Ajánló. Pápay Aranka ~ 5 ~

Ajánló „Számomra az írás nem csak önkifejezés, hanem maga az élet” – vallja a szerző, és mi, olvasók az életnek olyan szeletét kapjuk a történeteiből, amitől megmelegszik a szív... M. Simon Katalinból sugárzik valami különlegesen melengető tulajdonság, az ősi erdélyi tisztaság és természetesség. Szereplői hús-vér emberek, a maguk gyengeségeivel, erkölcseivel és igazságával. Dolgoznak, szeretnek, szenvednek, mindezt olyan egyszerűséggel, mint ahogy a napok múlnak egymás után. Természeti képeit úgy fonja a mesélés fonalába, hogy az évszakok, esők, kertek, mezők élőlényekként cselekvő részei a lepergő életnek. Túl küzdelmeken, veszteségeken ott ragyog a szivárvány, megszületik a túlélés reménye. Ajánlom a Megtisztulás kötetet mindazoknak, akik a tisztaság erejében bíznak, bízni szeretnének, vagy ha nem, hát az olvasókat ezek a novellák szelíden, kicsit megtanítják bízni. Pápay Aranka

~5~

Megtisztulás Szeptember. Ha nem zörögnének száraz falevelek az útszéli fák alatt, azt hihetnénk, még nyár van. És valóban, bármit írjon a naptár, a forrón tűző nap, a sárgával tűzdelt zöld lombok látványa a maradni kívánkozó nyarat igazolják. Gondolatai a múltban kószálnak, míg léptei néha ritmust tévesztve, máskor magabiztos céltudattal kopognak a temető felé vezető macskaköves úton. Kezében az őszirózsák, melyeket nevelőanyja sírjára visz, elmúlást megvető derűvel virítanak. Bár nem ő szülte, de saját gyermekeivel együtt nevelte fel. Bonyolult családi rend volt az övéké. Két fiatal özvegy, a nő egy hároméves kisfiúval, a férfi egy kétéves kislánnyal, aki ő volt, összeházasodott, majd született négy közös gyermekük. Így a hat testvérre ráillett a tréfa: „Az én gyermekem, a te gyermekeddel veri a mi gyermekeinket.” Visszagondolva gyermekkorára, látja magát testvéreivel együtt, mint csokorba ölelkező tarka mezei virágokat, amelyből a magvakat szétszórta az élet, de ahová lehulltak, ott gyökeret eresztettek, és új életet teremtettek maguknak. Azonban, ha néha összegyűlnek szülővárosukban a világ minden tájáról, még most se tudják eldönteni, hogy végül ki is ette meg azt az almás süteményt, amely zöldfülű korukban, egy vasárnap délután csak úgy eltűnt a tálról. Most emlékei tárából fekete-fehér képek bukkannak fel. Emlékek, amelyeknek felidézése lelkében ma is vihart kavar. ** Ez itt a Vártemplom! Mindig büszkén emlegetted, hogy téged ebben a nagy múltú öreg templomban kereszteltek, majd első férjeddel itt mondtátok el az örök hűség fogadalmát. Szomorú, hogy mégis, ki oly sokat jelentett számodra, korán elhagyott. Nem ő döntött így. Démoni lélek irányította a gyilkos kezet, mely a halálba űzte mellőled... Hitvallásodból, ~6~

miszerint „Égni csak nagy lánggal érdemes, ez ad értelmet életünknek. A többi nem számít!” – számtalanszor merítettem életem folyamán. Tőled tanultam meg erősnek lenni, valahányszor az élet térdre akart kényszeríteni. Amikor apánkat temettük, még nagyon fiatal voltál. Temetésén álltunk beléd kapaszkodva, míg a sírgödör sötétje örökre elnyelte koporsóját. Nem sírni kell – mondtad akkor is –, hanem cselekedni. A sírás a gyengék kiváltsága. Az évek teltek. Lelkedben a lángok sorra ellobbantak. A parazsat újra szítani már nem maradt erőd. Akkor engedtél a kísértésnek, azt hitted legyőzheted az életet is. Azonban valahányszor megpróbáltad, ki sorsunkat intézi, megmutatta, hogy az utat, melyet számodra kimértek, végig kell járnod! És az élet újra és újra győzött! Ítélkezni?! Ez nem az én dolgom. De a gyász jogán lelkem lázong megbontva belső rendemet. *** Perzsel a nap. A hegyek felől sötét felhők közelednek. Száraz falevelek emelkednek a magasba, majd erőtlenül lehullnak az út porába. Vissza kellene fordulnia, de nem teszi, pedig szinte megbénítja félelme a fenyegető vihartól. A temető kapujában azonban megtorpan. Éles fény villan, s a csattanás ereje egy pillanatra megállítja körülötte az életet. A szél ölre kel a sírok közti fákkal, mintha tövestől akarná kicsavarni őket a földből. Mégis összeszedi bátorságát, és tovább megy. A sírhoz érve, elhelyezi a csokrot a kopjafa tövébe. – Bocsáss meg! Sietnem kell, látod, tombol a vihar – suttogja, de akkor már mindent elsöprő erővel zúdul az eső a temetőre. A vastag vízfüggöny eltakarja a kijárat felé vezető utat. A víz súlyától földig hajolnak a fák, és lezárják előtte az ösvényt. Míg fuldoklik az arcába ömlő víztől, két sír között védtelenül áll, és tűri, hogy testét a zuhatag korbácsolja. Egy idő múlva érzi, hogy lankad a szél ereje, és az esőcsapások se perzselnek annyira. A ritkuló esőcseppek közt megpillantja a kápolna előtti sétányt, és elindul a kijárat ~7~

felé. A meredek úton patakokban fut le a víz a város felé. Az egyre távolodó maradék felhőkből elkésett esőcseppek igyekeznek eltűnni a nap útjából, melynek sugarai már kegyesen simogatják a tájat. Biztos léptekkel halad a hazafelé vezető úton, miközben lelke élvezi a katarzis szülte nyugalmat. Tekintete a felszálló párán túl a fénybe ütközik. Megborzong a látvány szépségétől: Szemben vele az ég alját sokszínű szivárvány koszorúzza.

~8~

A fogadalom ereje Sötétedett. Gizi néni, a házigazda felesége, meggyújtotta a petróleumlámpát, és a kis konyhában kellemes meleg fény terült el. A fiatal tanítónő a nagy asztal egyik oldalán másnapi leckéinek vázlatait írta, vele szemben Gyuri, a háziak hetedikes fia tanult. Pista bácsi, a házigazda az ablak előtt alacsony munkaasztalánál épp befejezte a szomszéd bakancsának foltozását. Ha a kőbányában végzett munka után még futotta erejéből, suszterkedve keresett egy kis pluszt, pálinkára valót, ahogy felesége szokta mondani, amikor elég gyakran, munkából hazajövet a falusi kocsmában öblítette le torkáról a kőport. Ilyenkor kedve támadt viccelődni, és nem értette, hogy miért olyan búval bélelt az asszony, aki egyáltalán nem értékelte az ő, már sokadszor ismételt, pálinka ízű humorát. – Lássa, kisasszony, ilyen feleségem van nekem – mondogatta tettetett keserűséggel –, ahelyett hogy csókolgatna, becézgetne, némán kerülget, mint egy rossz kutyát. És én ezt eltűröm… Hej, pedig a faluban lenne, aki jó szívvel vetné meg az ágyát nekem minden este, és még a bakancsomat is kisuvikszolná! – toldotta meg egy huncut kacsintással. Amikor Gizi néni megelégelte a sok sületlenséget, ahogy ő nevezte urának az ilyenfajta beszédeit, anélkül, hogy megállt volna keze az esti mosogatás közben, dorgálóan rászólt: – Eridj má’! Mit szerepelsz itt a tanítókisasszony előtt, s mutatod a jó példát a fiadnak? Ha dolgod van, végezd, ha nincs, menj, s feküdj le, hogy legyen már csend a házban! Ilyenkor Pista bácsi, mint a megleckéztetett gyermek, behúzta a nyakát, visszafogott mosolya és játékos tekintete pedig azt üzente, hogy jobb lesz az asszonyra hallgatni, mert ha nem, előkerülhet a sirítőfa is. Ami ugyan soha nem került elő, mert Pista bácsi tudta, mikor kell abbahagyni, ha azt akarta, hogy aznap este felesége ne a sezlonra vessen ágyat magának, mert akkor nem létezett olyan ~9~

édes szó a világon, amelyikkel őt vissza lehetett volna onnan csalogatni a hitvesi ágyba. Gizi néni lány korában Budapesten szolgált egy úri családnál, ahol sokat látott, tapasztalt. Aztán hazajött, és férjhez ment. Szép leány volt, és a legény, aki elcsavarta a fejét, jóképű és szerelmes. Minden rendben ment közöttük. Isten megáldotta őket két fiúgyermekkel is, csak az a fránya pálinka keserítette meg időnként a talpraesett, dolgos asszony életét. Így teltek éveik, míg észrevétlenül két egymásba kapaszkodó szerelmes fiatalból egymás mellett járó Gizi néni és Pista bácsi lett. Téli estéken, ha otthon maradhatott, szerette hallgatni az asszony történeteit, melyek a budapesti család életéről szóltak, vagy Budapest fényes utcáiról s a szeretetről, melylyel elhalmozták a székelyföldi lányt, akitől – bevallásuk szerint – sokat tanulhattak az együtt töltött évek alatt. Nyílt eszű asszony volt Gizi néni, s a humora sokatmondó. Ahogy a kenyeret dagasztotta, ahogy a csirkepaprikást főzte vacsorára, vagy szemének szomorúsága, ha férje pálinkától bűzlött, amikor az ajtón belépett, példaértékű maradt egész életében a később asszonnyá vált tanítókisasszony számára. Úgy bántak vele, mint saját lányukkal, akit fiaik mellé megálmodtak, de nem adatott meg nekik. Amint azt többször szemébe mondták, napfényt hozott életükbe, új színeket, amelyek beragyogták együtt töltött napjaikat. Neki pedig jólesett a kényeztetés, a gondoskodás, amellyel minden percben körülvették. ** Az Olt menti székely városka, ahonnan jött, alig húsz kilométerre lehetett a falutól, ahova az államvizsga után, mint képesített tanítót helyezték. (Az ötvenes évek végétől a hatvanas évek közepéig, a hét elemi elvégzése után, még hat éven át képezték a tanítókat a székelyudvarhelyi tanítóképzőben.) Amikor megérkezett, az iskolaigazgató lelkesen fogadta, majd egy rövid eligazítás után bemutatta házigazdái~ 10 ~

nak, akiknél lakni fog az új tanévben, a házinéninek különösképpen gondjára bízva az akkori tanítóképzők szellemében nevelkedett lányt. Városról jött, és a falu izgalommal teli életet ígért számára. Az iskola, ahova, mint élete első munkahelyére először lépett be, a kollégák, az emberek, a szokások, a mindennapok életrendjének megismerése számos felfedezésre váró élményt rejtett számára, ő pedig figyelt, tanult, készen állt minden nap minden pillanatában, hogy megfeleljen az elvárásoknak, és ne hibázzon. Gizi néni anyai odafigyeléssel figyelmeztette minden esetleges veszélyre, amely leselkedhetett rá, különösen akkor, ha sötétben kellett hazajönnie az olvasókörből, melyet a falusi embereknek tartott hetente egyszer, vagy ha a színdarabpróba késő estig elhúzódott. Ő volt az, aki meleg szavakkal vigasztalta, ha könnyes szemmel látta jönni-menni, mert aznap se kapott levelet a távoli városból attól a férfitől, akit már egy esztendeje ismert meg, és készült feleségül menni hozzá. – Ne sírjon, kisasszony – mondogatta ilyenkor –, mert nem érdemli meg. Ha megérdemelné, minden nap írna magának. De hogy’ lehetett volna nem sírni, mikor ő a virágokat bontó tavaszt, a nyár tüzét, a színpompában tobzódó őszt, s a szép álmot hozó tél ígéretét jelentette számára. Amikor pedig a levelek késtek, újra és újra hatalmába kerítette a kétség, amely ott lappangott tudatában, bármikor készen arra, hogy keserűséget vegyítsen abba az édes forrásba, amely lelke legmélyéről fakadt. Egész lényét fogva tartotta az, amit érzett, így nem volt szeme más férfiak látására, se füle azok szavainak meghallására. Bár jó humora, és főleg, ahogy az életet látta és élte, vonzott feléje férfiakat, de megálljt parancsoló magatartása kényes helyzetbe hozta őket, valahányszor bizalmaskodva közeledtek feléje. Hát minden férfi csak egyet akar? Csókolózni, s aztán…, de ami következhetett volna, azt messzire elhessegette még gondolataiból is. Nagy diákok voltak már, amikor egyszer az internátusban, villanyoltás után hálótársaival a ~ 11 ~

jövő álmait szövögették. Ő is felfedte akkor előttük azt a bakfis korában tett merész fogadalmát, hogy őt az a férfi fogja először megcsókolni, akiről megbizonyosodik, hogy a férje is lesz. Kolléganőinek harsány kacagása bombaként robbant bele az internátus csendjébe. – Meglátjátok majd, hogy így lesz! – erősítette meg ígéretébe vetett hitét, amikor végre elcsitult a hangzavar. A beállt csendben még vissza-visszacsengett fülében egy-egy méltatlankodó megjegyzés, de ő hitt abban, hogy fogadalmának erejét nem ingathatja meg a legelszántabb próbálkozás se. *** A tantestület színdarabbal készült a telet búcsúztatni, s csatlakozott hozzájuk egy pár lelkes fiatal is a faluból. Az éjszakába nyúló próbák jó hangulata egymás felé terelte az emberek figyelmét. Barátságok köttettek, a meglévő kapcsolatok elmélyültek, és titokban érzésektől fűtött remények is születtek. A kis konyhában töltött esték a megszokott hangulatban teltek. A tanítókisasszony vázlatot írt, a kamasz fiú ímmel-ámmal olvasgatta a másnapi leckét, Gizi néni vacsora utáni teendőit végezte, és néha csendre intette Pista bácsit. Egy este azonban új szereplő lépett a konyhai színre. Egy fiatalember, a színtársulat oszlopos tagja, amint mondta, csak úgy beütötte magát egy szóra Pista bácsihoz. Aztán szó helyett hosszú hallgatásokba merültek. Míg a gazda szipkájából pöfékelt, a vendég szeme a munkáját végző lányra tapadt, és ott elidőzött. Ha a nézésbe belefáradt, felállt és elköszönt. Jó párszor megismétlődött már ez a „beléptem egy szóra” játék, amikor egy este, miután a látogató elment, Gizi néni igen csak csóválgatta a fejét, míg végre megszólalt: – Kisasszony, vigyázzon, mert ez a fiatalember fülig szerelmes magába. – Hogyhogy szerelmes? – kapta fel a csodálkozástól tágra nyílt szemét. ~ 12 ~

– Úgy, ahogy egy férfi szerelmes szokott lenni egy nőbe. Csak nem hitte, hogy ez a legény az én uram szép szeméért jár ide, amikor csak teheti, vagy azért a „szóért”, amit azóta is várunk? Magáért jár ez ide, kedvesem. Miközben ír, úgy bámulja, mint borjú az új kaput, de maga úgy beletemetkezik a munkájába, hogy még arra se ad esélyt ennek a holdkórosnak, hogy legalább egy pillantást válthasson magával. – Sajnálom, de én nem bátorítottam semmivel! – védekezett most úgy, mintha tiltott almába harapott volna. – Holnaptól kezdve vacsora után felmegyek a szobámba. – Nem kell felmenjen, kisasszony, majd beszélek én vele. És beszélt, de nem sok eredménnyel. Attól kezdve többet ugyan nem ütötte be magát „egy szóra” Pista bácsihoz, de a próbákon, ha tehette, mindig körülötte sündörgött, várva az alkalmat, hogy valamilyen ürüggyel megszólíthassa. – Miért nem akar velem szóba állni? – állt elébe egy alkalommal. Válaszában úgy pattogtak a szavak, mint rostában a kukoricaszemek: – Én? De hát a színdarabban nem „párbeszélünk” eleget? Azon kívül is nem feleltem mindig, ahányszor kérdezett? – Látom, hogy kerül engem, és ha nem, akkor úgy járkel mellettem, mintha láthatatlan lennék. – Ne haragudjon, de nem értem, hogy mit vár tőlem? – Például azt, hogy engedje, hogy megcsókoljam! – Miiit? Na ezt a beszélgetést befejeztük! Szikrát szórtak szavai, ahogy kiejtette, de a férfinak mintha tetszett volna ez az ellenállás. Mosolyogva nézett a lány után, aki otthagyta, és kolléganőinek társaságához csatlakozott. **** Végéhez közeledett a tél. Úgy döntöttek, hogy a darabot először egy erdővidéki faluban mutatják be. A teherautó rako~ 13 ~

dó részében elhelyezett hosszú padokon ültek kellékek és jelmezes bőröndök között, de ki törődött akkoriban ezzel! Fiatalságuknak csak jókedv és nóta kellett, és ebből hál’ Istennek volt elég. Míg ők a színpad háta mögött készülődtek, a közönség megtöltötte a termet. Aztán felgördült a függöny, és megfeledkezve izgalomról, feszültségről, félelemről, elűzve minden bút, bánatot, egy távoli mesevilágba csábították a közönséget, amelyet ők teremtettek meg közös munkával, és amelyben jó volt szerepet vállalni. Előadás után a fal mellé tolták a padokat, és míg a zenekar hangolt, a kultúrfelelős bejelentette, hogy az első tánc a szereplőké. Már odafent a függöny mögött felkérte minden férfi szereplő a maga választottját, akivel a bemutatkozó keringőt akarta járni. Hiába rándult görcsbe a gyomra, amikor közeledni látta, meg kell adni, jóképű hódolóját, visszautasítani nem lehetett. Amikor felhangzottak a keringő akkordjai, a párok kézen fogva levonultak a terembe, és elkezdődött a tánc. Égő arccal csak arra összpontosított, hogy izgalmában nehogy eltévessze a lépést. Remélte, hogy a keringő után partnere visszavezeti a függöny mögé a színpadra, de keze szorításából megértette, hogy annak esze ágában sincs ezt tenni. Lassú tangó következett, akkorra már egyre többen álltak fel a falubeliek közül is. „Istenem, csak lenne vége már!” – fohászkodott magában, míg a tangó ritmusára andalogtak. De a táncnak nem lett vége, és ő kezdett egyre nyugtalanabbá válni. „Vajon mit forgat a fejében? Remélem nem követ el valami szamárságot, mert akkor ő fogja megbánni!” – Ezek a gondolatok jártak a fejében, amikor partnere, aki eddig némán, de biztosan vezette lépteit, megszólalt, és beszélgettek most először a tánc kezdete óta: – Tanító néni, miért olyan ideges? – Én nem vagyok ideges. – Pedig látszik magán, hogy izgatott. ~ 14 ~

Aztán, hogy próbára tegye a lányt, huncutkodva a fülébe súgta: – Most meg fogom csókolni itt a terem közepén. – Aha, csak akkor én is ott leszek! – Persze, hogy ott lesz, hisz magát fogom megcsókolni. – Azt nem hiszem! – és akkor elkapta, de ő résen volt, mindenki szeme láttára kirántotta magát a férfi öleléséből, és felszaladt a színpadra a függöny mögé, ahol az iskola igazgatója a falu elöljáróival ünnepelte a sikert. – Mi történt, kislány? Miért olyan feldúlt? – kezdte faggatni az igazgató –, valaki bántotta? – Igen. A táncpartnerem erőszakkal meg akart csókolni, és én otthagytam a terem közepén. – Mit tett maga, meggondolatlan gyermek? Hát nem tudja, hogy faluhelyen egy férfit tánc közben faképnél hagyni súlyos következményekkel járhat? – Akkor mégis mit kellett volna tennem? Keljek ölre vele? – Nem lehetett volna elkerülni ezt a konfliktust, mondjuk, szép szóval? – Nem hallgatott a szép szóra. – Majd beszélek én a fejével. Most üljön le ide, és nyugodjon meg. Nem olyan fekete az ördög, mint amilyenre festik. – Engem akaratom ellenére ne csókolgasson senki! De megtudhatnám, milyen következményekkel járhat, ha a férfit tánc közben a partnere faképnél hagyja? – Azt a lányt, aki nem megy el táncolni azzal a férfival, aki felkéri, vagy a férfit faképnél hagyja a táncban, kimuzsikálják a bálból. Remélem, most megússza szárazon – kacsintott asztaltársai felé az iskola szigorú őre –, de azért máskor vigyázzon! – Még hogy én vigyázzak! Micsoda világ ez, ahol a férfi bűneiért a nőt büntetik? – zakatolt lelkében a felháborodás. Éjjeli két órakor ért haza. Szobájában a vaskályha már rég kihűlt, és a meleget kiszippantotta a februárvégi szél. Paplanjának védelmében azonban gyorsan elaludt. ~ 15 ~

Másnap, még mindig a bálban történtek hatása alatt mindent elmesélt Gizi néninek. A bölcs asszony csak anynyit fűzött hozzá: – Tudnivaló volt, hogy ez a bolond próbálkozni fog. Remélem, most hatott a lecke. ***** A levegőben egyre jobban érződött a tavasz csábítása, s a várva várt levelek is egyre sűrűbben érkeztek. Ő pedig mind jobban vágyott az előtte álló új életre. Szorongó szívvel közölte házigazdáival, hogy a tavaszi vakációban hazaköltözik a városba, hogy felkészülhessen élete nagy útjára. A tanév végéig pedig majd ingázik otthonról. Gizi néni könnyeivel küszködve hallgatott, Pista bácsi meg két szippantás között csak ennyit mondott: – Hát akkor kisasszony, sarka erre s annak is a helye!

~ 16 ~

Házasodni mindenáron Fél év múlhatott el, amióta meghalt a felesége, amikor idős Barta István közölte egyetlen fiával, hogy szándékában áll újra megházasodni, mégpedig nem is akárhogy. – Hát hogy’? – kérdezte kíváncsian a fia. – Eddig vén feleségem volt, most fiatalt veszek! – Ugyan biza, apám, melyik fiatal leány menne magához, ha csak nem vajegy vak? – Vigyázz a szádra, kölyök! Meglásd, hamarabb kapok én fiatal lányt hatvanöt évesen, mint te, aki még harminc se vagy! Barta Pista bá, mert így szólították a faluban, szavát betartva, sorra járta a leányos házakat, feleséget keresett magának. Volt, ahonnan a lány apja kergette el, volt úgy is, hogy a leány adta ki az útját, csúfondáros szavakat kiabálva utána. Így ment ez addig, amíg elfogytak a kérni való lányok a faluban. Azonban a deres hajú, mindenáron fiatal feleségre vágyó férfi, nem nyugodott bele a sikertelenségbe. Virágzott az orgona, amikor egy vasárnap reggel a ládafiából elővette ünneplő ruháját, kifényesítette csizmáját, és megint elindult feleséget keresni most már a szomszéd faluban. Amióta rájött a nősülhetnék, mindenki rajta fente a nyelvét: – A vén kujonnak elment a sütnivalója! Hát nem volt elég a felesége mellett félrejárni, idegen surgyékon hálni, még vénségére is fiatal lányra vásik a foga? – Hallod-e, Isti? – hergelték a fiát is –, apád kettőtöknek hozza a menyecskét…! Na mi van? Ne kapkodj a vasvilla után! Jó dógod lesz, esténként nem kell a faluban kujtorogj! Amint a csorda hazajött a legelőről, megfejték a teheneket, aztán az asszonyok tiszta kötényt kötöttek, a férfiak pipára gyújtottak, és házuk előtt a padon üldögélve vártak. Közben folyt a terefere, a találgatás: Vajon hoz-e magának asszonyt ez a „bolondforma”? ~ 17 ~

Már sötétedésre kezdett hajlani a nap, amikor idős Barta István feltűnt a főúton, mellette a lánnyal, akit menyecskéjéül választott a szomszéd faluban. – Hinnye, az áldóját! Jönnek! – elevenedtek meg a padokon ülők. Kapuk nyíltak, és hamarosan még több szájtátó jelent meg a falu főutcáján. – Jó estét, Barta bá’! – köszöntötték az emberek a megszokott módon, de köszönésük mögött ott bujkált a kötekedhetnék. – Adjon Isten! – felelt ő elégedett vigyorral a bajusza alatt. – Látom, rózsabimbót szakasztott! Hát van-e illata? – próbálkoztak a merészebbek. – Majd kinyílik, s lesz neki! – felelte idős Barta, átölelve a szemérmes fiatal lány vállát. Miután a kapu becsukódott a jegyesek mögött, az emberek egy ideig még hányták-vetették a történteket, aztán rendre elnyelt mindenkit a maga portája. A házban a lány letette motyóját az asztal mögötti fakanapéra, de továbbra is állva maradt és nézelődött. – Ülj le! – bátorította Barta –, ne zseníroztasd magad, ez most már a te házad is! Aztán hívta, hogy mutassa meg neki az első szobát, ahol a hitvesi ágy állott. Onnan a szemben lévő szoba felé irányította, és kinyitotta előtte annak az ajtóját is. – Itt alszik a fiam, Isti, még nem házas, pedig eleget mondom neki, hogy iparkodjon, de mamlasz az, nem tudja mi a jó – mondta, miközben megfogta Erzsi mindkét vállát, de az, mint akit villámütés ért, kiugrott a keze közül, és kiszaladt a konyhába. Idős Bartát meglepte ez a váratlan viselkedés. – Ne félj, no, nem bántalak, csak kedveskedni akartam – próbálta engesztelni, de a lány tömör válasza félbeszakította: – Elér akkor es, ha meglesz az írás! – Jól van, jól! Holnap elmegyünk a jegyzőhöz, oszt meglesz az írás is! Főzöl valamit estére? – váltott témát idős Barta. ~ 18 ~

– Főzhetek – rántott egyet a vállán Erzsi –, mi van a háznál? – A pincében van pityóka, hagyma, s egy bödönben zsír. Vacsora után idős Barta István töltött magának egy pohár bort, aztán továbbra is az asztal mellett ülve, pipára gyújtott, miközben szeme sarkából figyelte, mint tesz-vesz jövendőbeli asszonya a konyhában. Miután elégedetten nyugtázta magában a látottakat, bement és lefeküdt abba az ágyba, amelyet nemrég még megboldogult feleségével osztott meg. Később előkerült ifjú Barta István is. Mogorván odabökött Erzsinek egy jó estét, kalapját felakasztotta a szegre, asztalhoz ült, és várta, mint az anyja idejében, hogy a vacsorát elébe tegyék. Erzsi azonban elfoglaltságot keresett magának, pillantásra se méltatta a várakozó fiatalembert, aki érdeklődéssel kísérte mozdulatait. – A nemjóját! Hát máma este nem eszünk semmit? – kérdezte egyszer tettetett bosszúsággal. – Hát ahol vót, ott nem adtak? – Adtak, de má’ rég volt, elkelne még egy porció…! – Nem kell olyan telhetetlennek lenni! – pattant Erzsi részéről a csípős válasz. – De felvágták a nyelvedet! – jött erre ifjú Barta részéről is a leckéztetés, amire Erzsi csak enyhe grimasszal válaszolt, aztán kitette az ételt, a kenyeret melléje, és a kredenc előtt karba tett kézzel várta, ürüljön ki a tányér, hogy mosogathasson. Ifjú Barta befejezte az evést, komótosan becsukta bicskáját, egy sunyi pillantást vetett a lányra, és bement a szobájába. Idős Barta már mélyen aludt, amikor Erzsi is bement lefeküdni. Levetette felső ruháit, és ingesen bebújt a pokróc alá a sezlonra. Sokáig elkerülte az álom. Fejében az elmúlt nap eseményei kóvályogtak, de ha a következő napra gondolt, valósággal remegni kezdett a gyomra. Otthon szegények voltak. Egyetlen hozománya csak szűzi fiatalsága volt. Falujában a legények táncoltatták a bálban, de feleségül senki se kérte. Nem volt hozomány, hát elkerülték a kérők. ~ 19 ~

Aztán jött ez az ember a szomszéd faluból… Mire várt volna? A szülei rábólintottak: „Eridj, legalább jó sorod lesz. Oztán majd meglátod...!” Tovább nem folytatta az anyja, és ő se firtatta, hogy mit akart ezzel mondani. Szomorúan felsóhajtott... Gondolatai egyre jobban távolodtak, míg észrevétlenül álomba merült. Álmában ismeretlen férfi forró lehelete perzselte az arcát. Kezének érintése testét villámütésként rázta meg. – Álmodtam – gondolta még mindig rémülten az átélt izgalomtól. Amikor végre újra elaludt, a falu fölött már piroslott a hajnal. * Másnap a Barta házban korán kezdődött az élet. – Tudsz-e fejni? – kérdezte Erzsit a gazda. – Tudok! – Hát egyebet tudsz-e? – élcelődött vele ifjú Barta. Apja szúrós pillantást vetett fiára, aki aztán két üres vederrel a kezében elindult az istálló felé. Erzsi pedig, mint aki nem hallotta az előbbi kérdést, felkapta a sajtárt, a vizes edényt, és némán követte. Az istállóban otthonosan mozgott, látszott rajta, hogy már sokszor fejt. Tekintetével a fejőszéket kereste. – Ott áll az ablak alatt – szólt Isti, de nem mozdult, továbbra is az ajtófélfának támaszkodva állt, miközben szemével kísérte a lány mozdulatait. Erzsi szoknyáját összefogva leült az egyik tehén tejtől duzzadó tőgye mellé, lemosta, megtörölte, majd határozott mozdulatokkal fejni kezdett. Miután megfejte mindkét tehenet, felállt és helyére tette a fejőszéket. – Hagyd csak, viszem én a tejet, te hozzad az üres sajtárt! – mondta, amikor elindultak a ház felé, kivéve a lány kezéből a teli vedreket. Idős Barta már frissen borotvált arccal, ünneplő ruhájában ült a konyhaasztalnál. – A tejet vidd a csarnokba! – szólt megszokott parancsoló modorával a fiának, aki visszamordult, hogy majd reggeli után, most itatni kell, és kifordult az udvarra. A te~ 20 ~

henek ittak, aztán a tehénpásztor kürtjének hangjára elindultak a kapu felé. Ekkorra már a konyhából jól érződött a pörkölt szalonnás túrós puliszka ínycsiklandozó illata. Isti is bement, leült apja mellé a kanapéra. Erzsi nagy adag puliszkát tett a férfiak tányérjára, aztán vett magának is egy keveset, és szemét tányérjára sütve kanalazta a reggelit. Miután evett, idős Barta István pipára gyújtott, kettőthármat pöfékelt, aztán szólt, hogy induljanak, sietniük kell, nehogy a jegyző elmenjen otthonról. – Milyen sürgős magának! – jegyezte meg gúnyosan a fia, de az apja nem felelt, csak feltette kalapját, és intett Erzsinek, hogy kövesse. Amint beléptek a jegyzői irodába, köszönés után idős Barta már kezdte is előadni kérését, mint akinek valóban sürgős a dolog. – Azért jöttünk, hogy a jegyző úr lenne szíves összeadni… – Kit kivel? – szakította félbe értetlenkedve a fiatal jegyző, anélkül, hogy szemét felemelte volna munkájáról. – Hát münköt, kettőnköt! Akkor már a fontos ember felkapta fejét, az előtte álló fiatal lányról az idős férfira nézett, és megkérdezte: – Jóember, maga tudja, hogy ez a lány hány éves? – Tudom. Szólj má’ no, Erzsike, mondd meg a jegyző úrnak, hány éves vagy! – Tizenhatot betöltöttem a múlt hónapban. – És férjhez akarsz menni ehhez a… – De a jegyző nem folytatta, csak a fejét csóválta rosszallása jeléül, aztán előkészített mindent, és hivatalos arccal elvégezte az esketést. Aláírtak. Idős Barta István átvette a „papírt” és miközben Erzsit figyelte, elsüllyesztette kabátja belső zsebében. A jegyző szerencsét kívánt a házaspárnak, és bezárta utánuk az ajtót, nehogy aznap még más vénembernek is eszébe jusson mindenáron megházasodni. Az úton hazafelé az új férj szerette volna, ha asszonykája egy kicsit hozzásimul, hogy érezhesse fiatal pihegését, de az húzódozott tőle. ~ 21 ~

– Gyere ide mellém, most már asszonyom vagy, papír es van róla! – mondta nyomatékkal, miközben bal kezét szíve fölötti zsebére tette. – Ott tőlem lehet! – mondta alig érthetően Erzsi, nehezen türtőztetve könnyeit. – Most megyünk a paphoz – jelentette ki Barta szűkön mérve a szavakat, miközben szaporázta lépteit a református parókia felé. Az idős tiszteletes sok mindent látott és hallott életében, ő nem csodálkozott már semmin. Megbeszélték a teendőket, és kitűzték a templomi esküvő napját. Amikor hazaértek, ifjú Barta fürkésző tekintetét nem kerülte el Erzsi szemének szomorúsága. Délután, amikor az apja elszundított a hűvös szobában, intett neki, hogy menjenek hátrébb az udvarba. Ott, a nagy körtefa árnyékában elébe állt, és nekiszögezte a kérdést: – Hát megesküdtetek? Erzsi felelete késett egy pillanatig: – Meg, sze’ azért mentünk. – Hogy az a… – fojtott el egy cifra káromkodást a legény –, neked sincs annyi eszed, mint egy tyúknak! – Lehet – mondta Erzsi, és visszaszaladt a ház elé. Leült a lépcsőre, maga mellé húzta a kukoricacsövekkel megrakott kosarat, és buzgón morzsolni kezdte a szemeket a kötényébe. Úgy érezte, minden kukoricaszem egy könnycsepp, amelyet szomorú lelke hullat elrontott életéért. * Májusi alkony csordogált az égre. Elcsendesedtek a falu gondjai, és a színeket lassan elnyelte a sötétség. Vacsora után Erzsi rendbe tette a konyhát, és míg idős Barta a kanapén hátradőlve, gondolataiba mélyedve eregette pipájából a füstkarikákat, ő megágyazott, majd szólt az urának, hogy bemehet, várja a vetett ágy. – És te? – kapta el kezét a hitves ura. – Jövök én es, csak... – Csak mi? – faggatta Barta. – Csak megmosom a lábamot… ~ 22 ~

– Oztán gyere, ne kelljen noszogatni! Erzsi kulcsra zárta az ajtót, meleg vizet öntött a nagy tálba, és tetőtől talpig lemosakodott. Tiszta alsó inget vett, a vizet kiloccsantotta az udvarra, majd eloltotta a lámpát. Bement, és a szoba közepében megállt, mint egy fehér kísértet. – Gyere má’ ide mellém! Még meg találsz fázni! – hívta félrebillentve maga mellett a takarót Barta, akinek hangjára Erzsit ismét elfogta az a jól ismert belső remegés, amelyet nehezen tudott türtőztetni, pedig már elejétől eldöntötte, hogy nincs más választása, megígérte, hát meg kell tennie! Pihe léptekkel közeledett, és befeküdt az ágyba az ura mellé. * A nyár komolyan vette feladatait, meg akart felelni a kívánalmaknak. Míg a két férfi reggeltől estig a mezőn perzselődött, Erzsi végezte a ház körüli teendőket, amiből akadt épp elég. Nap nap után morzsolódott le a kalendáriumból. Szeptemberben már jól látszott, hogy Erzsi gömbölyödik. Mintha hihetetlen dolgot láttak volna az emberek, mindenki elképedve sopánkodott. – Azt mondják, Isti, lesz, kit pesztrálj! – kötekedtek ifjú Bartával is a falubeli legények. – Pesztrálja az, akié! – mordult vissza, de amikor egyikük kaján vigyorral az arcán azt kérdezte tőle, „Biztos, hogy neked nincs közöd hozzá?”, ő megragadta a szemtelenkedő vállát, és keserűségének fullánkjait úgy fúrta a szemébe, hogy annak torkán akadt a szó, majd dühének teljes erejével ellökte magától. A meghökkent legényt társai húzták ki a kerítés lábon maradt lécei közül. – Legközelebb a fogaitok hullnak így a porba, csak sokat járjon a bagólesőtök! – fűzte még hozzá visszafojtott indulattal, és otthagyta őket, hadd emésszék meg a történteket. * Eltelt Karácsony, majd Újév, és februárban megszületett Gergő, a Barta család legifjabb sarja. Az új jövevény meg~ 23 ~

elevenítette életüket. Jöttek az asszonyok, ki levest hozott, ki egy tyúkot, mások kalácsot, vagy egy üveg bort. Ellátták a gyermekágyas anyát mindennel, ahogy a szokás diktálta. Aztán dicsérték az újszülöttet, és gratuláltak a büszke apának. Az biztos, hogy Barta Pista bá’ most még egyenesebb derékkal lépkedett a falu utcáin, mint eddig, és a kocsmában boldogan fizetett mindenkinek második fia egészségére. Hálás volt a sorsnak a szép napokért, melyek beragyogják élete lemenő éveit. * Amikor kitavaszodott, Erzsi egy kosárban magával vitte a gyermeket a kertbe, aki ott nagyokat aludt, míg ő tett-vett a veteményesben. Mire megjött a nyár, s a kertek, mezők kivirultak, úgy virult ki a fiatalasszony is. Melle kitelt, csípői kikerekedtek, egyszóval szemrevaló menyecske pattant ki abból a vézna, sápadt leánykából, aki volt, amikor idős Barta István a házába hozta. Férjeura nem bírt elmenni mellette anélkül, hogy meg ne szorongatta volna. Ha Erzsi vonakodott, ő duzzogva járt-kelt az udvaron, és egy-egy pohár pálinkában kereste a vigaszt. Az éjszakával azonban elmúlt bosszúsága, és így teltek a napok egymás után. Csak ifjú Barta nem lelte helyét a családban. Reggel kiment a mezőre, és estig senki se látta. A vacsorát szótlanul kanalazta, szeme is csak néha tévedt a kályha körül sürgölődő Erzsire. – Mi a bajod, mét vagy olyan búvalbélelt? – állt elébe egyik este az apja. Ő azonban nem felelt, kiment a kapun, amelyet bevágott maga után, hogy csak úgy döngött. Azt beszélték róla, hogy amióta a kis Gergő megszületett, ő az estéket a kocsmában tölti. Erzsi sejtette ifjú Barta baját, és igyekezett nem táplálni a tüzet, amely a fiatalember lelkét emésztette. Hogy elterelje férje gondolatait, szóba hozta fiacskájuk keresztelőjét. – Ha lejár a szénacsinálás ideje, megkereszteljük – jelentette ki csöppnyi lelkesedés nélkül Barta, ami meglepte ugyan Erzsit, de ha a történtekre gondolt, nem csodálkozott. ~ 24 ~

Úgy történt, ahogy eltervezték. Egy augusztusi vasárnap elvitték Gergőt a templomba, és keresztyén emberpalántaként hozták haza a szülői házba, ahol gazdagon terített asztal mellett ünnepelték meg a boldog eseményt. A bor megoldotta a vendégek nyelvét. A férfiak termésről, beszolgáltatásról, a nehéz idők gondjairól beszélgettek. Az asszonyok Gergő körül sürgölődtek, és sunyi képpel találgatták, kihez hasonlít. – Aztán mondjad, angyalocskám, jól bánik veled az urad, nem bántott még? – tört ki egy adott pillanatban a rosszmájúság abból az özvegyasszonyból, akiről a faluban azt beszélik, hogy inkább szeretett volna ő felkelni reggelente idős Barta István ágyából, mint a tapasztalatlan ágrólszakadt Erzsi. – Meghiszem azt! A tenyerén hordoz, mint egy grófnét! Miért? Tán magát verte az ura? – buggyant ki gondolkodás nélkül Erzsi szájából a felelet. Az asszony szeme Erzsi felé villant, akinek csípős szavait elengedte a füle mellett. Egy idő után szedelőzködni kezdtek a vendégek. Idős Barta még marasztalta volna őket, de nem volt kit. Fejni kell, mondták, a hízók is visítnak már az éhségtől. Miután mind elmentek, Erzsi megkönnyebbülten sóhajtott fel. „Hogy a fene a csípős nyelvüket...!” – gondolta, és szempillantás alatt a helyére rakott mindent. – Hol van a nagylegény? Ma nem lesz fejés? A marhák bőgnek, s mindjárt besötétedik – morgott kissé borgőzös hangján Barta. – Fejek én lámpánál – próbálta menteni a helyzetet a felesége. – Há’ neki mi baja? Letörik a dereka, ha megfej két tehenet!? Erzsi nem felelt, jobbnak látta, ha befogja a száját. Egykettőre megetette a gyermeket, és küldte az urát, ringassa a bölcsőt, amíg ő fej. Gyorsan előkészített mindent, meggyújtotta a lámpást, és hátrament az istállóba. Amikor mindennel elkészült, indult volna ki az ajtón, de megtorpant. ~ 25 ~

– Jézusom! Hogy megijesztett maga, Isti! Hol járt? Egész nap nem láttam… – hadarta a nem várt helyzettől meglepődve, miközben pár lépést hátrált a belépő férfi elől, és a menekülés gondolatával letette kezéből a tejjel teli vedreket. – Nem láttál? És hiányoztam neked...? Mondd, hiányoztam?! Erzsi megpróbálta kikerülni, hogy minél hamarabb az ajtón kívül juthasson, de nem sikerült. Ifjú Barta elkapta mindkét csuklóját, úgy kezdte kérlelni: – Maradj még egy kicsit… Nem látod, hogy… – Mit? – vágott szavába zavarát leplezve Erzsi, míg tehetetlenül vergődött a férfikezek béklyójában. – Azt, hogy… – és akkor, mintha józanság szállta volna meg az asszony kezének érintésétől, ifjú Barta elharapta a mondatot. Erzsi azonban kiolvasta szeméből a folytatást, amitől egy pillanatra elszédült, de összeszedte magát, és megpróbálta csillapítani a feldúlt férfit. – Most ittas, nem tudja, mit beszél... Majd holnap – kezdte békítően, de ifjú Barta szavába vágott: – Mi lesz holnap, Erzsi? Hát nem érted, hogy nélküled számomra nem létezik se holnap, se holnapután? – mondta ki végre a mindkettőjük sorsát érintő igazságot, elengedte a döbbenettől elnémult asszony kezét, aki ettől magához tért, a feleletet lelkébe fojtva felkapta a vedreket, és kilépett az istállóból. Mélyen alvó férje észre se vette, hogy milyen későre járt, mire ő melléje feküdt. Az istállóban történtek sokáig ébren tartották. Behunyt szeme mögött újra és újra felvillant az ifjú Barta arcáról sugárzó reménytelenség, hallotta szavait, érezte kezének szorítását. A Hold már halványulni látszott, amikor végre elaludt. * Barta ébresztette fel feleségét, aki különös módon, ezen a reggelen a szokottnál tovább aludt. – Valami bajod van? – vizsgálta fürkésző tekintettel. ~ 26 ~

– Nincs semmi bajom, az este későn feküdtem le – ugrott ki Erzsi ijedten az ágyból úgy, mint akit rossz tetten értek. – Mé’ feküdtél le későn, mi dógod vót? – Vót éppen elég! Hagyjon má’, nem hallja, hogy sír a gyermek? – Jól van, no! Ne pattogj úgy... ! Erzsi karjába kapta Gergőt, egykettőre megetette, tiszta ruhát adott rá, és visszatette az ágyába. Miután fejt, és ellátta a többi állatot, reggelit készített. Csak ketten ültek asztalhoz. – Hát az a lókötő hol kujtorog má’ ilyen korán? – kérdezte Barta, mire az asszony megint ingerülten felelt: – Én honnan tudjam? Tőlem ott jár, ahol akar! Idős Barta István még sohase hallotta így beszélni feleségét. Csak állkapcsa ideges rángásából látszott, hogy gyűl benne az indulat. Reggeli után szó nélkül kiment az udvarra, és összeszorított fogakkal sűrű teendői után nézett. Erzsi gépiesen végzett mindent a házban, miközben gondolatai messze jártak. Az utóbbi időben egyre gyakrabban jutottak eszébe anyja szavai, amelyeket búcsúzóul suttogott: „Oztán, majd meglátod!” – „Meg. Máris kezdem látni” – sóhajtotta. Amióta eljött otthonról, nem találkozott szüleivel. Most egyből rátört az anyja utáni vágy. Aztán szeretné megmutatni nekik Gergőt is. Meg kell őket látogatni, még mielőtt hidegebbre fordul az idő! Estére ifjú Barta is előkerült. Bement a szobájába, rávetette magát az ágyra, és gondolataiba mélyedve bámulta a gerendákat. Csak a vacsorához jött ki. – Hol a fenébe jártál egész nap? Itt hagyod az embert a sok dologgal…– vette elő apja, amikor asztalhoz ültek. Isti válasza mindnyájukat meglepte: – Már nem az én dolgom. – Nem? Hát ki a nyavalyáé?! – csattant idős Barta hangja. – A magáé, apám… s a többieké! – Mit beszélsz, te, holdkóros, nem vagy eszednél? ~ 27 ~

– Nagyon is eszemnél vagyok, és elmegyek, még mielőtt tényleg elveszíteném! Erzsi akarata ellenére összerezzent, mint akit villámütés ért. – Mi az?! Büdös lett a munka, vagy mi a fészkes fene ütött beléd egyszeribe? – borzolódott fel egyre jobban idős Barta, de a fia úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést. – Bent jártam a városban. Munkát kerestem. Január elseje után kezdek. Az apja csak kapkodta a levegőt, alig tudott megszólalni. – De fiam, miért…, mi lesz velünk? Tudod, hogy egyedül nem bírom a sok munkát… – vette könyörgőre a szót, miközben ezekben a pillanatokban szemmel láthatóan aggastyánná öregedett. – Apám, maga már nincs egyedül – felelte ifjú Barta, és sokatmondó pillantást vetett Erzsire, aki merev arccal ült közöttük –, s aztán majd felnő a fia, a másik, itt lesz az, ha szükség lesz rá. Azzal felállt és kiment a házból. Idős Barta István kővé dermedt az ámulattól. Megpróbálta, de nem volt képes összeszedni gondolatait. – Tégy egy üveg bort az asztalra! – szólt Erzsinek –, ülj ide mellém, és igyál te is! – Tudja, hogy én nem iszom! – próbált ellenkezni az asszony –, és be kell menjek Gergőhöz. – Nem mész sehova! – szólt rá az ura –, idd ki ezt a poharat fenékig! Erzsi ivott egy kortyot, majd letette a poharat az asztalra. Idős Barta István többet nem erőltette. Csak nézte feleségét, és minél többet nézte, annál jobban megvilágosodott előtte minden. – Kellek én neked, Erzsi? – jött ki erőtlenül a hang a torkán, miközben megpróbált felesége könnytől csillogó szemébe nézni. Erzsit meglepték ezek a szavak. Még soha senki nem kérdezett tőle ilyent, a hitves ura is csak most először. Nem is tudja, mit illik felelni ilyenkor. Megmondja az igazat, hi~ 28 ~

szen... nem is tudja… Fejében olyan zűrzavar támadt, hogy forgott vele a világ. – No, szólj má’... ! Szeretsz, te egy kicsit is engem?... Alig bírta visszafogni remegését. Aztán eleredtek könnyei, és hangtalanul peregtek le szép fiatal arcán. Idős Barta István nem bírta nézni felesége gyötrelmét. – Jól van no, jól van... Ne sírj má’! Nem te vagy a hibás – próbálta vigasztalni –, eridj, feküdj le, jövök én es mindjárt! Szót fogadott. Lefeküdt, de gondolatait sokáig nem tudta lecsillapítani. * A nyár befejezte küldetését. A hosszú meleg esték helyébe korai hűvös alkonyok jöttek, de az ősz nagylelkűségével kárpótolta az embereket mindenért. Október volt már, amikor egy vasárnap reggel járomba fogták a kölcsönkért ökröket, és elindultak Erzsi szüleinek falujába. A szekér lassan haladt a kátyús úton. Gergő, aki alig látszott ki a sok kendőből, hangosan kacagott minden zökkenőnél. Déltájban megálltak a szülői ház kapujában. A szekérzörgés hallatára Erzsi apja kinézett, és karjában kisfiával a leányát látta bejönni a kapun, nyomában a vejét, aki letakart kosarat cipelt. Pillanatok alatt kint volt a család apraja-nagyja, és ujjongó örömükben hol Erzsit ölelték-csókolták, hol a kis Gergőt kapkodták ki egymás kezéből. Idős Barta kosarából kalács, bor és egy fazék töltött káposzta került az asztalra. A nagy család leült ebédelni. Erzsi apja dicsérte a veje borát, anyja pedig lánya ügyességét a kalácssütés tudományában! Ebéd után, amíg a kis Gergő aludt, Erzsi testvérei az udvaron szaladgáltak az őszi napsütésben. A férfiak megitatták az ökröket, aztán a favágó tőkén ülve beszélgettek, magukra hagyva az anyát lányával, hadd trécseljenek kedvükre. – Mesélj, lányom, hogy vagytok? – Jól vagyunk – felelte röviden Erzsi. De az anyja tovább faggatta: ~ 29 ~

– Az urad jól bánik veled? – Jól, még túlságosan is jól! – Mit akarsz mondani, beszélj tisztán, hogy értsem! – Minden úgy van, ahogy lehet, édesanyám! – Bú nyomja a lelked ugye? A fiatal Barta?! Erzsi bólintott. – Jaj, gyermekem! S Barta bá tudja? – Érzi, hogy csak a testem az övé, a lelkem, az másé. – Őrizkedj a bűntől, ne hozz szégyent az öregre, sze’ olyan jól bánik veled! – Tudom, anyám, ne féljen, nem hozok szégyent a házra. Nem is lesz kivel, mert januártól egy gyárban fog dolgozni a városban. Nem folytathatták a beszélgetést, mert a férfiak bejöttek, és Idős Barta István sürgette az indulást, hogy még sötétedés előtt hazaérjenek. * Abban az esztendőben a hegyek felől korai havazást hozott a szél a háromszéki tájakra. Szerencsére az emberek végeztek a betakarítással, az őszi szántáson is túl voltak már, csak néhol gubbasztottak a csűrben még nagy halom hántásra váró kukoricacsövek. Bartáék épp vacsoráztak, amikor szerényen kopogtak az ajtón. – Édesanyám azt üzeni, Erzsi nénje jöjjön ma este kalákába Róza ángyómhoz törökbúzát hántani! – hadarta egy vékonydongájú legényke. Erzsi szemében idős Barta számára eddig ismeretlen fény lobbant. – De én… én nem tudok... – nézett riadtan emberére, aki azonban biztatta, hogy menjen csak, majd vigyáz ő a gyermekre. A kalákás házban sült krumpli párája terjengett, amely összekeveredett a konyha közepében felhalmozott kukorica csuhéjának édeskés illatával. Amikor Erzsi belépett, a hirtelen támadt csendben a kalákázók arcán meglepetés suhant át, amitől ő egy kicsit zavarba jött. Idegen volt a ház, idegen ő is a faluban. Amióta idős Barta István fele~ 30 ~

ségül hozta, a rokonságon kívül senkinek se lépte át a küszöbét. A háziasszony észrevette zavarát, és jó szívvel köszöntötte: – Isten hozott házunkba, Erzsi! Ülj le nálunk! Leült az őt megillető helyre az asszonyok közé, a többiek pedig folytatták a hangoskodás. A fiatalok sikamlós tréfákkal csipkelődtek, míg az idősebbeknek többet járt a kezük, mint a szájuk. Ebbe a vidám hangulatba Isti észrevétlenül lépett be. Kabátját szegre akasztotta, rá bundasapkáját, és „Jó estét!” köszönt a kalákázóknak. Hangjára a lányok egyszerre kapták fel a fejüket, és kórusban hívták a belépő fiatalembert, üljön közéjük. Ő azonban, mint aki nem hallja a feléje röpködő kihívásokat, körülnézett. Szeme felvillant. Erzsit látta a sokaságban, akinek figyelmét, úgy tűnt, nagyon lekötötték a kukoricacsövek. Elvett egy kisszéket, és leült a sarokba, ahonnan jól láthatta az aszszonyt. – Megsült a pityóka! – kiáltotta a háziasszony –, itt a só es! Egyétek jó étvággyal! Kivette a nagy tepsit a lerből és középre tette egy székre. Előkerült egy kancsó káposztalé is. Egymásnak dobálták a forró krumplit, s aki nem volt elég gyors, annak megégette a tenyerét. Kihallatszott az utcára a lányok visítozása. Gyorsan fogyott a krumpli és vele a káposztalé, miközben vége-hossza nem volt az élcelődésnek, a kétértelmű tréfálkozásnak. Nemsokára elfogyott a fosztani való törökbúza is. – Mára ennyi vót. Köszönjük a kalákát! – jelentette ki a házigazda. Ebből mindenki megértette, hogy ideje hazamenni. Odakint a friss hó látványa fokozta a fiatalok jókedvét, és olyan hógolyózás, mosdatás kezdődött, hogy a sivalkodás felverte a falu csendjét. Erzsi hárászkendőjének védelmében szaporán taposta hazafelé a friss havat, amikor meghallotta a jól ismert hangot: – Hova sietsz úgy, mint akit kergetnek? ~ 31 ~

Lelassította lépteit, de amikor ifjú Barta beérte, az út széle felé távolodott tőle, hogy az az ujja hegyével se érinthesse meg. – Ha nem állsz meg egy szóra, megmosdatlak...! Erre aztán megállt, és hunyorogva tűrte az arcába világító viharlámpa fényét. – Azt hittem, egy vénasszony után futok! Most látom, ki áll itt előttem a nagy hóban… – Ki? – feledkezett meg félelméről egy pillanatra az asszony. – Te, Erzsi. Úgy állsz itt előttem, mint egy űzött vad, akit a saját lelkiismerete üldöz. Felém üldöz, Erzsi, és én várok rád. Addig várlak, amíg hozzám nem menekülsz – hangzottak el ifjú Barta szájából feleletként a rég megfogalmazott szavak, amelyek most úgy hullottak az asszony lelkébe, mint jó termőföldbe a csírát ringató magok. A várakozással teli csendben ifjú Barta a kimondatlan érzelmektől remegő asszonyhoz lépett, átölelte, mintha védelmezni akarná a világtól és saját magától. Erzsi pedig ezegyszer nem rebbent el, hagyta magát megölelni. A férfi kabátjába fúrta jéghideg arcát, és így álltak, amíg mindkettőjük belsejében csillapult a küzdelem. Aztán némán elindultak hazafelé. – Először menj be te, oztán bémegyek én es –, súgta az asszonynak, amikor kapujukba értek. Már rég az ideje, hogy Erzsi nem aludt olyan jól, mint ezen az éjszakán. Lelke valamennyire megnyugodott. Most már csak hagyni kell, hogy az idő elhozza azt, aminek el kell jönnie – gondolta –, mert egyszer csak oda vezeti a sorsa, ahol a helye van...! Ezt értette ő az Isti szavaiból az este. * Az első hó hamar jött, de nem tartott sokáig. November egy pár napra visszalopta a vénasszonyok nyarát a nappalok szívébe, de nemsokára a nap ereje érezhetően fogyni kezdett, és most már igazi tél ereszkedett a vidékre. Idős Barta a kályha mellett ült, és szemével követte fiacskáját, aki bútorokba fogózva tipegett körbe a szobában. ~ 32 ~

„Kicsi vagy még fiam, s én már vén vagyok... Nem érem meg, hogy ember legyen belőled...” – ezek a gondolatok foglalkoztatták, amikor Gergő megállt előtte, és tenyerével ütögetni kezdte apja térdét, miközben mondogatta: „tá-tá, tá-tá!” Ő elérzékenyülve ültette az ölébe.: „Gyí, lovam, Brassóba!” A gyermek lovagló mozdulatokkal jelezte, hogy tovább, tovább! Barta dologtól kérges tenyerével megsimogatta kisfia szőke fejét, és kedvét töltötte: „Mit veszünk a vásárba’? Csengőt-bengőt a nyakába, nyírfavesszőt popsijára!” – aztán gyöngéden megveregette a popsiját, amitől a kis huszár örömtől sikítozva verte össze tenyerét, majd apja mellére hajtotta fejét, bekapta hüvelykujját, és nemsokára elaludt. Erzsi lépett a szobába. Idős Barta intett, hogy halkabban, s a békésen alvó Gergőre mutatott. Az asszony egy pillanatig elnézte az eléje táruló képet, majd gyöngéden elvette a gyermeket, és ágyacskájába fektette, aztán szólt az urának, hogy menjen vele a konyhába. Miközben az ebédet az asztalra tette, hogy megtörje a közéjük álló csendet, megkérdezte: – Nem kellene levágni a disznót? Már nagyon kövér, nehogy valami baja essen! – Szólj Istinek, hogy holnapra hívja a böllért, te pedig készíts elé mindent! – felelte Barta röviden. Erzsi bólintott, hogy úgy lesz. Mindkettőjük tányérjába kitette az ételt, de az ő torkán nehezen mentek le a falatok. Idős Barta a szeme sarkából figyelte. – Mi van veled? Úgy nyelsz, mintha a más szájával ennél... – Nem vagyok éhes – felelte kurtán az asszony, és letette a kanalat. Attól a havas estétől, melynek emléke azóta is kísérti, tartózkodott az ifjú Bartával való találkozástól. Megvárta, míg az ura bemegy a szobába, aztán elmosogatott, majd nekilátott fokhagymát pucolni a másnapi disznóvágáshoz. Gondolataiba merült, de keze szaporán járt. Nagy a disznó, sok fokhagyma kell. Amikor nyílt az ajtó, kiejtette az utolsó gerezdet a kezéből. Isti tréfával akarta oldani zavarát: ~ 33 ~

– Megijedtél? Ne félj, nappal nem eszem asszonyhúst! De ő, mint akinek sürgős dolga akadt, ki akart sirülni a konyhából, azonban a fiatalember útját állta: – Hova futsz? Végezd a dolgod, mert látom, hogy van, és ha úgy gondolod, adhatsz valamit ennem is, mert farkaséhes vagyok! De minek az a temérdek fokhagyma? Ördögűzés lesz? – próbálta továbbra is szólásra bírni az aszszonyt, aki végül erőt vett magán, és miközben kitette az ételt, egy szuszra elhadarta: – Az édesapja azt üzeni, értesítse a böllért, mert holnap disznóvágás lesz! – Jól van, úgy látom, mégse vitték el a madarak teljesen a hangod! Mikor határoztátok el a disznóvágást? – Ma. Ifjú Barta befejezte az ebédet, egy hálás mosoly kíséretében megköszönte, aztán kilépett az ajtón, hogy teljesítse apja parancsát. Erzsi másnap reggel öt órakor kelt. Tüzet gyújtott a konyhakályhában, két nagy fazék vizet tett fel melegedni, előkészítette a törlőruhákat, késeket, teknőket, mindent, amire szükség lesz a disznóvágáshoz. Az asztalra tett egy tálcát, rá egy üveg pálinkát, poharakat, majd reggelit készített kisfiának. Amíg várta, hogy felébredjen a gyermek, kevert a tyúkoknak, és forrázott a másik két malacnak. Akkorra már az ura is előjött a szobából. – Hánykor jön a böllér? – kérdezte álmos hangon. – Hatkor – mentette meg a kérdéstől zavarba jött aszszonyt Isti, aki épp akkor lépett ki szobájából, és emlékezett, hogy az este elfelejtett szólni. – Készíts elé szalmát a perzseléshez! – küldte máris az apja –, mindjárt itt a böllér. – Elér akkor es, miután leszúrta! – A te bajod! Nemsokára megérkezett a falu disznóölő mestere. Idős Barta pálinkával kínálta, de ő visszautasította, mondván, hogy majd eljön annak is az ideje! Mire megvirradt, készen álltak a megtisztított állat felbontására. Estére már kifőttek a hurkák, a kolbászok egy ~ 34 ~

hosszú rúdon sorakoztak, és a nagy fazékban sercegett a zsírnak való. Egy teknőben besózott oldalasok, sonkák, a cseberben pedig szépen kiszabott szalonnatáblák várták sós fürdőben, hogy rájuk kerüljön a sor a füstölőn. Idős Barta István az elégedettség nyugalmával gyújtott pipára. Jól jöttek ki a disznóból, tavaszig lesz mit enni. * Karácsonyra készült a falu. Erzsi is sütött, főzött, azt akarta, hogy családjukban szép legyen az ünnep. Isti fenyőfát hozott az erdőből, beállították a szobába, és mindenféle házi díszeket aggattak rá. Erzsi még szaloncukrot is főzött, ahogy látta, amikor a doktoréknál szolgált a városban. Fehér papírba csomagolták és felaggatták a hatalmas karácsonyfára. Ott csüngött az egyik bárány csengője is a gyertyák, almák, diók sokaságában. Később elindultak a karácsonyesti istentiszteletre. A templomban Gergő figyelmét egy ideig éberen tartották a számára teljesen új történések, de aztán anyja ölében elaludt. A pap szavait hallgatva, Erzsi gondolatai el-el-kószáltak saját jövőjének kifürkészhetetlen útjain. Amikor imádkoztak, hálát adott gyermekéért, jó uráért és mindazért, ami az életében bekövetkezett. Buzgón kérte, hogy ezután is mindenben legyen meg a Mindenható akarata! Hazafelé ifjú Barta vitte ölében az alvó Gergőt. Amikor magához ölelte, rádöbbent, hogy tulajdonképpen ő még soha nem tartotta karjában a kis csöppséget. Most meg úgy viszi, olyan szeretettel, mintha nem is testvére, hanem saját gyermeke lenne. Jól esett lelkének ez az új érzés. Otthon, anyja éppen csak levetkőztette kisfiát, máris megszólalt az angyal érkezését jelző csengő. A zsenge gyermek nem igen értette, hogy mi történik körülötte, de a feldíszített fa látványától kikerekedett a szeme. Amikor pedig észrevette a karácsonyfa alatt a hintalovat, amelyet a bátyja faragott neki, azonnal lecsúszott édesanyja öléből, hogy közelebbről is szemügyre vehesse élete első angyalfiát. Isti bort töltött, és emelt pohárral boldog ünnepet kívánt mindenkinek. ~ 35 ~

– Adjon Isten boldog karácsonyt! – mondta idős Barta is, az utóbbi időben megszokott gondterhelt arcával. Miközben kóstolgatták az aranyszínű italt, mindnyájan érezték, hogy a feszültség ott lappang közöttük. Erzsi nem szerette volna, ha a karácsonyi vacsorát lógó orral fogyasztják, ezért jókedvet színlelve hívta a két férfit vacsorázni. Ő is ölébe ültette kisfiát, és a saját tányérjából kóstoltatta végig vele az asztalon lévő finomságokat. Éjfél után idős Barta István, elnehezülve a borozgatástól, bejelentette, hogy bemegy lefeküdni. – Megyek én es mindjárt, csak összeszedem az asztalt – szólt utána Erzsi, és titokban Istire pillantott, akinek a hallottakra-e, vagy a bor miatt, megcsillant a szeme. Nem is mozdult az asztal mellől, hanem közelebb húzta a boroskancsót, tölteni akart mindkettőjüknek, de Erzsi elkapta előle a maga poharát: – Elég volt! Én többet nem iszom, még bele találok szédülni a mosogatótálba. – Csak annyi a baj? Majd én kihúzlak belőle! A mosatlan még várhat! Most ülj ide mellém egy kicsit! – nyúlt Erzsi felé, de az úgy lépett el mellőle, mintha tűz perzselte volna meg. – Jól van, na, ha úgy félsz tőlem, akkor hozzád se érek, de legalább ülj ide! – pisolygott a bajusza alatt, és odébb húzódott az apja helyére a kanapé másik sarkába. Az asszony nem engedelmeskedett, de amikor le akarta venni az abroszt, Isti elkapta a kezét, és az arcába sziszegte: – Hogy te milyen makrancos vagy! Erzsi arca lángba borult. Látta, hogy véget kell vetni ennek a játéknak, amíg el nem fajul. – Késő van, be kell menjek! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, amelytől Isti észhez tért.  Igazad van. Menj csak! *

~ 36 ~

Január elseje után ifjú Barta elfoglalta új munkahelyét a városban. Az apja, ha ellátta a jószágot, szótlanul üldögélt a konyhában, megszokott helyén a kanapé végében. Pipázgatás közben feleségét figyelte, aki fürgén tett-vett a házban, foglalkozott Gergővel, és gondja volt mindenre. Néha, Barta még énekelni is hallotta. Dalolgatott a gyermeknek, dudorászott főzés, mosás, takarítás közben és esténként, ha a konyhában leült az osztováta elé szőnyeget szőni. Erzsit valami jóleső belső nyugalom szállta meg, amitől még szebb lett. Bartha viszont szemmel láthatóan napról-napra roskadt, mintha a tél kiszívta volna minden erejét. Nehéz teher marcangolta lelkét. Ráadásul még a föld gondja is emésztette. Egyre többször hallatszott a faluban, hogy a környéken már járnak a városi urak, hogy meggyőzzék a parasztokat, álljanak be a közösbe. Azt bizonygatják, hogy lesznek majd gépek, nem kell annyit dolgozni. Már nem is bírja, egyre többször hasogat a dereka, és mintha a mellében is egyre gyakrabban érezné azt a furcsa szorítást, amiről feleségének még nem is szólt, nehogy megijessze. Gondolatban szidta nagy fiát, akire éppen most jött rá a mehetnék, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Kivel beszélje meg, hogy mitévő legyen, ha ideérnek a szervezéssel? Azt beszélik, először csak valami társulásokat hoznak létre... A jóisten tudja, hogy lenne jó! Azt is hallotta valakitől, hogy, aki nem áll be, elveszik mindenét, s családostól a Duna-csatornához viszik munkára. Éjjel se tudott aludni a gondoktól. Mi lesz Erzsivel s a gyermekkel, ha vele történik valami? Közben enyhült a tél, és idős Barta egyre többet tartózkodott a csűrben, ahol a szekeret, az ekét vagy a boronát javította. Készült a tavaszi munkákra, miközben gondolatai azon jártak, van-e értelme az egésznek, hiszen, ha elveszik, majd javítsák meg ők...! Egyik reggel szokatlanul sokáig maradt az ágyban. Erzsi már elvégezte a kinti munkákat, és még mindig nem jött elő az ura. Rosszat sejtve szelíden ébresztgette, de Barta csak nyögött, mozdulni nem tudott, és az arca is valami ~ 37 ~

furcsa grimaszba fintorodott. Erzsi azonnal felismerte a helyzet súlyosságát, és átszaladt a szomszédba segítségért. Futva jött az asszony az emberrel együtt, és amikor meglátták Bartát, már tudták, hogy kórházba kell vinni. Míg az asszony s Erzsi a beteggel foglalkozott, a szomszéd befogta a lovakat. Szénát terített a szekérderékba, a beteget párnákra fektették, pokrócokkal betakarták, és elindultak a városba. A kórházban azonnal kezelni kezdték. – Szólni kéne a fiának, itt dolgozik egy gyárban – mondta Erzsi, és megmutatta a cédulát, amelyikre Isti ráírta volt a gyár nevét. A szekeres szomszéd egy fejmozdulattal jelezte, hogy tudja, merre kell menni, és a lovak közé csapott, hogy sürgesse őket. Amikor a kapustól ifjú Barta István felől érdeklődtek, az nyomban megértette kiről van szó, és már indult is, hogy értesítse, látogatói vannak. – Hát maguk mit keresnek itt?! – lepődött meg Isti, amikor meglátta a szekér mellett várakozókat. – Apád lebénult, béhoztuk a kórházba – hangzott az idős ember szájából a higgadt felelet. – Súlyos? – kérdezte Erzsihez fordulva, mert látta arcán az aggodalmat. – Igen, minél hamarabb látogassa meg az apját, és beszéljen az orvosokkal. Mi most sietünk haza, mert Gergőt a szomszédban hagytuk. – Jó! Ne búsulj, apám erős, helyre fog jönni! – próbálta bátorítani az asszonyt. * A következő hetek aggodalomban teltek. Erzsire szakadt a gazdaság terhe, ő pedig szó nélkül végzett mindent. De az éjszakák, azok voltak számára a legnehezebbek. Ha Gergővel foglalkozott, megfeledkezni látszott minden bajáról, de miután a gyermek elaludt, a beállott csendben százféle gondolat kóválygott fejében, kérdések özöne zaklatta, amelyekre egyedül nem találta a választ. Mire kitavaszodott, idős Barta István is hazakerült a kórházból. Egy napsütéses délelőtt közölte, hogy ki szeretne menni az udvarra. Erzsi széket vitt ki a lombosodó eper~ 38 ~

fa alá, lesegítette a lépcsőkön, de amikor be akarta ültetni karosszékébe, elutasító mozdulatot tett. – Hátra! – mondta röviden, és bizonytalan lépteivel elindult az udvar vége felé. Az istálló nyitott ajtójából szomorúan nézte azt az egy tehenet, amit meghagytak neki a közösbe lépéskor. Aztán látta, hogy a csűrben is csak a szekér maradt. – Elvittek mindent a nyomorultak, hogy szakadna reájuk az ég! – mondta végtelen fájdalmában. Erzsi szánalommal nézte a megtört öregember búzakék szemét, amelyben a megalázottság keserű könnyei csillogtak. Visszakísérte az urát a fa alá a székhez, aki most leült, és állát a bot fején nyugvó két kezén támasztva, gondolataiba mélyedt. Attól a naptól kezdve alig hagyta el szó az ajkát. Teste-lelke megsínylette az utolsó hónapok eseményeit. Magába roskadva üldögélt kedvenc székében. Úgy látszott, hogy egyedül csak a gyermek oszlatja el néha homlokáról a sötét felhőket, hogy azután tekintete újra kifürkészhetetlenné váljon. * Isti gyakran hazajárt. Olyankor segített a háztáji munkával egyedül maradt Erzsinek. Amikor ő belépett a kapun, az apja bement a szobába, és onnan csak akkor jött ki, ha enni hívták. Fia kérdéseire is csak röviden válaszolgatott. Mindig azt mondta, fáradt, hagyják őt pihenni! Egyik vasárnap este, amikor a tornácon ültek, ifjú Bartából kitört a keserűség: – Elegem van ebből, Erzsi! Te nem engedsz közel magadhoz, nem engeded magad megölelni se, pedig érzem, hogy minden porcikáddal te is ezt kívánod! Jövő vasárnap megmondom apámnak, hogy szeretlek, hogy kellesz nekem. Csak tudnám, hogy mi jár a fejében! – Ne! Hiszen te mondtad, hogy várni fogsz... Akkor most én kérlek szépen, légy türelemmel, mert mindennek eljön az ideje! – próbálta csitítani a háborgó férfit Erzsi. Következő hét végén, a vasárnapi ebéd után idős Barta István a helyén ülve várt, míg Erzsi leszedte az asztalt, aztán intett, hogy üljenek le ők is. ~ 39 ~

– Nem szeretem a szószaporítást. Meggondoltam jól, amit mondani és tenni akarok... –, szólalt meg egy idő után, tekintetét az asztalon összekulcsolt kezein nyugtatva, majd Erzsire nézett, és határozott hangon folytatta: – El akarok válni! Én már egy roncs vagyok. Rám már nem lehet számítani. Erzsi, te fiatal vagy, szinte még gyermek. Melléd ember kell! Elválok..., aztán a többi a ti dolgotok...! Idős Barta István befejezte mondanivalóját, felállt az asztaltól, és elindult szobája felé. – Apám! – ugrott fel Isti, de az apja leintette: – Hagyd csak! – és becsukta maga mögött az ajtót. Ő megértette apja viselkedését. Mit is mondhatott volna neki, ha engedi szóhoz jutni? A bekövetkezett fordulat súlya mindkettőjüket elnémította. Erzsi kérdésekkel teli szeme az előtte álló ifjú Bartára tapadt. Ő átölelte, és kimondta azt, amire oly régóta vágyott: – Isten hozott hozzám, Erzsi.  Köszönöm, hogy vártál rám! – felelte lehelet halkan az asszony, aki érezte, hogy űzött lelke ezen a tavaszi vasárnapon hazatalált.

~ 40 ~

Túlélni mindent 1940-et írtak. Alig pár nappal esküvőjük után, a fiatal férjet behívták hadgyakorlatra. Hová vitték, mennyi ideig kell ott maradnia?! Ezt senki se tudta. Hírek ugyan keringtek arról, hogy a hegyekben létesült egy katonai tábor, de nem tudhatták melyikben, hisz a háromszéki városkát hegyek vették körül. Fölöslegesen tűnődtek apák, anyák, feleségek, benne állt a behívóban is, hogy látogatni tilos! Nem írhatnak levelet és nem is kaphatnak! Egybekelésük után szoba-konyhát béreltek. Mint anynyi más alkalommal, most is albérleti szobája ablakában állva, a távoli hegyeket kémlelte, miközben gondolatai a maga sorsa körül kalandoztak. „Polgári” iskolát végzett, mint a legtöbb lány abban az időben, így óvónői állást kapott egy közeli faluban. Egy esztendeje dolgozhatott a falusi óvodában, amikor a rádióból egyre gyakrabban kezdtek érkezni a hírek a háborúról. Attól kezdve az emberek élete megváltozott. Az idősebbek szó nélkül tettek-vettek. Tekintetükből rémület sugárzott, hisz megjárták már a háború poklát tizennégytől tizennyolcig. A fiatalok azonban szerettek, házasodtak, szültek. Ők is ezt tették. Az édesapja hajtogatta ugyan, hogy most nem olyan időket élnek, nem lehet tudni, mit hoz a holnap, meg kellene várni a végét mindennek, ők mégis összeházasodtak. Lakodalmat szűk családi körben ültek csupán, mert a háború mindent megdrágított. Spórolni kell – mondogatta az édesanyja, a feketepiac árait a maguk fajta emberek nem bírják kifizetni. Persze ebből is hasznot húznak a szemfülesek! Egyik oldalon nő a vagyon, a másikon meg elfogy az a kevés is. Az ő lelkében is a bizakodás mellett az aggodalom mindig készen állt ködbe burkolni a jövendőt. Gyöngéden megérintette szépen gömbölyödő hasát. Simogató keze hírtelen megtorpant. Furcsa, számára eddig ismeretlen mocorgást érzett belsejében. Jelt kapott, feleletet az ő érintésére! A testéből sarjadt élet megmozdult, most először. Mosolyogva köszöntötte magzatát. ~ 41 ~

A háború rákényszerítette sötét törvényeit az emberek életére is. Bérelt szobájában házigazdája nem fűtött, így szülei biztatták, költözzön vissza a városba, majd segítik ők, amíg férje odavan. Jól jött a segítség. Gondok így is akadtak bőven. A zsoldot nem küldték rendszeresen, a házbér pedig eléggé megterhelte az amúgy is megcsappant jövedelmüket. A cipője talpa is kilyukadt, és mivel nem volt pénze a talpalásra, hogy ne kelljen kint járnia az egyre jobban hűvösödő őszben, az édesanyja naponta ebédet hozott úgy, hogy vacsorára is maradt belőle. ** A novemberi ég ólmosan terült el a város fölött. Hideg eső pergett, s a szél lekapkodta az utolsó faleveleket is a fákról. A csupasz ágak kísérteties tánca, az esőcseppek meddő igyekezete, hogy megkapaszkodjanak az ablaküvegen, szomorú látványt nyújtott. Túl kell élniük a borzalmakat – gondolta –, most már nemcsak önmagukért, de születendő gyermekükért is! Visszatért a szoba belsejébe, amelyre rátelepedett a közelgő est homálya. Felkuporodott az ágy sarkába, és takarójának védelmében behunyt szemmel hallgatta az ősz panaszos zúgását. Másnap reggelre elállt az eső, a szél is elült. A felhők szétoszlottak, és a nap elfoglalta az őt megillető helyét az égen. Csak a sietős járókelők télies öltözéke árulkodott arról, hogy a novemberi napsütésnek foga van. Helyenként befagytak a tócsák is. A várakozó fiákerek lovai párát leheltek. Hazajövetele óta nem sokáig tétlenkedett. Iskolás évei után a város egyik híres szalonjában hímzést tanult. Most eljött az alkalom, hogy gyümölcsöztesse különleges tehetségét. A hölgyek elhozták vásznaikat, ő meg reggeltől estig föléjük görnyedve rajzolt és varrt. Minden öltése igazgyönggyé vált a finom vászon felületén. Néha felállt, hogy kiegyenesítse egyre jobban vastagodó derekát. Ilyenkor sé~ 42 ~

tálgatott egy keveset, hogy kedvére tegyen a benne növekedő eleven csöppségnek, majd folytatta a hímzést. Eltelt november, és december meghozta az első havat. A csillogó, puha fehérség béke látszatát keltette, és a közelgő ünnep hangulatát lopta be az emberek lelkébe. Mivel karácsonyra hazajöttek a férfiak is, az ünnep látszólagos nyugalma lebegett a város fölött. Úgy tűnt, hogy rövid ideig elcsitultak a rettegés hullámai, pedig a háború, mint egy sokfejű szörnyeteg, egyre mélyebbre ásta magát a családok életében. Az élet viszont követelte jogait. Nem torpant meg a szörnyeteg előtt! Napot nap után fűzött, erőt adott az embereknek túlélni szeretteik halálát, megcsonkított gyermekeik látványát. A fronton lévő családtagokért szóltak a könyörgések, értük csendültek az ünnepi poharak. Az emberek megtanultak együtt élni félelemmel, halállal, veszteséggel. A rettegés eleven hordozója a postás volt. Az emberek a függönyök mögül lesték, melyik kapun csenget be a halál hírnöke. Ahol behívót kaptak, ott a félelem madara szállta meg a házat, ahol elesett katonáról szólt a hivatalos levél, ott beborult az ég a családi ház fölött. Januárban férje jelentkezett munkahelyén. A gyár, ahol dolgozott, katonai alárendeltségű lett, ezért közölték vele, hogy mivel a háborúnak gyártanak bizonyos termékeket, az alkalmazottakat nem viszik a frontra. Ez némileg megnyugtatta őket. Közeledett a tavasz. A háború csak a természet rendjét nem tudta megváltoztatni. A megduzzadt folyó partján virágzott a barka, s a szél az ébredő föld illatát hozta a mező felől. Lázasan készítette a baba kelengyéjét, nem akarta, hogy meglepetés érje. Csak a pólyapárna szalagját nem vásárolta meg, hisz nem tudhatta, kékre vagy rózsaszínűre lesz szüksége. Jósolgatás is volt számtalan.  Lányod lesz – mondták a nagynénik –, mert farban kiszélesedtél! – Mások úgy látták, a hasa előre áll, ezért fiút jósoltak. Férje titokban lányra vágyott. Ő meg csak azért imádkozott, hogy egészséges gyermeket hozzon a világra! *** ~ 43 ~

Napsütéses tavaszi reggelre ébredtek. Miután férje elment a gyárba, ő még ágyban maradt. Megpróbált oldalra fordulni, ami egyre nehezebben ment az utóbbi hetekben. Eszébe jutott, amit édesanyja mondott az este, hogy úgy látja, háromujjnyira leereszkedett a hasa. Értesíteni kellene a szülésznőt, mert meglehet, nemsokára szükség lesz rá! Otthoni szülésre készültek. A következő pillanatban alhasi nyilallást érzett. Talpra állt, és akkor megérezte a lába szárán lefolyó melegséget. Kezdődik – gondolta, és üzent édesanyjának, hogy jöjjön a bábával, mert azt hiszi szülni fog! Vizet tett melegedni a kályhára, és előkészített mindent, amire szükség lesz, ahogy erre a szülésznő tanította. Míg az egyre gyakrabban ismétlődő fájdalmakat figyelte, türelmetlenül sétált fel-alá a szobában. Aztán megérkezett édesanyja a bábaasszonnyal, és ő nemsokára világra hozta első kislányát. Az újszülött és anyukája a vajúdás gyötrelmeitől kifáradva végigaludták az első éjszakát. A bábaasszony tanácsára a kicsit csak langyos teával itatgatták, így reggelre a kismamának csordulásig gyűlt a teje. Nyöszörgött a kislány is, eljött hát ideje az első szoptatásnak. Ölébe vette a mocorgó csöppséget, aki ösztönösen vette szájába az emlőbimbót, és mohón szívni kezdte az éltető nedűt. A fiatalasszony testét jóleső bizsergés járta át. Szeretettel simogatta a pici arcot, és gondolatban hálás volt a pillanatnak, amelyben megfogant gyermeke, akit, íme, világra hozott, mint egy csodát! Kislánya pár percnyi szopás után mély álomba zuhant. Anyukája csodálattal nézte alvó angyalkáját, majd ő is elszenderedett. **** Először a kicsi ébred fel. Mozgolódására anyja is kinyitja szemét. Érzi, hogy valami nincs rendben. Ólomfáradt tagjait láz perzseli, hideg rázza. Istenem, mi bajom?! – gondolja, miközben kislányát átteszi a saját ágyába. Azonnal orvost hívnak, aki megvizsgálja először az anyát, majd a lázban ~ 44 ~

égő újszülöttet, és kijelenti, hogy nincs vesztegetni való idő, kórházba kell vinni őket, mivel mindkettőjük élete veszélyben forog! A kórházban sürgés-forgás! Ellátják a két beteget mindennel, ami a háborús körülmények között rendelkezésükre áll. Három nap múlva az anya helyzete javul. Úgy tűnik, fiatal szervezete legyűri a lázat. Éledező erejével kislányát keresi, felőle kérdezi a személyzetet. Meg fog gyógyulni – mondják, de nem szaporítják a szót. Telnek a napok, de őt még mindig nem engedik kicsinye közelébe. Hiába faggatja az orvosokat, nővéreket, elutasítják: – Még nem lehet! Egy reggel a kórház folyosójáról behallatszó zajokból tragédiát sejt. Forogni kezd vele a világ. Előérzete szinte eszméletét veszi. Valaki megáll az ágya mellett, beszél hozzá, ő nem érti, szavainak értelmét nem fogja fel. – Őszintén sajnálom – ismétli meg az orvos –, a kicsit nem tudtuk megmenteni Míg első gyermekük aprócska koporsójára almafa virágokat szórt a májusi szél, a frissen ásott sír előtt állva, a gyászoló szülők lelkében megszületett a remény, hogy erőt kapnak a felemelkedéshez.

~ 45 ~

Mennyből az angyal Gyermekkorának karácsonyfáját az angyal minden évben a legnagyobb szobában, az ablak melletti sarokba állította. Látja magát, amint ott áll a feldíszített fa előtt, és mintha érezné is, hogy minden ízében remeg a gyönyörűségtől. A karácsonyfa csúcsáról az angyal mosolyog rá. Rózsaszínű arcát hajfürtök koszorúzzák, hófehér pihékkel díszített szárnyai között apró kezeit imára kulcsolja. Nem tud betelni látásával. Azonban a sztaniolba csomagolt szaloncukrok, formás kekszek, színes üveggömbök, gyertyák, csengettyűk közül kislányi fantáziáját legjobban az angyal haja foglalkoztatja, amely ezüstösen hullámzik a fa csúcsától az alsó ágakig, és ez még jobban kiemeli a karácsonyfa mennybéli mivoltát. Számtalan kérdés kering fejében az angyalhajjal kapcsolatban, amelyekre sose talál választ, de jól esik rajtuk elidőzni. Különösen azon tűnődik sokat, hogy az angyal vajon fiú-e vagy lány? Ezt se tudja eldönteni, de nagyon szeretné, ha lány volna! Karácsony előestéjén minden az angyalról szólt. Az énekek, mesék, amelyeket az álmos, meleg konyhában nagymamájuktól tanultak ezeken a végtelennek tűnő estéken, örökre megmaradtak emlékezetében. Türelemjátéka volt ez a várakozás zabolátlan gyermeki énüknek, tele édes izgalommal, az örömvárás izgalmával. Ha belefáradtak az éneklésbe, zaj nélkül játszhattak is, s ha beszélgettek, azt csak suttogva tehették, nehogy elijeszszék az angyalt! Minden apró neszt követő feszült csendben azt remélték, hogy megérkezett a várva várt. Amikor a várakozás feszültsége kikezdte türelmüket, nagymamájuk azzal próbálta féken tartani őket, hogyha nem viselkednek úgy, ahogy az alkalomhoz illik, bizony megtörténhet, hogy az angyal elkerüli házuk táját! Ez ideig-óráig hatott, mert annál nagyobb büntetést, mint azt, hogy megvonják tőlük ~ 46 ~

a karácsonyi angyal eljövetelének örömét, senki se szabhatott volna ki számukra. Egy idő után feltűnt neki, hogy szüleik sokáig távol maradnak. Kétségbe ejtette a gondolat, mi lesz, ha nem találnak idejében hazajönni? Amikor végre meghallották a csengőt, minden csengők közül a legszebben csilingelőt, talpra ugrottak! Akkor már szüleik is megjelentek a bejárati ajtóban, mintha fontos dolguk végeztével épp akkor érkeztek volna haza. – Hallottátok a csengőt? Láttátok-e őt? – zúdították rájuk kérdéseiket. – Hát, ha csengetett, akkor be kell menni, mert nem illik megvárakoztatni azt, akit oly régtől fogva várunk! –, mondta ilyenkor anyukájuk, majd libasorban bevonultak a méltósággal várakozó karácsonyfa elé. Először mindig a „Mennyből az angyal”-t énekelték, majd a többi karácsonyi dalt. Akkoriban még nem is nagyon értette a dalok szövegét, de karácsony estéjének hangulata mindig meghatotta. Hálás volt az angyal jóságáért, aki mindent látott, mindent tudott, és mégis évről-évre mindenkinek ajándékot hozott. Akkor még nem sejtette, hogy eljön az idő, amikor ez az álomvilág, amelyben oly nagyon jól érezte magát, szertefoszlik. *** Ötéves lehetett, amikor új karácsonyestét várt a világ. A jól ismert örömteli izgalom már korán reggel kiűzte szeméből az álmot. A nehezen múló nap lassú medrében, nem lelte helyét. Déltájban beszédhangok szűrődtek ki abból a szobából, amelyikbe az angyalt várták. Ő odalépett, és az ajtórésen át megpillantotta a fenyőfát, amely feldíszítetlenül állt megszokott helyén. Szíve hevesen kezdett kalimpálni. Nem hitt a szemének. Bátyjához szaladt magyarázatért, de izgalmában csak szófoszlányok jöttek ki a száján: – Láttam…láttam...! – Mit láttál? – kiáltott rá türelmetlenül a nála egy évvel nagyobb testvére, de ő felelet helyett kézen fogta, és ~ 47 ~

maga után húzta a szoba felé, azonban az ajtót már csukva találták. – Láttam a fát… csupasz volt! – próbált magyarázkodni ziláltan az izgalomtól. Akkor bátyja belesett a kulcslyukon, majd néma fejbólintással jelezte, hogy igen, ő is látja. Döbbenten álltak, nem tudták mire vélni a látottakat. Miközben ő kétségbeesve kereste a választ a fejében kavargó miértekre, egyre növekvő bűntudata azt sugallta, hogy büntetésből tette ezt az angyal, mert feleselt nagymamának. Ebéd után apjuk hívta, menjenek be, de ők csak másodszori hívásra mertek megmozdulni. Amikor végre beléptek, szüleik zavaros magyarázatba kezdtek, amelyből csak annyit fogott fel, hogy ők elég nagyok már ahhoz, hogy megértsék a valóságot az angyalról. Gyermeki lényében azonnal heves tiltakozás lobbant ez ellen a „valóság” ellen. Agyában apjának szavai kavarogtak: „angyal… nem létezik… képzelet…” – anélkül, hogy értelmüket ki tudta volna hámozni. – Hogy? Ezután együtt díszítjük a karácsonyfát? – ocsúdott fel egy adott pillanatban. Tiltakozásként toporzékolni szeretett volna, hogy nem akar megértő jó kislány lenni, és nem is ért semmit az egészből! Vissza akarja kapni a karácsonyi angyal megbocsátó szeretetét, a feleletre váró kérdéseit, hitét az angyalok csodálatos világában! Csak arra vágyott, hogy kisírhassa magát valakinek az ölében, de nem volt kinek. Végre elhagyhatták a szobát. – Majd hívunk, ha eljön a fa díszítésének ideje – mondta anyjuk, és becsukta utánuk az ajtót. A ház egy félreeső zugában magányosan zokogta el zsenge lelkének fájdalmát. Amikor elapadtak könnyei, lelkét csak a végtelen nagy csalódás mardosta. Szerette volna bánatát megosztani valakivel. Átment hát barátnőjéhez a szomszédba, és az átélt izgalmaktól még szipogva, elsuttogta neki, amit szüleitől hallott az angyaljárásról. Barátnője eleinte tágra nyílt szemmel hallgatta szavait, aztán hirtelen felugrott, s mi~ 48 ~

közben magából kikelve kiabálta: „Hazudsz! Hazudsz!”, anyukájához szaladt, szorosan átölelte védelmezőjét, és zokogástól fulladozva kérlelte: – Mondjad, mami, mondjad, hogy nem igaz! Ez idő alatt ő szoborként állt, és várta, most már végképp összezavarodva, hogy lesújtson rá az igazságszolgáltatás szigora. Barátnője anyukája lefejtette magáról kétségbeesett kislánya karját, és hozzá lépett: – Te, most szépen menj haza! – mondta, és becsukta utána az ajtót. Forgott vele a világ, a felnőttek világa, amely egyre áthatolhatatlanabbá vált számára. Haragudott szüleire, mert egy délután ennyire összekuszáltak mindent, amit ő eddig biztos hittel épített fel tudatában. Haragudott magára is, mert, akarata ellenére, ilyen szomorúságot okozott barátnőjének. Romba dőlt akkor egy általa felépített képzeletvilág, amely védelmet nyújtott számára a gyermekkor igazságtalanságaival szemben, de azóta is, minden karácsonykor, amikor a feldíszített fa előtt áll, jól esik lelkének azt hinni, hogy a karácsonyfát az angyal hozza.

~ 49 ~

Korai alkony… Olimpia nagyszerű lány volt. Tanítói diplomát szerzett, és tanított, de nem csak eszével, lelkével is. Alacsony, vékony termete, okos tekintete sokféle képességét rejtették. Sorra letette fokozati vizsgáit, míg elérte a legmagasabbat, az első fokozatot. Tette mindezt szótlan kitartással, amelyet végtelen szerénységgel ötvözött. Ha barátot akartál? Olimpiánál hűségesebbet nem találtál! Ha segítségre volt szükséged? Ő volt a megtestesült készség! Olvasottsága, műveltsége, bájos humora kellemes társalgó lénnyé varázsolták. Csak akkor vált zárkózottá, és hárította el diszkréten a kényelmetlen kérdéseket, ha férjhezmenetelről kérdezte valaki. Csoda-e, ha a rossz nyelvek azt suttogták: „Olimpia válogat!” Olimpia nem válogatott. Féltett gonddal védte sebzett lelkét egy újabb szerelmi csalódástól, amelyben a tanítóképző utolsó éveiben volt része. Szülei és testvérei tiszteletben tartották érzéseit, döntéseit, nem faggatták, nem is unszolták a házasság felé. Életét tanulás, tanítás, továbbképzések tették teljessé. Egy esős őszi napon mégis felröppent a hír, hogy a Molnár lány férjhez megy. – Kihez? Kihez? Kihez? Kóválygott a kérdés a város fölött, mint egy kerge visszhang. Egy pár nap múlva, bizonytalanul bár, de a felelet is elindult a kérdés nyomába: – Tanár! Tanár! Tanár! – Púpos! Púpos! Púpos! – fűzték hozzá nemsokára lefittyedt szájszéllel a hírek hordozói. – Púpos?! – kapta el a szót egy vijjogó hang. – Ezért kár volt negyven évig várni! – De művelt úriember… – próbált lazítani a hurkon egy másik. – Na, és kit érdekel?! A púpos az csak púpos! – eresztette ki fullánkját az előbbi. A polgári esküvőn tolongtak a kíváncsiskodók. Amikor az ifjúpár megjelent az eskető teremben, a szájtátók csoportján csalódottság hangja hullámzott végig: ~ 50 ~

– Ügyes ember… Mit számít az a kicsi púp a hátán…! Attól még lehet férfi a talpán! – kacsintottak össze kaján mosollyal azok, akiknek előre szaladt a fantáziájuk. Esküvőjük után Olimpia férje házába költözött. Mosott, főzött, takarított, tanított. Hogy házaséletük milyen volt, csak ők tudhatták. Vagy mégsem? Egyszer újra szárnyra kelt, ki tudja honnan, ki tudja kitől a pletyka: – Veri! Veri! Veri az ura... az ura...! – Veri az ura?! – kapta szája elé a kezét egy kérdezetlen. – Ugye megmondtam! Tudni való volt, hogy ennek a házasságnak nem lesz jó vége! – Hallgass már, asszony! Mit huhogsz, mint egy vészbagoly? – szólt rá egyik-másikra a férje –, rágjátok szegény asszonykát, mint kutya a csontot! Eközben Olimpia olvadt, mint a fogyó Hold. – Mióta köhög? – érdeklődött az akupunktúrás orvos. – Egy pár hete. Kezeltek, de nem múlt el… Most a hátam miatt jöttem. Nagyon fáj... – Menjen, kérem, és kezeltesse a köhögését, azután visszajöhet! – utasította az orvos. Olimpiát beutalták a tüdőkórházba. Nemsokára szájról szájra járt a sötét tudósítás: Rák. – Rák! Rák! Rák! – verték vissza a falak, mindenütt, amerre a szörnyű hír keringett. – Rááák...?! Na, ennek is vége! – jött a halálos ítélet az okoskodók szájából. ** Abban az évben nehezen érkezett meg a tavasz. Mintha vonakodott volna elhozni a megújulást. Végül aztán csak kivirult a rét, az erdő, a mező. Az embereket hajtotta a jó idő, munkába temetkeztek, megfeledkezve a mások bajáról. Aztán a tavaszra nyár jött, majd beköszöntött az ősz, mely gyümölcsét aratta elődei munkájának… Olimpia behunyt szemmel feküdt kórházi ágyán. Gyenge volt, mint egy korán hervadó virág. ~ 51 ~

– Itt az ideje, asszonyom, menjünk, ha szeretné látni a naplementét! – szólította meg ágya mellé lépve a nővér. Tolószékbe segítette, és kivitte az erőtlen asszonyt a kertbe az öreg tölgyfa alá. Ő is melléje ült egy padra, együtt nézték, amint a dombok mögött eltűnik a korai alkonyat gyenge fénye. Mintha az örökkévalóság nyugalma szállt volna akkor a kórház kertjére. Az elmúló nap mélázó csendben várta az éjszakát. A nővér bevitte betegét a kórterembe, ágyába segítette, s miközben jó éjszakát kívánt neki, még láthatta ellobbanni szeméből az utolsó fénysugarat. Odakint a holdfényben egy tölgyfa halkan sírdogált.

~ 52 ~

Összekuszált élet… Krisztina felébredt. Csendben kibújt a paplan alól, az ablakhoz ment, és széthúzta a sötétítő függönyöket. Ragacsos reggelt látott odakint, amely még az éjszakával küzdött a novemberi ólmos ég alatt. Az éjjeliszekrényen az óra figyelmeztetően pislogott feléje. A konyhába sietett, bekapcsolta a kávéfőzőt, majd a fürdőszobában élvezte a reggeli zuhanyozás kihagyhatatlan gyönyörét, a meleg víz kényeztetését, ahogy a vízsugarak paskolják fiatal, rugalmas testét, elűzve izmaiból az éjszakai ernyedtséget. Szerette ennek az órának a csendjét, amely csak az övé volt, mint titkos barát és tanácsadó. Egy óra minden reggel, mielőtt felébredtek a „fiúk” – így szerette emlegetni Pétert, a férjét, és öt éves fiacskáját, Petit. A lefőtt kávé illata a konyhába csábította. Kortyolt az aromás italból, majd visszalépett a fürdőszobába, és a tükörben, míg makrancos hajfürtjeit próbálta engedelmességre bírni a hajkefével, arcát kémlelte. „Elég sápadt vagyok” – állapította meg némán –, „és mitől ez az émelygés…?” – Egy pillanatig a mosdókagyló szélébe fogózva mélyeket lélegzett, míg elmúlt ez a számára már jól ismert tünet. „Mi van velem? Csak nem…?” – zakatolt agyában a kérdés. Már rég játszadoztak a gondolattal, hogy kellene egy testvér Petinek. Most lenne az ideje, hisz alig múlt csak harminc éves. Aztán hírtelen a két éve felvett autókölcsön nyilallott belé, amelynek törlesztése még egy pár évig eléggé megterheli költségvetésüket. „El kell végeznem a tesztet! Nem szólok Péternek, amíg meg nem bizonyosodom a terhességről” – gondolta, miközben magára kapkodta ruháit, majd gyöngéd simogatással ébresztgetni kezdte férjét, aki a korai ébredés kábulatában magához húzta asszonyát, és mélyet szippantott testének friss illatából. – Miért vagy olyan szótlan ma reggel? – kérdezte később, mert úgy tűnt, mintha az asszony a szokottnál gondterheltebb lenne –, valami baj van? – Nincs semmi baj. ~ 53 ~

Krisztina érezte, hogy felelete nem volt meggyőző férje számára, és míg gyors mozdulatokkal helyükre rakta a szétszórt ruhákat, hogy elterelje figyelmét, biztatta, hogy igyekezzen a fürdőszobába, legyen kész, amíg Petit felkölti. ** Hét órakor Péter kilépett a házból, előhozta a garázsból az autót, és amíg családját várta, tekintete elidőzött a ház előtti virágoskerten, ahol a dáliákat szépségük teljében hervasztotta el az őszi éjszakák hidege. Negyed nyolckor indultak minden reggel. Elsőnek Petit tették le a napköziben, majd együtt suhantak tovább. Amikor megálltak Krisztina munkahelye előtt, ahelyett, hogy ő azonnal kiszállt volna, továbbra is gondolataiba mélyedve ült férje mellett. Aztán hirtelen hozzábújt, átölelte a nyakát, megpuszilta, majd lélegzetnyi időt se hagyva neki a felocsúdásra, kilépett az autóból. Péter nem tudta, mire vélje felesége viselkedését, de érezte, hogy lelkét végtelen gyönyörűség árasztja el. Tekintetével elkísérte még pár pillanatig gyors léptekkel távolodó feleségét, majd beindította a motort, és tovább hajtott. Krisztina aznap nehezen összpontosított munkájára. Figyelte magát, de reggel óta nem ismétlődött meg rosszulléte. Lehet, hogy csak az epéje? Ki tudja… Majd kiderül a tesztből. Még soha se várta ilyen türelmetlenül a munkaidő végét. Épp azon töprengett, hogy is legyen, amikor csengett a telefonja. Péter kereste, hogy emlékeztesse, aznap délutánra tervezték megnézni vidéken azt a telket, amelyre nyaralót szeretnének építeni. Ő azonban türelmetlenül félbeszakította: – Sajnálom, de ma nem lehet. Olyan problémám adódott, amelynek megoldását nem halaszthatom máskorra! Majd otthon elmondom, miről van szó. Máskülönben gondoltál arra, hogy még az autó árát se fizettük ki...? Ne halmozzuk az adósságokat…! ~ 54 ~

– Ne nyugtalankodj, édesem! Nem akarok vásárt kötni most azonnal, de szeretném megnézni azt a helyet, mert az árát jó ajánlatnak tartom. Hétvégén majd elmegyünk együtt is, hogy te is láthasd, és azután majd beszélünk róla. – Igen, de kérlek, ma te hozd el Petit a napköziből, és ne vidd magaddal! Beszélj a szomszédasszonnyal, nála ellehet, míg hazamegyek. Te pedig vigyázz magadra! – Ok! Ne nyugtalankodj! Mindent elintézek. És ne feledd, hogy imádlak! – súgta végül a telefonba. – Tudom – felelte Krisztina nevetve, és kikapcsolta telefonját. *** Az Iszapos Tó, mert így nevezték a környékbeliek, sötéten fortyogott a város végén. A szél apró hullámokat borzolt felszínén, s ettől olyannak tűnt, mintha a szemerkélő hideg eső kellemetlenkedései ellen tiltakozna. Később a szél elcsendesedett, az eső is elállt, és a kora esti világra sűrű köd ereszkedett. Az útszéli lámpák halvány fényfoltokat vetettek az ólmos ködfátyolon át a tóra. A magányos este dermedten fülelt a hátborzongató csendben. Az erdei út felől autó közeledett. Kiért a főútra, és a kormánykeréknél ülő férfi gázt adott a motornak. Az autó most sebesen száguldott a város felé a tóparti nyálkás úton. Amikor Krisztina hazaért a gyógyszertárból, nem ment azonnal Petiért, először elvégezte a terhességi tesztet. Izgatottan figyelte a szalag színeződését. A folyamat végén örömmel látta, hogy sejtelme beigazolódott! Leült a konyhaasztal mellé, és percekig gondolataiba mélyedt. Hogy fognak örülni a fiúk, ha megtudják, hogy terhes! Ekkor észbe kapott. Kipillantott az ablakon, de csak az áthatolhatatlan sötétséget látta. Te jó Ég! Micsoda köd van! És Péter vajon merre jár? Elhessegette sötét gondolatait, és átment fiacskájáért a szomszédba. Nehezen telt az este. Míg vacsorát főzött, Peti mellette játszott a konyhában. Ő azonban nem bírt a gyermekre fi~ 55 ~

gyelni. Képzelete ismeretlen tájon bolyongott, ahol férjének autóját kereste, de a sűrű ködben sehol se találta. – Anyuka, te nem is figyelsz rám! A kiáltásra összerándult. Letette a fakanalat, leült a szőnyegre, ölébe vette kisfiát, és teljes erejéből magához szorította. – Anya! Anya! Ne szoríts olyan nagyon! Megfulladok! Az asszony magához tért, és lazított a szorításon. A gyermek arcát az édesanyjáéhoz nyomta, és nyakát átölelve hozzábújt. Vacsora után Krisztina lefektette kisfiát, mesét olvasott neki, de amikor le akarta oltani a villanyt, a gyermek hangja megállította a kezét. – Anya! Hol van apa? – Elutazott, tudod, arra a helyre, amelyre nyaralót szeretnénk építeni. Nemsokára meg kell érkeznie, csak a köd miatt lassabban halad. Ha megjön, megkapod tőle az esti puszit. Aludj nyugodtan! Szép álmokat! Aztán olyan gépies gyorsasággal oltotta le az éjjeli lámpát, mint aki el akarja kerülni a további kérdezősködéseket. Pár pillanatig maga elé meredve állt a nappali közepén, majd leült egy fotelbe, és nyitott könyvvel az ölében feszülten figyelt. A bejárati csengő éles hangjára talpra ugrott, de nem szaladt azonnal ajtót nyitni. Agya elővigyázatosságot parancsolt idegrendszerének. Péternek kulcsa van – villant belé a rosszat sejtés. A második csengőszóra óvatosan közeledett az ajtóhoz és kérdésére, hogy „ki az?”, elhangzott a határozott válasz: – Rendőrség! Ajtót nyitott. A belépő rendőr közölte, hogy baleset történt, és velük kell mennie, hogy azonosítsa a holttestet. Ismét szomszédasszonyához fordult segítségért, hogy vigyázzon Petire, aztán követte a rendőrt. Némán ült az autó hátsó ülésén. Értelme dermedt mozdulatlanságba menekült, mintha vonakodott volna arra gondolni, ami történhetett. ~ 56 ~

A ritkuló ködön át a reflektorok fényében messziről látszott a tóparti nyüzsgés. Az azonosító kérdésre, csak fejbólintással felelt. Merev arccal élt meg mindent, mint aki nem érzékeli a valóságot. A baleset körülményeit is csak távolról érkező szófoszlányokban hallotta: „áttörte… korlát… zuhanás… tó”, amikor tudata megszakította a kapcsolatot a környező világgal Másnap reggel a kórházban ébredt. – Rosszul lett – magyarázta a nővér –, a mentő hozta be. Tudta, hogy terhes? A magzat nem sérült. Ne aggódjon, minden rendben lesz…! Ő csak néma fejbólintással felelt a nővér szavaira, miközben az ágy végében várakozó ruhái után nyúlt. Nyugodt mozdulatokkal felöltözött, aztán megköszönte a figyelmes bánásmódot, és elindult, hogy rendet teremtsen pár órára összekuszálódott életében.

~ 57 ~

Hazatérés Egy zsombékon ült. Felhúzott térdét átkarolva, bámulta a fűzfabokrok mögül előkanyargó Kisküküllőt, amint az fegyelmezetten siklott tova mély medrében. Néha egy bottal valamit karcolt a homokba, aztán, hogy idegen szemek elől elrejtse, gyorsan kitörölte a firkát. A déli Nap hevesen tűzött. Tikkadt fűszálak, falevelek tűrték alázatos mozdulatlanságban a forróságot. A csendben csak a lóherék virágaival incselkedő darazsak zümmögését hallotta mindaddig, amíg a falu felől feltűntek a libák. Kitárt szárnyakkal rohamozták meg a magas partot, és fülsiketítő gágogással leszálltak a folyóra. Amint a víz megérintette testüket, elcsendesedtek. Élvezték a víz hűvösét. Nyújtott nyakkal alámerültek, fölfelé meredő lábukkal és farktollukkal egyensúlyoztak, majd zsákmánnyal csőrükben kikapták fejüket a vízből, és helyrebillentek. A nő mosolyogva követte a jelenetet. Szeme előtt mintha a dédmama falvédőjén levő kép elevenedett volna meg. Elbűvölte a fürdés örömében tobzódó nagy madarak látványa, a távolból fehérlő sziklás oldal, az erdő, amely a túlsó parton magasodott a falu fölé. Érezte, hogy átöleli a múlt… ** Felpattant, ruháját a zsombékra dobta, és őzgida kecsességével szaladt a vízbe. Egy ideig hagyta, hogy testét szelíden simogassa a folyó, aztán engedett a csábításnak, és elmerülve a mit sem sejtő habokban, erőteljes karcsapásokkal úszott szembe az árral. Amikor elfáradt, a hátára fordult, és élvezte, ahogy a víz lassú ringással sodorja. A libák a túlsó part felé húzódtak, és nyugalommal tűrték, hogy a sajátjuknak vélt területre egy idegen hatoljon be. Csak halkan méltatlankodtak, amikor látták, hogy az idegen fejjel lefelé merül a mélybe, lábát fegyelmezett mozdulatlanságban az ég felé feszítve a víz színén. Aztán erőteljes csobbanás, és újra feltűnik a feje, hogy kipihegje ~ 58 ~

magát, míg lábával a víz alatt egyhelyben biciklizik. Aztán egész testével merül a víz alá, és pár méterrel távolabb bukkan fel újra. Szerette ezt a folyót, gyermekkorának folyóját, s míg játszadozott vele, újra gyermeknek érezte magát. *** A Nap már az ég alja felé tartott, amikor kijött a vízből. Percekig álldogált a mezőbe nyúló parton, tekintetével simogatva az ismerős tájat, majd elnyúlt a fűben és hagyta, hogy gondolatai szabadon kószáljanak. Az alkony hűvöse térítette vissza a jelenbe. Arcán érezte a mező szénaillatú leheletét, és hallotta, hogy a közelben egy tücsök ismerős dallamot muzsikál. Lelkét elárasztotta a hazatérés öröme.

~ 59 ~

A csodafa Karácsony volt. Kanadában élő bátyámmal beszélgettem skype-on. – Jól vagyunk, hál’ Istennek – mondta –, nem teszünk senkinek semmi rosszat, és jót is már egyre kevesebbet. Amíg hasznossá tehettük magunkat, akár a munkahelyen, akár a családban, addig nem gondoltunk arra, hogy minden nap elmúlásával, csendben közeledünk a számadás pillanatához. Aztán egy szép napon mindnyájan úgy végezzük, mint a házunk előtti nyírfa... – Mi történt a nyírfával? – csaptam le befejezetlen mondatára. – Hát, tudod, ki kell vágni... És elkezdte a nyírfa szomorú történetét. – Húsz évvel ezelőtt ültettük ezt a nyírfát a házunk elé, hogy ha nagyra nő, kitöltse a két fenyőfa közt tátongó üres helyet. Nagy gonddal öntözgettük, vigyáztunk rá csemete korában, míg erőre kapott. Napról napra figyeltük, mint nő a mi nyírfánk. Látása öröm volt szívünknek, alatta sokszor megpihentünk a kispadon az elmúlt esztendőkben. Jó fa volt, hűséges. Egyre magasodó koronája, amely túlnőtt a szomszédos fenyőfákon is, számos madárseregnek nyújtott szállást, amelyek hálából, reggelente buzgón dicsérték a felkelő Napot. – Azt mondják, a nyír az égben gyökerező, és a föld felé növekvő világfa, amely összeköti a való világot a túlvilággal. Népmeséinkben ő az égig érő fa. Valamikor őseink mágikus gyógyító célra használták. Véget nem érő a nyírfa csodatévő ereje. Azért nevezik csodafának – szóltam közbe. – Sajnos, annyi szép együtt töltött év után a mi csodafánkat ki kell vágni! – Én úgy tudom, a nyírfák hosszú életűek. Mégis miért kell kivágni? – kezdtem egyre türelmetlenebbül várni a történet végét. – Eddig nem volt vele semmi baj. Máskor, ha barkáit elhullatta, könnyen takarítottunk utána, de az idén fur~ 60 ~

csán tette mindezt. A barkák nem fürtökben hullottak le róla, hanem elporladtak, és utána, mint a fűrészpor szállingóztak alá, nagy szemetet hagyva maguk után. Időnap előtt kiöregedett volna, vagy betegség támadta meg, vagy a talajból már nem kapja meg a számára fontos elemeket? Sokat hánytuk-vetettük sorsát a családdal, míg végül úgy döntöttünk, hogy kivágjuk. – Nagyon sajnálom, hogy az élete teljében levő fát a halálnak szánta a sors. Azt olvastam, hogy az ősi hiedelem szerint a nyír a tisztaság és a fiatalság, a szerelem és a házasélet kezdetének meg végének a jelképe. Gondoljátok meg, hátha segíthettek még rajta –, fűztem hozzá a magam gondolatait a bátyám elbeszéléséhez, és elbúcsúztam. Eltelt néhány nap, és egy este újra megszólalt számítógépem skype-ra hívó hangja. – Boldog új évet kívánok az otthoniaknak! – töltötte be bátyám jól ismert hangja a szoba minden zugát. Meg se várta, hogy viszont kívánjam újévi jókívánságát, már folytatta is: – Örömmel közlöm, hogy szakemberrel megtárgyaltuk kedvenc nyírfánk helyzetét, és új döntést hoztunk. Nem vágjuk ki, hanem megpróbáljuk orvosolni a bajt, ami megtámadta! – Hát ennek nagyon örülök! Ez igazán kedves hír számomra így az év kezdetén! – válaszoltam, majd unokáiról kérdeztem, akikről mindig túláradó szeretettel mesélt. – Jól vannak, nőnek, és okosodnak! Ezek a fényképek az ősszel készültek! – mondta lelkesen, és átküldött egy képet, amelyen a két ikerkislány szeretettel ölelte át egy nyírfa fehér törzsét. Néztem a képet, és éreztem, hogy egy gondolat hidat sző a világ két, egymástól távol levő, pontja között.

~ 61 ~

Élettöredékek

Kihúzták a földet a talpunk alól Bodor Ida árvalány nagyanyámat gazdag rokonok nevelték, a munka volt, mi napjainak tartalmat adott, nem dédelgették. Hamar Imre, ifjú úr, Idát, a dolgos lányt, feleségül vette, vagyonát rábízta, és mint később kiderült, döntése őt igazolta. Amikor véget ért az első világégés, maradt utána sok veszteség, de nagyanyám keze nyomán újraéledt minden, ami házukból a menekülés idején elveszett. 1940-ben jött a második szörnyű háború, de akkor már nagyanyám otthon maradt, istenre bízva sorsát, és fosztogató kezektől megvédte otthonát. Közben fordult a világ. Az új magyar rendbe Sepsiszentgyörgy is visszatért. Míg az utcákon öröm tombolt, nagyanyám otthon a fiát siratta, aki a frontról meghalni tért haza. Négy évig tartott az álomvilág, és ami utána következett, nem kímélt hitet, ősi rendet, és e tébolynak nagyanyám is áldozata lett. Mivel időközben megözvegyült, egyedül kellett állnia a hiénák rendszerének ostromát., a fenyegetéseket, hogy álljon a közösbe, s mert ellenszegült, a földeket az állam elvette. Tőle hallottam ez igaz meséket. Nem panaszkodott, csak a háta görnyedt. Könnyeit törölve, mondogatta hányszor: „Kihúzták a földet a talpunk alól.”

~~~ ~ 62 ~

Nem sírni, cselekedni kell! 1948-ban négyen voltunk már testvérek. Mi, a két legnagyobb, akik ’40 és ’44 között születtünk, nevünket úgy viseltük, ahogy azt apánk az anyakönyvbe bediktálta: Sándor és Katalin. Nagyobbik öcsénk nevét a történelem fordulása már Lajosból Ludovic-ká, kisebbik öcsénk nevét Miklósból Nicolae-ba írta át. Nevek, melyeket csak a papír tűrt el, a valóságban Lajos és Miklós maradt. 1948-ban üzent „a párt”: Iparosodjanak a falvak! S mert a rendszer éberen figyelt, apánknak mennie kellett a szentgyörgyi szövőgyárból Gyergyócsomafalvára, a lenfeldolgozót beindítani. Családja követte őt az Olt mentén, a Maros partjára. Épphogy világra jött első húgunk, amikor újabb parancs nyomában népes családunk Gyergyóból a Bucsin-tetőn át, egy megrakott teherautó tetjén Makfalvára indult, hogy apánk ott, a Kisküküllő partján újabb lenfeldolgozót hozzon létre a szocializmus-építés hatékonyságának érdekében. Így Makfalva lett, ki tudta meddig, új otthonunk. S mert, a gyermek úgy van teremtve, mint a palánta, ha jó földbe ültetik, gyökeret ereszt, gyarapodott serdülő testünk-lelkünk, abból, mit családunk s e falu számunkra termett. 1956-ban, amikor a „lengyár” már javában termelte, mit tőle „elvárt a párt”, s legkisebb húgunk, Makfalva szülöttje, másfél évét töltötte, apánkat elvitte a rák. Anyánk folytatta, mit együtt kezdtek el. Életutamon elevenen kísért, amit apánk temetésén mondott: „Nem sírni, cselekedni kell!”

~~~

~ 63 ~

Szertezúztuk a múltat? Életem folyamán országunknak több himnuszát túléltem már. Apró gyermekszájunkból nagy, ormótlan szavak bugyogtak elő reggelenként a makfalvi iskola falai között. „Áldottuk” szép honi földünket, melyen érett „az élet, a drága gyümölcs”, és amelyen nagyapáink nem tusakodtak ingyen, mert nekünk végre sikerült szertezúzni a múltat. Ezt énekeltük teli torkunkból minden reggel a tanórák kezdete előtt, anélkül, hogy felfogtuk volna a szavak értelmét. Azonban gyermekszájunk, nem csak azt szajkózta, mit dogmaként a fülünkbe rágtak. Sokszor ismételt zárt ajtók mögött suttogva ejtett igazságokat, mert nannyónk és apónk nem hazudhatott. S bár szüleink szájunknak csendet parancsoltak, egymás szeméből olvashattuk nannyóink és apóink igazságát: A múltat nem zúzhatja szét senki, soha!

~~~ Lángoló vörösnyakkendő Makfalván, 1956. október 23-án Napok óta senki se lelte helyét. Nyugtalan gondolatok cikáztak ráncolt homlokok mögött, kitörni vágyó szavak feszítették a hangszálakat. Akkoriban csak a „difuzort”, a falra akasztott beszélő dobozt, hallgathatták csak a faluban, már akinek az is volt. De a hírekből nem lehetett kihámozni az igazságot. A félelem kérdésfoszlányokban felelet nélkül csüngött mindenki feje fölött. Egyre nőtt a keserű düh. S mi, tizenhárom éves gyermekek, nyomorult létünk hálójában vergődtünk, teljesen összezavarodva, mert éreztük, inognak a falak, mit körénk felépített a megtévesztett tudat. Azon a reggelen néhányan, inkább lányok, korábban érkeztünk az iskolába. Ledobva könyves tarisznyánkat, a kályha köré gyűltünk némán, vártuk egymástól az új híre~ 64 ~

ket. Senki se szólt. Valami rettenetes keserűség ült a torkunban, sírni lett volna kedvünk. Páran közülünk könynyeztek is. Fájt a sok álérzelem, mit belénk oltottak, a tévútra vezetett serdülőkorunk, a homály, mely sűrűsödött körülöttünk, s nem volt ki utat mutatna nekünk. Ebbe a várakozással teli csendbe hasított akkor a keserű vád hangja: – Fejjel lefelé akasztották fel! Másokat lelőttek ártatlanul! Időnk se maradt megkérdezni: Kik? Kiket? – mert nyílt a kályha ajtaja, és osztályunk éltanulója szemünk láttára izzó parázs közé dobta nyakából a vörösnyakkendőt, s mi a körülötte állók, e vakmerőségtől megbabonázva, néztük, hogy lángol a tűzben a hazugság szimbóluma. Nem követtük tettét, és hallgatást se fogadtunk hangos szóval, de azon az októberi reggelen felnőttekké váltunk, akik büszkén hordozták lelkükben nyiladozó tudatuk titkát.

~~~ Régi májusok elsején Régi májusok elsején, amikor megszólaltak a dobok, tribünök felé fordított arcunkon a mosoly fintorrá fagyott. Egyszerre dobbant lábunk, mert úgy kérte tőlünk a párt, míg cipeltük plakátokra dermedt szebb jövőnk vörös zászlaját.

~~~ Utószó E hamis játék hangulatában öregeink töretlenül hitték, hogy eljön egy nap, amikor „almát terem a jegyenye”, és ”illatos ibolyát virágzik majd folyóink partján a rekettye”. /”Cand va face plopul mere, Si rachita micsunele”/

~~~ ~ 65 ~

Voltak éveink Voltak éveink, amikor az ideológia betonfala határt szabott az értelemnek, amikor szögesdrót vágott ketté életeket, s a mindennapok asztalától Istent száműzték a hitetlenek. Voltak éveink, amikor rögeszmévé vált a szökés, egyetlen remény emberi mivoltunk megmentésére, éveink, amikor csak éjszakák leplében hullhatott az anyák könnye. Voltak arannyal jelzett éveink, amikor bordáink törtek a létért, amikor a meleget porciózva mérték, s míg négy fal között szitkainkat szórtuk, párnával letakartuk a telefont. Évek, mikor a szerelem szabadságát gúzsba kötötte a paranoia, magának ítélve a döntés jogát, évek, amikor gyermekeink azt kérdezték: A csokoládé tengeren túli privilégium? Aztán jött egy szürke decemberi nap, a téren hatalmas tömeg. Golyók röpködtek, vöröslött a frissen hullott hó, zászlók közepére vágott lyukon átkergült szél járt-kelt szabadon. Elmúlt az ítélet órája, és a nyugtalan csendben, a feldúlt tér fölött, mint izzó csóva lobogott a kérdés: Holnaptól kezdve hogyan tovább?

~ 66 ~

A buta liba... Arany Sándor, Kanadában élő bátyám elbeszélése nyomán

* Nem tudom, honnan származik ez a mondás, de mint mindennek, ennek is kell legyen egy eredete, amelyet én most megcáfolni szándékozom! Amit el szeretnék mesélni, 1976-ban történt. * A munkahelyemen a művezető arra kért, mivel nekem volt mikrobuszom, szállítsak el egy helyre egy köteg betonvasat. Kérdésemre, hogy milyen célra kellenek, azt felelte, bunkert építenek egy korongkilövő pályán. Erről eszembe jutott, hogy amikor mint katona Bukarestben szolgáltam, egyszer egy távmenetelés alkalmával egy ilyen korongkilövő pálya mellett mentünk el és megkérdeztem a mellettünk gyalogló tisztet, hogy milyen sport ez. Azt felelte, hogy ezt a sportot csak a miniszterek gyermekei űzik...! Elvittem hát a betonvasat, gondolván, hátha most többet megtudok erről a sportról. Lerakodás közben látom, hogy felénk tart egy pirospozsgás arcú negyven év körüli férfi megtört fegyverrel a kezében. – Ím, hol jön egy földid! – szólt a művezetőm. Az illető megállt előttem, és bemutatkozott: – Mike Philiphs vagyok. A név hallatára engem elöntött a sepsiszentgyörgyi vér és hirtelen megkérdeztem: – Miféle? Ő gyorsan észhez tért, és megismételte: – Bocsánat, Fülöp Misi vagyok! Ezekután gyorsan követték egymást az események. – Voltál katona? Tudsz lőni? – Voltam, de sörétessel még nem lőttem. – Na, szakikám, itt a fegyver, itt ez az eleje, ez a hátulja, ide bedugod a hüvelyt, onnan a bunkerből repül ki a korong hatvan mérföldes sebességgel, igyekezz elkapni, amíg emelkedik! Itt a huszonöt lőszer. ~ 67 ~

Mindez olyan sebességgel történt, hogy gondolkodni se volt időm. Ők ketten ott álltak a hátam mögött, én meg csak lőttem. Mire magamhoz tértem, tizenhét sörét a huszonötből porrá lett. – Született tehetség vagy! – mondták. – Gratulálunk! Aztán Fülöp adott egy névjegykártyát, és így szólt hozzám: – Alkalom adtán keress fel! Akkor még nem sejtettem, hogy azokban a percekben, ott a korongkilövő pálya szélén megfogott az átok: „Amíg élsz, a fegyver ki ne essen a kezedből!” Nem bírtam magammal, és a következő napokban bementem Fülöphöz, aki egy jólmenő televízió üzlet tulajdonosa volt. Alig üdvözöltük egymást, máris elémbe tett egy gyönyörű kemény bőrtokot. Kinyitottam, és egy pillanatig elkerekedett szemmel meredtem a teljes méltóságában benne fekvő Winchester 101 kombo-szettre: trapcső, skeet-cső, különböző szűkítőkkel. Gyönyörű diófa tus, teljes gravírozás! Lélegzetállító! – Az ára ezerszáz dollár. Nem muszáj most kifizesd! Próbáld ki, majd megegyezünk! – mondta röviden, és kituszkolt az ajtón. Elindultam hazafelé. Teljesen kába voltam. A fegyver a kocsimban, az ára majdnem egy havi fizetésem... Miből fogom én ezt kifizetni? Hogy állítsak vele haza? Visszafordítottam az autót, és meg se álltam Fülöp Misiig. Letettem az asztalára. Ő rám nézett, szó nélkül is megértettük egymást. Felém nyújtott egy szórólapot, amelyen a Torontó környéki lőterek voltak feltűntetve. Az egyiket bekarikázta, ráírt egy dátumot, és ennyit mondott: – Amikor találkozunk, majd mindent megbeszélünk! Akkor, azokban a felejthetetlen pillanatokban kezdődött köztünk egy olyan barátság, amely kiállta az idők próbáját. Ma már Fülöp Misi barátom az égi mezőkön üldözi a foglyokat, de onnan le-leszól, ha hibázom: – Te barom, hát így kell fogni azt a puskát? Szeretek vadászni. Élvezem, amikor a vadászösztön hatalmába kerít. Olyankor minden idegszálam pattanásig ~ 68 ~

feszül, és ha rövid ideig is bár, de ragadozónak érezhetem magam. Igazi vadásznak, aki nem kísérőjének utasítására lövi le a kijelölt vadat, mert csak ennyire futja a pénzéből. Nem, nem az a vadász, aki a kitett lótetemből lakmározó medve vagy farkas mellé lő harminc méter távolságról a kényelmes lesházból. Az ilyen csak gyűjtögető. Addig gyűjti a trófeákat szobája falán, amíg a pénze engedi, hadd hirdessék vadász glóriáját! Olyan ragadozó szeretek lenni, aki ötven kilométernyi hajtás után megnézi, hogy éjjel merre járt a vad, hogy másnap eléje mehessen! A legtöbb kanadai vadász álma egy vadlibavadászat. Talán azért, mert ez a kontinens a vadlibák hazája, vagy magáért a vadászat izgalmáért...!? A vadliba vadászata általában a következőképpen zajlik: kitesszük a műliba csalit, majd szakértelemmel hívni kezdjük a libarajt. Nagyon kell ám tudni libául, mert másképp nem megy! Általában kis csoportokban vadászunk. Kiteszünk tíz-húsz műlibát, és igyekszünk a földhöz lapulni, ily módon a libák számára észrevétlenné válni, mert minden liba, mind a két szemével a veszélyt keresi. A kanadai lúd, amelyre a mi vidékünkön vadászunk, a hetvenes években védett vadként szerepelt. Mára már úgy elszaporodtak, és olyan jól alkalmazkodtak a civilizált világhoz, hogy szinte lehetetlenség tőlük megszabadulni. Egy felnőtt liba minden nap egy fél kilő ürüléket hagy maga után, ami felégeti a parkokat, a golfpályákat és minden helyet, ahol fű terem. A hetvenes években a vadliba vadásztatása az indián bennszülött lakosság foglalkozása volt. Egy háromnapos libavadászat költsége ezerkétszáz dollárnál kezdődött ott helyben. Akkoriban nekünk nem volt lehetőségünk benevezni egy ilyen libavadászatra, de a vágy nem hagyott nyugodni. Egy tizennégy napos libavadászat az otthonodtól ezerötszáz kilométerre nem csak egy egyszerű vadászat. Ez már egy expedíció, a maga anyagi befektetéseivel, logisztikájával. A terület, ahol bennünket a vadlibák vártak ~ 69 ~

(...), Torontótól ezerötszáz kilométerre fekszik. Ebből hétszáz kilométer járható autóval, onnan nincs tovább út. A távolság többi részét vonattal, majd csónakkal teheted meg. Ennek az útnak a végén elérsz a Cree indiánok földjére, amely a lábad előtt terül el minden szépségével és nyomorúságával. Négyen indultunk erre a nagy kalandra1976-ban: Fülöp Misi, Lou Calligaro, Horváth Laci bácsi és én. Fülöp Misi és Horváth Laci bácsi már egy évvel előbb szóbeszéd alapján elindult a James Bay partjára libát vadászni. Akkor majdnem odavesztek mind a ketten. Ugyanis az történt, hogy Fülöp vásárolt egy sátrat, amilyent a kincskeresők használnak. A kályhacső kimenetelén nem volt azbesztszigetelés, és a sátor leégett. Ott maradtak fedél nélkül. Mindez ottlétük utolsó napján történt, így hát sebaj, úgyis megy értük az indián teherkenus, aki bevitte őket... Így szólt a megegyezés. Az indián pedig nem ment sem aznap, sem másnap, se azután. Ha a vadászati felügyelő nem járt volna arra, nem hívhattak volna meg engem egy év múlva életem első nagy kalandjára, a nagy vadlibavadászatra a Cree indiánok földjére. ** Fülöpnek volt egy hat méter hosszú mélymerülésű, terepszínű alumínium csónakja, felszerelve két huszonöt lóerős Johnson motorral. Velem vetetett egy ötméteres mélymerülésű harmincöt lóerős motoros csónakot. Mindemellett felkészültünk tizennégy napra sátorral, hálózsákkal, étellel, itallal és október havának megfelelő ruházattal, és elindultunk. Az első hétszáz kilométer autóút után Cochraneben, egy fakitermelő kisvároskában, amely vasúti csomópont is, felszálltunk a Polar Bear Express nevű vonatra, amely Moosoneeig vitt. Mivel oda autóút nem vezet, a vonat ott állott meg mindenkinek, ahová a jegye szólt. Miután a csónakokat egy tehervagonba raktuk, kényelmesen elhelyezkedtünk a személyvagon fapadjain. Indiánok, trapperek, jávorvadászok szálltak le és fel. A táj lapos és unalmas ~ 70 ~

volt. Kezdetben összefüggő fenyvesek, amelyek aztán észak felé haladva egyre törpültek, míg teljesen el nem tűntek a szemünk elől. Nem volt sok utas, lassú tempóban zötyögtünk nyolc órán át a fapados vonattal, amely kétnaponként indult és érkezett. Moosonee ez az érdekes nagy falu, szinte város, benszülött népével, annak nyelvével, kultúrájával a Moose river partján fekszik, amely a James Baybe ömlik bele. Ebbe az autókkal zsúfolt helységbe érkeztünk meg nyolc órai utazás után, amely idő alatt nagy reményekkel hallgattam társaim előző évi vadászkalandjait. Amikor megérkeztünk, megdöbbenve vettük tudomásul, hogy Cochraneban elfelejtették a szerelvényhez csatolni azt a tehervagont, amely poggyászainkat hozta volna érkezésünk színhelyére. Égbe ugró vérnyomásunkon csak egy alapos érvágás segíthetett volna...! Volt a vadásztársaságunkban egy ügyvéd, aki azt ígérte, hogy kiharcol a vasúttól egy komoly kártérítést, de hát, az erősebb kutya... Mivel a vonat csak kétnaponként közlekedett, választanunk kellett, hogy Moosoneeban maradunk a saját költségünkön, vagy a vasút költségén visszavisznek Cochranéba. Mi az utóbbit választottuk, csak így lehettünk biztosak, hogy másnap tényleg a vonathoz csatolják poggyászunkkal a tehervagont. Visszavitt tehát a vonat oda, ahonnan elindultunk. Időnkből kitelt, elővettük hát fegyvereinket, és kimentünk egy közeli tó partjára, hogy kipróbáljuk, vízre lőve hogy hord a puska. Nekem egy Ithaca nevű félautomata fegyverem volt gyári libalőszerekkel, amelyről az első lövés után Fülöp barátom megállapította, hogy én a gyári lőszeremmel nem fogok sokra menni! Adott hát egy általa gyártott bikás libalőszert, amely becsületesen megtámasztotta a vállamat. Amikor fel akartam húzni a fegyvert a második lövéshez, nem találtam a felhúzó bütyköt. A bikás lőszer úgy kivágta, hogy se szárazon, se vízen nem találtuk meg. Nagyon elkenődtem, mert nem így volt szándékomban szembenézni a libákkal! Fülöp azzal vigasztalt, semmi baj, egy százas szeggel is fel lehet húzni! ~ 71 ~

Reggel, a vonat indulása előtt a helyi üzletben vásároltam három százas-szeget. Fülöp fagylaltot akart enni. Vegyünk egyet-egyet, mondta. A költségvetést úgy állítottuk össze, hogy mindenki betett a borítékba egy százast, ahonnan fedeztünk minden közös költséget. Ezért én azt feleltem a barátomnak, hogy nekem fagylalt nem kell, helyette veszek egy mosogatószert, mivel velem vállaltatták el a mosogatást. Mire ő kezdi fejtegetni az elméletét, hogy ilyen helyen nincs szükség mosogatószerre, mert a vízparti finom homok is megteszi! Egyszerű a megoldás, válaszoltam én, vagy lesz mosogatószer, vagy te fogsz mosogatni homokkal! Ő győzött! Annak rendje és módja szerint újból megérkeztünk Moosoneeba. A vasútállomáson megkértünk egy indiánt, teherautójával vigyen le csomagostól a partra. Meg is tette jó pénzért. Aztán hajóra szálltunk. Az út jó két órába telt, csónakkal persze, a parttól látótávolságra Shipsands szigetéig. Ez a sziget egy vadvédelmi rezervátum, amely biztosítja a százezer költöző libaraj nyugalmát. Innen repülnek ki a libák minden reggel a dagály után visszamaradt területre csipegetni. Mivel bejövetelünk az előírtnál több ideig tartott, egy részen csak a dagály csúcspontjakor tudtunk átjutni. Így majdnem besötétedett, mikor kikötöttünk. Maga a terület lapos, csak imitt-amott látható egy-egy fűzfaliget, alig pár méternyi magas ágakkal. Itt más fa nem is él meg. A hely tele van szabdalva vízmosásos árkokkal, amelyeken feljön a dagály, és visszahúzódik. Egy ilyen vízmosásos árkon kötöttünk ki, amelytől nem messze látható volt egy két méter magas emelkedés, az egész terület legmagasabb része. Ezen az emelkedésen vertünk sátrat. Én Horváth Laci bácsival egy sátorban laktam. Egy fél óra se kellett, és a mi egyszerű építményünk készen állt befogadásunkra. Felfújtuk a gumimatracot, bedobáltuk a hálózsákokat, miközben azt is figyeltük, hogy’ haladnak társaink. Amit ott láttunk, az kész katasztrófa volt! Az egy év előtti „leégés” tanulságai alapján Fülöp új sátrat vásárolt, még komolyabbat, mint az ezelőtti. A nehéz sátorponyvából készült ~ 72 ~

„palotának” az ablakait levarratta, és bekente folyékony szilikonnal. A kémény kimenetelnél most vastagon körül volt véve azbesztszigeteléssel. Annyi vas sátorcső járult hozzá, hogy alig lehetett elbírni. Egy órával a nagy „honfoglalás” után a csövek még rendezetlen halomban hevertek, miután kétszer is szétszedték, és újból nekiláttak összerakni. Későre járt már, amikor viharlámpa fényénél végül sikerült felállítani a nagy alkotmányt magyar-olasz és angol értelmező szótár segítségével. Miközben holt fáradtan vacsoráztunk, elkészítettük a másnapi terepismerkedési haditervet is. Mire én ágyba kerültem, Laci bácsi már békésen aludt. Másnap reggel felkeléskor mit látnak szemeim: az öregúr leveti pizsamáját, és alatta ott van rajta a nagykabátja. Kérdésemre, hogy melyik úri divat szerint öltözik, vagy vetkőzik, azt felelte, pizsama nélkül ő nem bújik ágyba, legyen alatta akár nagykabát is! Halála után a felesége nekem ajándékozta a bicskáját, amelyikkel az öregúr végig harcolta a világháborút. Azóta lakóautómban őrzöm ezt a bicskát. Amíg élek, elkísér útjaimon. Minden utazáskor rászólok: „papám, szedje magát, mert indulunk!” Apámmal volt egyidős. Reggeli után Fülöp barátom nekiállott mosogatni. A sátor előtt keményen súrolta a pléhtányért egy régi zoknival, amikor olasz társunk rákérdezett: – Hát te mit csinálsz? – Nem látod? Mosogatok magyar módra! – feleli ő. Mire az olasz nagyhangon elkezdett hahotázni, tuniillik, az éjjel kijárt pisilni, és épp azt a zoknit célozta meg. Ismerkedésünk a területtel nagyon egyszerűen történt, mint minden Fülöpnél. Egy nap alatt körbehordozott egy akkora területen, mint amit a szem befog. – Ha emelkedik a víz a csatornákban – mondta tréfát nem ismerve –, sipirc haza, ha nem akartok tizenkét órát várni, amíg újra leapad! Aztán este kijelentette: – Másnap ott vadászol, ahol akarsz, és azt teszel, amit jónak látsz – és még enyhe iróniával hozzátette: – Ha meglövöd a megengedett tíz libát, akkor megcsókolom a seggedet! ~ 73 ~

Első libavadászat, első vadásztanácsok... De hát, el kellett kezdeni valahogy! *** Elindultam hát aznap reggel vadlibát vadászni. Kémleltem az eget, próbáltam kifürkészni merre is repülnek a libák, és főleg azon járt az eszem, hova és hogy’ bújjak el. Mindenütt sártenger, ahonnan visszahúzódott a víz, cuppog a csizma a sárban, néha ki se tudom húzni belőle. Nem tudtam a többiek merre mentek, lövéseket nem hallottam. Felmértem vadászsorsomat, és átcikázott agyamon a gondolat, hogy a vagonnyi pénz a csónakért, a sátorért, élelemért, lőszerért még mind hagyján lenne, de ha nem lövök egy libát se, mi lesz a vadásztudományommal és a büszkeségemmel...? Ha Fülöp hazaér... oda a jóhírem! Tőlünk nem messze állt az ügyvédnek és barátjának a közös sátra, távolabb tanyázott az indián vadászpár, Whiskey Joe és felesége. Egy belső sugallat arra késztetett, hogy menjek arra, amerre az indián vadászik. Ő ennek a földnek a szülöttje, vadászat a mestersége, hadd lássuk, ő mit csinál! Amint feléje közeledek, látom, hogy igen rafinált módon vadászik. Egy kis ásóval belevág két oldalról az iszapos földbe, és felfordítja. A kifordított föld olyan alakú, mint a liba háta. A kupac elejére beleszúr egy darab fűzfavesszőt, amelyre kevés vécépapírt teker, az a liba feje. A kupac tetejére is tesz egy csík papírt, ami messziről úgy látszik, mint egy legelő libaraj. Aztán minden segédeszköz nélkül szájjal kezdi hívni a libákat. Amikor én odaértem, már vagy tíz ott hevert mellette. Ásóm nem volt, a papír is másra kellett, így nem maradt egyéb, mint jól megtanulni a libanyelvet. Mikorra beértem a tanyánkra, már jó pár liba lógott a „libafán”. Tőlem ilyeneket kérdeztek, hogy nyaralni jöttem-e és még más ehhez hasonlókat..., de hát a vadásznyelvet csak a vadász beszéli és érti! A következő nap is hasonlóképpen indult. Libák repültek erre is, arra is. Hogy lehet itt elbújni, hogy a liba ~ 74 ~

észre ne vegyen!? Mert ha én egyszer a sárba belebújok, az addig ki nem jön a ruhámból, amíg az mosógéppel nem találkozik. Tájékozódással kezdtem hát ezt a napot is, és menet közben szorgalmasan dúdoltam a libák dalát. Egyszer csak választ hallok, mire belém fagyott a lé. Átvillant az agyamon, hogy lefekszem a sárba, legyen, ami lesz! Végignéztem magamon, és mivel terepszínű ruha volt rajtam, hírtelen megmerevedtem. Hisz minden állat, így a liba is, a mozgást szúrja ki leghamarabb. Amint ott állok mozdulatlanul, egy magányos libát látok repülni a láthatáron. Gondoltam, most kipróbálom a libahang tudományomat. Amikor Fülöpnek bemutattam, hogy az indián hogy’ hív, kiröhögött, és azt mondta, akkor kellett volna ezt gyakoroljam, amikor mutált a hangom. Fülöp most nem volt itt, nem volt hát vesztenivalóm, és áhítatos libahangon belebőgtem a levegőbe. És mit ad az Ég, egy liba messziről a hang felé fordult. Tudom, az imádság nem sokat segít, ha az Ő teremtményének életét akarom kioltani. Mint amikor egy repülőgépet a földről irányítanak: egy kicsit jobbra, most egy kicsit balra, csak Uramisten, el ne forduljon más irányba! És jött a szerencsétlen egyenesen felém, mintha egyetlen vigasza az én hangom lett volna. És akkor meghúztam a ravaszt! Máig se tudom hogyan, mert sem libát, sem csöveget nem láttam, csak annyit tudtam, hogy: na, most! Azt sejtettem, hogy kétszer lőttem, mert kettőt tettem a csőbe, és nem maradt benne semmi. A liba tovább repült, de láttam, hogy kapott, mert veszített a magasságából. Se a víz, se a tábor felé nem repült, de ez már engem nem érdekelt. Tudtam, hogy egyszer földet ér. Csak jól jegyezzem meg azt a pontot, aztán irány az apport! Úgy is történt. Elvitorlázott majdnem egy kilométert, és földet ért. Én lézeregyenest neki! Fiatal állat volt, elvesztette a támaszát, és hitt bennem... Mi mást mondhatnék? Bocsánatot kértem tőle. Mire felvettem, már jócskán eltelt az idő, esteledett. Hamar rájöttem, hogy baj van, mert még messze voltam a tábortól, és a víz már jócskán emelkedett az árkokban. ~ 75 ~

Hiába léptem ki jó erősen, a vége felé már átdobtam puskát s libát, hogy valahogy átgázolhassak a mellig érő gumicsizmámban. Sikerült is, kivéve az utolsó csatornát. A startolásnál megcsúsztam, a landolásnál belecsúsztam. A mellig érő gumicsizmám megtelt vízzel, kiüríteni már nem volt érdemes, mert csak pár méter volt még a sátrakig. Úgy állítottam be, mint Michelin a gumiember, egyik vállamon a libával a másikon a puskával, de olyan diadallal, hogy Napoleon is megirigyelhette volna! Másnap a szárítkozás nevében telt el. Eléggé restelltem, hogy nem megyek ki vadászni, de meg kellett szárítanom a ruháimat, és főleg a csizmámat, különösen, hogy aznap az oktoberi Nap is sporlósra állította be magát. A többieknek azt mondtam, menjenek csak előre, később én is jövök. Megvártam, amíg mindenki elment, aztán lassan előhozakodtam. Amint óvatosan megyek ki a dolgomra, hallom a Fülöp hangját az indián sátorból. Híjnye, ez érdekes lehet! – gondolom, és közelebb lépek. Hát Uram Isten, olyasmiket hallok előkészületben, amit csak a hitvesi ágyban szoktunk cselekedni... Elkuncoghattam magam, mert abban a pillanatban, minta az ármány úgy süvített ki Fülöp a sátorból, olyasmiket dadogva, hogy: „vadászni jöttél, vagy spionkodni?” Én nem rovom fel ezt neki, mert szegény feje, éppen két feleség között tengődött abban az időben...! Aznap este észrevettem, hogy az indián fűzfaágakat tép, gondoltam, kilesem, mi a szándéka velük. Hajnalban, amikor indultunk, látom, hogy a hátára kötözi, és akkor megértettem, hogy nem a sárba fekszik, hanem a fűzfaágakra! Amint eregeltem kifelé, megfigyeltem, hogy igen szép számban röpködnek a libák. Amíg saccolgattam, hogy milyen messze lehetnek, hogy juthatnék oda, egyszer csak repülőzúgást hallok. Mi lesz ebből – gondoltam magamban, amikor látom, hogy a vízirepülő felzavart egy jó nagy libarajt, amely egyenesen felém tart. A közelben volt egy vízsodorta korhadt fagyökér, elég nagy ahhoz, hogy a ~ 76 ~

vonalaimat megtörje. A csapat közeledett felém, alacsonyan szállt, úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Nem kellett irányítanom, hogy kicsit jobbra, kicsit balra, zsinórban, egyenesen felém tartottak. Hidegvérrel meghúztam a ravaszt. Az egyik liba összekapja magát. Kitör köztük a pánik. Húznának a magasba, de nem sikerül. Összekapja magát a második, utána a harmadik. Elönt a meleg, amikor látom, hogy a láthatáron megint mozgolódnak a libák. Kiszaladok a gyökér mögül, hogy a többit összeszedjem. A két első dögre esett elég közel hozzám, a másik kissé távolabb és sebesült. Szaladok érte, amikor látom, hogy a távoli libaraj ismét felkel, és irány felém! Felkapom a sebesült libát, és vissza a gyökér mellé, miközben tekerem a nyakát a szerencsétlennek, halna meg már, hogy ne szenvedjen! Kiszúrtak engem a libák, mert az utolsó pillanatban eltértek más irányba. Pedig milyen jó lett volna még három! Igaz, nem tudom, hogy’ cipeltem volna haza őket, de hej, milyen jól esett volna látni a Fülöp barátom arcát, amint megállok előtte és bejelentem, hogy megvan a tíz liba! Áll még az alku? Mindegy, úgy van jól, ahogy van! Felveszem a két libát… de hol a harmadik? Szétnézek, de sehol se találom... Hát csak tudom, hogy hármat lőttem! Egyszer aztán megpillantom, hogy a látóhatár vonalán gyalogol az én libám, de nem abba az irányba, amerre nekem mennem kellett volna. Fogom hát a fegyvert, és a két libával, hosszú lépésekkel elindulok a harmadik felé. A liba csak megy, mintha ez lenne a legfontosabb számára. Lassan közeledek, és egy idő után beérem. Ledobom a másik kettőt, kapom a fegyvert, de végül úgy döntök, kapott már eleget, nem töltöm még többel. A liba még mindig egyenes vonalban előttem lépkedik kitartóan, egyenletesen. Kétszer is felemelem a fegyvert, hogy végezzek vele, de nem megy. Amikor úgy tíz méterre lehettünk egymástól, a liba felém fordult. A sok csavarástól hosszú nyakáról lesirült a bőr. Olyan méltóságteljes tartással állt meg előttem, amelyet addig sem embernél, se állatnál még nem tapasz~ 77 ~

taltam. Egyenesen a szemembe nézett. Olvastam, hogy ha a kutya a szemedbe néz, az dominálást jelent. A másfelé irányított tekintet a medve etikában megadást jelent. De mi a helyzet a libával? Néz a liba egyenesen a szemembe. Félelemnek, könyörgésnek tekintetében semmi jele. Kezdek méltatlankodni. Hát nem tudja ez a buta liba, hogy én ki vagyok? Én az ember vagyok, akinek törvény által megadatott a jog, hogy elvegyem az ő életét! Hogy mer ő így viselkedni velem szemben? Miért nem fél? Miért nem reszket? Miért nem bújik el? Ahelyett hogy menekülne, szembefordul a halállal, és a szemébe néz. Mert a halált én jelentettem számára. Ez a helyzet gyermekkoromat juttatta eszembe, amikor a csínytevéseinkért járó büntetés elkerülése végett bocsánatért könyörögtünk anyánkhoz. Volt, amikor segített, de legtöbbször kimérték ránk a büntetést megalázó könyörgésünk ellenére is. De a liba nem könyörög, méltóságos tartásával megaláz engem, az erősebbet. Érzi, hogy halálán van, és szembe mer fordulni velem, aki őt megkínoztam. A szemembe mer nézni bátran, feltartott fejjel, mintha azt mondaná: „Itt vagyok! Fejezd be, ember, amit elkezdtél!” Ott állott kétméternyire előttem, mozdulatlanul, döntésemre várva. Mit tegyek? Ha nem végzek vele, ha itt hagyom, akkor nem mossa le rólam az idő, hogy hagytam magam legyőzni egy liba által. És bevégeztem, amit elkezdtem. Így szól a története az első libavadászatomnak, amely kalandosságával és tanulságával maradandó élményt hagyott emlékeim tárában.

~ 78 ~

T A R T A L O M J E GY Z É K Ajánló Megtisztulás A fogadalom ereje Házasodni mindenáron Túlélni mindent Mennyből az angyal Korai alkony Összekuszált élet Hazatérés A csodafa Élettöredékek Kihúzták a földet a talpunk alól Nem sírni, cselekedni kell! Szertezúztuk a múltat? Lángoló vörösnyakkendő Makfalván, 1956. október 23-án Régi májusok elsején Utószó Voltak éveink

A buta liba

~ 79 ~

5 6 9 17 41 46 50 53 58 60 62 62 63 64 64 65 65 66 67

~ 80 ~