Izgalmas történet és remek világépítés, tele kreatív ötletekkel és eredeti szereplőkkel. SF Signal

„Izgalmas történet és remek világépítés, tele kreatív ötletekkel és eredeti szereplőkkel.” SF Signal „Nagyon fogják szeretni azok, akik a fantasyben szívesen olvasnának másfajta mágiáról és fantasztikus képességekről, illetve szeretik a minden részletében eredeti világokat és érdekes szereplőket.” io9 „Gladstone világa sokszor Miéville Új-Crobuzonját juttatta eszembe.” SFFWorld

Max Gladstone: Three Parts Dead Copyright © 2012 by Max Gladstone Hungarian translation © F. Nagy Piroska, 2016 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Max Gladstone: Three Parts Dead A Tor Book, New York, 2012

Fordította: F. Nagy Piroska

ISBN: 978 96 3419 136 0 Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Borítókép: Chris Mcgrath Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Salamon Teodóra Korrektor: Horváth Krisztina

Nyomdai munka: Séd Nyomda Kft., 2016 Felelős vezető: Katona Szilvia Műfaj: fantasy

BEVEZETŐ

Isten ma este nem válaszolt. – Dicsőség a Lángodnak, ó, Örökké Égő, Szüntelen Átalakuló Felség! – kántálta Abelard a fénylő réz- és krómoltár előtt térdepelve. Gyűlölte ezt a részt, amikor a szólítás után a válaszra várt – várt, és közben próbálta elhitetni magával, hogy minden rendben van. Ha tényleg probléma lenne, figyelmeztető jelzőzászlók ereszkednének le a mennyezetről, vészjelek szólalnának meg, és a Bíbor Rend magas rangú tagjai rontanának be dühösen és parancsokat osztogatva az oldalajtókon. Ha tényleg probléma lenne, akkor az egyszerű novíciusnak, Abelard technikusnak, aki olyan fiatal volt, hogy még borotválnia kellett a tonzúrája belsejét, nem kellene egyedül megbirkóznia vele. Csakhogy az elmúlt órában már ötödször kellett elismételnie az imát. Ötször hajtott fejet az Úr dicsőséges szívtüze előtt, amely szüntelenül és pattogva égett fémkosarában, ötször mondta ki a szavakat, s tárta ki áhítattól túlcsorduló lelkét. Érezte a vibráló melegséget a szívében, érezte az isteni hőt, amely kiáradt az oltárból, hogy energiával lássa el a szentély falain túli nagy és félelmetes várost, Alt Coulumbot. De a Láng Urának fenséges jelenléte… Nos, az nem volt ott. Hajnali fél három volt, érthető módon Abelard tartott ügyeletet, és nem valami püspök vagy idősebb pap. Kost, az Örökké Égő Láng Urát természetesen minden nap, minden percben dicsőíteni kellett, de az el-

ragadtatott istentisztelet bizonyos időszakait becsesebbnek tekintették másoknál. Abelard fáradt volt, és noha magának sem vallotta volna be, kezdett aggódni. Felállt, elfordult az oltártól, és benyúlt a csuhája egyik belső zsebébe cigarettáért. Orrában a füst első, fanyar ízével a belső szentély hátsó falához sétált, az ablakhoz, amely hat méter magas és tizenkét méter széles volt. Az üvegen túl Alt Coulumb terült el, fémsodronyokból és gránittömbökből pókhálókat alkotva. Az üzleti negyed hegyes fémcsúcsai között egy magasvasúti szerelvény kígyózott észak felé, gőzcsíkot húzva maga után a sima, fekete égre. Kelet felé, a szórakoztató negyed kupoláin és palotáin túl az óceán vize ostromolta a teherhajók dokkjait, láthatatlanul, a maga szüntelen hullámzásával kijelölve a város határát. Egy nemzet városa – a város, amely maga a nemzet. A közönséges belső szentélyeknek nem volt ablaka, de hiszen Kos, az Örökké Égő nem volt közönséges istenség. Az istenek többsége a vis�szavonultságot kedvelte, s a távoli menny derűjétől övezve figyelte földi népét. Kos részben azért élte túl az istenháborúkat, mert nem az a típus volt, aki falat emelt önmaga és a világ közé. Azt állította, hogy idelentről jobb szögből látja az emberiséget, mint a magasból. De amit az istenek közelinek gondoltak, az ember számára gyakran távoli volt. Ahogy Kos Úrnak örömet jelentett az, hogy szentélye közel van a népéhez, úgy Abelardnak épp a szentély távolsága jelentett vigaszt. Ebből az ablakból láthatta Alt Coulumb városszerkezetének szépségét, miközben lakóinak határtalan kis ármányai, a gyilkosságaik és árulásaik, bűneik és szenvedélyeik oly parányinak tűntek, hogy jóformán láthatatlanná váltak számára. Némi füstöt fújt ki, és így szólt a városhoz: – Jól van. Most pedig lássuk, tudunk-e valami életet lehelni beléd. Hátrafordult. Úgy tűnt, mintha kis zavar állt volna be a dolgok megszokott rendjé­ ben.

6

Először ajtók vágódtak ki, és bíborpalástba öltözött, álmukból fölvert, szakállas férfiak rontottak be kócosan, csipás szemekkel. Mindnyájan kiáltoztak, és furcsa módon többségük dühösen meredt Abelardra. Ezután megszólaltak a riasztók. Valamennyi. Nehéz olyanokkal megértetni, akik sohasem teljesítettek szolgálatot egy belső szentélyben, hogy mennyi minden romolhat el egy ilyen helyen: szent kapcsolások kapcsolódhatnak szét vagy félre, az isteni kegyelem váltóhelyei túlhevülhetnek, imamalmok repülhetnek le a nyelükről. Valamennyi lehetséges problémának megvolt a maga riasztója, hogy a technikusok megtalálják és rendbe hozzák azt, amit a lehető leggyorsabban meg kell találni és rendbe kell hozni. Évtizedekkel ezelőtt egy zseniális pap kitalálta, hogy minden riasztó más-más dicsőítő ének dallamán szólaljon meg: „A halotthamvasztás litániája”, ha kicsap a gőz, „A dicsőséges hajtómű éneke”, ha a hidraulikán nagyobb a súrlódás a megengedettnél, és így tovább. A szentély minden sarkából száz kórus éneke hangzott fel, és állt össze egyetlen kakofóniába. A Bíbor Papok egyik elöljárója egyenesen szegény Abelard felé vette az irányt, akinek még a szájában fityegett az égő cigarettavég. Abelard ekkor meglátta azt, amit rögtön észre kellett volna vennie. A tűz. Az Örökké Égő Láng a Hajlíthatatlan oltárán, trónusa belsejének fémkosarában. Kialudt.

7

ELSŐ FEJEZET

Amikor a Titkos Iskolából kirúgták, Tara Abernathy háromezer méter magasból, felhőfoszlányokon keresztül zuhant lefelé, hogy végül a Világ Hasadéka mellett térjen magához összetörve, vérezve, de élve. A szerencse (vagy valami más) jóvoltából a Pusztavidék egy kevert vizű forrásától mindössze három mérföldnyire, egy már oázisnak számító, kemény fűcsomókkal és tüskés cserjékkel benőtt helyen ért földet. Járni nem tudott, de napkeltére homokdombokon és tövisbokrokon át kúszva-mászva, sártól és rászáradt vértől mocskosan megérkezett az oázis szívében lévő iszapos tavacskához. Kétségbeesésében ivott a vízből, s hogy visszarángassa magát a halál partjáról, megitta e vigasztalan, sivár hely életét is. Kapaszkodó ujjai alatt elfonnyadt a fű. A tüskebokrok száraz pelyvává zsugorodtak. Az oázis meghalt körülötte, ő pedig sebekkel borítva, halálos betegen lerogyott a kiszikkadt földre. Lázálmában a Hasadék közelségétől erőre kapott és formát öltött látomások űzték egymást. Más világok jelentek meg előtte, ahol nem dúltak istenháborúk, ahol a vas kormányzott, és az emberek varázslat nélkül repültek. Amikor magához tért, az oázis halott volt, forrása kiapadt, a fű és a tüskebokrok porrá lettek. Ő élt. Emlékezett a nevére. Emlékezett a Tudására. A Titkos Iskolában eltöltött utolsó két hónapja torz hallucinációnak tűnt, pedig valóság volt. A két karjára és a melle közé tetovált jelek tanúsítot-

8

ták, hogy ott tanult, a felhők felett, a kulcscsontja alatti minta pedig azt jelentette, hogy mielőtt kirúgták, megkapta a diplomáját. Harcolt velük, természetesen, árnyékkal és villámmal – harcolt, és vesztett. Emlékezett rá, hogy amikor a professzorai kilógatták vergődő testét a végtelen űr fölé, váratlanul valami szelíden megérintette – egy női kéz bebújt a zsebébe, és mielőtt megragadta volna a gravitáció, egy alt hang odasúgta: „Ha ezt túléli, megkeresem.” És már zuhant is. Tara a napfénytől hunyorogva egy tojáshéj színű névjegykártyát húzott elő szakadt nadrágja zsebéből. Az Elayne Kevarian név állt rajta, a világ egyik legtekintélyesebb Tudáscége, a Kelethras, Albrecht és Ao háromszög alakú logója fölött. A Titkos Iskola professzorai és diákjai csak félelemmel vegyes áhítattal, súgva merték kimondani a nő és a cég nevét. Állásajánlat? A körülményeket tekintve nem valószínű, de ha mégis, Tara akkor sem hajlott rá, hogy elfogadja. A Tudás világa legutóbb nem bánt vele kesztyűs kézzel. Mindettől függetlenül a fontossági sorrend világos volt. Ennivaló, ez az első. Menedék. Erőgyűjtés. Utána esetleg gondolkodhat a jövőről. Jó terv. Összeesett. Csend telepedett a Pusztavidékre. A felhőtlen kék égből, mint faforgács a lefolyó víz tetején, egyre szűkülő köröket leírva egy ölyv ereszkedett lefelé. Tara mozdulatlan teste mellett leszállt, előrébb szökdécselt. Szívdobogás nem hallható; hűlő hús. Ennek tudatában lehajtotta fejét, és nyitotta csőrét. Tara keze, mint egy kobra feje, villámgyorsan kilőtt a magasba, és mielőtt a madár elrepülhetett volna, elkapta a nyakát. A már gyülekező többi ölyv vette a jelet, és biztonságosabb helyet keresve elkanyarodott, az az egy azonban már sült a száraz fűből és gallyakból összetákolt tűzön, és ennyi elég is volt, hogy az éhhalál szélén levő lány talpra állhasson. Négy héttel később soványan, naptól cserzetten, nem teljesen valósághű képeket látva elérkezett Edgemont határába. Az anyja a karámjuk kerítése mellett talált rá ájultan. A felfedezést nagy sírás, kiabálás követte, aztán

9

megint sírás, kiabálás, és végül jó sok leves. Az edgemonti anyák híresek voltak a gyakorlatiasságukról, és Abernathy mama különösen hitt a tyúkhúsleves gyógyító erejében. Tara apja, tekintettel a körülményekre, megértő volt. – Szóval visszajöttél – mondta látható aggodalommal széles arcán. Nem kérdezte, hol volt az elmúlt nyolc évben, sem azt, mi történt ott, vagy azt, hogyan szerezte a sebeket, amelyeknek jól látszottak a hegei. Tara megköszönte volna neki, ha tudta volna a módját. Apja túlontúl sokféleképpen közölhette volna vele, hogy „én megmondtam neked”. Este az Abernathy család körülülte a konyhaasztalt, és eldöntötték, hogy milyen történetet fognak előadni Edgemont többi lakójának: amikor Tara tizenhat évesen elment otthonról, egy vándorkereskedő mellé szegődött, akitől megtanulta a Tudás alapismereteit. A Titkos Iskola kapuja sohasem nyílt meg előtte, így végül, elunva a szegénységet és a hosszú vándorlást, hazatért. Ez elég hihető hazugságnak látszott, és magyarázatul szolgált Tara kétségbevonhatatlan jártasságára a szerződéskötésekben és az alkukban, anélkül, hogy felébresztette volna a helybeliek félelmét a Tudás igazi Mesternőitől. Kiverte a fejéből a névjegykártyát. Az edgemontiaknak szükségük volt rá, jóllehet kikergették volna a városból, ha megtudják, hol tanulta meg használni a képességeit. Ned Thorpe a viszonteladói szerződésé­nek egy hátrányos kikötése miatt elvesztette a citromterméséből származó jöve­delme felét. Rosszul fogalmazott végrendeletek kiskapuin keresztül szellemek lopták el a halott emberek hagyatékát. Tara először csak mintegy próbaképpen ajánlotta fel a szolgálatait, de hamarosan vissza kellett utasítania munkákat. Hasznos polgár volt. Kereskedők jöttek hozzá, hogy fogalmazza meg a szerződéseiket, földművelő gazdák kérték, hogy segít­ sen befektetni azt, ami a kiszikkadt földből összekapart lélekanyagból megmaradt. Idővel összeszedte gyerekkorának darabkáit, a forró kakaót és a ház előtti gyepen hányódó lópatkókat. A vártnál könnyebben visszaszokott egy mesterségek híján lévő vidéki életmódba. Az, hogy a víz be legyen

10

vezetve a házba, ismét fényűzésnek számított. A nyár beköszöntével a szüleivel együtt ő is kiült a ház elé, ahol érte őket a könnyű szellő, vagy csukott ablakok és lehúzott redőnyök mögött próbálták kizárni a forróságot. Ha hideg szél fújt, tüzet gyújtottak fából, kovakővel. Arra, hogy a homlokukat legyezzék, nem fogták be a levegőt, táncoló lángnyelvek nem melegítették a hideg termeket. Az iskolában egyszerűnek, vidékiesnek, unalmasnak tartott egy ilyen életet, de az olyan szavak, mint „egyszerű”, „vidékies” és „unalmas” ma már nem tűntek számára olyan pejoratívnak. Egyszer, miután a falu legelőjén tánccal ünnepelték a napfordulót, majdnem lett egy szeretője. Kart karba öltve, spiccesen imbolyogtak hátra egy fiúval, akire alig emlékezett már az edgemonti két tantermes iskolából, és akiből azóta a családja juhnyáját őrző pásztor lett. Amikor Tara egy kisebb halmon letelepedve felnézett a nyáréjszakai égbolt csillagaira, az ifjú leült mellé, ő is nézte a csillagokat, de amikor megérintette az arcát, és megfogta a derekát, a lány elhúzódott, s néhány mentegetőző szóval elment. A napok hosszúak voltak és biztonságosak, de miközben ott időzött, érezte, hogy valami sorvad benne. Az Edgemonton túli világ, a Tudás világa – amely mélyebben volt, mint a tavaszi veteményezés és a vágások, horzsolások gyógyítása – kezdett elhalványulni és már-már valószerűtlenné válni. A Titkos Iskoláról való emlékei álomszerűen elmosódottakká halványultak, és egyszer-kétszer olyan rémálomból riadt fel, amelyben el sem hagyta soha az otthonát. A rablók éjszaka ütöttek rajtuk, három hónappal a napforduló után. Gyorsak voltak és kegyetlenek, keveset vittek el, de hajnalban Edgemont éjjeli­őrségének három tagja feküdt a csatatéren, a halálban összezsugorodva egy rájuk tapadó átoktól, amely szétmart mindent, ami a közelébe került. A falusiak vasból készült, hosszú lándzsákon emelték fel a holttesteket, és megszentelt földben temették el őket. A káplán mondott pár szót, és amikor Edgemont egy emberként fejet hajtott, Tara figyelte, amint hálót sző a város hitéből, elvéve minden egyes férfitól vagy nőtől

11

azt a kevés lélekanyagot, amit az illető adni tudott, és bekeríti vele a laza földet. A káp­lán nem volt a Tudás Mestere, de az alkalmazott teológiája ilyenkor egészségesen működött. Tara utolsóként ment el a sírtól. – Nem tudom, hogy fogunk boldogulni. – Apja egyedül állt a kandallójuk mellett a temetés után és a halottvirrasztás előtt, poharában a whisky­ nek ugyanolyan volt a színe, mint a kis kora őszi tüzüknek. – Derék fiúk voltak, és jól képzettek. Évekig távol tudták tartani a rablókat. Másokat kell felfogadnunk, de nem tudjuk előteremteni az árát. – Tudok segíteni. Apja visszanézett rá, és Tara szikrányi félelmet látott a szemében. – Te nem vagy harcos, Tara. – Nem – ismerte el Tara. – De többet tudok, mint pusztán harcolni. – Majd elboldogulunk. – A hangja nem engedte, hogy tovább kérlelje. – Eddig is elboldogultunk. Tara nem szállt vitába vele, de ezt gondolta: A káplán ismeretei elavultak. Azért küzd, hogy megőrizze a falu biztonságát. Mi haszna mindannak, amit tanultam, ha nem tudom megvédeni az embereket, akiket szeretek? Apja elfordult a kandallótól, és hosszan, komolyan nézett rá. – Tara, ígérd meg, hogy nem fogsz… beavatkozni. Tara az elmúlt hónapokban megtanulta, hogy a legjobb hazugság a ki nem mondott hazugság. – Apa. Hülyének tartasz? Apja összevonta a szemöldökét, de nem szólt többet. Ez így megfelelt Tarának, mert nem ígérte volna meg. Az apja ugyan nem volt Mester, de minden ígéret veszélyes volt. Aznap éjjel – egy csöppnyi Tudás segítségével, hogy tompítsa az ütkö­ zés erejét – kiugrott az emeleti szobájából. Árnyak gyűltek köré, miközben a frissen ásott sír felé haladt. Amikor leemelte az ásót a válláról, apja szavai csengtek a fülében. Most nem akart az apjára figyelni. Ezzel a sötét tettével segít Edgemontnak és a családjának. Emellett még jó buli is lesz.

12

Nem használta a Tudását a sír felnyitásához. A kevés szabály egyike volt ez, amelynek egy Mesternő mindig, még a legmagasabb szintű tanul­ mányai végzésekor is engedelmeskedett. Minél frissebbek a holttestek, annál jobb, márpedig a Tudás frissességet szívott ki belőlük. Tara inkább a karja és a háta erejére hagyatkozott. Egy méter mélységig jutva egy izomhúzódás miatt tartott egy kis pihenőt, mielőtt tovább ásott volna. Biztonságos távolban letelepedett. Az ásó nem erre a munkára készült, és mivel már hónapok óta nem csinált ilyesmit, az ásástól egykor kérgessé vált tenyerén mára megpuhultak a bőrkeményedések. Hiába lopta el apja munkakesztyűjét, az túl nagy volt rá, ide-oda csúszkált a kezén, és ettől majdnem olyan hólyagok keletkeztek a tenyerén, amilyenektől meg akarta óvni magát. Egyórai munkájába került, hogy elérje a tetemeket. Koporsó nélkül temették el őket, a föld tehát gyorsabban regenerálta a testüket, és köpölyözte ki belőlük a méregmágiát. Még emelővasat sem kellett magával hoznia. Ennek ellenére nehezebb volt kivonszolni a holttesteket a gödörből, mint gondolta. Az iskolában robotokkal végeztették az ilyen munkákat, vagy felbéreltek valakit. Amikor a két csuklójánál fogva megragadta az első holttestet, a rablók átka kicsapott belőle, egyenesen neki a Tarát védeni hivatott tetoválásoknak. Ártani nem tudott, de a csípése így is olyan fájdalmas volt, mint amikor még kislánykorában a kutyáját kergetve belefutott a csalánosba. Elkáromkodta magát. Nagyobb zajt csapott a holttestek kiemelésével, mint szeretett volna, de nem tudott a gödörben állva dolgozni. A sírgödör kitakarta az éjszakai égbolt fényét, márpedig ő ehhez a munkához a lehető legtöbb csillagtüzet akarta használni. Túl sok idő telt el azóta, hogy utoljára kiterjesztette a szárnyait. Visszatekintve az egész úgy, ahogy volt, rendkívül és hihetetlenül rossz ötlet volt. Tényleg arra számított, hogy az edgemontiak hálásak lesznek, ha halott bajtársaik másnap este nyelvetlen szájukkal nyögdécselve odabotorkálnak az őrhelyeikre? De egyszersmind briliáns ötlet is volt – egyszerű és

13

tökéletesen logikus. Az elesettek nem adják vissza a testüket a földnek, de holtukban is marad elég erejük, hogy harcoljanak Edgemontért. E haza­járó őrszemek beszélni nyilván nem tudnának, és lassúbb felfogásúak lennének, mint élő társaik, de semmiféle sebesülés nem rettenthetné őket vissza, és lassan cammogó testükön keresztül úgy jutna be a legádázabb Tudás, hogy semmiféle észrevehető hatást nem gyakorolna rájuk. Semmiből nem lesz semmi, természetesen. Az exhumálásnak szigorú rendje volt. Egy halott testben bizonyos mennyiségű rend uralkodott. Ebből a legtöbbet a mozgás igényelte, a maradék nagy része az egyszerű érzékszervi észleléshez kellett, a kognitív folyamatokra tehát már nem sok maradt. A laikusok ezt ritkán értették meg. Nem arról volt szó, hogy egy Mesternő vissza tudna hozni valakit változatlan állapotban az életbe, csak épp nem akarja. Kihúzta a szíve fölötti jelbe rejtett helyéről a hajlított, éles holdsugarat, a kését, föltartotta a magasba, hogy magába igya a csillagfényt, majd munkába vette azt a szellemből és anyagból álló köteget, amit a legtöbben embernek neveznek még az után is, hogy már egy ideje halott volt. Egy hazajáró léleknek nem volt szüksége saját akaratra, legalábbis olyan erős akaratra nem, amit az emberek tulajdonítani szoktak neki. Kivágni! Bonyolult érzelmekre sem volt szüksége, amelyeket, lévén az emberállat számára lényegesebbek, nehezebb volt kiszabadítani belőle. Tara tehát cakkosra alakította a kése élét, hogy lefűrészelhesse őket, majd elvékonyította és szike élességűre fente a pengét, hogy kimetssze a legtöbb bajt okozó darabokat. Az önfenntartás egy szilánkját és az alany életének utolsó perceiből megmaradt eszeveszett dühöt azonban meghagyta. Düh szinte mindig van, magyarázta Denovo professzor türelmesen. Néha mélyebbre kell ásni érte, de biztos, hogy van. És a sokezer éves civilizáció hordaléka alá temetve mindmáig fellelhető az önmeghatározás legalapvetőbb emberi képessége: ez az én népem. Azok a többiek, na, azok mehetnek a levesbe. Tankönyv. Tara munka közben elemében volt. Miközben kése vígan pendülve belevágott az élettelen húsba, úgy érezte, mintha az edgemonti évek, kínok

14

és ábrándozások sorra elenyésznének. A valóság ez: az összeforrt idegek csípős szaga, a két kezén átfolyó lélekanyag, a Tudással megdolgozott tetemek görcsbe rándulásai. Amikor erről megfeledkezett, önmagából felejtett el egy darabot. Most újra teljessé vált. Amit nem tudott pontosan elmagyarázni a fáklyavivő sokaságnak. A kiáltása figyelmeztethette őket, amikor a rablók átka lesújtott, vagy a falura ráboruló sötétség, miután a csillagtüzet és a holdfényt belefonta az elméje szövedékébe, hogy látszatéletre támassza a holtakat. Talán a reanimáció dübörgése volt, mintha egy sírkő zuhanna le ijesztő magasságból. Tara vihogott, amikor a holtak feléledtek alatta; teli torokból, harsogva röhögött, hogy még a föld is belerengett. Az illem megkívánta, hogy kinevesse a halált, ámbár Denovo professzor, talán épp ilyen esetekre gondolva, arra intette a növendékeit, hogy legyenek tapintatosak. – Rablók! – kiáltotta a legelöl jövő edgemonti, egy középkorú, kerek potrohú búzatermesztő gazda, aki a valószínűtlenül hősies hangzású Roland DuChamp nevet viselte. Tara egy hónapja tisztázta számára a nagyapja végrendeletét. Most őrjöngött dühében, mint azok szoktak, akik olyasmivel állnak szemben, amit nem értenek. – Visszajöttek, hogy vért ontsanak! Nem segített, hogy Tarát a rátapadó árnyékok elrejtették a szemük elől. Az edgemontiak nem egy nőt, inkább valami szörnyet láttak csillagtűzzel és éjszőtte testtel körülfonva a temető túloldalán. Csupán az iskola jelei világítottak rajta tiszta ezüst fénnyel. Az emberek fölemelték a fegyvereiket, és szorongva megindultak előre. Tara eltette a kését, és hogy barátságosnak, vagy legalább kevésbé fenyegetőnek látsszék, kinyújtotta mindkét kezét. Az árnyakat azonban nem oszlatta el. A visszatérése anélkül is épp elég kínos volt anyjának és apjának, hogy fáklyás csőcseléket szabadítana rájuk. – Nem azért vagyok itt, hogy ártsak bárkinek is. A tetemek természetesen ezt a pillanatot választották ki, hogy kísérteties morgást hallatva felüljenek, és merev kézzel, esetlenül meglóbálják a fegyverüket.

15

Az odacsődült emberek sikoltoztak. A hullák nyöszörögtek. És a sötétségen át futva, hivataluk teljes tekintélyétől övezve megérkezett Edgemont öt életben maradt éjjeliőre. Fehér fénygyűrűk vették körül az őrjára­tot, jelenésszerű védőburkot vonva köréjük, és tíz ember erejével ruházva fel őket. Tara menekülési útvonalat kémlelve hátrébb húzódott. – Megállj, rabló! – rivallt rá lándzsáját fölemelve a legidősebb őrszem, Thom Baker. Három társa rávetette magát Tara kísérteteire, és a földre teperte őket. Tara jól végezte a munkáját: a hullák, felismerve barátaikat, kevés ellenállást tanúsítottak. Tara kétszeres túlerővel állt szemben, és ahogy apja is megmondta, ő nem volt harcos. Ekkor már nem segített volna rajta, ha ledobja magáról a sötétség palást­ját, és megpróbálja megmagyarázni a helyzetet. Rajtakapták, hogy halottakat támaszt fel. Lehet, hogy nem is Tara Abernathy volt, csak valami belebújt Tara bőrébe. Lefejeznék, aztán elmennének a családjához, hogy egy csapásra őket is elintézzék. Egy-kettőre igazságot szolgáltatnának az istenek nevében, akiknek többsége persze maga is halott lehet. Tara bajban volt. A csőcselék tagjai nem voltak olyan hangulatban, hogy meg lehessen velük beszélni, mivel gazdagíthatná az ő Tudása az életüket. Dühös és rémült morgásukból kihallotta az ítéletüket. Észak felől hideget és halált hozó szél kerekedett. Villám cikázott át a derült éjszakai égbolton. Viharfelhők tornyosultak fel a semmiből, s a fáklyák sercegve kialudtak. Az éjjeliőrök fegyveréből kiáradó fény elhalványult, és Tara meglátta a mögöttük rejtőző valóságos alakokat, Thom Baker tokáját és kétnapos borostáját, Ned Thorpe szeplőit. Mennydörgés közepette egy nő jelent meg egy méter magasan lebegve a föld fölött, hosszú, fehér sála lobogott a vad szélben. Sötét, egyszerű szabású kosztümjén a keskeny, fehér, függőleges csíkokat mintha puha szőrű kefével húzták volna meg. Bőre sápadt, haja tompán fénylő, szürke, tekintete üres. A mosolya ezzel szemben hívogató volt. Sőt, barátságos.

16

– Meg akarjátok támadni az asszisztensemet, aki nem tiszteletdíj fejé­ ben, hanem a köz javára végzett munka öröméért segítene – mondta meleg, de tekintélyt parancsoló hangon. Thom Baker mondani akart valamit, de a nő egy pillantással elhallgattatta. – Várnak bennünket másutt. Tartsátok meg az élőhalottjaitokat. Még szükségetek lehet rájuk. Thomnak ezúttal sikerült szavakat formálnia. – Ki vagy te? – Ah – szólt a lebegő nőalak. Kinyújtotta egyik kezét. Hüvelyk- és mutatóujja között egy kis, fehér papírlapot, egy ugyanolyan névjegyet tartott, mint amilyen Tara zsebében lapult. Thom óvatosan, mintha méreggel lenne átitatva, elvette a kártyát, és zavartan szemügyre vette. Még sohasem látott olyan papírt, ami nem valami iskolai tankönyvben vagy üzleti főkönyvben volt. – A nevem Elayne Kevarian – folytatta a nő. – A Kelethras, Albrecht és Ao cégben vagyok cégtárs. – A szavakat követő csendben Tara hallotta az edgemonti lábak csoszogását. A hullák újból nyögdécselni kezdtek. – Kérlek, habozás nélkül keressetek meg, ha valami gondotok támadna az új szövetségeseitekkel. – Szövetségesek? – nézett le Thom a visszatértekre. – Mit kezdjünk velük? – Tartsátok távol őket a víztől – hangzott a felelet. – Elolvadnak. Ismét szélroham támadt, és Tara érezte, amint szárnyára kapja az éjszaka – föl és el. Tíz mérföldre hagyták maguk mögött Edgemontot, amikor Ms. Keva­ rian aznap este először szólt Tarához. – Veszedelmes hozzá nem értésről tanúskodó eset volt, Ms. Abernathy. Ha együtt akarunk dolgozni, bízom benne, hogy a jövőben körültekintőbb lesz. – Most állást kínál nekem. – Természetesen – felelte elgondolkodó mosollyal Ms. Kevarian. – Inkább azt szeretné, ha visszaküldeném az embertársaihoz?

17

Tara visszanézett a falu eltűnőben lévő fényeire, és megrázta a fejét. – Bármit kér tőlem, annál csak jobb lehet. – Még érheti meglepetés. – Felemelkedtek a viharos felhőkbe. – A mun­ kánk révén egyetlen lépéssel járunk a csőcselék előtt. Ez minden. Ha hagyja, hogy az egója uralkodjon az értelmén, azt fogja tapasztalni, hogy bármilyen messzire utazott is tőlük, bármit tett is értük, a falusiak vasvillával a kezükben fogják várni. A dorgálás ellenére elszánt mosoly jelent meg Tara arcán. Csak hadd rázza Edgemont a fáklyáit, hadd szidalmazza a Titkos Iskola, hadd mérgelődjön Denovo professzor. Dacára nekik, Tara Abernathy él, és alkalmazza a Tudást. – Értettem, ma’am. Viharban, háromezer méter magasban, a levegőben nehéz kódexet olvasni. Az eső nem jelentett gondot: Tara egy nagy esernyő alá bújva védte magát és a könyveit. De az esernyő nem védte meg a széltől, és amikor valaki a szilárd semmin állva repül át az égen, olyankor elég rendesen szokott fújni a szél. „Az isteni csodatévő befolyással való konfliktusokban a jog szelleme szerinti igazságszolgáltatás egy olyan paradigmából indul ki, amelyet eredetileg a tizenhetedik században öntöttek formába egy…−” Épp amikor a mondat értelme kezdett volna kiviláglani, egy különösen komisz szélroham kitépte a lapot a kezéből, és miközben elrepítette, még el tudott olvasni a szöveg alatt egy fekete, hosszabb betűkkel írt sort: „Hetedik fejezet: Személyes mulasztás”. Egy sóhajjal becsukta a könyvet, és letette a halom tetejére. Az oszlop alján voltak az alapszövegek, tömören fogalmazott címmel ellátott tanulmányok, melyek tartalomjegyzékét évekkel ezelőtt kívülről megtanulta: „Szerződések, Jóvátételek, Esélytelen indulók”. A tetején olyan átfogóbb művek egyensúlyoztak, amelyeket Ms. Kevarian a könyvtárból kölcsönzött ki, amikor éjfélkor megálltak Chikalban. Tara úgy tervezte, majd repülés közben átnézi őket, de túl fajsúlyosak voltak; olyan homályos

18

trükkökre és misztikus elméleti álláspontokra építettek, amelyeket az iskolában csak hellyel-közzel értett meg, és az óta sem foglalkozott velük. Fölpillantott Elayne Kevarianre – ő a Főnök, méghozzá nagybetűs, emlékeztette magát −, és jobbnak látta, ha nem kér tőle segítséget. Ms. Kevarian el volt foglalva a vezetéssel. Fejét hátravetve, két karját kitárva szállt négy-öt méterrel Tara előtt, úgy szorítva marokra a villámokat, mintha a felhőket fogná kantárszárra. A haja gomolygó füstként szállt a viharos szélben, s mielőtt az eső átáztathatta volna szürke hajszálcsíkos kosztümjét, a cseppek gőzölögve elforrtak a levegőben. Alattuk esett az eső, és az eső alatt mérföldeken át szántóföldek vonultak. A négy évtized alatt, amióta az istenháborúk véget értek, a gazdaságok és a közöttük szétszórtan felbukkanó falvak magukhoz tértek, felvirágoztak, majd bezárkóztak. Odalent emberek éltek, akik soha életükben nem repültek, nem mozdultak ki a szülővárosukból, nem találkoztak más népekkel, nem láttak más kontinenseket. Valaha Tara is közéjük tartozott. De már nem. Ettől kis bűntudat nyilallt belé, elővett hát a válltáskájából egy darab pergament, egy kis írótáblát meg egy lúdtollat. Írni kezdte a levelet: Kedves Anya és Apa, Az éjjel kaptam egy sürgős állásajánlatot. Izgalommal tölt el a lehetőség, de sajnálom, hogy ilyen hamar el kellett jönnöm hazulról. Tovább akartam maradni. Nagyon jó volt látni mindkettőtöket. A kert szépen alakul, és az új iskola a jelek szerint még nagyobb és még jobb lesz, mint a régi volt. Köszöntsétek a nevemben Edgemontot, és ha nem esik nehezetekre, kérlek, süssetek valami süteményt a káplánnak, és mondjátok neki, hogy én küldöm… •

19

Al Cabot túl szépnek találta a reggelt ahhoz, hogy meghaljon. A vihar elvonult az éjjel, s a maradék felhőfoszlányokban vörös tüzeket gyújtott a keleti látóhatáron felkelő nap. A nyugati széllel újabb viharfelhők közeledtek, de most még tiszta volt az ég. Al teáscsészével a kezében kilépett tetőtéri kertjébe, és egy pillanatra megállt, hogy vegyen egy nagy levegőt. Orvosa szerint többször kellene ehhez folyamodnia, különben már nem sokáig vehet egyáltalán levegőt. Al az az ember volt, aki attól hízott el, hogy a foglalkozásából eredően állandóan egy íróasztal mögött ült, és két rosszul világított szoba között csoszogott ide-oda. Soha nem volt ideje arra, hogy megizzadjon, és olyan kemény izmokat növesszen, mint egy közönséges útépítő munkás. Azt szokta mondani annak a kevés barátjának, aki volt, hogy ő járt rosszabbul, de az útépítő munkásokat soha senki nem kérdezte meg. Egy korty nadragulyateával a szájában – az átlagos emberek számára mérgező, de ő már aligha volt átlagos embernek nevezhető – gyönyörködött a reggeli világosságban. Al nem volt Mester, de a foglalkozása már nyomot hagyott rajta. Olyan nyom volt ez, mint a szénbányász száraz köhécselése vagy a földműves görnyedt háta. Fél évszázadon át túl közel állt a sötétséghez, és ebből valamennyi beette magát a csontjaiba. De már majdnem vége volt. Már majdnem minden adósságát megfizette. Ma újra negyvenévesnek, fiatalnak és minden terhétől megszabadultnak érezte magát. A vihar magával vitte a gondjait, már csak ezt a maradék kis üzletet kell nyélbe ütnie, és felvirrad a küszöbön álló nyugdíjazása első napja. Az inasa már kirakta az azáleák melletti asztalra az aznap reggeli postát. A kis kupacot végignézve néhány hivatalos értesítés mellett, egy levelet is talált a fiától, Davidtól, aki évekkel ezelőtt elment, hogy újjáépítse a világot. Egész kontinensek törtek darabokra az istenháborúkban, jelentette ki David, amikor elindult kutatóútjára. Számtalan ország és város járt szerencsétlenebbül, mint mi itt, Alt Coulumbban, kötelességünk segíteni rajtuk. Al ezt akkor nem helyeselte. Szavak hangzottak el, melyeket nem volt könnyű visszaszívni, miután a fiú már elhajózott az Óvilágba. Al megpró-

20

bálta nyomon követni, hosszú és bonyolult áldozatokat mutatva be Kosnak, és a papok, sőt a dolgozószobájában gyakorta megjelenő Halhatatlan Királyok pártfogásáért folyamodva. Minden igyekezete hiábavaló volt. De hat hónappal ezelőtt David a saját elhatározásából visszatért, hogy egy bonyolult üzleti ajánlatot tegyen, ami jövedelmező volt, és jószívűségről tanúskodó, de kérdéses, hogy törvényes-e. A fiú megmaradt idealista bolondnak, ahogy Al is a régi gárda zászlóvivőjének, de a távolság évei megtanították őket arra, hogy lehetőség szerint kerüljék a megszokott vitákat. Apa és fia beszélgettek egymással. Ez elég volt. Al megérintette a borítékot, fölvette, gondolkodott, hogy felbontsa-e, aztán visszatette. Várjunk. Kezdjük a napot úgy, ahogy kell. Nagyot kortyolt a teából, ami keserű volt, füstös ízű, és furcsán édes. A háta mögött megzörrent az azáleabokor. Amikor az inas úgy háromnegyed óra múlva rátalált, az eltört bögréből kifolyt erős, vöröses színű tea már összekeveredett a vérével. Al Cabot testében jó sok vér volt, amely kifolyva ragadós tócsává állt össze cafatokra tépett teste maradványai körül. A kiömlött tea nem sokat hígított rajta.

21

MÁSODIK FEJEZET

Shale röviddel napkelte után tért magához, legnagyobb rémületére egy sikátorban, véresen, vad rohanásban. A ragacsos, piros folyadék mindenét belepte: átáztatta a ruháját, beleszáradt a hajába, a szemöldökéről lecsöpögve végigfolyt az arcán, bele a szájába. És ami a legrosszabb, jóízű volt. De nem a vér volt a legégetőbb problémája. A válla fölött hátrapillantva négy fekete árnyat látott, ember formájúakat, elnagyolt arcvonásokkal, mint a barlangi festményeken; őt üldözték. Feketeruhások. Justicia ügynökei. A tökéletes rendőrség: te, az állampolgár, fizetésért cserébe naponta egy műszak erejéig mondj le az önren­ delkezési jogodról. Végy fel egy ruhát, és ezzel az elméd a mindenütt bűnözőket és a város ellenségeit kutató Justicia bonyolult hálózatának részévé válik. Justicia járőrözik az utcákon, és vigyáz a népre. Justicia vak, de Justicia mindent lát. Justicia üldözte kérlelhetetlenül és fáradhatatlanul. Csak idő kérdése volt, hogy mikor kezd botladozni. Istennő az égben, mindene csupa vér. Az utolsó dolog, amire emlékszik, hogy egy magas épület homlokzatán mászik fölfelé mozdulatlan, kőből faragott vízköpők mellett egy tetőkert felé, hogy ott találkozzon azzal a nagy, kövér emberrel, Cabot bíróval. Egy másik emlék derengett fel az őrület ködéből: Cabot fájdalomtól eltorzult arccal üvölt. Vérzik. Tűz hömpölyög felé, hogy eleméssze, elájul, és itt tér magához.

22

Ha a Feketeruhások őt üldözték – a mindentudó Justicia nyilván csodálkozik, hogy ez a látszólag közönséges ember hogy képes teljes vágtá­ ban, mellékutcákba bevágva, akadályokat kerülgetve, egy szemeteskon­ té­neren átugorva, két erős oszlop közé kifeszített drótkerítésen átmászva maga mögött hagyni az ügynökeit −, ha a Feketeruhások őt üldözték… Lehet, hogy elvesztette az eszét? Nyilván. Lehet. Ha elárulták. Megölte volna Cabotot? Az értelme visszarettent a lehetőségtől, de nem tagadhatta le, hogy énjének egy aprócska része izgalomba jött a halál gondolatától. Egy aprócska, kétségbeesett, kiéhezett része. A francba. Az övéi, a serege, tudná, mit kell tenni, de ők rejtőzködtek, és ha a keresésükre indulna, a Feketeruhások követnék. Menedékre volt szüksége, olyan helyre, ahol utoljára keresnék. Először le kell ráznia az üldözőit. A csillagtalan éjszakában, amikor a hold is elbújt a pokolban, nehéz volt átváltoznia, de nem volt más választása. A szívdobogása felgyorsult, orrlyukai kitágultak. Megbotlott, felbukott, kis híján arccal előre, az utca kövezetére zuhant. Szagok és hangok rontottak rá és borították el, a sikátor szennyének és mocskának bűze, elkeveredve egy utcai bódéban frissen sülő reggeli fánk szagával, kocsi­ kerekek csattogásával, a lószerszám csilingelésével és a Feketeruhások lábdobogásával. Valami szelíd, transzcendens erő péppé zúzta az elméjét és kásává az izmait. Aztán fogta ezt a kását, és eleven kővé változtatta át. A vállában a csontok összetörtek, elgörbültek, és újra egésszé váltak. Kőszárnyak bújtak ki sima gránithátából, és legyezve ízlelgették a levegőt. Állkapcsa megduzzadt, hogy befogadja az éles és görbe fogakat. A törékeny, puha hússal borított emberi kezek és lábak meghasadozva kinyíltak, mint tavasszal a fák rügyei, és a belsejükből hatalmas karmok bújtak elő. A világ lelassult. Gyorsabban szökellt előre, mint hogy a Feketeruhások követni tudták, hol két lábbal, hol négykézláb ugrálva falról falra, karmaival mély baráz-

23

dákat vájva a kőbe. Nem maradt sok ereje, de ó, édes Anya, tudott futni. Tudott repülni. Ismét Al Cabot tetőlakása felé vette az irányt. Háta mögött a négy Feketeruhás megtorpant, ijesztő folyadékmozgásuk egy pillanat alatt a kőszobrok halálos mozdulatlanságává változott. Szem nélküli, sima arcuk egymás felé fordult, és ha netán tanácskoztak is valami ember által nem hallható módon, a külvilág számára nem adták jelét. • – Főnök – szólt Tara, amikor felébredve kék és zöld hullámokat látott maga alatt −, miért vagyunk az óceán fölött? Ms. Kevarian törökülésben, két kézfejét a combján nyugtatva, meditáló szerzetesként ült a levegőben, hajszálcsíkos kosztümjében. Bőrét csillagtűzből keletkezett fényudvar vette körül, melyből a puszta akaratával pallót szőtt, ez tartotta meg mindkettőjüket a levegőben. A villámlás abbamaradt, és elcsitult a viharos szél is, amelynek erejét arra használta, hogy átrepítse őket egy egész kontinensen. Tiszta és csípős volt a levegő, az eget bíborszínűre festette a közelgő hajnal. A horizont fölött felhők tornyosultak. – Mit gondol, miért? – kérdezett vissza Ms. Kevarian. Tara már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, majd újra becsukta. Aztán mégis megszólalt: – Ez egy próba. – Persze, hogy próba. Értelmes emberek nem válaszolnak kérdésre újabb kérdéssel. A Titkos Iskolában nyújtott teljesítményéből tudom, hogy magával akarok dolgozni, de nem győződtem meg a saját szememmel a logikai képességei felől. Nem tudom, hogy asszisztensként vagy társként kezeljem-e. Mutassa meg. Mialatt Tara a választ fogalmazta, egy sirály repült el alattuk. Fölnézett, meglepetten vijjogott, majd lebukott a víztükör felé.

24

– Csak egy válasznak van értelme, de a kirakós egy darabja nem illik a képbe – felelte végül. – Folytassa – bólintott Ms. Kevarian. – Nem egy másik kontinensre megyünk. És nem is egy szigetre. A könyvekből ítélve, amiket az utasítására ki kellett kölcsönöznöm, valami nagyobb szabású ügyet tartogatnak számunkra, mint ami egy Skeld-sziget­ csoport istenkikötőjében várna ránk. Egészen biztosan az óceán felénk eső részén,– az Újvilágon, a felszabadított tartományban. Keletre tartottunk, most meg nyugat felé repülünk, ezek szerint nem tudtunk simán leszállni a célállomásunkon. El kellett repülnünk fölötte, és most megkerüljük. Egy olyan helyre kell mennünk, ahol korlátozva van a repülés. Más szóval egy olyan városba, amelyet még ma is istenek kormányoznak. De… – Nos? – Ha Alt Coulumbba megyünk, miért nem érzem innen? Ms. Kevarian várt, s közben fekete szemével rezzenéstelenül kémlelte a látóhatárt. Tara a magasból apró játékszereknek látta odalent a felfelé törő és bukóhullámok között lavírozó hatalmas hajókat. Némelyik vitorláját a szél egészen lefektette, mások sűrű füstfelhőket eregettek. A vörös-fekete vasfából készült csillogó hajótestek szorgalmas Mesterek keze munkáját dicsérték. Nem afféle olcsó árukkal megrakott kereskedőhajók voltak. Az Újvilág e partszakaszán egy ilyen flotta számára csak Alt Coulumb lehetett vonzó célpont. Az Óvilágból, a keleti óceán túloldaláról, Iskarból, Camlaanból és a tikkasztó Glebből, a katonás fegyelmet tartó King Clock államból és a Dread Koschei előtt meghajló jeges pusztákról származó hajórakományok kétharmada megfordult e város hatalmas kikötőjében. Karavánok és kereskedők ezrei vásárolták fel a hajók rakományát, úgy, ahogy volt, s vitték tovább nyugatra, föl a folyón és szárazföldön ÉszakKath szabad városaiba. – Minden más tökéletesen érthető. – Tara összehúzott szemmel nézte az óceánon túl és a magasban vészjóslóan gyülekező felhők alatt látható szárazföld szalagját, de ilyen messziről nem tudta kivenni a részleteket. Néhány hegyes csúcs, talán felhőkarcolók csúcsai, ez volt minden. – Alt

25

védelme nyugaton, délen és északon elég erős ahhoz, hogy távol tartson bennünket. De mivel kereskedelmi és hajózási hatalomnak számít, a kikötőinek nyitva kell lenniük. Ám ha ez az Örökké Égő Kos otthona, az Újvilág utolsó isteni városa, akkor éreznem kellene valamit, és nem érzek semmit. Sem lélekanyagot, sem csillagtüzet, sem hitet, sem aurát. Mintha az egész hely halott lenne. Ms. Kevarian bólintott. Tara visszatartotta a lélegzetét. Ez a bólintás most jó jel volt, vagy rossz jel? – Talán változtatnia kéne a látószögén, Ms. Abernathy. Hunyja be a szemét, és várjon. Tara engedelmeskedett. A világ feketén terült el körülötte, leszá­ mítva Elayne Kevarian sziluettjének szikrázó villámokból szőtt mintáját, amelynek minden kicsiny részletében visszatükröződött a teljes egész. Tara épp erre számított. Egy Mesternő csukott szemmel is látja a mögötte és alatta lévő durva anyagvilágot. Ms. Kevarian mintája azonban elmosódott volt, mintha a medréből kilépő üresség ráfolyt volna a széleire. Aztán az üresség megmozdult, és Tara rájött, hogy a legkevésbé sem üres, sőt csordultig telt halvány és mindent átjáró fénnyel: valójában az általa valaha látott minden emberi Tudásnál bonyolultabb energiaháló volt, melyben a rétegek egymás alá és fölé szövődtek, föl egészen az égig, le a föld alá, át a tengeren. E háló belsejében egy távoli tűz visszhangzó, hullámzó forróságát érezte. – Istenem – motyogta félig elnyílt szájjal. Ms. Kevarian akkor sem mozdult, amikor kinyitotta a szemét. – Ahogy mondja. Ugye, eddig még nem volt dolga istenségekkel? – kérdezte. – Közvetlenül nem. – Tara számolta a lélegzetvételét, így csillapítva le szapora szívdobogását. – Egyszer-kétszer az iskolában, ellenőrzött körül­ mények között. Az elméletet természetesen ismerem, de ilyet, mint ez, még sohasem láttam. – Újra becsukta a szemét; az előtte kitárulkozó bonyolultság ámulattal töltötte el.

26

Az isteni Tudás kevésbé volt kézzelfogható, mint a halandó változata, valahogy úgy, ahogy az ember kevésbé látta át egy élőlény működését, mint egy rugóét vagy egy fogaskerékét. Nem sok Mesternő szemében vált nyilvánvalóvá első pillantásra egy isten működése. Tara ennek tudatában sem számított rá, hogy Kos olyan finom szövésű, hatalmas hálóval védi a városát, hogy azt sem tudja, hol ér véget. A Tudást, lévén félig művészet, félig tudomány, megfejelve egy adag makacs eltökéltséggel, nehéz volt tökéletesen elsajátítani. A legtöbb ember egy gyertyát is alig tudna meggyújtani a saját lélekanyagával, nemhogy az őt körülvevő világban születő energiát elhajlítsa és egy célra irányítsa. Ahhoz, hogy valaki egyetlen holttestet visszahozzon egy élőhöz hasonlító állapotba, évekig tartó képzésre és szorgalmas tanulásra volt szükség. Egy egész csapat Mesternek ötven évébe telne megtervezni és kialakítani ezt a hatalmas konstrukciót. Lenyűgöző méretű volt, organikus és mindent behálózó. Isteni. Alt Coulumbra letekintve Tara első ízben élte át ugyanazokat az érzelmeket, amelyek másfél évszázaddal korábban arra késztettek maroknyi teológust és tudóst, hogy megalapítsák a Céhet, és ők legyenek az első Halhatatlan Királyok – az áhítatot annak láttán, hogy az isteni kezek milyen pompásan tudtak megteremteni valamit, és az ellenállhatatlan vágyat, hogy tökéletesebbé tegye ezt a konstrukciót. A második szűrőn például, amely Alt Coulumb kikötőjét védte az óceán ragadozóitól, lehe­ tett volna mit dolgozni. És volt valami más is, valami alig érzékelhető, mindenütt jelen lévő probléma, amit egyelőre még meg sem tudott fogal­ mazni. – Nos, hamarosan első kézből szerezhet tapasztalatot egy istenségről, aki megérdemli, hogy annak nevezzék – mondta Ms. Kevarian. – De miért látszik ilyen hidegnek? – kérdezte Tara. – Mire gondol? – A védelem mindenütt a helyén van, ez tény. De hol van bennük az isten? Át kellene ragyognia az egész rendszeren, de az erődítmények sötétek, mint a hamu. Ez rendjén van így?

27

Ms. Kevarian már nyitotta a száját, hogy válaszoljon. De mielőtt megszólalhatott volna, a szilárd levegő, amelyen ültek, megbillent, megremegett, és aggasztóan áthatolhatóvá vált. Hátuk mögött a napfény áttörte a reggeli ködöt, és folyékony borostyánba zárta a pillanatot, az eget és a tengert, a távoli, felhő borította várost, az odalenti kék hullámokat és hajókat. Zuhantak. Repülni nem könnyű, zuhanni pedig nehezebb, mint a legtöbb ember gondolná. Tarának szerencsére mindkettőben volt gyakorlata. Amikor utoljára zuhant, a Titkos Iskolában szerzett oklevele elnyerésekor, volt ideje felkészülni: háromnapi gyötrelmes elzárás előzte meg a szó szerinti lezuhanását. Másrészt a börtöncella legyengítette, csakúgy, mint a korábbi professzorai ellen folytatott harca. Talán ezek a hatások tették semmissé a már megszerzett tudása előnyeit. Annak, aki nagy magasságból lezuhanva életben akar maradni, mindenekelőtt a vak és esztelen rémületen kell túljutnia. De korántsem ez a legveszélyesebb. A félelem el tudja homályosítani az elmét, de ha valaki jó viszonyban van vele, mint például Tara is, azt segítheti az összpontosításban. A szél korbácsként vágott az arcába, s az óceán mind gyorsabban közeledett felé. A szeme sarkából csillagfény villanását látta – Ms. Kevarian bizonyára menti az életét. Ez megint valami próba? Ha az, akár végzetes is lehet, de Ms. Kevarian nem tűnt holmi gyengéd vagy elnéző személynek. A gyanakvásra ráér. Most a zuhanás van. A második és sokkal alattomosabb akadály egy ilyen zuhanás túlélésében a halál kellemesen elkerülhetetlen volta. Az agy kikapcsol, a lélek pedig a kényelmes kívülálló helyzetéből, távolról figyeli a testet, amint egyre jobban felgyorsulva zuhan a biztos pusztulás felé. Ez azért van így, mert bár az ösztön sok dologban nagyon jó, a halállal kapcsolatban ostobán viselkedik. A test tudja, hogy az a majom, amelyik ezer méter magasságból zuhan egy távoli tenger felé, rövid időn belül elpusztul, úgy-

28

hogy kezd ellazulni. A zuhanásnak ezekben a pillanataiban az ember eljut egy olyan megvilágosodott állapotba, amelynek eléréséhez férfiak és nők éveket töltenek el szerzetesi kolostorokban. Tara azonban nem volt majom. Már nem volt kimondottan ember sem, és bármi volt is a teste véleménye a szóban forgó dologról, ő nem adta fel. Kétszázötven méter. És gyorsult. Ms. Kevarian kétségtelenül tudott egy elegáns megoldást erre a problémára, valami nagyszabású és bonyolult, démoni entitásokkal kötött, veszedelmes paktumokat tartalmazó megoldást. Tarának nem álltak rendelkezésére efféle források. A legerősebbek kivételével valamennyi csillag elmenekült a kelő nap elől, de az ő fényük is elhalványult. Tara egyedül a saját eszére támaszkodhatott. Remélte, hogy ennyi elég lesz. Az agyát elárasztó kémiai eredetű elfogadást figyelmen kívül hagyta, s tudatát kiterjesztette a teste határain túlra, lelkét pedig a végtelenbe nyúlóan ellapította és kiszélesítette, mint egy mértani síkot. Felismerte Ms. Kevarian zuhanó testét, egy csapat sirályt egy mérföld távolságra, délre, a gyorsan tovatűnő felhő- és párafoszlányokat. Amikor az érzékei úgy kiszélesedtek, mint egy hatalmas tó víztükre, elzárta és áthatolhatatlanná tette őket, mint egy sűrű és vénséges vén erdőt. Egyes emberek úgy tekintettek az anyagra és a szellemre, mint egymástól különböző, egymással kifinomult táncban összekapcsolódó szubsztanciákra. A Tudás első alapelve – amelynek megértéséhez tudósok ezreinek kínosan hosszú időre volt szüksége −, úgy szólt, hogy az anyag és a szellem valójában egyazon szubsztancia más-más megjelenése, és bizonyos trükkökkel át lehet alakítani egyiket a másikká. Ha egy szélben kifeszített, kellően nagy méretű anyag le tudná lassítani a zuhanását, akkor a szellem is képes erre. A szellem normális körülmények között természetesen nagyobb áteresztő képességű, mint az anyag. Ha valaki olyan bolond lenne, hogy a lelkét mindenestől átalakítaná anyaggá, egy erőtlen, petyhüdt testet kapna, egy nyáladzó idiótát, akit élőnek is alig lehetne nevezni, mert még egy

29

lélegzetvétel is egy percig tartana nála. Szűk volt az ösvény, amelyen járni kellett: összpontosítva, de nem megsemmisítve a tudatot. Terjeszd ki a lelkedet, terítsd ki szélesebben, mint egy ejtőernyőt, és lassan, lassan, lassan (de azért ennél talán egy kicsit gyorsabban, mivel már csak százötven méter magasan vagy) alvaszd meg a gondolataidat és érzéseidet, mígnem felöltik a fizikai anyag alakját, és néhány négyzetkilométernyi üres levegő képes lesz felfogni téged testestől-lelkestől. Kevés ember érezte már, hogy a lelke, mint valami ejtőernyő, kiáradva szétterül mögötte. A korábbi zuhanásakor Tara a harctól és a rabságtól eltompult állapotában nem fogta fel, hogy mennyire fáj. Felsikoltott. Nem úgy, ahogy fájdalmában sikolt fel az ember, hanem mélyről jövő, eszelős sikollyal, mint aki eszét vesztette. A Titkos Iskola mindent magába foglaló hangtárában katalogizált sikolyok közül Taráé hasonlított a legjobban egy olyan ember sikoltására, akinek egy gyerekarcú, karmos rovar marcangolja és falja belülről a hasát. A sikoly után kegyelem szállta meg. Egyszerre volt a hullámzó óceán felé lassan sodródó, aprócska emberpihe, szórt lélekfelhő, egy az égbolttal, egy a széllel. Ezernyi bizsergő, finom érintés gyúlt ki rajta, mintha zivatarba került volna, s a szeretet esőcseppjei hullanának rá. Ez új, gondolta, mielőtt becsapódott volna a vízbe. Abelard cigarettázva ült a gyóntatószékben. Két napja nem volt képes abbahagyni. Ha csak szünetet tartott két szívás között, mindjárt kezdődött a rázkódás. Legfeljebb ha fél órát tudott aludni egyvégtében, aztán újra felébredt, hogy remegő kézzel a cigaretta után nyúljon, amely valahogy még mindig égő parázzsal várakozott az ágya fejénél. Úgy illett volna, hogy fáradt legyen. Talán az is volt, de a remegés ros�szabbul érintette a kimerültségnél. Először a kéz- és lábujjaiban lehetett érezni, aztán felkúszott a végtagjaiba, gyökeret vert az alsókarjában és a lábikrájában, s végül összeszorította az ágyékát és a mellkasát. Hogy mi történne akkor, ha hagyná, hogy a szívét is elérje, nem tudta. De nem is akarta kideríteni.

30

– Normális dolog – közölte vele a bíboros orvosa, amikor előző este beszámolt neki a remegéseiről. – Erősebb, mint vártam, de normális. Az Örök Láng Tudományágának beavatottjaként napi három-öt doboz ciga­ rettát szív el. Isten kegyelme megóvta a dohány iránti szenvedélye mellék­ hatásaitól, de a jelen körülmények között az Ő nagylelkűsége vissza lett vonva. Abelard nem érezte magát jobban a doktor szavaitól. Mialatt hallgatta, komisz hányinger rántotta görcsbe a gyomrát, ami azóta sem múlt el. Még itt, Isten gyóntatószékében is üresnek, cserbenhagyottnak érezte magát. Az orvos intette, hogy szokjon le, vagy legalább csökkentse a dohányzást, de Abelard nem hallgatott rá. Minden körülmények között elkötelezte magát az Úrnak. A szűk és kényelmetlen gyóntatófülke jobb falába sűrű rácsot illesztettek. Fülkéjének belseje ki volt világítva, míg a gyóntató oldala sötétben maradt. De így is tudta, ki a gyóntatója. Nem lett volna szabad tudnia, de ez most új helyzet volt. – Mondd, fiam, észleltél valami furcsa dolgot, mielőtt megszólaltak a riasztók? – Gustave bíboros, technikai elöljáró mély hangja visszhangot vert a gyóntatófülke falai között. Gustave bíboros, aki évtizedek óta egyházi vezető, a Bíborosok Tanácsának feje volt, megszokta, hogy nagy termekben szónokolva ostorozza az igazságtalanságot. A vezetőként eltöltött évek és az egyházpolitika miatt kevesebb gyakorlata volt abban, hogyan nyújtson támaszt egy nyugtalan léleknek. Próbálkozott, de fáradt volt. Abelard bicepsze remegett, és remegett a combja is. Nyugi, a fenébe is, mondta magának. A bíboros figyel. A gyónó az Isten kegyelmétől megfosztott állapotban keresi a visszatérést, és nem azt érdemli, hogy megkóstoltassák vele a tüzet. Eddig kitartottál, amíg a görcs bele nem állt a válladba és az ágyékodba. Meg tudod tenni újra. – Nem történt semmi különös, atyám. – A szája még mindig ki volt száradva. Ismét megnyalta. A bíboros továbbra is rendíthetetlen. Te miért nem vagy rá képes? – Semmi szokatlan, mármint műszaki értelemben. Minden kijelző nominális. A gőznyomás alacsony, de a tűréshatáron belül.

31

– Jelentetted, hogy a Legszentebb vonakodott válaszolni az imádra? Gustave bíboros tollának sercegése úgy hangzott, mintha egy sziklatömb hasadna ketté. A gyóntatófülke falai minden oldalról fenyegetően magasodtak fölébe. – Tudja, hogy megy ez, atyám – intett tétován Abelard a cigarettájával. A parázsló vég cikcakkos nyomot rajzolt a levegőben. – Sok mindent tudok, fiam, de kívülállók keresik a kapcsolatot velünk, hogy segítsenek, és ők nem fogják ismerni az Istenünk körüli szolgálat részleteit. – Értem, atyám. – Csak egy pillanatra fordulna el, vagy legalább pislogna… – Én… ah… ööö. – Gustave bíboros arca épp csak derengett a gyóntatófülkéjének sötétjében. Beesett arc, magas homlok, bozontos szemöldök. A bajusz másfél évtized óta megvolt, de sohasem ment ki a divatból, mert soha nem is volt divatban. Ő most segíteni jött, nem ítélkezni, nyugtatta magát Abelard. Vigasztalódj vele, mert más nem maradt, aki bátorságot önthetne beléd. – Néha időbe telik, mire illően fel tudom készíteni az elmémet az Örökké Égő Úrral való egyesülésre. Isten hatalmas, én pedig fiatal vagyok és gyenge. Előfordul, hogy fel nem oldozott lélekkel jövök elébe. Van, hogy hiába igyekszem, nem tudom tiszta szívvel elébe vinni az áldozatomat. – Magában átkozta szavait. Úgy beszélt, mint egy beteges hajlamú vagy hitehagyott. Gyorsan folytatta. – Néha az Úr Kegyelmének Emésztő Tüze egyszerűen csak… másutt van. Az istenek mindig jelen vannak, de nem mindig figyelnek oda. Mint Lehman példabeszédében az éléskamrát őrző szerzetesről. Egyszerre csak egy sor polcot tud figyelni, így jutnak be a patkányok. – Köszönöm – szólalt meg Gustave bíboros, amikor Abelard lélegzetvételnyi szünetet tartott. – Ennyi elég is lesz. A beszéd egy csodálatos percre elterelte a figyelmét. Szúrni kezdett a mellkasa. Nagyon fázott. – Mondd csak, fiam, milyen módszerekkel próbáltad felhívni magadra a Legtüzesebb figyelmét? Emiatt a rész miatt legalább nem kellett szégyenkeznie.

32

– A Láng eljöveteléért való könyörgést énekeltem, kifényesítettem a trónus vezetékeit, és recitáltam a halotthamvasztás litániájának első tíz strófáját. Gustave bíboros bólintott, és ismét lejegyzett valamit. Mialatt a bíboros figyelme a papírra irányult, Abelard egyik behajlított tenyerét a szája és a cigarettája elé tette, és beszívta a dohánnyal pácolt levegőt. A cigaretta parazsa fellobbant a gyóntatószék sötétjében, és remegő izmai ellazultak. Amikor felpillantott, látta, hogy a bíboros várakozik. Az arckifejezése láthatatlan maradt a rács mögött. Akár egy emberi vonásokat viselő, tökéletesen megformált bábu is lehetett volna. Ez lett belőlünk, gondolta Abelard. A félelem miatt egymástól elzárkózó, lélek nélküli látszatemberek. – Sajnálom, atyám, nagyon sajnálom, de az átélés, az impulzus, Kos Úr… – Bizonytalan mozdulattal a cigarettára mutatott. Gustave bíboros lehajtotta a fejét. – Értem, fiam. – Bajban vagyunk, atyám? – Nem hinném. – Azt mondta, kívülállók jönnek hozzánk. – Az ilyen problémák gyakoribbak a falainkon túl, mint itt, a mi áldott városunkban. Vannak cégek, amelyek gyorsan, hatékonyan és diszkréten oldják meg az ilyen ügyeket. – Nekünk is segíteni fognak? – A legjobbak, akiket találhattunk. – Gustave bíboros borús tekintetében indulat és magabiztosság keveredett. A hit acélkemény bástyáit lehetett volna építeni e tekintet szilárdságára. – Profik. Az ő kezükben biztonságban vagyunk. Abelard kéz- és lábujjai újból remegni kezdtek. Tara napfénybe burkolva lebegett egy hideg anyaméhben. Álomtöredékek úsztak be, majd lebegtek tova, visszaejtve őt az öntudatlanság állapotába. Hatéves volt, apja gazdaságának parlagon hagyott földjén fu-

33

tott a fenyegetően közeledő, fekete viharfelhők elől. Villámok cikáztak a felhőkben, villódzó, sistergő hidat építve ég és föld közé. Fölnyújtotta mindkét kezét, és törékeny ujjait begörbítve megragadta a villámot. Valami hosszú, keskeny és súlyos dolog ütődött a bordájának, és eszébe jutott, hogy lélegeznie kell. Gyönge karokkal és lábakkal csapkodott a hullámok között, s míg felköhögte a tüdejébe folyt, sós vizet, egy hangot hallott: – Kapd el a szálat, te lány! Szálnak hívják a hajósok a kötelet, villant be zavaros agyába a felismerés. Az vágta oldalba ólomsúllyal: egy vastag pászmákból sodort, vizes kenderkötél, a mentőkötél. Vakon kapott utána mindkét kezével, és mielőtt újra süllyedni kezdett volna, sikerült megragadnia. A kötél megfeszült, és olyan erővel rántotta ki félig a vízből, hogy kis híján tőből kiszakadt a karja. A teste nekicsapódott egy sima, síkos felületnek. Meleg, rózsaszín bódulata úgy tört szét, mint egy tojás belülről, és egy ragyogóan fényes napra nyílt ki. A világ jobb kéz felől égbolt volt és óceán, balra egy sötét, vizes fal: egy hajó oldala. Tekintetével követte a kötelet föl a hajó oldalán, és meglátott egy férfit, aki a fedélzet korlátján áthajolva nézett le rá. Alakja tisztán kirajzolódott a felhős égen. Valaki ismét rántott egyet a kötél másik végén. Újabb fájdalom hasított belé, amikor a lába is szabaddá vált, és víztől csöpögve a hajó oldalának vágódott. Fekete por és faszénnel kezelt fa letört szilánkjai piszkolták be a ruháját, horzsolták fel az arcát. – Egy kisasszonyt fogtunk, fiúk! – kiáltott hátra a válla fölött a sziluett. – Vagy legalábbis egy fiatal nőt. Tara nagy levegőt vett, és végre rátalált a hangjára: – Ne kínozzatok tovább! – kiáltotta. – Tartsátok a kötelet, hadd más�szak föl! – Ezekkel a csenevész karokkal, miután feleannyi vizet ittál, mint a testsúlyod? Azt már nem hiszem! – Ha ez a két rántás ízelítő volt, akkor inkább én húzom föl magam ezekkel a csenevész karokkal, vagy akár karok nélkül!

34

– Jól van. Tartsátok erősen! – szólt oda az árnyalak láthatatlan segítőinek. Tara ott függött víztől csöpögve, amíg biztos nem lehetett benne, hogy a matrózok engedelmeskedtek az utasításnak. Akkor megvetette a lábát a hajótesten, és kínzó lassúsággal elindult fölfelé a hajó oldalán. – Ha ilyen lassan mászol föl, akkor a kikötőben leszünk, mire a fedélzetre érsz. – Jobban szeretek… – Húz, lép. Levegőt vesz. Húz, lép. – … kimért léptekkel haladni. – És mihez méred őket? Húz. Lép. – Nem a te nyelvedhez, az biztos. – Balra egy díszes, masszív hajót látott, azon túl egy harmadikat. A távolból idetűnt a látóhatár hegyes csúcsokkal, tornyokkal, minaretekkel csipkézett barnásfekete szalagja. Közeledett a nagyváros. Az égbolton csüngő felhők kifolytak a víz fölé is. – Mi a neved, tengerész? – Raz – kiáltotta le az árnyék. – Raz Pelham, a Kell’s Bountyról, útban Iskartól Alt Coulumbba, Ashmere érintésével. Hát a tiéd, szépségem? Tara nyersen fölnevetett. Ahogy így szétázva, majd’ megfulladva kinézett, minden lehetett, csak szép nem. De legalább így évődve ezzel a matrózzal kevésbé figyelt arra, milyen megerőltető felmászni a hajó oldalán. – Tara Abernathy, leginkább sehonnan. – Kiköpött egy elszenesedett faforgácsot. Most, hogy kiszabadult a vízből, látta a Kell’s Bounty törzsén az égésnyomok tigriscsíkjait, leszámítva azt a néhány sértetlen helyet, ahol az új deszkák mutatták a sebtében elvégzett javítás nyomait. – Tudjátok, hogy a hajótok szétesőben van? – Tisztában vagyunk vele – válaszolt a tengerész. – Néhány nappal ezelőtt Iskartól nyugatra bajba kerültünk Kraben Oszlopainál, de kevés időnk maradt a javításra, mert egy megbízónk kibérelte a hajót egy sürgős utasszállításra Alt Coulumbba. Ott majd, ha minden jól megy, szárazdokkba vonulunk. – Azt hittem, egy ilyen gyors hajó minden baj elől el tud szökni.

35

– Ebben tévedsz. Azt feltételezed, hogy a baj elől menekültünk, és nem feléje. Tara megállt, hogy lélegzetet vegyen, és megpihentesse sajgó karjait. – Miért nem hajtottátok el az utast? Sérült hajóval veszélyes útra kelni. – Olyannak látszik a Kell’s Bounty, mint azok a díszes, gazdag kereskedőhajók amott, hogy csak úgy visszautasíthat egy megbízást? – Rákönyökölt a korlátra. – Tárt karokkal fogadok mindenkit, aki fizet, de igazából arra vágyom, hogy jórészt a magam gazdája lehessek, és kevésbé a megbízó rabszolgája. – Ismerem ezt az érzést. – Miféle megbízói lehetnek egy olyan hölgynek, mint te vagy? – kérdezte a férfi szemtelenül. Tara majdnem felnevetett, majdnem elengedte a kötelet, és visszazuhant a vízbe. De ilyen bukást nem engedhetett meg ennek az embernek a szeme láttára. – Nem megbízók, hanem az új főnököm, egy félig-meddig boszorkány. A férfi nem válaszolt. Húz, lép. Fél méter. Raz lenyúlt, hogy megfogja Tara felnyújtott kezét. A lány szeme már ki tudta venni a férfi alakját. A bőre barna volt, mint a régi, megmunkált mahagóni, és az ujjak, amelyek megragadták az alsókarját, szintén a mahagóni simaságára emlékeztették. Fél kézzel húzta fel, oly könnyedén, mintha egy üveg sört emelne. A korlát végigsúrolta Tara sípcsontját. Amikor a férfi letette az enyhén lejtő fedélzetre, már az alakját is megnézhette. Izmos volt, igen, de túl vékony ahhoz, hogy ilyen természetfölötti ereje legyen. Amikor elmosolyodott, meglátta a felső ajka alól kilátszó tépőfogak hegyét. A szeme színe, mint egy seb tetején a var, és mély, mint egy óceánárok. Kiengedte a levegőt. – Köszönöm a segítséget, tengerész. – Jól van! – nevetett Raz. – Nincsenek sokan, akik a szemembe nézve kiállják az első próbát. Különösen azok után, hogy majdnem vízbe fúl-

36

tak. – Megragadta és megszorította Tara vállát. – Öröm látni, hogy nem csak nyelved van. Tara nehezen vette a levegőt. A karja remegett. – Köszönöm. Szóval vámpír vagy. – Amíg a hajómon tartózkodsz, akár kapitánynak is hívhatsz. A legénység kedvéért – felelte Raz. Tara, még elég bizonytalanul állva a lábán, körülnézett a széles fedélzeten. Matrózok serénykedtek rajta: ott volt az a három, akik tartották a kötelet, amíg ő mászott rajta, és még tizenkettő, akik kikötésre készülve köteleket csomóztak, vitorlákat vontak fel, és fedélzetet sikáltak. Többeket is látott volna, de figyelme egy magányos, sápadt, karcsú nőalak felé fordult, aki gőzölgő kávésbögrével a kezében állt ott. A zuhanás nem gyűrte össze Ms. Kevarian kosztümjét. A háta mögött szép rendben, mintha egy lelkiismeretes hordár helyezte volna oda, oszlopban álltak a fedélzeten Tara könyvei és a csomagjaik. – Köszönöm, hogy megmentette Ms. Abernathyt, kapitány – biccentett kurtán Ms. Kevarian Raz felé. – Mindig boldogan állok szolgálatára, Lady K. Ha nem haragszik, hogy ezt mondom, ennek itt szép, cserfes szája van. – Tarára kacsintott, aki nem vett róla tudomást. – Le kell szaladnom, mielőtt még jobban lebarnulok. Davis kapitány egy szempillantás alatt itt lesz, ha szükségük lenne valamire. – Nem maradna itt, hogy lesüljön kicsit? – kérdezte szívélyesen Ms. Kevarian. – Ó, nem – válaszolta Raz már a létráról, amely a kabinjába vezetett. – Ismer már, hóbortos hölgy. Én nem sülök le. Én megégek. – Akkor talán majd éjjel. – Mihelyt lemegy a nap, indulok a szórakoztató negyedbe. Jó ideje nem jártam már Alt Coulumbban, jólesne egy ital. Jöjjön, keressen meg, ha kedve támadna inni velem egyet. Amikor bezáródott mögötte a csapóajtó, hűvös csend ereszkedett Tara és Ms. Kevarian közé. Az idősebb nő a kávéját kortyolgatta. A fiatalabb víztől csöpögve ácsorgott.

37

– Boszorkány? – kérdezte tűnődve Ms. Kevarian. – Azt hittem, ennél azért többre becsül, Ms. Abernathy. Seprűnyélen lovaglás, istentelen hatalmakkal való érintkezés. Kinek van ideje ma már efféle mókákra? Lássuk csak, a nyolcvanas évek vége óta még egy randin sem voltam. – Kiálltam a próbát? – Tara igyekezett nyugodt hangon beszélni, de az adrenalin karmos mancsként tépett a szívébe, s a hangja a legrosszabb pillanatban remegett meg. – Nem értem – felelte Ms. Kevarian. – Tudta, hogy le fogunk zuhanni, Főnök. Úgy intézte, hogy ez a hajó felvegyen bennünket. Az egész csak próba volt. – Aligha. – Ezek szerint véletlen, hogy egy olyan hajón végeztünk kényszerleszállást, amelynek a kapitánya a maga vámpír barátja? Néhány matrózból álló kis hallgatóság gyűlt köréjük. A válaszra várva Ms. Kevarianre néztek, de aztán megborzongtak, és elfordították a tekintetüket. Volt valami benne, amitől megrezzent a szempillájuk. Talán az, ahogy sötétszürke kosztümje beitta a fényt, vagy ahogy a kávésbögréjéből felszálló gőz úgy örvénylett körülötte, mint valami démoni tűz füstgomolya. Vagy talán a neonsárga mosolygó arc a bögre oldalán. – Az isteni őrség tiltja a repülést Alt Coulumb közelében, de mi több mint háromszáz méterre vagyunk a város határától – válaszolta Ms. Kevarian. – Az volt a szándékom, hogy ezen a hajón szállunk le, és Raz bevisz bennünket a kikötőbe. Engem éppúgy meglepett a lezuhanásunk, mint magát. Tara zavarba jött, és ez elvette a haragja élét. – Mindig vannak, akik üzleti ügyben jönnek Alt Coulumbba. Kell lennie valami ingajáratnak, amelyik beviszi őket a védvonal mögé. Miért kell nekünk Pelham kapitánnyal vesződni? – Vízitaxik fogadják az érkező légijáratokat. Mi azért nem szálltunk ilyenre, mert szakmabeliek használják őket. Mágusok, vámpírok, mindenféle-fajta üzletember és üzletasszony. Valaki felismerne, és megsejtené, milyen céllal jövök.

38

– Miért kell így titkolózni a Mesterség körül? Feltéve, hogy a megbízónk nem olyan hatalmas, hogy… – Emlékezett Alt Coulumb őrségének nagy, halvány őrtüzeire, és arra a zuhanás közben érzett bizsergésre a lelkében, még mielőtt elveszítette volna az eszméletét: a szerelem mint tűz, vagy a tűz mint szerelem. Kos erejének érintése volt ez, gyönyörű, de gyenge – még a fogoly isteneknél is gyengébb, akiket az iskolában tanulmányozott, akik inkább kísértetek voltak, semmint isteni szellemek; kizsigereltek és magányosak. Elcsüggesztette annak a végtelen nagysága, amit mondani készült. Ms. Kevarian közelebb húzódott. Tara beszívta az illatát: kávé, levendula, varázslat és valami más, különös és megnevezhetetlen. Belesuttogta Tara fülébe: – Kos, az Örökké Égő halott. Azért vagyunk itt, hogy visszahozzuk az életbe.

39