradt. Talán ez a felfüggesztés figyelmeztető jel volt, hogy új utat keressen magának. Elfordította a zárat, s ezzel pontot tett régi életére.

13. A fiatal motoros gázt adott, és a Harley-Davidson leszáguldott az utcán. A fekete bőrdzsekis vezető ráhajolt a motorra. Kék farmerja fényes csizmájára csúszott. Fekete napszemüveget és bőrkesztyűt viselt. Egy sárga taxi hátsó ülésén ült az a férfi, akit utol akart érni. A házánál elkerülte, de követte a városon keresztül. A taxi megállt a vasútállomás főbejárata előtt. Egy hangos vonatfütty elnyomta motorjának berregését. A célszemély kiszállt a taxiból: tweed-zakót viselt, viharvert bőröndöt cipelt a kezében, amely tele volt egzotikus helyeket hirdető matricákkal. Nyilvánvalóan távozni akart a 52

városból – és elég messzire igyekezett. Most jött el a motoros egyetlen esélye. Egy második mozdonyfütty hasított bele az állomás tumultusába. A 4.10-es vonat indulásra készen állt. A célszemély sietni kezdett, kettesével szedte a lépcsőket. A motoros majdnem szem elől vesztette. Talán megint elszalasztja. Ezt nem akarta megkockáztatni, ezért éles fordulatot tett, és oldalra farolt. A Harley-Davidson kerekei füstöltek, ahogy talajt fogtak, majd a motor felbőgött. A bőröndös férfi éppen eltűnt a peronon. A motoros követte, a gépe felberregett. A lépcső tetejére érve rágördült a peronra, lefékezett, és felállt a nyeregben. Miközben a tömeget fürkészte, a motor rázkódott alatta. A vonat füstfelhőt eregetve lassan elindult. Hol lehet? Aztán kiszúrta a férfit a bőrönddel. Éppen felugrott a mozgó vonatra. Reccs… A motoros lehuppant az ülésre, és belökte a motort. A piros sapkás peronőrök rákiabáltak. A Harley-Davidson megugrott, a várakozó utasok közé hajtott, majd a lassan gyorsító vonattal párhuzamos pályára állt. A motoros lekapta a szemüvegét, és láthatóvá vált az arca. Fiatal volt, alig léphette át a huszadik évét. Ordítani kezdett a tweed-zakós férfi hátának. – Hé! Uram! Hé, haver! Nem történt semmi. Hangosabban ordított, és nyomatékul a motorját is berregtetni kezdte. – Hé, professzor! A férfi megfordult, és rosszallóan felvonta a szemöldökét a peronról kipöfögő vonat melletti motor láttán. – Maga dr. Jones? – kiáltotta. A válasz egy meghökkent bólintás volt. A férfi egy kicsit kihajolt, és rámutatott a peron végét lezáró betonfalra. – Eltévedtél, kölyök! A fiatal motoros fittyet hányt a veszélyre, és tovább versenyzett a vonattal. – Ugye, maga dr. Oxley barátja? A professzor szúrós tekintettel méregette. – Harold Oxleyé, a régészé? – Igen! – Mi van vele, kölyök? – Meg fogják ölni! Ennek hatnia kell. Keményen fékezett, a gumik csikorogtak, a motor hátsó kereke a levegőbe emelkedett. Aztán megállt – néhány centire a faltól. A vonat kihúzott a peronról, kis füstfelhők maradtak utána. Elkésett. 53

A motoros körbejárta a Harley-Davidsont. Közben a piros sapkások egyre közelebb jöttek. A fiatalember remélte, hogy a professzor legalább meghallotta, amit utoljára kiabált. Amint a füst eloszlott, megkapta a választ. A szemközti peronon egy tweedzakós férfi várakozott, bőrönddel a kezében.

54

14. Arnie bisztrójában, egy bokszban üldögéltek. Indy a műanyag abroszon heverő fényképet tanulmányozta. A vele szemben ülő Mutt módszeresen tüntette el a tányérjáról a csilis sült krumplit, majd felemelt egyet, és a fényképre bökött. – Az ott Ox. Indy felismerte az ötvenes évei közepén járó, jól öltözött férfit. – Húsz éve nem beszéltem vele – mormolta. És nem túl szépen váltak el. Indy megnézte a fotón lévő másik alakot is: sötét, zselézett haj, nemtörődöm vigyor. A vigyor már eltűnt, de haját még jobban hátranyalta, mint valaha. A tányér mellett egy fésű feküdt – a fiú szemlátomást ügyelt arra, hogy minden hajszála a helyén legyen. Indy hátradőlt, kinyújtózott, hogy megszabaduljon a hátába nyilalló fájdalomtól, és körülnézett a bisztróban. A wurlitzer éppen rázendített a Glory of Love-ra. A fekete-fehér csempéken neonfények villództak, az U alakú műanyag bokszok az ívelt alakú bárpult körül helyezkedtek el. A helyiségben sült zsír szaga és barackos pite illata terjengett. És tele volt emberekkel. A vendégek két elkülönült csoportra oszlottak. Az egyikbe a sportos dzsekit viselő főiskolások tartoztak, akik rózsaszín pulóveres lányokat ölelgettek; a másikat bőrdzsekis, lenyalt hajú keményfiúk képviselték. Az előző társaság előtt üdítők sorakoztak, az utóbbiak pedig az olcsó helyi sört nyakalták, és szemlátomást keresték a balhét. Indynek nem jelentett problémát, hogy megállapítsa, melyik társaságba illene jobban a vele szemben ülő fiatalember. De vajon hogy került ide? És mi ez az egész? – Oxley nagyszerű fickó volt – kezdte, és remélte, hogy ezzel szóra bírja a fiút is. – A legjobbak egyike. – A legjobb – javította ki a fiatalember. – De néha elkalandozott… Képes volt álomba ringatni a szövegével. A fiú mosolyra húzta a száját – nem Indy erőltetett tréfája tetszett neki, hanem valami személyes emlék ébredt fel benne. – Amikor gyerek voltam, pontosan így aludtam el – jegyezte meg. – Ox sokkal jobb volt, mint a meleg tej. A fiatalember az asztal fölött kezet nyújtott. – A nevem Mutt4… Mutt Williams. – Mutt? Miféle név ez? A kéz visszahúzódott. – Én adtam magamnak. Van valami problémája vele? Indy csillapítóan felemelte a tenyerét. 4

dilis, balhés, zűrös

55

– Nyugi. – Visszacsúsztatta a fotót. – Ki volt neked Oxley, a nagybátyád vagy hasonló? – Olyasmi. Az apám meghalt a háborúban, és Ox segített anyámnak felnevelni engem. A fiatalember felkapta a fésűt, és ösztönösen végigszántott vele a haján. Indy az órájára nézett. – Figyelj, kölyök. El kell érnem az utolsó vonatot. Ha van még valami a begyedben, bökd ki. Mutt felsóhajtott: hirtelen idősebbnek látszott a koránál. – Hat hónappal ezelőtt az anyám levelet kapott Oxtól. Akkor Peruban volt. Azt írta, hogy talált valami kristálykoponyát, olyasmit, mint az a Mitchell-Hedges nevű fazon. Indy felhúzta a szemöldökét a szokatlan minősítés hallatán. Persze, tudott a koponyáról. 1926-ban F. A. Mitchell-Hedges, a híres régész Brit-Hondurasban egy templomban az összedőlt maja oltár alatt felfedezett egy különös kristálykoponyát. Egy darab tiszta kvarcból faragták; egy kis, anatómiailag élethű emberi koponya volt, amelyről hiányzott az állkapocscsonti rész. A maja papok szerint akinek a birtokába került, annak gondolatait képes volt a gyilkolásra összpontosítani. Indy évek óta próbálta közelebbről megnézni, de mindig visszautasításra talált. A majáknak azonban volt egy másik történetük is a kristálykoponyákról – az ősi, elátkozott koponyák gyűjteményéről –, amelynek darabjai valahol a dél-amerikai dzsungelben rejtőztek. A kollekcióban tizenhárom koponya volt, s a számuk már önmagában is szerencsétlenséget jelentett. Azt tartották, hogy ha sikerül mindet összegyűjteni, akkor a koponyák megszólalnak, és felfedik az univerzum titkait. Miközben Indy azon tűnődött, vajon Oxley tényleg megtalálta-e az egyik ilyen koponyát, egy pincérnő ment el az asztaluk mellett. Mindketten ránéztek. Mutt kinyúlt, és szórakozottan leemelt egy üveg sört a tálcájáról. A pincérnőnek fel sem tűnt a villámgyors mozdulat. Indy elvette az üveget a fiatalembertől, és visszatette a tálcára. A pincérnő továbbra sem vett észre semmit. Indy összeráncolta a szemöldökét. – Ami azokat a koponyákat illeti, az egyetemen Oxot és engem is teljesen lenyűgözött a Mitchell-Hedges-féle lelet. És te honnan tudsz róla? – Viccel? Ox nemcsak az egyetemen érdeklődött iránta. Reggeltől estig képes volt beszélni róla. De pontosan mi is ez a koponya, egy bálvány vagy ilyesmi? – Inkább valami közép-amerikai istenség ábrázolása. Világszerte akad még egypár belőlük. Én a British Museum kiállításán láttam egyet. Hatásos mestermunka, de ez minden, amit tudok róla. – Akkor miért beszélt Ox állandóan valami pszichikai erőkről? Indy megrázta a fejét. Szóval a kölyök erről is tud. Oxleyt különösen lenyűgözték a koponyák paranormális tulajdonságairól terjedő szóbeszédek. 56

– Hidd el, én is hallottam erről – mondta, mivel egyetemi éveik alatt éppen elégszer hallgatta végig Oxley elméletét. – Belebámulsz a szemébe, és megőrülsz tőle – idézte, és tőle telhetően utánozta Lugosi Béla Drakuláját. Muttot ez nem szórakoztatta. – Nevessen csak, ha akar, de Ox azt mondta, megtalálta az egyiket. Azt mondta, ez tényleg nagyon különbözik a többitől, és elindult vele egy Akator nevű helyre. Akator… Indy kiegyenesedett, és előrehajolt. – Akator? Tényleg ezt mondta? Biztos vagy benne? Mutt pupillája kitágult: felkeltette a figyelmét Indy váratlan érdeklődése. – Aha, biztos vagyok benne. Mi az a hely? Indy megint kényelmesen elhelyezkedett. – Egy elveszett város Amazóniában. A konkvisztádorok El Doradónak nevezték. Egy törzset, valószínűleg az ughákat hétezer évvel ezelőtt az istenek kiválasztották, hogy építsenek egy várost tiszta aranyból. Azt beszélik, hogy volt ott aquae ductus, azaz vízvezeték, kövezett járda, és olyan technológia, amelyet legközelebb ötezer év múlva láttunk viszont. Francesco de Orellana, aki ezt a várost kereste, 1546-ban tűnt el az amazóniai dzsungelben. Ugyanígy nyoma veszett az 1920-as években egy angol felfedezőnek, Percy Fawcett ezredesnek is. Én is kerestem, de majdnem belehaltam a tífuszba. Egyébként nem is hiszem, hogy létezik. – De miért akarta Ox odavinni a koponyát? – Mert hisz a legendában. Most Mutton volt a sor, hogy közelebb hajoljon. Indy folytatta: – Azt tartják, hogy a kristálykoponyát Akatorból lopták el valamikor a tizenötödik vagy a tizenhatodik században. Többen is úgy vélik, hogy aki megtalálja, és visszaviszi a város templomába, az birtokolni fogja a hatalmát. – Miféle hatalmat? – Nem tudom, kölyök – vont vállat Indy kedvetlenül. – Ez csak egy sztori. A fiatalember bólintott, mintha erre a válaszra számított volna. – Ebből a levélből az anyám arra következtetett, hogy Oxnak elment az esze. – Megütögette a fejét a fésűvel. – Elködösült a burája. A mamám utánament. De valaki elkapta, és most ő is a kezükben van. Ox elrejtette valahol a koponyát, és ha anyám nem viszi magával, akkor mindkettőjüket kinyírják. Azt mondta, hogy maga segíthetne. – Én? – Ennek nem volt semmi értelme. – Hogy hívják az anyádat? – Mary Williams. Indy az emlékeiben kutatott, de a névsor hosszú volt – a legtöbb találkozás rövid ideig tartott, és néhány alkalommal még a nevet sem tudta. Sosem volt ideje tartós kapcsolatra. Felsóhajtott: – Sok Mary Williamsszel volt dolgom, kölyök. 57

– Fogja be a száját! Az anyámról van szó! Indy megint nyugtatóan felemelte a kezét. – Nézd, nem kell mindig felkapnod a vizet, csak hogy megmutasd, milyen tökös gyerek vagy… Mutt barátságtalanul meredt rá. – Az anyám azt mondta, ha valaki képes megtalálni a koponyát, akkor az maga. Mintha valamiféle sírrabló lenne, vagy olyasmi. – Tanár vagyok. – Akármi. Nézze, két hete azzal hívott fel Dél-Amerikából, hogy sikerült megszöknie, de a nyomában vannak. Azt mondta, feladott nekem egy levelet, amit Ox írt, és azt adjam oda magának. Akkor szakadt meg a vonal. Indy szólásra nyitotta a száját, de akkor meglátta a fiatalember szemében a félelmet – a fiú aggódott az anyja miatt. Ezért hát csendben maradt. Ez is egyfajta erény volt. Mutt elővett egy borítékot a zsebéből, és odaadta neki. Indy kinyitotta, és kirázott belőle egy megsárgult papírlapot, amely tele volt írva. – Csupa blabla – dünnyögte Mutt. – Még csak nem is angolul van. – Maradj csendben – sziszegte Indy. Színlelt érdeklődéssel tanulmányozni kezdte az írást, de közben azt a két férfit figyelte, akik a pultnál álltak. Olyan öltönyt viseltek, amely erős válluknál igencsak szűknek látszott. Indy azóta figyelte őket, hogy beléptek a bisztróba. Miután leültek a bárpultnál, folyton rajtuk tartották a szemüket. Aztán amikor Mutt elővette a levelet, váratlanul felálltak a pulttól. Most feléjük közeledtek. A levél lehetett az oka. Attól a pillanattól kezdve, hogy beléptek az ajtón, Indy tudta, hogy forralnak valamit. A két férfi egyáltalán nem illett Arnie bisztrójának vendégeihez, mivel nem látszottak sem egyetemistának, sem bandatagnak. Ráadásul Indy biztos volt benne, hogy már a vasútállomáson is látta őket. Valakik követik. De miért? – Látod azt a két behemótot, akik eljöttek a bárpulttól? – kérdezte súgva Muttot, majd becsukta a borítékot, és a zsebébe süllyesztette. – Biztos nem turmixot akartak inni. – Kik azok? – Nem tudom. Talán FBI-ügynökök. A két férfi odaért az asztalukhoz. Mutt kérdésére már akkor megérkezett a válasz, amikor megszólaltak, mivel meg sem próbálták titkolni orosz akcentusukat, s ez mindennél jobban megrémítette Indyt. Először a magasabb, gorillatermetű szólalt meg: – Jönni nyugodtan, dr. Jones. Hozni magával a levél. Tehát a levélről van szó. – Levelet? Milyen levelet? – Gyenge próbálkozás volt. – Levél, amit Mr. Williams most adni magának. – Én? – Mutt az asztalra könyökölt. – Úgy nézek ki, mint egy postás? 58

A másik orosz is megszólalt. Bár kevésbé masszív felépítésű volt, hideg halszemei elég fenyegetőnek tűntek. – Nem kérjük még egyszer. Jöjjön velünk, vagy… Mutt a bal könyöke alól elővarázsolt egy hosszú, vékony pengét. A kölyök egy rugós kést szegezett a közelebb álló férfinak. – …Vagy mi lesz? – kérdezte. Indy csodálta a kölyök kurázsiját, de Muttnak még sokat kell tanulnia. Ezek nem a helyi nehézfiúk, akiket ilyen könnyen el lehetne riasztani. – Ügyes próbálkozás, kölyök – fordult Mutthoz. – De azt hiszem, késsel akarsz harcolni… A halszemű orosz előkapott egy pisztolyt, és Indy fejének szegezte. – …revolver ellen.

59

15. Mutt hagyta, hogy az orosz óriás kitépje kezéből a rugós kését. Az orosz becsattintotta a pengét, és a zsebébe süllyesztette. A fiú arca égett – részben a dühtől, részben a szégyentől. – Nincs semmi baj, kölyök – nyugtatta a professzor. – Mindannyian követünk el hibákat. Az oroszok hátraléptek. – Kifelé! – mondta az egyik, és felemelt karral mutatta az irányt. – Most! – tette hozzá a másik. Mutt dr. Jonesra sandított. A professzor bólintott. Nyilvánvalóan nem volt más választásuk. Együtt kioldalaztak a bisztróból; Jones még mindig szorongatta viharvert bőröndjét. Előrementek; nyomukban az oroszok lépdeltek, kezüket fenyegetően a kabátjuk alá rejtett fegyverükön tartották. Elöl Mutt észrevett két alakot, akik épp beléptek az étkezdébe. Ugyanolyan olcsó öltönyt viseltek. Az újonnan jöttek odabólintottak foglyul ej tőiknek. Nagyszerű, még több ruszki. Mutt összehúzott szemmel tanulmányozta őket. Jones professzor könyökkel oldalba lökte, hogy magára irányítsa a fiú elkalandozó figyelmét, majd a szőke férfi felé bólintott, aki a trapézszoknyás, vörös hajú lány mellett állt. – Húzz be egyet annak a fickónak – súgta. – Mi… Mi van? – Az egyetemista fazonnak. Üsd meg. Keményen. Mutt megértette, és előrelépett, majd rácsapott az egyetemi válogatottnak látszó fiatalember vállára. – Nem látsz a szemedtől, taknyos? – förmedt rá. Az megpördült, elvörösödött a méregtől. Aztán meglátta Mutt bőrdzsekijét, és bosszúsága a területféltő dühvé változott. Ám mielőtt kinyithatta volna a száját, Mutt átvette a kezdeményező szerepét, és vállól indítva keményen orrba vágta a másikat. Az egyetemista úgy dőlt el, mint a kivágott fa. A barátai bosszúért ordítoztak körülötte. A lányok sikoltoztak és hadonásztak. Egy lóarcú futballista felordított: – Kapjuk el azt a szemetet! A Mutt mögött álló orosz megpróbálta megragadni a fiatalember bőrdzsekijének gallérját, de három egyetemista rárohant Mutt-ra, és elrángatták az orosz mellől. A fiú megpördült és lebukott, mivel a bisztró túlsó végéből valaki egy sörösüveget akart hozzávágni, amely azonban az egyik futballistát találta fejen. Mutt megkönnyebbülten odébb húzódott, és észrevette, hogy legalább fél tucat motorosdzsekit viselő bandatag siet a segítségére. A kezük ökölbe szorult, és fenyegetéseket ordítoztak.

60

A wurlitzer lemezt váltott, s a Glory of Love helyett a Shake, Rattle and Roll5 csendült fel. Pont a helyzethez illő szám volt… Mutt megfordult, és látta, hogy a tweedzakós professzor behúz egyet egy diáknak, aztán az orosznak, majd egy bőrdzsekisnek. A fiút meglepte Jones hirtelen átalakulása. Egy kéz ragadta meg a vállát, mire a professzor példáját követve vakon előrecsapott. Az ökle a magasabb orosz ádámcsutkáján landolt. A férfi fuldokolva hanyatt esett. Jones megfogta Mutt könyökét. – Gyerünk, kölyök! A professzor egy lendülettel eltalált a bőröndjével egy másik oroszt. Ez elég időt adott Muttnak arra, hogy villámgyorsan lehajoljon, és visszaszerezze rugós kését a levegő után kapkodó férfi zsebéből. Fegyverével a kezében Mutt a professzorral együtt a bisztró ajtaja felé igyekezett. Az oroszok a tömegben lökdösődve próbáltak utánuk menni, de a bisztróban eluralkodott a káosz. Ok ketten kiviharzottak az ajtón, és a mellékutca felé rohantak, ahol Mutt leparkolta a motorját. A fekete-vörös Harley még sosem nézett ki jobban. Mutt a zsebébe nyúlt a kulcsokért. – Mi volt ez az egész? – bökte ki, amikor nyeregbe szállt. A professzor nyilván ugyanezen tűnődött. Arckifejezéséből ítélve valami megdöbbentő felfedezésre jutott. – Anyád nem menekült el a foglyul ejtőitől, kölyök! Ők hagyták, hogy elmenjen. Azt akarták, hogy elküldje neked a levelet, amit idehoztál. – Hogy maga lefordítsa – fejezte be Mutt. – Vág az eszed, fiú. Mutt némi elégedettséget érzett a professzor halovány dicsérete hallatán. De gondolatait félbeszakította egy motor zaja. Mindketten az utca vége felé néztek. Egy fekete gépkocsi száguldott feléjük, felborogatta a kukákat, és átgördült a szeméthalmokon… Mutt elővette a slusszkulcsot, megpörgette, majd bedugta a motorba, berúgta, és az mély hördüléssel életre kelt. A professzorhoz fordult: – Gyerünk, Clyde!6 Ideje lelépni! A professzor a motort méregette – kicsit bizonytalannak tűnt, de nem volt más választása. – Tudod, hogy kell vezetni ezt a dolgot, kölyök? Mutt válaszképpen tekert egyet a gázkaron. A motor felbőgött, és a hátsó kerekére ágaskodott, mint egy vad csődör. De Mutt alatt nem csak egy ló ereje volt. A felforrósodott gumik az aszfaltra tapadtak, s a motor kilőtt a mellékutcából. A tweedzakós karok szorosan átkulcsolták a derekát. Mutt elvigyorodott. 5

Rázd, dobd, gurítsd!

6

Híres idézet a Bonnié és Clyde című filmből

61

Isten hozta a világomban, professzor!

16. Indy úgy szorította a fiú derekát, mintha az élete múlna rajta. A motor éles kanyart vett, kiért az utcára; a járdaszegély csak pár centire volt a professzor térdétől. A kölyök egyenesbe hozta a kormányt, és motorjával átkígyózott a lassabban haladó autók között. Indy a válla fölött hátrapillantott: látta a szedánt, amely kiszáguldott a mellékutcából, és üldözőbe vette őket. Szerencsére még jókora előnyük volt vele szemben. Talán még ki is fújhatják magukat. Hamar rájött, hogy tévedett. Amint visszanézett, észrevett egy második fekete négyülésest, amely pont úgy festett, mint az előző. Az autó egy keresztutcából kanyarodott ki, és melléjük csatlakozott. Mutt oldalra húzott, de egy busz elállta a motor útját. A szedán egyre közelebb került, megelőzte őket, majd karok nyúltak ki a hátsó ablakon. Megragadták Indy zakóját, és berántották a nyitott ablakon. A professzor elengedte Muttot, nehogy a kölyök elveszítse az uralmát a motor felett, és a busz kerekei alatt végezze. Mivel nem volt más választása, Indy ellenkezés nélkül hagyta, hogy lenyomják a hátsó ülésre. Az ott ülő orosz nyilván komolyabb ellenállásra számított. De Indy még nem adta fel: szájon vágta az oroszt, és ellökte magától. A hátsó ablakon keresztül látta, hogy Mutt a kocsi mögé kerül, majd melléje hajt. – Ügyes kölyök – mormolta. Indy belekapaszkodott az ablak szélébe, belerúgott az orosz arcába, és kicsúszott az ablakon. Mutt motorja a szedán mellett robogott. – Elvihetem? – ordította. – Vicces fiú vagy! Indy, félig kilógva az ablakon, megragadta a motor hátsó ülésének fogantyúját. Előrelendült – de rossz helyen landolt. Eszeveszetten kapaszkodott; s a motoron lógott, amíg az nagyobb sebességre kapcsolt. Az aszfalt égette a cipője talpát; Indy összeszorította a fogát. Nehezen szedte a levegőt. Mutt végre lefékezett, és Indy előrerepült. Mutt hátának ütközött, majd lezökkent a kölyök mögötti ülésre. – Mit művel ott hátul? – kiabálta Mutt. – Hogy mit művelek? – kérdezett vissza Indy. Kétségtelenül megrémült; egészen addig, amíg meg nem érezte a kölyök szavai mögött a nemtörődöm vigyort. Mutt gázt adott, a motor nekiiramodott. 62

Egy újabb autó gumijai csikorogtak mögöttük: kilőtt, és keresztbefordult előttük. Mutt éles kanyart vett: Indy térde az úttestet súrolta. A motor átugratott a járdaszegélyen, és felszaladt egy borostyánnal fedett, impozáns téglaépület bejáratának lépcsőin. Amikor egy zökkenéssel fékezett, Indy elolvasta az ajtó feletti feliratot. MARSHALL EGYETEM KÖNYVTÁR ALAPÍTVA 1856-BAN Amint a lépcső tetejére értek, egy meglepődött diák kitárta az ajtót előttük. Mutt kihasználta a lehetőséget, begurult a könyvtár előcsarnokába, majd az olvasóterembe. Mindkét oldalon masszív mahagóni könyvespolcok sorakoztak, és keretbe foglalták az asztalok sorát. Fentről ólomüveg ablakokon át szűrődött be a kinti fény. A motor egy hörrenéssel lefékezett. A diákok felugráltak az asztalok mellől, amikor a motor megjelent közöttük. Egy könyvtáros karjából a földre hullott egy halom könyv. Mutt hisztérikusan felnevetett. – Vigyázz, jön a fal! – kiabált rá Indy. Mutt fékezni akart, de a síkos padló megakadályozta ebben. A motor kifarolt, és végigcsúszott a padlón. Pont a kölcsönzőpultnál kötött ki, amely mögött egy idősebb könyvtárosnő ült. Az évszázados épülethez illő tekintéllyel az ajkára illesztette az ujját. – Css! – Sajnálom, hölgyem – állította fel Mutt a motorját. Indy leporolta magát. Az egyik másodéves felismerte a professzort, és feléjük sietett. – Dr. Jones, ha már itt van, lenne egy gyors kérdésem Hargrove normatív kultúramodelljeiről… Indy felemelte a kezét. – Felejtse el Hargrove-t. Olvassa Vere Gordon Childe-ot a diffuzionizmusról. O élete nagy részét a terepen töltötte. Mutt berúgta a motort, a gép megint életre kelt. A könyvtárosnőre nézett.

– Sajnálom – suttogta. Kivette a zsebéből a fésűt, és végigszántott vele a fején, hogy elfogadhatóbbá tegye a külsejét – a kölyök nyilvánvalóan úgy vélte, hogy meg kell adnia a kellő tiszteletet a könyvár ódon falainak. De lehet, hogy a professzor helytelenítő pillantásai ösztönözték erre. Indy elfordult lelkes diákjától, és megint nyeregbe szállt, de visszanézett a másodévesre, hogy még egy utolsó tanácsot adjon neki. – Ha jó régész akar lenni, akkor… Mutt rákapcsolt, és a motor a hátsó kijárat felé száguldott. Indy hátrafordult, és ordítva fejezte be a mondatot: – …ne járjon könyvtárba! ◊

◊

◊ 63

Mutt áttörte a könyvtár hátsó ajtaját, és kirobogott a napfényre. Kihajtott az utcára, és körülnézett. Mivel a rövidebb utat választották, üldözőik talán elvesztették a nyomukat – vagy talán mégsem. A könyvtár sarkánál felbukkant az egyik szedán, amelyik az épület körül körözött. Ezek a fickók kétségtelenül roppant makacsok. Mutt rákapcsolt: a hátsó kerék füstölni kezdett, s a motor kilőtt a város centruma felé. Hangokat hallott, meg zenét. Egy éles kanyar után meglátott egy felvonulást. Az utca tele volt emberekkel, akik táblákat és transzparenseket vittek, amiből arra következtetett, hogy valamilyen politikai tüntetésről lehet szó. A tömeg jelszavakat ordítozott, a vezetők szócsöveken át szónokoltak. Mutt nem lassított. A fenébe, még nem is szavazhatott. Bólogatva és integetve keresztülhajtott a felvonulókon. Az emberek az öklüket rázták felé, valaki egy narancsot vágott hozzá. A szedán követte, de valamivel lassabban. A tüntetők egyike, egy diák elugrott az autó elől. A kezéből kirepült a plakát, és az üldöző autó szélvédőjén landolt. Mutt odapislantott, hogy elolvassa az épp ide illő feliratot: JOBB HALOTTNAK LENNI, MINT VÖRÖSNEK. Mikor kikeveredett a tüntető tömegből, Mutt megint rákapcsolt, és az utca végén lévő vörös téglás stadion felé indult, ahol már zajlott az egyetem hazai találkozója. Mutt elmosolyodott. Mindig ki akart menni egy ilyen meccsre. ◊

◊

◊

– A tiéd! A center a quarterbackhez7 passzolta a labdát. A meccs a negyedik negyedben járt, még hetven yardot kellett megtenniük8. És ez csak rajta múlt. Úgy hallotta, hogy toborzók is ülnek a lelátón. Valami nagyszerűvel kell előrukkolnia, különösen mivel már látni vélte a fényképét a Wheaties9 dobozán. A quarterback nekirugaszkodott, és felkészült egy nagy dobásra. Mellette két atlétatermetű védőjátékos mozdult előre, hogy rávesse magát. Tudta, hogy szerelni fogják, méghozzá durván. A kukoricapelyhes dobozról szőtt álmai halványulni kezdtek. Aztán a két tagbaszakadt játékos megtorpant, és bambán előremeredt – de nem rá. Akkor valami különös berregést hallott maga mögött. Megpördült… – és látta, hogy egy Harley száguld felé.

7

quarterback – irányító játékos yard – A távolság mértékegysége, amely szerint fel van osztva a pálya a két gólvonal között. A pálya 100 yard hosszúságú. Egy csapatnak legalább 10 yardot kell négy kísérletből megtennie a további támadás lehetőségéért. 9 Wheaties – gabonapehely, amelynek dobozán híres sportolók képe látható. 8

64

Balra ugrott, az jobbra kanyarodott. Elsüvített mellette; a vezető feltúráztatta a motort, és a pálya vége felé robogott. Aztán egy fekete autó törte át a pálya kerítését, és elhúzott a kapu mellett. A pálya mindkét oldalon kiürült. A quarterback a helyén maradt, amikor az autó elhajtott mellette. Utánabámult. Az üres pályán. A jelzéseken kívül csak ő tartózkodott a játéktéren. Még mindig eszeveszetten bizonyítani akart. A megfigyelőknek. Önmagának. Nekirugaszkodott, és eldobta a labdát. Az magasan és messzire szállt. Tökéletes Üdvözlégy Mária10 volt. ◊

◊

◊

Indy sürgette Muttot, hogy hajtson gyorsabban. – Igyekszem! – ordította vissza a kölyök. De a sáros pálya lelassította őket. Indy hátranézett, és látta, hogy az autó egyre közelebb ér hozzájuk. Aztán felfigyelt valamire a levegőben. Egy futball-labda zuhant le az égből. Ösztönösen kinyújtotta a karját. A labda éppen akkor landolt a kezében, amikor az autó mögéjük ért. A stadionban vad éljenzés tört ki. Indy megcsavarta a labdát, elröpítette – a játékszer betörte a szedán szélvédőjét, és majdnem levitte a sofőr fejét. Az autó megfarolt. A Harley végre szilárd talajra ért, és kilőtt a pálya vége felé. Mutt a kijárat irányába kanyarodott, a kocsival a nyomában. A fiú behajtott a kijárat alagútjába – a motor zaja mennydörgésként visszhangzott a keskeny járatban. Az autó már majdnem beérte őket, a motorház teteje néha hozzákoccant a Harley hátsó kerekéhez. A kijárat végénél egy emlékművet állítottak fel. Ülő figura volt: a kezét a térdén nyugtatta, arcán fanyar mosoly derengett. Indy jól ismerte ezt a mosolyt. Mutt oldalra fordult, a kerekek csikorogtak, sikerült néhány centivel kikerülnie az emlékművet. A szedán nem volt ilyen szerencsés. Az autó nekiment a szobor talapzatának. A bronzfigura előrebukott. Marcus feje átzuhant a szélvédőn, s az oroszok most közelről láthatták fanyar mosolyát. Mutt rákapcsolt. De Indy még hálásan hátrapillantott. Barátja a halála után is kiállt mellette. Köszönöm, Marcus. 10

Üdvözlégy Mária – Hail Mary – hosszú passzolás, a katolikus imára utal.

65

17. Indy az éjszaka leple alatt a háza bejáratához kísérte Muttot. Nem mertek korábban idejönni, jó darabig a környékbeli erdőben rejtőztek. Olyan halkan fordította el a kulcsot a zárban, ahogy csak tudta, közben pedig hallgatózott. Csak néhány tücsök ciripelt, a házban azonban halálos csend volt. Indy elégedetten intett Muttnak, majd a fiú után ő is belépett a házba. – Ne gyújts villanyt – figyelmeztette. Becsukta az ajtót, majd odament az ablakokhoz, lehúzta a redőnyt, és csak ezután kapcsolta fel az asztali lámpát, amelynek fénye eloszlatta az árnyékokat, és láthatóvá vált egy téglából épített kandalló, valamint az egész falat betöltő könyvespolc, amelyen a kötetek előtt a világ különböző részeiből származó műtárgyak sorakoztak. A helyiségben érezni lehetett a megsárgult pergamenek szagát, amely némi füsttel keveredett. Ez volt az otthona. Mutt lerogyott a díványra, és csizmás lábát feltette a dohányzóasztalra. Indy összeráncolta a szemöldökét. Mutt levette a lábát az asztalról, és hanyagul hátradőlt. – Itt lakik? – kérdezte. – Ez lesz az első hely, ahol keresni fogják. El kell húznunk innen. – Adj egy percet. Mutt nem vitatkozott; úgy nézett körül, mint aki szívesen berendezkedne itt. Indy kivette a zsebéből Oxley levelét, és tanulmányozni kezdte. Végigfuttatta az ujját a különös íráson. Ha igazam van…

Odament az egyik könyvespolchoz, és levett egy vastag könyvet: Heyerdahl közép-amerikai nyelvekről szóló tanulmánykötetét. Kinyitotta, majd leült egy székre. A szobában még egy ülőhely volt, egy bőr karosszék, amely legalább olyan viharvert volt, mint Indy dzsekije. A kandalló mellett állt. Az apjáé volt, idősebb Henry Jonesé. És bár már évek teltek el a halála óta, Indy még mindig nem tudta rávenni magát, hogy beleüljön. Ez még mindig az öregúr helye volt. Indy az ölébe tette a könyvet, és összehasonlította az abban látható szimbólumokat az Oxley levelében lévőkkel, majd rácsapott az oldalra. – Úgy van, ahogy gondoltam. Koihoma. Mutt megmozdult, bár a szeme csukva maradt. – Az micsoda? – Egy kihalt latin-amerikai nyelv. Prekolumbián szótagábécé. Látod ezeket az átlós vonalakat a képírásjeleken? Ezek jelentik a hangsúlyokat. Kétségtelenül koihomáról van szó. – És akkor mi van? Beszéli ezt a nyelvet? – Már senki sem beszéli; háromezer éve nem szólalt meg senki koihomául – vont vállat Indy. – De egy kicsit tudom olvasni. 66

Továbblapozott a könyvben – a következő oldal szintén tele volt ősi szimbólumokkal. Indy motyogott valamit magában, összehasonlította a két oldalt, és felírt valamit az íróasztalon heverő papírra. – …Először a maját kell megnéznem. A cifra betűkre és jelekre sandított, amelyek csak lassan kezdtek összeállni előtte. Indy legszívesebben a fáradtságra fogta volna, de mégis megdörzsölte a szemét, és feladta, hogy visszaforgassa az idő kerekét. A zsebébe nyúlt, elővett egy bifokális szemüveget, és az orrára illesztette. Mutt persze észrevette. – Tudja, ahhoz képest, hogy milyen öreg, nem bunyózik rosszul. – Nagyon köszönöm – mondta Indy kedvetlenül. – Akkor miért csinál úgy, mintha már nyolcvanas lenne? Indy fel sem nézett. – Nehéz életem volt, kölyök. Neked nem ajánlom. Felemelte a papírt, amelyre lejegyezte a fordítást. – Kövesd a vonalakat a földön, amelyekből csak az istenek tudnak olvasni. Azok vezetnek Orellana bölcsőjéhez, amelyet élőhalottak őriznek. – Indy most már kezdte érteni a szöveget. Felállt. – …amelyekből csak az istenek tudnak olvasni – ismételte. – Ez a Nazca-vonalakra utal. – Micsodákra? – kérdezte Mutt. Indy keresztülment a szobán, felmászott a könyvespolc mellett sínen futó létrára, és levett egy poros könyvet. Az istenek tükre: ősi csillagászat és égi navigáció. Leugrott a létráról, és elfintorodott a csípőjébe szúró fájdalomtól. Belelapozott a könyvbe: egy bizonyos oldalt keresett. – Geoglifák – magyarázta. – Ősi vésetek, amelyeket a perui sivatag földjébe karcoltak. Lentről nem sok látszik belőlük, de a levegőből… Ó, ez az! Megtalálta, amit keresett, aztán leült Mutt mellé a díványra, és megmutatta neki a könyvet. Két teljes oldalt betöltöttek a perui sivatag csodálatos rajzairól készült légi felvételek. Az egyik majmot ábrázolt, a másik egy óriási pókot, az utolsón pedig egy nagy fejű emberalak szerepelt. – Csak az istenek tudnak olvasni a Nazca-vonalakból, mert ők – Indy felfelé mutatott – odafent élnek. Oxley azt akarta üzenni, hogy a koponya még mindig a perui Nazcában van. És jó okom van feltételezni, hogy az oroszok kapták el. A Kremlben azt hiszik, hogy a koponya valamiféle fegyver. Ezért akarják megszerezni. – Ha cserébe visszakaphatom az anyámat, akkor legyen csak az övék. – Mutt felállt. – Menjünk… És ne is akarjon visszatartani. Mutt az ajtó felé indult, de Indy nem követte. Ehelyett tovább lapozta a könyvet, amíg meg nem találta a keresett oldalt. Ez egy ősi város pontos alaprajzát ábrázolta, amit egy dzsungelbeli fennsíkra véstek. Egy darabig tanulmányozta, még szemüveg sem kellett hozzá. – Akator. Innen hozta el Oxley a koponyát. Ha tényleg létezik, az lenne a legnagyobb felfedezés a világon. Olyan hírnevet 67

szerezne a megtalálójának, hogy a politikusok egy ujjal sem érhetnének hozzá. Elképzelte Smith és Taylor arcát. Indy kitépte az oldalt a könyvből, és még kettőt, amelyeken maja szimbólumok szerepeltek. Összehajtva zsebre tette őket, és végre felállt. – Nos, öregúr, készen áll az indulásra, vagy sem? – Nem. Indy bement a hálószobájába. Odalépett a ruhásszekrényhez, és kinyitotta. A kalap még mindig azon a fogason volt, ahol hagyta, az ostora pedig összetekerve hevert a polcon. Stanforth korábbi szavai még mindig visszhangoztak a fejében: Mit fognak mondani rólam? Indy már tudta a választ. Benyúlt a szekrénybe, kivette a kalapot, és a fejébe csapta. A másik kezét az ostor kopott nyelén nyugtatta, majd egy ügyes mozdulattal nagyot csattintott vele.

68

HARMADIK RÉSZ VONALAK A HOMOKBAN

69

70

18. PERU, NAZCA

Ez a kölyök sosem alszik? Hatezer méter magasan repültek. Indyt álomba ringatta a repülőgép motorjainak egyenletes zúgása. Mexico Cityben szálltak át a DC-3-asról egy Antonov An-2-esre, és most Peru fölött jártak. Hosszú utazás volt, de egy órán belül esedékes volt a megérkezés. Indy a szemébe húzta a kalapját, mintegy jelezve, hogy nincs kedve beszélgetni a mellette ülővel. Olyan sok időt akart alvásra szánni, amennyi csak lehetséges, mivel ha végre leszállnak Peruban, nem akarta ilyesmire vesztegetni az idejét. – Azok ott azok, amire gondolok? – kérdezte Mutt. Indy felnyögött. – Még több felhő? – Nem, ezúttal nem. Indy hátratolta a kalapját, és odafordult, hogy megnézze, miről beszél a kölyök. Ki kellett egyenesednie, hogy kinézhessen az ablakon, mivel az An-2-es szárnya részben takarta a kilátást, amelyet a pörgő propellerek is elhomályosítottak. – A földön – mondta Mutt. – Arrafelé. Azok a Nazca-vonalak, amikről beszélt? A repülőgép alatt hatalmas sivatag terjeszkedett. A napsugarak visszaverődtek róla, de Indy látta, mi hozta izgalomba a kölyköt. A felszínbe egy spirálba görbülő farkú óriási majom stilizált figurája volt karcolva. Az ábra majd háromszáz méter átmérőjű lehetett. A táj olyan volt, mintha óriási graffitikkel rajzolták volna tele: virágok, geometrikus ábrák és egyéb figurák látszottak mindenfelé.

71

– Hogy csinálták ezeket? – érdeklődött Mutt. Indy felsóhajtott. A kölyök legalább kíváncsi volt. Lemutatott a földre, majd az ég felé bökött. – A nazca indiánok kezdetleges tervrajzok és az égbolt tanulmányozása alapján készítették a rajzokat. Úgy alakították ki a vonalakat a sivatagban, hogy felásták a sötét vasoxiddal borított felszínt, amely alatt világosabb színű a talaj. – De miért bajlódtak a nazcai emberek ennyit ezzel? Odalent nem is lehet látni őket… csak idefentről. Indy vállat vont. – Egy csomó elmélet létezik, kölyök. Vallási jelképek, csillagtérképek, útmutató a föld alatti folyók lelőhelyéhez. De senki sem tudja igazán. Ez még mindig rejtély. Indy hátradőlt, Mutt pedig tovább szemlélődött. – Alhatnál egy keveset – javasolta a professzor. – Bármikor tudok aludni. Indy az égre emelte a tekintetét, megint a szemébe húzta a kalapját, majd megeresztett még egy utolsó figyelmeztetést: – Ha leszálltunk, kölyök, már nemcsak ücsörögni fogunk. ◊

◊

◊

Ezért utaztam harminckét órát? Mutt Nazca városában egy kocsma előtti asztalnál üldögélt. A nap vadul tűzött a felhőtlen égen. Egy gyöngyöző szódásüveggel letörölte a homlokáról a verítéket. Már jó pár üres üveg sorakozott előtte, mint egy csomó kuglibábu. Ilyen hosszú ideje várakozott. A távolban sziklás hegyek sorakoztak; a tetejük olyan csipkézett volt, mintha agyarak meredtek volna a horizontra. A közelben fémoszlopok álltak, amelyekhez lovat, öszvért vagy lámát lehetett kikötni – az utóbbinak az volt a rossz szokása, hogy köpködött, mintha így fejezte volna ki nemtetszését a környezet iránt. Veled érzek, öcsém. Az utolsó oszlophoz Mutt Harley-Davidsonja volt biztonságosan odaláncolva, miután nagy utat tett meg ide az Egyesült Államok keleti partjáról. Mutt folyamatosan szemmel tartotta. A kocsmaépület korlátján túl vakító fehérre festett épületek verték vissza a napfényt. Az utcák tele voltak helybeliekkel, akik szivárványszínű poncsót és széles karimájú kalapot viseltek. Néhányan színes csecsebecsékkel házaltak, amelyeket fadobozban cipeltek magukkal, mások lámafogatú szekéren ültek, de akadt olyan kordé is, amelyet emberek húztak a poros úton. A keskenyebb mellékutcákban sötétebb alakok ólálkodtak; árultak valamit, odacsalogattak másokat, vagy egyszerűen csak nézelődtek. Itt mindig nézelődni kell. Ez olyan hely.

72

Nyüzsgő, veszélyes… – egy szabályos Casablanca. Mutt számított rá, hogy a következő sarkon bármikor feltűnhet akár Bogié11 is. De tulajdonképpen nem volt rossz hely. Egy csomó gyerek szaladgált a járdán, napbarnított arcok bukkantak fel a sokadalomban, nevettek, hívogatták egymást, és ügyet sem vetettek a káoszra. Ezzel együtt nem lankadhatott a figyelme. Egy piros napozóba öltözött kislány megszabadított egy szemmel láthatóan német turistát a pénztárcájától, és elszelelt. Mutt unatkozott, ezért elkezdte számolni a nyelveket, amelyeket hallott: holland, francia, olasz, kínai, portugál és rengeteg spanyol nyelvjárás. Hála az égnek, az orosz nem volt közöttük. Legalábbis még nem. Fél füllel hallotta a professzort, aki élénk beszélgetésbe merült néhány helybelivel; a társalgásba vegyült valami különös nyelv is, és rengeteg gesztikulálás. Mutt nehezen ismert volna rá útitársára. A tweedzakót megviselt bőrdzseki váltotta fel, a professzor fején viharvert kalap volt, a vállán összetekert ostor lógott. Nemrég még simára borotvált arcán sötét borosta ütközött ki. Végül Jones mindegyik beszélgetőpartnerét vállon veregette, és Mutt asztala felé indult. A szeme csillogott. Biztosan jó híreket szerzett. Végre. – Valaki látta Oxot – jelentette ki Jones. – Néhány hónappal ezelőtt támolygott be a városba, és úgy lármázott, mint egy vadember. – Micsoda? – Mutt aggódva felemelkedett. Arról a férfiról volt szó, aki tulajdonképpen felnevelte, aki mindig tökéletesen megkötött nyakkendőt viselt, a haját gondosan fésülte, és az aktatáskájában olyan rend volt, mint egy iratszekrényben. Mutt nem tudta elképzelni, hogy ez a leírás – lármázott, mint egy vadember – ráillik arra a professzorra, akit egész életében ismert. Jones folytatta, de közben intett, hogy kövesse. – A rendőrség egy városszéli szanatóriumba vitette. Errefelé van. Jones elindult a vakító napfényben. Mutt követte, és lépésről lépésre csodálkozva méregette. – Ott – mutatott Mutt a kocsma felé. – Az a nyelv, amelyen beszélt. Én tanultam spanyolul, de egy árva szót sem értettem belőle. Milyen nyelv volt az? – Kecsua. A helyi inka nyelvjárás. – Hol tanulta meg? – Ez hosszú történet, kölyök. – A professzor lesöpörte egy utcagyerek apró kezét a hátsó zsebéről, és továbbment az utcán, de előtte odadobott a kisfiúnak egy pénzdarabot.

11

Bogié – Humphrey Bogart, a Casablanca című film férfi főszereplője.

73

– Van időm – mondta Mutt. Nem tudta megmagyarázni, miért akar többet megtudni ennek a férfinak az életéről, de nem bírta legyőzni a kíváncsiságát. Indy vállat vont. – Pancho Villával voltam. Mutt megbotlott. – A ló…szart! – Te kérdezted. És vigyázz a szádra! – Pancho Villa. A mexikói forradalmár tábornok. – Oké. Gyakorlatilag elraboltak. – Úgy tűnik, sok minden történt magával. – Ez a foglalkozásommal jár, kölyök. Mutt megrázta a fejét. – Szóval Pancho Villa tényleg elrabolta? – A Victoriano Huertával való háborúskodás idején történt – a professzor kiköpött, mintha a Huerta név kiejtése arra késztetné, hogy megtisztítsa tőle a száját. – Várjon egy kicsit. Ez úgy negyven éve lehetett – ember, hány éves volt akkor? – Nagyjából annyi, mint most te. – Őrület! A szülei biztos nagyon megrémültek. Jones vállat vont. – Megoldódott a helyzet. Otthon… volt egy kis feszültség. Mutt megértően felhorkant. – Aha, néha az anyám és köztem sem mennek simán a dolgok. – Viselkedj vele rendesen, kölyök – morogta Jones. – Van anyád. És néha ez nem tart túl hosszú ideig. Mutt megérzett valamit a professzor hangjában, így amíg megtett néhány lépést, csendben maradt. De valami még mindig nyomta a begyét. – Ez nem az én problémám. Hanem az övé. Az tett be neki, hogy otthagytam az iskolát, mintha valami tökfilkó lennék, vagy olyasmi. A professzor ránézett. – Otthagytad az iskolát? – Persze… egy csomót. Flancos előkészítő iskolákat. Ahol megtanítanak sakkozni, vitatkozni meg vívni. – Megérintette a farmerja zsebében lévő rugós kést. – Jobban tudok vívni, mint bárki más, de micsoda időpocsékolás! – Sosem fejezted be? – Nem, mert ez mind fölösleges mesterség, és a könyvek is rosszak. Nehogy félreértsen: szeretem a könyveket. Amikor gyerek voltam, Ox mindent elolvastatott velem, ami csak létezik a nap alatt. Még a maga egyik könyvét is. – Tényleg? – A professzor hangjából a meglepetés mellett némi büszkeség is kicsendült. Mutt egyre inkább gyanította, hogy Ox és Jones között valami nem volt rendben. – De most már én választom ki a könyveimet, érti? – És mivel csiszolod tovább az elmédet?… Miből élsz? – Motorokat javítok. Értek a legtöbb géphez. – Örökké ezt akarod csinálni? 74

Mutton valami kényelmetlen érzés futott át. – Lehet, hogy igen. Mi rossz van benne? – Semmi rossz nincs benne, kölyök. Ha ezt szereted csinálni, ne hagyd, hogy bármi másra rábeszéljenek. A professzor a sarkon túlra irányította Muttot, és a következő' utca végére mutatott, ahol egy magas, elhanyagoltnak látszó épület emelkedett. A dombtetőn állt, tűzött rá a nap, ami nem tette éppen lakályossá. A hatást még fokozta, hogy az ablakain vasrácsok voltak. A szanatórium. Amikor közelebb értek az épülethez, Mutt elolvasta a bejárati ajtó fölé vésett szavakat: Páduai Szent Antal. Úgy tűnt, a professzor jól szórakozik ezen. – Mi van? – kérdezte Mutt, miközben elindult az ajtóhoz vezető lépcsőn. – Páduai Szent Antal. O volt az elveszett dolgok szentje. Mutt még egyszer megnézte magának az odavésett nevet. – Akkor jó helyen járunk. ◊

◊

◊

Az utca végén egy alak bukkant fel egy gyümölcsösstand mögül. Figyelte, ahogy a férfi és a fiú bemegy a szanatórium súlyos faajtaján. Levette széles karimájú kalapját, zsebkendőjével megtörölte a homlokát, majd megrázta a fejét. – Indy… miért nem tudsz kimaradni ebből, a fene egyen meg. – A férfi enyhe angol akcentussal beszélt.

19. Indy követte az apácát a steril, fehér folyosón, amelyen vasrácsos ablakkal ellátott, zárt acélajtók sorakoztak. Az apáca léptei visszhangoztak a vörös vályogtéglákon. A kölyök lemaradt mögöttük; úgy tűnt, már nem aggódik annyira. Az apáca felemelte a kezét. Egy láncon függő, nehéz kulcsot tartott benne, amelyet idegesen morzsolgatott, mint egy rózsafüzért, majd spanyolul folytatta a történetet: – Emlékszem rá. Néhány hónappal ezelőtt járt itt. Aztán emberek jöttek puskával… rossz emberek. Idejöttek és elvitték. – Indyre pillantott. – Kedves ember volt. Az egyik ápolt kinézett a rácsos ablakon. Kócos haja égnek állt. A fogai csorbák voltak – mind a három. Izgatottan beszélni kezdett, hihetetlen gyorsasággal formálta a szavakat, de nem volt érthető, amit mondott. Mintha egyszerre több nyelven próbált volna beszélni. Mutt közelebb hajolt. – Azt hiszem, ki tudtam venni egy pár szót. Valamit mondott egy arqueólogóról. Egy archeológusról.

75

Az őrült mindkét karját kinyújtotta, megragadta Mutt bőrdzsekijének gallérját, de belekapott a hajába is. A kölyök felordított, miközben a másik az ajtó felé húzta. Indy az övénél fogva elkapta a fiút, és kiszabadította. – Ne állj szóba a helybeliekkel. Majd megrázta a fejét, és követte az apácát. Mutt odalépett mellé. – Mi folyik itt? – kérdezte elkerekedett szemmel. A professzor az apáca felé intett. – Azt mondta, hogy Oxley tébolyodott volt. Megszállott. Telerajzolta a cellája falát. Egy komor tekintetű gondnok haladt el mellettük, kosarában hangosan rikácsolt valami. Indy elővette Oxley levelét, és hangosan újra felolvasta. – …a vonalak, amelyekből csak az istenek tudnak olvasni… Orellana bölcsője… – összehajtotta a levelet. – Ennek nincs semmi értelme. Bölcső. Orellana nem Peruban született. Konkvisztádor volt, Spanyolországban jött világra. Aranyat keresett. Hat másik emberrel együtt tűnt el. A testüket sosem találták meg. Az előttük lépkedő apáca megállt egy ajtó előtt. Elővette a vaskos kulcsot, és kinyitotta a zárat. – Itt tartották a barátjukat. Mindig bezárjuk az ajtaját. Zavarja a többieket. Végignézett a folyosón. Amint kinyitotta a zárat, a többi cellába zárt tébolyodott férfi és nő abbahagyta a fecsegést meg kiáltozást, és halálos csend támadt. Az apáca idegesen hátranézett, majd ellépett az ajtó elől. – Itt hagyom magukat, hogy nyugodtan körülnézhessenek. Az apáca visszaindult a folyosón; gondosan annak közepén lépkedett. Az ápoltak továbbra is csendben maradtak. Indy lépett be elsőnek. A helyiség úgy kilenc négyzetméteres lehetett. Egy fekhely volt benne, a végén gondosan összehajtogatott takaróval, és egy kis, fehér mosdókagyló. A falon magasan két kis rácsos ablak helyezkedett el. A falakat bevakolták, a padlózatot kő borította. Mutt követte Indyt. – O… te… jó… isten… Indy tudta, hogy az apáca diagnózisa helyes volt. Beteges megszállottság. Mind a négy falon, olyan magasságig, ameddig csak az ember elérhetett, képek százai sorakoztak. Különböző méretűek voltak, más-más szögből nézve, némelyik élethű részletességgel, mások absztrakt módon ábrázolta ugyanazt a témát. A kristálykoponyát. Indy felfigyelt a hátsó falra. Ezt teljesen betöltötte a koponya képe. A helyiség két kis ablaka képezte a szemeit, amelyeken átsütött a napfény. Mutt lassan körbeforgott a cella közepén. – Ox, ember, mi történt veled? Indy a fiúra nézett – a hangjából érezte, milyen mély érzelmekkel viseltetik Mutt Oxley iránt. Úgy gondolta, mondania kellene valamit, amivel megvigasztalhatja. De Mutt zavartan hátat 76

fordított neki. Indy egy lépést tett felé – aztán rájött, hogy nem tudna mit mondani neki. Tényleg, mit lehetett itt mondani? Indy azt az egyetlen dolgot tette, amiről tudta, hogy jól csinálja. Ismét a falakra fordította a figyelmét. Lassan körbejárta a cellát, s alaposan szemügyre vette a képeket: valami kulcsot keresett. Amikor végzett a vizsgálattal, kinyújtózott, hogy megszabaduljon a hátát kínzó izomgörcstől. Csak egy dologra jött rá. – Ez a koponya – lépett oda a legrészletesebb rajzhoz ez egyáltalán nem olyan, mint a Mitchell-Hedges-féle. Nézz csak rá, mennyire meg van nyúlva a tarkórészen. Mutt közelebb hajolt. A karját összefonta, most már sokkal higgadtabbnak látszott. – Ez miért ilyen? – A nazca indiánok között létezik egy hagyomány. A királyi gyermekek koponyáját ilyen alakúra torzítják. – Indy tovább tanulmányozta a megnyújtott koponya rajzát. – Az eljárás tudományos neve plagiocephalia. A csecsemő homlokára párnát, fejének hátsó részére deszkát kötöttek, ennek segítségével deformálták a fejét. Ez a gyakorlat nem korlátozódott a Nazca lakosaira, számos korai civilizációnál is megtalálható: az ősi Egyiptomban, az ausztrál bennszülötteknél, sőt az észak-amerikai csinkán és hoktó törzseknél is. – Tisztára dilisek – jegyezte meg Mutt. – Miért csináltak ilyesmit? – Az istenek tiszteletére. – Az istenek feje nem ilyen – mutatott Mutt a koponyára. Indy a szénrajzot tanulmányozta. – Attól függ, milyen istenben hiszel – dünnyögte. Tovább nézte a rajzot, majd észrevett a koponya alatt egy szót, amely többször ismétlődött a képeken, elrejtve a koponyák között – ugyanaz a szó, rengeteg nyelvre lefordítva. Mutt közelebb hajolt, és elolvasta a koponya alá írt szót. Spanyolul volt. Vuelta. Indyre sandított, és lefordította. – Visszatérni. Hová tér vissza? – Vagy mi tér vissza? Indy felnézett a ragyogó szemű koponyára. – Gondolja, hogy Ox a koponyára értette? – kérdezte Mutt. Indy a falak felé intett. – Úgy tűnik, csak ez foglalkoztatta. – De hova kellett volna visszatérnie vele? Indy elővette Oxley levelét. Gondosan elolvasta, és megint felfigyelt az Orellana bölcsője kifejezésre. Még egyszer végignézte a visszatérni szó rengeteg fordítását. – Bölcső – mormolta. – Ennek több jelentése van. A majáknál nyughelyet jelent. Úgy érezte, hogy megáll a szívverése. Hát persze. Újra végignézte a rajzokat, eszeveszetten keresve a bizonyosságot. – Gyerünk, Ox, biztos hagytál egy másik kulcsot is. – Mi a baj? – érdeklődött Mutt. 77

Indy agya meglódult. Orellana bölcsője… Orellana nyughelye. – Ox a konkvisztádor sírjáról beszélt – jelentette ki. Lenézett, a lábára bámult. Hol lehet megtalálni egy sírt? A földben. Mivel a koponyára összpontosította a figyelmét, Indy először észre sem vette. A kosz és a por félig elrejtette. Letérdelt, és kezével végigsöpört a kőpadlón. Inkább érezte a vonalakat, mint látta őket. Oxley utolsó rajzát a kőpadlóba karcolta. Indy talpra ugrott, és kisietett az ajtón. – Hová megy? – kiáltott utána Mutt. Indy egy perccel később visszatért a gondnoktól kölcsönzött seprűvel, amelyet Mutt kezébe nyomot. – Söpörd ki! – Micsoda? Indy elmutogatta, hogyan kell használni a seprűt, és a cellára mutatott. – Az egészet. Mutt nekilátott a söprésnek, Indy pedig odament a túlsó falhoz, ráállt a fekhelyre, hogy elérje az ablakot. Felhúzódzkodott a peremére, majd a párkányra kuporodott, és visszafordult a cella felé, mintha a ragyogó koponya szemén keresztül akarná szemügyre venni a falakat. A nap égette a hátát, Indy azonban várt, koncentrált, és felidézte az egyetemen Oxleyval töltött éveket. Barátja kétségtelenül fellengzős volt, nagy F-fel. Bármilyen bizonytalan feltételezésről képes volt órákig beszélni, akár érdekelte a hallgatóságát, akár nem. Sosem lépett ki úgy a kollégiumból, hogy meg ne bizonyosodott volna róla: az össze gombja begombolva, és minden szál haja a helyén van. Egyenlő mértékben volt bosszantó és makacs, de ugyanakkor briliáns elmével és hihetetlen találékonysággal megáldva. Legalábbis akkortájt. Remélhetőleg valamelyik tulajdonsága megmaradt. Még itt is. Odalent Mutt folytatta a söprést, és a kőpadlón lassan kivehetővé vált Oxley mestermunkája: a professzor saját verziója a Nazca-vonalakról, amelyeket csak az istenek láthattak odafentről. Vagy Indy. Bonyolult interpretációnak látszott – de ez nem a koponyát ábrázolta. Miközben Mutt sepert, Indy lefelé bámult. Szaggatott vonalakat látott, amelyek templomokat és síremlékeket kötöttek össze. És sírköveket. Ez egy temető volt. – Ahová Orellanát eltemették – állapította meg Indy hangosan. Mutt felnézett a professzorra, majd a padlóra pillantott. – Nem azt mondta, hogy a konkvisztádorok eltűntek? És sosem találták meg a testeket? Indy lebámult a bekarcolt vonalakra. … hihetetlen találékonyság. – Ezzel együtt úgy tűnik, hogy Oxley megtalálta őket. 78

20.

Az éjszakai égen villám hasított keresztül, mely megvilágította és ezüstös ragyogásba vonta a tájat. Viharfelhők gyülekeztek a sivatagos fennsíkok fölött, s időnként dörgés hallatszott, mintha figyelmeztetni akarná a betolakodókat. A homok magába zárta a hőséget, de hűvös szellő lengedezett az egyenetlen táj fölött. Mutt éppen leszállt az egyik emelkedő tetején a Harleyjéről, amikor újabb villámlások ragyogtak fel a töredezett sziklák között. Egy egész napba és majdnem a teljes éjszakába telt, amíg felkapaszkodtak a Nazca fölé emelkedő hegyekre. A villámlás egy újabb völgyet világított meg előttük. – Erre! – kiáltotta a Mutt mögött ülő Jones, és a túloldali hegygerincre mutatott. Persze Mutt is látta. A következő szikla tetején egy halom kőkeresztet, félig elporladt szobrot és leomlott mauzóleumot lehetett kivenni. Jó néhány szélfútta fenyő körvonala látszott a magasban, a fák elcsavarodtak az évszázadok viharaitól. – A Chauchilla temető – szólalt meg a professzor. – Olyan, mint Oxley rajzán. Lemásolták a szanatórium padlóján lévő ábrát, és megmutatták néhány helybelinek. Végül valaki felismerte, de óvta őket, hogy odamenjenek. Úgy írta le a helyet, hogy maldecido, azaz elátkozott. Néhány pesóval sikerült meggyőzni a félig vak férfi, hogy rajzolja le a hegyi utak térképét és a temető lelőhelyét. A térkép ellenére Mutt majdnem feladta: meg volt győződve róla, hogy a férfi hazudott nekik. Ám a temető ott volt előttük. Mutt megértette, miért figyelmeztették őket. A sziklás plató már félig elporladt. Mostanra a régi temető egy töredezett hegyfokra került, amely kinyúlt a nyílt sivatag fölé. Még néhány fa gyökere is kilógott a talajból: a moha belepte őket, az indák összecsavarodtak, s távolról úgy festettek, mint egy ősrégi szakáll. Egy másik villámlás megvilágította az alattuk fekvő terepet, ahol a híres Nazca-vonalak húzódtak. A mérföldnyi széles rajzokat minden villámlás ezüstös fénybe vonta. Mutt észrevett egy ízeltlábú pókot és egy magas, kuglifejű embert, amelyek úgy tűnt, egyenesen rá bámulnak. Mutt megborzongott. Az ábrák megint elvesztek a sötétségben. – Menjünk már – sürgette dr. Jones türelmetlenül, és le sem vette tekintetét a temetőről. Mutt mély lélegzetet vett. Remélte, hogy a professzornak nem tűnik fel, mennyire reszket. Sosem szerette a temetőket… még napvilágnál sem. De az anyja élete azon múlik, hogy megtalálják Ox kristálykoponyáját. 79

Így hát a szikla peremére vezette a motort. Kanyargós ösvény vezetett át a hegyfokon az ingatag platón nyugvó temető felé. Újabb fél órába telt, amíg odaértek a temető kovácsoltvas kapujához. Ekkorra feltámadt a szél, és vadul lengette a kézzel írt táblát, amelyen ez állt: MATAREMOS A LOS HUAQUEROS. Mutt leparkolt a tábla alatt. A professzor leugrott az ülésről, és a sötétben a temető gondnokának düledező viskója felé indult, amely nyilvánvalóan régen lakatlan volt. A ház töredezett tégláit moha fedte, a cserepek besüppedtek a tetőbe. Úgy festett, hogy a következő szélroham lerombolhatja az egész építményt. Jones berúgta az ajtót, és eltűnt odabent. Mutt zörgést hallott, majd a professzor bukkant fel lámpával a kezében. Meggyújtotta, de csak gyenge fényt adott: már alig volt benne petróleum. – Lapát kellene – mondta Indy, és felemelte a lámpát. A kapu mellett kettőt is találtak. Mutt a himbálózó tábla felé bökött, és hangosan lefordította a feliratot. – A sírrablókat lelőjük. Indy a temető felé indult. – Még jó, hogy nem vagyunk sírrablók. Az ösvény két megcsavarodott, viharvert fenyőfa között vezetett. A szélrohamoktól összeverődtek az ágak – úgy hangzott, mintha csontok zörögnének. Mutt megtorpant… Nagyon, nagyon utálta a temetőket. Miközben a fára bámult, valami megmozdult az ágak között, aztán az árnyék eltűnt. A fiú még egy pillanatig bámulta, majd előresietett a professzor után. – Nézd csak, kölyök! Jones megtorpant a temető szélénél; alaposan megnézte a sírköveket és a feliratokat. – Sírrablók – mormolta. – Úgy tűnik, elkéstünk. Mutt odalépett mellé, és körülnézett. A szikla peremén emlékművek, keresztek és kis mauzóleumok sorakoztak. A hely valamikor jobb időket látott. Legalább a sírboltok felét feltörték, kirabolták és nyitva hagyták. Ami értékes lehetett bennük, azt már régen ellopták. Mindenfelé összetört csontvázak hevertek. A temető csontmezővé változott. A professzor magasabbra emelte a lámpát. A feltámadó szél felkavarta a port és a homokot; a szemcsék úgy örvénylettek, mint a halottak szellemei. Ez nem volt jó gondolat. – Ni… mit keresünk? – bökte ki nehezen Mutt. – Még nem tudom. Valamit, aminek nyilvánvalóan nem itt van a helye. Talán ezeknek a nyitott sírboltoknak a bejáratát. A professzor előremutatott, elindult, majd meggondolta magát, és irányt változtatott. Mutt megrázta a fejét, és követte. Ha így haladnak, egész éjszaka itt lesznek. Balra hirtelen megmozdult valami. Mutt hátrált, és megragadta dr. Jones karját. A professzor majdnem leejtette a lámpát. – Mi baj van, kölyök? – kérdezte dühösen. 80

– Azt hiszem, láttam valamit. – Ne vetődj árnyékra. Nincs itt semmi, csak egy csomó halott… Mindenesetre az egyik árnyék előugrott egy sírkő mögül, és leütötte Indyt. Egy másik átlendült egy faágon, s rávetette magát Muttra; a fiú a földre zuhant, majd vadul hadonászni kezdett, de csak a levegőt csépelte. Jones felordított, és megpróbált belerúgni a támadójába, de nem volt ott egyetlen ellenfél sem. Szellemek… Mutt rémülten talpra ugrott, és nekihátrált az egyik sírkőnek. Lába alatt megcsikordult egy csontváz karja. Gyorsan odébb lépett – de beleütközött egy másik csontvázba, amely a szomszédos sírkőnél bukkant fel. A csontváz felé fordította fejét, és felnézett rá. Mutt visszafojtott egy rémült sikolyt, amikor a csontkarok kinyúltak és megragadták. Félelem szülte erővel lerázta magáról, de az újból kinyúlt, és átfogta a lábát. Mutt rájött, hogy szó sincs eleven csontvázról – egy sárral bekent, vad, izmos ember volt az, aki csontpáncélt öltött. A rémület túl hosszú ideig bénította meg a fiút. Az őrjöngő újból ráugrott, de a lendületét megtörte egy lapát, amellyel arcon vágták. A támadó hanyatt esett, csontmaszkja darabokra tört, és egy emberi arc bukkant fel mögötte. Ám ahogy földet ért, természetfölötti sebességgel oldalra gurult, és eltűnt a sötétben. Mutt csatlakozott a professzorhoz; mindketten fegyverként lóbálták a lapátokat. – Hé, ember, ez nem volt halott – ordította Mutt. – Oxley levele – lihegte a professzor. – Említett valami az élő halottakról. Nem tréfált. O… Puff, puff. Két, fúvócsőből kilőtt tüske repült el a professzor lapátot tartó keze mellett, a tüskén lévő apró tollak megrezzentek. Jones lerogyott. Mutt túl lassan mozdult meg. Két árnyék bukkant fel Jones mögött, átléptek rajta, és mellbe vágták Muttot. A fiú megtántorodott és hátrazuhant – egyenesen egy nyitott sírgödörbe. Nagyot esett, felkavarodott körülötte a por. Levegő után kapkodva felnézett, és meglátta az egyik csontvázat, amint éppen rászegezi a fúvócsövét. Nem menekülhetett. Mutt kirántotta a zsebéből a rugós kését, kipattintotta, és a harcosnak repítette. A tőr ezüstösen villanva belefúródott a férfi felkarjába, mire az elvétette a célt. A fúvócső kiesett a kezéből, de rögtön ott termett egy másik harcos, szájához emelte, és megcélozta a nyitott sírt. Muttnak nem volt más fegyvere. Megrándult az arca: tudta, mi következik. De tévedett.

81

Kinyúlt egy kéz, megragadta a fúvócsövet, és félreütötte. A professzor közelebb hajolt, megfogta a fúvócső másik végét, a szájához illesztette, és erősen belefújt. Ellenfele felhördült, megtántorodott, és kiejtette kezéből a fúvócsövet. Indy egyik kezével torkon ragadta, a másikkal a szájába döfte a tüskét. A mérgezett tüske mélyre hatolt a torkában, és egy szempillantás múlva holtan rogyott össze. A sír másik oldalán a vérző karú férfi talpra ugrott, majd Mutt kését markolva hátralendítette a karját, készen arra, hogy a pengét visszaküldje a tulajdonosának. Valami csattant a levegőben. Mutt felpattant. Odafent Jones ostora rátekeredett a harcos csuklójára. A rugós kés egy rándulással kiesett a kezéből, először felröppent, majd visszahullott – egyenesen Muttra. A fiú hátrált, majd terpeszbe állt. A penge a két lába között fúródott a poros földbe. Meleg helyzet volt – nagyon meleg. – Sajnálom, kölyök! – kiáltott le a professzor, de neki is megvolt a maga problémája. A harcos kiszabadította a karját, és arra készült, hogy rávesse magát Jonesra. A professzor felemelte a másik karját, és láthatóvá vált, hogy pisztolyt tart a kezében. Hangosan felhúzta, és egyenesen támadója csontos mellkasának szegezte. Az megnézte magának a fegyvert, a férfit és az ostort – majd elrohant az ellenkező irányba. Mutt felkapta a kését, és felegyenesedett. Látta, hogy a többi árnyék is szétszalad. Fifikás árnyékok. Odafent a villámlás megvilágította az egyik kezében ostort, a másikban pisztolyt tartó professzort. – Maga tényleg tanár? – kérdezte Mutt. Indy lenyúlt, hogy kisegítse a nyitott sírból. – Csak részmunkaidőben.

21. Indy visszatette a pisztolyt a tokjába, miután kihúzta Muttot a sírból. Amint szilárd talajon állt, a fiú a nadrágjába törölte a kés véres markolatát. Indy észrevette, hogy a kölyök ajka kicsit megremeg. Nem egyszerű felnőtté válni. – Én… én még sosem használtam igazán – mondta a fiú a késre bámulva. – Csak üvegnyitónak. Indy megveregette a vállát. – Jól csináltad, kölyök. 82

Ráfektette a halott harcost egy sírdombra, majd az egyik csontváztól kölcsönvett egy kalapot és egy szerapét. Begöngyölte a halottat, és a fejébe nyomta a kalapot. – Ez pár száz évig konzerválni fogja. Mutt karba tett kézzel tanulmányozta a halottat. Indy úgy vélte, ez volt az első tetem, amelyet a kölyök életében látott. Az mindenesetre a becsületére válik, hogy nem ijedt meg tőle. – Mik voltak azok a hmm… lények? – kérdezte végül Mutt. – A nazcák. Vagy talán a leszármazottaik. Indy eltűnődött azon, amit mondott. A nazcák Kr. e. 1000 táján érkeztek a környékre. Úgy ezerötszáz évig virágzott a kultúrájuk: állattenyésztő és földművelő nép volt, bonyolult öntözőrendszert is kifejlesztettek. A fazekasságot és a szövést művészi fokon űzték. Aztán a spanyolok elsöpörték őket. De vajon mit művelt itt ez a rejtőzködő nazca törzs? Indy végignézett a csontmezőn. – Akárkik is ezek – jegyezte meg nem veszik jó néven, hogy itt kutatunk. És felvetődik a kérdés: vajon mit védelmeznek? Kissé távolabb, a bal oldalon valami felkeltette Indy figyelmét. Egy kőfal állt a temető hátsó részénél. Volt benne valami különös. Mutt-tal együtt odament a falhoz. A felületén fülkék voltak, amelyeket teletömtek csontokkal és koponyákkal – a legtöbbet pókháló fedte. Indy megérintette a selymes fonalakat. – Lasiodorides striatus – mormolta. Mutt közelebb hajolt. – Az micsoda? A professzor kiegyenesedett. – Csíkos lábú, óriás perui madárpók. Mutt még mindig zavartnak látszott. Indy elindult a fal mentén. – Óriás tarantulák. – Mennyire óriások? – A kölyök átnézett Indy válla fölött. – Gyere, és nézd meg ezt – mondta a professzor, és ujjával végigsimított a falon. – Ez a kőfaragás két különböző korból származik. Az egyik romjára épült a másik. A civilizációk mindig így csinálják, egyik réteget a másikra építik. Indy továbbment a fal mentén, majd észrevett néhány lábnyomot a homokban: az egyik a fal felé vezetett, a másik távolodott tőle. A professzor alaposabban megvizsgálta a fülkéket. Egészen közel hajolt hozzájuk, és óvatosan elhajtotta a pókhálókat. – Vigyázzon a tarantulákkal – figyelmeztette Mutt. Indy nem figyelt rá. Mindenhol csak csontokat talált. A régebbi faragványokkal borított falrész egyik fülkéjében egy koponya tanyázott. Amint kinyúlt, hogy a jobb megfigyelés érdekében megtisztítsa a pókhálóktól, a fonalak elhúzódtak az ujja elől – majd visszaugrottak a helyükre. Mintha a koponya lélegezne. – Légáramlat – dünnyögte a professzor. – Micsoda? – Egy föld alatti átjáró vagy barlang lehet mögötte. 83

A koponya szemüregeibe dugta az ujjait, és kivette a fülkéből. Egy kövér tarantula rohant át a kezén. Mutt felszisszent, de Indy ügyet sem vetett a pókra, amely felmászott a falon, és eltűnt egy másik fülkében. Indy félretette a koponyát, és tapogatni kezdte a fülke belsejét. Ujjai beleakadtak egy kötélhurokba. Hátrahajolt, megrántotta a kötelet, mire a fal egy része kettévált. Egy keskeny folyosóféle vezetett lefelé, a sötétségbe. Mutt Indyvel együtt lehajolt; a fiú nekitámaszkodott egy rejtett ajtódúcnak. Indy visszarántotta. – Én nem nyúlnék hozzá… Elkésett. Egy tucat fekete skorpió mászott Mutt karjára. – Húú… A kölyök hátratántorodott, és vadul rázta a karját. A skorpiók lepotyogtak és szerteszaladtak. – Nyugi – mondta Indy. – Ezek csak skorpiók. Mutt hirtelen felkiáltott, és rácsapott az alkarjára. – Az egyik… az egyik megharapott. – Nagy szemekkel bámult Indyre. – Meg fogok halni? – Mindannyian meghalunk, kölyök. Ilyen az élet. Szavai a legkevésbé sem nyugtatták meg Muttot. Indy felsóhajtott. – Figyelj, mekkora volt az a skorpió? – Hatalmas! – Akkor jó. – Jó?! – Minél nagyobb a skorpió, annál jobb. – Indy megint a járatra koncentrált, aztán eszébe jutott valami, és hátrafordult: – De ha egy kisebb mar meg, ne felejts el szólni. A bölcs tanács után meggyújtotta a lámpát, és bekúszott az alagútba. ◊

◊

◊

Mutt nézte, ahogy Jones eltűnik a járatban. Hátrapillantott a sötét temetőre. Az égből néhány esőcsepp hullott rá. Villámlott, és az éles fény megvilágította a temető árnyékait. Úgy tűnt, hogy nyitott sírok és csontvázak merednek rá, melyek dühösek a birtokháborítás miatt. Mutt összerázkódott. A temető vagy a skorpiók? Mire a temetőben megint sötét lett, Mutt döntött. Elővette rugós kését, kipattintotta, és a professzor után eredt. Amikor becsusszant a járatba, látta, hogy Jones már jóval előtte jár. Mutt négykézláb kúszott utána, a hely penész- és földszagot árasztott. A nyakát pókhálók csiklandozták. Hangyák és bogarak szaladgáltak a kezén. Végül utolérte Jonest. Úgy érezte, megkönnyebbült – egészen addig, amíg a föld meg nem mozdult a térde alatt. 84

Alsóteste belesüllyedt egy lyukba. Ujjaival a kavicsos földet kaparva próbált megkapaszkodni, de egyre mélyebbre csúszott. Egy kéz galléron ragadta, és kirántotta a lyukból. Az alagút szilárdabb részére esett, és levegő után kapkodott. – A hegy tetején vagyunk. Az egész szikla erodálódott alattunk. Légy óvatos. Jones megint felkerekedett, és a lámpával együtt hamarosan eltűnt az alagút kanyarulatánál. Mutt vett néhány mély lélegzetet, és utánakiáltott: – Köszönöm a jó tanácsot! Mivel nem volt más választása, a professzor után indult. A fény volt az egyetlen, ami csillapította a félelmét, és elijesztette a skorpiókat. Követte Jonest, de közben attól tartott, hogy megint beszakad alatta a föld, ezért óvatosan kitapogatta a talajt maga előtt, mielőtt négykézláb továbbhaladt volna. Amikor a fordulóhoz ért, felnézett, hogy lássa, mennyire jár előtte a professzor – és szembe találta magát három aszott tetemmel. Mielőtt visszafojthatta volna, önkéntelenül kiszakadt belőle egy sikoly. Az alakok fülkékben kuporogtak, a karjukat és a lábukat a mellkasukhoz kötözték. Halott szemek bámultak vissza rá, szájuk néma sikoltásra nyílt. A professzor visszakiáltott neki: – Nem maradnál csendben, kölyök? Mutt megpróbálta csillapítani a szívdobogását. – A koponyájuk, ember! Látta a koponyájukat? Jones habozva visszakúszott. Felemelte a lámpát, hogy megvilágítson egy tetemet. A koponyája torzított volt. Indy gyengéden megfordította. A fej hátsó részét tojás alakúvá nyújtották. – Olyan, mint Oxley rajzai a cellájában – mondta Indy. – Már közel járunk. A professzor továbbcsúszott, Mutt szorosan mögötte kúszott. – Kik vagy mik ezek? – Emberek – mondta Jones. – A nazca uralkodócsalád tagjai. Mutt emlékezett Jones elbeszélésére arról, miként torzították el a királyi gyermekek koponyáját, hogy utánozzák az isteneket. – Talán ezeket őrzik a csontvázharcosok odakint – találgatott Mutt. – És talán még valami mást is – titokzatoskodott Jones. – Gyere, nézd meg. A professzor előrement, s olyan helyre ért, ahol a tető elég magas volt ahhoz, hogy felegyenesedhessenek. A kamra akkora volt, hogy két autó is elfért volna benne. Szárazabb volt az alagútnál, a penész szaga kevésbé érződött, inkább valami különös várakozás ült a levegőben. Mutt kimászott a járatból, és csatlakozott Joneshez. Előreindult, de a professzor megállította. – Ne nyúlj semmihez. Muttnak eszébe jutottak a skorpiók, és engedelmeskedett. – Ez hihetetlen – suttogta Jones. 85

Felemelte a lámpát, amely megvilágította a poros padlón lévő lábnyomokat. – Valaki járt itt. Nem is olyan régen. – Lehajolt, hogy tanulmányozza a nyomokat. – Ketten voltak. Mutt letérdelt, és kiterjesztett kezével méricskélte a nyomokat. – Azonos a méretük – nézett fel Jonesra. – Lehet, hogy ugyanaz a személy volt… és kétszer jött ide. – Nem rossz, kölyök. A professzor magasabbra emelte a lámpát, amely megvilágította a falak felső részét is. Mutt a hátsó falon még több fülkét és tetemet látott: nagyjából ugyanakkorák lehettek, mint a nazca királyi sarjak odakint az alagútban, de a körvonalaik elmosódtak, por és homok borította őket. – Maradj mögöttem – figyelmeztette Jones, és elindult a kamrában. – Oda lépj, ahová én léptem. Mutt észrevette, hogy a professzor óvatosan kitapogatja lábával a padlót, mielőtt rálépne. Mutt ugyanezt tette. Egymás mögött átjutottak a kamra túloldalára. A fiú odaállt Indy mellé, aki a legközelebbi fülkét tanulmányozta. Nyilvánvalóan ebben is egy tetem volt, de nehezen lehetett kivenni. Mivel be volt göngyölve valamibe, úgy tűnt, mintha be-gubózódott volna. A porrétegen át Mutt valami ezüstös csillogást vett észre. A levegőben furcsa elektromos szag terjengett, szinte az ízét is a szájában érezte. Kíváncsian lépett egyet előre, de Jones nyugtatólag a vállára tette a kezét. Indy megszámolta a fülkéket, mindegyik felé odabökve a lámpával: – … öt… hat… hét. – Letette a lámpát a földre. – Bizonyára Orellana meg az emberei. – Csak egyféleképpen bizonyosodhatunk meg róla – mondta Mutt.

22. Indy odament a legközelebbi fülkéhez. Óvatosan megérintette a halotti leplet, majd két ujjal megfogta és megrázta. Homok és por szállt fel, s valami ezüstszínű anyag került napvilágra. Nem volt sem szövet, sem fém. Indy ráismert az anyagra: ugyanolyan volt, mint amilyenbe az 5l-es hangárból ellopott, fémkoporsóba zárt, mumifikált maradványokat csomagolták. De mi rejtőzhetett ezekben? Indy visszahajtott egy réteget, amely alatt ugyanolyat talált. Mutt visszafojtott lélegzettel figyelte. – Mintha karácsonyi ajándékokat csomagolnánk ki – suttogta. Indy újabb és újabb rétegeket fejtett le, és azt tapasztalta, hogy ő is visszafojtja a lélegzetét. A karja libabőrös lett, de nem a 86

félelemtől, hanem valami különös sugárzástól, amely a lepel letekert rétegeiből áradt. Indy végül elért az utolsó réteghez. Látta, hogy mit rejt a lepel, és hátralépett. Egy testet takart, amelyet olyan tökéletesen konzerváltak, mintha csak álomba szenderült volna. Egy ülő férfi volt keresztbe tett karral, a lába a melléig felhúzva. A fejét lehajtotta, a szeme csukva volt, mintha elnyomta volna az álom. A bőre puhának tűnt, arcát tömött szakáll keretezte. Fodros gallérja viseltes volt, de épnek tűnt. A férfi övén egy díszes kardhüvely volt, a fején magas, csúcsos sisakot viselt. – A konkvisztádorok – mondta Indy. – Ez az egyik közülük. Mutt közelebb hajolt. – Úgy néz ki, mintha csak tegnap halt volna meg. – Pedig több mint ötszáz éve történt. – Indy megérintette az ezüstös leplet, és megint érezte a különös energiát. – Biztos ez a burkolat konzerválta őket. Indy tovább tanulmányozta a konkvisztádort, és észrevette, hogy az alak egy aranytőrt szorongat, amelynek rubinnal és smaragddal díszítették a gombját. Óvatosan kifejtette a férfi száraz ujjai közül. Megfordult, és a lámpa fényében megcsodálta az értékes darabot, amelybe valami spanyol feliratot véstek, talán a tulajdonosa nevét. Azon tűnődött, vajon ki lehetett a halott? Milyen élete volt? Hogy lehet, hogy ide temették? Leeresztette a tőrt, hogy becsúsztassa az oldaltáskájába. Mutt megköszörülte a torkát. – Azt hittem, nem vagyunk sírrablók. Indy rájött, mire készült: térdig állva egy sírban egy halott vagyonát tartotta a kezében. – Éppen vissza akartam tenni. – Aha. Indy visszafordult a konkvisztádorhoz, de a férfi teste már megsemmisült. Minden szerves anyag, beleértve a ruháit is, tíz másodperc alatt porrá vált, csak a csontjai maradtak meg belőle. – Undorító – kommentálta Mutt. Indy letérdelt, és felemelt egy darab fémfóliát. – Ilyesmit már ezelőtt is láttam – mormolta. – Tíz évvel ezelőtt egy katasztrófa helyszínén. És néhány hete Nevadában. Gombóccá gyűrte a fóliát, majd ledobta. Az anyag kibomlott, és visszanyerte eredeti alakját. – Hűha! – Mutt közelebb hajolt, és rászegezte a tőrét, de az kirepült a kezéből, és az anyaghoz tapadt. – Kétszeres hűha! – Akármi is ez, nagyon mágneses. – Azt hiszi? – Némi erőfeszítés árán Mutt visszaszerezte a kését, és a biztonság kedvéért a csizmaszárába dugta. – Akárhonnan is lopták el ezek a konkvisztádorok a koponyát, ezt a csomagolóanyagot is magukkal kellett vinniük. – De nemcsak azt vitték el. – Mutt az egykori tetem lába mellé mutatott.

87

Egy kis, nyitott fedelű láda volt ott, tele ékszerekkel és aranyérmékkel. Indy letérdelt és belemarkolt. Ujjai között pergetve megvizsgálta őket: úgy tűnt, a föld minden tájáról származnak. Az egyiken Pallasz Athéné volt, a másikon egy korinthoszi sisak, a harmadikon pedig Hórusz szeme. – Görög, makedón, egyiptomi – dünnyögte. – Mit keresnek ezek itt? Ilyen különböző korokból? A világ ennyi sarkából? – Ezeket is Akatorból lopták el? – érdeklődött Mutt. Indy felegyenesedett. – Nem tudom. Odament a következő fülkéhez, és gyorsan kicsomagolta a tartalmát. Ugyanaz volt az eredmény: egy ötszáz éve halott spanyol felfedező teste, amely a levegővel érintkezve azonnal elporladt, s csak csontok maradtak belőle. Mutt egy másik fülkéhez ment. – Ezt valaki már kinyitotta – szólt oda Indynek. A professzor melléje lépett. – Nem megmondtam, hogy maradj mellettem? – Térjen magához, ember. – Mutt a padlóra mutatott. – Ugyanúgy a lábnyomokat követtem, mint maga. Indy felvonta a szemöldökét. – Hát, legalább tanultál valamit… – mondta, majd nekilátott megvizsgálni Mutt felfedezését. A kölyöknek igaza volt. A múmiát már kicsomagolták. Szétválasztotta a lepel rétegeit, s alatta egy teljes páncélba öltözött csontvázat talált; volt rajta mellvért, sisak, még egy halotti maszk is. De az ő páncélja színaranyból készült. – Ez maga Orellana – jelentette ki. – Honnan tudja? – kérdezte Mutt. – Minden aranyból van. Orellanát Aranyembernek nevezték, mert minden, amit viselt, aranyból volt, még a… – Indy félbehagyta a mondatot, és felvonta a szemöldökét. – Mi baj van? – Valami nincs rendben – mutatott Indy az aranymaszkra. – A spanyoloknál nem volt szokás a halotti maszk. Végighúzta a kezét a maszk peremén. – Legyen óvatos – figyelmeztette Mutt. Indy olyan pillantást vetett rá, amely azt jelentette: tudom, hogy mit csinálok, majd óvatosan megfogta a maszkot, és felemelte. Orellana koponyája napvilágra került, s látszott, hogy a szája rémes halálsikolyba merevedett. Bár csak csont maradt belőle, az rémületet és fájdalmat tükrözött. Ez volt, ami Indyt zavarta. – Tegye vissza, tegye vissza – sürgette Mutt. Indy is éppen erre készült – egészen addig, amíg észre nem vett egy briliáns csillogást, amely visszatükrözte a lámpa fényét. Orellana koponyája mögül jött, s a ragyogást glória keretezte. Indy megragadta az aranyvállakat, felemelte a testet, előredöntötte, és odaszólt Muttnak. – Gyere, tartsd meg. A fiú undorodó arckifejezéssel engedelmeskedett, mivel testközelbe került Orellana tetemével. 88

A test mögött egy fülke volt, egészen másféle, mint a temető falánál. A fülkében egy óriási koponya pihent, amely legalább kétszer akkora volt, mint az emberé! És minden valódi koponyától eltérően ez ragyogó, tiszta kék kristályból készült. Felfogta a lámpa fényét, és ezerszer annyit sugárzott vissza belőle. Indy érte nyúlt, de ujjai haboztak. Visszaemlékezett mindarra, amit Oxley mesélt ezekről a különös koponyákról, a gyilkos átkokról és a paranormális erőkről. De elnyomta a babonás félelmeket, s közelebb hajolva tanulmányozni kezdte a koponyát. Úgy tűnt, hogy egy darab kristályból faragták; tökéletesen átlátszó volt, minden oldalát hibátlanra csiszolták. A kíváncsiság végül erőt vett az óvatosságon. Indy megérintette a koponya sima felszínét, amelyről a szórt fény visszaverődött. Megfogta, és óvatosan kiemelte a fülkéből. Mutt megkönnyebbült sóhajjal fektette vissza Orellanát. Indy felemelte a lámpát, és a koponya elé tartotta. A kristály úgy verte vissza a fényt, mint egy prizma, majd a túlméretezett szemek is sugározni kezdtek – olyan volt, mintha lézerfény áradna belőlük. Indynek égett a szeme, ahogy belenézett; úgy érezte, mintha napfogyatkozást látna. Megfordította a kristálykoponyát, és észrevette, hogy ugyanolyan tojás alakú, mint az odakint talált tetemeké. – Nem látszik rajta a megmunkálás – dünnyögte magának. – Semmiféle csiszolókorongnak nincs nyoma. Hihetetlen. Feljebb emelte a koponyát. Mi a csoda ez?… A belsejében egy második kristályt látott, az agyüregbe ágyazva. Opálosan ragyogott, úgy verte vissza fényt, mint egy prizma, és szinte hullámzott a koponya belsejében. Indy még egyszer körbeforgatta a koponyát, és alaposan megvizsgálta a felszín minden négyzetcentiméterét. – Egy darabból áll, nincs benne egyetlen szemcse sem. Ez nem lehetséges, még a mai technológiával sem. A kristály megrepedne. Mutt a professzor válla fölött áthajolva nézegette a koponyát. – Azt hiszi, hogy Akatorból való? – Talán. A konkvisztádorok mindent kifosztottak, és a többi zsákmánnyal együtt elindultak vele a part felé. Valahol a közelben horgonyzott a hajójuk. Elég messze jutottak, mielőtt meghaltak, vagy megölték őket. Valószínűleg a helybeliek takarták be ezekbe a szintén lopott leplekbe, majd eltemették őket. Indy végre letette a koponyát, és a poros padlón lévő lábnyomokat kezdte nézegetni. Letérdelt melléjük, és ujjával követte őket. – Aztán pár száz évvel később Oxley megtalálja a koponyát, elviszi innen… talán Akatorba. Lehet, hogy felfedezte azt a helyet is; de aztán visszatért ide. Mutt izgatott lett. – Visszatérni. Ahogy a falra írta. – Ez nem jelent semmit – mormolta Indy. – Ugyanoda rejtette el a koponyát, ahol találta. Vajon miért? Mutt hirtelen megragadta a karját. 89

– Né… nézze! Indy odapillantott, és látta, hogy Orellana csontkarja felemelkedik, majd a koponya felé nyúl. Valami természetfeletti rettegés fogta el, de igyekezett megnyugtatni magát. Lassan felemelte és leengedte a koponyát. A kar követte a mozdulatait. Aha… – Ember, ez életben van! – Mutt visszatáncolt. – Adja vissza neki a koponyát! Indy előrenyúlt, és megtapogatta a csontvázkart borító arany alkar- és felkarpáncélt. – A páncélban lévő fém okozza – magyarázta. – A koponya magához vonzza. – De ember, a kristály nem mágneses. – Az arany sem – visszakozott Indy. Összehúzott szemmel tanulmányozta a koponyát, és megint felemelte. Mi ez az egész? Azon kapta magát, hogy újra a fénylő szemekbe mered. Bár a ragyogás fejfájást okozott neki, tovább nézte: választ akart kapni, meg akarta fejteni a titkait. A koponya szemében tündöklő fény Indyében tükröződött vissza. Úgy érezte, mintha fényszóróval világítanának egyenesen az agyába. A ragyogás mélyén érzékelt valamit… valamit, amit majdnem megértett. – Hé… – szólalt meg Mutt mögötte. Indy alig hallotta; úgy tűnt, mintha a kölyök egy mély kút fenekéről szólna hozzá. – .. .valami törté… Közel volt… – már nagyon közel. Csak még egy percre volt szüksége. – …nik, ember. Remeg a föld. Ki kell… Tűz gyulladt az agyában. Már majdnem… – …húznunk innen. Most!

23. Mutt megragadta a professzor könyökét, és lefelé húzta a karját. A koponya kiesett Jones kezéből, egy puha homokkupacon landolt, kristályszemei a plafonra meredtek. Jones megpördült. – Hogy képzeled?… Mutt hátratántorodott. A professzor szeme fénylett a sötétben, saját belső tüze táplálta a ragyogást. A fiú rémülten maga mögé lökte Orellana testét. Jones néhányat pislogott, majd megmasszírozta a homlokát, mintha el akarná űzni az égető fejfájást. Amint körülnézett, a szeme még kerekre tágult, de már elhalványult benne a ragyogás. – Remeg… remeg a föld! – Mit gondol, ember, mi a fenét akartam az előbb mondani? A padlón lévő homokszemcsék vibrálni kezdtek, az apró kavicsok megmozdultak, a nagyobb kövek egymásnak ütődtek. A 90

csontvázak is remegni kezdtek, mintha félnének attól, ami következik. Jones a kijárat felé rohant. – Kifelé! Most! – ordította. Mutt engedelmeskedni akart – de megnyílt alatta a föld. Lábai egy szélesedő résbe süllyedtek. Rémülten felkiáltott, próbált kapaszkodót keresni, végül ujjai valami keményet tapintottak, amit vadul megragadott. De mégis tovább csúszott lefelé. Majdnem megfulladt a portól és a homoktól, köhögni és köpködni kezdett. Aztán megakadt valamiben. Fél kézen lógott, még mindig szorosan fogva azt, amiben sikerült megkapaszkodnia. Mellette egy csomó kő ér por szánkázott le a mélybe. Lepillantott – és elakadt a lélegzete. Legalább százötven méter magasan csüngött a sivatag fölött. Egy villámlás megvilágította alatta a Nazca-vonalakat: a pókot, a majmot, a kígyót. Mutt elszakadt a látványtól, és felnézett. Egy tátott szájú koponya bámult le rá. Orellana. Mutt a konkvisztádor bokáját kapta el – illetve a páncél lábvértjének alsó részét. Odafönt fényt látott, és Jonest, aki szilárdan tartotta a csontváz páncéljának karrészét. A professzor keményen megragadta a testet, amit Mutt magával rántott a hasadékba. A fiú megpróbált felmászni. Orellana csontvázának részei potyogni kezdtek, és amint földet értek, darabokra törtek; így végezték a comb- és bokacsontok, a bordák – a páncél lassan kiürült. – Ne fészkelődj már! – kiabált le Jones. Mutt annyit izgett-mozgott, hogy kitágította a sírkamra padlóján keletkezett rést. A csontok mellett még több homok és kő zúdult a hasadékba; az egész hegyfok töredezni kezdett. Nagyobb darabok szakadtak le belőle, lezuhantak a sivatagba, ahol apróra törtek. Mutt kétségbeesett, a szíve a torkában dobogott. Megint felnézett, s tekintete találkozott a professzoréval. – Nyugodj meg, kölyök. Fel foglak húzni. Nyugodjak meg? Ahogy a hasadék széle töredezni kezdett, egyre több kő hullott le mellette. Az újabb sziklazáporban felfénylett valami, ami kő- és homokesőben is visszaverte a fenti lámpa fényét. A koponya… Mutt elfordította az alsótestét, lendületet vett, és szabad kezével kinyúlt. Bár kövek hullottak rá, sikerült elkapnia a lefelé igyekvő koponyát. Megragadta, és úgy szorította magához, mintha futballlabda lenne. – Nem érted, hogy ne fészkelődj? – kiabált le Jones. Mutt megmutatta neki a magához ölelt koponyát. – Gondoltam, hogy még mindig akarja ezt! Ezzel elhallgattatta a professzort. A páncél darabjainál fogva Jonesnek lassan sikerült felhúznia Muttot. Még több csontdarab esett ki a vértezetből, de az 91

aranypáncél kitartott. Végül egy utolsó rántással a fiú visszajutott a sírkamrába. A lihegő, verejtékező professzor elvette tőle a koponyát, becsúsztatta a vászonzsákjába, majd a kijárat felé bökött. – Gyerünk! Siess! Négykézlábra ereszkedve másztak be a járatba. Jones kúszott elöl. Mintha már többször járt volna itt, olyan biztosan mozgott az alagútban. Mutt becsusszant utána, és érezte, hogy a hegy megrázkódik – majd hatalmas dörgés hangzott fel mögötte. Épp időben fordult meg, hogy lássa, az egész sírkamra leszakad, és eltűnik a szeme elől. – Ne bámészkodj, kölyök! – szólt vissza Jones. Mutt tőle telhető gyorsasággal igyekezett a professzor után. Mögöttük újabb darabok törtek le a sziklából, s majdnem ők is velük zuhantak a mélybe. Mutt egyre sebesebben mászott, Jones meg sürgette. Mivel a világ majdnem a lába alatt omlott össze, nem is volt szüksége hatásosabb bátorításra. Végre elérték az alagút végét, és eszeveszett sebességgel csusszantak ki belőle. A professzor felsegítette Muttot. Szilárd talajon álltak, néhány lépésre a szikla peremétől. Mögöttük abbamaradt a földrengés, bár némi homok még mindig kavargott, és pár kődarab is lezuhant. A sziklán túl már látszottak a hajnal fényei, a sötét égboltot rózsaszín és narancsos fények árasztották el. – Megcsináltuk – mondta Mutt. – Igen, megcsináltátok – szólalt meg egy hang. Mindketten hátrafordultak, és látták, hogy három alak bukkan fel az összedőlt mauzóleum sarkánál. Ketten egyenruhát viseltek, s a kezükben puskát tartottak. Megint az oroszok. A középső figura khakiszínű öltönyben volt, széles karimájú panamakalappal a fején. Üdvözlő mosollyal nézett a professzorra. – Helló, Indy. ◊

◊

◊

– Mac… Indynek nem kellett volna meglepődnie, de mégis azt tette. Mielőtt tovább udvariaskodhattak volna, Indy csizmás lépteket hallott, amelyek alatt megcsikordult a szikla. Dovcsenko ezredes bukkant fel, Mutt mögé lépett, és puskatussal fejbe vágta a kölyköt. Mutt összeesett. – Te fattyú! – hörögte Indy. Az ezredes gúnyosan vigyorgott, belerúgott Indybe, és ugyanazzal a fegyverrel leütötte. Indy csillagokat látott, mielőtt lerogyott volna a homokos földre. Ahogy elesett, a kristálykoponya kigurult a zsákjából, és pont szembenézett vele. Aztán egy árnyék vetült rá. Dovcsenko. Az orosz felemelt egy sírkődarabot, és Indy feje fölé emelte. 92

– Ne! – kiáltotta Mac. – Irina azt mondta, hogy élve kell neki! Dovcsenko rámosolygott Indyre, és ledobta a követ. Indy összerezzent, de a kődarab a feje mellett zuhant a földre. Dovcsenko félrehúzódott, és oroszul dörmögött valamit. Bár Indy nem értette a szavait, mégis a fenyegetés és az ígéret közötti átmenetként hangzottak. Amikor az ezredes eltűnt, Indy megint a kristálykoponyára meredt. A nap mögötte kelt fel, s a hajnal első sugarai átvilágították a kristályt. A szemek Indyre bámultak. A professzor érezte, hogy a koponya mélyén kavarog valami… valami, ami el akarja érni. Kimeresztette a szemét. Úgy érezte, hogy tűz árad szét benne. Aztán lenyúlt egy kéz. Indy meglátta a fecskendőt, és szúrást érzett a nyakán. A világ elsötétült előtte, és a koponya tüze is kialudt. Utolsó tudatos gondolata az volt: Jaj, ne! Már megint?!

93

94

NEGYEDIK RÉSZ A TŰZ SZEME

95

96

24 PERU, IQUITOS A majmok rikoltozása ébresztette fel. Az érzékelése fokozatosan tért vissza: sajgott a válla, orrában érezte a fahéj illattal keveredő nedves, agyagos föld szagát, s valami furcsa ízt a szájában; hallotta a moszkitók döngicsélését, s látta a leheletét a nyirkos levegőben. Látása hol elhomályosult, hol élesebbé vált. Kempingágy. Sátorrúd. Függőlámpa. Valaki a hajánál fogva felrántotta a fejét. Tüzes folyadék égette a torkát. Küszködött, de a feje olyan nehéz volt, mint egy ágyúgolyó. Meglátta az üveget, rajta a cirill betűs felirattal. Vodka. Olcsó vodka. A tűz lehatolt a gyomrába, és valahol a combja táján távozott belőle. Küszködött, hogy felálljon, de rájött, hogy egy székhez van kötözve. Megrángatta a csuklóját szorító kötelet, amely a húsába vágott. Hány napja lehet? Halványan emlékezett egy gőzmozdonyra, a megpakolt tehervagonokra, a dzsungelre, egy hajóutazásra. Egyáltalán: hova került? Indy felemelte a fejét. Egy szegényesen berendezett sátorban volt; a négyszög alakú falakat zöld és fekete álcaminták borították. A hely kétségtelenül a katonasághoz tartozott. A hálóablakon át koromfekete sötétséget látott. Éjszaka volt. Valahol balra tábortűz ropogott; a fénye átsugárzott a sátor falain, amely előtt árnyékok mozogtak. Éneklést hallott, és mulatozás hangjait. Az árnyékok mozdulataiból arra következtetett, hogy odakint táncra is kerekedtek. De a duhaj nótázás elárulta a mulatozók nemzetiségét. Oroszok. Egy alak jelent meg a látóterében. Az egyik kezében szék volt, a másikban pedig vodkásüveg. Khakiszínű öltönyt viselt, a feje fedetlen volt, az arca vöröslött. Felállította a széket, leült, majd a térdére tette a vodkásüveget. Megsimogatta a bajuszát, és megszemlélte a foglyot. – Mac… – köpte ki Indy haragosan. Emlékezett arra, hogy a férfi lesből támadt rá a Chauchilla temetőnél. Magában átkokat szórt az árulóra. – Szerencséd, Indy, hogy éppen időben bukkantam fel. Dovcsenko szét akarta lapítani a fejed ott, a temetőben. Most harmadszor mentettem meg az életedet. – Oldozz el, és meg fogom köszönni. Mac hátradőlt, és hintázni kezdett a széken. Meglötyögtette az üveget, elfintorodott, majd felsóhajtott. – Lássuk csak! Az első alkalommal egy Lugert szegeztek a tarkódnak. Ami azt illeti, akkor találkoztunk először, ugye? – Ura voltam a helyzetnek. Felemelkedett a második ujj is. 97

– Aztán ott volt Dzsakarta. Emlékszel azokra az amnéziát okozó tüskékre, amelyeket kiszedtem a nyakadból? – Amnéziatüskék? – Indy felvonta a szemöldökét. – Látod, nem is emlékszel rájuk! – Mac megrázta a fejét. – És talán jobb is így. De elhiheted, hogy tartozol nekem. Sokkal tartozol nekem! Indy annyira előrehajolt, amennyire a kötelek engedték; az arca kőkemény volt. – A háború után, amikor áruló lettél, hány nevet adtál ki a vörösöknek? Hány derék ember halt meg miattad? Nekik mivel tartozol? Mac felsóhajtott. – Nem hiszem, hogy képben vagy, cimbora. – Előbb vagy utóbb lekerülnek rólam ezek a kötelek. És akkor az lesz az első dolgom, hogy betörjem az orrod, elvtárs. – Elvtárs? Tényleg azt hiszed, hogy érdekelnek a zászlók? Az egyenruhák? A vonalak a térképen? Azok megváltozhatnak. – De a pénz, az nem. – De, még a pénz is változhat, Indy. Az arany viszont örökre arany marad. Idegesen a magnótekercsekre pillantott. Az orsók lassan forogtak, minden szavukat rögzítették. Mac lehalkította a hangját, és összeesküvő módjára közelebb hajolt. – És nem egyszerűen arany, hanem egy hatalmas halom arany. Nem számít, hogy az oroszok mennyit fizetnek. Semmi sem hasonlítható össze azzal, ami Akatorban rejtőzik. Ismered a legendákat. Egy egész aranyváros. Az isten szerelmére, ez az, amit a nyavalyás konkvisztádorok kerestek. Gazdagabbak leszünk, mint Howard Hughes. Indy felhorkant. – Az ő pénzéhez vér tapad. Minden centjéhez. Mac még közelebb hajolt, s már suttogva beszélt. – Ne csak erről az oldalról nézd a dolgot, Indy. Ha eszednél vagy, és ügyesen kevered a lapokat, ugyanúgy, mint… A lámpafény pislákolni kezdett, amikor valaki fellebbentette az Indy mögött lévő sátorlapot. A fojtogató levegőt megmozgatta az éjszakai szellő. Valaki bejött. Mac a füléhez hajolt. – … mint Berlinben. Érted? Az áruló felállt, és üdvözlő mosollyal bólintott. A sátor mögül Indy meghallotta egy vadászó jaguár halk neszezését. Panthera onca. A friss levegőben érezte a Victoria amazonia, az éjszaka virágzó óriás vízililiom édes illatát. Észrevett egy hosszú farkú, fényes, sárga pillangót, amelyet a lámpa fénye vonzott ide. Egy holdlepke. Indy végiggondolta az állat- és növényvilágra vonatkozó ismereteit, s megpróbált rájönni, hol lehet. A perui esőerdő mélyén. Ha nem tévedett, valahol az Ucayali folyó mentén, ami azt jelentette, hogy az erdő legsötétebb szélén táboroztak le, ahová 98

kevesen merészkedtek el, és ahonnan még kevesebben tértek vissza. Miért voltak itt? Amikor a sátorlapot lehajtották, a szellő hirtelen kint rekedt. A rejtélyes látogató Indy jobb oldalán tűnt fel. Amerikai egyenruha helyett most egy másikat viselt: szürke zubbonyt és fekete csizmát meg egy négyszögletes tányérsapkát. Orosz uniformis volt. Végre kimutatta a foga fehérjét. Ám valamit megtartott a régi öltözékéből: széles bőrövén ott függött a kard hüvelye. Irina Szpalko. Mac biccentett. – Dobrij nocs, ezredes – mondta. – Ön biztos többet ki tud szedni a fogolyból. Úgy tűnt, a nő meg sem hallotta a burkolt elismerést, de amint Mac elment mellette, Indy észrevette aggódó pillantását. Amikor kettesben maradtak, Szpalko a professzor elé állt, kezét a vívótőr markolatán nyugtatva. – Dr. Jones, azért élte túl, hogy megint a szolgálatunkra lehessen. – Ismer engem. Bármit megteszek, hogy segítsek – mondta Indy közömbösen. A nő összehúzta a szemét. – Én vagyok a halál, a világok pusztítója. Ismeri ezeket a szavakat, da? A maguk dr. Oppenheimere mondta… miután megalkotta az atombombát. Indy visszaemlékezett a nevadai sivatagban látott gomba alakú felhőre. – Oppenheimer a hindu bibliát idézte. – Nukleáris fenyegetés volt. De többé már nem hatásos. A következő fegyver a miénk. És maguk fognak félni. – Fegyver? Miféle fegyver? – Szellemi fegyver. A pszichikus hadviselés új frontja. El fogja hozni a világnak Sztálin álmát. Indy elhűlt ekkora őrültség hallatán. – Most már értem, miért vitte vissza Oxley a koponyát oda, ahol találta. Biztos tudta, hogy maga is meg akarja szerezni. Szpalko letelepedett Mac helyére. Felvette a vodkásüveget, és töltött magának. – Gúnyolódhat velem, dr. Jones, de az a koponya nem pusztán csodálatos faragvány. Biztosan már akkor tudta, amikor először rajta felejtette a szemét, hogy nem emberi kéz alkotta. – Mit gondol, ki készítette? Szpalko felhúzta a szemöldökét, mintha a válasz egyértelmű lenne. Hát nem nyilvánvaló? – Gyerünk, húgocskám. A nő előrehajolt, és levette a takarót a mellette lévő kempingágyról. A pokróc alatt ismerős tárgy rejtőzött: az 5l-es hangárból származó acélkoporsó, amelynek felületén ott tükröződött a lámpa fénye. 99

– Ezt a testet a maga kormánya találta Új-Mexikóban – folytatta Szpalko. – Nem ez volt az első. Mi már két hasonlót felboncoltunk a Szovjetunióban, azokat is hasonló szerencsétlenség érte. Talán emlékszik a tunguszkai robbanásra? Indy kiegyenesedett. Persze hogy emlékezett. 1908-ban valamilyen rejtélyes objektum csapódott a földbe Szibériában, a Tun-guszka folyó völgyében. Majdnem kétezer négyzetkilométernyi területen letarolta a fákat – a robbanás erejét ezer hirosimai atombombáéhoz hasonlították. Az oroszok szerint meteorbecsapódásról volt szó. Nyilvánvalóan nem ez volt a teljes igazság. Szpalko észrevette, hogy Indy pupillája kitágul, és halványan elmosolyodott. – Az Akatorról szóló legendák igazak, dr. Jones. A maják és a nazcák megmaradt szövegeiből kiderül, hogy az akkori emberek nem lettek volna képesek elképzelni, mi több, felépíteni egy ilyen várost. Ez a felsőbbrendű lények városa volt, akik olyan technológiával rendelkeztek, amely még a jelenlegi lehetőségeinket is meghaladja. .. és olyan paranormális képességekkel, amelyek mindent felülmúltak ezen a bolygón. – Tréfál velem? Indy sokkal erősebben akarta megfogalmazni a véleményét, de a lelke mélyén megtelepedett aggodalom csírája visszatartotta. Visszaemlékezett arra, amikor kutyafuttában tanulmányozta a koponyát. Még az alatt a rövid idő alatt is rájött, hogy valami rendkívüliben van része. A műtárgyat a kristály tulajdonságainak figyelmen kívül hagyásával munkálták meg, és olyan simára csiszolták, hogy érintésre szinte nedvesnek tűnt. És ott voltak még a finoman kidolgozott részletek. Indynek el kellett ismernie: a koponyát a modern eszközöket meghaladó ügyességgel faragták. Szpalko azonban még mindig kételkedést látott a professzor arcán. – Miért olyan makacs, hogy nem hisz a saját szemének sem? Az új-mexikói példány reményt adott nekünk. Felboncoltuk. Indy éles pillantást vetett rá. Mit csináltak vele? A nő folytatta: – Azoktól eltérően, amelyeket találtunk, az új-mexikói csontváza tiszta kristályból állt. Beleértve a koponyáját is. Bár az sokkal kisebb volt. Netán az új-mexikói távoli unokatestvére annak a nagyobb koponyának, amelyet maga talált, és a kisebbeket azért küldték, hogy megtalálják Akatort? Lehet, hogy ugyanazt a dolgot keressük. Nincs rá más magyarázat. Indy megrázta a fejét. – Mindig van más magyarázat. A nő nem hallgatott rá. A hangja hajthatatlan és szenvedélyes volt. – A koponyát a tizenötödik században rabolták el Akatorból. A konkvisztádorok. Akárki is viszi vissza… – … a város templomába, az uralkodni fog a hatalmán – fejezte be Indy. – Én is hallottam ezt az esti mesét, húgocskám. De egy részletről megfeledkezett. – Mi az? 100

– Mi van, ha Akator nem létezik? A nő vállat vont. – Ez jó kérdés, dr. Jones. Épp erre kerestem a választ a maga jó barátja, dr. Harold Oxley segítségével. – Ox itt van? – Indy még jobban kiegyenesedett. A nő bólintott. – De akadt egy kis probléma.

101

25. Indy megdörzsölte fájó csuklóját, miközben kilépett a sátorból. Két szürke egyenruhás orosz őrködött a bejáratnál, akik most rászegezték a puskájukat. Szpalko követte, egy félautomata Makarov pisztolyt szegezve a hátának. Semmi esélyt sem adtak neki. Indy megtorpant a sátor előtt. Igyekezett összeszedni magát: mély lélegzetet vett, és megpróbált újra tiszta fejjel gondolkodni. Az oroszok a dzsungel mélyén vertek tábort, a fák lombjai sátorként borultak a tisztás fölé. A szellő a fák között fuvolázott, s Indy egyaránt érezte az éjszaka nyíló virágok illatát és a nedves, agyagos föld szagát. A közelben bogarak kórusa zümmögött, a túloldalon békák brekegtek. A sötét dzsungelben ősidőktől fogva eleven élet zajlott, és úgy tűnt, ez így megy majd az örökkévalóságig. Indynek teljesen más kilátásai voltak. Az orosz tábor közepén óriási máglya lobogott. A lángjai magasra csaptak, a füstje egészen a fák sűrű koronájáig szállt fel. Árnyékok mozogtak körülötte, mintha meg akarnák oltalmazni az esőerdőben leselkedő veszélyektől. A táborhely felé keréknyomok vezettek; dzsipek, teherautók parkoltak a tisztás szélén, és egy hatalmas gép, az elején két vízszintesen ráerősített fűrészlappal. Indy megkísérelte felmérni az oroszok létszámát. Ez semmi jót nem jelentett. Sokan fatönkökön üldögéltek a tűzrakó hely körül, oroszul énekeltek, és ritmikusan tapsoltak. Legalább ötven katona volt itt: a fegyverüket tisztogatták, dohányoztak, mulatoztak. A nagy Szovjetunióra jellemző cserkészcsapat. – Erre – szólalt meg Szpalko. A nő a máglya felé irányította. A két őr felzárkózott mögéjük. Szpalko előtt szabaddá vált az út: emberei hátrább húzódtak, elcsendesedtek, eldobták cigarettájukat. Indy észrevette, milyen félelemmel tekintenek a katonák vezetőjükre. Szpalko nyilván a markában tartotta őket. Odaértek a máglyához. Az éneklés elhalkult, de azok, akik nem vették észre Szpalkót, új nótába kezdtek. Továbbmentek, és a tűzrakó hely túloldalán Indy meglátott egy alakot. A mezítlábas férfi a tűz mellett hajladozott és ugrabugrált, pörögve-forogva saját tengelye körül, jobbra-balra tekergőzve. Kócos volt, hosszú, gondozatlan haja a vállát verdeste. Szakadozott, csíkos poncsót viselt, amely minden mozdulatára meglebbent, gyűrött nadrágja csupa sár volt. Megkerülte a tábortüzet, Indy elé perdült, ránézett – majd újra forogni kezdett. Az arca beesett volt, a csontjai zörögtek, de Indy mégis ráismert. – Ox? Ez nem lehetséges. 102

Dr. Harold Oxley. A férfi nem hallgatott a nevére, tovább ropta a táncot, bár a nótázás és a tapsolás éppen véget ért. Indy utánament, s megpróbálta lecsillapítani, megnyugtatni ezt a sovány vadembert, akiben alig tudta felismerni a pedáns professzort, azt a férfit, aki mindig olyan volt, mintha skatulyából húzták volna ki. Indy közelebb ment hozzá, és megállt előtte. – Ox! Indy vagyok. Emlékszel rám? Oxley forogni kezdett körülötte. Jobb karjával a levegőben hadonászott, mintha saját zenekarát vezényelné. A tekintete összevissza ugrált, egy percre sem állt meg. Kinyújtotta a nyakát, mintha valami távoli hangra figyelne, amelyet egyedül csak ő képes meghallani. Indy megragadta barátja csontos vállát, és közelebb húzta magához. – Ugye, csak tetteted magad, öregem? – suttogta sürgetően. – Mondd, hogy át akarod verni ezeket a vörösöket. A professzor reszketni kezdett, majd megrázkódott: ki akart szabadulni a szorításából, s mindez cseppet sem tűnt mesterkéltnek. Indy megfogta a férfi állát, s felemelte a fejét. Oxley bőre vörös volt, még tüskés szakálla alatt is leégett. Indy a szemébe nézett. A tűz erős fénye ellenére a pupillái tágak voltak. Végigmérte Indyt, de a felismerés egyetlen szikrája sem villant meg a tekintetében, majd hadarni kezdett: – Utoljára könnyeken át láttam a szemeket… Indy gyengéden megrázta. – Figyelj. A neved Harold Oxley. Leedsben születtél, és soha… soha – tetőtől talpig végigmérte a professzort. – A soha nem érdekes. Együtt jártunk a chicagói egyetemre. A Ginosban minden kedden együtt pizzáztunk. Indiana vagyok… – Indy felsóhajtott, és úgy döntött, megpróbál másként a férfi agyába férkőzni: kimondta azt a nevet, amelyről remélte, felébreszti Oxley emlékeit. – Ox! Én vagyok! Az ifjabb Henry Jones. Oxley kiszabadította magát Indy szorításából, és arrébb ugrott. Felemelte a karját, és megint vezényelni kezdte láthatatlan zenekarát. Indy Szpalko felé fordult. Mac csatlakozott hozzájuk, és keresztbefonta a karját. Aggódó arcot vágott. Vajon Oxley állapota aggasztotta, vagy az elveszett aranyváros? Indy rárivallt Szpalkóra: – Mit tettek vele? A nő megrázta a fejét. Mac válaszolt helyette: – Egy ujjal sem értünk hozzá. Tényleg. Az a rohadt koponya tehet róla. – A barátja az eleven iránytű, amely elvezet minket Akatorba – tette hozzá Szpalko közömbösen. – De szükségünk van valakire, aki értelmezi a szavait. Az agya, úgy tűnik – vállat vont –, kicsit zavaros. 103

Egy kéz nehezedett Indy vállára. A méretét tekintve hátra sem kellett néznie, a tenyér tulajdonosa csak Dovcsenko lehetett. Az orosz keményen megszorította a vállát, s a fájdalom Indy csontjáig hatolt. Szpalko sarkon fordult. – Remélem, maga boldogul vele, dr. Jones. A nő elindult a tábor túlsó vége felé. Dovcsenko és Indy követte. Két katona csatlakozott hozzájuk, tüzelésre kész fegyverrel a kezükben. A csoport odaért a legnagyobb sátorhoz, amelyből lámpafény szűrődött ki. Szpalko lehajolt, és szó nélkül belépett. Dovcsenko vállon ragadta Indyt, és belökte a sátorba. A professzor kiegyenesedett, és körülnézett; kíváncsi volt, mit talál odabent. Először azt hitte, valami orvosi sátorba került. Az egyik oldalon orvosi műszerek sorakoztak, a másikon egy asztal állt. De a hely közepén műtőasztal helyett egy egyenes hátú szék volt a középső sátorrúd alatt. A szék karfáján és lábain bőrszíjak lógtak. O, a mindenit… Dovcsenko lenyomta Indyt a székbe. A professzor megpróbált ellenállni, de még mindig elég gyenge volt; nem heverte ki teljesen, hogy megint elkábították. Szpalko azonban biztos akart lenni a dolgában: intett két katonának, akik odakötözték Indyt a székhez. A professzor megpróbált kiszabadulni – aztán feladta. Egy fehér kezeslábast viselő katona közeledett hozzá elektromos vezetékekkel a kezében, és leplezetlen érdeklődéssel mérte végig a professzort. – Ha azt hiszi, hogy bármit is el fogok mondani… – csattant fel Indy, mivel azt hitte, hogy valamiféle elektrosokkal akarják megkínozni. Szpalko a sátor hátsó részébe ment, így kikerült a professzor látóteréből. – Nyugodjon meg, dr. Jones. Ezek csak az EEG vezetékei. Elektroenkefalográf? Vajon miért akarják megvizsgálni az agyát? Indy próbált megfordulni, hogy lássa a nőt, de egy katona megfogta a fejét, amíg a technikus ráillesztette az elektródfejeket a halántékára, a füle mögé és a homlokára. A vezetékek egy berendezéshez csatlakoztak. A technikus elfordított egy kapcsolót, mire elindult a papírszalag, egy kis tű pedig mozogni kezdett, és fekete vonalakat rajzolt a lassan haladó papírszalagra. Szpalko egy fadobozzal tért vissza, és a szék melletti asztalra helyezte. Indy oda akart nézni, de a fejére rögzített vezetékek megakadályozták benne. A nő kinyitotta a dobozt, és kiemelt belőle egy ezüstös valamibe göngyölt tárgyat. Lefejtette a burkolatot, amely egy nagy kristálykoponyát takart. A lámpa elhalványult; egy pillanatra úgy tűnt, mintha a kristály minden fényt magába gyűjtött volna, és még fényesebben ragyogott. 104

Szpalko hátat fordított Indynek. – Annyit meg tudtunk állapítani, hogy a koponya kristálya stimulálja az agytörzs fejletlenebb részeit, és megnyit egy pszichikus csatornát. Megfordult, és az íróasztalra dobta az ezüstös anyagot. Egy papírvágó kés és gémkapcsok szánkáztak végig az asztalon, és odatapadtak hozzá. Szpalko oroszul odavetett néhány szót a két katonának, mire azok kisiettek a sátorból. Ezután megint Indyhez fordult. – Oxley professzor túl hosszú ideig bámult ezekbe a szemekbe, és megőrült. Talán ha maga is kiveszi a részét ebből, könnyebben meg fogja érteni őt. Indynek eszébe jutott, amikor a temetőben belebámult a koponya szemeibe, és emlékezett rá, hogy az valamit megpendített benne. Bár megrémült a gondolattól, hogy újra találkozzon a kristálypillantással, valahogy mégis sóvárgott utána. Nem tudta elnyomni ezt a vágyat. Mielőtt eljutott volna a beteljesüléshez, kétszer is félbeszakították. Pedig közel került valamihez… valamihez, amit meg akart érteni. – És ha nem hajlandó együttműködni? – kérdezte. A sátorlap fellebbent előtte. Visszajött a két katona; egy harmincas kaliberű géppuskát gurítottak be a sátorba, amelynek csöve egyenesen a fejének szegeződött. Nyilvánvalónak látszott, ez az egyetlen mód arra, hogy engedelmességre bírják. Ám fenyegetés helyett az egyik katona leemelte a fegyvert az állványról, és kiment vele. Szpalko megfogta a koponyát, odatette a puska helyére, majd Indy elé gördítette az állványt. A koponya belseje még fényesebben kezdett ragyogni. A szemek várakozásteljesen csillogtak. Indy elfordította a tekintetét. – Ha annyira szeretne beszélni Oxszal, miért nem maga néz bele? – Megpróbáltam – mondta Szpalko némi csalódással a hangjában. – De kudarcot vallottam. Ahogy mások is. Pattintott az ujjával, mire egy katona odatett egy széket Indy mellé. A nő leült. Megérintette Indy arcát, megigazította a látását akadályozó vezetékeket, majd a kézfejével megdörzsölte a férfi állát. – Maga nem fél, ugye, dr. Jones? Az egész életét azzal töltötte, hogy válaszokat keresett… Válaszokat – mintha a koponya visszhangozta volna a szót, és úgy tűnt, titkos ígéretekkel is kecsegteti. – …gondoljon a szemek mögött rejtőző igazságra. Indy lassan, önkéntelenül odafordította a fejét. Képtelen volt mást tenni. Valami azt súgta neki, hogy nézzen a koponyára. A szeme kimeredt, és belebámult a ragyogásba. Akármennyire is fénylett a koponya, érezte, hogy pupillái kitágulnak, a szeme pedig ég, ahogy beleszúrnak a megtörő fénysugarak. A koponya betöltötte a látóterét. 105

– Akatorban még akár száz ilyen koponya is rejtőzhet, talán több ezer – súgta a fülébe Szpalko. – Akárki is talál rájuk, birtokába kerül a legnagyobb természetes energia, amelyet a világ valaha is látott. Az emberi agy feletti hatalom. Indy a ragyogástól elvakulva súgott vissza: – Legyen óvatos. Lehet, hogy pontosan azt kaphatja meg, amit akar. – Általában azt kapom meg, dr. Jones. Egyre több fény sugárzott rá. A háttérből hallotta, hogy a technikus valamire figyelmeztet az EEG-vel kapcsolatban, sőt kivette a tű karcoló zaját is, amint az fel s alá vándorolt a mozgó papírszalagon. – Képzelje el azt a hatalmat – folytatta Szpalko. – A hatalmat, amellyel keresztülláthatunk az egész világon, és megismerhetjük vele az ellenség titkait. A maguk vezetőinek a fejébe plántálhatjuk a gondolatainkat, és megparancsolhatjuk a katonáiknak, hogy a mi utasításunkra támadjanak. Indy alig hallotta a nőt. A szavak közötti szünetekben csak a fény létezett. Valahol a távolban a tű egyre sebesebben karcolta a papírt. Szpalko forró lélegzetét érezte az arcán. – Egyszerre mindenütt ott leszünk, behatolunk az álmaikba, megtudjuk, mire gondolnak, amikor alszanak. Indy úgy érezte, hogy tűz lángol fel benne. Valami nyomást érzett a fejében, a világ ragyogásba borult. És ez a ragyogás – valami felkavarodott, és elmozdult felé. Valahol nagyon messze figyelmeztető kiáltás hallatszott. A nő tovább suttogott a fülébe: – És tudja, mi a legjobb benne? Az, hogy fogalmuk sem lesz róla, hogy valami történt. Már csak mint fény létezett. Már neve sem volt. Valahol mélyen egyetlen szó formálódott, szinte dalolni kezdett benne. Ez volt minden, ami számított. Egyetlen szó alkotta a szókincsét. …visszatérni… Ez forgott a fejében. Ez lett a neve, a célja. Az ajka megmozdult, s egy szót formált. Kimondta, de nem hallotta. …VISSZATÉRNI… De valaki meghallotta.

26. Mac vodkásüveggel a kezében körözött a máglya körül. Az orosz katonák már abbahagyták az ünneplést. A tábort megülte a dzsungel csendje, s az árnyékok sötétebbek lettek a tűz mögött. Mac úgy érezte, hogy láthatatlan szemek bámulnak rá a fák közül. 106

De az is lehet, hogy a saját lelkiismeretének rosszalló tekintetét érezte. Lassan bandukolt a tűz körül a táncoló madárijesztő nyomában. Bár senki sem adott rá parancsot, vigyázott Oxleyra, mintha a professzor dajkája lenne. Itt kint még mindig jobban érezte magát, mint a sátorban, Szpalko társaságában. Cseppet sem vágyott rá, hogy megtudja, mi zajlik odabent. Tisztában volt vele, hogy a nő mit akar tenni Indyvel. Mac csak nézte a tűz körül ugrabugráló, eszement Harold Oxleyt, és tudta, hogy Indyre hasonló sors vár. Miután újabb kört tett meg a máglya körül, Mac a sátor felé sandított, majd idegesen megdörzsölte a bajuszát. Indy, miért nem vagy képes csak a saját dolgoddal törődni? Annyira a gondolataiba merülve lépkedett, hogy beleütközött Oxleyba. A professzor mozdulatlanná merevedett. Az este folyamán most először hagyta abba az ugrándozást. Lehet, hogy végre kifogyott a szuszból… A professzor a nagy sátor felé fordította a fejét, és úgy tűnt, mintha hallgatózna. Megmozdultak az ajkai: – Visszatérni… – Oxley? Mi baj van, öregfiú? A férfi nem figyelt rá. Üres arckifejezése zavarttá változott, a tekintetébe visszaköltözött az értelem, ernyedt vonásai megkeményedtek. A szája szóra nyílt, és egy nevet suttogott. – Henry?… A vodkásüveg kicsúszott Mac ujjai közül, és a porba esett. O, istenem… Mac megragadta a professzort, odavezette egy fatönkhöz, és leültette. Oxley szolgálatkészen engedelmeskedett, majd megdörzsölte a szemét: mintha azzal küszködött volna, hogy teljesen magához térjen. – Tarts ki, cimbora. Mac keresztülrohant a táboron; a félelemtől elakadt a lélegzete. Amikor odaért a nagy sátorhoz, egy őr oroszul rákiabált, és meg akarta állítani, de Mac nem törődött vele. Nem volt ideje vitatkozni. Nekiugrott a sátorlapnak, és kis híján bezuhant rajta. Azonnal be akart számolni Oxley állapotának javulásáról – de akkor meglátta Indyt. Régi barátja egy székhez volt kötözve, és szemtől szemben ült a koponyával. Az arca vörösen fénylett, a homlokán kidagadtak az erek, és verejtékcseppek hullottak róla. De ami leginkább nyugtalanította: Indy mindkét szeméből véres könnyek peregtek. – Elég! – ordította. Több arc fordult felé. Mac a máglya irányába mutatott. – Már megtörték Indyt Oxleyn keresztül! Szpalko előrelépett. O és a technikus éppen a papírszalagon fel s alá szaladgáló tűt tanulmányozta, amely olyan sebesen mozgott, hogy széles, fekete csíkot hagyott maga után. Mac felismerte az EEG – t, látta, hogy a vezetékek Indy felé tekeregnek, és szájtátva 107

bámulta a papír fölött vágtató tűt. Mi mehet végbe a barátja agyában? Mac rámutatott Indianára. – Hagyják abba! Elég volt. Az isten szerelmére, ha meghal, sosem jutunk el Akatorba. Szpalko habozott. Az EEG-ről a fogolyra nézett, s szinte sugárzott a tekintetéből, hogy milyen szívesen folytatná – de aztán intett az egyik katonának, mire az előrelépett, és takarót borított a koponyára. Indy összerándult, mintha megütötte volna az áram. Levegő után kapkodott – úgy festett, mint aki most bukkant elő a sötét, mély víz alól. A feje lecsuklott, az arca véres volt. A másik oldalon a vadul rezgő tű mozgása lelassult. Szpalko izgatottan felkapta a papírszalagot. – A théta-hullámai túlhaladtak a grafikonon. Tökéletes hipnotikus állapotba került! Mac nem figyelt rá, és odasietett Indyhez. Vajon hogy érezheti magát? Megfogta régi barátja állát, és tanulmányozni kezdte az arcát. A szeme fehérje véres volt, mintha alaposan behúztak volna neki. A pupillája annyira kitágult, hogy lehetetlen volt megállapítani az írisze színét. Mac reszkető kézzel letörölte a vért Indiana arcáról. Legalább barátja véres könnyei elapadtak. A professzor üres tekintettel bámult Macre. – Indiana? Szpalko csatlakozott hozzá. – Dr. Jones? Indy szemhéja megrándult. – Orvosi segítségre van szüksége – jelentette ki Mac. Szpalko hátralépett, és jelt adott Dovcsenkónak. Az ezredes elkezdte kioldozni a bőrszíjakat. Indy egyik karja már szabad volt. Mac közel hajolt hozzá. – Hamarosan job… Egy ököl vágódott Mac arcába. Miközben hanyatt esett, úgy érezte, szétrobban a feje, s a fájdalomtól csillagokat látott. Bár egyik karja és a lába még mindig a székhez volt kötözve, Indy megrázta kiszabadult kezét, és lenézett Macre. Már nem volt üres a tekintete: szeme dühösen villogott. Mac vér ízét érezte a szájában. Végigtapogatta az arcát, és valami fájdalmasan megreccsent. – Betörted az orromat! – Megmondtam, hogy ezt fogom tenni. Bár Dovcsenko lefogta a professzort, láthatóan jól szórakozott a.történteken. Szpalkónak viszont nem tetszett a dolog. – Elég! – mondta határozottan, majd kimutatott a sátorból. – Dr. Jones, beszélni fog Oxley professzorral, és meggyőzi, hogy vezessen el minket Akatorba. Igen? Indy ránézett. – Nyet. 108

A nő felsóhajtott, mintha foglyától erre a válaszra számított volna. – Hát legyen! Úgy tűnik, dr. Jones, szüksége van még némi meggyőzésre. – Mielőtt kilépett volna a sátorból, még kiadott egy rövid parancsot Dovcsenkónak. – Hozd ide!

109

27. Indyt kituszkolták a sátorból. A professzor sántikálva indult el a lobogó tűz által megvilágított táborban. A halántéka lüktetett, s úgy érezte, az agya cseppfolyóssá vált, és mindjárt szétrobban a feje. A tűz fénye égette a szemét, és képtelen volt a látásra összpontosítani. A kinti hűs levegő sokat segített abban, hogy magához térjen. Mélyeket lélegzett, és megdörzsölte a halántékát. Közben a lábában lévő zsibbadás nyilalló fájdalommá változott. Az előtte lépkedő Dovcsenko eltűnt egy közeli sátorban, majd újra megjelent egy kapálózó, tiltakozó alakkal. Indy leejtette a karját, amikor az ezredes a fekete bőrdzsekit viselő fiatalembert Szpalko és Mac felé kezdte lökdösni. Mutt Williams volt! A kölyök arca kipirult a dühtől, a csuklóját dörzsölgette, és ádáz pillantásokat vetett a behemót oroszra. Mutt ruhája gyűrött volt, zselézett haja összekócolódott. Indy küszködött, hogy felfogja, hogy is került ide Mutt. Eddig azt hitte, az oroszok otthagyták az eszméletlen fiatalembert a Chauchilla temetőben. Miért hozták ide? Indy Macre sandított – a fiúnak semmi köze sincs ehhez. Az árulóban azonban volt annyi tisztességtudás, hogy folyamatosan a bakancsát bámulja. Indy egy lépést tett Mutt felé, de Dovcsenko kinyújtotta vastag karját a fiú előtt. – Jól vagy, kölyök? – kiáltotta oda neki Indy. – Ott hagyták a motoromat a temetőben – tört ki Mutt mérgesen. Indy összeráncolta a szemöldökét. – De te jól vagy? Mutt dühös arckifejezése egy cseppet sem enyhült. – Ember, ott hagyták a motoromat! Hogy tehettek ilyesmit? Egy katona közeledett. Egy fényesre polírozott, aranyozott faragványokkal díszített rózsafa ládikát tartott a kezében, amely nagyjából hatvan centi széles és százhúsz centi hosszú lehetett. Szpalko elvette tőle, és kinyitotta. Bársonnyal bélelt belsejében három, kardok számára kialakított vájat volt. Szpalko kihúzta vívótőrét a hüvelyéből, és gyengéden az üres helyre fektette. Tanulmányozni kezdte a másik két pengét, szeretettel végigsimította őket, majd kiválasztotta a legkeskenyebb, de nagyon veszedelmesnek látszó ezüstös pengét. A kard markolata nem volt díszes, de halálos fegyvernek tűnt, olyannak, amely csak egy célt szolgálhat. Vérontást. Gyors mozdulattal Muttnak szegezte a kardot. – Dr. Jones, leckét adok magának az együttműködést illetően. A kölyök rábámult a pengére, majd felemelte a kezét, és hátralépett. – Hé, várjon! Ne! Ne! Indy kihallotta a hangjából a rémületet – de ahelyett, hogy tovább könyörgött volna, Mutt a hátsó zsebéből előrántotta a 110

fésűjét. Gyorsan keresztülszántott vele a haján, ügyelve, hogy minden szál a helyére kerüljön, majd kidüllesztette a mellét. – Oké, rajta! – mondta. Tekintetével Indyt kereste. – Semmit se mondjon ezeknek a szemeteknek. Indy nem tudta visszafojtani a mosolyát. Mi mást tehetett volna? A kölyökben volt kurázsi. Szpalkóhoz fordult, és vállat vont. – Hallotta. A nő bosszankodva leeresztette a kardját. – Úgy látszik, nem a megfelelő pontra gyakoroltam nyomást. Talán találhatok egy sokkal érzékenyebbet – ezzel megfordult, és a kardját George McHale felé lendítette. Indy egyre szélesebben mosolygott. Ezúttal is mellétaláltál, húgocskám. Csinálj azzal a fattyúval, amit akarsz. De a nő tovább fordult, és parancsot adott egy kis sátor mellett álló két Őrnek. – Privegyitye zsenscsinu! A katonák bebújtak a sátorba. Indy heves küzdelem zaját hallotta odabentről. Egy hang angolul kiáltozott, dühös volt, bátor… és átkozottul ismerős. – Vegyétek le a kezeteket rólam, nyavalyás orosz…! Indy úgy érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Ez nem lehetséges. Lehetetlen. A sátorból egy nőt hurcoltak ki a tűz fénye által megvilágított tisztásra. Két katona a hóna alá nyúlva cipelte, miközben a nő vadul rugdosta őket. Szpalko és Mac között állították talpra. A nő lerázta magáról az őrök kezét, és megigazította halványkék, hosszú ujjú blúza fölött viselt drapp mellényét. Bár idősebb lett – a negyvenes évei végén járhatott – kétségtelenül ráismert: vörösesbarna haj, szeplős arc, kék szem. Azok a szemek… Indy még mindig emlékezett a szemére. Amikor először találkoztak, fiatal lány volt. A végzős évfolyamában az utolsó sorban ült, és olyan tüzesen és mulatságosan bámulta. Kezdettől fogva elvarázsolta a tekintete… – és ez a varázs sosem fog megtörni. Marion Ravenwood. Indy lába elgyengült – bár ezúttal szó sem volt a kristálykoponyáról. Emlékek kavarogtak benne: a lány csintalan mosolya, amikor először bebújt vele az egyetemi könyvtár egyik beépített szekrényébe.. . A füst szaga a hajában Nepálban a porig égetett Raven Saloon előtt… Az ajka íze, amikor először megcsókolta… És végül az a sebzett, csalódott pillantás az utolsó veszekedésük után. Rövid, de szenvedélyes kapcsolatuk idején Marion gyakran dühöngött, de mindig ugyanolyan tüzes szerető volt; néha ragyogott a boldogságtól, máskor frusztrált volt. Indynek arról is közvetlen tapasztalatai voltak, hogy kecses domborulatai alatt kemény izmok rejtőznek. Nem csoda, hogy szerelmes volt belé. Nem csoda, hogy nem tartott sokáig. 111

Néhány lépéssel odébb ismerős tűz szikrázott fel Marion szemében – aztán meglátta Indyt. A pillantása még tüzesebb lett. – Éppen ideje, hogy felbukkantál, Jones! Mutt szintén felé fordult. Szeme kerekre tágult a meglepetéstől. – Anya! Marion megpördült. – Kisfiam! Mit keresel itt? Indy először a kölyökre meredt, aztán Marionra. Úgy érezte, mintha gyomron vágták volna. S mindezt egy szó okozta. – Anya? – lehelte. Senki sem hallotta, amit mondott. Mutt az anyja felé indult, de Dovcsenko megragadta a gallérját. – Ne törődj velem, anya – ordította a kölyök. – Te jól vagy? Indy megrázta a fejét, megpróbálva rendet teremteni zűrzavaros gondolatai között. – Marion az édesanyád? Még mindig nem figyeltek rá. Marion vádlón szegezte az ujját Muttra. – Fiatalember, nem kifejezetten megtiltottam neked, hogy ide gyere? Indy úgy érezte, hogy még egyszer hangosan ki kell mondania. – Marion Ravenwood. az édesanyád. Marion bosszankodva nézett rá. – Az isten szerelmére, Indy, ez nem olyan nagy csapás. – Én csak, én soha… Úgy értem, nem tudtam, hogy te… – Túléltem, hogy elhagytál. Próbálkozz még egyszer, kiskomám. Indy felemelte a kezét. – Nem azt akartam… – És elmondhatom, egész jól éltem. – Ez nagyszerű, én csak… – Átkozottul jól éltem – tette hozzá Marion, és hevesen bólogatott hozzá. Indy úgy érezte, hogy felforr a vére. – Ezt én is elmondhatom, Marion! A nő csípőre tette a kezét. – Tényleg? Még mindig a romok között kotorászol, vagy már nyugdíjba mentél? – Nocsak, partnert keresel, húgocskám? Marion fenyegetően indult felé, de egy őr karon ragadta. Az oldalt álló Mac szélesen rámosolygott. Indy megint ránézett. – Miért vagy dühös rám? – Mennyi időd van rá, hogy az egészet elmeséljem? – Nem tudott tovább beszélni, mert az egyik katona pisztolyt szegezett a fejének. – Elég! – csattant fel Szpalko. – Dr. Jones, segíteni fog nekünk. – Intett a katonának, hogy eressze le a fegyvert, felemelte a kardját, és úgy tartotta, hogy a penge csak néhány centire volt Marion bal szemétől. – Egy egyszerű igen is megteszi, dr. Jones. Indy felsóhajtott, és összeráncolta a szemöldökét. 112

– O, Marion! Miért hagytad, hogy elraboljanak? – Nem mintha te jobban csináltad volna! Dühösen meredtek egymásra. Akárcsak a régi szép időkben.

28. Indy és Mutt, puskával a hátukban, a máglya felé masírozott. Mariont a sátorban őrizték: ez volt a biztosíték arra, hogy Indy együttműködik velük. A professzor ezernyi kérdést akart feltenni a kölyöknek, hogy megismerje Marion életének minden részletét, de Dovcsenko mindig keményen hátba vágta, amikor szóra nyitotta a száját. Szpalko a rapírja hegyével noszogatta Indyt előre. Mégis valami meghatározhatatlan megkönnyebbülést érzett: valahol felvillant egy reménysugár. Marion Ravenwood itt van. Évek óta nem beszélt vele. És mégis, amint megpillantotta, azt tapasztalta, hogy az idő nyomtalanul múlt el felettük. Máris fiatalabbnak érezte magát, erősebben vert a szíve, kevésbé sajgott a csípője, és az ütések nyoma sem fájt annyira. De azokat a veszélyeket is felismerte, amelyekkel szembe kellett nézniük. Marion élete azon múlt, mit tud kiszedni Oxleyből. Szpalko minden kudarcot Marionon fog megtorolni. És Indy nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen. A máglya fényében meglátta a fatönkön üldögélő Oxot. A professzor a lángokba bámult. A poncsója nélkül, ha lehet, még soványabbnak tűnt, csak halvány árnyéka volt egykori önmagának.

113

Muttnak is feltűnt, milyen sajnálatra méltó állapotban van a professzor. A kölyök arcát félelem és aggodalom felhőzte. – Ember, mi történt vele? Dovcsenko válasz helyett megint hátba vágta. – A kristálykoponya – felelte Indy, és felnézett az orosz óriásra. Ez a szemét Marion fiát bántotta! Indy odaért a fatönkhöz, és leült Ox mellé. A barátja elég nyugodtnak tűnt. Még egy fényes tollakkal díszített, khakiszínű vászonkalapot is a fejébe nyomott. Ez a fejfedő különösen nyugtalanította Indyt. Az az Oxley, akit ismert, a keménykalapot kedvelte, a kockás, sildes sapkát, hivatalos események alkalmával pedig a cilindert. A tollak megrezdültek, amint Oxley testén enyhe remegés futott át, s térdére fektetett jobb keze is megrándult, mintha szélütés érte volna. A professzor Indyre nézett, a szeme kerekre tágult a felismeréstől. – Ifjabb Henry Jones! – így van, Ox! Indy megkönnyebbült. Macnak igaza volt: Ox visszatért! Ezt tudatnia kellett az orosz jégkirálynővel is. Szpalko helyesen ítélte meg, hogyan kell magához téríteni a professzort a sokkból. Hirtelen valami reményféle ébredt benne, hogy mégis megússzák ezt az egészet. Mellettük két katona ügyködött egy szalagos magnetofonnal, készen arra, hogy minden elhangzott szót rögzítsenek. Szpalko nyilvánvalóan nem akart elmulasztani egyetlen fontos szócskát sem. De lehet, hogy a felvétel csak saját céljaira készült, mivel a naplójában fel akart jegyezni minden fejleményt. A hátuk mögött Mac az egyik katonával beszélgetett. – Tudja, három az egyhez esélyt adok arra, hogy az amcsi kitalálja, merre van az aranyváros. Indy elengedte a füle mellett egykori barátja szavait, és figyelmét Oxra összpontosította. Bár felismerte őt, úgy tűnt, a professzor még nem tért teljesen magához. – És most figyelj, arra van szükség, hogy… Oxley erősen megragadta a karját. – Ifjabb Henry Jones! Hűha! Indy Muttra pillantott, majd megint Oxleyra. A fiú arcán aggodalom tükröződött, de mégis némi gyanakvással meredt a professzorra. Oxley ujjai keményebben markolták Indy csuklóját. – Ifjabb Henry Jonesl – Ezt már leszögeztük, Ox. Indy a másik arcát kezdte tanulmányozni. Valami nem volt rendben. Bár a professzor tényleg visszatért, még nem jutott el az út végére. Csalódottságot látott a tekintetében: Oxley az őrület határán ingadozott, de megpróbálta megtalálni a kivezető utat. A professzor váratlanul beszélni kezdett: – Kezükben az aranykulccsal…, amely az örökkévalóság palotáját nyitja… 114

Indy megpróbálta értelmezni: – Minek a palotája?… A háta mögött álló Szpalko félbeszakította: – Miltontól idéz. Már korábban is ezt tette. – A nő hangjából csalódás csendült ki; amely némi fenyegetéssel párosult. – Mit jelenthet? Indy mély lélegzetet vett. Fogalma sem volt róla. És Marion élete attól függött, hogy választ tud-e adni erre a kérdésre vagy sem. Több információra volt szüksége. – Figyelj rám, Harold. Meg kell mondanod nekem, hogyan lehet eljutni Akatorba… A-ka-torba. Érted, amit mondok? Meg kell mondanod, különben ezek megölik Mariont. – Könnyező szemek…, miket legutóbb láttam itt, a halott álomkirályságban. .. Úgy tűnt, Oxley állapota rosszabbodik. A jobb keze erősebben remegett. Vajon mennyi idő múlva fog megint táncra kerekedni a máglya körül? Indy megragadta a csuklóját, mintha megpróbálná visszatartani az elkerülhetetlentől. – Meg fogják ölni Abner lányát, Ox. Ugye, emlékszel Abnerre… és a lányára, Marionra? Oxley dühösen összeráncolta a szemöldökét. – Szemek! Láttam a… Indy megszorította a férfi rángatózó csuklóját. – Hogy jön ez ide, Ox? Nem tudnád jobban elmagyarázni? A professzor jobb keze még intenzívebb mozgásba kezdett. Ez felkeltette Indy figyelmét. Elengedte Oxley csuklóját, és észrevette, hogy a professzor összeszorítja az ujjait, mintha valamit markolna velük. Indynek eszébe jutott, hogy amikor Ox a máglya körül ugrabugrált, vézna karjával úgy hadonászott a levegőben, mintha egy zenekart vezényelne, de akkor is összeszorította az ujjait. A professzor kezére nézett. Nem egy zenekart próbált dirigálni. A levegőbe írt…, most meg a térdére. Indy intett Szpalkónak: – Adjon papírt meg tollat! A nő kiáltott valamit, és másodperceken belül odarohant valaki egy jegyzetfüzettel meg egy tollal. Indy fél kézzel egy üres oldalra lapozott, és Oxley mozgó keze alá dugta a noteszt, majd az összeszorított ujjak közé erőltette a tollat. Szinte azonnal tintával írt jelek jelentek meg a papíron, melyekből vázlatos rajz formálódott ki. A professzor szemmel láthatóan nem tudta, mit csinál: még csak le sem pillantott a papírra, tekintetét Indyre függesztette. – Ifjabb Henry Jones. – Pontosan így van, Ox. A professzor közelebb hajolt hozzá, és titokzatoskodva lehalkította a hangját: – Háromszor kanyarodik. Lefelé. – Hát persze – mondta Indy, és tovább nézte, mit firkál Oxley. 115

A professzor befejezte a rajzolást – a hullámzó óceán ábráját. Indy gyorsan fellapozott egy újabb üres oldalt a noteszben, és Oxley tovább rajzolt. Egy csukott szempárt. Szpalko közelebb hajolt. – Automatikusan ír! – állapította meg némi irigységgel, de csodálat is volt a hangjában. – Szellemírás… Persze, már láttam ilyesmit. Oxley ujjai egyre gyorsabban mozogtak: még három rajzot készített. A nap egy szivárvánnyal az égen. Egy nyelvét öltögetö kígyó. Horizont a hegyek fölött. A remegés lelassult, s a toll kiesett a professzor ujjai közül. Szpalko figyelmesen nézte a kitépett lapokat. – Mi ez? – kérdezte. – Valamiféle képírás? – Nem! Indy kényelmesebben elhelyezkedett a fatönkön, majd kotorászni kezdett a dzsekije zsebében. Ujjai gyűrött papírokra tapintottak; még mindig megvoltak azok az oldalak, amelyeket otthoni könyvtárának egyik kötetéből tépett ki. Elővette, és a térdén kisimította a lapokat, majd a rajtuk lévő ábrákat összehasonlította Oxley rajzaival. Szerencse, hogy éppen nála volt a maja szimbólumok szótára. Indy gyorsan dolgozott. Elemében volt: az oldalak fölé hajolt, és tudomást sem vett a környezetéről. – Ezek ideogrammák! A maja szótagírás elemei. Azt hiszem, le tudom fordítani őket.

29.

Marion karba tett kézzel üldögélt egy kempingasztalnál. Két fegyveres őr vigyázott rá, bár a pisztolyokra nem volt semmi szükség. A fia nélkül eszébe sem jutott volna megszökni. Marion a távoli máglyára bámult. Nem kellett volna idejönnie. A fiára értette, de a másik is eszébe jutott. Még innen is megismerte azt a viharvert kalapos figurát, aki valamit rajzolgatott a lángok fényében. Látta, ahogy a válla lassan megmozdul; a fej tartása erős koncentrálásra utalt. Eszébe jutottak a késő éjszakák, amikor ő már ágyban volt, a férfi meg az íróasztalánál ült, és gyertyafénynél lapozgatott egy vastag könyvet, vagy tanulmányozott valami régiséget. Mindig ébren maradt, amíg mellé nem bújt, akármilyen hosszú ideig is kellett várakoznia. Végül a férfi eloltotta a gyertyát, ledobta a ruháit, és becsúszott mellé a paplan alá. 116

Akkor felé fordult, és megcsókolta, emlékeztetve rá, hogy az élet nemcsak a történelemből áll, hanem a jelenben is vár rá valami. És ő várt. Minden éjszaka. De egy éjjel nem jött haza. Aztán a következő éjszaka sem jelent meg. De még mindig várta. Végül már csak egy emlék maradt belőle, meg egy üres hely az ágy másik oldalán. Akkor is tisztában volt az igazsággal… – és most is tudta. A férfi életében csak egyetlen szerelem létezett. De az nem Marion Ravenwood volt. Így többé már nem várt rá, és hátat fordított neki. Később találkozott egy derék emberrel, lett otthona és családja. Feleségül ment hozzá. Boldog idők jöttek: születésnapi gyertyák, koszos térdek, karácsonyfák, hosszú, napfényes nyarak – és még hosszabb téli éjszakák, amikor valakit magához ölelhetett. Aztán a háború ellopta ezt az életet is, kioltotta, mint a gyertyalángot, és ismét egyedül volt a sötétben. De a fia megmaradt neki: egy fényes szikra az éjszakában. Amint tovább nézte a máglyát, az felizzította benne a szunnyadó parazsat. Az a férfi megint itt volt. Annyi év után. Miközben a lángokra meredt, rádöbbent a fájdalmas igazságra. Bár új életet kezdett, valahol a szíve mélyén sosem szűnt meg várni rá. De azt is kénytelen volt beismerni magának, hogy bár ez igaz, mégis csupán illúzió. A tekintete Muttra tévedt. A fiú eszébe juttatta, hogy már nem az a fiatal lány, aki fogadásból az asztal alá itta a férfiakat, hanem anya volt, akit megedzett az élet, a fia iránt érzett felelősség. Ideje volt elhessegetni a kislányos ábrándozásokat. A tekintete azonban mégis visszavándorolt Indyre. A szíve hevesebben dobogott – ám nem nemes szenvedély lángolt benne, hanem düh. Haragudott Jonesra – és önmagára. Elég volt a várakozásból. ◊

◊

◊

Mutt egy másik fatönkön ücsörgött, miközben Jones szorgalmasan dolgozott. Keleten világosság derengett az égen: lassan hajnalodni kezdett. A fiú Ox arcába bámult. Ez nem lehet ugyanaz az ember, aki biciklizni tanította, segített kiválasztani az érettségi öltönyét, és fél éjszakákon át hallgatta, amikor az anyjával civódott. Olyan volt, mint a második apja. Mutt megpróbálta lefogni a professzor remegő kezét, de Ox kirántotta ujjait a szorításából. Mutt előrehajolt, és igyekezett szemkontaktusba kerülni vele. – Ox? 117

A férfi karikás szeme a semmibe bámult; nyilvánvalóan nem látta a fiút, akit segített felnevelni. – Gyerünk, Ox! – sürgette Mutt. – Ember, nézz rám. Mutt egy apát már elvesztett a háborúban. A másikat nem veszítheti el. De a professzor nem válaszolt: talán nem is ismerte meg. Mutt megtörölte a szemét. – Kérlek, Ox… Szükségem van rád, ember… Szeretlek. Ezt még sosem mondta neki, annak a férfinak, aki otthonában és szívében egyaránt betöltötte azt az űrt, amely apja halála után támadt. Nem azt szokták mondani, hogy a szeretetnek gyógyító ereje van? Oxley továbbra is a máglyát bámulta. A mondás nyilvánvalóan nem igaz. ◊

◊

◊

– Azt hiszem, rájöttem! Indy kiegyenesedett, eltolta maga elől a papírokat, majd egyenként felemelte a lapokat. – A hullámvonalak a vizet jelentik. A csukott szem az alvást. A nap egy szivárvánnyal az égen időtartamra utal. A horizont és a kígyó a mérhetetlenséget és a folyót szimbolizálja. Szpalko értetlenül rázta a fejét. Indy lassan összerakta, mint egy kirakós játék lenne. – Víz és alvás. Időtartam. Hatalmas folyó. – Meglengette a papírokat. – Hát nem érti? Ezek irányokat jelentenek. A nő szeme kitágult. Indy talpra ugrott. – Adjanak egy térképet! – Jöjjön – mondta Szpalko. Mindenki felállt, Oxley és Mutt is. Dovcsenkónak és embereinek sem volt más választásuk. A csapat keresztülsietett a táboron ahhoz a sátorhoz, ahol Mariont tartották fogva. A nő besüppedt az asztal előtt lévő székbe. Indy feléje lépett, de Marion olyan dühösen nézett rá, hogy megtorpant. Marion tekintete csak akkor enyhült meg, amikor meglátta a fiát. Mutt odament hozzá, megölelte, majd úgy helyezkedett, hogy egyértelmű volt: mindenkitől meg fogja védeni. Abból a pillantásból, amelyet Indyre vetett, a professzor megértette, hogy ez rá is vonatkozik. Az egyik katona átment a szomszédos sátorba, majd egy összetekert térképpel tért vissza. Kiterítette az asztalra, és a sarkaira köveket helyezett. – Vakációt tervezgetsz, Jones? – érdeklődött Marion. – Olyan helyet keresek, amely messze van a kitaposott ösvényektől. – Úgy hallottam, idén a pokol kellemes hely. Kipróbálhatnád. – Már jártam ott, szivi. Emlékszel, egy évet együtt töltöttünk. 118

Marion arckifejezéséből ítélve, érzékeny pontot érintett. Indy megbánta a szavait, de már nem tudta visszaszívni őket. Marion vonásai megkeményedtek. Indy némán átkozta magát. Mi a fene ütött belé? Szpalko félbeszakította a csevegést, és rácsapott a térképre. – Merre menjünk, dr. Jones? Indy visszatért feladatához, végigsimított a térképen, és közelebb hajolt hozzá. A francba ezzel a nyomdatechnikával! A betűk elmosódott foltnak tűntek. Ha meg akarja oldani ezt a rejtvényt, minden részletet látnia kell. Egy pillanatig habozott, majd a zsebébe nyúlt, és elővette az olvasószemüvegét. – Ez megfizethetetlen – dünnyögte Marion a bifokális üvegre bámulva. Indy elvörösödött, és a térképre koncentrált. – A hatalmas folyó biztosan az Amazonas – mondta, és végighúzta az ujját a kanyargó folyón, amely valóban úgy nézett ki, mint egy kígyó. – De abban nem vagyok biztos, hogy a víz és az aludni mit jelent. Szpalko is közelebb hajolt, a válla súrolta a férfiét. Rábökött a térképre. – Itt. A Sono. Ez a régi portugál nyelvben alvást jelent. Ez egy kis vízi út. Itt ömlik az Amazonasba. Indy izgatottan bólogatott. – Annak kell lennie! – Mindig tudtam, hogy ti ketten jól megértitek egymást – csipkelődött Marion a másik oldalról. Indy elengedte a füle mellett a gúnyos szavakat, és megint belefeledkezett a rejtvénybe. – Az akarja, hogy kövessük a Sono folyó kanyarulatát – egészen addig, amíg délkeleten el nem éri az Amazonast. Utána már nem vagyok biztos benne. Indy felegyenesedett, és gondolatban felidézte a rajzokat. Vajon mit nem vett észre? Talán van valami utalás abban a versben, amelyet Oxley idézgetett? De micsoda? – Könnyező szemek…, miket legutóbb láttam itt, a halott álomkirályságban. .. Indy megint a térképre összpontosított. – Ez az irány helyesnek tűnik. Az őserdő felderítetlen vidékére vezet. Látja, a térképész is csak pár vonallal… Váratlanul felborult az asztal, s a lapja Indy és Szpalko arcába vágódott. Indy hátratántorodott, de még meg tudta vetni a lábát. Szpalko nekiesett Dovcsenkónak, és mindketten a földre zuhantak. Mutt büszkén vigyorgott az asztal túloldalán. – Rohanj! – ordította, és felrántotta Mariont a székből. Mielőtt az őrök magukhoz tértek volna, anya és fia már a két sátor között futott a dzsungel felé. Indynek sem volt más választása. Megpördült, derékon kapta Oxleyt, majd Mutt és Marion után eredt. Golyók repkedtek mögöttük, foszlányokra tépve a lombokat, és bekergették őket a sötét erdőbe. Indy átkozta magában Mutt meggondolatlanságát. 119

Először cselekszik, aztán gondolkodik. Az anyja fia.

30. Mutt a többiek előtt száguldott a keskeny vadcsapáson. Nedves levelek hullottak rá, néha megbotlott a tekergő indákban. Puskagolyók fütyültek mögöttük; a katonák oroszul ordítoztak. Néhány teremtmény olyan hangokat hallatott a lombok között, mint a rémült kismacska: így tiltakoztak a területükre betolakodó idegenek ellen. Valami megszúrta a nyakát. Lihegve rohant tovább. A levegő egyre sűrűbb lett a lombok alatt, alig lehetett belélegezni. Mégis tovább szaladt. Már korábban felfigyelt a keskeny ösvényre. Fogalma sem volt róla, hová vezet, de amíg a tábortól elfelé tartott, addig boldogan követte az irányát. Még mindig az anyja kezét szorongatta. A háta mögött súlyos léptek zaját hallotta, s valaki hangosan és folyamatosan káromkodott. Mutt megkockáztatott egy hátrapillantást. Észrevette a verejtékezve törtető Jonest, aki egyik kezével a kalapját tartotta a fején, a másikkal pedig Oxleyt vonszolta maga után. – Harold! – kiabálta Jones. – Az isten szerelmére, tarts ki! Mutt egyre nehezebbnek érezte a csizmáját. Küszködve emelte a lábát, de a sár szinte fogva tartotta. Jones és Ox utolérte őket. Indy arca vörös volt, de nemcsak az erőfeszítéstől. Megállt Mutt mellett, és dühösen toppantott egyet. – Mi a fene volt ez, kölyök? Hogy jutott eszedbe? – rivallt rá; a hangja kemény volt és kérlelhetetlen. – Meg akartak ölni minket! – Talán igen. – Fiúk – szólalt meg az anyja, és közéjük állt. – Talán jobb lenne, ha… Mutt nem hátrált meg. – Valakinek tennie kellett valamit! – Valami más jobb lett volna! – Nekem legalább volt egy tervem! Egy golyó fütyült át közöttük. – Mint említettem – csattant fel az anyja –, jobb lenne, ha letérnénk erről az ösvényről. Karon fogta Muttot, és berángatta egy keskeny, meredek szurdokba. Jones és Oxley utánuk igyekezett. Ok is gyorsan lejutottak az aljára. A hasadék sűrű csalitosba vezetett, amelynek közepén hatalmas fákkal övezett tisztás volt. Jones figyelmeztetően felemelte az ujját. Marion és Jones, aki még mindig szorosan fogta Oxley karját, lekuporodtak egy magas, tüskés bokor mögé. 120

Mutt hátramaradt; feljebb lépett, így rálátott a dzsungelen át vezető csapásra. Egy vastag fatörzs mögé rejtőzve nézelődött. Kiabálást és fenyegetőzéseket hallott, a hangokat néha puskaropogás követte. Egy perccel később egy orosz katonai osztag trappolt be a képbe. Mutt megdermedt. A katonák lassítottak – majd továbbmentek. Alig fél perc múlva a zajok elhalkultak: a hangokat elnyelte a sűrű dzsungel. Mutt megkönnyebbülten felsóhajtott, megfordult, és visszaindult a tisztásra. – Azt hiszem, eltévedtünk… – suttogta. De senkit sem látott, csak a sűrű bozótot. Tovább igyekezett lefelé. – Anya? – szólította Mariont, amikor a tisztásra ért. Oxley a földön hevert, a kabátja beleakadt a tüskés bozótba. Anyja és Jones mögötte állt, a tisztás közepén; térdig belesüppedtek a homokos talajba, s a karjukat oldalra nyújtották, mintha egyensúlyoznának. Ezt nem értette. Egy lépést tett feléjük. – Állj meg! – morogta Jones. – Maradj, ahol vagy! – figyelmeztette az anyja. Mutt rájuk bámult; közben már mindketten csípőig süllyedtek a homokba. – Ne mozogj, Marion. A mozgáshoz helyre van szükség, és ha van hely, akkor tovább süllyedsz – szűrte a levegőt Jones a foga között. Mutt a tisztás peremén álldogált, és fogalma sem volt róla, mit kellene tennie. Anyja összevonta a szemöldökét. – Azt hiszem, ki tudok jutni, ha… – megpróbálta felemelni a lábát, de még mélyebbre süllyedt. – Hagyd abba! – figyelmeztette Jones. – A homokörvénynek nagy a szívóereje. Olyan, mintha fel akarnál emelni egy autót. Maradj nyugton. – Ne mozogj, anya! – kiabálta Mutt. A nő kinyújtott karral állt, és mozdulatlanná dermedt. Még az ajka is alig mozgott. – Oké. Nyugodt vagyok. – Ekkor mélyebbre csúszott. – Nyugodt vagyok, de még mindig süllyedek. Mutt körülnézett. – Mi a fene ez? Futóhomok? – Mit tanítanak nektek manapság az iskolában? – kérdezte Jones keserűen, és a süppedő homok felé intett. – Ez egy száraz homokgödör. A futóhomok viszkózus sárból, agyagból és vízből áll, és a fluiditása miatt nem olyan veszélyes, mint péld… Marion rácsapott a vállára. – Jones! Az ég szerelmére, nem az iskolában vagyunk! – Csak maradj nyugton, Marion. Egészen addig nem kell aggódnunk, amíg… Egy homokgejzír tört ki közöttük, a szemcsék a gödör szélén toporgó Muttra záporoztak. A fiú homokot köpködött, és a szemét törölgette. 121

– Térkollapszus – állapította meg Jones keserűen. – Egy csipetnyi légüres tér a homokban. Mutt nem bírta tovább. Gyorsan végiggondolta a helyzetet, és tudta, hogy anyjának és Jonesnak csak egyetlen lehetősége van élve kiszabadulni a csapdából. – Tartsatok ki! Keresek valamit, amivel kihúzhatlak benneteket – ezzel sarkon fordult, és elrohant az árnyékos dzsungelbe. ◊

◊

◊

– Kölyök! – ordította Indy. – Azonnal gyere vissza! De Mutt eltűnt a sűrűben. Indy hallotta a csizmája csattogását, majd úgy tűnt, mintha a hasadék bezárulna mögötte. Mit akarhat a fiú? Nem elég, hogy az oroszok is itt voltak, még legalább ezernyi mód kínálkozott arra, hogy bárki életét veszíthesse a dzsungelben. Tapasztalt felfedezők is elkeveredhetnek az őserdőben – s a kölyöknél még iránytű sincs. Indy mormogott valamit az orra alatt, majd a szintén csapdába esett nőre nézett. – Kétségtelenül a te fiad, Marion. Általában elég hebehurgya. Nem adott neki esélyt a visszavágásra, hanem odaszólt Oxleynak, aki a homokgödör szélén állt, egy tüskét rágcsált, és üdvözült mosollyal bámult a semmibe. – Ox, az isten szerelmére, ne csak álldogálj ott! Segítségre van szükségünk! A professzor álmos tekintete feléjük fordult. Egy erőteljes mozdulattal megigazította tollas sapkáját. – Segítségre? Rendben van, Ox… Megértetted. – Harold, azt szeretném, ha… Oxley szó nélkül bevonult a tüskés bozótba, és eltűnt. Nagyszerű… Indy hallotta, ahogy a professzor átverekszi magát a bokrok között, és éppen az ellenkező irányba tart, mint amerre Mutt elindult. Megrázta a fejét – közben egy ujjnyival lejjebb csúszott a homokban. Miért nem hallgatnak rá az emberek? – Oké – szólalt meg mellette Marion, és enyhe bűntudat suhant át az arcán. – Elismerem – intett abba az irányba, amerre a kölyök eltűnt –, hogy Mutt néha kissé meggondolatlan. – Indy felé fordult, és felhúzta a szemöldökét. – Legalább annyira, mint az egyik ismerősöm. A férfi hátratolta a kalapját. – Hát, azt hiszem, nem ez a világon a legrosszabb tulajdonság. De mégis… Kitört egy másik homokgejzír, amely belefojtotta a szót. Indy fuldokolva köhögni kezdett. Mire a por leülepedett, észrevette, hogy már hónaljig süllyedtek a gödörbe. A homok körbefolyta a mellkasát, és megnehezítette légzését. Marion rémült arckifejezéséből ítélve a nő ugyanezt tapasztalta. A szeme könnyezett a portól. 122

Indy nem tudta, mit tegyen, vagy mint mondhatna neki. – Emeld fel a karodat… a felszín fölé… A kölyök visszajön, ki fog húzni innen. – Csak ennyi biztatás telt tőle, miközben lassan tovább süllyedt a homokban. A nő ránézett, és Indy észrevett valamit a tekintetében: a gyengédséget. Hirtelen rájött, hogy nem a homoktól könnyezett. – Indy, Mutt… – Nem rossz gyerek, Marion… Tudom… Békén hagyhattad volna az iskolával kapcsolatban… – …úgy értem… Mutt a… – Rendben van, Marion. Nem kell mindenkinek diplomát szerezni… A nő szemében a gyengédség bosszúsággá változott. – Indy! – csattant fel. – Figyelj végre rám. Muttot… Henrynek hívják. Indy erőlködve felé fordította a fejét. – Henrynek? – Ő a te fiad, Indy. A férfinak az volt a benyomása, hogy pillanatokon belül elsüllyed, de ennek semmi köze sem volt a homokgödörhöz. – Az én fiam? – A harmadik Henry Jones. Indy félrenézett. Úgy érezte, hogy mindjárt szétveti a düh, és nem tudott uralkodni magán. Bár nem épp a megfelelő pillanat volt a kitörésre, különösen ezzel kapcsolatban, de képtelen volt visszafogni magát. Visszafordult a nő felé. – Mi a francnak nem vetted rá, hogy fejezze be az iskolát? Mielőtt Marion válaszolhatott volna, valami hosszú, barna és súlyos landolt közöttük. A becsapódás homokot röpített Indy arcába. Köhögve, köpködve próbálta kitörölni égő szeméből a szemcséket; a szemhéja ólomsúlyúvá vált. Könnyek homályosították el a látását. Talán egy faág zuhant le a lombok közül? – Kapjátok el! – kiáltott egy hang a gödör széléről. Felismerte a kölyök… a fia hangját. Hát visszajött! Nem is kellett volna meglepődnie. Mutt az övére, az öreg fa fiatal hajtása. Marion már belekapaszkodott a faágba, és szorosan markolta. Indy küszködve felemelte a karját, hogy elérje az ágat. Megfogta – ám ekkor a vége kiegyenesedett, és az arcába sziszegett. Indy visszakapta a kezét. – Hűha! Nem faág volt, hanem egy óriási kígyó! – Elment az eszed? – rivallt rá Muttra. A rémülettől kitisztult a látása. A kígyó karvastagságú, súlyos teste hullámzani kezdett, és lassan vonaglott előtte. Olyan hosszú volt, hogy a gödörtől egészen Muttig elért. Fekete szemek bámultak Indyre, a hüllők nemzetségének minden fenyegetésével. Majd kitátotta pikkelyes száját, és kiöltötte legalább harminccentis, haragosvörös nyelvét. Marion továbbra is a kígyóba csimpaszkodott. – Indy, csak kapaszkodj bele! – Ez egy kígyó! Mutt meghallotta. 123

– Ne aggódjon! Csak egy patkánykígyó! Indy megpróbált rámutatni, de nem merészkedett közelebb. – A patkánykígyók nem nőnek ekkorára! – Hát ez megnőtt! Látnia kellett volna azokat a hangyákat, amelyek akkorák voltak, mint a tenyerem! Oriáshangyák? A kölyöknek vad történetei voltak. – Ráadásul nem is mérges kígyó! – nyugtatta Mutt.

Indy igyekezett távolabb hajolni a hüllőtől. – Keress valami mást! – Például micsodát? – Nem tudom… Kötelet vagy ilyesmit! – Ember, ez nem a Sears és Roebuck áruház! Csak markolja meg! Indy megpróbálta mozgatni a lábát. – Talán elérem az alját. Marion visszafordult, és hitetlenkedve rámeredt. – Nincs is feneke. Csináld, amit Mutt mond. .. – és markold meg! – Azt hiszem, érzem az alját. Marion és Mutt egyszerre rivallt rá: – Jones!

31. Mutt látta, hogy a férfi arcára kiül az undor. Jones behunyta a szemét, elfordította a fejét, és vakon kinyúlt a barna patkánykígyó felé. A kígyó farka még mindig Mutt vállán csüngött. Lábával kitámasztotta magát a fatörzsnél, mivel emlékezett rá, mit mondott a professzor a homokörvény szívóerejéről. Olyan, mintha fel akarna emelni egy autót. Lehet, hogy nem tudja kihúzni őket, de legalább megakadályozza, hogy mélyebbre süllyedjenek. A gödör közepén Jones egy utolsó szusszantott, és átölelte a kígyót, amely a karjára tekeredett. Indy láthatóan megrázkódott. Mutt most már csak annyit tehetett… Bumm! A gödör közepén egy újabb hatalmas gejzír tort ki, mely jóval erősebb volt, mint az előző kitörés, és egészen a fák lombjáig repítette a homokot. A szemcsék örvényleni kezdtek. Muttnak egy pillanat alatt eszébe jutott a professzor másik magyarázata. Egy csipetnyi légüres tér. Egy hasadék. 124

Mutt kihasználta a lehetőséget. Amint a homok leülepedett, megtámaszkodott a lábával, és erősen megrántotta a kígyót. A válla megfeszült, a térde remegett – aztán hirtelen megszűnt az ellenállás. Gyorsan hátrálni kezdett, közben megvetette lábát a köveken. Lassan kitisztult a levegő. Mutt látta, hogy anyja és Jones összekapaszkodva hever a gödör szélén. A fiú elhajította a kígyót, és odarohant hozzájuk. Az anyja felült, és lerázta magáról a pikkelyeket. Jones kinyitotta a szemét, odébb gurult, majd vadul porolgatni kezdte a nadrágját, s arcán rémülettel vegyes undor tükröződött. A kiszabadult kígyó visszakúszott a dzsungelbe, és gyorsan eltűnt az aljnövényzetben. Mutt Jones fölé hajolt. – Nincsenek problémái a tarantulákkal meg a skorpiókkal… De egy kis kígyó… Jones remegő kézzel arrafelé mutatott, ahol a kígyó eltűnt. – Ez nem egy kis kígyó volt, kölyök. Mutt megrázta a fejét. – Maga dilis, öregúr. A közelből ágak reccsenése hallatszottak. Mindannyian megdermedtek. A vigyorgó Oxley bukkant fel a tüskés bozótból. – Ox! – kiáltotta Mutt. A professzor mögött fegyveres katonák tűntek fel, majd szétváltak, hogy utat engedjenek Szpalkónak, valamint a betört orrú, angol akcentussal beszélő pasasnak, aki kiegyenesedett, és szipogva megigazította félrebillent panamakalapját. – Miért választod mindig a nehezebb utat, Indy? Oxley büszkén kihúzta magát, és ő is megigazította tollakkal díszített sapkáját. – Segítség! Jones ránézett. – Igen, ez nagyszerű, Harold. Szpalko közömbösen végignézett rajtuk, majd intett a katonáknak, hogy segítsék fel őket. – Elég a késlekedésből – mondta, és a tábor felé mutatott. – Indulni kell. Meglátjuk, hogy helyesek voltak-e a feltételezései a térképpel kapcsolatban, dr. Jones. A professzor dühös pillantást vetett rá. Szpalko először Muttra, majd az anyjára nézett. – És az ő érdekükben imádkozzon érte, hogy igazak legyenek. ◊

◊

◊

Miközben a konvoj felkészült a dzsungelexpedícióra, Dovcsenko ezredes a kardjával gyakorlatozó nőt figyelte. A testhez álló inget és bő nadrágot viselő Irina Szpalko a többiektől távolabb helyezkedett el. Szabaddá tette a sátra mögötti területet, és azt hitte, ott teljesen egyedül lehet. De az erdő árnyékos szélén Dovcsenko talált egy jó kilátást nyújtó helyet. 125

Nekitámaszkodott egy fatörzsnek. A sűrű erdőben tikkasztó hőség volt – össze sem lehetett hasonlítani szibériai otthona fagyos éghajlatával és nyírfaerdőivel de pillanatnyilag mégis sehol máshol nem szeretett volna lenni. Szpalko felemelte a pengét, mintha némán tisztelegne. Egy pillanatig egyenesen állt, majd oldalra szökkent, és előreszúrt a fegyverével. Olyan gyors volt, hogy az ezredes alig látta a megvillanó rapírt. Szpalko megállás nélkül döfött, forgott, rohamozott és védekezett, pedig csak a levegővel harcolt. Olyan kecsesen mozgott, mint a legkiválóbb orosz balerina, de ugyanakkor olyan ádáznak és fortélyosnak tűnt, mint egy tapasztalt harcos. Dovcsenko visszafojtotta a lélegzetét: a nő nemcsak lenyűgözte, de meg is rémisztette. Szpalko még vagy tíz percen át gyakorolt. Egy pillanatra sem állt meg: váltogatta a lépéseket, ide-oda hajladozott. Dovcsenko keveset tudott a vívásról. A nő egyszer próbálta tanítani, mivel edzőpartnert akart faragni belőle, de az ezredes feladta. Sosem volt képes érzékelni a coup d'arret és a moulinet közötti különbséget. Ebben a percben azonban nagyra értékelte ezt a sportot. Igazán méltányolta. A nő ingén izzadtságfoltok jelentek meg, vékony inge szinte átlátszó lett, láthatóvá váltak a domborulatai, az izmai pedig megfeszültek és hullámzottak. További vívómozdulatokat végzett, kérlelhetetlenül szúrva az üres levegőbe. De Dovcsenko tudta, hogy a tér nem üres előtte, mert tele van múltjának kísérteteivel. Ezt jól kivehette a nő szemének tüzes villanásából. De az ezredes abban is biztos volt, hogy Szpalko önmagával is harcol, megpróbálja leküzdeni a frusztrációját, és úgy érzi, bizonyítania kell – ez az akarat testet öltött benne. Végül is tudta, mire vállalkozott. Készen állt szembenézni mindazzal, ami vár rá. Dovcsenko elfordult, szemügyre vette az útra készülődő konvojt és a mögöttük terjeszkedő sötét őserdőt. Fárasztó út lesz. De megkapták a parancsaikat. És nem vallhatnak kudarcot.

126

127

ÖTÖDIK RÉSZ IRÁNY AZ ŐSERDŐ

128

129

32. AZ AMAZÓNIAI ŐSERDŐ MÉLYÉN… Irina Szpalko a legelöl haladó dzsip első utasülésén helyezkedett el. Az autó rázkódva gurult a hepehupás úton, és néha nagyokat zökkent; ilyenkor a fiatal ukrán sofőr bocsánatkérő pillantást vetett utasára. A sötét szemű, sötét hajú katona alig idősebb, mint ő volt, amikor elszökött a kis hegyi faluból, ahol született. Az orosz konvoj mögöttük haladt. A tucatnyi járművön hatvan ember utazott. Az egyetlen, amely Szpalko előtt haladt, egy dzsungelvágó kultivátor volt, amit a katonák kultinak becéztek. A lánctalpas szerkezetre két éles, vízszintesen forgó vágótárcsát szereltek, amelyek sikongva tarolták le az eléjük kerülő bokrokat, fákat és aljnövényzetet, megtisztítva az utat a konvoj előtt. A dízelmotorral hajtott pöfögő, füstölgő jármű kezelője a hátsó részen elhelyezett fülkében ült. A konvoj útvonalát kidőlt fák szegélyezték. A nedves földben mély nyomokat hagytak az elhaladó járművek, de ismerve a dzsungelt, néhány évszak múlva már egyetlen jel sem fog arra utalni, hogy bárki is itt járt volna. A dzsungel olyan, mintha élőlény lenne, előbb-utóbb mindent elemészt, az emberi betolakodóknak még a lábnyomait is hamarosan benövik az aljnövényzet új hajtásai. Legalábbis Irina ebben reménykedett. Valahol a dzsungel mélyén, indák és lombok alatt rejtőzve, ott kell lennie Akator mesés városának. Ez volt a konvoj úti célja, de ami még fontosabb, az övé is. Lassan haladtak előre. Szpalko közben az ölében heverő vászonzsákkal kezdett foglalkozni. Bár korábban a dzsip hátsó részében, egy biztonsági zárral ellátott dobozban hevert, a nő kivette belőle. Igaz, ott jobb helyen volt, de mégsem hagyta benne – olyan közel akarta tudni magához, amennyire csak lehetett. Kioldozta a zsákot, roppant elővigyázatosan kivette belőle a kristálykoponyát, és két tenyere közé fogta. A derengő fényben a kristály szikrázva ragyogott, mintha elektromos vihar dúlna a belsejében. Olyan magasra emelte, hogy a szemekbe nézhessen. Emlékezett dr. Jones EEG-vizsgálatára: a leleten lévő görbék mérhetetlenül erős idegstimulációt mutattak, és az is eszébe jutott, hogy véres könnyek hullottak a férfi arcára. Mégsem érzett félelmet. Dr. Oxley és Jones agya egyaránt gyakorlatlannak és naivnak bizonyult. Az ilyen erő kordában tartásához, a magasabb tudást befogadó kapu kinyitásához rendkívül fegyelmezett és parancsoló elmére van szükség. Hátulról egy kar nyúlt ki a válla fölött, és erőlködött, hogy elérje a koponyát. A nő félreütötte a kezet. A hátsó ülésen dr. Harold Oxley és George McHale ült. Úgy tűnt, hogy hozzá hasonlóan dr. 130

Oxleyt is lenyűgözte a koponya, de tőle eltérően megtörte és hatalmába kerítette. Megint felemelte a koponyát, mélyen a szemekbe nézett, és megpróbált behatolni a belőle sugárzó erőbe. Kizárta elméjéből a külső zajokat, a motorzúgást, a reccsenő ágakat, a sebességváltó kattanását és a kultivátor vágótárcsáinak állandó sikongatását. Félig transzállapotba került. Már kipróbált minden meditációs technikát és kognitív pszichológiai kísérletet. A jóga mestereitől tanult, a legjobb parapszichológusok képezték ki. De amikor a koponya szemébe bámult, csak az áttetsző kristályt látta és a vibráló fény fraktálszerű mintáit. Miért nem akarsz beszélni hozzám? A dzsip alváza egy fatönknek ütközött, és az autó megugrott. A kristálykoponya majdnem kiesett kezéből. Gyorsan az ölébe tette, és magához szorította. A szíve hallhatóan dobogott. Visszacsúsztatta a vászonzsákba, bekötötte, és némán átkozta az esztelenségét. A koponya nem sérülhet meg. Sértetlennek kell maradnia, most, amikor már olyan közel vannak. Talán meggondolatlan volt, amikor a kezébe vette – de gyötörte a koponya rejtélye. És most újra ki akarta nyitni a zsákot.

Egy hang szólalt meg mögötte: – A koponyának megvan a magához való esze, ugye? Szpalko hátrafordult, hogy szembenézzen George McHale-lel. Az angol az ülés hátsó sarkába húzódott. Mögötte a kiszélesített plató tele volt katonákkal. McHale a nő ölében lévő zsák felé bólintott. – Átkozottul válogatós a tekintetben, hogy kivel álljon szóba, nem? – Nyilvánvalóan nem annyira finnyás – nézett Szpalko az angol mellett ülő, szánalmasan sovány professzorra. Úgy tűnt, dr. Harold Oxley mostanra elvesztette érdeklődését a kristálykoponya iránt: kinyújtott nyakkal bámult felfelé, s figyelte, hogy táncolnak a hajnali nap sugarai a lombok között. A nő keze ökölbe szorult. Olyan mérhetetlen hatalom. A félbolond professzorra meredt. Miért őt választotta? A koponyának egy erősebb emberre volt szüksége, valakire, akinek az agya megfelelően ki van képezve. Akkor miért nem őt választotta? Szpalko tudta: nem szabad kudarcot vallania sem a Szovjetunió, sem saját érdekében. Egy babonás ukrajnai falucskában nőtt fel, és már kiskorában különös adottságai voltak. A legenyhébb kifejezés, amellyel illették, a boszorkány volt. Emiatt kellett elmenekülnie. A falusiak kiközösítették a családját. Néhány alkalommal gyermeki kíváncsiságból kisebb állatokat boncolt fel, hogy többet tudjon meg az életről és a biológiáról – ekkortól kezdve még a tulajdon anyja is félt tőle. Amikor elég idős lett, első dolga volt, hogy továbbálljon a hegyi településről. Tudta, hogy ilyen 131

korlátolt népség között sosem fogja megtalálni kérdéseire a válaszokat. Így hát nekilátott, hogy a nagyvilágban leljen rájuk. Egész életében valami választ keresett arra, hogy tulajdonképpen kicsoda ő, mi a célja annak, hogy megszületetett, és egyáltalán: mi a létezés értelme? És itt, a dél-amerikai dzsungelben végre közel jár a válaszhoz. Nem hagyja, hogy bárki is megállítsa. Hátradőlt az ülésben, és előrenézett. Előttük a dzsungelvágó jármű szorgalmasan törte az utat a homályos őserdő belseje felé. Egy hatalmas fa zuhant be a rengetegbe, madarak rebbentek fel róla, és a rajta tanyázó majmok szétszaladtak a lombok között. De McHale még nem fejezte be; előrehajolt Szpalko és a sofőr között, majd rábökött a zsákra. – Ez a koponya. Nézze, ez csak valamiféle tartály. Az emberek belebámulnak, és olyan állapotba kerülnek… Valami önhipnózisféle, ugye? De az ESP12? Egyáltalán nem valószínű. – Miért nem? – kérdezett vissza a nő. – Az emberi telepátia létezik, bár kevésbé fejlett formában. – Viccel? Tényleg azt hiszi, hogy vannak pszichikus képességei? – Még sosem vette fel úgy a telefont, hogy akit hívni akart, az már a vonalban volt? Vajon ez véletlen? Vagy a gondolatok továbbításának más formája… Nevezzük biotranszmissziónak. – Én szerencsének nevezném. Higgye el, sokat tudok róla, bár én jobban ismerek egy másik változatot: a balszerencsét. – Akkor mi a helyzet az anya és a gyermeke közötti kötődéssel? A felszín alá küldtünk egy tengeralattjárót, amelyen újszülött nyulak voltak. Az anyanyúl a parton maradt, miközben egyenként megöltük a kisnyulakat. – Hölgyem, magának valami más hobbit kellene találnia. A nő csak legyintett. A tudomány nem az érzékeny gyomrúaknak való. – Amikor egy-egy fiatal nyulat levágtunk, az anya EEG-je olyan reakciókat mutatott, amelyek a nagyon közeli halált jelzik. – McHale-re sandított. – Minden élőlény között létezik egy organikus testi-lelki kapcsolat. Ha képesek lennénk irányítani a kollektív tudatot… – Helyes! – A férfi feltartotta a kezét. – De a puding próbája a megevés. Fogadjunk a tiszteletdíjamra, hogy nem találja ki, mire gondolok most. Legyen dupla vagy semmi! Közelebb hajolt, és farkasszemet nézett a nővel. A férfi kihívó arckifejezése láttán Szpalko felhúzta a szemöldökét. – Nincs szükségem pszichikus erőkre ahhoz, hogy kitaláljam, Mr. McHale. – Dehogyis nincs! Gyerünk, szórakoztasson! Mire gondolok? Mit válaszol erre? 12

ESP: érzékszerveken kívüli érzékelés (extra-sensory perception)

132

A nő mélyen a férfi szemébe nézett. Látta, hogy verejték üt ki a homlokán, s a pupillája kissé kitágul. Sóvárgás, nyugtalanság, aggodalom. A férfiak szokásos lelkiállapota. Még intenzívebben bámulta. Az önelégült mosoly lassan lehervadt McHale arcáról. Szpalko belehatolt a tekintetével. A férfi elmozdult – ez a szokásos állati reakció a veszélyre. Szpalko utánanyúlt, a tarkójánál fogva közelebb húzta magához, és még mélyebbre próbált hatolni az elméjében. Aztán megszólalt; ajka szinte a férfi szájához ért. – A válasz a kérdésére: Ha a legkisebb szükségét érzem. Egy pillanatig élvezte a férfi szemében megjelenő rémületet, majd elengedte. McHale hátrahanyatlott. Mormogott valamit, majd visszaült az ülésére. A sofőr keményen markolta a kormánykereket, majd rásandított Szpalkóra. – Mit volt a kérdés, doktor ezredes? – érdeklődött vaskos ukrán akcentussal. – Azt akarta tudni, tervezem-e, hogy elvágom a torkát, ha Akatorba érünk – felelte a nő. A sofőr még szorosabban fogta a kormányt. Szpalko elfordult, de még látta, hogy a fiatal katona szája megmozdul, bár hang nem jön ki rajta. Az ajkai egy orosz szót formáltak. Boszorkány.

33. – Biztos ugratni akar! – kiabálta Mutt. Marion sejtette, hogy a fiát sokkolni fogja, de meg kellett tudnia. És mivel Mutt meg Indy egyaránt itt volt – és egyikük sem tudott elmenekülni –, ez kedvező pillanatnak tűnt, különösen jelenlegi helyzetüket illetően. Marion oldalra sandított. Mindhármukat a konvoj legvégén haladó teherautó, egy ponyvás csapatszállító platóján őrizték. Egy padon ültek, a fémkorláthoz kötözve. A helyet néhány ládával kellett megosztaniuk, amelyekre cirill betűs feliratokat pecsételtek – és egy Dovcsenko nevű, termetes orosz ezredessel, aki a Kalasnyikovját a térdére fektette. Marion Indy mellett ült; a professzor búbánatosnak látszott, és nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát. A másik oldalán lévő Mutt valamivel jobban festett. Apa és fia. Mindannyian itt voltak: egy boldog kis család. Mutt még mindig füstölgött: – Az apám angol volt. A RAF13 pilótája. Háborús hős. – Indyre nézett. – Nem tanár valami iskolában. 13

RAF (Royal Air Force) – az angol királyi légierő

133

Marion megvárta, amíg a fia levegőt vesz. – Nem, szívem. Colin a mostohaapád volt. Akkor kezdtünk találkozgatni, amikor három hónapos voltál. Jó ember volt, de nem ő az apád. Indy kiegyenesedett mellette, és ránézett. – Várj csak. Colin… Colin Williams? Feleségül mentél hozzá? Én mutattam be neked! A Mutt mellett ülő Dovcsenko az égre emelte szemét a családi dráma hallatán. Marion nem törődött vele. – Tudod, Indy, miután egy héttel az esküvőnk előtt szakítottál velem, neked nincs semmi közöd ehhez. Indy hangja megenyhült. – Nem működött volna, Marion. Ezt mind a ketten tudtuk. Ki akarna feleségül menni olyasvalakihez, aki az év egyik felében nincs is otthon? – Én akartam – Marionnak kicsit megcsuklott a hangja, és nagyon utálta magát ezért. A férfi nem érdemelte meg ezt az érzelmet. Nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, hogy összetörte a szívét. – És te is tudtad volna, ha megkérdezel. Dovcsenko felemelte a puskáját, és odaütötte a pad aljához. – Fogják már be a szájukat! Mindenki ránézett, elhallgattak – majd megint egymás felé fordultak. Indy folytatta: – Mit kellett volna megkérdeznem? Hogy akarod-e az életed nagy részét egyedül tölteni? – Gondoltál valaha arra, hogy esetleg szeretem a csendet és a nyugalmat? – Te? – Igen, én. De te nem tudtad. Miért nem beszélgettél velem soha? – Mert ha vitatkoztunk, sosem nekem lett igazam. – Ez a kifogásod, Indy? Nem az én hibám, hogy nem voltál kitartó! Indy hátravetette magát; a kalapja véletlenül lecsúszott a szemére. Megigazította. – Nem akartalak megbántani, Marion. – Hát ez nagyon nem sikerült. Sosem csodálkoztál azon, hogy Ox nem áll szóba veled? Gyűlölt téged, mert leléptél. Mutt toppantott a padlón. – Abbahagynátok? Dovcsenko egyetértően bólogatott. Indy összevonta a szemöldökét. – Marion, ne kényszerítsd a gyereket arra, hogy anya és apa veszekedését kelljen hallgatnia! Mutt megfeszítette a köteleit. – Maga nem az apám, érti? – Pedig biztos lehetsz benne, kölyök! És van egy újságom számodra: vissza fogsz menni az iskolába!

134

Mutt szeme kitágult a rémülettől. – Micsoda? És mi van azzal, hogy semmi rossz nincs benne, és ne hagyd, hogy bármi másra rábeszéljenek? – Akkor még nem voltam az apád. – Indy megint összeráncolta a szemöldökét, és Marionra nézett. – Beszélhettél volna a gyerekről. Jogom lett volna tudni. – Ha emlékszel rá, te tűntél el, miután szakítottunk. – írtam neked. – Egy évvel később. De addigra már megszületett Mutt, és férjhez mentem. – Akkor most miért mondtad el? – Mert azt hittem, meg fogunk halni. Dovcsenko felugrott, és megeresztett egy ízes orosz káromkodást. Bár Marion nem értette a szavakat, el tudta képzelni, mit mondott az ezredes, és fölig pirult tőle. Az orosz letette a puskáját, felkapott egy rongydarabot, és cafatokra tépte – nyilvánvalóan be akarta tömni a szájukat. Indy még utoljára mondani akart valamit: – Ne aggódj, Marion. Van időnk. Még meghalhatunk – hadarta. Dovcsenko egy maroknyi ronggyal tért vissza. Mint úriember, először Marion fölé hajolt… .. .ami pont tökéletes szög volt ahhoz, hogy Indy nekifeszüljön az ülésnek, és két lábbal fejbe rúgja az ezredest. Dovcsenko felhördült, és Mutt felé zuhant. Aki természetesen felkészült erre. Ugyanolyan elbánásban részesítette az oroszt, mint Indy, majd tovább rugdosta, mint egy megvadult kenguru. – Ez mind a tied! – kiáltotta, amikor Dovcsenko megint a másik oldalra lendült. Indy egy cseppet sem habozott, és két lábbal újból belerúgott. – Minél nagyobb vagy… – dünnyögte. – …annál nagyobbat tudsz esni – fejezte be Mutt. Dovcsenko felbukott, és eszméletlenül a padlóra zuhant. – Megvan még az a rugós kés, amit a csizmaszáradba dugtál a temetőben? – kiabált oda a fiúnak Indy. Mutt vigyorgott. Akárcsak Indy. – Mégiscsak jó fiú vagy. ◊

◊

◊

Indy késsel a kezében áthajolt Marion fölött. Ahhoz, hogy elvágja a kötelet, a nő háta mögé kellett nyúlnia. A penge esetlen volt, a kötél olajos és makacs. Szemtől szemben vele nyiszálni kezdte a kötelet. Istenem, még mindig milyen finom illata van. Vanília és fűszer. A nő lélegzete csiklandozta a fülét. – Tudod, nemcsak én léptem tovább. – Ezt hogy érted? 135

– Hallottam a sztorikat rólad, Jones. Az elmúlt évek alatt rengeteg nőd volt. Indy megfeszítette a kötelet. – Csak egypár. De mindegyikkel ugyanaz volt a probléma. – Aha, és mi volt az? A következő rántásra elszakadt a kötél, Marion keze kiszabadult. A férfi hátrahajolt, és semmi okot nem látott arra, hogy hazudjon; most nem. Megint közel hajolt hozzá. – Hogy egyikük sem te voltál, szívem. Marionnak felragyogott a szeme, és halványan, de roppant szexisen elmosolyodott. Mivel már tudott mozogni, előredőlt, ajka már majdnem Joneséhoz ért… …amikor a szeme sarkából Indy észrevett egy ládát egy ismerős katonai pecséttel az oldalán. Tökéletes!! Talpra ugrott, és oldalra lépett. Mutt még mindig a padlón heverő Dovcsenkót őrizte. Indy a láda felé tolta a kölyköt. – Jones? – kérdezte Marion. A láda hosszúkás volt. A professzor felemelte a fedelét, és azért fohászkodott, hogy ne legyen üres. Nem volt az. Lebámult a szalma közé helyezett fekete acélcsőre. Amint felmérte a lehetőségeket, elvigyorodott. Ez megteszi. De alkalmasabb helyet kell találnia. Felbámult a csapatszállító ponyvájára. Elég jó. Kipattintotta a rugós kést. Ideje munkához látni.

136

34. Mutt megtámasztotta a ládákat Jones alatt. – Óvatosan, öregúr! Az egyenetlen úton haladó teherautó megdöccent, és nagyobb sebességre kapcsolt. Jones lekuporodott az egymásra rakott ládák tetejére, majd lassan felállt. – Ne aggódj miattam! – Nem aggódtam, csak azt akartam mondani, hogy legyen óvatos a rugós késemmel. Jones elfintorodott, majd felnyúlt a csapatszállító autó ponyvájához. Megragadta az egyik merevítő' rudat, a másik kezével beledöfte a kést a ponyvába, majd óvatosan nyiszálni kezdte. A rúdba kapaszkodva nyílást vágott az anyagon, amely olyan hangot adott, mintha lehúznának egy cipzárt. Amikor elkészült, becsattintotta a kést, és visszadobta Muttnak. – Olyan, mint az új, kölyök. – Ajánlom is. Ezt Jones elengedte a füle mellett. Kinyújtózott, és átbújt a nyíláson. Mutt az anyjára nézett, aki a másik oldalról támasztotta a ládákat. – Tényleg ő az apám? – kérdezte. Marion bűntudatos pillantást vetett rá, majd vállat vont. – Meglátod, majd összemelegedtek. A fiú felsóhajtott. – Megmondhattad volna, anya. – Igazad van, kicsim. Sajnálom. Mutt a nyakát nyújtogatta, majd odament hozzá, és átölelte a vállát. Együtt nézték az autó ponyváját, amelyen egy árnyék kúszott a teherautó vezetőfülkéje felé. Jones. Az apja. Mutt megrázta a fejét. Átléptek az orosz óriás testén, és követték Jones árnyékát. A vezetőfülkét egy csuklós pántra erősített vaslap választotta el a platótól, de nem merték használni az őr puskáját. A lövés hangja elárulná, hogy szökni készülnek. Fent Jones árnyéka kalimpálni kezdett a ponyva elején – majd eltűnt. Ezt követően valami elszakadt. A vasajtó kukucskálóablakán keresztül Marion látta, hogy Jones átzuhan a ponyván, és ráesik a sofőrre. – Sikerült – jegyezte meg Mutt. A teherautó kifarolt, a foglyok a plató bal oldalára repültek. – Kapaszkodj! – rivallt rá az anyja. Kapaszkodni? Mutt félig még a levegőben volt. Az autó váratlanul fékezett, fém csikorgása, fa reccsenése hallatszott. Anya és fia összekapaszkodtak, majd nekirugaszkodtak, s amikor a kis ajtó kinyílt, átbuktak rajta, egyenesen a vezetőfülkébe. 137

Mutt a műszerfalnak vágódott, anyja az utasülésen landolt. A fiú a szélvédőre tapadva látta, hogy nekiütköztek egy fának. Jones kinyitotta az oldalajtót, belerúgott az eszméletlen sofőrbe, mire az kizuhant a földre. Jones beugrott a felszabadult helyre, hátramenetbe kapcsolt, majd a gázra lépett. A csapatszállító hátragurult, aztán a professzor elforgatta a kormánykereket, sebességbe kapcsolt, és a teherautó a konvoj után eredt. Mutt feltápászkodott. A balján Jones elszánt, ádáz képet vágott. A jobbján az anyja ránevetett Jonesra. – Ez klassz volt. A férfi vállat vont. – És még nincs vége, szívem. A rémült Mutt tátott szájjal bámult rájuk. Ezek lennének a szülei?

138

35. Indy hármasba kapcsolt, s a teherautó megközelítette a konvojt. Az orosz járművek hosszú sorban vonultak a dzsungelben, egy masszív szerkezet haladt legelöl, amely elfűrészelte az esőerdő fáit, és letarolta a bokrokat. Miközben Indy egyre közelebb került a konvoj végéhez, felmérte az ellenfelet. Az adu kétségtelenül az oroszoknál volt, akik láthatólag minden eshetőségre felkészültek. A dzsipek és a transzporterek között néhány furcsa jármű haladt. Az alvázuk csónak formájú volt, de kerekeken gurultak. Nyilván kétéltűnek tervezték, és a folyón való áthaladáskor használták őket. Mac biztos kacsának nevezné e különös járműveket, de ezeknek a szárnyasoknak fogaik is voltak: az orrukra gépfegyvert szereltek. Indy azonban a konvojt vezető, füstölgő, sikongató járműre koncentrált. Egy dzsungelvágó. A masszív szerkezet két vízszintesen forgó, éles tárcsája utat vágott a dzsungelbe, amely elég széles volt ahhoz, hogy a konvoj elférjen rajta. Az ösvény eredetileg vadcsapás lehetett, amelyen elfért egy lovas vagy egy gyalogos. A széles folyó mentén futott. A dzsungelvágó nélkül a konvoj nem tudott volna végigmenni rajta. Ez adott Indynek egy ötletet. Összehúzott szemmel fürkészte a legelöl pöfögő szerkezetet. – Mi a terv, Jones? – kérdezte az utasülésből Marion. A férfi ráhajolt a kormányra, összpontosított, kalkulált. A terve egyszerű volt. – Visszahozni Oxleyt, megszerezni a koponyát és az oroszok előtt odajutni Akatorba. Marion hangában ismerős szarkazmus csendült. – Ó, ez minden? Elöl a konvoj közeledett egy patkószerű folyamhajlathoz. Az U alakú kanyarulatban tajtékos volt a víz. A járművek sora kanyarodni kezdett. Ez megteszi, de sietnie kell. Indy talpra ugrott. – Marion, vedd át a kormányt! A nő átcsúszott a vezetőülésbe, és megragadta a kereket. Indy megfordult, elcsúszott az utasülésben elhelyezkedő Mutt mellett, és a teherautó hátsó részébe igyekezett. A csapatszállító rázkódott alatta, de Marion mindent megtett, hogy a keréknyomokkal teli úton egyenesben tartsa a teherautót. – Most mit fog csinálni? – kérdezte kiabálva Mutt. – Azt hiszem, kicsim, hogy nem szokott előre tervezni. Indy nem figyelt rájuk; a platón heverő láda felé tartott, amelyre már korábban felfigyelt. Mellette Dovcsenko még mindig eszméletlen volt, hörögve lélegzett, az orrából vér csöpögött. Indy szétkotorta a szalmát a dobozban, és kiemelt belőle egy több mint egy méter hosszú acélcsövet. A nehéz fegyver láttán 139

elvigyorodott. A súlya új reményt csepegtetett belé. A szovjet gránátvetőre már fel volt szerelve a 60 mm-es indítótöltet is. Úgy húzta magával, mint egy faltörő kost. Amikor átdugta az ajtón, Mutt szeme elkerekedett. Indy megmozdította a robbanófejet. – Húzódj hátra egy kicsit, fiam. – Ne nevezzen így! – De mégis belapult az ülésbe. Egy kis manőverezéssel Indynek sikerült kidugnia az ormótlan cső egyik végét az utasülés melletti ablakon – a másik pont Marion orra előtt himbálózott. Indy a csövet a vállán egyensúlyozva tanulmányozta a terepet és a lehetséges röppályákat. A konvoj tovább fordult a folyamhajlat felé, lassan, óvatosan közeledve a kanyarulathoz. A végén haladó teherautó volt az utolsó a kanyarban, míg a dzsungelvágó már a végére ért. Pillanatnyilag tehát két jármű állt az U két száránál. Ami azt jelentette, hogy a kulti pont szemben volt Indyvel. Bemérte a célt. Egy terve volt, egy reménye és egy lövése. Ha a dzsungelvágó üzemképtelenné válik, a konvoj itt reked az őserdőben. Csak ez járt a fejében, miközben arra várt, hogy a súlyos szerkezet az irányzékba kerüljön. Pontosan kellett céloznia. Nem volt több lövése. – Be kellene fogni a… – kezdte, de véletlenül megrándult az ujja a ravaszon. A hatalmas dördülés elnyomta az utolsó szavait. A szélvédő megrepedt. Az indítócső végéből füst lövellt ki, a gránát pedig olyan egyenesen süvített át a folyó kanyarulatán, mint egy nyílvessző. Indynek még mindig csengett a füle, és átkozta magát az elsietett lövésért. Ám mielőtt újabb káromkodásokat ereszthetett volna meg, a gránát egyenesen a dzsungelvágóba csapódott. A szerkezet felrobbant, füstölgő roncsok repültek belőle szerteszét, melyek úgy pörögtek a levegőben, mint a cigánykerekek. A mögötte haladó konvoj hirtelen fékezett, a járművek egymásba ütköztek. A füstfelhőn keresztül Indy meglátta azt az autót, amely közvetlenül a kulti mögött haladt. Szpalko dzsipje volt. A hátsó ülésén észrevette Oxleyt. Marion rémülten felsikoltott: – Indy! ◊

◊

◊

Irina Szpalkónak tátva maradt a szája, amikor a dzsungel vágó felrobbant előtte. Egy perccel azelőtt a szerkezet még a folyó hajlatánál lévő terepet tisztította – aztán a következőben lángok csaptak fel belőle, és a darabjai a levegőbe repültek. A két fűrészkorong is elszállt: az egyik nagy csengéssel egy sziklának ütközött, majd eltűnt a dzsungelben – a másik pedig egyenesen a dzsipjük felé repült! 140

Rémületében elakadt a lélegzete, és a sofőrrel együtt villámgyorsan lebukott. Az óriás, pörgő acélkorong csak néhány centivel a dzsipjük fölött hasította el. Szpalko hátrakapta a fejét, és tekintetével követte a halálos röppályán száguldó, forgó fűrészkorongot. A konvoj végén valami gyanúsat észlelt: a legutolsó teherautó vezetőfülkéje füstölt. A gránát keskeny kondenzcsíkja is ugyanonnan indult ki. A keze ökölbe szorult. A gránátot a teherautóból lőhették ki – és ha valóban így történt, arra csak egy magyarázat létezik. Dr. Jones. Eszeveszett düh fogta el. De a méreg ugyanilyen gyorsan elégedettséggé változott, amikor látta, hogy a fűrészkorong bedől, fordulatot vesz, és süvíteni kezd egyenesen a… ◊

◊

◊

– Bukjatok le! – sikította Marion, majd gyorsan lenyomta Indyt és Muttot. Látta ugyanis, hogy az ezüstös korong megfordul a folyó kanyarulatánál, és egyenesen feléjük röpül. Oltalmazóan ráhajolt Indyre és a fiára, saját fejét a karjával védelmezve. A masszív teherautó megrázkódott a becsapódástól, vészes vascsikorgás hallatszott, az apró darabokra szakadó ponyva konfettiként záporozott rájuk. Egy másodperccel később vége is volt. Marion lesöpörte az arcáról a törmelékeket, és felült. Ki akart nézni, de elvakította a ragyogó napfény: a teherautó felső részét levágta a fűrészlap. – Meg vagyok átkozva… – dörmögte Indy. – És mi sem vagyunk kivételek – dünnyögte Marion.

36. Szpalko közömbösen nézte, ahogy a dzsungelvágó hatalmas fűrészlapja levágja dr. Jones teherautójának tetejét. Egy pillanat múlva három alak tűnt fel a vezetőfülkében: Jones, a nő és a fiú. Szóval életben maradtak. Megszorította kardja markolatát, és felemelkedett. – Hajtson! – rivallt rá a sofőrre, és az ösvényre mutatott, amelyet eltorlaszoltak a felrobbant dzsungelvágó roncsai. – Maradjon a csapáson! A dzsip motorja felhördült, mintha a nő érzéseit visszhangozná, aki átmászott a hátsó ülésre, és lehuppant McHale és dr. Oxley közé. – Vigyázzon a koponyára! – kiáltotta az angolnak, majd továbbmászott a dzsip hátsó része felé. – Az életével felel érte! A hátul ülő katonák elhúzódtak előle. 141

Szpalko nekirugaszkodott, elugrott a dzsipről – és az utánuk haladó autó motorháztetején landolt, amelybe úgy kapaszkodott bele, mint egy párduc. A sofőr tátott szájjal bámult rá. A nő átgördült a szélvédőn, megragadta az első ülésen heverő rohamfegyvert, majd előrevetette magát. Gyilkos szándékkal a vállára kapta a puskát. Semmi sem állíthatta meg. Nem hagyhatja, hogy valaki elvegye tőle a koponyát. Erezte, hogy az alatta lévő jármű lassít. – Menjen tovább! Kövesse az első dzsipet! – kiáltott rá a sofőrre. ◊

◊

◊

– Menj tovább! – kiabálta Indy Marionnak, amint a nő újból sebességbe tette a megrekedt teherautót. Bár még mindig fojtogató füst töltötte be a vezetőfülkét, Marion a gázra lépett, s a csapatszállító döcögve elindult az előtte sorakozó járművek felé. Indy bemászott az utasülésbe, és hátralökött egy szakadt ponyvadarabot. Kinézett, felmérve az ütközés utáni konvoj járműveit. A roncsok túloldalán észrevett két dzsipet, amelyek megkerülték az egykori dzsungelvágó maradványait, és egyenesen az őserdő felé tartottak. Szpalko menekülni akar a koponyával és Oxleyval. Indy egy másik problémával is kénytelen volt szembesülni. Az egymásra torlódott teherautók elzárták az útjukat. Ez a nagy csapatszállító sosem tudna keresztülhajtani rajtuk. Néhány kisebb jármű már megpróbálta kikerülni őket. Ez adott neki egy másik ötletet. Mellette Marion megrántotta a kormányt, és egy különös alakú kétéltű jármű felé hajtott, amely eltorlaszolta az útjukat. Indy az elején lévő géppuskát méregette. – Menj közel hozzá! – ordította, és a csónakszerű alkalmatosságra mutatott. A nő bólintott és rákapcsolt. A motorzaj felkeltette a kétéltű vezetőjének és utasának figyelmét. A sofőr felkiáltott, és ököllel püfölni kezdte a kormánykereket, a másik katona pedig felkapta a puskáját, és megcélozta őket. Eszedbe se jusson, öcsi. Amint a teherautó a kétéltű mellé ért, Indy a ponyvatartóba kapaszkodva elrúgta magát, és átlendült a „kacsába”. A rémült sofőr és utasa között landolt. Megragadta a katona puskájának csövét, hátrarántotta – majd erősen előrelökte. Egyenesen az orosz orrát találta el vele. A katona ujjai megrándultak, és meghúzták a ravaszt. A golyók Indy füle mellett fütyültek el, és becsapódtak a teherautó oldalába. A professzor a csapatszállítóra sandított, de nem volt ok az aggodalomra: Mutt a rongyos ponyvájú autó oldalsó ablakán lógott. Egy hosszú fadarabot szorongatott, amellyel aztán leütötte a sofőrt. – Nem rossz, kölyök! – kiáltotta neki Indy. ◊

◊

◊ 142

A lövések hangja térítette magához. Dovcsenko nagyot nyögött, és felült a rázkódó teherautó hátsó részében. Arrébb rúgott egy felborult ládát. A feje fölött faágak suhantak, a nap erősen tűzött. Ez nem jelentett semmi jót. Még jó néhány mély lélegzetet kellett vennie, amíg rájött, hogy a csapatszállító ponyvája elszakadt. Oroszul kezdett káromkodni. Bár fogalma sem volt róla, mi történt, tudta, hogy csak egyetlen ember tehet róla. Jones. Dovcsenko bizonytalanul felállt, majd a ponyván lévő szakadás felé tántorgott. A nyíláson át meglátta az amerikait az egyik kétéltűben. Jones kilökte belőle az eszméletlen sofőrt, és a teherautó felé integetett. Dovcsenko küszködve próbálta megérteni, hogy mi folyik itt. Aztán egy alak átugrott a teherautó elejéről a „kacsába”. Az ezredes ráismert a fiúra. Megfordult, és az autó eleje felé botladozott. A platót és a vezetőfülkét elválasztó vaslap hol kinyílt, hogy becsapódott, de Dovcsenko jól látta, hogy a vezető a kormánykerék mögül átcsúszik az utasülésbe. Karcsú alakja és barna haja elárulta, ki lehet. Marion Ravenwood. Mivel senki sem ült a volán mögött, a teherautó irányítás nélkül maradt. Dovcsenko oldalra dőlt, közben megpróbált megkapaszkodni a ládákban. Egy női kiáltást hallott, amint Marion a fia után átvetette magát az oldalablakon. Odakint a kétéltű motorja felberregett, és eltávolodott a csapatszállítótól. Dovcsenko a vezetőfülke nyitott ajtaja felé támolygott. Megrémült, amikor a törött szélvédőn át látta, hogy a teherautó egyenesen egy vastag fa felé gurul. A szíve vadult vert, miközben beugrott a vezetőülésbe. Megragadta a kormánykereket, vadul megtekerte, mire a csapatszállító két keréken élesen elkanyarodott, majd alig fél méterre elkerülve a fatörzset, visszazökkent a földre. Az ezredes a recsegő ágak között lefékezte az autót. Nem tudott továbbmenni. Csapdába esett. Előtte az amerikaiak száguldottak a lopott kétéltűvel, amely megkerülte az összetorlódott járműveket, és úgy suhant előre, mintha tengeri motorcsónakversenyen lenne. Dovcsenko figyelte, ahogy a kanyar felé száguld. Az orosz ujjai megfeszültek a kormánykeréken. Még távolról sincs vége a versenynek.

37. A kétéltű alig lassított, amikor elrobogott a dzsungelvágó füstölgő roncsai mellett. A felrobbant szerkezet előtt az ösvény elkeskenyedett, a dúsan burjánzó bokrok és a lelógó ágak szinte 143

járhatatlanná tették az utat – legalábbis elképzelhetetlennek tűnt, hogy ezzel a nyaktörő sebességgel áthatoljanak rajta. Indy azonban még mindig tövig nyomta a gázpedált. Nem volt más választása. Meg kellett mentenie Oxleyt, és nem akarta, hogy a kristálykoponya Szpalko birtokába kerüljön. Ráadásul…

A kétéltű hátsó részébe puskagolyók csapódtak be. …egy oroszokkal tele dzsip üldözte őket. Indy padlógázzal gyorsított, és a „kacsa” éles fordulatot tett az úton. A hátsó része felemelkedett, és egyenesen szembefordult a nyomukban robogó autóval. – Kapaszkodjatok! – kiáltotta Muttnak és Marionnak, miközben elrántotta a kormánykereket. A kétéltű megint elkanyarodott, ezúttal két kerékre emelkedve. – Azt hiszem, kidobom a taccsot! – kiabálta Mutt. – Most nem tudok megállni, kölyök! Ismét fordultak egyet. Az út egyenesen a kanyarulat felé vezetett. Indy látta, hogy a dzsipek eltűnnek a túloldalon. Megint a gázra lépett. A „kacsa” alját súrolták a letiport vastag bokrok – úgy tűnt, mintha egy hullámzó, zöld tengeren száguldanának. Bár a többiek előtte jártak, volt esély rá, hogy megelőzheti őket, csak annyit kellett tennie, hogy a nyomukban halad. Mutt felkiáltott, de a kétéltű már kijutott a simább terepre. Indy visszahajtott a csapás közepére. A következő kanyar után meglátta az előttük haladó két dzsipet. Egy kidőlt fa állta el az útjukat; lelassítottak, hogy kikerüljék. Indy túl gyorsan ment ahhoz, hogy idejében fékezhessen; úgy tűnt, bele fog ütközni a hátsó dzsipbe. Ráadásul ott állt valaki, és fegyvert szegezett rájuk. Szpalko. – Bukjatok le! – kiabálta Marion. Indy gyorsan lehajolt, miközben a szélvédő összetört a golyózáporban. Vakon balra tekerte a kormánykereket, s a „kacsa” kikerült a tűzvonalból. Ordítozás hallatszott a hátuk mögött – Indy hátrapillantott. Az őket üldöző, katonákkal teli orosz dzsip szintén bekanyarodott, és egyenesen szembe került Szpalko gépfegyversorozatával, amely több embert is lekaszált. Vérző testek zuhantak egymásra, a dzsip irányíthatatlanná vált, és belerohant Szpalko terepjárójába. A nő felemelkedett a motorháztetőről, és nekiesett a szélvédőnek. Indy megint elhelyezkedett a vezetőülésben, majd a visszapillantó tükörbe nézett. Szpalko éppen talpra kecmergett mögötte, és fenyegetően bámult rá. Indy elvigyorodott, és a gázra lépett. Az előtte lévő dzsip megpróbált elkanyarodni, hogy kikerülje a ledőlt fát. Ma ez nem fog menni. 144

Indy jobbra rántotta a kormányt, és a dzsip mellé került. Oxley a hátsó ülésen kuporgott, de jó néhány orosz katona is ott ült mögötte. – Vedd át a kormányt! – kiáltotta Marionnak. – Ez kezd rossz szokásoddá válni, Jones! De Indy már arrébb csúszott, megfeszítette a lábát, és felkészült az ugrásra. Addig várt, amíg a dzsip az ösvény olyan részére nem ért, ahol az ágak és az indák alacsonyan lógtak az út fölött. Az autó lassított, levelek hullottak rá, és beleakadtak a folyondárok. Indy kihasználta a lehetőséget, és ugrott. Átvetette magát a másik jármű első ülésére. A katonák között ülő Oxleyre ugrott a tekintete – főleg azért, mert az barátságosan integetett neki. Indy azonban nem tudta viszonozni az üdvözlést, mert mással volt elfoglalva. Könyökével a sofőr arcába vágott, aki oldalt hanyatlott. A professzor fél kézzel elkapta a kormányt, és elkanyarodott a dzsippel. A mellette ülő utas éppen kiegyenesedett, amikor a jármű nagyot zökkent: a férfi előreesett, neki a szélvédőnek, majd hátranyaklott. Arcát a kezébe temette. – A fenébe, megint betörted az orromat – sziszegte az ujjai közül. Mac volt az. Indy nem törődött vele, mert megvoltak a maga problémái. A sofőr éledezni kezdett, a hátul ülő katonák is támadásba lendültek, de szerencsére semmiben sem tudtak megkapaszkodni. A dzsip egy, a talajból kiálló gyökérnek ütközött. A katonák a magasba repültek. Indy eltekerte a kormánykereket – a katonák kalimpálva zuhantak ki a dzsipből, és vadul ordítozva a bokrok közé estek. Az egyik kezét továbbra is a kormányon tartva, Indy elhelyezkedett a vezetőülésben, majd a visszapillantó tükörbe nézett. Látta, hogy a biztonsági öv megvédte Oxleyt, és az mindkét karját magasra emeli. Majd egy nehéz vászonzsák landol a kezében, amelyben megcsillan valami. A koponya! Aztán felfigyelt a mellette támadt mozgolódásra: Mac nagy nehezen visszaküzdötte magát az utasülésre. Indy meglendítette a karját, készen arra, hogy ismét orrba vágja. Mac hátradőlt, és felemelte mindkét kezét. – Indy! Ide figyelj, te ostoba fajankó, én CIA-ügynök vagyok! ◊

◊

◊

A kétéltűben Mutt tovább kutatott valami fegyver… bármilyen fegyver után. – Nézd meg hátul is! – kiáltott az anyja. Mutt megfordult és lehajolt. A padlón meglátott egy ismerős rózsafadobozt. 145

Kinyújtotta a kezét, és felpattintotta a fedelét. A bársonnyal bélelt dobozban valami ezüstösen csillogott. A fiú elmosolyodott a kardok láttán, amelyek fényesen ragyogtak a szűrt napfényben. – Mit csinálsz? – kérdezte az anyja. Mutt lenyúlt, és megragadta a rapír markolatát. – Csak elfoglalom magam valamivel. ◊

◊

◊

– CIA? Mac… te? – Indy nem tudta titkolni hitetlenkedését. – Igen, te fafejű! – vakkantotta Mac, ám kezét védelmezően az arca elé emelte. – Gyakorlatilag a képedbe vágtam a sátorban. Azt mondtam, hogy ugyanúgy, mint Berlinben. Emlékszel? Amikor magadhoz tértél! Indy összeráncolta a szemöldökét. Emlékezett rá, hogy Mac előrehajolt, és titokzatoskodva a fülébe súgott valamit, amikor Szpalko belépett a sátorba. – Mint Berlinben. Érted? Akkor sem fogta fel, hogy mit akart mondani, és most sem értette. Mac elkeseredetten felnyögött: – Mik voltunk Berlinben, haver? – Nagy szemeket meresztett Indyre. – Kettős ügynökök, nem? Indy elgondolkodott, majd neki is elkerekedett a szeme. Pontosan így volt! Nácinak adták ki magukat, hogy megszerezzék az Enigma kódot. Mac tovább magyarázkodott: – És azt hiszed, Ross tábornok csak úgy megjelent Nevadában, hogy a hónod alá nyúljon? O a felső kapcsolatom. Indy agyában száguldottak a gondolatok: megpróbált megbarátkozni az új fejleményekkel. Ám mielőtt elmélyedhetett volna bennük, Szpalko dzsipje bukkant elő a semmiből, áttört a bokrokon, és mellé került. Szpalko a végén egyensúlyozott, és oroszul kiabált valamit Indynek. A professzor elhúzta a száját. Miért ordítozik neki Szpalko oroszul? Aztán mozgást észlelt a visszapillantó tükörben, és észrevette, hogy hátul egy katona feje bukkan fel. A férfi a dzsipbe kapaszkodott – úgy tűnt, nem mindegyik orosztól sikerült megszabadulniuk. A katona előrelendült, és a hátsó ülésre vetette magát, majd behúzott egyet Oxleynak, és kikapta a kezéből az ölében heverő vászonzsákot. Nem! A katona megragadta a zsákmányt, és átdobta Szpalkónak. A nő diadalmas kiáltással kapta el. A dzsipje lassított, és hátramenetbe kapcsolt. A nő megkapta, amit akart. Indy mögött a katona meglóbált egy hosszú, fűrészes szélű kést – de Mac az arcába öklözött. Az orosz hátraesett, és kizuhant a dzsipből. 146

– Fájt, ugye? – ordított utána Mac, majd visszaült a helyére, és felhúzta a szemöldökét. – Ugye, láttad? – Miért nem szóltál korábban? – rivallt rá Indy. – Mit kellett volna csinálnom? Ráfesteni a seggemre? Indy rávigyorgott régi barátjára. – Ott elég hely lett volna!

38. Szpalko biztonságba helyezte a koponyát a dzsip hátsó részében – majd előhúzta fegyverét a hüvelyből, és a menekülő autóra koncentrált. És dr. Jonesra. Elege volt az amerikaiból. Odavakkantott néhány parancsot a sofőrjének, mire a dzsip felgyorsított, és a dzsungel indáival benőtt ösvényén egyre közelebb került ellenfeléhez. Felemelkedett, és megmarkolta rapírját. A távolság egyre jobban csökkent a két jármű között. Hamarosan vége lesz a harcnak. Amint a dzsipje az amerikaié mellé ért, halálos döfésre emelte a tőrét – de közben érezte, hogy libabőrös lesz a nyakán a bőr. Valami veszélyt észlelt, megpördült és hátralépett. Egy kard éles hegye hasította fel a zubbonyát, és véres vonalat rajzolt a dereka táján. Szpalko a támadójára bámult. – Te vagy az? Mutt Williams a billegő kétéltű tatján egyensúlyozott: a jármű balról siklott mellé. A nő egy csapással félreütötte a fiú kardját, majd hirtelen előreszúrt. Nem volt kedve a további küzdelemhez, különösen egy ilyen kellemetlenkedő fickóval. De a fiatalember ügyesen elfordította a csuklóját, és kivédte a támadást. Szpalko megbotlott. Ügyes csel volt. Gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, és némi elismerés ébredt benne, amikor a két bukdácsoló jármű közötti résen átpillantott ellenfelére, és felemelte a tőrét. A fiú párbajra hívta. Legyen, ahogy akarja. Mindketten előrelendültek, heves csapások, szúrások, cselek és riposztok követték egymást. A fiú eltáncolt egy kicsit, majd flessel támadott. Lenyűgöző volt, különösen egy mozgó járműről. A nő egy pillanatig habozott, ezt a fiú kihasználta, és nekirugaszkodva újabb kitöréssel támadott. A nő védte a támadást, és visszaszúrt. Pimasz kölyök. – Ugyanúgy harcolsz, mint minden fiatalember – vetette oda. – Lelkesen kezdenek, majd gyorsan befejezik. Egy igazi mester élvezi a hosszú menetet. A fiú rápillantott. – Még mindig a vívásról beszélünk, ugye? Amint a két jármű közelebb került egymáshoz, Mutt újra előrelendült és szúrt. Egyik lábával átlépett a dzsipre; ügyesen 147

mozgott, védések és visszavágások követték egymást, s a két acél szikrázva csapott össze. A fiú bizonytalanul egyensúlyozott, nem volt helye a manőverezésre. Minden a kardforgatók ügyességén múlt. Csel támadás… Kontrariposzt… Elővágás, majd arret a bon temps… A fiú megpróbálta elhárítani a döfést, de a nő egy tökéletes dero-bement-nel kivédte, majd kihajolt, és újra támadott. Ellenfele kivédte a szúrást, és hátralökte, de a két jármű távolodni kezdett egymástól, és a fiú kénytelen volt egyre szélesebbre terpeszteni a lábát. A nő láthatóan jól szórakozott rajta. – Imádom, ahogy a fiatalok viselkednek. Olyan nyitottak, olyan energikusak – s ezzel halálos szúrásra emelte fegyverét, amelyet egyenesen a fiú szívének irányított. Bár nem tartotta illendőnek, hogy a csörtét hátrányos helyzetben lévő ellenféllel fejezze be, de sürgetőbb feladatai is voltak. Az utolsó pillanatban azonban a két jármű nagyot zökkenve közel került egymáshoz – a fiú magasra ugrott, és szaltózott egyet. A nő tőre elkerülte a célját, csak az üres levegőt döfte át. Szpalko megtántorodott, előrebukott, s csak hajszálon múlt, hogy nem zuhant a forgó kerekek közé. Szerencséjére arccal a kétéltű hátsó ülésére esett. Ellenfele sem járt jobban. A fiú az ő dzsipjének hátsó ülésén landolt. Szóval helyet cseréltek. A nő épp időben ült fel, hogy észrevegye a kardjával hadonászó fiatalembert, aki kiegyenesedett, és fél kézzel felkapta a koponyát tartalmazó vászonzsákot. Megszerezte a nő zsákmányát. Na nem! Marion látta, ahogy fia átbukfencezik a másik járműbe. – Mutt! – kiáltott rá. – Gyere vissza ide! A dzsipet vezető orosz katona hátranyúlt, és megragadta a fiú gallérját. Mutt kitépte magát a szorításból. A dzsip lassított, miközben Marion kétéltűje még mindig előreszáguldott. Marion fia életét féltve hátrafordult – és ezzel megmentette a saját életét. Egy kard sújtott le mellette, és belefúródott az ülésbe, ahol korábban helyet foglalt. Szpalko. Annyira Muttra koncentrált, hogy megfeledkezett az orosz potyautasról. Marion a fékre taposott. A kétéltű kifarolt, az orosz nő pedig kirepült az ülésről. Közben betörte a szélvédőt, és lecsúszott a hajóorr formájú motorháztetőn, majd megakadt a golyószóróállványban. Besiklott mögé, és elfordította a fegyvert. A géppuska egyenesen Marionra irányult. Szpalko leadott egy sorozatot, amely ripityára törte a szélvédő megmaradt darabjait – de Marion lebukott, és rálépett a gázpedálra. A kétéltű nagyobb sebességre kapcsolt. 148

A hirtelen gyorsulás következtében Szpalko megingott, abbahagyta a tüzelést, és szorosan belekapaszkodott az állványba. Marion óvatosan megkockáztatott egy pillantást kifelé – és észrevette, hogy a kétéltű egyenesen a másik dzsip felé tart. Látta, hogy Mutt a meglepetéstől tágra nyílt szemmel bámul vissza rá. Amikor Marion a fékre taposott, a másik jármű pont előttük volt. A sofőr még mindig a fiával hadakozott. Marion nem fékezett, hogy elkerülje az ütközést, inkább a gázra lépett. Mutt látta, hogy közeledik, felkapta a nehéz vászonzsákot, és tarkón vágta vele a vezetőt. A katona előrebukott, s a dzsip lassított, így Marionnak már nem maradt ideje a cselekvésre. A kétéltű nekiütközött a dzsip farának. Szpalko megint a levegőbe emelkedett, de ezúttal a dzsip hátsó ülésén landolt. Pontosan a fiú mellett. – Mutt!

39. Miközben az ütközéstől lehuppant az ülésre, Mutt hallotta anyja kiáltását. Épp időben fordult meg, hogy észrevegye, Szpalko támadni készül. Mutt kitért a tőr útjából, megragadta a mögötte heverő vászonzsákot, a másik kezét ökölbe szorította, majd fenyegetően felemelte. Bár elvesztette a kardját, nem szándékozott feladni a küzdelmet. Szpalko odavetett valamit oroszul a sofőrnek, mire az rálépett a gázra, és a dzsip előretört. Aztán Mutt-tal kezdett foglalkozni: szúrós pillantással méregette a hátsó ülésről. – Add ide a koponyát – mondta, s hangjában jeges figyelmeztetés csengett. – Talán tudnék használni egy ilyen ügyes fiút. – Arra ugyan várhatsz, húgocskám – emelte magasabbra az öklét Mutt. A nő válasz nélkül hagyta a tiszteletlen megjegyzést, inkább rugdosni és ütlegelni kezdte. Mutt minden tudását bevetette, hogy kivédje az ütéseit, de ez csak ritkán sikerült. A nő nyilván járatos volt a harcművészetekben. Amikor egy ökölcsapástól kis híján elnyaklott a feje, Mutt komolyan dühbe gurult. Felmordult, és támadásba lendült. Ha ügyességben nem is tudta felülmúlni, gondolta, a nyers erő is megteszi, s a nő oldalának csapta a koponyát tartalmazó vászonzsákot, majd ököllel állon vágta. Szpalko hátrahanyatlott, de előtte még gyomron rúgta Muttot. A fiú köhögött, majd előrehajolt, belemarkolt a nő hajába, és a fejét az első ülés támlájához verdeste. Az esélyeik most egyenlőnek tűntek. Egészen addig, amíg… Amíg a nő meg nem fordult. Amikor kiegyenesedett, zubbonya két felső gombja kipattant. 149

Mutt habozott… egy másodperc töredékéig. Pillantása egy szívdobbanásig elkalandozott. Végül is férfi volt. Szpalko kihasználta az előnyét, és az arcába csapott. Mutt visszakapta a fejét, de túl lassúnak bizonyult: a nő összeszorított ujjpercei a szemébe mélyedtek, körmei belevájtak a bőrébe. Vér csordult le az orra mellett. Megdöbbent arckifejezése láttán Szpalko elmosolyodott. – Még szűz vagy? – kérdezte csábítóan. – Most vívsz először első vérig? Mutt elvörösödött, és újra támadott. Az ütéseit dühe táplálta. De Szpalko számított a reakciójára, és ügyességével ellensúlyozta a fiú vad rohamát. Mutt végül visszahanyatlott a dzsip szélére. A nő közelebb hajolt hozzá. – Ha egy küzdelemben győzni akarsz, higgadtnak kell lenned – suttogta. – Nem erőre vagy ügyességre van szükség; csak higgadtságra. Szpalko minden erejét összeszedve megint támadni kezdte ellenfelét. Mellbe rúgta, mire a fiú megtántorodott, és a dzsip szélére esett. A karjával a levegőt csépelve kibukfencezett a kocsiból. Szpalko kinyúlt, és kikapta a vászonzsákot a kezéből. Nem! De Mutt nem akadályozhatta meg, hogy a nő elragadja tőle a koponyát. Kis híján lezuhant, s már felkészült arra, hogy a bozótban landol. Ehelyett azonban a Szpalko járműve mellett száguldó dzsip motorháztetején kötött ki. Hasra fordult, és a kormány mögött egy ismerős arcot látott. – Apa? – Nem tudsz kimaradni a balhéból, kölyök? Mutt a hátsó ülésen észrevette Oxleyt is, aki hűvösen szemlélte a jelenetet. A Mac nevű fickó felemelkedett az utasülésről, és a szélvédő fölött felé nyújtotta a kezét. A dzsip lassított. Mutt azonban nem fogadta el a segítő kezet, hanem Szpalko elszáguldó járművére mutatott. – Mire várunk, öregúr?! – ordította Jones felé. – Elviszi a koponyánkat! – Ez az, fiam – dörmögte Jones, és rálépett a gázpedálra. Mutt meglapult a motorháztetőn, mint egy eleven díszítmény. A dzsungel növényzete egyre alacsonyabbnak tűnt, levelek csapódtak a testére. Karjával védte arcát a szúrós indák elől, s közben hátrafelé bámult. Látta, hogy az anyja által vezetett kétéltű is rákapcsol, s megpróbálja beérni őket. Mutt megkockáztatta, hogy kicsit felemelkedjen, és bátorítóan integessen neki. Ez nagy hiba volt. Felemelt karja beleakadt egy alacsonyan csüngő indába, amely felrántotta a motorháztetőről. Éles sikollyal repült a magasba, és végigsöpörte a fák tetejét. A világ smaragdzöld árnyalatokban forgott körülötte. 150

Az inda fellendült a csúcsra, s Mutt felkészült a halálra – ehelyett azonban lehuppant egy vastag faágra. Alig kapott levegőt, s majdnem leesett róla, de ösztönösen megkapaszkodott, rémülten markolva a menedéket jelentő ágat. Alatta a dzsipek nélküle versenyeztek tovább. Lovaglóülésbe helyezkedett az ágon, és megfordult. Ötven apró ábrázat bámult rá. Rémülten felsikoltott. Ötvenen sikoltottak vissza. Majmok. Gyorsan megragadták az indákat, és azokon hintázva elszeleltek. Amint eltűntek a lombsátor tetején át, Muttnak támadt egy ötlete. Eszébe jutott a közmondás, miszerint ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint rómaiak. Megragadta a legközelebbi indát, rákapaszkodva kipróbálta, elbírja-e a súlyát, majd erősen belecsimpaszkodott, és elrúgta magát az ágról. Átrepült a levegőn a majmok nyomában. Utánozva a mozdulataikat és a ritmusukat, indáról indára kapaszkodott, és követte őket. Különös barátai csapatával a száguldó dzsipek után eredt.

151

40. – Nem őt hajkurásztuk az előbb? – kérdezte Mac. Indy összehúzta a szemöldökét, és megfordult. Már egy perccel azelőtt észrevette az orosz nő járművét. A széles ösvény hirtelen elkeskenyedett, s az egyik oldalán meredek szakadék tátongott, így Indynek ki kellett lőnie Szpalko előtt, ha nem akart autóstul lebukfencezni a sziklán. A páros a szakadék szélén folytatta az öldöklő versenyt. A kerekek alatt letöredeztek a szikladarabok. Indy lepillantott a hegyes kövekre és a fehéren tajtékzó hullámokra. Pillanatnyilag Indy volt hátrányosabb helyzetben – nemcsak neki kellett új csapást vágni a ledőlt fák és kövek között, de Szpalko hátulról belerohanhatott, hogy a szakadék szélére taszítsa a dzsipjét. És ez az ötlet persze eszébe is jutott. A nő rákapcsolt, és egyre gyorsabban közeledett hozzájuk. – Talán előreengedhetnénk – javasolta Mac. – Hölgyeké az elsőbbség, meg minden… – Nincs szükségem kéretlen tanácsadókra! – dörrent rá a professzor. – Pedig most jól jönne egy tanács! – Mac kihajolt az ajtón, és lenézett a sziklák aljára. – Valaki adhatna egyet. Indy nem tudott gyorsabban haladni, így elkerülhetetlen volt, hogy Szpalko dzsipje neki ne ütközzön. Erősen markolta a kormánykereket, hogy az ösvényen tartsa járművét. A dzsip kifarolt. Az egyik hátsó kerék a levegőben forgott. – Gyerünk, gyerünk – sürgette Indy. Szpalko dzsipjének motorja felpörgött – úgy tűnt, le akarja szorítani őket a sziklás ösvényről. Csak ez a két jármű küzdött egymással, a konvoj lemaradt mögöttük. Marion lassított, Muttot kereste a fák lombjai között. Remélhetőleg meg is találta, és egérutat nyerhettek. Indynek is hasonló tervei voltak. Megragadta a sebváltót, s vadul rángatta, hogy a dzsip elkerüljön a sziklaperemről, de a motor akadozni kezdett. A pokolba! A válla fölött hátrasandított, és látta, hogy Szpalko vigyorog. A dzsipje oldalra billent, s még gyorsabban száguldott egyenesen feléjük. Indy megint beindította a motort, első' fokozatba kapcsolt, és a gázra lépett. A kerekek felpörögtek, a dzsip elgurult az ösvény széléről, s mögötte letört egy nagy szikladarab. Ez arra kényszerítette Szpalkót, hogy fékezzen. De csak egy pillanatra, mert kikerülte a hasadékot, és újra sebességbe kapcsolt. Semmi sem állíthatta meg. Egészen addig, amíg fel nem bukkant egy alak az ösvény fölé hajló fák lombjai között. Indy látta, hogy motorosdzsekije kidagad, miközben lefelé zuhan. Ez a kölyök! 152

Mutt ráesett Irina Szpalkóra, és kilökte a vezetőülésről. A sofőr nélkül maradt dzsip egyenesen a szikla pereme felé gurult. – Mutt! – ordította Indy. ◊

◊

◊

Milyen nap van ma, hogy mindenki üvöltözik vele… …különösen az ilyen atyáskodó alakok. Mutt tudta, mit csinál. Legalábbis nagyjából. Fél kézzel elfordította a kormányt, s a dzsip elkerült a sziklaperemről. Másik kezével kinyúlt, és megragadta a hátsó ülésen zötykölődő vászonzsákot. Az ott ülő egyik katona utánakapott – de Mutt nem egyedül érkezett. Majmok ugráltak le a fák tetejéről. Dühös majmok. Senki sem kukoricázhat azzal, aki közülük való. Mérges rikácsolással ütni és harapni kezdték a katonákat. – Köszi, amigos! – kiabálta Mutt. Feltápászkodott a vezetőülésből, átküzdötte magát a szélvédő felett, és a motorháztetőre csúszott. Ott fészkelődött addig, amíg a kocsi le nem lassított. Amikor elég közel ért Jones bukdácsoló dzsipjéhez, elrugaszkodott, és átugrott annak hátsó ülésére. Szpalko járműve nekiütközött Indyék hátsó lökhárítójának. A lökés épp elegendő volt ahhoz, hogy Jones járműve szilárdabb talajra fusson. A professzor dzsipje valósággal kilőtt előre. – Elment az eszed, kölyök? – dörrent rá Jones. – Nem jobban, mint magának! Mutt Oxley mellé huppant a hátsó ülésre, és megveregette a professzor térdét. Oxley rámeredt Mutt ajándékára. A professzor óvatosan átvette a vászonzsákot, belenézett, majd elégedetten mosolyogva kivette belőle a koponyát, amely felragyogott a homályos napvilágban. Megcsinálták. Mutt Oxley mögé pillantott – éppen időben, hogy észrevegye a felemelkedő Szpalkót a terepjáró utasülésén. A nő hátralendítette a karját. A kezében egy kardot tartott – azt, amelyet Mutt vesztett el, amikor a dzsipbe pottyant. Szpalko úgy lóbálta a pengét, mint egy lándzsát, majd egyenesen apja tarkója felé röpítette. Mutt felugrott, hogy saját testével védje. Ha bárki meg akarja ölni Jonest, nem ez a nő lesz az, akinek sikerül. Közben Oxley minden teketóriázás nélkül felemelte a koponyát. A fegyver kitért a dobásirányból – a koponya különleges hipermágneses ereje térítette el –, majd hangos csengéssel a kristályfej oldalának ütődött. Indy hátrapillantott – fogalma sem volt a meredek helyzetről. – Ox, hagyd abba a játszadozást azzal a koponyával, mielőtt még valaki megsérül. Mögöttük beindult Szpalko járműve, és tovább üldözte őket az ösvényen. Még nem volt vége. 153

◊

◊

◊

Egy mérfölddel lejjebb Dovcsenko a félig leszakított ponyvájú csapatszállító teherautóval csatlakozott az üldözéshez. A kormánykerék mögött ülő Dovcsenko előrehajolt, keményen összeszorította a száját, szeme jégdárdaként meredt előre. Útközben összeszedte a katonákat, lassan növelve a támadóerőt, s úgy haladtak előre, mint egy viharzóna. És Dovcsenko is úgy hajtott, mint a vihar, oda sem figyelt a talaj egyenetlenségeire. Amikor elegendő katona gyűlt össze, felhúzta a szélvédőt, lekanyarodott az útról, és a dzsungelbe vezette a teherautót, amely egyenesen Jones felé tartott. Dovcsenkónak csak egy cél járt a fejében, miközben letörölte az orrából csöpögő vért. Az amerikainak szenvednie kell.

41. Indy a szakadék peremén robogott. Jobbra a sziklafal nem volt annyira meredek, egyre több fehér hullámot látott odalent. A folyó sebesen áramlott a medrében, és erősen tajtékzott. Hirtelen észrevett egy ösvényt, amely enyhén emelkedve befelé hajlott. Indy a gázra lépett, és arrafelé kanyarodott. Azt nem láthatta, hogy mi van a hegygerincen túl, de azt tudta, hogy ki van a sarkában. Néha lövések visszhangját hallotta. Csak akkor maradhatnak életben, ha sikerül egérutat nyerniük az ösvényen. De a professzor azt is gyanította, hogy Szpalko most már óvatosabban követi őket, nem akarja megkockáztatni az ütközést. Még a lövések is inkább csak fenyegetésnek tűntek. Az orosz nő nem kockáztathatta meg, hogy dzsipjük lebucskázzon a szikláról – legalábbis addig nem, amíg meg nem szerzi tőlük azt, amit egyáltalán nem szándékozott átengedni az örvénylő folyónak. Indy a visszapillantó tükörre sandított. Oxley üdvözülten mosolygott, az ölében tartotta a kristálykoponyát, és úgy vigyázott rá, mintha egy gyermeket oltalmazna. Pillanatnyilag a koponya védte meg őket Szpalko haragjától. De Indy sejtette, hogy egészen addig fogja üldözni őket, amíg vissza nem szerzi, amit elvettek tőle. Csak abban reménykedhettek, hogy a dzsungelben eltűnhetnek előle. Indynek is ez járt az eszében, amikor tövig nyomta a gázpedált. A jármű előreszökkent, felemelkedett, és néhány métert repült az emelkedőn – majd olyan keményen zökkent le a földre, hogy az utasoknak elakadt a lélegzetük. A dzsip száguldani kezdett a távoli lejtő felé. Indy közben észrevett valamit, amiről nem értette, hogy került ide. 154

Egy sáros homokhegy emelkedett előttük, olyan hatalmas volt, hogy eltakarta a túloldalán lévő dzsungel fáit is. Úgy tűnt, mintha dömperek százai hordták volna ide a homokot, hogy itt szabaduljanak meg a rakományuktól. Indy nem tudott időben fékezni. A dzsip felszaladt az emelkedőn, de félúton megrekedt – a kerekei forogni kezdtek a laza homokban. A jármű tengelye belemerült a sárba, a motorja lefulladt. A hirtelen támadt csendben egy másik motor berregése hallatszott. Indy hátranézett a hegygerincre. – Ideje lelépni! – ordította. A csapat kivágta a különböző ajtókat, és csúszni kezdtek lefelé a homokon. Mac segített Oxleynak, aki továbbra is szorongatta a koponyát tartalmazó vászonzsákot. Indy karon ragadta Muttot, és magával húzta. De már elkéstek. Szpalko dzsipje átrepült az emelkedőn, és a homokhegy csúcsán landolt, majd a lökhárítójáig besüppedt a sárba. Indy nem vesztegette az időt, és sürgette a többieket. Mutt a lába elé mutatott. – Mondtam, hogy nagy hangyák vannak errefelé! Indy összeráncolta a szemöldökét, de aztán lenézett. Egypár vörös tűzhangya nyüzsgött ott, amelyek legalább akkorák voltak, mint a tenyere. A hangyák hatalmas csáprágóiról a professzor visszapillantott a homokos hegyre. Hirtelen megértette, hová kerültek, és még jobban noszogatta Muttot, majd vadul integetni kezdett Macnak és Oxleynak. – Rohanjatok! ◊

◊

◊

A homokhegy tetején Irina Szpalko kiegyenesedett a vezetőülésben. Még kicsit kába volt a becsapódástól. Megpróbálta leküzdeni a sokkot, eszkimó mélylégzési technikát alkalmazva, hogy visszaterelje figyelmét a feladatra. Megfordult, és észrevette az amerikai homokba fúródott dzsipjét. Azt is látta, hogy dr. Jones és a többiek fejvesztve menekülnek. Úgy tűnt, hogy igazán megrémültek. Okuk volt rá. A mellette ülő katonára nézett, aki nyögdécselve a homlokát dörzsölgette, amelyen púp nőtt, mivel alaposan beütötte a szélvédőbe. O is így járhatott volna. Szpalko odébb lökte a katonát, és megint menekülő foglyaira pillantott. A fegyverét két kézzel tartva célzásra emelte. Visszafojtott lélegzettel koncentrált, és tüzelt. Először dr. Jonesra. Már nem kellett aggódnia amiatt, hogy véletlenül a tajtékzó folyóba taszítja – a koponyával együtt. A magaslaton állva 155

egyenként leszedheti mindegyiküket, aztán pedig visszaszerezheti a koponyát. Mintha dr. Jones olvasott volna a gondolataiban, megállt, és visszanézett rá. Találkozott a tekintetük. Viszlát, dr. Jones. Ám mielőtt tüzelhetett volna, egy diónyi nagyságú rovarfej bukkant fel a puskacső végén, eltakarva előle a célpontot, és fenyegetően mozgatva hosszú csáprágóit. Amikor a teremtmény feljebb mászott, Szpalko riadtan hátratántorodott. Egy hatalmas tűzhangya volt. Ijedtében elsütötte a puskát, a golyók becsapódtak a dzsungelbe. A zaj meglepte Őt – akárcsak a hangyát. A hangya végigfutott a puskán, és csáprágóját a mutatóujjába mélyesztette. Olyan fájdalmat érzett, hogy a levegő után kapkodott. Odacsapta a hangyát a dzsip ajtajához, majd felugrott a vezetőülésre. Egyre több óriási hangya bukkant fel: behatoltak a szelelő-lyukakon, s a pedálok körül mászkáltak. Egyre többen lettek, lassan ellepték az autót, és feléje hömpölyögtek. Szpalko magasabb helyet keresett, átugrott a szélvédőn, és a motorháztetőn landolt. Mindenfelé hangyák bukkantak fel a homokból. Balról, a tetőn lévő hasadékon át legalább ezer tűzhangya özönlött ki. Vonagló oszlopban meneteltek, amely fokozatosan szélesedett. Amint közelebb értek, egyre erősebb bűz áradt felőlük, amely a sötét alagútból származott. A szag a romlott húséra emlékeztetett. Szpalko rájött, hogy mi az. Élelem. A hangyák ragadozók voltak. A dzsipben ülő kábult katona hirtelen felordított, és az arcát kezdte csapkodni, majd jajgatva Szpalkóra nézett. A fájdalom magához térítette. A fél arca tele volt hangyákkal, vér csordult a nyakából. Eszeveszetten menekülni akart, de a dzsipből kiesett a homokba. Ez végzetes hiba volt. A hangyák azonnal rárohantak. A férfi vakon, hörögve kúszott előre.

42. – Ez egy óriási hangyaboly! – lihegte Indy, és igyekezett lelökdösni a többieket róla. – A büdös francba – morogta Mac. Amikor leértek a hegynyi boly aljára, Indy visszafordult, és látta, hogy Szpalko a dzsip motorháztetején toporog. Vöröshangyatenger hullámzott körülötte, amely éhesen és dühösen lefelé kezdett áradni. – Siafuk – mormogta Indy. Mutt kérdően nézett rá. 156

– Harcos hangyák – magyarázta, és tovább noszogatta a társaságot lefelé. – Még a legkisebbek is képesek csontig beleharapni a húsba. El kell érnünk a folyót. Közép-Afrika és Ázsia dzsungeleiben Indy már találkozott harcos hangyákkal. Legalább húszmilliós kolóniákban éltek, és ha elindultak, semmi sem állíthatta meg őket. Rajzás idején az őserdő minden lakója igyekezett kitérni az útjukból, még az elefántok is menteni próbálták az irhájukat. És azok csak távoli unokatestvérei voltak ezeknek az óriási példányoknak. Indy megint visszanézett. A boly tetején Szpalko még mindig nem mozdult, ugyanabban a helyzetben állt, akár egy szobor. A tekintetük találkozott a halálos hangyatömeg fölött. Indy érezte a nőből áradó gyűlöletet, és tudta, hogy Szpalko legszívesebben végezne vele. Még a pisztolyát is rászegezte, de nem mert tüzelni. Életben akart maradni. A lövés egyenesen rászabadítaná az agresszív hangyákat. Csak akkor reménykedhetett a túlélésben, ha nem tesz egyetlen támadó vagy fenyegető mozdulatot sem. Így észrevehetetlenné válhat a rovarok számára. És ez pontosan megfelelt Indy céljainak. Mivel pillanatnyilag biztonságban volt a nőtől, a szomszédos hegygerincre vezette a többieket. Sietniük kellett. Mac és Mutt közrefogta Oxleyt. Amikor az emelkedő tetejére értek, Indy visszasandított a kavargó, vörös tengerre. A kolónia leért a boly aljára, és hihetetlen sebességgel hömpölygött feléjük. Indy megpördült. – Gyorsabban! – rikoltotta. Átrohantak a gerinc túlsó oldalára, amikor különös dörgés hallatszott. Indy először azt hitte, hogy a folyó zuhatagja felől jön a hang, de nem onnan érkezett. Felnézett az égre. Valahol a távolban kitört a vihar? Amikor leértek az emelkedő aljára, megkapta a választ. Jobbról, a dzsungelből egy súlyos jármű bukkant elő, és bekapcsolta a kürtjét. Az orosz csapatszállító teherautó volt, amelynek hiányzott a teteje. Ráhajtott a lenyúló faágakra, melyek nagy reccsenéssel törtek el alatta, majd kifarolt a sziklaperem szélén. Egy utolsó hörrenéssel fékezett, füstölni kezdett, és elállta a folyó felé vezető utat. Kivágódott a vezetőfülke ajtaja, és egy ismerős alak pattant ki belőle.

157

Dovcsenko ezredes. Az orosz egyenesen Indy felé robogott, akár egy gőzmozdony; arcvonásain hideg düh és bosszúvágy tükröződött. Indy elhúzódott a többiektől, hogy szembeszálljon az orosszal. – A folyó! Menjetek le a folyóhoz! – kiabált Mac és Mutt felé. Oxley bólintott, elindult, de hasra esett, és az indák között a vászonzsákon fekve leszánkázott a mélybe. Mutt megpróbálta felsegíteni, de elkésett. Indy tudta, hogy a fiú nem érheti el a professzort. – Vidd a kölyköt a folyóhoz! – rivallt rá Macre, és a hegygerinc felé intett. Az angol karon ragadta Muttot, és a szakadék felé lökdöste. Aztán a lokomotív elütötte Indyt. ◊

◊

◊

– Hagyjon békén, ember! Utol kell érnem Oxot! Mutt ficánkolt, de az angol szorosan fogta – ki sem nézte volna belőle ezt az erőt, bár lehet, hogy csak a rémület kölcsönözte neki. A fiú azonban még mindig küzdött vele: Oxley nélkül sehová sem akart menni. Végül Mac a szomszédos hegygerinc felé bökött. Hangyák özönlöttek le róla, és percek múlva utolérik őket. – Társaságunk lesz, öcsi! Senkinek sem tudsz segíteni, ha hangyaeledel lesz belőled. Érted? Hagyd Oxleyt Indianára. Mutt habozott. – Lehet, hogy nem tudod, öcskös, de az apád már nehezebb helyzetből is kivágta magát. A fiú éppen időben fordult hátra, hogy lássa, Jones a földre zuhan Dovcsenko ütésétől. Mac tovább lökdöste Muttot. – Hát lehet, hogy nem volt ennyire nehéz. De ha valaki ki tud mászni ebből a lekvárból, akkor az Indiana. A fiatalember vállat vont, és bólintott. Mackel együtt a szurdok felé igyekezett. De volt még egy probléma. A csapatszállító. Elállta az útjukat, és puskacsövek szegeződtek rájuk. A katonák nem hagyták, hogy megint megszökjenek. Mac és Mutt megpróbált balra kitérni, de a teherautó eléjük kanyarodott. Mutt visszanézett az emelkedőre. Közeledett a hangyák hadserege. Csapdába estek. Mac elfintorodott. – Úgy tűnik, Indynek minket is meg kell mentenie. ◊

◊

◊

Marion egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. A kétéltű üresjáratban volt. Amikor az orosz transzport kikanyarodott a dzsungelből, az árnyékba húzódott a „kacsával”. 158

Azok a szemetek egyenesen átvágtak az erdőn. Sose hidd el egy komcsinak, hogy szabályosan játszik. Marion nem tudott tovább várni. A gázra lépett, és a kétéltű előreszökkent. A nő egyenesen az orosz szállítójármű – és a fia – felé fordította a kocsi orrát. Ahogy remélte, a zaj és a kétéltű váratlan felbukkanása felkeltette a teherautón lévő katonák figyelmét. Ráadásul az egyik saját járművük közeledett. Az oroszok épp elég ideig haboztak ahhoz, hogy Marion oda tudjon robogni a fia mellé. – Befelé! – rivallt Muttra és Macre. Az oroszok rájöttek, hogy Marion nem közéjük tartozik, és tüzet nyitottak. A lövések zaja majdnem megsüketítette a menekülőket. Marion lebukott a vezetőülésben. A jármű páncélozott oldalán golyók kopogtak. A fia és az angol férfi hátul vetette be magát a kétéltűbe, és a padlójára estek. – El kell érnünk a folyót, anya! – ordította Mutt. – Ez a tervem, fiam, de előbb – Marion hátramenetbe kapcsolt – fel kell szedni Oxot és apádat. – Marion, Indy megparancsolta, hogy nélküle menjünk a folyóhoz – jegyezte meg Mac. A nő a gázra lépett. – Mac, mikor hallgattam én Jonesra?

43. Indynek minden porcikája sajgott; úgy érezte, az egész teste tele van horzsolásokkal. Mostanra a hangyasereg alaposan elbánt vele. S bár többször is összecsapott Dovcsenkóval, az ütései alig jelentettek többet az ezredesnek, mintha meglapogatta volna a hátát. Az imént tüzelést hallott, és nem mert körülnézni. Aztán meghallotta Marion kiáltozását, és tudta, hogy minden rendben van. Oxley még mindig a földön hasalt, és magához ölelte a kristálykoponyát. Nem messze tőle egy csapat tűzhangya mászott le a szikla peremén, és egyenesen felé vonultak. Indy úgy helyezkedett, hogy Dovcsenko minden ütésével és rúgásával közelebb kerüljön Oxleyhoz. Valahogy rá kellett vennie a barátját, hogy megmozduljon. Dovcsenko rávetette magát. Az ujjpercei véresek voltak, és Indy gyanította, hogy nem az orosz saját vére festette pirosra az öklét: Indy az ezredes felé lendült, de az félreütötte a karját, és erősen mellbe vágta. A professzor hanyatt esett – pontosan Oxley mellett zuhant a földre. – Ifjabb Henry Jones – mondta Ox, és diadalmas mosollyal bámult rá. Indy eltátotta a száját – mindössze erre volt képes. Megdörzsölte a mellkasát. 159

Szóval Dovcsenko talált egy olyan testtájékot, amelyet kezelésbe vehetett. Úgy érezte, hogy az ütéstől majdnem kiugrik a szíve a helyéről. Talpra ugrott, köhögött és hátrasandított. Milyen közel volt a?… A mindenit! Néhány méterre a hangyák széles hullámban hömpölyögtek felé. Úgy tűnt, ezúttal nincs menekvés, de Indy nem adta fel. Lehajolt, és fel akarta ráncigálni Oxot. A professzor azonban lerázta magáról a segítő kezet, és erőlködve felemelte a kristálykoponyát. Az ragyogni kezdett. Mintha a hangyasereg megrémült volna a sugárzó fénytől, kettévált, megkerülte őket, és gyorsan eltisztult a terepről. De még nem voltak egyedül. Dovcsenko felhördült, és dühös bikaként támadásba lendült. Indy azonban most készen állt. Már elege volt az orosz ezredesből. Szembenézett vele, kivárta a kedvező pillanatot, és lebukott Dovcsenko karja alá. Az óriás megtorpant, Indy pedig a vállára lendítette, majd kiegyenesedett, és arrébb csúsztatta ellenfelét. Az ezredes testének súlypontja áthelyeződött, és nagy puffanással hanyatt zuhant. Épp a hangyasereg közepére. Dovcsenko megpróbált felkönyökölni, de a hangyák egy pillanat alatt ellepték. A férfi átkozódni kezdett – de a hangja elakadt, amikor a hangyák beáramlottak a szájába, az orrába és a fülébe. Lihegve hátrahanyatlott, és rángatózni kezdett, kétségbeesetten küszködött, de a túlerő a talajra nyomta. Néma agóniájában a földet kaparta. Aztán megmozdult a teste. Indy először azt hitte, hogy az orosz kúszni kezd, és csodálta az állhatatosságát. Aztán észrevette, hogy az ezredes pár centivel a talaj fölött mozog. Az óriás alak a boly felé tartott: a hangyák hadserege cipelte. Nyilvánvalóan hamarosan tálalják a vacsorát. És a mai étlapon egy orosz lesz a fő fogás. ◊

◊

◊

Marion hátramenetbe kapcsolta a kétéltűt. A visszapillantó tükörben látta, hogy Indy felemeli Oxleyt. A professzor még mindig a kristálykoponyát szorongatta. Indy meggörnyedt a másik súlya alatt, és lassan araszolt felé. A hangyák minden lépésre szétváltak, mint Mózes előtt a Vöröstenger. Ő és a többiek nem voltak ilyen szerencsések. A hangyák belepték az egész platót. Mindenre rámásztak, ami az útjukba került, beleértve az orosz csapatszállítót és a kisebb kétéltűt is. Mutt és Mac ordítozott és csapkodott. 160

Néhány hangya Marion lábán szaladgált fel s alá. A hegyszoros túloldalán az oroszok kiugráltak a megrekedt transzporterből, köteleket és létrákat hurcoltak magukkal, mindent, aminek a segítségével elmenekülhetnek a hangyák elől. Nekik is ugyanaz jutott az eszükbe, mint ellenfeleiknek. Le kell jutni a vízbe. Marion végre odaért Indyhez. – Elvihetem, idegen? – kérdezte, de nem tudta elrejteni a megkönnyebbülését. Bár a férfi vérzett, tele volt ütésnyomokkal és zúzódásokkal, mégis valami csattanós visszavágásra számított. De Indy csak fáradtan elmosolyodott. Olyan megviseltnek tűnt, mint aki elérkezett tűrőképessége határára, s ez még jobban megrémítette a nőt. – Köszönöm, Marion. Indy odairányította Oxleyt Mac mellé, majd bemászott az utasülésbe. Amint elhelyezkedett, óvatosan kinyúlt, és megszorította a nő kezét. Ez a gesztus áthatolt a rémületen, és melegséggel töltötte el Marion szívét. – Merre megyünk, gyönyörűségem? – hunyorított a férfi. Marion önbizalommal telve rámosolygott, bekapcsolta az ablaktörlőt, lesöpörte a hangyákat, majd a gázra lépett, és egyenesen a sziklaperem felé indult. Indy rájött, merre tart, és erősebben szorította a kezét. – Meg kell állítanod ezt az izét, különben legurulunk. – Pont ezt akarom, Jones. A férfi ránézett. – Ez nagyon rossz ötlet, Marion! Engedj a kormányhoz! Marion nemtörődöm mosollyal válaszolt, amelyet már túl gyakran látott rajta – és még azt is hozzátette, amit ilyenkor mondani szokott: – Bízz bennem! Rákapcsolt, s a jármű felgyorsult. Mindkét oldalukon oroszok versenyeztek velük. Marion ügyet sem vetett rájuk: egyenesen a szikla felé tartott, és a peremén fékezett.

44. Szpalko hallotta a sikolyokat a közeli emelkedőről, de nyugodt maradt. Némán a dzsip motorháztetejéhez simult. Azt a technikát alkalmazta, amelyet a nepáli szerzetesek fejlesztettek ki a szívdobogás, a lélegzés és a testhőmérséklet szabályozására, akik megtanították arra, hogyan érje el a nemlétet. Most ebbe az állapotba akart kerülni. Ha nem létezik, nem is lehet észrevenni. A hangyákra azonban nem hatott ez a módszer. Szpalko megvárta, amíg a hangyák kirajzanak a bolyból. Mozdulatlanul állt, amikor a homokkupac tetejéről lehullámzó sereg nyüzsögni kezdett. Bár tudta, hogy csak csipetnyi esélye van addig, 161

amíg az ezredes visszatér, mégis megmozdult, és óvatosan lecsúszott a motorháztetőről. Lábával kitapogatta a talajt – először az egyikkel, aztán a másikkal. Semmi sem támadt rá. Elégedetten bólintott, és könnyű léptekkel elindult a bucka felé. Óvatosan lecsúszott a lejtőn, igyekezett szabályozni a lélegzését, s közben a hangyaseregen tartotta a szemét. Amikor elég messze került a boly nyílásától, gyorsabban szedte a lábát, és leért az aljára. Szilárd talajt érezve a lába alatt, megállt, és felmérte a lehetőségeket. Az emelkedőn túlról még mindig hallotta a sikolyokat. Arra nem szabad mennie. Hátat fordított, és elindult egy másik ösvényen. Tudta, merre van a folyó, és afelé tartott. Csak a célja járt a fejében: ez elűzte minden félelmét, és elnyomta a kétségeit is. Csatlakoznia kell az elvtársaihoz. És meg kell találnia dr. Jonest. ◊

◊

◊

Amint a kétéltű lesiklott a szikla pereméről, Indy megragadta Marion karját; a másik kezével az ajtó kilincsébe kapaszkodott. A jármű egy lélegzetvételnyi ideig szinte lebegett a levegőben – majd zuhanni kezdett. A sziklafal elszáguldott mellettük a köteleken lefelé ereszkedő katonákkal együtt. Indyből kiszakadt egy elfojtott kiáltás: – Marrrrrion! Egy másodperccel később, a szikla felénél a kétéltű ráesett valamire. Indy előrebukott, és beverte a fejét a szélvédőbe. Mi az ördög?… A professzor szédelegve hátradőlt az ülésen, és lenézett az ajtó pereme fölött. Vajon félúton valami sziklapárkányon kötöttek ki? De csak ágakat és leveleket látott, és valahol mélyen az éles kövek között kavargó folyót. Felnézett a peremre, majd Marionra meredt. Rájött, hol landoltak. Egyenesen kiállt a sziklafalból, mint egy baseballkesztyű. – Egy fa? – nagyot nyelt. – Lepottyantottál minket egy nyavalyás fára? Marion vállat vont, és beindította a motort. A kétéltű kerekei pörögni kezdtek a levegőben, s letörték az ágakat, letépték a leveleket. – Korábban láttam meg a fát! Amikor felfelé jöttem! Ezen a ponton a szikla nem olyan magas! Indy kinyújtotta a nyakát. Elég magas ahhoz, hogy elvegyen egy évet az életemből. És még nem is másztak ki a bajból. A köteleken függeszkedő orosz katonák egyre közelebb kerültek hozzájuk. Mögöttük hangyák áradtak lefelé a sziklán, mint egy karmazsinpiros zuhatag. – Nem maradhatunk itt! – próbálta meg Indy túlkiabálni a motorzúgást. 162

A kétéltű megbillent, ahogy az ágak lassan meghajlottak a súlya alatt. A hátsó kerekek mögött vastag gyökerek bukkantak elő a sziklafalból. Kődarabok hullottak alá. A fa lassan ereszkedni kezdett, a jármű előredőlt. Lefelé, lefelé, lefelé… Mindannyian visszatartották a lélegzetüket, amikor az orosz katonák első csoportja felbukkant mellettük. De nem érdekelte őket a süllyedő kétéltű, a túlélési ösztön pillanatnyilag elnyomta az ellenség iránt érzett gyűlöletüket. A hangyakolónia a lefelé ereszkedő katonák nyomában volt. Fentről egy sikoltozó alak bukott le, az egész testét hangyák borították. Eközben a „kacsa” tovább süllyedt, s már majdnem függőleges helyzetbe került. Indy a szélvédőn át észrevette, hogy egyre közelebb jön a kanyargó folyó homokos partja, sőt a jármű orra már alig egy méterre van tőle. Amint a fatörzs tovább hajlott, a kétéltű súlypontja áthelyeződött, és lefelé kezdett csúszni. Ágak törtek le, és a partra hullottak. Levelek záporoztak a homokra. A „kacsa” követni készült őket. – Kapaszkodjatok! – kiáltotta Indy. A figyelmeztetés feleslegesnek bizonyult. A fa tovább hajlott, és egy perccel később a kétéltű első kerekei súrolták a homokot, majd viszonylag simán lehuppant a partra. A lent összegyűlt orosz katonák ámulva nézték a szokatlan landolást. Ám hamar magukhoz tértek, és rájuk szegezték a fegyvereiket. De alighogy a kétéltű földet ért, a fa súlyos törzse visszacsapódott a sziklához, és lesodort két, a kötélen kapaszkodó katonát. Meg egy seregnyi hangyát a sziklafalról. A csáprágókkal felfegyverzett horda záporként hullott a katonákra, akik a döbbenettől elfelejtettek lőni. A folyóba gördülő kétéltű mögött sikolyok és üvöltések hangzottak fel. Amint a vízbe ért, a „kacsa” bebizonyította kétéltű mivoltát, és úszni kezdett a széles folyóban; alámerült, majd felbukkant a felszínén. Az alsó áramlat magával ragadta, és biztonságosabb helyre vitte a két harcoló seregtől: a hangyáktól és a katonáktól. Sikerült! Bár a szíve még mindig hevesen vert, Indy szélesen elvigyorodott. Oxley remegett az izgalomtól. Nyilvánvalóan legalább annyira felvillanyozta a váratlan megmenekülés, mint Indyt. – Lefelé! – kiabálta, majd megismételte: – Lefelé! A csónak körözni kezdett: Marion szemmel láthatóan nem tudta irányítani. Bár vadul forgatta a kormánykereket, a kétéltű nem engedelmeskedett, az áramlat foglyul ejtette őket. – Lefelé! Lefelé! – ordította megint Oxley, és meglengette a karját, majd megragadta a koponyát. Indy arrafelé nézett, amerre Oxley mutatott. Az áramlat éppen abba az irányba vitte őket. Megveregette a barátja vállát. – Arrafelé megyünk, cimbora. Nyugodj meg. Mac segített Oxleynak elhelyezkedni, majd előrehajolt. 163

– Csak kapcsolj egyet, drágám, és máris csodálatosan átalakulsz sofőrből motorcsónak-vezetővé. Marion hátranézett, de nem szólt egy szót sem, csak engedelmeskedett és átkapcsolt. Az új motor beindult. Indy alatt megremegett az ülés. Kihajolt, és látta, hogy a kerekek visszahúzódnak a kétéltű oldalába, a végén pedig beindul a propeller. Fél kezét a kormánykeréken tartva Marion kiegyenesedett, és rámosolygott Indyre. A férfi vállat vont, de nem tudta eltitkolni, hogy Marion megint nagy hatással volt rá. Mutt előrehajolt. – Ideje indulni, anya! Amint a fiú hátradőlt, Indy megfogta Marion szabad kezét, és megszorította. Nem fogja elengedni. Ezúttal nem.

45. A csónak lassan a folyó egy nyugodtabb szakaszára ért. Mutt hátradőlt, a lábát nekitámasztotta a hátsó ajtónak, és keresztbe tette. Bár a vizet fürkészte, megérezte, hogy valaki nézi. Hátrafordult, és látta, hogy Jones méregeti. – Mi van? – kérdezte. – Láttalak Szpalkóval. – Indy előrelendítette a kezét. – Az előkészítő iskolában tanultál meg így vívni? Mutt vállat vont. – Csak még egy felesleges tantárgy. – Én ezt nem nevezném feleslegesnek. – Két évig ő volt a bajnok, de aztán kidobták, mert fogadásokat kötött az eredményekre – jegyezte meg büszkén Marion, miközben az áramlatba irányította a csónakot, majd Jonesra kacsintott. – Micsoda? – hüledezett Indy. – Ezért kidobták? Ez felháborító! Mutt kiegyenesedett az ülésen, és a mellkasára bökött. – Arra fogadtam, hogy én fogok győzni. Szerencsém volt. Mi a rossz ebben? Mac hátba verte. – Belevaló kölyök! – Aztán előrehajolt. – De elkövettél egy hibát is, fiatalember – tette hozzá komolyabb hangon. – Micsodát? – Mindig ügyelj arra, hogy az oldalad is védve legyen. Ellenkező esetben bekaphatsz egy találatot. Mutt végiggondolta a tanácsot, majd bólintott. Az angolnak igaza van. Nem hagyhat szabad találati felületet. Ez eddig miért nem jutott eszébe? Az első ülésen Jones a szemét forgatta, és úgy tűnt, valami nagyon kikívánkozik belőle, de a csónak hirtelen hánykolódni kezdett. Mindenki megdermedt, és felkészültek a legrosszabbra. – Egyre erősebb a sodrás – állapította meg Marion. Mutt kihajolt, s végignézett a folyón. 164

– Elöl zuhatagok vannak. De nem látszanak túl veszélyesnek. Meg tudod csinálni, anya. Marion megveregette a fia vállát, és rámosolygott. Nyugodtabb vizekre kormányozta a csónakot, de az alsó áramlat sebesebb volt, és a kétéltű hánykolódni kezdett. Miközben egyre gyorsabban haladtak, Mac előrehajolt, és a kezét nyújtotta Marionnak. – Egyébként George McHale a nevem. Sajnálom, hogy elsőre rossz benyomást keltettem. Tudja, kettős ügynök vagyok, meg minden. Tulajdonképpen inkább… Jones félrelökte az angol karját. – Békén hagynád végre? – Mi van? Jones szúrós szemmel nézett a férfira. – Azt hiszed, nem vettem észre, hogyan mosolyogsz rá, haver? Mintha odaragasztották volna a képedre a vigyort. A csónak ekkor ért a sellős-zuhatagos részre, amelyet Mutt már korábban észrevett. Az első hullám felemelte a csónak orrát, majd a kétéltű lebukott, a víz alá került, de egy újabb hullám a felszínre dobta. Mutt telibe kapta a vizet, amely a padlóra döntötte, és kénytelen volt egy jót kortyolni belőle. Gyorsan felült, köhögött és köpködött. Amint a csónak megint egyenesen úszott, Mutt észrevette, hogy egy tócsában üldögél. Éppen fel akart állni, amikor fájdalom hasított a kezébe. Felkapta a karját, és látta, hogy az egyik ujjára egy szivárványszínű hal tapad. Undorodva megrázta a kezét. – A mindenit, egy pirája! – kiáltotta. A többiek felsikoltottak. Mutt meglendítette a karját; a hal lerepült róla, és a vízbe csobbant. A fiú melléhez szorította vérző kezét. De a többiek tovább sikoltoztak. – Jól vagyok, jól vagyok! – nyugtatta őket. De a kis csónakon senki sem figyelt rá, mindenki előremeredt. Anyja vadul forgatta a kormánykereket. Mutt kíváncsian kinyújtotta a nyakát, és lenézett a vízre. Szeme kerekre tágult, amikor rájött, mitől rémültek meg a többiek. A folyó néhány méterrel odébb vízesésbe torkollott! Oxley nagyon izgatott lett mellette. – A harmadik zuhatag lefelé! – kiáltozta. Bár Marion folyamatosan küzdött az áramlattal, az erősebb volt nála. A motor lefulladt, a propeller egyik lapátja letört, de a csónakot tovább sodorta az erősen hullámzó folyó. Úgy tűnt, nincs más választásuk. Mutt is kapaszkodott, felkészülve a zuhanásra. ◊

◊

◊

Szpalko a folyó partján a megmaradt orosz kontingens mellett álldogált. A sáros, meredek úton három jármű araszolt lassan az ott gyülekező katonák felé. Végignézett az embereken, akiknek most 165

már csak ő parancsolt. Az üldözés közben Dovcsenko ezredes valahol eltűnt. Olyan kevesen voltak. A csapat háromnegyede – az orosz Szpecnaz legkiválóbb emberei – alulmaradt egy nővel, egy fiúval és egy öreg régésszel szemben. Hitetlenkedve megrázta a fejét, olyan lehetetlennek tűnt ez az egész, mégis kénytelen volt elfogadni. De akkor sem adhatja fel: tudta, hogy ellenségei a folyón menekülnek. Mivel nincs más választása, a folyó mentén haladva fogják követni őket. Amikor a járművek odaértek mellé, egy pillanatig sem habozott. Felszállt az első dzsipre, és kiadta a parancsot katonáinak: – Előre! ◊

◊

◊

Túljutottak a zuhatagon. Amikor a kétéltű lejjebb zuhant a vízesésen, Indy megmarkolta a kilincset, és kitámasztotta magát a lábával. A „kacsa” rövid szabadesés után a vízen kezdett hánykolódni, alábukott, de gyorsan a felszínre került. Nem is olyan rossz. Indy kiköpte a vizet, majd megkönnyebbülten felsóhajtott – de hamar észrevette, hogy egy újabb vízesés zuhog alá előttük. Az erős áramlat arrafelé sodorta őket. – Lefelé! – kiabálta Oxley a hátsó ülésről. Megint a levegőbe emelkedtek. Indy úgy érezte, mintha a csónak kiszaladna alóluk; levegő után kapkodva kapaszkodott az ülésbe, majd visszazökkent rá, de a beáradó víz kis híján lesodorta. Az ajtó kilincsét szorongatva kiegyenesedett, és a többieket kereste. Mindenki megvolt, de remegtek az ijedtségtől. Oxley kihúzta magát. – Lefelé! – Nyugi, Ox. Azt akartad, hogy a folyón haj ózzunk ?A harmadik zuhatag? Oxley előrehajolt, és vadul mutogatott. – Lefelé, lefelé… Mac megrázta magát. – Nem a folyóra mutat, Indiana. Az angolnak igaza volt. Ox a part felé integetett, s egy ösvényre bökött, amely a vízesés mellett vezetett lefelé. Lefelé. Indy szemügyre vette a keskeny csapást, de közben meglátott jó néhány lefelé haladó járművet is. Azok a teherautók és dzsipek ismerősnek tűntek. Az oroszok beérték őket. – A nyavalyások! Marion ránézett. – Mi baj van? Indy rájött, hogy hibát követett el. – A lefelé nem a folyóra vonatkozik…, hanem a folyó melletti ösvényre. De társaságunk is lesz. 166

Megint Oxleyra nézett. A professzor egész testében remegett, a keze rángatózott. Indy eddig azt hitte, Oxley izgatottan viselkedik. De most rájött az igazságra. Ox nem izgult – hanem rettegett. Anélkül, hogy megfordult volna, Indy már hallotta. A távoli mennydörgés egyre közelebb jött és hangosabb lett. A harmadik zuhatag. Indy hátranézett, és megdermedt. A folyó egy tajtékzó peremről zuhant alá, és semmi jele sem volt annak, hogy alul ismét a medrében igyekszik tovább. Csak az eget látta. – Nem tudunk átjutni rajta – mormolta. – Legalábbis nem csónakkal. – Indy? – Marion hangjában nemcsak aggodalom csendült, mivel sejtette, mit fog javasolni a férfi. Indy szembefordult a többiekkel. – Amikor odaérünk a zuhataghoz, mindenki hagyja el a fedélzetet! Ugorjatok ki a csónakból! Ez az egyetlen esélyünk! Bámuló tekinteteket látott, de Indy tudta, hogy megértették. Előrefordult, és felkészült, hogy kiugorjon, amint a kétéltű az örvényhez ér. Senki sem sikoltott – ami rájuk várt, azt nem lehetett sikoltással elintézni. Mindenki visszatartotta a lélegzetét, amikor a csónak a peremre ért, és zuhanni kezdett. A „kacsa” leszegte az orrát, és a hihetetlenül távolinak látszó folyó felé hullott. Indy tudta, hogy csak egyféleképpen menekülhetnek meg. – Ugorjatok!

167

168

HATODIK RÉSZ AZ ELVESZETT TEMPLOM

169

170

46. Indy rugdosódva és kapálódzva a víz felszínére evickélt. Minden irányérzékét elvesztette, de ösztönösen menekült a sötétségből a fény felé. A tüdeje égett, az izmai begörcsöltek. Egy utolsó, heves rúgással kiemelkedett a folyóból, és levegő után kapkodott. Végre visszatért a világba, amely mennydörgő robajjal üdvözölte. Indy a vizet taposva, lassan körözni kezdett. Felfedezte a zaj forrását. Néhány méterre tőle hatalmas vízesés zuhogott alá. Arrébb tempózott, mivel attól tartott, hogy nem tud megküzdeni az erős sodrással. Szerencséjére a folyó a vízesés előtt egy mély tóba ömlött. Indy érezte az alsó áramlatot, de erőteljes lábtempóval leküzdötte. A vízcseppek ködén át csapkodást hallott a vízben. Hangokat hallott. A nevén szólították: – Indyyy! Marion! A nő hangjának irányába úszott. Amint közelebb ért, meglátta Mariont és Muttot. Anya és fia a part felé tempózott. Odaintegetett nekik. – Marion! A nő visszanézett, s arcáról megkönnyebbülés sugárzott. – Menjetek a partra! – kiáltotta nekik. Indy tekintetével végigpásztázta mindkét partot és a folyót. Hol lehet Mac és Oxley? Nagyot sóhajtott, amikor meglátta, hogy két csuromvizes alak botorkál egymásba kapaszkodva a vízesés partján.

171

Indy arrafelé igyekezett, ahol Marion és Mutt kimászott a vízből, és lerogytak a mohos kövekre. Vizes ruhájával küszködve Indy tovább úszott, de közben körülnézett. Itt a levegő hűvösebbnek tűnt, s a vízesés miatt elég nyirkos is volt. A parton virágzó orchideákkal borított fák sorakoztak. Egy skarlátszínű arapapagáj kiterjesztette ragyogó tollazatát. Majmok ugráltak a fák ágain, s rikoltozva tiltakoztak a betolakodók ellen. Indy végül partot ért, és kimászott a folyóból. Úgy érezte, hogy négyszer annyit nyom, mint rendesen, és fele annyira erős. Mielőtt teljesen magához tért volna, négykézlábra állt – túl gyenge volt ahhoz, hogy felegyenesedjen. Marion felé vonszolta magát. A nő még csak üdvözlésre sem emelte a kezét. Indy mellé csúszott, és magához ölelte. Úgy érezte, végre hazatért. Mariont is ismerős érzések foghatták el, mivel halványan elmosolyodott. – Ugye, még nem fáradtál bele, Indy? – Bébi, el sem tudod képzelni, mennyire… – Dehogynem. Mindig így akarsz élni? Az egyik isten háta mögötti helyről rohangálsz a másikra, és vissza? A férfi felsóhajtott, és visszamosolygott rá. – Nem a távolságon múlik a dolog, szívem. Hanem az éveken. Egymás szemébe néztek. Most az egyszer Indy túl kimerült volt ahhoz, hogy vitatkozzon. – Marion… Az ajkáról elröppenő névben ígéret és vágy is tükröződött. De mielőtt folytathatta volna, valami megreccsent a bokrok között. Mutt vizes haja összekócolódott, de most nem volt ideje ezzel törődni. Riadtan felkapta a fejét, és körülnézett. – Mi a fene volt ez? Indy felkönyökölt. – Nyugi, kölyök. Valószínűleg egy szarvas vagy tapír. De csak Oxley és Mac érkezett meg. Az angol lerogyott a földre, és hanyatt dőlt. – Még egyszer ne csináljuk ezt – nyögte az égre meredve. Oxley a vizes zsákot szorongatva járkálni kezdett. Egy pillanatra sem engedte ki a kezéből a kristálykoponyát. Indy figyelte, ahogy a professzor a folyónak hátat fordítva lekuporodik a partra. Oxley kinyitotta a zsákot, elővette a koponyát, és letette a kövekre. Indy nagyot nyögve felállt, és odament hozzá. Marion és Mutt követte. Oxley úgy helyezte el a koponyát, hogy az ugyanarra nézzen, mint amerre ő bámul. Indy hallani vélt vagy csupán érzett valami vibrációt a levegőben, amely egyre erősebb lett. – Nézzétek! – kiabálta Mutt. A koponya szeméből fény áradt, és mozogni kezdtek körülötte az apró kavicsok. A homok is rezgésbe jött, majd lassan kört formáltak a kristály körül. Marion belekarolt Indybe. 172

– Ez egyszerre csodálatos… és rémisztő látvány. Indy összehúzta a szemét, és fürkészni kezdte a szemben lévő környéket. Az esőerdő szélén túl sötét sziklák emelkedtek. Foltokban moha borította őket, virágzó orchideák indái kanyarogtak rajtuk. De a koponya pillantása a sziklába vésett óriási kőfejre szegeződött, amelynek szemei túlméretezettek voltak az archoz képest. Mint a kristálykoponyáé. Oxley szavalni kezdett mellettük: – Könnyező szemek…, miket legutóbb láttam itt, a halott álomkirályságban. .. ◊

◊

◊

… Visszatértek arany látomásban. Mutt mocorogni kezdett Oxley mellett, eszébe jutott a vers folytatása. Ismerte ezt a költeményt! – T. S. Eliottól idéz! – mondta hangosan. Mindenki rámeredt. A fiú ügyet sem vetett rájuk, odahajolt Oxleyhoz: – Ox, te olvastattad el velem, emlékszel? Könnyező szemek…, miket legutóbb láttam itt, a halott álomkirályságban… Visszatértek arany látomásban. Úgy tűnt, Oxley nem hallja Mutt szavait. De valaki más meghallotta. Mac odasietett melléjük. – Arany látomás? Ez tetszik nekem. Számíthattok rám! Mutt elcsüggedt, de nem adta fel, és odaállt a koponya elé. Ugyanabba az irányba nézett, mint az, és összeráncolta a homlokát. Szemmel láthatóan erősen koncentrált. Indy odalépett mellé, és ő is tanulmányozni kezdte a terepet. Miután alaposan szemügyre vette a sziklába vésett arcot, Mutt felemelte a karját. – Ha közelebbről megnézi, láthatja, hogy a bal szeméből egy vékony vízesés csordogál. Mint a könnyek. Jones erőltette a szemét, de végül megrázta a fejét. – Szavamra, kölyök, a te szemed jóval élesebb, mint az enyém. – Könnyező szemek… – mormolta Mutt. Miközben a fiú a rejtvényen rágódott, magán érezte Indy tekintetét. Mintha a professzor arra várna, rájön-e valamire. Mutt dühös volt magára, hogy egyáltalán érdekli, mit gondol ez a férfi róla… – de egyidejűleg kénytelen volt bevallani magának, hogy igenis, törődik vele. Szembefordult Jonesszal. – Lehet, hogy azt jelenti, keresztül kell menni a vízesésen… a könnyeken? Jones a vállára csapott. – Ez az, kölyök. Pont ezt fogom csinálni. – Oda akarsz felmenni? Minden felszerelés nélkül? Elment az eszed? 173

Jones a folyóparton heverő, elrongyolódott vászonzsák felé indult. – Senkinek sem kell velem jönni. De a koponyának vissza kell térni. – Visszatérni – visszhangozta Oxley. A holtfáradt Mutt felélénkült, de egy kicsit meg is ijedt. – Kit érdekel? Az a dolog csak bajt hozott ránk. – Oxleyra mutatott. – Látod, mi lett belőle? Jones a vállára dobta a zsákot. – Nekem kell visszavinnem. Marion átölelte a fiát. – De miért neked, Indy? A professzor vállat vont. – Mert megkért rá. Mutt hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Megkért? Egy élettelen kődarab? Jones elindult, majd visszanézett. – Miből gondolod, hogy élettelen?

47. Indy a ködben fürdő nyirkos sziklába kapaszkodott. Minden porcikája sajgott. Fél napba telt, mire átverekedték magukat a dzsungelen, és feljutottak a sziklának erre a pontjára. A továbbvezető út egyre veszélyesebb lett; minden lépés előtt a lábukkal kellett kitapogatniuk, hogy elég szilárd-e a kő – amelyet egyébként csúszós moha és síkos levelek borítottak, és néha kisebb darabok törtek le belőle, így bármikor lezuhanhattak volna róla a fák közé. Indy lihegve a lemenő napra bámult, amelynek fénye olyan szögben világította meg a tájat, hogy az smaragd árnyékok világának tűnt. A köd szellemként lepte be az őserdőt, amelyben ezüst kígyóként csillogott a folyó. A professzor úgy érezte, őskori táj veszi körül. – Emeld fel a lábadat a kezemről! – hangzott egy kiáltás. Rendben, talán ez a táj mégsem teljesen őskori. Indy lenézett. Marion alatta mászott, szorosan a falhoz simulva. Mögötte Mutt és Mac toporgott. A kölyök egyensúlyozni próbált, s a kezét dörzsölgette: behajlította, majd kiegyenesítette az ujjait. Mac kipirult és verejtékezett. – Sajnálom, haver, megcsúsztam – szabadkozott bűnbánóan. – Ne nyavalyogjatok már! – szólt oda nekik Indy sokkal határozottabban, mint ahogy érezte magát, és Mutt felé intett. – Ne felejtsd el, kölyök, hogy mindig három ponton kell tartanod magadat. Első a biztonság! Mutt hitetlenkedve meredt rá.

174

– Ember, lehet itt szó egyáltalán biztonságról? – megrázta a fejét, de azért erősebben kapaszkodott. – Te meg a beszélő koponyád! – morogta az orra alatt. – Csak haladjatok! Indy megint mászni kezdett. Korábban, amikor átverekedték magukat az őserdőn, a többiek megkérdőjelezték azt a véleményét, hogy a koponya több, mint egy darab kristály. De nem is próbálta meggyőzni őket – nem lett volna képes rá. Bár a koponya tulajdonképpen nem beszélt hozzá, érzett valamit, ami arra késztette, hogy ide jöjjön; olyan kényszer vezette, amely ott dobolt a mellkasában. Visszatérni… Indy emlékezett rá, hogy amikor a koponyát nézte, bár elvakította a ragyogása, belefeledkezett a fényébe, amely úgy vibrált, mintha élne. Ha lenne még egy kis ideje… – Indy! Nézd! – kiabálta Marion lentről, és felfelé mutatott. A professzor előrenyújtotta a nyakát. Oxley már felért a sziklapárkányra, és úgy lépkedett rajta, mintha reggeli sétára indult volna a parkban. Még meg is állt, kiemelt egy sasfészekből néhány elhullatott tollat, és a többi mellé tűzte a vászonkalapjára. Fölötte óriási, faragott szem bámult a völgyre. Komoly, sztoikus tekintet volt, de melankóliát is tükrözött, főleg azért, mert víz folyt ki a szemet formázó alagútból, és lecsörgedezett a sziklán. A könnyek nyomában másztak fel a sziklán. Indy Oxley mögött haladt, hiszen a professzor már járt itt, és Jones boldogan átengedte neki a vezetést. Marion figyelmeztető kiáltása után Indy észrevette, hogy Oxley egy keskeny peremről egyenesen beleugrik a vízesésbe. Muttnak igaza volt! Könnyező szemek… Indyt felvillanyozta a felfedezés, és ez gyorsabb mászásra ösztökélte. Odaért a sziklaperemre, és fürkészni kezdte a vízesést. Nem látott sem nyílást, sem valami átjárót vagy alagutat. Mindenesetre Oxley megmutatta az utat, és kénytelen volt megbízni a professzorban. Indy elrugaszkodott, és átugrott a vízesésen. A túloldalon hideg levegő csapta meg – beesett egy alagút nyílásába. Feltápászkodott, megkönnyebbülten felsóhajtott, majd elkerekedett a szeme. – Indy! – Marion túlkiabálta a vízesés zuhogását. Jones ki tudta venni alakjának körvonalait a vízfüggöny túloldalán. – Jól vagyok! – ordította vissza. – Ugorj! Elkaplak! Csak annyit kell… Mielőtt befejezhette volna, a csuromvizes nő egyenesen a karjába esett, és nevetve felnézett rá. – Mit akartál mondani? – rázta le a vízcseppeket az arcáról. – Nem fontos – és elindult vele az alagútba. – Én is jövök! – süvítette Mac. Ugrások és kiáltozások hallatszottak, de végül mindannyian összegyűltek az alagút bejáratánál. Indy elővette a kopálfaágakat, 175

amelyeket korábban a dzsungelben tört le. Az amazóniai bennszülöttek a fa gyantáját sebgyógyításra és meghűlés kezelésére használják – de nagy mennyiségben tartalmaz éghető szénhidrogént is. Gyufa sercent, a fáklyák meggyulladtak, és orvosságszagú, csípős füstjük felfelé szállt. Indy felemelte a fáklyáját, amely megvilágította az alagutat. – Hol van Oxley? – kérdezte Marion. Indy összeráncolta a szemöldökét, és körülnézett. Egy pillanattal azelőtt a professzor még ott állt mellette, de már eltűnt. Az átjáró végén beszűrődött egy kevés napfény. – Arra – mutatta Indy. Karját lengetve egy alak táncolt a fényben. – Ifffjabb Hennnry Jonnnes! – Jobb lesz, ha odamegyünk – javasolta Indy. – Mielőtt szem elől tévesztjük. Mutt előrefutott, és magasra emelte a fáklyáját. – Hé, ezt látnotok kell! Indy odalépett mellé. A sziklás falat végig festmények borították: kazettákra voltak osztva, s mindegyik művészi volt a maga nemében. – Ide nézzetek! – hívta őket Marion a túloldalra, és odatartotta a fáklyát. A másik oldalon lévő fal is tele volt ősi műalkotásokkal. Indy egyszer járt a franciaországi Lascaux-ban, ahol Kr. e. 15 000 táján keletkezett falfestményeket fedeztek fel; a képek lovakat, bikákat és nagymacskaféléket ábrázoltak. Az emberi történelem során minden kultúra meg akarta örökíteni a művészetében mindazt, ami fontosnak számított az életében, hogy megőrizze az utódok emlékezetében. És itt ugyanez történhetett. Indy lejjebb ment a folyosón, és hol az egyik falra világított rá, hol a másikra. A festmények tovább folytatódtak. Tökéletesen szimmetrikusan helyezkedtek el, aprólékosan ábrázoltak rajtuk minden részletet. A fáklyák fényében az is kiderült, hogy a folyosóból újabb kamrák nyílnak, amelyek úgy sorakoznak egymás mellett, mint egy kezdetleges művészeti galéria. Minden kamra gazdagon volt díszítve. De kik lehettek a művészek? ◊

◊

◊

Szpalko csípőre tett kézzel álldogált a folyó partján, és a roncsot bámulta. Bár behorpadt, összevissza görbült, és megtelt vízzel, mégis felismerte a konvoj egyik kétéltűjét. Az emberei szerint a foglyai ezzel menekültek el a folyón. Gondosan szemrevételezte a megfulladt „kacsát”. Vajon dr. Jones és társai ugyanígy jártak? Mély lélegzetet vett. Nem számít. Tovább kell mennie a csapatával. De merrefelé? 176

Elfordult a folyótól, és számba vette az embereit. Hatvanan indultak el, de alig tucatnyian maradtak, ők is tele voltak bekötözött sebekkel; arcuk, kezük és lábuk megduzzadt a hangyák csípéseitől. Nem mindegyik lesz képes felmászni a sziklákra. De még mindig ők a legjobbak a legjobbak között. Tűzön-vízen át eljutottak erre a helyre, és hozzá hasonlóan bebizonyították, mennyit érnek. A katonák kötelekkel és hámokkal ügyködtek: felkészültek a szikla megmászására. A járműveket az utolsó zuhatagnál kellett hagyniuk, de minden felszerelésüket magukkal hozták. Beleértve a fegyvereiket is. Szpalko némán fohászkodott, hogy dr. Jones még mindig életben legyen, mert akkor… Hirtelen valami éles szúrást érzett a szemében, s ragyogó fény villant fel előtte. Vakon térdre esett a folyóparton, s úgy érezte, szétpattan a feje, mintha mély vízbe süllyedt volna. Sosem tapasztalt ilyen erőt, amely egyszerre megrémítette és felvillanyozta. Aztán megszűnt a nyomás. Nem… – Mi történt, ezredes? – kérdezte aggódva a hadnagya. Szpalko megrázta a fejét, és felállt. Rájött, mit érzett, amikor behatolt egy sürgető erő a tudatába. – Megtalálták… Megtalálták! Megtalálták Akatort! Nem lett volna képes megfogalmazni, honnan tudta, de érezte, hogy tudja. A hadnagya átadott neki egy hordozható nyomkövetőt. Gondosan tanulmányozta, különböző irányokba forgatta, de a műszer mutatója mindig egyfelé irányult. A ködbe burkolózó sziklák felé. Hát persze… A dzsungel túloldalán emelkedő sziklafalba egy hatalmas arcot véstek. Alaposan szemügyre vette. Úgy tűnt, a szemek egyedül rá merednek, bátorítóan, kihívóan. A feje még mindig zúgott, de a lelke mélyén tudta, mi rejtőzik a kőarc mögött. Végre megtalálta. Akator bejáratát!

48. Fáklyafény pislákolt a műremekek fölött. Mutt figyelte, ahogy Jones odahajol a sziklafestményekhez – apja olyan közelről nézte az alkotásokat, hogy majdnem az orra is hozzáért a sziklához. Hat egymás mellett térdelő emberalakot látott, akik karjukat a nap felé emelték. Jones óvatosan végigsimította a felületet. – Sárga föld… szén… vasoxid – mormolta. Mutt a saját szakállára vizsgálódott. A falon odaerősített tartókat vett észre. Az egyikbe bedugta a kezében lobogó fáklyát, így alaposabban tanulmányozhatta az alatta lévő követ, amely 177

feketéllett a koromtól. Jones példáját követve ujjával megdörzsölte a ragadós foltot. Valami nagyon könnyen rátapadt az ujjbegyére. Megszagolta. Terpentinhez hasonló szagot érzett, olyasmit, mint azé a folyadéké, amely fáklyáik tüzét táplálta. – Ez nagyon friss – dünnyögte Mutt. – Valaki nem is olyan régen használta ezeket a tartókat. Senki sem figyelt a szavaira. Jones felegyenesedett és nyújtózott egyet, hogy elűzze a hátába hasító fájdalmat. – Valószínűleg az ugha törzsbeliek, Akator őslakói festették ezeket. Mac közömbösen közelebb hajolt egy másik sziklafestményhez. – Mit gondolsz, milyen idősek lehetnek? – Néhány talán a mezolitikumban keletkezett. Úgy hat… mondjuk nyolcezer évvel ezelőtt. Lejjebb mentek az alagútban, s fáklyáik további festményeket világítottak meg. Jones megtorpant az egyiknél. Ez egy nagyobb embercsoportot ábrázolt, amelynek tagjai szintén térdeltek, és felfelé bámultak. De a nap helyett egy karcsú, magas alak lebegett a levegőben, széttárta a karját, és fény sugárzott belőle. – Valaki megérkezett – értelmezte Jones hangosan. Továbbmentek; a fáklyák fénye a falakon villódzott. Mutt megborzongott. A következő sziklafestményeken újabb, hasonlóan magas, karcsú alakok tűntek fel, de ezek az emberek közé vegyültek, akik amazok hosszú karjára mutogattak. A képek váltakozva mutatták be a törzs hétköznapi életét: az otthonuk építését, az ércek apróra törését, a földek felszántását. Az utolsó képen egy csoport ágyékkötőt viselő ember körében az egyik látogató ült törökülésben, és felmutatott a részletesen ábrázolt csillagos égboltra. Indy egymás után bökött oda a sziklafestményekre. – A látogatók tanították meg az ughákat…, hogyan kell építkezni, fémet megmunkálni, öntözni és földet művelni, a csillagok tudományára… Mutt anyja, aki már előttük járt, felkiáltott. Egy nagy festmény felé emelte a fáklyáját, amelyen életnagyságban ábrázolták az alakot. A társaság odasereglett. A képen az egyik látogatót örökítették meg. Az alkotó ügyesen dolgozott a finom színekkel és árnyékokkal, s profilból festette le a sápadt, fehér bőrű, sima arcú idegent. A művésznek sikerült megragadnia a bölcsességet és egyfajta békességet sugárzó arckifejezést is. De az illető nyilvánvalóan nem ember volt. Jones ujjával végigsimította a megnyúlt koponyát, aztán az elkeskenyedő, nagy szemek körvonalait. – Olyan, mint a koponyák – mormolta. A következő kamrában minden festmény a magas alakokat ábrázolta, akik az őslakók között tűntek fel különös, ragyogó öltözékükben. Minden egyes képen ez volt a fő téma, csak az alakok mindig másként helyezkedtek el. Jones megállt, a festményekre bámult, felemelte a kezét, de nem ért a falhoz. 178

– Most már mindig együtt szerepelnek. Mind a tizenhármán. Mindig körben ábrázolják őket, egy csoportban. – És ez mit jelenthet? – érdeklődött Mutt. Jones vállat vont, és előremutatott az alagútban. Továbbmentek a következő kamrába, amely jóval nagyobb volt. Jones a helyiség közepére állt, körbeforgott, majd intett a többieknek, hogy csatlakozzanak hozzá. Mutt és a többiek köré gyűltek, majd fáklyájukat a falak felé emelték. Ebben a kamrában csupán egy festmény volt, amely körben borította az egész falat. Senki sem szólalt meg, mindenkit lenyűgözött a látvány. Mutt egyszer látta Pablo Picasso Guernica című képét. Picasso monumentális festménye egy spanyol falu megtámadását ábrázolta, és tökéletesen megjelenítette a háború borzalmait: a sikolyokat, a szenvedést, a vérfürdőt, a nyers emberi brutalitást. Itt, ebben a kamrában ugyanezt a témát dolgozták fel, csak jóval tömörebben. A festményen egy falut lehetett látni, melynek lakói fejvesztve menekültek. A föld szinte tocsogott a vértől. Egy asszony csecsemőjét az ég felé emelte, meggyötört arcán könny csorgott, a karjából vér serkent. A faluban mindenfelé egymásra dobált holttestek hevertek. Néhány alak kötélen lógott, másokat lándzsára szúrtak fel. A véres káosz közepén állt az, akinek parancsára kegyetlenkedtek: egy csillogó aranymellvértet viselő figura, akit páncélos, sisakos harcosok vettek körbe. – A konkvisztádorok – szólalt meg Mutt. A spanyolokat az ughák lándzsával támadták, és valami lasszófélét pörgettek a fejük felett. De a betolakodóknak muskétáik voltak, s a nyakukban lőportartó lógott. – A konkvisztádorok El Doradót keresték – mondta Jones halkan. – Kifosztották a települést. Elvittek mindent, amit csak találtak, beleértve a koponyákat is. A professzor megállapítása ijesztő volt, és nagyon megrémítette a többieket. Senki sem tiltakozott, amikor Jones az utolsó kamrába vezette őket: örültek, hogy megszabadultak a vérfürdő látványától. Mutt még mindig hallani vélte a sikolyokat. Az utolsó terem volt a legnagyobb: egy óriási, kerek szoba, olyan magas kupolával, amelynek tetejéig nem ért el a fáklyák fénye, csupán az árnyékuk táncolt az oldalán. Lassan átmentek a kamrán. Itt nem voltak festmények. Csak csontok. A falakba ágyazva, olyan szorosan, mintha szét akarták volna nyomni őket, ősi teremtmények megkövesedett maradványai látszottak. Az egyik falban egy szökkenő szarvas rémülten hátravetette a fejét, mögötte egy kardfogú tigris készült lecsapni rá. Ragadozó és áldozata küzdelmét örökre kőbe zárták. Valamivel magasabban madárcsontvázak szárnyaltak és csapkodtak, a földhöz közel pedig kígyók tekeregtek kifelé és befelé. Mögöttük, mélyebben a kőbe temetve, hatalmas állatok körvonalait lehetett kivenni; csak egy karom vagy egy csontos szemüreg maradt meg belőlük. 179

De ami leginkább lenyűgözte őket a kamrában, az tizenhárom csontvázarc volt, amelyek több mint kétméternyire a földtől ékelődtek be a kőbe. Körben helyezkedtek el, és szinte fenyegetően bámultak le a betolakodókra. Mutt ismét megborzongott valami kellemetlen érzéstől. Amint az egyik arc alá lépett, úgy érezte, valami a vállára cseppen. Megfordult, és kinyújtotta a tenyerét. Nem víz volt, hanem egy vékony homoksugár apró kövekkel. Felbámult a csontvázarcra… …amelynek megmozdultak a szemei. Mutt a terem közepe felé tántorgott, közben rémülten, figyelmeztetően felkiáltott. Az arc darabokra hullott, és valami kifurakodott mögüle – nyirkosnak tűnt, vonaglott, és csúszósnak látszott a sártól. Mutt körben reccsenéseket hallott. A többi koponya is széttört. Újabb sáros figurák kúsztak elő, meztelen lábuk a padlón csattant. Mögöttük még többen bukkantak fel: kisiklottak a kürtőkből, és a földre huppantak Mutt körül. A fiú pánikba esett, és rohanni kezdett a kamra napsütötte kijárata felé. A szeme sarkából látta, hogy az egyik teremtmény felemelkedik, és meglóbál egy szíjfélét, amelynek a végére ököl nagyságú követ erősítettek. Mutt agyába bevillant az egyik festmény, amelyen az ughák ilyen eszközzel támadtak a konkvisztádorokra. Rögtön megértette, milyen fegyvereket ábrázoltak: bólákat, primitív vadászeszközöket. És ha ügyesen használják… A bennszülött meglendítette a bólát, amely Mutt felé repült. Megpróbált lebukni, de túl lassúnak bizonyult. A bóla a nyaka köré tekeredett, és lerántotta a padlóra. Mutt megrémült, és fulladozva a hátára fordult. Az egyik sáros támadó előreugrott, és egy éles követ emelt a feje fölé. A fiú arca megrándult: tudta, mi következik – de ekkor fölötte kiröpült egy ököl, mint egy dugattyú, és orrba vágta a bennszülöttet, aki hátratántorodott. Jones lehajolt, és felrántotta Muttot. – Ideje lelépni, kölyök!

180

49. Körülöttük a teremben kitört a káosz. Indy karon ragadta Muttot, és megfordult. Észrevette, hogy valami pörögve röpül felé, és gyorsan lekapta a fejét, amikor egy bóla elhúzott fölötte. Marion és Mac a kijárat felé rohant. A napfényben álló Oxley tollas vászonkalapjával a kezében boldogan integetett nekik. O, egek… – Mozgás, kölyök! Hajolj le, és gyere utánam! Indy berogyasztott térddel araszolt a kijárathoz. Bólák repültek el a feje fölött és a lába mellett; a sziklák szikrát hánytak, amikor a kőgolyók nekik csapódtak. Indy tánclépéseknek tűnő mozdulatokkal igyekezett tovább. Mutt követte. Harsány csatakiáltások hangzottak mögöttük. Egy perccel később kijutottak a napfényre. Indy hunyorogva nézett körül, és megállapította, hogy egy hosszú lépcsősor tetején állnak. Marion és Mac már lefelé száguldott, a nyomukban harcosok rohantak. Oxley nemtörődöm módon előttük ugrándozott. Indy előretaszította Muttot, és visszafordult. Lekapta a válláról az ostort, megmarkolta a fogóját, és hatalmasat csattintott vele a lépcsőkön. Remélte, hogy ezzel a váratlan húzással magára irányítja bennszülöttek figyelmét, és a többiek el tudnak menekülni a támadók elől. Ám az alagútból egy egész hadseregnyi ugha harcos bukkant fel, akik ordítva felé rohantak. Indy sarkon fordult, és kettesével szedve a fokokat, felszáguldott a lépcsőn, amely mellett mindkét oldalon újabb bennszülöttek özönlöttek ki az alagutakból. Bólák vágódtak a kőhöz mellette, s úgy érezte, mintha minden villámok öreganyja csapkodna körülötte. Rohanás közben Indy észrevett egy lent húzódó völgyet. Hatalmas fennsíkot látott, melyen egy ősi város romjai terpeszkedtek; már félig benőtte őket a dzsungel. A romokon túl egy óriási tó csillogott. Úgy tűnt, mintha a város fölött lebegne: a napsugarak visszaverődtek a vízről, amely fölött megült a pára. Indy rájött, hogy az egy vízgyűjtő medence – mesterséges, nem természetes képződmény. A fenyegető veszély ellenére is felébredt benne a régész kíváncsisága. Bámulattal nézte az ezüstkék vonalakat, amelyek spirálisan kanyarogtak a városban, és rájött, mik azok. Vízvezetékek – amelyeket a medence táplál. Tekintetével követte a vízvezetékeket, melyek a romok közepére, egy hatalmas kőtemplomhoz futottak. Minden bizonnyal ez Akator mesés nagytemploma. Indy hunyorgott. A tetején majdnem ki tudott venni egy… 181

Hirtelen előrebukott, mert két alacsony harcos hátulról nekirohant. Az egyik a nyakára lépett, rátekerte egy bóla szíját, és meghúzta. Ez a legjobb pozíció a városnézéshez. Jobbról ordítást hallott. Mutt viharzott felé, nyakon ragadta a két bennszülöttet, és lehajította őket a lépcsőn, majd felsegítette Indyt. – Ideje lelépni, öregúr! Apa és fia rohanni kezdtek. Kettesével vették a lépcsőfokokat; a nyomukban bólák surrogtak a levegőben. – Indyyyy! A lépcsősor alján Marion feküdt a hátán: egy bennszülött harcos ráült a mellkasára, belemarkolt a hajába, és felemelt egy követ. – Anya! – rikoltotta Mutt. Túl messze voltak, kivéve… Csitt-csatt. Indy meglendítette az ostorát. A fonott bőrszíj nagy ívet írt le, s a vége a bennszülött vézna nyakára csavarodott. Nem rossz. Indy megrántotta az ostort, és a harcos a levegőbe repült. Indy és Mutt odarohant Marionhoz. Felsegítették, közrefogták, majd futásnak eredtek. Az átlagos, boldog kis család megint együtt volt. De még két őrült nagybácsival is törődniük kellett. Előttük Mac verekedett. Öklözött és eltáncolt, de a könyökét is használta, és nem hagyta ki az ágyékon rúgást sem. Ez a férfi nem szégyellte felrúgni a küzdelem szabályait. Indy, Mutt és Marion magukkal sodorták, és továbbszaladtak, hogy még egy családtagot magukhoz vegyenek. Az utolsó elöl ugrabugrált, és a kalapját lengette, mintha valami Disney-filmben vállalt volna szerepet. Oxleyt is megragadták. Pillanatnyilag sikerült lerázni a bennszülötteket. A köves út mindkét oldalán hatalmas szobrok emelkedtek, amelyeket befontak az indák, és moha is megtelepedett rajtuk. Az egyik sárkánynak vagy kígyónak tűnt, s úgy látszott, mintha fel akarna emelkedni a földről, de a gyökerek és indák foglyul ejtették. Távolabb az ősi építmények és lakóházak szintén megadták magukat a terjeszkedő dzsungelnek – nem is beszélve az idő elkerülhetetlen múlásáról. Csak egy építmény látszott ellenállni mindennek. Ott magasodott előttük; kőlépcsők vezettek a bejáratához, és tökéletes bizonyítéka volt annak, hogy az őskor emberei képesek voltak rendet teremteni a káoszban. Akator nagy kőtemploma. De a mögöttük felhangzó ordítások és kiáltások eszébe juttatták Indynek, hogy az idő nem alkalmas városnézésre. Az első szempont a túlélés kellett, hogy legyen. És egy embernél volt ennek a kulcsa. Indy odahajolt Harold Oxleyhoz. – Ox! Te már jártál itt! Meg kell állítanod őket! – A közeledő ugha harcosok felé intett. – Mit lehetne tenni? A professzor nem törődött vele, és tovább ugrándozott. 182

Indy vállon ragadta. Már nem volt értelme, hogy tovább rohanjanak. Hova is mehetnének? – Harold! – ordított rá; megpróbált behatolni az értelmébe. – Megfogunk halni! Oxley összeráncolta a szemöldökét: szokatlan volt neki ez a hangnem. Aztán ingerült arckifejezéssel a harcosok felé fordult, és előrelépett. Benyúlt az övéhez erősített vászonzsákba, és kivette a koponyát. Az őrjöngő bennszülöttek elé állt, és két kézzel felemelte a kristálykoponyát. Amint egy napsugár ráesett, a koponya szivárványszínű fényeket kezdett sugározni. Az árnyékok visszahúzódtak. Még a nap is fényesebben sütött. Indy valami halk zümmögést hallott, amely ritmikusan megrezegtette a fénypászmákat. A harcosok első sora megtorpant. A mögöttük lévők beléjük ütköztek. A bólák nem pörögtek tovább. Áhítatos suttogás kelt szárnyra a bennszülöttek között. Nem féltek, nem is voltak különösebben lenyűgözve – úgy tűnt, hogy pusztán megértettek valamit, ami részben zavarba ejtette, részben pedig kíváncsivá tette Indyt. Sáros karok szegeződtek Oxleyra. A harcosok bólogattak, és lassan visszavonultak a sziklák mögé. Békén hagyták a betolakodókat. Vagy csak hagyták, hogy azt tegyék, amit tenniük kell. Mac odalépett Indyhez, és a koponya felé bólintott. – Be kéne szereznem egy ilyet. Indy lassan szembefordult Akator nagy kőtemplomával. A magas, kortalan őrszem félelmetes titkokat rejtegethetett. Egyik kezével beárnyékolta a szemét, úgy tanulmányozta a hatalmas építményt. – Lehet, hogy ezt jobban meg kellene fontolnod, Mac.

50

– A fenébe, kell lenni egy befelé vezető útnak! Mac becserkészte a templompiramis sima tetejének minden négyzetcentiméterét. Egyre izgatottabb lett, és nagyon melege volt. Levette a kalapját, zsebkendőjével letörölte kopaszodó fejéről az izzadtságot, majd újra feltette a fejfedőt. Mutt nem figyelt az angolra. Jones nyomában járt, és nézte, mit művel az öregúr. Már egy jó órája feljutottak ide. Teraszról teraszra haladtak, alaposan megvizsgálták a piramis minden lépcsőjét, hátha valamelyiken rejtőzik egy bejárat. Ez idő alatt Jones csak ritkán szólalt meg. Amint egy szinttel feljebb értek, még szűkszavúbb lett – a lépcsős piramisra koncentrált, különösen akkor, amikor a tetejére értek, és még mindig nem volt nyoma semmiféle bejáratnak. A templom oldalán 183

lévő négyszögletes nyílások csupán dísznek bizonyultak, és egy lépés után zsákutcában végződtek. Valahol itt, ezen a lapos tetőn kell lennie a piramis belsejébe vezető járatnak. Vajon hol lehet? És ha megtalálják, hogyan jutnak be rajta? A válasznak a templom fölé emelt különös építményben kellett rejtőznie. Jones körbejárta a platót, Mutt ugyanezt tette. A piramis tetején masszív kőláda pihent, amely majdnem kitöltötte az egész helyet. Olyan volt, mint egy gigantikus ültetőláda; vállmagasságig emelkedő oldalait nyers, fekete gránitból faragták. Az alapjánál lyukak sorakoztak, de mindegyikbe kődugót helyeztek. Jones összeráncolta a szemöldökét, és csípőre tett kézzel tanulmányozta a szokatlan építményt. Aztán, mintha eszébe jutott volna valami, előrelépett, és megérintette a peremét. Majd lábujjhegyre állt, és megnézte a tetejét is. Mutt is ezt tette, bár jobban ki kellett nyújtózkodnia. A kődoboz teteje nyitott volt, de föld helyett homokkal volt tele. Mac némi felületes szemlélődés után óriási macskavécének minősítette. Az angol nem titkolta, hogy egyre jobban dühíti az eredménytelen kutatás. A lapos piramistető szélére állva a város felé intett. – Hol van az a nyavalyás arany? Nézzétek csak ezt a helyet! Olyan, mint egy szeméttelep! A láda tetején álló Muttnak jobb kilátása volt a völgyre. Bár a város már csupa rom volt, és nagyrészt benőtte a dzsungel, Mutt mégis érezte megfakult dicsőségét. A település egykor csodálatos, élettel teli metropolisz lehetett. A szobrok, a jól elrendezett épületek, a nyitott amfiteátrumok mind erre utaltak. A városépítészet csodája volt, és századokkal később még mindig víz csörgedezett a csövekben. A fiú nem győzte bámulni föntről, és elképzelte, milyen lehetett, amikor a virágzó kertek szökőkútjai mellett kacagó gyermekek játszadoztak. Akadt viszont, aki nem osztotta ezt a nézetet. – Csak egy törmelékhalom – zúgolódott Mac. Marion és Oxley a tető túloldalán üldögélt. Marion néha gyengéd mosollyal a homokosládában egyensúlyozó Muttra és Jonesra nézett. A fiú sejtette, mi járhat az anyja fejében. Együtt van apa és fia. Jones letérdelt, belemarkolt a homokba, majd erősen koncentrálva kifolyatta az ujjai közül. Aztán hátralépett, hogy alaposan megszemlélje, ami a láda közepéről a felszínre bukkant. Négy gránit obeliszk – négy és fél méter magas, háromszög alapú hasáb – emelkedett ki a homokból. Előredőltek, kőujjként mutattak a négy fő irányba: északra, délre, keletre és nyugatra. Az alapjukat homok fedte, a tetejük pedig a piramis csúcsának négy sarkát alkotó négyszögletes kőpillérekig ért. Lejjebb, a piramis tetején egy különös, gránitból faragott, koronaszerű alakzat pihent. Mutt biztos volt benne, hogy van valami jelentősége. De mire való?

184

A homokkal teli láda közepén álló Jones lassan körbeforgott, és szemügyre vette az obeliszkeket. Két karját kinyújtotta, méregette őket, majd kerekre tágult a szeme, mint aki rájött valamire. – A négy eggyé válik – mormolta. – Mi lesz, ha?… – kérdezte Mutt csodálkozva. Jones nem figyelt rá, megveregette az egyik obeliszket, majd megfordult. A szemében megcsillant a napfény. Ki kell találnia valamit. Odament a láda pereméhez, és leugrott róla. Mutt követte. – Ugye, rájöttél valamire? Bökd már ki, Jones! A férfi úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a fiú szavait, és odament Oxleyhoz. Az izgatott Mac csatlakozott hozzá. Az angol férfi tekintetében az unalmat felváltotta a kíváncsiság. Mutt anyja is Oxley mellé állt. – Mire gondolsz, Indy? Jones a professzorra bökött. – Harold már járt itt, eljutott a völgybe, de nem tudott bemenni a templomba. – Na ne viccelj – dörmögte Mac. – Tehát Ox csak egyetlen dolgot tehetett – magyarázta Jones. – Visszavitte a koponyát a temetőbe, és elrejtette oda, ahol találta. Mutt visszaemlékezett a konkvisztádorok föld alatti sírkamrájára és a lábnyomokra. Jones biztosan forral valamit, ezt jól látta izgatott tekintetéből. Mutt szíve hevesebben dobogott. Oxley összerázkódott. – Kezükben az arany kulccsal..., amely az örökkévalóság palotáját nyitja… – dünnyögte. Jones bólintott, mintha számára lenne értelme az idézetnek. Végigsimított az egyik obeliszk sima felületén. – Ezeket valamikor fényesre csiszolták – a nap felé mutatott –, hogy visszatükrözzék a felkelő és a lemenő nap sugarait. Fényesen csillogtak. – Egy aranykulcs – szólalt meg Mutt. Jones bólintott. – Ez a kulcsot kerestük. De el van törve. – Eltört? – kérdezte Mac aggódva. Mielőtt Jones megmagyarázhatta volt, Mutt is rájött. Olyan nyilvánvaló volt. – A négy pillér – szisszent fel a fiú, és alaposan megnézte a háromszög alapú gránithasábokat. – Ha egymás mellett állnak, akkor egyetlen, igazán nagy obeliszk lesz belőlük. Jones vállon veregette. – Az aranykulcs – mondta. – Csak össze kell raknunk a négy oszlopot, hogy megkapjuk a kulcsot. – De hogy emeljük fel őket? – bizonytalankodott Mutt. – Egyenként legalább négy tonnát nyomhatnak. – Több mint ötöt, kölyök. Mutt felsóhajtott. – Nem csoda, hogy Ox nem tudott bemenni. – Ha tényleg ez a kulcs, szeretném látni a zárat, amelybe beleillik – horkant fel bosszúsan Mac. 185

– Rajta állsz, haver! – Jones arrébb lépett, odament a plató sarkán feltornyozott kőhalomhoz, majd kutatóan körülnézett. Mac megkerülte a kőládát. Felpillantott rá, majd megrázta a fejét. – Tisztára dilis, aki azt hiszi, hogy fel tudjuk emelni ezeket a köveket – dünnyögte. – Először Oxley, most meg Indiana. A másik oldalon Jones erőlködve cipelt egy nagy szikladarabot. A feje fölé emelte – aztán nagyot nyögve Mac felé indult. Az angol elugrott az útjából. – Mi a fene? Meg akarsz ölni? Jones nem törődött vele, tovább lépkedett a láda felé, és ráejtette a szikladarabot az alsó részen sorakozó kődugók egyikére. Szikrák pattogtak, a dugó kicsúszott, és a nyíláson ömleni kezdett a homok. – Mi a fenét csinálsz? – ordította Mac, aki még nem tudta leküzdeni a rémületet. – Kiürítem a macskavécét, Mac… csak kiürítem a macskavécét – vigyorgott Jones. – Gyere segíteni, kölyök! Mutt is elvigyorodott, és hirtelen leesett nála a tantusz. Eszébe jutott, hogyan méregette Jones az obeliszket. Hál persze! Felkapott egy nehéz követ, és odavitte a dugókhoz, majd rádobta az egyikre. Még több homok ömlött ki a ládából. – Anya! Ox! – integetett Mutt. – Segítsetek elkotorni a homokot a lyukaktól! Hadd ömöljön ki az egész! Jones Mutt vállára csapott. – Vág az eszed, kölyök! Mindannyian munkához láttak, sőt még Mac is csatlakozott hozzájuk. A takarítás közben Mutt egy pillanatra hátralépett. Amint a homok kifolyt a ládából, a négy oszlop lejjebb süllyedt. Az aljuk meglódult, a láda peremén billegett, a tetejük a piramis sarkain álló kőpillérekre hajolt, és lassan függőleges helyzetbe kerültek. Hamarosan az összes kődugót kihúzták, és a láda minden oldalán kiömlött a homok. Mindenki egyszerre lépett hátra. Lenyűgözve bámulták, ahogy a húsztonnányi kő pusztán a gravitáció segítségével felemelkedik. – Itt süllyedjek el, ha ezt el tudtam volna képzelni – jegyezte meg Mac. Mire minden homok kipergett, a négy oszlop megingott – és egyetlen hatalmas obeliszkben egyesült, amely az ég felé mutatott. Marion megölelte Indyt. – Sikerült! A plató mélyéről morajlás hallatszott. A súlyos kövek megmozdultak, és a piramis egész teteje lassan kettévált. A kőlapok elfordultak, mint a fényképezőgép objektívjében a fényrekesz lamellái, így anélkül, hogy egy lépést tettek volna, távolabb kerültek az obeliszktől. – De tulajdonképpen mit csináltál? – Mac hátrálni kezdett. Jones arrébb terelte őket. 186

– A húsz tonna kő nyomatékkulcsként funkcionál. Ha csak egy pontra nehezedik, beindítja a mechanizmust. A nyílás egyre szélesebb lett, s alul láthatóvá vált egy hatalmas üreg. – Az egész piramis üres – jegyezte meg az anyja, miközben óvatosan lenézett a peremen. – Nem egészen – helyesbítette Mutt, és lemutatott a mélybe. Az üreg közepén egy új obeliszk nyújtózkodott nagy testvére tetején. Öt méter magas lehetett a száz méterre emelkedő nagy obeliszken. De még felfedeztek valamit. – Lépcső! – kiáltott fel Jones. Mutt is észrevette őket. A hatalmas obeliszk körül végig csigalépcső kanyargott: a keskeny lépcsőfokok az obeliszkből bújtak elő. A plató két része egyre jobban eltávolodott egymástól. – Le kell ugranunk – mondta Jones –, vagy túl messze kerülünk tőle. Mutt anyja megrázta a fejét. A fiú tudta, hogy Marion enyhe tériszonnyal küszködik. Így mielőtt megtilthatta volna neki, nekifutott és ugrott. Átrepült a tátongó szakadékon, és az obeliszk legfelső lépcsőjén landolt. Az anyja lábujjhegyre állva nézett utána. – Mutt! Azonnal gyere vissza! A fiú azonban elindult lefelé, és integetett. – Gyertek! Hiszen ezért jöttünk ide! Jones és Marion sokatmondó pillantást váltott, majd egyszerre szólaltak meg: – Semmi kétség, a te gyereked! Nem volt más választásuk, mindenki nekifutott és ugrott – még Oxley is nekirugaszkodott, és egy izgatott hűha kiáltással dobbantott a lépcsőn. Amikor az egész társaság összegyűlt a lépcsőn, óvatosan lefelé indultak a százméteres magasságból. – Lassan, de biztosan lépjetek – figyelmeztette őket Jones. – Tudod – jegyezte meg Mac –, ez nem is olyan rémes. Jones aggódva nézett rá. – Mac, még sosem mondtad… A lépcsőfokok lassan elkezdtek visszahúzódni az oszlopba. Az angol bosszankodva megrázta a fejét. Jones csak lefelé mutatott. – Siessetek! – ordította. ◊

◊

◊

A völgyön túl Szpalko kilépett a sötét alagútból a napsütésbe. Széles lépcsősor emelkedett előtte, amely a völgybe vezetett. A távolban észrevette a város romjait és a nagy tavat. Mögötte puskalövések visszhangzottak az alagútban. A hadnagya odament hozzá, egy még füstölgő fegyvert tartva a kezében. A nő hátranézett. A barlangban kis, barna testek hevertek. És ottmaradt néhány embere is. 187

– A többiek visszamenekültek az alagutakba, doktor ezredes. – Helyes. – Mi a parancs? – kérdezte a hadnagy. Szpalko felemelte a nyomkövetőt: a műszer mutatója határozottan kijelölte az irányt. Megerősítette azt, amit már tudott. A völgy közepén álló kőpiramisra mutatott. Csak egy parancsot kellett kiadnia. Három katonájával lefelé indult a lépcsőn. A legjobb emberei voltak, a szovjet hadsereg elitjéhez tartoztak. A kardgombjára tette a kezét. Végre… – Fejezzük be. Indy gyorsan szedte a lábát az óriás obeliszket körülvevő, visszahúzható lépcsőkön, és átkozta az őskor mérnökeit. Miért kell mindig telerakni az ilyen helyeket furfangos csapdákkal? Nem lehetett volna egyszerűen elrejteni a bejáratot? A lépcsőfokok egyre beljebb kerültek az obeliszkbe: már alig harminc centire álltak ki belőle. – Gyorsabban! – ordította. Indy lihegve igyekezett tovább a csigalépcsőn. Iszonyúan fájt a térde, de nem mert lassítani, hiszen még mindig legalább négy emelet magasban voltak a kőpadló fölött. Mutt és Oxley egy fordulóval előtte járt. Ok biztosan le fognak jutni. Hallotta, hogy Marion és Mac a háta mögött zihál. A nőből néha kiszakadt egy-egy rémült sikoly is – de lehet, hogy Mac sem volt képes uralkodni magán. Indy tudta, hogy Marionnak tériszonya van. Legalább annyira retteg a magasban, mint amennyire ő tart a kígyóktól. Tovább sietett körbe, és megint körbe. Amikor a lépcsőfokok elkezdtek visszahúzódni az obeliszkbe, Indy megfordult, és az oszlophoz simulva oldalazott tovább. A következő forduló után már csak lábujjhegyen tudott tipegni. Hátrapillantott, de sehol sem látta Mariont és Macet. Némán fohászkodott magában, hogy a túloldalon legyenek – bele sem akart gondolni, hogy esetleg elvesztették az egyensúlyukat, és lezuhantak. S ez a rémkép majdnem valóra vált. Indy lába alól kiszaladt a lépcsőfok. A falat kaparta, megpróbált valami fogást találni rajta, de hiába. Lebukott a lépcsőről – de mielőtt földet ért volna, össze tudott gömbölyödni. Bár alig három métert zuhant, nagyot puffant a kövön. Izmai már nem voltak olyan ruganyosak, mint régen, s a fogai is összekoccantak a becsapódás erejétől. Mutt és Oxley odarohant hozzá. A professzor a melléhez szorította a koponyát tartalmazó vászonzsákot. Ok tehát biztonságosan leértek – de hol vannak a többiek?

188

Indy nagyon aggódott miattuk, s Mutt-tal és Oxleyval a nyomában körbejárta az obeliszket. Aztán egy sötét árnyék zuhant le mellettük ordítva. Mac volt az, aki fájdalmas arckifejezéssel üldögélt a kövön. – Marion hol van? – kérdezte Indy. Mac felfelé mutatott. A nő a több mint négyméteres magasságban kapaszkodott egy lépcsőbe. Indy az oszlophoz sietett. – Engedd el a lépcsőt, Marion! – Soha! – El foglak kapni! – Nagyon jól megvagyok itt! Indy látta, hogy a lépcsők még inkább visszahúzódnak. A nő nem lesz képes tovább kapaszkodni. – Kicsim, egyszer meg kell bíznod bennem! – kiáltotta. Marion átható pillantást vetett rá. – Éppen most? Most akarsz beszélgetni a bizalomról? A férfi kitárta a karját. – Csak egy kicsit bízz meg bennem! A nő a kőhöz simult. – Indy… – Marion, nem hagylak cserben… Most tényleg nem. A professzor a lelke mélyén tudta, hogy ez olyan ígéret, amelyet meg fog tartani. A nő behunyta a szemét… – aztán mint aki vakon bízik a másikban, elengedte a kapaszkodót. Indy odarohant, s Marion pont a karjába esett. A férfi biztos volt benne, hogy akármennyire kimerült, kékre-zöldre van verve, és tetőtől talpig nyavalyák kínozzák, mégsem fogja elejteni. Soha többé nem engedi el. Marion a karjában fészkelődve rámosolygott. – Ez nagyon ismerős. – Hogy elkaplak? – bólintott, és óvatosan talpra állította, miközben az egyiptomi föld alatti kamrára, a Lelkek Kútjára gondolt. – De legutóbb kígyók is voltak ott. Rengeteg kígyó. A nő szélesen elmosolyodott. Nem az egyiptomi sírkamrára gondolt. A férfi viszonozta a mosolyát. Ő is tudta, mi jár Marion fejében. – Van erre egy folyosó vagy olyasmi! – kiáltotta Mutt az obeliszk túloldaláról. Indy elfordult, és felsegítette Macot. A barátja szédelgett, de intett neki, hogy menjen tovább. – Mindjárt rendbe jövök – mondta, és az oszlopra bámult. A csigalépcső már teljesen visszahúzódott. – Arrafelé nem tudunk visszamenni. Indy bólintott. Akkor majd keresnek egy másik utat, amely kivezet a piramisból. A társaság körbejárta az obeliszket. Mutt a sziklás folyosóra meresztette a szemét. Amikor közelebb mentek hozzá, látták, hogy akár több kilométer hosszú is lehet. 189

– Biztos a város alatt halad – állapította meg Mutt. A homályos folyosóra a fölötte lévő járatból szűrődött be a napfény a szellőzőnyílásokon át; a sugarak visszaverődtek a szikla kristályos felületéről. Csobogást hallottak. Az alagút egyik oldalán egy hatalmas, nyitott tároló állt. Indy gyanította, hogy a völgyben látott óriási mesterséges tóból folyik bele a víz. Ahogy továbbmentek, az árnyékból hatalmas vízikerekek tűntek elő. Tucatnyi sorakozott belőlük a tároló mellett. – Turbinák – mondta Indy meglepetten. Odament a kerékhez csatlakozó, zümmögő rézvezetékhez, és föléje tartotta a tenyerét. A kézfején felmeredt a szőr, és ózonillatot érzett a levegőben. – Villamos áram – jegyezte meg. – Az egész hely olyan, mint egy óriási erőmű. – De mire használják az áramot? – kíváncsiskodott Mutt. Jó kérdés volt, de válaszképpen Indy csak a vállát vonogatta. Folytatták a felfedezőutat. Újabb kanyargó keresztfolyosókra bukkantak – a járatok áthatolhatatlan labirintusnak tűntek. Évekbe telne, amíg mindet végig tudnák járni. Indy szinte szívta magába a látványt. Az agya olyan gyorsan pörgött, mint a vízturbinák. Azon töprengett, vajon ki építette ezt a helyet? Miért vezették be az áramot? Mi lehetett a céljuk vele? Az ezernyi kérdés úgy égette, mintha az agyába vezették volna a rézcsőben futó áramot. Közben észrevette, hogy Mutt felemel valamit egy párkányról. Drágakövekkel kirakott ezüst napkorong volt. A fiú a fénysugár felé tartotta, és érdeklődéssel forgatta. Indy megértette, hogy Mutt kíváncsi. Csodálatos műtárgy volt, nem is beszélve a nem elhanyagolható régészeti értékéről… De Marion is észrevette, mit művel a fia, és rácsapott a kezére. – Azonnal tedd le, fiatalember! Tudhatnád, hogy nem szabad hozzányúlni! Mutt ártatlanul nézett rá. – Éppen vissza akartam tenni – mondta, majd Indyre sandított. – Nem vagyok sírrabló. Indy összeráncolta a homlokát, eszébe jutott a konkvisztádor aranytőre, és Marion felé intett. Ne az anyád előtt, kölyök. Mutt visszafojtotta kitörni készülő nevetését, és továbbment. Marion Indy mellé lépett. – Tudod, hová megyünk? Indy felmutatott a mennyezetre, ahol a bronz vízturbinából kivezető rézcső futott. – Valahová elvezetik az energiát… ◊

◊

◊

Mac a többiek mögött botorkált. Már visszatette a drágakövekkel kirakott napkorongot a párkányra. De amikor senki sem nézett oda, óvatosan kinyúlt érte, és a zsebébe süllyesztette. – Most még jobban tetszik – mormolta. 190

52. – Hé, ott elöl is van egy terem! – kiabálta Mutt, és előre akart rohanni, de Indy és az anyja egyszerre szólt rá: – Várj, kölyök! – Maradj velünk, fiatalember! Mutt nagy nehezen engedelmeskedett. A folyosó, amelyen végigjöttek, egy kamrába vezetett. A fiú szinte reszketett a kíváncsiságtól. Vajon mi rejtőzik a piramis belsejében? Mivel az ide vezető út tele volt furfangos csapdákkal, valami nagyon értékesnek kell ott lennie. Amint közelebb értek, égett szag csapta meg az orrukat, és egyre intenzívebben áradt feléjük. Nem a fa füstjének illata volt; Muttot inkább arra emlékeztette, amikor egyszer cigarettaparázs hullott a bőrdzsekijére. A többiekre nézett. Anyja fintorgott. O is érezte a bűzt. A folyosó végére érve Indy intett, hogy álljanak meg, és átvette a vezetést. Óvatosan lépkedett előre, és mutatta, hogy lassan kövessék. Mutt utánament, de mögötte maradt. Minden eshetőséggel számolni kell. Jobb, ha az ember elővigyázatos. A kamra félkör alakú volt. A túloldalát óriási, vöröses ajtók zárták el – úgy tűnt, mintha egyetlen vasérctömbből vágták volna ki őket. A fiú még egy lépést tett előre, és rájött, honnan származik az égés bűze. A kamra tele volt múmiává aszalódott tetemekkel. Az ajtóktól félkörben, több sorban helyezkedtek el, haláltusájukban különböző pózokba merevedtek. És ami még rémesebb volt, a fejükről csontig leégett a hús, s megfeketedett, vigyorgó koponya ült a nyakukon. Mint megannyi kialudt gyertya. Mutt mélyet lélegzett; hányinger fogta el, de megpróbált uralkodni felkavarodott gyomrán. Jonesra nem gyakorolt ilyen hatást sem a látvány, sem az égett szag. Kíváncsian közelebb ment a tetemekhez. Muttnak sem volt más választása, mivel az öregúr mellett akart maradni. Jones az egyik alak elé állt, amely rómainak látszó bronzpáncélt viselt csontváztestén. És a többiekhez hasonlóan leégették a koponyájáról a szöveteket. A többiek a kamra szélére húzódtak, csak Mutt tartott ki Jones mellett. Indy odahajolt a római harcos koponyájához. Leginkább a szeme környéke volt elszenesedve, s ez meglepett tekintetet kölcsönzött a halottnak. Mutt összerázkódott, és kénytelen volt félrenézni. Észrevette, hogy Mac az álló testek között vándorol, és néha megáll, hogy tanulmányozza az aranygyűrűket és az ékkövekkel díszített karpereceket. Gyanította, hogy néhánynak lába kel majd. Arrébb az anyja igyekezett kellő távolságban maradni a tetemektől. Az oldalfalba vésett fülkék mentén sétált, és az ott elhelyezett régiségeket nézegette: kelyhek és kardok, páncélok és fejfedők, faragott táblák és kőeszközök sorakoztak bennük. Mutt lassan körbefordult. 191

A sorban álló tetemek különféle öltözékeket viseltek – a ruhák különböző korokból és különböző helyekről származtak. Mintha az egykor élt emberek egy kosztümös haláltáncpartira gyülekeztek volna. Akadt itt szarvval díszített viking sisak, behorpadt ókori katonapáncél és ragyogó lovagi vértezet. A tetemek némelyike köpenyt viselt, mások csak ágyékkötőt, de voltak elegánsabb ruhák is, például két teljes díszbe öltözött szamuráj. De egy dolog közös volt bennük. – Megégették őket – dünnyögte Mutt maga elé. Meg akarta törni a halálos csendet, hogy választ kapjon a szörnyűségre. – Mindegyik megégett. Mi történhetett velük? – Jó kérdés – egyenesedett fel Jones. Arrébb lépett, majd a falfülkék és a tetemek felé intett. – Az emberi történelem minden korszakából találhatók itt műtárgyak. Makedón… sumér… Miközben a professzor folytatta a felsorolást, Mutt visszaemlékezett a konkvisztádorok sírkamrájára, a pénzzel teli ládára. A benne lévő érmék különböző korokból és kultúrákból származtak. Kutatóan körbepillantott. A spanyol hódítóknak is itt kell lenniük valahol. – Mind megütötte a főnyereményt – mormolta. Jones nem hallotta, s tovább leltározta a kultúrákat: – Etruszk… babilóniai… Mac csillogó szemmel méregette az értékes leleteket. – Nincs a világon olyan múzeum, amelynek a kurátorai akár a lelküket is el nem adnák, csak hogy itt tölthessenek egy napot. Indy ámuldozva folytatta: – Kőkorszak… prehistorikus idők… Az angol arcára mohóság ült ki. – Egy tucat múzeum, vagy akár száz is… Jones végre abbahagyta a felsorolást. Felfénylett a tekintete, mint aki rájött valamire. Szembefordult a többiekkel. – Gyűjtögetők lehettek… Talán ők is archeológusok voltak! – A súlyos ajtókra bámult. – De kik lehettek? És honnan érkeztek? Egész idő alatt csak egyvalaki maradt közömbös a látnivalók iránt. Oxley a kamra bejáratánál állt, egész testében remegve, kétségbeesetten. Mutt végül felfigyelt rá. – Ox, ember, mi baj van? Mintha megszabadult volna valami rontástól, Oxley belépett a kamrába. A koponyát tartalmazó zsákot kinyújtott karral maga előtt tartotta. A zsák leesett a padlóra, Oxley pedig rávetette magát. Felemelte a kristálykoponyát, és az ajtók felé indult. A koponya minden lépés után egyre jobban ragyogott, a levegő meg reszketni kezdett körülötte, annak előjeleként, hogy valami különös fog történni. A padlóról és a falakról vöröses homokszemcsék röppentek a levegőbe, és rátapadtak a koponyára. – Vasérc – állapította meg Jones. Oxley továbbment. Amint egyre közelebb ért az óriási ajtókhoz, mind több vastartalmú szemcse borította a koponyát. A réteg egyre 192

vastagabb lett, fokról fokra épültek fel az izmok, az irha és a hámréteg, mintha egy „fordított boncolás” zajlana a felületén. Úgy látszott, hogy az eltűnt hús visszanő rá. Mire Oxley az ajtóhoz ért, a koponya már nagyjából úgy festett, mint egy fej. Mutt felismerte az arckifejezését az alagútban látott festményről. Az egyik látogató volt. Oxley megtorpant az ajtóknál, és felemelte a koponyát. A többiek visszafojtott lélegzettel várakoztak. Nem történt semmi. Végül Mutt nagyot fújt, és feltette azt a kérdést, amely mindenkit foglalkoztatott. – Hogy fogunk bejutni?

53. Indy odaállt a vasajtók elé, a többiek mögötte várakoztak. Sima felszínükön nem volt semmiféle jelzés, felirat vagy díszítés. Ugyanolyan kiismerhetetlenek voltak, mint a sziklára faragott kőarc. De valahogy biztos ki lehet nyitni őket. A csapat tagjai nekifeszültek, és megpróbálták benyomni. Mac felkapott egy régi kardot, s azzal feszegette. Egyik módszer sem vezetett eredményre. A vasajtók túl erősnek bizonyultak. Ahogy az obeliszk esetében, rá kellett jönniük a mechanizmusra, amellyel kinyithatják őket. Indy hátat fordított az ajtónak, és a kamrában lévő holmikat kezdte tanulmányozni. Először a testeket. Valószínűleg az ugha törzsbeli bennszülöttek helyezték el őket, bár biztos volt benne, hogy nem itt lelték halálukat. Az aszott múmiákat azért állították ide, hogy figyelmeztetésül szolgáljanak az ajtók kinyitásával próbálkozó betolakodók számára. Ezután a túloldali falba vésett fülkéket vette szemügyre. Egyik sem volt magasabb 120 centiméternél, az apró termetű bennszülöttek kényelmesen elfértek volna benne. De várjunk csak… Indynek eszébe jutott valami, amit korábban vett észre, de nem tudatosult benne. Megint az ajtó felé fordult – annyira el volt foglalva a tanulmányozásukkal, hogy majdnem megfeledkezett róla. A súlyos ajtók jobb oldalán egyetlen üres fülke volt.

Odament, és a karjával méricskélni kezdte a magasságát. Nagyjából 270 centi lehetett. Túl magas a bennszülötteknek. De valaki más számára nem. – Magasak voltak – dünnyögte Indy. Emlékezett az alagút festményeire, amelyeken a látogatók az ughák fölé tornyosultak. Megdörzsölte az állát, és megpróbálta maga elé idézni a Chauchilla temetőt. A sírkamra titkos bejáratát egy fali fülkében 193

lévő koponya őrizte. Még az Orellana teste mögötti üres helyre is egy kristálykoponyát rejtettek el. Lehet, hogy ez a megoldás? Odaállt Oxley elé, és mélyen a professzor szemébe nézett. A barátja arcán félelem és aggodalom tükröződött. Indy óvatosan megérintette a koponyát. Ujjaival élő szöveteket érzett. – Vissza fogom adni – súgta. – Megígérem. De valamit meg kell próbálnom, Ox. A professzor még mindig egész testében remegett, de lassan elengedte a koponyát. – Ifjabb Henry Jones – mondta. – Pontosan így van, Ox. Indy visszament a magas fülkéhez, és intett Muttnak. – Tarts bakot, kölyök. Mutt odacaplatott, és összekulcsolta az ujjait. Megnézte magának a koponyát, majd a fülkét. – Chauchilla? – kérdezte. Indy meglepődve felhúzta a szemöldökét, és nem is titkolta, hogy felvillant benne az apai büszkeség szikrája. – Állj oda jobbra, kölyök. Indy fellépett Mutt markára, és felhúzódzkodott. Amikor elég magasan volt, elhelyezte a koponyát a fülkében, szembe fordítva, ahogy Oxley tartotta. Úgy illett bele, akár egy öntőmintába. Egy pillanattal azelőtt, hogy leugrott volna, Indy észrevette, hogy felvillan egy vörös fény, amely úgy tűnt, a koponya jelenlétét nyugtázta. Eszébe jutott egy szó: retinaszkenner. Rögtön ezután a koponya fényleni kezdett – először csak halványan, majd egyre ragyogóbban, s átvilágított a rátapadt fémforgácsokon. – Mi a csodát csinál?… – kérdezte Mutt. A válasz szinte azonnal megérkezett: a vastartalmú szemcsék lerepültek a koponyáról, és ezzel egyidejűleg hangos moraj hallatszott az ajtók felől. – Fordított mágnesesség – magyarázta Indy, és lesöpörte a válláról a vasércdarabkákat. Mindenkit elterelt az útból, amikor az ajtók nyílni kezdtek. A résen át vakító fény ömlött a kamrába. – Menjetek hátrébb! – kiáltotta Indy. Az ajtók zörögve feltárultak. Még több fény áradt mögülük. Indy a kezével ernyőzte a szemét, de a küszöbön túl nem tudott semmit kivenni. Közelebb ment: úgy vonzotta a ragyogás, mint éjjeli lepkét a fény. – Indy! – figyelmeztette Marion. – Tudom, óvatos leszek! – Nem, várj meg! A vakító sugárzásban fürödve érezte, hogy egy kéz megszorítja az ujjait. Marion. A többiek mögéjük álltak. Az ajtók teljesen kinyíltak, majd megálltak. Indy látta, hogy mi vár rájuk. 194

– Mutt, jobb lesz, ha magunkkal visszük a koponyát. Egy perccel később Indy visszaadta a koponyát Oxleynak. Úgy érezte, hogy a professzornak, a koponya kijelölt védelmezőjének kell megtennie az utolsó lépést. Készen álltak arra, hogy együtt átmenjenek a küszöbön. A vasajtók mögötti terem tökéletes kör alakú volt, kőtömbökből építették. A falakon fülkék és vájatok sorakoztak, amelyek tele voltak áldozati tárgyakkal: faragott totemekkel, termékenységi bálványokkal, kőurnákkal és vázákkal, csiszolt gyöngysorokkal, bronzszobrocskákkal, csontcsörgőkkel. Mindegyik kultikus célt szolgált. És nem volt semmi kétség afelől, hogy kiknek szánták ezeket az áldozatokat. Az egész szentélyt övező magas dobogón tizenhárom hatalmas trónus állt, mindegyiket bonyolult faragványok díszítették, két oldalukon kígyószobrok emelkedtek. A trónokon egyenes hátú tetemek ültek, amelyek több mint két méter magasak lehettek. A húsuk mumifikálódott, a bőrük rászáradt a csontra. Bármilyen ruhát viseltek is, az már elporladt. Korona sem volt a fejükön, de a hatalmas, megnyúlt koponyák így is tiszteletet parancsoltak. Oxley előrement. – Hamarosan vége szakad az örökkévalóságig tartó várakozásnak – mondta gyengéden a kezében tartott koponyának. Indy észrevette, hogy az egyik alak másként néz ki, mint a többi. Hiányzott a feje. Mutt követte Indy pillantását. – Hadd találgassak! Ez az övé. Oxley lassan odasétált a fej nélküli testhez. Végre célhoz értek – de ekkor egy éles hang csattan fel, akár a puskalövés: – Azonnal álljon meg!

54.

Szpalko roppant elégedett volt dr. Jones megdöbbent arckifejezésével. Két katonája és a hadnagya kíséretében lépte át a küszöböt. Emberei a csoportra szegezték Kalasnyikovjukat, a nő a rapírja markolatán nyugtatta a kezét. Ádáz mosollyal üdvözölte ellenfelét. – Köszönettel tartozom magának, dr. Jones, hogy megtalálta az idevezető ösvényt, és utat nyitott Akator titkaihoz, de azt hiszem, innen már a sokkal tapasztaltabb elmék folytatják majd. Indynek leesett az álla. – Hogy találtak ránk? 195

Szpalko válaszul felfordította a tenyerét, és kinyújtotta a karját. Először senki sem mozdult, aztán George McHale lassan kioldalgott a dr. Jones körül álló társaságból, és szégyellős arckifejezéssel egy kis fekete dobozt tett a nő kezébe. – A nyomkövető jeladója – magyarázta Szpalko. – Csak követtük az általa kibocsátott jeleket. Néha nagyon hasznos a technika. – Sajnálom, Indiana – nézett rá McHale. Jones felsóhajtott, és végigsimította a homlokát. – Jézus, Mac! Eldöntenéd végre, melyik oldalon állsz? Marion Ravenwood megrázta a fejét. – Most már tényleg elegem van ebből a pasasból! – mondta dühösen. Jones megsemmisítő pillantást vetett McHale-ra. – Hadd találgassak, Mac. Hármas ügynök vagy? – Ugyan, Indiana. Csak hazudtam, hogy kettős ügynök vagyok. Jones az égnek emelte a szemét. Szpalkónak elege lett a beszélgetésből, és odament Oxley professzorhoz. Semmi ellenérzést nem táplált a szegény, zavaros fejű férfi iránt. Gyengéden, a győztes nagylelkűségével vette ki kezéből a koponyát. Hallotta, hogy McHale megszólal mögötte. – Nem kell aggódnod, Marion. Velünk jöhetsz. Annyi kincs van itt… Marion Ravenwood az arcába nevetett. – Arra ugyan várhatsz, kiskomám! Szpalko elengedte a füle mellett az esztelenségeket, és felemelte a koponyát. Ez minden, ami számít. Maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen. Ebben a kamrában biztosan kommunikálni fog vele. – Szólalj meg! – parancsolt rá. – Beszélj végre! A koponya vibrálni kezdett a kezében, s melegebb lett, mintha életre kelt volna. Valami történni fog. Végre! Szpalko érezte, hogy a szíve gyorsabban ver, de erőlködött, hogy lehiggadjon. A kristály belseje izzani kezdett, a koponya mélyén a fények kékes színben játszadoztak. Végre… Magasabbra emelte a koponyát. A fény betöltötte a látóterét, s nyomást érzett a fejében, mintha a tenger mélyén búvárkodna. Nem küzdött ellene. Ha valaki ellen akar állni egy ilyen erőnek, az tartós agykárosodást okozhat nála. Elég példát látott már erre. És azt is tudta, hogy úgy lehet túlélni az árhullámot, ha nem úszik szembe vele. Eléggé ellazult ahhoz, hogy megértse a néma utasításokat. A trónokra nézett. Beszélni kezdett, szavakba öntve, amit megértett: – Nézz rájuk. Haza kellene menniük. De még mindig várnak. A többiek eljöttek megkeresni őket. A kis termetű felderítők. Felidézte maga előtt az 51-es hangárból ellopott mumifikálódott maradványokat. – Ok tizenketten itt rejtőztek el. És mindig várták, hogy visszatérjen az az egy, aki elveszett. A két tenyere között még fényesebben ragyogott a koponya. 196

– Közös tudatuk van. Egy tudat oszlik meg tizenhárom test között. A kollektív tudat azt jelenti, hogy együtt sokkal hatalmasabbak, mint külön-külön. Lábai önkéntelenül a fejetlen test felé vitték. A hangja felerősödött. – Képzelje el, mit fognak elmondani nekünk! – Nem tudom. – A tagadó szavakat dr. Jones ejtette ki, s ezzel megtört a varázs. A professzor körbemutatott a teremben. – Azok az emberek sem tudták, akik felépítették ezt a templomot… És maga sem fogja megtudni. A nő összeráncolta a szemöldökét ilyen kicsinyeskedés hallatán. – A hit, dr. Jones, olyan adomány, amelyben maga még nem részesült. Fogadja részvétemet. A nő visszatért az előtte álló feladathoz, felment a lépcsőn az emelvényre, oda, ahová a hite szerint tartozott. – O, én elhiszem, húgocskám – mondta Jones. – Pontosan ezért maradok idelent. Szpalko a trón előtti legfelső lépcsőre ért, és a test felé emelte a koponyát. Érezte, hogy a kristályban tűz lobban fel. Úgy átforrósodott, hogy már nem tudta a kezében tartani. Kicsúszott az ujjai közül, átrepült a levegőn, és a fej nélküli test vállai között landolt. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Senki sem szólalt meg. A lábuk alatt tompa morajlás hallatszott, majd egyre erősebb lett. A padló és a falak remegni kezdtek. Az egyik oldalon egy váza kiesett a fülkéből, és darabokra tört. Más tárgyak táncra perdültek, és ide-oda gurultak. Szpalko nem tudta, mi történik, de lehátrált a lépcsőkön a terem közepe felé. A trónusokon ülő testek szintén remegni és rázkódni kezdtek, egyre gyorsabban és gyorsabban. Az arcuk homályos lett, a mumifikálódott hús elporlott, és lehullott a csontjaikról. De nem csontok voltak. Hanem kristály. A vibráció lelassult, majd megszűnt, és egyértelművé vált, hogy mi rejtőzött a porlepte, megaszalódott hús alatt. A trónokon tizenhárom makulátlan kristály csontváz ült – eleven csontvázak. A csontjaikban viszkózus folyadék keringett, amely félig fényből, félig szilárd anyagból tevődött össze. Szpalko továbbra is különös nyomást érzett a fejében. Még mindig kapcsolatban állt a kollektív tudattal. Ahogy a nyomás növekedett, egyre több dolog vált világossá előtte. Rémülten felnyögött, de nem tudta elrejteni a csodálatát sem. Tudta, mi történik, és hangosan ki is mondta. – Felébrednek!…

197

55. A felfordulás alatt Indy közelebb húzódott. Az alsó emelvényen lévő test, amelyre visszatették a koponyát, megmozdult. A csontjai remegni kezdtek, mint a kolibri szárnyai. A vibrálás közben hús nőtt a csontokon – lágy, eleven hús –, a szemek kinyíltak, a karok megmozdultak. Percek alatt az egész test visszanyerte eredeti alakját, a semmiből kelt életre. Indy lenyűgözve nézte; tisztában volt vele, hogy évszázadok óta ők az elsők, akik megpillanthatják ezt az arcot. És úgy tűnt, az alak fentről ugyanolyan intenzitással tanulmányozza őket. Nagy szemeiből bölcsesség sugárzott, és még valami, amitől Indy ereiben megfagyott a vér. Az a valami természetellenes volt ezen a világon. A mellette álló Oxley szintén kimeredt szemmel bámult. A professzor váratlanul megszólalt, gyorsan, halkan ejtve ki a szavakat. De nem angolul beszélt. Indy szembenézett vele, és hitetlenkedve hallgatta. – Ez maja – állapította meg Indy hangosan. – Maja nyelven beszél. Szpalko visszanézett rájuk. – Mit mond? Indy közelebb hajolt, de nem merte megérinteni Oxleyt, aki szemmel láthatóan egyfajta révületben volt. Mi a csoda történik itt? Hitetlenkedve hallgatta régi barátját, aki tökéletes folyékonysággal beszélt egy ősi nyelven. A szavak úgy áradtak belőle, mint a vízfolyás. Indy gyanította, honnan eredhet ez a szóözön. Hátranézett az ülő alakra, aki különös szemével szintén őt fürkészte. Megismerték egymást. Korábban már beszélgettek. A lény lassan felemelte a kezét, egymásra tette két fehér tenyerét, amelyek így X alakot formáltak – majd kifordította a kezét. Indy nem értette, s Oxhoz fordult, hátha ő meg tudja magyarázni, majd figyelmesen hallgatta a maja beszédet. Szerencséjére sikerült megfejtenie. – Azt mondja, hálás… – a trónusra bökött –, úgy értem, ő. Ajándékot akar adni nekünk. Komoly ajándékot. Indy figyelte, fordította Oxley maja szavait. Egy pár lépéssel arrébb Szpalko szembeállt a trónnal. – Mondjon el mindent – mindent, amit tud. Érti, mindent! Tudnom kell! – A nő roppant elszánt volt, de hangjában valamiféle könyörgés csendült. A lény felé fordult. Oxley tovább beszélt, Indy meg fordította: – Hallotta magát – mondta Szpalkónak, de nem tudta elrejteni a csalódását. Mutt is nagyon figyelt, és előrelépett. – Mindent el fog mondani nekünk, amit csak tud? 198

A kölyök megpróbált odaállni Oxley mellé, de Indy megfogta a könyökénél, és visszahúzta. – Nyugi, zsenikém – majd valami bizsergést érzett a tarkóján. Kiegyenesedett, és körülnézett. A többi tizenkét csontváz is vibrálni kezdett, akárcsak az első. Percek alatt az ő csontjaikra is visszanőtt a hús. Valami elkezdődött. – Rossz érzésem van – dünnyögte Indy. A trón lábánál Szpalko mozdulatlanul bámulta a tizenhármak egyikét. A többi volt csontváz szeme ragyogni kezdett. Indy megborzongott. Szinte érezte az erő áradását: tiszta, mentális energia áramlott a tizenhárom alak között. Marion odament mellé, és körülnézett. – Indy! A szemük… olyan csodálatos! Mivel a férfi nem felelt, a nő ránézett, és azt tapasztalta, hogy a férfi őt bámulja. Marion elvigyorodott. – Nem is nézed őket? Indy pillantása Marionéba fúródott. – Már megtaláltam, amit kerestem. A padló megint rázkódni kezdett – ezúttal sokkal erősebben. Egy termékenységisten nagyjából egyméteres faragott figurája kizuhant a fülkéjéből, leesett a padlóra, s letört róla az a része, amellyel mint termékenységisten büszkélkedhetett. Indy hunyorgott. A falak repedezni kezdtek, hasadékok támadtak rajtuk – megmutatkozott, milyen vékonyak. A hevenyészve felrakott kövek alól kibukkant egy különös, ragyogó felület: sima volt, ezüstös és fémes. Indy visszaemlékezett az ezüstlepelre, amelybe a konkvisztádorok múmiáját göngyölték. Ez az anyag ugyanolyannak tűnt, csak vastagabbnak. Mutt eltátotta a száját, amint a mennyezet kettéhasadt, és láthatóvá vált egy sima, kúpos tető. – Mi folyik itt? Ezek űrhajósok? Harold Oxley ránézett. – Azt hiszem, Mutt, hogy tulajdonképpen interdimenzionális lények – elégedetten bólintott, mintha ez lenne a tökéletes meghatározás. Indy meglepetten meredt a barátjára. Mindhárman Oxleyt nézték. A professzor szeme csillogott, majd összeráncolta a szemöldökét, és lekapta fejéről a tollas sapkát. Mélységes undorral nézett rá, aztán elhajította. Indy szélesen rámosolygott. – Isten hozott, Ox! A vibráció egyre fokozódott: most már az egész terem remegett, lehetetlenné téve a további beszélgetést. A mennyezetről újabb darabok hullottak alá. – Indy… – kiáltotta Marion. – Történik valami! – A felső emelvény felé mutatott, amely megmozdult. Mint a rulettkerék Las Vegasban, a felső árkád forogni kezdett fölöttük: először lassabban, aztán gyorsabban. A trónok a rajtuk ülőkkel együtt elmosódottá váltak. Csak a szemük csillogása látszott, amely fényes sávként keringett a helyiség peremén. 199

Aztán valami tompa zúgás kezdődött, de alig lehetett hallani. Odafent az ezüstös kupola fényesebben ragyogott, s csillogó, örvénylő felhő támadt alatta. Indy ózonszagot érzett, mint a villámlás alatt, amikor viharfelhő keletkezik. Mintha a gondolataiban olvasott volna, a felhő sötétülni kezdett, egyre fenyegetőbbé vált, tovább forgott, s végül egészen fekete lett. A felülről lehullott törmelék, amely apró darabokra tört a padlón, most emelkedni kezdett. Előbb a kupolán belül örvénylett, majd a sötétség lassan magába szívta. Hirtelen letört egy lenti faldarab, és a magasba repült. Indy lehajolt. Ez nem jelentett semmi jót. – Bukjatok le! – kiabálta. Lerántotta Mariont, Mutt pedig Oxleyt nyomta le a földre. Indy felnézett. Úgy érezte, mintha egy kád lefolyójába bámulna. Csakhogy ez a lefolyó egyre nagyobb lett. – Mi a fene ez? – kiabálta Marion. – Egy járat! – válaszolta Oxley, és lenyűgözve bámult felfelé. – Egy portál. – Egy probléma – fejezte be Indy helyette. Úgy döntött, eleget látott. Mivel az oroszok figyelmét is lekötötték az odafent történtek, Indy az őrizetlenül hagyott kijáratra mutatott, és eliramodott felé. A többiek futólépésben követték az ajtó irányába. Szpalko és kísérői nem vették észre, hogy elszöktek, mivel még mindig lenyűgözve bámulták a viharfelhő keletkezését. Futás közben Oxley hátranézett – a forgó alakok szemének ragyogásába bámult. A léptei lelassultak. Fejét a nem földi intelligencia fényessége felé fordította. Indy felvonta a szemöldökét. Nem, ezt nem teheted, cimbora… Még egyszer nem. Karon ragadta Oxleyt, és a vasajtó felé húzta. A csapat berontott az első kamrába, átverekedték magukat az ott tornyosuló tetemeken, rugdosva és csapkodva őket, de közben Oxley tovább locsogott. – Többszörös dimenziók! Lenyűgöző, ugye? Mignon Thorne írt erről egy érdekes perspektívából. Őt roppant érdeklik a változó fizikai… – Most nem alkalmas az idő erre, Ox! – …Egy kicsit hasonlít a víz örvénylésére, a hideg- és melegpontok közötti feszültségre. Érted, miről beszélek? – Bajban vagyunk! – kiabált elölről Mutt. Indy felsóhajtott. Hát persze.

56. Mac négykézláb mászott a trónterem padlóján. A törmelékből összeszedett mindent, ami fénylett: ezüstamuletteket, aranyérméket, rubinttal kirakott ékszereket, és a zsebébe 200

süllyesztette mindegyiket. Majd később rendszerezi őket, most nem lehet válogatós. Egy kis arany inka királyszobor felé nyúlt, amely nem volt nagyobb a hüvelykujjánál, de legalább egy tengerparti házat ért Brightonban. Amint megérintette, a szobor megpördült a földön – majd hirtelen felröppent a magasba. Mac a repülő király után kapott, majd nézte, hogyan tűnnek el a kavargó feketeségben a brightoni tengerparti házról szövögetett álmai. Ráadásul az órája is leszakadt a csuklójáról, és felfelé kezdett lebegni. Mac leeresztette a karját, és elnyúlt a padlón. A teremben lévő fémdarabok megmozdultak és hánykolódtak, majd kilőttek a kupola felé. Az angol megdörzsölte az óraszíj nyomát a csuklóján, majd mint aki megértette az üzenetet, kúszni kezdett a masszív ajtók felé. Ideje, hogy kijusson innen. Amikor az ajtókhoz ért, a válla fölött visszasandított. Szpalko hadnagya, aki vastag töltényövet és vasalt csizmát viselt, felemelkedett a földről. Mac döbbenten bámulta. A katona kalimpált a lábával, a karjaival hadonászott, de csak a levegőt markolta. Az egyik bajtársa utánakapott – már nem érte el, ám nem is került ki a különös vonzás sugarából. Szpalko rapírja is kiröppent a hüvelyéből, és úgy száguldott felfelé, mint a kilőtt rakéta, majd egyenesen a lebegő katonába fúródott. Vér spriccelt szerteszét, de a cseppek nem hullottak alá, hanem szétszóródtak a levegőben. Úgy tűnt, az az erő vonzza a vastartalmú hemoglobint is. Aztán egy perccel később a kard és a katona egyaránt pörögni kezdett felfelé, és bíborszínű csíkot húzva maguk után eltűntek az örvényben. Ez így nem lesz jó. Mac már eleget látott, és sietni kezdett a kijárat felé. Hallotta egy másik katona sikolyát, de nem volt kíváncsi rá, mi fog történni vele. El tudta képzelni, hogy az orosz követi drága bajtársát. De amint átlépett a trónterem küszöbén, egy hangot hallott – elég hangos és éles volt ahhoz, hogy még egy utolsó pillantást vessen maga mögé. Szpalko a terem közepén állt, és tetőtől talpig a ragyogó szemek sugaraiban fürdött. A kezét a fülére szorította, mintha valamit nem akarna meghallani. Az arca belső fénytől tündökölt, s majdnem láthatóvá váltak a koponyacsontjai. Egy kiáltás szakadt ki belőle – gyönyör és rémület keveredett a hangjában: – Látom! Látok mindent! ◊

◊

◊

Indy magával vonszolta Oxleyt. Gyorsan utolérték Muttot és Mariont a hosszú folyosón, amelyben az óriási bronz vízturbinák sorakoztak. A kölyöknek igaza volt, ám „a bajban vagyunk” nem volt egészen pontos megfogalmazás. 201

Nagy bajban voltak. A padló megrázkódott alattuk. Távoli robbanások visszhangoztak a teremben; a zaj valahonnan alulról jött. De a közelben is akadt egy komoly probléma. Miközben végigszáguldottak a hosszú folyosón, a turbinák egyre gyorsabban kezdtek forogni. A fejük fölött húzódó, a trónterembe vezető rézcsövek sercegni kezdtek, az elektromos töltések szétszóródtak és kisültek, olyan látványt nyújtva, mint a tengeren vitorlázó hajó árboccsúcsain a Szent Elmo tüze. A szikrák leszánkáztak a csövekről, és a trónteremben mindent lángra lobbantottak. Oxley futás közben sem hagyta abba a saját elméletéről folytatott párbeszédet. – Thorne posztinflációs buborékoknak nevezte őket, ennek természetesen előfeltétele az univerzummá növekvő térrész tágulása, és ennélfogva a véletlenszerűen megjelenő járatokban… A folyosó végén az áramfejlesztők elszabadultak, s egyre szaporodtak az elektromos kisülések. A villámok ostorként csapkodtak mindenfelé. Oxleyt nem érdekelte az elektromos show, kiabálva folytatta: – .. .ugyanabban az időben és térben egyidejűleg különböző valóságok léteznek, de nincsenek tudatában egymásnak. Ez tényleg nagyon egyszerű. Egyre gyakrabban villámlott. A levegő megtelt ózonnal. Elektromos ívek cikáztak az alagútban – olyan volt, mintha egy tüzes pókháló zárta volna el az útjukat. Itt biztosan nem jutnának át élve. – Találnunk kell egy másik utat! – kiabálta Marion. Egy hatalmas dörgés megállította őket: az alagút távolabbi része nagy robajjal beomlott. A villámlásokkal kísért vihar elzárta az útjukat, és ahogy közeledett feléjük, egyre több és több járatot rombolt le. – Vissza! – rikoltotta Indy. Megfordultak, és lerohantak az előcsarnokba. A vízturbinák olyan sebességgel forogtak, mint a Forma-l-es versenyautók kerekei, és elektromos szikrákat szórtak. Nem volt visszaút, a villámok a sarkukban csapkodtak. – Menjetek tovább! – ordította Indy, és az egyik keresztfolyosóra mutatott, amely a labirintusba vezetett. A forduló felé rohantak, amikor az egyik turbina pont feléjük gördült. Mutt odaért a sarokhoz, megragadta Mariont, és eltűnt. Indynek és Oxleynak ez még nem sikerült. A professzor a falhoz nyomta Oxot: Hozzásimultak, és egymásra meredtek. Amint a hatalmas turbina néhány centire elgurult mellettük, Oxley Indyhez fordult: – És mi a te elméleted, Henry? Mit gondolsz azokról a lényekről? Indy az égnek emelte a tekintetét. – Ne most, Ox.

202

Ellökte magát a faltól, karon fogta a professzort, majd Marion és Mutt nyomába eredt. Körülöttük robbanások hallatszottak, a folyosó falai darabokra törtek. Az egész komplexum süllyedni kezdett. Ki kell jutniuk innen – de hová?

57. Szpalko hallotta, hogy az egyik katonája felordít – de ez nem jelentett többet számára, mint ha egy moszkitó zümmögött volna a fülébe. Most sokkal fontosabb dolog foglalkoztatta, és az ilyen csekélységek miatt nem izgatta magát. Ámulva nézte, hogy a porfelhőből galaxisok születnek, majd heves robbanások közepette összeomlanak, és nem marad belőlük más, csak feketeség. Előrehajolt: még többet akart látni. Közben a terem felső árkádjai olyan szédítően kezdtek forogni, hogy elmosódtak a körvonalaik. A lényekből már csak a ragyogó szemüket látta, a belőlük áradó fény behatolt az agyába. Úgy érezte, vére a fejébe tódul – olyan nagy nyomást érzett, hogy beleszédült. Az orrán keresztül szívta be a levegőt, majd kinyitotta a száját, és kipréselte a tüdejéből. Az indiai jógik ősi meditációs technikáját alkalmazta. Átadta magát a nemlétnek, mint a nepáli szerzetesek, elernyesztette a testét, ellazította az izmait. Nem küzdött. Ellenállás nélkül megadta magát a fénynek, együtt lebegett vele. Minden születés fájdalommal jár, de végül el lehet jutni a sötétségből a világosságba. Ám ez másfajta születés volt. O lehet az emberiség első képviselője, aki áttöri a sorompót, és eljut a létezés magasabb szintjére. És akkor minden tudás a birtokába kerül. A nyomás növekedett – úgy érezte, hogy koponyája varratai szétszakadnak. Fájdalommal küszködött, s nehezebben lélegzett. Bár tekintetét továbbra is a szemekre szegezte, látótere kiszélesedett, mintha elhagyta volna a testét, és egyszerre látna minden irányban. Új képességével észlelte, hogy az egyik embere a terem túloldaláról a fejét fogva felé botorkál. Talán megérezte, hogy nézi, mert segítséget keresve vakon kinyújtotta a karját. Szája néma sikolyra nyílt, talán a fájdalom vagy valami sokkal rosszabb okozta az agóniáját. Az arcán vér csordult le, szemüregéből füst áradt. A rémisztő látvány ellenére nem érzett sajnálatot. A férfi mentálisan nem volt elég képzett, és a gyengék nem valók ebbe a fényességbe. A katona küzdött, ahelyett hogy megadta volna magát a szemekből áradó örvénylő ragyogás keltette napszélnek. Az embere tovább botladozott felé; könyörgött, figyelmeztetni akarta. 203

Arccal előre esett. Meghalt. Nem ért le a padlóra: ernyedt teste lebegni kezdett, majd felfelé emelkedett, és mintha integetett volna. Miközben a katona feljebb került, egyre gyorsabban pörgött. Bár nem tudta levenni szemét a ragyogó koponyákról, szférikus látása működni kezdett, és követni tudta a testet. Belső látásával behatolt abba a pulzáló sötétségbe, amely csak a haldokló csillagok magjában létezik. Az ismeretlen, a megismerhetetlen hideg dühe sugárzott rá a feketeségből. Már nem látott a rémülettől. Az agya vadul lüktetett, a koponyacsontjait fájdalom hasogatta. Visszatért a testébe, s ekkor szembe találta magát az egyik lénnyel. Az alak föléje tornyosult, szemében galaktikus tűz ragyogott. Vajon hogy került ide? Nem látta, amikor leszállt a trónjáról. De azt észrevette, hogy a trónterem árkádjainak forgása lelassul, majd megáll. Valami történni fog. Az előtte álló magas lény szeméből még több fény sugárzott, egyenesen az övébe. Hirtelen minden megvilágosodott előtte: már ismerte az igazságot, amely tőrként szúrt bele. A lény nem a tudással ajándékozta meg, hanem megpróbálta megsemmisíteni. Nem!… Szpalko vadul elkapta a fejét: mentálisan és fizikálisan egyaránt ki akart kerülni a delejes szemek sugarából. Hátat fordított neki – ám szembe találta magát egy másikkal, aki a semmiből tűnt elő. A szeme elkapta a nő tekintetét, s ezernyi nap fényével sugárzott belőle a bosszúvágy. Nem!… Még pislogni sem tudott. Az áradó fény kiszárította a szemét. Csak egy dologra volt képes, elfordult… …és meglátta a bal oldalán álló újabb lényt. …Meg a jobbján. …És körülötte. Ne legyenek többen!… Tökéletes kört formáltak körülötte, a válluk összeért. Mind a tizenhárom ragyogó szempár a középen álló nőre szegeződött. – Fedezzetek… Fedezzetek – rebegte, bár a lelke mélyén tudta, hogy már egyetlen katonája sincs a teremben. Még több fény és tudás áradt bele. Érzékei ezúttal akaratlanul kitágultak, jóval fogékonyabb lett. A homloka lüktetett. Úgy érezte, hogy energiavihar zúdul az agyára, és minden sejtje kikristályosodik. Legalább még több energiát lesz képes befogadni. Semmi sem állíthatta meg. Az ajka idegen szavakat kezdett formálni. A szájából egyre gyorsabban csobogtak a mondatok. Ömlöttek belőle, túláradtak mindenen. Az emberi elmét meghaladó érzékeivel azt tapasztalta, hogy agyszövetei megkeményednek, és kristályossá válnak. Forró könnyek hullottak a szeméből, égették az arcát. De nem könnyek voltak. 204

Hanem vércseppek. Megint kiterjesztette az érzékeit. Mint korábban, ezúttal is kilépett a testéből, felülről látta a világot. Emlékezett a halálközeli élményt átéltek tapasztalataira: azt állították, hogy a saját testük fölött lebegtek, és fentről szemlélték az eseményeket. Most már tudta, hogy igazat mondtak. Feljebb emelkedett, forogni kezdett – némán vonaglott agóniájában. Már elég magasan volt ahhoz, hogy a saját arcába nézzen. Vér csorgott a szeméből, a szemhéja remegett és füstölt. Látta, hogy elfeketednek. Nézte a saját szemét. Lent megmozdult az ajka – a rémület sikolya szakadt ki belőle. Még mindig nem látok! Bár már nem látta, érezte, hogy mind több és több fény áramlik belé. Még magasabbra lebegett. Az utolsó energialökettel az agya tiszta kristállyá változott, és visszasugározta az összes energiát. A szemüregéből lángok csaptak ki, olyan tüzesek, hogy elhamvasztották a szöveteket, és a szemei helyén csak két füstölgő lyuk maradt. Alatta összerogyott a teste, minden élet kiszállt belőle. De a katonáéhoz hasonlóan nem zuhant a padlóra, hanem felemelkedett, és követte őt felfelé. Halott karok csapkodtak, mintha utána akarnának nyúlni. Rémülten felsikoltott, és arrébb kígyózott… És épp szembe került egy sötéten örvénylő energiafelhővel, a hihetetlen dimenziókkal, a rá várakozó nemléttel. A saját testével a nyomában siklott bele. És még tovább az ismeretlenbe.

58. Az univerzum peremének pokoli erőivel és a rezgő atomok energiájával táplált örvény növekszik. Áthömpölyög az elliptikus síkokon, meggörbíti a téridőt. Az örvény minden anyagot elnyel. A mélyén sötét energiák és anyagi részecskék kavarognak; az örvény felkészül arra, aminek be kell következnie. De mielőtt megtörténne, még erősebbnek kell lennie. Táplálkoznia kell.

59.

Mac valami bizsergést érzett a tarkóján, és tudta, hogy valami követi. Gyorsabban kezdett rohanni; a szíve a torkában dobogott, s bekanyarodott egy újabb folyosóra. A padlót robbanások 205

reszkettették meg, valahol mélyen a föld alatt újabb detonációk visszhangzottak. A levegő is megváltozott, mintha egy hurrikán kellős közepébe került volna. Bár semmi fenyegetőt nem látott, valami azt súgta neki, hogy vadásznak rá. És még valamire rájött. Nagyon eltévedt. Így hát még jobban szaporázta a lépteit. Ez volt az egyetlen, amit tehetett. Ahogy keresztülszáguldott egy különösen hosszú folyosón, annak falai repedezni kezdtek, majd kettéváltak, a mennyezet megnyílt fölötte, és a padlón is rések támadtak. Úgy érezte, mintha vékony jégen rohanna, amely betörik a léptei alatt. Aztán a kődarabok egyre hangosabban zörögtek mögötte. Hátranézett: fekete árnyékot látott, amely a folyosó túlvégéből hömpölygött felé. Mac pislogott és megdörzsölte a szemét. Akármi is volt a sötétségben, nem lehetett kivenni. Nem is törődött vele. Csak a fények csalóka játéka lehet. Mégis lelassította a lépteit. A folyosó egy másikba torkollott, amelynek a végén egy ismerős alak állt, és kalapját szorosan a fejébe nyomta. Ragyogó. Ha valaki meg tudja találni a kivezető utat… ◊

◊

◊

Indy szinte röpült lefelé a járatban. Gyakran megcsúszott, s a csípője kegyetlenül sajgott. Oxley jobban bírta nála szusszal, Marion és Mutt meg már eltűnt egy kanyarulatban. Átkozottul sok sarok akadt ebben az építményben. A padló egy nagyobb rengéshullámtól megemelkedett, majd visszasüllyedt. Erre nem számított, és térdre esett. Előtte sikolyok visszhangoztak a folyosókon. Ez nagyobb mélységű rengés volt: az energiaörvény valószínűleg behatolt a város alapjaiba, ahol nagy pusztítást visz véghez. Ha ez így folytatódik, akkor az egész templom a városra zuhan. Abban reménykedett, hogy mielőtt ez bekövetkezik, megtalálja a kiutat ebből a föld alatti labirintusból. Indy felugrott és előrerohant; úgy döntött, hogy túl fogja élni ezt a felfordulást. Most találkozott újra Marionnal, és kiderült, hogy van egy fia. Nem fogja megint elveszíteni őket. Tovább akart száguldani, de alig két lépést tehetett meg, amikor valaki rácsapott a vállára, és majdnem a frászt hozta rá. – Megcsináltuk, Indiana! – kiabálta egy ismerős hang. A professzor némán átkozódott. Biztos viccelsz. De tudta, hogy nem kellett volna meglepődnie. – A patkányok meg a süllyedő hajó – dünnyögte, és keserű pillantást vetett Macre. Menekülés közben Indy csodáért fohászkodott. Ez nem az volt. Ellenségesen méregette az angolt, máshoz túl kimerült volt. Végül is már kétszer betörte az orrát. És ahogy mondani szokás, a harmadik csak ráadás. 206

Mégis felemelte az öklét. Mac feltette a kezét. – Várj! Ugye, tudod, hogy végig veletek voltam? Bár Indy egy szavát sem hitte, leeresztette a karját. Mi haszna lenne? Összevonta a szemöldökét. – Ezt még a vak is láthatja. A barátja elmosolyodott. Semmi bocsánatkérés vagy bűnbánat nem volt a vigyorában. Mac az az ember volt, aki piszkos módszerekkel harcol. Ezt Indy mindig tudta róla. Hát akkor most mi a különbség? Mindamellett a lelke mélyén kedvelte a csirkefogókat. És bár most elárulta, az eltelt évek alatt Mac néhányszor megmentette az életét. Indy végül megenyhült, és előremutatott. – Gyerünk, Mac. Tűnjünk innen a pokolba. Néhány percig némán rohantak, akárcsak a régi szép időkben. Indy kezdte lehagyni a társát, ami jót tett megsebzett önérzetének. – Indy! – kiáltotta Mac. A professzor úgy hallotta, Mac hangja különösen cseng. Már nem is követte. Az angol előrehajolt, felemelte a lábát, de nem tudott megmozdulni. Az arca kivörösödött az erőlködéstől, verejtékezett, s a szemében rémület csillogott. Mögötte, a folyosó végén feketeség közelített, melyben gravitációs energiák kavarogtak. Az örvény megtalálta őket. Indy is érezte az erejét – mintha az arcába vágna a szél, s egyre erősebben fújna, megpróbálva visszatartani. Lejjebb a folyosón Mac is ezzel az erővel küzdött. A karját Indy felé nyújtotta, de csak a levegőbe markolt. Indy látta, hogy a kabátja kidagad a hátán, s a tele zsebek lehúzzák a zakó két szárnyát. Arany csillogott a szöveten át. Indy megértette, mi tartja fogva a barátját. – Mac! Szabadulj meg minden fémtől! Az örvénylő sötétség közelebb lopózott. Kövek görögtek fekete torkába, amit törmelék követett. A terem túloldalán a falak rázkódni, majd repedezni kezdtek, végül ledőltek, és eltűntek a feketeségben. Mac zakójának egyik zsebe kiszakadt a varrásnál, aranypénz és ékszerek repültek a levegőben az örvény felé. A férfi zsebre akarta dugni a másik kezét. – Mac! A barátja rájött, milyen ostobaság járt a fejében. – Nem tehetsz szemrehányást azért, mert megpróbáltam. Mac megbotlott, lehúzták a tömött nadrágzsebei. Hasra esett, és hátrafelé kezdett csúszni. Kapaszkodót keresett a sima kőpadlón, de nem talált semmit. – Indy! ◊

◊

◊ 207

Bár segítségért kiáltott, Mac tudta, hogy itt a vég. A sötétség és a félelmetes energia a sarkában lihegett. Küzdött ellene, a hátára fordult, és megpróbálta kitámasztani magát a lábával, de továbbra is csúszott, ha lehet, még gyorsabban. Kövek süvítettek el mellette – már nem gurultak, hanem repültek. Amint a sötétség előrenyomult, a falak nagy csattanással váltak szét. A tenyerével, a sarkával próbálta lefékezni magát. De még mindig csúszott. Senki sem tudna ellenállni ennek a húzóerőnek. Csitt-csatt! Valami kiterjesztett karjához ütődött. Odanézett. Fonott bőrszíj tekeredett szorosan a csuklójára. Behajlította a másik karját, és megragadta a végét. Az ostor megfeszült. A másik végét egy szétterpesztett lábbal álló alak húzta: hátrahajolt, mint a halász, aki kifogni készül egy horogra akadt marlint. A jó öreg Indiana! Aztán Indy sarka megcsikordult a padlón, és ő is csúszni kezdett. Kinyújtotta a karját egy oszlop felé, átkarolta, s így pillanatnyilag sikerült lefékeznie magát. De meddig? Mac látta, hogy a barátja arca eltorzul az erőlködéstől. A teste úgy megfeszült, mintha az inkvizíció vonta volna kínpadra. Mac sarkánál szakadék tátongott – a férfinak olyan érzése támadt, hogy egy haldokló csillag kielégíthetetlen étvágyának fog áldozatul esni. Az örvény mind gyorsabban közeledett felé, a légnyomás növekedett, s ő egyre nehezebben lélegzett. Mac rádöbbent a valóságra. – El kell engedned, cimbora! – kiáltotta Indynek. – Gyerünk, Mac! Voltunk már nagyobb pácban is. – Nem, Indy, ezúttal nem fog menni. – Mindig van valami kiút, Mac! – a professzor a saját szavait fordította ellene. – De most itt a vége, barátom. Hívta őt a sötétség, az a sötétség, amely a lelkében is honolt. Eletében minden volt Indy számára, csak nem jó barát. Talán a halálával mindent jóvá tehet. Mac hagyta, hogy az ostor kicsússzon az ujjai közül, és letekerte a csuklójáról a fonott bőrszíjat. – Ne csináld! – rivallt rá Indy. Mac átrepült a termen. Még látta, hogy a tehertől megszabadult Indy hátratántorodik. Sok szerencsét, öreg barátom. Mivel nem tehetett mást, Mac szembenézett a sötétséggel és az ismeretlennel. Bár számított rá, hogy rövidesen találkozik a végzettel, halványan elmosolyodott. A zsebe tele volt arannyal. És előtte volt a nagy ismeretlen. Lássuk, mi sül ki belőle!

208

60.

Amint Mac eltűnt a sötétségben, Indy talpra kecmergett. Egy lépést tett még utána, de abból a távolságból is érezte, hogy a hihetetlen erő, amely fenyegette, legalább a tízszeresére növekedett. Nemcsak magához akarta húzni, hallotta a minden értelmet meghaladó néma sikolyokat is, amelyek nem evilági energiával áradtak felé. Szobormereven állt a végtelen mélység kapuja előtt. És hátralépett. Nem félt, de egy dologban már biztos volt. Nem tudta megmenteni Macet. Ezúttal nem. Egy kiáltást hallott a mögötte lévő kanyarból: – Indyyyyy! Marion. Indy küszködött a húzóerő ellen, minden lépést erőlködve tett meg. Úgy érezte, mintha a körülötte lévő levegő meleg melasszá változott volna, amely a feneketlen járat felé hömpölyög. Akaratát megfeszítve küzdött, de nemcsak a puszta túlélési ösztön, hanem valami sokkal fontosabb is vezérelte. – Indyyy! Eletében először úgy érezte, van értelme élni – és semmiféle világokat beszippantó örvény nem akadályozhatja meg, hogy éljen. Lépésről lépésre tapasztalta, hogy a húzóerő csökken. Már gyorsabban tudott haladni, bár néha a levegőbe lépett, mert kiszaladt alóla a padló. A csarnok végén a falak meghajoltak, s nagy repedések futottak végig rajtuk, ahogy a komplexum alapja széttöredezett. Úgy tűnt, mindjárt összeomlik az egész. Indy odaért a túlsó sarokhoz, befordult, és a következő csarnok felé rohant. Mindenfelé faldarabok zuhantak le, és úgyszólván üldözőbe vették. Elöl észrevette Mariont. A nő a végeérhetetlen labirintus másik sarkánál állt, és lemutatott egy keresztfolyosóra. – Indy! – Marion hangja dühös volt, de megkönnyebbülés is kicsendült belőle. – A legjobbkor érkeztél! Erre gyere! Itt világos van! Indy derékon kapta, és a következő folyosó felé iramodott vele. Ezt az alagutat fekete gránitsziklába vájták, s a falain kristályos kvarcerek húzódtak, de ahogy továbbrohantak, az erek egyre szélesebbek lettek – a falakon, a padlón és a mennyezeten egyaránt. Néhány lépés után az alagút már csak tiszta kvarcból állt. Az áttetsző kristály alatt Indy észrevette, hogy a falak mögött víz áramlik. Eszébe jutott a város fölött elhelyezkedő hatalmas vízgyűjtő medence. Lehet, hogy a metropolis különleges vízvezetékrendszerébe jutottak. Hirtelen megremegett alattuk a föld, s az egész folyosó rázkódni kezdett körülöttük. 209

Indy hátranézett. A folyosó túlvégén a falak szétmállottak. Törmelék repült feléjük, mintha az örvény fekete ujjai kapkodnának menekülő zsákmányuk után. – Mozogj, Jones! – rikoltotta Marion. – Te vagy a főnök! Még gyorsabban rohantak. Mögöttük egyre erősebbek lettek a csikorgó hangok, amelyeket nagy reccsenések követtek. Valami különös erő szétmorzsolta a sziklákat; a kődarabok szertezuhantak, és porrá törtek. Aztán egy újfajta zajt hallottak. Fröcskölést és csobogást. Indy futás közben hátrapillantott: látta, hogy a kvarc repedezni kezd, és víz áramlik a résekbe. A folyosó vége nagy robajjal beomlott, egy óriási szikladarab zuhant le a mennyezetről, és hatalmas víztömeg zúdult le utána, mintha felhúztak volna egy zsilipkaput a gáton. Indy felismerte az új veszélyforrást. – Rohanjatok! – ordított a többiek felé. Újabb sziklák törtek darabokra mögöttük. A professzor nem nézett hátra – csak még gyorsabban szedte a lábát. Hallotta a víz zuhogását: a nagy medencéből egyre nagyobb tömeg zúdult alá. A kvarcalagút elkanyarodott, és Indy fényt látott a végén. A kijáratnak már közel kell lennie! Mutt és Oxley arrébb várakozott. – Fussatok! – rivallt rájuk. – Merre? – ordított vissza Mutt. Indy látta, hogy a fiúnak kerekre tágul a szeme a rémülettől, és hátrálni kezd. Amikor Indy odaért melléjük, egyszerre két dolog is világossá vált előtte. Ott volt a kijárat. Csakhogy legalább háromszáz méterrel feljebb a meredek aknában. Fentről besütött a nap. Úgy tűnt, nem menekülhetnek. Indy megpördült, s látta, hogy a tárolóból lezúduló víztömeg feléjük hömpölyög. Odarohant a többiekhez. – Kapaszkodjatok! Szorosan összefogódzkodtak: Indy Mariont fogta, a nő Muttot, és mindannyian megragadták Oxleyt. A víz betört a járatba, felkapta és az alagútba sodorta őket. Indy azonban alábecsülte a víztömeg erejét, amely egyre gyorsabban sodorta őket. Megpróbáltak a felszínen maradni, vagy legalább a fejüket a víz fölé tartani, miközben fuldokolva köhögtek és köpködtek. A falak szinte elrohantak mellettük. A törmelékek velük együtt sodródtak. Indy észrevett egy égett csontvázdarabot, amely elúszott mellette. A napfény egyre erősebb lett, s egy utolsó, erős hullámmal kijutottak az alagútból. A víztömeg a hegyoldalnak lökte őket, majd az áramlással együtt lesiklottak a lábazathoz. 210

A csuromvizes, szédelgő Indy megpróbált felállni, de csak négykézlábra tudott emelkedni. Annyi ereje még maradt, hogy felkapja a kalapját, és a fejébe húzza. A város fölötti széles platóra kerültek, amely a völgyet övező hegygerinc szélén húzódott. Marion odakúszott mellé, Mutt ifjonti hévvel követte – ő már képes volt talpra állni. Oxley poncsójából csöpögött a víz. Kábultan hevert ott, ahová a víz vetette. Indy intett a professzornak. – Ez látnod kellene, Harold. Oxley nagy nehezen felült, és körülnézett. A plató alatt terjeszkedett a romváros. A közepén magasodott a nagy kőtemplom. Eddig a piramis ellenállt az idő múlásának – de most megadta magát. A templom a szemük láttára repedezni kezdett; a falai kettéváltak, mint egy óra kis- és nagymutatója. A nagy tömbök megrázkódtak, az ősi kőlapok szétrepedtek, meghajlottak és lezuhantak. Az építmény összerogyott. A város közepéből repedések indultak ki, hasadékok keletkeztek, és szétfutottak a talajban, hogy elnyeljék Akator metropolisát. Indy elképzelte, hogy ugyanezek a repedések lent is folytatódnak, és a törésvonalak az egész völgy alapját megrengetik. Hamarosan megfigyelhette, mi történik. A templomromok forgásba jöttek, és egyre szélesebb körben terültek szét a völgyben. A házak terméskő alapja szétmorzsolódott, az utak megvetemedtek, egy szobrokkal övezett sétány forogni kezdett. Középen Akator hatalmas kőtemplomának maradványai lesüllyedtek, majd eltűntek a mélyben, tátongó krátert hagyva maguk után. A völgy talaja kavarogni kezdett; a lyukhoz közel gyorsabban, a szélén lassabban forgott. Hamarosan már az egész város rázkódott. Indy lebámult a kráterbe, amelynek helyén egykor a templom állt. Tisztában volt vele, hogy mit lát: az átalakult örvényt, amelynek gravitációs erői elérték a felszínt. Az egész völgy úgy működött, mint egy víznyelő, amelyet lehúz a végtelen mélység. – Nézzétek! – kiabálta Mutt. A kölyöknek jó szeme volt, így megint ő látta meg elsőnek. Az örvény középpontjában ezüstösen megcsillant valami, majd kiemelkedett belőle. Olyan sima volt, hogy majdnem százszázalékosan visszaverte a napsugarakat, fényesen ragyogott, és az örvényhez hasonlóan forgott a levegőben. Olyan turbulenciát keltett, hogy lentről magával ragadta a törmeléket, amely uszályként pörgött körülötte. Feltűntek köztük egy kőkígyó darabjai is. Amint a szerkezet magasabbra emelkedett, és éppen velük szemben lebegett, megpróbálták kivenni a körvonalait. De csak nehezen sikerült, mivel a középső gömböt fényes gyűrűk övezték, amelyek különböző szögekben forogtak, hol vízszintesen, hol függőlegesen vibrálva körülötte. 211

A kőpárkányon Indy közelebb húzódott Marionhoz és Oxleyhoz. Mindannyian a kőtörmelék centrumában forgó szerkezetet bámulták, amely egy szempillantás alatt kétdimenzióssá változott, eltűnt a kiterjedése, és olyannak látszott, mint egy fénykép. Majd megint megfordult, s Indy csupán egy ezüst vonalat látott belőle, a fotó szélét. Aztán egy utolsó pördüléssel elszállt. Eltűnt. Az örvénylő erőtől megszabadult, lebegő törmelék lefelé kezdett záporozni. A kígyószobor maradványa mellettük landolt a párkányon; a feje egyenesen Indyre bámult, kőnyelvét kiöltötte a professzorra. Úgy tűnt, a csipetnyi kozmosznak van humorérzéke. A völgyben hatalmas robaj keltett visszhangot. Indy éppen időben fordult meg, hogy lássa, amint az óriási vízgyűjtő medencének az örvény ereje által megrepesztett falai leomlanak. A hatalmas víztömeg lezúdult a városra, elárasztotta a romokat, amelyek hamarosan eltűntek a hullámok alatt. Oxley felsóhajtott. – Mintha eltörölték volna minden nyomát annak, hogy itt jártak. Mire a háborgó víz lecsillapodott, és a nap lefelé kezdett vándorolni a horizonton, Indy már felbicegett a hegyoldal egy viszonylag száraz részére, és lerogyott a földre. Marion melléje hevert. Oxley egy vándorkövön üldögélt. Csak Mutt maradt a sziklapárkány szélén. – Mit gondolsz, hová mentek? – érdeklődött a fiú, és az égre mutatott. – Oda fel? Oxley megrázta a fejét. – Nem, nem a kozmoszba, hanem az űrben lévő űrbe. Magyarázatként X alakban egymásra tette a két tenyerét – ugyanúgy, ahogy a különös teremtmény – majd kifordította. Egy másik dimenzióba. Indyt egy jóval gyakorlatiasabb kérdés foglalkoztatta. – Harold, hogy tudtál átmenni az őrködő csontvázak között a Chauchilla temetőben, amikor elhoztad a koponyát? Minket majdnem megöltek. – Hmm, hát nappal jártam ott, amikor aludtak. Vélhetőleg nem gondolták, hogy akad valaki, aki fényes nappal akarja kirabolni a sírokat. Indy elmosolyodott. – Ez sosem jutott volna az eszembe – mondta elismerően. Mutt is csatlakozott hozzájuk. Leült az anyja mellé. – Valamit még mindig nem értek. Bár legendák szóltak az aranyvárosról, alig volt ott arany. Csak amit mások odavittek. Indy maga elé idézte az aranypénzeket, az ékszertöredékeket és a testeken lévő díszeket. Az ugha törzsbeliek azonban nem ékesítették magukat ilyen gazdagon. – Félreértésről van szó – nézett Muttra. – A ughák aranyat jelentő szavát kincsnek fordították. A spanyolok azt hitték, hogy szó szerint aranyról beszélnek, de valójában a tudást értették alatta. Az volt az ughák igazi kincse. Marion megérintette a fia arcán lévő sebet, amelyet Mutt a Szpalkóval folytatott küzdelem során szerzett. 212

– Itt egy csúnya forradás fog maradni. Indy, akinek minden porcikája sajgott, felhorkant: – És ha így folytatod, még többre is számíthatsz, kölyök. Aztán a szemét beárnyékolva nyugat felé nézett, ahol a nap éppen elért a hegygerinchez. Beesteledett. A professzor ledőlt a füves lejtőre, szemébe húzta a kalapját, és úgy döntött, ideje szunyókálni egy keveset. Marion odahajolt hozzá, és bekukucskált a kalap karimája alá. Indy halványan elmosolyodott, és kinyújtotta a karját. Gyere ide, bébi. A nő a karjai közé bújt, a fejét a férfi vállára hajtotta, és szorosan hozzásimult. Indy úgy érezte, hogy a testük egybeolvad. Ott feküdtek egymást átölelve: tökéletesen illettek egymáshoz, mintha ugyanabból az anyagból gyúrták volna őket. Mutt lebámult rájuk, és elfintorodott, de nem az anyja és Indy bizalmas közelsége zavarta. – És most csak itt fogunk ücsörögni? – intett a sziklák felé. – A dzsungelben hamar leszáll az éj, kölyök. A sötétben nem tudunk felmászni a hegyoldalon. – Én képes vagyok rá, öregúr. – Mutt felállt, és a párkány felé indult. Indy hátratolta a kalapját. – Miért nem maradsz már nyugton, fiam? – Nem tudom… És te, apa? Indy felsóhajtott, és az égre nézett. – Egy öregember most nevet valahol. Oxley megfordult, láthatóan zavarba jött, és hitetlenkedve bámult Muttra és Indyre. – Apa?

61. Hogy is felejthettem, el? Charles Stanforth, a Marshall Egyetem dékánja átsietett a folyosón, amelyről az irodák nyíltak. Fényesre suvickolt cipője hangosan koppant a márványpadlón. Idegesen megigazította a nyakkendőjét, és lesimította tengerészkék zakóját. Biztos, hogy ezt nem fogja túlélni. És éppen ezen a napon. Észrevett egy festőt, aki egy egyik iroda üvegezett ajtaja előtt térdelt. A férfi a mesterember alaposságával festette a betűket a sablon nyomán az üvegre. Stanforth lelassította lépteit. Elolvasta a frissen odakerült feliratot.

Ifj. Henry Jones professzor A festő befejezte a név alatt álló sor utolsó betűjét, majd kíváncsian a dékánra pillantott. Stanforth intett neki, nem akarván zavarni a munkában. – O, csak folytassa, folytassa. Mindenképpen fesse tovább. 213

A festő nekilátott, és elkészült az utolsó betűvel is.

Dékánhelyettes Stanforth igyekezett titkolni, hogy elégedetten mosolyog, majd visszasietett a saját irodájába. Rászánt egy percet, hogy összeszedje magát. A szemközi falon meglátott egy képet, amely az egyetem előző dékánját, Marcus Brodyt ábrázolta. Odament, s két ujjal megérintette a keretet. – Neked kellene itt lenned, Marcus. – Sóhajtott, és felnézett a mennyezetre. – És talán itt is vagy, kedves barátom. Legalábbis remélem. De Stanforth nem feledkezhetett el a kötelességéről. Odament a könyvespolchoz, és alaposan szemügyre vette. A második sorban megtalálta a Bibliát. A kötet legalább olyan régi volt, mint maga az egyetem. Azt rebesgették, hogy Abraham Lincoln erre tette le a hivatali esküjét. De ami sokkal fontosabb, nemzedékek óta a Brody család tulajdona volt, és Marcus végrendeletében az egyetemre hagyta. Az avatást nem lehet enélkül elkezdeni. A Bibliával a kezében Stanforth a tőle elvárható méltósággal sietett ki az irodából. Nem lenne illendő, hogy a dékán a legjobb ruhájában keresztülvágtázzon a campuson. Így hát néhány perccel később érkezett meg a Marshall Egyetem kápolnájába, amely a füves terület közepén állt. Falai a környéken bányászott szürke kőből épültek, festett üvegablakai csillogtak a ragyogó napfényben. A kápolnához vezető út két oldalán már rózsaszín és fehér árnyalatú virágokat bontottak a sombokrok. Ám Stanforth, mivel késett, az oldalajtó felé tartott, majd belépett, hogy megnézze, minden úgy maradt-e, mint amikor elhagyta a kápolnát. A lelkész még mindig a boldog pár előtt várakozott – bár Henry rá vetett türelmetlen pillantásából úgy tűnt, a boldog nem a megfelelő jelző rá nézve. A frissen borotvált Indy elegáns öltönyt és csokornyakkendőt viselt. Mellette állt leendő felesége, Marion Ravenwood, aki egyszerű fehér ruhát öltött, amely kiemelte gyönyörű kék szemét. Az esküvői szertartás harmadik résztvevője Henry jobbján állt, szintén divatos öltönyben, de megjelenését lerontotta ütött-kopott motoroscsizmája. Ezek a mai fiatalok… – Eljött az idő, Charles – szűrte a foga között a szót Henry. – Marcus sem akarta volna másképp – bólintott Stanforth, és odanyújtotta a Bibliát a lelkésznek. Henry tekintetéből eltűnt a türelmetlenkedés, és hálásan bólintott Stanforth felé. A dékán, miután teljesítette a feladatát, visszaült a padba felesége és két gyermeke mellé, akik múlt éjszaka érkeztek meg. Egyikük sem akart hiányozni az esküvőről. A saját szemükkel akarták látni az abszolút elképzelhetetlent, amely a világ minden tájáról idevonzotta a vendégeket. Indiana Jones végre beadja a derekát. Stanforth mellett Harold Oxley ült, és odasúgta neki: 214

– Ó, mennyi időt pazarolunk el az életből várakozással! ◊

◊

◊

Indy már eleget várt erre a pillanatra – ami azt illeti, egész életében. A lelkész kinyitotta a Bibliát, és elkezdte a szertartást. Indy hátrapillantott a jelenlévőkre, családtagokra és régi barátokra. Még Ross tábornok is megérkezett Nevadából: kék egyenruhában volt, az oldalán karddal. Indy úgy érezte, soha életében nem volt boldogabb. A lelkész folytatta: – …de ez egyben szerelmi nyilatkozat is. Szeretném felolvasni önöknek Pál szavait a korinthusiaknak szóló leveléből… Korinthusiak? Indy mindent tudott a korinthusiakról. Tanított a korinthosziakról. Most már nem tudott tovább várni. Magához rántotta Mariont, és megcsókolta. Ajkuk még mindig összeért, amikor a nő egy kicsit elhúzódott, csak annyira, hogy beszélni tudjon. – Jones, szerintem ez a rész csak akkor jön, ha már vége a szertartásnak. – Vége? Édesem, most kezdek belejönni. Előrehajolt, újra megcsókolta, és szorosan magához ölelte; tudtára adta, hogy ezúttal maradni fog. A háttérből nevetést hallott, de nem törődött vele. Ott volt, ahová tartozott. Legyen a spanyoloké az arany, a tudás meg az ugháké… Indyé lett az a kincs, amelyre leginkább vágyott. – Jól csináltad, Henry! – süvöltötte Ox a padsorból. Indy elvigyorodott. – Kösz, Ox! – kiáltott vissza, majdnem egy időben Mutt-tal. A kölyökre sandított. Újra két Henry van a családban… Mutt ártatlan, kérdő pillantást vetett rá: mit csináltam? Indy felnézett. O, igen, valaki biztos nevetett. ◊

◊

◊

Muttnak végig kellett néznie, hogy a szertartás végeztével anyja másodszor is megcsókolja Jonest. O, a mindenit. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna ilyen boldognak az anyját. A pár végre szétvált, és elindultak a padsorok közötti folyosón. A tömeg ujjongott, kiabált és tapsolt. Mutt egy perc múlva utánuk ment. Körülnézett a kápolnában, érezte a falakra nehezedő évek súlyát, és elképzelte azokat a méltóságokat, akik valaha végigsétáltak a padsorok között. Századokon át az egyetem öregdiákjai között akadt híres és hírhedt egyaránt – és annak a férfinak az esetében, akihez anyja most ment férjhez, mindkét jelző megfelelt a valóságnak. Mutt megrázta a fejét. 215

És ez lenne az apja? A folyosó végén feltárult az ajtó a boldog pár előtt. Hűvös New England-i szellő fújdogált be a kápolnába, mely felkavarta a padsorok mellett heverő virágszirmokat, és meglibbentette az ajtó melletti fogasokon lógó kabátokat. Egy kalap röppent le a fogasról, és gurulni kezdett a földön. Mutt lefékezte a csizmájával, lehajolt érte, majd felegyenesedett, és leporolta az öreg filckalap karimáját. Alaposan megnézte. Bár viharvert volt, a kalap mégis átvészelte a viszontagságokat. Nem is rossz… Talán… Felemelte, és már készült, hogy a fejébe nyomja. De mielőtt az egyetlen zselézett hajszálához ért volna, egy kéz kikapta az ujjai közül. Mutt odanézett, és tekintete Indy sötét pillantásával találkozott. Nem ma, kölyök. Jones a fejébe csapta a kalapot, sarkon fordult, és visszament a folyosóra. Amikor odaért a kápolna ajtajához, felkínálta a karját, és Mutt anyja elfogadta. A pár együtt lépett ki a fénybe. Ki tudja, hová indultak.

216

TARTALOM Prológus: 1546 Első rész A ROMVÁROS

11

Második rész VISSZA AZ ISKOLÁBA

65

Harmadik rész VONALAK A HOMOKBAN

93

7

Negyedik rész A TŰZ SZEME

125

Ötödik rész IRÁNY AZ ŐSERDŐ

165

Hatodik rész AZ ELVESZETT TEMPLOM

217

217