IV. MAGYARORSZÁG PÉNZÜGYI ÉS HITELÉLETE A BOLSEVIZMUS ALATT

IV. MAGYARORSZÁG PÉNZÜGYI ÉS HITELÉLETE A BOLSEVIZMUS ALATT. I. Marx elméletének gazdasági hibái. A gyűjtőfogház szalmazsákján mint a bolsevisták túsza Marx „Kapital”-jának befejező két kötetét olvastam. Nyugodt lélekkel merem állítani, hogy bár a mű első részét diákkoromban tanultam át, és mindig hiányát éreztem annak, hogy befejezetlenül hagytam, mégis ha engem szabadságomtól meg nem fosztanak, és idegeim fékentartására nem parancsolom magamra azt, hogy naponként köteles vagyok ötven oldal Marxot elolvasni, akkor soha életemben ezeken a köteteken át nem dolgoztam volna magamat. Most pedig, hogy elolvastam, nemcsak elolvastam, hanem matematikai fejtegetéseit és algebrai formuláit utánaszámoltam: miután mindezen átrágtam magam, általában kételkedem abban, hogy a magyarországi szocialisták vagy éppen bolsevisták vezetői között kettőnél vagy háromnál több lenne, aki Marxot végigolvasta. Nem hiszem először azért, mert úgy elmélete, mint úgynevezett gyakorlati fejtegetései keservesen nehéz olvasmányok; másodszor azért, mert stilisztikája annyira kellemetlen, oly öntelt és kietlen, hogy nemcsak semmi esztétikai örömet nem okoz, de határozottan visszataszító mindenkire, aki olvasás közben élvezni is akar. Mindennél azonban sokkal nagyobb baj az és ez az, amit börtönöm tanulsága gyanánt munkaadóknak és munkásoknak egyaránt meg kell hogy mondják (és ezt csak azok igazolhatják, akik igazán olvasták Marxot, nem pedig, akik folyton róla beszélnek), hogy ez a kétségtelenül igen kiváló matematikai elme konstrukcióiban részben oly tételeket akar általános igazságokul elfogadtatni, melyek, mihelyst a gyakorlatban velük megpróbálkoznak, érvényességük relatív voltát azonnal kimutatják, s evvel az egész tanrendszert megingatják. A magyar bolsevizmus hangos példája ennek. E nézetemet röviden a következőkkel igazolhatom, amivel egyúttal megkaptuk azt a nézőpontot is, amelyből a magyar bolsevizmusnak pénzügyeinkre és hiteléletünkre való hatását áttekinthetjük. A bolsevizmus elméletének hibái. A gyűjtőfogházban, de azt hiszem, a többi börtönökben is, a bolsevizmus mesterségesen igyekezett magának követőket nevelni azáltal, hogy a cellákban olvasmányul a bolsevizmus alaptételeit terjesztő és állítólag örök igazságokat tartalmazó füzeteket osztogatott szét nem minden kényszer nélkül. E füzetek szuronyos vöröskatonák kíséretében jelentek meg, és különösen három olyan volt, amely e szelíd eszközökkel reánk kényszeríttetett. Az egyik (zöld) füzet Marx „Kommunista kiáltvány”-a; a másik (piros) Lenin „Állam és forradalom” című röpirata, a harmadik (fehér) „A kommunisták programja” Buharin Nyikolajtól. E három füzet magában elegendő arra, hogy bárki, aki higgadt elmével olvassa őket, rájöjjön, hogy a bolsevizmus hogyan akart relatív érvényességű konstrukciókból abszolút érvényű igazságokat kovácsolni. Ebben

magában benne rejlik a bolsevizmus szerkesztési hibája, bukásának oka és egyúttal az a nézőpont, amelyből a magyar államnak a bolsevizmus által okozott károsodása legjobban megítélhető. A „Kommunista kiáltvány”, melyet mindnyájan ismerünk, heves agitatórius röpirat, mely lávakitörés benyomását teszi az emberre. Evvel szemben Lenin és Buharin füzetei részben előttünk ismeretlen orosz nagyságokkal való vitatkozások, amelyekhez a magyar viszonyoknak a világ hátán semmi köze nincs, részben pedig Marx egyes alkalmi nyilatkozatainak általános igazságokra való felfújásai. Stilisztikailag és logikailag egyaránt silány művek; ahelyett, hogy valamely szilárd elméleti építkezés benyomását tennék az olvasóra, zavaros habarcsnak látszanak, amelyet véletlenül ottfelejtettek egy építkezés helyén. Ebből az értelmi koncepcióból következik az, hogy az egész bolsevizmust, amennyire azt egyáltalában fel lehet építeni, többnyire Marxnak oly alkalmi nyilatkozataira építik, amelyek semmi egyebek nem voltak, mint vagy az 1870-iki párizsi kommünről tett nyilatkozatainak utólagos magyarázatai, vagy abbeli teljesen elbukott próféciájának az indokolása, hogy Németországban a burzsoázia forradalmi módon fog fellépni (az abszolút királyság, a hűbéri földbirtok és a kispolgárság ellen), és evvel kapcsolatban „a német polgári forradalom tehát csak közvetlen bevezetése lehet a proletárforradalomnak”. Ezeknek a nyilatkozatoknak semmiféle elméleti értékük nem lehet azért, mert politikai alapjuk is teljesen alkalmi és hibás volt. A francia kommün a közgazdasági evolúció tekintetében semmit sem jelentett. A német fejlődés pediglen teljesen lecáfolta Marx próféciáját, amint ezt Kautsky a Kommunista kiáltványhoz írt előszavában (1906) elismerte. Már pedig ezek a kijelentések azok, amelyekre Lenin és Buharin az ő úgynevezett marxizmusukat politikailag felépítették, amiből azt a következtetést állapíthatjuk meg, hogy a bolsevizmus politikai szempontból nem volt egyéb, mint alkalmi marxizmus, és mint ilyen kellett, hogy teljesen efemer legyen és önmagában összedűljön; mégpedig össze kellett dűlnie ott, ahol ez az alkalmi volta legsilányabban világlott ki, t. i. az állam felépítéséről való teóriájában. Ám ugyanakkor kitűnt e véres kísérlet által az is, hogy Marxnak nemcsak politikai próféciája, de gazdaságpolitikai úgynevezett nagy elmélete is részben alkalmi tényezőkön alapult, és ennélfogva mihelyt kipróbáltatott, kitűnt róla, hogy nem állhat meg a maga lábán. De államjogi és államgazdasági elméleteinek még ilyen állandósága és ily jelentősége sincs, és ez az, amiben én a bolsevizmus egyik tanulságát látom, azt a tanulságot nevezetesen, hogy az államnak ily alkalmi elméletekkel való megtámadása mérhetetlen károkat okoz ugyan, de semmiféle elméleti igazságra nem vezet, legkevésbé az állam helyébe lépő más organizáció megszervezésére. A bolsevizmus gyakorlati képtelensége. Lássuk most már, hogy ezen az elméleti alapon hogyan látott munkához a magyar bolsevizmus, hogy először az államgazdaságot, azután az egyesek gazdaságát átalakítsa saját képére és hasonlatosságára. Miután az összes bolsevista plakátok, képesek és képtelenek, a legrikítóbb színekkel azt dörgölték a közönség — vagy ha úgy tetszik, a nép — szemébe, hogy oly kormányzat jön, amely a nép millióiért van, és a nép millióin alapszik, azt kellett volna hinni, hogy legelőször is a „régi” állam helyébe oly szerkezetet akarnak tenni, amely a fizikailag legkisebb nyomást gyakorolja a nép millióira, tehát a legkisebb megterheléssel dolgozik. Mert az csakugyan nem lehetett a legszelídebb vagy legelvadultabb szocialistának sem célja, hogy oly súlyos üzemi költségeket teremtsen az új társadalmi rendnek, mely, minden tekintet nélkül a burzsoáziára, agyonnyomja vagy az eddiginél súlyosabban nyomja azokat a nagy tömegeket, melyeknek a lelki üdvéért ő felgyújtja a régi államot. De ugyanakkor azt is el lehetett volna várnunk, (mert annyiszor hallottuk, hogy Marxnak és Engelsnek a bibliájában minden pontosan előre megvan, és hogy az orosz bolsevizmussal tökéletes mintaképet alkottak), hogy ez a haladás a régi gonosz burzsoá államtól a népek millióit boldogító, könnyebb terheket viselő ideális szervezetig: — kimért, matematikailag kiszámított következetes processzus, ahol ingadozásnak éppoly kevéssé lehet helye,

mint egy előre végiggondolt sakkjátszmában. Ezt azért hangsúlyozom, mert külső látszat szerint, amit a bolsevizmus hirdetett, az mind a kategorikus imperatívusz parancsoló elbizakodottságával indult meg oly próféták kezében, akik előtt semmiféle gazdasági kétség nincs, mindent előre látnak, és mindent előre ki is gondolnak. Mindezek helyett ma megállapíthatjuk, hogy mindkét nagy követelménynek tökéletesen az ellentéte állott elő, és oly óriási hazugsággá derült ki a gyakorlatban az új államot szervező bolsevizmusnak embert boldogító mindkét igéje, mely a végzet igazságával harsogja azt, hogy ez a rendszer örökre megbukott. Mert oly elméleti konstrukció, mely a gyakorlatban nemcsak saját céljának az ellenkezőjére fordul, és azt teszi tönkre, akit fel akarna emelni, t. i. a népek millióit, hanem amely ugyanakkor egész logikai összekapcsolódásában széthull, mihelyt a valóság levegője éri, ez a társadalmi idea nem élő lény, hanem holt test, amely szétfoszlik abban a pillanatban, amikor az élet levegője éri. Néhány évtized előtt Szibériából jött az a hír, hogy a jég alá befagyva egy teljes jégkorszakelőtti mammutot találtak az orosz tudósok, de abban a pillanatban, mikor ezt a nagy geológiai kincset kiszedték a jég alól, a szabad levegőn a mammut húsa menten szertefoszlott. Szóról szóra ez lett a sorsa a bolsevizmus magyar példájának. Ez a kísérlet teljesen és tökéletesen fölsült úgy abban, hogy a nép millióinak terheit könnyítse, mint abban, hogy matematikai következetességgel tud haladni céljai felé. Ez a kettős irtózatos következtetés az állami pénzügyek szempontjából s hiteléletünkre való visszahatásában egyaránt nyilvánult. Megkezdődött abban, ami egy polgári pénzügyi politikus számára a kezdete az ő pénzügyi gondolkodásának, t. i. az adópolitikának az átalakításában, s megfeneklett az állam háztartásának életképtelenné való tételében. A magyarországi bolsevizmus adópolitikája. A magyar bolsevizmus micsoda adópolitikát követett? Március 21-ikének örökre emlékezetes napja után az adópolitikáról először egy óriási frázist kaptunk, mely akként hangzott, hogy miután a most már reánk szakadt szociális állam az összes termelési eszközöknek a tulajdonosa, miután a magántulajdon beleolvadt az államtulajdonba, adópolitika nincs, adót fizetni nem kell. Ez legalább világos beszéd. Az elv általános és minden adógondtól megszabadultunk. Nincs többé adókönyvecske rejtélyes rovataival, nincs kivetés és behajtás, nincs alkuvás a kincstárral, nincs határidő és fellebbezés. Kiszabadultunk az adóállam szűk ketrecéből. Mintha iskolás gyermekek szaladtak volna ki első vakációra a zöld mezőre, semmi fegyelem, semmi kötelesség, csak szép virágokat fognak szedni. Nincsenek többé adózók, sőt maga az adó fogalma is eltűnt, mint egy rossz léggömb, melyet végre kötelétől elszabadítottak. Az adópolitika belső ellentmondásai. Tudvalevően a Károlyi-kormány utolsó pénzügyi ténykedése az volt, hogy Szende Pál akkori pénzügyminiszter a nagy vagyonadó dolgában a Kereskedelmi és Iparkamara termeiben nagy ankétet rendezett, mely valóságos pénzügyi országgyűlés színezetét öltötte magára. Ezen az ankéten tartottam utolsó beszédemet, melyben Szendének és más túlzóknak érveire válaszoltam. Avval kezdettem, hogy az én álláspontom egy elméleti feltevésen nyugszik, tudniillik azon, hogy vajon mire a vagyonadó tervezete elkészül, nem lesz-e bolsevizmus Magyarországon? Mert — folytattam — ha bolsevizmus lesz, akkor sem vagyon-, sem más adóról nem lehet szó, miután az állam és magángazdaság egybeolvadtak. Ez a próféciám, mely akkor elméleti rögeszmének tetszett, pedig a bekövetkezendő események ösztönszerű sejtéséből származott, íme, tehát valóra változott, a vagyonadó is összes kínzó kérdéseivel, de az adórendszer is egész labirintusával elolvadtak a bolsevista forradalom emésztő lángjánál. A helyzet oly egyszerű volt, hogy mint minden egyszerű tétel dogmaszerűen ment át az emberek fejébe. Nemsokára azonban kitűnt, hogy az elv mégsem oly egyszerű, sőt hogy az elv egyáltalában nincs sehol. Az államnak és egyénnek az összeolvadása nemcsak hogy nem akart mutatkozni, hanem az ígért harmónia helyett mind szélesebb űr kezdett közöttük tátongani. Először is a munkás- és katonatanácsok saját kiadásaik fedezésére, és főleg hogy tagjaiknak busás napidíjakat és útiköltségeket utalhassanak ki, rövidesen adóbehajtó bizottságokká alakultak át. Vidéki városokban egyszerű sarcolások történtek, nagyobb helyeken már az osztályöntudat által sugallt

adókategorizálások állíttattak fel, csodálkozására bizonyára mindazoknak, akik szocializálás alatt a magántulajdonnak és természetesen összes különbözőségeinek megszűnését értették. Majd a régebbi adókivetések aktái is előkerültek, és az úgynevezett vagyonosabb osztályok köteleztettek arra, hogy a régi állam kivetései alapján az új államnak fizessenek. Hogy az egyeseknél a behajtásokkal kapcsolatos régi adóintéseket a vörös katonák szuronya pótolta, ez olyan mellékkörülmény, mely az illetőre nézve ugyan életveszélyes volt, de amely a rendszernek szépségét és gyönyörűségét nem érinti. Most azonban oly roppanás történt, mely azt mutatta, hogy a tanácskormány összezavarja nemcsak az adópolitikában a régi államot az általa elképzelt új állammal, hanem hogy az egész új berendezkedés alapkonstrukciójában valamely nagy repedésnek kellett támadnia, mert az adópolitika épülete az alaptól kezdve a tetőig kettévált. Rendelet jelent meg, amely szerint mindazok a földművesek, akiknek 100 katasztrális holdnál kisebb birtokuk van, teljes adóelengedésben részesülnek. Nem kell tehát fizetniök sem földadót, sem jövedelmi adót, sem általános jövedelmi pótadót, sem hadi nyereségadót. Tekintettel pedig arra, hogy a pénz romlása folytán 100 katasztrális hold értéke a hozzávalókkal együtt nagyon közel járt a 3/4 millióhoz, sőt néhol azt meghaladta, és hogy az élelmiszerek és a pénz értékviszonyának irtózatos eltolódása következtében nem egy esetben egy ily tulajdonos 100,000 koronát meghaladó évi jövedelemre tett szert: nemcsak az állam fosztatott meg ezáltal egyik legfontosabb pénzforrásától, hanem éppen az ipari munkásság szempontjából a legnagyobb társadalmi igazságtalanság állott elő, melyet valaha város és falu között felállítottak. A városból (főként a fővárosból) kiindult bolsevizmus adómentességet elsősorban a falunak adott, és ki akarta azt vonni az új állam rettentően növekvő terhei alól. Amily következetlen volt a tanácsköztársaságnak ez a rendelkezése az ő saját szempontjából, épp annyira növelte a zavart, és amennyire zűrzavaros volt, éppoly határozottan jelölte meg azt a szakadékot, melybe az egész rendszernek bele kellett buknia. Mert itt már nem adópolitikáról volt szó, hanem az egész gazdasági rendnek kettészakadásáról, a magántulajdon alapján megmaradó falu és a közüzembe vett városi és ipari termelés között. Evvel a bolsevizmusnak előre látható végzete beteljesedett, mert minden kommunista organizáció meghal abban a pillanatban, amidőn saját lakosságának kielégítésére még rászorul oly gazdasági egyedekre, amelyek nem állanak a kommunizmuson, hanem a magántulajdon alapján termelnek és fogyasztanak. E két természetű gazdasági világ között t. i. nem lehet hidat építeni, az egyiknek az örvénybe bele kell hullnia. Zavaros próbálkozások az egyenes adók terén. Az adópolitikánál már három változáson estünk keresztül: először az összes adóknak eltörlésén, másodszor a régi adóknak lehetőség szerinti fenntartásán és célzatos behajtásán, harmadszor az agrárlakosságnak, mely a magántulajdon alapján maradt, adózás alól való kivételén. A mind végzetesebbé váló zavar evvel nem ért véget. Azokban a sajátságos figurákban, akik a népbiztosságokba beleülve az összes minisztériumok hatásköreit művészettel zavarták össze, végre kezdett az a tudat derengeni, hogy ők talán még sem jól tanulták meg az ő közgazdasági kátéjukat, és az a tökéletesnek nevezett új épülete a gazdasági világnak, melyet Oroszországból importáltak, talán még sem állítható fel oly tökéletesen, mint azt megígérték. Ennélfogva egy szép napon megtudtuk azt, hogy a pénzügyi népbiztosság alá került tisztviselőknek az a csodálatos feladat adatott, hogy igyekezzenek adójavaslatokat kidolgozni, mégpedig olyanokat, amelyek a bolsevista alkotmánynak is megfelelnek, és az országos szovjet elé lennének terjesztendők. Tudtunkkal nagy gyorsasággal készültek is ily tervezetek, és amennyire a hírekből kiviláglott, e kommunista adórendszer, a folyton hangoztatott egységesítés ellenére, mégis több részből állott volna. Állítólag újra következett volna egy földadó, amely a különféle hangulatok szerint vagy kiterjesztetett volna, vagy nem terjedt volna ki a kisgazdákra. A nem szocializált házak adóját is meg akarták tervezni. Állítólag a nem szocializált üzemek éppígy kereseti adó alá tartoztak volna, valószínűleg nagy progresszív kulccsal. Az akkori Vörös Újságban vagyonadó behozataláról is hallottunk, ami a magántulajdon bizonyos fennmaradására engedett következtetni. Kiszivárgott hírek szerint egy- vagy kétmillió korona lett volna az a vagyonmaximum, amelyet — megadóztatva — az

egyes megtarthatott volna, és a többit vette volna el az állam harácsoló keze. Ha egyes nyilatkozatoknak hinni lehet, akkor még jövedelemadó is lett volna, állítólag 10,000 koronás létminimummal, ami tekintettel arra, hogy ugyancsak a tanácsköztársaság egy bankszolgának, vagy mint akkor nevezték, bankmunkásnak, évi javadalmazását 20—24,000 koronában szabta meg, a létminimum tragikomikus kifigurázására vezetett volna. Ezeket örökösödési illeték tetőzte volna be. Talán egyszer különféle irattárakból meg fogjuk kapni ezeket a félbemaradt kísérleteket, és elmélet és gyakorlat, ha szánakozását leküzdi, talán még tanulságokat is meríthet e hibrid alkotásoknak kínban született részleteiből. Mindezek a javaslatok arra voltak szánva, hogy a munkás- és katonatanácsok országos kongresszusán előterjesztessenek. A szovjetülésre azonban tudvalevően az összeomlásnak sötét árnya borult, úgy hogy egyszerre csak a Vörös Újságból tudomásul vettük, hogy tanácsos lesz a szovjetüléseket egyhangú lelkesedéssel bezárni. Ezért a pénzügyi kommunizmus fantazmagóriái lázálmok maradtak, és csak — mint a japán árnyékjátékokban — előrevetett sötét kontúrjaik voltak lepedőre vetítve. Nekünk elég belőlük ennyi is. Vámpolitika és közvetett adók. Ha már az egyenes adó rendszere ily csodálatos átalakulást és összevisszaságot mutatott, még hangosabb és rikítóbb a tanácsköztársaság vámpolitikája és közvetett adóinak rendszere. Itt helyzete mindenesetre sokkal egyszerűbb volt. Vámpolitikája nem volt, nem azért, mert folyton azt hirdette, hogy az összes népek millióinak keblére borul, és így nemzeti különbséget nem ismert, hanem azért, mert kivéve a magánalapon és — külkereskedelmi hivatal címén — hivatalosan is megszervezett csempészetet, senki ide árut behozni nem akart, áru hiányában pedig vámpolitikát folytatni lehetetlenség. A fogyasztási adók rendszerében szintén nem kellett sokat haboznia. A fogyasztási cikkek legnagyobb része eltűnt vagy nem jött be Magyarországba, és miután az alkoholtilalom is kiadatott és fegyveres erővel vitetett keresztül, alig volt fogyasztási cikk, ahol az adózás működhetett volna. Kivételt csak a középpontosított üzemekben kezelt gyufa stb. eladása képezett, ahol az árak megszabása és középponti beszedése által az adó helyébe lépett monopóliumnak jövedelemszerzéséről lehetett szó. De a keserű kényszer a tanácsköztársaságot mégis a fogyasztási adó egy eddig páratlan rendszerének kigondolására kényszerítette. Mennél jobban elapadtak a kormány pénzforrásai, mennél inkább beállott a pénz elértéktelenedésének az a katasztrófája, amelyről még szólani fogunk, és a kormánnyal szemben a vörös hadsereg mennél követelőbben lépett fel, annál inkább kitűnt, hogy a magántulajdonon nyugvó társadalmi rendszer természetes organizmusát részletmechanizmusokkal pótolni csak egy időre lehet; azonban éppen úgy, mint a gégebetegnél, canule alkalmazása előbb-utóbb a seb elgennyedésére vezet, azonképpen azokon a helyeken, ahol a bolsevista mechanizmus a magántulajdon organizmusába bele akart illeszkedni, a kínzó elüszkösödés feltartózhatatlan volt. Annak ellenére, hogy az egész nemzetközi szocializmus legalapvetőbb törekvései inkarnálódtak Lassalle-nak emlékezetes gyújtó beszédeiben, amelyek a munkásokat terhelő fogyasztási adóknak elsöprését kívánták, és dacára annak is, hogy Magyarországon a kommunizmust előkészítő radikális párt pénzügyminisztere minden nyilatkozatában nekirohant a fogyasztási adók épületének, s maga a tanácskormány május 1-i rendeletével a pénzügyőrséget egyszerűen feloszlatta, mégis a budapesti városházán megtartott munkástanácsi gyűlések egyik legutóbbikán Lengyel Gyula népbiztos június 12-iki beszédében a bolsevizmus utolsó szorongattatásai közepette mint legbiztosabb és csalhatatlan megmentést a legnagyobb és legáltalánosabb fogyasztási adót ajánlotta, mely valaha pénzügyi elmékben előfordult. Nevezetesen a népbiztos fanatikus meggyőződéssel fejtette azt ki, hogy miután minden üzem termelési költségei növekedtek, a kommunista állam fenntartása és a burzsoázia végleges megdöntése szempontjából az olcsóság politikájával szakítani kell. A drágaság szerinte a munkásság nagyobb standardját jelenti, és e nagyobb standard alapján kell a társadalomnak a munkások igényeit is kielégíteni, de egyúttal a kommunista állam berendezkedésének terhét is megbírni. Célzásokat tett igen határozottan arra, hogy éppen úgy, amint a budapesti

villamosközlekedésnél a szerény hatkrajcáros szakaszjegy ára 30 fillérre szökött fel, és egy koronára volt emelendő, úgy az egész vonalon keresztül kell vinni a drágítást. Világosan kifejtette azt is, hogy mindevvel a burzsoát jobban kell terhelni, mint a munkásságot, és erre a kedvezményes munkásjegyektől kezdve a burzsoá drágább és rosszabb élelmijegyéig minden eszközt fel kell használni. A nagy pénzügyi megoldása pedig a komplexumnak más nem lehet, mint az, hogy a drága termelési költségekhez a tanácsköztársaság szocializálási költséget vet hozzá, és az így állami költségekkel megtetézett árat hajtja be azon a fogyasztón, akit kategorizál, sőt fogyasztásában annyira kontingentál és kimér, hogy az étkezés terén, ha a tanácsköztársaság megmarad, nemsokára a közös vályúnak ideális megvalósításához jutottunk volna el. A drága és versenyképtelen üzemi költségeknek a szocializálási költségekkel való megtetézése és ennek a kategorizált lakosságtól fejadagok szerint való behajtása semmi egyéb, mint egy óriási fogyasztási adórendszer, melynek adójellegét csak nagy általánosítása takarja el. Ez a fogyasztás teljes és rettentő megadóztatását jelenti. Íme, Lassalle-nak nagy szocialista rohama, mely minden fogyasztási adót el akar törölni, mikor a szociáldemokrácia a proletárdiktatúrában elérte célját, a legtökéletesebb bukfenccel jutott el a mindent kipótló fogyasztási adórendszer monopóliumához. A pénzügyi tudomány ezt a kísérletet soha el nem felejtheti, azt hiszem, minden tankönyv meg fog róla emlékezni. A magyar bolsevizmus az új adórendszert tökéletesen lehetetlenné tette. Az államháztartás tönkretétele. Bevételek és kiadások. Hogy gazdasági kultúrában mit veszítettünk, hogy mindnyájan egyéni életünkben mennyire összezsugorodtunk e vandalizmus hatása alatt, azt már láttuk; pénzügyi kárunkat azonban a számok méreteivel ma még megmérni nem lehet. A legsajátságosabb fejezete a szovjetüzemek gazdálkodásának mindenesetre az, hogy miután a szociáldemokrácia az örök béke álláspontjából indult ki, és ennek ideájával hitegette az emberiséget, mihelyt az állami üzemek képében az ipari termelés kezébe került, a legnagyobb kiadásokat a vörös hadseregnek az üzemekre ráoktrojált költségei okozták. A torz tragikomédiának egyik legsajátságosabb és legfeledhetetlenebb fintora volt ez, mely örökké bele fog vigyorogni a kommunista törekvések arcába. Az állami üzemekről nevezetesen egyelőre csak azt tudjuk, hogy az államvasút 133.6 millió bevétellel szemben 430 millióba került, tehát 300 millió több kiadást mutat 4 hónap alatt. Nem kevésbé rossz helyzetben vannak a posta, távírda és távbeszélő, melynek fenntartása 23.6 millió bevétellel szemben 65 millióba került, a több kiadás tehát 41.4 millió, a postatakarékpénztár, ahol 2.3 millió bevétellel szemben 17 millió kiadás mutatkozik, és az állami vasgyárak, ahol 42.6 millió bevétellel szemben 98.2 millió korona kiadás történt. Mindez a sok szám egyet jelent: a burzsoá állam által termelt értékeknek szocialista jelszavak alatt való felemésztését. Teljesen méltó folytatása ennek, hogy Ágoston népbiztos június 4-iki beszédében a székesfőváros évi kiadásait 500 millióra tette. Ezekben előttünk áll a szovjet budgetnek bevételi oldala. A kiadási rész már sokkal egyszerűbb és feledhetetlenebb. A bolsevizmus ideje alatt két angol szocialista orvos keresett fel azért, mert úgy hallották, hogy egyike vagyok a leginkább megkínzott túszoknak, és eziránt szerettek volna felvilágosítást kapni. Ehelyett én kérdeztem tőlük, hogy mi a benyomásuk szocialista szempontból a magyar tanácsköztársaság gazdálkodásáról, mire ők becsületes angol nyíltsággal azt felelték: „Uram, ez nem szociális alapon való közgazdaság, hanem magángazdasági alapon való rablás”. Ezért államháztartásukban is nagyon nehéz megvonni azt a vonalat, ahol az állami költekezés átmegy abba a sajátságos állapotba, midőn az alkalmazott maga a pénztárba nyúl, és elviszi onnét a milliókat. Ha mégis a pénzügyminisztérium szíves segítségével némi képet kívánok adni arról, hogy nagy keretekben milyen lehetett a szovjetállam költekezése, meg kell jegyeznem, hogy az egyes tárcák kiadásaikat nem a régi értelemben vett bevételekből fedezték, hogy például az igazságügyminisztérium különféle illetékekből, a közoktatásügyi minisztérium tandíjakból szerzett volna fedezetet. A 16 pontban részletezett tárcák közel 5 milliárd kiadás fedezéséhez csak mintegy 1/2 milliárd korona bevétellel tudtak hozzájárulni; a hiány fedezésére azon ellátmányok

szolgáltak, melyek az Osztrák-Magyar Banktól kölcsönzött 6 1/2 milliárd korona címe alatt húzódnak meg. „Ellátmányok” alatt azt kell érteni, hogy rendesen telefoni vagy még rövidebb kívánságra valamely középponti pénztárból ennyi és ennyi milliót bekövetelt magának az illető minisztérium, és menten el is költötte. Az ily bevétel tehát nem azt jelenti, mint rendes körülmények között, hogy az államháztartáson kívül álló gazdasági egyedek hozzájárulása folyik be a kincstárba, hanem azt, hogy maguk az állami pénztárak ide-oda tolják saját pénzösszegeiket. Ha még hozzávesszük, hogy ezek a tologatások nem rendes könyvszerű lebonyolítások és ellenőrzések alapján történtek, hanem akként, hogy valamelyik népbiztos kis noteszébe milliókról tett feljegyzéseket, és a lap végén jól vagy rosszul összeadta, akkor képünk lesz arról a képtelenségről, amely a szovjetgazdálkodás nagyszerűségét a maga egész kicsiségében mutatja be. A következő lapon közölt ideiglenes kimutatás az állami pénztárak bevételeit és kiadásait 1919 március 21-től július 31-ikéig tünteti fel. Az üzemek összesen 202 millió korona bevételt mutatnak 611 millió korona kiadással szemben. Ha most már a rendes magyar állami költségvetésnek tárcáit hasonlítjuk össze a szovjetkiadásokkal, úgy azt látjuk, hogy a tanácsköztársaság elnöksége 3.5 milliót költött. Igen kevés az államadóssági kezelés címén felmerült kiadás, mindössze 31.6 millió korona. Magyarázata ennek igen egyszerű. A szovjet fizetésképtelenné tette a magyar államot, és beszüntette úgy az állami, mint a magáncímletek kamatszolgáltatását. Egyike volt ez hiteléletünk legszörnyűbb, katasztrofális rombolásának. A kisebb tárcák 6 millió korona kiadással szerepelnek, a külügyi népbiztosság ellenben 777 ezer korona bevétel mellett 19.6 millió korona kiadással dicsekszik. A német népbiztosság kiadása 3.4 millió korona, fedezete erre 11 ezer korona volt. A ruszka-krajnai népbiztosság, szinte érthetetlenül, 9.2 millióba került. A belügyi tárca 3 millió korona bevétel mellett elérte a 195 millió korona kiadást, holott maga is csak 138 milliót irányzott elő. A pénzügyi tárca 240 millió korona bevételt és 189 millió korona kiadást mutat ki, tehát az egyetlen, mely csekély felesleggel zárult. A szociális termelés már erősen deficites, nevezetesen 15 millió bevétellel szemben 74 millió korona kiadás áll. A földmívelésügynek 75 millió korona bevétele volt, de 88 millió korona kiadása. A közoktatásügynél nem egész 3 millió korona bevétel 230 millió korona kiadással helyezkedik szemben. Az igazságügynél 9 millió korona a bevétel, míg kiadása 47.6 millió korona. A munkaügyi és népjóléti népbiztosság kiadása 159.9 millióra, a vörös őrségé 514 millióra, a közellátási népbiztosságé 8 millióra rúgott, míg végül a hadügyi népbiztosság 114 millió korona névleges bevétellel szemben 3.3 milliárd valóságos kiadást tüntet fel. Ezek szerint a szovjetnek úgynevezett költségvetésszerű kezelési kiadása 5.5 milliárd volt; evvel szemben látszólag 7.1 milliárd bevételt tüntet fel számadása. De ebben a 7.1 milliárdban fedezet gyanánt az OsztrákMagyar Banktól eltulajdonított 6.5 milliárd kölcsön szerepel, vagyis a nagy mínusz kereken 5 milliárd korona. Evvel azonban a költekezés még nincs kimerítve. A rendes költségvetésen kívül van még négy tétele a szovjetszámadásnak, ú. m. az alapok kezelése, ahol 37.4 millió bevétellel 28 millió kiadás áll szemben, a bizományos kezelés, ahol bevétel gyanánt 26.3 millió áll, ellenben kiadása 1.4 milliárd, a direktóriumoknak adott előlegek, ahol a látszólagos bevétel 1.1 millió korona, a valóságos kiadás ellenben 62.8 millió korona, és végül az úgynevezett „szállítmányok és ellátmányok”, ahol jobbról és balról 1.8 milliárd korona szerepel. Tehát 8.9 milliárd tényleges kiadással szemben a könyvszerű bevétel 2.6 milliárdra zsugorodott össze. A szállítmányok és ellátmányok átmenő tételét figyelmen kívül hagyva, a szovjetgazdálkodás tényleges állami deficitje 7 milliárdban állapítható meg, míg igazi bevételt csak 740 milliót lehet konstruálni. Ideiglenes kimutatás az állami pénztárak bevételéről és kiadásairól 1919. március 21-től július 31-ig. Bevétel

Kiadás

I. Költségvetésszerű kezelés.

Lerovás

a) Tárcák.

Előírás

Lerovás

1. Tanácsköztársaság elnöksége

305,000

3.939,000

3.498,000

2. Államadóssági kezelés

1.892,000

31.680,000

31.680,000

3. Kisebb tárcák

3.213,000

5.292,000

6.153,000

4. Külügyi népbiztosság

777,000

17.072,000

19.623,000

5. Német népbiztosság

11,000

1.036,000

3.436,000

6. Ruszka-Krajnai népbiztosság

1.041,000

10.042,000

9.213,000

7. Belügyi népbiztosság

3.232,000

138.956,000

195.713,000

8. Pénzügyi népbiztosság

240.706,000

189.365,000

189,365.000

9. Szociális termelési népbiztosság

15.626,000

90.362,000

74.679,000

10. Földmívelésügyi népbiztosság

75.659,000

76.030,000

88.407,000

11. Közoktatásügyi népbiztosság

2.923,000

114.053,000

230.412,000

12. Igazságügyi népbiztosság

9.123,000

58.087,000

47,612.000

13. Munkaügyi és népj. népbiztosság

1.536,000

48.240,000

159.911,000

14. Hadügyi népbiztosság

114.770,000

3,131.810,000 3,307.372,000

15. Vörösőrség

2.817,000

688,977,000

514.162,000

16. Közellátási népbiztosság

—

8.172,000

8.172,000

Együtt 1 — 16

473.631,000

4,613.113,000 4,889.408,000

1. Államvasutak

133.699,000

430.999,000

430.999,000

z. Posta, távíró és távbeszélő

23.682,000

65.045,000

65.045,000

3. Postatakarékpénztár

2.368,000

17.069,000

17.069,000

4. Állami vasgyárak

42.627,000

98.259,000

98.259,000

Együtt 1 —4

202.376,000

611.372,000

611.372,000

b) Üzemek.

c) Kölcsön. 1. Az Osztr.–Magyar-Banktól

6,500.000,000 —

—

Együtt

6,500.000,000 —

—

Költségvetésszerű kezelés összege 7,176.007,000 5,224.485,000 5,500.780,000 II. Alapok kezelése együtt

37.414,000

28.284,000

28.284,000

III. Bizományos kezelés együtt

26.369,000

1,486.826,000 1,486.826,000

IV. Direktóriumoknak előleg

1.109,000

62.882,000

V. Szállítmányok és ellátmányok

1,886.751,000 1,886.751,000 1,886.751,000

Főösszeg I—V.

9,127.650,000 8,689.228,000 8,965.523,000

62.882,000

Összehasonlításul, amennyiben összehasonlítást egyáltalában lehetséges tenni, felhozhatom azt, hogy a magyar állam legutolsó egész 1917/18. évi költségvetési előirányzata akként alakult, hogy 2 591 millió rendes kiadással 2 616 millió rendes bevétel állott szemben, tehát 24 millió korona felesleg volt. A rendkívüli kezelésnél 411 millió átmeneti kiadással szemben 387 millió rendkívüli bevétel (államkölcsön) szerepelt. Az adatok bizonytalansága mellett is annyit már megállapíthatunk, hogy mintegy 7 milliárd az az összeg, amelyet a szovjetgazdálkodás igénybe akart költségvetésileg venni. Négy hónapra osztva, ez havonként átlag 1 3/4 milliárd lenne, egy esztendő szovjetgazdálkodás tehát 21 milliárd deficitet jelentene. E hozzávetés azonban felületes, mert a szovjetköltekezés nem volt rendszeres és

egyenletes, hanem merőben ötletszerű rángásoknak volt alávetve. Leginkább mutatják ezt a propagandakiadások, melyek különféle tárcákba vannak elbújtatva, főképpen pedig a közoktatásügyi minisztérium 230 milliós kiadásában szerepelnek. Ami magát ezt a propagandát illeti, bár végszámadásai nincsenek összeállítva, a vallás- és közoktatásügyi minisztériumból származó becslés szerint e propagandának a tárgyi költségei 120 millióra és személyi költségei körülbelül ugyanennyire rúgtak. Ezeknek egy része a közoktatásügyi minisztérium budgetjében mutatkozik, amennyiben a bevételek 2.9 milliót, a kiadások előírása 114 milliót, ellenben a tényleges kiadások 230 milliót tettek ki. Másrészt valószínű, hogy a „bizományos kezelés” 1.4 milliárdos tételében és a direktóriumoknak adott „előlegek” 62 milliós tételében, nemkülönben a „szállítmányok és ellátmányok” között (1.8 milliárd), valamint a hadi és külügyi kiadások tételeiben szintén vannak propagandaköltségek. Hogy a szovjet itt nem volt fösvény, azt mutatja az, hogy egy propagandista vezérférfiú évi fizetése 86,000 koronával szavaztatott meg, és régi színdarabok utólag pazar bőkezűséggel jutalmaztattak a munkásproletáriátus megsegítésének jelszava alatt. A másik duzzasztó tétel a „vörös őrség” és a „vörös hadsereg”, közülök az előbbi 514 millióval, az utóbbi a hadügyi kiadások között 3.3 milliárddal szerepel. Maga ez a két tétel a szovjetgazdálkodást és ezáltal az egész államháztartást teljesen bizonytalanná tette. Kétségtelen, hogy ha az összes számok világosságra jutnak, meg fog állapíttatni, hogy a szovjetgazdálkodás alatt a vörös hadsereg és a propaganda kiadásai folyton nőttek, és talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy a végleges számadás az lesz, hogy az utolsó hetek emésztették fel folyton növekvő mértékben a legnagyobb összeget, egyrészt a hadakozás miatt, másrészt pedig az idegenben pazarolt propagandának megfeszített erőkifejtése folytán. Miután alig hiszem, hogy július havában a szovjet heti kiadásai 500 milliónál kevesebbet tettek volna, ez alapon és feltéve, ami természetesen teoretikus lehetetlenség, hogy a pénz vásárlóereje nem csökkent volna a szovjet további működése folytán, a heti 500 millió koronás alapon legalább 26 milliárd lett volna a szovjet évi állami terhe. Ez azonban nem számítás, hanem csak képzelgés, mert az egész szovjetgazdálkodás a pénz tönkretételére és így a pénz vásárló erejének mesterséges csökkentésére vezetett, ami egyúttal azt jelenti, hogy minden további hónap az állami kiadásoknak mérhetetlen felduzzadását vonta volna maga után. Feltéve tehát, hogy oly progresszióban halad a szovjet költekezése, mint ahogy megindult, akkor kétségtelen, hogy további négy hónap múlva az 1000 milliós heti költekezést eléri. A további számítás már oly fantasztikus sorozatokat ad, mint mikor a csillagászat a mi naprendszerünkhez legközelebb eső napnak földünktől való távolságát akarja kiszámítani, és ugyanaz a benyomásom volt e számcsoportok olvasásánál, melyek a földiek bizonyosságából lassan a fantázia végtelen űrébe mentek át, mint mikor Flammarion azt magyarázza, hogy a mi naprendszerünkhöz legközelebb álló csillag, a Centaur alfája, oly távol van tőlünk, hogyha el akarnók érni, hidat kellene építenünk, amelynek egyik pillérje a másiktól oly messze volna, mint a föld a naptól, vagyis 148,000.000 kilométerre, és nem kevesebb mint 222.000 ily 148 millió kilométeres távolban levő hídoszlopra lenne szükségünk, míg a legközelebb álló csillagot elérjük. Mibe került Magyarországnak a bolsevizmus? Ha végül úgy tesszük fel a kérdést, hogy milyen valóságos teher hárult az államra a szovjetgazdálkodásból kifolyólag, akkor a válasz az, hogy megterheltettünk, illetve került nekünk ez a gazdálkodás a) 577.000,000 koronába, amely felett március 21-ikén a középponti állampénztárnál rendelkeztünk, és amely augusztus 1-én már nem volt meg; b) 500.000,000 koronába, amely összeg az állam javára bankoknál volt elhelyezve a szovjetgazdálkodást megelőzően; c) 274.000,000 koronába, amilyen értékű postatakarékpénztári pénzjegy hozatott állami kiadásoknak a fedezhetése céljából forgalomba; d) 2.7 milliárdba, amely összegben kiegyeztünk az Osztrák-Magyar Bankkal a szovjetgazdálkodás alatt ott felvett kölcsönökből és tett egyéb intézkedésekből folyó kötelezettségek ügyének a rendezése alkalmával; e) 710 millió koronába, amely összeg terheli az államot a devalvált szovjetjegyekből kifolyólag; f) 40—100 millió korona azokból a szovjetjegyekből kifolyólag, amelyek minden feljegyzés és ellenőrzés nélkül hozattak annak idején forgalomba. Együttvéve a megterheltetés tehát mintegy

4.8—5 milliárd koronát tesz ki. Míg a háború négy megfeszített esztendeje 25 milliárd adóssággal terhelte a magyar államot, addig a forradalom és a bolsevizmus „békés” kilenc hónapja maga 14 milliárd új adósságot hozott, s végül hozta a románoknak mintegy 35 milliárdra becsült sarcolását. A tanácsköztársaság pénzpolitikája. A bolsevista budget evvel a rendszerével megszűnt államháztartás lenni, nemcsak a szó szoros értelmében azért, mert háztartáshoz oly gazdasági berendezés kell, melyben tervszerűleg fedezik a bevételek a kiadásokat, hanem azért is, mert a gazdasági élet földjének gőzköréből mindinkább eltávozott a légüres tér, vagyis a nagy semmi felé. Az az óriási űr, melyet a bolsevizmus a termelés és a fogyasztás között szakított, lassanként oda vezetett, hogy a termelés eszközeit is beledöntötte a fokozott fogyasztás által támasztott szakadékba, és ennek a fejleménynek más vége nem lehetett, mint a csőd, illetőleg annak a megkísérlése, hogy a nagy szakadék eltakarására a múlt eredményének elfogyasztása után a jövő eredményét lehessen felhasználni. A közgazdaság tehát ígérvényre alapíttatott; ez az ígérvény a pénz volt. Ennek a pénznek a duzzadása az, amely az állami költségvetés most tárgyalt tételeiből itt a szemünkbe szökik. Láttuk, hogy az egyenes adóknál a szovjet dülöngő rendszert próbált felállítani, melynek gondolkodása a kommunizmustól a magántulajdonig és megint visszabukfencezett. Láttuk, hogy a fogyasztási adóknál fejjel ment neki a szovjet a szociáldemokrata párt saját programjának, mert általános fogyasztási adót akart szervezni, holott a fogyasztási adónak megszüntetésével indult útjára. Megfigyeltük, hogy üzemi rendszere az elfecsérlésnek ötletszerű ide-oda rángatódzása volt. Ily előzményeknek más folytatása nem lehetett, mint amit Oroszországban Buharinék célul is tűztek ki maguk elé: a folytonos pénznyomtatás által megtölteni a közgazdaságot a jövőre szóló ígérvényekkel, s kibocsátani ezeket avval a kiáltó szóval, hogy azok érnek valamit, de annak a tudatában, hogy ezeknek a fizetési eszközöknek a tönkretétele segíteni fogja a kapitalizmus további pusztulását. De e kettős álláspontban a legnagyobb gazságok egyike rejlik, mellyel a világtörténelembe befészkelt emberek a közgazdaságot inficiálni tudták. Mert vagy az volt hitük, hogy a pénz tényleg értéktelen, akkor nem lett volna szabad a pénzszaporítás terére lépniök, és a dolgozó munkások kezébe is ezt a pénzt adni; vagy tudták azt, amit tudhattak, hogy a pénzre szükség van, és akkor nem a pénz értékének lerombolására, hanem annak állandósítására, sőt javítására kellett volna a vele fizetett tömegek érdekében törekedniök. A szovjetnek ezt a pénzgazdálkodását hosszabban jelezni nem kell azért, mert hiszen ma mindnyájan érezzük utóhatását, bizonyítékai mindnyájunk zsebében vannak. Mint ismeretes, a magyar tanácsköztársaság megszüntetése után a magyar kormány augusztus 15-iki rendeletével azt az álláspontot foglalta el, hogy a tanácsköztársaság által hamisított bankjegyeket 1/5értékben államjegyek gyanánt elismeri és forgalomban tartja. Ez volt az utolsó aktusa a szovjetpénzgazdálkodásnak, melyről még néhány szóval meg kell emlékeznem, annál is inkább, mert bár a szovjet elmúlt, pénzgazdálkodásának tanulságait akarva, nem akarva, minden lépten-nyomon éreznünk kell. Shakespeare drámái közül Julius Caesar arról nevezetes a dramaturgia szerint, hogy míg a többi tragédiában a hős az utolsó felvonásban a darab végével esik el, Caesart már a darab közepén a harmadik felvonásban megölik; hogy alakja eltűnt a színpadról, mégis ő a tragédia egységes hőse, a darab nem hull részeire, hanem együtt marad, mert Caesar szelleme megjelenik, és ő öli meg Cassiust és Brutust. Hasonló helyzetben vagyunk mi ma a szovjetpénz drámájának lezajlása után. Bár a most nevezett kormányrendelet kivégezte a szovjetpénzt, szelleme itt jár közöttünk, és ezért gondosan meg kell figyelnünk mozgásait. A szovjetpénz. Amint az orosz szovjet vezetői avval dicsekedtek, hogy milliárd számra nyomatják a bankót, és ezáltal a pénz tönkretételét sikerül elérniök, más formában ugyanezt végezték a mi szovjetünk vezetői, csakhogy kevesebb határozott bátorsággal. Ezt Varga népbiztos június 6-ikán az önálló pénzrendszer behozataláról szóló beszédében kifejtette. Azt, hogy a pénz tönkretételét

akarják, soha szívük nem volt megmondani. Ellenkezőleg, mikor az összeharácsolt vagy elemelt törvényes pénzeszközök elfogytak, akkor a közönséges pénzhamisítás terére léptek, mely tudvalevően két módon történt. Először úgy, hogy az Osztrák-Magyar Bank által régebben kinyomatott 200 és 25 koronás fehérhátú bankjegyek kliséjével egyszerűen újra nyomattak bankókat, mintha azok az Osztrák-Magyar Bank kibocsátásai lettek volna; másrészt pedig úgy, hogy a Postatakarékpénztárt felhatalmazták pénzjegyek nyomására (és azért, mert az Osztrák-Magyar Bank bankóin Gruber kormányzó aláírása volt, fogtak egy Gruber nevű tisztviselőt, és ugyanoly aláírást taníttatván be neki, mint amilyen az eredeti Gruberé volt, avval) és készíttették 5, 10 és 20 koronásaikat. Látnivaló, hogy egész közönséges kupec-csalásról van szó. Harmadszor, lefotografálván az 1 és 2 koronásokat, ezeket a bűnügyi krónikában szereplő bankóhamisító módjára utánozták és vitték forgalomba. De nem abban a tudatban tették ezt, hogy ők valamely szocialista valutaideát valósítanak meg, hanem felvéve magukra a kapitalista valutának külső látszatát, azt hirdették, hogy ők igenis pénzt, fizetési eszközt teremtenek. Erre mutat az, hogy rendeleteik kényszerjelleget akartak bankóiknak adni, és hogy minden beszédük azt hangoztatta, hogy mennyi belső értéke van ennek az új bankónak, minden rendelkezésük pedig odatört, hogy a többi fizetési eszközt, ha lehetséges, diszkreditálja. Látnivaló, hogy ez nem a szocializmus tankönyveiben megírt hatályon kívül helyezése a pénznek, hanem valóságos kapitalisztikus alapon való pénztermelés, az assignaták formájában, de kellő hamisításba burkolva. E pénztragikum a legnagyobb bohózatba csapott át akkor, amidőn június 19-ikén a hadügyi népbiztosság rendeletben volt kénytelen közzétenni, hogy a bankjegynyomdák hadiüzemek, és ennélfogva a munkát ott nem szabad abbahagyni. Ennek a sajátságos és a büntetőtörvényhez nagyon közel járó pénzügyi politikának külső és belső jelenségeit a következőkben állíthatjuk össze: Hajsza a kékpénz után. A közönség először is rendeleteket látott, amelyek záros határidőket tűztek ki arra, hogy mikor fog eljönni a fehérpénz kizárólagos uralma. Így augusztus 31-ike volt kitűzve arra, hogy a kékpénz nagy részét bevonják. E rendeletek hangzatos és erőszakos cikkek kíséretében jutottak napvilágra, és ott minden proletárnak tudtára adatott nemcsak az, hogy a fehérpénz el nem fogadása forradalmi törvényszékkel jár, hanem az is, hogy aki a kékpénzt otthon tartja, hiábavaló dolgot művel, mert értéktelen semmiséget tartogat. Ez volt a közönség előtt, a kormányzatban pedig — mint láttuk — az volt, hogy a szovjetkormány maga igyekezett mennél több kékpénzt összegyűjteni azért, hogy az országot legjobban megkárosító külföldi propagandáját száz- és százmilliókkal táplálhassa. Ez a működése azonban már nem a pénzügyi tudományba, hanem a büntetőtörvényszék elé tartozik. De ha a kékpénznek a szovjet által való mozgatását az egyes pénztárakban figyelemmel kísérjük, azt is látjuk, hogy a kékpénzre, melyet oly semmisnek tartott, nemcsak azért volt szüksége, hogy kívül propagandát csináljon, hanem azért is, mert a legutolsó időkig éppen a szovjetkormány legfőbb támaszai, így például a vasmunkások, kékpénzben követelték fizetésük nagy részét. Ugyanez áll a hadseregre is. Tehát ugyanakkor, mikor a hivatalosan kiadott proklamáció az volt, hogy értéktelenítik a kékpénzt, ennek a fehér pénzzel szemben való nagyobb értékét maga a szovjetkormány saját híveire nézve használta ki. A szovjetpénz „a világ legjobb pénze”. A második jelenség, mint már említettem, az volt, hogy a népbiztosság elhitette vagy el akarta hitetni a közönséggel, hogy a szovjetpénz tényleg jobb, mint bármely egyéb pénz. Tanult főkről tudok, kiket ez a munkástanácsban elhangzott proklamáció a legnagyobb mértékben megtévesztett. Varga pénzügyi népbiztosnak ugyanis volt egy hosszú programszerű előadása június 6-ikán, mely álokoskodásának világosságával széles körökre hatott, és melynek a csodálatos konklúziója az volt, hogy a szovjetpénz a világ legjobb pénze. Az okoskodás abból állott, hogy a szovjetpénz a magyar állam pénze, és már evvel rendkívüli értéke van, mert a magyar állam az egyetlen, amely adósság nélkül áll itt a világban, és amelynek rengeteg vagyona van, miután polgárainak összes vagyonát magáévá tette. Tehát az ő ígérvénye a legjobb ígérvény, amelyet elképzelni lehet, és mögötte tényleges érték rejtőzik. Ez a kápráztató okoskodás még tanult barátaimra is oly csodálatosan hatott, hogy napokig tartott, míg bebizonyítottam, hogy ritkán volt a

logika ily képtelen trapézmutatványra kényszerítve, mint aminőt a népbiztos itt a közönség tapsai között bemutatott. Először is a magyar állam nemcsak hogy a szovjet alatt sem volt adósságmentes, hanem roskadozott a milliárdnyi adósság súlya alatt. Egészen világos, hogy a szovjet külföldi adósságainkat semmi áron eltüntetni nem tudta volna. Ezenfelül azonban, bár teljesen szocialista álláspontra helyezkedett, orosz mintára mindig hangsúlyozta, hogy a kisebb tőkéseket kímélni fogja, különösen a hadiárvákat és rokkantakat. Semmi esetre sem tehette tehát azt, hogy az összes államadóssági címleteket megsemmisítse, mert akkor ezeket az egzisztenciákat teljes nyomorba vitte volna. Egyszóval a szovjetállamnak is volt bőven adóssága, sőt egyik legkomikusabb vonása kommunizmusának az volt, hogy — a tőke teljesen eltöröltetvén — később kénytelen volt a takarékpénztári betétek után 4 %-ot engedélyezni csak azért, hogy az így begyűlendő — de tényleg be nem folyt — pénzt az állam a pénzintézetektől igénybe vehesse. A szovjetállam azonban nemcsak nem volt adósságmentes, de nem is volt vagyonos, mert hiszen azok az értékek, amelyeket magántulajdonból erőszakkal elvett, vagy rögtön kihullottak kezéből, mint a parasztbirtokok, tehát nem voltak többé az övé, vagy termelőképtelenné változtak, ennél fogva elveszítették értéküket, és így pénzfedezetül sem szolgálhattak. Hangos példái voltak ennek az értékpapírok, melyek magántulajdonban milliárdnyi értéket képviseltek, de mihelyt a szovjetkormány átvette őket, közönséges papírrá változtak, mert hiszen kamatozási lehetőségük meg volt tiltva. A szovjetkormány tehát semmiféle értéket az ő pénzének belülről nem tudott adni, csak kívülről tudott külső nyomást igénybe venni számára, vagyis a pénzt a terror által hajtott forgási sebesség és nem belső érték tartotta fenn. Amilyen mértékben nőtt az ellenállás a terrorral és a forgási képességgel szemben, úgy omlott össze a belülről üres pénz, és itt hagyta nekünk a szovjetnek romboló hatását, mely elsősorban a pénz megrothadásában (értéket veszítő alakulásában) nyilvánult. Az infláció mértéke. Harmadszor a szovjet pénzgazdálkodásának végzetes következménye nyilvánult meg a pénzplethora még nagyobb fokozódásában. Ez a fokozódás, mint láttuk, magának az állami számadásoknak a tételeiből is kitűnik. E tételek fokozódó gyors megduzzadása egyúttal a pénz értékének a pénztöbbtermelés folytán való épp oly gyors hanyatlását is jelenti. Amint már láttuk, a szovjet felemésztette először a magyar kormánynak 1.2 milliárdnyi kékpénzét, azután azt az 1 1/4 milliárd 200 és 25 koronást, amelyet még az Osztrák-Magyar Bank nyomatott ki ugyan, de forgalomba nem hozott. Azután nyomatott maga 3 3/4 milliárd 200 és 25 koronás hamis fehér szovjetpénzt, és ebből 3 1/4 milliárdot sikerült is forgalomba hoznia. Továbbá hamisított 2 koronást 50 millió, 1 koronást 17 millió, összesen tehát 67 millió korona összegben. Végül forgalomba hozott a postatakarékpénztár útján mintegy 300 millió postatakarékpénztári pénzjegyet, többnyire 5 koronásokat. Mint látnivaló, ez a pénzrothadásnak mesterséges tenyésztése volt, és magában az államháztartásban elő kellett állniok azoknak a romboló hatásoknak, amelyeket már jeleztem, és ma is érzünk. Itt érünk el azon ponthoz, amelynél az államháztartásról a magánhiteléletbe kell átmenni, miután a kormány által gyártott pénz volt az a híd, amelyen a szovjetgazdálkodás a magánhiteléletbe bevonult, és azt részben a szovjet hasonlatosságára alakította át. Mint említettem már, a bolsevizmus bukása után, augusztus 15-ikén, a kormány a 3 1/4 milliárd fehér szovjetpénzt egyötödre bélyegezte le, és mint államjegyet tartotta forgalomban. Forgalomban tartotta, sőt növelte a postatakarékpénztári pénzt, és nem küszöbölte ki az említett hamis 2 és 1 koronásokat. Ez utóbbinak még az adott jelentőséget, hogy a szomszéd Csehországban éppen ezen 2 és 1 koronásokat nem bélyegezték le, úgy hogy azok egy része, a csehek nagy bosszúságára, oda kiszivárgott. Amennyire a mai töredékes adatok megengedik, itt általános képet igyekeztem festeni a szovjet állami pénzügyi gazdálkodásáról. Hogy ez a kép tökéletlen, annak sok mindenen kívül az az oka is,

hogy a szovjet gazdálkodására vonatkozó adatok ma még annyira össze vannak kötve a népbiztosság egyéni cselekedeteivel, hogy azokkal együtt a kriminológusok előtt vannak, és nem statisztikusok és fináncpolitikusok számára rendeztetnek. Oka dolgozatom tökéletlenségének az is, hogy a szovjetgazdálkodás annyira belemerült kezdetén Szende Pál szerencsétlen és csak felületességében tökéletes pénzügyi műveleteibe, végül pedig annyira beletorkollik a román megszállás borzasztó rekvirálásaiba, hogy külön tárgyalni és ennélfogva egységes képet adni róla nem lehet. Mégis ha az eddig elmondottak a szovjetgazdálkodásnak az állami pénzügyekre való hatását némileg szemléltetővé tették előttünk, akkor itt megállnunk nem lehet, hanem ugyanazon az úton kell mennünk a szovjetgazdálkodásnak a magánhiteléletre való romboló hatásaira éppen azért, mert a bolsevizmus e két különválasztott részét a közgazdaságnak szándékosságból is, járatlanságból is, de bűneiből kifolyólag is összekeverte. Ezért dolgozatom második része a most az állami budgetre vetített szempontokat a magán hiteléletnek a bolsevizmus alatt tapasztalt elváltozásaira kívánja nagy általánosságban alkalmazni. II. A magánhitelélet szétrombolása. Külvárosi mozgóképszínházak legizgalmasabb mutatványa az, amikor detektívdrámákban a fekete kárpit mögül egy csontváz keze nyúlik be, és fojtogatni kezdi a szereplőket. Mennél többször ismétlődik a jelenet, annál nagyobb hátborzongással felel rá a közönség. A magyar hitelélettel a szovjet ugyanezt a mozgódrámát játszatta végig. A tanácskormány sötét állami függönye mögül koronként egy-egy csontkéz nyúlt ki, mely az egész hitelszervezetet sebesre fojtogatta. Ma még nem tehetünk egyebet, minthogy a hiteléletnek a tanácskormánnyal való e nagy harcában szenvedett sebeit kitárjuk a közönség elé, és késő idők gyógyító balzsamától várjuk a javulást. Az állam kárpitja mögül a magánhiteléletbe való belemarkolást a szovjet három úton érte el: az egyik az állami fizetési eszközöknek a megrothasztása; a másik a magán- és közüzemeknek az összezavarása; a harmadik magának a hitelélet szerveinek, a bankoknak és takarékpénztáraknak, részben elsikkasztása, részben túlterhelése. Ennek a hármas rombolásnak keserves triptichonját akarom a következő vázlatban bemutatni: A pénz leromlása. Az állami fizetési eszközök kérdését illetőleg már jeleztem, hogy magának a pénznek belső elsenyvesztése volt az az út, amelyen a tanácskormány mint állami szerv a hitelélet rombolásához eljutott. Ha figyelemmel kísérjük a magyar pénzértékek hanyatlását, összes gazdasági kérdéseinknek a középponti problémáját, nem ismerhetjük félre a tanácskormány romboló hatását, mely a háború pusztításait e tekintetben is betetőzte. A következő lapon közölt táblázat mutatja be a külföldi viszonyokkal kapcsolatban a lebélyegezetlen koronabankjegy katasztrofális értékcsökkenését. Úgy hiszem, nem túlzott hasonlatom, ha azt mondom, hogy miként a főváros statisztikai hivatala heti füzetei végén grafikonokat állít fel, melyek fekete vonalakkal a főváros lakosságában pusztító kórokat tüntetik fel, úgy e táblázat a magyar pénz betegségének, belső devalvációjának irtózatos kórtüneteit tárja elénk. E táblázatból látjuk azt, hogy egész Közép-Európa standardjával, a svájci frankkal, összehasonlítva, míg a háború előtt az arány az volt, hogy 100 koronáért 105.10 svájci frankot kaptunk, a háború már kiette pénzünk belső értékét annyira, hogy az októberi forradalom kitörésekor 100 magyar koronáért 52 frankot adtak Svájcban, tehát a svájci franknak 110 % volt az ázsiója. A forradalom hatása alatt március 22-ikére az ázsió 337.50 %-ra emelkedett, a szovjet után pedig, annak hatásaképpen, november 25-ikén 100 koronáért 4.50 frankot kaptunk, az ázsió tehát 2233.55 %-ra nőtt. Még megdöbbentőbben mutatja a helyzetet az amszterdami paritás, ahol ezzel szemben a hollandi forintnak ázsiója a forradalom kitörésekor, 1918 október 30-ikán, csak 102.65 % volt, az első forradalom működése folytán folyó év márciusában 320 %-ra emelkedett, november 25-ikén pedig már 2420.00 %-ot tett.

A korona értékcsökkenése. 100 márka K-ban

A svájci frank

K-ban paritás=117.56

agioja %

K-ban paritás=95.22

1910 végén

117.62

0.06

1911 végén

117.75

0.18

1912 végén

118.12

1913 végén

A hollandi forint

agioja %

K-ban paritás=198.38

agioja %

95.06

0.168

199.20

0.413

95.22

Paritás

199.70

0.665

0.475

95.42

0.21

200.05

0.84

117.75

0.18

95.22

Paritás

199.25

0.45

1914 augusztus

120.—

2.07

101.50

6.59

203.50

2.07

1914 végén

125.—

6.75

109.50

14.99

234.—

17.81

1915 végén

142.50

21.21

141.50

48.59

317.—

59.81

1916 végén

151.—

28.43

254.50

167.24

355.50

79.18

1917 végén

155.70

32.44

281.50

195.60

369.50

86.24

1918 július

175.—

48.83

250.—

162.51

504.40

154.23

1918 okt. 30.

170.—

44.57

200.—

110.—

402.—

102.65

1919 március

208.35

77.18

416.67

337.52

833.54

320.—

1919 szeptember

280.—

138.08

1123.60

1079.80

2353.20

1086.12

1919 nov. 20.

308.—

161.99

2222.22

2233.35

5000.—

2420.—

1919 dec. 31.

292.—

148.39

2857.14

3000.57

6557.38

3205.45

Zürichi jegyzések koronára (Paritás 105.10) K

Disagio %

K

Disagio %

104.95

0.06

1918 július

40.—

61.90

1914 augusztus 92.—

12.30

1918 okt. 30.

52.—

50.—

1914 végén

91.—

13.30

1919 márc. 22.

24.—

77.22

1915 végén

67.—

36.20

1919 szept. 30.

8.90

91.66

1916 végén

53.37

49.17

1919 nov. 25.

4.50

95.80

1917 végén

52.—

50.—

1919 dec. 31.

3.50

96.67

1913 végén

1913 óta 1919. november 20-ig. Legmagasabb jegyzés: K 1914. január 14-én és 15-én

% agio

105.30 = 0.19

Legkisebb jegyzés: % disagio A háború alatt:

1917. nov. 8. 38.—

63.80

A háború után:

1919. dec. 31.

96.67

3.50

Az államhitelben okozott kár. A táblázat maga mindent elmond a maga szomorúságában, ezért hozzá magyarázatot fűznöm nem szükséges. Ugyanerre a lapra tartozik azonban a szovjetnek egy másik működése, melyet már szintén jeleztem, hogy t. i. a magyar állam kamatfizetését betiltotta; betiltotta egyúttal összes vállalataink kamatfizetését is. Már jeleztem, hogy rombolásai között ezt a legnagyobbak egyikének tartom. Mondhatatlan, hogy állami hitelünk mit szenvedett ezáltal, még nehezebb szót találni arra, hogy mily nehéz lesz itt mindent újraépíteni, különösen azért, mert a külföld segítségére rendkívül rá volnánk szorulva, és a külföldtől élvezett állami hitelünk nem deklarációkon és kormánynyilatkozatokon, hanem a magánhiteléletnek évtizedes munkáján épült fel. A Károlyi-kormánynak azok a laikus ígéretei, hogy újsághírek és egyéb bombasztikus kijelentések alapján hitelt fognak szerezni, keserves csalódásba fúltak bele. Elfelejtette nevezetesen e kormány azt, amit Széchenyi oly nagyszerűen tudott, hogy a hitel az, amivel a gazdasági élet összefüggése megkezdődik, a magyar viszonyokról pedig nem ismerték azt, hogy a külföldön levő magyar állami hitel a Korall-szigetekhez hasonlít, amelyeket apró kis állatok testükön építenek fel, míg a tenger színét elérik, és csak akkor jöhet rá a termőföld. A magyar állam pénzügyi hitele a magyar hitelélet és kereskedelem évtizedes munkáján épült fel, míg elérve a szintet, a külföld a magyar állam hitelét arra rátehette. Ezt próbálta megingatni a szovjet elsősorban az állam fizetésképtelenségének kinyilvánításával, mert amit tett, semmivel sem kevesebb ennél. Az állam kára ily esetben mondhatatlan, először, mert a kamatnemfizetés ma már oly torlódásokat okoz, melyeket rendes módszerekkel lebonyolítani alig lehetséges. A szovjet ezen tilalmának eredménye, hogy 1919 végén a magyar állam csak ki nem fizetett kamatokban több mint 800 millió koronával tartozott, és ennek egyszerre való eltüntetése a pénzügyi lehetőség határainak szélén van. De egy ily kísérlet, mely megakasztotta azt az évtizedeken át gondosan ápolt hitet, hogy a magyar állam mindig eleget fog tenni fizetési kötelezettségének, annyi külföldi tőkét fordított el tőlünk éppen a legkritikusabb időben, és valószínűen annyira megdrágítja a későbbi hitelbeszerzés módozatait, és nem lehetetlen, hogy sok évtizeden át fogják a magyar adózók drágán megfizetni azt, hogy a hitelélet gyengéd szálait hozzá nem értők durva kezekkel bambán elvágták. Mégis azt hiszem, hogy magángazdasági intézményeink, különösen nagybankjaink által a magyar hitel oly erősen meg volt évtizedeken át alapozva, és a szovjet tilalma oly rövid életű volt, hogy — bár külföldi államhitelünket majdnem elsöpörte kormányzása, a hátralevő mély korallrétegek rövid időn belül ismét érvényesíteni fogják — ha a szerencse kissé is kedvez — alátámasztó erejüket. Állami- és magánüzemek összekeverése. A második belemarkolás az volt, hogy a szovjet az állami és magánüzemeket szándékosan összezavarta. Ez két módon történt. Egyrészt úgy, hogy különálló cégeket közös fonalra szedett, összecsomózta és bizonyos quasi-állami alakulattá formálta át. Ez Budapesten történt, különösen a szerelőiparok körében. A bádogos, címfestő, vízvezetékszerelő, bútorkészítő stb. iparokat mind külön gazdasági gócokká gyűjtötte anélkül, hogy ezek önálló jogi személyekké változtak volna, ellenben közös munkára és közös adósságcsinálásra gyúrta össze őket. Oly csodálatos alakulat állott itt elő, mint aminőt a természetrajzban csak nagy akváriumokban láthatunk, ahol a félnövény és félállat lények csodálkoztatják a szemlélőt. Ma, mikor a bolsevizmusról lehull a lepel, a gazdasági világ tanácstalanul áll e kép előtt, miután itt sem a magáncégek együttes cégekké való összeolvadásának, sem az abból való visszaolvadásnak módozatait megállapítani nem lehet. Jogi szempontból pedig, azt hiszem, tankönyvek fognak elmélkedni azon, hogyan volt lehetséges oly gazdasági alanyokat konstruálni, melyek sem természetes, sem jogi személyek nem voltak, de mégis költekeztek, és adósságot vállaltak. A mindennapi életben viszont félbemaradt szereléseknek és elrontott munkálatoknak egész sorozata példázza ez eljárás következményeit. Becslés alapján mintegy 50 millióra teszem a Budapesten így centralizált szerelőiparnak eddig megoldhatatlan tömegét, amelyek rendezését a minisztérium a proletárdiktatúra idején létesített gazdasági szervek feloszlatása tárgyában kiadott október 11-iki rendeletével kísérelte meg, mely erős ellenállásra talált az érdekelteknél.

A „szovjetadósságok” kérdése. Sokkal súlyosabb gazdasági kihatású az úgynevezett szovjetadósságok problémája, vagyis az, hogy magánüzemeket, elsősorban a legnagyobbakat, megszállották az üzemi biztosok, és azoknak vagyona felett rendelkeztek. A nagyüzemek szocializálásának pénzügyi hatása az volt, hogy ugyanezek a felelőtlen személyek ezeknek az üzemeknek, mégpedig ipari és mezőgazdasági üzemeknek egyaránt, a bankokban s takarékpénztárakban levő számlái felett is rendelkeztek, pénzét elköltötték, és helyette adósságot vettek fel. A felek maguk vagy terror alatt állottak, vagy hiába tiltakoztak ez eljárás ellen. Ez a szovjetadósságoknak az a kérdése, mely az ipari, kereskedelmi és pénzvilágot annyi izgalomban tartotta. A szovjet rendelkezése alatt álló pénzintézeteknél a szocializálva volt vállalatok ebbeli gazdálkodását a következő lapon közölt táblázat mutatja, mely először összesítést ad, azután a közhatóságok, hivatalok és intézmények kezelését, majd második részében a magánvállalatok kezelését tárja fel. A magánvállalatok tekintetében a végeredmény az, hogy ezeknél a szovjetgazdálkodás a szovjet területén volt mintegy 700 pénzintézetnél 827 millió korona hiányt jelentett. Ez az a kérdés, amelynek ma már vitatása a politikai és jogi irodalomba is átcsapott. Oly problémáról van szó, amelyet nagyságánál, kényességénél és bonyolultságánál fogva csak az állam és a gazdasági világ hivatott tényezőinek együttes közreműködése tud megoldani. Ez a nagy kérdés, amelyhez a gazdasági érdekképviseletek különböző állást foglaltak el, és amelyre nézve a fővárosi pénzintézeteket magában foglaló Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete, a vidéki pénzintézeteket képviselő Pénzintézetek Országos Szövetsége és Pénzintézetek Országos Egyesülése, valamint a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége külön-külön kifejtették a kormány előtt létérdekükbe vágó nézeteiket: a tanácsköztársaság garázdálkodása által az egyes mezőgazdasági és ipari üzemekben okozott károknak, az ebből származó bizonytalanságnak, elsősorban pedig a költekezések által megterhelt üzemek és hitelezőik közötti viszonyoknak teljes rendezetlensége. Kimutatás a szocializálva volt vállalatok és egyéb intézmények részére a volt tanácskormány ellenőrzése alatt állott pénzintézeteknél vezetett folyószámlák eredményeiről az 1919. évi március 21-től július hó 31-ig terjedő időre.

Budapest korona

Vidék korona

Együtt korona

A szocializálás időpontjában fennállott követelés

1,389.571,000

126.783,000

1,516.354,000

Befizetés a folyószámlák javára 1919. III. 21-től VII. 31-ig

4,133.046,000

297.084,000

4,430.130,000

Összes követelés

5,522.617,000

423.867,000

5,946.484,000

A szocializálás időpontjában fennállott tartozás

1,109.980,000

188.617,000

1,298.597,000

Kifizetés a folyószámlák terhére 1919. III. 21-től VII. 31-ig

4,321.643,000

317.581,000

4,639.224,000

Összes tartozás

5,431.623,000

506.198,000

5,937.821,000

Követelés

90.994,000

—

8.663,000

Tartozás

—

82.331,000

—

Bruttó követelés 1919. VII. 31-én

2,025.863,00

165.125,000

2,190.988,000

Bruttó tartozás 1919. VII. 31-én

1,934.869,000

247.456,000

2,182.325,000

90.994,000

—

8.663,000

—

82.331,000

—

A)

Marad 1919. VII. 31-én:

B) Az 1919. VII. 31-én fennállott követelés (tartozás) alakulása:

Marad: követelés Marad: tartozás

A) A szocializálás időpontjában fennállott követelés

46.932,000

—

46.932,000

Befizetés a folyószámlák javára 1919. III. 21-től VII. 31-ig

3,319.745,000

65.154,000

3,384.899,000

Összes követelés

3,366677,000

65,154.000

3,431.831,000

7.645,000

—

7.645,000

Kifizetés a folyószámlák terhére 1919. III. 21-től VII. 31-ig

2,721.184,000

44.867,000

2,766.051,000

Összes tartozás

2,728.829,00

44.867,000

2,773.696,000

Marad követelés 1919. VII. 31-én

637.848,000

20.287.000

658.135,000

Bruttó követelés 1919. VII. 31-én

969.124,000

38.609,000

1.007.733,000

Bruttó tartozás 1919. VII. 31-én

331.276,000

18.322,000

349.598,000

Nettó követelés

637.848,000

20.287,000

658.135,000

1,342.639,000

126.783,000

1,469.422,000

813.301,000

231.930,000

1,045.231,000

Összes követelés

2,155.940,000

358.713,000

2,514.653,000

A szocializálás időpontjában fennállott tartozás

1,102.335,000

188.617,000

1,290.952,000

Kifizetés a folyószámlák terhére 1919. III. 21-től VII. 31-ig

1,600.459,000

272.714,000

1,873.173,000

Összes tartozás

2,702.794,00

461.331,000

3,164.125,000

Marad tartozás 1919. VII. 31-én:

546.854,000

102.618,000

649.472,000

Bruttó követelés 1919. VII. 31-én

1,056.739,000

126.516,000

1,183.255,000

Bruttó tartozás 1919. VII. 31-én

1,603.593,000

229.134,000

1,832.727,000

546.854,000

102.618,000

649.472,000

A szocializálás időpontjában fennállott tartozás

B) Az 1919. VII. 31-én fennállott követelés alakulása:

A) A szocializálás időpontjában fennállott követelés Befizetés a folyószámlák javára 1919. III. 21-től VII. 31-ig

B) Az 1919. VII. 31-én fennállott követelés (tartozás) alakulása:

Nettó tartozás

A pénzintézetek és a gyáriparosok álláspontja. Nem akarunk most arra a nagy vitára utalni, amely a tanácsköztársaság garázdálkodása által elkövetett gazdasági károk jogi elbírálása és különösen az úgynevezett szovjetadósságoknak elismerése vagy el nem ismerése tekintetében a magyar jogászi világban folyt, és a különféle szaklapokban máris különféle jogi konstrukciók megállapítására vezetett. Tényként akarom csupán leszögezni azt, hogy miután a kormány arra az álláspontra helyezkedett, hogy a tanácsköztársaság népbiztosságának gazdasági tevékenységéért a jogutódlást el nem ismeri, az összes magyarországi gyárak azt az álláspontot foglalták el, hogy ők az üzemben a szovjet alatt folytatott garázdálkodás jogutódjának magukat nem tartják, és ennek folytán az azon idő alatt terhükre történt kifizetéseket, különösen pedig adóssági megterheléseket el nem ismerik. A magyar gyáraknak ezt az álláspontját hivatott képviseletük, a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége, a gyárak megbízásából külön is közölte átiratban a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületével. Tekintettel arra, hogy a magyarországi pénzintézetek éppen oly terror hatása alatt végezték kifizetéseiket, mint amelyre a gyárak és gazdasági üzemek hivatkoznak, a jogutódlás egyszerű megtagadását ők is éppen úgy kijelenthetik. Ezáltal egyrészt a gazdasági és jogi zűrzavar tetőpontját éri el, a nevezett terhek rendezéséhez egy lépéssel sem jutottak közelebb, ellenben ha a kormány sürgősen közbe nem lép, a pénzintézetek kénytelenek lesznek az így megtagadott

adósságok végrehajtására a jogi lépéseket megtenni, és az összes üzemeket per útján ezen adósságok elismerésére, illetőleg. megfizetésére kényszeríteni. Semmi kétség sem lehet aziránt, hogy a jelenlegi jogi helyzet alapján ehhez a pénzintézeteknek joguk is lehet, annál is inkább, mert ők nemcsak azon érvvel védekezhetnek, mellyel a gazdasági és ipari üzemek, vagyis a szovjetgarázdálkodás intézkedéseinek a terror befolyása alatt történt végrehajtásával, hanem avval is, hogy kizáróan a tényleges közvetítő szerepét töltötték be, a nevezett terhelések náluk csupán átmeneti tételként szerepelnek, és nem az ő üzemükben emésztettek fel. Ennek folytán a fővárosi pénzintézetek a legtöbb ipari vállalattal és kereskedelmi céggel, a vidéki intézetek pedig a mezőgazdasági üzemekkel jutnak oly éles ellentétbe, mely a fedezetlen utalványozások rendezetlensége folytán a gazdasági élet szálait teljes elszakítással fenyegeti. Itt az egyesek kezdeményezését teljesen meghaladó kérdéskomplexum megoldásáról van szó, miután számításunk szerint csak a fővárosi pénzintézeteknél a szovjetgarázdálkodás folytán előállott hiány a 800 milliót meghaladja, a vidéki intézeteknél pedig a mezőgazdasági üzemek kiutalásaira szintén óriási összegeket emésztettek fel. Az állam felelőssége. Elsősorban tehát arra az álláspontra kell helyezkedni, hogy oly országos veszedelem elhárításáról van szó, mely minden kétséget kizáróan állami feladat, miután az állam céljában okvetlen bentfoglaltatik az, hogy polgárainak személyi és vagyoni biztonságát megóvja oly módon, hogy az állami élet folyamatosságához szükséges termelés elpusztítását hárítsa el. Éppen ezért nem akarnék ama két jogi elmélet közül, amely eddig e tárgy tisztázása tekintetében felmerült, egyiknek sem elsőbbséget adni, miután a most említett szempont szerintem az állam feltétlen kötelezettségét saját jól felfogott érdekében is teljes határozottsággal megállapítja. Az egyik jogi konstrukció szerint a kormány jogutódja a tanácsköztársaságnak, és amennyiben a külföldi irodalomnak eddigi elméleti fejtegetéseire támaszkodni lehetne, kétségtelenül azt a tételt kell leszögezni a jogbölcseleti okoskodásokból, hogy egy tényleges állami hatalomnak a cselekedeteiért az utána következő akár tényleges, akár legális kormány magánjogi tekintetben legalább polgáraival és idegenekkel szemben felelősséggel tartozik. A magyar analógia e tekintetben az 1849-től 1861-ig uralkodott tényleges abszolút kormányzatnak, mely a közjogi rendbe szintén nem volt beilleszthető, gazdasági tényeiben való elismerése volt a későbbi törvényes magyar kormányok által. A másik jogi elmélet abból a jogbölcseleti tételből indul ki, hogy a kormány kötelessége polgárainak életét és jogbiztonságát megvédeni, és amennyiben ezt a jelen esetben a tanácsköztársaság garázdálkodásaival szemben nem tette meg, a felelősséget és annak következményeit viselni tartozik. Kétségtelen tehát, hogy bármely úton indul el okoskodásunk, az állam felelősségéhez érkezik el kisebb vagy nagyobb fokban. Ismétlem azonban, hogy inkább gazdasági, mint jogi megoldást várunk. A jogi elméletet csupán azon szempontból domborítottuk ki, hogy t. i. az állam felelőssége vagy közbelépése elől azért nem lehet elzárkózni, mert a gazdasági élet megakadása az államot magát is megöli, és mert az elhárítandó akadályok oly nagyok, hogy azokat az egyes gazdasági kötelékek, részben szembenálló érdekeik folytán, képtelenség, hogy maguk elintézzék. Nézetem az is, hogy a kérdést végeredményben nem a jogi konstrukció, hanem a teherbírás fogja eldönteni, és ezért a törvényhozás közreműködésére, rendezési szerepére feltétlen szükség van, ha csak a teljes anarchia álláspontjára nem helyezkedik, mely a kormányt minden kötelesség alól felmenti, és a teljes gazdasági rendezetlenséget és a bellum omnium contra omnes-t lehetővé teszi. Ez oly végzetes lépés volna magának a kormánynak szempontjából is, mely elől kétségtelen, hogy minden magyar kormányzat vissza fog rettenni. Mindezek alapján legcélszerűbbnek azt tartanám, hogy a szovjetadósságok rendezésének alapelvéül fogadtassék el az, hogy ez a rendezés az állam feladata. Maga ez a kijelentés a gazdasági életben oly megnyugvást keltene, amely némely vonatkozásokban máris a termelés megújítására vezetne,

másrészt pedig a méltányosságnak azt az érzését támasztaná fel, amely szerint képtelenség azt hinni, hogy a magyar kormány némely véletlenül kiszaggatott polgárának gazdasági szerencsétlenségét tűrné, és a többiek erejével annak segítségére ne sietne. E rendezés szerintem másképpen, mint az egyes esetek gondos mérlegelésével, nem lehetséges, ezért oly egyeztető bizottságok volnának felállítandók, melyekben úgy a gazdasági érdekképviseletek mint az államhatalom megfelelően képviselve volnának, és az egyes kétes eseteket a méltányosság alapján döntenék el. Nevezetesen megállapítanák, hogy a felvett szovjetadósságokból mennyi terheli az illető üzemet, és mennyinek rendezése képez állami feladatot. Ha az így konstruált egyeztető bizottságok megfelelő alapelvek alapján kezdenék rneg működésüket, úgy hisszük, akkor a hitelezők és adósüzemek között máris annyi kérdés tisztáztatnék, hogy a függőben levő tételek legnagyobb része anélkül megoldatnék, hogy magának a bizottságnak kellene dönteni. Nevezetesen mihelyt kimondatik az az elv, hogy a szovjet alatt az egyes üzemekben tett hasznos befektetésekért az illető üzem vállalja a felelősséget, ellenben az államnak tett szállításokért, bár azok a szovjet alatt történtek, a mostani kormányzat lép be adós gyanánt – és végül, hogy az egyes üzemekre rákényszerített katonai kiadások megtérítése a hadügyi költségvetést terheli, ezen elveknek, melyek szerintem a kormánynak és magánosoknak teljesen megfelelnek, a cui prodest tétele alapján való statuálása máris felszabadítaná a gazdasági világot a bizonytalanság lidércnyomása alól. Nézetem szerint más megoldás el sem képzelhető, de ez viszont a mezőgazdasági és gyári üzemek, valamint a pénzintézetek érdekeit époly méltányosan karolja fel, mint a nagy állami szempontokat is tiszteletben tartja. III. A tanácskormány közvetlen beavatkozása a hitelszervezetbe. A bankok az első forradalom alatt. Harmadik soron kell röviden összefoglalnom a szovjet közvetlen belenyúlását a hitelszervezetbe. Ennek is megvolt a maga előzménye. A bankokban 1918. év karácsonya óta lefolyt tisztviselői sztrájkok nagyon gyanús tüneteket hoztak felszínre, és világosan látható volt, hogy a pénzintézeti tisztviselőknek azok a rétegei, amelyek a háború alatt vétettek fel igen nagy számmal, erősen kapitalistaellenes mozgalmat és gyűlöletet szítanak. Hétről hétre mind erősebb mértékben láttuk, hogyan ássák alá a talajt, annál is inkább, mert kétségtelen nyomai voltak annak, hogy Szende pénzügyminiszter kéz alatt támogatta ezt a mozgalmat, mely végeredményében az egész magyar hiteléletnek és mint bebizonyult, elsősorban az állami hitelnek a tönkretételére vezethetett. Hogy milyen mély és mennyire előkészített volt ez a mozgalom, ennek elég bizonyítéka az, hogy midőn később a tanácskormány megszületett, a pénzintézeti tisztviselőknek külön küldöttsége jelent meg Varga Jenő népbiztosnál, és a küldöttség avval ajánlotta a pénzintézeti tisztviselőket a tanácskormány különös jóindulatába, hogy ezek elsősorban érdemelnek kedvező elbánást azért, mert „már régen igyekeztek munkaadójukat aláásni”. Az említett mozgalom eleinte abban a mederben folyt le, hogy az összes bankalkalmazottak szolidárisaknak nyilvánították magukat, és kollektív kérelmekkel léptek fel. Védekezésül az akkori körülmények között mást nem tehettek a pénzintézetek, minthogy megalapították a „Takarékpénztárak és Bankok Egyesületét”, így egyelőre egy kollektív szerződés nyugvópontjára jutottak, mely január közepén aláíratott. Az áramlat azonban itt nem állott meg. A tisztviselőkérdések kollektív elintézését nemsokára az üzemek és vállalatok vezetésébe való beavatkozás követte. Ez még a Károlyi-, illetve a Berinkey-kormány alatt legkézzelfoghatóbb alakot öltött. Így március közepén a safe-ek lezárása és a számlák zárlata a pénzügyminisztérium által oly módon rendeltetett el, mely az alkalmazottak, illetőleg azok szakszervezete kiküldötteinek közvetlen beavatkozását vonta be a bankok üzemébe. Ezzel az út arra, hogy a felelős igazgatósági gazdálkodás helyébe a felelőtlen szocializálás lépjen, meg volt nyitva már a szovjetköztársaság megalakulása

előtt. A bankok szocializálása. Március 21-ikén kitört a vihar, mely szennyes áradatával az országot végigsöpörte. A bankhelyiségeket ezen az éjszakán, a jól szervezett bankőrségek ellenére, a bolsevisták fegyveres emberei szállották meg. Másnap reggel a bankok igazgatói intézetükbe bejönni nem tudtak, tisztviselőiknek várakozó csoportjait bolsevisták fogadták lázító beszédekkel. Ettől a naptól kezdve az egyes intézetek helyiségei inkább agitációs üléseknek és a vörös hadseregbe való toborzásnak, mintsem igazi munkának voltak a színhelye, és bár a magyar pénzintézeti tisztviselői karnak ama régi kipróbált része, mely a nehéz viszonyok között is elismerésre méltó kötelességtudással az igazgatóság mellé állott, mindent elkövetett, hogy a lejtős zuhanás mennél kevesebb rázkódással járjon, viszont sajnálattal kellett megállapítanunk, hogy éppen a bankhivatalnokok köréből kerültek ki a bolsevizmusnak olyan vezérei, kik az egész országnak végtelen károkat okoztak, és jelenleg többnyire a rendőrség börtöneiben ülnek. A tanácskormány pusztító rendelkezései rohamosan követték egymást. Már a tanácsköztársaság hivatalos lapjának március 27-iki második számában megjelent a forradalmi kormányzótanácsnak IX. számú rendelete, mely az üzemeket, mint első szakaszában mondja: „köztulajdonba veszi át és azokat egy csapásra az egész proletariátus vezetése és az illető üzem munkásságának ellenőrzése alá helyezi”. Evvel a gyárakban a munkástanácsok, a bankokban pedig a direktóriumok, később a pénzügyi népbiztos által rendszerint idegen bank tisztviselői sorából kinevezett üzemi biztosok vették át a dolgot. Ezek, eleinte még némi féket ismerve, igazgatóságuknak meghallgatásával láttak munkájukhoz, és tényleg az első szovjetrendeletek végrehajtására, illetve végre nem hajtására, még némi befolyást lehetett gyakorolni. A helyzet azonban napról napra romlott. A hivatalos kiadványban, mely a „Magyar Pénzügyi Népbiztosság Pénzintézeti Közleményei” nevet viselte, április 14-ikén megjelent a pénzintézetek direktóriumának felállítására vonatkozó XXV. számú rendelet, ahol is az összes pesti intézetek fölé egy a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesületben székelő külön fórum állíttatott, Lengyel Gyula pénzügyi népbiztos „elvtárs” vezetése alatt. A romboló munka azután ezen úton folyt tovább, míg viszont a tisztviselők és alkalmazottak között a lázítás mind nagyobb mértéket öltött, mely arra is vezetett, hogy április 23-ikán a bankigazgatók nagy részét a bankból eltávolították. Midőn visszajöttek, elfoglalt íróasztalukban sok olyan iratot találtak, melyek egyrészt az igazgatók és legjobb tisztviselőknek a bankból minden kárpótlás nélkül végleges kitételére, másrészt a „bankmunkásság” bolsevista szellemben való teljes átnevelésére vonatkozó propagandájára vonatkoztak. Ugyanebben az időben kezdődött meg a személyi üldözések kegyetlen tortúrája is. A pénzintézetek szemüvegén nézve most már a további evolúciót, ez következőképpen alakult. A bankok élete a bolsevizmus alatt. Az üzemek szocializálása gazdaságunk teljes csődjére vezetett, csak fogyasztás volt, és termelés nem. Épp ily óriási felsüléssel végződött a társadalmi kiegyenlítődés is, amennyiben soha több igazságtalanság, aránytalanság és protekció az elosztásban nem mutatkozott, mint az úgynevezett „népuralom” napjaiban. Mint a kapitalizmus legfőbb ellenzői elsősorban a bankokra és a nagy iparvállalatokra vetették magukat a bolsevisták a népbiztosok vezetése alatt, és így természetes, hogy e vállalatok sokat szenvedtek. Miután ugyanakkor a külfölddel minden összeköttetést megszakítottak, hitelükben is jóvátehetetlen károkat tettek. Már április 3-ikán írott cikkében, majd később beszédeiben Varga Jenő népbiztos a bankok jövőjéről elmélkedett. Ez az elmélete volt az, amelyet a bankokban megfészkelődött bolsevista organizációk mind tökéletesebben igyekeztek keresztülvinni, sőt az iskolai nemi felvilágosítás mintájára, külön felvilágosító kurzusok tartottak a banktisztviselők számára, nemegyszer az üzleti órák alatt, hogy a kommunizmus a hiteléletbe bevitessék. E ködös fantazmagóriákból az derült ki, hogy a végcél az lett volna, hogy a bankok mint üzemek, tehát produktív oldalukon, vagyis ott, ahol a közgazdaság számára termelnek, megszűnjenek, és csupán mint pénzelosztók álljanak fenn, abból az elvből

kiindulva, hogy a kommunizmusban minden mindenkié. Ez körülbelül akként alakult volna ki, hogy a legtöbb intézet megszűnik, és valamely nagy állami clearingbe vonulnak be. A fővárosi nagybankok vezetését már március 22-ikén direktóriumok vették át, melyeknek tagjait sokszor a bank legfiatalabb és az intézet vezetésére legkevésbé alkalmas elemeiből válogattak össze. Május 14-ikén a LXXXII. számú kormányzótanácsi rendelet pedig megállapította, hogy a pénzügyi népbiztos fontos közérdekből elrendelheti bankok és bankcégek felszámolását vagy fúzióját. Ez utóbbi rendelet mindössze arra vezetett azonban, hogy néhány egészen kis bank-céget próbáltak fuzionáltatni, néhány cégtáblát levétettek, azonban csakhamar megakadt az egész magán a pénzintézeti tisztviselők szabotázsán, akik ekkor már rájöttek arra, hogy Varga Jenő ideájának a megvalósulása a banktisztviselőket feleslegesekké és kenyérnélküliekké teszi. Ennek a pénzügyiből társadalmivá változott processzusnak megvoltak a világos jelei. Először természetesen ez csak a nivellálásban mutatkozott, amennyiben a tanácskormány LXXXIII. számú rendelete eltörölte a nagy fizetéskülönbséget, és falanszter rendszerű szabályokat állapított meg, melyek szerint mindenki a betöltött hatáskör szerint öt kategória valamelyikébe és ezen belül szolgálati éveinek megfelelő fizetési fokozatba került; a minimum heti 160 korona, a maximum heti 650 korona munkabér volt, a hetibér maga is kifejezvén, hogy a „bankmunkás” egyenlővé tétetett minden más munkással. E rendelet eredménye az volt, hogy — kivéve a legfiatalabb és legjáratlanabb korosztályokat, valamint a bankszolgákat, kik „hivatalsegéd” címén nagy fizetéshez jutottak — a tisztviselők jövedelme között képzettségük és korábbi hatáskörük szerint alig volt különbség. De ez érthető is volt, mert a hatáskörök érdemlegessége is megszűnt, üzletek köthetők nem voltak, gazdasági kombinációk el voltak tiltva, és egyrészt a fizetések óriási emeléséből, másrészt az ügyfelek rendelkezési szabadságának korlátozásából állott az egész működés. Ami az elsőt illeti, pénzintézeteink sokáig fogják kiheverhetni azt a rendkívüli költekezést, melyet munkátlanságért a pénztár kiutalt. Például felhozhatom, hogy csak egyik nagy bankban az alkalmazottak fizetését évi 34 millióra emelte fel a munkástanács a munkaidő megfelelő leszállítása mellett. A másik eredmény volt, a teljes nivellálás folytán, az eddig fenntartott keretek összezavarodása és az egész munkának oly meddősége, mint aminőt egy szabad levegőn járó kotrógép páternoszter szerkezete végez. A dolgok ilyetén fejlődése a szabotázst mind nagyobb mértékben kihívta nemcsak azért, mert a banktisztviselőkre is ráfeküdt a vörös hadsereg kényszere, hanem azért is, mert most már a népbiztosok beszédeiből egészen világos volt, hogy ők a banktisztviselőket a banküzem megszűnése folytán készek az utcára kitenni, illetőleg durva testi munkára alkalmazni. Ebben a pillanatban fordult vissza az evolúció ugyanoda, ahonnét elindult, vagyis a pénzintézeti tisztviselők által kezdeményezett szovjeturalom a pénzintézeti tisztviselőket ölte meg. Az egyiptomi szent jelvény szerint a kígyó önmagába harapván, így befejezte a kört, amely jelenség maga a kommunizmusnak, sőt részben magának a marxizmusnak a modern pénz- és hiteléletben való teljes képtelenségét és alkalmatlan konstrukcióját mutatta ki. A bankok szerepe a magánvagyonok lefoglalása körül. Ékszerek. A szovjetnek a pénzintézeti szervezetek feleslegessé való tételén kívül más célja is volt vele, t. i., hogy magukra a hiteléletben részes gazdasági egységekre a bolsevizmus rátehesse a kezét. Ennek egyik módja volt, mint említettem, a mezőgazdasági és ipari üzemek beadósítása a takarékpénztárak és bankoknál. A másik volt a magánvagyon megfogására vonatkozó kísérlet. Először a safe-ek kinyitása rendeltetett el a március 30-iki, majd az április 19-iki rendelettel. Ugyanakkor kötelezővé vált a 2000 koronán felüli értékű ékszerek beszolgáltatása. Amennyire magánúton utána kérdezősködhettem, a budapesti intézeteknél a tisztviselői karnak sikerült az ékszerek elvitelét megakadályozni, annak ellenére, hogy egyes népbiztosok detektívregényekbe illő fondorlatokkal, illetőleg költött megbízásokkal igyekeztek az ékszerekhez hozzájutni, úgyhogy a magyar ékszerállományból csak az tűnhetett el, amit a házkutatások és elfogatások alkalmával a szovjet felhatalmazott vagy fel nem hatalmazott közegei elraboltak.

Értékpapírok. Követte ezt az utat, aminthogy követnie kellett, ha konzekvens akart lenni a szovjet avval, hogy a hitelszervezetek útján a magánosok értékpapírjait akarta magához kaparintani. Ezért június 17-ikén megjelent a Népgazdasági Tanács 48. N. T. számú rendelete, mély kimondotta, hogy a pénzintézetek saját tulajdonát alkotó, továbbá a felek részéről betétként vagy fedezetül korábban átadott, vagy a felek által beszolgáltatott értékpapírokat a tanácskormány igénybe veheti. A rekvirálás végrehajtásával a Pénzintézeti Középpont bízatott meg. Hogy a rendszer teljes legyen, a pénzügyi népbiztosság 26. P. N. számú rendeletével a magánosoknak még a bankokba be nem tett papírjait beparancsolta a pénzintézetekbe, forradalmi törvényszékkel való fenyegetéssel. Így tehát Magyarország összes értékpapír állománya a tanácsköztársaság rendelkezésére állott volna. Mi lett e drákói rendszabály eredménye? Az egyik az, hogy a Pénzintézeti Középpont által sikerült csekély mennyiségű és mérsékelt értékű papirost elcsenni és értékesíteni. E papírok jegyzéke a következő: 3000 darab Dalmát Portland Cementgyár-féle ideigl. részvényutalvány; 500 darab Osztrák Lloyd részvény; 20,000 aranyforint 4 %-os osztrák aranyjáradék kötvény; 50,000 korona névértékű 4 %-os osztrák korona járadék; 10,000 aranyforint névértékű 4 %-os 1890. évi Kaiserin Elisabetbahn kötvény; 100,000 márka névértékű 4 %-os 1883. évi kibocsátvány; 200 darab Osztrák hitelrészvény és 100,000 frank névértékű 2.6 %-os Déli Vasút elsőbbségi kötvény. A többi, külföldi valutára szóló értékpapír eltulajdonítását maguk a pénzintézeti tisztviselők és maga a Pénzintézeti Középpont akadályozták meg. A hazai értékpapírok, részvények, záloglevelek és mindennemű kötvények sokmilliárdját pedig hiába akarta felhasználni és értékesíteni a tanácsköztársaság azért, mert saját rendszere szerint, miután a magántőkét el akarta törölni, és minden kamatfizetést megtiltott, ezeket az értékpapírokat, míg tanácsköztársaság volt, értéktelenekké tette. Így a bűvös gyűrű ismét bezárult körülötte, a bolsevizmus megint saját végzetébe esett bele. Egy lépéssel tovább a tanácskormány, mely a bérházak szocializálását kimondotta, ezáltal szándékozott, a magánvagyont megkerülve, magának értékeket szerezni. Mindenki azt hitte, hogy így legalább nagy jövedelemhez jut. A kimutatás szerint, melyet mellékelek, a házbérbeszedési akciója 54.9 millió korona bevételt és 19.5 millió korona kiadást hozott, és nevezetes, hogy Budapest és környéke szállított ebből 51.899,000 koronát. Ez összegek kezelése és beszedése is részben a bankokra, részben a Postatakarékpénztárra bízatott. Azonban a számok mozgása azt mutatja, hogy a tanácsköztársaság még itt is többet költekezett, a házfenntartási költségek mérhetetlen emelkedése folytán. Betétek. Ez a különös incidens nem zavarhatta meg abban, hogy továbbmenjen, és most már a magyar hiteléletnek legrégibb, legbiztosabb részére, a betétekre akarta rátenni kezét. Erre nézve elrendelte, hogy az összes betétek március 23-ikán zároltassanak, és mindenkinek igazolási eljárással pontos deklarációt kellett fenyegetések alatt adni arról, hogy mennyi betéttel rendelkezik; a betétek egyénenkinti összesítése is tervbe vétetett. Mi lett az eredménye ez óriási betétkataszter tervezetének, melyhez hasonlót a világon nem ismertek eddig? Semmi más, mint hogy nagyszerű

alap készült a jövendő vagyonadóra, mely vagyonadót azonban csak egy nem kommunista állam tudja megalkotni, a kommunista állam annak hasznát nem vehette. Ellenben a kommunista állam rájött, hogy az ő kamatot nem fizető betétpolitikája teljes ürességet teremt a pénztárakban, mert kitűnt a nagy titok, hogy a hitel bizalmon alapul, bizalmat pedig kormányrendeletekkel megijesztett emberekre rátukmálni nem lehet. Így a kamatot nem fizető, a mozgó, tőkét üldöző és ezért kapitalizmusmentes bankokat váró tanácsköztársaság május 8-ikán kénytelen volt kijelenteni, hogy ha ezután hoz valaki betétet és rábízza a tanácsköztársaság által kezelt intézetekre pénzét, megadja erre a szabad rendelkezés jogát, sőt 4 % kamatot fizet. Szerény nézetem szerint ez az utolsó akkordja a tanácsköztársaság pénzügyi politikájának. A közönség, mint tudjuk, alig mozdult meg e csábító felhívásra, legnagyobb intézeteinkben csak néhány lézengő millió gyűlt össze, az is abban a fehér pénzben, melyet később devalválni kellett. Ellenben egész világ előtt hangosan hirdette e jelenség azt, hogy a bolsevizmus a hitelélettel össze nem egyeztethető, mert a betétpolitika első alapja a bizalom, és ezt a tanácsköztársaság teljesen ledöntötte, második alapja pedig az, hogy ha a betevőknek valamely intézet 4 %-os kamatot akar fizetni, ehhez szükséges, hogy ezt a betétet jövedelmezően kezelhesse, a bolsevizmus pedig ezt megtiltotta, tőkeszerzés és jövedelmező gazdálkodás helyett tőkepusztulást és deficitet teremtett. Szerintem evvel az akkorddal végződik az a rettentő zűrzavar, amelyet a bolsevizmus össze nem hangolt zenészei végigjátszottak addig, míg tomboló kakofóniában hangszereik összes húrjai elpattantak. Amennyire a mai körülmények megengedték, vázlatos tanulmányomat az eddigiekben összefoglaltam. Most, ha az olvasó idáig kísért, még csak néhány lépést kell velem jönnie, és akkor visszaér oda, ahonnét elindultunk, Marx könyvéhez. A bolsevizmus csődje az állampénzügy terén. A két fejezet, melyben igyekeztem a magyar bolsevizmus pénzügyi és hitelgazdálkodását ecsetelni, világosan a következő eredményre vezetett. Az állami gazdálkodás terén a bolsevizmus terén teljes csődöt jelentett, mert mihelyt az állami gépezetet kezébe fogta, annak összes pénzügyi eszközei a kommunizmus természeténél fogva széthullottak kezei között, rendszerből rendszertelenséggé, termelésből fogyasztássá lett. A hiteléletben még fokozatosabban, még rikítóbban, és ha lehet, még feledhetetlenebbül mutatkozik ez a jelenség. Feledhetetlenebbül azért, mert míg az állami gépezet konstrukciója durvább és mechanikusabb, a magángazdaság életszervezete finomabb és organikusabb; itt tehát minden elkövetett elvi hibának az egész társadalomra kiható kórszerű következményeivel kellett járnia. Amint átfutottuk a bolsevizmusnak a hiteléletre vonatkozó intézkedéseit, úgy látjuk lépésről lépésre, hogy minden intézkedése a tisztviselői kérdéstől, valamint a betétek és értékpapírok kezelésétől kezdve az ékszerüzletig, önmagának visszájára fordult, a bűvös körből a bolsevizmus kijönni nem tudott, ez égető kör pedig felperzselte egész erejét. Ennélfogva abban a pillanatban, amidőn elfogyasztotta az általa gyűlölt burzsoá társadalom értékerejét, további értéke nem volt. A marxizmus a modern hiteléletre nem alkalmazható. E kétségtelen és világos történelmi tanulság fényénél megállva, most — mint említém — visszatérünk Marxhoz, mert amit most tanultunk, az nyilvánvalóvá teszi előttünk azt, ami a alkalmazható, gyűjtőfogházban való Marxolvasásom közben előttem derengeni kezdett. Ez az igazság pedig az, hogy amint a magyar bolsevizmus politikailag — mint fentebb említem — nem volt egyéb, mint Buharin és Lenin könyvei alapján próbálkozó alkalmi marxizmus, úgy gazdaságilag a marxizmus tételeinek az a része, mely elméletét a hiteléletre akarta alkalmazni, merőben a Früh-Kapitalismus egyetemes jelenségeiből indult ki, s mihelyt gyakorlatilag akarták alkalmazni, kitűnt, hogy nem volt abszolút érvényű. Abszolút érvényűnek csak azok hitték, akik, mint a talmudisták szokták, annyira „beleették” magukat e könyvbe, hogy azt, ami rajta kívül volt, nem ismerték, bár maga az élet lett légyen az. Mint egy talmudistának hiába magyarázom, hogy a föld forog, azt fogja felelni, hogy miután ez a Talmudban nincs benne, ez őt nem érdekli, és minden ami a Talmudban benne van, önmagától magyarázható: szakasztott ekként azt tapasztaltam, hogy a marxizmus hívei ugyanezen gondolkodásban, ugyanezen

lelki állapotban élnek. Ez megbocsátható volna akkor, ha a marxizmus tételei állandóak volnának, ezek részben azonban teljesen alkalmiak, és azt hiszem, tanulmányom ez utóbbit bizonyítja. Bizonyítja azért, mert valahányszor a marxizmus tételeit a modern hiteléletre és pénzgazdaságra alkalmazni akarták, az mindig összedűlt, és megsebezte az egész gazdaságot. Mindenféle próbát megtettünk fenti irányban, az eredmény pedig mindig az volt, hogy a marxizmus a modern hiteléletre gyakorlatilag nem alkalmazható. Ez a tanulság azért fontos reánk nézve, mert bizonyítja, hogy a marxizmus tételei közül igen sok a később kifejlődött nagy modern közgazdaságra egyáltalában nem vihető át. Marx elmélete tisztán relatív értékű. Annak, hogy Marx tételeinek a modern nagy hiteléletre való alkalmazása ily szörnyszülötteket hozott a világra, oka az, hogy egyrészt Marx könyvében a hiteléletről szóló részek a leggyengébbek, másrészt, hogy ő könyvének megírása pillanatában előfordult efemer és gyorsan múló pénzügyi jelenségekre támaszkodott. Ebből következik, hogy Marx „Kapital”-jában a III. kötet első részének fejtegetései minden, a pénzügyi szakmában jártas modern emberre azt a benyomást teszik, hogy a pénz és hitel kérdésben Marx csak igen relatív értékű ismereteket szerzett magának, és nagyon kulináris igazságokhoz jutott el, melyeket néha pöffeszkedő gorombaságokkal akar pótolni. A hitelkérdésről szóló fejtegetései majdnem kizáróan az 1857-iki angol bankankétnek anyagán alapulnak, és akkor aktuális, ma már részben teljesen kitaposott, részben bennünket soha nem érdekelt kérdésekre szorítkoznak. (Engels azután még tovább viszi a kicsinyességet avval, hogy az egyik, ezelőtt 60 esztendővel kihallgatott bankszakértőn, akit Marx folyton csúfol, nagyot rúg azért, mert mint bankár Engelséknek a magánügyeit rosszul intézte el.) De e hibán kívül még nagyobb az, hogy mikor a profitnak a megoszlását akarja megmagyarázni, és a szerinte az iparban megszerzett Mehrwert-et a forgalomban tovább kíséri, teljesen belebonyolódik abba, hogy miképp lehetséges, hogy az előre megszabott nagyságú profiton az iparos és a pénzkölcsönző később osztozván, a pénzkölcsönző szervezet maga is munkát végez, és tisztviselőket, munkásokat tartván, kiknek fizetni kell, ezek is produkálnak valamit, holott Marx szerint ők már semmit sem produkálhatnak, mert a profittermelés már az ő munkájuk előtt be van fejezve. Ezt szerintem lehetetlen megmagyarázni, és ennek tulajdonítom azt is, hogy Varga Jenő népbiztos nálunk oly rettentő ellentétbe jutott a pénzintézeti tisztviselőkkel, mikor végül azt kellett nekik mondania, hogy menjenek utcát seperni. De Marx nemcsak ebben nem aktuális és nem állandó. Mihelyt rájöttünk arra, hogy a modern pénzgazdaságba az ő elméletét lehetetlen belehelyezni, akkor látjuk, hogy még legerősebb oldala, az ipari kapitalizmusnak a bírálata és boncolása is efemer, tehát jórészben relatív volt. Nevezetesen, ha a most meggyújtott világosságnál visszamegyünk Marx első kötetére, azt látjuk, hogy ő egész okoskodását az Angliában az 1850- és 6o-as években volt Frühkapitalismus rendszerére alapította, midőn kisüzemekből alakultak a gyárak egészségtelen, munkásnyomorító üzemeken keresztül. De a Frühkapitalismusnak ez a rendszere ma már nemcsak nincs meg Angliában, de Magyarországon soha nem is volt meg, miután Magyarországon a gyárépítés sokkal később, éppen a hitelgazdaságra támaszkodva, melyet Marx megérteni nem tudott, indult meg. Végül nemcsak pénzügyileg nem volt igaza Marxnak, nemcsak ipari boncolása túlzott, de a termelési processzus fundamentumánál, a mezőgazdaságnál, oly végtelen szakadékba esett, melyből kimenekülés nincs. Erre nézve ma már tragikomikum, ha idézem következő tételét: „da die Erde nicht das Produkt der Arbeit ist, also auch keinen Wert hat.” Más helyen pedig kicsúfolja azt az illúziót: „dass der Boden selbst Wert hat”. Ennélfogva a föld termőerejét, melyből a gazdasági termelés kiindul, egyáltalában nem ismeri el, amelynél pedig kézzelfoghatóbb tény nincs, sőt ez a kézzelfogható tény mentett meg bennünket részben a bolsevizmus alatt. De ő nem ismeri el, mert akkor rendszere összeomlik. Nemcsak nem ismeri el, de mennél tovább haladunk konstrukciójában, annál inkább összedűl a torony, melyet fel akar építeni. Sőt tovább is megy. Az 50-es években megjövendölte azt, hogy a kapitalizmus rendszere „schliesst als Regei Selbstbewirtschaftung des

Grundeigentums aus”, és miután Angliában akkor a bérleti rendszer volt túlnyomó, felállítja a tételt, hogy a mezőgazdák lassanként nem maguk fogják kezelni földjeiket, hanem mind bérlőkké változnak. Azóta Angliában is megfordult az irány, és ma bolondnak tartják azt, aki mást mond, mint hogy a kisparcella felé való törekvés a legbiztosabb és legreálisabb igazsága az egész közgazdaságnak. Mint mindenütt, Engels itt is túlozza Marxot, mégpedig gyűlöletes módon. Jellemző erre nézve egy a „Kapital”-ban olvasható jegyzete: „Glücklicherweise ist noch lange nicht alles Steppenland in Bebauung genommen; es ist noch übrig genug vorhanden, um den ganzen europaischen grossen Grundbesitz zu ruinieren und den kleinen obendrein”. Tehát örömujjongásban tör ki afelett, hogy Amerikában még annyi termőföld fog felszabadulni, hogy nemcsak Európa nagy földbirtokosait, de még a kisbirtokosokat is tönkre fogja tenni. A prófécia nem vált be, de a gyűlöletes szándék feledhetetlenül itt áll előttünk. Mindez a tanulság mit jelent? Jelenti azt, hogy az egységesnek s abszolút érvényűnek hirdetett marxizmus tanépületében oly részek vannak, melyek állandóknak csak látszanak, de voltaképpen egy túlhaladott kornak időszaki jelenségeire támaszkodva, a mai hitelélet szövevényére — mely nélkül modern közgazdaság nincsen — egyáltalán nem alkalmazhatók. A bolsevizmusnak, ennek az alkalmi marxizmusnak, kellett jönnie, hogy irtózatos fáklyájával bevilágítson a marxizmus épületének titkaiba, és a világosság fényénél megmutassa nekünk azokat a pontokat, hol nem állandó elvekről, hanem alkalmi és hibás konstrukciókról volt ott szó, s ezért mihelyt a való megpróbáltatás percei elkövetkeztek, kellett, hogy saját áligazságainak súlya alatt menthetetlenül összeomoljanak. Ezért vallom, hogy a munkásosztály szociális fejlődése tovább fog haladni, de a marxizmus a nagy próba után belső szerkezetében megrendült. HEGEDŰS LÓRÁNT. Nyomtatható változat Értékelve: 3.00 pont az 5-ből. Megosztás