Isten ostora és a tetrarkhák II

Tóth Gyula: A kitalált középkoron túl

Szkítiától Maghrebig

Isten ostora és a tetrarkhák II. 2012.06.09. Természetesen én is éreztem, hogy az előző részben felvázolt gondolatmenet további megerősítésre szorul. Történt azonban, hogy egyszer, Kézai Simon mester krónikájából a magyarok első bejövetelének történetét olvasgatva a következő döbbenetes szavak kerültek elém: „S minthogy azon időben Pannoniát, Pamfiliát, Frigiát, Macedoniát és Dalmatiát a longobárd nemzetből Szabaria városából származott Macrinus hadfolytatásban tanult tetrárkha kormányozta, hallván hogy a húnok a Tisza mellé telepedtek s országát napról napra szaggatják, országa népével rájok támadni félvén, követeket külde a rómaiakhoz, hogy a húnok ellen hadi népet és segítséget kérjen, mert a rómaiak részéről parancsol vala az említett országokban.” Álljunk meg egy pillanatra! … Mit mond itt Kézai Simon? … Nem kevesebbet állít, mint hogy a magyarok első bejövetelének idején Pannonián, Pamfilián, Frígián, Macedonián és Dalmácián egy Macrinus nevű TETRÁRKHA uralkodott! Ahogy korábban is írtam, a tetrarchia volt a Római birodalom legrövidebb életű hatalmi struktúrája! Ezt a rendszert 292-ben vezette be Diocletianus császár, és 306-ban – éppen Nagy Konstantin felbukkanásával – a tetrarchia kora már véget is ért! Ha tehát Kézai Simon azt állítja, hogy Attila bejövetele idején itt egy tetrárkha uralkodott, akkor annak a bejövetelnek bizony 306 előtt kellett történnie! Amikor ezzel a meglepő adattal szembesültem eszembe jutott, hogy krónikáinkban a hun történet elbeszélésekor felbukkan egy felettébb titokzatos szereplő. Ez pedig nem más, mint az a Veronai Detre (Kézainál Ditrik), akit a rómaiak ebben az időben királyként emeltek maguk fölé. A hunok felbukkanásától megrémült Macrinus tetrárkha ezt a Detrét hívta segítségül a hunok ellen: „A rómaiak osztán Veronai Ditriket, alemann nemzetet, emelék önkényt akkor magok fölé királylyá, kit meg is kértek, hogy vígyen Macrinusnak segítséget.” (Kézai) Krónikáink részletesen ismertetik Macrinus és Detre hadi előkészületeit, a tárnokvölgyi és czézönmauri csaták lefolyását, majd azt is elbeszélik, hogy a rómaiak czézönmaurnál elszenvedett veresége után ez a Veronai Detre taktikát váltott és színleg meghódolt Attila király előtt: „S miután a czézönmauri ütközetben a rómaiak megbuktak és szerte szét széledtek, Ethele király megtére népe táborába s néhány nap ott tanyázék tiszántúli szállásán. Azután Szevényben ünnepélyes udvart tartata: mellyre Németország fejedelmeivel Veronai Ditrik is megjelenvén, Ethelének és a húnoknak, mint mondják, teljesen meghódola, és rá vevé a királyt, hogy a nyúgoti tartományokat támadja meg. Kinek tanácsát Ethele elfogadván, tüstént parancsolá, hogy hirdessék meg a hadjáratot.” Figyeljük meg, hogy Attilát tulajdonképpen Detre bíztatta fel, hogy a nyugati területek ellen vonuljon! A galliai hadjáratra tehát, amely során sor került a híres Catalaunumi ütközetre valójában ő beszélte rá Attilát! Sőt azt is tudjuk, hogy ez a Detre volt az, aki Attila halála után elhintette a pártoskodás magvát a hunok között és egymásnak ugrasztotta Attila fiait: „A mint osztán halálának híre terjedt, a föld kereksége elámúla, s ellenségei nem tudják vala, sirjanak-é vagy örűljenek, rettegvén töméntelen sok fiától, kiket mint valamelly népet alig lehetett megszámlálni. Mert azt hitték, hogy majd utána valamellyik fia uralkodik. Azonban Veronai Ditrik és a németországi fejedelmek álnoksága miá, kiknek Ethele király uralkodva nyakokon űl vala, a húnok községe pártokra szakada, ugy hogy némelyek Csabát Ethele királynak a görög császár Honorius leányától való fiát, mások a Krimhild német fejedelemasszonytól született Aladárt törekszenek vala Ethele után királylyá emelni. Mivel pedig a józanabb rész Csabával, az idegen nemzet pedig Aladárral tart vala, azért mind ketten kezdének uralkodni. Ditrik álnokságából osztán, ki Aladárhoz szít vala, kettejök közt a dolog háborúra kerül.”

Elgondolkodtam tehát: ki lehet ez a rejtélyes Veronai Detre, akit a rómaiak ebben az időben királyként emeltek maguk fölé? A Képes Krónika ezt a nevet Detre formában hozza. Amint a fenti idézetekben is láttuk, Kézainál ugyanez a név már Ditrik formában jelenik meg. Sőt azt is tudjuk, hogy a kutatók többsége ezt a Detre – Ditrik nevet a Theodorik névvel hozza összefüggésbe és úgy véli, hogy krónikásaink ezt a Theodorik nevet torzították el. Eltűnődtem tehát: Detre – Ditrik – Theodorik ... ekkor eszembe jutott, hogy talán érdemes lenne megnézni, hogy milyen formában közli ugyanezt a nevet a Tarihi Üngürüsz. Fellapoztam tehát és a következőket olvastam: „De már most Pannonia királya Matrinusz, Németország királyát Tetrikusz-t segítségül hívja föl az oly fenyegetőleg közeledett Hunor nép ellen.” Elkezdtem tehát ízlelgetni ezeket a neveket: Detre – Ditrik – Theodorik – Tetrikusz ... Ekkor hasított belém a felismerés: Ez a Veronai Detre, akinek a nevét a Tarihi Üngürüsz Tetrikusz formában említi, valójában nem TETRIKUSZ volt, hanem TETRARKHOSZ! Vagyis egy tetrarkha! Éppen úgy, mint az őt segítségül hívó Macrinus! Mindketten a Római birodalom tetrakhái, azaz negyedes fejedelmei voltak! Ezeket a tetra – tetrarkha – tetrarkhosz neveket próbálták sokat gúnyolt nemzeti krónikáink Detre – Ditrik – Tetrikusz formában visszaadni! Teljesen egyértelmű tehát, hogy a magyarok első bejövetele az eddig feltételezettnél jóval korábban, a háromszázas évek legelején történt, amikor a rómaiak fölött még tetrarkhák uralkodtak! A témához további érdekes adalékot szolgáltatott Hóman Bálint „A magyar hún-hagyomány és hún-monda” c. munkájának „Kézai hún-krónikájának mondai elemei” c. fejezete. Hóman Bálint úgy vélte, hogy a középkori krónikáinkban felbukkanó Derte alakját krónikásaink Jordanestől vették át, ám műveletlen magyar krónikáshoz méltó módon ezúttal is figyelmetlenül jártak el: „JORDANESnél tehát a hún-krónika Detricusról szóló elbeszélésének minden lényeges részletét és motivumát megtaláljuk, három különböző Theodoricus nevéhez kapcsolva. Ismerve krónikánk viszonyát JORDANEShez és KÉZAI módszerét, semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy a Detréről szóló elbeszélés főforrása JORDANES műve volt; a Theodoricusokat azonban a figyelmetlenül kompiláló krónikás egy személyben olvasztotta össze.” Kézai tehát figyelmetlen volt, hiszen a Hóman Bálint által oly nagyra tartott Jordanes több különböző Theodoricust is ismert, akiknek alakját Kézai állítólag összeolvasztotta. Hóman ezért újból és újból szükségesnek tartja figyelmeztetni olvasóközönségét, hogy nem Kézai, hanem Jordanes az eredeti hiteles forrás: „Detricus JORDANES Theodoricusa. JORDANES azonban négy Theodoricusról szól Attilával kapcsolatban.” Most ne menjünk bele abba, hogy itt is tetten érhető az az önsorsrontó magyar történelemszemlélet, amely még büszke is önnön kisebbrendűségére! Inkább figyeljünk oda Hóman Bálint lényegi mondandójára: Jordanes összesen négy Theodoricusról szól Attilával kapcsolatban! És tudjuk, hogy miért épp négyről szól? Azért, mert ez a Theodoricus név eredetileg tetrarkhoszt jelentett! Abból meg ugyebár egyszerre mindig négy uralkodott a birodalom fölött! Ez az apró információmorzsa is azt erősíti, hogy a hunok első bejövetele valóban a tetrarchia korában történt! Elgondolkodtam tehát a következőkön: Mi a tetrarkhák korának rövid periódusát viszonylag jól ismerjük. Pontosan tudjuk, hogy Diocletianus mikor, hogyan és miért osztotta fel a birodalmát. Tudjuk, hogy kit választott maga mellé társcsászárul és azt is tudjuk, hogy a másik birodalomrész fölött kik kapták meg az augustusi és caesari rangot. Jól ismerjük tehát azt a közeget, amelybe az imént a magyarok első bejövetelét visszahelyeztük. Talán nem volna túl nagy merészség kísérletet tenni arra, hogy a krónikáinkban szereplő Macrinust és Detrét beazonosítsuk. Azt már tudjuk, hogy mindketten tetrarkhák voltak. De vajon melyik történelmi szereplő bújt meg e nevek mögött? Ezen a ponton kezdett újra izgalmassá válni a dolog. Elsőként tehát elkezdtem ízlelgetni Macrinus tetrarkha nevét. Fölmerült bennem, hogy ha Detre nevét a különböző magyar krónikák eltérő alakban jegyezték le és ezeknek az eltérő alakoknak a vizsgálata új felismerésekre vezetett rá minket, akkor talán Macrinus neve is több formában lelhető fel krónikáinkban, amelyeknek a vizsgálata talán ugyanolyan hasznos felismerésekhez vezethet. Gyárfás István „A jász-kunok története” c. munkájának „Etele és a Nagy Hún Birodalom Európában” c. fejezetében össze is gyűjtötte ezeket a különböző formákat:

„A római tetrarcha neve többféle változatokban jön elő: Kézainál Macrin, Thuróczynál és a budai krónikában Matrinus vagy Martinus; Oláhnál, Laziusnál és Mugleinnél Maternus.” Tehát figyeljük meg: MACRINUS – MATRINUS – MARTINUS – MATERNUS. Vajon kit rejthet ez a név? Mit akartak ezzel a névvel üzenni ősi krónikáink? Ekkor eszembe jutott, hogy voltaképpen miért is kezdtem én foglalkozni Diocletianus korával. Azért, mert Diocletianus császár trónra lépésének az évétől elindult egy időszámítási rendszer, amelyről többet szerettem volna megtudni. Ez az időszámítási rendszer pedig nem más volt, mint a Mártír-kor. Miért is hívták Mártír-kornak ezt az időszámítási rendszert? Azért, mert Diocletianus császár 303-ban a birodalom történetének legvéresebb és legbestiálisabb keresztényüldözését szabadította rá Krisztus követőire! Ezen üldöztetések alatt Krisztus-hívők sokasága tartott ki Megváltója mellett és sokan váltak vértanúkká, mártírokká. Eltűnődtem: … Mártírok – Mártír-kor – Macrinus – Matrinus – Martinus … Ekkor döbbentem rá, hogy a MARTINUS valójában nem más, mint MARTIRUS! Az a tetrarkha tehát, aki a tárnokvölgyi és czézönmauri csatákban harcol a hunokkal, alulmarad, majd egyszer s mindenkorra eltűnik a történelem forgószínpadáról, valójában nem más, mint maga Diocletianus! Akivel Isten haragja végzett Attila kardja által! Akinek az uralmát keresztény vértanúk karóba húzott tetemei fémjelezték! Akinek trónra lépésétől elindul a Mártír-kor, és aki éppen ezért „mártíros”, azaz „martirus” császár volt! A Martinus, Maternus, Matrinus és Macrinus nevek csupán ennek a későbbi torzulásai! Már korábban is felfigyeltünk rá, hogy Diocletianus 305-ös lemondása érthetetlen, megmagyarázhatatlan és ugyanakkor példátlan is a Római birodalom történetében. Soha azelőtt és soha aztán nem fordult elő olyan, hogy római császár önként távozott volna a hatalomból. Már a fejezet elején is utalást tettem rá, hogy ez a váratlan „lemondás” talán nem volt véletlen. Ha figyelembe vesszük, hogy Diocletianus azonos krónikáink Macrinusával, akkor rögvest érthetővé válik váratlan eltűnése! Hiszen – ahogy azt Kézai elbeszéli - Macrinus a czézönmauri csatában életét veszti: „Megismervén tehát a húnok, mennyi és millyen a nyúgoti nemzet fegyvere és lelke, neki bátorodva seregökkel Tulna felé indulának, hogy Ditrikkel és Macrinussal megvívjanak. Kiknek jövetelét a mint Ditrik megértette, velök Czézönmaurnál szembe szálla, s reggeltől délestig olly hevesen és dühösen folyt az ütközet, hogy Béla, Réva és Kadocsa dicső hún kapitányok azon viadalban negyvenezered magokkal elestek. Kiknek testeit is onnan visszavivén az említett bálványkőhöz, többi bajtársaik mellé temették. Elesett azon nap Macrinus is a római seregből s minél több német fejedelem, Ditrik homlokán nyillal halálosan megsebesittetvén és csak nem az egész nyugoti sereg fogságba jutván és megszalasztván.” Diocletianus tehát elesik a czézönmauri csatában. Mivel azonban a hunok bejövetele időben elszakadt a tetrarchia korától és az egymással párhuzamosan futó időszámítási rendszerek tévesztése folytán 23 + 45 évvel későbbre tolódott, ezért Diocletianus rejtélyes eltűnését már nem lehetett egy hunoktól elszenvedett vereség számlájára írni. Így az uralkodó történelemkép szerint Diocletianus nem meghal, hanem csak nyugdíjba vonul. Ahogy állítólag ő maga indokolta: „hogy káposztát növeljek a saját kezemmel”. Gondolom a Tisztelt Olvasó is érzi, mennyire hihető ez a fajta magyarázat. Ha azonban a magyarok első bejövetelét visszahelyezzük a tetrarchia korába, és észrevesszük, hogy Macrinus és Diocletianus egyugyanazon személy, akkor azonnal érthetővé válik minden. Macrinus tehát Czézönmaurnál meghal, Detre pedig egy homlokába fúródott nyíllal tér haza, amiért is a magyar mondai hagyomány „vashomlokú” avagy „hallhatatlan” Detrének is nevezi. De ki lehet ez a Detre? Arra ugyebár már korábban rájöttünk, hogy a neve egyszerűen csak arra utal, hogy ő is egy volt a birodalmat kormányzó tetrarkhák közül. De vajon kit tisztelhetünk benne? Elevenítsük fel újra Nagy Konstantin felbukkanásának körülményeit! Amikor a nyugati birodalomrész augustusa Constantinus Chlorus Britanniában váratlanul meghalt, a hozzá hű katonák felrúgva a tetrarchia Diocletianus császár által kidolgozott szabályrendszerét „bíborba öltöztették” fiát, a későbbi Nagy Konstantint. Ez a lépés természetesen felháborította a birodalom többi tetrarkháját, hiszen az öröklési sorrendben Severusnak kellett volna következnie. Galerius császár, aki Diocletianus állítólagos lemondása után a keleti birodalomrész augustusa lett, látva

Konstantin ámokfutását válaszlépésként ki is nevezte Severust a nyugati rész augustusának. Egyre nőtt tehát a káosz a birodalomban. Ráadásul ekkor Róma városában is felbolydultak a kedélyek. Maximianus császár fia, Maxentius, akinek a birodalom irányításában szintén nem osztottak szerepet, Konstantin példáján felbátorodva a praetorianusok elitgárdájának segítségével magához ragadta a hatalmat. Nagyon fontos azonban megfigyelni, hogy ő Konstantinnál lényegesen óvatosabban járt el, ekkor még nem nevezte magát császárnak, csak a jóval szerényebb „princeps invictus” címet vette fel! Olvassuk csak a Wikipédiából: „Maxentius először tartózkodott attól, hogy magát augustusnak vagy caesarnak nevezze, és ezért a princeps invictus címet vette fel. (...) sikerült elismertetnie uralmát Itália középső és déli részein, Korzika szigetén, Szardínián és Szicíliában, valamint az afrikai provinciákban. Itália északi része továbbra is a nyugati részek augustusa, Severus uralma alatt maradt, aki Mediolanumban tartotta székhelyét.” Maxentiusnak tehát (aki ekkor még csak princeps invictus) először a Galerius támogatását élvező és az észak-itáliai területek fölött uralkodó Severussal kellett megküzdenie. Olvassuk tovább a Wikipédiából: „Galerius úgy látta, hogy nem lenne túl nehéz elfojtani a lázadást, és megszüntetni a trónbitorlást, ezért 307 elején Severust küldte Róma ellen egy viszonylag nagy sereg élén. Azonban ennek a seregnek a nagy része éveken át Maxentius apjának, Maximianusnak a parancsnoksága alatt szolgált, és így történhetett, hogy Róma alatt az ostromló sereg nagy része átállt az ostromlottak oldalára, akikhez ekkor már a Maximianus is csatlakozott, újra felvéve az augustus címet. Severusnak nem maradt más választása, minthogy serege megmaradt részével visszavonult Ravennába. Nem sokkal később pedig kénytelen volt megadni magát Maximianusnak, aki megígérte neki, hogy megkímélik az életét. Severus veresége után Maxentius átvette a hatalmat Itália északi része felett is egészen az Alpokig és az Isztriai-félszigetig, és felvette az augustus címet, ami Severus lemondásával megüresedett.” Maxentius tehát Severus legyőzése után az észak-itáliai területek felett is uralkodni kezdett és csak ekkor vette fel a császároknak kijáró augustus címet! Ekkor jutottak eszembe Kézai szavai: „A rómaiak osztán Veronai Ditriket, alemann nemzetet, emelék önkényt akkor magok fölé királylyá, kit meg is kértek, hogy vígyen Macrinusnak segítséget.” Úgy tűnik tehát, hogy krónikáink Veronai Detréje azonos Maximianus császár fiával, Maxentiusszal, aki Konstantin trónbitorlását látva felbátorodik, a praetorianusok segítségével előbb „princeps invictus” lesz, majd Severust legyőzve immár az észak-itáliai területek felett is uralkodni kezd. Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy a krónikáink által említett Veronai Detrét általában azzal a kelet gót Nagy Theodorikkal szokták összefüggésbe hozni, aki ellenfelét, Odoakert kísértetiesen hasonló körülmények között győzte le. Jordanes így számol be erről: „Miután [Theuderich] a Pó folyamon átkelt, Ravennánál, a székvárosnál körülbelül három mérföldnyi távolságban üti fel táborát azon helyen, amelynek neve Pineta. Mikor ezt Odoacer látta, a város falai mögé vonult, s innen éjjelenként lopva gyakorta kijön s a gótok seregét nyugtalanítja s erre nem egyszer-kétszer vállalkozik, hanem gyakorta, majdnem teljes három éven át. De hiába erőlködik, minthogy ekkor már az egész Itália Theoderichot vallotta urának és hódolt akaratának. Csak ő maga küszködött naponként csekély számú híveivel és a rómaiakkal, akik Ravenna falain belül voltak, az éhséggel és a harccal. Mikor ez mit sem használt, követséget küldve bocsánatért könyörög. Theoderich kezdetben engedett is neki, később azonban mégis megfosztotta életétől...” Figyeljük meg tehát, hogy mindkét eseménysorozat Ravenna környékén eszkalálódik. Mindkét esetben azt látjuk, hogy az egyik fejedelem a város falai mögé menekül, a másik pedig hosszasan ostromolja azt. Az ostrom végül mindkét esetben megegyezéssel zárul, az ostromlott fél ígéretet kap a bántatlanságára, ám az ígéret ellenére mégis kivégzik. Úgy fest tehát, hogy krónikáink Detréje, a magát princeps invictusi tisztségbe emelő Maxentius és a keleti gót Nagy Theodorik egy és ugyanazon személy. Detre tehát Maxentius, akinek Severus legyőzése után már csak két riválissal kell megküzdenie. A nyugati birodalomrész fölött uralkodó Konstantinnal és a Tisza mellé telepedett Attilával. Vérbeli római császárként mit tesz tehát? A régi római szabályt alkalmazza: Oszd meg és uralkodj! Elmegy Attila udvarába, színleg meghódol előtte és rábeszéli, hogy vonuljon teljes seregével a nyugati tájak ellen! Vagyis kijátssza egymás ellen az ellenfeleit! A hun királyt rászabadítja nyugati riválisára, a későbbi Nagy Konstantinra!

Mielőtt azonban továbblépnénk, vegyük észre, hogy még mindig van egy fontos szereplő, akit nem azonosítottunk be. Krónikáink ugyanis teljesen egybehangzóan állítják, hogy Attila király feleségül vette Honorius görög császár lányát, és ebből a frigyből született Attila kisebbik fia, Csaba! Már a 2003-as „A magyar krónikák és a kitalált középkor” c. tanulmányomban is rámutattam, hogy mind Attila történetét tanulmányozva, mind pedig a belőle kreált Alarik történetét vizsgálva feltűnő, hogy egyszer csak békén hagyják a Balkánt és nyugat felé fordítják figyelmüket. Már akkor felvetettem, hogy ennek talán éppen az az oka, hogy Attila ekkor veszi feleségül Honorius császár lányát. A galliai hadjárat előtt tehát egy dinasztikus házasság köttetik, ami megalapozza a békét keleti udvarral. De ki lehet ez a rejtélyes Honorius? Tudjuk, hogy valóban élt egy ilyen nevű császár a háromszázas évek végén és a négyszázas évek elején. Bizonyára emlékszünk, hogy még azt is észrevettük, hogy Honorius 423-as halálakor Csaba már pontosan 13 éve időzik az udvarában, ahogy arra krónikáink is utalást tesznek. Ha azonban a hun történetet visszahelyezzük a háromszázas évek elejére, akkor talán ezen az idősíkon is felismerhetjük Honorius történelmi lenyomatát valamelyik tetrarkhában. Honorius beazonosításakor könnyebb dolgunk van, mint gondolnánk. Diocletianus halála után ugyanis a keleti birodalomrész fölött automatikusan a korábbi caesar emelkedett augustusi rangba. Ez a caesar pedig nem más volt, mint Galerius. Kóstolgatni kezdtem e neveket: Galerius – Honorius. Vegyük észre, hogy ezek a nevek amellett, hogy már a dallamuk is hasonló, még az ikerhangok szabályszerűségei szerint is rokoníthatóak! A G hangzó gyakorta alakul át H-vá és arra is találunk példát, amikor az L hang N hangzóvá módosul. Tudjuk, hogy Galerius rossz szemmel nézte mind Konstantin, mind pedig Maxentius törvénytelen trónbitorlását. A törvényesen uralkodó Severust éppen azért küldte korábban Maxentius ellen, hogy ezeknek a törvénytelen állapotoknak véget vessen. Csakhogy Maxentius legyőzte Severust és megszilárdította uralmát Itália fölött. Galerius tehát kényszerűségből elfogadta és jóváhagyta Maxentius uralmát és Maxentius is mindvégig tisztában volt azzal, hogy az egyetlen törvényesen uralkodó császár valójában Galerius. Érdekes megfigyelni, hogy az évszázadokkal később felbukkanó Nagy Theodorik uralma hasonlóképp függött a bizánci udvar jóváhagyásától! A Wikipédia így ír erről: „Máig vitatott, hogy Theuderich ezek után független királyként vagy a keletrómai császárság vazallusaként kormányozta-e Itáliát. Hatalma mindazonáltal nem volt korlátlan. Consulokat például nem nevezhetett ki a császár beleegyezése nélkül; csupán rendeleteket bocsáthatott ki, törvényeket nem (bár a gyakorlatban alig volt különbség e kettő között).” Galerius tehát kényszerűségből jóváhagyta Maxentius (alias Detre, alias Theodorik) uralmát, de Konstantin uralmával már soha nem tudott megbékélni. Így igen valószínű, hogy Galerius Maxentiusszal teljes egyetértésben küldte Attilát a nyugati tartományokat bitorló Konstantin ellen. Attila tehát hadba szólítja seregét és a Duna majd a Rajna vonalát követve eljut Galliába. Csapatokat küld a Hispániába betörő Miramammona ellen, majd döbbenten szembesül a ténnyel, hogy a rómaiak rászedték! A catalaunumi csatamezőn tíz nyugati király néz farkasszemet vele, Aetius római patríciussal együtt. (Aki egyébként azonos a hun történet előtt 44 évvel felbukkanó Stilichoval.) Ráébred, hogy Detre csak a trónbitorló Konstantinnal való leszámolás végett küldte nyugatra, hogy aztán végül vele is leszámoljon. Mindezek után egyáltalán nem csodálkozhatunk rajta, hogy a következő év tavaszán Attila Itália ellen vonul. Sőt az is rendkívül érdekes, hogy krónikáink beszámolója szerint nem is Róma városa ellen készül, sokkal inkább Ravenna városát tekinti elsődleges célpontnak! Bizonyára tudjuk, hogy Nagy Theodorik (alias Detre, alias Maxentius) Ravennából irányította birodalmát. A figyelmes olvasó azonban bizonyára felfigyelt a fenti levezetés ellentmondásaira is. Mielőtt továbblépnénk, nézzük meg miben áll ez az ellentmondás! Tudjuk, hogy Maximianus császár lemondása Diocletianus lemondásával egy időben következett be. A hivatalos történelemkép szerint mielőtt Diocletianus császár visszavonult volna (hogy káposztát neveljen a saját kezével), a nyugati részek augustusát, Maximianust is rábírta a lemondásra. Fölmerül tehát a teljesen logikus kérdés: Hogyan vihetett volna segítséget Diocletianusnak (vagyis krónikáink Macrinusának) az a Veronai Detre, akit Maximianus fiával, Maxentiusszal azonosítottunk? Maxentius nem uralkodhatott Diocletianusszal egy időben, ha apjának és Diocletianusnak a lemondása egyszerre következett be! Hiszen Maxentius trónra lépésekor Diocletianus már visszavonult! Föl lehet vajon oldani ezt az ellentmondást? Igen, föl lehet! Sőt ez az ellentmondás

nem egyszerűen csak feloldható, de egyszerre két rejtélyre is magyarázatot kapunk általa! Egy csapásra világossá és érthetővé válik Maximianus császár különös lemondása és a „hallhatatlan” Detrével kapcsolatos hun mondák eredete! Ugyanis az a Veronai Detre, aki Macrinus segítségére siet, aki harcol a tárnokvölgyi és czézönmauri csatákban, majd nyilat kap a homlokába és úgy tér vissza Rómába, az valójában még Maximianus császár! Ő nem hal meg Czézönmaurnál mint Diocletianus, csupán súlyosan megsebesül és sérülése miatt alkalmatlanná válik az uralkodásra. Látható tehát, hogy Diocletianus és Maximianus „lemondása” tényleg egyszerre következett be és mindkét „lemondás” a czézönmauri ütközet számlájára írható. Az a Veronai Detre azonban, aki nem sokkal ezután megjelenik Attila udvarában, meghódol előtte és ráveszi a nyugati részek elleni hadjáratra, az viszont már nem Maximianus, hanem Maximianus fia, Maxentius! Az Attila udvarában tartózkodó kevésbé tájékozott hunok hírét véve, hogy az a Veronai Detre, aki nem sokkal korábban nyilat kapott a homlokába most eljött, hogy meghódoljon Attila előtt és szemlátomást a legjobb egészségnek örvend, levonták a teljesen logikus következtetést: Ennek a Detrének vagy vasból van a homloka, vagy hallhatatlan! A „Detre” név éppúgy ráillik Maximianusra, mint fiára, Maxentiusra! Hiszen az valójában nem egy tulajdonnév, hanem mindössze annyit jelent, hogy tetrarkha. A kevésbé tájékozott hunok azonban, akik már nem voltak tisztában azzal, hogy ezek nem tulajdonnevek, összekeverték e két személyt és megszületett „vashomlokú” avagy „hallhatatlan” Detre legendája. Vegyük észre, hogy minden különösebb nehézség nélkül tudtuk visszahelyezni Attila történetét a tetrarchia korába! A hun történet nem egyszerűen csak kitűnően illeszkedik a kérdéses korba, de még olyan apró részletek is magyarázatot nyernek, amelyek eddig homályban voltak. Jól beazonosíthatók a szereplők, érthetőek a motivációk, minden szép és logikus rendbe fejlődik fel. Ugyanez a harmonikus összhang a hun történet hivatalos elméletek szerinti időbeli helyén nyomokban sem fedezhető fel. Sőt, mindig is volt egy nyugtalanító ellentmondás, ami Attila korával kapcsolatban gyakorta felmerült bennem. Én a hunok első bejövetelét és pusztító hadjáratait mindig is egyfajta Római birodalom fölött végrehajtott ítéletként fogtam föl. Úgy gondoltam, hogy amikor Attila hatalmas seregei élén térdre kényszerítette a gőgös Rómát az nem egyszerűen csak egy történelmi jelentőségű fegyvertény volt, de egyenesen Isten ítéletének a végrehajtása! Tudniillik az a Róma, amelyet megalomániás és önistenítő császárok irányítottak, amely egyfajta túlburjánzó rákos daganatként rátelepedett az egész kontinensre, a keresztények diocletianusi üldözésével túllépett egy olyan határt, amelyet nem lett volna szabad neki túllépni. Mindig is úgy véltem, hogy ez lehetett az a pont, ahol az isteni türelem véget ért, és Isten szablyája végül lesújtott! Ha ez a fajta vélekedés csak az én gondolatom és az én vélekedésem lenne, akkor nyilván nem kellene különösebb jelentőséget tulajdonítani neki. A probléma azonban az, hogy a kérdéses korszakban valósággal hemzsegnek az olyan leírások, olyan beszámolók, amelyek a hunok által okozott csapást Isten jogos és igazságos ítéleteként értékelik. Több krónikásnál is felmerül a gondolat, hogy ezt a pusztítást nekünk most azért kell elfogadnunk, ezt a poharat azért kell fenékig kiürítenünk, mert Isten jogos ítélete ért el minket bűneink miatt. Csak egyetlen példát hadd hozzak ide Thuróczy János krónikájából: „Ezután Reims városát, a gallok fővárosát vette ostrom alá Attila király. Hatalmas haragra gyulladt ez ellen a város ellen, mert a város polgárai hevesen ellenálltak neki, amikor Catalaunum felé vonult. (...) Volt ebben a városban egy szentéletű püspök, név szerint Nicasius, aki a legszebb erényekkel ékeskedett. (...) Az ostrom alatt a püspök a nővérével együtt állandóan imádkozott. Amikor aztán a hunok még nagyobb erővel ostromolták a várost, és a szerencsétlen polgárok látták, hogy nincs mód a menekülésre (...) jajgatva és sóhajtozva az Isten szentjéhez futottak. (...) Isten embere azonban már korábban, isteni sugallatból tudta, hogy a városra teljes pusztulás vár. Felemelkedett tehát az imádkozásból, mintha valamilyen súlyos álomból ébredt volna, és nagy elszántsággal így felelt a polgároknak: Jól tudtam, hogy ezt a csapást, amelyet a ti vétkeitek okoztak, Isten igazságos ítélete mérte a fejetekre; ezért Isten korbács-csapásait, amelyet mi magunk hívtunk ki, türelmesen és nem ellenkezve, jó reménységben és alázattal kell fogadnunk...”

Majd miután a hunok végül betörtek a városba, ugyanez a Nicasius így szólította meg őket: „Ó, vitéz szolgái az isteni akaratnak!” Teljesen egyértelmű tehát, hogy Attila hadjáratait egyfajta Római birodalom fölött végrehajtott ítéletként értékelni nem utólagos belemagyarázás csupán, hanem mindez teljes mértékben összecseng a korabeli felfogással. Már önmagában az a tény is rendkívül sokatmondó, hogy Attilát a kortársak „flagellum dei”-nek, vagyis Isten ostorának nevezték! Talán emlékszünk Troyes püspökének, Szent Lupusnak az Attilával lefolytatott beszélgetésére. A püspök felteszi a világ meghódítójának a kérdést: "Ki vagy te, ki e földet pusztítod és taposod?" Atilla erre így felelt: "Ego sum Atilla, rex hunorum, flagellum Dei." Vagy ahogy magát a Képes Krónika szerint neveztette: „földkerekség ijedelme, Isten ostora”. Mindezek után gondoljuk meg a következőket: ha Attila galliai és itáliai hadjáratai valóban a négyszázas évek derekán zajlottak volna le, mint ahogy az a ma érvényben lévő hivatalos kronológiából következik, akkor miféle ítéletről beszélhetnénk itt egyáltalán? Kit ostorozott volna Isten ostora és miért? Miért érezték úgy még a kortársak is, hogy Isten jogos és igazságos büntetése érte utol őket? Hiszen a Római birodalom legsötétebb korszaka, a keresztények diocletianusi üldözése ekkor már több mint száz éve a múlté! Európa több mint száz éve keresztény, mindenütt templomok épülnek, mindenütt zsoltárokat énekelnek! Nagy Konstantin már 311-ben kiadta a milánói ediktumot, amelyben vallásbékét hirdetett! 325-ben összehívta a Niceai zsinatot, amelyen ő maga elnökölt! Mi értelme van tehát több mint száz évvel a birodalom legvéresebb és legbestiálisabb korszaka után ítéletet tartani? Hát nem sokkal logikusabb lett volna, ha az ítélet rögtön az elkövetett bűn után sújtott volna le? Vegyük észre, hogy ezekkel a kérdésekkel rá is tapintottunk a dolog lényegére! Ha ugyanis Attila a négyszázas években ostorozza Európát, amikor itt már száz éve keresztény császárok uralkodnak, keresztény templomok épülnek, és jámbor szerzetesek énekelnek dicséretet az Úrnak, akkor a hunok bejövetelét és hadjáratait úgy lehet beállítani, mintha az egy istentelen és pogány fejedelem barbár hordájának kereszténység ellen intézett támadása lett volna! Ellenben ha Attila kardja a tetrarchia idején súlyt le Rómára, amikor a diocletianusi keresztényüldözések már két éve zajlanak, és amikor a római bestialitás a csúcspontjára hág, akkor Attila seregei éppen a pogányságnak és istentelenségnek vetnek véget és a kereszténység védelmében lépnek fel! Ugye a Kedves Olvasó is érzi, hogy ez egyáltalán nem mindegy! Attila bejövetelét tehát szándékosan csúsztatták későbbre. A későbbi századok római restaurációs törekvéseibe Attila sehogy sem illett bele. Hogy pont ő legyen az, aki véget vet a pogány istentelenség korának? Hogy pont az ő fellépése tette volna lehetővé, hogy itt egy keresztény Európa jöhessen létre? Hogy pont az ő kardja által bosszulta volna meg az Isten a keresztény mártírok kiontott vérét? Szó sem lehet róla! Ezt a tényt mindenképpen el kellett fedni, feltétlenül el kellett kendőzni! Így hát a hunok csak a háromszázas évek végén jönnek be, Attila pedig csak az V. század első felében vezeti hadjáratait. A római érdekű nyugati történetírók Attilát elszakították a tetrarchia korától, száz évvel későbbre vetették, hogy őt a kereszténység barbár ellenségének képében tüntethessék fel. Ha nem volnának középkori krónikáink, Kézai Simon, Kálti Márk, Thuróczy János, Hess András és sokan mások, akkor mi sohasem érthettük volna meg ezt a korszakot. Ha ők látszólag ellentmondó adatok közlésével nem vállalják az évszázadokon át tartó gyalázkodást és gúnyolódást, akkor a nyugati történelemhamisítás elérte volna a célját és Attila dicsősége már rég az enyészeté volna. Mi magyarok gyakran keressük történelmi küldetésünket. Próbáljuk megérteni, hogy milyen feladatot bízott ránk a sors. Nem értjük mit keresünk itt a Kárpátok ölében. Nem tudjuk mi végre jöttünk Európába. Vajon miért gyűlt össze az a száznyolc nemzetség Szkítiában? Ezek a hős vitézek vajon milyen nemes feladat végrehajtására vállalkoztak? Miért határozták el, hogy együttes erővel benyomulnak a nyugati tájakra? Ha legközelebb ilyen kérdések foglalkoztatnak bennünket, jussanak eszünkbe Jeremiás próféta szavai: „Oh szablyája az Úrnak, meddig nem nyugszol meg? Rejtsd el magadat a te hüvelyedbe, nyugodjál meg és hallgass! Miképpen nyughatik meg, holott az Úr parancsolt néki? Askalonra és a tenger partjára oda rendelte őt.”