Az Ifjú Indiana Jones Kalandjai A Szafári Nyomozó
1. Fejezet – Négy nőstény oroszlán, két bölény, tíz zebra, öt rinocérosz, három varacskos disznó és egy nyerges hátú lehve. – Egy nyerges hátú micsoda? – kérdezte Henry Jones professzor. – Lehve – ismételte meg Indiana Jones. – És ne kérdezd tőlem, hogy mi az! Az óceáni szél hirtelen lökése majdnem kitépte az újságot Indy kezéből. Úgy érezte, a gyomra felfordul, ahogy a gőzhajó egy nagyobb hullámon siklott át. Ez furcsa. A nagyobb hullámok általában nem zavarták. Sőt, tulajdonképpen az utóbbi tizennégy hónap alatt ennél rosszabb dolgokon is túltette magát. Apja világ körüli előadás-sorozatának állomásain a szálláskörülmények egyáltalán nem voltak első osztályúak. Biztosan az a furcsa hús teszi, amit ebédre evett. „Afrikai rostélyos tejszínmártásban” állt a menükártyán, és ez bármit jelenthetett. Csak két vagy három villányit tudott legyűrni. Rájött, hogy neki is inkább halat kellett volna kérnie, mint a szüleinek. Nos, késő bánat. Nagyot nyelve lapozott egyet az újságban. – Azt írják – folytatta –, hogy Roosevelt elnök mindezeket az állatokat saját maga lőtte le, pedig még csak április óta van Brit Kelet-Afrikában. Vagyis
mindössze… – magában számolt egy kis ideig. 1909 szeptembere volt. – Öt hónap alatt! – Lenyűgöző – mondta Jones professzor. – Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az öregember olyan vak, mint egy denevér, ráadásul maga is nyom annyit, mint egy rinocérosz. Biztos vagy hét tárat kiürített minden egyes találatért, ami meglehetősen valószínű, figyelembe véve, hogy mennyire szeret lövöldözni. Indy mélyen megbotránkozott magában. Számára Theodore Roosevelt a legnagyobb élő amerikai személyiség volt. Mindent elért, amit akart – kigyógyította magát egy gyerekkori betegségből, úgy megerősödött, hogy az iskolában már kitűnő ökölvívó lett. Magas csúcsokat mászott meg, és mint a Harvard diákja, a legjobb jegyeket érte el; később marhafarmot vezetett, majd feltérképezetlen földeket fedezett fel, és végül megválasztották az Egyesült Államok elnökének. Az Indy születése előtti évben, 1898ban, Roosevelt győzedelmes lovasrohamot vezetett a spanyol-amerikai háborúban – és akkor mindössze harminckilenc éves volt! – Papa – mondta Indy –, az elnökről beszélsz! – Az ex-elnökről. – Jones professzor belenézett Indy újságjába, és hangosan olvasni kezdte: – „A dicső amerikai államférfi, Theodore Roosevelt… a félelmet nem ismerő vadász… expedíciót vezet a Smithsonian Intézet megbízásából, hogy állatokat és növényeket gyűjtsön, különösen nagy vadakat…” Félelmet nem ismerő vadász, édes jó Istenkém! Ez az ember még csak ötvenéves, és nincs munkája. Az egész afrikai balhé csak egy vakáció a számára! – Felnézett az újságból, és
észrevette Indy megbotránkozását. Nehéz sóhajjal hozzátette: – Rendben, azért egy kicsit irigylem ezt a fickót. De hát miért érdekel téged ennyire? – Azt mondtad, jóban van azzal, akit meglátogatunk, nem? – Nos igen, de Mr. Medlicot egy kávéültetvényt irányít. Nincs ideje arra, hogy vadászokkal lófráljon. – Kár. Ez volt Indy életcélja is: az afrikai hőségben üldögélni és nézni, ahogy a kávémagok nőnek. – Hidd el, jobb lenne, hanem találkoznánk Roosevelttel. – Miért lenne jobb? Jones professzor megvonta a vállát. – Mert amilyen éles a szeme, lehet, hogy összetévesztene bennünket egy gazellacsaláddal. – Papa – érdeklődött Indy ártatlan képpel –, mondták már neked, hogy furcsa a humorod? Jones professzor felnevetett és beletúrt Indy hajába. Ám figyelme hirtelen másra terelődött: valahova fia háta mögé nézett. – Szent Isten, a civilizáció jelei! – mondta. – Úgy hiszem, Mombasa régi kikötőjéhez közelítünk, fiatalúr. 8 Indy mérgesen nézett rá. – Indiana! – javította ki apját. – Nem, Brit Kelet-Afrika. – Tudod, hogyan értem, papa! – mondta Indy. – Nevezz Indianának! Ifjabb Henry Jones – így hívták Indyt valójában. Becenevét pedig a kutyájától, Indianától vette. Miért?
Egyrészt, mert szerette az állatot, másrészt, mert ez a név szerinte fantasztikusan jól hangzott. Egyszerű, nem? De mi a fenéért szólítja az apja fiatalúrnak? Legalább annyit megtehetne, hogy Henrynek hívja – vagy esetleg, még mindig inkább Jonesnak! – Ne haragudj, fiatalúr! – kuncogott Jones professzor. A fiára kacsintott, azután megint elnézett a korlát fölött. Indy megfordult, és a horizont vonalán néhány épületet vett észre. – Végre, már épp ideje volt -jelentette ki, és nagyot sóhajtott. – Mi a baj? Unod az utazást? – kérdezte a papája – Egyiptom, Párizs és Bécs nem volt elég érdekes neked? – Fantasztikus hely mindhárom, de sehol sem voltak oroszlánok meg tigrisek és – lehvék! Ahogy a gőzhajó továbbúszott, szemük előtt föltűnt az öböl partjára épült város. Különböző színek kavarogtak körülöttük: hullámzó vitorlák mögött a parton lóvontatta kocsik, embervonta riksák. Láttak európaiakat ropogósra keményített vászonruhában, arabokat hosszú, lobogó kaftánban és a helyi törzs tagjait kopott keki ruhákban. Egy hatalmas erőd falai húzódtak végig a kikötőn, egészen a fákkal borított sziklákig. – Anna! Miss Seymour! – kiáltotta Jones professzor a kabin nyitott ajtaja felé. – Nézzék csak! Egy pillanattal később Mrs. Anna Jones tűnt fel, Indy magántanára, Helen Seymour kíséretében. – Oh, Miss Seymour! – kiáltott föl Indy mamája csillogó szemmel. – Hát nem gyönyörű? Mrs. Jones karcsú, mutatós asszony volt. Arcát szőke haj keretezte, világoskék szeme pedig mintha mindent
látna. Épp annyira kedves és elbűvölő modora volt, amennyire mogorva volt a férjéé, ám ugyanolyan lelkesedéssel vetette bele magát a távoli helyek felfedezésébe. Indy alig vette észre az anyját. Miss Helen Seymourt figyelte, aki betegnek látszott. A kisasszony szája kissé elnyílt, szeme pedig mélyen ült üregében. Bőre, amely általában fehér szokott lenni, most zöldes árnyalatban játszott. Szoros hajfonatában jó néhány ezüstös, ősz hajszála csillant meg. Indy hitetlenkedve bámulta tanárát. A nő nem tartozott a kedvencei közé, most mégis megsajnálta. A kisasszony általában kőkemény és nagyon erős volt. Az a fajta személyiség, aki soha nem tűrné, hogy gyengének látsszon. A fiú, amióta ismerte, csak néha látott rosszallást vagy mérget, esetleg más emberi érzelmet tükröződni az arcán. Most viszont az émelygéstől majdnem… nos, majdnem emberinek tetszett. Biztosan a hús okozta, gondolta Indy. Miss Seymour volt a másik, aki szintén afrikai rostélyost evett. És amilyen igazi angol hölgy, noha neki nem ízlett, hősiesen legyűrte az egészet. Figyelte, ahogy a kisasszony a korláthoz sétált. Sikerült egyenesen tartania magát, sőt még egy halvány mosolyt is az arcára erőltetett. Indy egy pillanatra azt hitte, jobban van, amíg a hajó hirtelen meg nem billent egy nagy hullámon. Miss Seymour mosolya azonnal eltűnt. – Nos! Kisebb féktelenség a tenger részéről, nem, Miss Seymour? – szólalt meg Jones professzor kedvesen.
A kisasszony válaszul csak egy halk, elfojtott nyögést hallatott. Hirtelen megfordult, és visszarohant a kabinjába. Arcán rémület tükröződött. Indy megpróbált nem vigyorogni. Most talán elfeledkezhet a tanulásról, legalábbis egy kis időre. Mindenesetre látogatása a brit gyarmatra elég jól indul. Mombasában Jones professzor kibérelte a Brit KeletAfrikában található néhány automobil egyikét, egy Ford T modellt. Hosszú, csontzötyögtető utazás után a száraz növényekkel borított, sivatagos fennsíkon át végül megérkeztek Medlicot ültetvényéhez. Olajzöld kávécserjék végtelen sorai nyúltak el végig a horizonton. Közöttük kis kétszintes kőház állt. Amint közelebb értek, Indy négy embert vett észre, amint mosolyogva integetnek a ház tornácáról. Csak az egyikük volt fehér bőrű, ebből Indy arra következtetett, hogy ő Medlicot. Ahogy a T modell megállt, mindannyian szaladtak feléjük. Lábuk nyomán kis porfellegek szálltak. Klikk! Durr! Kipp-kopp! A kocsi motorja még harcolt egy kicsit, mielőtt végleg elcsendesedett. – Üdvözletem, barátaim! – köszöntötte őket Medlicot. A szeme fehéren világított barnára sült arcában. Széles mosolyjátszott tömött bajusza alatt, ahogy mindenkinek bemutatkozott. A többiek, Medlicot afrikai szolgái, kipakolták a csomagokat a hátsó ülésről. – Medlicot, öreg gazember! – kiáltotta Jones professzor. – Egy nappal sem látszol öregebbnek, mint amikor együtt tanultunk Oxfordban.
– Az ország teszi, Henry! – felelte Medlicot. – Friss levegő, romlatlan föld, olyan, mintha az Édenkertben élnék. A házához vezette őket és megfordult, hogy mindenki láthassa. – Most, attól tartok, nincs sok időnk. Pakoljátok le a holmitokat és öltözzetek át valami hétköznapibb ruhába. Fél óra múlva indulunk. – Indulunk? – kérdezte Jones professzor. – De hiszen csak most érkeztünk! – Hát ellen tudsz állni egy szafári meghívásnak? – kérdezte Medlicot. – Egy szafári…? – ismételte Indy. – Milyen nagyszerű! – jelentette ki Miss Seymour. – De attól félek, hogy szeretnék visszaélni a kedvességével, Medlicot, és arra kérem, később induljunk! Vagy talán csak holnap. Tudja, kisebb gyomorrontásom van… – Sajnálom, hölgyem, de szigorú parancsom van arra, hogy ma induljunk! – jelentette ki Medlicot. – Már lefoglaltam a jegyeket a nairobi vasútra. – Ja, ha parancs… – mondta Miss Seymour. – Azt hittem, hogy vendégek vagyunk, nem rabszolgák. – Hát persze, hölgyem. Joga van hozzá, hogy itt maradjon! – mondta Medlicot sóhajtva. – Bár nem vagyok egészen biztos abban, hogy meg tudom magyarázni a távolmaradását Teddynek. – Nos, talán ez a „Teddy” is belátja, hogy először meg kellene kérdeznie, akarok-e menni egyáltalán – jegyezte meg Miss Seymour. – Khm, Medlicot úr! – szólalt meg vékony hangon Indy. – Miféle Teddy?
Medlicot az ajtónál állt, keze már a kilincset fogta. Visszanézett a válla fölött: – Roosevelt, természetesen. Nos, kérem, siessenek. Huszonöt perc múlva itt várom magukat. Ha nem lesz itt mindenki, lekéssük a vonatot. Ezzel Medlicot belépett a házba, és becsukta maga mögött az ajtót. – Roosevelt… – mondta Miss Seymour nagyot sóhajtva. Ujjaival gyorsan végigfésülte a haját, megigazította a kócosabb fürtöket. – Nos, hát én soha… jaj istenem… Indynek csaknem a padlóról kellett fölszednie az állat, úgy leesett. Már sok híres emberrel találkozott ezen az utazáson, sok vad kalandban volt része. De ez mégis csak más. Elképzelte magát a tikkasztó melegben egy bokor alján, kibiztosított puskával, amint a világ legfélelmetesebb emberevő oroszlánjaival néz farkasszemet. És mindezt a legnagyobb élő amerikai hős társaságában! 2. Fejezet – Csüccs ide! – biztatta Medlicot, miközben fölemelte Indyt egy hosszú, párnázott ülésre, amelyet a mozdony elejére erősítettek. – Köszönöm! – válaszolta Indy, és egyáltalán nem volt szüksége biztatásra. – Egy kicsit veszélyes hely, nem? – kérdezte Jones professzor. – Például mi van, hogyha kilazul a fék, miközben a vonat száguld? – Milyen elővigyázatos lettél vén korodra. Henry! – nevetett Medlicot. – Talán megkérem Miss Seymourt, hogy üljön oda helyetted. Mrs. Jonesnak a szó szoros értelmében oda kellett láncolnia a székéhez szegény vénasszonyt a kupéjukban.
– Igen, hát, nos, a gyomra, tudod… – makogta Jones professzor. – Teddy ezt az ülést kifejezetten saját magának és a társaságnak szereltette ide, a mozdony elejére -jegyezte meg mosolyogva Medlicot, ahogy maga felkapaszkodott. – És azok a fickók egyáltalán nem pehelysúlyúak. Na, gyere ide te is! Ahogy Jones professzor leült Indy másik oldalán, Medlicot a válla felett jelzett a gépésznek. Egy hatalmas, erős síphangot követően a szerelvény lassan, zakatolva elindult. Pöfögve maga mögött hagyta Medlicot ültetvényeit. Ahogy felgyorsított, Indy arcán érezte a meleg, száraz szelet. Bal kéz felől a kávécserjék eltűntek a vonat füstjében. – Juhé! – kiáltotta. – Tartsátok nyitva a szemeteket! – mondta Medlicot. – Ez itt körülöttünk már a déli vadrezervátum. A vadrezervátumnak nem tartott sokáig, hogy bebizonyítsa, nem véletlenül ez a neve. Előttük, a síneken egy zebracsapat figyelte unottan, ahogy a vonat közeledik. – Nézzék! – kiáltotta Indy. „Huhúúú!” A vonat síphangjára a zebrák futni kezdtek. A kisgyerek csodálattal figyelte, amint a szerelvény lassan utolérte őket, miközben a zebrák szétszóródtak. Egy buja erdő felé viharzottak, ami a távoli hegy lábánál terült el. A fák ágain nagy testű, narancssárga fejű madarak üldögéltek. Amint a por leülepedett, Indy megfigyelhette, amint egy szürke ugróegércsalád
szökdécsel szerteszét, olyanok voltak, mint a kicsi kenguruk. – Fantasztikus! – mondta Jones professzor. – Ilyen rengeteg vadállat, és emberi lényeknek még csak nyoma sem látszik. Medlicot bólintott. – Édenkert! – kiáltotta büszkén. – Igen, Édenkert vasúttal! – mondta Indy. – Haha! – nevetett Medlicot. – Tus, fiatalember, telitalálat! Indy felnevetett. Szinte szédült a jókedvtől. A mező túloldalán észrevett egy gazellacsapatot. Az állatok magasra szökelltek a levegőben. Az ugrás ívének legmagasabb pontján mindig úgy látszott, mintha lebegnének a levegőben. Mintha repülnének. E pillanatban a lelke legmélyén úgy érezte, mintha ő is a gazellák egyike volna. Egy órával később, valahol a terepen, amit Medlicot a Hasadás Völgyének hívott, a szerelvény megállt egy kis állomáson. Itt Medlicot két lovat bérelt, egyet magának, egyet pedig Indynek. A többieket ökörvontatta kocsira ültette, és két hordárt rendelt melléjük. Vezetésével továbbindultak Teddy Roosevelt vadásztábora felé. Újabb egy óra múlva Medlicot egy meredek hegy felé mutatott. – Azt hiszem annak a túloldalán várakozik ránk Teddy. Indynek sem kellett több. Megsarkantyúzta a lovát, és előreszáguldott. – Fiatalúr! Lassíts! – kiáltotta az apja.
Indy úgy tett, mintha nem hallaná. Fölvágtázott a hegyre, ám amikor a csúcsra ért, azonnal megállította lovát. A csúcs alatt a talaj erősen lejtett, majd egy háromszögletű fennsíkban szélesedett ki, amelyről csodás kilátás nyílt a végtelen szavannára. A fennsík nagy tisztásán körülbelül húsz sátor állt, amelyek így együtt úgy hatottak, mint egy városka. De állt ott még néhány nagy, nyitott oldalú, szalmatetős ház is. Az egyik közülük nagyobb volt, valószínűleg ez szolgált ebédlőül. Több tucat sötét bőrű bennszülött mászkált föl-alá. Állatbőröket cipeltek, vagy felszerelést rámoltak. Mások puskákat tisztítottak, a lovakat csutakolták, ételt készítettek. Néhányan nyugati stílusú inget és nadrágot viseltek, de a legtöbbjük félmeztelen volt, vagy hosszú, ingszerű ruhát hordott. A sátrak egyike közelében néhány fehér ember vitatkozott hevesen. – Tyhű…! – mindössze ennyit tudott kinyögni Indy. – Látod azokat a kis sátrakat a jobb oldalon? – hallotta Medlicot hangját a háta mögül. – Aha! – válaszolta. A férfi melléje léptetett, arcán pajkos mosoly látszott. – Aki utoljára ér oda, az egy nyúzott gnú! Medlicot hangos „gyiával” lecsörtetett a hegyoldalon. – Kapjuk el! – kiáltotta Indy, és térdét a ló oldalába vágta. A két ló hatalmas porfellegben száguldott a sátrak felé. Medlicot csak orrhossznyival nyerte meg a versenyt. – Jók a reflexeid, fiam! – kiáltotta Indy felé. – Köszönöm! – felelte ő. – Hol van Roosevelt elnök?
– Idehívom, amíg kicsomagolsz – válaszolta Medlicot. – Te választhatsz először sátrat. A fiú kikötötte lovát az egyik sátor mellé. Nemsokára szülei és Miss Seymour is utolérték őket, a hordárok pedig kezdték lepakolni a bőröndöket a kocsiról, majd elcipelték a sátrakhoz. Indy odarohant a magáéhoz a csomagjával együtt, és lázas izgalomban kezdte előszedni a ruháit meg a könyveit. Hamarosan Miss Seymour is belépett. Arca vörös volt, verejtéktől csillogott. A szemöldökét ráncolva rendbe rakta Indy holmiját. – Lassíts, Henry! – szólt rá. – Ez a vadon már évmilliók óta itt van. Nem fog eltűnni, amíg kipakolsz. – De én Rooseveltet akarom látni! – heveskedett a gyerek. – Ő a legnagyobb! Elnök, ökölvívó, vadász! – És napnyugtáig nem is tér vissza ide – vágott közbe Miss Seymour. – Honnan tudja? – Apád megkérdezte az egyik embertől. – Rendben – sóhajtott Indy megadóan. – Akkor lassítok. Miss Seymour megcsóválta a fejét, de közben módszeresen hajtogatta a ruhákat. – Úgy érzem, Medlicot féktelen természete rossz hatással van rád, Henry. A fiú megfordult, hogy válaszoljon, ám ekkor meglátta Mr. Medlicotot a sátor bejáratánál, Miss Seymour mögött. A férfi ártatlan mosollyal megszólalt: – Henry, szeretnéd, ha körbevinnélek a táborban, mielőtt mindenki visszaérkezik? – Hát persze! – Indy szinte félrelökte az útjából Miss Seymourt, ahogy kirohant.
– Henry! – kiáltotta utána Miss Seymour. – Lassabban, mert még összeesel a napszúrástól! Ám Indy már rég eltűnt. Medlicot a kisasszony felé fordult, és megemelte a kalapját. – Ne aggódjon, asszonyom. Majd én lassítok kicsit a gyereken. Ahogy a férfi félrevonta a sátorlapot és kislisszolt, Miss Seymour fölvonta a szemöldökét. – Szép kis vigasztalás, mondhatom… – dünnyögte magának. A tábor másik oldalán Indy már egy nagy sátorhoz közelített. Belülről madarak kaparászása, füttyögése és dala hallatszott. A feketék nagy, sóval teli zsákokat cipeltek a sátorba. – Mi a… – suttogta Indy. Ezt meg kell tudnia! – Egyenesen a tüdőn és a gerincen át, pont ahogy szeretem! – hallotta a sátorból. Belépett. Körben mindenütt madárkalitkákat látott – a sátor merevítő rudairól lógtak, az asztalokon sorakoztak, vagy a sarkokban állították fel őket. Egy sovány, szemüveges férfi sétált az egyik kalitkától a másikig. Valami könyvbe jegyzetelgetett. Indy újra hallotta az előbbi hangot, bal felől. – Kár viszont a kölykeiért. Csak az egyik van olyan jó állapotban, hogy kiállíthassuk. Ahogy oldalt nézett, elakadt a lélegzete. Egy oroszlán feküdt a földön, holtan és félig megnyúzva. A szeme és a szája szélesre tárva, mintha csak támadni készülne. Egy szakállas férfi – az ő hangját hallotta – térdelt az oroszlán mellett, és a fejét tanulmányozta! Medlicot lépett a sátorba.
– Á, Heller! – kiáltotta. – Hadd mutassam be magának ifjabb Henry Jonest. Jones professzor fiát. A férfi fölállt. Kedvesen mosolygott, kezét Indy felé nyújtotta. – Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Heller – szólt Indy. Megrázta a férfi kezét. A tapintását melegnek, ragadósnak érezte. Megpróbált úgy tenni, mintha nem vette volna észre, hogy a keze tiszta oroszlánvér lett. – Heller egyike a preparátorainknak. A Smithsonianból jött – mondta Medlicot. – Mr. Roosevelt csapatához tartozik. Ezek a kedves teremtmények a Washingtoni Nemzeti Múzeumban lesznek kiállítva. Sokkal félelmetesebb külsővel, mint most, ezt megígérhetem. – Preparátor? – kérdezte Indy. – Ez azt jelenti, hogy maga tömi ki őket? – Nos, itt csak megmérem és megnyúzom az állatokat, majd sóban tartósítom a bőrüket, hogy visszaszállíthassák őket az Államokba – válaszolta Mr. Heller. – A móka majd csak akkor kezdődik, amikor hazaérek. Fémből megépítem a test életnagyságú modelljét, fával megerősítem és szalmával kitömöm, majd ráhúzom a bőrt a modellre, és megpróbálom életszerűvé tenni. Heller Indyre vigyorgott. – Ha legközelebb elmész a múzeumba, gondolj rám és a véres kezemre. Indynek sokkal jobb ötlete volt arra, hogyan tehetné emlékezetessé ezt az egészet – mondjuk ha nyugodtan besétálna Miss Seymour sátrába, hogy a tanuláshoz kezdjen, miközben a kezéről csöpög a vér. Ha ez nem borítaná ki az öregasszonyt…!
Gyorsan elkergette a gondolatot a fejéből. – Ööö, gondolom nincsen mosdó errefelé? Mr. Heller először meghökkentnek látszott, majd észrevette Indy véres kezét. – Ó, dehogynem! Van vizünk vödrökben, ott hátul. Nyugodtan használhatod. – Köszönöm. Bocsássanak meg! Ahogy Indy elhagyta a sátrat, még egyszer ránézett az oroszlánra. Valaki, aki legyőzte a sivatag királyát, belenézett ezekbe a hideg szemekbe, szembefordult a tőrszerű fogakkal. Valaki nyugodtan várt, mozdulatlanul keresztülnézve a puska célkeresztjén, ahogy a vadállat rohanvást támadott. Indy megremegett. Milyen érzés lehet! Rettentően félelmetes. Alig várta, hogy kipróbálhassa. Megmosta a kezét, és körülnézett. A nap épp leáldozott, furcsa narancsbarna fényben fürösztve a tájat. Érdekes módon a látvány Indyt az óceánra emlékeztette, ahogy elnyújtózik a látóhatárig. Hirtelen a sziklák alatt, a távolban észrevett néhány kicsi, sötét kunyhót. A házak körül mindenfelé bozót nőtt. A kunyhók között néhány állat járkált. A válla fölött hátranézett. Hallotta Mr. Medlicotot, aki még mindig a preparátor sátrában volt. A szüleit viszont sehol sem látta, és egy pillanatra észrevette, ahogy Miss Seymour a sátra körül sertepertél. Nem fog senkinek hiányozni. Legalábbis addig nem, amíg megnézi azt a furcsa kis falut. Végül is, miért kellene itt álldogálnia és várnia. Nem az ő hibája, hogy gyorsabban pakolt ki, mint bárki más. Nem az ő hibája, hogy Roosevelt még nem tért vissza.
Kell hogy legyen egy hely, ahol biztonságosan le tud mászni. Indy a sziklák széléhez ment és lenézett. Az egyetlen, amire nem számított, az volt, hogy valaki visszanéz rá. Alatta, négy csöndben legelő kecskétől körülvéve egy fiatal, Indyvel körülbelül egykorú bennszülött fiú állt. Fél lábon, hosszú járóbotra támaszkodva. A szeme olyan mozdulatlan volt, mint az olyan embereké, akik már mindent láttak, és nem hajlandók semmin sem meglepődni. A két fiú farkasszemet nézett. A bennszülött arca nem mutatott sem barátságot, sem ellenséges érzületet. Indy mondani akart valamit, de nem tudta, mit mondjon. Miss Seymour hangja törte meg a csendet. – Henry! Henry! Visszajöttek! Indy szíve nagyot ugrott az izgalomtól. A furcsa, mozdulatlan arcú fiú várhat. Roosevelt elnök és a vadásztársasága visszatért a táborba, ő pedig ott akar lenni, hogy találkozzon velük. 3. Fejezet Indy talpa hangosan csattogott a kemény, poros földön. A tábor túloldalán mindenki a bozótos fölé magasodó hatalmas, sűrű facsoport előtt álldogált. Poros vadászok léptek elő libasorban a bozótból, és az itteniek éljenezni kezdték őket. – Henry! Erre! – kiáltotta Medlicot, a tömeg sűrűjéből integetve. Mellette álltak Indy szülei és Miss Seymour. A vadászok egyikével beszélgettek, egy napbarnította, szakállal keretezett arcú idősebb emberrel.
Mr. Medlicot ennek az öregembernek mutogatott valamit, ahogy Indy közelített. – Henry, ez az úr Frederick Selous! – mondta, ő segített megszervezni a szafárit, és egyike a legjobb vadászoknak Brit Kelet-Afrikában. Sőt, egész Afrikában. Mr. Selous mosolyogva megrázta Indy kezét. – Örülök, hogy találkoztunk, Henry. – Örülök, hogy itt lehetek – válaszolta Indy. Tőlük balra, kissé távolabb magas, sovány fiatalember küszködött egy háromlábú állvánnyal és egy nagy, fekete fényképezőgéppel. – Mr. Selous! – kiáltotta a fiatal férfi –, tudnak segíteni nekem, mielőtt apa ideér? – Természetesen, Kermit – kiáltott vissza Selous. Medlicot felé fordulva elnézést kért, és otthagyta őket. Ahogy Selous elsétált, Medlicot magyarázni kezdte Indynek: – Kermit Roosevelt fia, húszéves. Az apja kivette a Harvardról, hogy elhozza erre a szafárira. Kermit sietősen szétnyitotta a háromlábú állványt, majd ráerősítette a fényképezőgépet. Vastag szövetdarab takarta a fényképezőgép tetejét és hátsó részét. Kermit, akár egy hivatásos fotográfus, alábújt. Keresztülnézett a lencsén, és a bokrokra irányította a gépet. Azután belenyúlt a fotóstáskába, elővett egy rúdra szerelt fémlapot, és megtöltötte magnéziumporral. Ahogy Mr. Selous kezébe adta a rúdra szerelt fémlapot, egy dübörgő hang hallatszott a bokrok mögül. – Kermit! Felkészültél? Kermit idegesen a fényképezőgép mögé állt.
– Igen, papa, minden kész – kiáltott vissza a bokor felé. – Jöhetsz! Indy a vastag bozóttakaróra szegezte tekintetét. A bokrok poros, zöld levelei most vörösen világítottak a naplemente erős, meleg fényében. Az egész táborra csend telepedett. Patkók zaja hallatszott. Egy ló jelent meg a bozót szélén, magas volt és nagy csontú. Egy férfi ült rajta, aki viszont alacsony és zömök volt. Ráadásul kancsal. Továbbá vastag szemüvege és sörhasa volt, és széles mosolyában kivillant minden egyes sárga, hatalmas foga. És mégis: Indiana Jones soha életében nem talált még embert ennyire vonzónak. Nem tehetett mást, csak bámulta. Roosevelt arca olyan volt, mint egy szobor: hatalmas, egy tömbből faragott. Széles válla volt, mellkasa pedig leginkább egy erős, esővíztároló hordóra hasonlított. A szeme egyszerre mutatta az intelligenciát és a kedvességet. Theodore Roosevelt olyan embernek látszott, aki soha semmitől nem fél, és aki még soha nem kételkedett önmagában. A tábor lakóinak arcáról pedig az sugárzott, hogy más sem kételkedik benne. A magnéziumpor hangos puffanással fellobbant villámfehér fényben fürösztve Rooseveltet és lovát. – Szent Isten! – kiáltotta nevetve Roosevelt, megjátszott, túlzott pislogással. – Te készen voltál a fotózásra, de én még nem. A csoport nevetni kezdett. Minden szem Roosevelt felé fordult, minden arcon széles mosoly.
– Ne haragudj, papa! – mentegetőzött Kermit, és karját nyújtotta, hogy lesegítse Rooseveltet a lováról. – Remélem, nem vakítottalak meg. – Teljesen rendben vagyok – mondta Roosevelt, ahogy a földre lépett. -Egyébként pedig már úgyis alig látok az éhségtől. Megérkeztek már a vendégeink? – Itt vannak – felelte Kermit. – Ez itt a professzor és Mrs. Jones; az ifjabb Henry, és az ifjabb Henry magántanára, Miss Helga Seymour. – Helen – javította ki Miss Seymour udvariasan. – Boooldog vagyok! – Roosevelt hangja leginkább egy nagy juhászkutya elragadtatott ugatásához hasonlított. Mindenkivel kezet fogott, majd így szólt: – Örülök, hogy találkozhattam önökkel, és remélem, megbocsátják, ha azt mondom: pokolian éhes vagyok! Professzor, megtisztelnének, ha ön és a családja csatlakozna hozzánk egy kis frissen sült vadhúsra. S amikor azt mondtam „család”, természetesen magát is beleértettem a csapatba, Miss Seaford. Miss Seymour valami olyasmit tett, amit Indy még sosem látott azelőtt: elpirult. Majd Indy teljes meglepetésére elmosolyodott, és azt mondta: – A megtiszteltetés csakis az enyém, elnök úr. – Elbűvölő. – Roosevelt az órájára nézett és azt mondta: – Megmosakszom, azután találkozunk vacsoránál. Ezzel a legnagyobb sátor felé indult, amelynek a bejárata mellett magas rúdon az amerikai zászló lobogott. Indy kíváncsian nézett Miss Seymourra. Az öregasszony zavartan újra a haját igazgatta, a szeme még mindig Rooseveltre szegeződött.
– Nem javította ki -jegyezte meg Indy. – Miss Seafordnak szólította magát. Miss Seymour hirtelen Indyre nézett, mintha álomból ébredne. – Tényleg? – kérdezte. – Én… én… Az a helyzet, hogy nem is vettem észre. Azután a saját sátra felé indult, már épp oly száraz magabiztossággal, ahogy szokott. Indy még akart mondani valamit, de inkább befogta a száját. Egy rövid pillanatig új oldalát figyelhette meg Miss Seymournak, és ez az oldal kicsit félénk és bizonytalan volt. És valahogy tetszett neki. Aznap este a táborban mindenütt tábortüzek égtek. Roosevelt társasága a nagy, nyitott oldalú étkezőkunyhóban evett. Az asztal azonban egyáltalán nem illett egy vadásztáborhoz, igazi brokát asztalterítővel letakart, porcelántányérokkal és drága borospoharakkal megterített asztal volt. Indyt meglehetősen idegesítette, hogy öltönyt és nyakkendőt kell viselnie. Azt hitte, a szafárin kellőképp kihelytelenkedheti magát. Úgy látszik, mégsem. Roosevelt viszont szemlátomást élvezte, hogy a vadon kellős közepén is szmokingba kell öltöznie. Szóval Indy megtartotta magának a panaszait. A vacsoraasztal körüli beszélgetés élénk és hangos volt. Indy sok olyan dolgot tudott meg, amiről addigi életében nem is hallott. Roosevelt elmagyarázta, hogy a táboruk egy Kapiti-fennsík nevű helyen található. Nairobitól délre. Hogy a bennszülött munkások nagy része szuahéli, abból a törzsből való, amelyik a keletafrikai tengerparton lakik. Hogy a bennszülöttek öt
különböző csoportra vannak fölosztva: a teherhordók a meglőtt állatok elszállítására, aszkarik, vagyis katonák; szaiszek, azaz a lovak felelősei; a sátorállítók és végül a fegyverhordozók. Indyt legjobban mégis a vadásztörténetek érdekelték. Roosevelt szemlátomást minden részletre emlékezett, amely minden egyes általa lelőtt állat elejtése során történt. – Mint láthatják – mondta –, ez a száraz évszak vége, amint ezt a föld állapota is bizonyítja. A síkságon tulajdonképpen egyáltalán nincs semmiféle növényzet, ahová a vadász elbújhatna, kivéve a néhány satnya mimózabokrot. Ennek ellenére Kermit és én ma elejtettünk néhány Tommie-t és Grants-t. – Miket? – kérdezte Indy teli szájjal. A hús, amit befalt, ismeretlen volt a számára, de jóízű. – Thompson gazellák és Grant gazellák – magyarázta Kermit. – Rengeteg állatot neveztek el errefelé azokról az európaiakról, akik először pillantották meg őket. – Öhöm – bólintott tudálékosan Indy, miközben egy újabb adag húson rágódott. Roosevelt szélesen rámosolygott. – Az ízlésed szerint lett elkészítve, Henry? – Rrrurggl – nyögte ki Indy válaszként, a „tökéletesen” helyett. – Henry! – szólt rá Mrs. Jones. – Ennek a fiúnak olyan étvágya van, akár egy igazi férfinak – jelentette ki Roosevelt nevetve. – Élvezd, kisöreg. Keményen harcolt, míg elejtettem. Látnod kellett volna, hogyan küzdött az életéért. Indy csaknem csuklani kezdett.
– Úgy érti, hogy ez a mai… zsákmány? – Nem is lehetne frissebb! – vágta rá Roosevelt büszkén. – És egyike volt a legjobb húsban lévő nőstény gnúknak, amiket mostanában láttunk. Gnú? Nőstény gnú? Indy kétségbeesetten harapott még néhányat és lenyelte. A hús hirtelen kicsit nehéznek, kicsit mócsingosnak tűnt. Érdekes: amíg nem tudta, hogy mit eszik, nagyon is ízlett neki. Rooseveltre nézett, aki büszkén mosolygott, ő is elmosolyodott viszonzásként, majd hősiesen újabb darabot szúrt a villájára. – Úgy tudom, egész kis könyvtárat hozott magával – érdeklődött élénken Mrs. Jones, hogy témát váltson. – A könyv legalább olyan fontos, mint egy puskagyűjtemény, és még sokkal szórakoztatóbb. Még a szafárin is – mondta Roosevelt. Nyugodtan használják, ha kedvük van hozzá. Megvan itt Shakespeare, Homérosz, Shelley, Longfellow, Poe, Euripidész, Dickens… – Indyre nézett. – És Bret Harte meg Mark Twain is. Ellenben nem hoztam el Henry Jones professzor könyvét a középkori páncélokról… De csak azért, mert még indulás előtt elolvastam. Kitűnő munka. Indy apja sugárzott az örömtől. – Köszönöm, uram! Boldog vagyok, hogy élvezte. Úgy látom, hogy ön nagyon sokat olvas. – Nem annyit, amennyit szeretnék – válaszolta Roosevelt. – Az itteni körülmények között csak néhány könyvet tudok kiolvasni egy nap alatt. Medlicot azt
mondja, hogy az ön előadókörútja egy új könyvhöz kapcsolódik. Igaz ez? – Nos, valójában két új könyvhöz – válaszolta Jones professzor. – Az egyik a középkori hűbérrendszerről, a másik pedig a Szent Grálról szól… Jones professzor hangját ekkor elnyomta Kermit, Heller, Medlicot és Selous hangos vitája. – Milyen sajátságos! – szólt hangosan Selous, egy nagy, bőrkötésű könyv lapjait nézegetve. A könyv az Afrikai emlősök címet viselte. – Minden egyes antilop, amivel találkoztunk, beisa volt vagy gemsbok – állapította meg Kermit. – Nézd meg ezt, apa! – mondta, a könyvet apja kezébe adva. – Elnézést! – biccentett Roosevelt Jones professzor felé. A nyitott lapra nézett, amelyen egy térkép volt látható és számos állat rajza. – Látja, uram! – mutatott Heller, az állatok egyikére. – Pedig minden jel arra mutat, hogy ez a hely a rojtos fülű gazellák párzóhelye kellene legyen. A rojtos fülű gazella egy antilopféle. Több ezernek kellene lennie errefelé! Indy az antilop rajzára nézett. Az első, amit észrevett, az állat hosszú, elkeskenyedő szarva volt. A szarvak az állat orrával párhuzamosan úgy mutattak hátrafelé, mint két elhajlított lándzsa. Az antilopnak olyan lába és tompora volt, mint egy lónak, valamint a bikáéhoz hasonló, erős mellkasa. Fekete, határozott vonalak futottak végig a törzsén, elválasztva őzbarna felsőtestét fehér hasától. További vonalak voltak a fején és fekete sáv á combján. A fülek tetején tincsnyi fekete szőr látszott.
– Idén még nem is láttam ilyet -jegyezte meg Selous. Roosevelt vastag szemüvegén keresztül, hunyorogva nézett rá. – Hm… elég furcsa. Rejtélyes. – De ha figyelembe vesszük, hogy ezt a könyvet húsz éve írták… – kezdte Heller. – Nem halhattak egyszerűen ki! – válaszolta Roosevelt. – Lehet, hogy talán észak felé vándoroltak – gondolkozott hangosan Selous. – A száraz területeket szeretiki Most Indy anyja vette kezébe a könyvet. – Nahát, milyen gyönyörű állat! – mondta. – Nagyon ritka – válaszolta Roosevelt. – Eddig még nem láttunk egyet sem. – Grrr… Minden nesz elhalt. Minden hang, minden kis állat mocorgása, minden bogár cincogása. Zörgés hallatszott a bozótból. Indy úgy becsülte, körülbelül ötven méterről. Rrrr… Rrrr! Valami a tábor felé lopakodott a holdtalan, fekete éjszakában. Valami nagyon nagy, és nagyon boldogtalan. A tábortüzek mellett a bennszülöttek talpra ugrottak. Néhányan a lándzsájukért nyúltak. – Ez egy oroszlán, gondolom – mondta Miss Seymour, erősen próbálkozva, hogy a hangja nyugodtnak hallatsszék. Roosevelt szeme a sűrű feketeségbe bámult, mintha megpróbálna lyukat égetni belé. Egyetlen reagálása
Miss Seymour mondatára kis, alig észrevehető, feszült bólintás volt. 4. Fejezet Grrrrrr… Indy észrevette, ahogy mozgolódás támad az étkezőkunyhó körül. A bennszülöttek minden tábortűznél az oroszlán irányába fordultak. Egyikük halk, ritmikus kántálásba kezdett. A többiek lassan, egyesével csatlakoztak hozzá. A kántálásból végül kialakult valamiféle mély, különös dallam. A száraz éjszakai levegő, úgy tűnt, fölerősíti a hangokat, és minden egyes énekest külön-külön is hallhatóvá tesz. Miss Seymour magára erőltetett egy mosolyt. – Nos, legalább olyan társaságban vagyunk, amely biztonságot jelent. – A vadász sosincs biztonságban, Miss Seymour – válaszolta Selous,- majdnem suttogva. – Ma lelőttem egy nőstény oroszlánt, amelynek a párja a közelben volt. – Megpróbáltam megölni a hímet is tette – hozzá Roosevelt –, de sajnos csak megsebesítettem. Soha nem szabad alábecsülnünk egy sérült oroszlánt. Mesélhetnék maguknak egy kis történetet arról a vadászról, aki csak az élete árán jegyezte meg ezt… Emlékszel, Selous? Kis mosoly suhant át Selous arcán. – Teddy, ugye nem hiszed el azt a régi történetet? – Hogy elhiszem-e? Ott voltam! Az az ember meglőtte az oroszlánt, de nem sikerült végeznie vele, az állat pedig elillant. Nos, szegény pasas nagyon beijedt. Még egy magaslest is épített magának egy fa tetejére, hogy majd ott aludjon. Azt gondolta ugyanis, hogy ott
biztonságban lesz. De a sebesült vadállat aznap éjszaka bejött a táborba, és a szag alapján megkereste! Semmit nem tudtunk tenni… Grrr… Az üvöltés most sokkal közelebbről hallatszott. A bennszülöttek dala hangos, kaotikus mormogássá változott, hirtelen kis kiáltásokkal. Selous felvett egy puskát, ellenőrizte, hogy meg van-e töltve, majd kiment. Indy érezte, ahogy a tarkóján égnek állnak a hajpihék. Izmai megfeszültek, a szíve pedig őrülten vert. Ha az oroszlán támad, az nagyon gyorsan fog történni. Egyetlen egy lehetőségük lesz arra, hogy megállíthassák. Roosevelt Indyre pillantott, és azt kérdezte: – Tudod, hogyan kell a puskával bánni, Henry? – Nem, uram – vallotta be Indy. – Még csak tízéves – tiltakozott Mrs. Jones. – Amikor én tízéves voltam, már nagyon jól ismertem a fegyvereket – válaszolta Roosevelt. Bizalmasan Indyre mosolygott. – Holnap, fiam, megtanítalak lőni! Anna Jones ijedten nézett a férjére, az viszont csak megrántotta a vállát és bólintott. Hogyan mondhatnánk nemet egy elnöknek? – mintha ezt jelentette volna a pillantása. Indy hirtelen megfeledkezett az oroszlánról. Ami azt illeti, tőle azután ezrével mászkálhatnak az oroszlánok körülöttük a bozótban. Vagy akár dinoszauruszok is. Kit érdekel? Holnap Amerika leghíresebb vadásza megtanítja őt puskával bánni! A morgás a bozótban körülbelül egy óra múlva megszűnt. A tábor álomba merült, de az aszkarik egymást váltva őrködtek.
Másnap reggel, az előző estéről maradt sült húsból álló reggeli után Indy megkapta az első célba lövő leckéjét. A raktársátorból származó nagy sárgadinnye volt a célpont. Roosevelt és Indy kisétáltak a tábor szélére, az elnök felállította a dinnyét egy kőre, körülbelül ötvenméternyit távolabb sétált, és odaadta Indynek egyik vadászpuskáját. – Ez egy Fox tizenkettes vadászpuska – mondta büszkén. – Soha nem csináltak ennél jobbat. Índy végigfuttatta kezét a puska tusán. A fegyver nehezebb volt, mint várta. – Rendben, Henry! Célozz! – parancsolta Roosevelt. – Ennyi? Célozz? Indy néhány további instrukciót akart kérni, néhány pillanatig bizonytalankodott, de azután kételyei elmúltak. Ha egy Roosevelthez hasonló ember azt mondja neked, hogy célozz, akkor célzol. A vállához emelte a puskát, és gondosan megcélozta a sárgadinnyét. – Most kicsit nyomd meg a ravaszt! – parancsolta Roosevelt. – Ne rántsd, csak kicsit nyomd meg! Indy összeszorította a fogát és megnyomta a ravaszt. Bummmmm! Indy hátrahőkölt, ahogy a puska visszarúgott, és a dinnye egyik széle szétrobbant. Zöld héj és sárga bél robbant kifelé és hullott a földre. – Szép volt! – bólintott Roosevelt. – Most célozd meg újra! Még pontosabban! Indy még egyszer lőtt. A dinnye fölugrott, és néhány kis darabka szakadt ki belőle.
Roosevelt a puska felé mutatott fejével. – Most csapd le a csövét! – parancsolta. Indy csodálkozva nézett rá. – De… De magának már nincs rá szüksége? – kérdezte. – Nem, nem úgy értem. Mindjárt megmutatom. – Roosevelt kivette a kezéből a puskát, és a térdére fektetve meghajlította a dupla csövét. A puska rugós závára kattant, a dupla cső lehajlott, és a rugós szerkezet kilökte az üres töltényhüvelyeket a földre. Roosevelt két új töltényt rakott be, helyére kattintottá a két csövet, és azt mondta: – Most próbáld újra! Indy még lőtt néhányat, és a dinnye nemsokára kis, formátlan pempő lett. A szeme sarkából látta, hogy Roosevelt elégedetten bólint. – Ügyes fiú vagy! Látom, igazi mesterlövész leszel! – mondta. Azután, miközben kivette a puskát Indy kezéből, hozzátette: — Mindig emlékezz egy valamire: fegyvert csak akkor használ az ember, ha az életéről van szó! – Apám! – hallatszott Kermit hangja a hátuk mögül. – Indulunk! Roosevelt hátranézett. Kermit, Selous, Jones professzor, Medlicot és egy csomó aszkari, fegyverhordó meg hordár várakozott rájuk, már lóháton, felkészülve az aznapi vadászatra. – Később találkozunk, fiatalúr! – kiáltotta Jones professzor. – Úgy látszik, ideje indulni – állapította meg Roosevelt.
Miközben az elnök felmászott a lovára, Miss Seymour bukkant elő a sátrából, a kezében rengeteg könyvvel. Ahogy észrevette Indyt, elindult felé. A kisgyerek elszomorodott. Bárcsak választhatna a tanulás és a vadászat között… Úgy tűnt, mintha Roosevelt olvasna a gondolataiban. – Lehet, hogy még nem jöhetsz velünk vadászni, de legalább tanulmányozhatod ezt a gyönyörű környéket – széles mosollyal leemelte távcsövét a nyakából és Indy kezébe adta. – Tartsd meg. A tiéd! – Köszönöm, uram! – ujjongott Indy. – Most már magára bízom, Miss Seymour! – kiáltotta Roosevelt, majd szigorúan Indyre nézve, hozzátette. – Te pedig jó légy! Indy nem tudta abbahagyni a vigyorgást. – Igenis uram, jó leszek! Roosevelt megsarkantyúzta a lovát, és a többi vadásszal együtt elügetett. Indy néhány pillanatig figyelte, ahogy a vadászok egyre kisebbek lesznek a kora reggeli fényben. Teljesen megfeledkezett Miss Seymourról, amíg meg nem hallotta az asszony szomorú sóhaját. – Maga nem szeretne vadászni menni, Miss Seymour? – kérdezte. A nő vágyakozva bólogatott. – Bízvást állíthatom: szeretnék. Főleg, ha olyasvalaki invitált volna meg, aki olyan lelkes és bátor, mint Mr. Roosevelt. Indy felvonta szemöldökét. Miss Seymour igyekezett, hogy előző mondata egyszerű udvariasságnak hasson, de Indy átlátott rajta. Hátszélben, húsz méterről is megállapította, ha egy nő belezúgott egy férfiba.
– Bízvást állíthatom, hogy igazat mond – dünnyögte. Most Miss Seymouron volt a csodálkozás sora. Megköszörülte a torkát, és közölte: – De előttünk is nagyon izgalmas nap áll, Henry. Mr. Heller kölcsönadott néhány állattani könyvet. Keresztülsétáltak a táboron. Indy sátra előtt Miss Seymour egy alacsony faasztalra tette a könyveket, és két széket tett az asztal elé. Ragaszkodott ahhoz, hogy Indy előbb a szokásos tárgyakat tanulja, a történelmet és matematikát. De ebéd után Mr. Heller könyvei kerültek sorra. Indy elolvasta a legfölső könyv címét: Afrikai emlősök. Emlékezett rá, hogy Mr. Heller ezt a könyvet mutatta Roosevelt elnöknek – és mintha valamiféle eltűnt antilopról lett volna szó… Indy lapozni kezdett a könyvben, az antilopokról szóló fejezetet keresve. Megpróbálta emlékezetébe idézni a rejtélyes állat nevét. – Nos, ha kinyitod a könyvet… – kezdte Miss Seymour. Indy túl elfoglalt volt ahhoz, hogy meghallja tanára szavait. „Az óriás tehénantiloptól kezdve – olvasta hangosan –, amely majdnem egy tonnát nyom és hat láb magas, a legkisebbik, amely csak tízhüvelyknyi…” Nahát! Miss Seymour újra próbálkozott. – Mit gondolsz, honnan származik az antilop szó, Henry? – Khm… Antholopsz… Görög szó – mondta zavartan. – Azt jelenti, hogy a „szem ragyogása.” Legalábbis itt ezt írják. „Több mint nyolcvan faj található…”
– „Oroszlánok és leopárdok vadásznak rájuk meg további egy tucat nagyragadozó, közöttük az ember…” – olvasott bele a könyvbe Indy válla fölött Miss Seymour. – A rojtos fülű antilop. Ez volt az! – kiáltott fel a gyerek, ahogy megtalálta a rajzot. Nem hasonlított egyik állathoz sem, amit addig látott. Erősnek látszott, mint egy bivaly, mégis nagyon törékeny és kecses volt. – Hú…! Gyönyörű. – Hm, hát tényleg az – ismerte el Miss Seymour is. Újra megpróbálta folytatni a leckét, Indy azonban csak az antilopra tudott gondolni. Vajon van ilyen a környéken? Mi történhetett velük? Rooseveltet igazán lenyűgözné, ha Indy megtalálná a választ. Az asztal alá nyúlt naplójáért, amit a papája adott neki, még Egyiptomban. Ebben a könyvben jegyezte fel a gondolatait és megfigyeléseit az utazás során. Most az antilop képét kezdte átmásolni naplójába, amilyen szépen csak tudta. – Mért rajzolod bele a jegyzetfüzetedbe? – kérdezte Miss Seymour. – Elviszem a távcsövemet és megkeresem. Meg fogom találni az elnöknek és a múzeumának. Miután elkészült a rajzolással, becsukta a könyvet és magához szorította. – Így biztosan megismerem, ha látom. Miss Seymour elmosolyodott és feladta a lecke folytatásával való reménytelen próbálkozásait. – Rendben, de maradj a tábor közelében! – Igenis! – kiáltotta Indy, és a nyakába akasztotta a távcsövet.
Elhagyta a sátrat, és keresztülrohant a táboron. A Mr. Heller sátra felé vonszolt állattetemekből és odabent a madarak fülsiketítő hangjából arra következtetett, hogy a preparátornak rengeteg munkája van. Az anyja is a sátorban volt, segítve Mr. Hellernek a feljegyzéseket rendbe szedni és a dobozokat felcímkézni. Senki nem vette észre, amikor a fennsík széle felé indult. Ugyanott állt meg, ahol előző nap. Leült, szeméhez emelte a távcsövét, és a távoli falu felé nézett. Tenyerével el kellett takarnia a napfényt a lencse felől, nehogy a csillogás elvakítsa. Most egészen tisztán látta a falucskát. Majdnem húsz sárkunyhóból állt, mindegyik kicsi volt és ovális alaprajzú. Távolról úgy néztek ki, mint hatalmas fészekben fekvő óriási tojások, amelyeket a napon hagytak, hogy kikeljenek. A középen lévő két kunyhó sokkal nagyobb volt, mint a többi. Az egész falut erős kerítés védte, és Indy látta a bennszülötteket is egyszerű, lobogó ruháikban. Úgy látszott, hogy hihetetlenül sok szarvasmarha található az emberek környezetében. Szabadon lófráltak a feketék körül. – Beee! Indy szinte eldobta a távcsövét, ahogy meghallotta a magas hangú bégetést. Lenézett, és látta, ahogy egy kecske a fennsík felé rohan. Az állat mögött, a nyáj közepén a sötét bőrű fiú állt. Még mindig fél lábon állt, mintha nem is mozdult volna az előző nap óta. Indy gyorsan lemászott a sziklameredélyen, és az eltévedt kecske útjába állt. Gyengéden noszogatva visszafordította az állatot a fiú felé.
A két fiú, mint tegnap is, merev tekintettel nézett egymásra. Most azonban Indy feltétlenül meg akart ismerkedni a másikkal. – Helló! – próbálkozott. A fekete fiú a másik lábára állt. Válaszként mondott valamit, de olyan gyorsan, mint egy géppuskasorozat, ráadásul valami olyan nyelven, amelyhez hasonlót Indy még csak nem is hallott. – Sajnálom. Én… nem értem.- mondta lassan. Magára mutatott és azt mondta: – Indy… A nevem Indy… A fiúra mutatott. Az heves, ijedt mozdulattal odébb húzódott, mintha Indy ujja ráirányzott, töltött puska lenne. Hibás lépés, jött rá Indy. Talán az ujjal mutogatás náluk balszerencsét jelent. Sőt, tán éppen illetlen, disznó mozdulat. Hirtelen zavarba jött. Mi van, ha a bólintás meg tabu? Vagy például a torokköszörülés? – In-dy… – mondta most a fiú. Hát mégis csak működik ez a dolog! Indy elmosolyodott. Meg akarta fogni a fiú kezét, ám az ismét hátralépett. Hoppá! – Meto! – kiáltotta egy távoli hang. – Meto! Két fiatal férfi rohant feléjük a kis faluból. Kiabáltak valamit a fiúnak, ő pedig válaszolt. Indy úgy gondolta, nyilván azt mondják neki, hogy menjen haza, ugyanis a fekete fiú azonnal elkezdte a kecskéket abba az irányba terelni. – Meto? – mondta Indy. – Ez a neved? Meto?
A fiú egy pillanatig meglepettnek látszott. Azután, most először, visszamosolygott Indyre. Ő megpróbált valami jelentőségteljeset mondani, de csak ennyi jutott eszébe: – Szia. Meto bólintott, és sétálni kezdett hazafelé. Hát ez fantasztikus, gondolta Indy mérgesen. Amint jutottunk volna valamire, máris mennie kell! Miss Seymournak tett ígérete visszhangzott a fejében. Nagyon szeretett volna Meto után menni, ugyanakkor azonban nem tudta kikergetni a fejéből azt az ígéretét, hogy nem megy túl messzire. Szomorú sóhajjal figyelte, ahogy Meto elsétál. A fiú máris elég nagy utat tett meg. Indy kiszámolta, hogy körülbelül tizenöt perc alatt érne a faluba. És ki tudja, egyáltalán visszatérne-e valaha. Tizenöt perc. Körülbelül ennyi időbe telik, hogy elsétáljon a fűszereshez szülővárosában, Princetonban, New Jersey államban. Vagy az egyetemre, ahol a papája dolgozott. És azok ott mind a szomszédban voltak. De hát Princeton egyáltalán nem Brit Kelet-Afrika. Ki tudja, milyen ez a törzs? Ki tudja, mit gondolnak a kíváncsi fehér betolakodókról? Indy visszanézett a tábor felé. Azután, megmarkolva a távcsövét, eldöntötte, hogy mit csináljon. Sétálni kezdett. A falu felé. 5. Fejezet Meto megállt. Hátranézés nélkül is megérezte, hogy követik. Szembefordult Indyvel, keményen ránézett. Amikor megszólalt, nem
lehetett nem kihallani hangjából a mérges hangszínt. A szavak csak úgy ömlöttek a szájából. Torokhangú szavak, valahogy mégis lágyak és zeneiek. Indy gyorsan kapcsolt. Levette a távcsövet a nyakából, és Meto felé nyújtotta. – Távcső – mondta. – Katonai távcső. Meto csöndben állt. Indy közelebb lépett, a távcsövet saját szeméhez emelte. – Tudod, mire kell használni? Gyere, megmutatom! A szeméhez emelte a távcsövet, és megkereste a falut. Azután úgy tartotta, hogy Meto is keresztülnézhessen rajta. Meto habozott. Végül elővigyázatosan közelebb lépett, hogy keresztülnézzen a lencsén. Egy pillantás elég volt neki, hogy megértse, mire való ez az egész. Kikapta a távcsövet Indy kezéből, és elkezdett mindenfelé körülnézni vele, a meglepetéstől tátott szájjal. – Nézd! – mondta Indy. – Ezt is csinálhatod. Elvette a fiútól a távcsövet és megfordította, hogy ne nagyítson, hanem kicsinyítsen, így adta Meto kezébe. Meto vidáman nevetni kezdett, amikor meglátta a falu kicsinyített képét. Indy érezte, hogy a megkönnyebbülés végigfut rajta. Nem tudta megállni, ő is nevetni kezdett. – Theodore Roosevelt adta nekem – magyarázta. Meto boldog, puskaropogás-szerű szóáradata félbevágta a mondatát. A fekete fiú kézen fogta Indyt, és a falu felé kezdte vezetni. Távolról a falut övező töviskerítés kókadtnak és vékonykának látszott, de ahogy közelebb értek, Indy
látta, hogy majdnem hat láb magas, és szinte ugyanilyen vastag. Bármely támadót kívülről vagy tehenet belülről, aki vagy ami megpróbált keresztüljutni rajta, darabokra tépett volna. Néhány fiatalember várta őket a kapuszerű lyuknál. Beterelték Meto kecskéit, miközben bizalmatlanul szemlélték Indyt. Meto követte őket. Intett Indynek, hogy várjon. Indy bekukkantott a faluba. A kunyhók sokkal kisebbek voltak, mint várta. Valóságos kis bunkerek. Gyerekek rohangáltak a kunyhók között, nevetgélve és kiáltozva. A gyerekek mögött, a házak előtt asszonyok ültek, vásznat szőve vagy ételeket készítve. Indy figyelmét egy férfiakból álló csapat vonta magára. A férfiak a nagyobb kunyhók előtt álltak és beszélgettek. Bőrszalagot viseltek a homlokukon, arany karkötők voltak a kezükön és színes üveggyöngy nyakláncok díszítették a nyakukat. Mindegyiküknek lándzsa billegett a vállán. Amikor egyikük észrevette, hogy Indy figyeli őket, megragadta a lándzsáját és fölkiáltott. Indynek fogalma sem volt róla, mit akarhatott mondani, de majdnem biztos volt benne, hogy nem azt mondja: „Helló öcsi, hogy vagy?!” Mielőtt válaszolhatott volna a férfinak, Meto érkezett, kezében két kicsi, hegyes bottal. Egyet Indy kezébe nyomott, és eljátszott a fiúnak egy lándzsadobási mozdulatsort, majd intett, hogy kövesse. A két fiú futni kezdett a nyílt síkság felé. Indy elképedve nézte, hogy Meto milyen gyorsan mozog. Úgy tűnt, mintha lebegne, a lába alig érintette a talajt.
Indynek rohannia kellett, hogy utolérje. Végül már arra kezdett gyanakodni, hogy Meto egészen Mombasáig akar száguldani. Úgy tűnt, mintha már mérföldeket futottak volna. Mire végre Meto megállt egy domb tetején, Indy úgy érezte, a tüdeje felrobban. Meto egy tüskebokor mögé kuporodott. Széthúzott néhány ágat, fogta a távcsövet, és az ágak között kinézett. Indy zihálva ekkor érte utol. Letérdelt és megpróbálta elvenni a fiútól a távcsövet, de Meto erősen a szeméhez szorította. Indy is félrehajtott néhány ágat, és kikémlelt a síkságra. Elakadt a lélegzete. Ez volt élete egyik legnagyszerűbb tájképe, amit valaha is látott. Hatalmas ezüsttükörként nagy, széles tó feküdt előtte, körös-körül fákkal, fűvel és vadállatok tömegével. Zebrák, gazellák, bivalyok ittak lustán. Mr. Heller könyvéből Indy felismert egy gnúcsoportot. Nagyok voltak és jól tápláltak, mint az amerikai bölény, de fejük – azéval ellentétben – furcsán lapos és széles volt. Madarak százai mozgolódtak a nagyobb állatok körül. És micsoda madarak! Picike, sokszínű madárkák röpködtek erős, pulykaszerű szárnyasok között; kis vakarcsok sétáltak büszke, tüzes-vörös taréjjal a nagyobb, furcsán hegyes fejű madarak között. Végül Meto visszaadta Indynek a távcsövet, ő pedig alaposan körülnézett. Miután tanulmányozta az itatót, lassan körbepillantott bal felé. Észrevette a kis élőlényeket, amelyek a közeli bozótban rejtőzködtek, majd hirtelen mozgást látott egy facsoport mögött. Pislogva-hunyorogva próbálta meglátni, mi van azok mögött a fák mögött.
…míg egyszer csak szembenézett egy haragos, gonosz szempárral, amely egyre közelebb és közelebb jött. Indynek szinte megfagyott a vér az ereiben. Olvasott már oroszlánokról, már látott is oroszlánt – állatkertben. De a vadonban még soha nem találkozott szemtől szembe vele. – Ööö… oroszlán – suttogta. – Király… főnök… nagy macska… Felugrott, hogy elrohanjon. Meto azonban visszahúzta a földre. Azután figyelmeztetően suttogott valamit, majd lassan rángatni kezdte visszafelé a dombról. Lábujjhegyen, hátrafelé araszoltak, mindig a bokrok közelében maradva. Indy tamtamdobok dübörgését hallotta elmosódottan, de valahogy mégis rendkívül közelről. Meto falujának harcosaira gondolt. Egy csapat vadászni indul, mondta magának. Lehet, hogy még jó dolog sül ki ebből az egészből. Körülbelül két másodpercig tartott, amíg rájött, hogy a dübörgés a saját szívverése. Lehet, hogy ő és Meto ma még vacsorája lesz valaminek a szavannabeli asztalán. A fekete fiú hirtelen megállt. Indy is megmerevedett. Halk zörgés hallatszott a bokorból, a meredek rész felől. A két fiú kitágult szemmel figyelte, ahogy az oroszlán hirtelen föléjük magasodik. Az állatok királya, mivel teljes figyelmét lekötötte az itató, őket észre sem véve a tisztásra ugrott, pontosan arra a helyre, amit Indy és Meto épp most hagytak el. Az oroszlán lassan a domb túloldaláig kúszott és eltűnt. Indy lehasalt és előrébb mászott, amíg újra meg nem látta az itatót.
Az állatok még mindig ugyanott voltak. Ittak, zajongtak, lustálkodtak a délutáni napsütésben. Egyikük se vette észre az oroszlánt, ahogy a bozóton keresztül közeledik feléjük. Egyikük sem látta, ahogy az állat lekuporodik az egyik bokor mögé, és izmai úgy megfeszülnek, akár. egy, görög szoboré. De mindannyian észrevették, amikor támadott. Egy pillanat alatt minden megváltozott. A madarak rikoltozni kezdtek, a zebrák fölpattantak, a bölények pedig földnek szegezték a szarvukat. Az oroszlán kivillantotta fogait, és egy gnúra vetette magát. Belemart, földre teperte az állatot. Indy kínjában hunyorgott. – Nyugi, haver! – suttogta. – Azért ennyire nem finom. Szeme sarkából látta, ahogy Meto egy közeli domb felé indul. Nem vesztegetve az idejét, utánasietett. Az ijesztő bömbölés és a rikoltozás hamarosan elhalt a távolban. Végigsétáltak a fennsík széle mellett, azután fölsétáltak egy hegyre. Ott, egy göcsörtös, szélesen, laposan elterjeszkedő lombkoronájú fa közelében Meto az övére akasztott tarisznyába nyúlt. Egy furulyát vett elő. Leült a fa alá és egy halk, lágy dallamot játszott. Azután Indy kezébe adta a furulyát. Indy megpróbálta utánozni, de csak szörnyű hangokat sikerült kicsalnia a sípból. Meto felnevetett, s néhány fogást mutatott neki. Indy újra megpróbálta a játékot, és egy vagy két hangot sikerült jól megszólaltatnia. Mindketten vigyorogtak. Végre közös nyelvet találtak. A távolban hatalmas madarak szálltak fel a síkságról. Indy figyelte őket, amint elrepülnek a narancsszínű nap
előtt, aztán talpra ugrott. – Vissza kell mennem! – szakadt ki belőle. Úgy látszott, Meto értette, mit akart mondani. Bólintott, és elkezdtek lefelé sétálni a hegyről. Keresztülmentek a síkságon, időről időre óvatosan lekuporodva a ritkás bokrok és fák mögé. Csöndben voltak, és Indy észrevette, hogy Meto arca furcsa, ijedt arckifejezést mutat. – Mi az? – kérdezte. Ekkor hallotta meg a dobogást. A föld remegni kezdett és azt hitte, rögtön földrengés lesz. Meto a távolba nézett, ahol egy porfelhő emelkedett az ég felé, épp a nap körvonala alatt. Indy szeme elkerekedett. – A büdös életbe! – mondta. Állatok észtvesztően menekülő, hatalmas csoportja közeledett. A tömeg jobbra és balra elnyúlt mérföldeken át, és gyorsabban közeledett, mint ahogy szerinte az lehetséges lett volna. Elfutni nem érdemes. Nem jutnának elég messzire. – Meto! – kiáltotta. – Mit csináljunk? Meto nem válaszolt. Szeme a menekülő csordára tapadt, és úgy látszott, hogy ott fog állni és várni, amíg a vég utol nem értőket… Indy már látta az állatok csapott, erős vállát, pofájuk furcsa laposságát, hajlott szarvukat. „Gnúk”, jött rá hirtelen. Micsoda fordulat! Az az állat fogja eltiporni, amelyiknek a húsából reggelizett! 6. Fejezet Indy mereven, a közeledő csorda látványától szinte hipnotizáltan állt. Alig észlelte, ahogy Meto keze a válla köré kulcsolódott.
A következő pillanatban Meto máris egy hatalmas, kidőlt fa felé rángatta. Ott, a vastag törzs mögött összehúzták magukat. A menekülő csorda egyre közelebb és közelebb ért hozzájuk. Indy valósággal a földhöz tapadt. A gnúk ideértek, és a fa széles, földből kiemelkedő gyökerei fölött ugráltak át, egyenesen a fejük fölött. Száz és száz hatalmas állat. Lépéseik nyomán por és kosz szállt a fiúkra. Védekezésül Indy erősen összezárta a szemhéját. A föld úgy rengett, hogy fogai össze-összeütődtek. A paták dobogása olyan hangosan szólt, hogy már fájt a füle. A kellemetlen szag minden mást elnyomott. Azután, mint egy távolodó tehervonat, a hang fokozatosan elhalkult. A remegés csitult, majd megszűnt. Süket csönd volt. Indy kinyitotta a szemét. Meto felé nézett. A másik szélesen vigyorgott és megrántotta a vállát. Azután mindkettőjükből kirobbant a nevetés. Néhány száz méterrel odébb a gnúk lassítottak, majd átúsztak egy folyón. Indy teljes figyelemmel nézte az állatokat, amelyek az imént majdnem megölték. Meto locsogni kezdett azon a furcsa nyelvén. – Hű… hű…! – mondta Indy, még mindig izgatottan az előbbi jelenettől. Azután eszébe jutott egy kifejezés Meto nyelvén. Valami olyasmi volt, amit akkor mondott neki, amikor Indy felpattant, hogy elrohanjon a közeledő oroszlán elől. A kisfiú úgy gondolta, biztosan olyasmit jelent: „nyugi”. Vagy „lassan”. Megismételte. Meto rábámult, aztán elmosolyodott és lassan körülnézett. Egy fűcsomóra mutatva egy újabb szót mondott. Indy elismételte. Fa, ég, föld – mondták
egyiket a másik után. Szavakat cseréltek egymás nyelvéből, miközben lassan Roosevelt tábora felé sétáltak. Indy Metónak köszönhette az életét, és most úgy érezte, egy életre szóló barátságot kötöttek. Épp akkor ért vissza a táborba, amikor a vadászok megérkeztek. Senki nem vette észre, hogy eltűnt. Odasétált a nagy csoporthoz, amely Roosevelt, Kermit és Selous körül állt. A vadászok büszkén mosolyogtak két levágott rinocéroszfej mellett. Jones professzor és Medlicot a fényképezőgép mögött álltak. Amikor a vaku elvillant, mindenki éljenezni kezdett. Indy Roosevelt felé rohant, de nem ő ért oda először. Hanem Miss Seymour. – Micsoda egyedülálló példányok! – kiáltotta lelkesen, a két rinófejre nézve. – Hát elég időbe telt elkapni a nagyobbikat! – biccentett Roosevelt büszkén. -Felém rohant, én pedig harminc méterről lőttem le. Azt hiszem, valami csibészségre készülődött. Indy lenyűgözve nézett a két rinocéroszfejre. A rinók szarva olyan erősnek látszott, hogy átlyukaszthatta volna az acélt is. – Félt? – kérdezte. Roosevelt mellé térdelt. – Dehogyis. Csak izgultam – mondta. – Ezek az állatok nagyon ritkák. Most, ezzel a kettővel együtt, összesen hetet sikerült eddig elkapnunk. – De ha ilyen ritkák, miért öl meg ilyen sokat belőlük? – kérdezte Indy. Erre a kérdésre Mr. Selous válaszolt.
– Végül is, mindent összevetve hét nem is olyan sok, fiam. Több ezer él belőlük. – Az ehhez hasonló vadállatoknak múzeumban van a helyük – mondta Roosevelt. – Hogy mindenki láthassa őket. – Amellett – tette hozzá Mr. Selous – csodálatos sport a vadászat. Roosevelt elégedetten bólintva felemelte a puskáját, és elindult a sátra felé. Indy szorosan követte. Roosevelt kijelentéseinek valahogy nem volt értelmük. Még útközben, a gőzhajón, apja, a professzor olyan emberként írta le Rooseveltet, aki szeret lövöldözni. Sőt olyasvalaki, aki ha kell, ha nem, puskát ránt és lődöz. Indy akkor azt hitte, hogy a papája csak tréfál. Most már nem volt olyan biztos benne. – De még mindig nem tetszik nekem ez az egész – mondta most az elnöknek. – Nem érted a lényeget, Henry – magyarázta Roosevelt. – Itt minden a tudomány érdekében történik. Ha az emberek többet tudnak erről az egészről, sokkal jobban tisztelik majd a vadont és a természetet. – Akkor miért nem elég egyet vagy kettőt lelőni közülük? – kérdezte Indy. – Mert több száz múzeum van a világon. Roosevelt most már nagyon türelmetlennek látszott, de Indyt még mindig nem elégítették ki a válaszok. – Nem lehetne akkor minden egyes múzeumba egy-egy különböző állatot tenni? Roosevelt szinte felrobbant a dühtől.
– Nagyon fontos, hogy az emberek megértsék a természetet! Indy hátrahőkölt. Nem gondolta volna, hogy Roosevelt így ráüvölt. Nyilván Roosevelt sem. Dühe gyorsan elpárolgott. Nagyot sóhajtott, felállt, és a tokjába tette a puskáját. – Nézd, megértem az érzelmeidet, fiam. De hát ezt a puskát is, amit a kezemben látsz, azért kaptam, mert segítettem megőrizni a természetet, népünk örökségét és nemzeti kincsét. Kevés dolgot tartok fontosabbnak az életemből, mint hogy öt nemzeti parkot segítettem megalapítani, ahol az emberek megérthetik és tisztelhetik a természetet. – Ó… – mondta Indy. -Én… Azt hiszem, már értem. Roosevelt a fennsík széle felé kezdett sétálni. Körülötte a bennszülöttek a tábortüzeket élesztgették. Indy követte az elnököt, és közben próbálta megérteni a magyarázatot: öld meg az állatokat, tömd ki őket, és azután tedd múzeumba. Tedd őket múzeumba, hogy az emberek tanulmányozhassák őket. Azután állíts föl vadrezervátumokat, ahol az emberek élőben láthatják az állatokat. Volt értelme ennek az okfejtésnek… legalábbis valamennyire. Indy azonban még mindig csalódott volt. Úgy gondolta, nyilván van valami oka annak, hogy a ritka állatok ritkák. Talán betegek; talán nem találnak elég élelmet. De ha Roosevelt a múzeumok számára lelövöldözi őket, az ugyan hogy segít nekik? És mi van azokkal az állatokkal, amelyek nem parkokban laknak? Azokat mindenki lelőheti?
– Tudod, Henry, a tudás a kulcs – mondta Roosevelt és megállt, hogy körülnézzen a szavannán. – Az embereknek megvan a hatalmuk ahhoz, hogy elpusztítsák a vadont, és ez az, amit nem szabad hagynunk, hogy megtörténjen. Indy a lemenő nap fényében látta, ahogy Meto falujából füstfellegek emelkednek. A délutánra gondolt, a kirándulásra az itatóhoz, meg hogy Meto mennyire ismerte a szavanna állatait. Azután eszébe jutott valami. Ha valaki segíthet neki megtalálni a rojtos fülű gazellát, az Meto. Úgy döntött, nagyon óvatosan tér rá a témára. – Mr. Roosevelt, tud valamit arról a helyről? – kérdezte a falura mutatva. Roosevelt bólintott. – Maszájok élnek ott. Nagyon békeszerető emberek. Pásztorok. Szinte imádják a marhákat. Azt hiszem, hogy a falvaikat kralnak hívják. – Ismeri a nyelvüket is? – kérdezte Indy. – A maszáj nyelv nagyon nehéz – válaszolta Roosevelt. – Sok nyelven beszélek, de esküszöm az életemre, az övékét egyszerűen nem értem. Miért kérdezed? – Ööö… nos… Azt olvastam, hogy nagyon ügyesek az állatok megtalálásában. Azt gondoltam… – Játsszunk dámát, öregfiú?- kérdezte hirtelen Roosevelt. Indy szeme felcsillant. A dáma volt a kedvenc játéka. – Hát persze! Az étkezőkunyhóba mentek, ahol Roosevelt kért egy ostáblát és a hozzá való figurákat meg egy
petróleumlámpát. Kimentek, és az egyik tábortűz mellett felállítva a táblát, játszani kezdtek. Néhány percen belül Indy leütötte Roosevelt legtöbb figuráját. Egyszerűen nem tudta abbahagyni a vigyorgást. – Nos, nos… – mormogta Roosevelt szemöldökét ráncolva. Indy majd kicsattant a büszkeségtől. Nagyon meg volt elégedve magával, és úgy döntött, hogy a tárgyra tér. – Mit gondol, mi történt a rojtos fülű gazellával, Mr. Roosevelt? – Nem tudom – mondta az elnök. – Ez igazi rejtély. – Gondolkodtam a dologról. – Igen? – Igen uram, és azt hiszem, segíthetek. – Nos, a Smithsonian Intézetnek szüksége lenne arra az állatra a gyűjteményébe. Örülnék, ha meg tudnám szerezni nekik. – Tulajdonképpen – mondta Indy –, tudom, hogy képes vagyok megtalálni. Roosevelt elmosolyodott. – Jó. Akkor számíthatok a segítségedre? Gúnyolódik velem, nem vesz komolyan, gondolta Indy. Azt hiszi, nagyképű vagyok. Nos, majd meglátja! Önbizalommal telten bólintott: – Igen, Mr. Roosevelt. Számíthat rám! Bumm! Bumm! Roosevelt és Indy felugrottak a két lövés hangjára. Azonnal a lövések irányába rohantak. A tábor szélén Mr. Selous állt, füstölgő puskával a kezében. A távoli sötétségbe nézett.
Ahogy Indy és Roosevelt odaértek, a bozótból vidám kiáltozás hallatszott. A bennszülöttek közül jó néhányan köréjük gyűltek a tisztáson. Némelyik énekelt. Indy a bozótból az ágak folyamatos, ritmikus recsegését hallotta. A teherhordók kis csoportja érkezett a tábortüzek gyenge fénykörébe, nagy saroglyát cipelve. A nagy, erős faalkotmány alig bírta el a halott oroszlán súlyát. Körös-körül örömkiáltások hallátszottak. Indy maga is nagy jókedvet érzett, hátravetette a fejét és azt kiáltotta: – Tyűhé! Az oroszlán visszajött, hogy rendezze a számlát Mr. Seloussal és Roosevelt elnökkel. Éppúgy, ahogy az a másik oroszlán Roosevelt történetében! Indy azon gondolkozott, mi történt volna, ha Mr. Selous nem hallja meg a bokrok zörgését. Selous hamuszürke arcszínéből úgy tűnt, hogy ő is ugyanezen gondolkozott. 7. Fejezet Indy kinyitotta jegyzetfüzetét, és a földre fektette Meto elé. Kicsit zavart volt, hogy ilyen korán elszökött a faluba. Csak Miss Seymour látta, ő viszont alig kívánt akár csak jó reggelt is. Annyira lefoglalta, hogy a haját igazgatta és a tükörbe mosolygott önmagára. Ilyesmit Indy eddig sohasem látott nála, egészen addig, míg nem találkoztak Roosevelt elnökkel. Indy most csakis a küldetésére tudott gondolni. Meg akarta találni a rojtos fülű gazellát, mielőtt a táborban bárki fölfedezné, hogy ő meglépett. A nap gyorsan emelkedett a látóhatáron és megvilágította a napló lapját. A kralban a maszáj
gyerekek most ébredtek és kirohangáltak a házakból, vidáman kiáltozva egymásnak. – Gazella – magyarázta Indy. Meto leguggolt és járóbotját a földre fektette. A rajzra bámult, azután mondott egy szót. Indy megismételte a szót. Meto megrándította a vállát, mintha azt mondaná: „rendben, és akkor most mi van?” Indy a gazella füle végén lévő fekete szőrcsomókra mutatott. – Rojtos fülű… Érted? Ez más. Meto fölemelte a botját és az állat fülének végére mutatott. Bólintott, és egy másik, hosszabb maszáj szót mondott. – Igen! – robbant ki Indyból. Elismételte Meto szavait. Meto szemlátomást megörült, hogy Indy az ő különös nyelvén beszél. Fölugrott és ellenállhatatlan szóáradatba kezdett. – Hé… hé, nyugi! – szólt rá Indy. Meto megismételte a szavakat, ám most lassabban. A botjával újra a rajzra, azután a síkság felé mutatott. Indy úgy érezte, hogy a szíve mindjárt szétrobban. Most már értette. – Indy… én megmutatom neked… a rojtosfűlű gazellát! – mondta Meto maszájul, amilyen tisztán és lassan csak tudta. Azzal megfordult és futni kezdett. Indy magához szorította a naplóját és utánaindult. Keresztülrohantak a síkságon, árkokon ugráltak át és termeszdombokat kerültek ki. Előttük, a szürkéskék láthatáron a végtelen síkságból lassan kibontakozott egy lágyan elnyújtózó dombvidék.
Nem sokkal később már e dombok egyikére futottak fölfelé. A bokrok tömöttebbé váltak, a fák nagyobbakká. Ahogy az út meredekebb lett, Indynek végül előre kellett hajolnia, hogy a kezét is használja a mászáshoz. Szemlátomást Meto pontosan tudta, hová megy, pedig még ösvény sem volt, amit követhetett volna. Egy széles, napfényes tisztáson végre megálltak. Indy kapkodta a levegőt. Teljesen kimerült. Körülnézett. Függőleges kőfal állt előttük, úgy nyújtózott fölfelé, mint egy felhőkarcoló oldala. Meto így szólt: – Gazella… ott fent. A sziklafal felé mutatott. – Ott fent? – ismételte Indy. – Jó. A sziklafal meredek volt, majdnem függőleges, kivéve néhány rést és kis kiemelkedést, de Indy alig várta, hogy megmászhassa. Hagyta, hogy Meto vezesse. Figyelte, ahogy a bennszülött fiú figyelmesen megkapaszkodik a legkisebb résben, repedésben is. Indy felhúzta magát, pontosan követve Metót. Biztosra akart menni. Meto furcsa, halk dallamot dúdolva, gyorsan mászott fölfelé. Keze és lába megállás nélkül dolgozott, mintha csak egy kényelmes létrán mászna fölfelé. Indy mindenben igyekezett utánozni őt. Nem akart versenyezni Metóval, csak életben akart maradni. A sziklafalra koncentrált, egyszerre csak egyik kezével keresett új fogást, a másikkal mindig vadul kapaszkodott. Testének minden izma megfeszült, egészen az ujja hegyéig. Épp a feje fölött volt egy újabb
kapaszkodó, egy apró repedés, amely felé már ki is nyújtotta a jobb kezét… De valami más előbb ért oda. Indy riadtan beszívta a levegőt és, elrántotta a kezét. Ahogy súlypontját kénytelen volt visszahelyezni a kapaszkodó kezére, majdnem lezuhant a sziklafalról. Hatalmas erő kellett ahhoz, hogy megtartsa magát, és minden egyes ujjperce ki akart szakadni a helyéről, de csak kapaszkodott. Keskeny sárga szempár bámult rá gyilkos nyugalommal a résből. Majd elégedett sziszegéssel gyűrűzve siklani kezdett felé. Egy kígyó volt. Indy gyűlölte a kígyókat. Nem, ez több volt gyűlöletnél. Halálosan félt tőlük, és ez ellen nem tudott mit tenni. Ha halált választhatott volna magának, szívesebben pusztult volna el inkább odalent, a száguldó gnúcsorda patái alatt. Ebben a pillanatban még a hetvenlábnyi zuhanás is megfontolandó alternatívának tűnt a kígyóval szemben. Majdnem. – Meeeeetooooó! – Indy szinte sikoltott, és hangja keresztülvágott a száraz levegőn. Meto visszafordult. Az ijedtségtől elkerekedett a szeme. – Állj! – suttogta maszájul. – Ne mozdulj! Elkezdett lefelé mászni, amilyen gyorsan csak tudott. Egy Indy feje fölötti kis párkányba kapaszkodott, azután bal kezével gyorsan kirántotta az övéből a járóbotját. Ugyanazzal a kezével fölmarkolt egy öklömnyi követ, ami egy repedésbe volt beékelődve. Indy karján az inak úgy kimeredtek, mintha feszes zongorahúrok lennének. Úgy tűnt, a kígyó
tanulmányozza a karját, hogy megfelelő helyet keressen a harapáshoz. Indy kiáltani akart, de nem tudta kinyitni a száját. Meto lenyúlt a botjával. Amikor a bot hegye éppen a kígyó farka fölött volt, hirtelen beledöfött a kígyó farkába. A hüllő a fájdalomtól megdermedt. Sértődötten körbefordította a fejét Meto felé, azután félig visszacsusszant a repedésbe. Meto összeszorított foggal, teljes erőből eldobta a követ. Az keresztülhasított a levegőn és pontosan fejen találta a kígyót. A hüllő megremegett és félig lecsúszott a szikláról. Meto egy jó erős és gyors rúgással gondoskodott arról, hogy ugyanez történjék a másik felével is. Egyszer és mindenkorra. Ahogy a kígyó lezuhant a sziklafal tövébe, Indy érezte, hogy tetőtől talpig remegni kezd. Egy pillanatig azon gondolkozott, hogy talán a kígyó megharapta és valami furcsa, kegyetlen módon fog mindjárt meghalni. Amikor végül Meto nyugtatólag a vállára tette a kezét, a görcs lassan kiengedett megfeszült testéből. Mélyet lélegzett, és a fekete fiú felé nyúlt. Meto segített neki felmászni. Aggódva nézett Indyre. – Jól vagyok – bólintott ő. Újra mászni kezdtek. Nemsokára Meto megállt egy nagyobb párkányon, ami elég széles és tömör volt ahhoz, hogy mindkét fiút elbírja. Ahogy Indy felhúzódzkodott, Meto egy nagy darab, sima sziklafalra mutatott, amelyik épp szemben volt velük. Az egész sziklafalat tarka, színes, szép rajzok
borították. A körvonalak durvák voltak, de nem lehetett eltéveszteni az oroszlánok, gnúk, zebrák és bivalyok formáját, valamint egy széles szügyű állatot, lándzsaszerű szarvakkal és szőrcsomókkal a fülein. Meto a naplóért nyúlt, amelyet mászás előtt Indy gondosan az övébe gyömöszölt. Végiglapozta és megtalálta a rojtos fülű gazella rajzát. Büszkén felmutatta Indy vázlatát, hogy összehasonlíthassa a falon lévő körvonalakkal. – Rojtos fülű gazella! – mondta. – Igen, a rojtos fülű gazella – mondta Indy. – De hol van? Meto kifejezéstelen arccal nézett rá. Indy a szeméhez emelte a távcsövet, és úgy tett, mintha a tájat szemlélné. – Hol…? – Ismételte, kezét a rajzra téve. Meto bólintott. Komolyan elgondolkozott a kérdésen, majd megrándította a vállát. – Nem érted? – magyarázta Indy idegesen. – Meg kell találnom. Megígértem az elnöknek. Meto újra a maszáj nyelvű „nyugalom, lassíts” szót használta, de Indynek nem volt kedve magyarázgatni. – Meg kell találnom! – ismételte. Megfordult, hogy elinduljon, de hirtelen a rojtos fülű gazella lett a legtávolabbi dolog a gondolataiban. Sikamlós, nyálkás kígyók egész gombolyaga gomolygott, tekeredett, siklott egyenesen felé. Egyre közelebb értek hozzá, gyorsan csúszva-tekeregve a sziklán. – Kííííígyóóóóóó! – visította Indy. Megragadta Meto karját, és sietősen megindultak lefelé a szinte függőleges sziklán, gurulva, csúszva, mászva lefelé.
8. Fejezet Miss Seymour egyre jobban szerette a forró afrikai reggeleket. Hajnalhasadtakor ébredt, mert a nap bevilágított a sátrába. Azután kilenc órára úgy érezte, eljött egy kis szundítás ideje. Angliában ez nem így volt. Ahogy ezen a reggelen immár szokás szerint elszundított, álmából lassan valamiféle ritmikus, nyögdécselésszerű hang ébresztette föl, ami épp a sátra előtt szólt. Gyorsan kinyitotta a szemét, és a sátor ajtajául szolgáló sátorlaphoz lépett. Odakint Roosevelt elnök állt. fáradhatatlanul emelgetve súlyzóit. Térdét behajlította, lazán megállt és a feje fölé emelte a súlyokat, azután leguggolt velük. A szemüvege lecsúszott verejtékes orráról, sörhasa pedig csak úgy táncolt a nadrágszíja fölött. Mégis, még így is volt valami a férfiban… Miss Seymour a zsebórájára nézett és azon gondolkozott, vajon mennyit aludt. Negyed tizenegyre járt. Tíz tizenöt? Az ifjú Henrynek tízkor kezdődött volna a latinórája. Miss Seymour a fiú sátrához sétált. – Henry? – kiáltott be a sátorlapon át. Semmi válasz. Odasietett a preparátor sátrához. A sátor előtt Mr. Heller vidáman ügyködött egy rinocérosz tetemén. Miss Seymour benézett a sátorba, de ott sem látta Indyt. Ahogy visszafelé sietett a vizesvödrök felé, néhány sátornyival balra észrevette Jones professzort és a feleségét.
– Professzor úr! – kiáltotta a férfi felé rohanva. – Nem találom Henryt! Jones professzor összeráncolta a homlokát. – Mikor látta utoljára? Miss Seymour elgondolkodott. Aznap reggel, miközben ő fésülködött, még látta elsétálni a sátor előtt. – Körülbelül két órája – mondta. – Talán három. – Lehetséges, hogy szokás szerint felfedezőútra indult, és eltévedt, nem tudja, mennyi az idő – mondta Mrs. Jones megnyugtatóan, de közben arcát elsötétítette az aggodalom. Miss Seymour megrázta a fejét. – Nos, ez nem az a hely, ahol az ember megengedheti magának az eltévedés luxusát! – A legjobb lenne, ha megkeresnénk! – javasolta Jones professzor. – Jaj, remélem, hogy nem… – mondta Mrs. Jones, és másodpercről másodpercre sápadtabb lett. – Maga ellenőrizze a tábor közvetlen környékét! – mondta Jones professzor Miss Seymournak, és a tábort körülvevő bozótra mutatott. – Én elmegyek a fennsíkra, te pedig, Anna, nézz be az összes sátorba! Miss Seymour kétoldalt megcsippentette hosszú szoknyáját és fölemelte, hogy ne söpörje vele végig a poros földet. Körbejárta a tábor határait. Micsoda egy gyerek! Felfedezőútra indult! Igen, ez az! Igen, ez kitelik egy tízéves kisfiútól, aki tudja, hogy latinórája lesz! Nyilván csak néhány méterre lapul a bokrok között, valamiféle egzotikus rágcsálót figyel vagy valami ilyesmit. Mindjárt megtalálja, alaposan
megmossa a fejét, azután visszavezeti a sátorhoz, a leckéjéhez. De ahogy végigvizsgálta a tábor szélén a bokrokat, nem tudta csillapítani a remegést a gyomrában. Indy és Meto megálltak a falu bejáratánál. Lihegtek, fújtattak, alig kaptak levegőt és nagyon ki voltak fáradva a sziklafalról való gyors lemászástól és a hosszú rohanástól a falu széléig. A kora délutáni nap forrón sütött. Indy megesküdött volna, hogy hallja, amint bőrén sistereg a verejték. A sötét bőrű maszáj pásztorok figyelő szeme előtt szarvasmarhák andalogtak ki a bokorkerítés nyílásán. Néhány állat lapos pillantással, lustán megnézte Indyt és Metót, mielőtt továbbment volna. Meto rámosolygott a marhákra. Kicsit még kuncogott is, amikor az egyik a mögötte jövő pofájába lengette a farkát. Amikor valamelyik hangosan elbőgte magát, a pásztor tökéletesen utánozta, majd ő is fölnevetett. Miután minden marha kiment a faluból, Indy és Meto besétált a kapun. Gyerekek játszottak a házak között. Néhányan magasra tartott botok felett ugrottak át, mások pedig úgy tettek, mintha marhákat terelgetnének. Nagy csoport üldögélt egy fűből és pálcikákból készült modell körül, amelyik egy kralt formázott. A játékkrál központi udvarán belül néhány kis kő volt a földre rakva, amiket a gyerekek tehénbőgést utánozva tologattak. Rooseveltnek igaza volt. Nyilvánvaló, hogy a maszájok tényleg nagyon szeretik a marhákat.
Indy a nagyobb kunyhók egyike felé nézett. Háromnégy díszes öltözetű harcos bámulta őket. A lándzsájuk csillogott a napfényben. A kisfiú érezte, ahogy az izzadtság lecsordul az arcán. Megpróbált továbbra is barátságos arckifejezéssel nézni a harcosok felé, de úgy, hogy közben azért ne nézzen ki túl nevetségesnek. Nemsokára néhány, Metóval egyidős fiú jött oda hozzájuk, gyanakvóan méregetve Indyt. Meto azonnal elvette Indy naplóját, és megmutatta nekik. A fiúk összegyűltek a könyv előtt, a rojtos fülű gazella rajzát nézegetve. Meto villámgyors mondatokban mesélt valamit nekik. A fiúk egyike bólintott, majd egy rövid mondattal megválaszolta Meto kérdését. A három fiú az egyik kunyhó felé nézett, ahol három nő főzött nyílt tűz fölött. Indy követte a fiúkat, ahogy azok elindultak a kunyhó felé. Meto felemelte a rajzot és valamit kérdezett a nőktől, azok megrándították a vállukat. Egyikük válaszfélét mormogott, mire Meto és barátai azonnal besétáltak a kunyhóba. Indy csak állt és nem tudta, mit csináljon. A három nő bámulta. Lehet, hogy azért, mert idegen? Vajon a tekintetükkel azt mondják neki, hogy ne menjen be? Bárcsak többet tudna a nyelvükön! Hirtelen Meto dugta ki a fejét a kunyhóból. Megragadta Indyt és a vállánál fogva behúzta. A kunyhó közepén, keresztbe tett lábbal, égy másik öregasszony ült a padlón. Indy rajzát bámulta, amit elébe helyeztek a földre. Körülötte Meto barátai izgatottan beszélgettek.
Az öregasszony hirtelen rájuk kiáltott, elcsendesítette a fiúkat. Tekintete találkozott Indyével. Elmosolyodott és azt mondta: – Helló! Ismerős szó. Micsoda meglepetés! – Beszél angolul? – kérdezte Indy csodálkozva, és az adott helyzetben elég ostobán. Az öregasszony lassan felállt. Mélyen Indy szemébe nézett, mintha a gondolatait próbálná olvasni. Azután azt mondta: – Nem. Mind a három fiú fölnevetett Indy döbbent ábrázatán. A nő kedvesen, bocsánatkérően rámosolygott Indyre, felemelte a fiú naplóját, azután valamit mondott a többi fiúnak maszáj nyelven. Kisétált a kunyhóból, a fiúk pedig utánamentek. Meto büszkén bólintott Indy felé és mutatta neki, hogy kövesse. Ahogy a kral kapuja felé mentek, Meto odakiáltott a kunyhó előtt üldögélő asszonyoknak. Néhányan eldobták főzőkanalukat, és csatlakoztak a kis menethez. A fiatal harcosok egyike azonnal odarohant melléjük, mintha megérezte volna, hogy szükségük lesz védelemre. Négy fiatalabb fiú boldogan kiáltozva szintén beállt mögéjük a sorba. Most már vagy tizenketten mentek ki a kapun. Indy úgy érezte magát, mint hogyha felvonuláson lenne. A kisgyerekek a hátára akartak mászni, mindenki bele akart nézni a távcsövébe – és senki nem volt hajlandó megmondani neki, hová mennek. Összeszedve minden maszájtudását, megkérdezte Metótól:
– Mi… talál… gazella? A naplója felé mutatott, azután kezét a fejéhez emelte, egy fülpárt mutatva. Meto lassan bólintott. Indy elmosolyodott, de még mindig úgy érezte, hogy valamiféle sült galambot kergetnek, ami a mesével ellentétben sehogy sem akar a szájukba röpülni. De hát végül is a rojtos fülű gazella volt az ő sült galambja. Most már nincs visszaút. Természetesen már rájött, hogy a szülei aggódni fognak miatta. Ha föl tud mutatni valamit a rojtos fülű gazellával kapcsolatban, legalább Roosevelt kiáll mellette. Ha viszont nem… Indy sóhajtott. Azután elmosolyodott. A gazella nagy állat. Nem maradhat sokáig rejtve. Indiana Jones elől aztán soha. 9. Fejezet Miközben Indy keresztülgyalogolt a síkságon, a szülei és Miss Seymour Roosevelt elnök sátora előtt gyülekeztek. – Biztosak benne, hogy mindenhol megnézték? – kérdezte Roosevelt. – Teljesen biztosak vagyunk – válaszolta Miss Seymour. – Nem kérdéses, hogy eltűnt. – Talán felfedezni ment – próbálta bizonytalanul nyugtatni őket Roosevelt. – Vagy madarakat figyel. Mrs. Jones megrázta a fejét. Szeméből könnyek hullottak. – Isten tudja, mi van odakint – mondta. – Nem tűnt volna így el, ha nem történt volna valami baja. – Csak ne izgasd föl magad túlságosan! – figyelmeztette Jones professzor. – Nem juthatott túl messzire.
– Hát remélem, hogy nem – bólintott Roosevelt. Azután egy közeli sátor felé fordulva azt kiáltotta: – Kermit! Kermit kidugta a fejét a sátorból, arcán afféle kérdő, „most meg mit csináltam rosszul?” kifejezéssel. – Igen, papa? – Állíts össze egy kis expedíciót! – parancsolta Roosevelt. – Most? – kérdezte Kermit. – Most! Ahogy Roosevelt visszafordult a többiekhez, észrevette, hogy Mrs. Jones megint sírni kezd. – Ne izguljon, Mrs. Jones! – mondta halkan. – Megtaláljuk! Miss Seymour egyetértően bólintott. – Biztos vagyok benne, hogy Mr. Roosevelt megtalálja őt. Ahogy azonban Jones professzor átölelte feleségét, az asszony egyáltalán nem látszott meggyőzöttnek. Már késő délutánra járt, amikor Indy hirtelen meghallott egy távoli, halk, édes furulyahangot, ő és újdonsült maszáj barátai már több mint egy órája bandukoltak, és a feje majd szétszakadt a hőségben. Először azt gondolta, hogy csak képzeli a furulya hangját. Vajon létezik olyasmi, hogy hangdélibáb? A többiek olyan frissek és élénkek voltak, mintha csak egy kis délutáni háztömb körüli sétán lennének. Táncoltak, tréfálkoztak és énekéltek. Indy föl sem foghatta, mitől ilyen frissek, amikor ő nem akart mást, mint belezuhanni egy nagy kád hideg vízbe. Az öregasszony megtorpant. Tekintetét egy alacsony, füves dombra szögezte, egyenesen előttük.
Indy látta, hogy füst gomolyog a domb tetejéről. Összehúzott szemmel az erős napfényben is ki tudta venni, hogy egy fa alatt idősebb férfi ül, a fának döntve a hátát, és furulyázik. Kis tábortűz lobogott mellette. – Laibon – mondta az öregasszony. Fölemelte a gazella rajzát, és a férfi felé mutatott a fejével. Indy csak ekkor jött rá, miért gyalogoltak ennyit. Ez a Laibon biztosan valamiféle bölcs, tiszteletre méltó személy a törzsben. Talán ő az, aki tud a rojtos fülű gazelláról. Ahogy fölmásztak a dombra, a maszájok elcsöndesedtek. Egyesével leültek, félkörben az öregember köré. Az öregember lassan leeresztette a furulyát. Sötétbarna arcára mély vonalakat égetett á nap. Szeme kivilágított szemöldöke árnyékából. Rápillantott Indyre, nem hosszabb ideig a másodperc tört részénél. A hőség ellenére ettől a pillantástól a kisgyerek megremegett, mintha fázna. Úgy érezte, mintha az öregember ezzel a tekintettel teljesen fölmérte volna, s azonnal megismerte volna minden gondolatát. A rajzra mutatott a naplójában, azután túljátszott tanácstalansággal körülnézett, mutatván, hogy nagyon keres valamit. A nő udvariasan az öreg felé nyújtotta a naplót, aki letette a furulyát és elvette a könyvet. Szinte éveknek tűnt, olyan sokáig nézett a rajzra, azután bólintott. Lassan feltekintett, és a rojtos fülű gazella maszáj elnevezését mondta. – Igen, a rojtos fülű gazella – válaszolta Indy. – Hol?!
Az öregember egy pillanatig semmit sem szólt, azután előrehajolt és jobb kezével kis dombot emelt a porból. Felnézett, és valamit mondott Metónak. Meto talpra ugrott, letört egy faágat és az öregembernek adta. Ő lassan egyenes, vízszintes vonalat húzott a porba. Azután a földre mutatott, és egy újabb maszáj szót mondott. Indy emlékezett rá, hogy a szó jelentése „föld”. Megismételte. Az öregember bólintott, azután egy kört rajzolt, pontosan a vonal alá. A kör tetejéből pedig újabb, függőleges vonalat húzott, fölfelé. Indy megrázta a fejét, és fölhúzott vállával is jelezte, hogy kukkot sem ért a dologból. Az öregember most némajátékkal próbálkozott. Először ásó mozdulatokat végzett a kezével, azután úgy tett, mintha valami kerek dolgot emelne ki a földből. Azután kezét a szájához emelte és azt mutatta, hogy eszik. Miután befejezte, egy újabb maszáj szót mondott. Valami ehető a földben. De micsoda? És mi köze van a rojtos fülű gazellához? Indy újra megrándította a vállát. Az öreg egy állat pálcikarajzát kezdte fölvázolni az egyenes vonal fölé. Az állat fejét a föld felé hajlította, mintha szagolgatná azt. Indy megértette. Valami, amit a gazella eszik. – Egy gyökér? – kérdezte. Az öregasszony elmosolyodott. – Gyökérdinnye – mondta angolul. Azután megismételte maszájul is. – Gyökérdinnye!
A többiek boldogan bólogattak, és hangosan beszélgetni kezdtek. A tűzre mutatva az öregember újabb maszáj szót mondott. Tűz… A gazella, amint gyökérdinnyét eszik. Indy megpróbálta összeállítani az információdarabokat. Roosevelt azt mondta, hogy a rojtos fülű gazella ezen a területen él. Ez azt jelenti, hogy a dinnye is itt nő. Indy nem emlékezett rá, hogy bármiféle dinnyét látott volna errefelé, de ez nem jelentett semmit. – Laibon – szólította meg az öregembert angolul –, a tűz elpusztította a gyökérdinnyéket? Az öreg értetlenül nézett rá. Indy megismételte a maszáj „tűz” szót, a dinnye rajzára mutatott, azután letörölte a rajzot. Az öreg végre megértette. Megrázta a fejét. További rajzokat vázolt föl. Indy pedig Jegyzetelt. Valami módon a kígyóknak is közük volt ehhez a dologhoz. Meg patkányoknak. Nagyon bonyolult magyarázat volt, és Indy egyáltalán nem volt biztos benne, hogy mindent megért. De valamit értett: a dinnyék valahogy eltűntek. És amikor eltűntek, akkor velük együtt a rojtos fülű gazellák is eltűntek. Annyira figyelt, hogy észre sem vette Meto izgatott arckifejezését. Sőt, azt sem, amikor barátja hirtelen lerohant a dombról, és eltűnt a távolban. – Azt hiszem, most már értem – mondta, mikor végül befejezte az írást. – Ha megtaláljuk ezt a dinnyét, megtaláljuk a rojtos fülű gazellát is. Az öregember nyilvánvalóan nem érthette, amit mondott, de úgy tűnt, érzi, hogy Indy meg van elégedve
az információval. Ismeretségük kezdete óta először az öregember elmosolyodott. – Köszönöm-mondta Indy, ahogy becsukta a naplót és fölállt. – Nagyon szépen köszönöm! Kinyújtotta a kezét, az öregember egy pillanatig gyengéden megszorította, azután fölemelte a furulyáját, és újra játszani kezdett. A maszájok együtt énekeltek a zenével, vidáman táncolva. De Meto nem volt velük. – Meto? – kérdezte Indy halkan. Ahogy körülnézett, látta, hogy barátja nincs sehol. Ekkor vette észre, hogy a nap lenyugodni készül. – Úristen, de késő van! – mondta. – Vissza kell mennem! Egyedül kezdett hazafelé rohanni. A táborban Anna Jones képtelen volt leülni, olyan ideges volt. A nap már csak tüzes, narancssárga korong volt a láthatáron. A sötétséggel a keresés véget ér, a fia pedig egyedül fogja tölteni az éjszakát odakint a vadonban. Nem, valójában nem lesz egyedül. Mármint, ha társnak tekintjük az oroszlánokat, bivalyokat és a gnúkat. Mrs. Jones megpróbálta visszatartani a könnyeit. Indy mindig ügyes gyerek volt. Mindig sikerült vigyáznia magára. Biztosan visszatalál. A paták erősödő dobogására újra reménykedni kezdett. A zaj alapján elég sok ló közeledik a hegy mögötti domboldalon lefelé. Talán az egész kutatóexpedíció visszajött, s akkor nyilván megtalálták Indyt. Előrerohant, hogy minél hamarabb lássa őket.
Jones professzor és Roosevelt elnök érkeztek elsőnek. Mögöttük néhány ászkari és fegyverhordozó érkezett. Indy nem volt közöttük. Mrs. Jones azonban még mindig jó hírekre várt. A férje szemébe nézett. Jones professzor szomorúan megrázta a fejét. – Sehol nem találjuk. – Talán valahol biztonságos helyen van – sóhajtott az asszony, de ez sokkal inkább kérdésként hangzott, mint kijelentésként. – Remélem – válaszolta Roosevelt. A bennszülöttek felé fordult, és elkiáltotta magát. – Rakjatok nagy tüzet a hegy tetején! Az emberek elrohantak. Mrs. Jones azon gondolkozott, vajon a tűz felmelegítheti-e a belsejében tomboló hideget. Szerencse, hogy Indy mamája nem tudta, hol volt a fia most. És még jobb, hogy nem tudta, mit érez a fia. Rettenetesen félt. Valahol a kelet-afrikai pusztán Indy az életéért rohant. Már rég feladta a próbálkozást, hogy kikövetkeztesse, hol van, merre jár. Csak azt tudta, hogy valahol a tábor, a falu, Európa és az Antarktisz között van. A nap már lement, és egyre sötétebb lett. Indy nem tudta, mi van a lába alatt, vagy mi ólálkodik körülötte. Az egyetlen megbízható érzékszerve a füle volt; amit viszont hallott, az nem töltötte el túl sok reménnyel. Úgy hitte, balról valami nagy állat vicsorgását hallja, jobbról pedig ágak ropogását. Körös-körül úgy érezte, a bokrok hatalmas állatokat rejtenek. Vagy lehet, hogy a
formák tényleg csak maguk a bokrok voltak? Indy nem akart megállni, hogy megállapíthassa. A rémülettől rendszertelenül vert a szíve. Csak taposta a földet, futott, rohant, mintha az izmai elfelejtették volna, hogy valaha is fáradtak voltak. Tövisek karmolták az arcát, tépték a ruháját. Ijedten visítva kis fekete rágcsálók rohantak keresztül előtte. Miért kellett ezt csinálnod? – kiáltotta egy hang az agyában. Kit érdekel az az idióta rojtos fülű gazella, és a hülye dinnyéje? Metóra gondolt, és érezte, ahogy egyre idegesebb lesz. Hol van Meto? Miért tűnt el? Vajon ez valamiféle buta vicc? Hirtelen erős fájdalmat érzett a lábában. Beakadt valamibe. De mibe? Egy lyukba? Egy gyökérbe? Indynek nem volt ideje gondolkozni. Teste előredőlt. Maga elé lökte a kezét, hogy némiképp tompítsa az esést. Felkészült a nagy zuhanásra, a fájdalomra. De nem ért földet. Valami megállította. Valami, ami nagyobb volt, mint Indy – és nagyon-nagyon élő. 10. Fejezet Indy elájult. Alig lélegzett. Szeme semmit sem látott. Halványan érezte, hogy felemelik, azután leültetik a földre. Amikor magához tért, Indy azon kapta magát, hogy egy vad szempárba bámul, amely olyan volt, mint ijesztően fehér tócsa a sötétségben. A lénynek, amely elfogta, nem volt sörénye. Ormánya se. Bundája se.
Ezek voltak az első gondolatok, amelyek keresztülcikáztak az agyán. Bármi is állította meg, nem állat volt. Egy emberi lény szemébe nézett. Megkönnyebbülést kellett volna éreznie, de nem érezte. Ki tudja, hogy ez a bennszülött melyik törzsbe tartozik, milyen nyelvet beszél. Megpróbált visszaemlékezni a maszáj nyelvű köszöntésre, de valahogy csak az anyjára tudott gondolni, és minden vágya az volt, hogy kiálthasson érte. De valami most mozdult a szemek alatt, a félhomályban alig látható arcon. Valamiféle fintort látott, ami nagyon hasonlított egy mosolyra. – Henry úrfi…? – kérdezte a férfi. Indy üresen nézett rá. – Aszkari – magyarázta a férfi. A vállára akasztott puskára mutatott. – Mr. Roosevelt… szafári. – Maga… maga egy…? – kérdezte a kisfiú. Az aszkari hátravetett fejjel nevetni kezdett. – Én… megijeszt téged? – kérdezte, mintha ez volna a legmókásabb dolog, amit egész nap hallott. Indy félelme eltűnt. Nem tudta; nevetni kezdjen-e, vagy essen össze a fáradtságtól. – Gyere! Én visszavisz téged – mondta az aszkari. – Mindenki téged keres… Elindultak a távoli hegy felé, amelynek tetején sápadt narancssárga tűz lobogott. Szürke füst gomolygott a fekete ég felé. Ahogy közelebb értek, Indy ismerős alak körvonalait látta a tűz fényében. Indy elmosolyodott, ahogy az árnyék elkezdett lefelé rohanni a dombon, szoknyája pedig a lába körül lengett.
– Mami! – kiáltotta Indy. Másodperceken belül odaért az anyja. Még a sötétben is látta, hogy sír. Az asszony hosszan, hosszan átölelte. Azután egy kicsit eltartotta magától, és megkönnyebbülten végignézett rajta. Amikor látta, hogy a fiúnak semmi baja, hirtelen dühtől kezdett csillogni a szeme, és a vállánál fogva megrázta Indyt. – Soha, soha ne csináld ezt még egyszer! Halálra izgultuk magunkat. – Sajnálom, mami – válaszolta Indy halkan. Mrs. Jones megköszönte az aszkarinak a segítséget. Azután hármasban visszamentek a hegy tetejére, a táborba. Jones professzor és Mr. Roosevelt a tábortűz mellett álltak. Amikor Indy odaért hozzájuk, semmit sem mondtak. Indy megpróbált rájuk mosolyogni, de egyikük sem mosolygott vissza rá. Apja arckifejezése olyan volt, hogy Indy egy pillanatig azt kívánta, bárcsak még mindig a vadonban lenne. Először Roosevelt szólalt meg. – A kelleténél több gondot okoztál, Henry. Egy nap alatt annyit, amennyi egy esztendőre is elég. Csalódtam benned. Azt hittem, értelmesebb vagy. – De uram – ellenkezett Indy –, a rojtos fülű gazellát kerestem. Csak megfeledkeztem az időről. – Nem akarok kifogásokat hallani! – csattant föl Roosevelt. Indy apjához fordulva hozzátette: – Jones professzor, azt ajánlom, a jövőben jobban ügyeljen a fiára! Az afrikai bozót nem játszótér!
Roosevelt elcsörtetett. Jones professzor mérges arca most már a szégyentől is vöröslött. Indy a földre szegezte a tekintetét. Ez élete egyik legrosszabb napja. Nem sikerült megtalálnia a gazellát, elhagyta egyetlen afrikai barátja, és ráadásul felmérgesítette a szüleit. De ez még mind semmi a legrosszabbhoz hasonlítva. A példaképének, Rooseveltnek csalódnia kellett benne. – Sajnálom – mondta halkan. – Hát sajnálhatod is! – válaszolta Jones professzor. – Egyenesen az ágyba mész, és vacsorát sem kapsz! Indy szótlanul megfordult, és a sátrához ment. Hogy nem kap vacsorát, az valószínűleg azt jelenti, hogy nem kap sült nőstény gnút, ami nem olyan nagy baj. De a gyomra korgásából ítélve most bármiféle hús megtenné. Éhezett, és ez most már reggelig így is marad. Egy újabb csalódás ezen a szörnyű napon. A sátrában az ágyára huppant. Érezte a naplót a zsebében. Felállt, meggyújtott egy petróleumlámpát, és az ágyára fektette a naplót. Odalapozott a rojtos fülű gazella rajzához, és a jegyzeteire nézett. Tűnődni kezdett. Megpróbálta összeállítani egyetlen gondolatsorrá mindazt, amit az öregembertől hallott. Meg kell találni az okát hogy azután elmondhassa Roosevelt elnöknek –, hogy tűnt el a rojtos fülű gazella… ha ugyan tényleg eltűnt! Vajon nem kószál-e még néhány a környéken? És ha igen, hogyan találhatná meg őket? További nyomokat keresett, valami új szempontot az egészhez. Lassan-lassan összeállt a kép. Minél többet gondolkodott, annál jobban megértette. A gyökér
dinnye… a tűz… kígyók… üregi patkányok… Firkálni kezdett a naplójába, és amilyen gyorsan csak tudta, lejegyezte a gondolatait. De szeme nemsokára leragadt, és nem tudott sokáig ellenállni az álomnak. Becsukta a naplót, a földre ejtette, és azonnal elaludt. Amikor Indy meghallotta a kinti zajt, épp egy álom közepén járt. Szeme azonnal kinyílt. Lehet, hogy öt perc telt el azóta, mióta elaludt, és lehet, hogy öt óra. Csak azt tudta, hogy még mindig sötét van, és biztos, hogy nem a táborlakók egyike sétálgat a sátra előtt. Csissz-csossz. A hang nagyon közelről jött. Túl közelről. Indy mozdulatlanul feküdt. Nem akarta a mászkáló lény figyelmét magára irányítani. A sátor ponyvája meghajolt, egyik oldalánál mozgást látott. Alig látszott a holdfényben, és már meg is szűnt. A nesz is elhallgatott. Csak a bogarak lusta zümmögését hallotta. Bármi is okozta a zajt, elment. Nem tudott megnyugodni. Mi van, ha az a valami vagy valaki egy másik sátor felé indult? Mi van, ha úgy döntött, hogy megtámadja a szüleit? Félrehúzta az ágy fölött a szúnyoghálót és körülnézett, valami nehéz tárgyat keresett, amit fegyverként használhat. De mielőtt akár egyet is léphetett volna, a bejáratul szolgáló sátorlap föllebbent. Indy a gyerekágy alá ugrott. Az a valami közeledett. A gyerek érezte, ahogy az ágy fölé hajol. Megfeszítette az izmait, felkészült, hogy fölfelé nyomja az ágyat. – In… dy… Megmerevedett a hangra. – Meto! – kiáltotta meglepve. Meto halkan, de örömteli hangon szólította:
– Gyere! Meto talál… gazella! Indy nem hitt a fülének. Hogyan várhatja el Meto, hogy bízzon benne, miután úgy otthagyta délután? Miként gondolja, hogy csak úgy belopakodhat a sátrába és elvárhatja, hogy Indy felpattanjon és kövesse? Amellett, ha újra elhagyja a tábort engedély nélkül, a szülei elzárják a világtól legalább harmincéves koráig! – Nem mehetek… – kezdte. Meto a szavába vágott. – Dinnye! – mondta maszáj nyelven. – Rojtos fülű gazella! Gyere látni! Indy kimászott a gyerekágy alól. – Biztos vagy benne? – kérdezte angolul, nem bajlódva a maszáj szavak keresésével. Meto bólintott. Szinte táncolt örömében. Kilépett a sátorból, és közben Indynek integetett, hogy kövesse. Indy nem engedte, hogy a gondolatok eluralkodjanak rajta. Minden kételyét félretette. Gyorsan föltornyozott néhány lepedőt és párnát, és a takaró alatt emberszerű formává állította össze őket. Azután fölvette a cipőjét, és Meto után rohant. A hajnal előtti fényben a síkság ijesztő ezüstszürkében látszott. Fejük fölött a repülő madarak szinte folyni látszottak a levegőben. A bozótból most nem hallatszott bőgés, morgás, csicsergés, csivitelés, horkantás vagy röffentés. Csak két pár láb tompa dobbanása, ahogy Indy és Meto a hegyek felé rohant. A tisztás sűrű bozóttal és sudár fákkal borított területben ért véget. Ott kénytelenek voltak lelassítani, ahogy a
póklábakként feléjük nyúló indákat és ágakat tolták félre. Éles, magas hangú sikolyt hallottak, Indy haja az ijedtségtől égnek állt. Fölnézett. Fekete-fehér csíkos majmok ugráltak ágról ágra. Egyikük újra sikoltott, és a fogát vicsorgatva egyenesen Indyre nézett. A kisfiú érezte, ahogy Meto megragadja a karját. – Gyerünk! – sürgette. Továbbmentek. Az állatok hangja minden egyes lépéssel hangosabb lett körülöttük, és Meto szemlátomást egyre gyorsabban mozgott. Indy úgy érezte, Meto valamiért azt gondolja, hogy kifutnak az időből. Útjuk most fölfelé vezetett. Huszonnégy órán belül másodszor egy meredek hegyet készültek megmászni. Másodszor is kiértek a bozótból egy tisztásra. Ennek a tisztásnak azonban nem sziklafal volt a túloldalán. Helyette kövekkel borított hasadékot láttak a túlsó szélén. A távolban, messze túl a hasadékon a kelet-afrikai magasföld körvonalai látszottak. A síkság és a felföld között azonban valahogy semmi se látszott. Meto és Indy odarohant a hasadékhoz, és lenézett. A látványtól Indynek elakadt a lélegzete. Az ezüstös fényben csillogva egy kis völgyet láttak. Olyan volt, mint valamiféle elvarázsolt, eldugott ország. A földet zöld növények borították. Buja, zöld levelű fák lógatták ágaikat a kis, nyílt víztükrű tó fölé. Gazellák sétáltak a bozótban, itt-ott megálltak, legelni. A fiúk leereszkedtek a lejtőn. Amikor leértek, a völgyben Meto egy olyan területre vezette Indyt, ahol itt-ott száraz növényi szárak álltak ki a földből. Meto a
puszta két kezével sietve ásni kezdett az egyik szár tövében. Indy letérdelt, hogy segítsen neki. A két fiú félresöpörte a piros földet. Valami kereket találtak alatta. Indy hirtelen érezte, amint fölpezseg benne az energia. Néhány pillanat alatt előkotortak egy kemény, kerek tárgyat. Kicsit kisebb volt, mint egy futball-labda. Kihúzták a földből, és felemelték. Ez aztán a dinnye – gondolta Indy. A tárgy ugyanis úgy nézett ki, mint egy hatalmas, tömör, kemény és tompa színű fehérrépa. Mint egy gyökér. Legalább a meghatározásnak ez a része megfelelő volt. Nos, bármi is-gyökér, fehérrépa, dinnye – megtalálták! A két fiú mindentudóan egymásra mosolygott. – Szóval várunk… -jelentette ki Indy, miközben azt figyelte, ahogy az ég lassan rózsaszínné változik a hajnallal. A síkság túloldalán a kávé és a sült hús illata terjengett Roosevelt tábora felett. Mrs. Jones hálóruhájára húzott fürdőköpenyben, lábujjhegyen odasétált a fia sátrához. Félrehúzta a sátorlapot, és benézett. Sötét volt odabent, de azért látta, hogy az ágy nyilvánvalóan foglalt. A takaró alatt ifjú Indiana Jones teljes hosszában aludni látszott. Csak ez az, ami számít. Mrs. Jones elmosolyodott, ahogy elsétált a sátortól. Szegény kisfiú biztosan nagyon fáradt. Most alhat, amilyen hosszan csak akar. 11. Fejezet A nappal együtt jöttek. Abban a pillanatban, amikor a völgy vöröses narancssárgává változott a felkelő nap fényében,
mozgolódás támadt a bozótban. Az első állat kidugta a fejét a tisztásra. Orrlyukai kitágultak és összeszűkültek, ahogy körbeszaglászta a területet, ahol a gyökérdinnyék nőttek. Hamarosan három másik gazella csatlakozott hozzá. A sűrű bozót közepéből Indy kilesett a távcsövén. Nem tudta levenni a szemét az állatok lándzsaszerű szarváról. Hihetetlenül hosszúnak tűnt. Ahogy az állatok patáikkal és orrukkal ásták a gyökereket, e furcsa, hosszú szarvak szikráztak a fényben, vágták, szelték a levegőt. Indy még mindig nem volt biztos benne, hogy ez ugyanaz a faj. A beise-gazellának is ilyen szarva volt, meg a gemsboknak is. A fény még mindig elég gyér volt, az állatok pedig gyorsan mozgatták, kapkodták a fejüket. Indy megpróbált a fülükre fókuszálni a látcsővel. Az első állat fölemelte a fejét. Látszott, hogy elégedetten rágcsálja a gyökérdinnyét. Néhány légy kezdett körülötte röpködni, a gazella pedig hirtelen megrázta a fejét, idegesen megmozgatva a fülét. Ekkor látta meg Indy a fekete szőrcsomókat. Ott voltak, épp a helyükön. Úgy álltak ki a fül csúcsából, mint két hatalmas műszempilla. Indy majdnem elkiáltotta magát örömében, de nem akarta elijeszteni a gazellákat. Azt akarta, hogy nagyon sokáig maradjanak; elég sokáig ahhoz, hogy végrehajtsa a tervet, amelyik épp most körvonalazódott a fejében. Mindenesetre azért megosztott egy csöndes, de fékeveszetten boldog mosolyt Metóval. És ez elég volt.
Mire Indy és Meto visszaértek a táborba, a reggeli már majdnem véget ért. A két fiú szót sem szólva elvált egymástól. Indy az étkezőkunyhó felé indult, Meto pedig elbújt egy üres sátor mögött, a kiásott dinnyét szorongatva. Indy tervének első lépése kezdetét vette. Az étkezőkunyhó előtt megállva mélyet sóhajtott. Begyömöszölte az Ingét a nadrágjába, és megpróbált kipihentnek látszani. Elégedetten ásítva besétált a kunyhóba, és leült a mamája mellé. – Jó reggelt, drágám! – mondta Mrs. Jones melegen. Az asztal túloldalán Miss Seymour Roosevelt mellett ült. Nagyon jókedvűnek látszott, ahogy ő is jó reggelt kívánt. – Jó reggelt! – válaszolta Indy. – Jöhet a reggeli gnú! Mr. Selous átnyújtotta a szelet húst és főtt tojást tartalmazó tálcát Jones professzornak, aki hang nélkül továbbadta Indynek. Az asztalfőn Roosevelt elnök lenyelt egy nagy falatot, azután azt mondta: – Lehve van. Nem gnú. – Lehve? – mosolygott Indy. – Tényleg? Roosevelt meglepettnek látszott. – Igen, az egy antilopfajta. Miért? Indy visszfojtotta a nevetést. Jól emlékezett, milyen kíváncsisággal töltötte el őt meg az apját a gőzhajón, amikor először hallottak erről a különös állatról. – Csak kíváncsiskodok – felelte. Roosevelt mogorván azt felelte: – Nos remélem, megtanultad a leckédet tegnap éjszaka, Henry!
– Igen, megtanultam, uram – válaszolta. – Szerencséd – biccentett Roosevelt, zsíros száját törölgetve. – Most, ha megbocsájtanak… Fölállt, hogy elinduljon, de valaki elállta az útját. Meto. Indy eltakarta az arcát. Ez nem volt benne a tervben. Metonak várnia kellett volna. Az egész dolognak sokkal… kifinomultabban kellett volna lezajlania. Indy sóhajtott. Még csak ez hiányzott! – Bocsánat! – mormogta Roosevelt. Meto nem mozdult. A dinnyét idegesen a levegőben lóbálva, így kiáltott: – Indy, Indy! Roosevelt tanácstalanul nézett Metóra. Oldalra lépett, Meto pedig rohanvást elindult Indy felé. – Mi az ördög…? – csodálkozott Mr. Selous. – Zöldség van reggelire? – Itt a dinnye – kezdett hadarni Meto maszájul, ahogy Indy kezébe adta a gyümölcsöt. – Mondd meg nekik! Mondd meg nekik! – Nyugalom, lassíts! – figyelmeztette Indy. Miss Seymour meglepettnek látszott. – Nem ismerem ezt a nyelvet… – Mit mond? – kérdezte Mrs. Jones a fiát. Indy mélyet lélegezve nekikezdett. – Ez Meto. ő a barátom, és segített nekem. Megpróbáltam elmondani maguknak tegnap… Megtaláltuk a rojtos fülű gazellát. Roosevelt, aki már majdnem kilépett a kunyhóból, most gyorsan megfordult,
– A síkság túloldalán vannak – mondta Indy tárgyszerűen. Azután az apjának adta a dinnyét. – Ez egy gyökérdinnye, ahogy láthatod. Jones professzor üres tekintettel bámult a dinnyére. -Nem értem… – Hadd nézzem meg! – kérte Mrs. Jones, és fölállt, hogy közelebbről is megvizsgálhassa. – Nos, nos! – dünnyögte Selous, miközben a dinnyét méregette szemüvegén keresztül. Miss Seymour is felállt, hogy közelebbről tanulmányozhassa a különös tárgyat. Indy a szeme sarkából látta, hogy Roosevelt közelebb jön. Jó. Kezd kíváncsi lenni. Az önbizalma megnőtt. – A rojtos fülű gazellák azért nincsenek ezen a környéken többé, mert ez a fajta gyökérdinnye a kedvenc táplálékuk – mondta egyenesen Rooseveltre nézve. Az elnök most már visszasétált az asztalhoz. Csupa fül volt. – Felismerem ezt a micsodát – jelentette ki Mr. Selous. – Ezeket a dinnyéket botanikus körökben elefánt futball-labdának hívják. – Meto segített megfejteni, mi történt – magyarázta Indy Rooseveltnek. – Megígértem, elnök úr, hogy megtalálom az állatokat, és meg is találtam. Mindent leírtam ide. Kivette a naplót a zsebéből, és kinyitotta, annál a résznél, ahová előző este jegyzetelt. Azután átnyújtotta a könyvet Rooseveltnek.
– Tudja, elnök úr – magyarázta –, nagy tűzvész volt a bozótban, ami minden kígyót megölt. Ezek a kígyók általában üregi patkányt ettek… – „…és a patkányok a föld alá bújva túlélték a tüzet” – olvasta hangosan Roosevelt. – Igen! – lelkesedett Indy. – Mivel nem voltak kígyók, hogy megegyék a patkányokat, olyan sokan lettek, hogy fölfalták az összes dinnyét. Nincs gyökérdinnye, nincs gazella! Roosevelt tágra nyílt szemmel elvette a gyökérdinnyét Jones professzortól, és tanulmányozni kezdte. – Látja, elnök úr! – magyarázta Indy. – A természetben minden összefügg mindennel. Minden növény és állat kapcsolódik a másikhoz. Bármi történik az egyikkel, az a többinél is okoz valamit. A gazellák elköltöztek, hogy másutt keressék a gyökérdinnyét. – Nagyon logikus okfejtés, Henry! – mondta Miss Seymour mosolyogva. – Különös egy dinnye – mélázott Mrs. Jones. – A föld alatt nő – jegyezte meg Indy. – A gazellák kiássák. Azt hiszem, csak az alakja miatt hívják dinnyének. – Nyilvánvaló – jegyezte meg Jones professzor. – És mi van a gazellákkal? – Meto és én láttuk őket! Csak néhányat, de esküszöm, hogy a világ legszebb állatai! – Rooseveltre nézett, azután megvonta a vállát. – Ezért vesztettem el az időérzékemet tegnap. Kis lelkiismeret-furdalása támadt az utolsó megjegyzése miatt, de szemlátomást a többiek számára ez most nem
látszott fontosnak. Roosevelt szeme csillogott az izgalomtól. – Mit mondtál, milyen messzire? – Egy kis völgyben – felelte Indy, nagyjából arrafelé mutatva, ahonnan ő és Meto nemrég érkeztek. – A bozót közepén, arrafelé. Indy érezte, ahogy az apja rábámul. Mindentudó szeme, úgy tűnt, azt mondja: „Most megúsztad ezt az egész disznóságot, mi?” – Nagyon okos fia van, Jones professzor! – dicsérte meg a fiút Roosevelt. Azután így szólt a szolgájához. – Nyergeljetek fel! És szerezzetek néhány lovat a barátaimnak is! A fekete fiú munkához látott. Selous a fegyversátorba rohant, Jones professzor pedig követte. Mrs. Jones és Miss Seymour a dinnyét tanulmányozták. Meto és Indy egymásra vigyorogtak. Nem volt szükségük szavakra ahhoz, hogy elmondják, mit éreznek. 12. Fejezet A hasadék ragyogott a napfényben, ahogy a lovasok felkaptattak a dombra. A csapat tagjai, Indy, Meto, Roosevelt, Selous, Jones professzor és Kermit elelakadó lélegzettel bámulták az alattuk elterülő zöld gyönyörűséget. Meto egy kis tisztásra vezette őket, nem messze a dinnyéket termő száraz földdarab fölött. Itt mindannyian leszálltak és a fákhoz kötözték lovaikat. Selous elővette a puskákat. – Biztos vagy benne, hogy ez az a hely? – suttogta Roosevelt.
Indy majdnem szétrobbant az izgalomtól. – Igen, uram! – mondta körülbelül tíz decibellel hangosabban a kelleténél. Metóra nézett, aki szintén ragyogott a büszkeségtől. – Akkor menjünk! – bólintott Roosevelt. Selous három puskát adott Jones professzornak. – Barátom, megválasztottuk fegyverhordozónak! – mondta. Jones professzor magára erőltetett egy mosolyt, de Indy biztos volt benne, hogy az apja egyáltalán nem örül a megtiszteltetésnek. Meto és Indy vezették a többieket. Megtaláltak az alig néhány órával azelőtt használt búvóhelyüket. A bokrokon keresztül Indy a dinnyék száraira mutatott. Roosevelt, Kermit és Selous azonnal kiragadták a puskákat Jones professzor kezéből. Csöndesen lehasaltak a bokrok közé, és egyenesen a szárak felé céloztak. Indy végignézett a most már ismerős területen. Remélte, hogy a gazellák feltűnnek. Elképzelte őket, ahogy legelésznek, a fülüket mozgatják, fejüket rázzák, miközben lándzsa-szarvuk alakzatokat rajzol a levegőbe. Azután hirtelen visszanézett a három vadászra. – Maguk mind lőni fognak? – Csitt! – sziszegte Roosevelt. Indy csöndben maradt, ő vezette ide őket. Majdnem megölette magát a kutatás során, most pedig büszke nyomozói képességeire. De annyira el volt foglalva ezzel az egésszel, hogy közben elfelejtett gondolkozni. Egyáltalán nem gondolta végig, mi történik a legvégén.
Az idő pedig telt. Úgy tűnt, már órák óta várnak, pedig valójában alig lehetett több tíz percnél. Azután hirtelen hangos zörgést hallottak a bozótból, a dinnyeszárak közelében. A vadászok feszülten figyelni kezdtek. Indy gyomra összeszorult. Most legbelül azt remélte, hogy a gazella helyett zebra tűnik elő, vagy vízibivaly. Bármi más, csak ne egy rojtos fülű gazella. A jellegzetes szarvakat azonban nem lehetett eltéveszteni. És a feltűnő szőrcsomó is ott lebegett a fülük végén. Az állatok egyesével a tisztásra léptek. Végül már heten voltak, mohón készültek egy újabb lakomára. – Na végre… – suttogta Kermit. Mindhárman a puskájuk célkeresztjébe vettek egy gazellát. Meto rémülten befogta a fülét. Indy csak bámult, és képtelen volt akár egyetlen porcikáját is megmozdítani. Durrrr! Elsőnek Roosevelt lőtt. A gazellának reagálni sem volt ideje. Hátrahőkölt, és összeesett. A maradék hat közül három csak állt, a meglepetéstől mozdulatlanul, dermedten. Másik kettő rémülten táncolni és rugdalózni kezdett. Csak egyetlen egy próbált meg visszarohanni a bokorba. Durrrr! Durrrr! Kermit és Selous egyszerre tüzeltek. Az álló gazellák egyike összeesett. A menekülő állat a tisztás szélén zuhant a földre. Háromnak vége. Indynek összeszorult a szíve. Nem így tervezte.
Roosevelt újra célzott. A megmaradt gazellák legközelebbikét vette a célkeresztbe, a megfelelő pillanatra várva. Vad gondolatok cikáztak Indy fejében. „Az ehhez hasonló vadállatoknak egy múzeumban van a helyük. Hogy mindenki láthassa őket… Több száz múzeum van a világon.” Ezt mondta Roosevelt. Vajon gondolkozott-e rajta, hogy melyik múzeumnak melyik gazellát küldi? Van-e elég gazella a környéken minden múzeum számára? Vajon addig fog lövöldözni rájuk, míg mindegyiket le nem teríti? Dr. Roosevelt valami mást is mondott: „soha ne felejtsd el, hogy a puskát csak akkor szabad használni, ha az életed veszélyben van.” Indy jól emlékezett rá, hogy már akkor is mennyire csodálkozott Roosevelt kétféle, egymástól nagyon is különböző kijelentésén. Most viszont nem csodálkozott. Most senki sem azért használja a puskát, hogy megvédje az életét. Ezek a gyönyörű állatok pedig nem érdemlik meg, hogy holtan és kitömve álljanak egy múzeumban. Indy vadul akcióba lépett. Rooseveltre vetette magát, félrelökve a puska csövét. – Ne többet! – kiáltotta. Roosevelt megfordult. Az arca tűzvörös volt, a fogát dühében összeszorította. Néhány perccel ezelőtt ez a nézés még halálra ijesztette volna Indyt. Most már nem törődött a félelemmel. – Azt mondtam, ne többet! – kiáltotta. Kermit és Mr. Selous leengedték a fegyverüket. Hitetlenkedő tekintettel Indyre bámultak.
– Már így is túl sokat megöltek! – folytatta Indy. – Ne többet! Szaval visszhangzottak a völgyben. Ahogy a hang lassan elhalt, a közelben már nem hallatszott más, mint a megmaradt, elrohanó gazellák patadobogása. Másodpercekkel később az is elhalt. A tisztás – nem számítva a három halott állatot – teljesen üres volt. Indy nem látott mást, mint a legnagyobb élő amerikai elnök tekintetét. Az izzadtságcsöppektől csillogó szemüvegen keresztül is látszott, hogy gyilkos düh villog Roosevelt szemében. Indy egy pillanatig ugyanúgy csapdában érezte magát, mint a gazellák. Hátrahőkölt és várta, hogy Rooseveltből kirobbanjon az indulat. Egy izzadtságcsepp hullott az elnök bal szemöldökéről az arcára, ahol összeolvadt egy másik verejtékpatakkal. Az arc eltorzult, s a verejtékcsepp lecsordult Roosevelt arcán. Különös szarkalábak formálódtak a szeme sarkában. Másodpercekig tartott, amíg rájött, hogy Roosevelt mosolyog. – Nagyon is igaz! – kiáltotta Roosevelt. – Nagyon is igazad van, Henry! Lehet, hogy ritka fajról van szó. Indy hallotta a szavakat. Tudta, hogy Roosevelt mondja őket. De az elnök most egyáltalán nem volt fontos. Indy a tisztás felé fordította a fejét. Meto az egyik vértől csepegő gazella mellett térdelt. Ijedtség és szomorúság keveredett az arcán, miközben reménytelenül átölelte az állat holttestét, és megpróbálta felemelni a fejét.
Indy elfordult. A távolban valami mozgást észlelt. Felnézett és látta, hogy egy sor állat rohan föl a völgy másik oldalán. Ahogy eltűntek, az utolsó dolog, amit még látott, a hosszú, hegyes szarvuk volt. Kis megkönnyebbülést érzett. Nehéz kéz ért a vállához. Az érintéstől visszatért a valóságba. Felnézett Roosevelt elnök arcába. – Köszönöm, Henry! – mondta Roosevelt halkan. Indy odébblépett. – Igenis, uram. Nem volt biztos benne, de ahogy csöndben visszasétált a lovához, úgy hallotta, mintha Roosevelt hozzátenné: – Remek kis fickó! 13. Fejezet Másnap reggel Indy a tábor közelében, a domb szélén hevert. Lefelé nézett a hasadékba, a távcső a nyakában lógott. Cseppet sem meglepő módon a szokásos helyen most is ott állt Meto a kecskéivel. – Meto! – kiáltotta. Meto felnézett. Indy már rohant is lefelé. A fekete fiú üdvözlő szavakat kiáltott felé. Mikor Indy odaért, mély lélegzetet vett, és azt mondta: – Elmegyünk. Ujjaival elsétáló mozdulatot utánzott. – Elmegyünk. Meto komolyan nézett rá, azután bólintott. Indy levette a nyakából a távcsövet. Ajándék volt ez, utazása első igazi hősétől, most pedig ajándék lesz utazása utolsó hősének. Gyorsan Meto nyakába akasztotta a távcsövet, és a gazella maszáj megfelelőjét mondta.
Meto büszkén mosolygott. Neki is volt ajándéka. Egy bőrtarisznyába nyúlva elővette furulyáját, és Indy kezébe adta. Ugyanazt, amelyiken együtt játszottak néhány nappal azelőtt. Indy most rájött, hogy pontosan olyan volt, mintamelyiken az öregember játszott. A szájához emelte a furulyát, és meg- próbált egy dallamot játszani. Újra szörnyen hangzott. Nevetni kezdtek. Indy elgondolkozott az üzlet igazságosságán. A távcsövet végül is könnyű használni, a maszáj furulyán játszani viszont majdnem lehetetlen. Az öregemberre gondolt, hogy az milyen könnyedén játszott gyönyörű dallamokat. Eszébe jutott, hogy nem is mondta meg neki, miért keresi a gazellát. Annyira meg akarta találni, hogy a miért nem tűnt fontosnak. Talán, ha mindent elmond, az öreg figyelmezteti. Vagy hazudott volna neki annak az érdekében, hogy távol tartsa az állatoktól. Akkor egy gazellát sem öltek volna meg. Az is lehet, hogy az öreg tudta, Indy mit akar. Talán azt akarta, hogy az eset tanulságul szolgáljon neki, hogy a saját kárán tanuljon. Köszönetet mondott Metónak, és elbúcsúzott tőle. Azt remélte, látja még egyszer Metót. Talán legközelebb hatalmas rojtos fülű gazellacsordák szaladgálnak Brit Kelet-Afrikában. Talán egy szép napon ő és Meto felmásznak egy nagy hegy tetejére, hátukat egy kidőlt fa törzsének vetik, és ügyelik a síkságon keresztülszáguldó gazellákat.
Az övébe dugta a furulyát, és visszaindult a tábor felé. Ideje szembenézni a valósággal: Miss Seymour azt akarja, hogy bepótolja a latinleckéit, mielőtt elindulnak. De Miss Seymourt sehol sem látta, mire visszaért, így hát az idős hölgy sátrához sétált. – Miss Seymour? – kiáltotta. – Én fölkészültem! Senki nem válaszolt. Bekukkantott a sátorba. Ekkor azonban kacagást hallott maga mögött. A hang ismerős volt, de a kacagás nem. Megfordult. Látta Miss Seymourt, amint a tábor túlsó vége felé sétál, puskával a karján. Roosevelt elnök bandukolt mellette. Beszélgettek, Indy épp hogy hallotta a szavait: – Fox tizenkettes vadászpuska… soha nem csináltak jobbat! Megkönnyebbülten sóhajtott. Amíg, Theodore Roosevelt a közelben tartózkodik, még Miss Seymour is tudja, mi a legfontosabb! Történelmi jegyzet Az afrikai szafári idején Teddy Roosevelt túlsúlyos volt, vak a félszemére, folyamatosan reumától és néha az asztmától szenvedett. Bennszülött teherhordói Bwana Tumbónak, vagyis „Nagyhas úrnak” nevezték – természetesen csak a háta mögött. De a fent említett tények egyike sem akadályozta meg abban, hogy személyesen lelőjön kétszázkilencvenhat vadállatot, közöttük kilenc oroszlánt, nyolc elefántot, tizenhárom rinocéroszt, húsz zebrát és hat bölényt. (Mindent összevetve az expedíció, amely 1909 márciusában kezdődött és 1910 júniusában ért véget, 4900 emlőst, 4000 madarat, 500 halat és 2000 hüllőt küldött a
Smithsonian Intézetnek.) Roosevelt,- aki akkoriban ötvenéves volt, olyan energiával vetette magát a szafáriba, amely megszégyenítette a fele olyan idős fiatalembereket is. Másokat megszégyenítő dolgokat tenni persze nem volt szokatlan Roosevelt számára. Egész életében ilyeneket csinált. 1858-ban született, törékeny, sovány fiú volt, aki asztmától szenvedett. De rengeteget tornázott, sokat sportolt. Végül amatőr ökölvívó és testépítő lett. Bár nem nőtt magasabbra százhetven centinél, robusztus, erős testalkatú felnőtt lett. Keményen tanult, és a Harvard egyetemen évfolyamának legjobbjai között végzett. Később a Columbia jogi karán tanult, és a vakációja abból állt, hogy megmászta Svájcban a Matterhornt. Huszonhárom évesen úgy döntött, hogy politikus lesz. Az első választáson, amelyen indult, tagja lett New York állam közgyűlésének. Három évvel később, édesanyja és felesége halála után, abbahagyta a politizálást és Dakota államba költözött, hogy egy farmot vezessen. Két éven keresztül vadász- és lovagló tudományát tökéletesítette, s kidolgozta elképzeléseit a környezetvédelem feladatairól. 1889-ben újra visszatért a politikához, az amerikai közélet úgy ismerte meg, mint a korrupció elleni keresztes hadjárat egyik vezetőjét és legkitűnőbb szónokát. 1895-ben New York rendőrfőnöke lett, majd William McKinley elnöksége idején a haditengerészet helyettes államtitkára. 1898-ban lemondott a posztjáról, hogy megszervezhesse az Első Önkéntes Lovasezredet a spanyol-amerikai háború kubai hadjáratához. Roosevelt
kubai katonai sikerei legendássá tették a nevét; lovasságát elnevezték „Nehéz Fiúknak”. Roosevelt hősként tért vissza. Előbb New York állam kormányzójává választották, azután az Egyesült Államok alelnöke lett. Amikor McKinleyt 1901-ben meggyilkolták, az alkotmány előírásai alapján Roosevelt lett az elnök. 1904ben azután már a választási kampány után is megválasztották. Elnökként a környezetvédelemben elért sikereire volt a legbüszkébb. 1905-ben megalapította az Egyesült Államok Erdészeti Szolgálatát. Intézkedései megmentettek több mint negyven millió hektárnyi erdőt; négy nemzeti vadasparkot, ötvenegy nemzeti madárrezervátumot, huszonegy nemzeti parkot és emlékhelyet hozott létre. Hihetetlen mennyiségű könyvet olvasott. Néha kettőt, hármat is naponta, ő maga huszonnyolc könyvet írt, valamint körülbelül százötvenezer levelet, több ezer cikket és beszédet. Tökéletesen ismerte a világtörténelmet, irodalmat és a természettudományt. Afrikai szafárija egyike volt az utolsó kalandjainak. 1919-ben, hatvanévesen, álmában érte a halál. Roosevelt szafárijának idején Afrika az európai gyarmatosítók uralmi terepévé vált. A húszas évek végén majdnem az egész afrikai kontinens gyarmat volt. Jóval később, a hatvanas években azután a függetlenségi háborúk során a bennszülött afrikaiak a legtöbb országban kivívták a függetlenséget. 1963-ban Brit Kelet-Afrika Kenya néven önálló állam lett. Afrika nagy részén még mindig az őstermészet, a vadon található, de ennek nagyobb része ma már
vadrezervátum, vagy legalábbis át meg átszeli a rengeteg autós szafári vadászösvénye. Az állandó vadászat évtizedei azonban meghozták „eredményüket”. Sok állatfaj veszélyeztetette vált, és vadászatuk a legtöbb országban ma már tiltott. Ha Teddy Roosevelt ma élne, nem vadászhatna olyan nyugodtan, mint annak idején. Akkoriban azonban, amikor ő élt és vadászott, olyan nagy mennyiségű és olyan sokféle állat élt Afrikában, hogy az ember el sem tudta képzelni, miként is tűnhetnének el. Ám a rojtos fülű gazella, melynek tudományos neve Oryx gazella callous, még mindig megtalálható, különösen Kenya déli és keleti területein. E történettel ellentétben Theodore Roosevelt feljegyzései nem mutatják, hogy akár egyet is megölt volna közülük. ISBN 963 654 007 l Megjelent az MTM Kommunikációs Kft. és a Fabula Könyvkiadó Kft. közös kiadásában Felelős kiadó: Tóth József ker. igazgató és Jenei Tamás igazgató Felelős szerkesztő: Kovács Pál Műszaki vezető: Fellegvári Tibor Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea Kaposvári Nyomda Kft. 151072, Kaposvár, 1995 Felelős vezető: Mike Ferenc igazgató Terjedelem 7,38 (A/5) ív
