J. Simon Aranka - Hazatérés Hideg, téli reggel volt, vágni lehetett odakint a sötétséget. Undorodva öltözködött a gyér villanyfényben. Fázósan, gépiesen húzgálta magára ruhadarabjait. Erős késztetést érzett, hogy visszameneküljön az ágy melegébe, de a munka nem várt. Néhány dobása volt már, és a főnöke kilátásba helyezte, hogy a legközelebbi alkalommal másik állás után nézhet. Rosszkedvűen vánszorgott be a fürdőszobába. Mit ér ez a nyavalyás élet? Ebben az unalmas porfészekben tengeti magát huszonöt éve. Minden nap ugyanaz, soha, semmi sem változik. Ez vár rá még cirka hatvan évig? Azért a semmi pénzért gürcölni a halálig? Kalandokra vágyott, izgalomra, jó nőkre, belevaló haverokra. Mire végzett a mosakodással, már olyan ingerült volt, hogy eldöntötte, nem is szól apjához, aki a konyhában várta a reggelivel. Most minden fájdalma és dühe ráirányult. Micsoda tehetetlen, élhetetlen alak! Neki köszönheti minden szerencsétlenségét. Felesége is ezért hagyta el, mert képtelen volt karriert csinálni, egész élete egy csőd. Mit tud felmutatni ötvennégy évesen? A nagy semmit. Hiába próbálta anyjával együtt az örege szájába rágni éveken keresztül, hogy becsületből és emberbaráti szeretetből nem lehet megélni, ő ragaszkodott az elmebeteg ideáihoz. Most is, csak rá kell nézni! Ilyen egy sikeres férfi? Ódivatú nadrág, tiszta, szépen vasalt, de nyilvánvalóan olcsó, agyonhasznált ing. Maga vágja a haját, mert fodrászra is sajnálja a pénzt, ráadásul a divat csöppet sem érdekli sem a haj, sem az öltözködés terén. Nem változtat munkahelyet, mert szerinte a hűség fontosabb a pénznél. Első szóra segít mindenkinek, aki kér tőle. Meg sem tudná számolni, hányszor átverték már, de ilyenkor mindig azt mondta: "Mindenki a maga lelkiismeretével számol el, ők az övékével, én meg az enyémmel". Az apám egy balek, mondta ki magában az ítéletet. Ezért nem volt, és nem is lesz soha semmije. Kell a fenének az átkozott reggelije, vont vállat dühösen, és kirohant a hideg, szenvtelen reggeli ködbe. Apja szomorúan nézett utána. Nem szólt egy szót sem, csak elpakolta az asztalról a nagy gonddal előkészített ételt. Szeretett rendben hagyni mindent, mielőtt elment otthonról. Hiányzott az asszony a házból, de ő a felesége után nem akart idehozni senkit, nem akart a gyereknek mostohát. Pedig de jó lett volna, ha esténként egy szerető asszony testmelege várja a hideg paplan helyett. Erről is lemondott, csak hogy a gyereknek jó legyen. Szegény, mégis milyen boldogtalan. Minden alkalommal összeszorult a szíve, amikor ezt a csalódott, elkeseredett kifejezést látta az arcán. Annyira szerette volna vele megosztani boldogságának titkát, de ő mindig elzárkózott előle. Pedig a kulcs olyan egyszerű: örülni annak, amit ad az ég, és szeretni kell, odaadni mindenünket annak akit szeretünk. Neki már csak a fia maradt, hát neki szánt mindent, őérte dolgozott. Megvolt mindenük, ami kellett. Igaz, nem dőzsöltek, nem szórták a pénzt, de nem kellett szégyenkezniük sem, ha jött a díjbeszedő a gázművektől. A fizetéséből megmaradt kis fölösleget - merthogy magára nem költött semmit - félretette a fiú esküvőjére. Reménykedett, hogy egyszer majd csak eljön az is, talán még az unokáját is megéri. Nem szeretett volna úgy meghalni, hogy a gyerek még nem állapodott meg, nincs aki szeresse, gondoskodjon róla majd helyette is. Az ő leendő családjáért gyűjtögette kis pénzecskéjét egy külön bankszámlán. Tudta ezt a fiú is, de ennek sem tudott örülni, ahogy semmi másnak sem. Csak ült a rázós buszon, és bámult kifelé. Vágyakozva nézte az ablakon keresztül a gyorsan elsuhanó jobbnál-jobb autókat, s mint a keserű epe a nyelőcsövet, úgy öntötte el lelkét az irigység. Ha neki is lenne ilyen autója, akkor ráérne később is fölkelni, és nem kellene minden nap ezzel az ócskavassal bezötykölődnie a munkahelyére. Az öregnek biztos van annyi pénze a bankszámláján, amennyiből kijönne egy viszonylag jó állapotban lévő kocsi, de meg sem próbálta rávenni, hogy vegye ki a bankból, hiszen ismeri jól, skótabb a skótnál is. Élhetnének sokkal jobban, vehetnének ezt-azt néha, hogy legalább olyankor érezze: van értelme élni, dolgozni, de tudta, apja ez ügyben hajthatatlan. "Legyen neked elég, amit keresel", mindig ezt
1
mondogatta, ha kölcsönkért tőle hónap végén, mert képtelen volt beosztani a pénzt. Másnak bezzeg adott szívesen, csak a saját fiának nem. Ökölbe szorult a keze, elfogta a gyűlölet. Mire gyűjtöget, kinek tartogatja a pénzét? És ha sosem nősülök meg? Magával viszi a sírba? Majd minden reggel ezek a rossz gondolatok forogtak az agyában, de most más volt, most egészen a torkáig hatolt az életundor, és nem akarta lenyelni, ahogy eddig tette. Váratlan elhatározással felpattant az ülésről, és megnyomta a leszállás jelző gombot. Délután, amikor az apa hazaért a munkából, meglepetten fedezte fel a tévé előtt heverésző fiút. – Hát te? Ma rövidebb volt a műszak? – Ja! – hangzott a flegma válasz. – Én rövidítettem le. – Ezt nem értem... – kezdte az apa, de a fiú felugrott a heverőről és szembe fordult vele. – Tudom. Nem értesz te semmit! Téged nem érdekel én mire vágyom, én mit szeretnék, én hogy akarok élni. – Akkor mondd meg! Hogy akarsz élni? – kérdezte az apja minden indulat nélkül. – Tudom is én! Csak egyben vagyok biztos: nem fogok úgy élni, mint te! Élvezni akarom az életet, semmit meg nem tagadni magamtól. – Miért? Nincs meg mindened, ami kell? – Nincs. Mindig te mondod meg, mi az, ami nekem kell, ami nekem jó, de elég volt, nem bírom tovább! Elmegyek itthonról, a magam ura akarok lenni. – Épp most mennél el? Két nap múlva karácsony. A legszebb ünnep. – Neked – húzta el száját a fiú. – Nekem azonban nem jelent semmit. Az az idegesítő, ömlengős maszlag a szeretetről nekem nem mond semmit. Az apa lehajtotta a fejét. Fiának minden szava éles késként hatolt a szívébe. Tényleg nem értette, mi baja, hiszen nála ingyen lakhatott, ő kiszolgálta, főzött, mosott rá. A fizetéséből sem kért soha egy fillért sem, pedig igazán hozzájárulhatott volna a költségekhez. Ő sosem ment el szórakozni, a fia az összes keresetét elverte. Mindent egymaga fedezett, és amit nagy nehezen megtakarított, a fiának rakta félre. Ha majd meghal, övé lesz minden, a pénz, a lakás. Most meg el akar menni. Ez fájt, nagyon fájt, mintha egy részét akarta volna valaki kiszakítani belőle. És mindez éppen karácsony előtt. Ilyenkor még az is gondol a szeretetre, aki egész évben nem törődik másokkal. Milyen zavaros érzés ez a szeretet! Egyrészt visszatartotta volna a fiát, hiszen féltette, másrészt tudta, hogy nincs joga magához láncolni, muszáj elengednie. Aki szeret, szabadadon hagy. – Legyen, ahogy akarod! – bólintott. – Hová mennél? - Azt nem kötöm az orrodra! – vágta oda arrogánsan a fiú. Nem számított ilyen könnyű győzelemre. Persze a neheze még csak most következett. Keményen előretolta az állát, úgy lökte oda a szavakat: – Add ide a pénzt, amit nekem tettél félre! Szükségem lesz rá. Apja szemét elfutotta könny. Nem így gondolta, amikor a születésétől fogva elkezdte gyűjtögetni a forintokat. Mindig egy szép esküvő lebegett a szeme előtt, ahol fia a vőlegény. Elképzelte, hogy az ifjú pár majd az ő segítségével szépen boldogul; lakást, autót vesznek. Most minden álma szétfoszlani látszott. Igen, de ezek az ő álmai, nem a fiáé. Keserves érzés volt, mégis kimondta: – Jól van fiam, elvégre neked gyarapszik az a pénz a bankszámlán. Vidd el nyugodtan, a tiéd. Átadta a bankkártyát és összetört szívvel, de hagyta, hogy egyetlen fia, élete célja és reménysége egy hátizsákkal a vállán kilépjen az életéből. A fiú azt sem tudta, hová legyen örömében, amikor kijött a bankból. Legvérmesebb álmaiban sem remélte volna, hogy apja ennyi pénzt összegyűjtött a szerény kis keresetéből. Hátizsákjában a tizennyolcmillió forinttal rögtön az autókereskedésbe sietett, ahol készpénzért vásárolta meg a vadonatúj autót. Már régóta sóvárogva nézegette a kirakatban, és most itt van, az övé a ragyogó dukkózású, tűzpiros sportkocsi. Elégedetten markolászta a valódi
2
bőrborítású volánt. Igaz, tíz milka ugrott, de megérte, és még mindig maradt nyolc, az sem semmi. Én leszek a császár az éjszakában, gondolta felvillanyozva. Természetesen nem a vidéki éjszaka császára akart lenni, ezért aztán hamar gázt adott, és elporzott a főváros irányába. Csak azt sajnálta, hogy december lévén nem villoghat a nyitható tetővel. Előkelő szállodában szállt meg, ahol kiélvezhette gazdagsága minden előnyét. A bőkezűen szórt borravaló megtette hatását; a recepciós, a boyok és londinerek, mind úgy hajlongtak előtte, mintha magát Rockefellert látták volna vendégül. Hajnalig a bárban szórakozott, majd a lakosztályában folytatta azzal a néhány lánnyal és fiúval, akikkel ivászat közben összemelegedett. Késő délután ébredt. Iszonyú szomjúság és fejfájás gyötörte. Kábán nézett körül a szobában. Egyedül volt, csak a hihetetlen rendetlenség maradt vele: szanaszét dobált bútorok, falról leszaggatott falvédők, üres piás üvegek és összetört képek a földön. Hirtelen józanodott ki, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel. A zakójához kapott, beletúrt a zsebébe. Üres volt. Elvitték az összes zsozsót, amit magánál tartott, még a gyűrűt is lehúzták az ujjáról, amit a nagyapjától kapott az érettségire. Szerencsére a pénz nagy részét a szálloda széfjében helyezte el, a slusszkulcs meg a másik nadrágja zsebében volt, azt elfelejtették átkutatni. Milyen egy tolvaj nép ez, állapította meg rosszkedvűen. Elhatározta, hogy ezek után inkább külföldön keresi a boldogulását. Nyugaton minden sokkal másabb, ott kulturáltak az emberek, nem lopják ki egymás szemét a cimborák. Meggyőződéssel hitte, hogy odakint úgy élhet majd, "mint Marci Hevesen". Alig várta, hogy lelépjen innen. A kijelentkezésnél még érte egy kellemetlen meglepetés. Az előzékeny recepciós kíméletlenül az orra elé tolta a csillagászati összegű számlát. Bevasaltak rajta minden petákot a tönkretett lakosztályért. Méltatlannak érezte a bánásmódot, de pengetnie kellett a lóvét, különben kihívták volna rá a zsarukat. Akkor lélegzett csak fel igazán, amikor már a szomszéd ország autópályáján robogott. Végre, most már valóban hátrahagyta a múltját, a hazáját - ez a szó amúgy sem mondott neki soha semmit -, mindent és mindenkit, akihez valaha is köze volt. Ideje új életet kezdenie, és ehhez megfelelő anyagiakkal is rendelkezett. Egy nagyváros ötcsillagos szállodájában keresett szállást. Új élethez új ruhatár is kell, gondolta, s azon nyomban neki is látott a vásárlásnak. Mindenből a legjobb minőséget vette, a minőség pedig köztudomásúlag drága. Ez azonban egyáltalán nem zavarta, amikor új szerzeményeiben feszítve meglátta magát a tükörben. Egy idegen nagymenő nézett vele farkasszemet. Ez igen, csettintett elégedetten. Kezdődhet a nagybetűs élet! Kiadós vacsora után a szálloda kaszinójában múlatta az időt. Egy-két óra kellett csak, s máris sokkal könnyebb lett a pénztárcája, de nem bánta, mert élvezte, ahogy az emberek bámulják nagyvonalúságát. Másnap - már alaposan megcsappant pénzkészletével - tovább indult. Meglepődött, amikor megszámolta, mennyije maradt. Nahát, csodálkozott, apámnak huszonöt év kellett, hogy összegyűjtse ezt a pénzt, én meg pár nap alatt csaknem az egészet eltapsoltam. Érezte, hogy most már jó lesz vigyázni, mert így nem jut messzire. Úgy döntött, a pénzből bérel egy lakást, és keres egy jól fizető állást. Megcsinálja a szerencséjét, meggazdagszik és visszamegy az apjához, hogy megmutassa neki, nem muszáj ahhoz mindenről lemondani, hogy pénze legyen az embernek. Már ráesteledett az úton, amikor egy panzióhoz ért. Ott maradt éjszakára. Este a nagy elhatározás örömére sokáig elsörözgetett az étteremben. Hamarosan kerültek ivócimborák is, akikkel megoszthatta nemcsak nagyratörő terveit, de bőségesen folyó italát is. Mindenkinek ő fizetett. Az étterem zárása után a haverok rábeszélték, hogy folytassák az ünneplést egy közeli bárban. El is indultak, csakhogy soha nem értek oda, legalábbis ő nem. Már fényes nappal volt, amikor arra eszmélt, hogy fázik. Még jó, hogy hó nem esett, mert egy elhagyatott, fákkal, bokrokkal sűrűn szegélyezett kis bekötőút szélén feküdt, s az alsónadrágján és a zokniján kívül más ruhadarabot nem viselt, annak is kiforgatták a zsebeit. Drága Armani öltönyének és Hugo Boss cipőjének lába kelt. A tarkója is rettenetesen sajgott.
3
Elkeseredetten öklözte a földet tehetetlen dühében. A bölcsek azt mondják, nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. A jelek szerint ő megtette. Könnyelműsége miatt megint elbántak vele és kifosztották. Valószínűleg le is üthették, attól fájt a feje. Egyetlen szerencse a szerencsétlenségben, hogy most is előrelátó volt, és nem tartotta magánál az összes pénzt, nagy részét a panzióban hagyta. Elindult valamerre, bár azt sem tudta, hol van a szállása. Vacogva, vérző talppal, zúgó fejjel vánszorgott az úton, míg föl nem vette egy környékbeli gazda a furgonjára. A jószívű parasztember elvitte őt egészen a panzióig. Ott érte az újabb hidegzuhany. Nem csak a szobáját takarították ki az alkalmi ivócimborák, de még a kocsiját is elvitték. Annyi pénze sem maradt, hogy a vacsorát és az el sem foglalt szállást kifizesse. Nem volt mit tenni, le kellett dolgoznia az adósságot. Hetekkel később, néhány euróval a zsebében tovább indult, hogy állást találjon. Ha voltak is ábrándjai a gyors meggazdagodásról, azokat hamar el kellett felejtenie. Nem beszélte a nyelvet, így nem kellett senkinek, s ha alkalmazták is, csak rövid ideig, és mindig a legalantasabb munkákat kapta. Egy ideig el-eltengődött valahogy a csekély bérből, de egy-két hónap múlva mindenhonnan kirúgták, és egyre nehezebben talált új munkahelyet. Végső elkeseredésében egy tanyára állt be mindenesnek. Ganézta az állatokat, takarította a baromfiólakat, túrta a földet, pucolta a vécét, szaladt, ahová mondták. Eljött a november, közeledett a karácsony. Egyik este az istállóban, ahol aludni szokott, nagy erővel törtek rá az otthoni emlékek. Hidegtől és munkától kirepedezett kezét dörzsölgetve az elmúlt karácsonyokra gondolt, ahogy ott álltak a szépen feldíszített karácsonyfa előtt, az asztal ünnepiesen megterítve, s rajta ott illatozott a frissen sült mákos és diós kalács, mert apja a kedvéért még bejglit sütni is megtanult, hogy amiatt se érezze az anyja hiányát. Ugyanúgy sütötte, mint az anyja, sok töltelékkel. Milyen izgalmas volt, amikor előkerültek a fa alól az ajándékok. Mindig azt kapta, amire a legjobban vágyott. Még most, felnőtt fejjel sem tudta megfejteni a titkot: honnan tudta az apja mindig kitalálni, hogy mit szeretne. Ott, a messzi idegenben, egy koszos istállóban, a novemberi hidegben, szakadt rongyaiban dideregve kellett megértenie, mennyire szerette őt az apja, és hogy valójában milyen jó dolga volt otthon. Egyszeriben megrohanta az önvád: miért jött el otthonról? Miért hagyta magára az apját, aki úgy szerette, hogy mindenről lemondott, csak neki jobb legyen? Hogy volt képes eltékozolni mindent, amit ő kínkeservesen összekuporgatott az egyetlen fiának? Szívét egyszerre öntöttel el a fájdalom, a megbánás és a szeretet. Sürgetően támadt fel benne a vágy, hogy mindezt elmondja apjának is. Másnap levelet írt neki. Csak pár sort, hiszen a lényeget élőszóban akarta elmondani. "Kedves Apám! Mindent megbántam. Szeretnék hazamenni, de nem tudom, meg tudsz-e nekem bocsátani, hiszen nagyon megbántottalak. Szentestére otthon leszek. Nem csöngetek be ha nem adod valami jelét, hogy visszafogadsz. Akkor tudni fogom, hogy örökre eljátszottam a szeretetedet. Ám ha mégis megbocsátasz, kérlek, gyújts meg egy mécsest az utcára néző ablakban. Arról látni fogom, hogy vársz. Szeretettel ölel: Fiad." A levél feladása után elindult. Pénze nem volt, az úton alig evett valamit, és többnyire gyalogolt, mert az autósok nem szívesen vették fel a toprongyos stoppost. Ott aludt, ahol az éjszaka érte: híd alatt, lépcsőházakban, pályaudvarokon. Hetek teltek el, mire lerongyolódva, lefogyva, éhesen és kimerülten megérkezett a városukba. Szenteste volt, minden csöndes, az utcák kihaltak, csak a fényfüzérekkel kivilágított házak, ablakok jelezték, hogy van élet a falakon belül. Lassan szállingózni kezdett a hó. Ott állt az utcájuk előtti sarkon, lyukas cipőjében, vékony ruhájában reszketve, és nem mert befordulni az utcába, mert félt, hogy talán nincs ott az ablakban az a mécses. Milyen bolond vagyok, kapott észbe, hiszen ilyenkor a legtöbb ablakban világít valami. Honnan tudom meg, hogy apám vár-e engem, vagy csak az ünnep miatt tett mécsest az ablakba, ha tett egyáltalán? Szorongó szívvel toporgott a sarkon,
4
nem tudta, mitévő legyen. Egyszer csak a túloldalon feltűnt egy fenyőfát cipelő férfi. Amikor elég közel ért hozzá, megszólította: – Kérem, Uram... – Sajnos nem maradt nálam pénz – mentegetőzött a férfi rá sem pillantva, és már ment is volna tovább, de a fiú eléje állt. – Ne haragudjon, amiért megállítom. Nem koldulok, csupán egy apró szívességet szeretnék kérni. Ne utasítson el, az életem múlik rajta! Az idegen végignézett a sovány, rosszul öltözött, hidegtől reszkető fiún, és megsajnálta. – Rendben. Miben segíthetek? A fiú megkérte, hogy menjen el az utcában a negyedik házig, és nézze meg, van-e az egyik ablakban egy égő mécses. Megígérte, hogy addig ő vigyáz a fenyőfára. A férfi egy pillanatig habozott, de a fiú megnyugtatta, hogy nem akarja ellopni a fát. A férfi maga sem tudta miért, de hitt neki. Elindult hát az utcán befelé. A fiú olyan izgatott volt, alig tudta kivárni, hogy visszajöjjön, pedig talán két perc sem telt el, és a férfi már ott is állt előtte. – Nos? – kérdezte a fiú. – Van az ablakban egy égő mécses? – Nem – ingatta a fejét a férfi. – Egy égő mécses nincs... – Akkor minden hiába! – vágott közbe a fiú kétségbeesetten. Kivörösödött szemébe könnyek gyűltek. Fejét lehorgasztotta, hogy az idegen ne lássa, és már indult is volna tovább, ha a férfi hangja meg nem állítja. – Várjon! Nem fejeztem be. Annak a háznak minden ablaka tele van égő mécsesekkel, sőt, a háztól a kapuig a járda mindkét oldalán égő mécsesek sorakoznak, mintha csak várnának valakire. Jó hír ez magának? A fiút mérhetetlen boldogság és megkönnyebbülés töltötte el. – Hogy jó hír-e? A legjobb, amit egész életemben hallottam! Köszönöm! Boldog karácsonyt! Hirtelen örömében megölelte a meglepett idegent, majd szaladni kezdett az utcájukon a ház felé. Már messziről meglátta a kapujuktól a házukig vezető, fényben úszó járdát. Úgy ragyogott a sötétben, mint az éjszaka megvilágított repülőtéri leszállópályák. Hazaérkeztem, suttogta maga elé, és eleredtek a könnyei. Most már nem szaladt. Lassú lépésekkel közelített az otthona felé. A legnagyobb meglepetés azonban a ház előtt érte. Apja meleg csizmában, nagykabátban a nyitott kapuban állt. Amikor meglátta, eléje szaladt, és átölelte. – Hát visszajöttél! – Apám! – zokogott a fiú. – Tudom, hogy eljátszottam a szeretetedet, de bocsáss meg, ha tudsz! Az apa megsimogatta a fiú beesett arcát. – Fiam, én mindig szerettelek. Boldog vagyok, hogy újra itthon vagy. – Mióta állsz itt kint ebben a hidegben? – kérdezte a fiú. – Honnan tudtad, hogy mikor jövök? – Nem tudtam pontosan, de azt írtad, szentestére itthon leszel, hát vártalak. Minden este kijöttem ide, amióta megkaptam a leveledet. – Gyorsan levette a kabátját, és ráterítette a fiú vállára. – Mindjárt megfagysz. Gyere, menjünk be a házba! Sütöttem neked bejglit, sok töltelékkel, ahogy szereted. Milyen szép, áldott karácsony ez az idei!
5
