Az Ifjú Indiana Jones Kalandjai. A Sakál Átka

Az Ifjú Indiana Jones Kalandjai A Sakál Átka

1. Fejezet – Jenkik, mi? – kérdezte a kocsis és hátrafordult, hogy alaposan szemügyre vegye az ifjú Indiana Jonest. Indiana az anyja és apja között ült a nyitott konflisban. A göthös ló patája kopogott az egyenetlen, macskaköves úton. Ilyen hát az angliai Oxford híres városa. Életében először látta. Az ég szomorú szürke volt, a májusi levegő pedig hűvös, nyirkos. – Jenkik? – kérdezte az ifjú Indy, fölpillantva a kocsisra, aki náluk kissé magasabban kuporgott a bakon. – Úgy érti ez a tisztes munkásember – magyarázta az apja szokott fanyar humorával –, hogy amerikaiak vagyunk-e. – Nahát, azt lefogadhatja! – felelte Indy jókedvűen. – Legalábbis én az vagyok. Apám ugyan Skóciában született, de szerintem most már ő is amerikai. New Jerseyben egyetemi tanár, tudja, a Princeton egyetemen. – Szóval professzor – sóhajtott a kocsis. – Nem vagyok meglepve. Annyi ebben a városban az egyetemi tanár, hogy ha az ember találomra suhint az ostorával, legalább egy docenst talál fültövön. Vannak napok, amikor komolyan vigyázni kell, nehogy egy tucatra valót elgázoljak közülük. Fölnevetett, azután hangos csettintéssel gyorsabb ügetésre biztatta a lovat. Indy kissé előrehajolt, hogy jobban lássa az utcákat, a házakat. Gyönyörű, tornyos házak magasodtak mindenütt. Fekete tógás tudósok lepték el az utcákat. Mindenütt szobrok, emlékművek. A konflis most épp

egy különösen vérfagyasztó kompozíció mellett haladt el. Az egész tulajdonképpen nem állt másból, mint kőfejekből, melyeket valószínűleg ósdi szobrokról csapkodtak le, majd pedig ide tornyozták, nyolc láb magasságig. – Tudod, fiatalúr, Oxford nagyon régi város – törte meg a csöndet Henry Jones professzor. – Az itteni egyetemet 1163-ban alapították, amikor még H. Henrik volt Anglia királya. – Ez aztán tényleg professzor, igazat mond a fia! – állapította meg elégedetten vigyorogva a kocsis. Indiana nagyot sóhajtott. Hát igen, az apja okos ember, nagyon okos. A középkori irodalom professzora. Minden idejét olvasással tölti, amikor pedig nem olvas, más embereket tanít még arra, amit az imént elolvasott. De ha már olyan okos, gondolta magában, miért felejti el folyton, hogy gyűlölöm, ha fiatalúrnak szólít? Vagy Henrynek? És egyáltalán, mi a fenének kellett engem ifjabb Henry Jonesnak elnevezni? Amikor azt szeretném, ha Indianának hívnának?! Na és mi van akkor, ha a kutyámnak is ugyanaz a neve? – Álljon meg azonnal! – szólt oda hirtelen Jones professzor a kocsisnak. – Ez az! Ez az a ház! A kocsis visszarántotta a kantárt és megállította a konflist egy kis kétszintes ház előtt. A ház bejáratát két oldalról kis kert díszítette. Indy kiugrott a konflisból, míg az apja udvariasan kisegítette az anyját. – Tudod, Anna – mondta Jones professzor a feleségének –, azon a napon jártam itt utoljára, amikor megkaptam a diplomámat.

Gondosan elsimította barna tweedzakója nem létező ráncait, kezének egyetlen mozdulatával végigfésülte vékony fekete bajuszát és szakállát. – Az pedig éppen tizenöt évvel ezelőtt volt, 1893-ban. Egy nagyszerű emberrel fogsz találkozni, fiatalúr. Igazán remek tanárod lesz a továbbiakban. Indy szinte megdermedt lépés közben. – Hogy micsodám lesz?! – Tanárod – ismételte meg Jones professzor, miközben tántoríthatatlanul haladt az Indy számára most már mind rémségesebbnek tűnő bejárat felé. – Fölkértem Miss Seymourt, hogy csatlakozzon hozzánk előadó körutamon. Nem említettem, fiatalúr? – Nem – felelte Indy, és még mindig bénultan állt a járdán. – Azt mondtad, azért jövünk ide, hogy találkozzunk a te egyik régi tanároddal. – Akkor sajnos valahogy kimehetett a fejemből – mondta Jones professzor. – Henry drágám! – szolalt meg Indy anyja, és megsimogatta a kisfiú fejét. Minden kedves, lágy, puha és megértő körülötte, gondolta Indy: a simogatása, a hangja, kék szemének pillantása. És a mosolya is. – Henry drágám, hiszen még nem is találkoztál Miss Seymourral. Jones professzor kopogtatott az ajtón, amelyet néhány pillanat múlva egy fekete szobalányruhát viselő fiatal nő nyitott ki. Kis szalonba vezette őket, és udvariasan hellyel kínálta a szófán, a kialudt kandalló mellett. Ahogy belépett a sötét szobába, Indy azonnal úgy érezte, mintha barlangba vagy börtönbe került volna. És a kis szoba csak még kisebbnek látszott attól, hogy a

padlótól a mennyezetig könyvespolcok álltak a fal mellett. Míg apja körbejárt és a köteteket vizsgálta, anyja nyugodtan leült egy bőrfotelba. Indy mellé telepedett, lábával idegesen topogott, és kis csokornyakkendőjét babrálta. – Ne izegj-mozogj, fiatalúr! – szólt rá az apja. – Nem is izgek-mozgok! – tiltakozott a gyerek. – Tollászkodom. – És ne használj ilyen, az alsóbb osztályok szótárába illő szavakat anyád előtt! Hirtelen kinyílt a szalon ajtaja. Magas, karót nyelt, szigorú, hatvanas asszonyság csörtetett be. Indy riadtan nézte, milyen feszes kontyba szorította ősz haját. Keményített fehér blúza és fekete szoknyája szinte csikorgott, ahogy közelebb lépett. De lehet, hogy ő maga csikorog, gondolta Indy. – Mr. Jones! – üdvözölte melegen az asszony Indy apját, és kezet nyújtott. – Azaz mit is mondok: Jones professzor! De örülök, hogy újra látom! Indy zavartan hunyorgott. Ez a nő pontosan úgy viselkedik, mintha régi barátok volnának az apjával. Mintha egy hete találkoztak volna, holott, mint hallotta, épp tizenöt éve nem látták egymást. – Miss Seymour! – köszöntötte Jones professzor a nőt. – Szeretném bemutatni a feleségemet, Annát. És a fiamat: ifjabb Henry Jonest. Azután Indyre mosolygott: – Fiatalúr, ez itt az új tanárod, Miss Helen Seymour. Ilyen egy tanár – gondolta Indy. A büdös életbe!

– Indy, vigyázz a modorodra! – figyelmeztette az anyja, mintha csak kitalálta volna a gondolatait. Indy kezet rázott Miss Seymourral, de amilyen gyorsan csak tehette, visszarántotta a mancsát. Miss Seymour egy hosszú pillanatig némán méregette. Azután, miközben még mindig a fiút vizsgálta, az apjához intézte szavait: – A ruházata botrányos állapotban van, és a testtartása is rendkívül sok kívánni valót hagy maga után. Hát ez jó! – gondolta Indy. Hála Istennek az öreglány szemlátomást hozzá sem kezd a dolgához, annyira elege van máris belőlem. – Henry drágám! – szólt rá az anyja – Légy szíves, húzd ki magad! Ilyenkor, amikor mindenki neki dirigált és előírta, hogy mit és hogyan tegyen, Indy még rosszabbul érezte magát. Mintha nem is egy karót nyelt vénkisasszony házában, hanem a börtönében lenne. Kitekintett az ablakon a komor, szürke esőfelhőkre, azután visszafordult az anyja felé. Kék ruhája, mintha csak egy darabka elveszített kék ég lenne idebent a barátságtalan, sötét szobában. Végül azután rászánta magát, és keményen farkasszemet nézett Miss Seymourral. – Fiatalember, hány éves maga? – kérdezte Miss Seymour. Minden egyes szót tisztán, tagoltan ejtett, és affektáltan képzett, előkelő brit kiejtése a fiú számára bántóan keménynek tűnt apjának meleg, dünnyögő skót akcentusa után. Már a tekintetéből látom, mennyire utál, gondolta Indy. Nagyot nyelt, és zavartan kutatni kezdett az

emlékezetében, mit is kérdezett tőle az imént ez a szörnyeteg. – Mondja, süket maga? – érdeklődött kimérten Miss Seymour. – Kilenc. Kilencéves vagyok – felelte. Kétszer is meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt egyetlen hang is kijött volna rajta. , – És ráadásul motyog is – állapította meg elégedetlenül Miss Seymour, Jones professzor felé fordulva. – Kilenc. Kilencéves vagyok – mondta ismét Indy, most már minden szót hangsúlyozva, tisztán, értelmesen. – És szeretne minél több dolgot megtanulni? – kérdezte az öregasszony, majd néhány gyors lépést tett felé. – Hát, attól függ… – felelte Indy. – Attól függ? Mitől függ? – Attól, hogy mire akarnak megtanítani – felelte Indy, és félszeg mosollyal fölvetette a fejét. – Sajnálom – mondta Miss Seymour haragos homlokráncolással az idősebb Jones felé fordulva. – Lehetetlent kér. Teljesen lehetetlent. A fiú még túl fiatal. Az én tanítványaim általában egyetemi hallgatók. Életemben nem tanítottam ennyire fiatal gyereket. Sőt, ami azt illeti, még életemben nem is beszéltem ilyen fiatal gyerekkel. – Anna – szólt oda a professzor a feleségének –, volnál szíves kivinni a fiatalurat egy pillanatra a szobából? Indynek nem kellett kétszer mondania, hogy távozhat, örült, hogy kijuthat innen, és igyekezett is: olyan gyorsan, ahogyan csak tudott. – Utálom! Ez egy igazi boszorkány! – panaszkodott az anyjának, amint kiértek a haliba. – Ez tanár? Ez egy

gyilkos! Ennek a nevelőnek már a neve is fegyver. Szerintem a britek úgy írják: tanár, és úgy ejtik: kivégzőosztag. Tőnkre fogja tenni az egész utunkat! Az anyja elmosolyodott. Puha tenyerével megpróbálta kisimítani a fiú barna haját a homlokából. De Indiana Joneson minden – a vonásai, a ruhája, a frizurája – ellenállt a rendnek, a fegyelemnek. – Henry! – kezdte magyarázni Anna Jones. – Miss Seymour alighanem nagyszerű pedagógus, hiszen ő tanította, nevelte az apádat, mikor ide járt az egyetemre. – Hát akkor tanuljon vele továbbra is ó! – vágta rá Indy. Közben odabent, a könyvtárszalonban Henry Jones folytatta a meggyőzési hadműveletet. Miközben beszélt, úgy tett, mintha egy könyvet tanulmányozott volna figyelmesen. – Ha jól emlékszem tanulmányaim idejéből, akkori beszélgetéseinkből az derült ki, hogy mindig is szeretett volna utazgatni, Miss Seymour. Hát itt az alkalom: élete legnagyobb alkalma! – Ez tény – ismerte be az idős asszony. – De egyetlen lépést sem vagyok hajlandó tenni ezzel a gyerekkel! – Még a kínai nagy fal fenségesen kanyargó végtelen vonalát sem hajlandó megnézni vele? Kiotó elbűvölő kertjeit? A holdfény beragyogta Tadzs Mahalt? A napnyugtát a piramisok csúcsain? – Úgy sorolta fel az izgalmas látványok lehetőségét, mintha csokoládét kínálna egy kisgyereknek. – Ide mindenhová ellátogat, Jones professzor? – Miss Seymour, amint meg is írtam, kétéves előadói körúton veszek részt a világ nagyobb egyetemein, ahol a középkori lovagi erkölcsi kódexről és a Szent Grálról tartok előadásokat. Mindkettő nagyon fontos témám. És

az előadói körút e nagyszerű helyek mindegyikére elvisz. Meg még más érdekes vidékekre is. A családomnak követnie kell engem, de hát a fiam mégsem jöhet oktató, méghozzá egy remek oktató nélkül. Én pedig éppen olyasvalakire gondoltam, mint maga. – A maga fiának nem tanárra van szüksége! – vágott közbe Miss Seymour. – Neki inkább egy nevelőnő kellene. Olyasvalaki, aki megtanítja a jó modorra, a helyes testtartásra és az ékesszólás művészetére. És ha figyelembe vesszük a gyerek viselkedését, talán nem is nevelőnő, hanem börtönőr kéne néki! – Bizony vannak pillanatok, amikor tökéletesen egyetértek magával, Miss Seymour – felelte Jones professzor kuncogva. – De azért gondolja meg… Mikor lesz még egyszer ilyen lehetősége? Mikor?! Miss Seymour fájdalmas arckifejezéssel nézett vissza a férfira. Ez az arckifejezés azután vágyakozássá, mély, szomorú vágyakozássá változott… Odakint a hallban Indy kényelmetlenül ült a kemény, magas támlájú széken. Abban reménykedett, hogy Miss Seymour mindenáron ragaszkodni fog az álláspontjához, és nem fogadja el az ajánlatot. Ne jöjjön velünk, imádkozott, az istenért, ne jöjjön velünk! – Mr. Jones? – csattant fel hirtelen a közvetlen közelében Miss Seymour hangja. Indy komolyan megijedt. Nem hallotta, mikor nyílt ki a szalon nagy ajtaja. – Kérem, álljon egyenesen, és figyeljen rám! – mondta Miss Seymour. – Sosem engedem meg a tanítványaimnak, hogy álmodozzanak.

– A…. a tanítványainak? – dadogta Indy, miközben rémülten talpra kászálódott. – Igen, Mr. Jones. A következő két évben én leszek az ön tanára. Indy visszarogyott a székbe. Kétévnyi olvasás, tanulás, házi feladat! Kétévnyi felelés Miss Seymour jegeskék tekintetének dermesztő fényében. Két teljes év?! A büdös életbe! – gondolta Indy. Nem fogom kibírni ezt a két évet! 2. Fejezet Tíz nappal később Indy egy óceánjáró kabinjában ült. A hajó Kairó felé tartott. A kis, szinte gőzölgően forró kajütben az egyetlen nesz a gázlámpa sziszegése volt, meg az, ahogy Indy lapozta a könyvet, amit Miss Seymourral együtt tanulmányozott. E majdnem tökéletes csöndhöz újabb neszként csak a hajótest nyikorgása csatlakozott, ahogy az óceánjáró meglovagolta a hullámokat. A kabinon kívül viszont süvített a szél, és hatalmas hullámok söpörtek végig a fedélzeten. Három nap óta szembeszél fújt, és az óceánjárónak minden egyes megtett kilométerért meg kellett küzdenie. Most pedig, ahogy befordultak a Vizcayai-öbölbe, szemlátomást a vihar lett a győztes. – Pokoli nagy égzengés lehet odakint – sóhajtotta Indy vágyakozva. Valójában azt szerette volna mondani, hogy szíve szerint fölrohanna a fedélzetre, hogy érezze az arcába csapódó sós hullámokat, s hogy a fedélzeten állva szembeszegüljön a hullámoknak. Miss Seymour föltekintett a könyvből. Egyáltalán nem tetszett neki a tanulás templomi csendjét megtörő

mondat. – Mr. Jones, ha önt már a szél néhány enyhe fuvallata is képes elvonni tanulmányaitól, attól tartok, nem vettem igénybe kellőképpen az összpontosító képességét. Ezért tehát ma nem a negyvenedik oldalig olvassuk el a könyvet, hanem a nyolcvanadikig! Indy valósággal belesüppedt a székébe. Na nem azért, mintha akart volna, hanem, mert a hajó hirtelen megbillent egy nagy hullámtól. – Helyes testtartás, Mr. Jones! Helyes testtartás! – szólt rá feddőleg Miss Seymour. Az öregasszony szemlátomást nem is vette észre, hogy odakint tombol a vihar. Vagy hogy az asztalon lévő könyvek, jegyzetfüzetek, a térkép, a szögmérő és a glóbusz időről időre az egyik sarokból a másikba csusszannak. – Meg kell mondanom, Mr. Jones, hogy Egyiptom igazán érdekes ország – közölte Miss Seymour, becsukva a könyvét. Fáradtan megdörgölte a szemét. – Története Krisztus előtt három évezredre nyúlik vissza. És maga alighanem jó néhány pasast ismer akkorról, gondolta magában Indy. A hajó hirtelen megugrott a hullámok csapkodásától és a könyvek döngve a padlóra hullottak. Miss Seymour ügyetlenül előrehajolt, s megpróbálta összeszedni őket. Indy magában vihogott. – És megmásszuk az egyiptomi nagy piramist, Miss Seymour? – Megmászni a piramist?! – ismételte meg Miss Seymour, mintha nem hinne a fülének. Indy már tudta, hogy ez mit jelent. – Hát csak megkérdeztem – motyogta. Érezte, hogy ha néhány apró

kalandra számított a kétéves utazás során, minden reménye most süllyed el az öböl sós, háborgó vizében. – Gondolom, majd csak a róla készült képeket tanulmányozzuk a tudományos könyvekben. – Ifjabb Mr. Jones – mondta Miss Seymour és fölállt. Kihúzta magát, olyan karót nyeltre, amennyire ez a háborgó hullámok hátán lehetséges volt. – Nem azért éltem ilyen sokáig, és nem azért utaztam ilyen messzire, hogy megtagadjam magamtól az örömet, hogy a talpam alatt erezzem az ősi köveket. Nos, Mr. Jones, igen: meg fogjuk mászni a piramisokat, és ott fogunk állni a tetejükön, közelebb az éghez, mint ahogy valaha életünkben álltunk! Az öregasszony szeme szinte könnybe lábadt, ahogy lázasan szónokolt. – Hála istennek! Köszönöm, Miss Seymour! – lelkesedett Indy, és életében először némi elismeréssel, rokonszenvvel tekintett az öregasszonyra. Talán mégsem olyan nagyon öreg asszony. Olyan izgatott volt, hogy alig tudott nyugton maradni. Megmászni egy piramist – természetesen így képzelte el Egyiptom tanulmányozását. – De Miss Seymour?! Hogyan tudunk megállni egy piramis tetején? A gúla oldalvonalai tudtommal egy csúcsban érnek össze. Az öregasszony boldog arckifejezése hirtelen eltűnt. Fölragadott egy könyvet, és vadul lapozni kezdett, míg meg nem találta, amit keresett. – Hát azokon az amerikai gyarmatokon nem tanítanak meg semmit rendesen, Mr. Jones? Olvassa el azonnal ezt a szöveget a százhuszonharmadik oldalig!

– Hiszen azzal reggelig sem végzek! – nyögött föl Indy. Amint kiderült, nem volt szüksége az éjszakára. Olvasnivalója csak a nap hátralévő részét vette el. Akkor lépett ki oktatója kabinjából, amikor már készülődni kellett a vacsorához. És persze, még vacsora közben is Miss Seymour vigyázó tekintetének felügyelete alatt állt. Anyjával, apjával, és Miss Seymourral együtt minden este a kapitány asztalánál ültek. Ugyanennél az asztalnál foglalt helyet még három brit utas: a Smythe házaspár – középkorú turisták –, valamint Dollope püspök, ez az öregecske, vékonydongájú egyházi férfiú. Leginkább valami magas, soklevelű szobanövényre emlékeztette Indyt, amit veszedelmesen hosszú ideig folyamatosan locsolgattak. A néhány nap alatt, amíg a kapitány asztalánál vacsoráztak, Indy kezdte jobban megérteni Miss Seymourt. Rájött, hogy az idős hölgy nem furcsa, hanem inkább egyszerűen: brit. Nem számit, milyen viharos a tenger, egy igazi brit mindig úgy viselkedik, mintha ez csak valami apró kényelmetlenség volna. Egy igazi brit sosem mutatja ki az érzelmeit. Mindezt Indy a másik három utas viselkedéséből tanulta meg. Szíve szerint szeretett volna valami olyasmit csinálni, amivel fölrázhatja, kizökkentheti őket a nyugalmukból. – Jó estét mindenkinek! Elég kellemetlen az időjárás, nemdebár, kapitány úr? – köszönt ezen a különösen kellemetlen estén a püspök. A hullámok éppen toronymagasan csapkodták, a hajót. A püspök utolsóként érkezett az asztalhoz, és ahogy az egész

hajótest viharosan imbolygott, meg kellett kapaszkodnia a székében, hogy fejre ne álljon. – Hát elég élénk a szél, püspök úr – felelte a kapitány, és a borospohara után kapott, ami épp az asztal túloldalára készült repülni. – De azért remélem, ennek ellenére élvezni tudja az utat. – Hát természetesen, természetesen – felelte a püspök, és székére zöttyent. Üdvözlésképpen Miss Seymourra mosolygott. – Mi britek hozzászoktunk egy kemény sziget klímájához, nemdebár? Vén tengeri medvék vagyunk, vagy mi az ördög?! Indy rémülten nézett körül az ebédlőn, e tengeri medvék etetési helyén. Sok-sok kerek asztal állt itt, fehér abrosszal borítva. Mindegyiken csillogó porcelántányérok, ezüstnemű. Ám noha a hajó – jól tudta – teli van utasokkal, az ebédlő mégis majdnem teljesen üres volt, mert a legtöbb utas túlságosan szenvedett a tengeri betegségtől ahhoz, hogy bárminemű érdeklődést mutasson az étel iránt. – Nos, fiatalember! – szólította meg a kapitány. Sajátos módon a szavai mintha az orrából, nem pedig a szájából érkeztek volna. – Hogy halad a tanulmányaival? – Köszönöm, remekül, uram – felelte ő udvariasan. Remekül, mert szerencsére bilincset és lábvasat még nem raktak rám, tette hozzá gondolatban. – Hát ez pompás! – közölte elégedetten a kapitány, és sugárzóan rámosolygott Indy szüleire, majd Miss Seymourra. – És mit tanultunk ma? – Azt tanultuk – felelte Indy –, hogy a legtöbb piramis teteje nem csúcsban végződik, hanem kis, lapos részben. Ugyanis a csúcs elkopott az idők folyamán.

– Jól van, fiacskám – állapította meg elégedetten a kapitány. – Semmi sem szerez akkora örömet az embernek, mintha azt látja, hogy egy gyermek élvezi a tanulmányait. – Köszönöm, uram – felelte Indy udvariasan. Arra gondolt, ha a mai este folyamán még egyszer udvariasan azt kell mondania: köszönöm, uram, itt helyben udvariasan megőrül. – És valamit tanultam a múmiákról is – tette hozzá hangosan az előbbiekhez. – Múmiákról? – érdeklődött a kapitány. – Igen, uram. Megtanultam, hogy a régi egyiptomiak hogyan csináltak múmiát az előkelőségekből, amikor azok beadták a kulcsot. – Fiatalúr! – szólalt meg figyelmeztetően Jones professzor. Indy kihallotta az intelmet apja hangjából, de úgy döntött, ezúttal nem vesz róla tudomást. – Tényleg? – a kapitány viszont szemlátomást érdeklődött. – Nahát! No és hogy csinálták ezt a műveletet a derék egyiptomiak? – Hát először is – kezdte Indy, és utazásának ez volt az első perce, amit élvezett –, először is vártak néhány napot, uram. Tudja, szükségük volt arra, hogy a tetem egy kicsit megpuhuljon. Nos, azután pedig kikanalazták az agyvelőt. Mrs. Smythe fuldokolni kezdett, de még Indy anyja is leejtette a kanalat. A kapitány azonban még mindig élvezettel figyelt, így hát a fiú folytatta. – Nos igen, az agyat az orrlyukon át húzták ki. Ehhez természetesen először el kellett törniük a hulla orrát…

Pontosan itt. – Indy rámutatott arra a csontdarabra, amely a két orrlyukát elválasztotta egymástól. Magyarázatképpen fölemelte a villáját. – Egy fémhorgot használtak, amivel kiráncigálták, kikanalazták az egészet. – Elnézést kérek! – nyögte Mrs. Smythe. Gyorsan fölállt, és elfelé iparkodott az asztaltól, olyan gyorsan, ahogyan csak tudott. Indy azon tűnődött, vajon ha még néhány percig folytathatná, sikerülne-e mindenkit elkergetnie az asztaltól. Az volna ám a móka! – Akkor fogtak egy kőből faragott kést – folytatta, magasra emelve egy asztali vágószerszámot –, és fölnyitották vele a hulla bal oldalát. Benyúltak és kihúzták a belső szerveit. Mindet, kivéve a veséket. Ezt követőleg felnyitották a mellkast. – Egyenes vonalat húzott az abroszon a késsel. – Mindent kirámoltak, a szív kivételével. Ezután a szerveket átmosták sóban, majd valami forró kotyvalékot öntöttek rájuk és becsomagolták őket. Gondolom, ahogy a karácsonyi ajándékokat szokás. Most Mr. Smythe következett: reszkető térdekkel felállt az asztaltól. – Azt hiszem, meg kell néznem a feleségemet – motyogta. Úgy nézett ki, mint aki tíz másodpercen belül rókázni fog. És mint aki szerencsétlenségére ráadásul legalább húsz másodpercnyire van a legközelebbi illemhelytől. Rohanvást indult az étterem ajtaja felé. Kettő-null javamra – gondolta Indy, befelé vigyorogva. – Na, akkor következett az a négy belső szerv, a máj, tüdő, a gyomor és a belek, amiket külön-külön

edényekbe helyeztek – folytatta. A szeme sarkából látta, hogy az anyja hátratolja a székét és távozni készül. – Ezután kitakarították a testet pálmaborral és fűszerekkel. Utána pedig a szárítás következett: sóval, fűrészporral meg ilyesmivel. A láb- és kézkörmöket spárgával kötözték a helyükre, hogy le ne pottyanjanak. – A püspökhöz fordult: – Ugye milyen figyelmesek voltak ezek az egyiptomiak? Dollope püspök kissé bandzsítva meredt az ételére. Azután jeges pillantást vetett Miss Seymour, az oktalan gyermek tanítója felé, és elhagyta az asztalt. Most már csak négyen maradtak: Indy, az apja, a kapitány és Miss Seymour. Indy minden figyelmét az öregasszonyra összpontosította, hiszen leginkább őt szerette volna eltávolítani. – Na és ezután megtöltötték a tetem belsejét olajba áztatott rongyokkal, és jól bevarrtak az egészet. Kitömték a pasas orrát, és a szemhéja alá is rongyot gyömöszöltek. Ámbátor, ahogy olvastam. … És talán ez a legérdekesebb része a dolognak, Miss Seymour, néha picike hagymákat tettek a szemhéja alá, épp mint amilyeneket most tetszik enni! Puff! No, ez most talált. Miss Seymour a tányérja mellé tette a villáját és gyors ütemben távozott. – Ezzel természetesen még csak az első fázis fejeződött be – magyarázta Indy a kapitánynak – a balzsamozás. Utána az egész testet pólyákba kellett csavarniuk. Ámbátor ez nem mindig vált be. Ugyanis a múmiák elég gyakran levet eresztettek.

A kapitány olyan gyorsan pattant föl, hogy még a székét is feldöntötte. – Azt hiszem… azt hiszem – nyögte –, szükség van rám a hajóhídon. – Ez igazán érdekfeszítő előadás volt, fiatalúr – közölte Jones professzor. – Köszönöm, apám – felelte Indy, és erősen igyekezett, hogy el ne nevesse magát. – Nagyon alapos, és nagyon szemléltető jellegű előadás – mondta Jones professzor. – Hát igen: Miss Seymour rendkívül jó oktatónak bizonyult, apám – felelte Indy, kissé már bizonytalanul. – Most pedig fejezd be a vacsorádat! mondta Jones professzor, és kihúzott égy kis könyvet a zakója zsebéből. – Edd meg a pacalt! Ugye tudod, miből készül a pacal? Indiana Jones csodálkozva nézett az apjára. – Ez pacal? – A pacal gyomorból készül – folytatta Jones professzor. – Hogy egészen pontos legyek, a tehén gyomrának izmos belső rétegéből. Gyomor! Indiana feje megrándult, ahogy dermedten a vacsorájára meredt. Hirtelen mintha minden mozogni, vonaglani látszott volna a tányérjában. És az ő gyomra is gyors, hullámzó mozgásba kezdett, figyelmeztetve, hogy ami ezután jön – méghozzá alighanem nagyon gyorsan –, még ennél rosszabb lesz. Fölugrott a székéből és kivágtatott az étteremből. Egész úton hallotta, amint az apja hangosan nevet az asztaluknál. 3. Fejezet – Megyek – mondta Indy a szüleinek, amint kicsomagolták bőröndjeikét a szállodai szobákban.

Második emeleti lakosztályuk ablakain át látni és hallani lehetett Kairó gőzölgő belvárosát. Különös hangok, titokzatos illatok késztették csodálatra Indyt. Miután oly sok napon át nem látott mást, mint tengervizet és Miss Seymourt, most végre szilárd talajt érzett a lába alatt, és pillanatonként új meg új fölfedezendő látnivalókkal találta szemközt magát. Miss Seymourral együtt indultak el, hogy szemügyre vegyék Kairó kanyargó utcáit, szűk sikátorait. Amikor elérték a piacot, a kereskedők azonnal körülvették őket. Némelyik arany karpereceket és gyémántgyűrűket rázott az orruk előtt. Mások kézi szövésű szőnyegüket kínálták, korsóikkal, késeikkel hadonásztak, élő vagy levágott csirkéket nyomtak az arcukba, erőszakosan könyörögve, hogy vegyenek valamit, akármit. Indy azonban csak egy vékonyka, nem is túl fiatal férfit figyelt, aki összesen két kendőt viselt. Az egyiket a fejére tekerte turbánként, a másikat az ágyékán hordta. A férfi különös, földöntúli hangokat csalt elő egy furcsa formájú sípból. Az előtte álló agyagkorsóból lassan, fenyegető méltósággal emelkedett ki az öt lábnyi hosszú kobra. Ez volt a leghosszabb kígyó, amit Indy életében látott. Feje az ő fejével egy magasságban volt, és a kígyóbűvölő kísérteties muzsikáját követve hullámzott, hintázott. Itt Egyiptomban minden más, minden izgalmas volt. Indy imádta a nap minden percét. Mostantól azt akarja, határozta el azon nyomban, hogy életéhek minden pillanata új meg új kalandokkal legyen teli. Megígérte magának, hogy amíg él, sosem teszi kétszer ugyanazt, mert az unalmas volna.

A következő napokban Jones professzor megkezdte egyetemi előadásait. Anna Jones ötórai teákra és más társasági eseményekre járt. Indy és Miss Seymour ismét nekilátott a leckéknek, időről időre azonban a városban is barangoltak. Egyik reggel Anna Jones közölte velük, hogy ő és a professzor a hét végére elhagyják Kairót, mert egy brit diplomata meghívta őket vidéki nyaralójába. – Le tudjátok magatokat foglalni Miss Seymourral, Henry drágám? – kérdezte. – Nem lesz probléma – felelte Indy. Hogy le tudják-e magukat foglalni?! Mi mást is tehetnének Egyiptomban, mint hogy lefoglalják magukat ezzel a csodálatos, nyüzsgő látványossággal?! Aznap, szombat délután Indy és Miss Seymour két teve magas nyergében ült. Ez volt életük első tevegelése. Nyugat felé tartottak, ki Kairóból, egyenesen a sivatagba! Vezetőjük fogatlan, vén tevehajcsár volt, aki egyetlen szót sem beszélt angolul. Időnként hátrafordult, alaposan megnézte magának Indyt, aki vad összpontosítással igyekezett fönnmaradni a nyeregben, míg a teve billegve lépkedett. A tevehajcsár, ahányszor megfordult, mindig fölnevetett és mondott valamit arabul. Indynek úgy tűnt, mintha visszafelé beszélt volna. Vele ellentétben Miss Seymour szemlátomást tökéletes kényelemben ült a nyeregben. Egyáltalán nem billegett. Ugyan hogy csinálja? Ahogy haladtak, a táj hirtelen megváltozott. A Nílus folyó táplálta termékeny, zöld vidék, amely Kairó

határát jellemezte, lassan átadta helyét a sivatagnak. A hőség párája táncolt a homok fölött, és nem látszott semmi más egészen a horizontig, mint sárga homok, leszámítva egy-két poros, magányos pálmafát. Mintha hirtelen átléptek volna egy fenyegető, ismeretlen vonalat, valami ismeretlen térképen… a zöld foltról a sárgásbarnára jutottak. Itt, a sivatagban Indy rájött, hogyan alkalmazkodjék a teve lassú, himbálódzó mozgásához. Élvezte azt is, hogy ilyen magasan a talaj szintje fölött ülhet. Egyetlen dolgot azonban képtelen volt megszokni: a teve szagát. Amikor már több mint két órája utaztak, a tevehajcsár hirtelen valamit kiáltott, és a távolba mutatott. Mutatóujja irányában, a távolban Indy három darab háromszögletű építmény körvonalait látta. Ez az, gondolta. A régi királyok sírjai, a fáraók lelkének utolsó nyugvóhelyei: a piramisok. Miss Seymournak hála, tudta, a legnagyobbat Keopsz nagy piramisának hívják. Azt is tudta, hogy Keopsz nem igazi neve az egyiptomi fáraónak, aki e sírt építtette magának. Keopsznak a görögök hívták; igazi, egyiptomi neve Kufu volt. A rengeteg tény, adat, amit bemagolt, most valódi jelentést kapott. Magában némán ismételte a tanultakat. A nagy piramis hatalmas, csaknem egyenlő oldalú háromszögekből áll. Ötszáz lábnyi magasba nyúlik. Több mint négyezer évvel ezelőtt építették, egyetlen ember, Kufu számára. Titkos ajtók és folyosók vannak benne, melyek némelyike a halálba, csapdákba, kígyóverembe vezet, némelyiké pedig abba a kamrába, ahol Kufu múmiáját helyezték végső nyugalomra. És

ami a leginkább lenyűgöző: egykor ez a piramis teli volt mindenféle kincscsel. Értékes tárgyakkal, szobrokkal, bútorral, ruhával, ékszerekkel, melyeket együtt temettek el Kufuval, hogy boldog legyen a túlvilági életben. A nagy piramis mellett két kisebb hasonló építmény állt. Mögöttük pedig a legfélelmetesebb, leglenyűgözőbb látvány, amit Indy addigi életében látott. Ijesztő, mérhetetlen, hat emelet magas szobor. Valami fekvő lény: teste oroszláné, feje azonban egy férfié. – A szfinx – suttogta. Számára a szfinx még titokzatosabb volt, mint a piramisok. Senki sem tudja biztosan, mikor, miért építették. Miss Seymour szerint alighanem ugyanakkor, mint. a piramisokat. Talán azért, hogy védje a Nílus völgyének bejáratát, magyarázta az öregasszony. Egyiptomnak egy másik részén számos szfinx található, ami azt illeti, egész sor belőlük. Jó lenne egy napon ezeket is látni, gondolta Indy. A hajcsár parancsára a tevék megálltak, letérdeltek a porba. Indy leugrott a nyeregből. A három hatalmas építmény fölébük tornyosult. Még életében nem volt ilyen parányi. Nagyot kortyintott a kulacsából. Porosnak, koszosnak érezte magát itt, a világ végéri. És imádta minden pillanatát. A szfinx mintha rájuk nézett volna, választ követelve a kérdésére, hogy miért jönnek ide idegenek, megzavarni a fáraó álmát. Indy farkasszemet nézett vele, elmélyülését azonban dühös kiáltozás zaja zavarta meg. Hátrafordult és látta, hogy a hajcsár érthetetlen szavakat kiabál Miss Seymour felé. – Mi a baj? – kérdezte.

– Állandóan vissza akarja adni a tíz piasztert, amit adtam neki – magyarázta Miss Seymour. – Tíz piasztert? – csodálkozott Indy –, hiszen a tolmácsunk azt mondta, a viteldíj harminc piaszter. – Ugyan! Ezek az emberek elvárják, hogy alkudjunk. Része a természetüknek. Majd meglátja, Mr. Jones: mire fölmászunk a piramis csúcsára, a hajcsárunk tökéletesen elégedett lesz. Indy ránézett a hajcsárra, aki továbbra is dühödten ordítozott, egyik tenyerével a másikat csapkodta, további piasztereket követelve. – Hát nem tudom, Miss Seymour. Nekem úgy tűnik, elég dühös. Másrészt meg nem szívesen vitatkoznék ezzel az emberrel itt, a semmi közepén. – Ugyan, kérem! – szakította félbe az öregasszony azon a hangon, amit a tanárok mindig akkor használnak, ha elvárják, hogy az övék legyen az utolsó szó. – Múlik az idő. Induljunk már! Azzal hátat fordított a hajcsárnak, és elindult a nagy piramis felé. Indy utána sietett. Olyan közel álltak, hogy alig látták az építmény csúcsát. Néhány percig ámuldoztak, bámészkodtak, azután továbbindultak, hogy a két kisebb piramis közül az egyiket másszák meg. A kövek szélét markolva, lépésről lépésre, kőkockáról kőkockára jutottak följebb. – Gondolta volna, hogy valami, ami ilyen régi, ilyen gyönyörű lehet? – kérdezte Miss Seymour. Indy megrázta a fejét. – Miért nem a legnagyobb piramist másszuk meg, Miss Seymour? – kérdezte azután.

– Én már akkor is boldog leszek, ha ennek a tetejére feljutunk, Mr. Jones. Emlékszik még, mikor épült a nagy piramis? Persze hogy emlékezett. Nemcsak azt tudta, milyen régen, de még azt is, melyik dinasztiához tartozott Kufu (a negyedikhez), miből készült a hatalmas kőgúla (homokkőből és mészkőből), és hogy miért hiányzik olyan sok kődarab belőle (réges-régi építőmesterek lopták el, hogy hidakat és házakat emeljenek belőlük). Indy most mindezt hangosan elismételte Miss Seymour kedvéért. – Igazán lenyűgöző – mondta az öregasszony, elismerően végigmérve Indyt. A fiú egyetlen dolgot nem tudott elképzelni: hogyan mozgatták a régi egyiptomiak ezeket a hatalmas köveket. Mindegyik legalább két és fél tonnát nyomott. Annak a titkát, hogy végül is mi módon épültek a piramisok, még Miss Seymour sem tudta. Valójában senki sem. Már csaknem napnyugta volt, mire Indy és Miss Seymour elérték a piramis csúcsát. Megálltak odafönt és a nap utolsó, vöröslő sugarainak fényében végignéztek az alattuk elterülő hatalmas sivatagon. – Ez az a látvány, amelyre egész életében emlékezni fog, és amelyre én egész életemben vágytam! – mondta Miss Seymour. – Kufu fáraó elég öreg lehetett, mire végre befejezték a nagy piramist – mondta Indy. – Némelyik fáraónak hosszú élet adatott. II. Ramszesz például kilencvenéves korában halt meg. Más fáraók

viszont még gyerekek voltak, nem is sokkal idősebbek, mint ön, Mr. Jones – folytatta Miss Seymour. – Klassz dolog lehetett fáraónak lenni – sóhajtotta a gyerek vágyakozva. – Ha megvizsgálja a piramis alakját, rá fog jönni, miért gondolják némelyek, hogy a napnak a földet simogató sugarait szimbolizálja. Indy azonban már nem figyelt rá. Miss Seymour halk hangját elfújta a szél, a kisfiú pedig álmatagon elképzelte magát, mint fáraót. Ott állt a nagy piramis tetején, valódi arannyal szegélyezett fehér köntösben, fején a királyi koronával. Kezében az ostor és a jogar, keresztben a mellén, ahogy azok a fáraók is tartották, akiknek képét a könyvekben látta. Odalent, alatta pedig férfiak és nők százezrei meredtek fölfelé uralkodójukra: Indiana fáraóra. Katonák, íjászok harci kocsiban, a gyalogság pajzzsal és csatabárddal. Minden harcos feje fölé emelte arany fegyverét, és hatalmas üvöltéssel köszöntötte az uralkodót. Odaföntre azonban, sok száz méterrel fölöttük mindez csak halk suttogásként jutott a füléig. Indiana fáraó kezét az égre emelte, majd pedig lefelé mutatott, alattvalóira, akik készen álltak, hogy meghaljanak érte. Egyik alattvalója azonban szemlátomást épp gyors ütemben távozott. Indy kizökkent álmodozásából. A sivatag felé mutatott. – Nézze, Miss Seymourt Elmegy a tevehajcsár! – Óh, Istenkém! És viszi magával a mi tevéinket! – jajdult föl Miss Seymour.

Indy azonnal, amilyen gyorsan csak tudott, mászni kezdett lefelé a piramis oldalán. – Hé, várjon! – kiáltotta a tevehajcsár felé. – Ne hagyjon itt bennünket! Lelke mélyén azonban tudta, hogy hiába kiabál. A rohadt patkány szándékosan várt addig, míg felértek a piramis tetejére, és akkor szökött meg. Ilyen módon adta Miss Seymour tudtára, hogy talán mégsem boldog a tíz piaszterrel. Indy lába megcsúszott a piramis síkos kövein. Ahogy rémülten megkapaszkodott, a homokkő mélyen belevágott a tenyerébe. Nagy nehezen végre leért. Fáradtan lihegett, a saját izzadságában fürdött. De nem maradt más tennivalója, mint hogy kétségbeesetten nézzen a végtelen távolságban tevegelő hajcsár után. A hajcsár után, aki vitte a tevéket, a kulacsaikat és az ennivalójukat is. Húsz perccel később Miss Seymour is leért. A homokra rogyott, reszkető lábbal, kimerültén. – Óh, Istenkém! – sóhajtotta. – Azt hiszem, tán mégsem volt tökéletesen elégedett – dünnyögte Indy ártatlan képpel. – Most azután gyalogolhatunk vissza. – Vissza? Kairóba? Jaj nem, sohasem sikerülne… Nem fejezte be a mondatot, Indy azonban kiegészítette a hiányzó szavakkal: sohasem sikerülne élve visszajutniuk. Itt voltak a végtelen sivatag közepén, egyedül, halálra ítélve. Hirtelen minden más lett. Valahogy kísértetiesebb. Miss Seymour észrevette Indy tekintetét. Megköszörülte a torkát. – Úgy értettem, ostobaság volna most elindulnunk, mert hamarosan besötétedik.

Ez igaz. A sivatag sárgás homokja az alkonyattal lassan szürkévé változott. És ahogy a nap félig már lebukott a horizont mögé, a piramisok árnyéka is megnyúlt. Indy óvatosan nézte az árnyékokat. Mintha lassan feléje mozognának, feléje nyúlnának, hogy megragadják. – De hát nem maradhatunk itt egész éjjel! Ml van, ha banditák vagy sírrablók támadnak meg bennünket? Végül is ezek a fickók nem nappal dolgoznak, hanem éjjel. És ha itt találnak bennünket, egyenként vagdossák le a kezünket-lábunkat. Mi itt “ülő kacsák” vagyunk, Miss Seymour, legalábbis Amerikában így nevezzük a tökéletes célpontot… – Henry! – kiáltott rá haragosan az öregasszony. – Hallgasson ide figyelmesen: nincs joga a félelemre! Az ereiben brit vér is folyik, ezt sose feledje el! – Fogadni mernék, hogy a brit vérem semmiben sem különbözik az amerikai véremtől, ha majd látjuk csordogálni, mikor a rablók kitépik a kezemet! – felelte Indy. Rendszerint igyekezett humorosakat mondani, amikor alaposan megijedt. – Jaj, hallgasson már egy pillanatig, Henry, hadd gondolkodjam! – Miss Seymour leült a homokba, és hátával nekidőlt a piramis oldalának. A szél kavarta a homokot körülöttük, belesivított Indy fülébe. – Miss Seymour, valaki közeledik – suttogta a gyerek, szemét rémülten a hosszabbodó árnyékok felé meresztve. Szíve gyorsabban dobogott, míg a közeledő alak körvonalait próbálta kivenni. Sírrablók? Banditák? – Mi van, ha azért jön, hogy megöljön bennünket?

Miss Seymour kihallotta a félelmet Indy hangjából. Egy pillanat alatt talpra ugrott, védőn átölelte és magához húzta a kisfiút. – Ugyan, Henry, ez csak az ön képzeletének játéka! Senki sincs itt – mondta, és igyekezett, hogy a hangja magabiztosan hangozzék. Indy azonban érezte, hogy Miss Seymour keze remeg, és hogy ő is fél. – Nem, nem a képzeletem játéka – szólalt meg hirtelen. Gyorsan kibújt Miss Seymour ölelő karjai közül. – Nézze csak, asszonyom! Egy fickó jön biciklin! 4. Fejezet Indy és tanítója ott álltak a piramis tövében, és csodálkozva nézték a lassan közeledő porfelhőt. Ahogy a kavargó homok közelebb ért, már egy mozgó alakot is láttak a középpontjában. Egy magányos figurát, akinek egy fehér sál az egész arcát eltakarta. – Ez tényleg kerékpáron ül! – suttogta Miss Seymour. – Milyen döbbenetes! A biciklista húszlábnyira tőlük megállt. Eldöntötte kerékpárját a köves homokon, majd mozdulatlanul rájuk meredt. Az erősödő esti szél belekapott a ruhájába. Nem volt túl magas, és nem is látszott túl izmosnak. Bő, kekiszínű nadrágot viselt, ingén rengeteg zseb volt. A nagy fehér sál teljesen eltakarta a fejét, csak szürke szeme látszott ki alóla. És e szürke szemek élénken, vadul, áthatóan csillogtak a szürkületi fényben. Ahogy lassan fölemelte a fejét, Miss Seymour még jobban kihúzta magát, és védőn átölelte Indyt. – Bajba kerültek? – kérdezte a férfi arisztokratikus angol kiejtéssel. Megragadta a sálat, és drámai mozdulattal lerántotta a fejéről.

Indy először a csaknem fehérszőke fürtöket látta meg. Azután a körülbelül húszéves fiatalember kedves, sovány arcát. – Mr. Lawrence! – kiáltotta Miss Seymour. – Üdvözlöm, Miss Seymour! – köszönt vissza a fiatalember. Jókedvűen fölnevetett, mint aki élvezi, hogy ilyen ügyes tréfát eszelt ki tanára rovására. Az egész teljesen hihetetlen, gondolta Indy. A sivatag kellős közepén, a piramisok alatt megjelenik egy férfi biciklin, és kiderül róla, hogy ismeri Miss Seymourt! Ahogy a férfi közelebb lépett, Miss Seymour megköszörülte a torkát: – Az ifjabb Mr. Henry Jones a New Jersey-beli Princetonból. Ez pedig Mr. T. E. Lawrence, az oxfordi Jézus Kollégiumból. A valaha volt legjobb tanítványom. Tökéletesen bizonyos vagyok abban, hogy Mr. Lawrence valaha nagy ember lesz; még sokra viszi. – Hogy van, uram? – kérdezte Indy az udvarias angol köszöntés szabályai szerint, amire Mr. Lawrence-nak ugyanígy kellett volna felelnie, ő azonban vigyorogva így felelt: – Átkozottul jól, ami azt illeti. Én általában jól szoktam lenni. És kérem, hogy a továbbiakban szólíts Nednek. Várjunk csak: véletlenül nem vagy rokona Henry Jones professzornak? – Az apám. – Szerencsés kis fickó! Olvastam a könyveit, remekművek. Most pedig Miss Seymour az oktatód? Indy némi vonakodással biccentett. – Hát akkor tényleg szerencsés fickó vagy! – mondta Ned, és hátba vágta Indyt. Ő már majdnem vadul tiltakozni kezdett a megállapítás ellen; amikor egy

gondolat megállította: lehet, hogy ennek az embernek mégis csak igaza van? – Az Isten szerelmére, mit keres itt? – kérdezte Miss Seymour. Lawrence mosolyogva tisztogatta ruhájáról a homokot. – Odafönt voltam Szíriában, Miss Seymour, hogy megnézzem a keresztes lovagok kastélyait. Mit mondjak, lenyűgöző. Utána úgy gondoltam, kicsit belekóstolok Egyiptomba, mielőtt hazamegyek. Körülnézett, mint aki rögtön, itt és most bele akar harapni Egyiptomba. Azután mintha hirtelen rádöbbent volna, hogy Miss Seymour és Indy kissé hervatagon állnak a semmi közepén egyedül: se idegenvezető, se tevék. – De hát mi történt önökkel? Ez jó, gondolta magában Indy. – Kis nézeteltérésünk támadt a tevehajcsárunkkal – magyarázta Miss Seymour kitérően. – Ő pedig meglépett a tevéinkkel – értelmezte az előbbi mondatot némileg prózaian Indy. – No igen, ezt megteszik néha – mondta Lawrence és elvigyorodott. – De aggodalomra semmi ok, reggelre rengeteg teve jön ide. – De hát mit tegyünk? – kérdezte panaszosan Miss Seymour. – Mármint úgy érti, hogy most? – kérdezte Ned. – Persze! – mondta Miss Seymour. Nednek szemlátomást sikerült fölidegesítenie. – Hát, lássuk csak – mondta Ned és körülnézett. – Először is gyűjtsünk egy kis tevetrágyát, hogy tüzet rakhassunk, különben még összeszedünk egy jóféle náthát.

Ez még rendben volna, gondolta Indy, leszámítva egy dolgot. Mit eszünk? Homoktortákat? Összegyűjtöttek egy halom tevetrágyát. A könnyen égő tüzelőanyag szanaszét hevert a piramisok mellett. Találtak még néhány pálmakérget, meg pár szál szamárkórót is, amit a szél a Nílus felől fújt idáig. Micsoda kaland, gondolta Indy, míg a tűzrevalót keresték. A piramisok tövében aludni! Közben azt is eldöntötte, hogy még életében nem találkozott ilyen izgalmas fickóval, mint Ned Lawrence. Néhány perc múlva mindhárman a kis tűz körül kuporogtak. Indy nézte, amint a lángok visszfénye villódzik Ned arcán. Noha éjfél fejé járt, még nem volt álmos. Minden szóra figyelt, amit ez a lenyűgöző ember mondott. Bizonyos volt abban, hogy még a sivatag éjszakai egét pettyező csillagok is öt hallgatják, ahogy meséket mond a fáraók sírjáról. – A piramis belsejében az idő mozdulatlan – mesélte Ned, miközben egy hosszú bottal piszkálta a tüzet. – Az időnek nincs jelentősége. Amikor felnyitunk egy sírt, beengedjük a fényt. Az első fényt, amit három-négyezer év óta az a hely látott. A mi lábunk az első láb, ami a sírkamra földjét tapossa azóta, hogy azok, akik a sírt csinálták, elhelyezték oda uralkodójuk testét, és lepecsételték az ajtót. Mielőtt bemegyünk, néha még láthatjuk lábnyomaikat a felgyülemlett porban. – A büdös életbe! – sóhajtott Indy. Behunyta a szemét, és elképzelte a fáklyás menetet, amint befelé viszik uralkodójuk pólyákba csavart, bűzlő tetemét. Óvatosan lefektetik a koporsóban, majd pedig a koporsót elhelyezik egy kőszarkofágban.

– És mégis, mintha ez az egész tegnap történt volna! – folytatta Lawrence. – Hiszen, ha fölnyitjuk a sírt, még ott látjuk a festő ujjlenyomatát, amint véletlenül megérintette a friss festést. A koporsó mellett ott hever egy éppen csak elhervadt virágfüzér, amit valaki odadobott. Ugyanazt a levegőt szívjuk, amit azok, akik a múmiát nyugalomra helyezték… – Az biztos, hogy én is mindezt megteszem majd, ha felnövök! – közölte hirtelen Indy. Ned elmosolyodott. – Tehát a fiatalember régész lesz? – Naná, ha régésznek hívják azt a pasast, aki ezeket a micsodákat végigcsinálja: fölássa a régi sírokat, elrejtett kincseket, meg ilyenek. – Ehhez azonban sajnálatos módon előbb fölös számú tanulmányokat kell folytatnia a különböző tudományok elsajátítására – közölte Miss Seymour enyhe gúnnyal. Indyvel szemben ült, hátát a piramis köveinek támasztva. Szeme álmosan le-lecsukódott. Igazság szerint míg meg nem szólalt, Indy azt hitte, hogy alszik. – Henry nem fél a tanulástól, ebben biztos vagyok – felelte Ned. – Egy napon talán még új lapot ír a régészet történetébe, vagy megtalál valami hihetetlen értékű kincset. – És gazdag lesz! – tette hozzá Indy. – Nem, Henry – folytatta Ned. – A régészek nem lesznek gazdagok. Legalábbis nem úgy, ahogy te érted. A régész sosem tartja meg magának a múlt kincseit. Föltárja a múltat az emberiség számára, hogy mindenki tanuljon belőle. A tűz váratlanul pattogni kezdett, piros szikrákat küldve az ég felé.

– Milyen lehet egy sír belsejében? – kérdezte Indy. – Miért hordták be maguknak azt a sok bútort, tálat, tányért, ékszert? Hiszen nem is volt rá szükségük! Hiszen meghaltak! – No, igen – felelte Ned. – Az egyiptomiak azonban hittek abban, hogy az ember lelke ott marad a sírban, és szüksége lesz élelemre, ruhára, menedékre. Csakúgy, mint nekünk. – Tényleg? Ez igaz? – Nem, Henry – vágott közbe Miss Seymour. – Nem igaz, de a régi egyiptomiak így gondolták. Indy hosszan hallgatott. Figyelte a tűz fényeit és elképzelte, amint egy múmia lassan, fenyegetően kiszáll a koporsójából és vándorolni kezd a sírkamrában. – Mi történik, amikor meghalunk? – kérdezte végül. Biztos volt abban, hogy Ned erre is tudja az igazi választ. – Azt valamennyien tudjuk – mondta Miss Seymour. – Mármint, úgy érti, hogy ha jók vagyunk, akkor a lelkünk az égbe száll, az angyalok közé, meg ilyenek? – ismételte meg Indy mindazt, amit az anyjától hallott. – Legalábbis a keresztények ebben hisznek – mondta Ned, és ő is kinyújtózott, hogy arcát a csillagok felé fordíthassa. – Másféle embereknek másféle válaszaik vannak. – Mint például? Ned egy hirtelen mozdulattal fölült, mint aki éppen ezt a kérdést várta. – Nos, elmondom. A jó muzulmán ha meghal, a Paradicsomba megy. A Paradicsom Mohamed próféta szerint meglehetősen kellemes hely, különösen,

ha az illető férfi volt életében. A hinduk viszont a reinkarnációban hisznek. – Az meg mi? – Azt jelenti, hogy amikor egy test meghal, a lelke megjelenik egy másik testben, és ott él tovább. És ez így lesz új rá meg újra. – Ugyanaz a lélek? – Igen. – De mindig másik testben? – kérdezte Indy. – Igen. A hindu számára épp ezért minden élet szent, a legparányibb, legundorítóbb kis lénytől egészen a szent emberekig. Horniét jövünk? Hová megyünk? Ez az egyik legnagyobb rejtélye az életünknek. A legtöbb nagy vallás szikrája ebből indult ki. Épp ezért van az, hogy majdnem mindegyiknek akad válasza arra, mi történik velünk, ha majd meghalunk. Indy szinte szédült a rengeteg új ténytől. Mennyország. Paradicsom. Lélekvándorlás. – De végül is melyik az igaz? – kérdezte. Ned fölnevetett, és egy marék homokot vett a kezébe. – Még senki sem jött vissza, hogy elmondja nekünk. De ha valamelyik éjszaka esetleg találkozol egy múmiával, megkérdezheted tőle! – Maga már találkozott múmiával? És megkérdezte tőle? – kérdezte Indy, és a torka kiszáradt. – Igen, Henry – felelte Ned, és szinte suttogásig halkította a hangját. – Amikor egy múmia szelleme napnyugtakor laaaassan kibújik poros koporsójából és laaaassan lopakodni kezd a sötétségben….

Ned felállt, nagyon lassan elindult Indy felé, míg fölébe nem magasodott. Ugyanebben a pillanatban a távolban egy sakál vonyított föl éhesen. – És ha történetesen meghallod csonttalpának csoszogását a homokban… csissz-csossz, csisszcsossz… – Már csak néhány lépésnyire volt Indytől, s föltartott kezével szinte fölébe tornyosult. – Szóval, ha találkozol ezzel a múmiával, amint feléd siklik a sivatag homokján, hát ő alighanem válaszolni tud a kérdéseidre, Henry. De csak akkor, ha visszatérsz vele a sírjába! Indy megpróbált megszólalni, de a nyelve mintha megdermedt volna. Életre kelő múmiák! Micsoda gyönyörű, rémséges ötlet! – Mr. Lawrence, kérem! – szólalt meg Miss Seymour. – Kérem, ne töltse meg a gyermek fejét mindenféle babonával! – Hát ez csak babona? – kérdezte Indy hökkenten. Ned visszaült a homokba. – Azt én nem merném állítani – közölte titokzatosan. – De találd meg a választ magad! – Ezt meg hogy érti? – kérdezte Indy. – Hétfőn fölmegyek a folyón, egy ásatásra a Királyok Völgye közelében. Egy barátom ott dolgozik Howard Carterral. Carter zseniális régész. Lehet, hogy fölfedezünk egy sírt, és akkor te vezetheted a menetet befelé, ifjú Henry. Mit szólnál hozzá? Akarsz-e velem jönni? Indy képzelete már eddig is örömünnepet ült, most azonban lelki szemeivel maga előtt látta a sír éjfekete bejáratát, a fáklyák megvilágította sírkamra poros

szarkofágját, szinte érezte, hogy ősi tekintetek figyelik minden lépését. – El-e mehetünk, Miss Seymour? – fordult kérően az öregasszony felé. – Elmehetünk-e! – javította ki szigorúan az. – Elmehetünk-e? Elmehetünk-e? Miss Seymour bizonytalanul rázta a fejét. – Az ön édesatyjának kell megadnia az engedélyt. – Meg fogja adni! – kiáltott Indy. – Tudom, hogy meg fogja adni, feltéve, ha nem áruljuk el neki, hogy az egész éjszakát a nagy piramis lábánál töltöttük! – Márpedig meg kell mondanunk neki! – mondta Miss Seymour aggodalmas arccal. – Feltéve, ha megkérdezi. – Igen – vágta rá Indy –, de nem fogja megkérdezni ugyebár? Úgy értem, hogy ő és mama nincsenek is Kairóban, és azt sem tudják, hogy eljöttünk ide. – Ez valóban igaz – bólintott Miss Seymour. Azután eltűnődött. – Talán az volna a legjobb, ha egy szót sem szólnánk erről a kis epizódról, Mr. Jones. És ismeretségük óta először egy apró kis mosolyt villantott Indyre. – Én biztosan nem fogok, ha maga nem fog! – ígérte Indy, és szélesen vigyorgott. 5. Fejezet – Henry, annyira hiányoztál! – mondta az anyja, amint Indy másnap reggel berontott a szállodai szobába. Átölelte a gyereket. – Mi is hiányoztunk neked? Indy átölelte az anyját, és ettől a mozdulattól ruhája minden ráncából homokpatakok kezdtek folydogálni a szőnyegre. – Az igazság az, hogy Miss Seymour és én annyira el voltunk foglalva, szinte észre sem vettük,

hogy elmentetek. El se hinnéd, milyen izgalmas tud lenni errefelé a városnézés! Azután elengedte az anyját, és az apjához rohant, aki a kis íróasztal mellett ült. – Apa, elmehetek a Királyok Völgyébe? – Hová? – kérdezte kíváncsian Jones professzor. – A Királyok Völgyébe – ismételte Indy. – Tudod, tegnap elmentünk a nagy piramishoz, és életem egyik legfurcsább emberével találkoztunk, aki biciklin jött oda. Ned Lawrence-nek hívják, és Miss Seymour tanítványa volt. Mindent tud a régészetről, meg arról, hogyan élnek az arabok a sivatagban. Azt mondta, elvisz engem és Miss Seymourt a Királyok Völgyébe, hogy lássunk egy igazi ásatást. És találkozni fogunk Howard Carterral, és talán egy igazi múmiát is fölfedezünk. – Henry…! – kezdte anyja dorgálni, Jones professzor azonban félbeszakította: – Jupiterre mondom, igen szerencsés fickó vagy te, fiatalúr! – Akkor ez most mit jelent? El-e mehetek? Akarom mondani, elmehetek-e? – lelkesedett Indy. – Hát persze hogy elmehetsz, fiatalúr! Carter remek régész. Másrészt én és anyád egész héten el leszünk foglalva az egyetemen. Tehát csak menjetek, Miss Seymourral együtt! – Köszönöm, apa! – kiáltott Indy, és majd szétrobbant az izgalomtól. – És még valami, fiatalúr! – folytatta az apja. – Itt van valami, amit szeretném, ha magaddal vinnél erre az utazásra.

Az íróasztalfiókból elővett egy noteszt. Indy óvatosan átvette, és úgy tartotta, mintha igazi kincs volna. Szép kis jegyzetfüzet volt, vörös borítású, a gerincén és a sarkain vörös bőrdíszekkel. Belül pedig krémszínű, vastag, pergamenszerű lapok. Nagyon hasonlított arra a kis naplóra, amit Indy apja vezetett, és amibe a gyerek is oly sokszor látta emlékeit, gondolatait beleírni. – Minden, amit látsz, szagolsz, kóstolsz, vagy amit gondolsz, egy napon még fontos lehet a számodra – magyarázta az apja. – Mindent írj le ide, ami érdekel, vagy amit furcsának találsz. Kezdd el a naplódat! – Igenis, apa. Így lesz! – ígérte Indy halkan. Azután elindult az ajtó felé. – És ne hanyagold a tanulmányaidat, fiatalúr! – szólt utána Jones professzor. – Nem, apám – felelte Indy komolyan. Addig bírta a némaságot, míg a hall túloldalára ért. Ott azután elkiáltotta magát. – Tyuhaj! Végigrohant a folyosón, Miss Seymour szobájáig, és vadul dörömbölt az ajtón. Szinte végtelenségnek tűnt, mire az öreg hölgy azt felelte, hogy szabad. – Miss Seymour! – lihegte Indy kifulladtan. – Apám elengedett bennünket! Egy pillanatig, de csak egy nagyon rövid pillanatig látszott, hogy Miss Seymour szeme felcsillan a kaland gondolatára. Azután visszatért megszokott, kimért stílusához. – Akkor azonnal csomagolnunk kell, Mr. Jones – mondta, és egy üres bőröndöt helyezett az ágyára. – Úgy van – felelte Indy, és megindult az ajtó felé. Hirtelen megtorpant. Miért van az, hogy Miss Seymour

mindig olyan kimért, felfuvalkodott? Miért kell, hogy Mr. Jonesnak hívja őt? Elég baj, hogy az apja fiatalúrnak hívja, az anyja meg Henrynek. Hát soha az életben nem figyel rá senki, nem hallgatja meg a kívánságát? A tanítója felé fordult. – Khm… Miss Seymour, elképzelhető volna, hogy ezután Indianának szólítson? Miss Seymour meghökkenve nézett rá. – Indianának? – Szeretném, ha az emberek Indianának szólítanának, ez minden. – Indiana? Hát nem New Jerseyben született? – kérdezte Miss Seymour. – De igen, asszonyom – felelte Indy. – Nos hát föltételezem, valóban furcsa volna önt New Jerseynek szólítani. – Nem Indiana állam neve miatt szeretném. Indiana a kutyám, és nagyon hiányzik. Miss Seymour nem felelt. Indy úgy gondolta: ez jó jel. Legalább nem szidja össze. – Nagyon hiányzik az otthon? – kérdezte végül az asszony. – Igen, asszonyom. Miss Seymour ismét sokáig hallgatott, közben pakolt. Végül megszólalt: – Attól tartok, lehetetlen, hogy Indianának szólítsam önt, Mr. Jones. Hogy úgy mondjam… nem volna elég méltóságteljes. De azért elgondolkodtam azon, amit mondott. Most pedig, amint látja, már csaknem teljesen összecsomagoltam. Itt az idő, hogy ön is pakolni menjen.

Másnap kora reggel Indy és Miss Seymour együtt siettek le a lépcsőn, hogy találkozzanak Neddel, aki már odalent várta őket a konflis mellett. Amikor azonban Miss Seymour és Indy beültek, Ned nem szállt be velük, hanem odavetett néhány szót a kocsisnak, azután becsukta a kocsi ajtaját. – Maga nem csatlakozik hozzánk, Mr. Lawrence? – kérdezte Miss Seymour. Ned Indyre kacsintott. – Hamarosan én is csatlakozom, megígérem! Ezután fölugrott a kerékpárjára és elindult. A következő pillanatban a kocsis is a lovak közé csapott. – Ilyen gyorsan kell hajtania? – méltatlankodott Miss Seymour. A konflis ugyanis teljes sebességgel száguldott végig Kairó utcáin, ők pedig úgy pattogtak az ülésen, mintha teniszlabdák volnának. – Lefogadom, hogy ma reggelig még senki sem hívta ki versenyre ezt a kocsist – felelte Indy, és szinte az életéért kapaszkodott. Minden második szavánál a nyelvébe harapott, annyira ugráltak a konflis kerekei. – És ha ki is hívták, biztosan nem kerékpárral! Kidugta a fejét az ablakon, Nedet keresve. – Úgy látom, ő győz! Ned úgy pedálozott, akár egy őrült. Jóval a konflis előtt haladt. Amikor a kocsis végre megállította holtfáradt, rémült lovait Kairó kikötőjében, Ned már ott várt rájuk. Könnyedén a kerékpárjára támaszkodott. – Semmi sem jobb egy kis reggeli testmozgásnál – közölte kedvesen, és kinyitotta az ajtót Miss Seymournak meg Indynek.

– Legközelebb talán majd én megyek a kerékpáron! – mondta Miss Seymour kimért felsőbbséggel, sértődötten. Ned kisegítette őket a kocsiból, nagyot nevetett, és titokban Indyre kacsintott. Azután átölelte a fiú vállát: – Gyere, keressük meg a jegypénztárt! Te veheted meg életed első thébai kirándulására a hajójegyeket. – Théba? – kérdezte Indy. – Théba volt az ősi Egyiptom fővárosa. Ma már semmi sem látható belőle, csak néhány régi templom és épület romjai. A helyén álló várost ma Luxornak hívják. Onnan már egészen rövid az út a Királyok Völgyéig. – Én addig vigyázok a csomagokra, és a maga kerékpárjára – mondta Miss Seymour. Leült egy bőröndre, és kinyitotta a napernyőjét. Ned és Indy elindultak a jegypénztár felé, ami nem volt más, mint a víz mellett álló kis fakalyiba. – Jó reggelt! – köszönt Indy az asztal mögött ülő embernek, amikor bepréselték magukat a kunyhóba. A pénztáros európai ruhát viselt, és legalább háromszáz fontot nyomott. Az asztala csaknem az egész helyiséget elfoglalta, ami pedig megmaradt, az kellett a kövér pénztárosnak. – Miben állhatok szolgálatukra? – kérdezte a pénztáros. – Három jegyet szeretnénk a legközelebbi thébai gőzhajóra – felelte Ned. – Az minden bizonnyal az Aquard lesz. Csütörtökön indul. Csütörtökön? Hiszen az még három nap, gondolta Indy. Látta, hogy Ned ugyanerre gondol. – Semmi más nem indul korábban?

– Egy dhow – felelte nevetve a pénztáros. – Azok állandóan jönnek-mennek. – Akkor három jegyet kérünk rá! – mondta Ned, és az asztalra tette a pénzt. – Sír, tisztában van azzal, hogy annak a hajónak az “utasai” főképp csirkék és birkák? Tudja-e egyáltalán, mi az a dhow? Ned nagyot sóhajtva felelt: – Vitorlás hajó, amelynek a tatja magasabban van az orránál. Egyárbocos és egyetlen nagy vitorlája van. Szállítóhajó, amelyet régóta használnak. Elég szégyentelenül már rabszolgakereskedésre is felhasználták. – Látom, tudja, mit beszél – válaszolt a kövér ember. – De biztos abban, hogy ilyen hajón akar utazni ezzel a kisfiúval? Théba csaknem négyszáz mérföldnyire van. Ned megragadta Indy vállát és tréfásan megrázta. – Ez uram, nem egy kisfiú, hanem egy régészipari tanuló! Indy szinte ragyogott a boldogságtól. – Hát nekem mindenesetre inkább kisfiúnak tűnik – morogta a férfi, és az asztalra tette a három jegyet. Alig egy órával később már mindhárman a kis hajó zsúfolt fedélzetén szorongtak. Indy egy ládán ült kényelmetlenül, Ned két doboz közé préselődött a biciklijével, Miss Seymour pedig az árboc melletti padkán telepedett le. Indy nézte az oktatóját, amint a vakító napfény ellen kinyitja a napernyőjét. Mulatságos, gondolta. Szemlátomást ugyanolyan kényelmesen érzi magát, mint az óceánjárón, a vihar kellős közepén. Miss Seymour nem vett tudomást a lármás csirkékről. Ahogy a dhow lustán imbolygott a Níluson, kinyitott egy könyvet és olvasni kezdett. Időről

időre azonban fölnézett, és tűnődve gyönyörködött a folyam két partjának harsány, zöld növényzetében. Azután ellenőrizte, hogy Indy meddig jutott az olvasásban. A kisfiú igyekezett a térdén heverő történelemkönyvre figyelni. Napóleonról, a nagy francia császárról olvasott. Több mint száz esztendővel ezelőtt, amikor még csak tábornok volt, Napóleon végigmasírozott Egyiptomon, és elfoglalta Kairót. Régészeket, tudósokat hozott magával, akik valósággal újjáteremtették a régi tárgyakkal való foglalkozás tudományát. Napóleon azonban immár nyolcvanhat éve halott, míg a hosszú köntöst viselő, a part mentén ruhájukat mosó asszonyok, a meztelenül úszkáló, sötét bőrű gyerekek meg a partról pecázó férfiak nagyon is élők. És csodálatos dolog figyelni őket, ahogy a dhow elhajózott mellettük. A folyóban is gyönyörködött. A folyóban, amely békésen, lágyan hömpölygött. Néhol viszont úgy elkeskenyedett, hogy a dhow egészen közel került a parthoz. Olykor egy-egy krokodilt is látott napkúrázni, vagy megfigyelhette a folyó mentén a gondozott gyapotföldeket. Néha integetett az embereknek, azok pedig visszaintegettek, ők talán róla gondolják, mennyire más, és hogy épp olyan érdekes, mint amilyennek ő találja őket. Ahogy visszafordult a könyvéhez, hirtelen észrevette, hogy egy magas arab áll mellette, egy matróz. A legénység más tagjai is idelopakodtak, és most őt figyelik.

A férfi hirtelen mondott valamit arabul. A hangja különös, kicsit mérges volt. Mit akarhat? Mit mond?! Indy nem értette, de ha értette volna is, nem tudott volna válaszolni. Most, hogy az idegen nyelv megrémítette, hirtelen nagyon magányosnak, ijedtnek érezte magát. A férfi még közelebb hajolt és megismételte a szavait. Indy azonban egy szót sem értett. Némán ült, rámeredt a könyvére, és nagyon szerette volna, ha a matróz eltűnne. – Azt akarja tudni, mit olvasol – sietett a segítségére Ned. – Hát csak erről van szó? – Indy egy kicsit megnyugodott, hogy Ned mellette van. – Ez egy könyv Napóleonról – magyarázta Nednek. – Ő azt akarja – Miss Seymour felé intett –, hogy fejezzem be. Ned fölnevetett, az arab felé fordult, és egyenesen a szemébe nézve azt mondta: – Inohu yok'ra 'an hyat abnuhatybin alakwiya. Indy tátott szájjal, lenyűgözve bámult. Van egyáltalán valami, amit T. E. Lawrence nem tud? Természetesen nem kellett volna meglepődnie azon, hogy Ned folyékonyan beszél arabul. Hiszen észrevehette már, mennyire imádja az arab kultúrát. Számos alkalommal egyenesen épp úgy öltözik, ahogy az arabok. – Elmondtam neki – magyarázta Ned, Indy felé fordulva –, hogy egy nagy harcos életéről olvasol. Az immár mosolygó matróz még közelebb nyomult Indyhez. Egyik, hatalmas mancsával a gyerek álla alá nyúlt és úgy fordította az arcát, hogy a szemébe nézhessen.

– Qadamah mawthu'a batiyah tarik Allah – felelte. – Mit mondott? – kérdezte Indy, a szeme sarkából kíváncsian Nedre lesve. – Azt mondta, hogy a lábad Isten útjára tetted. Látod, ezek bölcs emberek: mindennél többre tartják a tudást. A dhow legénysége úgy mosolygott Indyre, mintha valami különleges kincs volna. A kisgyerek érezte, hogy elpirul – részint a rá irányuló figyelemtől, részint pedig attól, hogy csak most szégyellte igazán, mennyire megijedt ezektől az emberektől. Lawrence ismét néhány szót mondott arabul. Azután rögtön fordította is. – Azt mondtam neki: béke veled, atyám. Ő pedig azt felelte: veled is ifjú, fehér hajú lord. Indy rámosolygott az arabra. A dolgok mégis csak egyszerűbbnek tűnnék, ha az ember tudja, mit beszélnek a másféle emberek. 6. Fejezet A dhow napokon át vitorlázott, míg megtette a négyszáz mérföldes távot a Királyok Völgyébe. Indy végül türelmetlen lett a zsúfolt kis hajón, belefáradt a sok leckébe, és alig várta, hogy végre szilárd földre tehesse a lábát. Látta, hogy ezzel Ned is ugyanígy van. Pillantásuk időről időre összeakadt, és mintha azt mondták volna egymásnak: “hát nem tud ez a teknő gyorsabban menni?!” Miss Seymour szemlátomást jól viselte az utazás fáradalmait. Indynek el kellett ismernie, hogy a kemény öregasszony, soha, semmi miatt nem méltatlankodik, panaszkodik. Jól bírja az egyhangúságot, a szállás kényelmetlenségét, vagy akár az elviselhetetlen hőséget. Sőt, mintha még élvezné is! – gondolta Indy.

Az egyik délután Ned megint arabul beszélt a matrózokkal. – Hol tanult meg arabul? – kérdezte a kisfiú. – Már otthon elkezdtem, de nem jutottam messzire, míg ide nem jöttem – felelte Ned. Fölmászott a ládára Indy mellé, és letelepedett. – Henry, nem vennéd rossz néven, ha adnék egy tanácsot? Indy gyorsan megrázta a fejét. Hogy ő rossz néven venne bármit is Nedtől? Hát viccel ez az ember? Bármit hajlandó meghallgatni, amit T. E. Lawrence mondani akar. – Nos tehát: akárhová mész, bármilyen országot látogatsz meg, tanuld meg a nyelvet! Ez a minden zárat nyitó kulcs. Ezzel kell mindenütt kezdened. Indy bólintott, noha magában erősen törte a fejét, hogyan és mennyi idő alatt lenne képes megtanulni arabul. – Megvan még a noteszed, amit a papádtól kaptál? – kérdezte Ned. – Persze. Az utazótáskában van – felelte, leugrott a ládáról, és keresgélni kezdett a holmija között. Előhúzta a noteszt, és megmarkolta. – Nos, itt van valami, amit most rögtön beleírhatsz – közölte Ned gyanúsan csillogó szemmel. – Gyere utánam! Indy követte Nedet a hajó tatjáig, ahol Miss Seymour üldögélt a könyvébe mélyedve. Ned elővett egy hosszú gumihengert, abból pedig egy vékony papirusztekercset húzott elő és kitekerte. A papírszerű anyagot hieroglifák borították, az ősi egyiptomi képírás jelei. – Megnézné ezt, Miss Seymour?

– Hisz ez több ezer éves! – kiáltott fel örömmel Miss Seymour. – Egészen pontosan háromezer – felelte Ned, amint tisztelettel végigmérte a kezében lévő tekercset. – Mi ez? – faggatózott Indy. – Ez egy halott király temetési szertartásának a leírása – magyarázta Ned. – Nagyon érdekes olvasmány, még harminc évszázaddal később is. Indy megvizsgálta a vonalakból és rajzokból álló sorokat, amelyek még most is élénk színűek voltak a törékeny papiruszon. Érdekes olvasmány? Ugyan ki tudja ezt elolvasni? Hiszen ennél még a dhow legénységét is jobban érti! – Ez valami képekből álló írás? – kérdezte. – Majdnem, de nem egészen – felelt Ned helyett Miss Seymour. – A hieroglifák hangokat jelképeznek, kicsit úgy, mint a mi ábécénk betűi. Indy az arcán tökéletes értetlenséggel tanulmányozta a képeket. Ned felnevetett. – Nézd csak: tegyük föl, hogy ez az egész angolul van, és le akarom írni a nevemet. Először mondjuk rajzolnék egy napot, N-betű gyanánt, azután egy egeret az E-nek… – És egy disznót a D-nek! – vágta rá lelkesen Indy. – NE-D: Ned! – Igen – bólintott Ned –, bar nem vagyok biztos benne, hogy a disznó nekem különösebben tetszik. Most Indyn volt a nevetés sora. – Némelyik kép két-három betűnek felel meg, néha pedig egész szavaknak – folytatta Miss Seymour, aki sosem tudott kibújni tanári szerepéből. Indy azonban ezúttal nem bánta a leckét. A hieroglifák lenyűgözőek

voltak! Ahogy olvasni akarta őket, úgy érezte, valami titkos kódot fejt meg. – Nézd csak ezt! – mondta Lawrence. Rámutatott egy jelre, ami leginkább egy szandál szíjára emlékeztetett. – Ez az ankh hangképnek felel meg, ami az “élet” főnevet, illetve az “élni” igét jelenti. Ugyanakkor ez az ankh hatalmas mágikus jelképe is volt az egyiptomiaknak. – Mágikus? – kérdezte Indy. Hát ez így még izgalmasabb! – Nos, inkább valami olyasmi volt, amit az ember kabalának használ, jó szerencsét hozó jelnek – mondta Miss Seymour. – És az ankh kifejezést gyakran két másik jellel együtt használták. És a három jel együtt már a leghíresebb egyiptomi kabala-kifejezés. – Mi a másik kettő? – Ezek – felelte Ned. Rámutatott egy képre, amely leginkább egy kézi fúróhoz hasonlított. Elmagyarázta Indynek, hogy ez a “wedja” szó képírási jele, és gazdagságot jelent. A harmadik jel mintha egy összehajtogatott ruha lett volna. Az S-betűt jelképezte a “seneb” szóban, ami viszont egészséget jelentett. Indy lerajzolta a három jelet a kis noteszba, amit az apjától kapott. – Ankh, wedja, seneb. Élet, gazdagság, egészség – mondta, emlékezetébe vésve a hieroglifákat, rögtön le is fordítva őket. – Ez ügyes volt! – bólintott Ned elismerő mosollyal. – Folyékonyán fogsz egyiptomiul írni és beszélni, mire az ásatásra érünk.

Aznap késő délután, amikor a forró nap a legkegyetlenebbül sütött, a dhow kikötött Thébában. Indy és Miss Seymour szamárhátra ültek, Ned azonban ragaszkodott a kerékpárjához. Együtt utaztak a száraz, kegyetlenül sziklás völgyben. A háttérben ugyanilyen sziklás, ugyanilyen száraz, de még félelmetesebb hegyek magasodtak. Szemlátomást itt semmi sem termett meg: mintha valamikor fölégették volna az egész vidéket. Az út utolsó szakasza egy hegyi hágón vezetett át. A keskeny ösvény két oldalán hatalmas sziklák álltak, magát az ösvényt kavics borította. Ahogy átértek, Ned körbemutatott az odalenti tájon és így szólt: – Ez a Királyok Völgye. Megállították szamaraikat, és végignéztek az előttük elnyúló völgyön. Indy tudta, hogy a Király ok Völgye híres, megszentelt temetkezési hely volt a régi Egyiptom uralkodói számára. Miután a fáraók hosszú évszázadokon át piramisokat építettek maguknak királyi nyughelyül, amiket aztán a rablók hamarosan kiraboltak és tönkretettek, egy fáraó végül úgy döntött, hogy valami mással próbálkozik. I. Tutmosz határozta el, hogy az ő sírja ebben a völgyben lesz, távol a piramisoktól. Tutmosz azt remélte, hogy ha a sírját jól elrejtik, a rablók nem találják meg. Őutána sok-sok fáraó választotta ugyanezt a megoldást. Úgy rejtették el a sírjukat, hogy titkos termeket, helységeket vájtak a magas sziklafalba, azután pedig betemették, elrejtették a bejáratot. Rengeteg királysír volt ebben a völgyben, ezért azután végül a neve is az lett: Királyok Völgye.

Körös-körül, más völgyekben azután a nem királyi előkelőségek is megásatták a maguk sírját. És még ezek is fölfedezésre várnak! Ned egyenesen egy ilyen völgybe vezette őket, ahol Howard Carter dolgozott. Indy lenyűgözve bámulta a látványt. Szóval ilyen egy ásatás! Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre számított. Azt képzelte, az ásatás valami olyasmi, ahol egy-két fickó dolgozik ásóval. Nem számított rá, hogy Howard Carter tábora inkább hasonlít egy kisebb városhoz. A munka sok zaja és lármája őrült hangzavarrá keveredett. Egyiptomi munkások tucatjai ástak a sziklák tövében, mások pedig cipelték el a kitermelt földet. Lovas szekerek döcögtek mindenfelé, rogyásig megrakottan. Indynél alig idősebb egyiptomi kisfiúk hordták a vizeskorsókat. Az arab nyelv furcsa torokhangjai mintha egyszerre mindenfelől szóltak volna. – Hány sír lehet itt? – gondolkodott hangosan Indy. – És vajon mind teli van kinccsel? – Nos, ami azt illeti, Tutmosz terve nem vált be – mondta Miss Seymour. – A sírrablók ide is eltaláltak. Sírok tucatjait fedezték föl a régészek az elmúlt időszakban, de egyet sem találtak érintetlenül. – Nos – vágott közbe Ned –, ha van valaki, aki képes arra, hogy felfedezzen egy érintetlen sírt, higgyék el nekem, az Howard Carter lesz. Zseniális régész. Henry, hamarosan találkozol vele. És a barátommal, Rasiddal is.

Indyvel és Miss Seymourral a nyomában végigsétált a kisebb-nagyobb sátrak között. Az egyik oldalon egy munkasátor és egy ebédlősátor volt. A tábor másik oldalán két sorban álltak a kisebb sátrak: ebben laktak a csoport tagjai. A por finom felhője szállt mindenütt. Ameddig csak Indy ellátott, a táj nem állt másból, mint törmelékből, homokból, kőből és néhány, az életéért reménytelenül küzdő pálmafából. Végül, mikor alaposan körüljárták a tábort, találkoztak egy furcsa, huszonéves egyiptomival. Indy azért gondolta szokatlan kinézetűnek, mert az egyiptomi munkások egyszerű, laza, fehér kaftánja helyett világos európai öltönyt viselt. Szemlátomást nagyon örült a találkozásnak. – Drága Nedem! – kiáltotta, és odasietett Nedhez, hogy megrázza a kezét. Aztán, amikor kezébe kaparintotta, szinte el sem akarta engedni. Indy már attól félt, hogy kiszakítja a helyéből. – Milyen öröm találkozni önnel – üdvözölte boldogan a fiatalember Nedet, olyan kiejtéssel, ami az oxfordi angol és a kairói arab valamiféle bizarr ötvözete volt. – Bemutatom Miss Helen Seymourt és ifjabb Mr. Henry Jonest! Ez pedig az én kedves barátom, Rasid Szallam – mondta Ned, akinek még mindig nem sikerült kimentenie a kezét a másik szorításából. – Nagy öröm! Nagy öröm nekem! – folytatta Rasid a beszédet, mielőtt bárki megszólalhatott volna. – Üdvözlöm mindkettőjüket. Nos, kedves barátom, Ned, magának nagy szerencséje van. Épp most fedeztünk fel egy sírt! 7. Fejezet

– Egy sírt?! – A szó szinte kirobbant Indyből, olyan gyorsan és hangosan, hogy Ned, Miss Seymour és Rasid valósággal megijedtek. – Egy fáraó sírját? – kérdezte Ned. – Nem – felelte Rasid. – Nem egy fáraóét, attól tartok. No de hát minden sír fontos, amint ezt Mr. Carter nem szűnik meg hangsúlyozni. – Igaz, nagyon igaz, barátom – mondta Ned. Beszéd közben Rasid egy vízzel telt teknőhöz vezette őket. Végre lemoshatták kezükről és arcukról az út porát, s kicsit felfrissíthették magukat. A víz nagyon gyorsan megszáradt bőrükön a forró, száraz, szeles sivatagi levegőn. – Be fogunk menni a sír belsejébe? – kérdezte Indy. – Ha tőlem függ, ifjú Mr. Jones – mondta Rasid, miközben széles mosoly ömlött el az arcán –, én igent mondok. Menjen be! Sőt, vezesse ön a csapatot! No de hát Mr. Carter joga eldönteni, melyikünké a kiváltság, hogy elsőként lássa rég eltemetett ősünket. – És mit gondol, nekem mekkora esélyem van? Rasid tűnődve összecsücsörítette a száját és vállat vont. – ön az első fiatalkorú látogatónk. Nehéz megmondani… Hirtelen éles sípszó hallatszott a távolból. – Ne mozduljanak! – kiáltott föl Rasid. A következő pillanatban hangos robbanás rázta meg a talajt Indy lába alatt. Térde megbicsaklott, és egy pillanatig azt hitte, a föld megnyílik a lába alatt. Valahonnan sűrű por hullott a fejére. – Istenkém, mi volt ez? – kérdezte halkan és nyugodtan Miss Seymour.

– Demetriosz volt ez, a robbantási szakértőnk. Épp most röpített levegőbe egy sziklát, hogy megtisztítsa a táborba vezető utat – magyarázta Rasid. – A legcsodálatosabb, leghangosabb robbantásokra képes, de nem kell ám megijedniük! – Hát, köszönjük szépen – mondta Miss Seymour, mosolyogva a kis egyiptomi elbűvölő lelkesedésén. – Már itt is van! Ott áll! – mondta Rasid, és egy zömök, göndör hajú görög férfira mutatott, akinek sima, olajbarnabőre volt. Úgy negyvenéves lehetett, és szemlátomást nagyon erős volt. Kezében egy nyeles detonátordobozt tartott. – Továbbra sem mozoghatunk, mert várnunk kell a jelre. Indy figyelte, amint Demetriosz magasra emel egy jelzőpisztolyt, és rakétát lő az égbe. A rakéta magasan a levegőben ezernyi sziporkázó, zöld szikrává robbant szét. – Most aztán tényleg biztonságban vagyunk – mondta Rasid ragyogva. – Valamikor majd beszélnie kell Demetriosszal, ifjú Mr. Jones. Rengeteg érdekes története van görögországi életéből. Most azonban bocsássanak meg, kérem – mondta, és a munkások kis csoportjához fordult, akik egy nagy szikla árnyékában ültek. Az egyik egyiptomi épp úgy öltözött, mint Rasid, vászonruhája azonban gyűrött volt. Fején kis vörös kalapot viselt, amit az egyiptomiak tarbusnak neveznek. – Hé, Bassam? Jöjjön ide! – kiáltott Rasid a férfinak, aztán ismét a vendégek felé fordult. – Bassam Gali, a munkavezető. A legmegbízhatatlanabb fajta.

Bassam Gali vonakodva közeledett. – Igen, Mr. Szallam – mondta rekedt hangon. – Mit akar? Gali ötvenes éveiben járt, és épp oly tömörnek látszott, mint a szikla, ami körül ő és emberei ástak. – Azok az emberek miért ücsörögnek nagy semmittevésben? – kérdezte Rasid. – Félnek – károgta Gali rekedt hangján. – Félnek? Mitől félnek? – Azt mondják, átok van a síron. – Átok? – suttogta Indy. – Úgy érti, valami olyan átok, amitől meghalnak az emberek? – Csitt! – figyelmeztette Miss Seymour. – Nevetséges! – kiáltott Rasid mérgesen. – Maga pontosan tudja, hogy ilyen átok nem létezik! – No igen, de az emberek mégis azt mondják – felelte Gafi, és gyűlölködve nézett Rasidra. – Az emberek azonnal menjenek dolgozni! – parancsolta Rasid. – Azonnal, Mr. Gali! Nem beszélt hangosan, de hangja nagyon határozott volt. Indy tudta: ha valami baj lesz, most rögtön lesz. Bassam Gali az inge mellrészébe törölte szutykos kezét, és lassan, vonakodva megfordult. Végül elindult az emberek felé. – Nem bízom ebben a fickóban – mondta Rasid, lehalkítva a hangját. – Néha az az érzésem, erősíti az emberekben a babonaságot. Indy megállapította, hogy Rasid nem szeretheti valami nagyon Bassam Galit. És persze ő se nagyon. Ugyanakkor nagyon izgatta ez az átok dolog. – Végül is létezik a múmia átka vagy nem? – kérdezte Rasidot.

A férfi fölnevetett. – Végül is nem létezik, természetesen. Az ilyen történetek unatkozó idős asszonyok és kisgyerekek számára valók – mondta, ezután hirtelen rádöbbent, hogy kikkel áll szemben. Előbb Miss Seymourra nézett, majd Indyre, és elpirult. – Jaj, nagyon sajnálom. Ezer bocsánatot kérek! Miss Seymour elmosolyodott. – Igazán nincs mit megbocsátanunk, Mr. Szallam. – Nos, akkor tegyük tiszteletünket Mr. Carternél! – javasolta még mindig pironkodva Rasid, és a legnagyobb sátor felé indult. Amikor beléptek, vakító fény villant a szemükbe. Akis robbanást savanyú, csípős füstfelhő követte. Indy egy pillanatig azt hitte, megvakult. Azután a füst feltisztult, és meglátta a fényképészt. Harmincas éveiben járhatott, szabályosan nyírt, hegyes kecskeszakálla volt. Drótkeretes szemüveget viselt, kezében pedig egy nagy üveglemezes fényképezőgép vakutányérját tartotta. Maga a kamera háromlábú állványon állt, egyhosszú faasztal előtt. Az asztalon óegyiptomi festett edények, vászonkelmék maradványai, agyagfigurák álltak szép sorban. Valamennyi törékenynek és nagyon réginek látszott. Ned gyorsan elmagyarázta, hogy egy ásatáson minden föllelt tárgyat azonnal lefényképeznek. Ilymódon rögzítik a formájukat, külalakjukat, és egyben jegyzékbe veszik őket. Bizonyos, hogy nagyon törékeny vagy nagyon rossz állapotban lévő tárgyaknál végül ez a fénykép az egyetlen, ami megmarad, mert a tárgy maga hamarosan kis kupac porrá omlik szét. – Befejeztem, Mr. Carter – mondta a fotográfus.

Indy olyan elmerülten nézte az asztalon lévő tárgyakat, és annyira figyelt Ned mondandójára, hogy észre sem vette: van még valaki a sátorban. Pedig a túloldalon egy vékony, kedves arcú, nagy fekete bajuszt viselő férfi ült. A nagy meleg ellenére fehér vászonöltönyt, hosszú ujjú inget és mellényt viselt, nyakában selyemsálat, melynek két végét nyitott gallérja alá gyömöszölte. Rasid gyorsan bemutatta őket egymásnak. A selyemsálas férfi maga Howard Carter volt. A fényképész Pierre Duclos. Ned csaknem elfelejtett kezet fogni velük, annyira lenyűgözte mindaz, amit az asztalon látott. – Rendkívül értékes dolgok – mondta újra meg újra. – A múlt hónapban találtuk őket – büszkélkedett Howard Carter. Udvarias volt, de szűkszavú. Olyasféle, aki sem a szavakat, sem az idejét nem vesztegeti. – Mindegyik a 18. dinasztia korából való. – Krisztus előtt 1555-1335 között – mondta Miss Seymour Indynek, jól ismert, oktató hangján. Carter az asztalhoz sétált és fölvett valamit, Indy felé nyújtotta. Tenyerén egy kis cserépdarab feküdt, fajta finom vésettel. Hieroglifák. – Ez egy pecsét, ifjú Mr. Jones – mondta Carter, és a hangja egészen átlelkesült. – Királyi pecsét. Egy király nevét viseli, egy fáraóét. Úgy hívták, Tutankhamon. – A gyermekfáraó? – kérdezte Ned. Carter bólintott. Arcán éppoly izgatott arckifejezés ült, mint Nedén. A halott fáraó neve szinte elektromossággal töltötte meg a sátrat. – Gyermekfáraó? – ismételte meg Indy kíváncsian, hogy többet is megtudjon a dologról. – Hány éves volt?

– Úgy tizennyolc lehetett, amikor meghalt – magyarázta Howard Carter. – És alighanem nem volt sokkal idősebb önnél, amikor fáraó lett. Egészen fantasztikus korszak volt az! – Gondolja, hogy a sírja még megvan valahol? – kérdezte Ned. – Egészen biztos vagyok benne, Mr. Lawrence – felelte Howard Carter, izgatottan forgatva kezében a gyermekfáraó pecsétjét. – Még nem tudom, miért találtuk ezt a pecsétet itt, egy másik ember sírja közelében, de a tény megerősít abban a hitemben, hogy helyes úton járok. Hajlandó vagyok egész életemet arra áldozni, hogy darabokra szedjem ezeket a hegyeket, míg meg nem találom Tut sírját. Alighanem szükség is lesz az egész életemre, ha eredményt akarok elérni. És még akkor is kemény munkára és hatalmas szerencsére lesz szükségem. Szinte babonás, természetfölötti meggyőződésem, uraim, hogy megtalálom a sírt… De attól tartok, ez a kis szónoklatom nem volt valami nagyon tudományos. – Mi van azzal a sírral, amit tegnap talált, Mr. Carter? – kérdezte Miss Seymour. – Az is a 18. dinasztia korából való, de sajnos, nem a fáraóé. Carter fölvett egy másik pecsétet, ami még kisebb volt, mint a gyermekfáraóé. – Ebből tudjuk, hogy a halott neve Kha. Valamiféle építész vagy mérnök lehetett. Talán majd többet is megtudunk, ha fölnyitjuk a sírját. Fölnyitni a sírját. Nednek a sivatagi tábortűz mellett mondott szavai hirtelen végigborzongtak Indy gondolataiban. “A piramis belsejében az idő

mozdulatlan”, mondta Ned. Indy mindennél jobban szerette volna látni a frissen föltárt sírt. – S maga lesz az első, aki bemegy a sírba? – kérdezte – Már úgy értem, mióta a múmiát betették. – Remélem – felelte Howard Carter. – Remélem, hogy noha háromezer évvel a temetés után hatolunk be a sírba, ez egyszer sikerült megelőznünk a sírrablókat. – Nem mehetnék én is? – kérdezte Indy. Tudta, hogy nem a legudvariasabb dolog ilyen nyersen rákérdezni. Miss Seymour fejcsóválására sem volt szükség ahhoz, hogy tudja. Márpedig jól látta a szeme sarkából, hogy tanítója csóválja a fejét, és haragosan ciceg. Miután azonban elhatározta, hogy régész lesz, itt és most el akarta kezdeni a szakmát. – Egy gyereknek nem sok hasznát vennénk – felelte Howard Carter. – Én nem félek a múmia átkától – vágott közbe Indy, noha ez nem volt egészen igaz. Félig-meddig hitt a múmia átkában, és kicsit már előre félt attól a kísérteties légkörtől, amilyennek elképzelte a sir belsejét. De bármire hajlandó lett volna, hogy láthassa a múmiát. És valamit végül is mondania kellett, hogy megváltoztassa Carter véleményét. A régész azonban nagyon haragosan fogadta a megjegyzést. – A múmia átka? – kérdezte, és Rasidra nézett. Rasid védekezően a vállát vonogatta: – Bassam mondta nekik. A táborban mindenki a múmia átkáról fecseg. – Milyen furcsa. Az a fickó rendszerint olyan, megbízható! – Howard Carter ismét Indyre tekintett. A

gyerek érezte, hogy nemcsak az arcát nézi, hanem a lelkébe is lát. – Felejtse el, amit hallott, fiam! A múmia átka merő babona. A régi Egyiptomban nem létezett semmiféle mágia. Sem fehér, sem fekete. – Tudom, uram – felelte ő. De azért ezt még be kell bizonyítania nekem, gondolta. Óvatosan fölemelt egy másik agyagtáblát az asztalról, megfordította a tenyerében, hogy lássa rajta a hieroglifákat. Azonnal megismerte a jeleket: a szandálszíj, a kézi fúró és az összehajtogatott ruha. – Ankh, wedja, seneb – mondta ki hangosan is. Howard Carter meglepetésében eltátotta a száját. – Maga ezt el tudja olvasni?! – Élet, vagyon, egészség – fordította a szöveget Indy, ártatlan tekintettel. Carter lassan elmosolyodott és kinyújtotta a kezét, hogy a kisfiú belecsaphasson. – Jupiterre, ifjú Mr. Jones! Tévedtem. Magának volt igaza! Feltétlenül Kísérjen el bennünket a sírlátogatásra, feltétlenül! 8. Fejezet – Hieroglifák! – kiáltotta Indy. Hat zseblámpa fénye mozdult közelebb, hogy megvilágítsa az ajtót, míg Howard Carter a fölötte lévő, falra festett jelképeket tanulmányozta. Carter megtartotta, amit ígért: magával hozta Indyt a sírhoz. A kis csapat egyenként, libasorban vonult lefelé a meredek kőlépcsőn, melyet a régi egyiptomiak egy magas szikla alatt vájtak a kőfalba. Egymás után lépkedett Carter, Ned, Rasid, Miss Seymour, Indy és

Pierre Duclos. Átpréselték magukat a sötét, keskeny folyosón. Bassam Gali és munkásai félelemmel teli tekintettel figyelték őket, amint eltűnnek a föld alatt. Indy először úgy gondolta: a munkások ostobák, amiért félnek. Most azonban, amikor a kis csoport a sír bejáratánál állt, az ő szíve is vadul dobogott. Egyszerre szeretett volna továbbmenni, ugyanakkor visszaszaladni a napfényre. Vajon mit üzenhet az ősi írás? – tűnődött. Lélegzetvisszafojtva várta Carter fordítását. – “Őt, ki átlépi sírom küszöbét… – olvasta Carter a képírást, el-elakadva – el fogom égetni… örök tüzemmel.” A múmia átka! – gondolta Indy. Galinak igaza volt. Carter idegesen rámordult Rasidra: – Törje le a pecséteket! Nyissa ki az ajtót! Átok vagy nem átok, most be fognak menni! Rasid egy finom vésővel gyorsan lepattintotta az ajtó viaszpecsétjeit. Azután Ned segítségével eltolta a rekeszt. – Mindenki készüljön föl, hogy esetleg ki kell rohanni – nézett körbe Carter. – Lehet, hogy a terem levegője teli van mérges gázokkal, miután ily sok évszázadon át le volt zárva. Hát ez egyre jobb lesz, gondolta Indy. A múmia átka és ráadásul mérges gázok! Ezek a régi egyiptomiak aztán komolyan vették a dolgukat! Carter biccentett, és az ajtó kinyílt. A keskeny folyosón vadul visszhangzott a zsanérok nyekergése. Természetes, hogy az ajtóvasalás elrozsdált, hiszen évezredek óta nem használták.

Indy visszatartotta a lélegzetét. De nem száguldott feléjük lobogó tűzgolyó. Csak a csönd. Halotti csönd. Elsőnek Carter lépett be. Kezében égő gyertya, hogy ellenőrizze a levegőt. Ha a gyertya égve marad, minden rendben. Indy hallgatta a régész lépteit. Tíz magányos koppanás a kőfolyosón. Majd megint csönd. Indy meglepődött, milyen sokáig tudja Carter visszatartani a lélegzetét. Ekkor régész megszólalt: hívta őket. Mindenki megindult befelé. Hatalmas terembe értek, ami semmit sem hasonlított a sírhoz vezető keskeny folyosóra. Mennyezete magas volt. Olyan magas, hogy Indy nem is látta a sötétségben. – Nézzék csak! – szólalt meg Carter. – Jóságos Isten! – suttogta halkan Ned. Indy odarohant hozzájuk, és egy hatalmas szarkofág előtt torpant meg. Az óriási kődoboz hat láb hosszú, három láb széles és legalább négy láb magas volt. – Kha szarkofágja – suttogta Miss Seymour. – Valaki valósággal szénné égette – állapította meg Ned. Fáklyája fénye egy pillanatig átsuhant a saját arcán, és Indy látta, hogy a szeme tágra nyílt. – Ebben a sírban mindent elégettek – közölte Carter. Körbesétált és fáklyája fényét a falakra villantotta. Szinte mindent sűrű, fekete korom borított. – A múmia átka – suttogta Indy. – Valaki már járt itt előttünk – mondta Rasid. – Sírrablók? – kérdezte Pierre. – Vagy ez csak a múmia átka – suttogta Indy most már hangosabban. Miss Seymour rászólt, hogy hallgasson, de Indy úgy gondolta, minden

bizonnyal igaza van. A hieroglifák elég világosan beszéltek arról a tűzről, ami elégeti a behatolót. – Nos, csak egyetlen módszer van, amivel megállapíthatjuk, jártak-e előttünk a rablók – közölte Carter. – Segítsen valaki a szarkofágnál! Ned, Rasid, Pierre és Carter a nehéz kőfedél négy oldalára álltak, Indy és Miss Seymour pedig a fáklyákat tartották. – Egy, két hár…! – A férfiak nagyot nyögve a hatalmas súly alatt megemelték a fedelet, de alig bírták elmozdítani a szarkofágról. Végül nagy nehezen sikerült. Újabb erőfeszítéssel letették a kőkoporsó mellé a padlóra. Indy és Miss Seymour közelebb léptek, hogy jobban lássanak. A gyerek fáklyájának fénye egy pillanatra végigsiklott a koporsó belsején, aztán a kisfiú rémülten hátraugrott. – Az ott Kha? – kérdezte, amikor megint közelebbre merészkedett. – Az ott Kha – felelte Carter. – A büdös életbe! – sóhajtott Indy. A múmia testének alsó felét még mindig a barnára öregedett gézpólya takarta. Deréktól fölfelé azonban valaki letekerte róla a kötést, mintha maga Kha tépte volna ki magát pólyáiból, hogy újra szabad legyen. Barna, cipőbőr-szerű bőre néhol még a csontokra tapadt. Szeme nyitva volt, és egyenesen Indyre nézett. Rémséges mosolyra torzult szájából kivillantak megsárgult fogai. Az iszonytató látványt a csontos kezek, a karomszerűen meggörbült, gyilkos markolásra szorult ujjak tették teljessé.

– Nos, a múmia még itt van – mondta Carter megszokott, jeges nyugalmával. – De ez az egész mégis teljesen szokatlan. Ned körülnézett a sírkamrában. Szemlátomást ő is nyugtalan volt. – Nem értem ezt az egészet, Carter. Miért nincsenek itt ékszerek, apró tárgyak? – Talán ellopták őket – feltételezte Pierre. – Nem hiszem – felelte Carter. – A pecsétek érintetlenek voltak. Nem… Kell lennie még egy kamrának ebben a sírban. Mintegy vezényszóra Ned, Rasid és Pierre vizsgálgatni kezdték a terem falait. Szóval ilyen az, ha az ember régész, gondolta Indy. Életében nem érezte magát ennyire remekül. No persze, kicsit kísérteties. Kicsit talán rémítő is, ugyanakkor azonban borzasztóan izgalmas. Kincsvadászat a való életben. Ki tudja, mit találnak a következő ajtó mögött? Mozdulatlanul állt, nehogy megzavarja a régészeket munkájukban. Csak annyira mozgatta meg a fáklyáját, hogy megvilágítsa számukra a falat. A fény egy festmény kis részletén állt meg. – Ide, ide! – kiáltotta Ned. – Nézzék csak ezt! Rasid nagyon közel tartotta a falhoz a fáklyáját. A fény egy vékony, szabályos repedésen állt meg. A többiek odasiettek, Carter végigsimított a falon. A vakolat kis darabjai pottyantak le. – Ez itt egy ajtó! – kiáltotta! – Nyissuk ki! Rasid finom vésője ismét dolgozni kezdett. Lekaparta a vakolatot, hogy kitágítsa a rést. Indy megróbálta elképzelni, mit találnak e titkos bejárat mögött. Kha, kérlek, gondolta, tartsd távol a tüzedet! Legyen ez a

kincseskamra ajtaja, ne pedig a tüze! Felejtsd el az átkod! A régészek már föltárták a teljes ajtónyílást. Abban pedig már Indy is segített nekik, hogy minden erejük megfeszítésével belökjék. Ahogy a másik kamra kinyílt, forró szél süvített el a fülük mellett. A fáklyák fénye sárgásvörösről undorító méregzöldre változott. – Mindenki kifelé! – kiáltotta Carter – A levegő mérgező! Indy érezte, hogy Miss Seymour megragadja a kezét és magával rántja. Egyetlen hatalmas lélegzettel végigrohantak a termen, bele-beleütköztek a folyosó kőfalába, de futottak tovább. Indy úgy érezte, hogy a tüdeje mindjárt szétrobban, hiszen egyszerre kellett teljes erejéből rohannia, ugyanakkor pedig visszatartania a lélegzetét. Végül elérték a bejáratot. A friss levegőt. A napfényt. Elsőnek Indy lépett ki. Közvetlenül mögötte Miss Seymour. A büdös életbe, gondolta a kisfiú, elég jól rohan ahhoz képest, hogy ilyen öreglány! A munkások köréjük gyűltek és maguk között suttogtak. Indy látta, hogy Bassam Gali, a munkafelügyelő félrehúzódva dörmög némelyikük fülébe. Aztán kéthárom munkás kíséretében előlépett, mintha be akarnának menni a sírba. Carter azonban rájuk szólt. – Senki sem megy be! – mondta, és intett Rasidnak – Majd holnap reggel! Addigra kitisztul a levegő. Éjszakára állítson őrt, Rasid! Olyasvalakit válasszon, akiben megbízik!

Rasid egy pillanatig Gali felé nézett, azután elfordította a fejét. Indy látta Gali szemében a gyűlöletet. – Én magam őrzöm a sírt, uram! – ajánlkozott Rasid. – Rendben van – mondta Carter. Indy ekkor észrevette, hogy Carter apró mozdulatot tesz, úgy, hogy a többiek ne lássák. Megpaskolta a jobb csípőjét a dereka táján, ahol egy pisztolytartó lenne, ha lenne. Carter azt üzeni Rasidnak, gondolta Indy, hogy viseljen fegyvert! – Én is őrt állhatok magával? – kérdezte, és szeme felragyogott az izgalomtól. – Ez nagyon bátor dolog Öntől, kedves Mr. Jones, de jól elleszek egyedül is – felelte Rasid. Aznap éjjel Indy nem tudott aludni. Talán a forró éjszaka tette, talán a hiénák a környező hegyekben, amelyek órákon át szinte hisztérikusan kacagtak. Vagy talán a múmia. Képtelen volt kivetni a gondolatai közül a jó öreg Khát. Ahányszor lehunyta a szemét, mindig a félig kitakart múmiát látta, amint feléje nyúl a kőkoporsójából. Végül belefáradt abba, hogy álmatlanul forgolódik az ágyában. Fölkelt. Kilesett a sátrából. Odakint nagy volt a nyüzsgés. Demetriosz, a robbantási szakértő az ebédlősátor mellett állt. Néhány egyiptomi munkásnak tanított valami görög táncot. Szemlátomást roppant jól érezték magukat, amíg egymás vállát átölelve körbekörbe ugráltak, és megpróbálták utánozni a görög különös tánclépéseit. Másutt a munkások sétálgattak, komorarccal beszélgetve. Indy sejtette, miről tárgyalhatnak. Nyilván a múmia átkáról, “őt, ki átlépi sírom küszöbét, el fogom

égetni örök tüzemmel.” Indy a közeli tábortűz lángjaiba nézett és megborzongott. Miss Seymour sehol sem volt látható, és Indy ezt jó jelnek vélte. Elhatározta, hogy azonnal kihasználja a lehetőséget: kisettenkedett a sátrából. A holdfény megvilágította útját, ahogy egyenesen a sziklák felé sietett. Jól látta, hogy Rasid ott őrködik a lépcsőföljáró tetején, Kha sírja előtt. Ahogy sátortól sátorig lopakodott, igyekezve, hogy ne vegyék észre, valami furcsa zajt hallott. A lovak nyerítettek idegesen, mintha valamitől megijedtek volna. Valaki. megpróbál lovat lopni? Vagy gyorsan elpucolni innét? Indy gyorsan a földút felé fordult, amely a lovakhoz vezetett. Amikor közelebb ért, elbújt egy hatalmas, sasfejet formázó szikla mögé. Négy egyiptomi munkás sugdolózott a lovak karámjánál. Egyikük egyszer csak nyerget rakott a lovakra, olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Szinte pillanatonként izgatottan körbenézett, hogy nem veszi-e észre valaki őket. Hátulról hirtelen erős kezek ragadták meg Indyt és a magasba rántották. Rugdalózott, megpróbált küzdeni, karjait azonban támadója leszorította, másik kezével pedig a száját is befogta. Az erős kezek egyenesen a karámhoz és a négy férfihez vitték. Támadója ledobta a földre. Indy igyekezett hűvös nyugalmat erőltetni magára. – Kis kellemes éjszakai lovaglás, he? – kérdezte. Az egyik munkás, egy fél szemű rámeredt Indyre. – Átkoz…! – motyogta zavartan.

– Nem hiszem, hogy a mamám örülne neki – mondta Indy. – Megtiltotta, hogy átkozódjak vagy káromkodjak. – Nem te átkoz – magyarázta a fél szemű –, a múmia átkoz. Mindenki, aki maradni, meghal. Mi nem akar meghal. – Vigyük magunkkal, vagy elárul bennünket a többieknek – javasolta a másik. Hogy magukkal vigyenek? Na nem! Indy érezte, hogy a térde reszketni kezd. – Sajnos, nem mehetek. Most jut eszembe, hogy Miss Seymour holnap akar franciadolgozatot íratni velem. A munkások, akik körülvették, most közelebb léptek hozzá. Összesen öten voltak: öten egy ellen. Valamennyien legalább hat láb magasak voltak, ő meg, aki egymaga állt velük szemben, még öt lábnyira sem nőtt meg. Ezek itt erősek voltak, elszántak, és szandált viseltek – szandált! Szandált! Indy agyában már meg is született az ötlet. Várt, míg egész közel léptek hozzá. Ekkor hirtelen a levegőbe ugrott, és hatalmas csattanással, cipője kemény vasalt sarkával érkezett le két támadója szandálos lábára. – Jauuuujj! – ordított föl a két munkás, fél lábon ugrálva, míg kezükkel másik, fájó lábukat szorították. Indynek körülbelül egy másodpercnyi egérútja volt, és ezt ki is használta. Teljes sebességgel rohanni kezdett. Meg sem állt a sátráig. Vajon utánajönnek? Kilesett a sátorból. Nem. Ezek a fickók túlságosan is sietnek, hogy elmenekülhessenek a múmia átka elől. Eszük ágában sincs őt üldözni. Nem

látott senki mást, csak Rasidot; aki még mindig a sír bejáratánál őrködött a holdfényben. Indy arra gondolt: talán szólnia kellene Nednek, Carternek vagy éppen Miss Seymournak a szökni készülő munkásokról, de hirtelen olyan fáradtság zuhant rá, hogy mozdulni sem tudott. “Mindenki, aki marad, meghal.” A vészjósló szavak kavarogtak az agyában, míg elaludt. Másnap reggel sietős lábak dobbanására ébredt. Emberek rohantak el a sátra mellett. Amikor kinézett, csak néhány, a sír felé szaladó munkást látott. Hol vannak a többiek? A sietős munkásokon kívül senkit sem látott. Egyetlen ismerősét sem. Mintha a tábor teljesen kiürült volna. Nem; nem egyszerűen kiürült, nem egyszerűen csendes volt. Valami rettenetes, idegen, félelmetes csöndesség ereszkedett a táborra. Gyorsan felöltözött, és a munkások nyomában a sír közelébe sietett. Itt már talált ismerőst: Cartert, Nedet és Miss Seymourt, akik a bejáratnál álltak. Mellettük néhány csöndes egyiptomi munkás. A gödör túloldalán Bassam Gali állt, egyedül. – Miért hallgat mindenki? – kérdezte Indy. Ned Indyre nézett, de csak egy pillanatig. Azután aggodalmas arckifejezéssel ismét a sírgödör felé bámult. – Nem találjuk Rasidot. Ma reggel nem volt itt az őrhelyén. – De hát az éjjel még láttam, a holdfényben… – szakadt ki a kiáltás Indyből. Miss Seymour kérdőn ránézett, de nem szólt semmit. – Nos, mostanra viszont eltűnt – mordult rá Carter. Arca sápadt volt, fehér ingét teljesen átáztatta a verejték. –

Megvizsgáltuk a sátrát és kerestük mindenütt. Azt hiszem, ideje, hogy benézzünk a sírba is! Már majdnem elindult lefelé a lépcsőn, amikor a háta mögül felharsant Pierre Duclos jókedvű hangja. – Bonjour, mes amis! – köszöntötte őket a fotográfus felhőtlen kedéllyel. Ned és Carter ijedten hátrafordult. – Nem látta Rasidot? – kérdezte Carter. – Nem. Miért? Nincs itt? Carter azzal felelt Pierre kérdésére, hogy hátat fordított, és fejével a sír felé intett. Ned megragadott egy fáklyát, és elindult lefelé a lépcsőn. Indynek rohannia kellett, hogy lépést tarthasson vele. Mögöttük jött Carter, Miss Seymour és Pierre. – Erre! – kiáltotta Ned. A szavak nekicsapódtak a keskeny falaknak, és visszhangozva pattantak vissza. Amikor elérték a nagy sírkamra bejáratát, Ned megtorpant. Megvárta, míg fáklyája fénye megvilágította a termet. Üres volt. A szemközti falnál azonban a következő, kisebbik kamra ajtaja tárva-nyitva állt. Odabent koromfekete sötétség ásított rájuk. – Gyerünk! – mondta Ned Lawrence, óvatosan átszelve a sírkamrát. Mindenki utána indult. Libasorban haladtak el a szarkofág mellett. – Mon dieu! – kiáltotta hirtelen Pierre. Megtorpant, mintha sóbálvánnyá dermedt volna. Indy megfordult és látta, hogy Pierre a kőszarkofág belsejére mered, ő is odalépett és benézett. A koporsó teljesen üres volt!

– A büdös életbe! A múmia elment! – nyögte. Hogyan? Merre? ösztönszerűen megpördült, hogy a háta mögé nézzen. Kha elszabadult! Akárhol is lehet. Lehalkított hangon, suttogva, halálos komolysággal közölte a többiekkel: – Az éjjel kimászott a koporsójából és elkapta Rasidot! – Henry! – förmedt rá Miss Seymour. – Azonnal hagyja abba ezt az ostobaságot. Egyáltalán nem ostobaság, gondolta Indy. Mit tud ez az öregasszony? De mielőtt megszólalhatott volna, másik hang harsant föl a sírkamrában. Ned volt az, aki a terem túloldalán, az ajtó küszöbénél térdelt. – Jaj ne! – Most meg mi van?! – indult felé Indy. – Henry! Maradj ott! – kiáltotta Ned. Miss Seymour megragadta a gyerek vállát, de már késő volt. Már kisiklott az öregasszony szorításából, és odaért az ajtóba, hogy láthassa a szörnyűséges képet. A másik terem közepén ott hevert Rasid holtteste; a tetem az utolsó pocikájáig szénné volt égve. 9. Fejezet – Ezt nem szabadna látnia! – mondta Miss Seymour, elhúzva Indyt a tetemtől. A változatosság kedvéért mintha saját magát dorgálta volna, nem a fiút. De hát akkor is késő volt már. Indy ott volt, és látta Rasidot. Rasidot, aki tegnap este még élt és vidáman nevetett. Hogy lehet most ő az az élettelen elszenesedett csont és hús a padlón? Indy mozdulatlanul, rémülten bámulta a holttestet, és imádkozott, hogy moccanjon meg.

– Szegény Rasid! – sóhajtotta. Arcán a düh és a fájdalom keveredett. Milyen rettenetes dolog így meghalni. Ned fölnézett, és azt mondta. – Nem a tűz ölte meg. Egy súlyos sérülés van a fején. Itt. A saját tarkóján mutatta meg, óvatosan, mintha ő is sérült lenne. – Megtámadta valaki? – kérdezte Carter. – Még arra sem volt ideje, hogy előhúzza a pisztolyát – mondta keserű haraggal Lawrence. Csissz-csossz-csossz. Indy lépteket hallott a háta mögött. A múmia? Úristen, Kha most őt támadja meg! Szíve kihagyott egy ütemet. De csak az egyiptomi munkások lopakodtak befelé. Amikor meglátták Rasid holttestét, kiáltozni kezdtek egymás között, arabul. – Mindenki kifelé! – adta ki a parancsot Carter dühösen. A munkások gyorsan távoztak, de még közben is jajongtak. A távolodó hangok, ahelyett, hogy halkultak volna, mintha egyre erősebbek lennének. Indy sejtette, hogy odakint társaik csatlakoztak a munkásokhoz, attól erősödött föl a zaj. Most már az egész tábor megtudta Rasid sorsát. Hirtelen csend lett. A munkások – úgy látszik – elmenekültek. Indy és Miss Seymour összebújva maradtak. Nem akartak közelebb menni a tetemhez, és nem akartak távozni sem. Ez egyszer Indy örült, hogy Miss Seymour itt van. Pierre a többiektől távolabb, oldalt állt, szemlátomást nagyon feszülten és nyugtalanul. Carter, aki eddig a holttest mellett guggolt, most fölállt. Idegesen sétálni

kezdett a sírkamrában, míg Ned megvizsgálta Rasid tetemét. – Le kell vinnünk a folyón, a legközelebbi hatósági személyhez – dünnyögte Carter. – Egész biztosan rendőrségi vizsgálat lesz. Természetesen én magam megyek. Én vagyok a felelős, de fogalmam sincs, hogyan tudom megmagyarázni mindezt? – Mit csinál, Ned? – dünnyögött Indy. Látta, hogy a férfi keze gyorsan mozog a tetem körül, mintha söprögetne valamit. – No nézd csak! – kiáltott Ned. – Mi van? Talált valamit? – kérdezte Carter, és megpördült a sarkán. Mi lehet az? Indy lábujjhegyre állt, hogy lássa. – Valamiféle ezüstfehér por – mutatta Ned. – Teljesen belepte szegény Rasid lábát. – Mi lehet ez? – Nem tudom… Még nem tudom – felelte Ned. A por néhány szemcséjét egy borítékba kotorta, a borítékot pedig a nadrágzsebébe tette. Azután fölállt és levetette a zakóját. Indy látta, hogy Ned keze remeg, amint a kabátjával letakarja Rasid holttestét. Azután egy könnycseppet törölt ki a szeméből. Carter kiment a teremből, majd visszatért, és kezében fáklyával belépett a kisebbik helységbe, amit csak az előző nap nyitottak föl. Indy már követte volna, Miss Seymour keze azonban visszafogta. – Senki sem járt odabent. Hozzá sem értek semmihez – közölte Carter, amikor kijött. – Nem mintha bármi is megérné, hogy ellopják. Kha nem volt nemesúr, ezért

nem is részesült királyi elbánásban. Nincs itt semmilyen értékes tárgy, se gyémánt, se arany. Kezét kétségbeesetten széttárta. – Mintha ennek a gyilkosságnak egyáltalán nem volna indoka, motívuma – mondta Ned, és a hangja elcsuklott. – Dehogy nincs – suttogta Indy. – “Őt, ki belép síromba, el fogom égetni örök tüzemmel.” – Jaj, Henry! – sóhajtott türelmetlenül Miss Seymour. – De igen, a múmia átka! – erősítgette Indy. – Miss Seymour! – szólt oda türelmetlenül Carter. – Kérem, vigye ki innét! Ez a hely nem gyereknek való! Rasid tetemét hamarosan kihozták a sírból, és egy ló hátára kötözték. Közben Carter mindenfelé kérdezősködött a táborban, igyekezvén megtudni, ki látta utoljára élve Rasidot. Indy mindent elmondott neki az éjszaka történtekről, azt is, hogy még látta a holdfényben Rasidot, miután a lovakat ellopták munkások. Pierre kijelentette, hogy ő még jóval később is beszélgetett vele. Demetriosz viszont mindkettőjüknek ellentmondott. Azt állította, látta, amint Rasid elhagyja az őrhelyét, méghozzá elég korán, nem sokkal vacsora után. A munkások mindegyike mást állított, bizonyíték azonban semmire sem volt. Senki sem tudta, ki ölte meg a fiatal egyiptomit. Végül Carter ellovagolt a holttesttel. Amikor az egyiptomi munkások meglátták Rasid szénné égett testét, még több halk, de rémült megjegyzés hallatszott a múmia bosszújáról. A pánik szele már megsuhintotta a tábort, és mind több munkás menekült el. Indy

észrevette, hogy Bassam Gali az egyetlen egyiptomi, aki szemlátomást nem fél. Ned egészen ebédig egyedül maradt a sátrában. Amikor végül előbújt, sápadt és megrendült volt. Indy úgy vélte, Ned mindig tudja a választ minden kérdésre, most azonban ő sem volt okosabb a többieknél. Az ebédnél mindenki hallgatott. Indy és Miss Seymour szó nélkül ettek, várták, hogy Ned szólaljon meg. – Remek fickó volt – mondta végül Lawrence Miss Seymournak. – És olyan fiatal, olyan életvidám! Rengeteget tanultam tőle arról, hogy miként éljek itt az emberek között. – Nehéz az embernek elveszíteni a szeretteit – mondta Miss Seymour. Indy úgy érezte, az öregasszony életében először mondott olyasvalamit, amit tudott, nem pedig olvasta valahol. És ettől most nagyon másnak látta, mint eddig. Ned ökölbe szorította a kezét, azután keserű mosollyal rádöbbent, hogy nincs kivel harcolnia, így aztán ellazult ismét. – Egyszerűen nincs ok, nincs magyarázat! Ezredszer gondolom végig. Egyszerűen nincs indok! – Egy pillanatig a távolba nézett – uramisten, ilyen értelmetlen gyilkosság! Az ebédlősátor szinte zsongott a maradék egyiptomi munkások suttogásától. Demetriosz az egyik hosszú, kecskelábú asztalnál ült néhány emberrel, akiket Indy eddig még nem látott. Pierre csak egy kis szelet kenyeret evett. Halkan beszélgetett Carter egyik asszisztensével. Bassam Gali a sátor túloldalán lévő

asztalnál ült és magányosan falatozott. Nem nézett senkire. – A barátom volt, és átkozottul hiányozni fog – sóhajtott Ned. – De hát újra látni fogja, nem? Ned úgy nézett föl, mintha Indy valami ízléstelen viccet mondott volna. – Újra látni fogom? – A mennyországban, miután majd maga is meghal – mondta Indy naiv tekintettel. – Henry, Rasid muzulmán volt – mosolyodott el savanyúan Ned. – Na jó, hát akkor ő most a paradicsomban van – mondta Indy. – Akkor majd ott találkoznak… Mármint, ha a mennyország és a paradicsom ugyanaz a hely. – Te aztán nem adod föl, ha kérdéseket akarsz feltenni, ugye Henry? – érdeklődött Ned. – Nem, amíg nem kapom meg az összes választ – felelte Indy. Ned összekócolta a kisfiú haját. Rasid a paradicsomban van, Henry. Egészen bizonyosan. – Ha Kha elengedi – tette hozzá Indy. – Elengedi? – Ahogy én látom, Kha kiszállt a sírjából és megölte Rasidot. – Henry, figyelj ide! – mondta Ned. Odébbtolta a petróleumlámpát az asztalon, és a kisfiú szemébe nézett. – Amikor azokat a… micsodákat mondtam neked a piramisnál… Tudod, hogy a múmiák életre kelnek és mászkálnak a földön… Attól tartok… nos, talán egy kicsit… – Hazudott? – kérdezte Indy hűvös nyugalommal.

– Nos, talán túloztam egy kicsit. Az igazság az, hogy – és ezen sajnos nem segíthetek – gyakran teszek ilyesmit. Ned halkan beszélt, mintha olyan titkokat osztana meg Indyvel, melyekről eddig még sosem szólt. Miss Seymour arca elkomorult. – Nem is tudom miért – folytatta Ned –, de gyakran… Történeteket mondok. Tudod: kitalálok dolgokat, hogy még élvezetesebbé tegyem az életet. Attól tartok, egyszer még megbánom! Indy elmosolyodott és fölnézett. Tökéletesen értette a dolgot. – Na és akkor mi van, ha a múmiák nem járkálnak? – kérdezte. – Rendben van, nem a múmia volt, de valaki mégis csak megölte Rasidot. Nem tudjuk kideríteni, ki tette? Némán fejezték be az ebédjüket. Rasidra gondoltak. Tudták, hogy amíg a gyilkosságra nem találnak magyarázatot, egyikük sem alhat nyugodtan, biztonságban. Másnap kora reggel három fáklya pislákolt a Kha sírjához vezető keskeny folyosón. – Nem volna szabad ezt tennünk! – aggodalmaskodott Miss Seymour. – Mert Mr. Carter nincs itt? – kérdezte Indy. – Nem, hanem mert ideges szívdobogást kaptam ettől az egésztől! – közölte Miss Seymour. – Ne aggódjon! Nem nyúlunk hozzá a műtárgyakhoz! – nyugtatta Ned. Valamikor az éjszaka folyamán visszatért határozottabb, energikusabb énje. Most pedig, hajnalhasadtával elszántan meg akarta oldani Rasid halálának titkát. – Egészen biztosnak kell lennünk

abban, hogy nem tűnt-e el valami. Mert ha igen, akkor már van indoka a gyilkosságnak. Alighogy beléptek a sírkamrába, Indy a magányos koporsóhoz sietett. Úgy vélte, még mindig üres lesz. – Jaaaj! – sikoltotta, ahogy egy nagy, szőrös pók szaladt a keze felé. Miss Seymour védőn átölelte, a gyerek azonban odébb húzódott. Semmi baj, gondolta. Nem félek én, csak egyszerűen nem számítottam rá, hogy valami mozogni fog. A pókot leszámítva a koporsó még mindig üres volt. A múmia még mindig hiányzott. Indy nem tudta, melyik a rosszabb: látni a szörnyűséges múmiát a koporsóban tegnap, vagy tudni, hogy valahol itt rejtőzködik a sírban, ma?! Gyorsan Ned után sietett, aki már belépett a kisebbik kamrába. Indy most először látta a kisebbik termet, és nagyon meglepődött. Ahová csak nézett, poros székeket, asztalokat, ágyakat látott. Mindenütt megsárgult vásznak, cserépedények, dobozok és fegyverek sorjáztak, padlótól a mennyezetig. Különös, gondolta. Tudta, miért van ez a rengeteg holmi a sírban. Mindez Kha tulajdona volt életében, s minderre az egyiptomiak hite szerint Kha lelkének szüksége van a túlvilágon. Nem számított azonban arra, hogy ezt a holmit ilyen gondatlanul tornyozzák föl. Hirtelen valami furcsa árnyékot fedezett föl a falon. – Az meg mi? – kiáltotta, és rámutatott. Ned közelebb lépett a fáklyájával, hogy megvilágítsa a szoba sarkában álló alakot. – Hát vesszek meg…! – kezdte.

Nem egy újabb tetemet látnak, erre Indy is hamar rájött. Nagyon életszerű, életnagyságú, festett faszobor állt a sarokban. Hosszú posztamensen egy fiatalember felsőtestét ábrázolta: csak a fejét és a vállát. A festék mintha teljesen friss és élénk lett volna. A fiatalember arca komoly figyelemről árulkodott, szemét tágra nyitotta. A mellszobor fején lévő faragott, fából készült hajat egy fémkarika, “hajpánt” szorította le. – Kha így nézhetett ki a valóságban – magyarázta Ned. – Gyönyörű! – suttogta Miss Seymour. – Inkább… különös – suttogta Indy. – Se nem gyönyörű, se nem különös, hanem egy fontos műtárgy, aminek múzeumban lesz a helye! – vágott közbe Ned. – Most pedig nézzünk körül, és keressünk valamit, ami nyilvánvalóan hiányzik innét! Hirtelen elmosolyodott, majd továbblépett és tanulmányozni kezdett néhány hieroglifát a falon. Indy tágra nyílt szemekkel meredt a festett szoborra. Miért látszik olyan élőnek háromezer év után, miközben Rasid halott? – szerette volna kérdezni. – Figyeljenek csak ide! – kezdte olvasni Ned a hieroglifákat. – “A fáraó kegyeltje voltam. Éljen sokáig, gazdagodjék és egészsége nőttön nőjön. Hű szolgálataim jutalmául… ezt az értékes fejpántot adta…” – Alighanem arról a pántról van szó, amit a szobor visel! – kezdte Miss Seymour. Ned befejezte a hieroglifákat: – “…a Szent Sakállal, akinek Tűz-szeme van”.

– Nos, biztosan erről a fejpántról van szó! – erősítette meg Indy –, de túró sincsen itt, nemhogy Szent Sakál a Tűz-szemével. Itt csak egy sima, régi fémpántot látok. – Hát az nagyon furcsa volna – mondta Ned, és közelebb lépett a fáklyával. Egészen közel tartotta a szoborhoz, ujját a fejpántra tette, közvetlenül a homlok fölött. – Nézd csak! Látod ezt a két lyukat a fémen? Valami volt itt, de kirángatták. Miss Seymour mondta ki a szót: – Ellopták? – Alighanem. Ned Indyhez fordult. – És most már van indok a gyilkossághoz. 10. Fejezet Amikor Indy kilépett a sírból, a kinti táj megváltozott. Komor, fekete felhők fojtogatták a napot, vad sivatagi szél kavarta a port, amely mintha az egész tábort be akarta volna temetni. A legutóbbi néhány élmény hatására azonban Indy is megváltozott. Kényelmetlenül érezte magát, ha egyedül maradt, és ideges volt, ha embereket érzett a háta mögött. Hiszen valaki hátulról közelítette meg Rasidot, hátulról ütötte le, és utána felgyújtotta. Mindezt – Ned magyarázata szerint – olyan gyorsan, hogy szegénynek még a pisztolyát sem volt ideje előrántani. Aznap este, vacsorakor Indy, Miss Seymour és Ned együtt ültek a hosszú asztalnál. Halkan beszélgettek. Féltek, hogyha bárki kihallgatja őket, az ő életük is veszélybe kerül. Titokban tanácskoztak, mint az összeesküvők. Néha csak egy-egy szót mondtak, rejtjelezett üzenetet. A “Sakál” például tiltott szó volt.

Ki nem mondták, de el sem kergethették a gondolataikból. – A Tűz-szemek? – kérdezte Indy Nedet. Ned vállat vont, és egy kis kört rajzolt az asztal porába, körülbelül akkorát, mint egy meggymag. – Szerintem drágakövek. Körülbelül ekkorák. Ahogy kimondta, tenyerével gyorsan szét is mázolta a rajzot. Indy körülnézett, hogy kilesse: figyelik-e őket. A sátorban ettek-ittak néhányan. Bassam Gali, mint az előző éjszaka, most is egyedül ült. Először szembenézett Indyvel, azután gyorsan elfordította a fejét. – Miféle kövek? Rubintok? – A kérdés nagyon izgatta Indyt. – Vagy még azok se – felelte Ned keserűen fölnevetve. – A barátom életét talán két semmit érő, ócska öreg kődarabért vették el. – Vagy talán az egész Sakál tiszta színaranyból készült. Ned ismét vállat vont. – Az biztosan kellő indok lenne egy gyilkossághoz. Azután magához húzva a lámpát, elővett egy papírdarabot az ingéből és gyorsan, vázlatszerűen lerajzolt egy sakált. Ez idő alatt Indy sietősen, éhesen betömött a szájába néhány nagy falatot, Miss Seymour pedig a teáját szürcsölte. – Az egész valahogy így nézhetett ki – magyarázta halkan Ned, és odatolta a papírt Indy elé. A rajz szögletes sakálfejet ábrázolt nagy, hegyes fülekkel. Indy ránézett a rajzra és megpróbálta elképzelni, milyen lehet ugyanez csillogó aranyból.

– És még valamit tudunk – mondta Ned. Még inkább lehalkította a hangját. – Nincs egyiptomi, aki kivenné a múmiát a koporsójából. Szentségtörés volna. – A gyilkos tehát európai? – kérdezte Miss Seymour. Ned bólintott. – Nos, azért ez már elég nyom! – mondta Indy. Így hát végül is sikerült elválasztaniuk egymástól azokat, akik elkövethették a gyilkosságot azoktól, akik nem. Európai. Számolni kezdte ujjain az európaiakat, hogy lássa, hová vezet ez a nyom. – Carter – suttogta és fölemelte a hüvelykujját. Ned kétkedően végigmérte. – Aligha. Indy begörbítette az ujját, és elölről kezdte a számolást. Körülnézett a sátorban, és egyszerre három ujját egyenesítette ki: – Mi hárman… Azután következett a gyűrűsujja: – Demotriosz… – végül a kisujját is felemelte: – Pierre. Ned kétkedően fintorgott, és egy kicsit odébb ült a padon. – Akad más lehetőség is. Mi van, ha olyasvalaki tette, aki egyik lábával ebben, a másikkal meg abban a világban áll? – Körbenézett a sátorban, azután tekintete megállapodott valakin. – Arra az emberre gondolok, aki eleget tud az egyiptomi babonákról ahhoz, hogy elhintse a múmia átkának ötletét, és halálra ijessze a munkásokat. Ugyanakkor pedig kell neki a pénz, és gyűlöli Rasidot. Ez a leírás egyetlen emberre illett. Indy szeretett volna megpördülni, hogy szembenézzen vele. Ehelyett azonban csak elsuttogta a nevét. – Bassam Gali. Letartóztatja, Ned?

Miss Seymour felsóhajtott: – Ugyan milyen bizonyítékok alapján, Mr. Jones? Mr. Galinál most például egészen biztosan nincs ott a sakál. Nem akadt egyetlen tanú sem, aki azt állítaná, hogy ott volt a sírban. Ami azt illeti, arra sincs bizonyíték, hogy egyáltalán valaha is járt ott. A civilizált jogrendszerekben a bizonyítéknak mindig elsőbbsége van a vádaskodásokkal szemben. – Miss Seymournak igaza van – bólintott Ned. Indy idegesen dobolt ujjaival az asztalon. Na és, ha igaza van? Nem tudott volna egy másik alkalmat választani arra, hogy igaza legyen?! – Bizonyítékra van szükségünk. Magára a Sakálra, vagy… – hirtelen fölkiáltott: – Csaknem elfelejtettem! Van bizonyítékunk, csak nem tudjuk, mi az! Közel hajolt az asztalhoz és ráfújt, hogy lesöpörje róla a port. A tiszta felületre azután a zsebéből hirtelen előkapott borítékból kiszórta azt az ezüstfehér port, amit Rasid szénné égett lába mellett találtak a sírban. Indy közelebb hajolt, és a hüvelyk- valamint a mutatóujja közé csippentett valamennyit a porból. – Ez olyan, mintha magnézium volna – mondta. Ned megpaskolta az arcát. – Henry, lenyűgöző vagy! – A “megdöbbentő” kifejezés sokkal helytállóbb volna – mondta Miss Seymour. Indy szinte ragyogott. Miért is mondaná meg nekik, hogy csak azért ismeri a magnéziumport, mert apja egyik barátja egyszer valami bűvésztrükköt csinált magnéziummal, még odahaza, New Jerseyben. – Lehet, hogy magnézium – mondta Ned. – Egyetlen módon bizonyíthatjuk be.

Meggyújtott egy gyufát, és a kékes lángot odaérintette a porhoz. Az sisteregni kezdett, majd a fehér fény vakító villanásával fölrobbant. – A fotográfusok vakupora! – állapította meg Ned, erővel kényszerítve magát, hogy suttogjon. – Pierre! – vágta rá Indy. Képtelen volt megállni: megfordult és szembenézett a fényképésszel. Pierre is egyedül ült. Teát ivott, és minden korty után gondosan megsimogatta keskeny bajuszát. Nem látszott rajta semmi gyanús. De most már bármit is tett volna, Indy mindenben valami gyanúsat látott. – Mihez kezdjünk vele? Ned fölnevetett. – öt perccel ezelőtt még ugyanezt kérdezted Bassam Galiról, öregfiú. Szerintem aludjunk egyet a dologra! Indy a sátrában aludt, amikor a kinti léptek fölébresztették. Még alig hajnalodott, így hát a másik oldalára fordult, hogy tovább aludjon. Ebben a pillanatban azonban egy kemény kéz a szájára szorult. Indy teste megdermedt a meglepetéstől. Megpróbált oldalt fordulni, és tekintete Ned átható, szürke szemével találkozott. Lawrence az ágy szélénél állt. – Sajnálom – suttogta –, de gondoskodnom kellett róla, hogy ne csapj zajt. Az erős tenyér szorítása lazult, és Indy mélyet, nagyot lélegzett. – Szükségem van a segítségedre, öregfiú – mondta Ned. – Természetesen – felelte Indy fölülve. – Miben segíthetek?

Ned elmosolyodott, azután hosszan hallgatott. Indy bizonyos volt benne, hogy barátjának valami veszedelmes gondolat jár a fejében. – Át akarom kutatni Pierre sátrát. Indy kiegyenesedett. Nagyszerű! – gondolta. A dolgok végre kezdenek tényleg jól alakulni. – Gondoltam, most rögtön besurranok, míg az ebédlősátorban reggelizik. És azt szeretném, ha közben éberen figyelnéd. Ha megmoccan, rohanj gyorsan és szólj nekem! – De mi van, ha elkapja magát is? Már megölte Rasidot! Magát is meggyilkolja! – Tudok magamra vigyázni, ha muszáj – válaszolt Ned, és fölemelve sivatagi vászonkabátját, megmutatta Indynek a Mauser pisztolyt, amit a nadrágja övébe dugott. – De azt hiszem, nem lesz szükség rá, hogy használjam. Szóval láss neki, öregfiú! És ha lehet, húzd az időt! Gyorsan elindult a sátor kijárata felé. – Bízzon bennem! – kiáltotta utána a gyerek. – És csak óvatosan! A másik megpördült, a hirtelen mozdulattal megijesztve Indyt. – Ezt azonnal vond vissza, Henry! – szólt rá élesen a kisfiúra. Azután a hangja ellágyult. – Tudod, ez volt az utolsó mondatom Rasidhoz, és sajnos nem sokat segített rajta. Azután biccentett, és már el is tűnt. Indy a sátor bejáratától figyelte, amint Ned végigsiet a fehér sátrak során, azután megáll az egyik előtt, körülnéz és bebújik. Talál-e valamit, gondolta Indy, és keresztet vetett. Találj valamit, de gyorsan, és pucolj onnét! Azután eszébe

jutott: neki nem is Nedet kell figyelnie, hanem Pierre-t! Villámgyorsan magára kapott valami ruhát, és elindult az ebédlősátor felé. Nem kapnak el! – biztatta magát. Lapulj meg, és senki se figyel föl rád! Elbújt egy kisebb sátor mögé; Innét, ha kidugja a fejét, odalát a nagy ebédlősátorra. A ponyvát kétoldalt fölhajtották, így láthatta a fotográfust is, amint odabent ül. Pierre most is teát ivott és vastag szelet lekváros kenyeret evett hozzá. Most is minden falat után megtörölte a bajuszát. Ez jó, gondolta Indy. Csak ülj ott, és edd a reggelidet – és adj sok-sok időt Nednek! Pierre azonban hirtelen Indy felé nézett és odaszólt: – Miért rejtőzik amögött a sátor mögött, mon ami? De hülye vagyok, gondolta Indy: még bujkálni se tudok! Idegesen kilépett a sátor mögül. Jó reggelt, motyogva. – Honnét tudta, hogy itt vagyok? – kérdezte. – Egy fotográfus elveszett ember volna, ha nem lennének jó szemei, nem? Még a tarkóján is szeme kell legyen. Az talán szegény Rasidon is segített volna, gondolta Indy keserűen. – Milyen korán reggelizik ma – jegyezte meg a francia. – Nem vagyok nagyon éhes – felelte Indy. Előrébblépett és alaposan végigmérte Pierre-t. Különösen a kabátzsebeit. Remélte, hogy szerencséje lesz, és meglátja az arany sakálszobrot kidudorodni valamelyik zsebből. – De hát ki is hibáztathatná, ha ilyen rossz a konyha? – kérdezte Pierre, és asztalkendőjét a tányér mellé dobta.

– Valósággal ölni tudnék már egy szelet igazi francia kenyérért. Indy nagyot nyelt. Aranysakálok, rubinszemek és most még a francia kenyér is. Hát mi mindenért tudna ez az ember ölni?! – Na és hol van a barátja, Ned? Hiszen maga mindig vele van, akár egy árnyék. – Mostanában nem nagyon láttam – makogta Indy, és megint idegesen nyelt. – De fogadni mernék, hogy elfoglalt, nagyon elfoglalt. – Ez nagyon titokzatosan hangzik, mon ami – mondta Pierre fölvont szemöldökkel. – No, de én tisztelem egy férfi titkait, így hát ne is mondjon többet! Fölállt, utoljára végigsimította a bajuszát, és kicsit pödört rajta. – Nos, nekem is sok a tennivalóm. Ilyen alkalom csak egyszer akad az ember életében, és azt nem szabad elszalasztani! – Miért, hová megy? – kérdezte Indy, a kelleténél kicsit gyorsabban. – A munkasátorba, mon ami. A munkám hív, mint mindig. Ahogy Pierre kilépett a sátorból, Indy sejteni sem merte, mit jelent la fényképész sanda mosolya. Néhány szívdobbanásnyit várt, azután utánaindult, sátortól sátorig bujkálva. Pierre gyorsan ment, hatalmas léptékkel, Indynek viszont hátra kellett maradnia, nehogy elcsípjék. Amikor azonban némi lapulás után ismét kibújt a sátor mögül, valósággal belebotlott Pierre-be, aki elbújva megvárta.

– Miért követ? – Ezúttal nem bujkált mosoly sem Pierre hangjában, sem az arcán. – Dehogy követem! Nekem is erre van dolgom! Pierre könnyedén Indy fejére tette a kezét. – Nincs szükségem egy új árnyékra, mon ami! Indy egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Pierre komolyan beszél. Hiszen érezte a szorításán, hogy minden nehézség nélkül, egyetlen mozdulattal összeroppanthatná a fejét, akár egy diót. Ehelyett azonban csak egy kicsit megszorította, és előrehajlította a kisfiú fejét, hogy “igent” bólintson. – Örülök, hogy egyetért – mondta. Azután mosolyogva levette a kezét Indy fejéről, és elment. A gyerek egy pillanatig mozdulni sem mert. Ned vajon már végzett a sátorban? Megtalálta a Sakált? Talán már őt keresi? Nem tudta. Egy azonban biztos: Pierre-nek valami rejtegetni valója van. Egészen bizonyos; ezt megállapíthatta abból, ahogy megszorította a fejét… Vagy abból a különös kemény pillantásból, holott egyébként mindig mosolyog a szeme. Rádöbbent, hogy nincs idő Nedre várni. Pierre valamire készül. Most például szemlátomást egyenesen a sír felé siet! Indy a sziklák felé rohant, ahol Kha sírjának nagyobb részét még mindig az évszázadok törmeléke temette el. A völgy csöndes, hiszen a munkások jó része elmenekült, nincs aki ásson. Semmi nem maradt, csak a múmia átka, meg a fém homlokpánton a karcolások ott, ahol egykor a Sakál-szobor függött. És megmaradt még a gyilkos.

Indy egy pillanatra megállt a sír bejáratánál, azután mély lélegzetet vett, hogy elég bátorságot gyűjtsön. Utoljára körülnézett még, s belépett a sötét folyosóra. Pierre után. 11. Fejezet Indy megállt a sírkamra előtt és várt, hogy vad szívverése lassuljon valamit. Pierre odabent volt. Tettvett, franciául motyogott valamit, néha még föl is nevetett. Mindössze egy vékony fal választotta el őket – és talán csak az a vékony fal tartja Indyt életben. Miért is követtem ide, egyes-egyedül? – töprengett Indy. De most már túl késő volt aggodalmaskodnia. Mit csinálhat ez odabent? Néhányat előrelépett, lassan kikerült a folyosó árnyékából, a sírkamrából áradó fény felé. Még egy lépés… és még egy. A sírkamra hirtelen vakító fehér fénybe borult, mint amikor a déli nap fölragyog a sivatagi homokon. Úristen, a múmia átka megfogant! Indy eltakarta a szemét, és rémülten hátrált, míg válla a sír falának nem szorult. Maradj nyugton, mondta magának. Még csak ne is lélegezz, és talán nem történik semmi. A fehér fény újabb vakító hulláma! Indy megint megijedt. Rémületében valósággal belepréselte magát a kőkemény sziklafalba. És ekkor megtörtént a lehetetlen: a háta mögötti kőfal csikorgó hang kíséretében mozogni kezdett. A fal elcsúszott, Indy hátratántorodott, és az utolsó pillanatban sikerült megállnia, mielőtt hanyatt esett volna a titokzatos, sötét semmibe.

Talán Pierre nem hallotta meg, gondolta. Vagy inkább kívánta. Imádkozott. Ekkor azonban a sírkamra mélyéből léptek félreismerhetetlen zaja hallatszott. Bőr csosszanása a kőpadlón. A léptek hangosabbak lettek, közelebb jöttek. Most már nem volt más választása, mint hogy behátráljon a sötétbe, elbújjon a léptek elől. Nem mintha segítene rajta. Tudta, hogy csapdába esett. Bizonytalan fény vékony sugara szűrődött ki a sírkamrából. Még egyet hátrább lépett, és ekkor valami vékony, éles dolog a hátába szúrt. Valósággal megdermedt. Mi lehet ez? Megfordult, és egyszerre csak szemtől szembe került a múmiával! – Jaaajjj! – visította, és megugrott a fény, a menekülés felé. A múmia vékony, barnásan bőrefoszlott, csontos keze azonban fogta a vállát, megérintette az arcát, majd mintha megragadta volna a derekát. Fuss! Tűnj el innen! – sikoltotta Indy lelke. A múmia azonban valahogy teljes súlyával ránehezedett. Lába megcsúszott, elzuhant a kőpadlón, a bűzös tetem pedig ráesett, vakon meredő szemeivel mindvégig őt nézve. Indy arca néhány hüvelyknyire volt a golyótlan szemüregtől, a cipőbőr-szerű arctól, melyen már az ajkaknak sem volt nyoma, a görbe, megsárgult fogaktól, amelyek mintha csókolni vagy harapni akarták volna. Félrerántotta a fejét. Azt hitte, az újabb látványtól megáll a szíve, de nem így történt. Még egy arcot látott, ez azonban nem múmiaarc volt, hanem Pierre-é. Nagyon is élt, és jeges pillantással

nézte őt. Kezében fáklyát tartott, és szemlátomást elég dühös volt ahhoz, hogy megint gyilkoljon. – Ne! – sikoltotta Indy. – Ne öljön meg! Ne öljön meg, mint Rasidot! Ebben a pillanatban egy khákiruhás figura rontott végig a folyosón, és mint egy fúria ragadta meg Pierre-t. A lendület nekilökte őket a sírkamra falának. Néhány pillanatig csak a verekedés kavargását látta, néhány elfojtott kiáltást hallott. Azután végre felfedezte Nedet. A világ még mindig forgott körülötte, de annyi erőt már összegyűjtött, hogy kimásszon a rettenetes múmia alól. Pierre és Ned tovább birkóztak. Hirtelen fémes kattanás hallatszott: egy pisztoly zavarát húzták fel. A Mauser Ned kezében volt, Pierre pedig rémülten a falhoz lapult. Ned egyik kezével a torkát markolta, másikban a revolvert tartotta, csaknem egészen Pierre halántékához nyomva. – Maguk meg vannak őrülve? – üvöltötte Pierre. – Dehogy is öltem meg Rasidot! Ned kicsit lazított a szorításán, a pisztolyt azonban ugyanolyan fenyegetően tartotta. – Akkor meg mit csinál itt? – kérdezte. Pierre a kamerája és a vakutálcája felé intett, amelyek a múmia koporsója mellett álltak. – Csak… csak néhány fotográfiát készítettem – magyarázta vonakodva. – Hogy eladjam az újságoknak. Sok pénzt lehet keresni… egy ilyen sztorival… Az embernek, ugye, élnie kell. Ned hátrább lépett, de még mindig kezében tartotta a pisztolyt. Piérre mozdulatlan maradt.

– Rasid teste mellett magnéziumport találtunk – mondta Ned. Tényként szögezte le, hangjába azonban mégis vád vegyült. Pierre nagyon is jól értette. Arcán hirtelen a megértés hulláma suhant át. – De hát nem én vagyok az egyetlen a táborban, aki magnéziumport használ! – Nem az egyetlen? – Indy hátralépett, és véletlenül belerúgott a padlón fekvő múmiába. Váratlan, különös, fémes kattanást hallottak. – Nézzék! – kiáltotta, és lehajolt, hogy fölvegyen valamit. – Ez most esett ki a múmia pólyájából! Nagy darab T alakú vas volt, erős fanyéllel. A nyél egyik oldalán vörösesbarna foltok. – Alighanem vér – állapította meg. Pierre elvette tőle a szerszámot, és megforgatta a tenyerében. – Ilyennel szokták működtetni a dinamit detonátorát robbantáskor. Ned csak egyetlen szót szólt, és mire kiejtette, már a sír bejáratánál járt, rohanvást. A szó mennydörgésként visszhangzott a kőfolyosón: – Demetriosz! A robbantási szakember? Nem! – gondolta Indy. Nem lehet az az ember, aki olyan jókedvűen tanította görög táncokra az egyiptomi munkásokat! Megdöbbent. Hogy lehet valaki ennyire más a szívében, mint amilyennek kívülről látszik?! Ned nyomában kirohantak a sírból, be Demetriosz sátrába. Ned kezében még mindig ott volt a pisztolya. Indy és Pierre szorosan mögötte rohantak, és egy pillanattal később Miss Seymour is megjelent. – Találtak valamit? – kérdezte, látva izgatottságukat. – Azt hiszem – felelte Indy.

A sátor belsejében minden nagyon takaros, rendezett volt. Az egyik oldalon nagy dobozokban a fölszerelés, dróttekercsek, üvegedényekben vegyszerek. A másik oldalon egy ágy, összehajtogatott takaróval – és semmi más. Indy fölvett egy üvegcsét, amiben a már ismerős ezüstfehér por volt. – Magnéziumpor – mondta. – Ezzel töltötte a jelzőrakétákat. Ekkor találta meg Ned az ágy alatt a detonátort. Hiányzott a nyele. Ned kezébe vette a T alakú vasdarabot, amit Indy a sírban talált, és amiről valamennyien tudták, hogy ez a gyilkos fegyver, és beillesztette a detonátordoboz résébe. Tökéletesen illett. – De hol van Demetriosz? – kérdezte Indy. – A ruhái eltűntek – jelentette Miss Seymour, amint félrehúzott egy házilag varrt függönyt. – Mostanra már Port Szaidban van – mondta Pierre szomorúan. – Hamarosan hajóra száll. – De nem, ha rajtam múlik! – mondta csaknem kiáltva Ned. Földre dobta a detonátort és kirohant a sátorból. – Mit fog most csinálni? – kiáltotta Indy, Ned azonban nem hallotta. Mire a kisfiú utolérte, már a kerékpárján ült. Övében a revolvere és egy kulacs. – De… – kezdte Indy.' – Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Henry. Tényleg remek kis fickó vagy! – mondta Ned, és. beletaposott a kerékpár pedáljába. – Ned! Ne menjen! – Muszáj, öregfiú. Rasid gyilkosa nem maradhat szabadlábon! És az a Sakál a múzeumé! Biztos akarok

lenni abban, hogy odakerül! Világos? – Ned elmosolyodott, de nem várta meg a választ. Indy világosan értette, hogy Nednek nincs más választása. Világosabban értetté, mint azt, hogy akkor viszont miért görbül sírásra az ő ajka. – Ned! – kiáltotta, és megpróbált együtt rohanni a kerékpárral – Ankh, wedja, seneb! Ned szeme büszkén fölragyogott, amint bizakodóan Indyre nézett. Kicsit még lassított is. – Majd írok! Megígérem! Azután ismét száguldani kezdett, mint az őrült, mint a sivatagi vihar. Pontosan úgy, ahogy bekarikázott Indy életébe. – Viszlát! És ne felejts el! – kiáltotta hátrafordulva, anélkül, hogy kicsit is lassított volna. – Ne felejtsem el?… Mintha valaha is elfelejthetném – mondta Indy sóhajtva Miss Seymournak, aki most ért oda. Az öregasszony puhán a kisfiú vállára tette a kezét. – Nem jön vissza, ugye? – kérdezte Indy. – Tapasztalataim azt mutatják, hogy Mr. Lawrence nem az a fiatalember, aki kétszer is belelépne ugyanabba a folyóba – mondta Miss Seymour. – Megfigyelésem szerint mindig előre megy. Hát igen, gondolta Indy, miközben szomorúan figyelte a horizont felé karikázó T. E. Lawrence-t, azaz inkább már csak egy távolodó porfelleget. Hát igen, részt vettünk néhány mókában közösen. Néhány átkozottul jó mókában, ahogy Ned mondaná. Együtt ültek egy piramis tövében fekete éjfélkor. Együtt léptek be egy föltáratlan óegyiptomi sírba.

Szembenéztek a múmia bosszújával, és megoldottak egy gyilkossági ügyet. Ez azért elég sok, nem? – Tudja, Mr. Jones, Mr. Lawrence néha azt mondta, hogy a velem való találkozás megváltoztatta az életét – szólt most Miss Seymour, és a hangja átmelegedett. – Kicsit sajnálom, hogy én viszont sosem árultam el neki: ő meg az én életemet változtatta meg. – Én ugyanígy érzek – felelte Indy. – És meg is mondom neki, ha legközelebb látom. – Ezt jól teszi, Mr. Jones – mondta Miss Seymour és bólintott. Majd hozzátette: – Azon tűnődöm, miként is gondoljak önre az elkövetkezendő években? – Oh, hát lefogadom, hogy én is megváltoztatom az életét, Miss Seymour! – felelte Indy csalafinta mosollyal. – Majd meglátjuk! – mondta Miss Seymour. – Ami azt illeti, az idegeim ezután már sosem lesznek a régiek! Azután – Indy meglepetésére – viszonozta a mosolyát. – Most pedig készüljünk hosszú, unalmas utunkra Kairóba, Mr. Jones! De ne aggódjon: már kitaláltam, milyen tanulmányokat folytatunk a hosszú úton! Indy belerúgott a homokba. – Le mertem volna fogadni! – sóhajtotta. Csak hosszú napok múlva tudta meg, hogy Ned túl későn érkezett Port Szaidba ahhoz, hogy elcsípje Demetrioszt. A gyilkos addigra már fölszállt egy Görögországba tartó hajóra. És bizony hosszú idő telik el majd addig is, amíg Indy újra hall T. E. Lawrence-ről. Mindenesetre azonban akkor és ott, 1908 májusában, Egyiptomban, a Királyok Völgyében az ifjú Indiana Jones, fogadalmat tett. Egy napon az ő és Demetriosz

útjai találkoznak, és akkor visszaszerzi a Szent Sakált a Tűz-szemekkel. – Egyszer még elkaplak, Demetriosz! – mondta ki hangosan is az ifjú Indiana Jones. – És akkor megfizetsz mindenért! Utószó Howard Carter az egyik leghíresebb régész volt azok közül, akik a Királyok Völgyében föltáratlan sírok és kincsek után kutattak. Végül azután a világ leghíresebb régésze lett. Hosszú éveken át ásatott reménytelenül a völgyben, azonban mindvégig tántoríthatatlanul hitt abban, hogy egyszer majd megtalálja Tutankhamon, a gyermek fáraó sírját. Végül 1922-ben álma valóra vált. Megtalálta Tutankhamon sírját, méghozzá rogyásig megrakva felbecsülhetetlen értékű kincsekkel. Több aranykincs, ezüstnemű, drágakő és korabeli használati tárgy volt a sírban, mint az addig és azóta megtalált királysírokban együttvéve. Az egykori sírrablók a gyermek fáraó nyugvóhelyét is kiszemelték maguknak, de csak a sír előkamrájáig jutottak, így a nagy értékek jórészt érintetlenül megmaradtak. A múmia aranykoporsói, trónszékek, ékszerek, bútorok, szobrok, alabástromfaragványok, kincsesládák, magának Tutnak a múmiája és más, értékes dolgok a múmia pólyájában és a körül. Nem sokkal azután azonban, hogy a sírt fölnyitották, szörnyű rémhírek kezdtek keringeni a “múmia bosszújáról”, “átkáról”. Néhányan vakon hittek abban, hogy bárki, aki megsérti a fáraó szellemét, megbolygatja sírját, korai halálra ítéltetik. Kétségtelen,

hogy néhány hónappal a sír feltárása után, még mielőtt a kincseket elszállíthatták volna, Carter gazdag megbízója teljesen váratlanul elhunyt. Ez az úr, Lord Carnarvon éveken át fizette Cartert és pénzelte a gyermek fáraó sírjának föltárását. Vajon valóra vált az átok? Néhányan így gondolták. Ugyanezek az emberek aztán azt is kíváncsian várták, milyen sors jut osztályrészéül magának a “főbűnösnek”, Howard Carternak? A régész azonban hosszú, eredményekben gazdag életet élt, egyszer és mindenkorra bebizonyítván, hogy a “múmia átka” nem más, mint ostoba babona. T. E. (Thomas Edward) Lawrence is történelmi személyiség. Fiatal korában érdeklődött a régészet iránt, de szerette a sivatagot is. Huszonkét éves korában bejárta Szíriát gyalog. Négy éven át az arabok között élt, megtanulta nyelvüket és megszerette kultúrájukat. Így aztán nem meglepő, hogy néhány évvel később, az első világháború idején Lawrence afféle népmeséi hős lett az arab népek körében, Nagy-Britanniában pedig nemzeti hős. Sőt, az egész világ képzeletét fölizgatta. Hogy miként? Úgy, hogy föllazította az arab népeket a Központi Hatalmak ellen. Lawrence akkor vált híressé, amikor a brit hadsereg titkosszolgálatának tisztjeként Egyiptomba vezényelték. Fölöttesei tudták, hogy rendkívül nagy tudást halmozott fel a szomszédos Arábiát illetően. (Ez a terület ma megoszlik Szaúd-Arábia, Irak, Jordánia, Szíria és még néhány más ország között.) Arábia akkoriban török megszállás alatt nyögött. Abritek az első világháborúban a törökök ellen harcoltak, lévén, hogy

ez utóbbiak, a németekkel, vagyis a Központi Hatalmakkal álltak szövetségben. Így hát Lawrence-t elküldték Arábiába, hogy győzze meg a törzsfőnököket: lázadjanak fel a törökök ellen. Lawrence feladata nem volt egyszerű, már csak azért sem, mert az arab nem volt egységes nép. Számos törzsre tagolódtak, és e törzsek gyakran harcoltak egymással. Valahogy azonban – vezetői képessége és személyiségének lenyűgöző ereje révén – Lawrence megnyerte a törzsfőnökök bizalmát. Ezután hadsereggé szervezte katonáikat és megtanította nekik, miként vívjanak partizánháborút: megtámadták a török vasúti szerelvényeket, hidakat robbantottak, és elfoglalták a törökök megszállta városokat. Munkája eredményeként végül is létrejöttek a KözelKelet térképét ma megrajzoló, már említett arab országok, királyságok, közöttük a szaúdi és a Jordán, melynek Ned Lawrence volt a “keresztapja”. Korának legendája lett azon a néven, ahogy ma is, és míg ember él a földön ismerik: “Arábiai Lawrence”. No és mi van Indiana Jonesszal? A tényekből, adatokból nem derül ki, hogy Indy valaha is találkozott-e akár Lawrence-szel, akár Carterral. (Ami azt illeti, azt sem tudjuk, hogy a valódi T. E. Lawrence és Howard Carter találkoztak-e valóban.) Az azonban köztudomású, hogy Indy sok év múlva összeakadt a gazember Demetriosszal… és hogy visszaszerezte a Szent Sakált a Tűz-szemekkel. Ez azonban már egy másik történet, amit majd egy másik alkalommal mondunk el.

ISBN 963 8169 83 4 Fabula Könyvkiadó Kft. Felelős kiadó: Jenei Tamás igazgató Felelős szerkesztő: Sívó Mária Műszaki vezető: Fellegvári Tibor Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea Készítette a Kaposvári Nyomda Kft., 141203, Kaposvár, 1994 Felelős vezető: Miké Ferenc Terjedelem 7,65 (A/5) ív