ISSN: ISBN: (puhatáblás), kiadói kód: MX-920

Írta: Sherry Gammon A mű eredeti címe: Unbearable Fordította: Kocsis Anikó Szerkesztő: Vájná Gyöngyi Nyelvi korrektor: Luca Anna Műszaki szerkesztő: Szuperák Attila © Sherry Gammon 2014 © Kocsis Anikó 2015 © Maxim Könyvkiadó Kft. 2015 A kiadvány a szerző engedélyével készült. Borítóterv: Botos Tamás ISSN: 2063-6989 ISBN: 978 963 261 524 0 (puhatáblás), kiadói kód: MX-920 © Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft. Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: [email protected] Felelős kiadó: Puskás Norbert Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

AJÁNLÁS Ezt a könyvet a világ összes Booker-rajongójának ajánlom, és Meeshának, édes angyalomnak

M

uszáj ebben a pink ruhában, Lilah...? - Kikapom a kezéből a rózsaszínű selyemvackot, és görnyedt tartásomról, összeszorított számról lerí, hogy milyen szerencsétlen vagyok. - Tudod, hogy a zöld a kedvenc színem... - Hát, bocsika, te rossz életű macsek... - mosolyog rám Lilah édesen. Mióta szélhordta kis családunk tagja lett, átvette Seth feleségének, Maggie-nek (vagy ahogy gyakran hívom: Meggymagnak) velem kapcsolatos poénkodását, beleértve a nevemből facsart macskás vicceket is. Ami, be kell valljam, jobban szórakoztat, mint kéne... - A diszkont méteráruboltból kifogyott a zöld selyem, úgyhogy törődj bele a rózsaszínbe. - Bájosan int felém, és rám csukja a fürdőszoba ajtaját. Összeszorítom az öklömet, benne a 80-as évek elsőbálozó ruháit idéző rongyot, és felnyögök. - Hát, akkor ez van, szedd össze magad, haver, és vedd fel ezt a vackot. - A mosdó fölötti ovális tükörbe pillantva önmagam képmására bökök. - Te kötötted ezt az átkozott fogadást, hát most megfizetsz! Lilah júniusban robbant be Port Fare életébe, hogy bosszút álljon a bátyjai haláláért. A három kábszerdílerért... Beteg agyú gengszter apja bemesélte neki, hogy én és a legjobb barátom, Seth vagyunk felelősek azért, ami a bátyjaival történt. Ami igaz, igaz: technikai értelemben ez így is van. Hiszen akkoriban Seth meg én a kábszerellenes mobilkommandó titkos ügynökei voltunk, és a Dreser fivéreket éppen ránk osztották.

Akkoriban meg voltam győződve arról, hogy Lilah mindannyiunkat meg akar ölni, bármennyire is hangoztatja, hogy ő csak egy ártatlan gyalog ebben a játszmában. Mindent bevetettem, hogy megkeserítsem az életét, aztán kötöttünk egy fogadást, hogy ha kiderül, igaza volt, akkor bocsánatot kell kérnem mindenkitől a haveri körben, és le kell viaszolnom a kocsiját - egy szál selyemruhában... Nos, kiderült, hogy mégsem nekem volt igazam, ráadásul még feleségül is ment a másik jó barátomhoz, Cole-hoz. Most az ő fürdőjükben ácsorgok, és viszolyogva bámulom a csicsás női holmit a markomban. De hát be kell tartanom, amit ígértem. Hiszen sohasem szegem meg a fogadalmaimat. Kihámozom magam a pólóból, farmerból, és saját ruhámat a pultra rakva elkezdem magamra húzkodni ezt a borzalmas cuccot, aminek száz rétege, fodra van. Úgy áll kifelé rajtam, mint egy sátorlap. Megnézem a bevarrt címkén a méretet. - 3X, ne már...?! - ordítom, és hallom a két nő, Meggymag és Lilah vihogását az ajtó túloldaláról. Visszafordulok a tükör felé, lesimítom a hajam kétségbeesésemben. Igen, igazam volt: a rózsaszín nem áll jól az arcszínemhez, hogy a többi zavaró tényezőről már ne is beszéljünk... A vékony spagettipántot babrálva a vállamon megjelenik lelki szemeim előtt Maggie és Seth nagy, laza pulóvereikben, Cole meg Lilah pedig vastag dzsekiben. - Meg fogok fagyni - morgok magamban. Hiába van még csak október, már beállt a csípős hideg. Milyen jó is itt nekünk, New York állam északi részén... Csak magamat okolhatom ezért az ütődött időzítésért. Ha nem lettem volna nyakig a jogi praxisom beindításában, akkor már túl lennék ezen a nyomorult waxoláson, de valójában ez az első valamennyire is szabad szombatom azóta, hogy otthagytam a rendőrséget. Az is beletelt némi időbe, hogy kiheverjem a nyári afféromat Lilah apjának verőlegényével. Megtapogatom még mindig kissé érzékeny orromat. Hála istennek, a jogi diplomámmal most már nem kell többé erőszakos kalandokba bonyolódnom. Békés, csöndes életet kezdhetek. Ebben a váll nélküli cuccban legalább jól érvényesülnek a bicepszeim. Pózolok kicsit magamnak a tükörben. Azt szoktam mondani, hogy imádok a konditerembe járni, de igazság szerint inkább csak azért megyek, mert a szerelem elkerül, és akkor mi mást tehetnék a

szabadidőmben? - Na, elég volt az önsajnálatból, Gatto! - förmedek a tükörképemre. - Te választottad ezt a szerzetesi létformát. - Ám rögtön ráébredek, hogy az elmúlt két hónapban, amikor együtt dolgoztam az irodám kialakításán Tess Bennett-tel, némileg meggyöngült az elszánt távolságtartásom a szebbik nemtől. A lány a sürgősségin dolgozott korábban, a kórházban, amíg Cole doki meg nem kért, hogy segítsem őt másutt elhelyezkedni, mert elájult egy vérbe borult páciens láttán. Nem tudták használni se vérvételhez, se máshoz. Nekem meg kellett egy titkárnő, és mivel Cole barátom jó munkaerőnek tartotta, felvettem. Okos döntés volt: Tess tudott dolgozni, és nem nézte, hol a munkaidő vége, sokáig benn maradt velem esténként, hogy felállítsuk a nyilvántartási rendszeremet. Aztán lassacskán Tess feloldódott, már megszólalni is mert, amit nem nagyon tett meg, amíg a kórházban dolgozott. Két hét elteltével már rám is mosolygott - a szemembe nézve, és nem csak lesütött szemmel, ahogy korábban mindig az eltelt négy év során. - És micsoda mosolya van mormogom magam elé, és oldalról kezdem nézegetni magam a tükörben. Bárkié volt is ez a ruci, az hétszentség, hogy idefönt volt mit belepakolnia! Eltartom magamtól a mellben bő anyagot, és vigyorognom kell, mert eszembe jut valami. Ha már lúd, legyen kövér, gondolom, és összegyűrve felmarkolom a pólómat, mielőtt még beleszuszakolnám a lábfejemet a förtelmesen flitteres szandálba, amit Lilah odakészített nekem. Még szerencse, hogy nem magas sarkú... Nevetés hullámzik át a nappalin, és füttyszó is fogad, ahogy belépek. Seth odalép hozzám, hogy bekandikáljon méretes dekoltázsomba. - Mi a fene, egy gyors cicifeltöltést is csináltattál? Mit tömködtél be oda? - kíváncsiskodik. - A pólómat - közlöm büszkén, és elhessentem tapogató kezét. Majdnem felvettem a farmergatyámat is ehhez a felsőhöz, de nem akartam túlságosan hasonlítani Dolly Partonra. - Hé, Booker...! - Ahogy Lilah felé fordulok, vaku villan. - Nem szeretném, ha fölraknál az Instagramra - bökök figyelmeztetően a fényképezője felé, és pislognom kell. Aztán megköszörülöm a torkomat, mert nem halogathatom tovább. Essünk túl rajta. - Ha jól emlékszem, azt is megfogadtam, hogy a színetek előtt bocsánatot kérek.

- Nem kell, egyáltalán nem ragaszkodom hozzá - tiltakozik Lilah két kézzel, és úgy rázza a fejét, hogy barna fürtjei le-föl ugrándoznak. - Ha egyszer megígértem, hát megígértem! Mindig tartom a szavam. - Színpadiasán meghajolva kezet csókolok neki. - Ne haragudj, hogy olyan nagyon... izé voltam - Meggymag felé fordulok vigyorogva. - Olyan nagyon nagy... fenékarc. Korábban Maggie segítségét kértem a csúnya beszédem kordában tartásában. Egy régi cserépedényt ki is nevezett erre a célra, és ráírta: „Szitokbödön szutykos szájúaknak‖. Vágott egy rést a fedelébe, hogy amikor kicsúszik valami keresetlen a számon, beletehessek egy negyeddollárost. A munkahelyi asztalomon tartom azóta is. Általában mindig kell bele pénzt tenni. Fejlődésben vagyok még. Felegyenesedem a meghajlásból. - Félre a tréfával, tényleg bocsánatot kérek, Lilah. Átölel. - Kösz, hogy annyira törődsz Duckyval - mondja halkan. így becézi Cole-t, mióta két hónapja, az esküvőjükön kiderült, hogy a valódi neve Duckworth Grimshad. Szegény fickó... - Oké, hagyjuk a nyálas érzelgősséget. Ideje, hogy kimenjek lefagyasztani a hátsómat a narancsbogarad viaszolása közben. Elindulok az ajtó felé. - Hé, Booker, csak nem gondolod, hogy hagylak jéggé fagyni abban a kis spagettipántosban? - Seth nem bírja elnyomni a vigyorát. Jaj, ne... Még mi jöhet ezek után?! - Hoztam neked egy kabátot is. — Seth benyúl egy barna táskába, és előhúz egy rémesen bolyhos, fehér bundaszerűséget. - Ő maga választotta neked! - ragyog büszkén Maggie, miközben én magamra húzom a borzadályt. Épphogy a műmellem alá ér az alja. - Ez csak egy boleró, ne rángasd - magyarázza Maggie, miközben én hátul próbálom lejjebb húzni. - Kösz, haver - vicsorgók Sethre. - Tudjátok, hogy környezetvédő vagyok, úgyhogy nem hordok döglött állatot. - Elkezdem leráncigálni magamról a fehérséget, mire Seth lefogja a kezem. - Booker, Booker... - korhol fejcsóválva. - Ne nézz ennyire ostobának, ez csak műszőrme! - Maggie és Lilah nevet. Cole-ban van annyi tisztesség, hogy összeszorított szájjal leplezni igyekszik a vigyorgást. - Hol van Sofia? - nézek körül. Lilah csak két hónapja tudta meg, hogy halottnak hitt gyermeke mégis életben van. Sofia az anyja kiköpött

mása - és ugyanolyan botrányos karakter. - Szunyál - nyugtat meg Lilah. - Akkor jó. - Semmit sem szeretnék kevésbé, mint hogy Sofia női ruhában lásson. Kezdettől fogva ő a szívem csücske, nem szeretném kiábrándítani, ha már ő az egyetlen nő a földön, aki elhiszi nekem, hogy a vízen is tudok járni. Kimasírozok a házból, nyomomban az egész csapattal. Lilah kocsijára némileg rádőlve, kezemben a sárga ronggyal és a zöld viaszosdobozzal nekilátok a feladatnak. Az ótvaros északi szél ekkor a ruha alá kap, és megbögyörőzi... a bögyörőmet. Nem hiszem el, hogy ilyen szóra fanyalodom, ráadásul gondolatban! - Várhatunk ezzel tavaszig, Book - szólal meg Lilah. - Tényleg, mondjuk azt, hogy kész vagy! - Szó sem lehet róla, amit megígértem, megígértem. - Egy második szélroham megint felkapja a ruha szoknyarészét, miközben a motorháztetőt fényesítem. - Micsoda hülyeség... - morgok, és megpróbálom lesimítgatni a ruhát. Hogy bírják ezt a nők?! - És hogy van a férfiasságod? - kuncog Seth. Ádáz pillantásom csak olaj a tűzre, azaz a jókedvükre. - Igazán legyantázhattad volna a lábadat - fintorog Cole színpadiasán. - Nocsak, talán nem szereted az európai stílust? - Kissé feljebb húzom a lábamon a selymet. - Ezt nem európainak, inkább mamutbundának nevezném - jegyzi meg Cole, a Kétbalkéz, és megigazítja a kilazult kötést a csuklóján. Már megint baleset érte... A kocsi hátulján folytatom a viaszolást, miközben énekelve dünnyögöm: - Én, a kis autómosó tündér... - Még mindig nem adtam fel, hogy összehozzalak a lánnyal, akit a lakberendezési tanfolyamon ismertem meg, Book. Nagyon helyes... És csinos! - mondja Maggie. Ó, egek... Amióta ő meg Seth összeházasodott júniusban, egyfolytában azon töri magát, hogy összehozzon valakivel. - Adtam neked egy kívánságlistát már régen. Ennek fényében kijelented, hogy ez a hölgyemény megugorja a szintet nálam? érdeklődöm udvariasan. - Magas, és vörös a haja - mondja biztatóan. - És a lista többi részével mi van...? - Ne már, Book, nőj már fel! - fakad ki Maggie, és harciasan

vékonyka csípőjére teszi a kezét. - Azok a bizonyos dolgok nekem nagyon fontosak, Magocska. Muszáj, hogy kézbe tudjon venni egy fegyvert, és tudjon is bánni vele! Én aztán nem akarok egy elkényeztetett kis nyafkát feleségnek. Egy afféle anyámasszony katonáját női kiadásban. Nyifi-nyafi-nyuszit... Imádom szívatni Maggie-t. Tudom, mennyire utálja a fegyvereket, ezért aztán nem is tud lőni. - Nem vagyok nyifi-nyafi, te idétlen Garfield - duzzog. Ami enyhe kifejezés, mert ha valaki, hát ő aztán egyáltalán nem nyifi-nyafi. Ellenkezőleg - igazi harcos típus: eltökélt, erős. Kemény fából faragták. Tizennyolc évig élt egy erőszakos alkoholista anyával, innen a keménysége. - Azt is mondtam, hogy AB negatív legyen a vércsoportja emlékeztetem, és újra megdörgölök a kocsiajtón egy különösen makacs foltot. - De ez már tényleg vicc, ugye? Micsoda ökör lista ez - morgolódik. - Vagyis inkább te vagy az ökör... - Megcsóválja a fejét. - A cickód mellesleg éppen kibuggyan - mutat a ruha mellrészére, ahol a begyürt trikó éppen kifelé igyekszik. Visszanyomkodom a helyére, és vígan fütyörészem tovább az autómosós nótát. Nem ártana most már gyorsan befejezni ezt a melót, és levenni ezt az idétlen ruhát. - Mami, Booker bácsi miért van lányruhában? - hasít bele Sofia éles kis hangja békés fütyörészésembe. Megpördülök, és farkasszemet nézek a kis angyallal, aki a mamája mellett ácsorog, és álmosan dörgöli a szemét. - Most lesz mindjárt a halloween, emlékszel? Booker éppen megmutatja a jelmezét, amit majd akkor visel - vágja rá Lilah szemrebbenés nélkül. Felkapja a tetőtől talpig rózsaszínben pompázó kislányt, és a kabátja szárnyát rákanyarítva a csípőjére ülteti a gyereket. - Viccesen néz ki - állapítja meg Sofia. - És miért pucolja a kocsidat? Mielőtt bárki felelhetne neki, egy ütött-kopott Honda Civic parkol le dohogva-köpködve Cole sárga Cape Codja elé. Tess száll ki belőle farmerban és kék pulóverben - fantasztikusan fest. Persze, akkor is fantasztikusan nézne ki, ha egy műanyag bevásárlószatyrot venne magára. Kinyitja a csomagtartót, és bedobja a táskáját, aztán indul a ház felé. Felénk. - Szia, Booker - ereszt meg Tess egy szégyenlős mosolyt felém,

amint elmegy mellettem. - Szép... kis ruha... Imádom, ahogy mosolyog. Lehajtja a fejét, és lesüti a szemét a vastag, fekete pillák mögé. Mások persze azt mondanák, hogy iszonyú gátlásos, de én inkább úgy fogalmaznék - és talán nem lőnék nagyon mellé -, hogy kicsit félős. A haját feketére festeti, és sötét kontaktlencsét hord. Elég régóta vagyok zsaru ahhoz, hogy rögtön kiszúrjam, ha valaki álcázza magát. Ezt Tessnél is rögtön kiszúrtam. - Tudod, fogadtunk, és szeretem állni a szavam - magyarázkodom, és gyorsan átmegyek a kocsi túloldalára. Ennek a büntinek már hamar véget kell vetni, mielőtt még valaki erre járna. - Szia,Tess - üdvözli őt Lilah. - Elég jól fest a fickó ebben a ruhában, nem? Tess a műmelleimre néz. - Hát, biztos, hogy jobban kitölti a ruhát elöl, mint én tenném - jegyzi meg. Ó, basszus... Elfelejtettem, hogy többféleképp vagyok ciki merthogy a cici... Ugyanakkor tetszik Tess válasza - még sohasem próbálkozott azzal, hogy bármi humorosat mondjon. - Jó benyögés, Tess - nevetek, és megpróbálom a műszőrme kabátkát ráhuzigálni a mümelleimre. Tess elpirul. - Bocsi, asszem, ezt nem kellett volna... Inkább... - Tess, nincs miért elnézést kérned - szól rá Meggymag. - Én ugyanezt gondoltam magammal kapcsolatban. - Maggie és Lilah vidoran összeüti az öklét nagy egyetértésében. Tess a felemelt keze mögé rejti a mosolyát. - Sajnálom, hogy nem szóltam a jövetelemről, de elfelejtettem, melyik étterembe beszéltük meg... - Tessnek nincs mobilja. Felajánlottam neki, hogy a cég nevében finanszírozok neki egyet, de makacsul tiltakozott. Mivel sohasem szokott makacskodni semmiben, hát ráhagytam, nem akartam erőltetni. - Lilah meg én amúgy is meg akartuk veled beszélni a dolgot - feleli Maggie. - Menjünk be, amíg Booker nem végez a dolgával. Meg lehet itt fagyni. Te vega vagy, igaz? - Csak a lusta változatban - helyesbít Tess, ahogy a három nő elindul befelé Sofiával együtt, aki még mindig az anyján csüng. - Az meg mi? - firtatja Maggie. -Eszem csirkét és tejterméket, csak marhát és sertést nem. A készételeket is kerülöm, amennyire tudom, de például egy jó kis csokis sütinek egyszerűen nem tudok ellenállni. - Még látom Tess büntudatos arcát, aztán magukra csukják az ajtót. Mintha a csokis süti bűn volna!

Ha valaki, én aztán nagyon is tudom, hogy Tess mit eszik, és mit nem. Ha kimegyünk enni valahová, mindig salátát eszik. Én meg nem akarok akkora neandervölgyi húszabálónak látszani, amekkora valójában vagyok, ezért én is igyekszem beérni a salátával. Jaj, mit nem adnék most egy nagy szelet marhasültért a Zsíros Száj Grillbárban... - Ez egy igazi szépség, ez a lány... - lép mellém Seth, és kizökkent húsos gondolataimból. - Azért megnyugtató a tudat, hogy egész mondatokat is hallani tőle. - Seth nekidől a kocsinak éppen ott, ahol az imént viaszoltam. - Még mindig randiztok? - Tényleg randiztok? - kapja fel a fejét Cole. - Elhozta az esküvőmre, nem emlékszel? - jegyzi meg Seth. Maggie mondta a minap, hogy ezek ketten moziba mentek két héttel ezelőtt. - Na, az a mozi nem randi volt. Csak megemlítette, hogy elmegy megnézni az új Star Trektet, amit én is éppen meg akartam nézni, úgyhogy csatlakoztam hozzá, ennyi. - Utoljára megsimítom a kocsi oldalát, és ráteszem a viaszra a fedelet. - Hát akkor mondd meg, hányszor voltatok ebédelni az utóbbi... mondjuk hat hétben? - firtatta Cole. - Fogalmam sincs... - dörzsölgetem a tarkómat. Nem akarok most erről csevegni velük. - Talán hússzor, de ezek mindig munkaebédek voltak. - Két barátomnak tágra nyílik a szeme. - Mivel éppen az irodámat csináltuk, ha nem emlékeznétek. Valamit csak kellett közben enni is, nem? Nem azt akarom mondani, hogy nem csinos, meg minden, de hát... - Én kedvelem, te nem? - Cole kiveszi a wakszos dobozt a kezemből, és kikapja a rongyot is a másikból, de el is ejti nyomban. Ahogy lehajolunk érte, persze összeütjük a fejünket. - Úgy értem, hogy semmi olyan nincs benne, amit ne lehetne kedvelni... - Cole a fejét dörzsöli. - Kedves lány, szorgalmas, jól is dolgozik. - És nevet a vicceimen, ami szép dolog - teszem hozzá, miközben a nyomorult ruhát igazgatom magamon. A spagettipánt bevág a vállamba. - Most már többet beszél, amióta együtt dolgozunk. Tudtátok, hogy gimiben focizott? Vagyis dehogy, azt a kanadai, lacrosse nevű labdaelkapós krikettféleséget művelte. - Cole rázza a fejét. - És balettozott is. De a fő, hogy amikor ott van a közelemben, nyugalom száll meg. Béke... Nem érzem szükségét, hogy megjátsszam magam, vagy erőlködjem. Önmagam lehetek. Kivéve a húsevés terén, de hát

magamnak csinálok ebből gondot, neki ehhez semmi köze. - A barátaimra pillantok, és rájövök, hogy ez a duma eléggé árulkodó. Mint egy szerelmes óvodás... Lehajtott fejjel megpróbálok férfiasan őszinte lenni. - Na jó, bevallom, hogy kedvelem. Nagyon is. Jobban, mint szeretném... - Tétován vakargatom az állam. - Bocs, de ezt nem értem. Miért zavar ez téged? - Cole megint ledobja a rongyot, de most hagyom, hogy ő vegye fel, egyedül. - Doki, hová tetted a szemed? Nem látod, hogy álcázza magát? Vajon ki elől bujkál? És egyáltalán, minek kell neki rejtőzködnie? vetem fel. - Akár egy maffiatag is lehet, aki túl akar járni az eszünkön. Seth égnek emeli a tekintetét. - Na jó, talán nem bűnöző, de azért ezt a maffiadolgot jobb komolyan venni. Talán az exe van a dologban... Seth most már a kezébe temeti az arcát. - Jó, csak ötletelek. A lényeg, hogy nem szeretnék több zűrt az életemben. Ezért hagytam ott a rendőrséget is. A munka már az agyamra ment, elhomályosította az ítélőképességemet. Átvette az irányítást az életem felett. Nem emlékeztek, hogy bántam Lilah-val, mielőtt hozzád ment volna, Cole? Cole megveregeti a hátamat. - Dehogyisnem, Booker, és most is túlreagálod a dolgot Tess-szel. Nem te mondtad éppen, hogy nyugodt vagy a jelenlétében? Miért nem ebben az érzésedben bízol? - Lehet, hogy ez csak afféle vihar előtti csend - makacskodom. Figyu, miután állást változtattam, azóta nem volt egyetlen pánikrohamom sem. Megint normális az életem, és ezt nagyon szeretem. - Kibújok a szandálból, a nyomorék flitterek belevájódtak a lábujjaimba. - Mellesleg Tess azt mondta a minap, hogy a házasságot börtönnek tekinti. - Tényleg ilyet mondott volna? Ki sem néztem volna belőle egy ilyen merész mondatot. - Seth megint dévajul megpiszkálja a műmelleimet. - El a kezekkel a kincseimtől! - Összefonom a karom a mellkasomon. - Múlt hónapban elég katasztrofálisan kezelt... illetve nem kezelt le egy ügynököt, akkor tartottam neki egy kis kommunikációs önérvényesitő tréninget. Szinte megsemmisült, amikor a fickót egyszerűen nem tudta levakarni. Valami elintéznivalóm volt, és mire odaértem, ő már teljes pánikban volt. Simán kirúgtam azt az alakot, és hosszasan elbeszélgettem Tess-szel arról, hogy ne hagyja magát legközelebb. Most már jobban csinálja. - Ha engem kérdezel, szerintem ne próbáld megítélni őt anélkül,

hogy semmit sem tudsz róla - mondja Seth, miközben a tornác felé megyünk. - Talán csak egy szupergátlásos fajta. - Hát lehet. Ti ketten azt gondoljátok, hogy mindenkinek meg kell házasodnia, hogy aztán boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. Elfelejtitek, hogy én egyszer már végigcsináltam ezt a házasságosdit. Megrázom a fejem, nehogy feljöjjenek az emlékek Nikkolynnról. Soha többé nem akarok ilyen katasztrófát hozni a fejemre. - Nem mindenki olyan szerencsés, mint ti. - Csak meg kell találnod a megfelelő személyt, Book, és nem belerohanni egy bármilyen kapcsolatba. Nikkolynnt három hete ismerted csak, amikor elvetted! - mutat rá Seth a tényre teljesen fölöslegesen. - Talán így van, talán nem. Vagy az van, hogy én túl sok vagyok egyetlen nőnek. Úgyhogy meg kell osztanom ezt a Booker nevű fickót több irányban - ingerlem a barátaimat. Seth megcsúszik a lépcsőn, úgy röhög. - Van még valaki a világon, aki nem érti, hogy miért nem vagy még házas? - Akárhogy is, viccen kívül úgy gondolom, hogy nem kell elsietnem a második házasságomat, ha egyáltalán lesz még egy. Megtanultam a leckét. Egy fagyos szélroham megint felkapja a ruhámat, ahogy a lányok jönnek kifelé. Szegény Tess felnyög, ahogy a hajába kap a hideg levegő. Utálja a telet. - Elmegyünk ebédelni - közli Meggymag, és röpke csókot nyom Seth szájára, ahogy összetalálkoznak a lépcsőn. - Cole, csinálnál egy szendvicset addig is Sofiának? Csak egy órácskára szaladunk ki. - Lilah felágaskodik, hogy megcsókolhassa a férjét. Legalább húsz centivel alacsonyabb Cole-nál. - Boldogan, úrnőm. - Colé lehajol Sofía előtt, és a kislány a nyakába ugrik. - Inkább spagettit csinálj! Légyszi, papi! - Sofia nem édeslánya Cole-nak, de az én barátom szívében pont olyan, mintha az lenne. Az örökbefogadást én intéztem. A kutyabőrös arisztokrata apja nem akart részese lenni a dolognak, ami nagyban egyszerűsítette a papírmunkát. Lilah kifényezett kocsijára mutatok színpadias mozdulattal. - Köszönöm. Jó ember vagy, Booker, bárki bármit mond. És elhiszem, hogy férfiember vagy, még ennek dacára is - bök a műcicimre.

- Csak ennyit láttok belőlem, amikor rám néztek? - panaszkodom játékosan, és átölelem magam. - Nekem agyam is van, nem tudjátok?! Tess leszegi a fejét, hogy a gyönyörű mosolyát megint csak a föld lássa, senki más. Keresztülvillan az agyamon, hogy talán mégis csak nagyon félénk, semmi egyéb, és megint túlreagálom a helyzetet. De valahogy tudom, hogy nem csak erről van szó. Viszont nem igazán akaródzik tudni, hogy mi a baj vele. Most az egyszer magamévá teszem a „boldogok a lelki szegények‖ kitételt - jobb nem tudni mindent... Nem akarok több zűrzavart az életemben. Ám be kell valljam, hogy ez csak önámítás. Mostantól csak ezen fogok rágódni, már tudom előre. Ennyit a nyugodt életről és a lelki békéről...

Kilenc és fél évvel korábban

-

Lúzerek, hagyjatok / Mi vagyunk a bajnokok...

Hangosan zengjük, és büszkén. A focicsapatból is berohannak a haverok, hogy együtt ünnepeljük a nyerő gólt. A gólomat. A lacrosse csapatom éppen most nyerte meg a bajnokságot, úgyhogy azzal vannak elfoglalva, hogy engem - a csapatkapitányukat - széles vállukra emeljenek. Immár nem csak a Santa Mesa gimi Oroszlánok névre hallgató csapata vagyunk, hanem az állami bajnokság nyertesei is. Az ég kéken ragyog odafönt. A sistergő 34 fokos hőmérséklet pont olyan, amilyennek szeretem: forró. Körbemegyünk a pályán, miközben a bajnokos dalt ordítjuk teli tüdőből - már vagy ezredszer. Vörös hajamba sár tapad, az arcom is mocskos, csakúgy, mint kék-arany mezem. Már berekedtem a sok sikítástól, a hangom alig hallható, de nem nagyon izgat. Nyertünk! Egy nehéz szezonban, sok küzdelemmel, és éppen én, a fiatal újonc szereztem a nyertes gólt a csapatnak. Már három egyetemtől is kaptam ajánlatot teljes ösztöndíjra, egy itteni kis főiskolától pedig részleges támogatást igazi szerelmemre, a táncra. Nekem áll a világ! - Tess! Tess! - Ha ez a Mr. Dél-Kalifornia külsejű fickó, aki a nevem kiabálja, nem hadonászik vadul az orrom előtt, akkor észre sem veszem. Kár lett volna! A fiú olyan, mint egy hollywoodi filmsztár: finoman markáns, napbarnította arc, szőke haj. Hajajjj... És még magas is! Kedveltem a magas fiúkat, hiszen én sem vagyok egy törpike a 180as magasságommal.

- Tony, tegyél már le! - Többször meg kell paskolnom a focista srác fejét, aki a vállán visz, hogy figyeljen végre rám. - Mi van,Tess? - kiabálja túl a hangzavart felpillantva. - Azt mondtam, hogy tegyél le! - mutatok a földre. - Csinálunk még egy kört, nem? - harsogja úgy, mintha ez magától értetődne. - Tony, már háromszor körbementünk. - Na ja, de ha most leraklak, akkor összetaposnak. Micsoda tömeg... Igaza volt. Az osztálytársaim is beözönlenek a pályára, mindenki ott kavarog körülöttünk a sáros, csupasz gödröcskékkel tarkított fűben, kiabálnak, éljeneznek, énekelnek. A hiányzó fűcsomók egynémelyikét az én ütőm vájta, erre büszke lehetek. Ikertestvérem, Abby fel-le ugrándozik, nekem integet vadul, és a nevem visítozza. A hangzavarban nem hallom, de le tudom olvasni a szájáról. A bátyám Abby mellett áll, karjával egy lány derekát öleli, akit még nem láttam. Ő is büszkén integet felém. Hirtelen eszembe jut az imént látott jóképű, szőke fickó. Hátranézek, hátha még látom, de nem... Na, puff neki! Estefelé Holly, az edzőnk két asszisztensével bulit tart nekünk a tengerparton. A kaliforniai San Diego kertvárosaiban sok minden miatt jó lakni: az egyik, hogy le lehet menni a tengerpartra. Aztán jó még, hogy az időjárás többnyire szuper. A buli fő oka, hogy győztünk, de arról is szól, hogy nemsokára vége az iskolának. Alig hiszem el, hogy jön a végzős évem. Az idő mintha rohant volna velem ezidáig... Kikapok egy vizesüveget a hűtőládából, és elindulok vele a part felé, hogy megnézzem a napnyugtát. Kell egy kis nyugalom - kezd elegem lenni a sivítozó lányokból, az egymás tenyerét csapkodó fiúkból. Az érettségi közeledtével hamarosan elveszítjük a fél csapatot, de kész vagyok megbirkózni a helyzettel. Szeretem a kihívásokat; szeretem, amikor zajlik az élet. Akkor élek igazán. Terese Layla Selleck nem szokott meghátrálni. Olyan nincs... Ahogy a partot ostromló hullámokat néztem és hallgattam, emlékképek cikáztak a fejemben: az első balettórám hatévesen... A tanár azt mondta anyámnak, hogy ne vesztegesse a pénzét, amikor felmerült, hogy a megfelelő fejlődésem érdekében esetleg különórákat kéne vennem. „Ennyi táncóra elég Tessnek. Talán egy kis torna jót tenne neki, meg hogy csináljon valami jópofát a többi lánnyal, de a tánc nem az ő terepe. Nincs meg benne az a plusz, ami ahhoz kéne.‖ Akkor egy hétig sírtam. Végül az apám leült velem, és azt mondta,

két lehetőségem van: - Lépj tovább, felejtsd el, vagy bizonyítsd be, hogy a tanárod téved! - Az utóbbi verzió mellett döntöttem. A szüleim táncos DVD-ket vettek ki a könyvtárból, és én minden fölös percemet gyakorlásra fordítottam. Három évvel később a helyi elit balettiskola felvett, és rá hét évre szólót táncolhattam A hattyúk tava-ban. Hát igen. Akkor sem adtam föl, ma sem hátráltam meg, és a jövő szezonban sem fogok. A hűs esti szél lúdbőrt borzol rám - csak egy farmersort és egy zöld, váll nélküli top van rajtam. A narancs és vörös csíkozású eget bámulva dörzsölgetni kezdem a karomat, hogy felmelegedjek. Gyűlölöm a hideget... Jó, azért nincs hideg, de nekem már a 22 fok is kevés. - Gyönyörű... - zendül mögöttem egy férfias hang. Olyan gyorsan pördülök meg, hogy oldalra kell lépjek, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat. A magas, szőke isten, aki odaszólt nekem korábban...! Csak most hófehér nadrágban és ingben van, és ó jaj... Nagyon szívdöglesztően mosolyog rám. Ahogy a tengeri szél széles vállára és mellkasára tapasztja az inget, kirajzolódnak az izmai. Hm, nem semmi... - Szia - vigyorgok idétlenül. Jaj, ne... Tess, szedd össze magad! Igen, gyönyörű a naplemente ma. - Jesszusom, még közelebb jön. Rászólok magamra, hogy nyugi... Ez a fickó valószínűleg már főiskolás, úgyhogy nem lenne szerencsés idétlen gimnazistának látszani. Vagyis annak, ami valójában vagyok. - Nem a naplementére gondoltam, bár az is nagyon szép. Hanem rád! - Ragyogó fogakat villant a mosolyával. - Köszönöm. - Megigazítom szétzilálódott lófarkamat, aztán zsebre dugom a kezem. - Garen vagyok. Garen Johnson. Az unokatesóm, Jessie az utánpótláscsapatnál van - magyarázza. - Eljöttem érte, hogy hazavigyem, de közben megláttalak itt kint, egyedül. Már a meccs óta szerettem volna találkozni veled. Remélem, nem bánod. - A szeme még mosolygósabbá válik, ahogy hozzáteszi: - Nagyon klassz volt a meccsetek. - Köszi. Terese Selleck vagyok, de Tessnek szólít mindenki. Belenézek acélszürke, fekete pillákkal keretezett szemébe. Szép! És legalább tíz centivel magasabb nálam.Tökéletes! - A Terese nagyon szép név - ha nem bánod, én maradnék annál. Újabb mosoly, és érzem, hogy elvesztem... A nevemet nem túlságosan szeretem, ezért is hívatom magam Tessnek, de eszem ágában sincs

emiatt vitába keveredni Mr. Tökéllyel. Úgy hív, ahogy akar... - Jessie azt mondja, hogy még nem vagy végzős, ez igaz? Még sohasem hallottam olyasmit, hogy egy fiatalabb játékos legyen a csapatkapitány az utánpótlásban. - Összevont szemöldöke enyhe csalódottságról árulkodik, ha jól látom. - Azt hittem, idősebb vagy. - Szerencsés vagyok, szerintem. Amúgy csak kilencedikben kezdtem a lacrosse-t - mesélem, aztán gyorsan hozzáteszem: - Pár hónap múlva tizennyolc leszek. - Jó, hát az a pár hónap valójában hét és fél... - Remek - bólint. Mintha kifogynánk hirtelen a szavakból mindketten. Az óceán felé fordulunk. Garen felvesz egy törött kagylóhéjat, és párszor megforgatja az ujjai között. Aztán lendíti a karját, hogy bedobja a vízbe. Megállítom. - Várj... - Elé nyújtom a markom, ő meg beleteszi a kagylót; közben az ujjvégei megcirógatják a tenyeremet. - Nézd, milyen szép ez a fele! mosolygok fel rá. - Ha tökéletes lenne, akkor lenne csak érdemes megtartani, de ez csak egy vacak, törött darab - ráncolja a homlokát. - Szerintem meg nem így van. Nem a tökéletességtől lesz valami szép. Odaadod? Nekem tetszik, megtartanám... - Végigsimítom a csorba kis szivárványtöredéket. - Persze, hogyne, bár mint mondtam, nem ér semmit. - Megint a naplemente felé fordul. - Szóval te egy lacrosse csodagyerek vagy, aki szereti a tenger hulladékait - nevet fel. - Mondj még valamit magadról! - Táncolok is, leginkább balettot. Leginkább abban reménykedem, hogy fősuli után egy utazó balett-társulathoz szegődhetek el. Elismerően bólint, mire felbátorodva folytatom. - Elég jó sportlövő is vagyok légpuskával, de a pisztollyal is elboldogulok. - Szereted a fegyvereket? - húzza össze megint a szemöldökét. - Én nem vagyok nagy barátjuk. Na, puff neki... Kutatok az agyamban, hogy valami olyasmit mondjak, ami tetszeni fog neki. - Az anyám is utálja a fegyvereket. Amikor az apám kivisz minket a testvéreimmel célba lőni, sohase jön velünk. Életében el nem sütött egy fegyvert, de olyan fegyvert még csak kézbe venni sem hajlandó, amelyik töltve van. - Édesanyád nagyon intelligens, ez biztos. - Ha Garent még mindig zavarná a fegyverek iránti vonzalmam, hát jól elrejti egy újabb ragyogó mosoly mögé.

Jessie fut felénk a homokban, amint éppen a szörf iránti rajongásomról pletykálok. - Garen! - ugrik lelkesen bátyja karjába. - Hé, te rosszcsont, összekoszolod a nadrágomat. - Leteszi az unokahúgát, és lesöprögeti a homokszemeket a nadrágjáról. Tetszik, amikor egy pasi ad a külsejére. A körülöttem lévő srácok az iskolában, a pályán nagyon nem ilyenek. - Apád kért, hogy vigyelek haza. Mehetünk? - Naná. Téged ne vigyünk el egy darabig, Tess? - néz rám Jessie. Elise úgy tíz perce elment Shane-nel. Ugye, vele jöttél? - Jaj, már megint...! Ezt nem hiszem el. Elise a legjobb barátnőm annak ellenére, hogy megőrül a fiúkért. Máskor is előfordult már, hogy egyedül kellett hazamennem, mert ő összejött valami sráccal. - Elviszlek szívesen - ajánlkozik Garen. Ó, igen! Ez a nap már nem is lehetne jobb! Garen meg én az egész hétvégét együtt töltjük. Megtudom, hogy a Harvardra jár, és politikatudományt tanul. - Egy nap majd én leszek az elnök - jelenti ki. - Már mindent elterveztem. Íme, az életprogramom: most a Harvardra járok, még egy év az alapképzés, aztán még végigcsinálok három évet, meglesz a mesterfokozatom 23 éves koromra. Aztán elveszem feleségül a legszebb nőt a világon. Megsimítja az arcomat. - Aztán felemelkedem a ranglétrán, tekintélyes politikus leszek, és 28 évesen indulok a képviselőségért. - Ez lenyűgöző terv - felelem. - Várj, ez még nem minden. Két évig leszek képviselő, aztán szenátor. Negyvenegy évesen megválasztanak az Egyesült Államok legfiatalabb elnökének - így ráverek egy évet Theodore Rooseveltre. Fülig ért a mosolya. - O, és majdnem elfelejtettem: amikor 30 leszek, az én tökéletes feleségem gyermeket szül nekem. Nem állhatom meg nevetés nélkül. - Hát te aztán tényleg mindent kiterveltél. - Még szép. És mindez így fog megtörténni. Itt-ott talán egy-két apró változtatást eszközlök majd a terven, de nagyjából így lesz minden - szögezi le magabiztosan. - Ha az ember nagyon akar valamit, és tűzönvízen át meg is tesz mindent érte, akkor eléri. - Én is így gondolom. - Végre egy hímnemű, aki tudja, hogy mit akar! Mennyivel jobb, mint a legutóbbi srác, akinek a legmerészebb álma az volt, hogy valami ostoba videojátékban, ami a mániája volt, a

következő szintre léphessen. - Mintha lelki társak volnánk, nem? - Garen a vállával megböki a vállamat. Nem érzem agresszívnak, csak magabiztosnak, eltökéltnek. Tetszik úgy, ahogy van. Vasárnap este visszamegy Massachusettsbe, aminek a szüleim nagyon örülnek. - Már egyetemista - horkan fel apa. - Tess, neked inkább korodbeliekkel kéne randiznod! Emellett még csak nem is szimpatikus. Nem tudom megmondani, hogy miért, de valamiért gyanús nekem. Nem nyerte el a bizalmamat. Az apám figyelmeztetése süket fülekre talál nálam. Garen megbabonáz: választékosán fejezi ki magát, okos, ambiciózus. Sikeréhsége ragályos. A szüleim kedvéért érettségiig csak SMS-eket váltunk, illetve telefonon beszélünk. Garen eljön a bizonyítványosztó ünnepségemre, és utána elvisz engem és a szüléimét vacsorázni. - Kérlek, ne ugorj fejest a semmibe - mondja anyám este, lefekvés előtt. Garen egész este elbűvölően csevegett, és nagyon udvarias volt, mégse hódította meg a szüleim szívét. - Mami, én a Santa Mesa Állami Egyetemre megyek, ő meg Massachusettsben van. Nincs miért aggódnod - nyugtatgattam. - Azt már mondtam, hogy ő is egy fegyverellenes pacifista? - teszem hozzá abban a reményben, hogy ez kissé meglágyítja a szívét Garen iránt. Kapok egy puszit. - Remek. Akkor menjünk aludni. - Nem olyan lelkes, mint szeretném, de kezdetnek talán megteszi. Két hónap telik el, és Garen repülőn érkezik hozzám egy hosszú hétvégére a Harvardról, hogy segítsen nekem beköltözni az egyetemi kollégiumba. Több sportösztöndíj-ajánlatot elutasítottam, például a Délkarolinai Egyetemét is, de egy kisebb összegűt elfogadtam a Santa Mesán, mert azt táncra adták. Ez egy kis főiskola, amelynek nincs annyi pénze, mint a nagy egyetemeknek. Sebaj, nem számít, csak az, hogy idővel megnyithassam saját táncstúdiómat - azután, hogy beutaztam a világot egy társulattal. Garen komolyan győzköd, hogy nem szabad egyetlen tárgyra építeni mindent - különösen, ha saját vállalkozást szeretnék. Belátom, hogy igaza van, ezért a tánc mellé a közgazdaságiüzleti stúdiumokat is felveszem. Nem egészen erre gondol, de nem nyomul tovább a témában. Legalábbis nem túl gyakran... Annak sem nagyon örül, hogy San Diegóban járok főiskolára. - A Harvardnak nagyon jó üzleti iskolája van - érvel. - Miért nem akarsz közel lenni hozzám?

- Gyűlölöm a hideget. Vagyis inkább nem bírom. Te meg annyi kredites kurzust vettél fel, hogy napi 18 óra is kevés hozzájuk. Úgysem látnálak. - De nem ez a lényeg, hanem az, hogy az én szüleim nem gazdagok. Az apám tanár, és általában nagyon be kell osztaniuk, amijük van. Akár egy részleges ösztöndíjat is feladni a mi helyzetünkben maga volna a luxus. Nem engedhetjük meg magunknak. - Ez elég gyerekes érvelés, Terese - méltatlankodik, és lerakja az utolsó kartondobozomat a kollégiumi szobámban. - És ha már NewYork-i vagy massachusettsi szenátor vagyok, akkor is azt fogod mondani, hogy nem vehetsz részt az életemben, mert esett egy kis hó?! Most vajon házasságról beszél? Annyira megdöbbenek, hogy először nem is tudom, mit mondjak. Garen nem az a lelkizős-érzelmes típus, nagyon ritkán csókol meg. Csak onnan tudom, hogy szeret, hogy egyszer a szülinapomra küldött rózsacsokorhoz mellékelt cédulára ráírta. - Persze, hogy része akarok lenni az életednek, és nem számít, hol kötsz ki - mondom, és elsimítom a hajam az arcomból. - Akkor is odaköltözöm majd hozzád, ha a foglalkozásod hideg éghajlatra vezérel. - Köszönöm. - Homlokon csókol, és meghúzgálja a lófarkamat. Még sose gondoltál rá, hogy levágasd a hajad? Valami divatosabb fazonra. Most már te is egyetemre jársz, és ha majd elnök leszek, akkor tökéletesen kell kinézned, tudod? - Nem tetszik a hajam? - kérdezem megjátszott könnyedséggel, nehogy eláruljam a sértettségemet. - Szerintem gyönyörű hajad van, de úgy hordod, mintha még mindig gimis kislány lennél. Úgy gondolom, hogy lélegzetelállító lennél egy rövidebb, kifinomultabb vonalú frizurával. - Felkap, és körbeforog velem, miközben játékosan harapdálja a nyakamat. - Nem erőltetem, Terese, csak mondom. - Majd meggondolom - mondom, amint letesz a földre. Soha életemben nem akartam rövid hajat, így szeretem. És nem is túl hosszú csak a melltartóm pántjáig ér hátul. Szeretem Garent. Energiája, életigenlése ragályos; mellette úgy érzem, hogy mi, ketten akár meg is hódíthatnánk az egész világot, ha akarnánk. Senki és semmi nem állíthatna meg. Olykor azonban sértőek a megjegyzései, majdhogynem gorombák. Mintha még mindig csak 14 lennék, és Ms. Liddy leckéztetne a balettórán... Aki ragaszkodott hozzá, hogy minden kis táncosnője csontváz legyen, úgyhogy a rosszullétig éheztettem magam, csakhogy neki megfeleljek. Egy nap elájultam az

iskolában, bevittek a kórházba, ahol infúziót kaptam. Apám meg akarta tiltani, hogy táncoljak, anyám, aki higgadtan gondolkodott, és maga is táncolt korábban, azt javasolta, hogy legyek vega. - Akkor majd nem kell éheznie soha többé, mégis vékony lesz. És ráadásul még egészségesebben is fog táplálkozni, mint te, drágám - mondta apámnak, aki ezzel nem vitatkozhatott, lévén egy megszállott hamburger- és chipsfaló. Amikor hazavittek a kórházból, a szüleim leültettek az étkezőasztalhoz, és apám rákezdte: - Kicsim, rájöttem, hogy Ms. Liddy egy igazi diktátor... - Anyám ekkor összevont szemöldökkel oldalba bökte, mire apám nagy szemekkel ránézett. - Hát az, nem? - morogta. Nos, akár az, akár nem, nekünk fontos a te egészséged! Értjük, hogy a tánc az életed. De a szüleid vagyunk, és nem engedhetjük, hogy tönkretedd magad az éhezéssel. Úgyhogy szabunk neked néhány feltételt ahhoz, hogy folytathasd a táncolást. - Micsoda?! - fonom össze felháborodottan a karom. - Jól hallottad. Szeretnénk, ha a tánc mellé találnál egy másik sportot, ahol kiélheted az energiáidat. Anyád főiskolás korában futóatléta volt, mint tudod, és ez nem vonta el őt a tánctól. Sőt, sokkal jobb lett az állóképessége. - Bólintok, de nem túl lelkesen, nem tudom, mi jön még. - Neked nem kell futni - folytatja apám -, a főiskoládnak van egy kitűnő gyeplabdacsapata. - Na persze, apám kézilabdázott a suliban, elfogult a labdajátékok iránt. - Vagy ott van a lacrosse, az is gyönyörű sport - veti közbe anyám - Igen, az is szóba jöhet - ráncolja a homlokát apám. - Tess, mindenképpen kell valami a tánc mellett. Ha tetszik, varrószakkörbe is mehetsz, mindegy, csak ne tegyél fel mindent egy lapra! És arról szó sem lehet, hogy éheztesd magad! Próbálkozz a nyúlkajával, ha az megfelel - anyám megint oldalba böki -, csak egyél normálisan, ifjú hölgy! A lehetőségek szemrevételezése után a lacrosse-t választom. A tánc marad azonban mint első szerelem, bármennyire nem tetszik is Garennek. Úgy érzem, ha része akar lenni az életemnek, ezzel ki kell egyeznie. Távkapcsolatban vagyunk még vagy két évig, amikor Garen végez az egyetemen, és állást kap egy texasi szenátor mellett. - Gyere hozzám feleségül, Terese! Megörülök érted! - könyörög, amikor odarepülök hozzá az első év utáni nyáron. Éppen huszonhárom éves. Tartja magát

az életprogramjához... - De én még húsz sem vagyok! Nem korai még a házasság? vitatkozom. - És mi lesz a tanulmányaimmal? - Texasban is tanulhatsz. Dallasban rengeteg jó főiskola van. Nem mondhatod, hogy a mostani egyetemed az Államok legjobbja, ugye? Akkor meg mit számít, hogy Texasban szerzed meg a diplomádat? Nem először történik, hogy Garen arra céloz, én hozzá képest másodrendű helyre járok. Kapcsolatunk elején már rájöttem, hogy Garen igazi sznob, legalábbis ami az iskolákat illeti. Megpróbáltam felülemelkedni ezen, és bemagyaráztam magamnak, hogy ő egy karrierorientált, ambiciózus ember - és amúgy sincs tökéletes férfi a földön. Mindenkinek van valami hibája. És ha a sznobizmus hiba, hát vannak ennél nagyobbak is... Nyugodtan megbékélhetek vele. - Kérlek, költözz ide, Terese! Vagy talán nem szeretsz, netán van valakid? - kérdi, és szürke szeme összeszűkül. - Persze, hogy nincs! - Hozzásimulok. - Nagyon cuki vagy, amikor féltékenynek látlak! - mosolygok rá. - Jó, meggondolom a javaslatodat... Garen a következő két hétben folyton ezzel nyaggat. Egyszer tényleg nagy politikus lesz belőle. A szüleim egyáltalán nem lelkesednek a házasságért és a költözésért, mert úgy érzik, túl erőszakosan nyomul. Figyelmeztetnek, hogy a házasság komoly dolog, ne vegyem félvállról. „Ez nem olyasmi, amibe csak úgy beleugrunk, aztán meg kiugrunk belőle, Tess‖, figyelmeztet apám. Végül mégis csak belemegyek a házasságba, mert szeretem Garent, és tudom, hogy megvan benne minden, amire egy nő vágyhat. A szüleim álomesküvőt rendeznek nekem. Hogyan hozzák ki apám tanári fizetéséből, rejtély - azzal együtt, hogy igyekszem ott csökkenteni a költségeket, ahol csak lehet: nem veszek ruhát, inkább bérelek egyet a kölcsönzőből, és legjobb barátnőm, Marta szüleinek kertjében tarthatjuk a fogadást. Az apja ügyvéd, és szenzációs házuk van egy lélegzetelállító parkkal. A bátyám, Craig a menyasszonyával, Michelle-lel, és persze ikertestvérem, Abby segítenek nekem feldíszíteni a kertet. Tüllöket és szikrázó fényfüzéreket aggatunk mindenhová. A testvérem nagyon jó dekoratőr, ezért hagyom magam meggyőzni, hogy a tüllt egy kis

természetes szizállal egyensúlyozzuk ki. Amikor először elmondja az ötletét, bolondnak nézem: - Szizál?! Biztos vagy benne? Mintha afféle bunkó hegylakók lennénk, nem? - Amikor minden a helyére kerül (a virágok kivételével, amiket csak aznap hoznak frissen), kiderül, hogy neki van igaza. Nagyon jól fest. Megkapom azt az álomesküvőt, amire világéletemben vágytam. Holnap hozzámegyek a nagy Őhöz, álmaim fehér lovon ülő szőke hercegéhez. Az esküvő napján Garen furán csöndes, ahogy a szülei is. Eddig csak néhányszor találkoztam velük, de tisztán érzem, hogy nemigen érdeklem őket. A szertartás során azon aggódom, nehogy otthagyjon egyszer csak az oltár előtt, egyedül. Három számot végigtáncolunk, aztán elmegy a svédasztalhoz ennivalóért. A fotósnak szinte küzdenie kell, hogy pár képet csinálhasson rólunk. A fogadás után gyorsan elhagyjuk a házat, és egy csodás tengerparti hotelba megyünk. Egyszerre vagyok izgatott és ideges. Garen az első együttlétünket a nászéjszakára tartogatta, és most elfog a bizonytalanság. Mi van, ha csalódni fog bennem? - Garen, ez a szálloda gyönyörű ezzel az óceáni kilátással, és hogy még privát jacuzzink is van...! Nahát! - álmélkodom, és megpróbálom visszanyelni a torkomba toluló idegességgombócot. - Egy kicsit jobb, mint a nyomi vidéki kerti parti, nem? - gondosan felakasztja a frakkját, és kioldja a nyakkendőjét. - Nyomi kerti parti...?! - fortyanok fel, és az idegességet felváltja bennem a bosszúság. - De hiszen gyönyörű volt az egész... - Nem,Terese, nem volt az. - Lassan kioldja a cipőfűzőjét, és gondosan beteszi a fekete lakk lábbeliket a gardróbszekrénybe. - Azok a szánalmas virágok félig el voltak már hervadva, a dekoráció olcsó házi barkácscucc. De tényleg - ki használ manapság úszógyertyákat? Meg szizált? Nevetséges... Ciki volt az egész. Hogy a fenébe tudom majd használni a fotókat pár év múlva a kampányomban? Senki sem vesz majd komolyan. Azt fogják gondolni, hogy valami faragatlan fickó vagyok, és nem egy elsőosztályú Ivy League-diplomás. - Garen, ez nagyon durva... nem mindenkinek van számolatlanul pénze otthon. - Letépem a fejemről a fátylat, és ledobom a 

Mexikói agavéfajta rostjából készült kötél, zsineg

toalettasztalra. - Akaszd fel a helyére, normálisan! Most rögtön! - szól rám a fátyolra mutatva. - Majd elrakom, amikor akarom! - fonom össze a karom, és próbálom visszanyelni a dühömet. Hiszen ő a férjem, nem az apám! Nem utasítgathat így, mint egy gyereket. Garen halkan ezt sziszegi felém: - Akaszd be! A szekrénybe. Most! - Egy másodpercre átfut az agyamon, hogy mindjárt meg is üt. Egy lépést hátrálok, ahogy felém jön, de gyorsan megpróbálok úrrá lenni az ösztöneimen. Biztosan túlreagálom a helyzetet, gondolom. Majd beakasztom a szekrénybe, amint készen vagyok - felelem. Csak egy kicsit reszket a hangom, de azért állom a sarat. Nem is látom, ahogy lendül a keze, csak azt érzem, hogy ég az arcom. Visszakézből ütött pofon. Megragadja a vállamat. Az ujjai belemélyednek a húsomba. Ettől biztosan véraláfutásom lesz. Annyira megráz, hogy még a fogaim is összekoccannak. -Azt mondtam, hogy MOST. - Hagyd abba, ez fáj! - Kitépem magam a keze közül, miközben legördül a könny az arcomon. Ahogy felém lép, hátrahátrahőkölök, eltakarom a szemem, és akaratlanul felsikoltok egy kicsit. - Terese... - Garen magához húz, és a hajam kezdi simogatni. - Ó, Terese, bocsáss meg! Annyira sajnálom. - Előhúz egy zsebkendőt, és felitatja a könnyeimet. Egy vérfoltot látok rajta, ahogy elveszi az arcomról a textildarabot. Amit aztán gondosan összehajtogatva visszatesz a zsebébe - Ez nem fog többé előfordulni, esküszöm - fogadkozik. - Csak megőrjít, amikor olyan durván szólsz hozzám. Nem szabad elfelejtenem, hogy más a családi hátterünk. - Más a hátterünk? - Visszahőkölök döbbenetemben. - Azt akarod mondani, hogy mivel gazdag családból jössz, akár meg is üthetsz engem? Hát nagyon tévedsz! Igen, nem fog többé előfordulni, mert nem fogom hagyni! Nem egyezek ki az erőszakkal, érted? - Igen, persze - feleli merev arccal. Hátralép, és vesz egy mély lélegzetet. - Bocsáss meg, Terese, hosszú volt a nap. Az esküvői fogadás miatti csalódottságomat rajtad töltöttem ki, és ez igazságtalan. Nem fog többé előfordulni. Leül az ágy szélére, és a kezébe temeti az arcát. - Még sohasem ütöttem meg senkit. Nem is tudom, mi történt velem. Annyira szégyellem magam.

Könnyes szemmel néz fel rám. - Garen... - Leülök mellé, és megenyhülve átfogom a vállát. - Igen, hosszú volt a nap mindkettőnknek. Felejtsük el, ami történt! Örökre. - Beletúrok szőke hajába. - Köszönöm, Terese. Meg sem érdemellek. - Gyöngéden megcsókolja még mindig égő arcomat. - Megígérem, hogy soha, de soha... Bólintok. - Oké, borítsunk rá fátylat... Inkább lássunk neki a nászi teendőknek - mosolygok reményeim szerint csábítóan, és arra gondolok, hogy remélem, nem fogom megbánni ezt a házasságot Garennel.

Vissza a jelenbe

N

em bánnád, ha inkább a saját kocsimmal jönnék mögötted? kérdezem Lilah-t, miközben az autója felé vezet minket. Intek Bookernek - ennek a csaknem kétméteres, faltól falig vigyorával gödröcskéket villantó, barna szemű fickónak. Most sem marad el válaszul emblematikus mosolya, ami félig csábos-szexi, félig ingerkedően játékos. Ha még valaha beleszeretnék egy hímneműbe, könnyen lehet, hogy ő lenne a választottam. Ha... De soha nem fogok még egyszer ebbe az utcába bemenni. Soha! - Tess, figyeltem a kocsidat, amikor leparkoltál, és nem volt túl biztató a hangja. Biztos vagy benne, hogy nem akarsz velünk jönni? firtatja Lilah, miközben Maggie már száll is be a frissen kifényezett, narancssárga VW bogárba. - Be kell ugranom a Walgreensbe - magyarázom. - Az étterem mellett van, úgyhogy... - Nekem is kell onnan ez meg az, úgyhogy megállhatunk visszafelé - javasolja Maggie, és hozzáteszi: - Lilah-nak igaza van a kocsiddal kapcsolatban. Tényleg elég pocsék a motorhangja. - Hát akkor ezt meg is beszéltük - mosolyog Lilah kedvesen. Tudom, hogy csak segíteni akarnak, nekem viszont megint hajat kell festenem, és ott akarom megvenni a festéket. - Hát jó - egyezem bele nem túl lelkesen. - Akkor hozom a táskámat. - Kiveszem a csomagtartóból a pénzt a táskával együtt, és

gyorsan beszállok melléjük. Lilah bekapcsolja a zenét az étterembe menet. Magamban mosolyogva gondolok arra, miközben halkan Ricky Martin szól, hogy milyen helyes Lilah-tól, hogy a halott anyukája kedvenc számait hallgatja. És vele együtt dúdol. - Mit szól Cole ahhoz, hogy szerelmes vagy Ricky Martinba? nevet Maggie. - Nem fociznak egy pályán: Ricky csak a plátói szerelmem, Cole viszont testestül-lelkestül birtokol engem! - Lilah felhangosítja a zenét, és veri a taktust a kormányon. Az elmúlt két hónapban Lilah és Maggie mindent megtesz, hogy barátkozzam velük. Hetente legalább egyszer elhívnak valahová. Múlt héten a plázában töltöttünk egy egész napot, amikor az új lakberendezési vállalkozásuk keretében indított munkához vásároltak mindenfélét. Közben arckezelést és manikűrt is csináltattunk magunknak. Már évek óta nem volt részem ennyi önkényeztetésben. Utoljára a szalagavatómra készültem így. Ami már az ősködbe vész... Miután elszöktem Garentől négy évvel ezelőtt, mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot. El akartam tűnni, felszívódni, láthatatlanná válni. Ami egészen más életet követel meg, mint amiben korábban volt részem sportolóként és táncosként, amikor mindig az előtérben álltam. Most pedig akkor vagyok a legboldogabb, ha az árnyékban állhatok, háttérbe húzódva, ahol senki sem vesz észre. Vagy legalábbis azt hittem, két hónappal ezelőttig, hogy ez így jó. A két pár és Booker közelében rá kellett jönnöm, mennyire elmagányosodtam. Nyomorult lettem, aki rejtőzködik, és fél mindentől, mindenkitől. Vissza kéne kapnom az életemet, nem kéne annyira rettegnem, hogy Garen megtalál. Mert a félelem még mindig áthatja az éjszakáimat és a nappalaimat is. Leparkolunk az új vegaétterem, a Zöld előtt. - Tényleg jó hely lehet - jegyzi meg Maggie, ahogy a csupa üveg épület felé haladunk. - Még csak egy hónapja vannak nyitva, és máris asztalt kell foglalni, ha valaki itt akar vacsizni. Ahogy az üvegfalra pillantva meglátom a tükörképünket, muszáj mosolyognom. Lilah, aki eredetileg arizonai, ugyanolyan vastag pulcsit visel, mint én - bár az övé narancsszínű, az enyém meg kékesszürke, hogy ne legyek feltűnő. Maggie viszont, aki tősgyökeres Port Fare-i, és hozzá van szokva ehhez a rémes hideghez, csak egy pólóban és

farmerban van. Már a látványtól is borzonganom kell. - Fázol? - kérdi Maggie. - Szerintem Lilah csomagtartójában van egy kölcsönpulcsi, ami az enyém, kiveheted magadnak. - Nem fázom, csak akkor, ha rád nézek! Hogyhogy nem fagysz meg? - kérdezem, ahogy belépünk a tiszta fehér épületbe. Maggie felnevet. - Megszoktam ezt a klímát. Gondolom, te még nem. Hova valósi vagy? - Kaliforniába - felelem, miközben a pincérnő egy bokszba vezet minket, ami az egyik külső ablaknál van. Szuper, így aztán tényleg meg fogok fagyni... - Nem árt, ha tudod,Tess: Port Fare-ben csak kétféle időjárás van: hideg és még hidegebb - szögezi le Lilah fanyarul. - Ha ezt az ember észben tartja, akkor nincs gond. - Ez így nem egészen igaz - szegi fel a fejét Meggymag. - Négy évszakunk van nekünk is: nyár, előtél, tél és utótél. Az elő- és utótél nem más, mint egy nagy pocsolya eső, ónos eső és hókupac. - És míg a tél ronda hideg, a nyár izzasztóan meleg - teszi hozzá Lilah. - És miért vagy itt, ha ennyire nem bírod? - Fázósan ölelgetem magam, mert az ablakon át beszivárog a kinti hideg. - Az emberek miatt. Imádom az ittenieket. Barátságosak, kedvesek, még ha a tél nem is az. Ez így már nem olyan rossz üzlet... - Lilah ránéz a telefonjára. Ebben igaza van. Mosolyogva nézem újdonsült barátnőimet, amint az étlapot böngészik. Jó érzés, hogy megint vannak barátaim, akikben megbízhatok, és nem kell folyton alakoskodnom a jelenlétükben. Nagyon vágyom már arra, hogy egyszer normális életem lehessen. Már az is elég lenne, ha láthatnám a családomat. De nem, még nem lehet. Majd egyszer... Később. Próbálok nem odafigyelni sajgó szívemre. Egy kék Ford Fusion áll meg éppen az ablakunk előtt. A sofőr rükvercbe kapcsol, és észvesztő tempóban parkol be. Garennek is ilyen kocsija volt. A nyakam nyújtogatom, hogy lássam, texasi-e a rendszáma, de innen, ahol ülök, nem látni. Lejjebb csúszom ültömben, és a táskámat az ölembe kapva kétségbeesetten próbálom kivenni a sofőr arcvonásait. A táskámban folyton magammal hordok egy pisztolyt, persze nincs hozzá engedélyem, mert ahhoz bepillantást kéne engednem a hatóságoknak az életembe, és jelentkeznem San Diegóban és Texasban is a hivataloknál.

Úgyhogy ez ki van zárva. Hunyorogva figyelem a kocsit. A férfi, aki kiszáll a vezetőülésből, baseballsapkát visel, amitől nem látni rendesen sem az arcát, sem a haját. Garen sohasem hordott se kalapot, se sapkát, főleg nem baseballt. A fickó folyton hátranézeget, mintha valakire várna. Tess, túlreagálod, mondom magamnak. Nyugi! Régebben valahogy jobban féken tudtam tartani a szorongást. Már elegem van abból, hogy folyton félnem kell. Hogy minden zörejre összerezzenek, és akkor is megijedek, ha hirtelen fölbukkan valaki előttem az utcasarkon. Amikor hármasban jógázunk Maggie-vel és Lilah-val, és a végén lazítunk, akkor is alig bírom lehunyni a szemem. Na, megint muszáj odanéznem arra a kocsira... A fickó leveszi a sapkát, és látom, hogy szőke a haja... Jesszusom! Nem, ez nem lehet Garen. Már négy éve vége a kettőnk dolgának. Egészen biztosan továbblépett már. Idegesen összegyűröm a szalvétámat, és megint odasandítok. A fickó éppen elhajt a kocsival, az utasülésben egy csinos kis barna nővel. Sóhajtok egyet. A gyomromban enyhül a görcs. Elkeserít, hogy ilyen semmiség miatt képes vagyok ennyire kiakadni. Begyüröm a tönkretett szalvétát a táskámba, és megpróbálom reszkető kezemet az asztalra rögzítve végignézni az étlapot. Elég ebből, Tess! - Itt semmiféle hús sincs? - forgatja Maggie az étlapot tanácstalanul. - Ez egy vega hely, Meggymag. - Igen, Lilah, tudom, de még a Kék Kaktuszban is van hamburger, pedig az elvileg egy mexikói kajálda. - Hát, úgy tűnik, a Zöldben nem figyelnek annyira a húsevőkre, mint amennyire a Kaktuszban a gringókra. - Lilah összecsukja az étlapot. Lerakom az enyémet az asztalra. - Figyu, nem muszáj itt ennünk! Tudjátok, hogy nem vagyok vad vega, még csak nem is tartom mindig az étrendet. Az a lusta fajta vagyok. - Garen utálta, amikor ezt mondtam magamról. „Rendelj egy steaket, Terese, és láss neki rendesen‖, morgott nem egyszer. „Te nem lusta vega vagy, hanem egy lusta nő, ha már erről van szó!‖ - Nem, szó sem lehet róla. Nem árt nekem sem, ha kicsit kiszállok a komfortzónámból. A tofus Caesar-saláta nagyon ínycsiklandónak látszik. - Maggie felmosolyog a hozzánk lépő pincérnőre.

Mindannyian salátát és ízesített ásványvizet rendelünk - kivéve Lilah-t, aki most sem mond le a diétás kólájáról. - No, akkor számolj be nekünk, hogy milyen Bookernek dolgozni? vigyorog Lilah dévajul. - Szuper. Ragyogó főnök, türelmes és kedves. Nagyon tud dolgozni, és jól bánik az ügyfelekkel. Okos és vicces. Folyton nevettet. Kuncognom kell, mert eszembe jut, mit mondott a lepukkant kis kocsijáról a minap: hogy olyan gusztustalan, hogy még a macskák is elkerülik. Amiről eszembe jut valami: - Maggie, már annyiszor akartam kérdezni... Miért szólítjátok Bookert mindig valamilyen macskanéven? - Tudod, ugye, hogy a neve, Gatto olaszul macskát jelent? Bólintok. - Szóval az úgy volt, hogy amikor katona volt, egy küldetéshez mindenkinek kódnevet kellett választania. A nevéhez illően valami nagymacskafélét akart, párducot vagy leopárdot, ha már... A csapata viszont úgy tett, mintha elfelejtették volna, és elkezdték mindenféle macskaneveken szólítani - Garfield, Sylvester és a többi. Gondolhatod, hogy mennyire élvezte... Nekem viszont nagyon tetszett a dolog. Maggie szája fülig ér. - Amikor Seth ezt elmondta, elhatároztam, hogy továbbviszem ezt a katonás hagyományt, és azóta is szívatom vele. Bármilyen macskanév jó, akár könyvben szerepel, akár filmen, bármiben. Jó muri... - Kitaláltam egy újat - közli Lilah csillogó szemmel. - Grimalkin. Ő shakespeare-i macsek. - Remek! - Maggie már írja is be a telefonjába. - Melyik darabban van? - Macbeth - felelem Lilah helyett. - Te is Shakespeare-rajongó vagy? - érdeklődik Lilah tágra nyílt szemmel. - Nem, csak emlékszem rá a suliból - vallom be. - Nem nagyon élvezem a darabjait, bár a vígjátékok még elmennek, de a tragédiák túl lehangolóak. A szerelmi történetei is. Mint a Rómeó és Júlia. Ugyan miért kéne az embernek megölnie magát csak azért, mert a szerelme meghalt? Oké, az ember szomorú meg gyászol, de hogy öngyilkos legyen...? Képtelenség. - Booker csaknem ugyanezt mondta tegnap - mondja Maggie fura kis félmosollyal. - És még okos és jóképű is... - szalad ki belőlem meggondolatlanul.

Ahogy felpillantok a két lányra, két óriási vigyort látok magam előtt. - Mi az? - kérdezem feszülten. - Akkor... kedveled Bookert? - firtatja Lilah. - Úgy értem, hogy... tetszik? - Nem. Vagyis, mint barátot, igen, kedvelem, de nem a romantikus értelemben gondolok rá. Hát, vaknak kéne lennie egy nőnek ahhoz, hogy ne vegye észre, milyen, nem? - Jogos - helyesel Lilah. - Bár nem annyira jóképű, mint Cole. - ...vagy mint Seth - szól közbe Maggie. Nem akarok vitát kavarni, úgyhogy nem mondom, hogy bár a párjaik tényleg nagyon szívdöglesztőek, mégis csak Booker közülük a legkülönb. A legszexisebb. Nekem meg új élet kéne... - Book jó ember, és nagyon szórakoztató - jegyzem meg tömören. Arról hallgatok, hogy azt is szeretem, hogy fegyverrel járkál. Mindenhová. Tud magára vigyázni. A két lány sokatmondóan pillant egymásra. Ugyan, kit akarok átverni? Booker igenis olyan érzéseket ébreszt bennem, amikről már régen lemondtam. Amikről azt hittem, számomra már nem létezhetnek. Biztosra vettem, hogy Garen kiölt belőlem minden efféle érzelmet, de szó szerint. A gerincemen hideg kúszik fel, amint arra az utolsó borzalmas napra gondolok... A boglyas hajú, pirospozsgás pincérnő ekkor - szerencsére kizökkent lidércnyomásos gondolataimból, mert elénk rakja a rendelt ételt. - Maggie? Maggie Brown? - kiált fel az aprócska nő. - Ó, egek! Az érettségi óta nem láttalak! Tetszik a hajad. - Szia. Melody. Köszi, és már nem Brown vagyok, hanem Prescott. - Maggie felemeli gyűrűs kezét a lány felé, és mosolyog, de nem túl melegen. - Igen, tudom. Hillary Jeffers mondta, hogy muszáj volt férjhez menned. Úgy látom, még elég sok van hátra... Mármint időben... - A nyakát nyújtogatva próbálja kivenni Maggie haskörméretét. - Igen, de csak azért, mert nem vagyok terhes. Hillary szeret fecsegni - egyenesedik ki Maggie ültében. - Szóval nem vagy terhes... - állapítja meg olyan nyilvánvaló csalódottsággal a lány, hogy az már kimondottan durva.

Tudom, hogy nem szabad senkit sem azonnal megítélni, de ez a kis nőci nagyon nem tetszik nekem sem. Maggie se rajong érte, és látom, ahogy elkerüli vele a szemkontaktust, és inkább a salátájára összpontosít. - Nos hát, Hillary egy darabig biztos nem fog pletykálni azok után, ami vele történt a múlt héten - csipog Melody, és álszent sajnálkozás mögé rejti a vigyorát. - Mi történt Hillaryvel? - Maggie felnéz, egyenesen a pincérnő szemébe. - Hát te nem tudod? Hol élsz, az erdőben? - csodálkozik Melody. - Nem, csak éppen el volt foglalva a diplomavédéssel és az új lakberendezési stúdiója beindításával - szólal meg Lilah nem túl barátságosan. - Ismerjük egymást? - húzza fel az orrát Melody. - Ő a sógornőm, Lilah Colter, ő pedig a barátnőm, Tess Bennett mutat be bennünket Maggie. - Lányok, ő pedig Melody Winkmyer. Ő, Hillary meg én egy suliba jártunk. Kicsit felkapom a fejem arra, hogy Maggie a sógornőjének mondja Lilah-t, pedig a fiúk - Seth, Cole és Booker - nem rokonok, csak barátok. Bár ha meggondolom, tényleg úgy viselkednek egymással, mintha egy család lennének... - Hillary a barátnőnk volt - mondja Melody Lilah-nak. - A te barátnőd - helyesbít Maggie. - Engem gyűlölt. - Igaz, de te elhappoltad a fiúját, nem? Úgyhogy érthető. - Melody a kötényébe törli a kezét. - Seth azt mondja, Hillary mutatott némi érdeklődést iránta, de ez a dolog nem volt kölcsönös. - Lilah kortyol egyet a kólájából. - Seth azt is mondta, hogy a kérdéses hölgy elég csúnyán viselkedett Maggie-vel, egyszer-kétszer meg is akarta ütni. - Hát akkor most elnyerte méltó büntetését - csillan meg Melody szeme kárörvendően. - A suliban összejött egy fickóval úgy fél éve, akit aztán Hillary dobott egy másikért. A pletyka szerint az ex jól eltángálta. Most felszakadt szájjal és fekete szemekkel járkál... Úgy hallottam, hogy még egy bordája is eltört. Úgy kellett kiosonnia a kollégiumi szobából az éjszaka közepén, hogy meg tudjon lógni előle. Egész éjjel vezetett hazáig. Most a szüleinél bujkál. Uralkodnom kell magamon, nehogy elhányjam magam, ahogy hirtelen átélek, újra érzek minden egyes ütést, pofont, azt, ahogy a fejem

a falhoz veri... Hátradőlök a széken, és nagy levegőket veszek, nehogy elájuljak. - Melody, sietünk, hoznád a számlát? - Lilah hangja mintha egy másik világból érkezne hozzám, ahogy a rémes emlékeket próbálom elhessegetni magamtól. Egy meleg tenyeret érzek a kézfejemen. - Tess, jól vagy? - Bólintani próbálok Lilah kérdésére. - Tess! - A meleg kéz most a hajamat simítja a fülem mögé. - Tess!!! - Mi a baj? A másik hang felé fordulok. Maggie átült a másik oldalamra, és most ébredek rá, hogy egy ideje a kezemet fogja. Próbálok megnyugodni, hiszen csak az emlékek törtek rám. Gonosz, rémes emlékek, de ez már mind a múlté. Biztonságban vagyok. - Elnézést. - Felegyenesedem, és az ölembe szorítom mindkét kezem. - Tudjátok, hogy én meg a vér... Mosolyogni próbálok. Homlokráncolásukból látom, hogy egyiküket sem győzöm meg ezzel a hazugsággal, de nem feszegetik a dolgot. Lilah fizet, és kimegyünk. A hüs őszi szél gyorsan kitisztítja a fejemet, és mire a kocsihoz érünk, már úgy érzem, lassan visszanyerem az erőmet. - Van kedved aWalgreensbe bemenni most, vagy inkább kihagynád? - érdeklődik Maggie, és bemászik hátra, hogy előre ülhessek. Nem akarok több figyelmet magamra vonni. - Ha akartok menni, oké, nem bánom. - Leengedem az ablakot, hogy még több friss levegő érje az arcomat. - Jobban érzed magad? - kérdi Lilah. - Igen, sokkal. Sajnálom... - Kicsit kacarászni próbálok, de szánalmas vagyok, és kínos kukaságban ülök végig az úton. A legjobban azt szeretném, ha most egy lyukba bújhatnék. Lilah az áruház előtt parkolja le a kocsit. - Találkozzunk itt, mondjuk tíz perc múlva - indítványozom, mert nem szeretném az orruk előtt megvenni a hajfestékemet. - Jó. Csak egy terhességi tesztet akarok venni, úgyhogy nem tart semeddig - mondja Lilah. - Akkor... - Várj csak, terhes vagy? - kérdezi Maggie, miközben kinyitja az üvegajtót. - Hát éppen ezt akarom megtudni - feleli Lilah. - Csak két napja késik, úgyhogy nem kell előre inni a medve bőrére. Maggie arca felragyog. - Az vagy! Látom a szemedben!

- Igen, én is azt hiszem - ragyog Lilah is. - De nem az első eset, hogy késik, és a tesztek eddig mindig negatívak voltak. - Mostantól csak pozitívan gondolkozunk, jó? - Maggie elindul. Oké, keresek egy-két lakberendezési lapot a friss melónkhoz. Akkor itt találkozunk, csajok, pár perc múlva. - Maggie az újságos felé veszi az irányt, én meg a hajápoló részleghez sietek. Leveszem a polcról a megszokott hollófekete féltartós színezőt, majd a samponokat veszem szemügyre. Hirtelen Lilah kerül elém, kezében a teszt. - Olcsó házi hajfesték? Ezt komolyan gondolod? Ez a kence rongálja a hajadat jelenti ki, és csípőre teszi a kezét. - Szerzek neked profi terméket,Tess! - Ó, jó ez nekem - erősködöm, és zavartan forgatom a dobozt a markomban. Maggie említette egyszer, hogy Lilah elvégzett valami fodrászsulit, és igazi sznob lett, már ami a hajápoló cuccokat illeti. A vállamra teszi a kezét, és halkan megszólal: - Tess, remélem, már tudod, hogy megbízhatsz bennem. Kérlek, mondd el, ki elől bujkálsz! Ettől a hirtelen, nyílt kérdéstől kissé rám jön a dadogás, miközben gondolkozom, hogy most hazudjak valamit, vagy vegyek egy mély levegőt, és ugorjak fejest, nyíljak meg ez előtt a két lány előtt, akik rengeteg energiát ölnek abba, hogy barátkozzanak velem. Mivel már belefáradtam a rejtőzködésbe, és elegem van abból, hogy mindenkit távol tartsak magamtól, megteszem az első lépést. - Ennyire nyilvánvaló? - kérdezem bátortalanul, szinte suttogva. - Hát nem egy fejesugrás, de ez is valami... - Az én apám drogdíler volt. Biztosan olvastál róla a lapokban, amikor Booker kórházba került. Mert belefutott a hírhedt Harry Dreserbe. Apa nagyon értett az álcázáshoz. - Lilah összevonja a szemöldökét. - Amikor láttam a sötét hajadat és a sötét kontaktlencsét, meg azt, ahogy kerülöd a szemkontaktust az emberekkel, rájöttem. Valójában az első perctől kezdve tudom. - Az első perctől... É-és... Booker is tudja? - Levegőt sem kapok, annyira félek a választól. - Hát sohasem mondta, de szerintem tudja ő is. Elég éles eszü, nem könnyű őt átverni. Hidd el nekem, én csak tudom - grimaszol. Mély lélegzetet veszek. - Az a fickó... az exem... kontrollmániás volt. Az életem minden részletét uralni akarta. Ha nem feleltem meg az elvárásainak, tett róla, hogy azonnal megtudjam - magyarázkodom, miközben a festékes dobozt nyomorgatom, és le nem veszem róla a szemem. - Ahogy annak a Hillarynek, nekem is menekülnöm kellett,

ezért vagyok most itt. Valahányszor újrafestem a hajam, mindig megfogadom, hogy most utoljára csinálom. Hogy véget vetek a bujkálásnak. Azt hiszem, még mindig hagyom, hogy uralkodjon rajtam. - Ennyire rémes volt? - Lilah halkan felsóhajt, én bólintok. - Az éttermi jelenet eszedbe juttatott egyet s mást, vágom. - Lidérces emlékeket... Légyszi, nem mondd el senkinek! Nem akarom nagydobra verni. Még mindig félek, hogy megtalál. Nem vagyok elég erős még ehhez. - Sokkal erősebb vagy, mint gondolnád, Tess, de tőlem nem fogja senki sem megtudni - ígéri Lilah, miközben a közelgő Maggie-t nézzük, aki egy kupac magazinnal érkezik. - Porfesték házi használatra..- jegyzi meg a dobozomra pillantva, majd Lilah-hoz fordul: - Gyere ki a sokkból, Lilah. Nincs semmi baj, ő még nem esett át a kiképzéseden, úgyhogy nem tudhatja... - Tartsd a szád, csajszikám - nevet Lilah. - Na, gyerünk, ki akarom már próbálni - lengeti meg a kezében tartott terhességi tesztet. Belém karol, a kasszához kormányoz, és látványosan grimaszol, miközben kifizetem a hajfestékemet.

Visszamegyünk

Lilah-ékhoz a kocsimért meg azért a gyorsan elkészíthető pirítottrák-receptért, amit - Lilah szerint - még én sem fogok elrontani. - Remélem, igazad lesz, imádom a pirított gyorskaját - mondom, és bár vannak kétségeim a főzőtudományommal kapcsolatban, arra gondolok, hogy miért is ne próbálkozhatnék. Ideje volna, hogy megszeressem a főzést... Egyszer csak sikerülni fog. Bemegyek vele és Maggie-vel a házba, a táskámat szorosan fogom. Booker már levette a korábbi rucikat, és megint nagyszerűen fest farmerban, könyékig felgyűrt ujjú zöld pólóban. A zöld nagyon jól áll neki. Sofia kucorog mellette felhúzott lábbal a barna plüsskanapén, és Book előadásában hallgatja a Cica és Mica című mesét. Éppen jön a tanulság: - „Nem, nem! Nem szabad itt lennie veletek, amikor a mamátok nincs itthon!‖ - Booker arca komor grimaszba kövül. - Ezek a gyerekek nem túl okosak - jegyzi meg Sofia, és megvakarja az orra hegyét. - Így van - helyesel Booker. - Nem szabad idegent beengedni a házba. Soha! - És szóba sem szabad állni velük - teszi hozzá Seth, és Maggie-hez fordul: - Ugye, jól mondom, gyönyörű kis feleségem? - Tökéletesen - bólint Maggie. Sofia leugrik a kanapéról, és Lilah-hoz szalad, aki éppen az ajtót csukja be. - Mami! - ugrik a nyakába. - Nem tudom, hogy valaha is meg tudom-e unni ezt a fajta

üdvözlést - szorítja magához Lilah a kislányt, és nagy puszit nyom az arcára. - Hiányoztam? - kérdi Lilah, miközben összedörgölik az orrukat Sofiával. - Igen. Bár apa csinált nekem Bologna-szendvicset. - Az a kedvence - magyarázza nekem Lilah, miközben Cole hozzájuk lép. - Neked is hiányoztam? - Lilah szeme csillog, ahogy a férjére mosolyog. - Mint mindig - csókolja meg Cole. - Jaj, ne már... - Sofia kibontakozik Lilah karjából, és visszaül Booker mellé. - Folyton ezt csinálják. - A kis karját mérgesen összefonja. - Inkább veled ülök, Book bácsi. Te sohasem csókolgatod a lányokat. - Remek, kösz, hogy emlékeztetsz - morog a megszólított. A másik két srác felnevet. Booker az égre emeli a szemét. A játékos évődés még jobban megfacsarja amúgy is sajgó szívemet, és a saját családomra gondolok. Meddig tudok még távol maradni tőlük? Bevillan az agyamba a nap, amikor Garen megütötte az anyámat. Soha nem tudok már eléjük állni... - Most már mennem kell - nyitom az ajtót, és a vállamra veszem a táskámat. - Köszönet az ebédmeghívásért. - Ne szaladj annyira,Tess! - jön utánam Maggie. - Elfelejtetted a pirítottrák receptet. - Ráér. Most van még egy pár elintéznivalóm. - Szorosabbra fogom magamon a pulóvert, és eltölt a leverő gondolat, hogy egy újabb hideg telet kell itt eltöltenem. Maggie az autóig kísér, megvárja, hogy gyorsan beszálljak, én meg újfent nem győzök csodálkozni, hogyhogy nem fázik. - Köszönöm még egyszer, hogy meghívtatok. Lehetett volna vidámabb is az ebéd, bocs... - Lelkifurdalás fog el, miközben elfordítom az indítókulcsot. Amire semmi sem történik egy kattanáson kívül. - Jaj, ne... - Még háromszor próbálkozom elindítani az autómat, de hiába. - Szólok Bookernek, jó? Ha a saját tragacsát üzemben tudja tartani, akkor a tiédet is egészen biztos elindítja. - Maggie beszalad a házba, én meg próbálkozom még párszor, de eredménytelenül. - Kérlek... motyogom a rozsdás Hondának. - Nem hagyhatsz cserben, nincs pénzem másik kocsira...

Booker odakocog hozzám. - Nyisd fel a motorháztetőt - mondja. Kipattintom a zárat, aztán kiszállok, és fázósan mellé állok. Azt a férfias parfümillatot érzem rajta, amit imádok, amikor odahajolok, hogy figyeljem, mit csinál. Az akkumulátor kábeleivel babrál, és lecsavar valami kupakot. - Azt hiszem, lehalt az aksid, ami nem nagy ügy. De ez már igen mutatja felém a lecsavart valamit, amelynek a belsejében valami barna hab látszik. - Nem biztos, de úgy tűnik nekem, hogy megrepedt itt valami. Nem azt mondtad, hogy kicsit túlmelegedett a kocsi hétfőn? - Igen, de ellenőriztem a hűtővizet, ahogy mondtad, és tettem bele fagyállót is. Majdnem üres volt. - Légyszi, kocsi, ne hagyj cserben... Booker az autóm alá kémlel, és megcsóválja a fejét. Int, hogy én is nézzem meg. - Látod ott a fagyállót? - mutat egy zöldes tócsára. - Jaj - egyenesedem fel. - Ne pánikolj még, lehet, hogy csak a hütő folyik egy kicsit. Van egy haverom, aki régi kocsikat javít. Megnézetem vele, aztán meglátjuk, mi van. - Köszönöm, az szuper lenne. - A zsebembe dugom a kezem. - Nem vehetek most új kocsit, megint felemelték a lakbéremet. - A bérelt lakásom kicsi, lepukkant, és szinte minden rossz benne: a mosogatótól kezdve a klímán át a fürdőszobai ventillátorig. - Mikor esedékes a lakbérfizetés? - néz rám Booker, és becsukja a motorháztetőt. - A napokban, de nem tudok máshová költözni. - Benyúlok a kocsiba, és kiveszem a táskámat. - Köszi, hogy próbálkoztál a kocsival. Tényleg... Akkor hétfőn... - Elindulok az utca felé, de Booker megfogja a könyökömet... - Mégis, mit csinálsz? - szalad magasba a szemöldöke. - Ne viccelj, hazaviszlek. - Ütött-kopott kocsijához kormányoz. A rozsdás, valaha zöld autó rosszabb állapotban lévőnek látszik, mint az enyém. - Nem kell fintorogni - jegyzi meg. - Nem látni rajta, de motorikusan nagyon rendben van, megy, mint a golyó! - mosolyog magabiztosan. - Hát, ha mondod... Az ajtó végre megadja magát hirtelen, mire Booker kissé hátratántorodik. Beszállok, gyorsan bekötöm magam, és kétszer is megnézem, hogy jól müködik-e a biztonsági öv. A kocsi belseje sem bizalomgerjesztőbb, mint a karosszériája. Tisztának ugyan tiszta, de a műszerfal teljesen

kifakult már a naptól, a kárpitok pedig pókháló vékonyságúra koptak. Már utaztam benne párszor korábban is, és mindig elképedtem azon, hogy egyáltalán gurul a kocsi. - És nem mostanában volt, hogy megemelték a bérleti díjadat? - ül be Booker mellém. - De igen. Az utóbbi másfél évben többször is. - Miért nem költözöl el? Biztosan kapnál ennél olcsóbbat. Bekapcsolja a kocsi fűtését, ahogy elindulunk a Main Street felé. Amikor Lilah lakott ott, valami mindig elromlott, úgyhogy nem ér meg ennyi pénzt. - Igen, de bútorozva van, és manapság már nehéz berendezetten kapni bármit, bárhol. - Szórakozottan babrálok a táskám fülével, miközben szűkös anyagi lehetőségeimen borongok. - És akkor még ott van a kaució meg az első és az utolsó havi díj, úgyhogy nem olyan könnyen ugrálok... - A legjobban azt utálom az egészben, hogy mindahányszor bérleti díjat emelnek, annyival kevesebbet tudok félrerakni a bankba. Pedig kell egy biztonsági tartalék arra az esetre, ha Garen megtalálna, és megint menekülnöm kellene. - Hová megyünk? - kérdezem, mert Booker balra fordul ott, ahol jobb felé kellene rákanyarodni a Main Streetre. - Kitaláltam valamit... Maggie az Applegate Park melletti lakókocsitelepen nőtt föl. Ő meg Lilah teljesen felújították a mobil otthont, hogy eladják, de Meggymag úgy döntött, inkább kiadná. Booker már meg is áll egy kicsi, zöld lakókocsi előtt. - Nem akarod megnézni? - Nagyon helyesnek látszik, de tudod, a pénz... És bútoraim sincsenek - mondom, de azért kiszállok. - Be van bútorozva, és kilobbizom náluk, akár leszek a kezesed is, hogy neked ne kelljen kauciót meg kéthavi bérletet letenni! És nagyon közel van az irodához. Amikor jó az idő - azért errefelé is akad egy-két szép nap -, meglátod, hogy kellemes séta onnan ide. Talán öt perc... Kopott farmerja zsebébe kotor, és elővesz egy kis ezüstkulcsot. Felemelve meglóbálja. - Tegnap éppen Seth helyett itt voltam, hogy megmutassam egy fiatal párnak, akik nemsokára összeházasodnak, ezért éppen nálam van. Megnézed? - Hát, ha már itt vagyunk, miért ne? - A környék nagyon jó, miután az Applegate Parkot kipucolta az önkormányzat kábé egy éve. Biztonságosabb most, mint az a hely, ahol

most laksz. - Booker kinyitja előttem az ajtót, és előreenged. - A fűtés most takarékon van, azért van kicsit hideg - mondja, miután becsukja az ajtót. - De nagyon hamar meleget lehet csinálni. Ja, és a fűtés benne van a díjban... - Odalép a termosztáthoz, én meg körülnézek. A hely nagyon szűk, de hangulatos, otthonos, barátságos. A színek visszafogottak, de a két lányt ismerve nyilvánvalóan azért, hogy senkit se riasszanak el, bárki megfelelő otthonnak találja a lakókocsit. A nappali-konyha rész, a legnagyobb tér is elég kicsi, de ha odébb tolnám a kanapét és a fotelt, már lenne helyem jógázni. És az egész nagyon tiszta, friss illatú. Érezni a levegőben az új szőnyeget és a festést. Booker kinyitja a pici fürdőszoba ajtaját, amelyben ott áll egy rozsdamentes acél mosó-szárítógép - ami nagyon jó, mert utálom minden héten elcipelni a cuccaimat a mosószalonba. Jaj, és még egy nagyon klassz dolgot látok: a zuhanyozó fölött van egy ablakocska. Nyáron ki tudnám nyitni, és jó kis kereszthuzatot csinálni, mert szemben van éppen a nappali ablaka. Sokkal jobban szeretem a friss levegőt kánikulában is, mint hogy a klímát használjam. - Itt az egyik háló - löki be félig Booker az ajtót. Belépek a pici térbe. A franciaágy majdnem teljesen kitölti. - Nem nagy, de vannak fiókok, ahová tudnál pakolni - mutat az ágy aljára. - A gardrób meg polcos, úgyhogy nem lenne szükséged külön fiókos komódra sem. Elhúzza a gardróbszekrény egyik tolóajtaját. - Ez a másik kisszoba meg gyerekszobának lett tervezve - vezet át Booker a keskeny hallon. - Íme, emeletes ágy, alatta íróasztal... Használható dolgozónak, vagy tárolónak is. Ha viszont lakótársat akarsz, akivel megoszthatod a költségeket, ki lehet cserélni az ágyat egy ugyanolyanra, mint amilyen a másik hálóban van. - Szép, tiszta az egész... - kezdem óvatos lassúsággal. - És mennyi lenne a bérleti díj? Az összeg hallatán leesik az állam. - És biztos vagy benne, hogy a berendezéssel együtt ennyi? - Igen. Mondtam, hogy jó ajánlat! - mosolyog. Őrjítő a mosolya... Ez a srác vicces, szexis, és még jószívű is... Hát igen, Booker Gatto szívdöglesztő, ez tény. Megrázom a fejem, hogy eltérítsem magam ezektől a gondolatoktól. - Ez most komoly? - néz rám hitetlenkedve. Nyilván félreértette a fejcsóválásomat. Még szerencse... - Aztán még mielőtt szólhatnék, így folytatja: - Tényleg nem érdekel? Tudom, hogy kicsi, de nagyon olcsó,

és közel van a munkahelyedhez! - Így van. Kiveszem, ha már biztos, hogy ennyi, és nincs egyéb költség, kaució és így tovább - felelem gyorsan, és reménykedem, hogy nem lángvörös az arcom. Mert én úgy érzem belülről. - Szuper, szólok Maggie-nek. Bármikor költözhetsz, amikor csak akarsz. - Kilépünk az ajtón, és Booker bezárja a lakókocsit. - A költözéshez használhatod a furgonomat. Segítek cipekedni. - Hát nincs sok cuccom... - Beszállunk a kocsijába. - Köszönöm, Booker! Tényleg hálás vagyok. Már elég régóta ideges vagyok a bérleti díj miatt. - Elfészkelődöm a kissé megviselt ülésben. - És ne értsd félre, nem a fizetésemet keveslem nálad, az rendben van, de azt hiszem, kissé mániás vagyok, már ami a takarékosságot illeti... - Nevetni próbálok, de kissé ideges vagyok a témától. - Szeretek félrerakni egy bizonyos összeget minden hónapban, hátha rászorulok valamiért. Tudom, hogy ostobaság ilyesmin görcsölni... - Dehogy... Sőt, okos dolog. Bárcsak a kormány is így tenne... Beletelik egy kis időbe, mire a lakásomhoz érünk. Mikor kiszállok, áthajol az ülésem fölött, és utánam szól: - Holnap majd hívlak, ha tudok valamit a kocsidról. De valószínűbb, hogy csak hétfőn tudnak bármit is mondani. Majd elmegyek érted reggel, oké? Bólintok. Lehet, hogy rosszul látok, de mintha Mr. Magas és Veszélyesen Jóképű rozzant kocsija ide-oda csúszkálna az úton, ahogy elindul. Nagy kár, hogy egy életre végeztem a férfiakkal...

Ahogy kinyitom az ajtót, Booker áll ott, felemelt kézzel, mint aki éppen be akar kopogni. Ijedtemben visszahőkölök, ő pedig kissé összeszűkült szemmel méreget. Gyorsan összekapom magam, mégis csak szégyen, gyalázat... - Jó reggelt, Tess - mondja, és leengedi a karját. Megint nagyon jól fest a kék ingben és kertésznadrágban. Ezek szerint ma nem kell bemennie a bíróságra. Akkor fehér ing lenne rajta kilazított nyakkendővel, mert azt nagyon utálja hordani. Morogni szokott, hogy miért nem lehet hivatalos ügyeket intézni farmerban és pólóban. Amíg a rendőrség kötelékében volt, általában civilben kellett nyomoznia, akkor sem kellett a nyakkendő. Nekem sem írja elő, hogy mit vegyek föl az irodai munkához, sőt - amikor megkérdeztem, szeretné-e, ha nadrágkosztümben járnék be dolgozni, kijelentette, hogy az csak temetésre való. Hát ezzel teljesen egyetértek... - Éppen a postaládához indultam... - hebegem. - Nem kémkedek utánad, esküszöm - kuncog, de a szeme komolyan figyel. - Miután nincs telefonod, nem tudtam megkérdezni, hányra jöjjek érted. Kénytelen voltam az ösztöneimre hagyatkozni... Nagyon csinos vagy. - Köszönöm - simítom le gyorsan a sárga, szűk szoknyát, amit már számtalanszor fölvettem, de attól még a bók, az bók... Együtt sétálunk ki a postaládákig. Üres a bokszom. Nem kéne annyira görcsölnöm ezen, hiszen ha bármi jön, az legfeljebb egy számla. A családomtól úgysem jöhet semmi, miután nem tudják a címemet. Mostanában nagyon erősen harcolnom kell a kísértés ellen, hogy írjak

nekik egy sort. Ha másról nem is, legalább arról, hogy jól vagyok. Ám visszatart mindaz, ami Garen és a főnöke, Graft szenátor között elhangzott a fülem hallatára az e-mail és a mobil meghackelési lehetőségeiről. Egyszerűen nem merem megkockáztatni... - Akkor visszaszaladok a táskámért, és mehetünk. - Visszafutok a lakásba, és kétszer is ellenőrzők minden zárat, mielőtt odamennék Booker kocsijához. Automatikusan körbenézek, hogy nem látok-e semmi rendellenességet a környéken, aztán az autókilincs felé nyúlok. Booker ott áll mellettem, kétszer megrántja az ajtót helyettem, mire kinyílik. - Tess, semmi gond, hogy nincs telefonod, de gondold meg: előfordulhat, hogy el akarlak érni - jegyzi meg. - Köszönöm. - Beülök a kocsiba, és rögtön bekötöm magam. - Azt javaslod, hogy legyen telefonom? - Már a gondolat is elborzaszt. Amikor a női menedékházban voltam, az egyik lány megmutatta, honnan tudta Garen mindig, hogy hol vagyok. Rátett a telefonomra egy „Keresd a barátom‖ elnevezésű titkos applikációt, ami mindig jelezte neki, merre járok, de én nem vettem észre. A lánnyal ugyanezt csinálta a barátja. Rituálisan elintéztük akkor a telefonjainkat egy kalapáccsal, ami nagyon jólesett mindkettőnknek, még ha csak egy gesztus volt is. Garent persze iszonyúan felbőszítette volna, ha látja... Már a gondolattól is jókedvem kerekedik. Booker rám néz, mielőtt elindítaná a kocsit. - Nyilván jó okod van arra, hogy nincs telefonod, de valamit akkor is ki kéne találnunk, hogy elérhesselek. Ellazulok az ülésben. - Ezen már én is gondolkoztam, és ki is találtam valamit. Beindítja a kocsit, és gázt ad. - Halljuk hát az ötletedet! - Tudod, hogy néha hazaviszem a laptopot az irodából, ha be kell valamit fejeznem? - Bólint. - Mi lenne, ha minden nap hazavinném, és bekapcsolva hagynám? Jól felhangosítanám, és ha írnál egy e-mailt, hallanám a pityenést, és rögtön tudnék válaszolni. - Ez jó ötlet, tetszik. - Végre nekem is támadt egy ötletem, már ideje volt - kuncogok. - Tess, folyton jó ötletekkel állsz elő! - Őszinte értetlenséggel bámul rám. - Tényleg? - Ki találta ki, hogy azonosítóval tároljuk a bankkivonatokat? Ki csinált külön naptárt a bírósági megjelenéseimre, nehogy elsikkadjanak

a napi rutinban? Ez már kétszer megmentette az életemet. És nem te voltál, aki... - Jó, jó, jó, értem. Szóval hihetetlenül zseniális vagyok. - És szerény is - teszi hozzá huncut szemvillanással. - Tudsz valamit a kocsimról? - váltok témát. - Tegnap bevontattuk Sethtel a szervizbe. Dewey, a haverom ma megnézi. - Booker feltekeri a fűtést, ami kicsit köpködve indul be. Nem akarok témát váltani, de ma nagyon csinos vagy. Nem mintha máskor nem lennél az... De ez a szín... - Kis szünet után hozzáteszi: Vagy ezt már mondtam? Türkizkék blúzom gombját babrálom. - Igen, de nem baj, jó megint hallani. Kösz. - Lemosolygok magam elé, praktikusan a gumiszőnyegre, mert ránézni nem nagyon merek. - Szívesen, máskor is. - Ráfordulunk a High Streetre. - Beszéltem Maggie-vel tegnap. Tied a lakókocsi. Mikor akarsz beköltözni? Leparkol a tragaccsal az iroda előtti hófalnál. - Nagyszerű! Költöznék, amint megvan az autóm. - Booker kiszáll, és jön, hogy kinyissa nekem is a kocsiajtót, de én már kiszabadultam, és rohamléptekkel haladok az irodaház bejárata felé. Meleg kocsiból kiszállni hideg időben, ezt nagyon utálom... - Segíthetek a költözésben - ajánlkozik, mikor utolér a rémületes liftnél. A régi épületet sikerült felújíttatnia, de a lift megmaradt olyan vacaknak, amilyen volt. Ha nem muszáj használni valamiért, inkább felgyalogolok. Olykor beragad két emelet között, máskor nem nyílik ki teljesen az ajtó, csak félig. Benyomom a hetedik emelet gombját, és imádkozom magamban. Egy rándulás, egy nyikorgás - és csigalassúsággal elindulunk felfelé. - Holnap a furgonnal jövök, és kipakolhatjuk a cuccaidat meló után, ha az jó neked. - Booker a nagy lift belső fémkorlátjának dőlve áll, lazán és nyugodtan, miközben ez az fémkalitka felfelé kínlódja magát velünk a hetedikre. - Booker, alig van cuccom. Én is meg tudom csinálni, egyedül, ha már visszakaptam a kocsimat. De azért kösz, rendes vagy. A liftajtó végre nyikorogva kinyílik, és kiszabadulunk a folyosóra. Az irodánkat Lilah és Maggie szépen megcsinálta - kényelmesre, meleg hangulatúra, de úgy, hogy közben látszik rajta a profi kéz munkája. A fogadótérben bőrkanapé áll hozzá illő fotelokkal, egy óriási dohányzóasztallal, mintha az volna a helyiség szíve, és köré rendeződne

minden más. Dúsan függönyzött, hatalmas ablakokból árad befelé a természetes fény. Gyönyörű antik diófaasztal áll a fogadótértől jobbra. A külső sarkáról egy rézkaspóba tett zöld növény omlik alá. A laptopom az asztal közepén áll, mellette a mai napra kikészített iratok. Booker gépe és az enyém is egy külső szerverre kapcsolódik, nehogy elveszítsük az adatainkat egy esetleges rendszerhiba esetén. Booker szobája kisebb, mint az enyém, de nagyon jól illik az egyéniségéhez: meleg, barátságos; az antik cseresznye íróasztal mögött bőrszék áll. Rengeteg fotó díszíti a falat és az iratszekrény tetejét, amelyek a barátaival együtt tett utazások és kirándulások során készültek sok-sok év alatt, amikor együtt horgásztak vagy nyaraltak. Vagy Seth, vagy Cole van a képeken, vagy mindkettő. Azt jelzik nekem ezek a képek, mennyire fontosak Bookernek a barátai. Egész délelőtt két öregúr szerződésén dolgozunk, akik Booker nagypapájának, Samuel Gattonak voltak a barátai. - Harry és John a papa legrégebbi haverjai - mondja Booker, amikor kinyomtatjuk az elkészült iratokat. - Gyerekkorom óta ismerem őket. Emlékszem... Hangos koppanások hangzanak fel hirtelen odakint a folyosón. Az ajtó felé fordulok, a szívem hevesen ver, az ujjaim görcsösen markolják a nyomtató szélét. - Semmi baj, Tess! - mondja Booker, és gyöngéden megszorítja a vállamat. - Ez csak Harry. Láttam bejönni őt az épületbe. Érzem, hogy elvörösödöm. Némán az asztalomhoz sietek. Igazán véget kéne vetni ennek a parázásnak, ami rám jön, valahányszor erős hangokat hallok, vagy emberek bukkannak fel az orrom előtt hirtelenváratlanul. Booker kinyitja az iroda ajtaját, mire egy kis kopasz öregúr siet be, aki kockás nadrágot visel, kezében pedig egy bambusz sétapálca. - Sammy, kedves fiam... - Megöleli Bookert, és felnyúlva megveregeti a fejét. - Még mindig nem hiszem el, hogy ekkorára nőttél! A nagyapád ugyanilyen kisméretű gazfickó volt, mint én... Némán mulatok magamban.Tudom, hogy Booker rendes neve Samuel, mert ez van a hivatalos, fejléces papírján, és így is írja alá a dokumentumokat. A Sammy megszólítás mindazonáltal újdonságként hat rám... - Mindig megettem a spenótot, Harry - feleli Booker, és kinéz az ajtón. Pár másodperc múlva egy másik ősz hajú öregúr is felbukkan,

szinte ugyanolyan nadrágban. Az ő botjára teniszlabdák vannak erősítve. - Lám, lám, a kis Sammy Gatto, nézzenek oda...! - kiált fel az emberke, és megpaskolja Booker arcát. - Gyere be, John! De jó látni téged! Készen van a szerződés. Már csak alá kell írnotok! - Booker a kanapéhoz vezeti az urakat, lassan, óvatosan. Az asztalon már ott fekszik az irat, hogy megtekinthessék. - Csak az van benne, amit megbeszéltünk. Harry, te eladod Johnnak a gabonatárolót, vele öt hektár földet ezért az összegért. Booker az irat megfelelő sorára mutat. - Az én időmben elég lett volna egy kézfogás. Most ügyvéd kell, meg nyilvántartásba vételi díj meg mi a csuda. Ettől aztán az árak az egekbe szöknek - morgolódik Harry, de aláírja a papírt. - Igen, de mivel mindketten már fél lábbal a sírban vagyunk, jobb, ha az unokáinknak egy hivatalos okiratban rögzítjük, mi történik jegyzi meg John, és ő is aláírja a papírt. - És mit érdekelnek minket az unokák? Miért nem hagyjuk, hogy ölre menjenek, ha már kiköltöztünk a temetőbe? - veti fel Harry ádáz arccal. John felnevet. - Tetszik a gondolatmeneted. - Átnyújtja a tollat Bookernek. - Tess, aláírnál mint tanú? - nyújtja át a tollat Booker nekem. - Hogyne. - Amikor Booker felvett a munkára, megmondta, hogy időnként szignálnom kell a papírokat. Először bepánikoltam ettől, mert a Bennett név, amit használok, álnév, valójában Selleck vagyok. Mi lesz, ha kiderül az igazság? Nem lesz ebből jogi probléma? Aztán rájöttem, hogy ha elég olvashatatlanul kaparom oda a nevemet, akkor az akár az igazi is lehet. Elveszem a tollat, és aláírok úgy, hogy egy lendületes L betűt is odabiggyesztek a keresztnevem és a családnevem közé. - Mi ez az „L‖? - érdeklődik John bácsi. - Talán csak nem azt jelenti, hogy liliomszál? - Rám kacsint. Booker kuncog ezen, és még egyszer átfutja az iratot, hogy biztosan minden rendben van-e vele. - Azt jelenti, hogy Layla. Az apám nagy Eric Clapton-rajongó volt. - Nem tudom, hányszor vett a nyakába, vagy léptetett a lábfejére, hogy körbekocogjunk a kertben, miközben ő a Laylát énekelte. Az ilyen emlékek tartanak életben, főleg, amikor nehéznek érzem a szívem...

John bácsi reszketeg hangja zökkent ki az álmodozásból. - A nagyapád büszke lenne rád, fiam! És én is az vagyok. - Remegő kezével megveregeti Booker tarkóját. - Köszönöm, uram! Nagyon kedves... - Booker visszaejti a tollat az asztalomon álló réz tolltartóba, miközben Harry felém pillant. - És mondd csak, Sammy, mennyire vagy te okos fiú? - teszi fel a kérdést Harry, és még mindig engem néz. - Osztályelsőként végeztem. Miért kérded? - Booker gyanakodva figyeli a bácsit. - Csak azon agyaltam, hogy vajon elég okos vagy-e ahhoz, hogy randevúzzál ezzel a szépséges kis hölggyel, mert ha nem, akkor majd én fogom randira hívni. - Harry vadítóan mozgatja borzas szemöldökeit. Gyorsan lehajtom a fejem, hogy ne lássák a vigyorgásom. - Ez a fiú házasember, te vén fajankó - csapja oda a botját a padlóra John bácsi fejcsóválva. - Elváltam - helyesbít Booker. - Hát ezt szomorúan hallom, fiam. Manapság túl sokan gondolják úgy, hogy a házasság valami ócska, egyszer használatos dolog - csóválja a fejét Harry bácsi. - Szégyen és gyalázat... - Vénember, hagyd abba a siránkozást! A volt felesége börtönben van, nem emlékszel? - sziszegi John. - Ó, hogyne. Elfelejtettem, elnézést - biccent Harry Booker felé, majd felém, miközben John bácsi az ajtó felé tereli őt. - Köszönet a segítségedért, Sammy - teszi hozzá visszafordulva, majd kivonul John mögött. Booker a nadrágzsebébe dugja a két kezét, és mosolyog. - Ez a két fickó nem semmi... - Úgy bizony, Sammy. - A szerződést beteszem az öregurak nevét viselő dossziéba. Néhány más dossziéval együtt felnyalábolom, és az iratszekrényhez lépek. Booker az íróasztalom csücskén ücsörögve figyeli a ténykedésemet. - Most már tudod a második nevemet, úgyhogy elárulhatod, hogy honnan van a Booker. - Leülök a karosszékembe, mikor végeztem a dossziék elrakásával. Booker felém fordul. - Hát... az elég hosszú történet - feleli Booker vonakodva. - És mivel nem nagyon akaródzik neked ezt a történetet megosztani velem, gondolom, van benne valami, ami kissé zavarba ejtő, nem, kicsi Sammy? - ugratom. Már eléggé biztos vagyok benne, hogy vele lehet

hülyéskedni, de azért még bennem van a félsz Garen miatt. Megtanított, hogy semmit se vegyek biztosra. Booker hátradőlve felnevet. - Imádom, amikor hülyéskedsz! Elkapja egy hajfürtömet, és játékosan babrálja. - Amikor először bevonultam a seregbe, Seth papája volt a parancsnokom. - Ott is zsaru voltál? - kérdezem. Bólint. - Katonai rendész. És persze zöldfülű újonc, aki még sohasem tartóztatott le senkit egyedül. Mindig volt mellettem valaki, egy rangidős, aki diktált, és persze lefölözte a dicsőséget is - magyaráz. - Amikor először csináltam egyedül - egy áruházi tolvajláson kapott idősebb asszonyságot kellett bevinnem -, nagyon izgatott voltam. Lelkesen kérdezgettem a felettesemet, hogy bookolhatom-e, vagyis beírhatom-e a könyvbe, hogy megy a fogdába. - Egy nénit...? - szalad a magasba a szemöldököm. - Hát igen, így esett, ne ítélj meg olyan szigorúan - kuncog. - A kapitányságon először tétováztak, hogy emeljenek-e vádat egyáltalán az idős honpolgár ellen. Miután már három órája volt a vallatószobában, és én folyton megkérdeztem, hogy bebookolhatom-e, végül megunták, és engedélyt adtak. - Booker megdörzsöli az állát. - Úgyhogy bekönyveltem, és bevittem a női fogdába. És nagyon büszke voltam magamra. - Leszáll az asztal sarkáról, és megáll előttem. - És...? - sürgetem, hogy folytassa. Zsebre vágja a kezét, és mély hangon hümmög kicsit, amitől mintha megmozdulna a gyomrom - de jólesően. - Félóra múlva sikoltozás támadt a női fogdában. Páran odarohantunk, és azt láttuk, hogy az idős néni ott állt a vécé előtt, és belepisilt... - Megcsóválja a fejét. - Kiderült, hogy az elkövetőm férfi volt, nem nő. - Hogy lehet, hogy így benézted? - Nem tehettem róla, mert nem volt igazolványa, és Kelly-nek mondta magát. De a fő, hogy buggyos bébikék tréningben és rózsaszín felsőben volt, úgyhogy meg sem kérdeztem, hogy fiú-e vagy lány, csak beikszeltem a „nő‖ rubrikát - mentegetőzik. - És vedd hozzá, hogy elég testes volt, jókora pocakkal, és még cicije is volt rendesen. Bárki nőnek nézhette volna. Muszáj nevetnem a történeten, a gesztikulálásán és a fintorain, miközben mesél. Booker összeszorított szájjal küzd, nehogy vigyorogjon ő is.

- No, aztán másnap, amikor jött az őrmester a napi parancsokkal a reggeli eligazításon, és nem tudta kiolvasni a nevemet a papíron, eszébe jutott, hogy jól bebookoltam előző nap egy bizonytalan nemű illetőt, és tett egy-két keresetlen célzást. Persze egy órán belül rám ragadt, hogy bookoló... Vagyis Booker. És mivel Seth apja volt a parancsnok, és egyben a nevelőapám, otthon is mindig így hívott. A nagyapám, Samuel, mindig benne volt minden heccben, úgyhogy ő is eltanulta. A többi már történelem, ahogy mondják... A vigyor nem jön le az arcomról, úgyhogy inkább mélyen lehajtom a fejem. - Tess - szól rám. - Imádom, amikor mosolyogsz, úgyhogy ne dugd el előlem! - Finoman az állam alá nyúl, és felemeli a fejem. - Nagyon ragályos a dolog, és... szexi! A kezét az állam alatt felejti, sőt - a hüvelykujjával simogat... Sőt a fejével felém közelít. Most mit csináljak? Egyrészt (nagyrészt...) alig várom, hogy megtörténjen. Már egy ideje erről álmodozom. Ő az első férfi, aki érdekel azóta, hogy elmenekültem. Másrészt elfog a vágy, hogy elszaladjak és elbújjak. Garen óta nem engedtem magamhoz közel senkit sem, még barátnőt sem, nemhogy egy férfit. De már nagyon hiányzik, hogy legyen valakim, hiszen életvidám, szeretetteljes ír katolikus családból származom, ahol sokat nevettünk, és folyton ugrattuk meg ölelgettük egymást. Minden olyasmit tettünk, amit Garen szívből utált. Minden olyat, amire már nagyon vágyom... Ahogy Booker lassan közelít felém, visszatartom a lélegzetem, úgy várom a beteljesülést.

I’m too sexy for my shirt / Too sexy for my shirt / So sexy... - Nahát, ez a Maggie - horkan fel Booker félig morcosán, félig mulatva. Elhúzódik tőlem, és előbányássza a telefont a zsebéből. A varázslatos pillanat tovaszáll. - Bocsánat. Ha véletlenül elöl hagyom a telefonomat Seth környezetében, Maggie rögtön megkaparintja, és rémségeket művel vele. Múlt héten Barbie-kat varázsolt az összes képernyőmre... - A telefon megint a „szexis‖ dalba kezd. Booker rápillant a kijelzőre. - Ó, remek, ez Dewey, aki az autódat szereli. Miközben beszél, megpróbálom felhasználni az időt, hogy összeszedjem magam. Hiába vonzódom rémisztő erősen Bookerhez, nem vagyok benne biztos, hogy bele akarok bonyolódni még egy szerelmi kalandba. Bookerrel ugyan biztonságban érzem magam, képes vagyok elengedni magam, megnyílni, és hagyni a régi énemet egy picit a felszínre emelkedni, mégis... A félelem még bennem van, nem tudok szabadulni se tőle, se a rossz emlékektől, akármennyire igyekszem is. Az sem segít, hogy valahányszor zuhanyozom, meglátom a heget a gyomrom táján, ami mindig arra emlékeztet, hogy örüljek, hogy élek. Az ingemet megsimítva kissé megdörzsölöm a sebet, amely már begyógyult - legalábbis fizikailag. Hogy lelkileg, érzelmileg valaha is begyógyulnak-e a sebeim, hát nem tudom... - Jó hír is van, meg rossz is - közli Booker, és elrakja a telefont. Melyikkel kezdjem?

- Van jó is..? - Dewey kicserélte az akkumulátort, és a hűtőt is meg lehet csinálni, de - és ez a rossz hír - mivel öreg a kocsi, meg kell rendelni hozzá az alkatrészt, mert nincs neki raktáron. Kábé még három nap, míg meglesz vele. - Vállat von. - Addig majd viszlek-hozlak, ne aggódj, és amint átköltöztél Maggie lakókocsijába, még kényelmesebb lesz az életed. - Kösz, Booker, igazán hálás vagyok mindenért. - Még nem csináltam semmit - jegyzi meg. - Ha kellenek majd dobozok, szerzünk Donnától és Haley-től, a dekoratőr duótól, akik a hatodikon ténykednek. Talán jó volna, ha lerohannád őket, mielőtt szétkapják és bedobják a kartonokat a szelektívbe. - Benyúl a zsebébe. Tessék a kulcs - dobja felém -, tedd be őket a kocsiba. - Hűha... - mondom, és elkapom a kulcsot a levegőben, bár nagyon rosszul dobta. - Bocsi - grimaszol. - Szépen elkaptad! - Csapatkapitány voltam a lacrosse-osoknál a gimiben, végig. - Tényleg? - csodálkozik. - Emlékszem, hogy mondtad, játszol, de nem tudtam, hogy kapitányi poszton. És hogy állsz a kosárlabdával? - Nem panaszkodhatom - dicsekszem egy kicsit. - Hát igazán nem mondhatom, hogy nem szolgálsz ma csupa meglepetéssel...Tess Layla! - bólint, majd hozzáteszi: - Ja, és ne lepődj meg, van némi rendőrcucc még a kocsimban, ne törődj vele, dobd csak be a csomagtartóba. - Rendben - indulok az ajtó felé. - Várok egy ügyfelet, úgyhogy félig hagyd nyitva az ajtót, jó? - De nincs senki beírva kettő harmincig. - Vajon összekavartam valamit? A gyomrom összeugrik. - Nem hivatalos. Csak egy barát ismerőse - mondja. - Nem is ingatlanügy igazándiból, csak valami jogi tanácsot akar a nő. A nő... Mostanában elég sok nőnemű kliens jön nem ingatlanos problémával. Mivel általában félig nyitva hagyja ilyenkor az ajtót, olykor hallom is, miről van szó. Egyáltalán nem jogi tanácsért jönnek, hanem őt akarják. Némelyik nyíltan flörtöl, mások finomabban, de végül Booker ugyanúgy elküldi őket. Most már rám bízza, hogy szűrjem meg az ügyfeleket, nehogy elvigyék az ilyenek az idejét a komoly munkától. Ez a valaki nyilván a mobilszámán jelentkezett be. A hatodikon hozzájutok öt dobozhoz; Haley segít őket levinni a

kocsihoz. - A fickó iszonyúan szívdöglesztő, nem gondolod? - kérdezi Haley, ahogy a tragacs felé közeledünk. - Ki, Booker? Ja, gondolom, igen - felelem megjátszott lazasággal. - Gondolod?! Hát te akkor megvakultál, netán bolond vagy! háborog Haley, ahogy kinyitom a hátsó ajtót, hogy három nagy dobozt bezsúfoljunk az ülésre. - Na jó, hát iszonyúan szívdöglesztő - hagyom rá, és ezen mulatunk kicsit. A csomagtartóhoz lépek, hogy a maradék két dobozt betegyük oda. Látom, hogy nemrégen cserélt zárat - a csillogó fém kirí ütöttkopott környezetéből. - Csak az a baj, hogy nem akarja elkötelezni magát, azzal problémái vannak - folytatja Haley, amikor kinyitom a csomagtartót. - Megértem, mert ha mondjuk az én exem arra használna, hogy kiszedje belőlem a belső rendőrségi infokat, ki merre járőrözik és mikor, hogy aztán a szeretője biztonságosan teríthesse a drogot, akkor asszem én is megnézném, hogy kivel szűröm össze a levet legközelebb. - Tényleg? - bámulok rá döbbenten. A rendőrfelszerelést - a golyóálló mellényt, az üres tölténytartó övét és egy hosszú ezüsttokot, amiben fogalmam sincs, mi lehet - hátrébb lököm. Nem hiszem el, amit mondott: hogy elfelejtette volna bevinni a cuccot a házba. Nem... Fogadni mernék, hogy biztonsági okból tartja itt, hiszen majdnem egész felnőtt életében rendőr volt... El tudom képzelni, hogy már szinte meztelennek érezné magát nélküle. Haley becsukja a csomagtartót, miután beraktam az utolsó dobozt is. - Na, elég szomorú sztori: Booker a féléves házassági évfordulójukon dobta ki a nejét, miután hazament, és a nőcit az ágyban találta a pasijával. A saját házában, a saját hálószobájában... A vége az lett, hogy a csajszi börtönben kötött ki, miután mindenre fény derült. - Elindulunk vissza az irodaházba. - Szegény Booker, biztosan nagyon ki volt borulva. - Én is a lifthez megyek, de csak Haley miatt. - Eléggé. Egy szemvillanás alatt elvált tőle. Valami olyan neve volt a csajnak, ami pénzhez kapcsolódik... Penny vagy efféle. Már nem emlékszem. Komolyan, azóta egészen másképp viszonyul a nőkhöz. Szóval, ne nagyon reménykedj... - mondja figyelmeztetően, mikor a lift megáll az ő emeletén. - Nem láttam, hogy azóta bárkivel is komoly kapcsolatot kezdett volna. Szigorúan marad a flörtölés szintjén. - Ezzel

Haley kilép a liftből. - Mi csak kollégák vagyunk, és kész - szögezem le. - Oké, oké - nevet Haley. A liftajtó csikorogva becsukódik. Booker szobájának ajtaja zárva, amikor belépek az irodánkba. A csukott ajtón át fojtott beszélgetés hangja szűrődik át - Booker mellett egy női hangot is hallok -, miközben befejezem az egyik ügyirattal a munkát. A nő olykor mintha szipogna is, mint aki sír. Félóra elteltével nyílik az ajtó, és egy karcsú, vörösesszőke nő jön ki. Hátrafordulva beszél még Bookerhez, úgyhogy nem látom az arcát. - Köszönöm, és kérlek, köszönd meg Sethnek a nevemben, hogy rábeszélt, hogy foglalkozz az ügyemmel. Tudom, hogy ilyesmit általában nem szoktál elvállalni - mondja szomorúan. - Nem gond, Hillary. És nem Seth dumált rá, hanem Maggie. - Ó, Maggie? Csakugyan? - A szőke hátradobja a haját, és megfordul. Feltárul előttem az arca, ami csak volt arc - most inkább egy szétvert szörnyűség - fekete és zöld foltok a szeme körül. Úgy látom, már pár naposak... Feldagadt szája bal sarkában apró seb, a jobb karja felkötve. Próbálok nyugodt maradni, és nem reagálni. Jó volna a feltoluló emlékeimet kordában tartani... Arra gondolok, hogy végül is nem engem bántottak, hanem Hillaryt. Nem szeretném megint átélni azokat az érzéseket... Nem nagyon megy. Kissé elsötétedik a szoba körülöttem, és sajnos nem tudom levenni a szemem Hillary szétvert arcáról. Elfog az émelygés, megpróbálom leküzdeni a hányingert. Booker tovább beszél a lányhoz, miközben lerakja az aktáját elém, az asztalra. - Kikísérlek a lifthez - mondja, de mintha egy kilométerről hallanám a hangját. Az iroda ajtaja halkan becsukódik, ahogy kimennek. Veszek pár mély lélegzetet megint, de nem vagyok jobban tőle. Az aktára bámulok, és tudom, hogy nem kéne kinyírnom, de olyan vagyok, mint a lámpába repülő éjjeli lepke - nem tudom megállni... Az iratok tetején egy fotó Hillaryről, aki tele van friss sebekkel csupa fekete és bíbor folttal. Nyilván a verés után készült a kép. A száján és a blúzán vérfoltok vöröslenek, a haja olyan kócos, hogy szinte torzonborz. A fotók táncolnak reszkető kezemben, mert újra átélem, milyen volt, amikor Garen utoljára vert meg. Kapkodom a levegőt,

mintha valaki belenyomná a fejemet a... Jaj. Lehunyom a szemem, és ráng az arcom minden egyes képzeletben visszajátszott ütésre, rúgásra. Szinte ugyanannyira fáj, mint amikor a verést kaptam, úgy négy éve. Két meleg tenyér simul a vállamra két oldalról. - Tess, most már biztonságban vagy. - A kezemből valaki kiveszi a fotókat. Amikor valami az arcomhoz ér, rémülten talpra ugrom. - Ez csak papír zsepi, Tess. - Kinyitom a szemem, és Bookert látom, aki az arcomat törölgeti. Ezek szerint sírtam - észre sem vettem... És arra is csak most jövök rá, hogy magamat átölelve ringatózom előrehátra. A képek mind szamárfülesek lettek, ahogy szorítottam őket. Elfog a szégyen. Már megint nézhetek új állás után... - Jaj, annyira restellem... Bocsánat. - A szavak szinte megakadnak a torkomon. Úgy érzem, nem tudok beszélni. Elveszem a zsebkendőt, mert megint folynak a könnyeim. - Errefelé lakik? - kérdezi Booker halkan. Mellettem térdel, az arcán őszinte aggodalom. Átfut az agyamon, hogy valamit hazudnom kéne, például ráfoghatnám a rosszullétemet arra, hogy nem bírom a vér látványát, de aztán nem teszem. - Nem - suttogom. - Ne haragudj,Tess. Úgy sajnálom! Ha tudtam volna, későbbre hívom, amikor már nem vagy itt. - Elveszi a dossziét az asztalomról, és berakja az iratszekrénybe. - Légyszi, ne rúgj ki... - esedezem, ahogy visszatérni érzem az erőmet. - Nekem... kell ez az állás. Nem... nem fog megint... előfordulni. - Nem foglak kirúgni,Tess, hiszen fantasztikusan jó titkárnő vagy. És nincs is mindennap ilyen ügyünk. Csak Maggie kérésére vállaltam el - mondja Booker biztatóan. Hoz nekem egy pohár vizet a szoba túlsó sarkában álló ásványvizes ballonból. - Tessék, idd meg - nyújtja át. Gyorsan kiürítem a papírpoharat, aztán bedobom az asztalom alatti szemetesbe. - Akarsz róla beszélni? - kérdezi. Megrázom a fejem, ő pedig bólint. - Ha bármikor beavatnál, csak szólj, itt vagyok, kéznél. - Köszönöm - suttogom. Egy óra múlva elindul egy megbeszélésre a város túlsó végébe, de csak azután, hogy háromszor felajánlja, ha szükségem van rá, marad. Jól vagyok, köszönöm. Hallom, hogy elhúz a kocsiján, aztán beülök a mosdóba sírni. Nem

akarok többé félni! Vissza akarom kapni a régi életemet.

Hat évvel korábban

Garennek húzós a munkája, ezért majdnem mindig feszült. A főnöke, Graft szenátor, alaposan felkavarta maga körül az állóvizet egy illegális mobiltelefon-tenderrel, amit valaki kiszivárogtatott a sajtónak. Garen rongyosra dolgozza magát, hogy valamelyest enyhítse a kárt. Amikor nem ver engem, akkor rendszeresen lehord a sárga földig mindenért, amit szerinte rosszul csinálok. Imádja a rendet, és megköveteli, hogy a házunk mindig, minden körülmények között ragyogjon. A konzervkaják szabályos rendben sorjáznak a kamrapolcon, szín és nagyság szerint; a kartondobozok egymásra rakva, alulról felfelé keskenyedő toronyba rendezve. A törülközőkupacok a fehérneműs szekrényben egymástól szigorúan egyforma távolságban kell, hogy álljanak. Amikor elejtek egy vicces megjegyzést a dologról, majd megőrül, és engem a falhoz nyomva, két centiről ordítja az arcomba: - Nagyon keményen dolgozom, hogy megteremtsem mindezt neked, Terese!!! Olyan nagy kérés, hogy legyen itthon rend? - Egészen a falhoz lapulok. - Elég szégyenletes, ha úgy akarsz élni, mint egy disznó, de ez itt az én házam, neked meg az a dolgod, hogy rendben tartsd, megértetted?! Némán bólintok, nehogy még jobban felingereljem, és netán megüssön. - Ha képes volnál másra is gondolni, nem csak saját magadra, nem lennék ennyire ingerült - jegyzi meg lecsillapodva, és hátrébb húzódik. Néha már kezdem azt gondolni, hogy élvezed, ha engem provokálhatsz.

- Meghúzza a hajam féloldalt. Talán játékos gesztusnak szánja, de olyan erővel teszi, hogy majd lebillen a fejem a nyakamról. Kényszeres rendmániája leginkább a szennyes ruhára terjed ki. A mosnivalónak szép rendben kell várnia a mosásra a szennyestartóban. Az ingeit pontosan negyvenkét percig kell szárítani a gépben, aztán azonnal vasalni. - Miért nem küldjük a tisztítóba az ingeidet? - kérdezem pár héttel a vicces megjegyzésem után. Éppen a matekvizsgámra tanulok, és kicsit elnéztem az időt: az egyik inge véletlenül túl sokáig maradt a szárítóban. Nem örült. - Hogy miért? Szerintem pontosan tudod, Terese. Az összes megtakarításunk a hülye táncdiplomádra megy - vág vissza ingerülten. Ja, persze, meg az „üzleti tanulmányaidra‖. Mintha már nem lenne fünek-fának üzleti diplomája. Nagy dolog... - Gúnyos hangja feldühít. - Hülye a diplomám? Szerintem nem az. - A már kivasalt inget odavágom neki, és sarkon fordulok, hogy kimenjek, amikor a keze lecsap a vállamra. Visszafordít maga felé. Annyira belevájja a mutatóés hüvelykujját a vállamba kétoldalt, a kulcscsontom fölött, hogy térdre esem a fájdalomtól. - Velem nem beszélhetsz így, értve vagyok? - sziszegi öszszeszorított fogakkal. - Hagyd abba, ez fáj - kérlelem. Az állkapcsa kétszer megrándul, mire elenged. Felállok, és sajgó vállamat, nyakamat masszírozom. Ennek véget kell vetni, gondolom. Sokszor próbáltam már javítani a viszonyunkon, de a temperamentuma lehetetlenné teszi a boldog együttélést. Elhatározom, hogy előhozakodom a párterápia ötletével. Az ilyen kirohanások után általában ,óbban meghallgat, és inkább lehet vele beszélni, mint máskor. - Garen, gondolkoztam kettőnkön - kezdem, es beharapom az alsó ajkamat. - Talán jó volna, ha tanácsot kérnél valakitől, aki ért a... a viselkedéskontroll-terápiához. - Nem szól semmit, miközben én kihúzom a vasaló zsinórját, es szép szabályosan feltekerem. Veszek egy nagy levegőt, kifújom, es folytatom: - Úgy tűnik, mostanában rosszabb a kedved, mint általában. Kétlem, hogy tovább is együtt élhetünk, ha ez így megy tovább. Szóval, arról van szó, hogy ha továbbra is bántasz... - Csak nem azt mondod, hogy nem adsz esélyt a házasságunknak? Egyet lép felém, én meg enyhe terpeszben megállók előtte keményen,

még ha a kezem remeg is. - Pár kis baki, és már visszavonulót fújsz? Terese, de hiszen te harcos típus vagy, aki sohasem adja fel. Ezért is vettelek el, egyebek mellett. A szüleid kényszerítették rád a lacrosse-t, te mégis olyan keményen edzettél, hogy kiérdemelted a csapatkapitányi címet. - Összefonja a kezét, és úgy járkál előttem fel és alá feszült arckifejezéssel, aggodalmasan. Meglepődöm, hogy ennyire izgatja a házasságunk jövője, hiszen egyebet sem hallok tőle, mint hogy mennyi mindent nem tudok, vagy hogy rosszul csinálok. A házasságunk előtt nem is tudtam, hogy ennyi előnytelen tulajdonságom van. - Nem te mondtad nekem - folytatja -, hogy három-négy órákat aludtál hetekig, mert nem akartad feladni a táncot, de a jó jegyeidet is tartani akartad? - Hirtelen megáll, es szembefordul velem. - Nekem olyan feleség kell, aki mindig, mindenben mellettem áll. Igen, tudom, hogy olykor elfut a méreg, és nem tudok uralkodni magamon, de nem hiszek a fülemnek, hogy máris megfutamodsz. Hiszen szeretlek. Szörnyen érzem magam, és máris bűntudatom van, amiért a válást fontolgattam. Igaza van, én még soha nem hátráltam meg. - Ne haragudj! Sajnálom. Csak éppen nem szeretnék félelemben élni, ennyi mondom halkan. Magához húz, és átölel. - Én is sajnálom. Nem lenne szabad rajtad kitölteni a mérgemet, amikor valamiért rosszabb napjaim vannak. Nekünk együtt kell maradnunk, Terese! A válás semmiképpen sem szerepel a hosszú távú terveimben. - Megcsókolja a homlokomat. - El sem tudok nálad jobb First Ladyt képzelni. - Megint bocsánatot kér, és fogadkozik, hogy nem fog többé ilyesmi előfordulni. - Nem venné ki jól magát, ártana a politikai karrieremnek, ha kiszagolnák, hogy indulatkezelési terápiára járok. Én ennél jobb vagyok. Úgy értem, nem az a típus vagyok, mint a hülye celebek, akik megverik a paparazzókat. - Felnevet. Én meg annyiban hagyom a dolgot, mert megenyhülök a szép szavaitól. * ** -Tökéletes. - Egy csokor fehér rózsát rakok vázában az asztal közepére. Most van a féléves házassági évfordulónk, és azt szeretném, ha minden nagyon különleges lenne. A félévi utolsó vizsgám után hazasiettem, hogy elkészítsem Garen összes kedvenc ételét. A parmezános padlizsán kicsit trükkös receptnek tűnt, legalábbis nekem. Nem vagyok a

konyhatündérek gyöngye, de nagyon remélem, hogy most az egyszer nekem is sikerül. Pontosan betartottam a recept minden utasítását, és még egy YouTube-videót is megnéztem arról, hogyan csinálja ugyanezt a receptet egy francia séf. Előveszem a nászajándékba kapott két ezüst gyertyatartót egy elegáns, hosszúkás dobozából. A virág két oldalára téve meggyújtom bennük a gyertyákat, amikor hallom Garen kocsiját megállni a kis emeletes házunk előtt. Gyorsan felmérem a terepet, hogy minden rendben van-e az étkező-nappalinkban. A szürke lenvászon kárpitozású kanapé és a fotel pontosan kilencven fokos szögben áll. Letöröltem az állólámpa buráját, ahogy az esküvői képeinket is, amelyeket szép szabályosan elhelyeztem a dohányzóasztalon. Ellenőriztem, hogy a nagy, lapos tévé nem függ-e ferdén a falon. Minden rendben volt, ami azt jelenti, hogy Garen meg lesz elégedve.Tökéletes este lesz. Az ajtó kivágódik, és Garen beviharzik tökéletesen összehajtott kabátjával és diplomatatáskával a hóna alatt. Idegesen lesimítom a kötényemet, és arra gondolok, kár, hogy nem vettem le előbb. Fehér blúzban és abban a kék-zöld kockás szoknyában vagyok, amit Garen szeret rajtam. - Remélem, kész a vacsora. Éhen halok. - Egy pillanatra rám néz összehúzott szemmel, aztán beteszi a táskáját a helyére, a fal és a fotel közötti résbe, a kabátját pedig beakasztja a szekrénybe. - Milyen volt a napod? - kérdezem, miközben leveszem a kötényt, és szépen összehajtva berakom az egyik konyhai fiókba. - Hát mit gondolsz, Terese? - kérdezi félrebillentett fejjel. - Úgy nézek ki, mint aki nagyon jókedvű? - Sarkon fordul, és bemegy a nappaliba, hogy megnézze a híreket a tévében. Ahogy mindig. Észre sem veszi a gyönyörűen megterített aszlak, és semmit sem mond arról, hogy milyen isteni parmezán-illat jön a konyhából, ahol a padlizsán sül. Hozzá lépek, de megállók a kanapé mellett, nehogy kitakarjam a képernyőt. Utálja, ha a híradó közben zavarom, úgyhogy türelmesen várok a reklámig. - Boldog évfordulót, Garen - mosolygok rá, és leülök mellé. A kezem a térdére rakom. A szemét le sem veszi a tévéről. - Nincs évfordulónk. - A fejét hátrahajtja a kanapén, és megdörzsöli a homlokát. Odanyúlok, hogy megmasszírozzam a fejét, de ráver a kezemre. Megdörzsölöm, ahol sajog.

- Félévforduló... Parmezános padlizsánt csináltam, és barackos lepényt. - Mosolygok, miközben gúnyosan néz rám. - Te főztél saját kezűleg? - mordul fel. - Akkor majd feltúrjuk a szekrényt valami desszertért, mert éhesek maradunk? - Talpra ugrik, kivonul a konyhába. Megyek utána. Hagyom magamról leperegni a gúnyos megjegyzést. Azt szeretném, ha ez az este tökéletesen sikerülne. Nagyon keményen megdolgoztam érte az eltelt hat hónapban. Ma arra szeretnék emlékezni, hogy miért is szerettem bele annak idején. - Talán meglepetés fog érni. Nagyon igyekeztem, hogy a mai vacsora különleges legyen. - Büszkén mosolygok, miközben felemeli az egyik lepényt, hogy megnézze az alját. Aztán fintorogva visszadobja a tálra. - Elmegyek fürdeni. Ha ez a vacak teljesen ehetetlen, akkor megehetjük a tegnapi kínai maradékát. - Rám se néz, és elvonul a fürdőszoba felé. A romantikus estéről szőtt álmaim szertefoszlanák. 250 fokra állítom a sütőt, hogy a padlizsán teteje kissé megbámuljon, mire lejön, és beállítom a sütő óráját öt percre. A pultnak dőlve azon morfondírozok karba tett kézzel, hogy vajon mivel vívhatnám ki az elismerését. Mi a baj velem? Úgy érzem magam, mintha visszamentem volna az iskolába, és a gimi első évében megint Ms. Liddy táncóráján izzadnék, de hiába, mert semmi sem jó, amit csinálok. - Terese, gyere ide, légy szíves. - Garen hangja fenyegetően visszhangzik apró lakásunkban. Nagyot nyelek, és odafutok. Semmi jóra nem számíthatok, ebben biztos vagyok. A fürdőszobából nyíló apró gardrób ajtajának támaszkodik, az arca vörös, nehezen lélegzik. - Mi a baj? - Nem megyek közelebb, mert már óvatos vagyok. Jobb, ha nem vagyok karnyújtásnyi távolságban. - Még hányszor kell elmagyaráznom neked, hogy kell a gardróbot rendben tartani? - Farkasszemet nézünk. A tekintete éget. Mielőtt válaszolhatnék, folytatja: - Ez a szekrény 65 centiméter széles. Ha a törülközők normálisan, harmadolva vannak összehajtogatva, úgy, hogy mindegyiknek a szélessége 20 centi, akkor befér ide három sor törülköző, köztük két és fél centi réssel. - Mély levegőt vesz. - Ha van köztük hely, akkor jár a levegő a szekrényben, és a törülközők nem lesznek állott penészszagúak. - Megmértem őket hajtogatáskor. Mindegyik 20 centis. Ellenőriztem, persze. Ahogy mindig. Ekkor Garen hátralép, és bedugja

a kezét a szekrénybe. A középső sor jobbra dől, és a másik is kibillen. De hát én... - Megrázom a fejem, aztán eszembe jut, mi történt. Éppen akkor helyeztem be a középső sort, amikor a szárítógép jelezte, hogy lekapcsolt. Odarohantam, hogy azonnal kiszedjem, mielőtt összegyűrődnének Garen ingei. Vissza akartam menni, hogy befejezzem a törülközők elrendezését, de a vacsora miatt kiment a fejemből. Ám nem merem mindezt elmagyarázni Garennek, aki utálja a mentegetőzést, mondván, ez a gyengeség jele. - Bocsánatot kérek. - Lehajtott fejjel odalépek, hogy megigazítsam a törülközőket a szekrényben. - Direkt csinálod ezt, igaz? - Annyira közel jön, hogy érzem szaggatott légzését az arcomon. - Nem, esküszöm! Véletlen volt. - Garen keze ökölbe szorul. Nagyot nyelek. - Ne haragudj, nem fog többé előfordulni. A vonalzó segítségével, amelyet Garen az ajtóra akasztott, pontosan beigazgatom a törülközősorokat. A mosdó felé fordulva kezet mos, és borotválkozni kezd, míg én méricskélek és hajtogatok. Gyakran előfordul, hogy este is borotválkozik, de ma a villanyborotva zúgása történetesen elnyomja a konyhai óra jelzőhangját. Garen fog szagot elsőként. Az odaégett étel eltéveszthetetlen bűze betölti a levegőt. Garen kirohan a fürdőből, le a konyhába. Én megdermedve állok. Már tudom: a padlizsán szénné égett. Hallom odaföntről, ahogy a tepsi nagy robajjal landol a mosogatóban. Megint a törülközőket kezdem babrálni, és gyűlölöm, hogy reszket a kezem. Garen lépéseinek robaja a lépcsőn nem csitítja a félelmemet. - Kész, vége. Szénné égett. Mi a fene jött rád, hogy maximumra állítottad a sütőt, te idióta?! - Az arcomba tolja a képét, úgy dühöng tovább: - A padlizsán egy vagyonba kerül ebben az évszakban, úgyhogy legalább tíz dollárt kidobtál az ablakon egy mozdulattal. - Csettint egyet az arcom előtt. - így. - Úgy... úgy gondoltam, hogy ott állok a sütő mellett. Beállítottam az órát, de nem hallottam a csöngetést a villanyborotva miatt. Visszateszem a vonalzót a helyére az ajtó belső oldalán, és megfordulok, hogy szembenézzek a férjemmel, pedig csöppnyi bátorságot sem érzek magamban. - Szóval az egész az én hibám? - köpi felém úgy, hogy visszahőkölök. - És az összevissza törülközők, az is miattam van, ugye?

- Megrázom a fejem. Felém nyúl, összerándulok, de ezúttal nem üt meg. Benyúl mellettem a szekrénybe, és kidobálja belőle a törülközőket. Mindet. - Nehogy már én legyek a felelős a te hülyeségeidért, eszednél vagy? - De hát... - És még valamiben megállapodtunk - vág közbe. - Abban, hogy hétfőn, szerdán és pénteken délelőtt takarítasz a fürdőszobában, hogy ne kelljen ezt a szörnyűséges tisztítószert szagolnom, amihez ragaszkodsz. És ma milyen nap van, Terese? - Péntek, és takarítottam is - hazudom. Annyira lefoglalt az évfordulós készülődés, hogy kiment a fejemből. - Tényleg? Akkor hol a takarítórongy? - mutat az üres akasztóra, amelyet azért szerelt fel a fürdőszobaszekrény ajtajának belsejére, hogy a takarítórongy ott száradjon, és nehogy bepenészedjen. Mielőtt bármit szólhatnék, megragadja a hajamat, és a vécéhez vonszol. Felemeli az ülőkét, és a fejemet úgy belenyomja a kagylóba, hogy két centire vagyok a víztől. - Úgy érzed, hogy tiszta, Terese? Mozdulni sem merek, nehogy az arcom a vécé vizébe érjen. - Hát, ha tiszta, akkor ez nem fog zavarni. - Lenyomja a fejem a vécé vizébe. Megragadom a kagyló karimáját, és kétségbeesetten felfelé nyomom magam, hogy levegőt kapjak, de nem megy, mert erősen lefog. - Nekem... nem... fogsz... többé... hazudni! - A szavak fojtottan, mégis kristálytisztán érnek el hozzám, pedig a fülem megtelt már vízzel. A fejem beleütődik a vécécsésze aljába minden egyes dühös szóra. Végre kiránt, és a padlóra lök. - Takarítsd fel ezt a disznóólát. És soha többé ne merj hazudni nekem! Elviharzik, én meg levegőért kapkodok. Némán hullanak u könnyeim, és összevegyülnek a vécé vizével az arcomon, uhogy felmosok. Hogy élhetek így tovább? Miután háromszor ellenőrzőm, hogy mindent a helyére raktam-e, leveszem a nedves ruhámat, felakasztom az ajtón lévő akasztóra száradni, és belépek a zuhanyfülkébe. Reménytelenség fog el, ahogy a víz reszkető testemre záporozik. Soha sem fogja még csak megkísérelni sem kordában tartani az indulatait. A tenyerembe temetem az arcom, úgy zokogok. Teljes csődnek érzem magam. És azt is gondolom, hogy ezt már nem bírom tovább. Nem megy... Amikor már nincs több könnyem, felveszem a pizsamámat, és

csöndben befekszem az ágyba. Felbámulok a mennyezetre a sötét szobában. Pár perc telik csak el, amikor halk kopogás riaszt fel a borongásomból. - Bejöhetek? - szól Garen odakintről. Benyit, kezében egy tálcán a tegnapi kínai kaja meg pár rózsaszál a vázából. - Gondolom, éhes lehetsz... Felülök az ágyban, ő meg lerakja a tálcát az éjjeliszekrényre. Feltakarítottam, és újrahajtogattam a törülközőket, Garen. Háromszor ellenőriztem mindent. A nedves ruhám az ajtón szárad, nehogy bepenészedjen a szennyestartóban. A szívem úgy ver, ahogy egy kalitkába zárt vad madár repdesne. - Igen, láttam. Nagyon szépen megcsináltad. - Mellém ül az ágyra, és megfogja a kezem. - Terese, nagyon sajnálom, hogy elvesztettem az önuralmamat. - Könnyek csordulnak az arcán, ahogy az ajkához emeli a kezem, hogy megcsókolja. - A munka kikészít mostanában, úgyhogy nem bírom, ha ilyesmire jövök haza... - Most már szinte zokog. Könyörgöm, bocsáss meg, nem tudom, miért van ez, egyszerűen megőrülök. De en nem ilyen vagyok. ígérem, nem fog többször előfordulni! - Ezt már máskor is mondtad, Garen. - Én is sírni kezdek. - Csitt - nyomja az ujját a számra. - Nem fog többet előfordulni. Elmegyek terápiára is, csak mondd, hogy megbocsátasz! Túl fogunk ezen jutni, Terese. Csak adj még egy esélyt, kérlek! Könyörgöm! Aztán minden más lesz, ígérem! Belenézek a szomorú, szürke szemekbe, amelyekbe beleszerettem még a középiskolában. Ezeket a szemeket még mindig szeretem, mindennek ellenére. Nem akarom elengedni őt. Nem akarok kudarcot vallani. Még megmenthető a házasságunk. Biztosan nem én vagyok az első nő, aki ilyen helyzetbe keveredett. Biztosan van rá mód, hogy kikerüljünk belőle. Letörlöm az arcát. - Ha megígéred, hogy elmész terápiára, akkor maradok. De nem mehet ez így tovább, Garen. Nem bírom már, egyszerűen nem... - Elmegyek terápiára, Terese, megígérem - mosolyog. - Meglátod, minden jó lesz mostantól.

Vissza a jelenbe

N

égy doboz? - kérdezi Booker, és elkezdi berámolni a holmimat a furgonja hátuljába. Tegnap munka után összepakoltam mindent a bérelt lakásomban. Jó érzés elköltözni innen. Azóta lakom itt, hogy elszöktem Garentől, és már nagyon szerettem volna hátrahagyni ezt a helyet és a lidérces álmaimat is. Van új állásom, és ha lesz új lakás is, már majdnem új életet kezdhetek... Ez a régi odú a menekülést szimbolizálja, az új pedig az újrakezdést jelzi. - Igen, négy... - Nevetnem kell azon, ahogy a homlokát ráncolja. Ne felejtsd el, ez egy bútorozott lakás. Csak a személyes holmim az enyém, meg az ágynemű. Még a konyha is be volt rendezve. - Ó, hogyne, erre nem gondoltam. - Booker berakja az utolsó dobozt is a furgonba, de ahogy leteszi, felnyílik a teteje. - Bocsi, mindjárt megcsinálom. - Elkezdi visszahajtogatni a doboz tetejét, de megáll a keze. - Ez itt mind cipő? - kukucskál be. Benyúlok, és előhúzom a kedvenc szandálomat. - Hát, a cipők a gyengéim... - Meglengetem a pinkben és kékben pompázó szandált. - Még egyszer sem volt rajtad... például ez. - Kiemel a dobozból egy fekete magas sarkút. Az árcédulát meglengeti a szél. - Hát hová vegyek fel ilyesmit? - Kiveszem a kezéből a cipőt, és visszarakom a szandállal együtt a dobozba. - Ezt viszont hordhatod most is - mutat Booker egy magas szárú,

fekete csizmára. Ezen is ott az árcédula. - Hát ez egy kicsit túlzás lenne. Meg sem kellett volna vennem. Gyorsan becsukom a dobozt. - Túlzás...? - A szája sarka felfelé görbül kissé. - Nekem tetszik... Zavarba jövök, és mivel nem tudom, mit mondjak, beljebb lököm a dobozt, a többi mellé, ő pedig becsukja a hátsó ajtót. Kinyitja előttem az elsőt, és a kezét nyújtva segít beszállni. Micsoda kontraszt ez a fekete F350-es furgon a tragacshoz képest... - Nem hiszem, hogy Maggie lakókocsijában volna bármi konyhafelszerelés. - Booker elfordítja a kulcsot, és a motor nagy robajjal életre kel. - Vannak fölösleges edényeim, miegymás. Mit szólnál, ha megállnánk nálam, és bepakolnánk ezt-azt? - Ha biztos vagy benne, hogy nem kellenek... - mondom tétován, és bekötöm magam. - Naná. Tányérjaim is vannak, amiket elvihetsz. - Bekapcsolja a rádiót, és halkra állítja. A lejátszóba betesz egy Tim McGraw-CD-t. Szereted a countryzenét? - kérdezi, ahogy pár perccel később befordulunk a sarkon a városközpont felé. Utálom. Mosolyogva mondom: - Hát persze. Kuncog egyet. Jó, ezek szerint nem tudok hazudni. - És mit szólnál a Lifehouse-hoz? - teszi be az újabb lemezt. - Nyugodtan hallgass countryt, nem zavar - mondom. - Nem fontos. Inkább az énekre figyelek, nem vagyok műfajfüggő. Ha tetszik az énekes hangja, odafigyelek - magyarázza. - Neked mi a kedvenced? - A modern klasszikusok - vallom be. Garen utálta ezt a zsánert, úgyhogy ritkán hallgattam. Ő persze ragaszkodott a „klasszikus‖ komolyzenéhez. Miután Port Fare-be jöttem, vettem pár lemezt, hogy legyen mit hallgatni a kocsiban. Az egyik új kedvencem Jennifer Thomas. Őt szeretem bömböltetni autózás közben. Fejben meg is terveztem pár tánckoreográfiát a zenéjére amiket már nagyon szeretnék lepróbálni a helyi szabadidőközpontban. A lakásban még jógázni sem lehetett rendesen, nemhogy táncolni. Már nagyon hiányzik a tánc... - Modern micsodát mondtál? - érdeklődik Booker. - Modern klasszikus. Afféle fúziós zene - mondom. - Ja, és mostanában fedeztem fel Lindsey Stirlinget, aki hegedül, de dubstepet. Nagyon tehetséges. - A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a klasszikus hegedülés jól vegyíthető a dubsteppel. Pedig így van.

- Imádom a zenéjét. Annyi energia árad belőle... Megrándul az arca. - Dub micsoda...? Na mindegy, ez nekem nincs meg. - Ne ítélj anélkül, hogy nem hallottál semmit belőle, kicsi Sammy incselkedem vele. - Ha megígéred, hogy nem szólítasz így Meggymag előtt, akkor megígérem, hogy megpróbálkozom vele - jelenti ki. - Oké, megegyeztünk. A falevelek zöldből aranysárgára, bíborra és narancsszínűre változtak már, és a legkisebb szellőre lepotyognak. Mintha levélcseppek esnének csapadék gyanánt... Booker egy gyönyörű vöröstéglás emeletes ház elé áll be, amelynek bejáratát elegáns, fehér, a koloniális stílust idéző pillérek övezik. Aranyban és bíborban tobzódó bokrok keretezik az előkertet, és a hatalmas tölgyfán még szinte érintetlen a zöld lomb, mintha dacolna a csípős őszi idővel. - Ez az én kis menedékem. Gyere. A ház belül is imádnivaló. Látom, hogy Booker szereti a nyers fát: az étkezőben lenyűgöző, sötétre pácolt asztal áll faragott lábakkal - ilyet még sohasem láttam. Egy hozzá illő kínai tálalószekrényke támasztja a falat mellette. Bemegyünk a konyhába. Ott áll csak el igazán a lélegzetem: körben sötétszürke, üveges szekrények a falon, az alsó részeket halványszürkével erezett, hófehér márványból kialakított munkalap fedi. A mosogató feletti ablak kinyitja a konyhát a kert felé, mintha a zöldben mosogatna, aki ott dolgozik... - Hát ez gyönyörű... - Megsimítom az egyik kredencajtót. - Kösz. Amikor feszült vagyok vagy unatkozom, általában elkezdek barkácsolni - mondja egy vállrándítással. - Tényleg, emlékszem már, hogy famunkákat csinálsz. Lilah mutatta is az egyik szekrényt, amit Cole-nak készítettél. - A kézimunkáról árulkodó konyhasziget felé intek a fejemmel. - Ez is hihetetlen. Egy vagyont kereshetnél egyedi bútorokkal. - Á, ahhoz túlságosan lassú vagyok. Ezen muszáj nevetnem. - Hát ezt nehezen hiszem el. Az irodádat két nap alatt berendezted, és úgy vezetsz, mint egy... - Elharapom a szót, mert nem akarom megbántani. - Mint egy őrült? - fejezi be helyettem vigyorogva, én meg elvörösödöm. - Amikor valamit nagyon szeretek csinálni, sohasem rohanok. Vannak bizonyos dolgok, amiket nem szabad siettetni,

legalábbis ha az ember rendesen akarja csinálni. Nem állom meg, és telt alsó ajkára bámulok, meg mellettük a szexi gödröcskékre, miközben beszél, és arra gondolok, hogy vajon a csókolózást is beleérti-e a nem siettetendő tevékenységek körébe. Elképzeltem, hogy igen... Na, elég volt, ezt azonnal be kell fejezned, figyelmeztetem magam. - Én benne vagyok, ha te is akarod - szólal meg. - Miben? - riadok fel, és nagyot kell nyelnem, miközben elkapom a tekintetem a szájáról. - Hát, amiről beszéltem: át kéne túrnunk pár félretett dobozt a pincében, amiben edények vannak meg tányérok, hogy felszerelhesd a lakókocsit, és ha akarod, menjünk most, és csináljuk. - Egy ajtóra mutat, nyilván ez vezet lefelé. Hú, de kínos... - Hát az szuper lenne, ha tényleg nem probléma... - Dehogy is - és ezzel nyitja is az ajtót. - Kimehetnék a mosdóba rendbe hozni magam kicsit? Naná, bocsi, hogy nem mondtam. - Elindul a lépcsőn lefele, de a második fokról még pajkos vigyorral visszaszól: - Második ajtó jobbra, ott... - A nappali túloldalára mutat, az előszoba. Most vigyázz magadra, és tartsd kordában a hormonjaidat! - szólok szigorúan magamra a fürdőszobai tükör és a márványmosdó előtt állva. A pulton egy rózsaszín, Hello Kitty-grafikával átragasztott folyékony szappanos flakon áll. Maggie keze nyoma, naná, hogy... Visszafelé szemügyre veszem az előszoba falán a képeket. Van egy pár Maggie és Seth esküvőjéről meg Lilah és Cole lagzijáról is. Látok egyet, amely Bookert ábrázolja egy idősebb úrral. Egy autó előtt állnak, amelyről az öcsém végig azt állította középiskolás éveink alatt, hogy a világ legjobb kocsija: egy Aston Martin. Az idős úr 32 foggal mosolyog... Egy másik, már kissé megsárgult fotón talán Booker családja: egy hozzá szinte megszólalásig hasonlító férfi sötét, hullámos hajjal, beszédes barna szemmel - talán az apja; és egy szinte ugyanolyan magas, csinos hölgy, feltehetően az édesanyja. A szülői páros előtt álló kisfiút Bookernek nézem, és van mellette egy kislány, nyilván a húga. Booker nem lehet több nyolcévesnél - a fogai túl nagyok még gyerekméretű arcához, de már itt meglátni benne a későbbi szívtiprót. A hugi haja-szeme is sötét, de jóval kisebb termetű, talán hatéves lehet. - Ez a családom - szólal meg Booker hirtelen mellettem, hogy kissé

megriadok. Egy lépést hátrálok önkéntelenül. Egy pohár limonádét tart felém. - Köszi. - Elveszem tőle a poharat. - Hasonlítasz a papádra jegyzem meg, miközben a finom italt kortyolgatom. - Mindenki ezt mondja - mosolyog. - Tízéves voltam, amikor meghalt. Rák... - Nagyot fúj. - Az anyámat és a hugit két drogos állat ölte meg, akik betörtek hozzánk, mert pénzre volt szükségük. Akkor voltam tizenhat. - Jézusom, Booker, ez szörnyű... - A tenyeremet a karjára teszem, mert látom, ahogy a fájdalom grimaszba torzítja az arcát. - Ikrek voltunk a hugival - jegyzi meg. - Nekem is van ikertestvérem! Lány. És van egy bátyám is. Nahát... Némán összeütjük az öklünket. Mindketten ikrek vagyunk! Mekkora volt ennek az egybeesésnek az esélye? Jaj, nagyon hiányzik a családom... Már szinte fáj, annyira szeretném hallani a hangjukat, annyira szeretném megölelgetni őket... Félek, hogy zokogógörcsöt fogok kapni, inkább a képpel foglalkozom megint. Rámutatok a kislányra: - Nem gondoltam volna, hogy ikrek vagytok, sokkal kisebb nálad. - Sara asztmás volt, az orvosok nagy üggyel-bajjal tartották kordában a betegségét. És mintha ez nem lett volna éppen elég, 12 évesen cukorbeteg lett, ami teljesen visszafogta a növekedését. Szegényke, mindig volt valami baja, sosem lehetett felszabadult... - A szomorúság akkora Booker szemében, hogy az már nekem is fáj. Az ő veszteségéhez képest az enyém semmi: nekem legalább megvan a reményem rá, hogy egyszer viszontlátom őket. Nagyon remélem... Ideje témát váltani. - Gondolom, abban vannak a tányérok - mutatok a nyitott ajtó mögötti konyhapult felé, amelyen egy nagy doboz áll. - Bizony. Rögtön megtaláltam, amit kerestem, az első dobozban. Úgyhogy ezt úgy értékeltem, hogy a sors neked szánta őket. Bemegyünk a konyhába, ő kinyitja a kartondobozt, és kivesz belőle egy ezüstszélű kistányért, amelynek a közepét kék virágok díszítik. - Nefelejcs... - Megsimítom a helyes kis virágokat. Booker szeme nagyra nyílik meglepetésében. - Tényleg az! A legtöbben ibolyának nézik. A nagyapám ajándéka volt a nagymamának a harmincadik házassági évfordulójukra. A nefelejcs volt a nagyi kedvenc virága.

- Az apukám imád kertészkedni, és gyönyörű virágokat nevel. Sehol nem láttam olyan szépeket... Meg persze zöldségágyásai is vannak. Ha ettél még finom paradicsomot... - Lehunyom a szemem, és szinte a számban érzem a napérlelte piros bogyót... - Amikor még otthon laktam, mindig segítettem neki az ültetésben. - A lakókocsihoz csak egy pici darab kert tartozik, de arra elég, hogy növeszthetsz benne ezt-azt, ha akarsz! - Visszateszi a kistányért az újságpapírba, és óvatosan visszahelyezi a papírdobozba. - Talán fogok is, bár itt a kertészkedési szezon elég rövid. Tudod, hogy errefelé átlagban két méter hó esik egy évben? Bizony! - Éppen ezért választottam menedékhelyként először a New York állambeli Rochestert. Garen tudja, hogy mennyire utálom a hideget, ezért soha nem jutna eszébe, hogy ilyen klímájú helyen kerestessen. Legalábbis nagyon remélem. - Két méter? Nem tudtam. Úgy hallom, nem vagy nagy barátja a hónak és a télnek. De akkor miért vagy itt? - firtatja a kényes témát Booker. Kicsit habogok valamit, mert nem jut eszembe semmi jó magyarázat. - De aztán az ember megszokja... megszereti, hiszen szép... sok errefelé a zöld: fű, fa, virág... - Már amikor nem havazik - helyesbít, és becsukja a dobozt. Nézd, tudom, hogy ezek a tányérok már százévesek, úgyhogy nyugodtan vegyél újat, nem fogok megsértődni. - Csak az zavar, hogy ez családi érték, érzelmileg kötődsz hozzá, én meg csak úgy elviszem... A tűzhely felé mutat. Az egyik nagyobb nefelejcses tányér ott lóg a falon. - Maggie rakta föl oda. Azt mondta, hogy túl férfias a konyhám. - Vagy inkább egy édes teremtés, aki tudja, hogy mennyit jelentenek neked ezek a tányérok. - Meggymagot ismerve ez eléggé valószínű... De komolyan szerintem már ráférne erre a kéglire egy kis lomtalanítás. Ha nem akarod a tányérokat, akkor odaadom őket rászorulóknak a többi dobozzal együtt, amik még ott vannak a pincében. - Biztos elvihetem őket? Örülnék, ha nem kéne a megtakarításaimhoz nyúlni a berendezkedéshez... - Persze, vidd csak őket. - Lerakja a dobozt a földre, a pult mellé. Na, most azt mondd meg, hogy miket szoktál főzni, és akkor kapsz pár edényt is a fölös készleteimből.

- Booker, ne hülyéskedj, nem akarlak kifosztani... - Közben kinyitja a kamraajtót, és meglátom, hogy a polcai szinte roskadoznak a sokféle serpenyő, lábas és fazék alatt. Leesik az állam. - Ne ítélj elhamarkodottan! - neveti el magát. - Seth nálam is rosszabb, csak hogy tudd... - Hogy ítélhetnélek el ezért? Már elfelejtetted, mennyi használaton kívüli cipőt láttál a dobozomban? - Jó megállapítás. Na, halljuk, miket szoktál főzni? - Utálok főzni. Nem is tudok. Minden, amit csinálok, szörnyű. Megvonom a vállam, és elfog a bűntudat a gondolatra, hogy ő bezzeg férfi létére még élvezi is a dolgot. - Utálsz főzni!? - Booker drámai mozdulattal fordul az edényei felé. - Bocsássatok meg, nem úgy értette... - Aztán rám kacsint a válla fölött. - Rendben, nem gond, még a konyhafóbiásoknak is kell néha enniük valamit. - Elővesz két kisebb serpenyőt meg egy mélyebb füles főzőedényt, és lerakja a konyhapultra. Amikor megint a kamra felé indul, megállítom. - Booker, ez is több mint elég... Szembefordul velem. - Hűha, tényleg utálsz főzni. - Becsukja a kamra ajtaját. - Akkor ennyi. Kiviszem ezeket a... Ekkor egy óriási fekete kutya robog be a helyiségbe, és elkezd iszonyúan ugatni. Rémületemben majdnem Booker nyakába vetem magam. Túl nagy, és azok a hatalmas fogak... Jézusom... - Nem harap mondja Booker, ahogy mellé vetődöm. - Talán halálra nyal, ez az egyetlen kockázat, de bántani nem fog. - Állunk még egy pár másodpercig egymás karját fogva, egymás szemébe mélyedve, de aztán a kutya megtöri a varázslatos pillanatot. Felugrik Booker hátára, hatalmas mancsaival megtámaszkodik rajta. Booker előrebillen, még jobban felém dől, és még jobban megfog, nehogy mindketten elessünk. - Bocsánat - dörmögi, és elhúzódik. - Daisy May, miféle viselkedés ez! - Játékos szigorral megdörgöli a kutya fejét a két füle között. Esküszöm, hogy a kutya felsóhajtott boldogságában. - Na, gyere... - A kutyát a teraszajtóhoz vezeti, és kiengedi a kertbe. - Akkor vigyük a szajrét. - Felkapja a dobozt, én meg az edényeket nyalábolom fel. - Helyes kutya. - Daisy igazándiból Maggie kutyája. - Akkor miért van itt? Kutyacsősz is vagy?

- Hát ez hosszú - mondja Booker könnyedén, ahogy a garázs felé haladunk, de érzem, hogy kissé túl lazának akar tűnni. - Én vittem el neki Daisyt pár évvel ezelőtt, mert a kennel tulajdonosa, ahol született, egy szadista állat volt. Nem törődött vele, elhanyagolta, talán el is altatta volna, mert nem volt tökéletesen fajtiszta: volt pár rossz színű csík a lábán... - Micsoda? - értetlenkedem. Közben Booker berak nekem a csomagtartóba egy üres dobozt az edényeknek, én bepakolom és becsukom a dobozt, ő bekattintja a csomagtér ajtaját. - Ha megnézed a lábát, van rajta pár sárgás csík, pedig fekete a bundája. Ez a baj vele. Az apja fekete labrador, az anyja meg zsömleszínű. - Ó, istenem... - sóhajtom. - Amikor megmondtam neki, hogy én elviszem, persze rögtön teljes árat számított érte, ez még hozzátartozik. És jellemző. Némelyekben szemernyi tisztesség sincsen - morog. - Akkor most be is kell őt engednem, bocsi, aztán irány az új otthonod! A kapun át látom, hogy odahajítja a kutyának a labdáját, aztán beengedi, de még egy csontot is ad neki, hogy ne unatkozzon, amíg ő távol van. Most kéne sürgősen abbahagyni a lelkesedést ezért a fickóért... Amíg nem késő.

Aprócska

méretei ellenére a lakókocsi isteni otthonnak bizonyul. Tiszta, szép, minden kifogástalanul működik benne - különösen a fűtés. És még egy plusz: az ágy melletti éjjeliszekrénynek van egy titkos fiókja. Ez maga a tökély - van hol tartanom a pisztolyt éjszaka. A következő pár napban, amíg a kocsim el nem készül Dewey műhelyében, Booker elvisz reggelenként a munkába. - Útba esel - hárítja el a hálálkodásomat és a mentegetődzéseimet, hogy kényelmetlenséget okozok neki. Már megvolt az első hóvihar, azóta általában a furgonnal jön, ami nekem nagyon jó. Imádom ezt a kisteherautót. Ám a hét végére elolvad a hó, és megint a tragaccsal jön értem. A költözés egy új kezdetet jelent. Úgy érzem, éppen ideje, hogy keményen dolgozni kezdjek azon, hogy leküzdjem a félelmeimet. Amikor nem otthon vagyok, kényszerítem magam, hogy ne tekingessek állandóan körbe-körbe. Körülnézek egy gyors pillantással, amikor megérkezem valahová, felmérem a terepet, és annyi. Az irodában odafigyelek, nehogy felugorjak minden hirtelen zajra, vagy megriadjak egy váratlanul felbukkanó idegentől. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig sikerül leküzdeni ezeket az önkéntelen reakciókat, de ezek egyre inkább csak apró... na jó: közepes méretű összerándulásként jelennek meg gyomortájon. Már nem ájulok el vagy borulok ki teljesen. Még ma is összerándulok, ha arra a levakarhatatlan ügynökre gondolok, aki mármár sírásba hajszolt, szerencsére Booker megjött, és kihajította. A lakókocsi legnagyobb előnye a helyi szabadidőközponthoz való közelsége. Gyalog mehetek oda, így megspórolom a benzinköltséget. Nyáron önkéntesként segítettem jógázni itt az errefelé lakó időseket

kétszer egy héten. Ez mozgásnak édeskevés volt nekem, de a hely üzemeltetője megengedte, hogy maradjak még, ha nem volt lefoglalva a tornaterem, és ilyenkor keményen meghajtottam magam jógagyakorlatokkal. Ha volt kedvem, koreográfiákat próbálgattam egyegy új CD-re. Ma is ilyen jó napom van. Már kezdek belefáradni a Booker iránti növekvő érzelmi zűrzavaromba, úgyhogy remélem, egy óra kemény jógázás feloldja majd. Az irodában egész nap egy fontos szerződést készítettünk elő. Egymás mellett állva-ülve ellenőriztük az iratokat, másoltunk és nyomtattunk, rendeztük a dokumentumokat. A kezünk össze-összeért, olykor egymáshoz súrlódunk, ahogy a szűk helyen forgolódtunk, vagy összeütköztük, ahogy ellentétes irányba indultunk. Többször láttam, hogy engem néz, és csak aztán kapja le rólam a pillantását, hogy ezt észreveszem. Az az érzésem, hogy ő is legalább annyira küzd a vonzalmával, mint én. Aztán ahelyett, hogy egyórányi békés jógázás végén pihenten és kisimulva sétálnék ki a teremből, mindennek érzem magam, csak nem kisimultnak. Mindvégig Bookeren jár az eszem, és ezek a gondolatok egyáltalán nem higgasztanak le. Az edzés végére úgy érzem magam, mint egy szerelmes bakfis. A testem azonban jólesően nyugtázza a munkát. Lezuhanyozom, alaposan megszárítom a hajam, mert odakint fagy, és elindulok haza. Átvágok a parkolón, félvállra vetem a hátizsákomat, és a viccre gondolok, amit aznap hallottam Bookertől. Szórakozottan haladok a járda felé, amikor megbotlom valami kiállóban. Valaki elkap - valaki karjában landolok a földre esés helyett. Izmos karokat érzek magam körül. Jaj, ezeket a karokat már annyiszor láttam magam körül, éreztem szorosan magamon álmaimban... - Azért térdre esni nem kell előttem, oké? - Felegyenesedve belenézek az álmaimban szintén sokszor látott barna szempárba. Hogy létezik...? Mekkora esélye van egy ilyen egybeesésnek? - Bocsi, Booker. - A vállamra veszem lecsúszott hátizsákomat. Booker keze még mindig a derekamon. Megszólal a belső hang, hogy egy kicsit hátrébb kéne lépnem, legyen köztünk egy kis távolság... Szerencsére nem hallgatok rá... Inkább beleveszek a szempárba mézszínű pöttyöket veszek észre a sötétbarna írisz körül. Nedves haja samponillatot áraszt, mintha ő is most zuhanyozott volna. - Te is ide jársz gyúrni? - kérdezem.

- Bizony. Mindig tervezem, hogy kialakítok egy edzőtermet otthon, hogy megússzam az itteni horribilis árakat, de eddig még nem jött össze, mint látod - mosolyog. Nagyot nyelek. Sokszor láttam már ezt a mosolyt. Ma is épp elégszer... - Ezek szerint te is ide jársz. - Kutatóan figyeli az arcom, aztán a pillantása megállapodik a számon. Na, igen... Talán érzi, amit én is. - Jógaórákat tartok időseknek. Ez jó, mert kényelmes, mégis van saját tornatermem. - A szemét nem veszi le a számról. - De januártól vége, senki nem jelentkezett a téli kurzusra. Talán majd széttolom az asztalokat az irodában, és ott csinálom munka után... - Kicsit idegesen nevetgélek, és akkor veszem észre, hogy én is az ajkát bámulom. Jaj, ne...! De most éppen annyira nem tudok uralkodni a gondolataimon, mint az előbb a jógateremben. Azon kapom magam, hogy elhúzódás helyett éppenséggel közelebb simulok hozzá. - Hát ez elég jónak hang... - Booker nem fejezi be a mondatot, mert már mással van elfoglalva: hogy engem csókoljon. Visszanyelek egy kis nyögést, ahogy az ajka végigsimít az enyémen, és lassan, jólesően kutat, mintha nemcsak felderíteni, de meg is akarná jegyezni a hajlatokat, zugokat. A sietségnek halvány árnyékát sem mutatja, amitől felgyorsul a pulzusom. Garennel mindig minden olyan gyors volt, mintha a lényeg a befejezés lenne. Booker egészen más: ő élvezi a végéhez vezető utat. Amely út nagyon kellemes... Már azt hiszem, vége, amikor fél kézzel a hajamba túr, és még jobban az övéhez húzza a fejem, miközben a másik karjával szorosabban fogja a derekam. Hogy miért nem csapnak fel belőlem a lángok, nem is értem... Ó... te... jó... ég...! Amikor végül elenged, gyorsan zsebre dugom a kezem, nehogy két kézzel visszahúzzam magamhoz. Ez hogy lehetséges? Mindig utáltam csókolózni. - Bocsánat. Kissé elragadtattam magam. - Lehajtja a fejét. Hazavihetlek, vagy kocsival vagy? Nem nagyon tudok megszólalni, ezért némán bólintok. - Akkor melyik...? - Bocsi. - Elfordítom a tekintetem róla. - Gyalog jöttem. Elvihetsz, szuper. Csöndben ülünk a kocsiban hazafelé. Most, hogy megint gondolkozom, a belső démonaim megfújják a riadót. Okos dolog ez,

miközben Garen bármikor felbukkanhat, és akkor megint menekülnöm kell? Ha belebonyolódom ebbe Hookerrel, sokkal nehezebb lesz megszökni, az biztos. És mi van az ő démonaival? Nem megmondta az a dizájner csaj az irodaházból, mennyit küszködik ő is azóta, hogy balul sült el a házassága? Veszek egy mély lélegzetet. Jobb volna csírájában elfojtani ezt az egészet, még mielőtt nagyon rossz véget ér - akár neki, akár nekem. De hát hogy mondhatnék ilyet? Különösen azután, hogy alig három perce elég alaposan visszacsókoltam... - Nálad van a Broadbent-akta? - kérdezi, hogy mondjon valamit. Már nagyon kínos volt a csönd. - Igen, már csütörtökön szóltál, hogy legyen kész a bírósági tárgyalásra, nem emlékszel? - Megállunk a lakókocsi előtt. Leállítja a motort. - Ja, igen. Akkor azért nem találtam a helyén. Elvihetem? Van benne pár igazítanivalóm - mondja, és kiszáll. - Majd hétfőn visszahozom. Bólintok, és elindulok a pár méteres ösvényen a lakókocsi felé. Belép, én meg lerakom a hátizsákom a kanapéra. - Szerintem itt van. - A konyhapulthoz lépek, és a rajta heverő iratkupacból, amit hazahoztam, kiveszem a kért papírokat. Átnyújtom neki. - Köszi. Látom, te sem vagy jobb nálam, már ami a hazacipelt munkamennyiséget illeti - mutat a kupacra. - Nem kéne mindkettőnknek élni végre egy kicsit? - jegyzi meg ideges kis nevetéssel. Egyikünk sem jeleskedik a parkolóban történtek megbeszélésében. Talán ő is megbánta már? Ez a gondolat kissé elszomorít - ami nevetséges, hiszen éppen most határoztam el, hogy nem akarok belebonyolódni... Nem vagy könnyű eset, Tess... - Tetszik, ahogy berendezkedtél - néz körül. Nem is csináltam semmit. Minden ugyanúgy van, mint amikor beköltöztem. - Köszi. - Összefonom a karom a mellkasomon. - Azon gondolkozom, hogy át kéne raknom a kanapét a másik falhoz. Az ablakkal szemben nem jó a tévé, nem látom rendesen a bejövő fénytől. Nem mintha túl sokat tévéznék... - teszem hozzá. - Átrakom seperc alatt, ha akarod. - Mielőtt bármit szólhatnék, már le is rakja az iratokat, és könnyed mozdulattal áttolja a kanapét a másik

oldalra. Dagadó karizmainak látványát, sajnos, jobban élvezem, mint kellene. - Jó így? Odamegyek, és szemügyre veszem a másik oldalról is. - Nem igazán. Így túl zsúfolt lett a szoba, valahogy nem harmonikus. - Akkor mehet vissza? - mosolyog. - Bocsánat — mondom szégyenkezve. - És mi volna, ha a tévét erre a falra raknánk? - indítványozza. Kipróbálunk néhány variációt, végül visszatérünk az eredeti elrendezéshez. - Le akarsz fárasztani, hogy aztán egy gyenge pillanatomban fizetésemelést adjak neked? - kérdezi, és letörli a homlokát. - Szóval rájöttél a gonosz haditervemre... - Töltök neki egy pohár vizet, és teszek bele jégkockát is. - Köszönöm. - Felhajtja az egészet három kortyintással. Nem szeretek bútorrámolást elsietni, de most van egy találkozóm valakivel, úgyhogy jobb, ha megyek... Ez a megjegyzése mélyütésként ér. Találkozik valakivel?! Akkor hogy mer úgy csókolni, mintha itt volna a világvége? Ha éppen egy randira készül?! Mégis - csak egy csók volt... Nyugi,Tess! - Sofiával van randim, Lilah lányával, tudod? - Booker kuncogva megsimítja az arcom. Nyilván észrevette a neheztelésemet. A legjobb volna egy odúba bemászni, és ott meghalni a sötétben... - Cole meg Lilah elmennek valahová, és Sofia kibalhézta, hogy én menjek csőszködni. - Tényleg, mondtad tegnap, csak elfelejtettem. - Érzem, hogy elvörösödöm. - Én nem vagyok rosszfiú, Tess - mondja gyöngéden. - És nagyon szeretnélek megint megcsókolni. - Meg is teszi. Most még intenzívebben, ha ez még egyáltalán lehetséges. A tenyerébe támasztja a fejemet hátulról, és a víztől hideg ajkát az enyémre szorítja. Lehunyt szemhéjam megremeg, és most nem tudom visszatartani a sóhajt. Még szorosabban ölel. Kész, végem... Minden olyan gondolatot, amelynek ahhoz van köze, hogy ezt nem kéne, az agyam legtávolabbi zugába száműzök. Aztán vége, elhúzza a fejét, szaggatottan lélegzik. - Mennem kell - mondja, és a homlokát az enyémre támasztja. Nem jössz át holnap hozzám? Csinálok ebédet. Egy óra körül érted mennék.

- Jó volna. És már el is ment. A konyha és a nappali közti két méteren kezdek föl-le járkálni. Most, hogy nincs itt, és nem homályosítja el minden gondolatomat, elönt az aggodalom. - Most mi van? - korholom magam. - Már majd’ meghaltál egy csókért... Akkor meg mi a baj? A félelem pörölyként csap le rám. Nemcsak az riaszt, hogy Garen megtalál, hanem ott motoszkál a félelem, hogy valami olyanba keveredem, amiből aztán nincs kiút. Hogy megint csapdába kerülök. Hogy megnyílók valakinek, bizalmasan, újra. Garen durvasága nem csak az öklében lakozott. Elvette a szabadságomat. Lerombolta a saját magamba vetett hitemet, az önbecsülésemet. Ha csak ránéztem valakire, bármennyire ártatlanul is, Garen már azzal vádolt, hogy szajha vagyok. Mindig percre pontosan meg kellett mondanom neki, hogy hová megyek, és ott mennyi időt töltök. És gyakran előfordult, hogy váratlanul megjelent, hogy ellenőrizze, nem hazudtam-e neki. És ez sem volt elég: rátette a detektíves nyomkövető alkalmazást a telefonomra titokban. Nem akarom még egyszer ezt átélni! Soha többé! Nem voltam önmagam Garen mellett, mert én nem voltam sehol, megszűntem létezni. Még mindig kissé elveszettnek érzem magam, akárhogy próbálkozom is, hogy magam mögött hagyjam a múltat. - Nem tudom megtenni, nem vagyok még készen rá... - nyöszörgők, és leborulok a padlóra elkeseredésemben. - Hogy gondoltam, hogy menni fog? - Átölelem magam két oldalról, és zokogni kezdek, hogy csak úgy rázkódik az egész testem.

A francba... - A kormánykerékre csapok. - Francba az irattal meg a melóval. - Az órámra nézek. El fogok késni. Visszafordulok, és elindulok megint Tess lakókocsija felé. Nem bírom abbahagyni a vigyorgást. Tess úgy csókol, hogy attól bármelyik pasi az eszét vesztheti. Váratlan fejlemény, tekintve, hogy milyen félénk... Kicsit féltem, hogy majd pofon vág. Szerencsére nem így lett, bár megértettem volna, ha megteszi. - Tyűha, micsoda két csók volt... Már napok óta tipródtam, hogy megtehetem-e vagy sem. Katasztrofális múltam, már ami a nőket illeti, mindeddig visz- szatartott. Seth azonban figyelmeztetett, hogy nem szükséges szerelmesnek lenni. Csak érzed jól magad! Nevessetek sokat együtt! - Hát igen - folytatom a belső monológomat -, ezen mintha kicsit túlmentünk volna. - Sóhajtok, mintha kifújhatnám az idegességet magamból. Remélem, nem fogom megbánni, hogy megtettem... Leparkolok Maggie régi lakhelye előtt. Mennyire más most, mint négy éve volt... Akkoriban a rendőrség azt gyanította, hogy Maggie és a mamája benne van a heroinos drog-díler bandában. Szerencsére ez nem így volt. Sosem felejtem el azt a hideg januári napot, amikor először találkoztam Maggie-vel, aki csontsovány volt és holtsápadt. Most meg? A legjobb barátom felesége, és az a kísérteties szomorúság is eltűnt a szeméből. Behúzom a kéziféket, és kiszállok. Ahogy a lakókocsi felé közeledem, a csukott ajtón át is hallom, hogy Tess zokog. Ösztönösen cselekszem. Leguggolok, kikapom a lábszáramra erősített tartójából a Glockot, és a lakókocsihoz osonok. Az én drogom, az adrenalin szétárad

az ereimben. Nem is gondoltam, hogy ennyire hiányzik a rendőri munka izgalma, tempója... Kár, hogy ez a stressz majdnem megölt. Lassan felállók, és bekémlelek a nappali ablakán. Tess a padlón kucorog, és sír, két tenyere az arcán. Úgy tűnik, egyedül van. Megdöngetem párszor az ajtót, és várom a reakcióját. Rögtön az ajtó felé néz, ami azt jelenti, hogy ha van odabent valaki rajta kívül, akkor az ajtóban áll. Vagy teljesen hülye vagyok, túlreagálom, és nincs bent senki. Talán ez utóbbi az igaz. De miért sír akkor? Mivel nincs telefonja, rossz hírt sem kaphatott azóta, hogy elmentem. Posta sem jön ide, az új címére hétfőnél előbb. Felugrik, megtörli az arcát. Az ajtóhoz lépek megint, és beszólok: Tess, jól vagy? - Nem felel. Még mindig hallom viszont a fojtott zokogást. A pisztolyt szorosan a mellkasomhoz fogom. - Tess, jól vagy? Hallom, hogy sírsz! - Igen - mondja végre, nagy sokára. - De nem vagyok felöltözve, zuhanyoztam. Majd hétfőn beszélünk, jó? - Aztán kis szünet után hozzáteszi: - Ne haragudj! Hétfőn? De hát nem abban maradtunk, hogy holnap átjön ebédre? Valami nem stimmel. Vagy ez most valami jelzés nekem? - Tess, bemegyek. Vagy kinyitod az ajtót, vagy szétlövöm a zárat! Az ajtó azonnal kinyílik. - Ne lőj, jól vagyok! - Kézfejjel töröl még egyet a szemén, és int, hogy menjek be. Az ajtóban megállók, és körbekémlelem a szobát. - Mondtam, hogy minden rendben. Elteheted a Glockot. - Nem vagy rendben, úgy látom. - Visszacsúsztatom a pisztolyt a tartóba, és ráhúzom a nadrág szárát. Ránézek rózsaszín arcára, ahogy felállók. Reszkető alsó ajka elárulja, hogy visszafojtja a zokogást. - Mi a baj? - kérdezem óvatosan. - Nem megy - suttogja. - Azt hittem, menni fog, de nem megy, még nem vagyok rá kész. - Újabb könnyek gördülnek le az arcán. Odalépek, és átölelem. Rám borul, és most már szabad folyást enged a sírásnak. De most már remeg is, veszem észre. Még szorosabban tartom. - Légy szíves, mondd el, mi a baj,Tess! - Azt hittem, kész vagyok már arra, hogy továbblépjek - hüppögi bele a mellkasomba. - Hónapok óta próbálom elfelejteni a múltamat, és tényleg azt hittem, hogy sikerült. - elhúzódik, és a szemembe néz. - De nem így van, tévedtem. Sajnálom. Nagyon... - És ez összefügg azzal, hogy álcázod magad? Azzal, aki elől

bujkálsz? - Átnyújtok neki egy papír zsebkendőt a konyhapulton álló dobozból. - Ennyire nyilvánvaló, hogy bujkálok? Már mindenki tudja? Elhúzódik, a kanapéra rogy, és megint a kezébe temeti az arcát. - Igen, mindenki tudja, aki az elmúlt tizenkét évben nyomozóként dolgozott. - És Lilah is - teszi hozzá csüggedten. - Nos, igen, de Lilah egy külön történet. - Melléülök. - Nem akarsz beavatni a dologba? És miközben ezt mondom, vajon miért gondolom, hogy nem akarom hallani? Igen, eleget hallottam már életemben effélét, erre vagyok kiképezve, de valahogy mégsem bírom. Nőkkel kapcsolatban gyönge vagyok. Valami átok ül rajtam a szebbik nemmel kapcsolatban. Vegyük csak a jelen helyzetet: Tess-szel még csak el sem kezdtük a viszonyt, máris dobni akar. Valahogy nem akar semmi sem sikerülni, legalábbis a nőkkel kapcsolatban. Ha lenne egy csöppnyi eszem, most bedugnám a fülem, és kis dalocskát dünnyögnék, hogy ne halljak semmit. Vagy még jobb volna, ha egyszerűen elmennék, és hagynám, hogy oldja meg saját maga a problémáját. Talán csak a menzesz a baja, és talán a legjobb neki, ha most alaposan kisírja magát. És pontosan ez a gondolat az, amiért kudarcot szoktam vallani a nőknél. Annyi benned a részvét, Gatto, mint egy hegyi kecskében... Lassan veszek egy nagy levegőt, és várom, hogy kifújja az orrát. - Az van, hogy... az volt, hogy nagyon erőszakos volt velem... Lehunyja a szemét. - Egy szörnyeteg volt - suttogja. - Megpróbáltam túljutni rajta, de mélyen, legbelül még mindig attól rettegek, hogy egyszer csak felbukkan. - Az erőszakoson azt érted, hogy... fizikailag bántott? - Összeszorul a gyomrom. Már tudom a választ, sőt - kezdettől fogva gyanítottam, csak reméltem, hogy tévedek. - Nagyon is. Alig tudtam ép bőrrel megúszni. Nemcsak agresszív volt, de kontrollmániás is. Semmi szabadságom nem volt, minden lépésemet figyelte. Ha elmentem vásárolni, átnézte a blokkot, hogy tudja, mennyi időt tölthettem az áruházban. - Tess felegyenesedik ültében, nagy levegőt vesz, és látom, hogy visszaszorítja a sírást. Titokban rátett egy nyomkövető applikációt is a telefonomra. Hátrahajtja a fejét a kanapén, és nagyot fúj. - A végére rab lettem a saját otthonomban.

- Annyira sajnálom, Tess! - Átfogom a vállát. - Gondolom, ezért nem akarsz mobilt? Bólint. - Booker, azt hiszem, még nem vagyok készen egy újabb kapcsolatra. Elég nagy változások történtek mostanában az életemben, megtettem néhány komoly lépést, de ott még nem tartok... - Megtörli a szemét, aztán folytatja: - Azt hiszem, a legjobb volna egy másik állást találnom. Addig maradok, amíg nem találsz helyettem valakit, de nem... - Felmondasz? De miért? Tess, csak nem gondolod, hogy én valaha bántanálak? - Az, hogy kilépjen az életemből, képtelenségnek tűnik. Hiszen barátok is lehetünk, nem? Nekem az is jó. Minden jó, csak ne kelljen elveszítenem teljesen. Azt nem hagyhatom. Közben persze nem is kényszeríthetem, hogy maradjon. - Dehogy, azt el sem tudnám képzelni. De még nem vagyok kész egy újabb kapcsolatra. - És ha csak plátói volna...? - alkudozom. - Hacsak nem értettem valamit teljesen félre az eltelt hónapokban, szerintem te legalább annyira vonzódsz hozzám, mint én hozzád. Booker, túl erős köztünk a kémia! Felállok, és az ablakhoz lépek. Elhúzom a függönyt, hogy kinézzek. Nem látok semmit. Csak arra tudok koncentrálni, hogy el fogom veszíteni Tesst. Kell, hogy legyen valami megoldás. Odajön mellém. - Talán, ha majd erősebb leszek, akkor újrakezdhetjük - mondja halkan. - Ha addigra nem akad valaki más neked... Persze, mintha az olyan könnyen menne nekem. Már öt éve, hogy nem találtam olyan nőre, akivel bármilyen távú kapcsolatot akartam volna. Odafordulok hozzá, hogy lássam a szemét. Tele van fájdalommal... - Tess, légyszi, ne fuss el előlem! Az iroda csak most kezd beindulni. Szükségem van rád! Te vagy a legjobb titkárnő, akivel valaha dolgom volt. - Én vagyok az első, nem? — helyesbít. Nála a pont... - Szigorúan véve igen, de sok titkárnőt láttam a kapitánysági éveim alatt. Bízz bennem! Fantasztikus vagy. És valójában fizetésemelést érdemelsz! - Kicsit restellem, hogy megpróbálom lefizetni, de megteszek mindent, csak ne lépjen le. - Booker, nem fog menni. Úgy működűnk, mint a mágnes két pólusa... - Visszaül a kanapéra, és összefonja a két karját. Le-föl járkálok előtte. Biztosan van valami megoldás. Gyerünk, hiszen ügyvéd vagy! A specialitásod a biztosíték, a kerülőút...

Gondolkozz! - És miért jöttél vissza egyáltalán? - firtatja Tess. - Nem az az akta az érdekes, rájöttem. Ma éjjel azon a... szerződésen kell dolgoznom. - Megpördülök, ránézek. - Ez az! Készítünk egy szerződést, jó? Nem, még jobbat mondok: ígéretet teszek neked, és te tudod, ugye, hogy én mindig megtartom a szavam? Emlékszel arra az autómosásra Lilah-éknál? Hány pasi ment volna el odáig a szavahihetőségben, hogy abba a selyemruhába öltözzön? - Csak műszál volt - javít ki, de már látom, hogy megcsillan a szeme. - De nem értem, hogy mire lenne ez jó. - Egyszerű. Megígérem, hogy nem csókollak meg újra. A kapcsolatunk plátói lesz csupán, rendben? Megígérem. - Aztán még sunyin hozzáteszem: - Persze csak addig, amíg nálam dolgozol! Ha elmész, akkor majd szerelmes leveleket fogok irkálni minden nap az új munkahelyedre. És meg fogom őrjíteni az új főnöködet, és elérem, hogy kirúgjanak! Na, akkor mihez kezdesz? - Nem, ezt nem tennéd - emeli égnek a tekintetét nagy sóhajjal. - Na jó, tényleg nem. - Kezdek elcsüggedni. - De ez menne, amit mondok... - Booker, ez őrültség! Miért akarod kínozni magad? Nem lenne jobb, ha nem látnál minden nap, ha nem emlékeztetnélek folyton a jelenlétemmel, hogy nem járhatunk? Na, most légy okos, Gatto! Mosolyognom kell. - Szóval, azt akarod mondani, hogy nem tudnál viselkedni a jelenlétemben, nem tudnád visszafogni magad. Hogy mindez - mutatok végig magamon tetőtől talpig - túlságosan csábító neked, és nem tudnál ellenállni! Végre elneveti magát. A szája elé kapja ugyan a kezét, de látom, amit látok. - Nem, nem fog működni - komolyodik el megint. Megfogom a két kezét, és felhúzom a kanapéról. - Tess, könyörgöm, ne dobd ki a kettőnk aktáját anélkül, hogy ne adnál egy kis időt magunknak! Igen, igazad van, vonzódom hozzád. Nagyon is! De tudok várni. - Látom, hogy mondani akar valamit, hát gyorsan hozzáteszem: - Akár száz évig is. Csak ne utasíts el! - De mi van, ha sohasem jutok túl ezen? - A könnyek megint elfutják a szemét. - Vállalom a kockázatot. - Két tenyerembe fogom az arcát, és rájövök, hogy túlságosan nagy terhet akarok rárakni. Kell neki egy menekülőútvonal. Különben nem szabad akaratából marad mellettem. -

Tess, nem erőltetem a dolgot. A te döntésed kell, hogy legyen, mit teszel. És tudomásul veszem, bárhogy is döntesz. Vagyis persze, könyörgők, hogy tedd, amit szeretnék - feszítem még egy kicsit a húrt -, de őszintén mondom, azt kell tenned, ami neked a legjobb. Meg fogom érteni, és elfogadom. Kutatóan néz rám. - Tetszik, hogy én dönthetek. Az exférjem, Garen, szinte soha semmiben nem hagyott dönteni. - Te a felesége voltál ennek a...? - A számba harapok, nehogy káromkodni kezdjek. - Másfél évig, de sokkal hosszabbnak tűnt. - Vékony, hosszú ujjaival átfogja mindkét csuklómat. - Szerintem őrült vagy, hogy kínozni akarod magad, de nem bánom, próbáljuk meg. A szívem ugrik egyet. - Köszönöm. - Már hajolok felé, hogy egy csókot nyomjak a homlokára, amikor megállók, és hátralépek egyet. Látod? - mondom büszkén. - Akkor most jobb, ha megyek, mert már késésben vagyok. - Felkapom a dossziét, amit az előbb leraktam, és az ajtó felé fordulok. - Akkor hétfőn látjuk egymást - mondja, és kinyitja nekem az ajtót. Már a nyelvemen van, hogy emlékeztessem: holnapra megbeszéltünk egy randit, de aztán visszanyelem. Jobb, ha nem kísértem a szerencsémet. - Rendben, akkor hétfőn... És megtennéd, hogy felveszed a kedvemért azt a rózsaszín virágos kék blúzt? Nagyon csini vagy benne - mondom, mire a kezét a csípőjére teszi, és gyanakodva néz rám. - Csak vicceltem - vigyorgok, aztán komolyan hozzáteszem: - De mindig elérsz, ha kell egy barát, hogy kiöntsd a szíved, Tess. - Köszönöm — mondja halkan, és hallom az ajtócsukódás után, hogy rögzíti a biztonsági zárat. *** - Na, már egy hónap lement - dohogok magamban, ahogy bevágom az iratszekrény ajtaját, és rátámaszkodom a fémszekrény hideg tetejére. Egy teljes hónap minden flörtölés, szemezés, tapizás nélkül... Oké, egy kis tapizás azért volt itt-ott: mindig a vállára teszem a kezem, amikor odahajolok fölé hátulról, hogy megnézzek valamit a számítógép képernyőjén, amikor együtt fogalmazunk valami iratot. És persze, amikor kimegyünk este az épületből, előreengedem, és finoman

megfogva a derekát terelem az ajtóhoz. Ez afféle ártatlan udvarias gesztus... Igen, kár tagadni, hozzáérek. És persze az sem egészen igaz, hogy nem bámulom, mert igenis nagy szemeket meresztek rá mindig, amikor bejön a szobámba. Vagy amikor elmegy az ajtóm előtt... Vagy amikor kinézek, hogy... bámuljam. De igyekszem, hogy ne vegye észre. Mintha csak figyelnék valakit titokban, nyomozósan. Lehajtom a fejem a karomra. Csak azt az ígéretemet sikerült megtartanom az eltelt harminc napban, hogy nem csókolom meg. - De egy nyomorult vagyok - morgok magamban, és a fejem rázom. - Szia, a férjemet keresem. Hát ez nem lehet igaz! A külső fogadótérből jövő hangra összeugrik a gyomrom. Nem hiszem el, hogy... Felkapom a fejem, két lépéssel az ajtónál termek, és feltépem, hogy majd’ leszakad a zsanérjairól. És valóban: ott áll előttem az én személyes, külön bejáratú szörnyetegem a maga teljes, alig 160 centis valójában rózsaszín miniszoknyában, fehér blúzban. A régi bevált Nikkolynn-jelmez: túl feszes és túl provokatív. Még mindig szexisebbnek adja elő magát, mint amilyen valójában. Csak az változott, hogy a hosszú szőke haját levágatta. És persze öregedett is, szemmel láthatóan. A börtönélet nem egy Hawaii... - ...a volt férjed vagyok, Nikkolynn - figyelmeztetem. - És mi a fra... csudát keresel itt? - Visszajár azért egy óriási negyeddolláros a káromkodásbödönből, hogy nem mondtam csúnyát az én hazug, csaló, manipulatív exemre. - Bookie! - vigyorog a régi, pajkos módján. Volt idő, amikor tócsába olvasztott ez a mosoly. De annak már régen vége. - Élvezted a börtönt? - vágom oda kurtán. - És hogyhogy már kiengedtek? Kit hálóztál be megint, Nikkolynn? - Bookie, már öt éve nem láttuk egymást, és akkor így fogadsz? Nagy ajakbiggyesztéssel, fenékbillegtetéssel elindul felém. Tess dermedten ül, tágra nyílt szemekkel. A szája megrándul , de nem tudom, hogy sírást vagy röhögést fojt éppen vissza. Oldalt lépek az ajtóból, és intek Nikkolynnak. Ellejt mellettem, dobálja a kenyérkereső hátsóját rendesen. Semmi hatással sincs rám. - Ha bárki jönne, telefonálna, akár a mormonok hatolnának be az öröklét ígéretével, könyörgöm, engedd be! - kacsintok Tessre, aki nagyon szorítja a száját. Most már biztos vagyok benne, hogy a nevetéssel küzd. Veszek egy nagy levegőt, és szembefordulok hatástalanított

szexbomba exemmel, miközben becsukom az ajtót. - Mit akarsz itt, Nikkolynn? - kérdezem, és a legkisebb kísérletet sem teszem rá, hogy leplezzem, mit gondolok róla. Odavonaglik hozzám. - Hívj csak Nickelnek, ahogy rég, bébi! nyávogja azon az ostoba szőkenős hangján, és a mellkasomon kezd matatni. Az égre emelem a tekintetemet, és lesöpröm magamról a kezét. Azt kérdeztem, hogy mit akarsz? - Összefonom a karomat a mellkasomon. - Látom, még hatok rád - mosolyog, és jelentőségteljesen emelgeti a szemöldökét. Az íróasztalomhoz megyek, leülök mögé, és felkapom a magazint, aminek a címlapján valami Justin Beaver vagy kicsoda van, és már régen át akartam futni. - Jól van, na, azé’ nem kell durváskodni... - Fellibben az asztalom sarkára, és keresztbe rakja a lábát. Rövidke szoknyája felcsúszik, alig takarja a micsodáját.., - Bookie, azé jöttem, hogy bocsánatot kérjek, mert... tudod. Fészkelődik kicsit, mire a szoknyája még följebb megy. A másik székről leveszem a zakómat, amit korábban ledobtam oda, és ráejtem a térdére. - Még hatok rád, igaz? - mosolyog sunyin. - Nem, Nik. Egy hangyányit sem. Csak nevetségessé teszed magad, ennyi. - Megint felemelem a képes magazint, és belemélyedek. Ugyan miért olvasnak az emberek ilyen szemetet? - Na, ne csináld, Bookie! Én csak téged szerettelek, nem Josht kezdi megint. - Ha ez igaz volna, mint ahogy nem az, akkor elég furán mutattad ki az érzelmeidet - mordulok rá, és a szemetesbe hajítom az újságot, ahová való. - Csak azért jöttél hozzám, hogy a te drogdíler Joshodnak szerezz fontos infokat rajtam keresztül - emlékeztetem. - Csapdába csaltál. Az állásomat is elveszthettem volna, ha nem jövök rá időben. Beletúrok a hajamba. Már kéne egy hajvágás, állapítom meg, lenőtt a fülem alá... Amióta nem vagyok a rendőrség kötelékében, elhanyagolom a nyiratkozást. - Na, ja, kihasználtalak. De csak az elején. Mire összeházasodtunk, már téged szerettelek, nem Josht. - Még egy ajakbiggyesztéssel is megtoldja a hazugságot. - És lefeküdtél vele a hálószobánkban, sőt, mi több, továbbra is megpróbáltál kiszedni belőlem mindent, hogy segíthesd őt, és ne kapják

el. - Nem akarok kiabálni, de egyre indulatosabb vagyok, nem tehetek róla. A megcsalás keserű íze még mindig ott van a számban... - Tudom, Bookie, igazad van. Amikor összeházasodtunk, tisztáznom kellett volna az életemet. Rossz döntést hoztam. - Nem mondod... - Megfizettem az árát. Most kérni akarom - nem, könyörgöm, adj még egy esélyt. - Felém hajol, és vastag műszempilláit rebegteti. - Hát akkor a viszont nem látásra, Nikkolynn - mondom nyugodtan. - De hát én... szeretlek - mondja. Még arra is képes, hogy pár könnycseppet kisajtoljon magából. Kicsit visszaveszek a hangom keménységéből. - Én viszont már nem szeretlek. Annak vége. Nikkolynn megtörli az arcát, és kimasírozik a szobámból, közben még odaveti: - Én nem adom fel a reményt kettőnk dolgában, Bookie. - Szokásos drámai stílusában kivágja a bejárati ajtót, és felszegett fejjel távozik. Tesshez fordulok. - Gondolom, hallottad? - kérdem, mert tudom, milyen vékonyak ennek az öreg épületnek a falai. - Próbáltam nem figyelni - feleli kicsit bűntudatosan. Nagyot fújok. - Különleges tehetségek vagyunk ebben, te meg én mind a ketten jól beleválasztottunk, úgy tűnik... Ezen kicsit kuncog. - Asszem, igazad van. Nem úgy láttam, mintha kifejezetten az eseted volna. Mi tetszett benne, ha megkérdezhetem? - Kicsit kínos beismerni - nevetek -, de három dolog, a rövid szoknya, a tüzes pillantás és a szenvedélyes csók... - Hát az ilyesmi mindig bejön - vigyorog. Az asztalára támaszkodom, és amilyen mazochista vagyok, előrehajolva beleszimatolok a levegőbe, hátha megérzem a haja illatát. - Éhen halok. Nem akarsz ebédelni? - Szóval erről van szó, mi? Hogy a kis titkárnőddel hetyegsz! Nikkolynn éles hangja szinte bántja a fülem. - Barátok vagyunk, bár ehhez sincs semmi közöd. - Felegyenesedem, és farkasszemet nézek vele. - Igaz - mondja, és két karját mereven az oldalához szorítva áll. - Miért jöttél vissza? - förmedek rá. - Itt hagytam a kabátomat. - Felkap egy fehér műszőrmeszerűséget az egyik székről, és miközben kivonul, tüntetőén

megbámulja Tesst. - Ne haragudj rám miatta! Amúgy ártalmatlan. - Tess kimérten bólint. Szeretném neki elmondani, hogy nem mindenki erőszakkal rendezi a konfliktusait, de ma már elegem van Nikkolynnból, gondolni sem akarok rá. Soha többe. - Vedd a kabátodat, szeretnélek kiengesztelni egy jó nagy marhaszelettel - ingerkedem. Marha vagy bármi... Persze felőlem ehet bármilyen zöldséget is. Én egészen biztosan nem érem be kevesebbel, mint egy jó vastag szelet, zamatos marhasülttel.

Öt évvel korábban

Garen ragaszkodik hozzá, hogy én is elmenjek vele a párterápiára, mert szerinte nekem is vannak olyan hibáim, amikkel foglalkozni kell, különben megsínyli a házasságunk. Kér, hogy ne beszéljek a konzultánsnak arról, hogy bántott engem, mert attól fél, valahogy kiszivárogna, és a sajtó felkapná. Vonakodva belemegyek, bár megmondom neki, hogy nehéz lesz érdemleges segítséget kapni, ha nem őszinte a terapeutával. Négy konzultáció után Garen beszünteti a dolgot, és azt követeli, hogy én se menjek. Szerinte a terapeuta - tévesen - őt vádolja mindenért, és nem látja a mélyben meghúzódó okot: azt, hogy képtelen vagyok megfelelni a követelményeinek. Napról napra egyre ingerültebb velem; folyton kritizál, mindenben hibát talál: a takarítástól a ruhaviseletemig. Nem kell sok idő hozzá, hogy teljesen elveszettnek érezzem magam mint akit teljesen megsemmisít savként maró elégedetlensége. Hol van már az a lány, aki a középiskolában még a világ közepén érezte magát? Abból a lányból egy bizonytalan csődtömeg lett. Kínkeservvel igyekszem rájönni, hogy Garen miért nem tud jobban szeretni engem. Ennyire rossz feleség lennék? Annyira kiábrándítottam, hogy már megszűnt a szerelme irántam? Mélységesen hiszek benne,

hogy ha eléggé szeretem őt, akkor minden jobb lesz. De hiába minden, folyton kudarcot vallók. A bűntudat is gyötör ezek után, mindig ott lóg a fejem fölött, mint Damoklész kardja. Egy nap, a szokásos dühkitörése közepette kidobja az összes ruhámat. Ha ez nem lenne lehetetlen, megesküdnék rá, hogy premensturációs szindrómája van. A régi holmim helyett unalmas nadrágkosztümöket kell viselnem. Egyáltalán nem illenek hozzám, és amikor ennek halkan hangot is adok, ezt mondja: - Ha Jackie Kennedynek jó volt ez a stílus, talán neked is jó lesz. Az én feleségem nem öltözhet úgy, mint egy repedtsarkú lotyó. - Ez úgy ér, mint egy pofoncsapás. Nekem tetszett, ahogy korábban öltözködtem. Ám belátom, hogy van ebben igazság: a klasszikusan konzervatív nadrágkosztüm professzionális látvány, és nekem nemsokára állást kell keresnem. Talán tényleg ideje felnőtt nőként öltözködnöm, és nem úgy, mint egy tinédzser. Lenyelem a büszkeségem, és elkezdem hordani a nadrágkosztümöt. Nem mintha lenne más választásom... Ha bármi nem stimmel otthon, elveszíti a béketűrését, de sohasem annyira, mint akkor először, a féléves évfordulónkon hét hónappal ezelőtt. Csak nekilök a falnak, a képembe ordít, vagy a kanapéra lök dühöngve, átkozódva. Még mindig sokkal jobb, mint a verés... Amikor matekból csak B minősítést érek el, megint megkapom tőle a magamét: - Nem tűrhetem, hogy az ostoba feleségem megszégyenítsen! - Mutatóujjával a szegycsontomat bökdösi, de olyan erővel, hogy egy hétig kék. Amúgy sem túl nagy önbizalmam még kisebbre zsugorodik. A lendület, hogy igyekezzek, hogy mindig jobb legyek, hogy sohase adjam fel, megtörik. Mindezt tetézi, hogy apámnál prosztatarákot diagnosztizálnak. Nem merem a szüléimét a saját problémáimmal traktálni, hiszen van éppen elég bajuk nélkülem is, ezért egyre kevesebbet beszélünk telefonon. Félek, hogy hamar ráéreznének, hogy baj van. Márpedig a kudarcom érdemtelenül megterhelné őket. Nem mintha ez számítana, hiszen amúgy se nagyon telefonálhatok. Szigorú beosztással élünk, ezért a legolcsóbb telefonos csomagot fizetjük. Garen csak pár percet engedélyez nekem hetente, mert neki viszont sokat kell a munkája miatt telefonálnia. A leveleinket én írom, és Garen postázza a munkahelyéről, nehogy bélyegre kelljen költeni. Adófizető polgár vagyok - mondogatja. - Ennyit elbír cserébe Graft szenátor büdzséje.

Egy nap pedig ezzel áll elő: - Graft átjön holnap vacsorára. Azt akarom, hogy látványos vacsorát készíts. Azt fontolgatja, hogy engem nevez ki választási kampányfőnökének. Ja, és ő igazi vegetárius. Semmi tejtermék, semmiféle hús, még hal sem. Felfogtad? - sorolja Garen a követelményeit, még mielőtt lerakná az aktatáskáját. - Úgyhogy nem kér a lusta álvega fogásaidból. Graft - veled ellentétben - tud uralkodni magán. Egy záróvizsgára készülök éppen az ebédlőasztalnál ülve. Felé fordítom a székem. - Talán jobb volna elmenni valahová vacsorázni. Tudod, hogy katasztrófa vagyok a konyhában. - Nem a konyha az egyetlen helyiség, ahol katasztrófa vagy, fabábu... - jegyzi meg. Az ajkamba harapok. Nyilvánvalóan a hálószobára céloz. Ott sem tudok megfelelően teljesíteni. Leveszi a nyakkendőjét, és kioldja a legfelső inggombját. - Talán ideje volna megtanulnod főzni, Terese. Úgy vélem, hogy a nevetséges tanulmányaid finanszírozásától kezdve odáig, hogy megtanítsalak normális háztartást vezetni, én vagyok egyedül, aki beletesz bármit is ebbe a házasságba tizenhárom hónapja. Én adok, te meg elveszed. - Ez nem igaz, Garen. - Nem?! Akkor mondd meg nekem, hogy te mit teszel bele ebbe a kapcsolatba? - Zsebre dugja a kezét, és türelmetlenül dobol a lábával. Nem tudom, mit is mondhatnék. Nem akarom felemlegetni, hogy leginkább verés formájában kapom tőle a legtöbbet. Félek, hogy ezzel ötletet adnék neki... Csak ülök ott, és megpróbálom leküzdeni a vágyat, hogy elrohanjak, és felszálltak a legelső repülőre, amelyik hazavisz a szüleimhez. Az apai tanács, amelyet a templom hajójában kaptam tőle, ahogy az oltár elé vezetett, még mindig ott visszhangzik olykor a fejemben. „Tess, a házasság első évei nehezek. Nem könnyű két embernek, akik más-más neveltetést kaptak, összecsiszolódni, és egy családdá válni. Én is sokszor eltűnődtem, hogy mibe keveredtem, miután elvettem anyádat, és olykor ő is ugyanezt érezte velem kapcsolatban. De türelemmel és szeretettel jobbá lehet tenni mindent - bizonygatta. - Mi, Selleckek, nem adjuk fel olyan könnyen a küzdelmet, ezt ne felejtsd el soha.‖ - Választ várok, Terese. - Majd keményebben próbálkozom - fogadom halkan. Vacsora után elhajtok a könyvtárba, és kiveszek két vega szakácskönyvet. Találok

egy sütőtökleves-receptet meg egy avokádósalátát - mindkettő elég könnyűnek látszik, és az utóbbit ráadásul főzni sem kell. Megállók az élelmiszerboltnál hazafelé, hogy megvegyem a hozzávalókat. Garen otthon azt tudakolja, mi tartott ilyen sokáig, és elkéri a blokkot, hogy ellenőrizze. Egyre többször vizsgálgatja a blokk alján lévő óra-perc megjelölést, hogy lássa, nem mentem-e máshová is a vásárláson kívül. Ezt megalázónak találom, de nem merek tiltakozni. Egyszerűbb beletörődni. Megcsinálom másnap a levest - kétszer is, de mindkét alkalommal szörnyűnek találom. A pocsékba ment ételt kidobom, mert nem akarom, hogy Garen tudjon róla. Elmegyek az egyetlen szomszédunkhoz, akit ismerek, Juli Coldwellhez. A többiekhez szólni sem merek. Ha egy ellenkező neműre nézek, Garen már dührohamot kap, de Juli nem veszélyes, mert egyedül él a három gyerekével. Pénz híján barterezünk: órákat adok angol nyelvből és irodalomból a tizenöt éves lányának, cserébe kapok négy adag menüt desszerttel együtt az elegáns dallasi vega étteremből, a Greenből. Juli ugyanis ott dolgozik. Az ételt a kristály táljainkra tálalom, mintha csak én készítettem volna őket, és a szemetet kiviszem a kukába, nehogy Garen gyanút fogjon. - Ez fantasztikus, Terese! Éppen olyan jó a sütőtökleves, mint a Greenben! - mosolyog Graft szenátor szélesen, és elfogad még egy tálka levest. Annyira ideges vagyok, hogy enni sem tudok, így az én részemet felajánlhatom neki. - Kérem majd a receptet a feleségem számára, bár nem tudom, minek... Akkor sem tudna főzni, ha az élete múlna rajta teszi hozzá kuncogva. - Garen, szerencsés ember vagy. Garen arcán jeges mosoly, de nem szól semmit. Tudja. Valahogy mindig megérzi... Nem tudom, hogy, de hetedik érzéke van az ilyesmihez. A vacsora után feltálalom a ribizlitortát szintén a Green jóvoltából. Ahogy a férfiak letelepednek a nappaliban, én kimentem magam azzal az ürüggyel, hogy leszedem az asztalt. Ahogy berámolok a mosogatógépbe, hallom, hogy Graft újraválasztását tárgyalják. A pasas egy sunyi, korrupt disznó. Vagyis tipikus politikus. Arról beszél, hogy lehet illegális szavazókat beregisztrálni, számlálóbiztosokat lefizetni, sőt - betörni a szavazók email fiókjaiba, mobiltelefonjaikba. Amikor egy órával később távozik, berohanok a nappaliba, ahol Garen a laptopján pötyögtet. - Ez egy csaló szélhámos - jelentem ki, teljesen fölöslegesen. - A politika kemény dolog - vonja meg a vállát.

- És te még együtt akarsz dolgozni vele mindazok után, amiket itt mondott? Ismét vállat von, és tovább csapkodja a klaviatúrát. - Garen, hát nem azt mondta, hogy az ellenfeléről az utolsó pillanatban hazugságot fog terjeszteni, hogy már ne is védekezhessen?! Ezt hogy támogathatod? - Terese, Graftnak olyan ötletei vannak, amivel segítheti ezt az országot, csak az emberek többsége túl ostoba ahhoz, hogy ezt felfogja ésszel. Ő tudja, mi a legjobb Amerikának, és én a magam részéről segíteni akarok neki. - Becsukja a laptopot, a dohányzóasztalra helyezi, és feláll. - Graft magas körökben forog, és én is oda tartok vele. - De hát egy csaló...! - Magam is meglepődöm, nem értem, honnan ez a bátor kiállás. Általában nem konfrontálódom vele, mert félek a haragjától. - Ő a csaló? És mit tudsz mondani a mai vacsoráról, Terese? El akarod velem hitetni, hogy te csináltad azt a töklevest? - Odalép hozzám, mire ösztönösen megfeszülök egész testemben. Nagyot nyelek. - Nem akartam csalódást okozni. - Pedig nyilvánvalóan mást sem csinálsz. Már kezdek hozzászokni. Arra érdemtelent vettem feleségül, ez biztos. - Összefonja a karját. Mielőtt meggondolhatnám, kiszalad a számon: - Tudod, hihetetlen bunkó tudsz lenni néha... Garen ökle a gyomorszájamra sújt. Kétrét görnyedve kapkodok levegő után. De még nem végzett velem: megragadja a hajamat, és felrántja a fejem, hogy az arcomba bámulhasson közelről. - Jobban teszed, ha ügyelsz a szádra, így nem beszélhetsz velem! Megértetted? Visszakézből pofon vág. A padlóra zuhanok; vér ízét érzem a számban. Fölém guggol, és üti a fejemet, a hátamat. Könyörgőre fogom: ígérem, hogy jobb feleség leszek, csak hagyja abba. Percek múlva áll meg, kifulladtan zihál. Mint én. Aztán feláll, visszatuszkolja az ingét a nadrágba, és lesimítja a haját. - Jobbat érdemiek nálad, te ostoba kurva. - Oldalba rúg, felkapja a kulcscsomóját, aztán a mobilomat is - hogy a falhoz vágja. A telefonom darabkái szanaszét szóródnak, ő meg kirohan a házból. A padlón fekszem egy jó darabig, még mozdulni sincs kedvem. Aztán nagy nehezen feltápászkodom, de minden mozdulat fáj. Kissé szédülök is, úgyhogy lassan megyek át Juli lakásába, a folyosó végébe. Kész, elegem van. Ideje kihívni a rendőrséget, és segítséget szerezni.

Csakhogy Juli nincs iithon, a többi szomszédot pedig nem ismerem, legalábbis nem annyira, hogy most csak úgy véresen, sebesen betoppanjak hozzájuk. Visszavánszorgok a lakásunkba, ahol lerogyok a kanapéra, mielőtt a földön nyúlnék ki. *** Terese, ébredj, drágám! - A hang sötét, fájdalmas, lidércnyomásos álomból riaszt. Ahogy mozdulok, merev izmaim rögtön megsajdulnak. Úgy érzem magam, mintha lefutottam volna egy maratont. Vagy mintha megvertek volna. A fejem tompán lüktet, ettől hányingerem támad. Kinyitom a szemem, és visszahőkölök, mert Garen arcát látom magam előtt, aki rám bámul. Lassan felülök, és a kanapé sarkába kucorodom. Na, most mit akar? Bűntudatosan grimaszol, és leül mellém. Már tudom, mi következik. Könyörögni fog. Most ő fogja kérlelőre, hogy bocsássák meg neki. Már annyiszor hallottam ezt korábban... - Terese, kérlek, bocsáss meg! Annyira sajnálom... - Finoman megfogja a kezem, és az ajkához emeli. - Nagyon nagy nyomás alatt voltam mostanában, hogy Graft kampánya veszélyben van, meg minden. Ha segítek neki, és győz, akkor ad nekem egy helyet a kabinetjében. Akkor már egy lépéssel közelebb vagyok a Fehér Házhoz, Terese, és az álmainkhoz is. Ha Graft nyer a választáson, akkor a mi életprogramunk is nyer vele. - Már könnyek is csillognak a szemében. Már ezt is annyiszor láttam...Túl sokszor. - Hihetetlen, hogy ezt bírtam művelni veled, de ha megbocsátasz, akkor megígérem, hogy soha többé nem fog előfordulni! - Már mondtad mindezt korábban is, sőt, azt is megígérted, hogy aláveted magad a terápiának, de azt is abbahagytad. Sosem lesz ennek vége... - Csak azért merek ilyen bátor lenni, mert most bűnbánó hangulatban van. Kis fészkelődés után folytatom: - Talán nem illünk össze, Garen, és hiba volt összeházasodnunk! Mindenben csak csalódást okozok neked. Talán a legjobb volna, ha gyorsan elválnánk, és annyi. Már nagyon szeretnék kiszállni ebből, nem bírom tovább. - Ne, édesem, kérlek...! - Féltérdre esik, és pánik tükröződik az arcán. - Mindent megteszek, amit csak akarsz! Esküszöm! Szeretlek. Kérlek, ne mondd, hogy vége... - Az ölembe hajtja a fejét, és úgy sír, mint egy kisgyerek. Közben hajtogatja, amit az előbb. ígérget, fogadkozik, én pedig már nem hiszek neki.

Aztán összeszedi magát, és feláll. - Hoztam ajándékot neked. Szerelmi zálogként. - A konyhaasztalra mutat, és csak utána veszi elő a zsebkendőjét, hogy megtörölje az arcát. Egy gyönyörű kristályvázában fehér kálák sorakoznak - az ő kedvenc virága... Még sohasem hozott nekem virágot. Én ugyan jobban szeretem a színes kis virágokat, de azért meghat a gesztus. Ha nem is nagyon, de valamennyire kétségtelenül hat rám. - És arra gondoltam, hogy bemehetnénk a városba, és mehetnél manikűröztetni, sőt, akár fodrászhoz is egy hajvágásra! - Homlokon csókol. - És ezt is neked hoztam. - Benyúl a zsebébe, és elővesz egy mobilt. - Ez a legtrendibb, legdrágább modell. A hajam a fülem mögé simítja. Tudom, hogy szörnyen nézhetek ki, de most az egyszer nem teszi szóvá. A bűntudat nem is mindig rossz dolog... - Azt terveztem, hogy a diplomaosztódra kapsz egy újat, de miután ennyire gusztustalanul elragadtattam magam, ez a legkevesebb most... szólal meg halkan, és a telefont a markomba rakja. - Légy szíves, mondd, hogy még nem késő! Hogy megbocsátasz! - Nem tudom, Garen. Félek, hogy legközelebb még jobban bántani fogsz, vagy valami még rosszabb történik... - Idegesen forgatom a telefont a kezemben. - Drágám, kérlek, ne mondj ilyet! A munkám mostanában nagyon stresses. - Fél karral átfogja a vállam. - Ha nem állsz mellettem, még nehezebb minden. Hát nem érted? Azért aggódtam, hogy Graft rájön, hogy nem te csináltad a vacsorát. És amikor kirohantál a politikai stílusa ellen, akkor... Nos, túl sok volt a feszültség, és nem tudtam fegyelmezni magam. De nem lóg még egyszer előfordulni! Ha legközelebb plusz feszültséget okozol, akkor meg fogom találni a módját, hogy egészséges módon engedjem ki a gőzt. Már nem vagyok ugyanaz az ember, tudod? - Garen kedvenc foglalatossága a vadállatiaskodása után, hogy minden felelősséget elhárít magától - mindenki leket rossz, csak ő nem. Vagyis én vagyok az oka, hogy megvert. - Isteni jó híreim vannak, Terese. Tudom, mennyire szeretnél más környezetben élni, úgyhogy beszéltem a költözésről ma reggel Grafttal. Van egy kis háza Nyugat-Texasban, a saját tulajdona. Kábé félórányira van az irodájától. Felajánlotta nekem, hogy ott lakhatunk ingyen, ha cserébe egy kicsit rendbe hozzuk. - A homlokomra szorítja a száját. - El tudod képzelni, mennyi feszültség jön majd le rólam, ha nem kell

minden hónapban előteremteni a bérleti díjat? Saját otthon... Na, nem egészen saját, de bármi jobb, mint ez a szűk városi lakás. Garen mostanában mindig a pénzen görcsöl. Talán majd ez segít. - Nincs bérleti díj? Az sokat számít. Mennyire van rossz állapotban a ház? - Nem nagyon - csak ki kell festeni, és kigazolni a kertet. Azért tartja fenn Graft ezt a házat, mert így leírhatja az adójából. Úgyhogy neki is jó, nekünk is jó. Ha kiadná pénzért, nem vonhatná le az adóból, mert ez a lehetőség arra lett kitalálva, hogy a kevésbé szerencsések is saját otthont teremthessenek maguknak. A te társadalombiztosítási számodat kell használjuk a beadványhoz, mert nekem van állásom. Végül is, most hasznunkra válik, hogy nem dolgozol. Lakhatunk ott ingyen, és félretehetjük a pénzt. És még kertet is művelhetsz - mindig is erre vágytál, nem? Már a nyelvem hegyén van, hogy kimondjam: ez csalás, de visszanyelem. Talán ha könnyebben kijövünk a hó végéig, nem lesz Garen olyan feszült mindig... Úgyis csak átmenetileg leszünk ott. Három hónap múlva meglesz a diplomám, és akkor elmegyek dolgozni. És ha már lesz saját keresetem, otthagyhatom Garent. Mert ha nem teszem meg... előbb-utóbb meg fog ölni. Ezt már szinte a csontjaimban érzem egy ideje.

Vissza a jelenbe

K

öszönöm az ebédmeghívást. - Becsapom Booker kocsijának az ajtaját. Szörnyű ez a tragacs, már évekkel ezelőtt le kellett volna cserélnie... - Igen, igazad van, mehetne már a szeméttelepre - mondja, mintha gondolatolvasó volna. Odalép mellém, és ellenőrzi az ajtót, hogy tényleg rendesen becsukódott-e. - Pofát vágtam? - kérdezem szégyenkezve. De ciki... - Hát egy kicsit - nevet. - Én imádom ezt a tragacsot. Egyszer volt csak ilyen típus a kereskedésben - tíz évvel ezelőtt, amikor megvettem. Azóta sem láttam ilyet. - Szeretettel meg- paskolja a motorháztetőt. Bocs, drágám - mondja a kocsinak -, lehet, hogy el kéne küldjelek már egy idősotthonba. De ne feledd, mindig szeretni foglak! - Így biztos könnyebb lesz neki - mondom, ahogy bemegyünk az irodaházba. Színpadiasán felsóhajt, és a lift helyett a lépcső felé indul. Jó ötlet - jegyzem meg. - Nem is árt, ha lemozgod azt a fél marhát, amit betoltál. - Te csak ne áskálódj az én húsimádatom ellen - vág vissza játékosan. - Amúgy fel nem foghatom, hogy lehet életben maradni salátával, ráadásul még az öntetet is külön szervíroztatod, hogy ne legyen rajta annyi... - Ugye, tudod, hogy csak hülyéskedek? - vetem fel bizonytalanul, mert nem tudom, hogy vajon túl messzire mentem-e az imént. Booker tagadólag int. - Persze, tudom. Ahogy én is. És azt is

észrevettem, hogy mostanában többet hülyéskedsz, ami nagyon jó dolog. - Elismerően megveregeti a vállamat. - Igyekszem oldódni, és nem megijedni folyton. Akár hiszed, akár nem, volt idő - nagyon régen -, amikor még ragyogtam. - Lehajtott fejjel arra gondolok, hogy hagyhattam magam ilyenné tenni. - A suliban prímabalerina voltam. És most...? Csak rám kell nézni... - Oké, nézlek, és egy gyönyörű nőt látok, aki éppen egy tragikus élethelyzetből küzdi fel magát. - Megszorítja a kezem. Jaj, ne... Meglódul a szívem, aminek nagyon nem örülök. Az eltelt hónap nagyon kemény volt. Minden erőmmel azon voltam, hogy csak főnökként és barátként tekintsek rá, de gyakran azon kaptam magam, hogy a száját bámulom, vagy furán megremeg valami odabenn, a köldököm alatt, amikor nevetni hallom. Booker sokkal jobban csinálja - mintha tényleg csak plátói vonzalom volna kettőnk között. Néha eltűnődöm azon, hogy vajon továbblépett-e, mert úgy gondolja, nem érem meg a fáradságot. A lépcsőt elérve nem felfelé indulunk, ahogy gondoltam, hanem lefelé, az alagsor irányába. - Mutatok valamit - mondja. Odalent egy új, üvegezett ajtót látok. Booker kinyitja előttem, és int, hogy lépjek be. A körülbelül tízszer tíz méteres helyiség majdnem teljesen üres kivéve, hogy a falakon végig tükör, alatta balettrúd fut körbe. Belépünk, és Booker a fal mellett megáll. - Amikor megvettem a házat, állt a víz benne. Kiszedettem az elkorhadt parkettát, ezért van csak betonpadló itt. És ez a vetemedett korlát is kiszálkásodott. - Nem korlát, rúd - helyesbítek, és élvezettel végigfuttatom a kifakult fán a kezem. - Amióta az eszemet tudom, mindig balettoztam, és mindig arról álmodtam, hogy egyszer majd, amikor abbahagyom a turnézást, majd tanítani fogok. - Az emlékek megrohannak, de jó érzés... Látom magam a színpadon csinos tüllszoknyában, csupaflitter felsőben. És a gyakorlóteremben sajgó lábbal, sebes lábujjakkal, ahogy vég nélkül csinálom... Érzem az új dressz és a spicc-cipő illatát. Milyen édes, gyönyörű emlékek... - Látnod kéne az arcodat — szólal meg Booker, és merően néz rám. - Még sohase láttalak ennyire átszellemültnek. Miért hagytad abba a táncot? - Garen, vagyis az exem miatt. - Óvatosan megkapaszkodom a fakó farúdban. - Nagyon bánom, hogy feladtam a táncot. Szerettem volna egy saját stúdiót csinálni. - Ne add fel az álmodat! - mondja Booker.

- Hát, talán egy nap majd megvalósul. - Miért „egy nap‖? Miért nem most? - Egyrészt a pénz miatt - felelem. - Csak az elindulás legalább ezer vagy tizenötezer dollár lenne. Amúgy pedig a közelemben van az az edzőterem, ahol dolgozhatok és edzhetek is. A szemébe nézek, és szinte látom, ahogy pörögnek a gondolatai. Mit forgatsz a fejedben, Gatto? - kérdezem, és magamban hozzáteszem: abban a szépségesen szexi fejedben... - Sokat gondolok arra a napra a parkban. - Megköszörüli a torkát, és kék nyakkendőjét igazgatja. - Azt mondtad, hogy a jógaóráidnak nemsokára vége, ezért eszembe jutott, hogy miért ne csinálhatnék itt helyet az edzéshez? Mondtam már neked, hogy régóta szeretnék otthonra egy konditermet, de minek törjem magam, ha itt a hely üresen... Kár lenne parlagon hagyni. - A terem végébe mutat. - Oda tehetnénk kondigépeket és súlyzókat, és itt lehetne jógázni vagy balettozni, ahogy akarod. - Tényleg komolyan mondod? - nyögöm ki nagy nehezen. - Naná. Már beszéltem róla Meggymaggal és Lilah-val, és mindketten azt mondták, hogy a belsőépítészetet vállalják, kivéve a spéci szakmai részt. - A tükrös falnak dől. - Én meg tudom csinálni a konditerem részét, te pedig segíthetnél a jógás-balettos terület kialakításában, ha van kedved. - Jóga... tánc...? - ismétlem hitetlenkedve. - Tényleg? - Akkor lenne tánctermem a gyakorlásra. Nem kéne folyton üresedés után kajtatni a szabadidőközpontban. Izgalom és reménykedés fut át rajtam. - Igen, mert arra gondolok, hogy hivatalosan megnyitnám, és elérhető volna bárkinek a házban. Egy konditerem sok új bérlőt bevonzana. Seth meg én arra is gondoltunk, hogy önvédelmet taníthatnánk nőknek. - Önvédelmet...? - Az a helyzet, hogy mindkettőnknek hiányzik a rendőrségi munka. Meggymag szerint kényszeresen segíteni akarunk másoknak - fintorog. - Jár most valami pszichológiakurzusra, és máris bekategorizálja az embereket maga körül. Nem akarok ünneprontó lenni, úgyhogy nem mondom, hogy az a kicsi, amit tudok a két fickóról, Maggie-t igazolja száz százalékban. Úgyhogy csak mosolygok egyetértőén, mintha nevetséges volna már a feltételezés is.

- Aztán Magocska volt, aki végül is kitalálta ezt a női önvédelmi kurzust, de csak azért, hogy táplálja a kényszeres segítségnyújtási vágyunkat. Mindegy, szerintem nagyon jó módszer lehet arra, hogy magabiztosabbak legyetek - magyaráz, mintha csak magát akarná meggyőzni, hogy valójában ez az igazi ok. Gyanítom, hogy mindkettőben van igazság... - Örömmel segítek - szalad ki a számon, és gondolkozás nélkül a nyakába ugrom. Átfog, és sokkal tovább szorít magához, mint azt egy barátságos ölelés igényelné. Aztán elenged nagy sokára. Lehet, hogy mégis sokkal nehezebb tartania magát a plátói kapcsolatról szóló megállapodásunkhoz, mint gondoltam volna? - Akkor most inkább menjünk föl az irodába - mondja, és az ajtóhoz lép. Zavartan, szó nélkül követem, mert szégyellem, hogy így elragadtattam magam. Másnap este Lilah áthív magához. Maggie és ő haladni akarnak az edzőterem tervezésével. Booker adott nekik egy listát a szükséges kondigépekről. Maggie mindegyiknek kinyomtatta a képét, és az asztalra tette szép sorban a hely alaprajza mellé, amelyet Lilah készített. Lilah tiszta feketében van - miniszoknyában, magas csizmában, harisnyában. Maggie pont az ellenkezője, talpig fehérben, mint egy hóember, aki persze a hideget is bírja: csak egy kis pólóban meg egy rövidnadrágban feszít, míg én a farmer-garbó-kockás ing összeállítás fölé még egy vastag pulóvert is húztam, de így is fázom. - Book azt mondja - kezdi Maggie -, hogy az egész irodaház számára elérhető, nyilvános edzőtermet akar nyitni, úgyhogy kell bele legalább három taposógép és három ellipszis tréner. - Felteszi a gépek képét az alaprajzra. - Bicikli nem kéne? - indítványozza Lilah. - Dehogynem, jó ötlet. Kitelik a költségvetésből. - Maggie kétszer felírja az alaprajzra, hogy „bicikli‖. - Szia, álomszuszék - mosolyog Lilah a lányára, aki nagy, álmos szemekkel odaballag hozzánk, a konyhaasztalhoz, és az anyja ölébe ülve cumizik tovább, fejét Lilah vállára hajtva. Lilah a haját simogatja. - Hogy álltok a babaprojekttel? - fordul Maggie Lilah-hoz, és mosolyogva integet a laposakat pislogó kislánynak. - Még sehogy, de csak három hónapja kezdtük - feleli Lilah tettetett közömbösséggel. Megdörgölöm megsajduló hasamat. Tudom, hogy nekem sohasem lesz pocaklakóm...

- De nem baj, még szoknom kell azt is, hogy itt van Sofia. Néha éjjel Cole meg én átlopakodunk a szobájába, és nézzük, ahogy alszik. Lilah a már újra álomba merülő gyerek orcájára fekteti az arcát. - Oké, dolgozzunk. - És hogy áll a kreatív lakberendezési cégetek? - kérdezem Maggietől. - Lassan alakul. Elhatároztuk, hogy addig nem nagyon nyomatjuk, amíg le nem vizsgázom áprilisban. - Szélesen rámosolyog Lilah-ra. Még öt hónap! Nincs több teszt, nincs több dolgozat. És legfőképpen: nincs több matek! Örökre vége... - Akkor reszkethetsz, Port Fare, mert jövünk! Lilah arca teljes joggal ragyog. Nemrégiben rendezték be Cole házát ők, ketten, és egyszerűen gyönyörű lett: sok meleg árnyalatú zölddel és barnával, amit némi narancssárgával dobtak fel, és így számomra meglepően jó lett az összhatás. Maggie bólint, és a rajzra mutat. - Tess, szerintünk a teremnek ez a része lenne a legalkalmasabb a jógára és az önvédelmi kurzusra, amit a fiúk terveznek. Szerinted milyen padlóborítás lenne a legjobb? Cole, Booker és Seth robog be a szobába. Nem tudtam, hogy Booker itt lesz; a kellemes meglepetés mosolyt csal az arcomra. - Szó nem lehet róla, Cole - nevet harsányan Seth, mire Sofia feje felemelkedik. Lilah int a fiúknak, hogy csituljanak, és Sofiára mutat, aki ismét lehajtja a fejét. - Bocsánat – mondja Seth, és az ajkára teszi a mutatóujját. - Elmondtad nekik a hírt, Maggie? - kérdezi Seth, miután puszit ad a felesége arcára. - Még nem - feleli Maggie halkan. - Gondoltam, majd utána, ha megbeszéltük a kondit. - Mit kell elmondania? - egyenesedik fel Lilah ültében. - És szia, Booker, nem tudtam, hogy látlak ma. - Cole áthívott. - Booker játékosan beleöklöz Cole vállába. - Sethnek bejelentenivalója van, és megkért, hogy hívjam át, hogy mindenki hallja - magyarázza Cole. - Na, gyerünk, ki vele! - int Seth felé. - Éttermet fogok nyitni! - Seth vigyora fülig ér. - Maggie-vel New Yorkba mennek a jövő héten egy gasztronómiai kongresszusra, hogy megtudják, mi kell az induláshoz, és hogyan tudják utána fenntartani a helyet a legjobban - teszi hozzá Cole.

- Jövő héten? - fordul Maggie Sethhez. - De akkor van a hálaadás. - Így van. Majd eszünk pulykavacsorát az egyik ottani vendéglőben - mondja Seth. Fura, de olyan érzésem van, mintha egy spontán beszélgetés helyett egy betanult párbeszédet mondanának. - És Bookerrel mi lesz? - néz vele farkasszemet Maggie. Rám villan a szeme, majd megint Sethen állapodik meg a tekintete. - Lilah és Cole itt lesznek, Sofiáról nem is beszélve. - Nem, mi nem leszünk itt. Louisianába repülünk egy nagy családi összejövetelre - feleli Lilah, ugyanabban a betanult modorban. Mi folyik itt? Lilah megint beszélni kezd: - Nem mondhatjuk le. Soha meg én most először fogunk találkozni Cole testvéreivel és a családjukkal. És igen, már halálra vagyok rémülve... - teszi hozzá kis szünet után. - Imádni fognak - biztatja feleségét Cole. - És tartunk egy gyűrűváltási ceremóniát is nekik, hiszen nem lehettek jelen az esküvőnkön. Ezt már mondtam a múlt héten, nem emlékszel, Seth? - Tényleg, csak teljesen elfelejtettem - csap a homlokára Seth. Várjunk csak, Tess, neked mik a terveid az ünnepre? Talán együtt vacsorázhatnátok Bookerrel. Aha. Szóval erre megy ki az egész, állapítom meg. - És az Oscar-díjat a világ legrosszabb színészi alakításáért megosztva kapjátok ti, négyen! - mordul fel Booker, és homlokráncolva összefonja a karját. - Miről beszélsz, Booker? - Maggie feláll, odamegy Sethhez, és két kézzel átfogja a derekát, ő pedig átfogja a felesége vállát. - No, Meggymag, most buktál le - jegyzi meg Booker. - Ha ez afféle spontán kis csevegés lett volna, már legalább egyszer Garfieldnak neveztél volna, vagy azt mondtad volna, hogy... - C.C. - Mindenki értetlenül bámul Cole-ra. - Cuki Cica, ha engem kérdezel. Ő volt az első klónozott macska. - Nem ér, ezt most találtad ki - vág vissza Booker. - Nem. Olvastam róla a múlt héten a New England Journal of Medicine-ben - feleli Cole, és átveszi a feleségétől az alvó kislányt. Lilah felmosolyog rá. - Sejtelmem sem volt régen, hogy az okosak is ilyen szexisek tudnak lenni - ágaskodik fel Lilah, hogy arcon csókolja Cole-t. - Köszi, gyönyörű feleség - viszonozza a bókot Cole. Booker elkínzott arckifejezéssel égnek emeli a tekintetét, és mormog valamit az orra alatt. - Tess, nem vethetnénk véget a

kínzatásunknak és ennek a NYÉ-nek? - Hogy micsodának? - vág közbe Cole. - NYÉ, drágám. Nyilvános Érzelemnyilvánítás - világosítja fel Lilah. Cole mosolyogva felel: - Ó, értem. Én nagy híve vagyok ennek a NYÉ-nek. - Kérlek, mondd, hogy velem töltöd a hálaadást, és akkor előbb szabadulunk. Különben még elokádom magam - mondja nekem Booker. - Még tofus pulykát is tudok neked csinálni. Hát, nem biztos, hogy ez jó ötlet, gondolom. Egyedül, nála, a házában... Vagyis kettesben - ez elég veszélyes... Másrészt az utóbbi négy hálaadást - és persze az összes többi ünnepet is - egyedül töltöttem. Nem lenne rossz valakivel megosztani az ünnepnapot a magány helyett. Booker a kézfejemre teszi a tenyerét. - Tess - mondja halkan -, nem erőltetem. Ha mást szeretnél csinálni, oké. - Nem. Szívesen veled töltöm a hálaadást, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem lesz tofus pulyka. - Akkor nem lesz semmilyen pulyka - én is lusta vega leszek. - Nem jó. Én találtam ki, hogy „lusta vega‖, úgyhogy én hozom a szabályokat, jó? A hálaadás nem ugyanaz pulyka nélkül... - Jó, akkor pulyka. - Természetesen összeütjük az öklünket, és amikor a barátaira pillantunk, látjuk, hogy mindnek fülig ér a szája. Booker visszafordul felém: - Ne törődj velük, számomra nem is léteznek.

Hálaadás

reggelén elrohanok a szupermarketbe, és veszek kész sütőtökös pitét meg egy vega tálat, és azzal indulok Booker házához. Az idő megint ugyanolyan undorítóan hideg, úgyhogy a két pulóverre még ráveszek egy vastag kabátot is. A gonosz szél kikacagja ügyetlen próbálkozásomat, hipp-hopp áthatol a rétegeken, és a bőrömet csipkedi. Hiába tekerem fel a kocsiban a fűtést, reszketek egész úton. Éppen akkor parkolok le Booker kocsifelhajtóján, amikor elkezd esni a hó. Hátrahajtom a fejem az ülés fejtámlájára, és felnyögök: - Utálom a havat. Kiveszem a kajával teli tálcát meg a sütit, és felszaladok a lépcsőn, hogy becsöngessek a vöröstéglás ház bejárati ajtaján. Amíg várok, táncikálok, ugrálok, nehogy odafagyjak. Booker farmernadrágban és bordó ingben nyit ajtót, az ing alatt kék póló. Fekete kötényt kötött, amelyen a felirat azt hirdeti: „Egy igazi férfi főz.‖ - Bújj be! - Tartja előttem az ajtót, közben kiveszi a kezemből a vega tálcát és a sütit, hogy levehessem a kabátomat. - Bolti süti hálaadáskor, Tess? - vonja össze a szemöldökét. Tudod, hogy ez nálam főbenjáró bűn! Aki utoljára ezzel próbálkozott, még mindig a fogházban sínylődik. - Megyek utána a konyhába. - Ez nincs benne a vega szabálykönyvedben, ugye? - Nincs, de ahogy mondtam már neked, nem tudok se sütni, se főzni. Totál kudarc vagyok a konyhában. Booker fintorogva lerakja a pitét a pultra. - Nem hiszem el. Fogadjunk, hogy meg tudlak tanítani főzni. - Fogadjunk, hogy nem tudsz - vágok vissza dacosan. Erre elővesz egy másik kötényt, amely a kamra ajtajának belsején lóg, és átnyújtja.

Macskamintás: csupa-csupa kövér kiscica van rajta, akik játszanak és bukfenceznek. - Maggie-től van? - Na, ezt meg hogy találtad ki? - kuncog. - És most mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy most megcsinálod a világ legjobb tökpitéjét, amilyet még sohasem kóstoltál? - Na, jó, de figyelmeztetlek, hogy ennek nem lesz jó vége! Elveszem tőle a felém nyújtott piros keverőtálat. - Fogadjunk, hogy nincs igazad. Tényleg, aki veszít, az mosogat, jó? - javasolja. - És mielőtt belemész a fogadásba, tudnod kell, hogy még sohasem vesztettem el fogadást. Egyetlenegyszer sem. - Soha? - nézek rá kihívóan. Úgyis én szándékoztam elmosogatni, hiszen ő főz, úgyhogy nincs vesztenivalóm. De arról is meg vagyok győződve, hogy reménytelen vagyok mint konyhatündér. És erre fogadni könnyű, vagyis nem sportszerű. - És mi lenne, ha fogadás helyett inkább megállapodnánk: te mosogatsz, ha elszúrom a sütit, és nem lesz ehető? Ha mégis ehető lesz, akkor én mosogatok, jó? - Nem gondolod, hogy ez csak játék a szavakkal, hogy ne fogadás legyen, hanem megállapodás? Miért más ez így? - Én csak meg akarom óvni a veretlenségedet, már ami a fogadási sikereidet illeti - mondom olyan hangon, mintha tanító néni lennék, ő meg a buta gyerek. Még egy drámai sóhajt is kipréselek magamból. Nevetni kezd. - Oké, áll a fogadáss, vagyis megállapodtunk korrigál gyorsan. - Vacsi után úgyis a focit akartam nézni, és most ez nem lesz probléma - szögezi le, és a kezét dörzsöli elégedetten. - Nagyon nagy a mellényed, Gatto, nem gondolod? - teszem csípőre a kezem harciasán. - Így igaz. Itt a recept. - Átad egy agyonhasznált szakácskönyvet, amely a Nagyi Tökpitéjénél van kinyitva. - Tedd bele az első öt hozzávalót a tálba. Nagyjából mindent megtalálsz a kamrában - mutat egy ajtóra a hűtőszekrény mellett. - Hajrá, kezdheted. Muszáj megtekintenem a tofus pulykát - mondja viccesen. Legalábbis remélem, hogy csak hülyéskedik, mert utálom a tófut. Mielőtt kinyitná a sütő ajtaját, hátrafordul. - Ugye, tudod, hogyan kell a mérőpoharakat használni? - Ezt most nem hallottam meg - mondom szigorúan, és magamban hozzáteszem: te, hihetetlenül szexis pasi a kötényben... Bemegyek a kamrába, és hirtelen elveszettnek érzem magam, mert

akkora, és annyi minden van benne. Ez nem is kamra, hanem inkább szoba - az én fürdőszobámnál biztosan nagyobb! Mindenféle színű és méretű dobozok sorakoznak benne tökéletes rendben, címkével kifelé fordítva. Sehol egy kis szabálytalanság. Rögtön Garenre gondolok, no meg a kényszeres rendmániájára, és kissé felfordul a gyomrom. Lehunyom a szemem, és próbálok valami másra gondolni. - Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy a süteményhez való liszt a piros... - Önkéntelenül ugrok egyet a hirtelen hangra. -Tess, jól vagy? kérdezi aggodalmasan, és átfogja a derekamat. - Nagyon sápadt vagy! - Semmi baj - hazudok. - Tess...! - pirít rám Booker, és összevonja a szemöldökét. - Hát, szóval, az exem... Nagyon odavolt a rendezett polcokért, szekrényekért. Mondhatni rendmániás volt. - Körbepillantok megint a szabályosan rendezett polcokon. Booker odanyúl, és felborogat néhány konzervdobozt. - Most mit csinálsz? - kerekedik el a szemem. - Fél éjszaka rámoltam, nehogy azt hidd, hogy egy szutyoklakó vagyok. - Még néhányat feldönt. Lefogom a kezét. - Ne már... Semmi baj velük, miattam ne csinálj káoszt. De azért köszönöm... Komoran bólint, és lekapja a piros dobozt, mielőtt visszamegy a konyhába. Gyorsan talpra állítom a dobozokat, mert meg vagyok hatva ettől az együtt érző gesztustól. Vigyázz, Tess, figyelmeztetem magam, különben... - Oké, beleraktál mindent? - kérdezi, amikor megsózom a keveréket jó pár perccel később. - Pontosan úgy, ahogy mondtad, de ettől még nem lesz jó szögezem le már vagy negyedszer. - Már alig várom a győzelmemet - búgja. - Itt az áll, hogy két csésze tökpüré, de ilyet nem találtam a kamrában. - Dobozos sütőtök? Fúj... - Kinyitja a rozsdamentes acélhűtőt, és kivesz egy másik piros keverőtálat. - Friss tök. Seth áthozta, mielőtt elment, nem akarta, hogy megrohadjon. Megsütöttem ma reggel. Ha berakod a darabokat a mixerbe, akkor könnyebb lesz belekeverni abba, amit már megcsináltál. - Kirakja a turmixgépet a pultra, én meg beledobálom az aranysárga darabokat. - Mennyi ideig kell csinálni? - érdeklődöm.

- Egy fél perc biztosan elég. A helyére nyomom a fedőt, és megnyomom a „pürésítés‖ gombot, mire a készülék sivítva életre kel. Booker belenéz az üvegtetőn át, majd leveszi a fedelet, aztán az egész pohárrészt a talapzatról, hogy jobban lássa. - Még adj neki egy kicsit - állapítja meg, és visszaadja az edényt. A kezünk összeér. Azonnal libabőrös leszek, és ahogy visszateszem az üvegedényt a talapzatára, a könyökömmel a földre küldöm a receptkönyvet. Lehajolok érte, Booker meg bekapcsolja a turmixgépet. És akkor történik valami szörnyűséges: a mixer teteje lerepül, nekivágódik a hűtőszekrénynek, és mindent elborít a tökpüré. Jut belőle még a mennyezetre is, háromméteres magasságba. Booker azonnal rácsap a készülék aljára, és kikapcsolja. Tetőtől talpig narancssárga lett... A haja, a nyaka, az inge, a köténye - még a nadrágjára is jutott belőle egy kicsi. Rémület fog el, reszketni kezdek, és ösztönösen hátrébb lépek karnyújtásnyi távolságon kívülre. - Jaj, annyira... sajnálom... ne ha... haragudj! - dadogom, majd hadarni kezdek: - Mindent feltakarítok, esküszöm, nem is fog eszedbe jutni, hogy mi történt! - Úgy zihálok, mintha futottam volna. Booker csak áll, összeszorított szájjal, a szeméből gyilkos indulat sugárzik. Egy lépést tesz felém. Megrándulok, és már várom, hogy lesújtson a keze rám. Az arcom elé kapom a kezem, és ösztönösen összegörnyedek. Sose gondoltam Bookerről, hogy ő valaha megütne, de lám, most csak úgy sistereg benne a düh. Talán tényleg velem van a baj, ahogy Garen mindig is mondta. Valahogy mindig a legrosszabbat, a gyilkos indulatot hozom ki mindenkiből. Booker ölés helyett megölel. - Mondd meg a nevét! - Még jobban a mellkasára szorít. - De inkább mégse, mert megkeresném és megölném! Csak akkor jövök rá, hogy sírok. Ostobának érzem magam, és kínlódva igyekszem, hogy valahogy úrrá legyek a helyzeten és a viselkedésemen. - Összekenem az ingedet szemfestékkel - mondom, és a fejem hátrabillentve letörlöm az arcom, mintha csak a sminkemet igazítanám. A rémület lassan kimegy belőlem. Booker halkan felnevet, ahogy az ingén árulkodó könnyfoltot kezdem felitatgatni a papír zsebkendővel. - Mi az? - kérdezem.

- De most komolyan: tényleg a szemfesték miatt aggódsz? - A vállán és a kötényén csüngő tökdarabokra mutat. Az én kötényemre is átragadt belőle, amikor magához szorított. - Oké, jogos - fintorgok. Mély lélegzetet veszek, hogy megnyugodjak. Booker az állam alá nyúl, és felemeli a fejem, hogy a szemembe nézhessen. - Ha ötszáz évig élnék, akkor sem tudnám megérteni, hogy verhet meg egy férfi egy nőt. - Megcsóválja a fejét, mire egy pürédarabka lerepül a hajáról az orromra. Összeszorítom a szám. - Szerintem takarítsunk ki gyorsan - indítványozza -, aztán, ha nem bánod, elmennék zuhanyozni. - Nem, én takarítok, te meg menj most rögtön zuhanyozni! Nem a te hibád, én felejtettem el rendesen rányomni a fedőt - mentegetődzöm. - Tess, én vagyok a hibás! Nem szabad úgy bekapcsolni a gépet, hogy az ember nem rakja a kezét a fedőre. Akkora nyomás van ilyenkor odabent, hogy... - Ekkor egy másik tökdarabka csúszik le a hajáról. Egy papírtörlővel elkezdem kiszedegetni a nagyobb darabkákat a hajából, az apróbbakat majd csak a zuhany viszi ki. - Köszönöm - simítja meg az arcomat. Érzem odabent a kigyulladó tüzeket az érintésére... - Van itt egy kicsi az arcodon... Feltörölgetjük a szétszállt pürét, majd Booker újabb adag tököt tesz a gépbe. A sütőlapra simított tésztára önti az elkészült keveréket, berakja a sütőbe, és csak ezután megy zuhanyozni. A kanapéra rogyok, és teljesen megalázottnak érzem macám. Micsoda rendetlenséget és káoszt okoztam, és aztán milyen hülyén reagáltam. Vajon valaha is kiheverem Garent, és elfelejtem mindazt, amit velem müveit? Gyorsan letörlöm a könnyeimet, és elhatározom, hogy nem rágódom tovább a tökös incidensen. És nem akarom, hogy Booker észrevegye, hogy sírtam. - Garen már eltűnt az életedből - motyogom magamban. - Felejtsd el örökre! - Megigazítom a szemfestékemet a táskámból előhalászott tükörben. Book negyedóra múlva jön vissza, és még észbontóbban fest a fehér pólóban, sötétkék nadrágban, amibe átöltözött. Daisy kocog be mellette. - Elég nagy kockázatot vállalsz a fehér pólóval. Mi lesz, ha mindjárt mondjuk egy kis vörös áfonyát robbantok fel? - mondom, és büszke vagyok magamra, hogy tudok hülyéskedni, pedig még remeg a gyomrom a bűntudattól és a szégyentől.

- Vállalom a kockázatot. Amúgy meg közlöm, hogy én is, meg a ruháim is elég jól moshatók vagyunk - jelenti ki. Nem tehetek róla, de eszembe jut, vajon hogyan reagált volna a felrobbanó turmixgépre Garen, de aztán gyorsan kiverem a fejemből a kellemetlen gondolatot. Megfogadom, hogy egy másodpercet sem fogok arra a szörnyetegre áldozni az életemből, még egy röpke gondolat erejéig sem. Kitálaljuk az elkészült ételt, és piros-zöld karácsonyi tányérokkal megterítjük az asztalt. Daisy odajön, és csöndben leül az asztal végétől nem messze. Nem egy zajos eb - jegyzem meg, és megvakargatom a labrador füle tövét, mire a kutya elégedetten kidugja a nyelvét. - Daisy nagyon szuper kutya, de a legjobban aludni szeret. Hacsak nem érez ételszagot - mondja Booker, miközben a pulykát szeleteli egy igazi, rendes, natúr sült pulykát... - Odadobja a levágott bőrt a kutyának, aki azt egy szempillantás alatt beporszívózza. - Boldog hálaadást, Daisy May. Lekapok a tálról egy darab húst, és muszáj felnyögnöm az élvezettől rágcsálás közben. - Szóval a „lusta‖ vegák azért esznek pulykát - kuncog Booker, ahogy egy újabb, túl nagy darabot tömök be. - Ez a jó a lusta vegaságban. Olyan szabályt követsz, amilyet éppen akarsz - mondom, miután lenyeltem a falatot. - És semmi disznóhús vagy marha? - Azt inkább kihagyom - fintorgok a fejem rázva. Leülünk az asztalhoz, Booker szőlőlét tölt mindkettőnknek. Bocsánat, én nem iszom alkoholt. Megkérdezhettelek volna, hogy mit szeretsz, és hozhattam volna valamit a boltból. - A gyümölcslé tökéletes, én sem nagyon szoktam alkoholt inni felelem. - Azt hiszem, nem bírom, mindig rosszul vagyok tőle, úgyhogy inkább kerülöm. - Átnyújtja a krumplit. - Te sem bírod az alkoholt? - Nem egészen erről van szó, ennél kicsit bonyolultabb a dolog válaszolja szinte ünnepélyes komolysággal. - Ugye, említettem, hogy az édesanyámat és a húgomat megölték a betörés során? - Bólintok. Utána eléggé mélyponton voltam egy darabig. - Lerakja a poharát, és szószt kanalaz a tányérjára. - Nem tudtam megbirkózni a halálukkal, elég keményen inni kezdtem. Miután ők meghaltak Seth családja fogadott be, úgyhogy nem volt nekik könnyű velem. Leromlottak a jegyeim akkoriban, nem is nagyon jártam be az órákra, alig tudtam

leérettségizni. Nem értem először, hogy minek a szaftos húsra még öntet is, de aztán megkóstolom a szószt - ami isteni! Jól eláztatom vele a hússzeletemet, és olyan gyorsan falok, ahogy nem szabadna. Ez a fickó aztán tud főzni! - És mi történt az érettségi után? - kérdezem. - Néhány haverom a katonaságot fontolgatta. Beszéltem a dologról Seth papájával, Erickel, aki a seregben volt magas beosztásban, és ő bátorított. Nyilván arra gondolt, hogy majd a seregben megnevelnek. - Így lett? - firtatom, és egy darab húst ejtek le a padlóra Daisynek. - Csak még rosszabb lett minden - feleli, és megrovóan ingatja a mutatóujját Daisy felé, aki a padlót ütögeti, ahogy csóválja a farkát. Szerencsétlenségemre tizennyolc éven felül legálisan lehet inni a seregben. Noha ebből nem volt sohasem fegyelmi ügyem, mert szolgálatban egyszer sem ittam, de minden szabadidőmet a kantinban töltöttem. - Eric idővel elérte - folytatja kis szünet után -, hogy alá osszanak be, de mivel a laktanyában éltem, ritkán látott szolgálaton kívül. Egy nap teljesen magam alatt voltam, eláztam, és valahogy a házuknál kötöttem ki. Nem is tudom a mai napig sem, hogy miért mentem oda. Talán odavitt a lábam, mert sokszor voltam náluk. - Lerakja a villáját. Eric másnap reggel talált rám a kocsibehajtóján, a saját hányásomban feküdtem ájultan. Betámogatott a fürdőszobájukba, aztán mehettem a régi szobámba aludni. Mielőtt megint elaludtam volna, Eric odajött hozzám, és ezt mondta: „Sam, azok a gazemberek már elvették tőled az anyádat és a testvéredet. Ne hagyd, hogy még több mindentől megfosszanak!‖ Ezt sohasem felejtem el. Booker szavai szinte mellbevágnak, mert rádöbbenek, hogy Garen hosszú éveket vett el az életemből, amit még újabb évekkel tetézek meg saját kezűleg azzal, hogy menekülök, bujkálok előle. Ez határozza meg az életemet, amit nem úgy élek, ahogy én szeretném. - Gondolom, akkor hagytad abba az ivást, nem? - kérdezem. - Nem - feleli halkan. - Minden nap gondoltam arra, amit mondott, mégsem váltam józanná egészen addig, amíg Eric és a felesége meg nem halt. Seth akkor még csak tizenhat éves volt, és szüksége volt rám. Akkor már leszereltem, a spórolt pénzemen vettem egy házat. Odaköltözött Seth és a nagyapám is. Onnantól kezdve nem ittam, és elengedtem a világ iránti haragomat.

- És most minden rendben veled? - kérdezem. - Igen - bólint. - Néha persze még megrohannak a rossz emlékek. Főleg azért hagytam ott a rendőrséget, mert akkoriban visszatértek a régi, lidérces álmok, amik akkor már évek óta nem gyötörtek. Amikor belefogtam a joggyakorlatba, ezek megszűntek. Most minden sokkal jobb. - Szuper - mondom. A sütő riasztócsengője megszólal, és elűzi a feszült gondolatokat. - A süti... - ugrik fel Booker, és kiveszi a sütő tálat a tűzhely gyomrából. Nagyon jó illat árad szét a konyhában. Amíg hűl, lerámoljuk az asztalt. - Úgy látom, te fogsz mosogatni - állapítja meg évődve. - A süti isteni lesz! - Majd meglátjuk, még meg sem kóstoltuk - figyelmeztetem. - Nem kóstoltuk, de már felpróbáltam. Legalábbis részben vigyorog. - Szerintem ezentúl a narancssárga lesz a kedvenc színem... Booker mindkettőnknek vág egy szeletet. - Egy... kettő... háá-rom vezényel, és egy nagyot kanyarít a sütiből a villájával. Én csak egy kicsit tűzök a sajátomra. Aztán bekapjuk a falatot. Ami borzalmas! Undorító. Úgyhogy kiköpöm rögtön a szalvétámba. Booker leerölteti a torkán. - Érdekes az állaga - jegyzi meg, és lerakja a villát. A fűszerek kiemelik a... Megrázom a fejem. - Felejtsd el, Gatto. Ez ciki. Úgyhogy én nyertem, megyek meccset nézni. Siess, pakold be gyorsan a mosogatógépet, és akkor még eléred a második félidőt. - bájosan integetek neki, és Daisyvel az oldalamon átvonulok a nappaliba. Kellemes érzés melegíti a gyomromat, ahogy meghallom Booker jókedvű nevetését.

Letakarítom

a havat a kocsibehajtóról, hogy Tess nyugodtan kiállhasson az autójával. Sajnos, csak pár centi esett, így nincs ürügyem, hogy marasztaljam, aludjon itt. Végigmérem a házat, az én üres börtönömet, amit mindenki meleg otthonnak lát. Talán a börtönhasonlat túl erős, de néha tényleg úgy érzem, hogy ez csak egy luxus magánzárka. Félreértés ne essék: imádom az otthonomat, csak a benne tátongó ürességet nem bírom olykor. Már kezdem is érezni a rám törő ürességet, pedig még Tess nem is ment el. - Kész vagyok - dugom be a fejem a bejárati ajtón az előszobába, ahol Tess éppen belebújik vastag, kapucnis kabátjába. Úgy fest, mintha az alaszkai szánhúzókutya-versenyre, az Iditarodra készülne, pedig csak beül a kocsijába, és autózik egy kicsit a városban. Magához szorítva a táskáját a kocsihoz igyekszik, közben fájdalmas képet vág, ahogy a brutális, hideg szél nekitámad. - Ó, hogy utálom a hideget... - morogja, inkább magának, mint nekem. Bevackolódik, behúzza az ajtót, majd egy résnyire lenyitja az ablakot. - Köszi, hogy melegítetted a kocsit, amíg lapátoltál. - Kösz, hogy segítettél a mosogatásban, miután „nem teljesült az ígéretem‖. - Lehajolok, és álcázottan barna szemébe nézek. Nem állom meg, hogy eltűnődjek azon, hogyan nézne ki a sötét kontaktlencse nélkül. - Elég reménytelen „ígéret‖ volt, akárhogy vesszük is. Tudtam kezdettől fogva, hogy én nyerek. Nekem sajna a főzés fájdalmas kudarcok hosszú sorozata - mondja bűnbánóan. - Reménytelen vagyok a konyhában... - Gyűlölöm annak még csak a gondolatát is, hogy bárki bármiben

„reménytelen‖ - tiltakozom. - Szuper, akkor majd áthozok valami vacsorát holnap. Inkább szenes rántottát vagy szétázott hamburgert szeretnél? - Szétázott ham... na jó, majd kapsz egy-két főzőleckét, és nem lesz gond - biztatom. Erre nevet, megköszöni még egyszer a vacsorát, és feltekeri az ablakot. Bemegyek, csinálok egy húsos szendvicset, majd becsomagolom a megmaradt pulykát, és berakom a hűtőbe. - Még hogy szétázott hamburger... - mulatok magamban. Felkapom a távkapcsolót, ledobom magam a kanapéra, és elindítom a korábban felvett focimeccset. Figyelni azonban nem nagyon tudok rá, mert Tess jár a fejemben. Látom magam előtt, ahogy kedvesen mosolyog terítés közben; látom, ahogy élvezettel belekóstol a pulyka töltelékébe... Amúgy Seth receptje. De nem felejtettem el a tébolyult rémületet sem a szemében, amikor a mixer tartalma szétszállt. Egész testében remegett. Még belegondolni is rossz, hogy mi okozhat ekkora félelmet. Még jó, hogy nem tudom, ki az exe. A szart is kiverném belőle. Az arckifejezése anyám és húgom arcát idézte fel bennem. Azon a szörnyűséges napon... Még mindig hallom a sikolyaikat... Enyhén rosszul leszek, már nem is vagyok éhes, a szendvicset lerakom tálastul Daisy elé, aki nagy farkcsóválás közepette egy fejmozdulattal eltünteti. - Milyen szerencsés vagy te, kislány! - Éppen megvakargatom a fülét, mikor csöngetnek. Rohanok ajtót nyitni, mert azt remélem, hogy Tess az. - Mit hagytál i...? Mit akarsz már megint, Nikkolynn? - Két kézzel megfogom a felső ajtófélfát, mert remélem, hogy ebből a kizáró gesztusból ért. Fehér szőrmekabátját, ami nincs begombolva, a nyakánál összeszorítja, és valami piros lóg ki a gallérja fölött. - Tudom, hogy még kicsit korán van, de... - Elengedi a kabátot, és az a lábához hull. Égnek emeli a két karját. - Boldog karácsonyt, Bookie! - Úgy van becsomagolva piros papírba, mint egy ajándékcsomag. Az álla alatt nagy, piros masni. - Nem akarod kinyitni az ajándékodat? Volt idő, amikor kérdeznie sem kellett volna. Nikkolynn mindig az ötödik sebességen pörgött, és ezt váltotta ki az emberből a látványa tetőtől talpig - telt, csókra csábító ajkaitól egészen le a vörösre festett lábujjkörméig. Isteni teste volt, talán attól az edzésprogramtól, amit másoknak tartott, és amiről ájulásig tudott beszélni. Mi is volt ez? Zombi vagy Zumba? Bármi volt is az oka, életveszélyesen nézett ki a

karosszériája - magára nézve is. Most, ahogy itt áll némi papírba csomagolva, masnival, nincs rám hatással. Ennyi hővel még egy gyertyát sem lehetne meggyújtani. Semmit sem érzek, a szerelmi vágynak távoli szikrája se lobban bennem. Még csak ideges vagy dühös sem vagyok rá a korábbiak miatt. - Nos, hát, ne ácsorogj ott, mint egy fabábu, miközben én megfagyok.Talán behívhatnál, nem...? - nyávogja elnyűtt hercegnői stílusában. Annak idején tetszett a stílusa. De mi a fene tetszett benne?! Lehajolok, felveszem a ledobott kabátját, és átadom neki. - Menj haza, Nik. Ahogy mondtam, amikor először felbukkantál az irodámban, és máskor is, amikor be akartál jönni, ahogy most is: nem érdekelsz. - Be akarom csukni az ajtót, mikor hirtelen odanyúl, és nem hagyja. - Ha nem engedsz be, akkor itt fogok ülni meztelenül a tornácodon, és halálra fogok fagyni. És a te hibád lesz! - Toppant egyet, mintha azzal halálra rémisztene. Megrázom a fejem. Én is vagyok annyira makacs, mint ő. - Ünnep van, Bookie. Nem akarok egyedül lenni. - Ha a szexis kis testével nem is hat rám, az ajkbiggyesztésével mégiscsak... És az a tény is nyom a latban, hogy kitelik tőle: tényleg egész éjjel ott fog szobrozni a tornácomon. Lemondóan sóhajtok, miközben tudom, micsoda egy lúzer vagyok: - Bejöhetsz, de nem így, hanem csak rendesen felöltözve. - Hoztam valami ruhafélét reggelre... Gondoltam, hátha egyszer szerencsém lesz. - Csábítóan emelgeti a szemöldökét. - Szó nem lehet róla, hogy itt éjszakázz. Nézem a focimeccset. Csatlakozhatsz, és ehetsz egy kis sütit, aztán elmész. Értve vagyok? mondom szigorúan. Bólint, és a kocsijához rohan, ahonnan elővesz egy bevásárlószatyrot. - A ruháim - magyarázza, és meglengeti a teli zsákot. Intek a fejemmel, hogy jöjjön be. - Gondolom, emlékszel, hogy hol van a fürdőszoba, kitalálsz egyedül is. - Kicsit vívódom magamban, hogy megkínaljam-e a bolti tököspitével, amit Tess hozott, de aztán észhez térek, és előkotrok a hűtőből valami banánkrémes édességet. - Itt öltözöm át - jelenti ki, és a padlóra ejti a kabátját, a ruhás zsákot meg a konyhapultra dobja. - Nem öltözködhetsz a konyhámban, Nik.

- Oké. - Négy lépést hátrébb megy, a nappali szélén megáll, és elkezdi lehámozni magáról a karácsonyi csomagolást. Én elfoglalom magam a desszerttel. Ebben a nőben aztán van spiritusz, megállíthatatlan. Jó pár percet adok neki az öltozes- re, csak aztán nézek fel. Nik a pulthoz lejt egy leheletnyi csipkecsodában, ami nem sokkal jobb, mintha meztelen volna. Még mindig nem érzek semmit iránta. Talán olyan régen nincs senkim, hogy kihunyt bennem a tűz. Vagy talán a régi emlék, ahogy ott találtam öt az ágyban, párban, az ölte ki belőlem a vágyat. - Volt idő, amikor le sem tudtad venni rólam a szemed - dorombolja. - Azelőtt volt, hogy rajtakaptalak a fickóval a saját ágyamban mondom szárazon. - Azóta nem érdekelsz. - Bookie, nem érted, hogy muszáj volt... - Igen, igazad van, Nikkolynn, nem értem, mert amikor azt mondtam, hogy szeretlek, és elvettelek feleségül, akkor azt hittem, tudod, hogy ez azt jelenti, hogy csak mi vagyunk egymásnak. De ne is beszéljünk róla. Nagy ajakbiggyesztéssel lezuttyan egy bárszékre, és rám sandít. Nyilván azt lesi, mennyire hat rám a grimaszaival, ahogy korábban sokszor hatott. De semmi. Rá sem hederítek, csak eszem a sütimet, ami finom. Nik feje hátrahanyatlik, és felbámul a mennyezetre. Követem a pillantását, hogy lássam, mi ragadta meg rövidéletű figyelmét. - Az nem sütőtök odafent? - pislog felfelé a narancssárga foltokra. Muszáj nevetnem, ahogy felidézem a délután történteket magamban. - Tess meg én sütőtökpürét csináltunk, és a fedő leröpült a mixerről. Micsoda kupi lett... - Tess itt volt hálaadásra? És még ki? Gondolom, Seth. - Seth nevét undorral ejti; ők ketten sohasem bírták egymást. A barátom sokkal hamarabb átlátott a nőn, mint én. - Seth meg a felesége New Yorkban vannak. Csak Tess volt itt, kettesben velem. - Fogalmam sincs, miért osztom meg ezt vele. - Azt hittem, nem randizol vele. - Halálos sebzettséggel néz rám ez volt a másik fegyvere az ajakbiggyesztés mellett. - Tess meg én barátok vagyunk. Nincs errefelé senkije, és mivel az enyémek mind elmentek, megosztottuk a magányunkat - mondom közönyös hangon, jelezve, hogy ejthetjük a témát. - Na, most szeretném nézni a meccset. Maradsz, vagy mész, de őszintén szólva, nem nagyon

izgat, hogy döntesz. - A kanapéhoz lépek, felkapom a távirányítót, és letelepedek a tévé elé. Amikor megnyomom a lejátszó gombot, máris hallom a bejárati ajtó csapódását. - Hála az égnek - mormolom a mennyezet felé pillantva. *** - Hé, Book, amit kértél, be van szerelve - mondja Maggie, és ásít egyet. - Lejössz az alagsorba megnézni? - Ismét ásít. - És ébren tudsz maradni legalább addig, amíg megmutatod? évődöm vele. - Nem akarod Tesst is lehívni? Hiszen ez gyakorlatilag neki van. kérdezi Meggymag, és kifelé indul a belső irodámból. - Jó ötlet - vágom rá egy kicsit túl gyorsan. Maggie a válla fölött hátrapillant, és egy ferde félmosolyt villant felém. Tess az íróasztalánál ül, egy összefoglalót ír; az ujjai szinte repkednek a klaviatúrán. Fehér garbót visel a piros pulcsija alatt. Lepillantok a lába szárára, mert remélem, hogy a fekete csizma van rajta, amit akkor láttam a cipősdobozában, amikor költözött. Sajnos nem: lapos, barna cipőt visel. - Tess, adj egy kis pihenőt szegény kezeidnek, és gyere velünk mondja Meggymag. - De ezt be kell fejeznem. Bookernek kell délutánra, egy megbeszélésre. - Az ujjai beszéd közben sem állnak meg; a szemét sem veszi le a képernyőről. - Csak egy perc lesz, ígérem - mondom. Bólint, és feláll. - De ha nem leszek készen... - mondja fenyegetően. Tudom, hogy készen lesz. A praxisom elindítása óta eltelt három és fél hónapban sohasem késett el semmivel. Sőt, éppen ellenkezőleg: annyira maximalista, annyira a tökéletességre törekszik, mindent jóval a kitűzött határidő előtt fejez be. Memorizálom magamban, hogy alkalomadtán megjegyzem neki: a hibázásért nem jár halálbüntetés... A lifttel lemegyünk az alagsorba. Tess közben mindvégig a pulóverét babrálja idegesen. - Tess, nyugodj már meg, lazíts! - Elnézést - hajtja le a fejét. - Még van két oldal, amit le kell írnom, és nem akarok csalódást okozni, ennyi. - Még sohasem okoztál csalódást - nyugtatgatom. Vagyis talán csak egyszer. - A szeme nagyra nyílik, úgy bámul rám. - A tökös sütibe egy

kicsit be kellett segítenem. - Gyomorfájást imitálva dőlök a lift belső korlátjának, mint aki rosszul van. - Egy kicsit? - nevet, és megböki a karomat a könyökével. - Nem megmondtam? Előre figyelmeztettelek! Meggymag vigyorogva figyel kettőnket a szeme sarkából. A liftajtó kinyílik, és kiszállunk az alagsorban. Karon fogom Tesst. - Oké, megérkeztünk, de most hunyd le a szemed! - Booker, minden este, munka után itt voltam, és segítettem Maggie-nek és Lilah-nak. Már láttam... - De nem mindent! Na, csukd már be a szemed! - Vonakodva bár, de engedelmeskedik. A derekára teszem a kezem. Igen, megfoghattam volna a karját is, de a magam mazochista módján szeretek megragadni minden alkalmat, amikor kicsit közelebb lehetek hozzá. Bekormányozom az edzőterem ajtaján, a tükrös falig. Lilah odajön hozzánk a terem túloldaláról, ahol éppen az egyik új taposógépet törölgette le. - Most már kinyithatod a szemed - súgom Tess fülébe, és orvul beleszimatolok kicsit a hajába. - Ó... - Hátralép egyet. - Nem tudtam, hogy ennyire közel állunk a tükörhöz. - Körbenéz. - Mit kell látnom? Magocska a tükör felé fordul, Lilah kuncog. Tess szemügyre veszi a tükröt, aztán a pillantása a balettrúdra esik. A szája elnyílik meglepetésében. - Kicseréltétek a rudat, Maggie? - A fényes, lakkozott farudat szeretettel simítja meg. - Booker utasítására - mondja Meggymag. Tess felém fordul. Zavart látok az arcán; a szemöldöke összeszalad. - Gondoltam, talán volna kedved megint a balettal foglalkozni, miután errefelé télen elég nehéz lacrosse-ozni. - Erre se szó, se beszéd, a nyakamba ugrik. - Köszönöm - mondja, és megszorít, de nagyon. Én is átölelem, és örülök, hogy megtehetem, ha csak másodpercekre is. Olyan érzés, mintha valami helyreállt volna a világrendben. Aztán hátrahúzza a fejét, és két tenyerébe fogja az államat. - Ez a legédesebb... - Aha, csak barátok vagytok, igaz? - Nikkolynn éles hangja hasítja szét a hangulatot. Tess gyorsan elhúzódik mellőlem, miközben Nik felénk masírozik. Megpördülök, harcra készen, és előre rosszul vagyok, hogy megint vele kell foglalkoznom. - Rossz most itthagyni titeket, de muszáj, nagyon elfáradtam.

Hazamegyek szundizni egyet. - Ezzel Maggie kirohan az ajtón. Már volt szerencséje az exemhez pár nappal ezelőtt. Nikét alkalmazta a helyi konyhai eszközöket forgalmazó cég, hogy bemutatókon népszerűsítse az új gyümölcsfacsarójukat. Magocska akkor futott bele a csajba, amikor Sethnek segítettem összeszedni a szükséges felszerelést az új éttermébe. Amióta kijött a börtönből, Nikkolynnak csak néhány rövid alkalmi munkája akadt. A csalás miatti börtönbüntetése megtette a hatását. - Maggie túl sokat vállal magára - mondja Lilah zavartalanul, mintha az exem ott sem volna. Magamban mulatok ezen, és díjazom a hidegvérét. - Sokat segít Sethnek berendezni az éttermet, velem csinálja a dizájnbizniszt, és az elkövetkezendő két hétben leteszi a záróvizsgáit. - Ez messze túl sok - helyeslek. - Nekem mondod? - Lilah a taposógépekre mutat. - Tegnap korán kellett elmennünk ezekért. Amikor beszállt a kocsimba, úgy nézett ki, mint egy kriptaszökevény. Még félig sem intéztük el a dolgot, mikor elnézést kért, és kirohant a mosdóba. Falfehéren jött vissza, úgyhogy egyből hazavittem, és mondtam, hogy feküdjön le. - Hát ez elég aggasztó - jegyzi meg Tess, és közelebb lép hozzám. - Ne aggódj - nyugtat meg Lilah. - Egyelőre nem vállalok be több munkát az új évre. Majd meglátjuk. Ha még mindig túl sok neki az étterem és a tanulás, várunk áprilisig, amikor végez. - Bocsánat! - Nik hangja kettévágja a társalgásunkat. - Azt hiszem, én szóltam először Bookerhez. - Nik, még mindig itt vagy? És ugyan miért vagy itt egyáltalán? És magamban hozzáteszem: és mi a fenéért kezdtem veled annak idején? Már ezerszer gondoltam erre. Az ítélőképesség átmeneti elhomályosulása, egy rossz választás, és az ember évekig fizeti az árát... - Szeretnék kérni tőled egy ajánlólevelet. - Tessre vicsorog, ahogy átnyújt egy papírlapot. - Viccelsz, ugye? - nézek rá értetlenül. - Netán ilyesmire gondolsz: „Nikkolynn a volt feleségem, rajtakaptam őt az ágyban egy másik férfival, mert engem csak arra használt, hogy a drogdíler szeretőjének bizalmas információkat szerezzen‖. – Tess köhögésbe fojtja a nevetést. A jó cimbi Lilah nyíltan felröhög. Én sem állom meg vigyorgás nélkül. - Mindig is egy bohóc voltál - morog Nik, és közelebb jön, sőt, nekem dől. Végigfuttatja a kezét a karomon lentről felfelé, és a hajamat akarja megfogni, csakhogy még időben elhajolok. - Még sohasem láttam ilyen hosszúnak a hajadat. Tetszik. - Csábítóan kacsint felém,

miközben ingerkedve harapja be az alsó ajkát. - Ma este levágjuk, oké, Lilah? - Odébb lépek Niktől. - Na, térjünk a tárgyra! Mit akarsz? - Ahogy mondtam, referenciát. - Toppant egyet. - És ne forgasd a szemed! Inkább fogd fel, amit mondok! - Intek neki, hogy gyerünk, folytassa. Miért is ne hallgathatnám meg? Legalább akkora mulatság nekem is, mint bármely más fickónak. - Tudod, hogy jó vagyok a divatban, he? Ruhák, táskák, cipők, érted? Bólintok. - Tudom, jól emlékszem, mert a bankkártyám is megsínylette a vásárlási mániádat. - Bookie, ne má’... - nyafogja fájdalmasan, és összeszorítja a száját. Intek, hogy folytassa. - Van egy nagyon puccos divatház New Yorkban, ami most négy kezdőt fogad, és neked írnod kéne nekik, hogy tudjuk, velem jó lóra tennének. Ha csak én mondom, a priuszommal, az nem frankó. Igazad van, vétkeztem ellened, úgyhogy ha a te szádból hallják, hogy megbocsátottál, akkor könnyebb meggyőzni őket. - Lesüti a szemét a padlóra. - Mer’ megbocsátottál már, nem? Elkap a méreg. Én is csak egy macsó bunkó volnék? Mert nem, nem bocsátottam meg neki, hiszen kihasznált. Sohasem szeretett, egy percig sem, pedig én igen, nagyon is. - Na, add ide azt a papírt. - Köszi, puszi, Bookie! Úgy tudtam, hogy számíthatok rád! — repes örömében, és meg akar ölelni. Én sunyin oldalra húzódok, kicsit közelebb Tesshez. - Látom, itt van az űrlapon a mailcímed. Amikor elkészültem vele, Tess majd küld neked egy mailt, hogy mikor jöhetsz érte. - Bedobhatod az anyámhoz is, ha arra jársz, most ott lakom átmenetileg - mondja, és kisétál a teremből. - Tess megírja, hogy mikor jöhetsz érte - ismétlem. Nik is borzasztó, de az anyja... Megborzongok. Megfogom Tess könyökét. - Akkor menjünk vissza dolgozni... A terem lenyűgözően néz ki, Lilah! - Kösz, Bookie. Akkor várunk vacsorára! - Lilah gyöngyöző kacaja, ami még az iménti jelenetnek szól, elkísér minket a liftig. - Rendes voltál vele - szögezi le Tess, amint a liftajtó nyikorogva ránk csukódik. - Ne csinálj úgy, mintha hős volnék, Tess. Ha Nik New Yorkban van, akkor nem lesz itt, hogy idegesítsen. - Tess a szája elé kapott keze mögé rejti a mosolyát, én pedig megnyomom a 7-es gombot. Nagyon

nem bírom, hogy csak titokban mer nevetni.

Alíg öt évvel korábban

Az

új otthonunk, amelyet az újraválasztott Graft szenátornak köszönhetünk, nagyjából a semmi közepén áll. Másfél óra buszozás az iskola odafelé, és ugyanannyi vissza. Ugyan eddig sem jártam kocsival, mert csak egy autót tudunk fenntartani, de most, hogy ilyen messzire kerültünk, éppen kétszer annyi idő az utazás, mint eddig volt. Hála istennek, nemsokára végzek... Graft győzelme dacára Garen nem kapja meg a beígért posztot a politikus kabinetjében. Garen lila a dühtől. Addig még úgy-ahogy kordában tartja a dührohamait, pedig csak három terápiás ülésen vett részt, mielőtt otthagyta volna a konzultánsát. Szó nélkül újra megcsinál dolgokat a háztartásban, amikor nincs megelégedve a munkámmal. Megrándul ugyan az állkapcsa ilyenkor, de ennyi. Egyszer hallom, hogy azt morogja, mekkora csalódást okoztam neki, és jobb családból kellett volna házasodnia, nem ilyen „alja népek‖ közül. Akkor is fáj ezt hallani, ha tudom, hogy már nem sokáig maradok vele. A választások után a kedélye napról napra rosszabb, elkezd lökdösni, majd egyszer-kétszer meg is üt. Egyre tovább maradozik ki este, sokszor csak hajnalban jön meg. Már hetek óta nem is alszunk együtt. Csütörtökön, amikor a mosást intézem, a gyanúm beigazolódik. Találok egy hotelszámlát a zsebében a városi Hansford Innből. Azt mondta korábban, hogy a kérdéses hétvégén Houstonba megy konferenciára. A padlóra roskadok kétségbeesésemben, amikor rájövök a dologra,

meg vagyok döbbenve, és nagyon fáj. Hiába mondom magamnak, hogy nem számít, hiszen így is, úgy is el fogom hagyni, mégis fáj a megcsalatás. Aznap éjjel elkövetem azt a hibát, hogy kérdőre vonom. - Te kérdezed, hogy van-e viszonyom valakivel? Inkább azt mondd el, Terese, hogy hol vagy minden délután öttől fél hatig? Ne merd a saját bűntudatodat rám hárítani, amikor te vagy az, aki hűtlenül megcsalsz! - Jógaórán vagyok ilyenkor a városban. Nem emlékszel, hogy te mondtad, kezd a fenekem megereszkedni? - hebegek döbbenten és elkeseredve, hogy megint ellenem fordítja az egészet. - Amúgy meg honnan tudod? - Megvan annak a módja. Tudtam, hogy képtelen leszel rendben tartani ezt a házat. Naponta kell újrahajtogatnom a törülközőket. És arról ne is beszéljünk, hogy micsoda kupleráj van a kamrában! - Mutatóujját fenyegetően rázza felém. - Ha nem jövök haza, az a te hibád, mert miattad lett egy rémálom ez a ház. - Durván félretaszít az útjából, és elrobog mellettem. Oldalra esem, és beverem a könyökömet. Aznap éjjel szeretkezik velem, bár amit művel, az ennek a szónak a megcsúfolása. Hidegen, részvétlenül, durván bánik velem. Amikor befejezi, lefordul rólam, és elindul zuhanyozni, mondván: „le kell mosnom magamról a bűzödet‖. Utána már nemigen nyúl hozzám, és ennek őszintén örülök. A mi „hálószobái perceink‖, ahogy Garen nevezi az „együttléteinket , egyszer sem bizonyulnak felejthetetlennek. Két hónappal később végre megvan a záróvizsgám. Ünneplés helyett azonban Garen megbíz mindenféle elintéznivalóval Dallasban. Nem is reggeliztem még aznap, kissé szédülök, ezért megkockáztatom, hogy megállók a Greennél, és megengedek magamnak egy gyors büféebédet, még ha Garen dühös lesz is érte. Amíg várok az asztalra, látom, hogy Garen ott ül az étterem hátsó részében, és egy vékony, szőke lánnyal csókolózik. Most azonban semmit sem érzek, már nem izgat fel úgy a tény, mint a múltkor, amikor megtaláltam a hotelszámlát. Dobozban kérem a salátámat, hogy hazafelé megegyem a buszon. Ha mázlim van, akkor bejelentkeznek megint a Hansford Innbe, és egyedül lehetek egész éjszaka a házban. Az új telefon, amit Garen vett nekem, semmit sem ér. Nemigen működik, folyton szereltetni kell. Emiatt alig beszélhetek a

családommal, és ha mégis, Garen mindig ott van, és figyeli, mit mondok. Magányosnak, a világtól elzártnak érzem magam. Az apám kemoterápiája miatt a család nem jöhetett el a diplomaosztómra, ami borzasztóan fáj. Muszáj látnom őket! Meglepetésemre Garen közli, hogy diplomaajándékként felajánlja, hogy karácsonykor hazarepülhetek Texasba. Ez enyhíti a távolmaradásuk miatti szívtáji sajgásomat, még akkor is, ha a karácsony még messze van. Az is megfordul a fejemben, hogy Garen csak azért ajánlotta ezt, hogy ne kelljen bujkálnia az ünnepek alatt a szeretőjével, de ez sem izgat már egy csöppet sem. Azt tervezem, hogy addig dolgozom és takarékoskodom, amíg össze nem jön annyi pénz, hogy elmehessek Kaliforniába, és beadhassam a válópert. És el tudjam tartani magam úgy, hogy ne kelljen a szüléimét terhelnem a megélhetési költségeimmel. Az egyik gyors telefonbeszélgetésünk alkalmával megtudtam a húgomtól, hogy a papának újabb jelzálogkölcsönt kellett felvennie a házra, hogy fizetni tudja az onkológiai kezelést. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy kudarcot vallottam a házasságomban, hiszen korábban sohasem voltam sikertelen, de most úgy látom, nincs más kiút, csak a válás. Az önbecsülésem ízzé-porrá zúzódott hányattatásaink sziklaszirtjein. Már mindenben annyira elbizonytalanodtam, hogy azt sem tudom produkálni a vizsgán, amit megtanultam. A tesztkérdések legegyszerűbbikét is nehezemre esik megválaszolni, mert már minden gondolatomat megkérdőjelezem önmagam előtt. Életemben most először érzem, hogy depresszióba esem. Ebben az időszakban állandóan aludni akarok, folyton hányinger kerülget, és szorongok. Annyira felfokozott idegállapotban vagyok, hogy a legjelentéktelenebb apróság miatt is elsírom magam. De sohasem Garen előtt! Nagyon kell már, hogy legyen állásom, és szabad lehessek. Nem mondom neki, hogy állásinterjúkra járok. Nem akarom elviselni a gúnyolódását, amikor visszautasítanak. Érdekes módon mégis mindig megtud mindent, mintha nyomozna utánam. Ma a város összes táncstúdióját meglátogatom, és mindenütt kitöltőm az álláspályázatokat. Egy utolsó kétségbeesett akció, mielőtt nekilátnék a rettegett büféláncok munka szempontú felderítésének. De bármit megteszek, csak megszabaduljak Garentől...

A helyi tánciskola hirdetésben keres új tanárt, én pedig kapva kapok az alkalmon. Hiszen arról álmodom régóta, hogy gyerekeket tanítok táncolni - remélhetőleg egyszer majd a saját stúdiómban. Összesen huszonhármán pályázunk arra az egyetlen állásra. A suli vezetője Dallas központjában, a Marriot hotelban tartja a meghallgatást, mert a stúdióban egész nap mennek a foglalkozások. Amikor megérkezünk, betanít egy rövid koreográfiát, amelyet aztán elő kell adnunk. Az egész, beleértve az interjút, nagyon brutális, de úgy érzem, megálltam a helyem, ezért egyszerre vagyok feldobva és kikészülve, amikor kijövök onnan. Utána néhányan betérünk a Mike’s pubba, és diétás üdítővel ünnepelünk, mert egy dekát sem akar hízni senki, erre kínosan ügyelünk ebben a szakmában. Hazamegyek, és várom, hogy felhívjanak az állásajánlattal, de hiába... El vagyok keseredve, és még a szokásosnál is jobban félek attól, hogy mi lesz, ha Garen hazajön. Semmi kedvem kihúzni nála a gyufát a semmiért, ha megint rossz napja van. Márpedig rossz napok járnak rá: kiszivárgott, és a sajtó szellőztetni kezdi, hogy Graft illegálisan használt fel kampánypénzeket, ami most a szenátor székébe kerülhet. Graft Garenon tölti ki a mérgét, aki aztán a saját frusztrációját rajtam éli ki. Egy órával előbb érkezik meg dühöngve, mint ahogy szokott. Bevágja az aktatáskáját a helyére, aztán megy a fürdőbe kezet mosni. Hallom, hogy nyílik a tároló ajtaja, nyilván ellenőrzi a törülközőket. Aztán viharként előszáguld, de még mindig nem szól egy szót sem hozzám. - Hogy ment ma a munka? - érdeklődöm, és kiveszem a hűtőből a már elkészített salátát, amibe csak a paradicsomot kell frissen belevágnom, mert Garen így szereti a legjobban. - Graftot elkapták, hogy belenyúlt a kampánypénzbe, ő meg engem tett meg bűnbaknak. - Leroskad a konyhaszékre. - ...bűnbaknak? - ismétlem, és megfeszülök egész testemben. Már tudom, hogy nehéz éjszakának nézek elébe. - Kijelentette, hogy félrekezeltem a pénzalapokat, és ezért egy hónapra felfüggeszt, fizetés nélkül. - Megdörzsöli az állkapcsát, és idegesen beletúr a hajába. - Nem rúghat ki nyíltan, mert olyan infókat tudok, amik rá nézve terhelőek, ha kiszivárognának. Ezzel a felfüggesztéssel ad egy gumicsontot a sajtónak, de valójában nekem szóló figyelmeztetés, hogy ne merjek szembeszállni vele. - Garen

ököllel az asztalra csap. - De nem fog így bánni velem, Terese! Ezt még nagyon megbánja! - Nagyon sajnálom, Garen. Amilyen keményen dolgoztál neki, ennél sokkal többet érdemelsz tőle. Nagyon igyekszem lecsillapítani, pusztán félelemből, és nem azért, mert tényleg együtt érzek vele. - Pontosan erről van szó! - Még keményebben odacsapja az öklét az asztalra, olyannyira, hogy imádott só- és borstartója megcsörren. Szinte fétisként kezeli ezt a fűszeres duót, hónapokig keresgél, mire egy-egy tökéletes modellt talál. Vagy az a baj velük, hogy nagyon szórnak, vagy az, hogy túl szűk rajtuk a lyuk. Amikor a jelenlegi készletet megtaláltuk, úgy felvillanyozódott, mint egy gyerek az édességboltban. - Graft szétzilálta az életprogramomat. Most meg kell húznom magam mindaddig, amíg a sajtó talál magának egy másik botrányt. Tudod, milyen nehéz lesz ezek után állást kapnom Washington D.C.ben? - Feláll, és az asztal alá löki a székét. - Jövő nyárra már azt terveztem, hogy egy szövetségi szenátornak dolgozom, nem pedig holmi sehonnai, kispályás állami képviselő után kell takarítanom a szart. A nagykutyák közelébe akarok kerülni. Oda, ahol az igazi hatalom van. - Rám néz zihálva, és a fogát csikorgatja. - Te is éppen annyira sáros vagy abban, hogy felborultak a terveim, mint Graft! Te és az önző kis szempontjaid, hogy nem mész oda lakni, ahol egy szem hó is esik! „Jaj, Garen, úgy utálom a hideget. Nem vagyok hajlandó odaköltözni, ahol hó esik‖- gúnyolódik. Annak idején persze korántsem így zajlott ez a beszélgetés. Ráharapok a nyelvemre, mert nem akarom, hogy bármi meggondolatlanul elhagyja a számat, pedig kezd felgyűlni bennem a harag. - Annyira saj... - Hogy hívják? - Garen letámasztja két öklét az asztalra, ahogy felém hajol. - Kit hogy hívnak? - kérdezem óvatosan, miközben a salátát keverem. - Ne szórakozz velem, Terese. Egész nap lógtál a városban. A Marriotban, a Mike’s pubban. Honnan tudja, hol voltam? Hideg pillantása mereven rám tapad, miközben a válaszomra vár. - Te követsz engem? Hogy merészeled, amikor te csalsz meg engem! Láttam a minap a Greenben, hogy egy szőkével csókolóztál!

Felháborodva csapom le a salátástálat, és leverem vele az értékes sótartót. A kis üveg ezer darabra törik a kőpadlón. A gyomrom összeugrik. Garen dühtől égő szemmel közelít felém. Pillantása ide-oda jár, egyszer rám, egyszer a sótartójára néz. Első gondolatom az, hogy el kell rohannom. De ugyan hová rohanjak? Nincs egy szomszédunk sem. Most villan be először, hogy talán éppen ez volt a célja az ideköltözéssel. Itt senki sem hallja, ha segítségért kiáltok. Egész testemben remegek már, és némán imádkozni kezdtek, mert tudom, hogy mi következik, és azt is, hogy nagyon rossz lesz... Nekem esik, a falhoz vág. Ahogy a padlóra csúszom, fénypontok viliódznak a szemem előtt, és a fejem lüktet. A fejbőrömön valami nedves csurog le. Vér. Megmarkolja az ingemet elöl, és a törött sótartóhoz húz a földön. - Garen, kérlek, hagyd abba! Tudom, hol vettük, holnap megyek, és veszek másikat. - Vércsöppek körülöttem a padlócsempén. Már nagyon vérzik a fejem. - Fel vagyok függesztve, Terese, nem kapok fizetést! Miből fedezzem a kétbalkezességed okozta károkat? - ordítja a fülembe. . - Állásinterjún voltam ma az egyik táncstúdiónál. Az első fizetésemből megveszem a sótartót. - Próbálok kiszabadulni a markából, de a földre nyomja az arcomat. - Tánciskolái állásinterjú egy szállodában?! Nem hiszem. Tudom, hogy a szeretőddel randizol, Terese. Ne nézz hülyének! És mondd, vele is olyan fabábu vagy, mint velem? - Megragadja a karomat, és bevonszol a nappaliba, ahol letépi rólam a pólómat, majd a padlóra taszít. - Garen, állj le! Nincs viszonyom senkivel, esküszöm! - Ösztönösen átfogom magam két karral, és megpróbálok hátrébb mozdulni ültömben, távolabb tőle. - És az a másik hely? A Mike’s Pub? És ott ugyan miért voltál? Na, mondd csak! - Megfogja a bokámnál, és pár hirtelen mozdulattal lerántja rólam a nadrágot. - Garen, tudod, hogy nem iszom alkoholt, mert rosszul leszek. Kérlek, hagyd abba, és gondolkozz kicsit! - A kanapéhoz iszkolok, mert tudom, nincs hová menekülnöm. Már annyira reszketek a félelemtől, hogy a nyelvem a fogaim közé kell dugjam, nehogy hangosan kocogjanak. - Nem csallak meg! Esküszöm. Garen, uralkodj magadon!

A szeme vészesen megvillan. - Ha nem tudok magamon uralkodni, az miattad van, te kurva! - Leveszi az ingét és a nadrágját, majd a földre dobja. Olyan, mint egy vadember, aki azt sem tudja, mit csinál. - No, akkor megkapod, amit érdemelsz. Pár perc alatt megerőszakol. Durván, szitkozódva ver, és minduntalan belém karmol. A végén az arcomba köp, és elmegy zuhanyozni. Otthagy a padlón fekve megalázva, kiborulva. Amikor kijön a fürdőből, engem is bevonszol, mondván, mossam le magamról a másik férfi mocskát. Tíz perc múlva, amikor kijövök a fülkéből, megragadja vizes hajamat, ujjai felszakadt bőrömbe túrnak. Nagyon fáj. Az ágyra dob, ő meg fölém tornyosul, az arcomba nyomja a képét, miközben vizesen reszketek a takaró tetején: - Te az enyém vagy, értve vagyok? Senki sem érhet hozzád egy ujjal sem rajtam kívül, felfogtad? - Esküszöm, hogy nem... Ezúttal nem visszakézből jön a pofon, hanem egyenesen, elölről vág ököllel az arcomba. Háromszor. Szerencsére a harmadik után elájulok. Arra térek magamhoz, hogy az ágyhoz vagyok bilincselve, és Garen újból megerőszakol. Egész éjjel csinálja. Közben üt, ver és szidalmaz. - „Te értéktelen lotyó. Te önző, gonosz dög. Te utolsó kurva.‖ - Ez folyik végestelen végig. Már nem is próbálok védekezni, csak némán folynak a könnyeim, miközben úgy használ engem mindenféle módokon, amikről korábban tudomásom sem volt. Mocskosnak, üresnek érzem magam, miközben a hányinger kerülget. Másnap reggel lezuhanyozik, majd engem is bevonszol a fürdőszobába. - Tisztálkodj! Felhúzott térddel kucorgók a zuhanyozó padlóján, hideg víz záporozik a bőrömre, és sírok, miközben előre-hátra billegek. Azt sem tudom, mennyi idő telik így el. Nem mozdulok, mígnem a függöny oldalra szalad, ő meg visszavonszol az ágyra, ahogy vagyok, vizesen és pucéron. Most csak egyik csuklómat bilincseli az ágy fejéhez. Odalök mellém egy tálcát, a tegnap esti saláta maradékát, meg egy pohár mentateát. Az étel szagától felfordul a gyomrom, elfordítom a fejem. - Egyél! - Garen a tálba nyomja a fejemet. Visszanyelem a feltörő epét, és magamba kényszerítem a saláta felét, meg az egész pohárnyi keserű teát. Elviszi a tálcát, otthagy az ágyon. Rosszul vagyok, szédülök.

Amikor visszajön, a másik kezemet is odabilincseli az ágyhoz. Azt hiszem, megint meg fog erőszakolni, de ehelyett felveszi a zakóját. Van egy kis elintéznivalóm. Vacsoraidőig visszaérek. - Így akarsz itt hagyni estig?! - Muszáj, ha nem akarom, hogy idehívd a pasidat, Terese. - Úgy igazgatja a nyakkendőjét, mintha mi sem történt volna. - És mi van, ha leég a ház? Nem fogok tudni kijutni. - Ahogy kimondom, megbánom, és nagyot nyelek. Csak remélni tudom, hogy nem adtam neki ötletet... Vállat von. - Hát akkor reménykedj, hogy nem fog leégni. - Felém fordul, és felnevet azon, hogy ásítok egyet. - Ja, és ne aggódj, mert annyi altatót tettem a teádba, hogy felőled akár le is éghet a ház, nem fog zavarni. - Bedrogoztál?! - Naná hogy. Különben hogy lehetnék biztos abban, mit csinálsz, te repedtsarkú trampli? - Ezzel sarkon fordul, és elmasírozik, én meg ott maradok meztelenül, dideregve az ágyon, takaró nélkül. Csak fekszem ott, fázom, és a gondolataim egyre kuszábbak, míg végül legyűr az altató. Nem tudom, mennyi idő telik el, de már sötét van, amikor hazajön. Az egész kezdődik elölről, ugyanolyan vadul és durván. Nem harcolok vele, hogy legalább ne üssön meg. Olykor szünetet tart, és belök a zuhanyzóba, aztán belém erőszakol valami ételt, és begyógyszerezett folyadékkal itat. Aztán minden megy tovább. Szerencsére előbb-utóbb elájulok mindig. Így telnek a napok, az éjszakák. Az agyam állandó ködbe borul a sok nyugtatótól, altatótól. Emlékszem, egyszer kioldja a bilincset, és rákényszerít, hogy menjek körbe a házban, legalábbis próbálkozzam, ő meg jön utánam, mintha csak rám akarna vigyázni. -Terese, jól vagy? Mi a baj? - hallom, mintha attól tartana, hogy megbolondultam. Nem törődöm vele, elhessintem a jelenetet, ez is csak egy vízió, gondolom homályosan, de valójában tényleg nem érdekel. Azt szeretném, hogy öljön meg, akkor legalább vége lenne... Arra ébredek, hogy a hálószobai ablak rolóján átszűrődik a napfény. Egyedül vagyok, de a madarak csiripeléséből tudom, hogy még csak reggel van. Hogy milyen nap van, fogalmam sincs. Kábult vagyok, de sokkal kevésbé, mint korábban. Odafordulok az éjjeliszekrényen álló ébresztőórához, és megnézem. Hét óra három perc. Fekszem még egy

darabig, hallgatom a madárcsiripelést, és arra gondolok, vajon meddig tart még ez a béke; mikor jön haza a pszichopata, beteg, állat férjem, és kezdődik megint az egész elölről... A könnyek lecsorognak az arcomon, bele a gondozatlan, kusza hajamba, eláztatva a párnámat. Még meddig fog ez így menni, mikor fogok meghalni végre?! Megint elnyom az álom, amiből a kivágódó hálószobaajtó zaja riaszt fel később. - Helló, kurva. - Lazán átsétál a szobán, a fal melletti székre dobja a kabátját. Másfél éves házasságunk során egyszer sem láttam, hogy bárhová ledobta volna. Mindig felakasztotta. Kivétel nélkül. - Ma kora délután beszéltem Grafttal. - Ráül a székre, ahová ledobta a kabátját. - Elhatároztam, hogy kézbe veszem az életemet, és nem hagyom magam letéríteni az utamról. Nem engedhettem, hogy az a szarházi elvegye tőlem a jövőmet. - Nyugodt és magabiztos, de van valami fura a tekintetében. Ahogy megvillan... Valami őrült fény... Elfog megint a félelem, de annyira, hogy pánikba esem. Gyorsan az ágy túlsó végébe vetődöm, hogy minél messzebb legyek tőle. Észre sem veszi, folytatja a monológot. - Meggyőztem Graftot, hogy a felfüggesztésem nem túl jó ötlet. Elmosolyodik, de ugyanazzal a szadista, kegyetlen arccal, amit sokszor láttam magam felett az eltelt ki tudja, hány napban, amióta az ágyhoz bilincselve fekszem. Előveszi a mobilját. - Te is tudod, hogy erőn felül megtettem mindent az újraválasztásáért, de mivel ismerem, és számítottam rá, hogy egy nap ellenem fordul, fölvettem biztosítéknak pár beszélgetésünket. - Kuncogni kezd. - Nem örült, de felfogta a helyzetét, és visszavett. Feláll, és odalép az ágyhoz. - Ami azzal jár, hogy te meg én megint a szerető házaspárt fogjuk játszani. Igen, tényleg teljesen megőrült, gondolom. Ha élve kijutok innen, szó nem lehet róla, hogy valaha az életben bármiben is támogassam. Szó sem lehet róla. Ha azon múlik, akár gyalog is elmegyek Kaliforniáig, csak el tőle... - Tudom, mire gondolsz, Terese. Azt hiszed, őrült vagyok, és azt tervezed, hogy amint leveszem rólad a bilincset, akkor... Na, vajon mit teszel? Elhagysz? Talán a rendőrséget is kihívod? - Kicsit nyomkodja a telefonját, aztán felém fordítja. Egy videófelvételt látok rajta saját magamról, amint mezítelenül botorkálok keresztül-kasul a házon. Olykor megbotlom, és elesem, közben érthetetlenül motyogok valamit

magam elé. Garen érces hangja azonban tisztán érthető: „Terese, megint drogot kaptál a testvéredtől, igaz? Angyalom, abba kell ezt hagynod, mert tönkreteszed magad!‖- mondja Garen a videón gyöngéden, együttérzően, miközben a keze kinyúlik felém, mert éppen elesem, a fejem ide-oda verődik. „Angyalom, nézz magadra! Borzasztóan festesz. Tudom, hogy ez nehéz dolog, de remek rehabilitációs programok léteznek, ahová bejuttathatunk téged. Ha beleegyezel, hogy kezelésre mész, akkor megígérem, hogy senkinek sem mondom el, hogy a bátyád postán küld neked tablettákat. Túl fogunk ezen jutni, de csak akkor, ha nem leszel semmilyen kapcsolatban a családoddal. Más megoldás nincsen.‖ „Mér... esi... csinálod ezt?‖- nyögi az a valaki, aki én vagyok, a videón, miközben megpróbál messzebb kerülni Garentől és a kamerájától. „Figyelmeztettelek, hogy ha megint ilyen állapotban talállak, akkor felveszlek videóra, hogy később láthasd a saját szemeddel, mennyire mélyre süllyedtél. Angyalom, gyere, menjünk az ágyba, segítek!‖ A valaki a videón, aki én vagyok, sikítani kezd, és rúgni, amint Garen keze érte nyúl, aztán a felvételnek vége. Semmire sem emlékszem az egészből. Elfog a rémület. Ez a látvány - a borzas haj, a botorkáló, meztelen test - nyilvánvaló, hogy valami drog hatása alatt voltam. Garen, ez az álnok perverz, arra is figyelt, hogy ne égjen sok lámpa, nehogy az arcomon és a testemen éktelenkedő számtalan kék és zöld foltot, sebet látni lehessen a felvételen. Csak annyi látszik, hogy ott van egy szerencsétlen, szakadt drogos. A könnyeim megint elerednek. Ennek már sohasem lesz vége... Ha elmegyek a rendőrségre, a fivéremet is belerángatom. Meghurcolják, ami árthat az orvosi praxisának. Még az engedélyét is bevonhatják. - Mindig megkapom, amit akarok, Terese. - A telefont bedugja a nadrágzsebébe, és eloldozza lebilincselt kezemet. - Ideje lezuhanyoznod. Remélem, hogy ez az öt nap észhez térített, és tanultál belőle. Öt nap...?! Már öt napja tart így, mint egy rabszolgát? Megint hideg víz van csak... Gyorsan megmosakszom, és kilépek a fülkéből. Garen ott áll összefont karral, és merőn, fenyegetően bámul rám. Közel hajol, úgy mondja bele az arcomba a nyomaték kedvéért: A tulajdonom vagy, te kurva! És ha valaha rájövök, hogy megcsalsz, legközelebb meg is öllek! Ellök, neki a szekrénynek. Oldalra vágódó karral kaszálok

kétségbeesetten, kapaszkodót keresve. A megbillenő szekrényből kiesik két tekercs vécépapír és egy doboz tampon. - Bocsánat. - Sietve felkapom, és berakom a két tekercset a szekrénybe. Amint a tamponos dobozért nyúlok, Garen keze bilincsként vágódik rá a csuklómra, megállítva a mozdulatomat. - Bontatlan ez a doboz! - hörgi a fülembe. Bólintok bután, mert nem értem, mi ezzel a probléma. - Két hónapja vettem. - Két... - Nem létezik - mondom, és megpróbálok visszagondolni. Ó, ne...! Jaj, könyörgöm, neee! A hányingeremet, a levertségemet az utóbbi hetekben nem a depresszió okozta... Terhes vagyok! Garen felránt a földről, és nekiszorít a falnak. - Ki az apa? - ordít rám fékevesztetten, hogy a nyál csak úgy fröcsög a szájából. - Te. Esküszöm... - suttogom. Hát ez nem... Nem lehet. Mi jöhet még? Most már sohasem fogok megszabadulni tőle. - Hazudsz! - Megragadja kócos hajamat, és előre-hátra rángatja a fejemet, aztán a földre taszít. Fölém guggol, én meg magzati pózba gömbölyödöm. - Ez nem az én gyerekem! Mi gumit használtunk, kurva. A szeretőddel viszont óvatlanok voltatok mi?! Rúgni, ütni kezdi a lábamat, a hátamat. A kezemet a fejemre szorítom, mert egyre feljebb záporoznak az ütlegei. Aztán a vécécsészéhez vonszol, és belenyomja a fejemet. A fülem megtelik vízzel, mert nem enged ki a markából, egyre mélyebbre nyom. Sohasem káromkodik, csöndben csinálja. A csúf beszédet méltóságán alulinak, proli dolognak tartja. Kétségbeesetten kapaszkodom a csésze szélébe, és igyekszem feljönni a víz alól. Kínoz a légszomj, nagyon szeretnék levegőt venni. Hátrarúgok, hátha kibillentem az egyensúlyából, de csak még jobban feldühítem. Felránt, és lelök a padlózatra, majd gyomorszájon rúg, egyszer, kétszer, többször. Aztán belefárad, és megint belenyom a csészebe. Vadul küzdők a levegőért, amíg teljesen el nem fogy az erőmmel együtt. Valahová ellebegni érzem magamat... Oda, ahol nincs több fájdalom. És nincs Garen...

Vissza a jelenbe

K

- ösz - Nikkolynn kikapja a papírt a kezemből. Két nappal és négy emaillel ezelőtt kért egy ajánlólevelet Bookertől. Minden bejövő levelet én látok először, ami apróság, de a nőt megőrjíti. Felhasználja az összes alkalmat, hogy rajtam keresztül küldjön szerelmi üzenetet Bookernek: „Ő az enyém, ezt ne felejcsd el, kicsikém‖. Meg ilyet is ír: „El a kezekkel róla, te ostoba tyúk‖. A kedvencem azonban ez: „Majd rájön, hogy hibázott, amikor elengedett, te festett hajú rém‖. Ez rábír, hogy hagyjam abba a hajfestést. Miért is ne, ha már úgyis mindenki átlát ezen a szánalmas kis trükkömön? Bár elég vicces, hogy éppen ő emlegeti a hajfestéket, akinek hidrogénezett szőke a feje. Mert ennyire ultraszőkének természetes úton nem lehet lenni... - Szóval, ő hol van? - kérdezi a műszőke, miközben benyomkodja a levelet a táskájába. - Már mondtam, megbeszélésen van. - Ez éppenséggel nem igaz, mert amikor Booker meglátta a nőt közeledni, egyszerűen kislisszolt a hátsó ajtón. Közelebb hajol hozzám, a cicije - mint két halomnyi kelt tészta majd kibuggyan a push-up melltartós dekoltázsából. - Jobb, ha tudod: nem adom fel, hogy visszaszerezzem magamnak - vicsorog rám. - Csak barátok vagyunk - jegyzem meg halkan, hátha Booker mégis a közelben van, és meghallja. - Ezt csak úgy mondod. - Felegyenesedik. - Ne felejtsd, kisanyám, nem adom fel! - Sarkon fordul, és kivonul a falatnyi miniszoknyájában.

Odakint meg csaknem fagy. Vagyis ő fog megfagyni. Booker tíz perccel később sétál be az irodába. - Ó, a fenébe, lecsúsztam róla, hogy találkozzam vele. - Ó, te szegény... - mosolygok, és átnyújtom neki a dossziét, amit nagyon igyekeztem befejezni a megbeszélésére, ami egy óra múlva kezdődik. - Még jókor, ugye? - Hát... Mr. Hart lemondta, jövő héten jön csak - mondja, és hozzáteszi gyorsan: - Ne haragudj! Mi lenne, ha kárpótlásul most eljönnél velem Rómába? - Rómába?! Nincs útlevelem - bámulok rá zavartan. Nincs ingatlanügyünk az Államokon kívül, arról nem is szólva, hogy a hamis igazolványommal nem mernék útlevélért folyamodni. - Jaj, nem kell útlevél - nevet fel. - A New York-i Rómára gondoltam. Ami kábé kétórányi út kelet felé. Egy barátom épített ott egy wellness-szállodát, és meghívott az avatási ünnepségre. Eredetileg azt mondtam, hogy nem tudok menni, de így, hogy lemondták a mai találkozót, boldogan mennék. - Nem tudtam, hogy van New York államban is egy Róma felelem, és becsukom a laptopomat. - Van ott Egyiptom, Liverpool meg Görögország nevű városka is, egyebek mellett. - Letelepszik az asztalom előtti székbe, amíg én szépen összerakom az asztalomon sorjázó irathalmokat. - Szóval, mit szólsz a dologhoz? Kibírnál velem négy órát a kocsiban? - Hát, talán menni fog... - Jaj, vessetek a mókusok elé! Négy órát kell kibírnom szoros összezártságban anélkül, hogy ne csorogjon a nyálam a látványára, hogy ne akarjam megérinteni, hogy ne bámuljam leesett állal... Nem lesz egyszerű. És amilyen fura az emberi lélek különösen az enyém, legalábbis ha Booker Gattóról van szó -, már alig várom, hogy induljunk. Nyilván egy kicsit mazochista is vagyok... *** - Húha, nem semmi ez a hely... - Booker tragacsa mellett állva nézem a tömeget. Legalább hatszáz ember nyüzsög itt, még híradós furgon is áll a szálloda előtt. - Na ja, tényleg nagy durranás! Mindenki nagyon várja, hogy ez a hely feltámadjon hamvaiból. Eléggé tönkrevágta őket a gazdasági válság. - Szemügyre vesszük a gyönyörű, új épületet. A régi emlékeket,

jobb korszakokat idéző nagy, fehérre festett faépítmény az elegáns oszlopsorral, a fekete zsalugáterekkel olyan, mint a gazdag, déli családok udvarházai voltak hajdanán. - Van itt meleg medence, uszoda és teniszpályák. Minden szoba más-más stílusú. - Tényleg? - Például van olyan, ami... - Booker, haver! Kösz, hogy eljöttél! Ha te nem biztatsz, sohase jön létre ez a hely! - Egy magas, vörös hajú, majdhogynem pankrátor külsejű férfi mosolyog Bookerre ezer szeplője mögül, majd egy erőteljesen macsós ölelésbe vonja Gattót, aki felnyög a mackós gesztustól. - Én csak mondtam valamit, de a labdát te kaptad el, és rohantál a célig vele! - feleli Booker, és a vállát tekergeti, mintha az ízületeit kimozdította volna a macsó mackó. Rám kacsint, én meg visszafojtom a nevetést. - Te még mindig ezt a tragacsot favorizálod? - mutat Booker kocsijára mamutméretű mancsával. - Miért, szuper autó... - néz rá Book nagy szemmel. A fickó összevonja a szemöldökét. - Tesó, egy ilyen járgány nem emeli az ázsiódat a klienseid szemében! - A Nagy Vörös ezek után engem vesz szemügyre. Kezébe fogja a kezem, ami csaknem elveszik az övében. - Hát ez az imádnivaló nőszemély meg kicsoda? - Wayne, ez itt Tess, a titkárnőm - mondja Booker egyenesen a kezemnek címezve szavait, amelyet még mindig Wayne szorongat. - Ó, az remek, ha csak titkárnő. Akkor randit kérhetek tőle, te meg egy szót sem szólhatsz érte! - Egy közelben álló fotóshoz fordul: - Hé, Jimmy, csinálj pár képet rólam Gattóval. Hiszen ő a szállodám kiagyalója. - Perceken belül egy csomó fényképezőgép és kamera szegeződik rájuk, és villognak a vakuk, kérdeznek a riporterek. Az avatási ceremónia nem tart soká, még pár száz kép, és Wayne visszajön hozzánk. - Mit szólnátok egy privát idegenvezetéshez? ajánlkozik barátságosan. Booker gyorsan belém karol, mielőtt még a Nagy Vörös megtehetné helyette. - Jó ötlet - mosolyog. A behajtó felett átívelő nagy téglaboltíven keresztül közelítünk. A közepéről fából faragott cégér lóg alá kovácsoltvas keretben, rajta a szállót hirdető felirat nagy, cirkalmas betűkkel: FANTÁZIA FOGADÓ. Alatta kisebb betűkkel ez áll: az álomszobádban bármi

megvalósulhat. Ahogy ők ketten belemelegednek a pénzügyi vonatkozásokba, én beleveszek a látvány részleteibe. Az épület hosszabb oldalát övező tavat szépséges juharfák szegélyezik. A közeledő tél dacára vörös-arany színben pompáznak a még fennmaradó leveleik. Dél-Kalifornia tájaihoz viszonyítva nekem semmi szívemnek kedves nincs errefelé, kivéve az őszt. Szeptemberoktóberben New York állam ragyogó. A lágy szellőben zizeg- nek-hullnak a levelek, és a levegőt betölti az édes juharillat. Mélyen beszívom. Milyen kár, hogy nem lehet egész évben ősz! Felmegyünk a tágas tornácra, és Wayne belöki a nagy, fehér, dupla bejárati ajtót. Belépünk a szálló halijába - és visszarepülünk az időben. Meleg bíbor és arany színekben pompázó, keleties mintájú tapéta borítja a falakat; az impozáns fa és kovácsoltvas lépcsőkorlát szépen ível felfelé a nagy hall közepén. A túloldalon egy aranygombos, vörös kabátba öltözött kifutófiú áll őrt, mintha csak a Buckingham-palotát őrizné Londonban. Jobbra hosszú recepciós pult nyúlik el; rajta több, különféle méretű rézcsengő, hogy a portás jelezhessen a liftesnek, a hordárnak, a kifutóimnak, ha a vendég igényli. - Megmutatok néhány szobát a kedvenceim közül. - Wayne megfogja a könyökömet, és a lépcső felé irányít. Booker szorosan jön mellettem a másik oldalon. Nagy Vörös megáll egy vaskos faajtó előtt, és előbányászik egy méretes aranykulcsot a zsebéből. - Kártya helyett rendes kulcs? Ez igen - bólint Booker helyeslően. Wayne kinyitja a kulccsal az ajtózárat, és belöki. Int, hogy lépjünk be. - Isten hozott benneteket a Hattyúk Taván. A legjobb kifejezés az elénk táruló látványra talán az, hogy: lélegzetelállító. A szoba közepén egy hatalmas, fehér, baldachinos ágy áll leomló, hófehér ágyfüggönnyel. Mélykék selyem ágytakarón hatalmas, hófehér párnák - egyszerűen tökéletes... A falon festmény ahhoz hasonló tavat ábrázol, mint amit odakint láttunk. A tó közepén egy fehér és egy fekete hattyú hajol össze; nyakuk szív alakot formáz. - Ez nagyon szép - intek a fejemmel a fal felé. - Hát nem is volt két fillér - ragyog Wayne. - De megérte, ugye? - jegyzi meg Booker, és odalépve közelről is szemügyre veszi az egyik festett juharfát. - Ha azt hiszitek, ez olyan különleges, nézzétek meg előbb a fürdőszobát! - Megyünk utána. Az ajtón belépve elönt minket a természetes fény, amely a mennyezeti felülvilágítón árad be. Itt is van

freskó a falakon, de nem ez a leginkább figyelemreméltó, hanem a hatalmas, padlóba süllyesztett kád, amely szintén tavat idéz. A részletek gazdagsága, kidolgozottsága lenyűgöz. Hattyút formázó szappanok és samponosflakonok sorakoznak egy fonott kosárban a kád mellett. Egy nagy, lapos kövön törülközőből formázott hattyú ül. - Törcsiorigami - nevet Booker. - Ez fantasztikus, Wayne, a legszívesebben beugranék a vízbe! - Na, én aztán nem, gondolom. Még mindig vízfóbiám van. Túl sokszor volt benyomva a fejem a toalettbe, ugye. Azóta sokkal szívesebben zuhanyozom, mint hogy kádban fürödjek. - Na, gyertek! Mutatok még mást is. - Wayne felém nyúl, hogy a derekamra téve a kezét kivezessen a szobából, de Booker megelőzi. - Már arra is megvannak a tervek, hogyan bővíthetem ki a helyet, ha nagyon beindul - magyaráz Wayne. - Csinálunk egy kis kápolnát meg egy fogadótermet esküvőkhöz. Az üzleti ajánlatunkban lesz teljes esküvő és fogadalommegújítás régi házasoknak. Tehát ceremónia, vacsora és tetszés szerint választott szoba lesz a csomagajánlatban. - Ez a hely egy aranybánya - jegyzi meg Booker, amikor megállunk egy újabb ajtó előtt. - Érdekes lenne tudni, hogy találnánk-e hasonló építési telket Port Fare közelében - mormolja maga elé. - Ez a kedvenc szobám - nyit be Wayne, és hátrébb lép, hogy helyet adjon Bookernek, aki kézen fog, és együtt lépünk be. Előttünk egy palánkféleség. - Ezt úgy hívjuk, hogy Hajótöröttek lakosztálya. Az alacsony palánkfalban nagy lyukféle, és azon át mintha egy hajóroncs belsejébe jutnánk. A falak is fagerendákkal béleltek, a kerek ablakok hajóablakot idéznek. A szoba egyik oldalán pálmafák - persze nem igaziak, de éppen olyanok. A hatalmas franciaágy fejénél akvárium világít, benne színpompás trópusi halak cikáznak. Wayne a vállamra teszi a kezét. - Na, milyen? - Hihetetlen. Olyan, mintha egy lakatlan szigeten lennénk az óceán közepén. - Alig győzöm befogadni a látványt, annyi minden van itt: kókuszdió a pálmafán; tengericsillag az akváriumban; korallforma lámpák... Még a szőnyeg is különlegesen ideillő: olyan, mint a homok. Wayne karonfog, és átvezet bennünket a fürdőszobába, de Booker közénk furakodik, amikor belépünk a lagúnaszerűségbe, amelynek sziklát imitáló fala előtt buja növények zöldellnek. Wayne benyom egy, a falba épített kókuszdióféleséget, mire víz permetez alá a mennyezet alatti sziklákból.

- Vízesészuhany - vigyorgok. - Nagyon tetszik. A következő látványszoba diszkót idéz. A franciaágy emelvényen áll; a keretében, fönt süllyesztett reflektorok, középen diszkólámpa. - A hangszigetelést itt meg kellett dupláznom. Annyira jó a hifi, hogy a padló szó szerint beleremeg... Aztán megnézünk még egy dzsungellakot, amelyben liánok csüngnek a mennyezetről, meg egy olyat, ahol az ágy egy „fa‖ lombjában van, és létra vezet fel hozzá. Wayne végigflörtöli a túrát velem: megfogja a karomat, kacsingat, célozgat, hogy randizzunk. Booker csaknem eltöri a fogát, annyit csikorgatja... Amikor a motoros lakosztályt vesszük szemügyre, amelyben egy igazi Harley Davidson alkotja az ágyvéget, Wayne titkárnője fut be lélekszakadva a szobába. - A kormányzó akar veled fotózkodni - lelkendezik a lány izgatottan. - Mondd meg neki, hogy megyek nemsokára, de éppen a házat mutatom, és még nem végeztünk. - Bookerre néz. - Még csak nem is szavaztam a fickóra. És mondhatom, elég fárasztó volt elindítani a bizniszt a sok nevetséges szabály és rendelet miatt, ami errefelé dívik. Ebben az államban szinte üldözik a vállalkozókat. - Már menne a szenátor! Megjött a helikoptere. Azt üzeni, siess. - A nő félkézzel fogja az ajtót, és türelmetlenül integet Wayne-nek, hogy induljon már. - Jobb lesz, ha megyek, különben még megemeli az adómat morog. - Kösz, hogy eljöttél, Booker. - Kezet ráznak. - És szívesen látlak itt bármikor. Válassz ki egy hetet, és minden éjjel más szobában alhatsz. - Jelentkezem - ígéri Booker, és átfogja a vállamat, miközben Wayne megfogja a kezem. - Én is jelentkezem nálad - mosolyog, és elmegy. - Különleges hely - mondom a recepció felé menet. - Ez a fickó hasítani fog vele. Egyből a kocsihoz megyek, míg Booker elköszön néhány ismerőstől. Beülök, és egyből bekapcsolom a fűtést. - Tessék, hoztam egy kis csempészárut - nyújt át Booker egy tojássalátás szendvicset. - Isteni. Rádumáltam a csajt, hogy árulja el a receptet, hogy Seth megcsinálhassa az éttermében.

- Nem kétlem, hogy az ujjad köré csavartad. - Kétségtelen, hogy a lány tócsába olvadt tőle. Beleharapok a szendvicsbe, és felnyögök élvezetemben. - Hát ez mennyei, igazad volt. Köszönöm szépen! mondom teli szájjal. Bekap egy fél szendót. - Van ám még. - Elővesz egy kis zacskót a zsebéből, és meglengeti felém. - Már jól vagyok, köszi. - Akkor vezetnél addig, amíg végzek ezekkel? - Hát... nem tudok vezetni. Váltós kocsit biztosan nem - vallom be töredelmesen. - Nem tudsz? Nos, akkor éppen ideje elkezdeni, nem? - A hátsó ülésre teszi a zacskót, és kiszáll, hogy helyet cseréljünk. - Inkább ne... Már próbáltam, de katasztrófa voltam. - Kaptam egy oldalba vágást Garentől, aztán kilökött az autóból... - Azért, mert nem én tanítottalak. - Kezét nyújtva kisegít a kocsiból. - Ígérem, hogy kedves leszek, és türelmes. És eddig is betartottam minden ígéretemet, nem? Bólintok, és nagyot nyelek, mert gombócot érzek a torkomban. Hát, jó... - Elindulok a túloldalra, hogy beüljek a vezetőülésbe, amikor megfogja a karomat, és megállít. - Nem erőltetem, Tess. Ne csináld, ha nem akarod! - Jó, persze, nem gond. De köszi. - A legszívesebben a nyakába ugranék, hogy megköszönjem a sok kedvességet, amit irántam tanúsít. És hála járna a visszafogottságáért is, hogy egyáltalán nem erősködött, jöjjek ide vele. De csak bólintok, és beülök a rozsdás, zöld kocsiba, és bekötöm magam. Mégpedig nagyon gondosan, mert jobb vigyázni... - Gondolom, nagyjából tudod, hogy kell kezelni a pedálokat meg a sebváltót? - Igen, de valahogy nem érzem a dolog ritmusát - mentegetőzöm. Vagy túl gyorsan engedem fel a kuplungot, és megugrik a kocsi, vagy lefullad a motor. Elmagyarázza, hogy figyeljek a motor hangjára, és úgy csináljam, érzéssel. Mindezt Garen is elmondta, de Booker hangjában nincs megvető leereszkedés. Beindítom a motort, és sebességbe rakom a járgányt. - Most lassan engedd fel a kuplungot, és ezzel egyidőben nyomd le a gázpedált. - Pontosan ezt cselekszem, mire a kocsi megugrik, mint a bakkecske, és lefullad a motor.

Booker nevet, ami meglep. Erre nem számítottam. Verés helyett bármikor elviselem, hogy nevetnek rajtam... - Mindjárt meglesz az, csak adj egy kicsivel több gázt, és kicsit lassabban engedd fel a kuplungot. Húsz perc múlva eljutunk a parkoló kijáratáig. - Reménytelen eset vagyok - sóhajtok fel elkeseredve, és csüggedten leállítom a motort. - Dehogy is! Frusztrált vagy, ennyi az egész. Látod, hogy mennyit jöttünk onnan ide! - mutat hátrafelé, mintha valami nagy dolgot műveltem volna. - Viccelsz? Húsz perc alatt megtettem kábé húsz métert. Ekkora sebességgel nagyjából hétfő reggelre érnénk vissza Port Fare-be. - Tudod, Tess, ha együtt akarunk megöregedni, elég nehéz lesz megúsznod a vezetést - néz rám szigorúan, mint aki minden szót véresen komolyan gondol. Hátratámasztom a fejem, és nevetnem kell. Nagyon szeretem, amikor így nevetsz - mondja, és hátrasimítja egy előrehullott hajfürtömet. Felé fordítom a fejem. Rám néz, félkarral átfogja az üléslámlámat. Egymás szemébe mélyedünk, aztán a pillantása a számra esik. Megakad bennem a levegő. A fejemhez nyúl, és meghúzza kicsit a hajam. - Elég nehezemre esik, hogy itt és most betartsam az ígéretemet. Talán jobb volna, ha elindulnánk haza. - Egyetértek. - Mély lélegzetet veszek, hogy kitisztuljon a fejem. Oké, akkor itt az egyes, ugye? - Bólint. - Lassan engedem a kuplungot, és adok egy kis gázt - mondom félhangosan magam elé már vagy századszor. A kocsi megugrik megint, de már nem annyira, mint eddig. Végigmegyek a bekötőúton az autóútig, és haladok tovább. Mire két óra múlva hazaérünk, már elég jól megy a sebességváltás. Igaz, hogy az autóúton ritkán kell váltani, de azért büszke vagyok magamra. Legyőztem a rúdváltót. Odagördülök a lakókocsim elé, és bekormányozom magunkat egy fa meg egy hókupac közé. - Szép volt - mosolyog Booker. - Köszi - mondom rátartian, és elfelejtem, hogy addig nem szabad levenni a lábam a kuplungról, amíg sebességben van a kocsi. Így persze a tragacs előreugrik, egyenesen bele a hófalba. Booker kuncog. - Miért nem mész egy kicsit hátra rükvercben? pillant hátra a válla fölött. - Ott egy fa, de legalább három méterre van, úgyhogy nyugodtan megkockáztathatod. - A „nyugodtan‖ szó azért kicsit túlzás... - morgok, és újraindítom a kocsit. A harmadik próbálkozásra sikerül is hátramenetbe tennem a

sebváltót. Hurrá... - És most óvatosan engedd fel a pedált – tanácsolja Booker. Egy pár centire sikerül hátraugrasztani a kocsit, aztán lefullad a motor. - Tess, adj több gázt! Kicsit le van jegesedve a beton, úgyhogy talán több kell neki, de azért ne „durr bele‖ módon csináld. Bólintok, és megint rángatózva, csigatempóban araszolunk hátrafelé. - Adj még gázt - mondja. Megteszem, és... beleütközünk a fába. A szívem a torkomban dobog. Kiugróm a tragacsból, és felmérem a kárt. A hátulja vagy tízcentire behorpadt, ettől nem fogja tudni kinyitni csomagtartót. A lökhárító teljesen levált, ott hever a földön. Booker is odajön. - Megsérültél? Olyan fehér vagy, mint a fal. Rámeredek tágra nyílt szemekkel, leesett állal, és várom a vulkánkitörést. Mert biztosan bekövetkezik, ha meglátja, mit műveltem a féltett autójával. Nem fog megverni, de nagyon dühös lesz, az biztos. Érzem, hogy rám tör a jól ismert reszketés, úgyhogy megelőzésképpen a fogaim közé dugom a nyelvem, nehogy hangosan kocogjanak. És hátrébb megyek egy lépést, amikor lehajol, hogy lássa, mekkora kár esett a kocsi hátsójában. - Kifizetem. Van pénzem a takarékban, elég lesz a kijavíttatásra, és addig odaadom a kocsimat, amíg nem lesz kész. Nagyon sajnálom, ne haragudj... - darálom egy szuszra összeszorított, de kissé kocogó fogaim között szűrve a szavakat. Booker feszülten rám néz, és egyetlen nagy lépéssel elém ugrik. - Mi a fenét művelt veled az a szarházi?! - A düh csak úgy szikrázik a szeméből, miközben két tenyerébe fogja az arcomat. - Tess, én nem bántalak! Kérlek, mondd, hogy ezzel tisztában vagy! - Bólintok némán, ő meg letörli az arcomról a könnyeket, és magához húz. - Ez csak egy halott fémkaszni! Még csak nem is fém, csak egy nagy rakás üvegszálas valami. Meg rozsda... Engem csöppet sem izgat a kocsi. Csak te izgatsz! Hiszen reszketsz! És tudom, hogy nem azért, mert fázol! Megrázom a fejem. Nagyon szégyellem magam a gyerekes viselkedésemért. - Biztosan azt hiszed, hogy idióta vagyok. Megpróbáltam elfelejteni őt, állandóan ezen dolgozom. És tényleg sokkal jobb is lett minden. Amikor nyilvános helyen vagyunk, nagyon igyekszem, hogy ne nézegessek körbe folyton, hátha ott van. De nem tudtam, nem tudom teljesen leküzdeni a félelmet. Még mindig

odakapom a fejem, ha valaki hirtelen és hangosan szól. El sem tudod képzelni, hogy mennyit kínlódom azon, hogy mindazt elfelejtsem, és továbblépjek. - Talán értem, Tess, egy bizonyos szinten. - Fájdalmat látok a szemében. Eszembe jut, hogy hiszen a szeme láttára ölték meg az anyját és a testvérét. Talán tényleg megért engem... - Bemehetünk hozzád? Telefonálnék, és elvitetném ezt a tragacsot a szeméttelepre. - Bólintok. Aztán hozzáteszi: - Van valami, amit megosztanék veled. Talán segíthetnénk egymásnak abban, hogy túllépjünk a múlton.

Letelepszem a kanapéra, és ott iszogatom a forró csokoládét, amit Tess csinált kis zacskós bolti keverékből. Ügyelek az arcomra, nehogy fintorogjak. - Imádom a forró csokit - mondom, mire fájdalmasan mosolyog. A kocsim összetörése láthatólag megviselte, jobban, mint engem. Beleiszom a vizes löttybe. Jaj... - Ha megkóstolod az én házi forró csokimat, akkor rá sem fogsz tudni nézni ezekre - kecsegtetem, és megint beleerőszakolok magamba egy kicsit a szörnyűséges léből. Most is csinálhatok, ha akarod. - Nem könnyű vidám gondtalanságot mímelni ezzel az ízzel a számban. - Ne felejtsd el, hogy ez itt főzésmentes övezet! Még rendes kakaóm sincs - feleli, és leül a kanapé másik végébe. - Ne haragudj, hogy tönkretettem a kocsidat. De ahogy mondtam, van pénzem, hogy vegyek neked egy másikat. - Már úgyis terveztem, hogy beruházok egy újba. Seth sem hagy bekén, mondván, a klienseim elpártolnak tőlem, ha meglátják, hogy ilyen ronccsal járok, mert megrendül a bizalmuk bennem. - Vállat vonok. - Jó, tényleg igaza van. Már nagyjából el is döntöttem, hogy elmegyek a jövő héten, és körülnézek az autókereskedésekben. Persze most lehet, hogy rászorulok arra, hogy körbefuvarozzál ez ügyben a városon - ingerkedem vele. A könnyek megint elöntik a szemét, az alsó ajka megremeg. Odacsusszanok mellé, és átfogom a vállát. - Hé, csak vicceltem! Homlokon csókolom. - Na látod, megint mit műveltél! Most miattad megszegtem a fogadalmamat, hogy nem közelítek. Pedig mindig megtartom, amit ígérek.

Nevet egy kicsit a könnyein át. - És tényleg azt hiszed, hogy ezt el is hiszem? - Tudom, hogy egyáltalán nem vagyok tökéletes, de a szavahihetőség tényleg az egyik erősségem. Az apám az oka. Visszahúzom a karom, és az ölembe ejtem mindkét kezem. Biztonságosabb, ha nem érek hozzá. - Nem ismert tréfát, ha a becsületről, a morálról volt szó. Már kiskoromban belém nevelt egy csomó mindent. Amikor meghalt, anyám vette át a szerepét. - Mennyi idős voltál, amikor meghalt az édesanyád? Tudom, hogy már mondtad, de nem emlékszem. - Tess belekortyol a kakaónak csúfolt valamibe, és úgy mosolyog, mintha nem lenne rémes az íze. - Tizenhat voltam - felelem komoran. - Tess, elmondanék neked valami bizalmasat, amit még soha, senkinek nem mondtam el. Még Seth sem tudja a részleteket. Szerintem segíteni fog neked elfelejteni a múltat, ha meghallgatod, min mentem keresztül. - Rendben. És ígérem, sohasem fogod visszahallani tőlem fogadkozik. - Köszönöm előre is. - Nagy levegőt veszek, mert tudom, nem lesz sétamenet újra átélni a múltat, de remélem, hogy hosszú távon megtérül majd a mostani szenvedés. - Szóval, tizenhat voltam, és a haverjaimmal, az Im tesókkal... - A kicsodákkal? - Tess azt hiszi, rosszul értette. -Az egyiket igazából Jimnek hívták, a másikat Timnek, tehát mindkettőnek a nevében ott volt az Im. Ezért neveztem őket Im tesóknak. - Kuncognom kell, hogy milyen gáládul dévaj képet vág. - Ne már, Tess! Még csak tizenhat voltam, fogd fel! Mellesleg az Imek megérdemelték, mert engem úgy gúnyoltak: „Sam vagyok‖. Tudod, Dr. Seuss könyve miatt. - Fiúk... - legyint Tess lemondóan, aztán int, hogy folytassam. - A fiúk és én az Ontarión horgásztunk. Július volt, az idő fülledten meleg. - A fülledt párát elhiszem, de a meleget... - Haha. Ahogy ott horgászunk, két durva külsejű huszonéves fickó odajött hozzánk, hogy ránk sózzon valami füvet. Egyikünk sem drogozott, de ezek ketten nálunk jóval öregebbek és elég félelmetesek voltak, és persze levakarhatatlanok. Szerettem volna eltűnni onnan, megszabadulni tőlük minél előbb. Tim, akinek eléggé fel volt vágva a nyelve, kitalált egy sztorit arról, hogy neki saját ültetvénye van. Gondoltam, így felfogják, hogy nem vagyunk kliensjelöltek, és

elhúznak onnan. - Megcsóválom a fejem. Sejthettük akkor, hogy mekkora baj lesz belőle? - Én is hozzátódítottam valamit a történethez. Hogy milyenek a növények, hol termesztjük őket, milyen lámpákat használunk, hogy a sötét szekrényben is nőjenek, és így tovább. Eléggé belemelegedtünk. Hatott a dolog - pár percig még ott lebzseltek, majd elmentek. Mi meg folytattuk a horgászást, és el is felejtettük őket. - Két hét múlva aztán drágán megfizettem a hazugságért folytatom kis szünet után, és meg kell dörzsölnöm a mellkasomat, ahogy megint elöntenek a lidérces emlékek. Minden rémes részlet feléled megint, mintha csak újra megtörténne elejétől a végéig: - Samuel, hagyd abba a húgod froclizását, és teríts meg. A vacsora tíz perc múlva kész. - Mama beviszi Sarah-t a hálószobába a légzőkúrára. Az asztmája egész nap vacakol. Kiveszem a narancssárga tányérokat a szekrényből, amikor kopognak. - Sam, nyiss ajtót, kérlek - kiabál anya a hálóból. - Oké. - Kikocogok az étkezőn át az előszobába, közben felkapcsolom a villanyt. Kinyitom az ajtót, és a gyomrom összeugrik, mert a tónál látott két marihuánás fickó áll ott kiseballsapkában, lógó farmerban, baseballütővel a kézben. Berontanak, és hátralöknek. - Cimbi, nézd csak, itt a kis csövi a tóról - vigyorog a magas szőke fülig érő szájjal. - Hol a cucc, te idióta? - kérdezi tőlem az alacsony barna. A tenyerét veregeti az ütővel, hogy ne legyen kétségem, mi lösz velem, ha nem vagyok elég készséges és együttműködő. Miért kellett hazudnom nekik?! Most meg fognak ölni. Annyira ver a szívem, hogy már szinte fáj. - Öööö... Nincs nálam fű. Csak hazudtam ott, a tónál... A szőke hirtelen a hasamba löki az ütőt, hogy kétrét görnyedek a fájdalomtól. A falnak tántorodom. - Glen, még ne nullázd le nagyon. Előbb nézzük meg a szobáját, talán éppen most hazudik. - Az alacsony megragadja a könyökömet. Hol a szobád? - Én... esküszöm, hogy... hazudtam - nyögöm ki még mindig levegő után kapkodva. - Hol a fű? - ordít rám Glen, és belevág ököllel a mellkasomba. A falnak esem megint, és lassan lecsúszom a padlóra. - Senki nem drogozik közülünk. Féltünk tőletek, azért hazudtunk,

hogy békén hagyjatok. - Nagy nehezen feltápászkodom. - Kevin, bírd rá, hogy mutassa meg a szobáját! Én körülnézek itt, meglátom, mi van. - Glen futva a nappali felé indul. - Itt az anyám, meg a húgom is. Ha holnap visszajöttök, nem lesznek itt, és akkor az egész házat átkutathatjátok - alkudozom. Kevin felém fordul, és a tenyerébe csap az ütővel. - Nem hallottál még olyanról, hogy házmegszállás, te kis hazudós? - Lassan bólintok. Na, hát ez most az. Ez a ti házatok, mi meg most megszálljuk, és kész. Felém emeli az ütőt, mire félig elfordulva a fejemre kapom a két kezem, hogy védekezzem. A hátamat éri az ütés, és a földre terít. Röhögve otthagy. - Sam, ki volt az, aki... Nem hiszem, hogy már találkoztam magukkal. - Anya megragadja Sarah-t, és a háta mögé rejti. Ekkor meglát engem, ahogy talpra kecmergek a földről. - Sam! Kevin ekkor ököllel belevág az anyám arcába, aki elesik, és magával sodorja Sarah-t is. Odarohanok, és megpróbálok beleütni Kevin arcába, de elvétem, megtántorodom, és én is elesek. Glen visszajön anya ékszeresdobozával a hóna alatt. - Senki sem növeszt itt semmilyen füvet. Tényleg hazudott a kis pisis. - Glen belém rúg, miközben a húgomhoz kúszom. Nem törődöm a fájdalommal, megpróbálom őt a testemmel takarni. Kevin megragadja a hajamat, és hátraránt. - Kérem, ne bántsák a gyerekeimet! - ül fel az anyám, és letörli a vért a szájáról. - Van pénzem, a gardróbban van, egy cipősdobozban. Ott van az összes, amink van. Vegyék ki, és menjenek el! Kevin Glen felé bólint, aki ledobja az ékszeresládikát a kanapéra, és visszamegy a halion át. - Ne mozdulj - förmed anyámra Kevin, és a konyhába sétál, ahol az ütőjével verni kezdi a pultot. - Ha még egyszer megmozdul, mind meghalnak! - Odafordulva látom, hogy anyám visszaül a kanapéra. Kevin elkezdi kihúzogatni a fiókokat, és a tartalmukat a kőre borogatja. Aztán rátalál a ragasztószalagra, és mosolyra húzódik a szája. Kikapja a tekercset, miközben Glen visszaér, kezében egy vörös-barna cipősdobozzal. - Bingó, cimbi! Ez legalább ötszáz dolcsi. - Glen kinyitja a dobozt, és belemarkol a papírpénzbe, majd felemelt kezét mutatja Kevin felé. - Remek. - Kevin felmutatja a ragasztószalagot. - Akkor gondoskodjunk itt ezekről. - Glen visszatömi a pénzt a dobozba, amit

lerak az ékszeresládika mellé. - Kérem, vigyék a pénzt, és menjenek már! Még csak a rendőrségre sem fogunk telefonálni - könyörög anyám, miközben Glen a földre taszítja. Erre mindketten felröhögnek. Kevin felránt engem a földről. Kétségbeesett rémületemben, hogy védjem a családomat, elkezdem csépelni, ahol érem, és nem tudok leállni, pedig tudom, hogy ez nagy ostobaság. Ahogy vagdalkozom, öklömmel eltalálom az állkapcsát. Akkor a földre lök, és előveszi a fegyverét. - Na jó, csinálhatjuk úgy is, hogy kellemetlenebb legyen, ha ezt akarod, te kis szarházi - mondja az állát dörzsölgetve. - Állj fel! -Talpra kecmergek, és Kevin a bárszékre kényszerít félkézzel, miközben a másik kezében szilárdan tartja a pisztolyt. A lábamat többszörösen körbetekeri a ragasztószalaggal úgy, hogy a szalag körbemegy a bárszék lábán is, tehát odakötöz a székhez. - Ezt meg miért csinálod? - kérdezi Glen, aki az anyám mellett térdel. - Nem megbeszéltük, hogy csak rablás lesz? Nem akarom az életem hátralévő részét gyilkosságért börtönben tölteni. Mer’ elkaphatnak, nem? - Gondterhelten megdörzsöli az arcát. - Rádumáltál, hogy hozzunk fegyvert, de rögtön tudtam, hogy ez nem lesz jó. Nem szabadott volna hagynom... - Cimbi, nem fogjuk megölni őket, de ez a kis hazudós hadd tanuljon meg kesztyűbe dudálni! - lép oda Glenhez. - Amúgy, figyu, milyen helyes kislány ez! - Jófelé gondolkodói, cimbi. - Kevin gonoszul vigyorog, majd felém fordul. - Akkor majd először őt vesszük kezelésbe. És te végignézed büntetésből! Dupla élvezet lesz. Aztán a szart is kiverem belőled...‖ - Sohasem fogom elfelejteni a szavait - hunyom le szorosan a szemem. - Megerőszakolták az anyámat, és a húgomat is a legundorítóbb és legbetegebb perverzek módjára. A húgomra rátört az asztmás roham, így nem élte túl, amit ellene elkövettek. Végül is, neki így jobb volt. Ettől megrémültek, különösen Kevin. Ekkor határozták el, hogy mindkettőnket megölnek, nehogy szemtanúja maradjon a tettüknek. Kényszeríteni akartak, hogy nézzem, mondván ez a büntetésem része, de anyám könyörgött nekem, hogy ne tegyem. Becsuktam a szemem, de így is hallottam mindent. A mai napig

hallom... Minden egyes ütést, a könyörgését. - A fejem a kanapé hátuljára támasztom kimerültén. Tess két tenyere közé fogja a kezemet. - Aztán nekem estek. Nem tudom, hogy miért nem használták a fegyverüket, és nem is nagyon emlékszem, hogy mit tettek velem, csak annyi maradt meg, hogy jól helyben hagytak. Egy héttel később ébredtem fel a kórházban arra, hogy Seth szülei állnak az ágyam mellett. - Nagyot fújok. - Sokáig volt bűntudatom a haláluk miatt. - És még mindig van olykor-olykor, teszem hozzá magamban. Most először nézek Tess arcára, ami könnyekben úszik. Látom a fájdalmat a szemében, és... a megértést is. Saját keserű tapasztalataiból pontosan tudja, hogy min mentem át. Ettől hirtelen nagyon rosszul érzem magam. Gyorsan megtörli az arcát, és az én arcomhoz simítja. - Annyira sajnállak - suttogja a fülembe alig hallhatóan. Átölelem, és magamhoz szorítom, miközben megpróbálom elhessegetni a múlt árnyait. Már évekkel ezelőtt megtanultam, hogy csak árt, ha újra meg újra átélem a borzalmat. Ma már ritkán bukkannak fel az agyamban ezek az emlékképek, de ha mégis előfordul, a fájdalom éppen olyan vad és bénító, mint akkor, régen volt. - És megtalálták ezeket a gazembereket? - mormolja bele az arcomba. - Nem. Mindig elképzelem, hogy átverték a nagykutya dílerüket, aki megölette őket, de lassan és kegyetlenül. - Megrántom a vállam. - De hát ez csak afféle álmodozás... Tess hátraveti a fejét, és a szemembe néz. Látom sötét kontaktlencséjének a szélét. Finoman megsimítja az arcomat a kézfejével; tágra nyílt szeme csupa részvét. Újabb könnyek gördülnek le az arcán. - Tess, nem azért mondtam el mindezt, hogy elszomorítsalak. Csak azt akartam megmutatni, hogy értem, mitől menekülsz, és hogy bennem barátra leltél. Akiben megbízhatsz. Akinek kiöntheted a szívedet, és akivel megoszthatod a fájdalmadat. Bólint. - Köszönöm. Ez sokat számít nekem, és nagy segítség. Gyöngéden mosolyog. - Hát elég lelki sérült páros vagyunk, mi ketten. - Szerintem mi túlélők vagyunk. - Egy kiszabadult hajtincset a füle mögé simítok. - Igen, ez pontosan így van - mondja. - És még keményebben kell azzal próbálkoznom, hogy több legyen a túlélés, mint a gyáva

meglapulás.

Négy és fél évvel korábban

A

fejemben lüktető sajgás eltörpül ahhoz az éles fájdalomhoz képest, amelyet az alhasamban érzek. Felnyögök, és megpróbálok oldalra fordulni. - Maradj nyugton,Terese. Már itt vagyok. Most már minden rendben. - Garen hamisan csengő hangjától jéggé dermedek. Ködös aggyal kínlódva próbálom kitalálni, hogy vajon mi történik velem. Mi fáj, és miért? És hol vagyok? Erőlködve kinyitom a szemem, de annyira elvakít a fölöttem lévő lámpa, hogy gyorsan becsukom megint. - Mi... Hol vagyok? - nyögöm ki erőtlenül. Valaki meghúzza lefelé a két lábam, majd szétterpesztve őket belehelyezi mindkettőt valami keménybe és hidegbe. - Megtámadták, Mrs. Johnson. Emlékszik bármire? - kérdezi egy női hang. - Megtámadtak...? - Megint kinyitom a szemem, és reszkető kézzel próbálom árnyékolni, hogy végre lássak valamit. Körbepillantok, és lassan kirajzolódnak a kontúrok a ködből. A szoba hófehér, egy kis fémszekrény áll a sarkában. A tetején üvegek és gézkötegek sorakoznak. Ez egy kórház. Talán az intenzív osztály... Az orrom alatt oxigéncső. A jobb karomban egy másik cső - infúzió... Lenézek a két felhúzott térdem közé, mögöttük egy kék papírköpenybe öltözött nő ül lehajtott fejjel. Mellette egy másik nő áll, egy másik orvos vagy nővér. Megpróbálok rájönni, mi történt velem, de a gondolataim valahogy szanaszét szóródnak.

Garen arca bukkan fel, és behajol a látóterembe oldalról. - Nem emlékszel, Terese? Hazaértem az üzleti utamról, és a fürdőszoba kövén találtalak vértócsában fekve. Azt mondtad, egy ember betört a házba, és pénzt meg drogot követelt, aztán megtámadott. Garen együttérző arcáról süt az őszinteség - legalábbis annak a szemében, aki nem ismeri őt. Én azonban nagyon is jól ismerem. Nem emlékszem mindenre, de arra nagyon is élesen, hogy oda voltam bilincselve az ágyhoz, aztán jeges zuhanyt kellett vennem többször is. - Nem emlékszem - hazudom, de vajon miért? Most van itt a perc, hogy leleplezzem Garent. Kell ennél jobb hely és alkalom? Kórházban vagyok, most kéne mindent kipakolnom. Ennél biztosabb helyen nem leszek soha többé. Mégsem bírom megtenni. Annyira félek tőle, hogy belém szorulnak a szavak. Meg kell várnom, hogy kimenjen. Ha nincs itt, akkor talán el tudom mondani, micsoda szörnyeteg is ő valójában. - Minden rendben lesz,Terese, ne aggódj! El fogjuk kapni azt a férfit, megígérem! - Hideg ajkát egy pillanatra a homlokomra érinti, mintha megcsókolna, mire egyszerre fog el a düh és a félelem. Némán, katonásan bólintok egyet, és arra gondolok, csak várj, te gonosz disznó, csak várj... Meg fogod kapni a magadét. - Sajnálom, Mrs. Johnson. - A két térdem között ülő orvosnő feláll. - Nem tudom elállítani a vérzést, azonnal a műtőbe kell mennünk, hogy megoperáljuk. Most! Súlyos a kockázata, hogy elvérzik. - Lerántja magáról a véráztatta papírköpenyt, bedobja a szemetesbe, és a másik orvosnak meg egy éppen belépő nővérnek elmondja, hogy mi a teendő. Valamit beinjekcióz a karomon lévő kis csőbe, amitől a gondolataim megint nagyon kuszák lesznek. - És mi lesz a... babával...? - tudakolja Garen felindultan. Még ehhez is van pofája, gondolom. - Sajnálom, de ezen már túl vagyunk - mondja a doktornő, aztán elkezd valamit arról magyarázni, hogy talán a méhemet is ki kell venni. Sikítani szeretnék, de Garen mellém ugrik hirtelen, és megragadja a kezemet. - A feleségem és én nagyon-nagyon szeretnénk gyereket. Kérem, tegyenek meg mindent, hogy ne kelljen megcsinálni a méheltávolítást! Még el-elhomályosuló szemmel is látom a könnyeket Garen csúf arcán. Hogy a csudába láthattam őt valaha is jóképűnek? - Csak akkor jöhet szóba, ha életveszély elhárításáról van szó. A feleségem többet jelent nekem bárminél!

Már nem bírom hallgatni a hamis beszédét. Tiltakozásra emelem a szabad kezem, és ugyanazt mondom, mint ő. - Kérem, azt ne! A méhemet ne... Gyereket akarok - hebegem kábán, mert a szavaim elkenődnek a gyógyszerek hatása alatt. Garen esedezése és az enyém az utolsó emlékem, mielőtt elnyel a fekete mélység. Ébredéskor egy még rosszabb lidércnyomás közepette találom magam: sohasem lehet gyerekem! Mégis kivették a méhemet. A súlyos valóság bánatba és dührohamokba taszít. Mindez Garen miatt van! Nem tudok enni, és nem tudom abbahagyni a sírást. Valahányszor Garen átfogja a vállam, hogy „megnyugtasson‖, émelyegni kezdek. Úgy szeretnék hányni... és sikítani! És szeretném agyonrugdalni, ütni, verni. Ehelyett beérem a gyógyszerekkel, olyan gyakran igyekszem hozzájutni a fájdalomcsillapítóhoz, ahogy csak lehet. Segít eltompítani az érzéseimet. A következő két nap során lassan visszatérnek az emlékek. Minden egyes gonosz, ronda szóé, minden fájdalmas ütésé... Feljönnek a tudatomból az aljas, mocskos dolgok is, amiket művelt velem. Arra is emlékszem, hogy benyomta a fejem a vécébe, újra meg újra, miközben levegőért, az életemért küzdöttem. - Alig ettél valamit vacsorára. - Garen elveszi a tálcát az éjjeliszekrényről, és kiviszi az ajtó elé, hogy átadja egy arra járó nővérnek. - Két napja nagyműtéted volt, Terese. Erőt kéne gyűjtened a gyógyuláshoz. Ugyan minek gyógyuljak? - ezt szeretném a képébe vágni. Azért legyek egészséges, hogy aztán megint alávess az aljas és perverz játékaidnak? Beérem ennyivel: - Nem vagyok zseléfaló, és nem vágyom híg levesre. - A te főzőtudományodhoz képest ez maga a kulináris élvezet! - Jót mulat a saját „viccén‖, és játékosnak szánt mozdulattal elégedetten megborzolja a fejem. Igen, ez az egész elég nagy vicc... - És hogy állsz a memóriáddal? Jönnek vissza az emlékek? Meddig van meg, hogy mi történt? - Leül az ágy melletti székbe, és nagyon lazának akar mutatkozni. Elnyúlik bokában keresztbe rakott lábbal, a két karját a feje mögé teszi. Ám feszülő állkapcsa és résnyire szűkült szeme elárulja. - Még mindig semmi - hazudom, mint aki amúgy elmondaná, ha

lenne mit. - Ahogy mondtam neked a műtét után, az utolsó emlékem az, hogy levetted a bilincset rólam a zuhanyozáshoz. Az csütörtök volt, ugye? - Csütörtökön kezdődött az egész. Úgy teszek, mintha az utána történtekre már egyáltalán nem emlékeznék. - Igen, csütörtök. Ez az. - Előredől, és könyökkel a két térdére támaszkodik. - Arra nem emlékszel, hogy egy nyári hajóutat terveztünk azzal, hogy a szüleidet is meghívjuk rá? Beleharapok a nyelvembe, nehogy felvisítsak a hihetetlen pofátlanságától. - Sajnálom, de nem. Úgy látszik, nem csak a főzésben vagyok rossz, de a memóriám is csapnivaló. - Ne izgasd magad ezen, Terese! - Odanyúl, és a takarón keresztül megszorítja a térdemet. - A doki szerint fejsérülés után nagyon gyakori az emlékezetkiesés. Azt is mondta, előfordul, hogy soha nem is lesz jobb. Hát ha játszani akarsz, akkor játsszunk, kettőn áll a vásár... Szerintem a sérüléseimből ítélve áldásos, hogy nem emlékszem, mi történt, nem? Csak egy beteg agyú perverz bánthat így egy másik emberi lényt, nem gondolod? - Vagy egy túl nagy feszültségben élő egyén. - Feláll, és az ablakhoz lép. - Vége, túl vagyunk rajta, most már biztonságban vagy. Lépjünk túl a dolgon, ne emésszük magunkat tovább. - Visszafordul az ablaktól felém. - Ne fáraszd ki magad túlságosan az emlékezéssel, Terese! Megnyomom a nővérhívót, és kérek fájdalomcsillapítót. Másképp nem tudom elviselni ezt a szörnyeteget. Úgy viszont legalább pár órára, amíg tart a hatás, megszabadulok tőle. Aznap este jönnek a rendőrök, de megint be vagyok gyógyszerezve, úgyhogy alig tudom nyitva tartani a szemem. Átadnak Garennek egy névjegyet, és kérik, hogy ha kiengedtek engem a kórházból, hívjuk őket, hogy felvehessék a tanúvallomást, amelynek alapján elindíthatják a nyomozást. - Mégis ki lehetett, aki rám támadt? - kérdezik. Gyógyszeres kábulatomban lassan emelem a kezem, hogy Garenre mutassak. Ő gyorsan a tenyerébe kapja a kezem, és megcsókolja. - Szeretlek, angyalom. - És el sem engedi a kezem mindaddig, amíg a rendőrök el nem mennek. Garen nagyon jól alakítja a gondos férjet. Egyágyas kórházi szobám csaknem minden szabad felületét virágcsokrok borítják.

Ragaszkodott ahhoz, hogy külön szobám legyen, mondván „a gyermekünk elvesztését gyászolja, és ehhez kell a magány‖. Csak én tudom az igazi okot. Attól tart, hogy egyszer csak visszatér a memóriám, és mindent ki akarok tálalni a rendőröknek. És joggal fél, mert abban a pillanatban, hogy nem lesz ott, pontosan ezt fogom tenni. Végeztem. Kész, nem csinálom tovább. A lány, aki soha, semmiben sem adta fel a harcot, most vereséget szenvedett. A házasságom, ha egyáltalán lehet ezt az iszonyat viszonyt annak nevezni, tragikus módon futott zátonyra. Nem vagyok hajlandó tovább tűrni, és ezt a lidércnyomásos életet élni. Egy percig sem! Garen az ágyam mellett strázsál négy napon át, éjjel és nappal. Az a férfi, aki naponta zuhanyozott, olykor kétszer is, azóta nem fürdik, hogy ide kerültem. És nem is borotválkozik. Valahányszor azt látom, hogy borostás állát vakargatja, kárörvendve nevetek rajta magamban, mert tudom, hogy szinte megőrjíti ez az állapot. A megvezetett kórházi személyzet már-már azt is elhiszi, hogy Garen tud a vízen járni. Sajnálgatják, hoznak neki minden reggel tiszta orvosi egyenruhát meg egyszer használatos tisztálkodószer-csomagot pici dezodorral, fogkefével, fogkrémmel. Van benne eldobható borotva is, de mivel Garen a villanyborotvához van szokva, nem meri használni, nehogy megvágja véletlenül az a féltett képét... Minden nap azt kell hallgatnom, hogy micsoda rendes férfi. Az egyik cserfes kis nővértanonc nagy, meleg barna szemekkel, megosztja velem - és persze az ott álló Garennel -, mit gondol az én férjecskémről: - Annyira szerencsés, Mrs. Johnson, hogy ilyen csodálatos férje van. Kacér pillantást lövell Garen felé. - Nincs véletlenül egy fivére? Garen mesterien alakítja a szerepét, úgyhogy szinte ügyet sem vet a nővérkére, hanem rám néz, és megsimítja a hajamat. - Én vagyok a szerencsés. Senkinek sincs ilyen megbocsátó és meleg szívű felesége. Lassan az oldalamra próbálok gördülni. - Kellene egy kis fájdalomcsillapító. Kérem... Ahogy a nővér kimegy, Garen még közelebb nyomul: - Szó szerint értettem, amit mondtam,Terese! Te vagy nekem a legfontosabb a világon! Mindent megteszek, amit csak kell, hogy megint bízzál bennem, és elfelejtsd, hogy egy elborult pillanatban odabilincseltelek egyszer az ágyhoz. - Lehajol, és megcsókolja az arcomat. Ökölbe szorítom a kezem, nehogy odakapjak az arcához, és

kikaparjam a szemét. Még mindig nem sejti, hogy mindenre emlékszem. - Elhatároztam, hogy amint lábra tudsz állni, és hazamehetünk, azonnal elmegyek terápiára, de rendes viselkedés-kontrollspecialistához, nem csak egy életmód-tanácsadóhoz. Bla-bla-bla... Ezt már milliószor hallottam. - Meg kell tanuljam kezelni a dühömet, ha olyasmit csinálsz, amit nem bírok. Soha többé nem fog előfordulni, ígérem! Gyorsan megérinti ajkával a számat, amikor a nővér visszajön a gyógyszerrel. Tökéletes időzítés, és nyilván nem véletlen. - Ó, de cuki - lelkesedik a nővér. - Mondtam, ugye, hogy milyen szerencsés, asszonyom? - Cserfeske beinjekciózza a karomba a branülnek mondott csövön át a fájdalomcsillapítót. Azonnal hat. Érzem, hogy távolodom a szobából, a „csodás‖ férjem társaságából. Később erre térek magamhoz: - Jó reggelt, Mrs. Johnson, én helyettesítem ma dr. Miront. Dr. Moore vagyok. - A magas, vékony, középkorú férfi széles mosollyal nyújtja felém a kezét, de Garen talpra ugrik, és megelőz. Mielőtt kezet foghatnék az orvossal, ő megteszi helyettem. Mindig smúzol, mindig ügyeskedik... Tényleg politikusnak született. - Megjöttek a laboreredményei, és elég jók. Szeretném most megnézni a varratát. Ha az is annyira biztató, ahogy remélem, akkor holnap már hazaengedhetjük. - Levesz egy pár gumikesztyűt az ajtó melletti polcról, egy steril dobozból. Nem mutatom, de elfog a pánik, miközben a doki a kötésemet szedi le. Holnap?! Az lehetetlen... Nem mehetek haza Garennel. A legközelebbi dühkitörése során meg fog ölni, csak egy rosszat szóljak vagy tegyek. Vagy úgy vegyem a levegőt, ahogy nem tetszik neki. - Ez is szépen gyógyul - mosolyog rám dr. Moore biztatóan. - Úgy tűnik, tényleg elbocsáthatjuk holnap. - Én még... még nem vagyok rá felkészülve. - Nagyon igyekszem, hogy uralkodjak a hangomon, pedig a félelem már úgy mardos odabenn, mint egy veszett kutya. - Még mindig nagy fájdalmaim vannak olykor. Nem lehet, hogy valami nem stimmel odabenn? Az orvos óvatosan megnyomkod hastájon. Párszor fájdalmas grimaszt vágok a biztonság kedvéért, bár amit érzek, az elenyésző, fájdalomnak sem mondható. - Ha viszont ez ilyen kellemetlen, akkor talán mégis csak jobb lesz, ha még egy-két nappal tovább marad. Majd ellenőrizzük, hogy van-e esetleg fertőzése. Elő is jegyzem egy-két

vizsgálatra. - Nagyot sóhajtok, mintha nem örülnék, ő meg valamit beír a kórlapomra. Még két nap... Valahogy meg kell találjam a módját, hogy segítséget szerezzek. - Mrs. Johnson, tudom, hogy ez kényes téma, és kellemetlen beszélni róla, de jó volna, ha beszélne a támadásról, ami érte. Garen azonnal vészüzemmódba kapcsol: - A feleségem nem emlékszik semmire. Már elmondtuk a rendőrségnek. - Látom, hogy szinte belefehérednek az ízületei, olyan erővel szorítja az ágyrácsot. - Világos, uram, de nem is magáról a támadásról van elsődlegesen szó. Nem akarom boncolgatni, hogy pontosan mi és hogyan történt... Mrs. Johnson, a lányomat a bennlakásos főiskolán megerőszakolták, és nem más, mint a barátja. Nem tudom, tisztában van-e vele, de a szexuális bűntények áldozatai majdnem mindig ismerik az elkövetőt. És ugyanúgy, ahogy az az ön esetében is történt, zuhanyozással, mosdással eltüntette a nyomait. És így szabadon kisétálhatott a fickó a bíróságról, hiszen egy állítás állt szemben egy tagadással, és nem volt bizonyíték. Viszont támadhatatlan alibit igazolt neki - na ki? A saját édesanyja. Egy pillanatnyi szünetet tart, és alig észrevehetően megrándul az alsó ajka. - Ha valaha ne adj isten, megint megtörténne ez, hát semmiképpen se zuhanyozzon le... - Megszorítja a kezem. Garen izgatottsága nőttön-nő. Nagy élvezettel figyelem a szemem sarkából, ahogy a benne élő féreg szinte szemmel láthatóan tekeregni kezd, hogy szabaduljon a helyzetből, ami egyre kínosabb: - Kérem, ne értsen félre - folytatja dr. Moore -, ön nem tett semmi rosszat. Teljesen megértem, hogy le akart zuhanyozni. De a modern DNSdiagnosztikával ma már simán el lehet kapni az ilyen aljadékokat. Ha rajtam múlna, a legszívesebben villamosszékbe küldeném őket, hogy ott pörkölődjenek. - Dr. Moore! - rohan be egy nővér a szobámba. - Kéretik önt a sürgősségire, de gyorsan! Bólint, és felém fordul újra: - Visszajövök délután, és még beszélgetünk, jó? - Ezzel elsiet. - Hááát... ez a doki kicsit átlépi a hatáskörét - szólal meg Garen. De majd teszek róla, hogy kapj egy másik orvost. Most rögtön. - Ne, Garen! - Tágra nyílik a szeme nem számított a tiltakozásomra. Nyugi, Tess, mondom magamnak, vigyázz, nehogy gyanút fogjon. - Nem gondolod, hogy elég zavarbaejtő, ha mindig újabb és újabb emberek vizsgálgatják az embert félpucéron? Nem akarok

megint egy idegent, aki elölről kezdi a vizslatást. Amúgy is csak két napról van szó, mit számít? - Még arra is ráveszem magam, hogy kicsit megszorítsam a kezét. - Végiggondolom. - Garen egy percig némán ül. - Ez az egész nincs, ha nem kapsz hisztirohamot attól, hogy haza akarnak engedni holnap. Graft megkért, hogy intézzek el egykét dolgot, amihez biztonságos internetkapcsolat kell, nem ez az ócska, ami itt van. Leroskad a székbe. - Visszakaptad az állásodat? - kérdezem álságosán. Nagyon is jól emlékszem, hogy részletesen elmesélte az egészet aznap, amikor vízbe akart fojtani. - Ó, még nem mondtam volna? Pár napja visszavett. - Szemmel láthatóan megkönnyebbül, egész testében ellazul, és elégedett vigyor ül ki a képére, mint aki éppen megúszott valamit. - Elmehetsz nyugodtan dolgozni, Garen. Megértem. Mellesleg látom, mennyire zavar, hogy borostás vagy. - Megérintem a karját. - De ne maradj el túl sokáig! Nagyon jó, hogy folyton velem vagy. Kimondom valahogy, de majd megfojt saját hazugságom. Még jó, hogy nem kezdek el öklendezni... - Hát nagyon jó volna megszabadulni ettől - vakargatja az illát. De nem, nem hagylak itt,Terese. Graft várhat. - Megnyugtatóan paskolgatja a kezem. Csüggedten fekszem az ágyon. Ha így megy, sohasem fogok megszabadulni ettől a rémtől. Talán nem kéne mindig a megfelelő pillanatra várnom, hanem csak hagynom, hogy megtörténjen. Talán beavathatnám az egyik nővért... Muszáj! Nem mehetek vele haza két nap múlva, ez ki van zárva! A félelem egyre erősebb bennem, még a könnyem is kicsordul. Gyorsan pislogok párat, nehogy Garen észrevegye. - Terese, mi a baj? Fáj valami? - Elkapja a kezemet, amikor bejön egy nővér. - Üdvözlöm, Mrs. Johnson. A nevem Lian Liu, és ma én vigyázok magára. - Az aprócska termetű nő a kék egyenruhájában hozzám lép, kezében steril gézlapok és ragtapasz egy kis tálon, amit lerak az éjjeliszekrényemre. Aztán kivesz a polcon lévő dobozból egy gumikesztyűt, csak úgy, mint korábban dr. Moore. - Moore doktor megkért, hogy kötözzem át a sebét. - Köszönöm előre is - mormolom összevont szemöldökkel, mert

nem örülök. Egy ilyen törpelány ugyan mit tudhat nekem segíteni? Az a tegnapi nagy darab ápoló kéne... - Bo nincs ma? - Ki az a Bo? - kérdi Garen gyanakodva. - Ja, már tudom, az a férfiápoló, aki tegnap segített a feleségemnek, ugye? - Igen - feleli Lián, és rám teszi az új kötszert. - Jövő hétig nem is lesz. Elment a feleségével egy hajóútra, a mázlista... Neeem! Összekulcsolom a lábam, hogy legyőzzem a pánikot. Szeretnék felkelni és kirohanni innen, a szobából, és ki a kórházból... - Jól van? - kérdezi Lian fölpillantva a ragtapaszozásból. - Fájdalmai vannak - szól közbe Garen, és megsimogatja az arcomat. - Tudna neki hozni valamit? - Mindjárt megnézem a kórlapján, miket szokott kapni, csak ezt befejezem. - Felteszi az utolsó rögzítő tapaszt a kötésre, közben megszólal Garen mobilja. - Ez Graft szenátor, Terese - néz rá a kijelzőre. - Beszélnem kell vele, de ne aggódj, itt maradok az ajtóban. - Ez nyilvánvaló figyelmeztetés nekem. Az ajtóhoz megy, de megáll a küszöbön, és felém fordul, hogy szemmel tarthasson. - Ki kell vennem a branült, de akkor előbb még benyomok ezen át egy kis fájdalomcsillapítót, különben injekcióban kaphatná csak. Amikor közelebb hajol, hogy tegyen még egy utolsó simítást a kötésemen, a feje éppen eltakarja előlem Garent. - Segítsen - suttogom. A szeme rögtön rám villan, de szerencsére nem mozdul el. - Kérem, segítsen! A férjem tette ezt velem. Nem egy idegen, akit emleget. Attól félek, hogy meg akar ölni. - Meleg barna pillantása komolyan és mereven tapad rám. - Ő támadta és verte meg? - suttogja ugyanolyan halkan. Aprót biccentek. - Valami gond van? - lép a nővér mellé Garen. - Igen, van egy kis gond. - Lian szembefordul Garennel. Megmarkolom a lepedőt rémületemben. Ez tényleg azt hiszi, hogy felveheti a harcot ezzel az alakkal?! - A feleségének nagy fájdalmai vannak. Amikor megkérdeztem, hogy egy tízes skálán hová helyezné, amit érez, azt mondta, hogy kettővel a tízes fölé. - Lian a nadrágos egyenruhájának zsebébe süllyeszti a kezét. - Akkor talán hozzon fájdalomcsillapítót - vakkant rá Garen türelmetlenül, és nedvesen izzadó tenyerébe fogja a kezemet. A nővér kurtán biccent, és kimegy.

- Miről susmorogtatok? - kérdezi, amint az ajtó becsukódik. - Hát, amit mondott... A fájdalomszintemről. - Fészkelődöm kicsit az ágyban. - És miért hajolt olyan közel hozzád? Egy szavadat sem hallottam. Elengedi a kezemet, és a két karját összefonva a mellkasán felegyenesedik. Jaj, nem jó jel... Most légy okos,Tess... - Halkan beszélt - mondom mert Grafttal telefonoztál, és nem akart zavarni. Nagy rajongója a szenátornak, már kétszer rá szavazott. - Kis nevetést is kikényszerítek magamból, hátha úgy meggyőzőbb vagyok. Kicsit celebfüggő a lány, már azt hittem, hogy arra kér, szerezzek neki egy aláírást Grafttól. Garen bólint, a szemében vágyakozás gyűl. - Bárcsak egyszer én is ilyen csodálatot válthatnék ki az emberekből! Halk kopogás, és nyílik az ajtó. Lian jön vissza egy fecskendővel. A feleségem azt mondja, hogy maga nagy rajongója Graft szenátornak. Összeszorul a gyomrom, de fölöslegesen, mert Lian szemrebbenés nélkül, azonnal reagál: - Szóval elmondta neki... - Egy zavart kis mosolyt villant Garen felé. - Ó, ne aggódjon, hozzá vagyok szokva az efféléhez. Folyton ez van - mondja Garen fensőbbrendűen. - De akkor is, ez nem profi dolog tőlem... - Lian leveszi az injekcióstűről a kupakot. - Dr. Moore utasítására adok egy plusz adag fájdalomcsillapítót, hátha ezzel már áttörjük a fájdalomküszöböt. Belenyomja a fecskendő tartalmát a kézfejemből kiálló csőbe. - Így a legjobb a feleségének, ha ekkorák a fájdalmai. Nem kell, hogy szenvedjen. Szenvedett már eleget. - Megveregeti a karomat. Zavarodottan nézek rá. Hogy segít rajtam, a menekülésemen, hogy most jól bedrogoz engem?! Ám nem az történik, ami korábban: az agyam tiszta marad. Szóval hazudott Garennek. Ez a gondolat egy csöppnyi reményt önt belém. - Azt el kell mondjam önnek - fordul szembe Garennel -, hogy ettől most moccanni sem fog jó három-négy órán át. De tényleg - egy atombomba sem fogja felébreszteni. Az Altamelidene a legerősebb zsibbasztószerünk. - Még sohasem hallottam róla - vakargatja az állát Garen. - Mert a gyógyszerhatóság csak nemrég engedélyezte. - Ahogy beszél, eljátszom, hogy nehezülnek a szemhéjaim, és alig bírom nyitva

tartani a szemem. Még ásítok is. - Látja? Erről beszéltem — folytatja a nővér. - Egyes kollégák lórúgásnak hívják. Ez így nem hangzik nagyon tudományosan, de teljesen fedi a valóságot. - Teljesen ki lesz ütve? - firtatja Garen, én meg némi pillarezgetés után lehunyom a szemem. - Igen. Kétszer olyan erős, mint a szokásos fájdalomcsillapítója, ami eddig is elég álmossá tette, hisz látta elégszer. Azt sem fogja érzékelni, hogy maga itt van-e, vagy sem - jelenti ki Lián. Aha, arra akarja rábírni Garent, hogy menjen el. Mintha olyan könnyű lenne őt lépre csalni. Nem vagyok ennyire optimista... - Azt mondja, hogy tényleg ennyire nem lesz magánál? morfondírozik Garen, mintha feltámadt volna az érdeklődése. - Szóval elmehetnék zuhanyozni, és észre sem venné,hogy elmentem? Mert azok után, amin átment, még egyszer nem mertem egyedül hagyni. Tudja, nem akartam, hogy megijedjen... - Igazuk van a többieknek, maga tényleg fantasztikus férj! dorombol Lian. - De ne féljen, nyugodtan hazamehet, fürödjön, sőt aludjon is egy kicsit, ha szeretne. Nem fog felébredni. És ahogy látom, az a borosta eléggé szeretne már lejönni az álláról, nem? A következő pillanatban azt érzem, hogy Garen megfogja és felemeli a kezem a levegőbe, aztán elengedi. Hagyom, hogy élettelen fadarabként hulljon vissza a matracra. - Tényleg ki van teljesen nyúlva - állapítja meg Garen. - Talán mégis csak elmegyek zuhanyozni. - Hallom, ahogy a cipője az ajtó felé kopog. Aztán csönd. - Nem is tudom... - szólal meg habozva. - Nagyon nem szeretném, hogy egyedül találja magát, ha mégis felébred. - Mr. Johnson, én már több mint tíz éve vagyok a szakmában. Garantálom, hogy nem fog felébredni. Megérdemel egy kis szabadidőt, hogy törődjön saját magával is. Különben teljesen ki fog készülni. Na, menjen - sürgeti Lian, és elismétli a hazugságot: - Igazán szerencsés a hölgy, hogy ilyen áldozatkész férje van. Pár másodpernyi csönd után szólal meg Garen: - Csak egyetlen óra kell, nem több. - Kinyitja az ajtót, és kimegy. Nagy üggyel-bajjal felülök, a varratom erősen húzódik. - Ne mozogjon! - Lián a vállamra teszi a kezét, es gyöngéden visszanyom az ágyra. - Csukja be a szemét. Előbb győződjünk meg róla, hogy tényleg elment. - Lehunyt szemmel fekszem megint, és hallom, ahogy a papucsával az ablak felé lépdel. - Igen, látom, ott van. Egy kék

kocsi, egy Fusion felé rohan. - Pár másodperc múlva hozzáteszi: - A kocsi kihajt a parkolóból. Lassan felülök megint. - Köszönöm - mondom, és úgy érzem, mintha az egész világ súlya lekerült volna a vállamról. Táncolhatnékom támad. Könnyek tolulnak a szemembe. - Még csak álmos sem vagyok. Mit kaptam? - Egy kis sós vizet - von vállat Lian. - Kérem, ismetelje meg, amit mondott, nehogy félreértsem: ő volt a tettes? - Igen. Majdnem megölt. - Kitör belőlem, mi történt, mire Lian nyomban riasztja a biztonságiakat, azok meg kihívják a rendőrséget. Amint a nővér leköti rólam az infúziót, már fel is bukkan két nyomozó a korábban megismert új doktor társaságában. - Mrs. Johnson, bárcsak előbb tudtam volna - mondja dr. Moore komoran, miután megválaszoltam Clark és Thomas nyomozók kérdéseit, és nekik is végigmondtám a történetet. - Nagyon sajnálom. Nagyon figyelmesnek látszott a férje. - Egy újabb papír zsebkendőt kapok tőle. - Jó színész, meg kell hagyni... - Szeretném felhívni a családomat. - Már vagy századszorra fújom ki az orrom, aztán megkapom Liántól a mobilját. - Köszönöm. - Reszkető kézzel átveszem, és beütögetem a papa számát. Még mielőtt bárki felvenné a telefont a vonal túlsó végén, Garen robban be a szobába. Összecsattintom a telefont, lecsusszanok az ágyról, és Clark nyomozó háta mögé bújva keresek védelmet. Thomas nyomozó, aki jó nagy darab fickó, Garen elé áll. - Szeretném tudni, hogy mi folyik itt. - Garennek még ahhoz is van bőr a képén, hogy eljátssza a meglepettet. - Talán csak nem drogot lopott a drágám a nővérektől? Merthogy van neki egy kis drogproblémája, tudják? Nem is kicsi... - Ez hazugság - mondom biztos helyemről, Clark nyomozó háta mögül. - Méghogy hazugság? - horkan fel Garen, és apró, gúnyos nevetést hallat. - Videóra vettem, mennyire függő vagy. És a bátyád a dílered. - Nem, ez nem igaz - rázom a fejem. - Forduljon meg, Mr. Johnson, és támaszkodjon két kézzel a falnak - utasítja Thomas nyomozó. - Ugyan miért? Azért, mert szeretem a feleségemet? És mert kitartok mellette annak ellenére, hogy drogfüggő?

- Több rendbeli vádat emelünk ön ellen - például gyilkossági kísérletért. - Thomas megfordítja és a falnak löki Garent, majd a háta mögé bilincseli a két kezét. - Ezt még nagyon megbánod - ordítja Garen, miközben kitaszigálják a folyosóra. Egész meggyötört testemben elfog a jeges borzongás. A pár perccel ezelőtt érzett megkönnyebbülés tovatűnik.

Vissza a jelenbe

Seth beugrik hozzánk az irodába az ebédszünete végén, és ráveszi Bookert, hogy kísérje el egy vendéglátó-ipari szaküzletbe. A délután lassan telik Booker nélkül. Amióta megosztotta velem az anyja és a húga elvesztésének tragikus történetét, még közelebb kerültünk egymáshoz. Van közöttünk egy láthatatlan kapocs. Mélységes bizalom. Még inkább vonzódom hozzá, és nagyon nehéz, hogy visszatartsam magam, és ne lépjek egyet előre a kapcsolatunkban. Bezárom az irodát, és elindulok az autóm felé. Booker tragacsa immár felszigszalagozott lökhárítóval - az én kocsim mellett áll. A csomagtartót nem lehet soha többé kinyitni. A szánalmas jószágon nevetségesen fest a fényes, új kipufogócső. Muszáj mosolyognom rajta, miközben a szélvédőmről vakargatom le a jeges havat. Nikkolynn autója parkol be Bookeré mellé. Ó, te jó ég, sóhajtok fel magamban. Az elmúlt két hónapban púp volt a hátamon. Az emailekből megtudta, hogy Terese a nevem, és azóta csak így szólít. Mármint akkor, ha nem használ ennél is vidámabb beceneveket rám, mint például: „családi otthont romboló‖. Az észjárása Garenére emlékeztet, csak éppen annak a nyomába sem érhet agyafúrtságban. Úgy döntöttem, hogy nem mutatom meg az e-mailjeit Bookernek, hátha úgy elejét veszem a további bonyodalmaknak. Ha majd megkapja a gyakornoki állást New Yorkban, eltűnik innen örökre. Booker ennek reményében beletett apait-anyait az ajánlólevelébe. - Tudod, egy ilyen szép ajánlással akár az apácákhoz is felvehetnék

egy kolostorba - jegyzem meg, miután Booker odaadja nekem a levelet ellenőrzésre. - Pontosan - vigyorog Booker szélesen. Imádom ezt a vigyort... Sajnos még az elmenetele előtt Booker észreveszi a legutóbbi gyalázkodó levelet, amit nem volt időm kitörölni. Megkérdezi, hogy ez mióta tart. Az arca kivörösödik mérgében, amikor elmondom neki. - Majd holnap beszélek a fejével. Ennek véget vetek secperc alatt füstölög, miközben kimegy Seth után az ajtón. - Ó, szuper, hogy elhúzol, Terese! Booker meg én magunkban lehetünk - veti felém Nikkolynn, miközben elmasírozik mellettem. Ügyet sem vetek rá, levegőnek nézem. A hó csikorog a talpa alatt, ahogy az épület felé pipiskedik. - Booker házon kívül van, és nem jön vissza - mondom halkan magam elé. Amikor már bement. Beugrom a kocsimba, és felcsavarom a fűtést. Gyorsan indítok, nehogy Nik itt érjen, amikor visszajön. Egyenesen Maggie-ékhez hajtok. Lilah lelkesen vállalta, hogy ő is odajön, és segít abban, hogy legalább részben - visszanyerjem korábbi önmagamat. Megállók a kocsibehajtón, és jó két percig tépelődöm az autóban ülve, mígnem Maggie kilép az ajtón, és int, hogy menjek be. - Csak nem vagy lámpalázas? - Elveszi a kabátomat, és felakasztja az ajtó melletti fogasra. - De... - Az alsó ajkamat rágcsálom idegesen. Maggie nevet, és a konyhába vezet, ahol megint megcsodálom a gyönyörű cseresznyefa szekrényeket. - Tudod, Booker csinálta az egészet - mutat körbe Maggie. Tehetséges, mi? - Nagyon. - És szexis meg vicces meg... Hát, igen, mondom magamnak, tényleg újra élnem kéne... - Lilah odafönt már mindent előkészített - mondja Maggie, és ahogy megyünk fel a lépcsőn (amit szintén Booker csinált), észreveszem, hogy szinte lóg rajta az ing. Az utóbbi hetekben sokat fogyott - csak nincs vele baj megint? Nem akarok tapintatlankodni, úgyhogy nem mondok effélét: „Hé, Meggymag, kicsit lerobbantnak látszol, csak nem vagy beteg?‖ Inkább visszanyelem a véleményemet. Mielőtt belépnénk a fürdőszobába, megáll, és rám néz. - Lilah kicsit le van lombozódva. Azt hitte, hogy terhes végre, de nem. Próbálja megjátszani magát, hogy nem számít, de azért látom, amit látok.

Bólintok, hogy értem, és belépünk a ház legnagyobb fürdőszobájába. A helyiség közepén van egy óriási kád. - Hűha - szalad ki belőlem az ámulat. - Nem semmi, igaz? - mosolyog Lilah, de a szeme szomorú. - Szia, Tess. - Sofia az anyja mellett áll, és éppen vastag rúzskarikát ken a szájára. - Gyönyörű vagy, igaz? - A tölgyfa toalettasztalkához kuporodom, így majdnem egy vonalban van a fejünk. Innen azt is látom, hogy már legalább négy réteg különféle színű rúzs van a gyereken. - Te is kérsz? - tartja felém a rudacskát Sofia. Maggie és Lilah mosolyogva nézi. - Talán majd később - mondom, miközben Lilah felkap egy piros kefét, és kezébe veszi a hajamat. - Biztos, hogy ezt akarod? - néz rám a tükörben. Bizonytalanul bólintok. - Nem... vagyis dehogynem. - Ez a beszéd. A nő, aki tudja, mit akar - mosolyog Lilah. - Oké, mehet, de siess, nehogy meggondoljam magam. Maggie kuncog. - Ne aggódj, Lilah nagyon jó frizurákat csinál. Látnod kellett volna, mennyire szörnyű volt a hajam azelőtt. Lényegében halottaiból támasztotta fel. - Maggie az ujjara tekeri egy hajtincsét a bájos barna zuhatagból, amiről el sem tudom képzelni, hogy ne lett volna mindig ilyen csodás. - Hát akkor hajrá! - Lilah felkap egy csészét meg egy hosszú ecsetfélét, és elkezdi felmaszatolni a hajamra a csésze tartalmát. - Ja, igen, elfelejtettem mondani, hogy ez a cucc elég büdös - jegyzi meg, miközben Maggie az ablakhoz rohan levegőért kapkodva, hogy feltépje. Lilah gyorsan dolgozik, hip-hopp rápingálja a szagos trutyit a fejemre. Maggie nem mozdul el az ablaktól, és ki-kidugja a fejét egyegy szippantás friss levegőért. Ez a szag százszor rosszabb, mint az az üveges hajfesték, amit eddig használtam. A felénél tartunk, amikor Maggie a konyhai teendőire hivatkozva kimenti magát, és eltűnik. Szerencsés lány... Sofía lerakja a sminkkészletet, és elindul Maggie után. - Büdös vagy - mondja nekem, és befogja az orrát. - Bocsánat, de valahogy le kell szedjem ezt a ronda színű gagyi festéket - mentegetődzik Lilah, és még több löttyöt nyomkod a fejemre. Harminc percig rajta kell hagyni a szert, aztán a kád elé kell térdelnem, hogy Lilah leöblíthesse a hajamat. Minden önfegyelmemre

szükségem van, nehogy hisztériás rohamot kapjak, amikor kissé lenyomja a fejemet, hogy a zuhanyból rám zúdíthassa a vizet. Az alattam megjelenő fekete vízcsíkokra összpontosítok, amelyek a csatornába igyekeznek, hogy végképp eltűnjenek az életemből. A viszont nem látásra... - Rendben, megvagyunk - mondja Lilah, amikor már tiszta marad a víz. Egy törülközőt csavar a fejem köré, és visszaültet a toalettasztalhoz. - Ha ez a bűzlő cucc rendesen dolgozott, akkor most előjön az igazi hajszíned. Ha nem sikerült, akkor majd visszafestjük a hajad az eredeti színére. - Átfésüli a hajamat, aztán a szárítás előtt még valami sárgás krémszerüséget tesz rá, „dúsítóként‖, mint mondja. Maggie és Sofia visszatér, amint Lilah befejezi a szárítást. Én a tükörnek háttal ülök. Meggymag benyit, de nem lép be, a küszöbről kémlel, mert még a levegőben érezni lehet a szagot. - Na, mit gondoltok? - mutat rám Lilah színpadiasan. Maggie nagyon mosolyog. Sofia azonban toppant, és dacosan ökölbe szorítja a két kezét. - Mi a baj? Nem tetszem? - kérdem a kislányt. - Most Booker téged fog szeretni, és nem engem! - jelenti ki Angyalarc lebiggyesztett szájjal. - Sofia, viselkedj, légyszi - szól rá az anyja, mire a kislány durcásan összefonja a két karját, és némán ráncolja a szemöldökét. - Akkor készen állsz? - kérdezi Lilah, és amikor bólintok, a tükör felé fordítja a székemet. Belenézek a tükörbe, és a régi vörös hajamat látva csaknem megijedek magamtól. Átfuttatom az ujjamat néhány fürtön, ide-oda forgatom a fejem. - Valami nem stimmel - mondom, mert nem egészen vagyok olyan, mint régen. Közelebb hajolok a tükörhöz, és akkor jövök rá, hogy mi az. A kontaktlencse! Sötétbarna színű, pedig az én szemem zöldeskék. Kiveszem őket, berakom egy kis papírpohárba, amit Lilah nyújt felém. - Na, így már tökéletes. - Tényleg ez vagyok én. - Magamra mosolygok, aztán Lilah-hoz fordulok. - Köszönöm, ez jobban sikerült, mint ahogy reméltem. Tátott szájjal bámul rám. - Mi az? - fordulok vissza a tükör felé. - Bookernek annyi... - jelenti ki, és Maggie-re néz. - Lilah, ne szóld le ennyire Bookert, ő nem csak azért kedvel meg valakit, aki nőnemű, mert az csinos - ellenkezik Maggie befogott orral.

- Persze, persze - feleli Lilah -, de azt hiszem, mindnyájan tudjuk, hogy Booker már így is eléggé odavan Tessért. Folyton azt hallom tőle, hogy Tess így, meg Tess úgy. De azért... Maggie még mindig befogott orral odalép hozzám, aztán neki is leesik az álla. - Bookernek annyi... - Na ugye, megmondtam! - diadalmaskodik Lilah. Megint a tükörbe nézek. Tudom, hogy csinos vagyok, ezt hallottam régen mindig, de nem gondoltam, hogy az álca ennyit levett belőlem. Talán mégsem volt jó ötlet. - A szívem rémülten zakatolni kezd. Garen egykettőre ki fog szúrni. Felkapom a kontaktlencsés poharat. - Tess... - Lilah megnyugtatóan a vállamra teszi mindkét kezét. Várj egy-két napot, jó? Ha utána is rosszul érzed magad így, akkor visszafestem neked. - Megint a tükörbe nézek. - Ez nagy változás, talán kicsit megvisel eleinte. Bólintok. Persze, hogy igaza van. Mellesleg mekkora a kockázata, hogy Garen febukkanjon itt, a New York állambéli Port Fare-ben? Miközben egy texasi szenátornak dolgozik. Semmi keresnivalója sincs errefelé. - Seth parmezános padlizsánt csinált vacsorára. Új recept, amit ki akar próbálni a vendéglője számára. Légyszi, maradj, és kóstold meg kérlel Maggie. - Köszönöm. - Imádom a parmezános padlizsánt, még annak ellenére is, hogy ez volt Garen kedvence. Megpróbálok megnyugodni, és kizárni az agyamból az ijesztő gondolatokat. - Remek. Alig várom, hogy lássam Booker arcát, amikor először néz rád. - Maggie szinte kitáncikál a fürdőből. - Jön Booker is? - Felállók, és becsúsztatom az ülőkét a toalettasztalka alá. - Igen, és csatlakozom Maggie-hez. Én is látni akarom Booker arcát. - Lilah kirobog az ajtón. - Na de... - kezdenék tiltakozni, ha volna kinek. Még Soha is elrobogott. - Csak a jóra gondolj,Tess...! Csak a jóra...

Ahogy

befejezem a terítést, a fiúk megérkeznek. Gyorsan félrevonulok, mert nem szeretnék nyomban a figyelem középpontjában kerülni. Maggie azonban mögém lép, és megbökdös, hogy „gyerünk, ki a sarokból‖... - Szép próbálkozás volt! - kacarászik. - Csak nem akarom, hogy nagyon felfújjátok ezt az egészet magyarázkodom. - Értem - veregeti meg a vállam. - A nappaliban van egy tálalószekrény a túloldalon, ott tartjuk a szép poharainkat. Bemennél, és kihoznád őket? Azzal is nyerhetsz pár percet. - Köszi... Kisietek az étkezőkonyhából, és a következő másodpercben már hallom is, hogy a két fiú öblös hangja betölti a teret. - Szerintem a nagyobb hütő mellett fogsz dönteni - jelenti ki Booker. - Igen, eltaláltad - válaszolja Seth. - Magocska, hogy áll a padlizsán? - Aztán már mindenki egyszerre beszél. Nevetés és ugratás, tréfálkozás hangjai szűrődnek át hozzám. Pont olyanok, mint egy nagy család. Begyűjtők hét poharat, visszaóvakodom velük a konyhába, és leteszek egyet-egyet minden terítékhez. Ahogy lerakom az utolsót, a hangzavar elhalkul. Aztán füttyszó hasít bele a csöndbe. A hang irányába pillantva Sethtel találom magam szemben, aki újra füttyent. - Szeretem a vöröset. - Oldalba böki Bookert. - Szia, Tess! - Booker büszkén mosolyog. Erre nem számítottam.

Aztán odajön, megölel, és belesúgja a fülembe: - Gratulálok, hogy megtetted az első lépést a régi-új életed felé. Ha valaki, ő aztán tudja, hogy mennyire nehéz lesz most nekem, és megteszi, amit tud, hogy csökkentse a félelmeimet. - Hát nem egy nagy lépés - suttogom vissza. - De előre haladsz, Tess - mondja, mire bólintok. - Tudod, ugye, hogy az elkövetkező órában mindenki minket fog lesni? Ezek a bohócok itt minden apró mozdulatunkat és minden szavunkat szét fogják cincálni... - Látom, hogy bámulnak most is - súgom összevont szemöldökkel. - A legjobb volna, ha megcsókolnálak, akkor aztán volna mit bámulniuk - kacsint rám, aztán hátrafordul a többiekhez: - Oké, vége a műsornak. Együnk. - És ennyi volt, minden visszatér a normális kerékvágásba. - Még magadat is túlszárnyaltad, barátom - mondja Cole Sethnek, miután az egy mennyei lángoló desszertet szervíroz. Az ölébe telepedett Sofia ásít egy nagyot. - Valakinek eljött a lefekvés ideje - teszi hozzá Cole. - Sofia álmos csókot cuppant az anyja arcára, aztán Cole feláll, karjában a gyerekkel, aki a vállára hajtja a fejét. - Mehetünk a vendégszobába, Meggymag? - Hogyne. - Sofia lekéredzkedik, és felrohan a lépcsőn előttük. - Már alig várom a karácsonyt - jegyzi meg Lilah, és leszedi a tányérokat, miközben én a poharakat gyűjtöm be. - Ez lesz az első közös karácsonyunk. Azt hiszem, iszonyúan el fogjuk kényeztetni a kis hercegnőt. - Csak várd ki a végét - még nem tudod, hogy tőlem mit fog kapni! - reagál Booker csillogó szemmel. - Nem ajánlom, hogy fegyver legyen, te bandita - szól közbe Maggie a lépcsőről, amint jön lefelé. - A vízipisztoly nem fegyver, ugye? - kérdez vissza Booker álnok pókerarccal. - Jaj, te javíthatatlan vagy. - Maggie lerogy az egyik székre. - Micsoda? Fegyverből sosem lehet elég - vág vissza Booker. Valójában magamnak vettem egy újat karácsonyra. - Csak nem azt a lézeres Glockot vetted meg, amit a múlt héten nézegettünk?! - kérdezi Seth tágra nyílt szemmel. - Hát, nem lehetetlen... De várd ki a sorod, és majd meglátod, mi

lesz a Mikulás batyujában - ingerkedik vele Booker. - Ti ketten megszállott fegyvermániások vagytok! - korholja őket Maggie, miközben letörli az asztalt. Seth már a hűtőbe pakolta az ételmaradékokat. - Te láttad már, mennyi fegyvere van? - fordul hozzám. - Nem, csak a Glockot láttam, amit ott hord – mutatok Booker jobb lábszárára. - Az egy Glock? - Lilah kutatóan néz rám. - Honnan tudod? - A papám sokszor elvitt a testvéreimmel lőni. Jó céllövő vagyok. Jobb, mint a bátyám, de apámnál senki sem volt jobb dicsekszem. - Be kell vallanom, én is kinéztem magamnak egy pisztolyt - a Gen négyest. Kicsi, de nagyon hatékony. - És persze könnyebb eldugni a táskámban, mint azt, amivel most járkálok, teszem hozzá gondolatban. - Csak nem a 19-es Glock negyedik generációjáról beszélsz? érdeklődik Booker felfénylő arccal. - Te fegyverszakértő vagy - szögezi le Maggie, mintha tényt közölne. - Booker, hallod ezt? - Igen, Maggie, nem ülök a fülemen. Maggie sorolni kezdi, mintha listáról mondaná: - Vörös. Magas.Tud lőni... - Akar valaki egy kis epres limonádét? - kérdezi Booker; tölt magának, és belekortyol. -Tényleg nagyon jó. - Tess, mi a vércsoportod? - kérdezi Lilah hirtelen. - A vér... hát, AB negatív. Miért? Booker fuldokolni kezd ivás közben, Maggie és Lilah felnevet. - Miből maradtam ki? - érdeklődik Colé odaföntről, és kicsit botladozva elindul lefelé a lépcsőn. - Csak óvatosan...! - figyelmezteti Lilah, és hozzáteszi: Most tudtuk meg, hogy Tess vércsoportja AB negatív. - Hm, ez érdekes, mert Bookeré is AB negatív. - Cole rácsap Booker vállára. - Valójában a lakosságnak csak egy százaléka AB negatív. Kicsi a világ, nemde, Book? - Naná, és minden nappal egyre kisebb... Olyan érzésem támad, hogy ezek valamit tudnak, csak nem osztják meg velem. Booker átnyújt egy-egy tál teasüteményt a lányoknak. - Nesztek, egyetek - szól rá Lilah-ra és Maggie-re határozottan, és nyilván abból a célból, hogy ne beszélhessenek annyit. - Nem, köszi - nyom el Maggie egy ásítást. - Nagyon tele vagyok.

- Minden rendben, Meggymag? Elég nyúzottnak látszol - fürkészi Booker Maggie arcát. - Úgy hajtunk, mint az őrültek, hogy minden készen legyen az étteremnyitásra - mondja Maggie. - Könyörgök neki, de hiába, hogy lazítson egy kicsit a tempón, de hát ismeritek... - panaszkodik Seth. - Ráadásul még a karácsony is a nyakunkon, úgyhogy tényleg fejetlen csirke üzemmódban rohangál napestig... - Ha már a karácsonynál tartunk... Tess, volna kedved átjönni karácsonyi vacsorára? Seth be akar újítani a vendéglője számára pár vega receptet, amiket ki kéne próbálni - indítványozza Maggie. - Látod, erről beszélek - mutat Seth a feleségére, aki legyint. - Csak nem akartok vegavacsit karácsonykor? - Cole és Booker is fájdalmas képet vág. - Csak egy-két kiegészítő fogást - nyugtatja őket Seth. - Meg kell mondanom, én nagyon szívesen voltam kísérleti nyúl az elmúlt hetekben - mondom, és felállók. - Nem is emlékszem már, mikor kajáltam ilyen jókat. - Nyugi, te vagy az egyetlen vega a környezetünkben, és tudod, hogy Seth milyen maximalista... - Maggie újból ásít egy nagyot. - Az biztos, hogy két ilyen kannibált hiába is kérdezek arról, hogy egy húsmentes cucc jó-e, vagy sem - int a fejével Seth két barátja felé. A legjobb, ha az ember az ősforrásnál kutakodik. - Na ja - hagyom helyben. - De már nekem is mennem kell. Köszönöm, Seth, a finomságokat, és neked, Lilah az átváltoztatásomat. - Szóra sem érdemes. Csak szólj, és bármikor, szívesen... legyint Lilah. Maggie-hez fordulok, de ő már alszik is a székén ülve. Booker feladja a kabátomat, és kikísér a kocsimig. Kilépve kétcentis havat látok. - Jaj... - Gyorsan szállj be a kocsiba, melegítsd a motort, én addig levakarom a szélvédődet - mondja Booker, miközben a kulcs után kutakodom a zsebemben. - Mindig te pucolod a kocsimat - restelkedem, és átnyújtom neki a jégkaparót. - Én szeretem a havat, te meg nem. - Köszi szépen... Amikor végez, kinyitja a kocsiajtót, és beadja a műanyag kaparót. -

Tess, gyönyörű vagy! Ez az igazi hajszíned, vagy csak egy újabb álca? Játékosan megrángatja egy hajfürtömet. - Ez már az igazi. - Tetszik, de nagyon! És a szemed is. Olyan, mint a Karib-tenger! Színpadiasán felsóhajt. - Már eddig is elég nehéz volt a munkára koncentrálnom, miközben ott ülsz a másik szobában. Most szinte lehetetlen lesz... Lesütöm a szemem. - Köszönöm - mondom zavartan. - Ne aggódj,Tess, nem fogom megszegni az ígéretemet! - Tudom, hogy nem fogod. - Mosolyogva felnézek rá, és közben ezt gondolom: bárcsak megszegnéd már... - De azért nem tilos kicsit nyálat csorgatni, ugye? - teszi hozzá fülig érő vigyorral. - Nyálcsorgatásról nem tettem fogadalmat! *** Másnap Maggie beugrik az irodába megmutatni nekünk, hogyan működik az edzőteremben az új hifi rendszer. Elindulunk a lift felé, és ott hagyjuk Bookert, aki éppen Nikkolynnal veszekszik telefonon. Azt követeli a nőtől, hogy ne küldjön több gyalázkodó e-mailt nekem, különben visszavonja az ajánlólevelét. Még mindig tart a szóváltás, amikor a liftbe beszállunk. Maggie kuncogva hallgatja a káromkodásbödönben landoló pénzérmék gyakori csörrenését. Maggie ma még rosszabbul fest, mint eddig bármikor. Az arca beesett, a haja afféle gyors mentőötletként a feje tetejére tűzve lófarokban. - Jól vagy? - kérdezem. Megnyomja az alagsor gombját, mire a lift megrázkódva lassan elindul lefelé. - Igen, persze, ne aggódj. Majd karácsony után alszom egyhuzamban vagy ké...ét hetet - közli, elnyomva egy ásítást. - Az étterem februárban startol, és Lilah addig nem vállal más tervezési munkát, amíg nem végzek a suliban, úgyhogy minden rendben. A lift némi zörgéssel megáll, és az ajtó nyikorogva szétnyílik. - Hát ennek nem túl jó a hangja. - Megcsóválja a fejét, kilépünk a liftből, és bemegyünk a nagyterembe. Maggie a tükrök melletti hangfalakhoz vezet. - Egyelőre még nem nyithatjuk meg a termet a többi iroda számára. Több hét, amíg valaki New York államban beszerez minden szükséges engedélyt, kitölt több kiló papírt, és befizet mindent, amit

előírnak. Az edzőterem elképesztően profi: csillogóan új szobakerékpárok, elliptikus trénerek szegélyezik az egyik falat. Balra egy vasállványon több sornyi súlyzó; taposógépből van négy darab; lapostévéből kettő jobbra, a falon. Egy üvegajtós hűtőben ásványvizes és gyümölcsleves palackok sorakoznak. Friss fehér törülközők egy polcon összehajtva; alattuk egy nagy szennyestartó a majdani használtaknak. - Hát ez maga a tökély. - Megcsodálom a habosított műanyag padlót és a kedvencemet, a balettrudat. Booker érkezik futva. - Elkéstem? - Nem, éppen most akarom megmutatni Tessnek, hogyan kell üzemeltetni a hifit. - Szuper, még én sem hallottam. - Összefonja a két karját. - Te, Magocska, még mindig sza... szörnyen nézel ki. Azt hittem, legalább ma alszol egy kicsit. - Köszi a bókot, kedves Álomszuszék úr... - vicsorog rá Maggie csak félig játékosan. - Azért nem kell leharapni a fejemet! - Booker szeme összeszűkül, ahogy aggodalmasan figyel. - Mi van, ha holnap állítjuk be a rendszert, ha neked is jó, Mag? - Mondtam, hogy jól vagyok! - Ezzel megfordul, és a hifi dobozán meghúz valami kiállót. - Kinyitod ezt a kisajtót, és itt bent van egy... Hátrahőkölünk, mert valami borzalmas rothadásszag árad ki a zenedobozból. Maggie meg én a szánk elé kapjuk a kezünket, miközben Booker benyúl az üregbe, és kikotor onnan egy zöldre penészeden sonkás szendvicset. Én fintorgok, de Maggie kilő a fürdő irányába, és öklendezni kezd. Gyorsan utána megyek, a hátát simogatom. - Talán valamelyik melós hagyta itt véletlenül. Kiviszem a kukába mondja Booker, és kirobog a romlott maradékkal. Nézem Maggie-t, aki a falnak támaszkodik, majd lassan guggolóhelyzetbe csúszik, és átfogja a két térdét, lehajtja a fejét -Hányadik hónapban vagy? - kérdezem, es átnyújtok neki egy hideg vízzel megnedvesített törülközőt. - Honnan találtad ki? - néz fel Maggie, és a nyakára szorítja a borogatást. - Folyton fáradt vagy, fogytál, és egy kicsit... feszült is vagy mostanság... - Úgy érted, hogy hepciás meg zsémbes... - mormolja, és megint

lehajtja a fejét. - Légyszi, ne mondd el Bookernek! - Nem fogom. - Mert nem tudom, hogy közöljem a dolgot Lilah-val. Ő meg Cole már négy hónapja próbálkoznak, mi meg nem is gondoltunk rá, és tessék... Nagyon el lesz szegény keseredve. - Könnyek gyűlnek nagy kék, szomorú szemébe. - Boldog lesz, mert örülni fog nektek - bizonygatom, és átfogva a vállát, felsegítem. - Talán kicsit szomorú lesz maga miatt, de attól még örülni fog a hírnek. - Maggie bólint. - És én is nagyon örülök a hírnek! teszem hozzá. - Köszi. Meg akartuk várni, amíg levizsgázom, de hát... Megsimogatja lapos hasát, arcán gyöngéd mosoly fénylik fel. Ekkor nyílik a külső ajtó, mire Maggie gyorsan az ajkára teszi az ujját, emlékeztetve, nehogy elszóljam magam Booker előtt. - Hát ez baromira gusztustalan volt - fintorog Booker, és kezet mos a bejárat melletti mosdókagylóban. - Az egész terem bűzlik. Szerzek légfrissítőt, és majd holnap megnézzük és beállítjuk a hifit úgy, ahogy jónak látod. - Fürkészően nézi Maggie arcát, amint a liftre várunk. - Holnap jövök ebédszünet előtt, jó? - mondja, és kiszáll a földszinten. - Menj haza, és feküdj le egy kicsit! - szól Booker utána, mielőtt a liftajtó újra ránk csukódna. Látom a szemén a Maggie iránti aggodalmat.

-

Kösz, Book. - Seth átfogja a vállam, és megszorítja.

- Mit köszönsz? - érdeklődöm. - Éppen most mondtam a feleségednek, hogy úgy fest, mint a mosott... kaki. - Aggódsz érte, ezt kösz. - Seth kinyitja a frigóját, és kikap belőle két diétás kólát, az egyiket odadobja nekem. - Kösz, de ha felrobbantod a kólát, te fogod eltakarítani a káoszt. A fémdobozt lerakom a pultra. - Hát néha a bonyolult családi viszonyok is elég káoszt okoznak, ha úgy vesszük. Hálás vagyok neked, hogy befogadtad Maggie-t a családunkba. - Kinyitja az üdítőjét, belekortyol, aztán szemügyre veszi a fémdobozt. - Nahát... - csóválgatja a fejét. - Séfként mindjárt saját éttermet nyitok, és akkor ezt a vackot vedelem...Tudod, mi mindent művelhet a testeddel ez a sok vegyszer? - Te most azon mesterkedsz, nehogy Maggie-ről kelljen beszélned? - Mégsem hagyhatom, hogy mellébeszéljen. - Dehogy is. Tegnap reggel volt orvosnál, kapott némi vitamint, és mondták neki, hogy pihenjen többet. Most éppen lustálkodik ezen a szép szombat délutánon. Lerakom a hátsóm az egyik bárszékre, és megkockáztatom, hogy kinyissam az italosdobozomat. Persze kilő belőle egy vékony sugárnyi folyadék, és éppen az új, kék pólómon landol. Seth felröhög, és átnyújtja a vizes szivacsot. - Na, akkor jól van, csak aggódtam. A rákfrász Cole miatt a nyáron, most meg ez... Érted? - Naná. Cole sztorija kemény volt, mindenkit meg is viselt, ahogy kell. Múlt héten volt kontrolion. - Seth felhajtja a maradék italát. - Lilah elég feszült volt, amíg meg nem jött az eredmény. Szerinte ezért nem

tud teherbe esni. - Hát az lehet. A stressz ölni tud. - Ha valaki, én aztán elég jól tudom, személyes tapasztalatból. Amennyire hiányzik a rendőri munka és igen, hiányzik! - annyira élvezem is az új keletű nyugalmat, lelki békét. - És mi van veletek - Tess-szel és veled? - böki ki Seth, és ostobán vigyorog, ahogy zsebre dugott kézzel támasztja a pultot. - Majdnem semmi. Egyelőre nem akar semmiféle kapcsolatot, úgyhogy parkolópályán veszteglek. - Ettől persze még az van, hogy csak rá tudok gondolni éjjel és nappal... Az irodában folyton azon kapom magam, hogy ürügyeket keresek, csak hogy odamehessek hozzá, hogy beszélhessek vele. Micsoda idióta vagyok! A fejem mögé kulcsolom a két kezem, és úgy dőlök hátra a széken, mintha semmi gondom nem lenne ezen a világon. - Oké, nem rossz kísérlet az átverésemre - nevet Seth -, de látom, amit látok. Például azt, hogy nézel rá. Asszem, elég mélyen benne vagy a dologban, nem? Előredőlök, a térdemre támaszkodva gyürkőzöm neki, hogy kimondjam végre. - Seth, már nagyon régen nem éreztem így senki iránt. Azt hiszem, Tess is így van velem, de egy nagyon ronda kapcsolatban volt korábban, ezért fél. - Felhajtom, ami még van a dobozomban, majd lecsapom a pultra a fémpalackot. - Úgy érted a rondát, hogy erőszakos volt a fickó? - kérdezi Seth, és megfeszül az állkapcsa. Mindketten tudjuk, hogy ez mi mindent jelenthet, láttunk elég sok borzalomba torkolló viszonyt meg családon belüli erőszakot, amíg rendőrök voltunk. Seth gyomra ugyanúgy összeugrik az efféle dolgok puszta említésétől, mint az enyém. - Hát, igen. És amennyit tudok, a dolog tényleg nagyon súlyos volt - teszem hozzá komoran. - Úgyhogy megint az van, hogy csak várok, ki tudja, meddig. Szörnyen szerencsétlen vagyok, de vajon miért? Mi a baj velem, hogy mindig azt választom, akit nem kéne? - Sajnállak - mondja Seth. - Össze tudlak hozni az új pincérnővel, elég csini, és rendesnek is látszik. - Biztatóan vigyorog rám. - Nem, köszönöm, erre nincs szükségem - hárítok. Már kezd elegem lenni ebből a panaszpartiból, amit én kezdeményeztem. - Persze feldobnál, ha elárulnád a burgundi marhasülted titkát, úgyhogy hajrá...! - Már évek óta próbálkozom megtudni, mitől lesz olyan jó, de sohasem sikerül. Hiába vágok akármilyen gyászos pofát, hogy sajnáltassam

magam. Nevetve felhorkan: - Na, azt azért ne várd, cimbi. - Hozzám vágja a konyharuhát, majd megkérdi: - És most hol van Tess? - Talán táncol az új edzőteremben. Vagy jógázik. Amióta kész lett a helyiség, minden nap lemegy munka után, és vagy az egyiket, vagy a másikat csinálja. - Az órámra nézek. Tess azt mondta tegnap, hogy ma kábé háromkor odamegy. Most tíz perccel múlt három. Felállók, és betolom a széket a konyhaasztal alá. - Kösz az italt. - Bedobom az üres kólásdobozt a szelektív kukába. Hát akkor hamarosan találkozunk; már alig várom a szokásos kis karácsonyi bulinkat. - Elindulok az ajtó felé. - Hová mész addig? - firtatja Seth, és kikísér a furgonhoz. A friss hótól eléggé csúsznak az utak; a furgonon sokkal jobbak a gumik, mint a tragacson. Ahogy minden más is jobb. Hát, igen, ideje egy új kocsit vennem. - Megyek edzeni, mert rám fér, mielőtt nekilátunk a nagy karácsonyi zabálásnak, és bepusziljuk az összes nagyon hizlaló kaját ma este. - Felcipzározom a dzsekimet, felveszem a kesztyűm, mi közben Seth hangosan röhög a hátam mögött. - Hát akkor sok szerencsét, Rómeó! - Utálom azt a darabot. Gyávák voltak, idő előtt feladták - jelentem ki, és lekocogok a tornác lépcsőjén. - Oké, ismerem a véleményedet, már elégszer elmondtad. Csak Cole és Lilah meg ne hallja, mert megnézheted, mit kapsz a karácsonyi Mikulás-zoknidba - mondjuk, egy kis virgácsot! - Ja, ja, az előfordulhat... - Búcsút intek. - Akkor addig is szia. Hazamegyek, tréningszerkót veszek, alá egy ujjatlan szürke pólót. Fogat mosok, egy kis dezodort is magamra dörgölök. Hát, javíthatatlan vagyok - szinte könyörgök egy kis kárhozatot érő szenvedésért... Visszaülök a furgonba, és olyan gyorsan hajtok az irodaházig, ahogy csak merek a havas utakon. Az épület elé parkolok, amennyire lehet, és az edzőcipővel a hónom alatt lassan elkocogok a bejáratig. Leszaladok a lépcsőn az alagsorba, és megállók az ajtó előtt, hogy bekémleljek. Tess a terem közepén ül a jógamatracán, és nyújtógyakorlatokat csinál. A jóganacija van rajta - ő mondta, hogy ezt a cuccot így hívják, mielőtt átöltözött volna az edzéshez pénteken. Nem akartam hazudni, kerek-perec megmondtam neki, hogy eléggé tetszik a nadrág... Klasszikus zenekari

hangzás szűrődik át az ajtón. Ez az a Jennifer Thomas-féle muzsika, amit úgy szeret, hogy ha benn maradunk munkaidő után dolgozni, mindig bekapcsolja halk háttérzenének. A lépcsőre ülök, hogy átvegyem az edzőcipőt. Nem akarok odabent sarat csinálni a havas-vizes bakancsommal. Félreteszem az ázott lábbelit, és már a kilincsen a kezem, amikor megállók, és csak nézem, mit csinál Tess odabent. Éppen körbetáncolja a termet. Olyan, mint egy kecses angyal. Olyan elegánsan mozog karral, törzzsel, hogy meg sem tudok moccanni. Úgy táncol, mintha egy történetet akarna elmondani a mozdulataival. És az arca... Maga a megtestesült öröm és élvezet. Még sohasem láttam ilyennek. Nincs rajta se félelem, se aggodalom. Csak öröm. Tess arra született, hogy táncoljon. Elfog a szégyen, mert kukkolónak érzem magam, úgyhogy kedvem ellenére lassan lenyomom a kilincset. A békés ragyogás azonnal eltűnik az arcáról. Abbahagyja a táncot, és a hifihez lépve lecsavarja a hangot. - Szia, Booker, nem számítottam rá, hogy lejössz ma. - Lekapja a fehér törülközőjét a rúdról, és a nyaka köré keríti. - Seth valami rettentően hízlaló, vagyis isteni kaját csinál a hagyományos karácsonyi bulinkra. Gondoltam, mozgok egy kicsit, hogy hétfőn még beleférjek a cuccaimba. - Körülnézek, hogy hol a termosztát, a helyiségben ugyanis csaknem szauna van. - Szerintem elromlott a hőérzékelő. - Bocsi, én voltam... - Tess átkocog a termen, és lecsavarja a fűtést. - Egy kis Bikram jógát akartam csinálni, amihez meleg kell. Nyújtottam egy kicsit, amíg vártam, hogy bemelegedjen a szoba. - Berkram jóga? - Bikram - javít ki. - Elég intenzív tréning, egyszer ki kéne próbálnod. - A jóga a lányoknak való. A pasiknak súlyzók kellenek, vagyis a kihívás, hogy küzdhessenek velük. - Hoppá, mi csúszott ki a számon... Hát ne csodálkozz, ha örökre egyedül maradsz, Gatto! - ...lányoknak való? - vág vissza Tess nemi éllel a hangjában. Ezt az élességet, be kell vallanom, elég szexinek találom. Kíváncsi vagyok, hogy meddig mehetek el vele, így hát zavartalanul folytatom ezt a a macsódumát. - Bizony ám! Attól nem építesz izmot, hogy előrehajolgatsz, és mélyeket lélegzel. - Megfeszítem a bicepszemet. Erre Tess felhúzza a trikója ujját, és egy elég figyelemre méltó

bicepszet villant. - Ez mind a jógától van? - csodálkozom. - Naná, hogy. - Lehúzza a trikója ujját, és lerántja a nyakából a törülközőt. - Fogadjunk, hogy tovább bírom a Bikramban a pózokat... de inkább legyen verseny: négy póz, négy kör, oké? - Igazi fogadás most rögtön, nem csak „majd valamikor‖? Határozottan bólint. - És csak annyit kell csinálnom, hogy négy pózt hosszabban kitartok, mint te? Ez komoly? - Levegőt veszek, aztán gyorsan rávágom: - Oké, benne vagyok, kezdjük! - Vigyáznom kell, nehogy rárontsak, és összevissza csókoljam ezért a kis harcias kakaskodásáért. Még sohasem láttam ilyennek. Nyilvánvaló, hogy ez a jógadolog az ő igazi terepe, itt érzi magát elemében. No meg a tánc... Ahogy a gumipadlón közlekedik, ruganyosan, azt mutatja, hogy ez a lányos jógázás magabiztossá, büszkévé teszi. Nagyon feldob, hogy látom: az a bunkó állat exe mégsem fosztotta meg mindentől. Tess bekapcsolja a hifit, és átkapcsol valami kanyargós meditációs dallamra, aztán szembefordul velem. - Csak hogy bizonyítsam, van bennem irgalom, néhány könnyű bemelegítő gyakorlatot csinálunk, és csak utána foglak tönkrezúzni. - Akkor csak zúzzál, hajrá! - biztatom. Juj, de szexis... - Ezt az elsőt úgy hívják, hogy Utkatasana. - Enyhe terpeszbe áll, aztán kissé leguggol. - Olyan, mintha leülnél egy székre - mondja. - Túl könnyű - állapítom meg, miután követem a mozdulatot. - A hátsód kidugod - jelenti ki. - Egyenesítsd ki a hátad. - Ujjait végigfuttatja a gerincem mentén, amitől majdnem előreesem, mert végigfut rajtam a borzongás. Kiegyenesítem a hátam, és rögtön érzem, hogy ez a tartás így már korántsem olyan kényelmes. - Akkor most emeld fel a két karodat, és egyenesen tartsd a füled mellett. Ez már így tényleg kicsit nehezebb, de még mindig sokkal könnyebb, mint súlyokat emelgetni. Tess szemben áll velem, és felveszi ugyanezt a pózt. Néhány mély lélegzetvétel után ezt mondja: - Rendben, akkor föltekerem a fűtést, hogy még hatásosabb legyen a jóga. Csinálunk még egy egyszerű pózt, aztán áttérünk a nehezebbekre. Feltekeri a termosztátot, aztán levesz egy másik törülközőt a polcról, és odadobja nekem. - Majd fog kelleni, meglátod. Következik a Pasa-Ha, vagy valami efféle. - Ez egy komplikációmentes póz: hajolj le, és dugd a fejed a két térded közé...

Vagy a közelébe, kinek mi megy. - Na, a könnyű résznek vége - mondja egy idő után. - Mehetünk tovább, Gatto úr? - A szeme szinte szikrázik. - Ha netán elaludnék, ne haragudj meg rám - mondom komoly arccal, mire a jutalmam egy szemforgatás a nagy karibi kék szemeivel. - Ezt úgy hívják, hogy Danday. - Egyiknek sincs rendes angol neve? - morgok. Nevet. - Angolul úgy hívják, hogy Nyújtott Lábú Terpeszállás. Aztán kecses pillangóként széles terpeszbe áll, a két lábát kívülről átfogva lerakja a homlokát a matracra. Tudom, hogy feleennyire sem leszek kecses, de lenyelem a büszkeségem, terpeszbe állok - nem akkorába, mint ő -, és felveszem a pózt, legalábbis próbálkozom. A lábam egyáltalán nincs annyira kinyújtva, mint az övé, és alig érem el a bokámat. Oldalra dőlök, kiesem a pózból. - Egy nulla, Gatto! - Feláll, és keletiesen meghajol felém, miközben némi diadalt látok kiülni a csinos arcára. Még egyszer megpróbálom, de ezúttal hátrafelé, a fenekemre esem, mire a szája elé kapja a kezét, hogy ne kacagjon föl Felém nyújtott karral felsegít. Kicsit megszédülök az előbbi lehajlás miatt, és megtántorodom. Elkapja a derekamat. - Minden oké? - kérdezi Tess. - Most már igen - vigyorgok. Játékosan taszít egyet rajtam. - Egyet elbuktál, de még van két próbálkozásod. Ezt úgy hívják, hogy Tad... na jó: Fapóz. Csinálunk még jó néhány testtartást, és elég jól megy. Persze párszor direkt elrontom, hogy korrigálnia kelljen: tenyér a hátamra, egy finom fejigazítás - minden érintését imádom. Imádom, hogy olyan közel van, hogy a tarkómon érzem a leheletét. Ahogy mögém áll, és a karomat beállítja a Félholdhoz, rájövök, hogy milyen butaságot csinálok éppen. Egyre nehezebben viselem, hogy ilyen közel van, mégsem csókolhatom nem kaphatom a karomba. Elbillenek, és megint átfogja a derekamat. - Talán jobb volna, ha odamennénk a rúdhoz, hogy tudjak kapaszkodni. - Nem is várok jóváhagyást, már indulok is a tükör felé. Muszáj, hogy legyen köztünk egy kis tér, mert nem fogok tudni jótállni magamért, olyan erősen hat rám. A sarokba vonulok, így kétfelé tudom elkapni a falat, ha dőlnék - a tükör felé, meg a másik irányban is. - Készen állsz rá, hogy kicsit felpörgessük a dolgot? - kérdezi dévaj

mosollyal. Ami nagyon, de nagyon jól áll neki... Eddig nem pörögtünk? Jesszusom, végem. Felöltöm a pókerarcot, aztán megvillantom az ördögi mosolyomat: - Már éppen azon tűnődtem, hogy mikor csinálunk végre valami komolyat. - A megjegyzésem sokkal hatásosabb lehetne, ha ebben a pillanatban nem gördülne végig egy hatalmas csepp izzadság a homlokomon, majd végig az orromon. Összeszorítja a száját, hogy ne nevessen ki. - Kicsit meleg van itt - kuncogok, és megtörlöm az arcomat a nyakamba vetett törülközővel. - Naná, hogy az van - vonja meg a vállát, miközben az ő arca még teljesen száraz. - Most egy elég kemény póz jön, felkészültél? - Vezesd elő. - Máris. - Mélyen leguggol, aztán a bal lábát megemelve ráteszi a bokáját a jobb térdére, utána pedig felemelkedik egészen lábujjhegyre, fél lábbal. - Ezt úgy hívják, hogy Lábujjhegy póz. Izzadni kezdek, pedig még le sem guggoltam. Aztán leguggolok, de a fél lábamat az istennek sem bírom rátenni a másik térdemre. Négy próbálkozás után felborulok. - Az én testem nem arra van kitalálva, hogy összevissza hajlítgassam fakadok ki. - Akkor kettő-nulla - nevet, és a kezét nyújtja, hogy felsegítsen. Hogy a túróba van, hogy még mindig nem izzad? Ez röhej... Talpra kecmergek, és nagyon kimerültnek érzem magam, és nemcsak a melegtől, hanem a nevetséges pózoktól is. Ahogy mereven felállók, és túl nagyot lépek előre, elvesztem az egyensúlyomat, és Tessnek dőlök. Elkapom a két vállát, nehogy hanyatt döntsem, ő meg a trikómba kapaszkodik önkéntelenül ugyanezért. Ott állunk hosszú másodpercekig, az orrunk csaknem összeér, és egyikünk sem moccan meg. - Annyira szép vagy - mondom végül megtörve a csöndet. Lehajtja a fejét, de aztán felnéz a hihetetlenül hosszú szempillái alól, és mosolyog. - Köszönöm - mondja halkan. Csókold már meg, most, azonnal! Veszek egy mély lélegzetet... és hátralépek. - Mi következik a kínzási listádon? - kérdezem kissé reszkető hangon. - Nem akarsz visszakozni, és beismerni a vereségedet? - billenti félre a fejét ingerkedve. - Beismerem, hogy ez nagyon kemény edzés, és hogy tévedtem. De

szó sincs róla, hogy visszakozom. Úgyhogy gyerünk, hajrá! Még két póz következik, mindkettő nehéz, de meg lehet csinálni. Aztán hátralép, felfelé nyújtózik, és úgy csavarja össze magát, amit még elképzelni sem tudnék, ha nem látnám. - Ilyen póz nincs is, csak most találtad ki - fonom össze a karom a mellkasomon, és kissé durcás hangulatba kerülök. Főként, mert ő még mindig nem izzad egy csöppet sem. - Ez a Saspóz - közli, nagy levegőt vesz, és mozdulatlanul beleáll a pózba. A bal lábát a jobb köré fonja úgy, hogy a bokája a vádlijára simul. A két karját is összefonja, és ebben a kitekert állásban a két tenyerét egymás felé fordítva összenyomja. Elkedvetlenedem, a harci kedvem elpárolog. - Még hány ilyen van? - kérdezem, de nem igazán szeretném tudni. Képtelenség, hogy az én testem így meg tudjon csavarodni. Tess kibogozza végre a végtagjait. - Összesen huszonhat, ebből megcsináltunk... tízet. Na, gyerünk, próbáld meg! Beletörődöm a sorsomba, és elkezdem magam kifacsarni ezeken a tökéletesen lehetetlen módokon. Közben Tess körülöttem cirkál, tanácsokat ad, igazít. - A kezedet emeld följebb. - Följebb emelem. - Ezt a lábadat magasabbra emelve csavard a másik combod köré. Megigazítja a lábamat. Ám amikor a derekamra teszi a kezét, és fölcsúsztatja a vállamig, hogy mutassa, mit és hol kéne kiegyenesíteni gerinctájon, elveszítem az egyensúlyomat. Elzuhanok, é sTesst is magammal sodrom. Nekivágódom a falnak, és csak az utolsó pillanatban tudom a zuhanásomat a falnak támaszkodva megállítani, nehogy a falnak préselve összezúzzam őt. - Jól vagy? - kérdezem. - Igen - feleli kuncogva. - És te? - Már lépnék hátrafelé, hogy teret adjak neki, mikor a derekamra csúsztatja mindkét kezét. A szívem kihagy egy ütemet. - Én is jól vagyok. - A könyökömre támaszkodom a tenyerem helyett, így közelebb kerülök hozzá. Lehúzza a törülközőt a nyakamból, és elkezdi leitatni az izzadságot az arcomról, a nyakamról. - Köszönöm. - Elveszem a törülközőt tőle, és ledobom. Kisimítom néhány arcába hullott hajfürtjét, közben megengedek magamnak annyit, hogy végigsimítsam az arcát. - Tess, nem támadt még soha olyan érzésed, mintha felfelé úsznánk

egy vízesésen, mert annyira nem akarunk romantikusan egymásba gabalyodni? - kérdezem, és azon tűnődöm, hogy vajon ő is olyan gyöngének érzi-e magát ebben a pillanatban, mint én. - De igen - suttogja, és a számat bámulja, ami nem segít megacélozni az akaratomat. A legkevésbé sem... - Úgy hívják, hogy Angyali. - Micsodát? - Hát a vízesést, Venezuelában. Ez a világ leghosszabbika magyarázza, és megnyalja az alsó ajkát. Jesszusom, lőjön fejbe valaki, de most azonnal... - Több mint háromezer láb magas. - Halkan nevet. Még a suliban kellett róla dolgozatot írnom. - Jó, akkor ennél maradunk, és most éppen végigküzdjük rajta magunkat, és még annál is tovább. - Megint muszáj a haját simogatnom. - Szeretem az illatod. - Odahajolok, és beleszuszogok a hajába. - Nyári eső... - A falnak veti a fejét, és legalább annyira elkínzottnak látszik most, csukott szemmel zihálva, mint amennyire én annak érzem magam. - Nyári eső...? - Lilah vett nekem sampont. így hívják. - Karibi kék szeme felpattan, és megint az arcomat fürkészi. - Igen, tényleg pont olyan, mint a nyári eső. - Megint belélegzem az illatát. De most mar szabadulni szeretnék, mert még soha az életben nem akartam senkit ennyire megcsókolni, és már nehezen türtőztetem magam. - Book, mennyire fontos neked az, hogy tartsd a szavad? - kérdezi, majd jön a tőrdöfés: - Mert én nem nagyon bánnám, ha megszegnéd... - Már nem félsz...? - Egy kicsit, de nem annyira, hogy ne kockáztatnék. Remény és aggodalom csavarodik össze bennem valamiféle jógapózba, ahogy a kezem belemélyesztem a hajába. Lehajtom a fejem, közeledem a számmal az ajkához, amikor... Valaki dörömböl az ajtón.Tess is, én is ugrunk egyet ijedtünkben. Hátrébb húzódom nagy vonakodva, mikor Cole megjelenik az ajtóban; Sofíát a csípőjére ültetve tartja. - Sziasztok - szólal meg. Lerakja a kislányt, aki rögtön a tükörhöz rohan, és pofákat kezd vágni. - Éppen befejeztük a karácsonyi vásárlást, mentünk haza, mikor Sofia meglátta a furgont idekint. Lilah már lyukat beszélt a hasunkba arról, hogy milyen fantasztikus az edzőterem,

úgyhogy gondoltam, megnézzük. - Gyere, nézz körül! - Hátralépek, Colé pedig szemügyre veszi a taposógépeket. - Miért van itt ilyen meleg? - érdeklődik, és leveti a kabátját. - Tess kedvence a Bikham jóga - magyarázom, és lejjebb csavarom a termosztátot. - Bikram jóga - javít ki Tess. - Ez az, amit forró jógának is hívnak, nem? - firtatja tovább Cole. Tess bólint. - Lilah mondta, hogy érdekli. Majd szólok neki, hogy beszéljen veled. - Megveregeti izzadt hátamat. - Beteg vagy? - A kezét fintorogva a farmerjába törli. - Oké, Book, csak pár percem van, aztán mennem kell, úgyhogy a rövid túrát kérem. Végigmutogatom neki a gépeket, közben félszemmel Tesst figyelem, ahogy Sofiának pár egyszerű tánclépést mutat. - Ez az egész lenyűgöző, a lányok fantasztikus munkát végeztek jegyzi meg Colé kisvártatva, majd odalép Tesshez és Sofíához. - Figyu, papa - mondja Sofia lelkesen, és fel-le ugrál. - Balerina vagyok. Tess megmutatta, hogy kell. - A kislány a fejére teszi a két kezét, és lábujjhegyen pipiskedve körbeforog. - Nagyon ügyes vagy! - tapsol Cole, és megöleli a gyereket. - Meg kell maminak is mutatnod, ha hazaértünk, jó? - Megfogja Sofia kezét. Jössz vacsorázni, ugye? Háromnegyed óra múlva kezdődik. - Már ilyen késő van? Persze, hogy jövök. - Felkapok egy másik törülközőt, és megint letörlöm az arcom. - Le kell zuhanyoznom, úgyhogy nekem is indulnom kell. - Akkor addig is szia. - Cole elindul az ajtó felé, aztán megáll, és megfordul: - Tess, téged is szívesen látunk! - Nem tudok menni, de köszönöm a meghívást. - Tess belebújik a csizmájába, és leveszi a kabátját az ajtó mellől. - Már nekem is mennem kell. - Cole kinyitja neki az ajtót. A szívem összeszorul, ahogy kimegy. - Köszi a jógaleckét - szólok utána tréfás modorban. Tess felmosolyog a meghökkent Cole-ra, aztán mire bezártam mindent, és kimegyek Cole után a szabadba, addigra Tessnek már csak hűlt helye van. ***

- Isteni vacsora volt - szögezi le Cole -, de ezen már egyikünk sem lepődik meg. - Mindenki lustán bólint, aztán felállunk, és testületileg átvonulunk a nappaliba. Nem tudom megmondani, hogy jót ettem-e, vagy sem, még arra sem emlékszem, hogy mit ettünk. Kizárólag csak Tessre tudok gondolni, és a délután történtek járnak a fejemben. Cole megfogja a felesége kezét, és megállnak a kandalló előtt. Lilah meg én szeretnénk, ha tudnátok, hogy voltunk kontrollvizsgálaton, és az EEG nem mutatott ki semmi eltérést, úgyhogy az agytumorom nem jött vissza. Egy évig nem is kell mennem orvoshoz. - Cole doki bejelentésére Sofia tapsikolni kezd, aki nem biztos, hogy mindent ért, de tudja, hogy valami nagy dologról van szó - már csak azért is, mert Lilah és Maggie könnyek között ölelgetik Cole barátomat, mi meg Sethtel lepacsizunk vele. - És ha már a bejelentéseknél tartunk... - veszi át a szót Seth. Maggie a férje mellé lép, Seth átfogja a derekát. - Ahogy mindenki látta, Maggie nem volt túl jól mostanában. Elmentünk hát dr. Robertsonhoz pár nappal ezelőtt, aki megerősítette, amit gyanítottunk már egy ideje: gyereket várunk! Lilah Maggie nyakába ugrik nyomban, és szinte megfojtja, úgy ölelgeti. - Jaj, de jó! Már gondoltam is, hogy talán erről van szó, amikor mindig hányingered volt. - Lilah arca ragyog. - Nem tudtam, hogy mondjam meg - feleli Maggie a könnyeit nyelve. - Tudom, hogy ti is próbálkoztok, mi meg nem is akartuk még, és tessék... Ne haragudjatok! - Magocska, én nagyon örülök! Majd nekünk is sikerülni fog, ha meg nem, hát akkor sem várnám el tőled, hogy miattam ne legyen gyereked! - Lilah újra átöleli Maggie-t, és mindketten itatják az egereket. Ezek a nők... Ha a női lélek egy emeletes ház, hát én egyik szinten sem tudok kijutni náluk a folyosóra. Odamegyek Sethhez, és átölelem. - Gratula, tesókám. Ha fiú lesz, akkor rólam nevezitek el, ugye? Maggie azonnal kibontakozik Lilah karjából: - Na, arról szó sem lehet, hogy Bubu Cicának hívjam a fiamat! Őt is megölelem. - Jó, jó, Meggymag, ezt a durvaságot betudom annak, hogy a tomboló hormonjaid miatt olyan vagy mint egy anyatigris. - És láthatom a kisbabádat? - érdeklődik Sofia, miközben

megrángatja Maggie karácsonyi zöld-pirosban pompázó ingét. - Majd jövő nyáron láthatod, mert még odabent van, a pocakomban - simítja meg a hasát. - Csak nem etted meg a kisbabát? - Szegény Sofia, nagy rémült szemeket mereszt, és hátrálni kezd az ajtó felé. - Jaj, dehogy is! - nevet Maggie. - Itt, bennem növekedik. Amikor már nagyobb, akkor kijön. - De hogy került oda? - Sofia továbbra is bizalmatlanul méregeti Maggie hasát. - Hát... izé... - Lilah és Colé egyszerre dadog zavarában. - Sofia, nem akarod megmutatni nekem az új szobádat? - nyújtom ki a kislány felé a kezem. Felragyog az arca, megfogja a kezem, és máris vonszol a lépcső felé. - Jöttök nekem eggyel - formázom hangtalanul a szavakat a szülei felé. - Új fátylam van - közli Sofia, mikor belépünk a szobájába. Valami fehér szúnyogháló-szerűség lóg le egy karikáról az ágya fölé. Még virágokat is varrt rá valaki, hogy még lányosabb legyen a hatás. Egy még csajosabb kiskomódra mutat. - Én és a mami festettük ilyen szép rózsaszínre, és tettünk rá hercegnős matricákat is, látod? - Óriási - mondom. - Te meg a mamád nagyon ügyesek vagytok! - Ülj be az új székembe! - A szoba sarkában álló rózsaszín kárpitos, agyonpárnázott karosszékhez taszigál. Leülök, és csöndben - de nem könnyen - elviselem a férfi mivoltomra mért csapást. Sofia előhúz egy könyvet a szék mellett álló kosárból, és az ölembe mászik. - Olvasol nekem? - Ellentmondást nem türően a kezembe nyomja kedvenc olvasmányát, az Aranyhaj egy agyonhasznált példányát. - Szerintem ezt te már kívülről is fújod, nem? - Bólint. Aztán a vállamra hajtja a fejét, és a szájába dugja a hüvelykujját. Kuncogva kinyitom a könyvet, és belekezdek: - „Egyszer volt, hol nem volt...‖ - Sokkal korábban elalszik, mint hogy elhangozna, hogy „és boldogan éltek, amíg meg nem haltak‖. Óvatosan ráfektetem rózsaszín ágyára, betakarom a rózsaszín takaróval, és arra gondolok, hogy a szülinapjára valami nagyon nem rózsaszínt fogok neki beszerezni. Az egész szoba úgy fest, mintha felrobbantottak volna itt egy valamiért rózsaszínre változott hupikék törpikét. Ahogy csöndben kióvakodom a szobából, egy álmos hang utánam

szól: - Szeretlek, Book bácsi. - Én is szeretlek, kicsim. - Mosolyognom kell, ahogy nagy álmos szemei menthetetlenül lecsukódnak. Cole egy mázlista. És most Seth is apuka lesz... Én meg azt hittem magamról, hogy ennyi idős koromra már régen családos ember leszek. A szerelmi életem azonban nem más, mint a kínos kudarcok hosszú sora. Szerencsétlen, nyomorult, idióta események láncolata...Tényleg ennyire lúzer volnék?! Halkan becsukom az ajtót, és elindulok lefelé a lépcsőn. Agglegényi öntudatomat helyreállítva érek le. Cole és Lilah egymásba gabalyodva tanyázik a kanapén; Cole a neje fülébe sugdos, mire az csiklandósan kacarászik. Átmegyek a konyhába, de ott sem jobb: Seth és Maggie a frigónak dőlve csókolózik, miközben Seth keze a felesége hasán, a magzaton pihen. Angolosan kisétálok a hátsó ajtón, és beülök a furgonba. Már elegem van abból, hogy mindig én vagyok az ötödik kerék. A plusz egy fő. És abból is elegem van, hogy senkim sincs. Hogy egyedül vacsorázom, ha otthon vagyok. És egyedül nézem a tévét. És egyedül alszom. Ám a leginkább abból a hülye ígéretből van elegem, amit Tessnek tettem. Kettes sebességben döcögök ki a behajtóról a kocsimig, és majd’ belefulladok az önsajnálatba.

Felkapok egy pulóvert, és még jobban feltekerem a fűtést. Odakint fagy, és a kis lakókocsi nem nagyon állja a sarat a falát döngető téli hóviharban. - Még egy magányos karácsony... nyögöm, és lehanyatlom a fotelomba. A fenébe is, el kellett volna kísérni Bookert a közös vacsorájukra, korholom magam fejcsóválva. Azért nem akartam menni, mert holnap megyek Sethékhez vendégségbe, és nem szeretnék visszaélni a vendégszeretetükkel . Hátravetem a fejem, és muszáj nevetnem magamon. Hát kit akarsz becsapni, te liba? - gondolom. Azért félsz Bookerrel lenni, mert megőrülsz érte. Ha Cole akkor nem jön be Sofiával... Már elegem van abból, hogy egyedül vagyok, hogy üres az életem, hogy nincs kit szeretni. És nagyon tele a hócipőm azzal is, hogy sajnáljam magam. Én választottam ezt az apácaéletet, senki sem kényszerített rá. - Forró csoki! - Kiugrom a fotelból, és máris megyek a konyhába vizet melegíteni. A melegedő kanna fölé teszem a kezem, és élvezem a felforrósodó levegőt. - Rendben, Terese Layla Selleck - szólítom meg önmagam. Karácsonyra kapsz magadtól egy kis kényeztetést, oké? Megmondod Bookernek, hogyan érzel iránta, és hogy a fogadalomnak... vége. Lejárt. - Már mosolygok is magamban: - Boldog karácsonyt! Annyira jó lett volna megcsókolni ma az edzőteremben... Az ajkam belebizsereg, valahányszor visszagondolok a szabadidőközpont parkolójában megesett csókra, meg u másikra. Mintha már száz éve történt volna... Veszek egy mély lélegzetet, aztán hangosan kifújom a levegőt. Úgy érzem magam, mint egy tizenöt éves, amikor először

habarodik bele valakibe. Csak éppen ez nem holmi „habarodottság‖. Nagyon erős érzéseket táplálok Booker iránt. Olyannyira, hogy az egyszerre rémisztő és felszabadító. - Meg kellett volna csókolnom. El kellett volna kapnom a szexi pólójánál fogva, és összevissza meg szétcsókolni. - Ököllel a pultra csapok. - A francba...! Ekkor halk kopogást hallok az ajtó felől, és a rémület hidege végigfut a gerincemen. Ki jöhet éjjel fél tizenegykor?! Óvatosan kikémlelek a függöny mögül, és meglátom Booker furgonját kicsit odébb. A torkomban dobog a szívem. A Mikulás jó hozzám, leszállította a karácsonyi kényeztetést... - Na jó, nyugi - fújom ki a levegőt lassan. - Akkor rajta. Csak kapd a kezed közé, és csók. Egyenesen a szexi száján smárold le. - Tess, én vagyok, Booker - szól be az ajtón át. - Tudom, hogy késő van, de beszélnem kell veled. Bejöhetek? Összedörgölöm fagyos kezeimet, miközben azt érzem, mintha az összes idegvégződésem a bőrömön kívül érne véget. A szívem majd’ kiveri a bordaketrece falát. Kinyitom az ajtót. Két kézzel támaszkodik az ajtókeretre jobbra és balra, mintha támaszra volna szüksége. Éppen annyira látszik feldúltnak, mint amennyire én annak érzem magam. Tüzes pillantásokat váltunk. Az is eljut a tudatomig, hogy ő is, meg én is ugyanúgy kapkodjuk a levegőt. Ideje cselekedni. Kihúzom magam, és egyszerre szólalunk meg: - Kilépek - mondom, miközben ő: - Ki vagy rúgva. Egymásnak esünk az ajtóban állva. Úgy tapad az ajkamra a szájával, amivel minden követelését elmondja. A kezem a dzsekije alá csúszik, átfogom a derekát, és magamhoz húzom. Mély torokhangon felmordul, és a hajamba mélyeszti az ujjait, közben gyöngéden tartja, a magáéhoz szorítja a fejem, és befelé kormányoz. Úgy hátrálunk be a lakókocsiba, hogy egy másodpercre sem válunk szét. A mohóság, ahogy csókol, mélyen megindít. Garen soha, de soha nem csókolt meg ennyi szenvedéllyel és vággyal. Ő unalmasan, fantáziátlanul és röviden elintézte ezt a dolgot. Booker csöppet sem ilyen. Annyira felgyorsul az ereimben lüktető vér árama, mintha lefutottam volna egy maratoni. És már nem is fázom. A lábujjaim úgy görbülnek a papucsban, mintha ezzel is belé kapaszkodhatnék, még jobban átadhatnám magam mesteri csókjának. A

fejét kissé elfordítva még fokoz is az élvezeten. Már éppen úgy érzem, hogy a csontjaim is szét fognak olvadni a tűzben, mikor felnyög, és elhúzza a száját, de a homlokát az enyémnek támasztja. - Hát ez megérte, hogy ennyit vártam rá - mondja kissé reszketeg hangon. - Igen - suttogom. - De ezentúl már ne várjunk ennyit... - Helyes. - És megint megcsókol. Szegény szédülő fejem, azt sem tudja, hol áll, mikor abbahagyja. Átfogja a nyakam mindkét karjával, és a hüvelykujjával az államat simogatja két oldalról. - Attól tartok, hogy végletesen beléd estem, Tess. - Barna szeme az enyémet kutatja. - Talán még nem vagy kész erre a vallomásra, de... - Én is ugyanígy érzek. - Mi értelme tovább tagadni? De gyorsan hozzáteszem: - De azért még félek egy kicsit. Nem attól tartok, hogy megütsz, mint Garen, de én az exem mellett valójában börtönben éltem. És soha többé nem akarom ezt érezni. Nem hinném, hogy valaha is férjhez akarnék menni megint. - Kell, hogy tudja. Látom, mennyire csodálja a barátai harmonikus családi életét. Ami az én jövőmnek nem része. - És azt elleneznéd, ha szeretném megváltoztatni a nézetedet ez ügyben? - Mielőtt még bármit mondhatnék, a számra teszi a mutatóujját. - Nem erőszakkal tenném, ezt megígérem, Tess. Veszek egy mély lélegzetet, és kimondom, amit eddig még soha, senkinek sem vallottam be: - Nem lehet gyerekem Garen... ő... Soha többé nem lehet. - Nem akarom elrontani a pillanat varázsát a szörnyű emlékekkel, ezért így folytatom - Erről most ne beszéljünk, jó? Gyöngéden megérinti az arcomat. - Persze. Ma éjjel csak te meg én létezünk. - Aztán megcsókol újra, aztán másodszor, harmadszor, es csak utána tartunk pihenőt. Aztán beletúr a hajába. - Most jobb, ha megyek. Bólintok, és kinyitom az ajtót. - És még mindig a titkárnőd vagyok? - kérdezem alamuszi mosollyal. - Nem, Tess. Kimondtam, amit kimondtam, és én mindig tartom a szavam. - Aztán megjelenik az arcán a szokásos dévaj, fülig érő mosoly: - Ugyanakkor szükségem volna egy titkárságvezetőre. - És mi a különbség a kettő között? - Egy ilyen kicsi praxisnál, mint az enyém, semmi. De titkárságvezetőként szép fizetésemelésre leszel jogosult - feleli, miközben a kocsikulcsa után kutat a kabátzsebében. - Nem akarok emelést. Már így is nagyon jól megfizetsz.

- Tess, az üzleti élet első szabálya, hogy sohase utasíts vissza egy olyan fizetésemelést, amivel nem jár több kötelezettség! - Közelebb lép, és megcsókol. - Mellesleg boldog karácsonyt! Jó, ha holnap egykor jövök érted, és úgy megyünk Sethhez? Bólintok. - Boldog karácsonyt! - mondom én is. *** Másnap úgy ébredek, hogy most először érzem azt, mintha mázsás súlyok estek volna le a váltamról, a szívemről. Pedig éjjel elég nehéz volt álomba szenderülni... Lezuhanyzom, és felveszem a zöld blúzom a gyöngyház gombokkal. Booker többször megjegyezte, hogy nagyon tetszik neki. Farmer-szoknyát választok hozzá, és féllábszárig érő csizmát húzok. Amíg Bookerre várok, átpörgetem a postámat. Megint egy újabb fertelmes küldemény Nikkolynntól. Amióta Booker lehordta, beszüntette az elektronikus levelezést, és postai levélben üzenget. Mindig a teljes nevemet írja ki, és sohasem ír feladót. Az első cetli kamaszosan idétlen és nevetséges: Ő még mindig az enyém! Ezt ne felejtsd el kurva. Majd teszek róla, hogy visszatérjen hozzám

Rövid, velős és célra törő. Az aláírása is árulkodó: Nikkolynn Gatto. Sorozatgyilkosnak nem lenne túl hatékony... A következő levele már némi fejlődést mutat - újságból kivágott betűket ragasztott egy karácsonyi üdvözlőlap belső oldalára: KARÁCSONYI Ü D V Ö Z LET EGY KURVÁNAK Ez azért már bosszant, mert túlságosan emlékeztet Garen stílusára. Dühömben rá is telefonálok a csajra, és közlöm, hogy ha még egy ilyet kapok tőle, megmutatom Bookernek. Tagadja, hogy ilyet írt volna. Amikor letromfolom, hogy többet is írt, és a másikat alá is írta, lerakja a telefont. Nem bánom, örülök, hogy rápirítottam. Büszke vagyok magamra, hogy megtettem ezt a lépést. Félredobom az „üdvözletet‖, csak nem hagyom, hogy elrontsa az ünnepemet? Kicsit tépelődöm azon, hogy megmutassam-e Bookernek, aztán úgy döntök, ráér majd azután, ha hazahozott Sethéktől. Ami sok,

az sok, és végtére is ő az egyetlen, akire ez a szédült tyúk valamennyire hallgat. A leveleket berakom a gyűjtőbe, a reklámszemetet kidobom, és elmegyek fogat mosni. Booker akkor érkezik, amikor éppen a karácsonyi csengős kitűzőmet rakom fel a blúzomra. - Szia - mondja, majd a karjaiba vesz egy hosszú csókra - Ma is boldog karácsonyt! - Barna pulóverében és farmerben istenien fest. - Neked is. - A pultra mutatok. - Hoznád azt a szatyrot? Sofia ajándéka van benne. Köszi. Kiveszem a kabátomat a hálószobai apró gardróbból, és mikor visszaérek, Booker kezében látom a feladó nélküli borítékot. Átnyújtja, de nem néz rám. - Véletlenül levertem. Feltűnt, hogy nincs rajta feladó. Átfogom a derekát, és magamhoz húzom. Látom feszülő állkapcsán, hogy a seb, amit Nikkolynn ütött a lelkén csalárd viselkedésével, még mindig fájdalmas, akkor is, ha rég túllépett ezen a viszonyon. Megcsókolom, de alaposan. - Száz év alatt sem csalnálak meg - túrok bele hullámos, barna hajába. - Ennyire lerítt az arcomról...? - kérdezi halkan. - Az én exem sem volt hű hozzám. Úgyhogy nem nehéz tudnom, mit érzel. A levél Nikkolynntól jött. Azóta üldöz az üzeneteivel, hogy kitiltottad az e-mailjeit az irodából. - Látom, ahogy harag gyűl a szemében. - Book, ne...! Élvezzük a napot! Már négy éve, hogy nem volt rendes karácsonyom, nem akarom elrontani. - Rendben, de majd később beszélek a fejével. Odaadom neki a levelet. - Hogy legyen bizonyítékod is. Amikor felhívtam, letagadta, hogy ő írta, de van néhány, amit alá is írt, ha nem is mindet. A többit eldobtam, csak ezeket tartottam meg. Megrándul az arca, de nem szól. Beteszi a leveleket a zsebébe, és felsegíti a kabátomat. Kézen fogva vezet kifelé, majd megáll, hogy megvárja, amíg bezárok. - Ha akarod, beszerelek neked egy fullextrás, kicselezhetetlen biztonsági rendszert. - Köszi, jó volna! - Beszállok a furgonba. Booker azonnal felcsavarja a fűtést, nem is kell szólnom. Tudja, hogy már a kocsiig tartó métereken kifagyott a lelkem, de eszébe sem int gúnyolódni rajta. Sethék bejárata felé gyalogolunk már, mikor kuncogni kezd: - Ne áruljuk el nekik, hogy már egy pár lettünk! Maggie és Lilah hadd törje magát továbbra is, hogy összeboronáljon minket. - Úgy érted, hogy játsszunk velük egy kis macska-egér játékot?

Fülig ér a szája, mindent ért. Az ajtó feltárul, és Lilah fogad minket, kezében két tojáslikőrös pohárral. - Bolondság, Booker a neved - suttogom oda újdonsült páromnak, miközben átveszi a poharát Lilah-tól. Belépünk. - Ugye, te nem fogsz Shakespeare-idézetekkel bombázni? Mint ez a kettő... - mutat Lilah-ra és Cole-ra. - Mert abból már elegem van. - Te is szereted Shakespeare-t? - kérdezi Cole, miután megölel, és lesegíti a kabátomat. - Nem. Vagyis van, amit nem - például szerintem a Rómeó és Júlia rémes abból a szempontból, hogy ugyan miért kéne megölnie magát az embernek, ha nem lehet az övé, akit szeret? - Kicsit elfintorodom sajat idétlen szövegemtől. - Booker ugyanígy gondolja, nem igaz? - Maggie mindkettőnket öleléssel üdvözöl, aztán bemegyünk a konyhába. Booker Maggie mögé lép, és barátságosan megveregeti a fejét. - Na, ne már... Légyszi, légyszi... És elkezdődik a játék. Könnyed évődés, ugratás, és jó pár kendőzetlen célzás arra, hogy Bookernek és nekem végre már egymásra kéne cuppannunk. - És hol van Sofia? - érdeklődik Booker, miután rutinosan hárít pár újabb kapufás célzást, hogy mikor randizunk végre. - A szobámban alszik - vágja rá Colé gondolkodás nélkül. - Vagyis a régi szobámban... - Lehajol, és megcsókolja a felesége nyakát. - Elég legyen ebből! - fakad ki Booker- Itt zsenge korú, ártatlan és megrontható kiskorúak is vannak. - Maggie-re mutat. - Ez az ártatlan, megrontható, zsengekorú éppen két hónapos terhes, úgyhogy felőlem aztán nyugodtan mehet mindenféle nyali-fali, elviselem... - Maggie még mindig kissé nyúzottnak tűnik, karikás a szeme, beesett az arca. - Csak tessék, hajrá...! - Cole itt lakott? - veszem át Bookertől a villámhárító szerepét. - Igen, de csak egy rövid ideig - feleli Cole, és elvesz egy szalagcukrot a pulton álló üvegtálból. - Seth és én meg akartuk várni az esküvőt azzal, hogy... magyarázza Maggie, és Bookerre villan a szeme, aztán rám. - Kértük Cole-t, hogy legyen velünk addig, afféle... magunk elleni biztosításként. - Hát ez szép - ismerem el. - Csodállak érte titeket. Biztosan nem volt könnyű. - Egyáltalán nem - nevet Seth. - De túléltük...

- Cole-lal mi is kivártuk az esküvőt - csipog közbe Lilah. - Ugyan már... Két és fél hónap, mi az? - horkan fel Booker. - Ki ne tudna két és fél hónapot várni? - Igaza van - hagyja rá Cole. - Ó, persze, ő a feje tetején állva is kibírná - vág vissza Lilah – Lefogadom, hogy nem tudsz várni! Ide a rozsdás bökőt, hogy ha megtalálod azt, akire vársz, két napot sem bírsz ki! - Nikkolynnal sem feküdtem le az esküvőnk előtt - védekezik Booker. - Tesó, két hét után vetted el, miről beszélsz? - csóválja Seth a fejét. - Lilah-nak szerintem is igaza van, bár talán én jobban bízom benned, mint ő. Tudom, hogy két napot kibírnál, de az esküvőig nem húznád ki! - Oké, én is beszállok. Mennyi a tét? - szól közbe Cole. - Elég nagy összegbe kell fogadnunk, különben Booker nem megy bele. - Cole előszed egy papírt és tollat az egyik fiókból. Booker feláll, és a fejét csóválja. - Hé, várjatok egy kicsit... - Én felteszek ezerötszáz dollárt - mondja Cole. - Tartom - mondja Lilah. - Ez elég jól hangzik. - Seth leírja a neveket és az összegeket, miközben Booker odébb megy, és látom rajta, hogy vigyorog belül. Magocska meg én ötezret teszünk fel. - Csak a magad nevében beszélj - mondja Maggie. - Csak nem akarsz emelni? - kérdez vissza Seth. - Nem. Booker mellett állok ebben. Szerintem kibírja. - Bookerre mosolyog, aki ettől büszkén húzza ki magát. - Kösz, Mag. Örülök, hogy legalább egy valaki bízik bennem. Aztán elkomorul az arca. - Vagy csak sajnálatból fogadsz rám? Maggie vállat von. - Hát az is lehet... - mondja bűntudatosan. - Én is beszállhatok? - szólalok meg. Én, aki Booker szenvedélyes csókjainak haszonélvezője vagyok. Tudom, hogy semmi esélye megnyerni a fogadást, viszont tudnám hová tenni a nyereményt. - Én csak kétszázötvenet tudok bedobni. - Na jó, álljatok le - lép oda Seth mellé Booker, és megnézi a listát. - Nem mondtam, hogy mehet a fogadás. Még csak a leghalványabb jelét sem adtam, hogy fogadni akarok. - Gyáva nyúl vagy, nem is macska? - ingerkedik vele Lilah. - Nem! - Ja, akkor viszont arról van szó, hogy nincs elég önuralmad? -

Lilah felkapja a papírt, és összegyűri. - Hát pontosan erre fogadtam volna. - Állj! Nincs hiányom önuralomból. Igazándiból ez az egyik legjobb tulajdonságom - makacskodik Booker. Lilah kisimítgatja a papírlapot. - Akkor folytathatjuk? - Ez zsarolás... - mondja Booker. - Igen, vagy nem? - teszi fel a kérdést Seth. - Férfi vagy, vagy nem vagy férfi? - Booker sóhajtva a mennyezetre emeli a tekintetét.. - Rendben, Book - lép közbe Maggie. - Értjük, ha nem érzed magad elég erősnek. Seth nevű kisöcséd bármikor kenterbe ver, ha önkontrollról van szó, tudjuk mindannyian. Nem mindenki lehet olyan, mint ő. - Seth arca büszkén felragyog a felesége dicsérő szavaira. Arcon csókolja Maggie-t, és vidáman felkiált: - Na, gyerünk, karácsony van, nézzük meg az ajándékokat! - Felállunk, hogy induljunk a nappaliba, ahol egy nagy karácsonyfa áll a sarokban, mikor Booker valamit dünnyög az orra alatt, és a szája mosolyra húzódik. - Na jó, legyen. Benne vagyok - morogja hangosabban, mire mindenki - velem együtt - meglepetten fordul felé. - Annál többre is képes vagyok, mint hogy szimplán uralkodjam magamon. Diadalmasan összefonja a karját a mellkasán. - Book, megint hagyod, hogy a sértett önérzeted irányítson! atyáskodik Seth. - Kicsit várj, és gondold végig. Tudod, hogy olyan vagy, mint egy bulldog, ha fogadásról van szó. Elkapod a csontot, és nem ereszted. Utálsz veszíteni. Valójában meg sohasem veszítettél el egy fogadást sem. - Persze, persze, csak hülyéskedésből mondtam az egészet veregeti meg Lilah Booker karját. - Kész, megállapodtunk - szögezi le Booker határozottan. - Hacsak nem féltek, hogy elveszítitek a pénzeteket. Mert ha igen, akkor még gyáván kifarolhattok a dologból. A légy zümmögését is meg lehetne hallani a beálló csöndben, ha volna itt légy. Senki sem visszakozik. Lilah töri meg a csendet. - Nem akarok visszalépni, inkább emelném a tétet, lehet? - Erre néhányan somolyogni kezdenek, engem is beleértve. Booker nem hagyja magát kizökkenteni. - Rendben, csakhogy tanuljatok... - Egyenesen rám néz nagyon szigorúan. - Megduplázom a tétet. - Ha nyerünk, akkor a pénzünk kétszeresét nyerjük vissza? - kérdezi

Lilah. - Pontosan így van - helyesel Booker. Talán mégis emelnem kéne a tétemet... - Kicsit elhamarkodtuk a dolgot - állapítja meg Seth.- Booker senkivel sem randizott komolyan Nikkolynn óta. És ha ebben az ütemben folytatja, mindnyájan kiköltözünk a temetőbe, mielőtt még lenne egy rendes barátnője, arról nem is beszélve, hogy felesége... - Na, puff neki, erre nem is gondoltam - ráncolja a homlokát Cole. Hát ez rossz hír, miből fogom feltuningolni a motoromat? Magamban nevetek ezen. Cole meg az ő Harley Davidsonja... Hihetetlen párosítás, sosem gondolnám róla, mégis igaz: van neki, és minden nap használja is, amíg be nem áll a téli rossz idő. Seth bedugja a papírt a fiókba. - Hát nem vidítottál fel, tesó - jegyzi meg csalódottan. Booker a szemét forgatja: - Jesszusom, de rossz színészek vagytok. Mindannyian. Ja, és csak hogy mondjak még valamit: Tess meg én járunk. - Rám néz, és vállat von. Lilah és Maggie szája fülig húzódik. - Úgy tudtam! - csap le Maggie. - Már akkor láttam, amikor bejöttetek. - Nem, nem láthattad. - Amíg Booker és Maggie ezen vitázik, Sethtel megterítjük az asztalt. -Tess, nagyon jó srác Book - mondja nekem Seth. - Sokat ugratjuk, de csak azért, mert szeretjük, és nem ismerünk nála rendesebb fickót. Maggie mondta, hogy a házasságod elég szörnyű volt, és szeretném, ha tudnád, hogy Booker sohasem bántana téged. - Tudom - felelem. - Megbízom benne. - És ez így igaz. *** Seth étterme nagy siker lesz, ha a karácsonyi vacsorája alapján kellene megítélnem a kilátásait. Még a tofusaláta is mennyei, amit egyébként utálok. Sofía a nap vitathatatlan nyertese - annyi ajándékot kap, hogy a lefekvés idejére szinte kezelhetetlenné hisztisedik az élményteli nap okozta kimerültségtől. És persze nem akar hazamenni... - Boldog karácsonyt mindenkinek - próbálja Cole túlharsogni a kislány visítását, amikor nagy nehezen hazaindulnak. Seth a becsukódó ajtónak dőlve megfordul: - Gondold el, Magocska, jövőre már nálunk is így állhat a bál...

- Már alig várom! - mosolyog Maggie. - Jobb, ha mi is elindulunk - mondja Booker, és felsegíti a kabátomat. - Dolgozunk holnap, és ennek a hölgynek - megszorítja a vállamat - a főnöke egy szörnyeteg, szó sem lehet késésről... Elbúcsúzkodunk, boldog karácsonyt kívánunk megint egymásnak, és kimegyünk. - Azt hittem, zárva vagyunk holnap - jegyzem meg a kocsiban, amikor már elindultunk. - Így is van, de remélem, hogy szeretnél eltölteni velem egy kis időt kettesben. - Megfogja a kezem. - Van valami nálam otthon a számodra. Nem bánod, ha beugrunk érte? - Dehogy. A fogadás miatt nem kell aggódnom, hogy bármi váratlant terveznél... - Ne is mondd... - dörmögi az orra alatt, és még mond valamit, de a zene túl hangos ahhoz, hogy értsem. - Tessék - nyújtja át az ajándékot hazaérve, miután a kutyát kiengedte. A kis csomag arany és piros papírba van csomagolva. - Köszönöm szépen, de hiszen már kaptam fizetésemelést ajándékba... - Átveszem tőle a csomagocskát, és meghúzom az arany szalagot, miközben felnézek rá. - Azt a főnöködtől kaptad - magyaráz, miközben árgus szemmel figyeli, ahogy lehámozom a papírt. - Ez meg az ördögien jóképű pasidtól van. - Akinek legendás a szerénysége! - kuncogok. - Meg az alázata... Kinyitom a dobozt, egy fegyver képe van benne. Értetlenül bámulok fel rá. - Ez a Glock-19, amire vágytál - magyarázza. - A Gen-4? - vigyorgok szélesen. - Imádom, amikor fegyverekről társalogsz velem - brummogja bele a nyakamba, aztán felfelé csúsztatja a nyakamon a száját, egészen az én számig. - Hétfőn elmegyünk, és kiválasztjuk a legjobb modellt, aztán elkezdhetjük kitöltögetni a papírhegyeket a vételi engedélyhez. De mindenképpen elindítjuk a folyamatot. Ha akarod, még egy titkos fegyverviselési engedélyt is szerezhetek neked. - Köszönöm - ujjongok, és átölelem. Közben bevillan az agyamba, hogy vajon a hamis igazolványommal hogyan fogom kitölteni a papírokat. Meg kell neki mondanom az igazat. - Remélem, nagyobb biztonságban érzed majd magad, ha egy ilyen

lapul a táskádban - mutat a képre. - Ha kitavaszodik, elmegyünk célba lőni, jó? Ha már mást úgyse nagyon csinálhatunk együtt... - Akkor holnap elmehetünk a fegyverboltba. Hogy hangzik? Booker megcsókol, mielőtt válaszolhatnék. - Egyszerűen mámorító vagy - dörmögi mély sóhajjal. Kinyitja az ajtót, és kilép a lakókocsiból. - Akkor holnap látjuk egymást. Tegnap este hozzám jöttünk, miután kinyitottam az ajándékomat, és átbeszélgettük az éjszakát. Most hajnali fél három van. Minden vele töltött percet élveztem. Az ajtóból figyelem, amíg el nem tűnik a kocsival, aztán bezárom az ajtót. Máris hiányzik... Mielőtt elmennék aludni, még küldök neki egy gyors e-mailt: „Köszönöm, hogy ilyen csodássá tetted a karácsonyomat. Hiányzol.‖ Megnyomom a Küldés gombot, de nem zárom be a laptopot, hátha azonnal válaszol. Fogat és arcot mosok, aztán visszaülök a gép mellé. Semmi...Talán nem néz rá a laptop ebben a hajnali órába. - Nem úgy, mint te, Tess, már rég elment aludni - mondom magamnak. Kimerültén bekapcsolom a Lindsay Stirling-CD-met, és boldogan alszom el az elektromos hegedű hangjaira. Már régen nem éreztem magam ilyen jól. Arra ébredek, hogy két marok szorítja a torkomat.

Négy évvel ezelőtt

M

ama...! - Anyám nyakába ugrom, és veszettül szorítom őt magamhoz, miközben a húgom kiveszi az egy szál útitáskámat a kocsijából. A vörös téglás, lonccal befuttatott ház, a régi otthonom előtt állunk. Anyám arcán csorognak a könnyek. Minden ugyanolyan - mintha a nagy galagonyabokor is befagyott volna az időbe az élénk rózsaszín virágaival... Hátravetem a fejem, hogy napfényben fürödhessen az arcom, és letörlöm a könnyeimet. Anya két tenyerébe fogja még mindig kékfoltos arcomat. - Drágám, annyira sajnálom... Bárcsak elmondtad volna... Belekarolok egyik oldalról, a másikról a húgomba, és húzom őket, hogy mennénk már be a házba. - Igen, el kellett volna mondanom. Most már tudom, de nem akartam bevallani a kudarcot. Ráadásul apa is beteg lett, meg minden... - Azt mondod, kudarc...? Én nem annak nevezném,Tess. - Anyám részvétteljes felháborodása vigasztalóan hat rám. A szeme alatt sötét karikák, a haja jócskán megőszült azóta - talán az apám betegsége miatt. Kinyitom a belső, szúnyoghálós ajtót, és belépek a nappaliba. Ez sem változott semmit sem! Itt a zöld kanapé... A kezem végigfuttatom a kissé elnyomódott díszpárnán; a látvány mosolyt csal az arcomra. Az óriási, régi tévé is ugyanaz. Miután férjhez mentem, a testvéreimmel együtt hiába győzködtük apát, hogy cserélje le egy modern tévére, nem volt rá hajlandó. - Addig nem váltom le, amíg működik - veregette meg elégedetten a kőkorszaki tévét.

A szemem sarkában ekkor egy árnyékot látok mozdulni, és rémülten odafordulok. Folyton attól tartok, hogy Garen a nyomomban van. A hirtelen mozdulattól kissé meghúzódik a varratom, de már mosolygok is, mert látom, hogy apa az. - Mézecském! - jön felém sietve. Ó, mióta nem szólított így... Megölel. Szemügyre veszem: jól néz ki, jobban mint vártam. Megvékonyodott, és a haja is kevesebb lett, de az arcszíne egészséges. Bárcsak beavattál volna minket... Ennél te sokkal többet érdemelsz! Homlokon csókol. - Hallgatnom kellett volna rád, apa. Igazad volt Garennel kapcsolatban - mondom hozzásimulva, aztán elhúzódom, és a kézfejemmel megint letörlöm az arcomat. -Azt egyikünk sem tudhatta, hogy ilyen szörnyeteg,Tess! Szemügyre veszi az arcom jobbról, balról. Szép kék szeme elsötétül a haragtól. - Tudom, hogy a Biblia szerint meg kell bocsátanunk a bűnösöknek, de erre most még nem vagyok képes... - Én sem. Az elmúlt másfél év maga volt a pokol. - Újra átölelem. Annyira jó megint látni titeket! Nem is akarok most róla beszélni. - Menjél csak, és tedd le a holmidat a régi szobádban. - Anya megint ad egy puszit. - Frissülj fel, aztán gyere, grillezett lazac lesz ebédre! Abby kézen fog, és maga után húz. Az előtérből nyílik a tégi, közös szobánk. A ház többi részétől eltérően ez a szoba teljesen megváltozott. A régi szimpla, rózsaszín selyemmel borított ágyaink helyett most egy királynői franciaágy áll középen, rajta virágos patchwork takaró. Ez immár nem két tinilány szobája, azt a vak is láthatja. Abby nevetve lezuttyan az ágyra, és nem bánja, hogy összegyűri az ágytakarót. - A nagyi régi takarója, emlékszel? Mosolyogva nézzük a kissé kifakult, színes kockákat. Abby felkapja a takaró csücskét, és megmutatja, hol hímezte bele a nagyi a nevét és a dátumot. - Mikor alakult át a szoba? - pillantok körbe, és mellé ülök. - Miután férjhez mentem. - Nem tudtam elmenni Abby esküvőjére. Garen azt mondta, nem engedhetjük meg magunknak az utat, és ennyi volt. Abby az ágy alá nyúl: - De ezeket megmentettem. Egy CD van a kezében, meg a régi balettcipőm, amiben a Diótörőt csináltam végig gyerekkoromban. - Ó, a Taylor Swift CD... Emlékszem, hogy Abbytől kaptam karácsonyra a házasságunk után, de

Garen utálta a countryzenét, én meg - új házasként - nem akartam kihúzni nála a gyufát, ezért megkértem Abbyt, hogy őrizze meg nekem addig, amíg megpuhítom Garent. Hát legalább ez megvan... Örömmel forgatom a kezemben a CD-t. A szőke Taylor van a címlapon, göndör haja szanaszét száll. Alul egyetlen szó a cím: Rettenthetetlen. Igen, akkoriban rám is érvényes volt ez a szó... Hogy megváltoztak a dolgok... Abby odalép a fehér komódhoz, kivesz a tetején álló tálból egy kis rajzszöget, benyomja a falba, és a balettcipőmet az összekötözött fűzőjénél fogva fellógatja. - Köszi, Abby - mondom, és a CD-t lerakom a komód tetejére. Hanyatt fekszünk az ágyon, a mennyezetet bámuljuk, és egy darabig nem szólunk egy szót sem. - Az életem nem úgy alakult, ahogy elképzeltem. - Óvatosan az oldalamra fordulok. - Te boldog vagy Calvinnel? - Igen - mondja halkan. - Fantasztikus ember, Tess. Úgy bánik velem, mint egy királynővel. És van neki... egy bátyja, aki még nem nősült meg. Ha kimondják a válásotokat, akkor talán összehozhatnálak titeket. - Nem, szó sem lehet róla. Sohasem fogok még egyszer férjhez menni. Azt is kétlem, hogy randizni lesz kedvem valaha is. - Már a gondolat is undorít. - Megtanultam a leckét. Abby felül, és keresztbe teszi a lábát. - Nem ítélhetsz meg mindenkit Garen után. Calvin sohasem emelt rám kezet, még csak a gyanúja sem merül fel, hogy valaha megtenné. Nem olyan, és kész. - Tudom, hogy nem mind olyan gonosz, mint Garen, de úgy látszik, nekem nincs szerencsém a férfiakkal. Emlékszel Tim Sorenra tizedikben? Az is egy félresikerült alak volt. - Tim ugyan nem ütött meg, de sohasem mondott igazat, és lopós is volt. - Utoljára azt hallottam róla, hogy börtönbe került autólopásért. - Tess, csak két hónapig jártatok - szögezi le a húgom. Vállat vonok. - Mindegy. Nem akarok pasit a közelemben soha többé. - Ha kimondják a válást, és egy kicsit helyre jön a lelked, majd másként látod - állítja Abby magabiztosan. Nem akarom kiábrándítani, ezért inkább témát váltok. - Apa beszélt Martha apjával, Mr.Velazquezzel. Ő majd segít a válást elindítani. Abból, amit anya mond róla, elég jó ügyvédnek tűnik.

A Velazquez család kertjében volt az esküvői fogadásom. Lám, a kör bezárul: ahogy a házasságom elindításában is részt vettek, most a lidércnyomás végét is elhozzák nekem. - Garennel nem lesz egyszerű. Ronda válásnak nézünk elébe, és sokba fog kerülni. A tulajdonának tekint. Biztos, hogy nem adja fel egykönnyen - ha egyáltalán... - Apa szerint Michael Velazquez a válási megállapodásba bele fogja tenni a honoráriumát, tehát nem fog külön pénzbe kerülni - jegyzi meg Abby halkan. - De jó... Garen és a pénz... Mindig volt, ha neki kellett, de sohasem, ha én akartam valamit. - Tess, hogy a csudába történhetett mindez? Te mindig olyan energikus és magabiztos voltál. Miért nem hagytad ott rögtön, amikor először megütött? - kérdezi Abby együttérzően. - Nem tudom - ismerem be. - Először nem tulajdonítottam neki jelentőséget - egy pofon itt, egy kis lökdösődés ott... Elintéztem magamban annyival, hogy nem nagy ügy. - Abby felül, és látom, hogy már nyitja a száját, de megállítom: - Tudom, nagy hiba volt. A verés és a taszigálás soha sincs rendben. - Visszahanyatlik az ágyra. - Lassanként lebontotta az önbecsülésemet, szépen, fokozatosan, napról napra. Már mindent megkérdőjeleztem magammal kapcsolatban, a tudásomat, a képességeimet, minden értékemet. Folyton azon törtem magam, hogy tehetnék a kedvére, hogyan tehetném boldoggá. Azt hittem, ha bebizonyítom, hogy mégsem vagyok totál kudarc, nem vagyok semmirekellő, aminek ezerszer elmondott, akkor annyira fog szeretni, amennyire én őt. - Megdörzsölöm a halántékomat, mert lüktet a fejem, de ettől csöppet sem enyhül a kín, amit az alkalmatlanságom emlegetése támaszt bennem. - Elveszítettem önmagamat. - A hajam a fülem mögé simítom. - Végül rájöttem, hogy el kell menekülnöm, különben előbb-utóbb meg fog ölni. Állást kerestem, hogy legyen annyi pénzem, hogy hazajöhessek, amikor... - Most már nem kell aggódnod, túl vagy a legrosszabbon! - A húgom átölel, és alaposan megszorongat. Visszahanyatlom az ágyra. A gyomrom görcsbe rándul. Az én családomnak fogalma sincs, hogy mivel fogunk hamarosan szembenézni. Ahogy sejtettem, a válás csúnya történetté válik. Aggódom az apám miatt, ezért meg akarom kímélni a szüléimét Garen aljas hazugságaitól,

de éppen eleget hallanak ahhoz, hogy kitalálják, mi folyik. Garen nemcsak a „bedrogozott‖ állapotomban rólam készült videófelvételről adott át egy másolatot az ügyvédjének, de olyan képeket is prezentált, amelyek alátámasztották paranoid állításait. Ezek a helyzetek teljesen ártatlanok voltak, például segítek egy idegennek felszedni a szétgurult zöldségeit, vagy ebédelek a barátaimmal. Mégis olyan szögekből sikerült Garen felbérelt fotósának lekapnia engem - ha nem arról van szó, hogy simán meghamisította a képeket -, hogy a szemlélő intimitást lásson ott, ahol semmi ilyesmi nem volt. A legrosszabb rám nézve az a kép, amelyen az alkalmi partneremmel iszunk egy-egy üdítőt a táncos casting után. Úgy tűnik, mintha a férfi fülébe sugdosnék, pedig erről szó sem volt. - Nincs semmi a kezében, Velazquez! Ez csak egy a sok pasas közül, akivel neki viszonya volt! - ordítja egyik megbeszélésünk során az ügyvédem irodájában. Úgy csapja le a képet Michael nagy tölgyfa asztalára, hogy hátrahőkölök. Garen eredetileg azt akarta, hogy ügyvédek kizárásával egyezkedjünk, mondván, „békülni‖ akar. Én nem voltam hajlandó vele az ügyvédem nélkül találkozni, ami feldühítette, de nem volt más választása, mint elfogadni a dolgot. Felveszem a fotót, és megmutatom, ami látszik: hogy a táncosfiú mellett ülővel beszélgetek, amúgy pedig a táncos, akivel hírbe hozott, valójában meleg. Garen erre előkotor jó néhány további felvételt, amelyeken tisztán látszik, hogy hamisítványok, de azért akad köztük egy-kettő, ami valóban eléggé félreérthető. Amikor Michael kilép a folyosóra, hogy elintézzen egy telefont, és a dupla szárnyú ajtót nyitva hagyja, Garen azonnal odajön hozzám. Megpróbálom tartani magam, de minden erőmet össze kell szedjem, hogy rezzenéstelenül álljam a tekintetét. - Te az én feleségem vagy, kurva! Kikészítelek, tönkretesziek, mielőtt megszabadulnál tőlem. Felfogtad? - Menjen az ügyfelem közeléből, vagy letartóztattatom! - Michael már előzőleg elintézett egy távoltartási végzést Garennel szemben, amivel a végtelenségig feldühítette a jövendő exemet. Garen megpördül, és farkasszemet néz Michaellel. - Tönkreteszem magát és a kliensét is, előre figyelmeztetem! - Aztán stílszerűen patkánymódra - kiiszkol a szobából, és bevágja maga mögött az ajtót. A két kezembe temetem az arcom, és rám tör a teljes reménytelenség. - Ennek sohasem lesz vége.

- Tess... - nyugtatgat Michael, és átnyújt egy papír zsebkendőt. Vége lesz, ne féljen, csak találnunk kell valami terhelőt rá nézve. Neki, sajnos, sok ártalmas felvétele, fotója van, úgyhogy... - Mind hamisítvány! - ugróm talpra, és a szoba túloldalán lévő ablakhoz megyek, ahonnan kilátni az óceánra. - Lehet, de akkor is rossz fényt vetnek magára. - Felkap egy sárga jegyzettömböt, és beleül a bőrfoteljába. - Kell, hogy találjunk valamit ellene. Valami nagyon nyomós dolgot. - És az nem számít, hogy meg akart ölni? - szakad ki belőlem. - Nagyon sajnálom, de nincs rá bizonyíték, csak az ön szava - tehát egy igazság, egy hazugság, csak nem tudni, melyik kié. Még mindig ragaszkodik ahhoz a verzióhoz, hogy betörtek a házukba. - Az ügyvéd elkeseredetten dörgöli meg a homlokát. Garen mindent elkövetett, hogy a betörés valódinak hasson. A kis ház elülső bejáratát berúgta, még az ajtófélfa is kihasadt egy darabon. A nappali bútorzatát totális összevisszaságba „rendezte‖, a kanapét hanyatt lökte, a székek az oldalukon hevertek. A komódfiókok tartalmát a földre borogatta, még a matracot is lehajította az ágykeretről. Még ahhoz is volt mersze, hogy kihívja a rendőrséget, és felvetessen velük egy jegyzőkönyvet. - Oké, vegyük azt, hogy Graft szenátornak dolgozik, akinek nem makulátlan a híre. Előfordult, hogy Garen említett illegális módszereket, bármi trükközést a kampány folyamán, amiben részt vett? Olyasmire gondolok, mint a választási csalás vagy a hivatali hatalommal való visszaélés. Azonnal feléledek, és sorolni kezdem: - Sokszor! Egyszer, vacsora után, arról beszélt a szenátorral, hogy szabálytalanul fognak szavazókat regisztrálni, és hogy e-mail fiókokba fognak betörni. Ja, és még az is elhangzott, hogy le fognak fizetni egy bírót. Michael arcára széles mosoly ül ki. - Ez nagyon jó! Ismerek egy dörzsölt magándetektívet, aki főként politikai ügyekben utazik. Felhívom, és meglátjuk, mire megyünk ezen a vonalon. Nem kell sokáig várnunk: két nappal később Michael nem csupán fotókat prezentál, amelyen Garen és Graft egy ismert maffiafőnökkel látható, de telefonbeszélgetések felvételeit is. - Ezeket nem használhatjuk fel bizonyítékképpen a bíróságon lengeti meg a papírokat -, de most, hogy már tudunk a létezésükről, kérhetjük az ügyészséget, hogy hivatalosan szerezze be ezeket. -

Kuncogni kezd. - Borítékolom, hogy a gazember Graft majd mindent megtesz, hogy mentse az irháját, ezért rá fogja venni Garent, hogy simán írja alá a válási papírokat. Graftnak nagyon nem érdeke, hogy ez a dolog nyilvánosságot kapjon, pláne, hogy a kormányzóságra fáj a foga. És valóban: ennyi éppen elégnek bizonyul. Garen kénytelen beadni a derekát, de persze nem vonul vissza csak úgy, és csöndben. A végső aláírás előtti este felhív telefonon, és megfenyeget, hogy bosszút fog állni azért, mert kiteregettem a piszkos ügyeit. Az apám kikapja a kezemből a telefont, és figyelmezteti Garent, hogy távoltartási végzés van ellene érvényben, és hogy nem ajánlja, hogy engem még egyszer zaklatni merészeljen. - Itt, meg itt is... - mutatja Michael a két utolsó helyet a papíron, ahol még alá kell írnom a válási dokumentumot. - Egyáltalán nem bízom Garenben. Utánam fog nyúlni. Nem bír veszíteni, mellesleg kontrollmániás, ahogy már maga is észrevehette. Lerakom a tollat, és az asztal fölött átnyújtom a papírokat az ügyvédemnek. - Én ugyanerre jutottam, ezért kicsit bebiztosítottam magunkat. Felhívtam Graft szenátort, és közöltem vele, hogy ha Garen öt mérföld távolságon belül megközelíti magát vagy a családját, netán a magáról készített kompromittáló felvételek valahogy kiszivárognak, akkor az összes róla szóló információt azonnal eljuttatom a texasi főügyésznek közli Michael elégedetten. Hátradőlök, és most először érzek egy kis megkönnyebbülést azóta, hogy elhagytam a kórházat. - Hát akkor túlestünk rajta? A lánykori nevemet használhatom, ugye, és már nem kell egy Garen Johnson nevű bitangtól félnem? - Michael bólint. A legszívesebben táncra perdülnék örömömben, de valami visszatart. Túl jól ismerem Garent ahhoz, hogy elhiggyem, vége. Ő még sohasem vesztett, semmiben. Immár hét hete, hogy a válást kimondták. Hat hónapja hagytam el a kórházat összetört testtel, reménytelenül. Garen visszament Texasba Graft mellé, aki bejelentette, hogy indul a kormányzóságért. Azóta nem hallottam Garenről. Nem ír SMS-t, nem telefonál. Semmi életjelet nem ad. így az élet lassan visszatér a rendes kerékvágásba. A húgom terhes, az apám terápiája véget ért. Anya ezt ünnepli, apa meg azt, hogy a haja többé nem hullik ki.

Megpályázom, és meg is kapom a gyerekbalett-oktatói állást a helyi táncstúdióban. Imádom csinálni. - Anya, kimegyek, nekilátok a kertnek, jó? - Felkapom a munkakesztyümet meg a szalmakalapot. - Oké, átutalok pár számlát, aztán én is jövök - szól ki a dolgozóból. A nap ragyogóan süt. Felfelé fordítom az arcomat, és szinte fürdőm a meleg sugarakban. Hát ez csodás...! A konyhakert szélén feltúrom egy csíkban a földet. Apa imád kertészkedni, de úgy gondolom, idén elkél neki egy kis segítség, mert egyedül nem fogja bírni. Viszont imádom, amikor a kibújó zöldségpalántáit nézegeti nagy lelkesedéssel. Folytatom az ásást - egy fordítás a szerszámmal, aztán a göröngyök elegyengetése... Egy órája dolgozom, a derekam, vállam kezd elmerevedni. Kis szünetet kéne tartanom. Az ásót belevágom a földbe, és csavargatni kezdem a derekamat ide-oda, hogy oldódjék az izomfeszültség a hátamban. - Hé, kurva! A térdem csaknem összecsuklik alattam Garen hangjára. A szívem úgy meglódul, hogy szinte belesüketülök, ahogy a vér zúgni kezd a fülemben. Hallom, hogy a cipője talpa alatt megcsikordul egy-egy kósza kavics a kocsibehajtón. Megfordulok, hogy szembesüljek vele. - Állj! - tör ki a torkomból a szó rekedtesen, szánalmasan. Én kétségbeesetten igyekszem visszanyerni a lélekjelenlétemet. Garen horkantva nevet gúnyosan szokása szerint, amit mindig is nagyon utáltam. - A távoltartó végzés még érvényben van! Vállat von. - Nem gond. Van egy csomó nő, aki eskű alatt fogja vallani, hogy velük voltam a halálod időpontjában. Sőt, maga Graft szenátor fog mellettem tanúskodni. Felemeli a kezét, és csak akkor látom, hogy egy kötél van körbetekerve többszörösen a két csuklója körül. Nem bírok sikítani. Nem tudok elfutni. Jéggé dermedve állok, és csak bámulom a kezét, ahogy csavargatja a kötelet. - Talán már bánod, hogy nincs nálad a fegyvered, kurva. Akkor talán lenne némi esélyed... - Kifelé a birtokomról, vagy hívom a rendőrséget! - Anyám áll szilárdan, kis terpeszben Garen mögött. Kezében apa kedvenc Glockja. Csakhogy ez nem fog működni, előre tudom, mert Garen tudja, hogy anya utálja a fegyvereket, és életében még sohasem lőtt. Azt is kétlem, hogy a pisztoly meg van töltve. Garen odafordul hozzá, és meleg mosolyt varázsol az arcára, mint

aki egy régi barátot lát. - Szervusz, Jenny! - Neked Mrs. Selleck! Most pedig takarodj innen, mielőtt összemocskolnám veled a frissen vasalt ingedet. - Cö, cö... - Garen közelebb lép anyámhoz, aki feljebb emeli a pisztolyt, és egyenesen Garen mellére céloz vele. Garen felemeli a kezeit, az egyikről lehullik a kötél, és szabadon himbálódzik. - Mrs. Selleck, azt hittem, hogy mi egy véleményen vagyunk a fegyverviselés kérdésében. - Én a saját családommal vagyok egy véleményen, és nem egy ilyen gazemberrel, mint te. Most pedig takarodj innen! Anyám megemeli a hangját, csak úgy süt belőle a düh. Garen csaknem húsz centivel magasabb nála, mégis hogy kiáll vele szemben, a szeme sem rebben. - Bocsánat, először még van egy kis lerendezni való ügyem. - Rám mutat. - Ő az enyém. Ő hagyott el, és még meg is fenyegetett. Móresre kell tanítanom. Garen visszanéz rám, de a következő pillanatban a másik irányba mozdul; az anyámat teljesen védtelenül éri a támadása. Szélsebesen megpördül, kirántja a fegyvert anyám kezéből, az arcába vág, majd a ház falának taszítja. Anyám összecsuklik. Ahogy ott fekszik, Garen megint ráemeli az öklét, de én most gyorsabb vagyok. Megragadom az ásó nyelét, kikapom a földből, és rárontok vele Garenre.Teljes erőből fejbe vágom. A betonra zuhan, aztán a tarkójából elkezd ömleni a vér. Nem mozdul. Odafutok anyámhoz, és felsegítem a földről. - Nem esett bajod? - Az állkapcsán húzódó vörös csíkot bámulom, az elmebeteg ex-férjem „üdvözletét―. - Jól vagyok. Gyorsan a fegyvert... - mutat a Glockra, amely Garentől kissé odébb fekszik a földön. Felveszem, és meglepetten látom, hogy meg van töltve. Ekkor felpattan a hátsó ajtó, és apám jön ki, kezében kedvenc vadászpuskájával. - Tényleg annak a bitangnak a hangját hallottam? Meghalt? Egész testemben reszketek, mert a megerősítő adrenalin már kifutott az ereimből. - Hogy micsoda? - fordulok Garen földön heverő teste felé. Mellette egy tenyérnyi vértócsa. - Jézusom, mennyi vér... Korábban nem zavart a vér látványa, de ez most... Ez most így túl sok nekem. Térdre esem, és hányni kezdek.

Apám odalép Garen mellé, és megfogja a csuklóját. - Él, van pulzusa - állapítja meg némi csalódással a hangjában. Aztán előveszi a mobilját, és beszélni kezd valakivel, közben anyám óvó mozdulattal átfogja a vállamat. - Gyere be a házba,Tess! - Megsimítja a hajamat. - Ennek sohasem lesz vége. Nem nyugszik addig, amíg életben vagyok. A bátyám kocsija pár perc múlva csikorogva fékez a ház előtt. - Mit csinál itt Craig? - kérdezem. A bátyám kiugrik a kocsiból, odarohan Garenhez, és ő is a pulzusát tapintja. -Tess, az apád és én tartottunk attól, hogy Garen eljön egyszer, ezért kitaláltunk egy vészforgatókönyvet - magyarázza anya. - El kell bújtatnunk téged, különben... Mert igazad van, meg fog ölni. - Egy könnycseppet morzsol szét. - A táska odabent van? - kérdezi Craig apától. - Igen, az ágyunk alatt - feleli apa. - Miről beszéltek? - firtatom még mindig émelygő gyomorral. - Craig elvisz a városba, a bántalmazott nők menedékhelyére. A táskában van tízezer dollár, meg némi ruhanemű. Meg egy szám, amit fel kell hívnod... - Könnyek csorognak le apa arcán is. - Ez a fickó kerít neked... hamis papírokat. Jogosítványt, társadalombiztosítási kártyát... Zokogva ölel át. - Nagyon vigyázz magadra, mézecském! Dehogyis! Sehová sem megyek, horgad fel bennem a tiltakozás. Hiszen éppen most kaptam vissza a családomat. Aztán anyám állkapcsára téved a tekintetem, ahol a vörös csík színe lassan feketésbe fordul. Mégiscsak mennem kell... - Szeretlek, apa! - mondom arcával az arcomon, ahol a könnyeink egybefolynak. A kocsihoz kísér, ahol anyám még egyszer megölel. - Szeretlek. - A szavai elfúlnak, ahogy a nyakamba zokog. Még jobban magamhoz szorítom őt. - A menhelyen majd segítenek búvóhelyet találni. - Apa kinyitja nekem a kocsiajtót. - Válassz egy olyan helyet, amire Garen sosem gondolna. És bárhová mész is, nehogy elmondd bárkinek - se nekünk, se másnak! Ez az egész szörnyűségesen igazságtalan velem, de nincs választásom. Garen, tudom, sohasem fog leállni - egészen addig nem, amíg meg nem halok. Soha! Ennek tudatában sem könnyebb az elválás,

a menekülés. A szüleim újra, egy emberként átölelnek, utoljára. - Kérlek, légy nagyon óvatos! - mondja anyám, és elenged. Könyörgöm...! - Szeretlek! - Mindkettőjüket tiszta erőből magamhoz szorítom. Visszanézek a mozdulatlanul fekvő Garenre, miközben Craig a hátsó ülésre teszi a táskámat. Beszállok a kocsiba. - Várjatok, vele mi lesz? - Már mindent elrendeztem - veregeti meg a vállamat apa. - Az a sztori, hogy Garen rátámadt anyádra, amikor téged akart látni. Én felkaptam a kezem ügyében lévő szerszámot, hogy megvédjem a feleségemet, és fejbe vertem vele - hadarja büszkén. Ez a velejéig becsületes ember most vád alá akarja magát helyeztetni, ártatlanul... - És mi van, ha meghal? Akkor ez gyilkosságnak számít! tiltakozom. Szó nem lehet róla, hogy hagyjam a beteg apámat magam helyett börtönbe menni. - Nem fog meghalni - sürget a bátyám, és behúz a kocsiba. - Mennünk kell, már jönnek a mentők. - Már hallani is a távolból a közeledő szirénahangot. - Apa, nem engedhetlek... - Tess... - Megfogja a kezemet a nyitott kocsiablakon át. - Nem akarlak semmibe sem erőszakkal belevinni, és lehet, hogy rosszul gondolom... - Az eszméletlenül heverő exférjemre néz, aztán vissza rám. Szemében kínzó kételyt látok. - Te jobban ismered ezt az alakot bárki másnál. Gondolod, hogy ettől most jobb belátásra tér, és nem fog tovább üldözni? A könnyek folyni kezdenek a szememből. - Nem, igazad van. El kell mennem. - Főleg azért, teszem magamban hozzá, mert még ki tudja, mire vetemedne Garen a családommal szemben, csak hogy engem bántson. Azt végképp nem engedhetem meg. Meg kell őket védenem, amennyire tudom. Tehát el kell rejtőznöm. Apa megcsókolja a kezemet. - Ha ez a disznó megölne, azt nem élném túl. – Apám szemében most valami olyasmit látok kigyúlni, amit eddig sohasem: engesztelhetetlen gyűlöletet. - Szeretlek - szorítom meg apa kezét, aztán elengedem. – És téged is anya. Ahogy a bátyám visszatolat a kocsival a behajtón, látom, hogy anyám zokogva esik apám karjába. Aztán már nem látom őket, mert a könnyeim elhomályosítják a látásom.

Vissza a jelenbe

A torkomra még szorosabban fonódik a kéz. - Hát itt vagyok, Terese! A gyomrom gombostüfejnyire ugrik Garen hangjára. Levegőért kapkodok, karmolok, rúgok, ahogy csak bírok. Félkézzel elenged, hogy visszakézből arcon csapjon. A szemem belekáprázik, fehér foltokat látok, miközben leránt az ágyról, és a földre dob. Eszeveszetten a falhoz evic- kélek, mert nem tudok máshová menekülni. A nappaliból nyíló ajtóból egy fénypászma éppen az arcára esik annak, akitől a legjobban félek a világon. A megszokott ropogós inge és élre vasalt nadrágja helyett Garenen koszos tréningnadrág és szakadt póló van. A haja annyira szétáll, mintha direkt összeborzolta volna. Olyan undorító testszagot áraszt, mintha egy agyonizzadt, mocskos edzőcipő lenne a szobában. Újra támad. Gyorsan felemelem a lábam, és egy féloldalas rúgással a térdhajlatán találom el. A lába megbicsaklik, ő meg lezuhan a földre. Felordít fájdalmában, és törzsét felém rántva szembenéz velem. A rémület jéggé dermeszt, amikor meglátom a feneketlen dühöt a szemében. Hiába kapálózom, leszorít a földre, és ráül a hasamra. Jól irányzott ütéseket mér a bordáimra, a rekeszizmomra, hogy egy darabig nem kapok levegőt. Miközben levegő után kapkodok, a fejemet többször a padlóba veri. Ekkor abbahagyom a harcot. Hogyan is szállhatnék vele szembe? A súlya majdnem negyven kilóval több, mint az enyém. Milyen ostoba vagyok...

Lemászik rólam, miközben izzadság csorog az arcán. - Több eszed lehetne, kurva. - Arcon köp, miközben visszahanyatlom a padlóra, feladva a reményt. Az ágyamhoz megy. Felkap egy húsvágó kést az éjjeliszekrényemről, amit nyilván már korábban odarakott. Gonosz vadsággal elkezdi felszabdalni a matracomat, az ágyneműmet. Szorosan a falhoz lapulok, fáj mindenem, és nem jön szó a számra. A gyomrom felkavarodik. Nem tudok sikítani, és moccanni sem tudok. Ez az egész nem lehet igaz, ez csak egy lidérces álom. Ó, ugye, csak egy álom...? Ahogy a rémisztő pusztítást nézem, a tudatom mélyéről szörnyűséges érzések támadnak fel, és szorítják vasmarokként a szívemet. Ezt már egyszer megtette velem. Ahányszor a kés újra meg újra lecsap, annyiszor rándulok meg egész testemben. Eszembe jut Booker, és a szívem már meg is szakad. Azok után, amiken átment, lesz egy újabb vesztesége; a családja után engem is el kell majd temetnie. Mert Garen nem fog életben hagyni. Bárcsak ne Booker találná meg a holttestemet... A legkevésbé sem szeretném, ha az én széttrancsírozott testemet is a lelki szeme előtt látná halálig. Van neki is épp elég keserű emléke... Garen megfordul, és felém hajítja a kést, amely egy centire áll bele a falba a fejem mellett. Miért nem a szívembe állt bele? Akkor már túl lennék az elkerülhetetlenen. Micsoda hülye voltam... Hogy hihettem el az új életet, azt, hogy elmenekülhetek előle? Micsoda agyatlan baromság! Sohasem szabadulhatok ettől a szörnyetegtől. Soha... Az utolsó reménysugár is kihuny a szívemben, ahogy magzatpózba gömbölyödöm a padlón. - Hol a pisztolyod? Ne hazudj, tudom, hogy van! - förmed rám Garen, és a pólójába törli izzadt homlokát. Nem szólalok meg, mert nem tudok. A késsel fenyegetően közelít, mégis, mintha valami köd ülne rajtam, és minden mérföldekre volna tőlem. Az iszonyat gúzsba köt, a karomat sem tudom magam elé emelni, hogy védekezzem. Ehelyett lehunyom a szemem, és imádkozom, hogy ébredjek már fel ebből a rémálomból. - Mondd meg! Most!! - üvölti. Összerándulok, közelről hallom a lába dobbanását, és várom az ütést a fejemre, de a combomba rúg. Aztán még háromszor. Még mindig nem tudok beszélni. Csak rázom a fejem, és azt mantrázom magamban, hogy „ébredj, Tess... ébredj már fel ... Garen még egy utolsót rúg belém, aztán a szűk tér másik felébe vágódik. Átforgatja a matracot, aztán az egész ágyat, hátha ott van a

fegyverem. Aztán felrúgja az éjjeliszekrényt. A zár nélküli fiók kicsusszan, és kiesik belőle a pisztolyom. Megragadja, és frusztrált dühében még rúg egyet az éjjeliszekrénybe, mire annak az egyik lába le is válik. Felém pördül, vérben forognak a szemei, és rám emeli a pisztolyt. Csak pislogni tudok, mert halálosan rettegek. - Ha legközelebb kérdezek valamit, akkor válaszoljál, kurva! - hörgi felém mély, fenyegető hangon, aztán a nadrágja övrészébe dugja a fegyvert. Kirántja a kést a falból. - Nekem ez kell! - Gúnyosan vigyorogva felránt a földről a karomnál fogva, és átvonszol a nappaliba. A bejárati ajtó felé taszít, aztán egy széket felkapva ő is odalép, és befeszíti a szék hátát az ajtógomb alá. - Ez a szék be van ide betonozva, úgyhogy ne törd a fejed azon, hogy elfutsz. - Belerúg a székbe, hogy igazolja, amit mond. A szék meg sem rezzen. Garen nekilát a késsel a kanapé felszabdalásának, ahogy az imént az ágyammal tette. Minden egyes vágáshoz hozzátesz egy szitkot arról, hogy én hogyan tettem tönkre az ő életét. - Miattad mindent elvesztettem - mondja, és hosszan felhasítja a kanapé hátát, amiből kibuggyan a tömőanyag. Aztán csak szavakat ordít: - Önző... Lotyó... Semmirekellő... Tudatlan liba... - Mint aki magát hergeli, egyre fékevesztettebben dúlja az otthonomat. A kanapé után áttér a fotelra. Még jobban nekidőlök a falnak, mintha bele akarnék olvadni. Bárcsak eltűnhetnék a túloldalon... Ez a lidércnyomás sohasem fog véget érni! Sohasem szabadulok meg ettől a dühöngő őrülttől. Magamba próbálok visszahúzódni, és úgy figyelek, mintha ez az egész nem is velem történne, mintha csak egy filmet néznék a moziban. Egy iszonyatos, perverz filmet, aminek már nagyon várom a végét. Ám még csak most kezdődik... Garen felegyenesedik, és lihegve néz körbe az apró helyiségben. Amikor a pillantása a konyhára téved, felcsillan a szeme, mint egy gyereknek, aki először látja meg a karácsonyfát. - Fogadjunk, hogy totális benne a káosz! - mormolja felvillanyozva. Szinte odafut a konyhaszekrényhez. Mielőtt kinyitná az ajtókat, összerezzenek, mert ledobja a fegyvert a pultra. Aztán hátravetett fejjel röhög, mint akit csiklandoznak. - Úgy tudtam! Ugyanolyan nyomorék lúzer vagy itt is... Elkezdi rendezni a konzerveket, papírdobozokat nagyság és szín

szerint, miközben vérfagyasztóan kacag. Elment az esze. Tökéletesen be van csavarodva! Összegömbölyödöm, minél kevesebbet lásson, üssön belőlem, a térdem a mellembe nyomódik, két karommal átfogom a fejem, a fülem, ne lássak, ne halljak, miközben mélységes elkeseredés köti gúzsba mindenemet. Előre-hátra himbálózom, és magamban, némán imádkozom, hogy ha eljön az ideje, minél gyorsabban végezzen velem. Amikor végzett a rámolással, engem is odavonszol a konyharészbe, és belök a tűzhely melletti sarokba. - Tessék, így kell kinéznie egy normális konyhaszekrénynek. - Eltűnik a hangjából a gúny, csak a szimpla utálat és gyűlölet marad. Benyúl a polcra, és egyetlen mozdulattal kisöpri, ami ott van. A dobozok, zacskók szanaszét repülnek, néhány rám esik, de szinte nem is érzem. Az edényes rész következik: kimarkol egy halom tányért, és levágja a pultra, hogy néhány hallhatóan el is törik. Módszeresen kiüríti az összes felső szekrényt, gondosan egymás mellé halmozza az edényeket függetlenül attól, hogy töröttek-e vagy sem. Hozzám lép, és a hajamnál fogva felránt a földről. - Micsoda stílustalan szénaboglya... - minősíti a hajamat, és megránt. Hanyatt esem, rá a szétvagdosott kanapéra. A rugók a hátamba, combomba vájnak. Mozdulatlanul ülök. - Ne menj sehová - horkan fel nevetve, és felkap egy vasserpenyőt a mosogatóból. A pultra tett tányérokat kezdi vele apró darabokra törni. Éles szilánkok röpdösnek mindenfelé mint megannyi szúrós hópehely, néhány az arcába vágódik. Ám Garennek, a bekattant mániákusnak, aki mintha valamiféle küldetésen volna, arcizma sem rezdül. Másodperceken belül a porcelánok, amik egykor Booker nagyapjáé voltak, millió darabban hevernek. Aztán a pult másik végében felhalmozott poharak következnek. Egyetlen lendítés a serpenyővel, és végük. Dühöngése következő áldozata a pisztoly, amit felkap a tűzhely mellől, és a halom törött üvegcserépre helyezi. Előkap valahonnan egy kalapácsot - nyilván magával hozta -, és módszeresen püfölni kezdi vele a fegyvert. Kifulladva megáll, felemeli két ujja között az összeroncsolt pisztolyt, amelynek immár csaknem lapos a csöve. - Ezt már aligha fogod tudni használni. - Unottan lehajítja a padlóra. Láthatóan fel sem fogja, mennyire abszurd, amit mondott.

Magam alá húzom a lábamat, miközben reszketek egész testemben. A szemem szorosan behunyom, amikor odaugrik elém, megragadja a pizsamát a vállamon, és talpra ránt. A teste forrósága hullámokban megmegcsap. - Kérlek, ne csináld ezt - suttogom reszkető hangon. - Mit ne csináljak, Terese? - A keze kígyóként a derekamra csúszik, és magához ránt. - Ne tegyem tönkre az életedet, ahogy te tönkretetted az enyémet? - Rossz lehelete az arcomba csap. - Mindent elvesztettem! Graft kirúgott, mondván megbízhatatlan vagyok, mentálisan kiegyensúlyozatlan. Szerinte a mániám, hogy megtaláljalak, veszélyezteti az érdekeit. - Az állkapcsa megfeszül. - Tudhattam volna... Azok után, hogy mi mindent tettem érte... A pióca... Az ember nem bízhat meg egy politikusban sem. - Kérlek, ne... - esedezem, miközben egyre jobban szorít. - Leromboltad az életprogramomat. Te meg az az alattomos ügyvéded! - Felnevet. - De Velasquezt már elintéztem. Megkapta, amit érdemelt. - Micsoda? - kérdezem, de minden idegszálammal azt szeretném, ha nem kapnék választ. - Úgy tűnik, valaki betört az irodájába, és felgyújtotta. Sajnos, nem tudott kimenekülni időben. Talán oda is lett kötözve az asztalhoz, ki tudja... - Vállat von. - Soha senki nem fogja megtudni, mert szénné égett. A hatóságoknak legfeljebb a foga után sikerül majd azonosítaniuk. - Megölted! - Már a gondolattól is rosszul vagyok. Michael Velasquez a barátnőm apja, aki nemcsak sikeresen elválasztott Garentől, de mindenben segített, hogy újból talpra tudjak állni. - Ti ketten tönkretettétek az életemet,Terese. Meg kellett tanítanom kesztyűbe dudálni. Most pedig te vagy soron. Tudatára ébredek, hogy egy komplett elmebeteg arcába nézek. Kérlek, ne tedd ezt! Akkor mi lesz az elnökségről szőtt álmaiddal? Nem mintha ez még benne lehetne a pakliban, de nem jut jobb az eszembe. - Az a vonat már elment,Terese. Vége minden álmomnak, tervemnek, vágyamnak. Mindennek vége. - Hátralök, a fejem a falnak csapódik. - Úgy tűnik, Graft hazugságokat terjesztett rólam a kapcsolatain keresztül. Most már egy politikus sem alkalmazna. Minden álmom szertefoszlott. – Belebök mutatóujjával a mellem közé. - És

mindez... - Újabb bökés. - Miattad. - Újabb bökés. - Sajnálom - mondom, és megpróbálok úrrá lenni a hangom remegésén. - És ho... hogy találtál meg? - Ó, az színtiszta mázli volt. Éppen a fogásznál ültem egy fogfehérítésre várva, amikor a kezembe került a USA Today. Volt benne egy elég érdekes cikk a lerobbant régiók újraélesztéséről, és ebben a cikkben mit látnak szemeim? Hát éppen ki más, mint az én kis feleségem feszít ott, a New York állambéli Rómában valami puccos hotel megnyitóján. Megint belemarkol a hajamba, megcsavarja, és hátrarántja a fejemet. - Először nem voltam benne biztos, hogy téged látlak. A sötét haj megzavart. Meg az is, hogy mit keresnél ennyire északon. Soha meg sem fordult volna a fejemben, hogy ennyire hideg helyet választasz magadnak, amikor utálod a hideget. Ez jó húzás volt. - Most oldalra rántja a fejemet. - Jobban néztél ki fekete hajjal. - Garen, nem felejthetnénk el a múltat, és... Közbevág, és úgy folytatja, mintha nem is hallana. - A cikkben a tulaj, valami Wayne Bushman egy csomót ömlengett valami Gatto nevű ügyvédféléről, aki segített neki beindítani a vállalkozását. - Még jobban nekiszorít a falnak, alkarját a torkomnak nyomja keresztben. - Először azt gondoltam, hogy nem, ez nem lehet Terese, aztán a tag megemlítette, hogy Gatto a titkárnőjével, Tess Bennett-tel jött hozzá a NewYork-i Port Fare-ből, hogy részt vegyen a megnyitón. Akkor már tudtam. Mondd csak, nevet változtattál, vagy férjhez mentél megint, hogy megszomoríts egy újabb, jobb sorsra érdemes fickót? - Nevet változtattam. - Soha nem is gondoltam azokra a fotókra az országos lapban. Egyetlen apró hiba, és mindennek vége. - Garen, nem válhatnánk el békében? Egy olyan sikeres és jóképű férfi, mint te, megkaphatja bármelyik nőt, akit csak akar. Nem vagy rászorulva, hogy egy ilyen szerencsétlenhez ragaszkodj, mint én. Az alkarját még jobban rászorítja a torkomra. - Látom, hogy te már továbbléptél. Láttam az enyelgésedet az ajtóban azzal a gazember ügyvéddel. - A fejem könnyűvé válik az oxigénhiánytól, lassan elkezdek lefelé csúszni. Garen elenged, mire térdre esem, és köhögni kezdek. Felröhög. - És mondd, hogy tetszett a karácsonyi üdvözlőlapom? - Milyen lap? - nyögöm ki két köhögés között. - Hát, elég ügyesen intéztem, nem mondom. Magazinokból vágtam

ki betűket, és összeraktam, majd felragasztottam őket. Ahogy a sorozatgyilkosok szokták, nem gondolod? – A szétnyomorított kanapé karfájára ül. - Az tőled jött? - nézek rá döbbenten, mire rátarti vigyor ül ki az arcára. - És most meg akarsz ölni, igaz? - Nem azonnal, előbb még szórakozunk kicsit. - Feláll, kimegy a konyhába, és kalapáccsal a kézben tér vissza. Felsikoltok, és a falhoz lapulok. - Ne hisztizz - kuncog. - Ezt nem neked szántam. - Felemeli a kalapácsot, úgy tartja, ahogy egy baseballütőt szokás, és a falba vágja. Két ütés, és már egy méretes lyuk tátong a lakókocsi falán. - Na, erről van szó - bólint elégedetten, amint megszemléli a lyukat, és ami mögötte van. Benyúl, megrántja a belső borítást, mire egy nagy darab leszakad, és feltárul a mögötte lévő rácsszerkezet. - Na, majd ezzel később foglalkozom, miután kicsit móresre tanítottalak. Talpra ránt, és átvonszol a konyhába az üvegcseréppel borított padlón. Érzem, ahogy a darabok felsebzik a talpamat. Felkap egy éles kést, azt, amelyiket korábban ledobta a földre, marokra fogja pár hajtincsemet, és nyiszitelni kezdi a késsel. Fáj a fejbőröm, ahogy húzza a hajamat a késsel, de nem akarom megadni neki azt az örömet, hogy ezt kimutassam. Az arcom rezzenéstelen marad, miközben a hajam nagy fürtökben hull le a padlóra. - Lám, lám, mit mondtam én annak idején a hosszú hajról? Megveregeti a fejemet, mintha egy kutya volnék. Nem válaszolok. Amikor végzett a hajammal, a kés hegyét a pizsamafölsőm alá csúsztatja. Behunyom a szemem, és már várom, mikor hasít belém a fém. De nem ezt teszi, hanem levágja rólam a pizsamát. - Mielőtt megölnélek, megjelölném a területemet, ha érted, mire gondolok... - Kuncogva örül a vulgáris hasonlatnak. - Azt akarom, hogy az én arcomat lásd magad fölött, mielőtt meghalsz. - A nappali padlójára lök, a lyuk alá, amit az előbb csinált a falba. - Először is a büntetésed következik. - Kioldja, és lerántja a nadrágszíját. A surranó hang, amivel kijön az övtartóból, olyan, amit az ember sohasem tudna elfelejteni. Ha életben maradna... Lehunyom a szemem, és magzatpózba gömbölyödve várom a verést. - Nyugi, lazíts. Ez a rész még nem lesz olyan rossz, mint ahogy megérdemelnéd. Azt akarom, hogy teljesen magadnál legyél, amikor

végre a nagy finálénál tartunk. A szavai ellenére alaposan elver, miközben elmond mindennek, de azért ez közel sem annyira durva, mint ahogy a múltban tette nem is egyszer. Nem is izgat már, hiszen lassan lemondok arról, hogy valaha is kiszabadulhatok a markából, és egyszer még boldog lehetek az életben. Összegömbölyödöm olyan kicsire, ahogy csak tudok, és már nem érdekel, hogy mennyire fáj. Már csak meg szeretnék halni, mert csak ez az egy módja maradt a menekülésnek. A verés után következik a testem - meg a szívem, a lelkem meggyalázása. Amikor végre lekecmereg rólam, az arcom a szőnyegbe nyomja, aztán elővesz félredobott farmerjából egy pár bilincset. Megragadja a karomat. Azt hiszem, meg fog ütni megint, de nem - a falhoz húz, és ráteszi a bilincset a jobb csuklómra, a másikat pedig először átbújtatja a feltépett falon feltáruló vasrács résén, majd a másik csuklómra kattintja. Ahogy ott fekszem mezítelenül, a lakókocsi merevítő rácsszerkezetéhez bilincselve, összeszedegeti a ruháját, és elindul a fürdő felé. A válla fölött odaveti: - Ne menj addig sehová, amíg le nem mosom magamról a bűzös mocskodat. Remegni kezdek, de már nem is tudom, hogy a hidegtől vagy a félelemtől. Észlelem, hogy felkelt a nap. Túléltem az éjszakát, amit nem gondoltam volna. Kimerülve lehunyom a szemem, és érzem az arcomon legördülő könnyek csiklandozását. Talán elaludhattam, vagy elájultam, mert a következő pillanatban arra riadok, hogy Garen teljesen felöltözve áll a lakókocsi ajtajában, és lepedőket meg törülközőket csavar össze kötélszerűen, csíkokba. - Jó reggelt, jól aludtál? - Magában kuncogva lerakja a csíkokat a nappali bejárati falához, alulra. - Azt szeretnéd tudni, hogy mit csinálok, ugye? Megmondom neked, Terese. Beszéltél már olyasvalakivel, aki csúnyán összeégett? Felpattannék ülésbe, de elfelejtem, hogy a bilincs fogva tart. Nagyon nem jó irányba kanyarodtunk... - Én már beszéltem ilyennel. Azt mondta, hogy szörnyű volt. Legalábbis egy darabig, mert amikor már elég mélyre hatolnak a lángok, akkor az idegek elhalnak, és már nem érzik a fájdalmat. Leguggol összevert, meggyalázott testem mellé. - És végig fogom nézni, ahogy elégsz, legalábbis addig a pontig, amíg szenvedsz. - Te megőrültél - sziszegem felé. - Komplett elmebeteg vagy!

- Igen, ezzel jár, ha az ember álmait széttörik. - A homlokomra csap a tenyerével. - És ha megbocsátasz, most dolgom van, be kell táblázzak pár ablakot. - Kimegy a lakókocsiból, és kisvártatva egy szerszámosládával tér vissza. Elővesz egy kalapácsot, egy csavarhúzót és egy doboz szöget. Leszerel két ajtót a konyhaszekrényről, és bemegy velük a hálószobába. Hallom, ahogy kalapálja a fát. Aztán kijön, levesz még két ajtót a szekrényről, és bemegy velük a másik hálószobába. - Tessék, így már biztosítva van, nehogy kijuss a lakókocsiból, ha netán mégis kiszabadulnál valahogyan a bilincsből. - A bejárat körüli lepedőkre és törülközöcsíkokra mutat. - Ahogy látod, itt lesz egy szép kis tűzfal, amitől nem tudsz majd kiszaladni. Úgyhogy jók vagyunk. Kimegyek, és meggyújtom a lepedőket, úgyhogy nekem már megvan a menekülési útvonalam. - Olyan büszkén mosolyog, mintha valami nagyon jót cselekedne. Aztán valahonnan előkerít egy hosszúkás, kék tűzgyújtót - azt a fajtát, amivel apa is meg szokta gyújtani a grillsütőben a faszenet. - Először benzint akartam hozni, de aztán eszembe jutott, hogy úgy túl gyorsan leégne minden. Nekem nem a gyorsaság célom. Hanem, hogy szép lassú és fájdalmas legyen a halálod. Hiába rángatom a karom, a bilincs nem enged. Szerencsémre a lepedők nem nagyon akarnak tüzet fogni. - Talán egy kicsi gyorsítófolyadék mégsem árt. - Kikocog a fürdőszobába, és egy üveg színtelen körömlakkal és egy lemosóval tér vissza. Utóbbiból ráönt kicsit a tőlem legtávolabb lévő lepedőre. - Húha, ez meg túl sok horkan fel nevetve, és széttapossa a fellobbanó lángokat. Előveszi a kalapácsot, lecsapja a körömlakkos üveg tetejét, és szétkeni a tartalmát az egyik törülközőn, majd a lemosófolyadékot óvatosan szétlocsolja a lepedőkön. - Látod ezt az ablakot? - kérdi, és lerántja a függönyt a bejárat melletti ablakról. - Amikor már itt túl forró lesz a helyzet, majd odakintről nézem a műsort. - Garen, ne csináld ezt, kérlek! - fogom könyörgőre. - Van pénzem a bankban, ha akarod, mind neked adom, aztán még többet is küldök minden hónapban, amíg talpra nem állsz. Odarohan hozzám, és hasra fekszik, hogy az arcommal egy vonalban legyen az arca. - Még mindig nem érted? Ez a bosszú azért, hogy tönkretetted az életemet, az összes tervemet. Nem tudok addig megnyugodni, amíg meg nem fizettél mindenért, és nem vagy két

méternyire a föld alatt! Felfogtad? - Szinte vicsorít dühében. - Ha mégis valami csoda folytán életben maradnál, addig járok majd a nyomodban, amíg nem sikerül eltakarítani a Föld színéről. Nem fogok megállni, amíg ezt el nem érem. - Feláll, belerúg a hasamba, közben pittyen egyet a laptopom - üzenetem érkezett. - Leveled jött, vagy mi. - Könnyed mozdulattal felkapja a laptopot a padlóról, amit már régen földhöz vágott. Hihetetlen, hogy még működik. - Lám, lám, a szeretődtől jött. Felolvasom neked. - A fejem mellé áll. - „Hé, álomszuszék, remélem, már fenn vagy!‖ - Szinte hallom Booker hangját Garené helyett. - „Már úton vagyok, hozok reggelit: vega croissant-t meg egy kis rendes forró csokit. Mindjárt ott vagyok, úgyhogy jobb, ha felöltözködsz.‖ Garen visítva emeli a feje fölé a laptopot, és nekivágja a falnak. Hát már sohasem lehet egy nyugodt percem, amikor senki sem köp a levesembe?! - Belerúg a combomba, aztán a falat kezdi verni az öklével. - Igyekeznem kell, életbe lép a gyorsított változat. - Mocskos szidalmakat köpködve a maradék körömlakklemosót is szétlocsolja, és még megtetézi egy üvegnyi takarítószerrel, amit a mosogató alatt talál. Meggyújtja a szélső lepedőt, és a tűz harsogva feltámad. Az ajtót rögzítő széket többszöri rúgásra tudja csak kimozdítani a helyéből. Kinyitja az ajtót, kilép, és a küszöbön állva meggyújtja a törülközőt. A felcsapó lángon át nézek rá. - Ne felejtsd el, kurva, ha ezt túléled, levadászlak! Megfizetsz mindenért! - Rögzíti a zár nyelvét, majd becsapja az ajtót. Az oldalamra fordulok, ahogy a füst egyre vastagabban, egyre fojtogatóbban kavarog. A maradék függöny is lángra lobban. A tűz gyorsan terjed, már a konyha is ég. Az egyre mohóbb lángok tánca közepette behunyom a szemem, és arra gondolok, hogy igen, végül Garen nyert. Mindig is sejtettem, hogy ez lesz a végzetem.

Tess utcájához érve bekanyarodom jobbra, amikor egy őrült száguld ki onnan egy kék Ford Fusionban. Lényegében leszorít az útról, majdnem belenyomódom a szegélyen emelkedő hófalba. - Idióta! - Az út még mindig jeges-havas a kora hajnali hóvihar nyomán. Remélem, Tess még nem nézett ki a lakókocsiból, és nem keseredett el nagyon. Szorítom a kormányt, mert csúszkál a kocsi rendesen. Friss keréknyomokat látok a lakókocsi előtt, és lábnyomokat is a hóban a lakókocsitól az út felé, mintha valaki most ment volna el tőle. Hát ez fura. - Az autóját legalább tízcentis hó borítja, tehát nem az ő nyoma. Amúgy is túl nagy lábnyomok... Nagyot nyelek, ahogy visszajön az emlék, amikor korán reggel hazaérve a fiújával kaptam rajta Nikkolynnt az ágyban, és ez nem is volt olyan nagyon régen. Ahogy a lábnyomokra bámulok, valami viliódzó karácsonyi fényt látok tükröződni a hóban, amely a lakókocsiból jön. - Nyugi, Gatto,Tess szinte szóba sem áll senkivel. Nem csap be. Lerázom magamról a rossz érzéseket, és felmegyek az ajtóhoz vezető pár lépcsőn. Csak akkor látom, hogy a villódzás nem karácsonyi égőtől van, hanem tűz miatt. A lakókocsi kigyulladt! Pánikba esve rángatom az ajtót, de nem enged. Rémület markolja meg a belsőmet. Hátrahajolok, majd kétszer belerúgok az ajtóba, mígnem végre enged. Azonnal kicsapnak a lángok az ajtókeretből, úgyhogy hátrébb kell ugranom, bele a hóba. Előkapom a mobilomat, hívom a 911-et, kérek rendőrt és tűzoltót, miközben lerángatom magamról a kabátot. - Tess! - ordítom a nevét többször is, miközben elrakom a telefont.

Nem válaszol. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy még sincs odabent, elment, és az ő nyomait láttam. Odanézek, és tudom, hogy nem, ez nem ő volt... Hányinger tör rám, amikor ráébredek, hogy talán most odabent van. Bekémlelek a lángokon át. A szívem majd’ megáll, amikor odabent valakit látok a padlón feküdni, a túlsó falnál. Tess az! Szerencsére a lángok inkább az ajtóban tombolnak csak, hozzá még nem értek el. A fejemre borítom a kabátot, és beugrom a lakókocsiba a lángokon át. Közben imádkozom, nehogy túl késő legyen... A füst csípi a szememet pislognom kell tőle -, és marja a torkomat. Térdre esve mászom oda, ahol Tess fekszik mezítelenül. Hosszú, vörös csíkok éktelenkednek az arcán, a bal szeme be van dagadva. Gyönyörű, vörös haja le van vagdosva, teljesen összevissza. Ó, ne... Kérlek Istenem, ne végy el tőlem megint valakit, akit szeretek! Megrángatom a bilincset, de nem enged. A kabáttal letakarom Tess arcát, és előveszem a Glockot a lábszártartóból, hogy szétlőjem a rácsot. Háromszor kell tüzelnem, mire ki tudom venni a bilincsek összekötő láncát a rács résén. Tesst felemelem, és magamhoz szorítom. A tűz a lakókocsi bejárati oldalának teljes szélességében tombol, és már a konyhában is. Az orromat és a számat felemelt vállamhoz szorítom, és berohanok Tess-szel a hálóba. Ki kell jutnunk innen az ablakon át. De nem lehet, valaki szekrényajtókat szögeit a háló mindkét ablakára. Mi a fene...? Berohanok a fürdőbe. Tesst leteszem a zuhanyfülkébe, és elindítom a meleg vizet. Előveszem a mobilomat, és megint hívom a 911-et, közben lerántom amárzuhanyfüggönyt, és megpróbálom betömni vele az ajtó alatti rést, hogy ne jöjjön be több füst. - Gatto kapitány vagyok a városiaktól - szólok bele megszokásból. Még több tűzoltót, rendőrt kérek, és mentőt is. - A fürdőszobába szorultunk a lakókocsi túloldalán. Az ablakon kilógatok egy sárga inget. Kell majd a feszítő, hogy ki tudjunk jutni - magyarázom a diszpécsernek. Közben letépem az ingem, és a húszcentis szellőzőablakon át kidugom a felét. Az ajtó oldalán és tetején füst gomolyog befelé. Felkapom Tesst, és mellé lépek a zuhanyfülkébe. A vízsugarat kifelé, az apró helyiség közepe felé irányzóm. Szorosabban magamhoz ölelem Tesst. - Tess, kérlek, ne add fel, küzdjél, maradj velem! - Felnyög a karjaimban. - Ki tette ezt veled? Ismered, vagy egy idegen volt?

- Garen - suttogja. A szemem tágra nyílik. - Megtalált? De hogy? - Kérlek, Booker, hagyj meghalni! Már nem bírom ezt tovább... Nem megy... - A szeme fennakad, és elájul. - Nem! Harcolunk, nem adjuk fel! - mondom emelt hangon, mert a szirénázás már nagyon erős. - Ebben már ketten vagyunk, Tess. Melletted vagyok, már nem vagy többé egyedül!

Tess

agya mellett ülök, és küzdők a pánikroham ellen. Muszáj megőrizni a hidegvéremet. A sérülései, bár nagyon durvák, megsem olyan veszélyesek, mint elsőre gondoltuk. Tess orra alá oxigéncsövet raktak, a karjába infúziót kötöttek. – Rendbe fog jönni - nyugtatgat Cole, miután Tess megkapta a szobát és az ellátást. - Fizikailag talán, de lelkileg... - A két tenyerem közé fogom Tess kezét. - Azt kérte, hogy hagyjam meghalni. - Nagyon súlyos, ami az elmúlt órákban érte, Booker. De amint túljut egy bizonyos időn, meg fog gyógyulni lelkileg is. - Cole megszorítja a vállamat, és kimegy. Tess felnyög néhányszor, és az orra alatti csövet huzigálja. Amióta bejöttünk, még nem nyitotta ki a szemét. Három órán keresztül járkálok le és föl. Várom, hogy felébredjen. Amikor már nem bírom tovább, fölé hajolok, és a számat a homlokára nyomom. - Szeretlek, Tess. - A fejemet a takarójára hajtom, és úgy maradok, meg sem moccanok. Egy idő után azt érzem, hogy Tess keze lassan végigsimítja a hajamat. Egyből felülök. - Hogy érzed magad? - A kezembe veszem a kezét. Megpróbál beszélni, de csak köhögni tud. Felállók, és a szája elé tartom a kis rózsaszín poharat a szívószállal. Mohón iszik. - Köszönöm - mondja reszelős hangon. A kezét a torkára simítja, mintha le tudná törölni róla, ami odabent van. Nagyon sok füstöt szívtál be. Egy darabig ilyen lesz a hangod magyarázom. - Jól vagy? Nem égtél meg, ugye? - suttogja, és eltorzul az arca a fájdalomtól. Fürkészően néz rám.

- Nem. A kabátom megperzselődött, de semmi bajom. - Könnyek szöknek a szemébe. - Most már biztonságban vagy, Tess. - Óvatosan megtörölgetem sebes arcát. A vörös csíkok megsötétedtek. - Nem, sohasem leszek már biztonságban. Garen megfogadta, hogy ha túlélem, levadász engem, és befejezi, amit elkezdett. - Az arca eltorzul a kíntól, és megint köhögnie kell. - Miért nem hagytál meghalni? Én már nem bírok így élni. Belefáradtam, elegem van, Booker. Nem akarok többé menekülni, nem akarok többé félni. Elegem van abból, hogy egyedül küszködöm. Feladom. - De hát nem vagy többé egyedül! Szeretlek, és melletted leszek! fogadkozom. Megrázza a fejét. - Garen uralni akar, hatalmat gyakorolni felettem. Azt akarja, hogy gyáván összeomoljak, és a lábához esve nyüszítsek. Nos elérte, amit akart. Győzött. - Tess, kérlek, ne add fel! - A számat a kézfejére tapasztom, és visszanyelem saját félelmeimet. - Majd együtt győztesen túljutunk mindezen. Két tenyerébe fogja az arcomat. - Annyira szeretlek - suttogja. - De nem fog menni... - Kérlek... - esedezem tovább, mikor kopognak az ajtón. Cole lép be. - Szervusztok - mondja, és letesz egy tabletet Tess ágya végébe. Hogy vagy,Tess? - Megvagyok - mondja Tess komoran. - Szeretném meghallgatni a tüdődet, hogy ellenőrizzem, mennyire tisztult ki. - Tess bólint. Colé a hátára teszi a sztetoszkópját, és figyelmesen hallgatja Tess lélegzetvételét. Aztán a szemét is megnézi. Most már jobb. Az oxigént is elhagyhatjuk. De előbb ellenőrizzük a véroxigénszintedet, hogy biztosra menjünk. - Tess elnéz Cole mellett, valahová a messzeségbe, és vállat von. - Akarsz még vizet? - kérdezem, mire megrázza a fejét. - A betegnyilvántartás számára át kell tekintenünk a korábbi orvosi beavatkozásokat, betegségeket, Book. Mint tudod, a betegjog előírja, hogy ezt négyszemközt... - magyarázza Colé, de Tess megállítja. - Booker maradhat - mondja. - Tess, néhány nagyon intim dolgot kell megbeszélnünk figyelmezteti Colé, és felveszi a tabletet. - ... maradhat — szögezi le Tess még egyszer.

- Ahogy akarod. - Cole kivesz egy tabletceruzát a felső zsebéből, és kicsit dolgozik vele az elektronikus betegnyilvántartáson. Aztán elsorolja Tess jelenlegi orvosi státuszát, és megjegyzi, hogy maradéktalanul meg fog gyógyulni. - Főként sebeid vannak, és néhány zúzódásod. Meglepő módon a sebesüléseid enyhébbek, mint a fickó szándéka volt. - Nem lep meg. Azt akarta, hogy teljesen a tudatomnál legyek, amikor felgyújtja a lakókocsit, és szenvedjek, amikor élve eléget - közli Tess szárazon. Cole meg én egyformán kővé válunk. Egymásra nézünk. - Ezt mondta? - Tess bólint. Cole halkan úgy kezd káromkodni, ahogy azt még sohasem tette, pedig már sok éve ismerem. Az ablakhoz megyek, és kinézek, nehogy azonnal elrohanjak megkeresni és megölni Garent. - Sikerült némi DNS-t begyűjteni a szexuális erőszak nyomán. Ami segíthet elkapni. - Cole megint a tabletet ütögeti a ceruzával egy darabig. - És most tekintsük át, mi minden volt veled eddig orvosilag. A röntgen sok régi törésnyomot mutat. Lássuk csak: érintett a bal kulcscsontod, a koponyád többször is berepedt, és bordatörésed is volt jó pár. A lépedet eltávolították. - Cole felpillant. - Azt remélem, hogy volt valaha egy súlyosabb autóbaleseted. - Nem volt. Ez mind Garen műve, és még a májam is megsérült, meg volt még egyéb belső sérülésem is - mondja Tess. - Garen műve mind? - Alig bírok uralkodni vulkánként feltörni akaró dühömön. - Igen. - Hogyhogy nincs még börtönben? - Komolyan kérded? - Tess rám néz, és most először hallom az élet egy szikráját éledezni a hangjában. - Volt egy távoltartási végzés ellene, de hát az is, meg a többi is egy vicc. Van fogalmad róla, hogy a bíróságok milyen keveset tesznek a családon belüli erőszak ellen? A bűnözőknek több joguk van, mint az áldozatoknak. Lehajtja a fejét, és öntudatlanul tépkedni kezdi a takaró csücskéből kiálló szálat, miközben fakó hangon sorolja a gaztetteket, amiket Garen elkövetett ellene, és amikért végül elmenekült tőle. Nem részletezi, nem színezi drámaian a történteket, csak általában elsorolja a legegyszerűbb szavakkal, ami érte. Rúgás, ütés, efféle, de ez nekem már elég ahhoz, hogy vörös ködbe boruljon előttem minden. - Remélem, akkor letartóztatták, amikor először kórházba kerültél

miatta! - néz rá Cole értetlenül. Én csak arra tudok gondolni, mikor mehetek már megkeresni és kinyírni azt a gazembert. - Hát, végül igen. Kezdettől fogva azt állította, hogy valaki betört a házunkba, és ez a rabló támadott meg engem is. Először nem emlékeztem mindenre tisztán, de rögtön tudtam, hogy hazudik. - Kicsit felnevet, rekedtesen, majd a nevetése köhögésbe fullad. Cole vizet ad neki. Iszik egy kicsit, aztán folytatja. - A kórházban éjjel-nappal mellettem volt, felépítette az alibijét, közben eljátszotta az odaadó férjet. - Amikor egy nappal a tervezett távozásom előtt telefonhívást kapott, kihasználtam az alkalmat, és megsúgtam a nővérnek, hogy Garen miatt vagyok náluk, és nem egy ismeretlen támadó intézett el. Szerencsére hitt nekem, és úgy tett, mint aki nagyon erős altatót ad. Közölte Garennel, hogy másnapig úgy fogok aludni, mint a bunda. Amikor az elment, a nővér hívta a rendőrséget. Cole feláll. - Tess, elég erősnek érzed magad ahhoz, hogy vallomást tegyél arról, ami a lakókocsiban történt? Nagyon szeretném, ha minél előbb elkapná a rendőrség ezt a fickót. De nem sürgetlek, csak ha úgy érzed, hogy már megy. De várhatunk is... Tess vállat von. - Menj nyugodtan, és szólj nekik most. Tökmindegy.... Cole kimegy, a szemében szikrázik a harag. A kezembe fogom mindkét kezét. - És meddig volt börtönben? - Kevesebb mint tizenkét óráig - mondja. - A szenátor kimentette azzal, hogy Garen meg ő aznap végig különféle megbeszéléseken voltak együtt. Graft azt is mondta, hogy én lelkileg instabil vagyok, ami már többször okozott problémát Garennek. Még abban is mellé állt, hogy elismerte, tudott róla, hogy viszonyom van valakivel. A fogamat csikorgatom, nehogy üvöltsék. - Miért tesz ilyet egy szenátor? - Garennek volt valami a kezében, amivel zsarolhatta - vonja meg a vállát Tess megint. - Garen csak azért ment bele végül a válásba, mert fantasztikus ügyvédem volt. Michael felbérelt egy magándetektívet, és bizonyította, hogy mindketten belekeveredtek valami maffiával kapcsolatos ügyletbe. Michael megegyezett Garennel, hogy nem veri nagydobra, amit a nyomozó talált, és cserébe Garen nem támaszt akadályt a válás elé. - Remélem, a görény elfogadta az ajánlatot - morgok.

- De ez az ügyvédem életébe került. - Tessnek könnyek gyűlnek a szemébe, de aztán gyorsan pislogni kezd, és folytatja - Garen azt mondta, hogy felgyújtotta Michael irodáját, és élve elégette. Büntetésből, így mondta. Nagy önuralommal visszafogom magam, hiszen Tessnek most szüksége van valakire, akinek elmondhatja a sok szörnyűséget, amit átélt. Aki csöndben meghallgatja, és nem dühöng, ordibál, mint egy elmebeteg. A kezét a számra szorítom. Nem reagál. Nem is néz rám, de a kezét azért nem húzza el. Rezzenéstelenül egykedvű. - Gondolom, a válás után elrejtőztél, mert féltél, hogy utánad megy. - Fél évig semmit sem hallottam felőle, és azt hittem, hogy kész, vége a lidércnyomásnak. Aztán egy napos délután éppen az apám kertjét ástam, hogy apa palántázhasson. - Tess hirtelen felül. - Garen egyszer csak megjelent, kötéllel a kezében, bosszúszomjasan. Anya meghallotta, kijött a házból egy töltött pisztollyal, és kiutasította. Az anyám gyűlöli a fegyvereket, mégis ott állt, és egyenesen ráfogta Garenre. - Egy pillanatra lehunyja a szemét. - Megütötte az anyámat, őt ez váratlanul érte, és nekiesett a ház falának. Én bepánikoltam, felkaptam egy ásót, és fejbe vertem vele Garent. Egy nagy vértócsa lett alatta, azt hittem, megöltem. Akkor odafutott az apám is, rápillantott, aztán hívta a bátyámat, aki rögtön elvitt egy női menedékházba. - Tess szorosabbra húzza maga körül a paplant, mintha az megvédené. A hajamba túrok, és az ablak meg az ágy között járkálok nyughatatlanul, a fogamat csikorgatva. Ha egyszer elkapom ezt a disznót, akkor két kézzel fogom széttépni. Frusztráltan dörgölöm meg az arcomat. - Azóta nem is láttam a családomat. Nem mertem kapcsolatba lépni velük, hátha Garen valahogy a nyomomra jut. - Most kicsordul a könnye. - A menedékhelyen elővettem a térképet, és kitaláltam, hová menjek. Csak hideg hely jöhetett szóba, mert Garen tudta, hogy mennyire utálom a telet, a havat, tehát tudtam, fel sem tételezné, hogy ilyen klímájú helyet választok. New York államban van a hat leghidegebbnek nyilvánított hely a top tízes listán. Azért választottam Port Fare-t, mert nem akkora, hogy az embereknek ne tűnne fel, ha egy nap nem mennék be a munkahelyemre, de nem is annyira kicsi, hogy szemet szúrnék bárkinek. - Várj, a vezetékneved...? Meg a társadalombiztosítási számod...? kérdezem. - Hogyhogy nem talált meg ezek révén?

- Vettem egy új személyazonosságot meg egy fegyvert. - Tehát a Terese Layla Bennett nem az igazi neved? - Csak a vezetéknevemet változtattam meg. Garen annyi mindent elvett tőlem, hogy legalább a két keresztnevemet meg akartam tartani, hogy legalább ennyi kössön a múltamhoz. - Felnéz rám. - A vezetéknevem Selleck. - És hogy tudd: amikor aláírtam neked egy jogi dokumentumot mint tanú, mindig a Sellecket írtam, csak úgy, hogy ne vedd észre. - Tess - ölelem át óvatosan. - Ez legyen most a legnagyobb bajunk. Cole visszajön; Tess éppen az elektromos ágy fejét hajtja le, aludni szeretne, mert az ájulás szélén van a kimerültségtől. - A rendőrség már úton van. Sajnos, még nem alhatsz el - lép Cole az ágy mellé. - El kell kapnunk azt a gazembert. - Sose kapjátok el - mondja Tess lemondóan, és lehunyja a szemét. Ez a rezignáltság csak olaj a tűzre, ami ég bennem. - Mi a vezetékneve? - kérdezem. Tess rögtön felül az ágyban. - Nem! Nem mehetsz utána. Megölne. - Alábecsülsz. Ha itt valaki meg fog ölni valakit, hát az én leszek ígérem. - Booker... - csitít Cole. - Remek, akkor meg börtönbe fogsz kerülni. Szép kis alternatíva vagy a sír, vagy a börtön... - Tess a halántékát dörzsöli, és egy nyögéssel visszahanyatlik az ágyra. - Jól vagy? - hajolok fölé, és kisimítom az egyenetlen fürtöket az arcából. - Kérlek, hogy ígérd meg, hogy nem kezded üldözni! - mondja, és megragadja az inget a mellkasomon. - Tess - csóválom a fejem én... - Ígérd meg nekem! - követeli. A családom brutális lemészárlása óta most először hazudok. Megígérem. - Felsóhajt, és elengedi az ingem. Cole szeme összeszűkül, úgy méreget. Ő persze tudja... Nyilván kiselőadást fog nekem tartani odakint, ahol Tess már nem hallhat bennünket. A fejével az ajtó felé int, de nem veszek róla tudomást. A rendőrök bejönnek - két nő, akikkel évekig együtt doldolgoztam, úgyhogy megmenekülök Cole fenyegető pillantásaitól. Tess elmondja nekik is, ami a lakókocsiban történt előző nap.

Miután még egyszer meg kell ígérnem neki, hogy nem kezdek magánakcióba az exe ellen, megadja a rendőrnőknek a volt férje teljes nevét. Készülj hát a találkozásra a Teremtőddel, Garen Johnson!

Sethet és Maggie-t a lakókocsinál várom. A nedves hamu bűze belengi a környéket. A lakókocsi teljesen megsemmisült, csak az északi oldal fémváza meredezik az ég felé. Maggie a szája elé kapja kesztyűs kezét, és elfojt egy kis sikolyt, amint kiszállva a kocsiból meglátja a roncsot. - Sajnálom, Magocska lépek hozzá, és megölelem. Megrázza a fejét. - Nem számít, ez a hely el van átkozva. Soha semmi jó nem történt itt, ebben a szörnyűségben. Már régen le kellett volna romboltatnom, és nem felújítani... Seth átfogja a vállát. - Elvitetjük a szeméttelepre, és eladjuk a helyet, ha készen állsz, hogy megválj tőle. - Helyes, éppen ideje - jegyzi meg keserűen. - Hogy van ma Tess? - Hát nem túl jól - mondom. - Feladta. Közölte velem, hogy hagytam volna inkább meghalni. - Ez most bizonyos szempontból jó - mondja Seth. - Maggie-vel ugyanis megbeszéltük, hogy odavennénk őt magunkhoz addig, amíg talpra nem áll. Hátha elfogadja a meghívást. Ez remek volna. Beszélek vele, és kipuhatolom, hajlandó-e. A biztonsági rendszeretek is megnyugtató lenne neki. Eredetileg azt terveztem, hozzám költöztetem Tesst, de mivel elhatároztam, hogy levadászom az exét, ugye, nem sokat leszek otthon. Tessnek most arra van szüksége, hogy ne legyen egyedül, és olyanok vegyék körül, akiket ismer. Mellesleg azt sem szeretném, hogy

megtudja, miben mesterkedem. Körbesétáljuk a romot. Semmi sem maradt meg. Az elszenesedett maradványok között turkálva megtalálom Tess tárcáját - mármint ami maradt belőle: a cipzárja és egy megolvadt hitelkártya. Mellette ott a pisztolya, aminek a csöve laposra van kalapálva. - Gondolom, minden Garen keze munkája itt - szólal meg Seth. Meglendítem a karom, és behajítom a pisztolyt a furgon nyitott platójára. - Hogy bírod? - Seth az arcomat fürkészi. - Meg fogom találni. Megyek és... - Maggie-re pillantok, és veszek egy mély lélegzetet. - Meg fogom találni, aztán megölöm. - Jó, aztán mehetsz a börtönbe - teszi Maggie a kezét a csípőjére. Aztán Tess majd beleszeret valaki másba, és helyetted azzal osztja meg az életét. Meg a hálószobáját - teszi hozzá jelentőségteljesen. - Hagyd a zsarukat, hogy tegyék a dolgukat, Book. - Seth belerúg egy elszenesedett göröngybe. - Eleget dolgoztunk velük, tudjuk, hogy jók. Hát, majd meglátjuk... *** A Garen Johnson utáni hajtóvadászat nem egy sikertörténet: a rendőrök egyik zsákutcából a másikba jutnak. Megtudják, hogy a fickó legutóbbi barátnője szintén rejtőzködni kényszerül, mert az életét félti. Az anyja elmondta a rendőröknek, hogy a lánya a kék foltjait és sebesüléseit mind Garen Johnson kezétől szenvedte el. És mert annyira félti a gyereke életét, még a rendőröknek sem árulta el, hol bujkál a lánya. Tess orvosi értelemben szépen halad a gyógyulásban, de lelkileg még nem az igazi - félénk, visszahúzódó, ijedős. - Jó reggelt - lépek be a szobájába, mert öt nap után, ami kicsit hosszabb az ilyenkor szokásosnál, Cole végre hazaengedi a kórházból. Orvos barátomat aggasztja Tess lelkiállapota, az a fura, rezzenéstelen egykedvűség, amibe a történtek óta belesüppedni látszik, úgyhogy odarendelt egy pszichológust is konzultációra, biztos, ami biztos alapon. Amikor beszámolok Tessnek arról, hogy Sethék szívesen látnák őt egy darabig a házukban, egykedvűen bólint, és megköszöni. - Akkor mehetünk? - Újabb bólintás, és végre mintha egy kicsit felfelé görbülne a szája széle. Átnyújtok neki egy nagy, csajos mintájú bevásárlószatyrot. - Lilah küldi, szerzett neked ezt-azt, fogalmam sincs,

mit, de őt ismerve biztosan nagyon trendi és nagyon színes... - Végre egy igazi mosoly... A szívemet a tűzeset óta markoló kéz kissé enged a szorításon. Tess eltűnik a szatyorral a fürdőben, és amikor pár perc múlva megjelenik, egy sima kék farmernadrág és egy zöld pulóver van rajta. Aztán a szatyorból előkerül egy kalap, ami tele van nagyon vidáman merész kék-zöld foltokkal. A karimáján egy nagy, rózsaszín virágszerűség csücsül. Pajkosan mosolyog rám, és a fejébe csapja. Lilah-nak tényleg nagyon jó érzéke van az efféle dolgokhoz: Tess elképesztően csinos ebben a bolondos cuccban. Felsegítem rá a kék kabátot - szintén Lilah szerzeménye -, és kimegyünk a szobából. - Van róla hír? - kérdezi Tess, aki azóta nem ejti ki Garen nevét. - Még nincs, de meg fogjuk találni. - Ki az a „mi‖? - Mármint a rendőrség - helyesbítek gyorsan. - Lilah és Cole is Sethéknél van most. Gondoltuk, egy csöndes szilveszteri vacsora jólesne most mindenkinek. - Tess nem szól semmit. Na jó, akkor jöjjön a B terv. Nem Sethék felé fordulok be, hanem a kedvenc kínai büfémhez hajtok. - Viszünk a partira kaját? - kérdezi, amint kiszállunk a furgonból. - Igen. - Azt nem mondom, hogy a parti csak kétszemélyes lesz. Rendelek neki rákos chow mient, amit imád, magamnak meg marhás chop suey-t. Amíg fizetek, Tess a falon lévő térképet tanulmányozza. Nem tudom eldönteni, hogy a sebes arcát rejtegeti a bolt dolgozói elől, vagy újabb menekülési terven töri a fejét. Egyik gondolat sem dob fel. - Csak ennyit viszünk? Nem lesz elég mindannyiunknak - jegyzi meg, mikor beszállunk a furgonba, és a zacskót elhelyezem az ülésen kettőnk között. - Főnöki döntést hoztam egy személyben - felelem, amint kihajtunk a parkolóból. - Elmegyünk hozzám egy csöndes vacsorára, csak ketten. Jó lesz így, vagy inkább menjünk Sethékhez? - Hozzád. Az remek lesz. - Megszorítja a kezem, és mosolyogni próbál, de a szeme ugyanolyan marad. A vacsorát lényegében egyetlen szó nélkül esszük meg. Még a kutya is megérzi, hogy valami nem stimmel, mert a kanapé melletti párnáján marad, és alszik, még csak nem is kuncsorog ételért. A maradékot elrakom a hűtőbe, Tess pedig kimegy a fürdőszobába. Amikor bemegyek a nappaliba, már ott ül, és a békésen fekvő Daisyt

simogatja. - Akarsz filmet nézni? Van még jó három óránk éjfélig. - Felkapom a kanapén hagyott gitáromat. - Nem tudtam, hogy gitározol. - Végigsimítja a hangszer ívelt derekát. A vállamra akasztom a hangszert; abban reménykedem, talán elő tudok csalni Tessből egy kis mosolyt. - Amíg odabent voltál - és veszettül hiányoztál, teszem hozzá magamban -, megtanultam a Laylát. - Eric Claptontól? - mosolyog. - Az apám szokta nekem énekelni, amikor kicsi voltam! - Csak az unplugged verziót tudom. - Lefogok néhány akkordot a dalból. - Az a legjobb. Játszd! - Egy kis élénkség vegyül végre a hangjába. - Hú, ez jó - jegyzi meg, amikor lejátszom a bevezető részt. - A dalszöveget is tudod? Persze, de figyelmeztetlek, nem vagyok egy nagy énekes... - Hát, majd meglátjuk - mondja, és a kanapé karfáján csücsülve várja, hogy belevágjak. „Mit teszel majd, ha egyedül maradsz, Ha senki sem vár már rád? Túl régen futsz, túl régen menekülsz...‖ Ráébredek, mennyire telibe talál minket ez a régi, jól ismert szöveg itt és most. Őt viszont, úgy tűnik, ez nem zavarja. Úgy tűnik, visszamenekült a boldog gyerekkori emlékei közé. Csöndben ül, átfogja magát két karral, és úgy figyel. „Layla, térden állva kérlek. Layla, könyörülj rajtam, édes. Layla, kedvesem, mikor adsz nyugalmat nekem?‖ Tapsol, amikor befejezem, és a gitárt levéve a nyakamból, meghajolok. - Hát ez remek volt, Booker. - Ad egy puszit az arcomra. És a többi versszakkal mi lesz? - Tényleg hallani akarod? - kérdezem, és ő bólint. Kézbe veszem megint a gitárt, pengetem kicsit, közben végigfuttatom a fejemben a szöveget. Kigondolom, hogy pár helyen

kicsit megváltoztatom, mert nem akarok sem emlékezni, sem emlékeztetni Garenre, még távolról sem... „Oda a békém egy mosolyodtól; Gyöngéd, finom szavaidtól. Beléd estem, eszem vesztem; Már azt sem tudom, hol a fent és a lent. Layla, térdre kényszerítesz. Layla, könyörögve kérlek, kérlek.‖ Nem kommentálja, hogy megváltoztattam a szöveget. Lerakom a gitárt, és magamhoz húzom őt. Halkan a fülébe dönnyögöm a dalt, miközben ritmusra hajladozunk. - Még táncolni is tudsz? - kérdezi. Naná, hogy. Nem emlékszel, amikor Seth esküvőjén táncoltál velem? - Tényleg, hogy is felejthettem el? - Még jobban hozzám simul, és a fejét a vállamra hajtja. Érzem hideg orrát a nyakamon. „Layla, kedvesem, mikor adsz nyugalmat nekem? Éljünk egy kicsit a mának, Mielőtt tényleg eszem vesztem. Kérlek, ne mondd, hogy nincs tovább, Ne mondd, hogy a szerelmünk tovaszállt.‖ - Szeretlek, Booker Gatto - mondja halkan. Megállunk, és akkor átszakad a gát. Kisírja magából az egész másfél éves szörnyűséget, amit Garentől szenvedett el. Olyan részletekbe avat be szakadó könnyein át, amiket eddig se nekem, se Cole-nak nem mondott el a kórházban. Úgy érzem, soha többé nem fogom őt kiengedni a karomból. Szinte fájnak a durva szavak, az ocsmányságok, amiket most visszaöklendez a tudatából. A gyomrom összeugrik, a kezem is ökölbe szorulna, ha hagynám. Azt sem hagyom, hogy meggyalázott anyám és húgom utolsó pillanatai feljöjjenek a saját tudatomból. Leküzdöm a kényszert, mert most Tessnek az én teljes figyelmemre szüksége van. Annyira reszket már, hogy oda kell kísérjem a kanapéhoz, hogy leüljön. - Kész, nem bírom tovább, miért nem hagytál meghalni? - A

hangja elcsuklik. - Hagynod kellett volna, hogy elégjek a tűzben. Már nem bírok tovább így élni, folyton félni. Folyton bujkálni. Mindig hátratekingetni, hogy ki van mögöttem. Tudod, milyen az, amikor halálos rettegésre ébredsz az éjszaka közepén, a legmélyebb álmodból? Tudod, hányszor aludtam úgy, hogy a pisztoly feküdt mellettem az ágyban? - Egyre vadabbul zokog, egyre jobban reszket egész testében. Könnyein át néz rám. - Mért nem hagytál meghalni? Nem bírom már. - Nem, Tess, nem adhatod fel! - Hiába törölgetem az ar cát, egyre csak folynak a könnyei. - Én itt vagyok neked, hogy segítsek, ahogy a barátaink is. - Mély levegőt veszek, hogy kordában tarthassam az érzelmeimet. A gyűlöletemet Garen iránt. Ilyen erős undort és megvetést már régen nem éreztem. Gyűlölöm, hogy bántotta Tesst, hogy ennyi félelmet plántált belé. És azért, mert elrabolta tőle az életét. - Ne hagyd, Tess, hogy legyőzzön! Szorosan lehunyja a szemét, és a mellkasomra borul. Alár megtette. Aztán még zokog egy darabig, és lassan elalszik a karomban. Én nem tudok aludni. Az eszemben egyre csak az jár, amit az imént elmondott. Szétrágja a lelkem ez a sok rémség, és nem hagy nyugodni. Garen, az aljas mocsok meg fog fizetni mindenért, amit Tess ellen elkövetett. Alég akkor is, ha beledöglöm.

Másnap reggel Booker karjaiban ébredek, ahogy elszunnyadtam éjjel a kanapén. A mellkasa egyenletesen emelkedik az alvás ritmusára. Valamikor, valahonnan kerített egy plédet, mert most be vagyunk takarva. Csöndben fekszem, mozdulatlanul, mert nem akarom felzavarni. Daisy azonban nem hagy nyugton. A teraszajtó előtt járkál izgatottan, ki szeretne menni. Óvatosan, lassan megpróbálom Booker karját megemelni, hogy kibújjak, de nem sikerül, mert feszesen tartja. Megcsiklandozom az orrát, hátha akkor odanyúl, és ez is történik, de a másik kezét emeli fel... Aha, erre nem gondoltam. Amikor szegény Daisy vinnyogni kezd, nincs más választásom, mint hogy felébresszem Bookert. - A kutyának ki kell mennie, Booker! - Megbökdösöm. - Booker! Felül, a szeme tágra nyílik, a keze ökölbe szorul, harcra kész. Minden rendben? - Igen. - A hátsó ajtó felé indulok, amennyire gyorsan csak tudok összetört testemmel. - A kutyád mindjárt bajba kerül. - Várj egy kicsit. - A riasztópanelhoz rohan, bepötyögi a kódot. Két sípolás jelzi, hogy „mehet‖, úgyhogy kinyitom az ajtót. A kutya kirohan, és a lesöpretlen, havas teraszon könnyít magán. - Ezért ne egyél soha sárga havat - jegyzi meg Booker, ÓN megáll mellettem. Figyeljük, ahogy Daisy körberohan az udvaron, és beleugrik minden hókupacba. A kutya láthatóan rá se ránt a hidegre. Nem úgy, mint én - már a gondolattól is kiráz a hideg, hogy a fehér, kristályos anyag a csupasz bőrömhöz ér.

- És hogy vagy ma reggel? - dörgöli meg a két karját, aztán az enyémet is. - Jobban. És ne haragudj, hogy mindent rád zúdítottam. - Kissé zavarban vagyok a tegnapi idegösszeomlásom miatt. - Ugyan, nem kell bocsánatot kérned - rázza le magáról az aggodalmamat. - Én sajnállak téged, hogy annyit szenvedtél az exed miatt. - Elmulasztottuk az éjfélt! - Átölelem a derekát, és a vállára hajtom a fejemet. - Akkor ezen csak úgy segíthetünk, ha az új évet egy jóreggelt csókkal üdvözöljük! - mondja. - Gondolom, előbb azért inkább mossak fogat, nem? - nézek fel meleg barna szemébe. - Hát, én szívesen kockáztatok. - Lágyan megcsókol. Nem is olyan rossz. Én már sokszor voltam ennél büdösebb. Rácsapok a mellkasára, mire felnevet. - Na, jó, asszem van egy tartalék fogkefém, amit oda tudok adni neked. - Kézen fog, és átmegyünk a közlekedőn. Amikor a fürdő felé menet belépünk a hálószobába, földbe gyökerezik a lábam. A hatalmas, baldachinos ágy látványától nem kapok levegőt. Az ágyfej majdnem két méter magas, és persze, hogy fából van, hiszen Bookernek szíve csücske ez az anyag. Ami viszont meglepő, hogy kovácsoltvas intarzia adja a díszítését. - Alig egy hónapja fejeztem be - mondja. - Elég fura, de imádom a kovácsolt vasat, és amikor megláttam ezt a mintát, tudtam, hogy ilyet akarok ide. Az ágy fejéhez lépek. - Gyönyörű - simítom végig a kecses íveket. - Én is imádom a kovácsolt vasat. A bátyám szokott is vele cukkolni, hogy bárhol vagyok, akár nyaralni, akár ruhát venni, biztosan megtalálom a vasboltokat - nevetek. - Én is. - Booker a kissé zilált ágytakarót igazgatja, némileg zavartan. Fura, ilyen nem szokott lenni. - Amikor először próbálkoztam, a vas valahogy túlságosan belesimult a fába, alig lehetett látni. Lilah találta ki, hogy mélyesszek a fába, a vas mögé tükörcsíkot. - Ahogy mutatja, már látom, miről beszél, de addig észre sem vettem. Ő és Maggie azzal nyaggat, hogy kissé nőiesítsem a hangulatot. - A gardróbhoz lép, és kivesz onnan három nagyon nőies, fodros-rózsás díszpárnát. - Képzeld, azt akarják, hogy ezeket rakjam

ki. - Úgy dobja őket felém, mint akinek égeti a kezét a három habosbabos párna. Elhelyezem őket a sötétzöld ágytakarón. - Szerintem nagyon jól festenek ezek itt - mondom, mire égnek emeli a szemét, aztán int, hogy kövessem. A fürdőben nagyméretű, barna csempével burkolt, üvegfalú zuhanyozó uralja a teret a maga négy zuhanyfejével. - Meleg ködpárát is lehet vele csinálni - mosolyog büszkén csodálkozó arcom láttán. - Te építetted ezt is? - A vízvezeték-szerelést nem én csináltam, de a csempét mi raktuk fel Sethtel. Nagyon lassan ment, de végül is jól sikerült. Átnyújt egy fogkefét. - Nem volt így sem olcsó. A kefére nyomok egy kis fogkrémet, miközben ő a mosdónak támaszkodik összefont karral. - Van egy javaslatom a számodra - mondja. - A fogadással kapcsolatos?Visszalépsz, Gatto? - ingerkedem, és fejjel az ágy felé intek. Odanéz, és összevonja a szemöldökét. - Ja, ne is mondd... Nem is tudom, mire gondoltam, amikor... - Nevetnem kell megnyúlt arcát látva. - Jó, hogy megint nevetsz, Tess – szólal meg. Jólesik újra nevetni. Egy héten át érzéketlen zombiként léteztem, nem tudtam, nem mertem érezni semmit - egészen addig, amíg ki nem sírtam magam Booker vállán a múlt éjjel. - Kösz még egyszer, hogy megengedted, hogy kiadjak magamból mindent. - Szívesen, máskor is. - Homlokon csókol. - Örülök, hogy annyira megbízol már bennem, hogy ki merted önteni a szívedet nekem. Már eléggé odavoltam, hogy mi van veled. - Ő is elkezd fogat mosni. Annyira természetes, hogy itt áll mellettem, hogy megosztozunk egy fürdőszobán, mintha örök idők óta együvé tartoznánk. - Jobban vagyok, és fura, de erősebbnek is érzem most magam. Megtörlöm a szám, és lerakom a fogkefét a pultra. - Nem akarok visszajutni oda, hogy minden hangra összerezzenjek. Nem akarom, hogy megfosszon a lelki nyugalmamtól. Meg fogok erősödni, bátor leszek. - Nagyszerű... és már vissza is jutottunk a javaslatomhoz, amit az előbb elkezdtem mondani. - A fogkeféjét be tűzi egy ezüstszínű tartóba, és felakasztja a törülközőt. - Mivel Garen tudja, hol vagy, semmi értelme továbbra is távol maradni a családodtól. Arra gondoltam,

elrepülhetnénk Kaliforniába, hogy lásd őket, ha szeretnéd. A szívem meglódul örömömben. A nyakába ugrom. A könnyeimmel küszködöm, de nem akarok sírni, meri már sírtam eleget. - Akkor ezt igennek veszem. - Csak bólintok, mert nem tudok megszólalni. Fel sem emelem a fejem a mellkasáról. - Helyes, akkor menjünk reggelizni, és közben megnézhetjük a járatokat. - Köszönöm, Book. - Megcsókolom, aztán meglátom a tükörképemet. - Jaj, ne...! Nem mehetek így haza! A szüleim szívrohamot kapnának. - Az összevissza álló hajamat igazgatom. - Már annyi mindenen túl vannak ők is. Ha így látnának, kiborulnának, különösen anyukám. - Talán Lilah segíthet a frizurádon. - Szerintem ezen csak az idő segíthet. Ahogy az arcomon is. Megérintem a még mindig érzékeny, a sötétből immár sárgába hajló foltokat. - Nézzük meg, mit tud kezdeni veled, aztán még eldönthetjük a dolgot. De őszintén, Tess: szerintem a szüleid annyira boldogok lennének, hogy látnak, hogy nem törődnének a hajaddal. - Kézen fog, és kimegyünk a konyhába. - Boldogok lennének? Aligha. Szerintem inkább felzak- latnám őket. Már négy éve nem láttak, és akkor egyszer csak besétáljak ilyen fejjel? - Felülök az egyik bárszékre, Booker meg kenyeret, tojást, tejet vesz elő, és az asztalra teszi. - Ez a te dolgod, te döntsd el, de szerintem nagyon örülnének neked, úgyhogy nem izgatnák magukat a külsőd miatt. - Lássuk, mire megy velem Lilah, aztán majd kitaláljuk. *** - Hé, srácok, hiányoltunk benneteket tegnap - üdvözöl minket Lilah az ajtóban. - Bocsi, de nem voltam szalonképes - mondja Booker, és bemasírozik a nappaliba, ahol lehuppan Seth mellé a kanapéra. Amíg a fiúk a focit nézik a tévében, Lilah és Maggie a konyhapultra kitett lakberendezési magazinok babaszoba rovatait nézegetik. - Milyen meccs van? - kérdezem, és idegesen igazgatom a hajamat.

- Kit érdekel? - legyint Lilah. Maggie nevetni kezd. - Lám csak. Úgy lesed innen a tévét, mint akit érdekelne... Érdekel? - Ühüm. A lacrosse-t is imádom, meg a kosárlabdát. - Vihognom kell azon, amilyen képet Lilah vág. - Lacrosse-oztam a suliban. Szerintem azóta szeretek minden sportot. - Tudom, csapatkapitány voltál két évig - mondja Maggie. - Book dicsekedett veled. - Akkor gyerünk, csodacsatár! Hadd csináljam meg gyorsan a hajadat, aztán mehetsz meccset nézni. - Maggie karon fog, és megyünk Lilah után a fürdőszobába. - Maggie, szeretnék újból elnézést kérni... - Tess, már a kórházban is mentegetőztél, de most is ugyanaz a véleményem. Nem tehetsz róla, nem a te hibád. Most már ne gyötörd magad emiatt - mondja halkan. - Mellesleg az a meggyőződésem, hogy az a lakókocsi el volt átkozva. - Megölel. - Köszönöm a vigasztalást. - Leülök a toalettasztalka ele. - Magocska, most már ideje volna betenni ide egy rendes fodrászszéket, annyiszor van itt komoly kuncsaftunk - évődik Lilah. - Tényleg... - bólint Maggie nagy komolyan. Lilah elővesz egy sorozat fekete színű ollót, egy fésülködő köpenyt és egy kis sminkesdobozt. Elsőként az arcomat hozza rendbe. - Nem rossz. - Elém tart egy kis tükröt. - Alig látszik - vigyorgok, és a fény felé forgatom a fejem ide-oda, hátha rosszul látom. - Ez egy valódi csodaszer, ez a folyékony alapozó. - A kezembe nyomja a kis fekete tubust. - El ne menj otthonról enélkül! Na, akkor lássuk a frizurádat! Amikor leszedtük a fekete festékedet, akkor azt mondtad, ugye, hogy jobban szereted, ha hosszabb a hajad? - firtatja, miközben az összevissza szabdalt hajfürtjeimet rendezgeti. Bólintok. Akkor nem sokat fogok vágni, jó? Csak valahogy eltüntetem a rövidebbekel a többi között, hogy ne legyenek olyan feltűnőek. Mit szólsz? - Hát azt gondolom, nincs sok választásom - mondom rosszkedvűen. - De hamarosan lesz. Négy-hat hét múlva, attól függően, milyen gyorsan nő a hajad, csinálhatunk hajhosszabbítást is, ha akarod. Ne ijedj meg, jó lesz - a saját színedre festeném az új csíkokat.

Nem sokáig dolgozik rajtam, hiszen nincs is nagyon mivel. Úgy tíz perc múlva hátralép. - Mit gondolsz, Mag? Maggie mosolyt erőltet az arcára: - Egyáltalán nem rossz. Gondterhelten összenéznek. Lilah felém fordul megint, és újból átfuttatja az ujjait a hajamon. - Van hajcsatod? - kérdezi Maggie-t. - Van. - Kihúzza a kisasztal fiókját, és előhalász két csippentős csatot. Lilah berakja őket a hajamba két oldalról. - Hú, ez csini! - Maggie most már szívből mosolyog. Lilah a tükör felé fordulva engem kérdez: - Hogy tetszik? Ide-oda forgatom a fejemet. - Hát szupermodell a henteskéses variációhoz képest - mosolygok a saját gyönge viccemen. Lilah az arcát az enyémhez simítja. - Annyira sajnállak, Tess. Légyszi, sose felejtsd el, hogy mi mindig itt vagyunk neked. - Bólintok, ő pedig megölel. - Köszönöm. Sokat javítottál a fejemen. - Egy fürtöt a helyére próbálok ráncigálni. - Szerintem egész helyes a csatokkal. Vacsi után kiszaladhatunk még venni párat, mert nekem csak ez a kettő van. - Maggie-t követve lemegyünk a földszintre. - Izgisen hangzik. - És teljesen fölösleges, úgyis nemsokára meghalok. Booker idefelé elmondta, hogy egy centivel nem jutottak közelebb Garenhez. - Annyira jó, hogy hajlandó vagy idejönni hozzánk. Seth talált még pár vega receptet a vendéglő számára, és kíváncsi a véleményedre. Rémes tortúrának ígérkezik, nem? - kuncog. - Pontosan. - Összeütjük az öklünket. Seth bármikor megkínozhat a receptjeivel, állok elébe. - És hogy érzed magad mostanában? Jobb a színed. - Jobban. Reggelenként még émelygek, de már elviselhető - mondja Maggie. A fiúk éppen felordítanak a tévé előtt, amikor belépünk a nappaliba. - Touchdown! - kiáltja Colé és Booker egy emberként. Seth pedig hozzávágja a chipses zacskót a tévéhez. - Úgy játszanak, mint egy csapat lány - füstölög. - Hogy mondod? - Maggie összefont karral megáll előtte. - Elnézést, édes, kedves, terhes feleségem! - Seth felnyalábolja Maggie-t, és apró csókokkal borítja a nyakát, az arcát. - Megbocsátasz egy ilyen egyszerű léleknek, mint én ezért az ostoba, szükagyú, hülye

macsó megjegyzésért? - Csak akkor, ha kapok még egy adag pitét a vacsi után - mondja Maggie, és beletúr a férje hajába. - Az egész pite a tiéd - feleli Seth odaadóan. - Hohó, én is kérek belőle - szól közbe Booker, és mellém lép. - Hát, bocsi, haver... - Seth kimegy a konyhába, Maggie utána. - Nagyon jó lett a hajad - szorítja meg Booker a kezemet. - És a véraláfutásaid sem látszanak. - Lilah nagyon ügyes... - Zavartan tapogatom a fejemet. - És akkor most már elmész látogatóba a családodhoz? - Ha eljössz velem - felelem. Miután nem tudjuk, Garen merre jár, Booker nélkül nem mernék elindulni sehová. Persze az is igaz, hogy szívesen eldicsekedem vele a családomnak. Be szeretném nekik mutatni azt az embert, aki visszaadta a hitemet a férfiakban. Legalábbis a férfiak többségében... - Boldogan.

M

inden rendben? - néz rám Booker, mikor kiszállunk a gépből San Diegóban. - Minden - hagyom rá, és már ezredszer igazítom meg a frizurámat. Ahogy eldöntöttük, hogy utazunk, Booker már másnapra átszállás nélküli járatot foglalt kettőnknek. Egész éjjel repültünk, de egy szemhunyásnyit sem aludtam. Nem számít, végre itthon vagyok! Csak egyet alszunk itthon, mert úgy véljük, így a legkisebb a kockázata annak, hogy ő rájön, itt vagyunk. Féltem a családom biztonságát; félek, nehogy elérje őket a bosszú. Eszerint cselekszem, és ebben Booker is támogat. Amikor felhívtam az anyámat, hogy jövünk, annyira sírt, hogy nem is értettem, mit mond. Nem beszéltem neki a legutóbbi támadásról, inkább azt szorgalmaztam, hogy mindenkit láthassak a családból. Booker javaslata szerint nem verem nagydobra a látogatást, csak a családot értesítem, a barátaim nak nem szólok. Booker megígérte, hogy majd eljövünk újra, amikor már letartóztatták a ... tudjuk, kit, és akkor mindenkit felkereshetek majd. Beszállunk egy taxiba, és egyenesen a szüleim házához hajtunk. - Igazad van - szólal meg Booker, amint befordulunk az utcánkba. A klíma is milliószor kellemesebb, mint Port Fareben. - Ne is emlékeztess rá! - Annyira izgulok, és annyira várom már a találkozást a családommal, hogy eddig szinte fel sem tűnt, milyen szép a tiszta, kék ég, és milyen meleg a levegő. A nap felé fordítom az arcomat a kocsi nyitott ablakában, és mélyen beszívom a közeli óceán sós illatát. Az utcánkat szegélyező pálmafákra mosolygok. Együtt nőttem fel velük, számomra természetesen otthonos a látványuk, nincs bennük

semmi egzotikus, mintha csak mindenütt ilyenek volnának a városokban. A házunk bejárata kivágódik, és anyám röpül felénk keki színű sortban, sportos ingben. Odarohanok, és egymás karjába omlunk. Nem is tudom, melyikünk sír jobban, ahogy kétségbeesetten szorítjuk egymást az előkertben. Booker beterel bennünket a házba, miközben folyton körbepillant, hogy ki láthatott meg bennünket. Tudom, hogy szinte mezítelennek érzi magát a pisztolya nélkül, amit nem vihetett fel a repülőgépre. Megígértem neki, hogy amíg itt vagyunk, apa majd kölcsönad neki egyet az arzenáljából. - Ó, anya, annyira jó, hogy újra láthatlak! - Könnyáztatta arcát simogatom. - Mintha már száz év eltelt volna azóta... - El is telt - bólogat. Mély ráncok szabdalják csinos arcát. A haja erősen őszül. - Megint bántott, igaz? - Megérinti az arcomon a zúzódás nyomát. Arra nem számítottam, hogy a könnyek lemossák rólam az alapozót. - Igen. - És ő művelte ezt a hajaddal is? - Bólintok. Milyen éles a szeme, no meg az esze... tudhattam volna, hogy nyomban ki fogja találni... Aztán Bookerhez fordul. - Remélem, mindez nem szolgál magának ötletként a továbbiakra. - Ádáz arccal megfenyegeti Bookert a mutatóujjával. Az anyatigris, amint a kölykét védi... Booker arca megfeszül, nyilván vérig sérti, hogy bárki is ahhoz a rémhez hasonlíthatja. - Book semmiben sem hasonlít rá, anyu. Semmiben - bizonygatom. Booker mellé lépek, és belekarolok. - Ez itt Booker Gatto. A főnököm Port Fare-ből. - A főnököd? - Anya nagy szemeket mereszt ránk, ahogy ott állunk kart karba öltve. - Üdvözlöm, Mrs. Selleck. - Booker egy lépést előre lép, és kezet nyújt, miközben felölti faltól falig mosolyát. Anya gyanakodva néz rá. Booker kissé zavarba jön anyám kutató pillantásától, úgyhogy visszahátrál mellém. - A lánya hihetetlenül jó titkárságvezető - mondja, és idegesen húzkodja a gallérját. - Nem lep meg. Mindenben hihetetlenül jó, amibe csak belefog mosolyog anyám büszkén. - A lacrosse-csapat kapitánya volt már elsős középiskolásként. Ilyet még senki sem produkált, sem előtte, sem utána.

És a felsőbb évfolyam alelnöke is volt, emellett táncversenyeken indult. - Jó, jó, anyu - csitítom kissé zavartan. - Csak semmi „jó, jó‖ - int le határozottan. - Tess még sohasem adta föl, amibe belefogott. Mindenért keményen megdolgozott, még abba is rengeteg energiát ölt, hogy a házasságát megmentse, annak ellenére, hogy az a barbár vadember... - Sírásba fullad a szava. Odafutok hozzá, és átfogom a vállát. - Anyu, most már minden rendben, és itt vagyok. - De meddig,Tessy? Úgy hiányzol... - Rekedtesen elfúl a hangja. Minden nap azon gondolkozom, vajon hol lehetsz, és vajon biztonságban vagy-e. Minden éjjel azért imádkozom, hogy a Teremtő vigyázzon rád, és rejtsen el az elől a szörnyeteg elől. - Anyu, csak két napom van veletek, ne töltsük az időt azzal, hogy róla beszélünk. - A hátát simogatom beszélgetés közben. - Tényleg te vagy az? - Megfordulok. Abby, az ikerhúgom rohan oda hozzám. Ölelés, újabb könnyek... A férjét, Calvint is megölelem. És íme a gyerekeink: Jaxton három és fél, Gabe tizennyolc hónapos és Ciel, a kis karácsonyi ajándék-csomagunk - mutat a bebugyolált csecsemőre Calvin karjában. A gyerekek végigpuszilása után jön Craig és a családja. A nappaliban bemutatja a két kisfiát. Mi mindenből maradtam ki négy év alatt... - És hol van apa? - nézek körül. - Édes mézem! - Az ajtó felé fordulok. Apám egy óriási bevásárlószatyorral jön befelé, amit ledob a dohányzóasztalra, és odafut hozzám. - Ó, mézecském, hogy hiányoztál! - Felnyalábol, és körbeforog velem. - Aztán a hajamat simogatja, amint lerak a földre. - Tetszik az új frizurád! - mosolyog kissé erőtlenül. - Ő tette ezt vele - vágja rá anyám. Felkapja a bevásárlószatyrot, és átmasírozik a konyhába. - Nos, hát majd visszanő. Nekem... majdnem tetszik. - Megfogja az egyik csatomat. - Ezek jól állnak neked. - Homlokon csókol. - Apa, ez itt Booker Gatto. - Igen, már nagyon vártam a találkozást. - Férfiasan kezet ráznak, apám a szabad félkezével még Booker karját is megfogja. - Nem tudom eléggé megköszönni, hogy megmentette a kicsi lányomat. Amikor telefonált tegnap, és elmondta, hogy mi történt... - Könnybe lábad a szeme. Bookernek most, először az ismeretségünk óta eláll a szava, nem

tud mit mondani. Se egy vicc, se egy vigyor - csak egy szerény kis fejbólintás apám felé. Még jobban bele vagyok esve, mint valaha. Apa egy kis kaliberű pisztolyt kölcsönöz Bookernek az itt tartózkodásunk idejére, amely jól elfér a vádlijára erősített fegyvertartóban. Szinte hallom, ahogy Booker felsóhajt megkönnyebbülésében. Mama egy hihetetlen pulykavacsorát készített. Körbeüljünk az asztalt, és a régi, szép időket emlegetjük. Nevetünk a sok gyerekkori kavarodáson, amibe belefutottunk, jobban mondva, amit mi okoztunk. Amikor a bátyám a karját törte, mert a Superman-jelmezében leugrott a garázs tetejéről... Abbynek össze kellett varrni a térdét, mert halálugrós stílusban át akart ugratni a biciklivel rajtam, amint a járdán feküdtem. És én sem voltam jobb, amikor az orrom megállíthatatlanul vérzett, amikor egy nagy hullám hasra vágott a parti homokban. Abba sem akarjuk hagyni a múltidézést. Aztán Abby meg a baba velem alszik a régi szobánkban. Booker, aki nem egy anyámasszony katonája, simán bevállalja, hogy a nappali kanapéján aludjon, miután a bátyám volt szobáját anyámék dolgozónak alakították át. - Ciel már végigalussza az éjszakát? - kérdezem Abbyt, miután megszoptatta a babát. - Igen, hála istennek. - A kislányt az összehajthatós babaágyhoz viszi, amit anyánk készített oda, de közbelépek. - Tarthatom megint egy kicsit? - Hát persze - mondja, és a kezembe adja a kéthónapos csöppséget. Élvezettel fogom ezt a kis csodát, és gyönyörködöm az arcocskájában. - És hogy érezted magad a terhességeid alatt? Volt reggelenként hányingered? - érdeklődöm, miközben a kicsit ringatom, aki levendulás illatot áraszt a babaápolótól, amit Abby a húsos kis karjára, lábára kent. - Ó, én nagyon jól vagyok ilyenkor - mosolyog fülig érő szájjal. Imádok babát várni. Terhesen tele vagyok energiával, életkedvvel. Calvin szerint én anyának születtem, bár Cielt nem terveztük, csak úgy jött, mint mennyből az angyal... Még egy évet várni akartunk, de hát... - Annyira képtelen dolog, hogy nekem már sohasem lehet gyerekem. - Megpuszilom Ciel koromfekete haját, ami éppoly szépséges, mint kínai származású apjáé. - Jaj,Tess, annyira együtt érzek... - Megszorítja a karomat. Felállók, a szundikáló babát beteszem a kiságyba, és ráhajtom a rózsaszín kistakarót.

- Oké, akkor mesélj nekem erről a szuperszexi Booker Gattóról. Leül az ágyra, lendületesen keresztbe veti a lábát, és megütögeti maga mellett a matracot, hogy üljek mellé. - Ugye, hogy az? - lelkesedem. - Annyira fantasztikus pasi...! - A húgom mellé heveredem, és félkönyékre támaszkodva folytatom: - És a legrendesebb fickó, akit valaha ismertem. Minden megvan benne, ami kell, és semmi, ami nem - pont az ellenkezője... tudod, kinek... - És...? - néz rám Abby várakozóan. - Igen, beleszerettem - vallom be. - Nagyon is. Nem gondoltam, hogy valaha is szerelmes leszek megint, de ő olyan volt mostanában nekem, mint a kőszikla. Rendíthetetlen... Ami fontos volt azok után, ami történt. Gyorsan elhessegetem a rossz gondolatokat, hanyatt dobjuk magunkat, és az ágy végében heverő takarót éppen úgy húzzuk magunkra, mint gyerekkorunkban. Lassan álomba cseverésszük és kacarásszuk magunkat. Aztán úgy alszunk, mint a tej, egészen reggelig, amikor a pirítós illata beszállingózik a szobába. Felöltözködöm, míg Abby megszoptatja a babát. - Elég nagy mázli, ugye, hogy ilyen csöndben van egész éjjel? nézem őket. - Csitt, ne adj neki ötleteket! - Abby tréfásan befogja a baba fülét. - Ha jól sejtem, Booker a konyhában tüsténkedik. Nem ígérek semmit, de talán hagyok neked egy kicsit - évődöm vele, és már megyek is. Utánam röpül egy büfis pelenka, de még időben becsukom az ajtót. Ahogy gondoltam, Booker a konyhában szorgoskodik, és láthatóan már az ujja köré csavarta anyámat, aki tegnap még gyanakodva méregette egészen a vacsora végéig. Most vígan nevet a viccein; láthatóan levette őt a lábáról Booker vonzereje. - Te megbűbájoltad az anyukámat - mondom neki, amikor anyám kimegy az étkezőbe teríteni. - Olyan nővel még nem találkoztam, aki ellen tudott volna állni a híres Gatto-féle varázsnak - vigyorog szélesen. - És nem mellékesen húsevő! - mutat a tűzhelyen sistergő szalonnára. - Aha, már értem, a szalonnával vetted le a lábáról - évődöm. Mázlid van, hogy holtan is szereti az állatokat. - Én inkább arra szavazok, hogy a mosolyom tetszik neki - villantja fel a nevezetes arckifejezést. A hóna alá fészkelem be magam, míg végez a serpenyőben senyvedő sertésdarabkával.

A ház hamarosan megint megtelik a családdal és vidám nyüzsgéssel. Nevetünk, eszünk, iszunk, jól érezzük magunkat. Senki sem gondol az őrült exemre... Nagyon kevés az időnk ahhoz, hogy pocsékoljuk. Booker ugyan felajánlja, hogy átrakatja másnapra a repülőjegyünket, de én nem merek kockáztatni, túlságosan féltem a családomat. így is elég veszélynek tettem már ki őket. Sok-sok könny és ölelés árán, de végül elbúcsúzunk. Booker visszaadja a fegyvert apámnak, és elindulunk a ránk váró taxi felé. Visszafojtom a feltörő könnyeket, miközben elindulunk, és arra kell gondolnom, hogy vajon látom-e még valaha őket. A sós könnyekről eszembe jut valami. - Nem néztük meg az óceánt. - Megtörlöm az arcom. - De talán majd legközelebb. - Próbálok derűlátó hangot megütni, pedig úgy sejtem, hogy nem lesz következő alkalom. Booker előrehajol, és odaszól a sofőrnek: - Egy percre álljunk meg a parton! - A taxis azonnal visszafordul. - Belefér az időbe? - nézek az órámra, mert tudom, hogy kicsit később indultunk el, mint terveztük. - Talán tíz perc még belefér - mondja határozottan, de összevont szemöldökén látom, hogy vannak kétségei. Még mielőtt megállunk a partnál, amilyen közel csak lehet a vízhez, lehúzzuk és a kocsiban hagyjuk a cipőnket, térdig feltűrjük a nadrágunkat. Beszaladok egy-két lépésnyire a sekély vízbe, és ahogy egy kisebb hullám felfut a lábszáramon, egyből kitör rajtam a vízfóbia. Kihátrálok. - Félsz? - kérdezi Booker halkan. - Igen. A fenébe, ezt is elvette tőlem - mondom keserűen. - Ha készen állsz rá, hogy visszakapd őt - mutat az óceánra -, akkor szólj, és segítek. Ránézek, aztán vissza a vízre. Előjönnek a régi emlékek, amikor gyerekként órákat töltöttem a hullámok között. Mély lélegzetet veszek. Igen, vissza szeretném kapni - jelentem ki felemelt fejjel, büszkén, pedig kissé már émelygek is. - Hidegebbnek tűnik most, mint amilyen volt az emlékeimben jegyzem meg, és egy kicsit beljebb araszolok. Booker felnevet. - Attól, hogy ez Kalifornia, még itt is január van! Ahogy egyre beljebb merészkedem, egyre felszabadul tabbnak érzem magam. Felemelem a két karom, és hátravetett fejjel hagyom, hogy a sós szél ostromoljon.

- Ugye, nem mondod, hogy „a mindenség ura vagyok‖? - kérdezi, nyilván a Titancos mozira utalva, amit nem bírok. Megfordulok, és a mellkasára hajtom a fejemet. A két karja óvón átfog. - Köszönöm ezt a két napot. Ha nem jössz, nem lett volna erőm végigcsinálni. - Felnézek rá, melegbarna szemébe, és megcsókolom. Gyöngéden visszacsókol. - Annyira jó, hogy megint tudsz mosolyogni. Már kezdtem aggódni miattad. - Megborzolja a ronda hajamat. - És az aggodalom miatt nem csókoltál meg azóta? - Dehogynem csókoltalak meg - vonja össze a szemöldökét. - Ó, persze, azok afféle ártatlan, testvéri csókok voltak, minden szenvedély nélkül - torkolom le, ahogy visszaindulunk a kocsi felé. Azért volt így, mert tudjuk, ki elbánt velem? Megundorodtál tőlem? Nyugodtan mondd meg, Book, őszintén! Nem fogok kiborulni, se pedig... - Ezt gondolod? - vág közbe. - Nem, Tess, erről szó sincsen. Csak nem akarok rossz emlékeket felkavarni, mert nagyon is el tudom képzelni, hogy mi van a fejedben azok után, hogy az a disznó... Megcsóválja a fejét. - Csak az érdekel, hogy végre jobban legyél, hogy gyógyuljál lelkileg is. - Biztos? - Biztos. - Akkor csókolj meg, de úgy igazán! Szoríts ki a fejemből minden mást, hogy csak rád tudjak gondolni. Megteszi, de úgy, hogy az ölelésben, a számra szorított szájában egyelőre még mértéktartás van, óvatosság. En sürgetem, sarkallom, hogy gyerünk már... A hajába túrva huzom még közelebb magamhoz, még jobban rászorítom a számát az övéhez. Két kezébe támasztja a fejemet, és a nevemet nyögi. Nem is veszem észre, hogy még a lábujjammal is felé igyekszem, mígnem már görcsbe áll a lábam. Én húzódom hátra, ő nem tiltakozik. A homlokát az enyémre hajtja, és úgy állunk. Ziháló lélegzete csillapodni kezd. A taxis kétszer ránk dudál. - Akkor menjünk – mondja Booker, és kézen fog. Hátrapillantok a vállam fölött még egyszer, utoljára a gyönyörű, kék vízre. A szívem tele nemcsak a családommal toltott két nappal, de azzal is, hogy milyen jó helyen éltünk-élunk, vagyunk most is, és ezen még a hibbant exem sem változtathat. - Szeretlek - nézek Bookerre.

Ü

dv a fedélzeten, Book. - Seth rám dobja a lapátján lévő havat, ahogy a házukhoz közelítek a kocsibehajtón. Felmarkolok némi havat, és összegyúrva hozzávágom. A golyót a lapáttal hárítja. - Már megyek is vissza San Diegóba - mondom panaszosan, és lesöpröm a havat a kabátomról. Seth nevetve feltolja a homlokán a sapkáját. Arcát, orrát kicsipte a fagy. - Tess pontosan ugyanezt mondta ma reggel amikor kinézett az ablakon. - Azt elhiszem. - Tegnap este, amikor megérkeztünk a reptérről, Tess igyekezett nem mutatni, de nem volt boldog, ogy vissza kellett ide jönnie. A hó és az exe felbukkanása miatt erzett feleimen kívül nem túl sokat nyújt neki ez a város. Csak azt remélhetem, hogy én elég ok : vagyok rá, hogy kibírja itt. - Sokkal jobb színben van, mint akkor, amikor elmentetek. Jó ötlet volt, hogy elvitted. A reggelinél még mosolygott is. - Seth bevág,a a lapátot a hófalba, leveszi gyapjúkesztyűjet, es a zsebébe dugja. Követem a lépcsőn a tornácra, ahol lesoprogeti a jeges hómaradékot a nadrágjáról. Aztán felegyenesedve összedörgöli a két kezét. - Minek vettem le előre a kesztyűmet... Az ajtón belépve a belső lábtörlőn ácsorogva várok, mert nem akarom összevizezni a konyhakövet. Seth az előszobapadon ülve lehúzza a bakancsát. - Megyek, szólok Tessnek - mondja, és a kezét dörzsölgetve bemegy a konyhába. Maggie éppen jön le a lépcsőn, már majdnem lenn van, mikor megáll, lehajol Sethhez, aki a korlát mellett várja. - Booker van itt - mondja Seth, és felnyúlva megfogja Maggie

derekát. - Tess mindjárt kész - feleli Maggie, és az ajkát nyújtja egy csókra. Sethnek azonban más jár a fejében. Jéghideg kezét bedugja hátul Maggie inge alá. Ő felsikolt, ellöki a férje kezét, és leszalad a lépcsőn, egyenesen a mosogatóhoz. Felkapja az ablakmosó sprayt, és fenyegetően a férje felé emeli. - Ha közelítesz, nem félek használni...! Oké, nekem mindegy, csak egy kis meleget kérek a kezemre panaszolja Seth. - Lefagyott a mancsom. Tess bukkan fel a lépcső tetején, mire a házaspár abbahagyja a műsort. - Bocs, Booker, még mindig a kaliforniai idő szerint jár a belső órám... - Odasiet a hűtőhöz, kivesz egy papírzacskót - gondolom, egy szendvics ebédre -, és hozzám fut. - Garfield, te is itt vagy? - integet Maggie a mosogató mellől, az ablakmosószer még mindig a kezében. - Szép jó reggelt, Madonna mia! Hogy vagy? - Közben felsegítem Tessre a kabátot. Félszemmel figyelem, ahogy Seth Meggymag felé lopakodik. - Szuperül, nincs több reggeli émelygés, és a folytonos fáradtság is... - Maggie, figyelj hátra - figyelmezteti Tess Magocskát a lopakodóra. Maggie, aki egyáltalán nem tud célozni, megsprézné a habbal Sethet, de teljesen elvéti. - Na, futás! Meneküljünk, mielőtt eláztatnának. - Megragadom Tess kezét, és már ki is szaladtunk az ajtón. A furgonban azonnal feltekerem a fűtést. - Ezek ketten annyira cukik... Úgy értem, olyan boldogok egymással - jegyzi meg Tess vágyakozva. - Tökéletesen illenek egymáshoz. Lilah és Cole is. - Jaj, Lilah... - nevet Tess -, imádom a csajt... - Valami őrült emlék derítheti fel az arcát - és az én szívemet is. - Azt hittem, a furgon csak akkor dukál, ha nagy a hó, de most csak tízcentis! Lám, már túl sokat időztél a napos Kaliforniában, kezdesz te is elpuhulni, Gatto! - évődik. Imádom, amikor ezt csinálja, és a vezetéknevemen szólít. - A fűtés kipurcant a tragacsban. - Akkor használjuk az enyémet! - A hóborította, rozsdás Hondára mutat, ahogy elhajtunk mellette. - Kösz, inkább ne... Egyben szeretnék megérkezni az irodába.

- De gonosz vagy - üt a karomra játékosan. - Oké, beismerem, ketten is szóvá tették a múlt héten, hogy nem lehetek valami jó ügyvéd, ha ilyen ócska tragacccsal járok. Ez eléggé mellbe vágott. Hamarosan rászánom magam, és veszek egy új kocsit. Drámaian felsóhajtok. - Nagyon fog hiányozni a régi jó járgány... - Ne pánikolj be, túl fogsz esni ezen a traumán - biztat, aztán hallgatunk pár percig. - És mondd csak, nincs még semmi hír a... - Nincs. Egyelőre. - Megfogom hideg kezét. - Elkapjuk, ne félj! mondom megnyugtatóan, aztán ejtjük a témát. Tess a furgonból kiszállva befut az irodaházba. Lifttel megyünk fel az irodánkig. - Itt is meg lehet fagyni - panaszkodik, és a kezét dörzsöli. Megnézem a termosztátot, le van tekerve természetesen, de ahogy mozdítom, nem reagál, nem kapcsol be a fűtés. - Talán beszélned kéne a tulajdonossal - zsémbel. - És mondd meg annak a zsugorinak, hogy a liftet is meg kéne csináltatni. - Hé - mondom, és odamegyek hozzá, hogy a karomba vegyem. Ezt már hallottam valakitől, valamikor... - Adok egy puszit hideg orra hegyére. - És mi a baj azzal a lifttel? - érdeklődöm úgy is mint tulaj. Ritkán járok a lifttel, mert igaza van: lassú és nyikorog. - Viccelsz? A nagymamám is gyorsabban felmenne a lépcsőn, pedig ő már vagy tíz éve nem él. - Még közelebb bújik hozzám. - És többet nyöszörög, mint annak idején a nagyi. Nem nagyon érzem magam benne biztonságban. - Annyira azért nem rossz... - Nem?? Hová figyeltél, amikor az előbb feljöttünk vele? - Hát nem a liftre, az biztos. Elvesztem a gyönyörű kék szemeidben... - Jaj, csak ne lennél ekkora varázsló, Booker Gatto! - Ad egy gyors puszit az arcomra. - Akkor hívok egy szerelőt. - Már indulnék is a telefonhoz, csakhogy nem enged. - Előbb felmelegíthetnél - néz rám jelentőségteljesen. - Ó, szolgálatára, bármit, amit csak a kedves kuncsaft akar... Lehajolok hozzá, hogy megcsókoljam, amikor női cipősarkak zaja állít meg. Aztán kopogás; felegyenesedem. Nikkolynn áll az ajtóban. - Tessék! - mondom, miközben Tess bekapcsolja a komputerét, és még feljebb húzza a cipzárt a dzsekijén. - Beszélnünk kell, de négyszemközt, nem akarom, hogy Terese

hallja. - Nik a szobám felé int, majd elmasírozik mellettem az ajtóm irányában. - Miért szólít ez a teljes neveden? - szólok oda Tessnek halkan, miközbe Nik bemegy az irodámba. - Talán csak a fennsöbbségességét hangsúlyozza velem szemben, de ne izgasd magad miatta - mondja, és legyint egyet. Megdörzsölöm az államat, és követem a kétszeresen hazug és csaló exemet a szobámba. Be akarja csukni az ajtót, de megállítom. Szó sem lehet róla, hogy Tesst akár egy pillanatra is szem elől veszítsem. Legalábbis addig nem, amíg az a szemét szabadlábon van. - De ez személyes ügy... - nyafogja Nik. - Sajnálom, akkor beszélj halkan. - Összefonom a karomat a mellkasomon, és úgy ülök az asztalom szélére, hogy teljesen rálássak Tessre. Intek Niknek, hogy hallgatom. - Bookie - kezdi, miközben odajön, és a kezét elkezdi felfelé csúsztatni a karomon. - Tudom, hogy elkövettem ellened néhány elég csúnya dolgot... - Gondolod? - jegyzem meg szarkasztikusán. Zavartalanul folytatja: - Nagyon, de tényleg, nagyon sajnálom. Azért jöttem, hogy bocsi, és hogy adj még egy esélyt! Mi jó páros voltunk, Bookie! Te is nagyon jól tudod. És lefogadom, hogy sokkal izgalmasabb vagyok, mint ő! - Az állát felrántva Tess irányába bök, aki buzgón gépel a komputerén. - Nikkolynn, nem Tess az oka, hogy nem fogadlak vissza. Felállók az asztal sarkáról, és átmegyek a szoba túlfelébe. - Soha többé nem bízom meg benned, ez ilyen egyszerű! Akár vele randizom, akár mással, ennek ehhez semmi köze. Ha Tess holnap szakítana velem isten mentsen tőle, teszem hozzá magamban -, akkor sem kezdenék újra veled. Ha egy viszonyban meghalt a bizalom, akkor meghalt benne minden. - De... - kezdene tiltakozni, de közbevágok: - Nincs itt semmi „de‖, Nikkolynn. Nem jöhetsz vissza hozzám. Megbocsátom, hogy megcsaltál és becsaptál, de sajnálom, vége, örökre. Némán áll, a könnyek kezdik eláztatni vastag sminkjét. Odamegyek hozzá, és barátságosan átfogom a vállát. - Nik, azt hittem, hogy mész New Yorkba, abba a divatsuliba. - Finoman megveregetem a hátát. - Csak februárban kezdődik, de mindegy is. Nem tudom kifizetni a tanulást, mert dolgozni nem dolgozhatok, az előéletem miatt. - Odébb

lép, és elvesz az asztalomról egy zsebkendőt a dobozból. Kifújja az orrát. Én is az asztalomhoz lépek, és előveszem a csekkfüzetemet. Mennyibe kerül a suli? - kérdezem. - 22 ezer dollár - mondja szipogva. Kiállítok neki egy csekket, és átnyújtom. Megnézi, és felpillant rám. - Ez sokkal több. - Hozzáadtam a lakhatási költségeket is. - Meg akar ölelni, de gyorsan hátralépek. - Kezdj új életet, Nik! Vágj bele, és lépj tovább. - Megteszem, megígérem. Köszönöm. - Elindul kifelé, de megáll, és visszanéz. - Mindig szeretni foglak. - Elég hangosan mondja ahhoz, hogy Tess felpillantson a monitora mögül. - Sok szerencsét, Nikkolynn - mondom. Az alsó ajka megremeg, aztán szó nélkül távozik. - Tess, odaadnád az épület műszaki dokumentációját? – Sarkon fordulok, és az asztalom felé indulok. - Fel kell hívnom azt a szerelőt, mielőtt halálra fagyunk itt. - Mielőtt elérném az asztalt, valaki hátulról átfog. - Te egy angyal vagy, mondta már valaki? - Tess szorosan átöleli a vállamat, az arcával hozzám simul. - Ne dicsérj meg fölöslegesen, amikor nem érdemlem meg! Megfordulok, hogy szemben álljunk. - Azért adtam neki pénzt, hogy végre eltűnjön már a szemem elől. - Mindegy - mondja, és jéghideg ajkával belecsókol a nyakamba, amitől végigborzong a gerincem. - Ugye, azért borzongsz, mert olyan érzéki vagyok, és nem azért, mert hideg a szám? - Hát, talán mindkettő miatt - mondom diplomatikusan. - Megyek a dossziét elővenni - húzódik el, és már hiányzik az érintése, hideg száj ide vagy oda... Felhívom a Port Fare-i klímacég vezetőjét, aki megígéri, hogy azonnal kiküld egy szerelőt. A fickó egyenesen a kazánházba megy, és tíz perc múlva már meg is jelenik a szobámban. - Üdv - pillantok az inggallérjára varrt névkártyára. - Hank, mondja, mit talált odalent? - Melyiket akarja hallani, a rossz hírt vagy a jót? - kérdezi, és közben Tessre kacsingat. - Csak a rosszat mondja - szólok rá, és magamban hozzáteszem: csak ne méregesd a csajomat! - Az egész emeleti egység rossz, ki kell cserélni. A jó ebben az,

hogy mivel garanciális, nem fog egy fillérjébe sem kerülni. - Megint Tessre sandít, aki fel sem emeli a pillantását a laptopjáról. - A rossz másik fele viszont, hogy csak Buffalóból tudunk alkatrészt szerezni, ami ebben az időben elég sokáig fog tartani, több óra. - Már olvad a hó - mutatok ki az ablakon. - Már nincs is hideg, van vagy öt fok. - Hú, jön a kánikula - mormolja Tess az orra alatt. - De mondom, hogy Buffalóban van a cucc, ott meg még havazik erősködik. - Ma estére be tudom szerezni a tápegységet, úgyhogy legkorábban holnap lesz fűtésük. Ennél többet nem ígérhetek. - Hát ez nagyszerű - morgok. Átnyújt egy számlát. - Tényleg magáé az egész épület? - Igen, miért? - A nénikém abban a büfében dolgozik, szemben - mutat ki a ablakon a Shelly kávézó felé. Már ettem ott párszor. Rossz kaja, rossz kiszolgálás... - Látta magát az ócska kocsijával jönni-menni, és azt mondta a nénikém, milyen ügyvéd maga, aki ilyen ócska kocsival jár körülnéz. - Gondolom, elköltötte az összes pénzét erre a házra. Oldalvást megint Tess felé sandít, mielőtt kimenne. - Látod, ezt mondtam! Ez már a harmadik ember, aki leszólja a kocsimat - mondom hitetlenkedve. - És majd’ kiesett a szeme, úgy bámult rád! Tess összeszorított szájjal felkapja az új táskáját, amit Lilah-tól kapott. - Elhozzam a laptopot? Gondolom, nálad folytatjuk tovább a munkát. - Ne, hagyd csak itt, jobbat találtam ki. - Kézen fogom. - Még nem hoztuk el a karácsonyi ajándékodat. Miért ne mehetnék el éppen most érte? - A fegyveremről beszélsz? - csillan fel a szeme. - A fegyveredről. - Bezárom az ajtót. - De lécci, most szögezzük le, hogy nem a rózsaszín modellt fogod választani, oké? - Nikkolynnak olyan volt. Fogalma sem volt, hogyan kell használni, de persze kellett neki. Tess megnyomja a liftgombot ahelyett, hogy a lépcső felé indulna. Megígérem, semmi rózsaszín. Gyere, meg akarom mutatni, hogy milyen sokáig tart ezzel lejutni. - A nyomorult lift nagy nyöszörgéssel elindul felénk. - Látod - mutat a liftajtóra, amely kínos lassúsággal nyílik ki. Aztán úgy néz be a liftbe, mintha attól tartana, hogy valaki támadásra

készen áll benne - talán Garen? Megnyomja az indítógombot, miközben „én megmondtam‖ pillantást vet rám. A lift csikorogva-nyikorogva elindul, és lassan vánszorog lefelé. Odanyúlok, és megnyomom a nagy piros vészjelző gombot, mire még nagyobb csikorgással megállunk. Tess keze a csípőjére vándorol, ahogy harciasán farkasszemet néz velem. - A tulaj nem lesz boldog, ha elrontod a liftjét! És mi van, ha soha többé nem tud elindulni? Akkor nagyon nagy bajba kerül, uram! A leckéztetés közben átfogja a nyakamat. - Néha megéri egy kicsit kockáztatni - mondom, mielőtt megcsókolnám. Ó, igen, nagyon is megéri... *** Egyenesen a pláza melletti fegyverbolt felé indulunk. Útközben meglátunk egy autókereskedést; lassítok. Szemügyre vesszük a hófödte kocsikat. - Azt kéne megvenned - mutat Tess egy sportos fekete kabrióra. - Bűnös módon, de nagyon odavagyok a Jagért. A Jaguárért teszi hozzá teljesen feleslegesen. - Tess, fiú vagyok, és minden fiú tudja, mi az, hogy Jag. Bele van kódolva a DNS-ünkbe. - A bátyámnak volt egy fekete Jag Hot Wheel matchboxa. Mindenhová magával vitte, úgyhogy ő tehet arról, hogy ez a gyengém. Megnézzük? - Tudatában vagy, hogy ha egy ilyet vennék, én, a „nagymacska‖, mit kapnék Meggymagtól?! Én inkább egy Avalonban gondolkodnék, netán egy Lexusban. Ami azt hirdeti, hogy NSÜ, azaz egy Nagyon Sikeres Ügyvéd ül benne. Nem gondolod? - Micsoda, egy Lexus...?! - A szeme elkerekedik. - Oké, legyél olyan mint Cole, és vegyél csak egy szép, biztonságos Lexust. - Cole, aki egy kétbalkéz és egy fantasztikus cimbi, autók terén több mint konzervatív. Mondhatni unalmas, és ezért éppen eleget ugrattam már. Szívből kell nevetnem, főként, mert nagyon tetszik, hogy Tessbe lassan, de biztosan visszatér az élet. - Nem foglak neki beárulni, hogy mit mondtál róla. A fegyverbolt előtt parkolunk le. Imádom ezt az üzletet. Először is a lambériaillatot. Aztán a tárolókat, tele mindenféle földi jóval, a kempingcuccoktól a vadászholmikon át a horgászketyerékig. És persze

legfőképpen a fegyvereket imádom - a pisztolyokat éppúgy, mint a vadászpuskákat, és itt aztán tényleg minden van. - Mivel szolgálhatok ma? - kérdezi a mackós alkatú, szakállas, hosszú hajú fickó. Olyan, mintha egy valóságshow-figura volna, mondjuk egy Duck nevű. A nyakában lógó bőrszíjon egy vadkacsázó síp van. - Nem maga szokott fellépni a kacsavadász tévéshow-ban? kérdezem, mert nem tudom megállni, annyira hasonlít. - Nem. Nate-nek hívnak, de mindig ezt kérdik.Talán a szakállam miatt - simítja meg torzonborz arcszőrzetét. - Miért, a hasonmásom mondott valami marhaságot? Nevetnem kell. - Beletrafáltam, igaz? A haver elviszi a show-t, bár én az idősebbet is nagyon csípem. - Társalgás közben egy szép íjjal szemezek, ami a fickó feje fölött lóg a falon. - Ja, az is jó arc, a jó öreg Jase. - helyesel Nate. - Akkor mivel szolgálhatok ma? - Van négyes Glock-19 raktáron? - kérdezi Tess nagy örömömre. Imádom, hogy ezek a szavak olyan természetesen jönnek ki belőle. Ez a csajszi tud egyet s mást a fegyverekről. - Van. - A fickó kivesz a fiókból egy kulcsot, kinyitja az üveges tárolót, kiveszi a pisztolyt, és egy textildarabra teszi a pulton. - Ez a Gen 4 egyre népszerűbb, talán a mérete miatt. Tess kézbe veszi a pisztolyt, és emelgetni kezdi, ahogy a súlyát latolgatja. Aztán a tenyerére fekteti, hogy lássa, jó-e neki a mérete. Könnyű szétszedni tisztításhoz? - Mielőtt Nate megszólalhatna, már szét is szedi, aztán gyorsan össze is rakja. Nate elismerően néz rám. Büszkén vigyorgok. Még megnéz jó pár fegyvert, de aztán az elsőnél marad. - Ezt kell kitölteni az engedélyhez. - Nate átad Tessnek egy 26 oldalas könyvszerűséget. - Gondolom, egyszerűbb, ha hazaviszi kitölteni. Aztán hozza vissza az eredeti fegyvertartási kártyájával együtt. - Kinyitja a vaskos füzetet, és szövegkiemelővel megjelöli, ahol az van, hogy mit kell behozni. - New York államban hat-kilenc hónap, amíg végigmegy egy új engedélyezés a rendszeren. Tess átveszi tőle a füzetet. - Még egy ok, amiért utálok itt élni. Beteszi a papírköteget a táskájába. - A régi engedélyemet is ki kell cserélni, mert visszaveszem az eredeti nevem. Ki tudja, az mennyi időbe telik? És addig hogyan védhetem meg magamat?

- Tess, én megvédelek. Amikor meg Sethéknél vagy, akkor Seth fog megvédeni - nyugtatgatom. Felém pördül, és úgy villog a szeme, mint a július tizennegyediki tűzijáték. - Te fogsz engem védeni? Hát mi vagyok én, egy szegény, szerencsétlen, gyönge nő, aki nem tud meglenni egy nagy, erős macsó nélkül? - Kirobog a boltból a furgonhoz, és közben is mérgelődik: - Haver, ez már a huszonegyedik század, nem értem, hogy... - Húha - vágok közbe, és a két kezembe fogom az arcát. - Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Én csak egy ostoba fickó vagyok, aki folyton hülyeségeket beszél, mint minden hím, úgyhogy kegyelmezz szegény macsó fejemnek... A karjaimba omlik. - Vissza akarom kapni a régi pisztolyomat zihálja feldúltan. - Védtelennek érzem magam nélküle. Tudom, hogy ez butaság, hiszen nem vettem semmi hasznát, amikor a múltkor felbukkant tudjuk, ki, de engem megnyug tat a tudat, hogy kéznél van. Megsimogatom a haját. - Menjünk hozzám. Szerintem én meg tudlak nyugtatni. Hazamegyünk. Leviszem az alagsorba, ahol a biztonsági fegyverszekrényem van. Kinyitom neki, és rámutatok a készletre: Bármelyiket megkaphatod, amelyiket komfortosnak érzed. Az arca felragyog, és elsőként kiveszi a Derringert. - Apámnak volt ilyen, csak éppen gyöngyház berakásos volt a markolata. Ó, hogy hiányzik máris apa... - mormolja. Aztán lerakja, és felvesz egy másikat, majd egy harmadikat. A Glock 23-asomat megszemlélve bólint. - Ezt szeretném - fordul felém. - Biztos, hogy szabad? Tudod, hogy nincs rejtett fegyvertartásra engedélyem. Befogom a fülemet. - Trallalla, nem hallottam semmit. - Tess mosolyog. Visszazárom a fegyverszekrényt. - Ezt a modellt neonzöldben is gyártják. Ha szeretnél egy olyat, szerezhetünk egyet a Gen 4 helyett. - Csábító - feleli. - De nekem nagyon bejön a Gen 4. Én is az apám miatt lettem fegyvermániás. Seth apja, aki a nevelőapám lett, ugyanilyen volt ebből a szempontból. Becsúsztatom a 23-ast egy cipzáros tokba, aztán kerítek hozzá néhány teli tárat. Nincs értelme fegyvert tartania töltény nélkül. - Ne tartsunk egy kis célba lövést, hogy teljesen biztonságosnak érezd? - De igen. És ne haragudj, hogy az előbb veszekedtem veled. - Nem kell mentegetődznöd. - Homlokon csókolom. - Akkor

gyerünk. A lőtéren gyorsan elmondom neki a fegyver jellemzőit, de valójában már minden tud róla. Először nem merem neki megmondani, hogy New York állam törvényei szerint csak hét golyó lehet egy tárban, noha tizenhárom férne bele. Amikor végre összeszedem a bátorságom, és elmondom, csak annyit mormol maga elé, hogy „nagyszerű hír az olyan elfuseráltaknak mint az exem‖ Feltesszük a fülvédőt. – Te jösz előszőr. – nógat. Hét lövést adok le gyors egymásutánban, a hétből öt talál telibe. A másik kettő a belső körbe csapódik. Tess újra tölt, és ő következik. Ő is gyorsan tüzel, de jobban, mint én: mind a hét lövése telibe talál. Levesszük a fülvédőt, úgy vesszük szemügyre a céltábláinkat. - Na, gyorsan rakd le az a fegyvert, és gyere ide – ingerlem - Azt hiszem, beléd szerettem. Mielőtt megtehetné, a lőtér ajtaja kivágódik, hogy szinte ugrunk egyet. Tess ösztönösen megpördül, és a fegyvert a belépőre tartja, akinek földbe gyökerezik a lába. - Húúú - A kamasz fiú, aki korábban már ránk nézett egyszer ellenőrzés gyanánt, feltartja a két kezét. A pisztoly nincs megtöltve, de ezt ő nem tudhatja. - Csak azt akartam mondani, hogy tíz perc múlva zárunk. - Ezzel kifut a teremből. Tess lerakja a fegyvert, és lerogy a padra. Az arcat a tenyerébe temeti, és sírni kezd. - Annyira igyekszem, hogy sose gondoljak rá, de nem megy. Már nagyon elegem van abból, hogy minden kis zajra pánikba esem. Leülök mellé, és átfogom a vállát. - Tudom, tudom, s megértelek.

Bedugom Booker pisztolyát az új táskámba, amit Lilah-tól kaptam. Merész narancsszíne miatt biztosan nem vettem volna ilyet magamnak, de meg kell hagyni, remek belső zsebe van, cipzárral, amely tökéletes rejtekhely a Glocknak. Lemegyek Sethék nappalijába a szobámból, mert nem szeretnék elkésni. Még nincs semmi hírünk tudjuk, kiről. Egyre jobban utálom elhagyni Sethék házát, de nem akarok remetévé sem válni. Még mindig elszántan küzdők azért, hogy újra normális életet élhessek. A lépcsőn lefelé isteni illatok csapják meg az orromat. Seth áll a tűzhelynél odalent, a konyhában, és újabb remeket alkot, amennyire ezt a terjengő párából meg lehet állapítani. Az itt lakásnak vannak határozott előnyei... - Tökéletes időzítés - mosolyog Seth, és lerak a pultra egy adag omlettet egy kanálnyi tejföllel körítve. Lerakom magamat a bárszékre, éhes vagyok. Házigazdám átnyújt egy villát, és papírral, ceruzával a kézben várja az ételkritikámat. - Na, mondd, ne kímélj! - figyelmeztet. - Seth, tartanál egy kis szünetet? - Maggie kijön a mosókonyhából kezében két inggel meg pár zoknival. Még mindig rózsaszín köntösében van, lábán rózsaszín szőrmepapucs. Szöges ellentéte Sethnek, aki fekete nadrágban, fehér séfkabátban feszít. - Tess, nyugodtan egyél, nem kell mindig kritikát mondanod mindenről. - Szigorúan néz Sethre, aki lerakja a jegyzetfüzetét. - A végén nem fog itt enni, ha folyton nyaggatod. Maggie fejcsóválva felmegy az emeletre. Ahogy eltűnik odafönt, Seth megint felkapja a papírt. - Kicsit ideges, mert nem aludta ki magát az éjjel. Régen is voltak hangulatingadozásai, de most, hogy terhes,

folyton ilyen. - Nincs jól? - firtatom, miközben a hihetetlenül finom omlettet majszolom. Talán soha nem is volt olyan fogás, amit Seth elrontott volna... - Görcsölget a lába, az orvos szerint ez ilyenkor normális. Ő meg Lilah tegnap egész nap vásároltak, hogy felszereljék a gyerekszobát magyarázza ásítva. - Fogadok, hogy te sem aludtad ki magad. - Nekilátok az omlett végének. - Ja, ötöst adok a prezentációra. - Seth szereti, hogy nemcsak az étel ízét díjazom, hanem a tálalást is az egytől ötig terjedő skálán. - Masszíroztam a lábát, hogy ne fájjon neki annyira - mondja, miközben vidoran bekörmöli az ötöseit. - Engem nem vág haza, ha nem alszom, dolgoztam eleget a rendőrségen, ott megszoktam. - Megint ásít. - Ja, látom - mondom némi éllel. - Az a lényeg, hogy nem leszek ingerült, mint mások, ha nem alusszák ki magukat. Én csak álmos vagyok ilyenkor - mondja nyájasan. - És az íz...? - firtatja a tányéromra mutatva. -Talán egy kicsit túl sok érett gouda sajtot reszeltem rá, nem? - Érett micsoda...? - nézek rá értetlenül. - Sajt. Négy különféle sajt van rajta, meg egy kis rákhús. - Elfojtok egy mosolyt. Egyszerűen lenyűgöz az alaposság, amivel ő meg Booker is dolgozik a konyhában. - Tessék. - Átnyújt egy szeletke sajtot. - Ezt kóstold meg, és mondd meg, hogy ez az íz dominál-e az omlettben. Megint mulatnom kell magamban, de ahogy bekapom a sajtdarabot, rögtön megértem, miről beszél. - Igen, igazad van, egy picit túl sok van belőle az omlettben. Seth buzgón körmöli a megjegyzésemet, mikor Maggie szinte lerepül a lépcsőn. - Ezt nem fogjátok elhinni, nézzetek ki az ablakon! Gyorsan! - Első gondolatom, hogy ő van itt, valahogy megtalált, és a szívem majd kiugrik a helyéről a rémülettől, de aztán már látom a széles vigyort Maggie arcán. Seth az ablakhoz ugrik, és elhúzza a függönyt. - Ez egy... igen. Booker beújított egy Jaget! - Seth arca úgy ragyog, mint a kivilágított karácsonyfa. - Jag az Jaguárt jelent? - érdeklődik Maggie, mire Seth bólint. - Ne akard szegényt kikészíteni, Magocska! Ne rajta töltsd ki a rosszkedvedet, jó? - figyelmezteti Seth, és már megy is az ajtóhoz. Maggie dühösen toppant egyet. - Én nem is... vagyok rossz... -

Abbahagyja, és fúj egy nagyot. - Na jó, tényleg egy kicsit szörnyű vagyok, bocsi. - Csókot cuppant Seth arcára, aztán hozzám fordul. - De számíts rá, hogy ezért megkapja Booker a magáét! Még ilyet...! Egy Jaguár... - Int, hogy kövessem, és az előszobában gyorsan kabátot meg csizmát veszünk. Seth papucsban caplatott ki, meg a séfkabátjában, ahogy volt. Maggie viszi utána a kabátját. - Férfiak... - zsémbel. Seth és Booker úgy köröz a kocsi körül, mint két kiéhezett tigris. Tessék - löki oda Sethnek a kabátját Maggie. Seth elkapja, de nem veszi fel, oda sem figyel. Booker némán formálja a szavakat Seth felé: „nem aludt eleget?‖ Seth bólint, nevet, bár megpróbálja köhögésnek álcázni. - Értettem, amit mondtál, Macskajancsi. - Maggie csúnyán néz Bookerre, aki megjátszott rettegéssel hátrál, és a karját az arca elé kapja, mint aki támadást vár. - Szép kocsi. Egy Jaguár, ugye? - kacsintok Bookerre. - Ez aztán százszázalékosan az - ragyog Booker. - Tetszik a színe? Úgy mondják, hogy metál szatelitszürke. - Én inkább fegyverszürkének nevezném - vélekedem. - Nekem is az jutott az eszembe, amikor először megláttam. Valójában pont ezért választottam. - Végigsimítja a motorháztetőt. - Nehogy már összetapizd! - Seth letörölgeti Booker keze nyomát a séfkabátja csücskével. - Nem fogom követni a te őrületedet, meg a nagyapámét, amivel azt a hülye Aston Martint ajnároztátok. - Booker összefont karral a kocsinak támaszkodik. - Ne kapd fel a vizet, drágám, nem úgy értette. Az Aston Martin nem hülye kocsi. - Maggie vígasztalban lapogatja Seth hátát, aki égnek emeli a tekintetét, és felsóhajt. - Nem azt mondtad egyszer, hogy szimpla és igénytelen fickó vagy? - firtatja Maggie. - Ez a kocsi minden, csak nem szimpla és igénytelen. Sőt, ez olyan, mintha azt mutatnád, hogy... - Abbahagyja. Oké, inkább bemegyek aludni, mielőtt magamra haragítanám az egész családomat és az összes barátot. Seth gyorsan átöleli. - Ha a lábad kínozna, csak szólj, megyek masszírozni! - Maggie nyugtázza a felajánlást, és bemegy. - És még van hat ilyen hónapod, cimbi - csap Booker Seth hátára. Menjünk, jó? Van egy telefonos megbeszélésem tízkor - fordul aztán hozzám.

- Hozom a táskámat. - Beszaladok, és a szobámban felkapom a jógacuccomat. Már régóta nem edzettem semmit, a hátam tiszta merev volt, amikor felébredtem ma reggel. Remélem, lesz ma egy kis időm, hogy leszaladjak az edzőterembe. Seth bejön utánam, még mindig kezében a kabátja, a szája széle kékül. Maggie-nek igaza van, a férfiak reménytelenek, gondolom. Odakint Booker kinyitja előttem a kocsi ajtaját, én meg becsusszanok a jó meleg ülésre. - Az ülésmelegítő standard tartozéka a Jagnek New York állam északi részén - büszkélkedik. - Elég jól néz ki, nem? Végigfuttatja ujjait a sötétszürke műszerfalon. - Nagyon. És most közelebb ülsz hozzám. - Odahajolok, és megcsókolom. - Nagyon kényelmesen elérlek... - Ezt még csináld, és akkor jutalmul vezethetsz is egy kicsit. Visszacsókol. - Erről van szó. Hagylak vezetni majd később. - Nem is tudtam, hogy az autószalonba készülsz, amikor hazavittél. - Kicsit feljebb csavarom az ülésfütésemet. - Nem is készültem, de hazafelé megint elmentem a kereskedés előtt. Megálltam, hogy kicsit körülnézzek, és lám, ott állt ez a jószág mindössze hétezer megtett kilométerrel. Szinte vadiúj. - Felém pillant. A fickó nagyon jó kereskedő, már az első mondatával megvett. Felnevet, és megnyom egy gombot a műszerfalon. - Látatlanban adott ötven dollárt a tragacsért. A furgonnal voltam ott, aztán mikor visszamentem a tragaccsal, hogy elhozzam a Jaget, akkor egy kicsit belezöldült a látványba. - Ötven dolcsi? Hihetetlen - kuncogok. - Azt hittem, hogy a Lexust fogod megvenni. - Na persze... Azok után, amit méltóztattál mondani Cole-ról meg az unalmas kocsikról?! - Nem volt ott egy kabrió is még tegnap? - A kabrió sajnos a szívem csücske... - Ott volt, de az errefelé nem túl praktikus - mutat az utakat szegélyező hófalakra. - Na igen... Még egy ok, hogy az ember a napos Kaliforniába költözzön. Az ígéretnek megfelelően a klímás cég megcsinálta a fűtést az irodában. Sőt - szaunameleg fogad, amikor megérkezünk. A melóval nagyon le vagyunk maradva a tegnapi kiesés meg az utazás miatt. Egész

nap vadul dolgozunk, az ebédet is odarendeljük, hogy ne kelljen abbahagyni. Fél hatra alaposan kimerülök. - Hé, szépfiú... - Hátrahúzom Booker görgős székét, és az ölébe huppanok. A hajába túrok, mire élvetegen elmosolyodik. - Azt gondoltam, jó volna kicsit jógázni munka után. Lejössz velem az alagsorba? - Szívesen megszemlélnélek Kutyapózban - fúrja az orrát a nyakamba. Aztán nem kell sok idő, hogy belevesszünk egy csókba. Én húzódom el végül. - Soha nem fogod megnyerni azt a fogadást, ha így csókolsz - mondom kifulladtam - Már annyit gondoltam arra a hülye fogadásra - morog. - Ha én vesztek, te nyersz, úgyhogy mi tartana vissza téged attól, hogy mindent elkövess az elcsábításomért? Ráadásul nem fair a dolog, mert az ajkaid titkos csodafegyverek, te is tudod. - Akkor nem szabad csókolóznunk - kelek föl az öléből. - Azért ne hamarkodjuk el a dolgot. - Visszahúz. - Van egy jobb ötletem. Ha én nyerek, akkor neked adom a nyereményemet. Azt csinálsz vele, amit csak akarsz. Például vehetnél egy új kocsit. - Komolyan mondod? - Persze. Tudod jól, hogy csak azért mentem bele a fogadásba, nehogy csak a fizikai viszonyunkra koncentráljunk - emlékeztet. - És mivel pasiból vagyok, utálok veszíteni, de a segítséged nélkül nem fog menni. - Ha tényleg ezt akarod, akkor benne vagyok - fészkelődöm még közelebb hozzá. - Ezt akarom. És nincs is választásom, mert ha nem segítesz, végem - nevet, aztán elkomolyodva megsimogatja az arcomat, és ezt mondja: - Szeretlek, Tess. Lágyan megcsókolom. - Én meg téged. - És miért kell, hogy szemmel tartsalak jóga közben? Hiszen ott a fegyvered a táskádban, nem? - Tegnap hülye megjegyzést tettem arról, hogy nem kell engem védelmezned - mondom szégyenkezve. - De igazság szerint nagyobb biztonságban érzem magam veled. Több szem többet lát. - Jó volna, de elfelejtetted, hogy hétre Syracuse-ban van egy megbeszélésem? - Az órájára pillant. - Fél órán belül el kell indulnom. - Tényleg, elfelejtettem - bosszankodom. - Gyere velem, ha van kedved! Még a Jaget is vezetheted - mondja

csábítóan. A pillanat töredéke alatt döntök. - Oké! - Adok neki egy gyors puszit, és rohanok, hogy rendbe szedjem az asztalomon a papírokat. Tíz perccel később csöng a telefonja. - Hé, Brent, csak nem találtad meg? - mondja. Brent az egyik haverja, aki Garen után nyomoz. - Megtaláltad, tényleg? – Berohan Booker rám néz, és fülig ér a szája. Meghalt? Biztos? - A szívem kihagy egy ütemet. Halott? Akkor ezek szerint örökre kiszállt az életemből? El sem hiszem - és boldog vagyok! Amiért bűntudatomnak kéne lennie a formális erkölcs szerint, de csöpp lelkifurdalást sem érzek, hogy nincs. Booker párszor még igenei meg okézik, aztán megkérdezi még egyszer: - Egészen biztos? - aztán bontja a vonalat. Nem tudom megállni, és zokogásban török ki. Booker a karjaiba vesz. - Vége, kicsim. Egészen vége. Garen halott. Olyan, mintha a lelkemből hirtelen kiszaladna az összes félelem, ami eddig ott bujkált hosszú évek óta. Többé nem kell hátrafelé tekingetnem. Nem kell attól félnem, hogy benyitok egy ajtón, és ott áll bosszúszomjasan, támadásra készen, az életemet fenyegetve. Szabad lettem! Végre elfelejthetem ezt az alávaló nyomorultat, akit Garennek hívtak. Annyira sírok, hogy az egész testem rázkódik. Booker szorosan fog, a hajamat simogatja, nyugtatgat, babusgat. - Mi történt? - kérdezem jó pár perccel később, a könnyeimet törölgetve. - Ez a Brent a haverom a Port Fare-i rendőrségen. Azt mondja, Garen Buffalóban volt, amikor egy bolti eladó felismerte a kiadott körözés alapján. - Booker átnyújt még egy zsebkendőt. - A tizenkilenc éves egyetemi hallgató úgy gondolta, ideje hőssé válni, és közölte Garennel, hogy tudja, kicsoda, és hívja a rendőrséget. A tökös kissrác elővette a pult alól a fegyverét, ami totálisan törvénytelen, de ebbe most ne menjünk bele. A biztonsági videón látni, ahogy Garen könyörögni kezd neki, hogy ne lője le, mert ő ártatlan, csak te, a pszichopata tyúk bemártottad, és tönkretetted az életét. Szerencsére a srác nem vette be, aztán amikor Garen nekiugrott, és dulakodni kezdtek, a pisztoly elsült, Garen pedig meghalt. - Mennyire jellemző rá, hogy így, ilyen erőszakosan halt meg. Felállók, és járkálni kezdek a szobában. - Vége. Végre vége! Nem kell többé bujkálni, rettegni, minden hangra összerezzenni. - Booker odalép mellém, egymásra nézünk.

- Megszabadultam... Mintha levett volna valaki rólam egy mázsás követ. - A karjába ugrom. - Teljesen szabad vagyok! - Booker átfogja a derekamat, felemel, és körbeforgat. Amikor lerak a földre, két tenyérbe fogom az arcát, és megcsókolom, de jó alaposan. - Szabad vagyok. - Igen, végre. — Szorosan átölel. A vállának dőlve megint eltörik a mécses, mert még mindig nem jött ki belőlem teljes egészében mindaz a fájdalom, félelem és bánat, amely már túlságosan régóta rágja a lelkem. - Na, ideje összeszednem magad! - Megpróbálom leállítani az áradást. - Szó sem lehet róla, add ki magadból! - biztat Booker. - Igazán megérdemled, azok után... Jár neked. - Köszönöm. - Mindazonáltal beharapom az orcámat belülről, nehogy megint beinduljon a könnyek árja. - El kell indulnunk Syracuse-ba - mondja Booker, és felkapja az aktatáskáját. Beletesz két dossziét. - Az úton majd még beszélgetünk erről. Syracuse... Teljesen kiment a fejemből. De most üljek be egy kocsi szűk terébe több órára, oda-vissza, amikor most leginkább szaladni, rohanni szeretnék odakint, az utcákon, a szabadban, és kiabálni tiszta tüdőből! És egy kis jógázásra is szükségem van most. - Nem baj, ha most nem mennék veled? Most, hogy már nem kell félnem, szívesen mozognék odalent egy kicsit. - És hogy mész el Sethékhez utána? Nincs itt a kocsid, együtt jöttünk, és én csak későn jövök vissza, talán tíz körül. - Becsattantja az aktatáskája zárját. - Most már nincs időm, hogy elvigyelek. - Persze, nem is kell. - Egy székben üldögélek az íróasztala előtt, és nézem Bookert, ahogy behúzza a függönyt. Erről eszembe jut valami. - Várj csak! Lilah valami függönyért jön fél hétre a sarki boltba. Ő biztos elvisz Maggie-ékhez. - Naná, hogy elvisz. Hívd fel azért, nehogy hoppon maradj. - Amíg ő készülődik, felhívom Lilah-t az íróasztali telefonomról. Örömmel felvesz, mondja, és mivel Cole későig dolgozik, meghív vacsorára, hogy megünnepeljük a szabadulásomat. Booker kirobog a szobájából. - Muszáj mennem. Jössz velem? - Lilah jön értem. Biztos, hogy nem bánod, ha nem megyek? Átkarolom a nyakát. - Biztos. Menj csak, izzadj bele kicsit a jógába, és majd hazafelé

beugróm Sethékhez. - Ad egy gyors csókot, és elsiet. Rendet rakok az asztalomon, aztán elintézek három nagyon fontos telefonhívást. Elsőként a szüléimét hívom, aztán a két testvéremet. Megbeszéljük, hogy hamarosan újra hívom őket, felkapom a jógaholmimat, és bevonulok vele a fürdőbe átöltözni. Arra jövök ki, hogy nem vagyok egyedül az irodában.

-

Egyedül vagy?

Ijedtemben gyorsan hátralépek egyet. - Mit keresel itt? - Nem felel. - Óvatosan az asztalomhoz megyek, és kiveszem a táskámat a fiókból. Belerakom a ruhámat, és Booker fegyverét a kupac tetejére teszem. Azért ez már röhejes. Nem mintha Nikkolynn fenyegetést jelentene, de a viselkedése idegesít. Felnézek rá, ahogy közeledik. Az arca kisírt, vörös. - Ho... hol van Booker? - dadogja. Tétován átfogja magát, a táskája a hóna alatt. - Már elment. - A telefon megcsörren, de nem veszem fel. Az iroda bezárt, ha az illető akar, majd hagy üzenetet. A jógaidőm vészesen fogy. - És otthon van? - firtatja. - Nincs. Syracuse-ba ment egy megbeszélésre. - A vállamra dobom a táskámat, és elindulok az ajtó felé. - És te meg Booker jártok? - kérdez tovább. Szembefordulok vele. Talán azért, mert már négy éve bujdosom, elegem van a rejtőzködésből. Vagy talán azért vagyok bátor, mert tudom, hogy Garen meghalt. Bármi legyen is az oka, elegem van Nikkolynnból. - Igen, együtt vagyunk, és szeretem öt. Kissé elkeskenyedik a szeme. - És feleségül is kért már? Még jobban magához szorítja a táskáját. - Nem, házasságról szó sem volt. Mikor mész New Yorkba? Rá se hederít a kérdésemre. - Még mindig szeretem - mondja, és könnyek rezegnek barna szemében. - Mindig reménykedem, hogy egyszer meggondolja magát, és ad nekem még egy esélyt, de most már

kezdem feladni a reményt. - A kézfejébe törli az orrát. Megenyhülök kicsit iránta. - Nik, ha nem engem vesz el, elvesz mást. Tényleg el kéne menned New Yorkba, és újrakezdeni az életedet. - Igen, én is ezt gondoltam ma reggel. Már meg is vettem a repülőjegyemet. A legjobb, ha minél gyorsabban elmegyek, és... - Sírni kezd. Megveregetem a hátát, és hagyom, hogy sírjon. - Minden rendben lesz. Majd találsz valakit, akivel ugyanolyan boldog leszel, meglátod. Szegény lány még percekig bőg. Nagy levegőt vesz. - Betegség őt szeretni. Gyógyíthatatlan betegség - mondja drámaian. Nevetnék az agyonkoptatott közhelyen, ha nem lenne olyan szomorú az arca. - De igazad van, ideje továbblépni. Kinyitom neki az ajtót. Elballag a liftig. - Megmondom neki, hogy beugrottál - szólok utána, miközben megnyomja a liftajtót. - Ne, talán inkább ne... Holnap repülök. Már ideje. Bólintok, közben a liftajtó nyikorogva kinyílik. Nik fél lábbal már benn van, de megáll. - Nem tudom, képes vagyok-e végigcsinálni mondja rebegő pillákkal. - Amint megérkezel New Yorkba, minden sokkal jobb lesz, Nikkolynn. Majd meglátod! - Belép az általam halálos csapdának tekintett liftbe, és az ajtó csikorogva bezárul. Gyorsan leszaladok az alagsorba. Már csak tizenöt percem maradt, a Bikram jóga ki van zárva. Ennyi idő alatt be sem melegszik a terem, Lilah meg mindjárt itt lesz. Gyors és hatásos gyakorlatsort kell választanom. Éppen olyat, mihez remek lesz kedvencem, Lindsey Stirling. Belekotrok a táskámba a CD után. - Jó, hogy újra látlak. - Hátraugrom a férfihangra. Nem számítottam arra, hogy bárkit itt találok. Egy magas, csinos fickó jön felém a taposógépek irányából. Nyakában barna törülköző, és a kezét nyújtja felém. - Úgy látom, hogy nem emlékszel rám. Devin vagyok, szabadalmi ügyvivő a harmadikról. - Kezet fogunk. - Októberben jártam nálatok, amikor vittem valami dokumentumot Bookernek. - Bocsánat, nagyon rossz a névmemóriám. - És az arcmemóriám is, nyilvánvalóan... Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna, még kevésbé arra, hogy járt volna nálunk, az irodában. - Nem baj. Éppen nagyon gépeltél valami ügyiratot. - Letörli az arcáról az izzadságot. - Hát akkor örülök, hogy újra találkoztunk. - Még mindig kissé

reszket a lábam az iménti ijedségtől. Veszek egy mély levegőt, leveszek a falról egy tornaszőnyeget, a táskámat pedig a súlyok mellett lerakom a földre. Devin odajön, és felveszi a földtől a vizesüvegét, épp a táskám mellől. Garen halott, nyugodj már meg, vége, mondogatom magamban. Odafordulok a férfihoz, és rámosolygok. - Book szerint te vagy a titkárnők gyöngye. - Hosszan kortyol az üvegéből. - Túloz - tiltakozom. - Nem biztos. Amit átfaxolt nekem, az hibátlan volt. Jól dolgozol. Még egyet töröl az arcán. - Most már mennem kell. Örülök, hogy láttalak. - Én is - mosolygok, miközben kifelé megy. - Ja, és ha valaha megunod, hogy Bookernek dolgozz, csak szólj. A titkárnőm, aki most van, borzalmas - fintorog. - Szerencsére csak ideiglenes kisegítő. - Miért, a régi titkárnőd elment? - Nagyon igyekszem udvariasan társalogni, nehogy gőgösnek vagy udvariatlannak gondoljon. - Igen, és ahogy mondtam, ez, aki most van, hát... - Gondterhelten ráncolja a homlokát. - Miért nem teszed ki, és veszel fel helyette egy másikat, ha annyira rossz? - Mert az anyám. - Szívből felnevet. - Addig helyettesít, amíg nem találok valakit. És hidd el, vadul keresek... - Int és elmegy. Gyorsan berakom a CD-met, és feltekerem a hangerőt, hiszen már egyedül vagyok. Gyorsan végigcsinálom a gyors rutint, és igyekszem úgy befejezni, hogy még maradjon pár percem. Lilah-val ide beszéltük meg a találkozót, és mivel még nem ért ide - nyilván a legújabb hóviharnak köszönhetően -, még belefoghatok egy kis táncba is. Most először érzem magam szabadnak, annyi év után. Nagy jókedvemben még egy piruettel is megpróbálkozom, amit már évek óta nem csináltam. Amikor a nevem hallom, simán hasra vágódom. - Helló, Terese.

El fogok késni, tudom. Ráadásul erősen sötétedik, ahogy a hófelhők lassan betöltik az eget. Kábé tíz mérföldet haladtam azóta, hogy esni kezdett a hó, és percről percre rosszabbodik a helyzet. A műszerfal órájára nézek. Harminc perc múlva ott kell lennem. Hát, igen, el fogok késni, az biztos. Itt lenne a ragyogó alkalom, hogy kicsit megfuttassam ezt a méregdrága kocsit, de a hó miatt nem merem. Szeretném bekapcsolni az ablaktörlőt, ehelyett az index kel életre. - A francba... Semmi sem ott van, ahol megszoktam, és ettől megőrülök. Pár kudarcos próbálkozás után végre elindul az ablaktörlő. Lazítok az ülésben, és arra gondolok, hogy idővel majd megszokom az új kocsit. Tess arcára gondolok, hogy milyen volt, amikor megtudta a hírt Garenről. Az a boldogság a szemében, a fülig érő szája... Nagyon jó érzés, hogy az a rohadék már sohasem bánthatja őt. Őszintén szólva, a mocsok már engem is kezdett kikészíteni. Nem egyszer volt az a rémálmom, hogy bemegyek az irodába vagy az edzőterembe, és Tesst holtan találom, mert Garen halálra verte. Nem is beszélve arról a sok álmatlan éjszakáról, amit azzal töltöttem, hogy megpróbáltam lenyomozni - eredménytelenül - mindenféle hasznavehetetlen információkat. El kell ismerjem, hogy a fickó tud rejtőzködni. - Tudott, legalábbis - mondom magamban mosolyogva. – De ennek vége. Nyugodj békében, te beteg, perverz... - Ekkor az egész utasteret betöltően megszólal a kihangosító rendszeren át a telefonom. Bluetootht is beszereltek nekem. Mosolyogva nyomom le a gombot a kormánykeréken. - Itt Gatto.

- Booker, Brent vagyok. A legújabb infokat akarom veled megosztani a Garen Johnson ügyben. - Brent hangja szépen, zengzetesen jön a kocsi sztereorendszerén át. Klassz... - Akkor nyomasd. - Az eddigi infók nem voltak pontosak. - Vagyis...? - Rögtön visszaveszem a gázt. - Téves volt az információ. Nem az eladófiú lőtt, hanem őt lőtték le. Johnson elmenekült egy szürke, lopott kocsival, elég új modell, az eleje be van horpadva. Még dolgozom azon, hogy meglegyen a rendszáma. Elkeseredetten rácsapok a kormánykerékre. - És biztos vagy benne, hogy az a fickó Johnson volt? - Alig tíz perce néztem meg saját szememmel a biztonsági kamera felvételét. Kicsit lerobbant a fickó azóta, de kétségtelenül ő az. És az is rajta van a szalagon, hogy elismeri, ő az. Sajnálom, Booker. Tovább dolgozunk. A jó hír, hogy elég rossz idő van Buffalóban, onnan jön errefelé a vihar. Úgyhogy nem valószínű, hogy kitette onnan a lábát. - Itt is eléggé havazik. Köszi az infokat, Brent! Tépelődöm kicsit, hogy felhívjam-e Tesst az irodaházban. Nyilván már odalent van az alagsorban, és jógázik, magyarázom magamnak, de nem tudom elhessegetni a rossz érzést, ami elfog. Annyi biztos, hogy valakit riasztanom kell. Valaki kell, hogy ügyeljen rá, hogy megmondja neki, mi a helyzet, és hogy legyen óvatos. - Seth... - mormolom, és megnyomom a hívásgombot. Ami nem is az, hanem a fényszóró... Némi hiábavaló gombnyomogatás után megállók, és felhívom Sethet a régi bevált módon: a telefonomon pötyögve. - Szia, Book. Úton vagy ebben a borzalmas időben? - érdeklődik. - Egy találkozóm van Syracuse-ban - magyarázom, - úgyhogy légyszi, tegyél meg nekem valamit. Kaptunk egy infót, hogy Garent elkapták. - Ó, remek! - vágja rá. - Nem annyira, mert téves infó volt. Még mindig szabadlábon van, miután megölt egy bolti eladót. - Beszéd közben megpróbálom bekapcsolni a légkondit, hogy lefújjam az ablakról a párát. Észre sem vettem, de úgy fújtatok, hogy pillanatok alatt átlátszatlanná vált az ablak. - Tess viszont azt hiszi, hogy meghalt - folytatom. - Szerintem odalent van, az irodaház alagsorában, az edzőteremben. Megtennéd, hogy átszaladsz, és megnézed, hogy minden rendben van-e vele? - Book, Meggymag és én éppen Buffalóból megyünk hazafelé. Az

út szörnyű állapotban van, nem hiszem, hogy egyhamar hazaérünk Port Fare-be, de amint odaérünk, megnézzük, mi van vele. És hogy jön haza, ha te Syracuse-ban vagy? - Lilah-val, aki kábé félóra múlva fog odaérni. - A hajamba túrok idegesen. - Ne aggódj, nyilván túlreagálom a helyzetet, mint mindig. - És mi volna, ha Lilah előbb odamenne? - veti fel Seth. - Igen, az jó volna, kösz. Vezess óvatosan - mondom. - Te is. Aztán Lilah-t hívom, de üzenetrögzítőre van kapcsolva a telefonja. A fejtámlának dőlve próbálok megnyugodni. Nem baj, vigasztalom magam, pár perc múlva újra hívom, biztosan Sofiával van elfoglalva. Elindulok megint Syracuse és a kliensem felé. Pár perccel később szól a telefon, és a kliens az, hogy lemondja a találkozót a rossz idő miatt. Ez kapóra jön, máris lejövök az autópályáról a legközelebbi kihajtónál, és visszafordulok. Irány az iroda. És Tess. A hó már elég vastagon belepi az utat, úgyhogy gyorsan menni veszélyes. Inkább azt a bugyuta Lexust vettem volna meg... A Jag túl könnyű, úgy csúszkál, mintha korcsolyázna. - Nyugi, Gatto - mondom magamban már vagy századszor. A mai napig senki nem látta Garent. Annak a kockázata, hogy éppen ma bukkan fel Port Fare-ben, elég csekély. És mégis - borsódzik a hátam, ha rágondolok, és nem tudom kiverni a fejemből a rossz gondolatokat. Pedig ha megint elveszítem, akit szeretek, azt nem élem túl. Gyorsítok. Oda akarok érni Tesshez minél hamarabb. Amikor egy nyíltabb részhez érek, jégre futok, a kocsi háromszor körbepördül, nekivágódik a korlátnak, majd belefúródik az utat szegélyező hófalba. - Hát ez szuper, és még csak azt sem tudod, hogy Tess veszélyben van-e, te ámokfutó bolond! - korholom magam. Szemügyre veszem a karosszériát: hát, leamortizáltam rendesen. Sokba fog kerülni. És még egy napja sincs nálam... Két tizenéves áll meg mögöttem egy szedánnal. A lehúzott ablakban egy kockás kalap jelenik meg, alatta egy borzas szőke fej. Hé, kell segítség? - Jó volna, kösz. - A szőke, aki kiszáll, és Frednek mondja magát, segít visszatolni a kocsit az útra. - Haver, ez aztán a kocsi...! - Karimás textilkalapját lerángatja céklavörös füleire, és körbejárja a Jaguárt. - A lökhárítónak annyi, de

amúgy semmi baja a karosszériának. - Remélem, elindul - mondom, és lekotrom a havat a nadrágomról. - Addig nem megyünk el, amíg ki nem próbálod. - Kezet fogunk, és ő visszakocog a szedánjához. - Köszi - szólok utána. - Beülök, és simán beindítom a motort. Intek Frednek, hogy rendben, és elindulok Tesshez. Hogy fog mulatni, ha meglátja, mit műveltem az új kocsimmal... Lassabban megyek, nem akarom megismételni a jégen való pörgést. Már közel járok, talán tízpercnyire. Megint hívom Lilah-t, most végre felveszi. - Lilah, megyek Tessért. - Szuper! Jó, hogy nem kell kivinnem Sofiát ebben az időben. Tudod, az arizonai lányok és ez a hóvihar ősellenségek - mondja. Tökéletes az időzítés, mert éppen most akartam elhagyni a lakást. Amint lerakom a telefont, lelassulunk, aztán teljesen bedugul az út. A messzeségben kék-vörös fények viliódznak. Tessnek most ki tudja, meddig kell várnia rám... Már majdnem újra hívom Lilah-t, de aztán meggondolom magam, és inkább Brentet tárcsázom. Talán amúgy is kint van most terepen, a mentéseknél. - Helló, Brent, kérnék egy szívességet. - Csak nyugodtan. - Tess egyedül van most az irodaépületben, én meg beragadtam egy baleset miatt a négy-kilencvenesen. El tudnál nézni arra, hogy Garent látod-e ott ólálkodni, vagy hogy van-e egy szürke szedán a parkolóban? Tudom, hogy nincs nagy valószínűsége, hogy a környéken van, de azért szeretném tudni. - Még öt perce sincs, hogy elmentem arra. A parkoló tök üres volt, csak a szatellites társaság furgonjait láttam. Még a havat sem takarították el onnan. Nagyot fújok megkönnyebbülésemben. A szatellitesek mindig otthagyják a kocsikat éjszakára. Akkor Tess biztonságban van. - Kösz, máris jobban érzem magam. - Szívesen. Most mennem kell, már hat balesetünk van a városban. Az agyatlanok... az ember azt hinné, hogy aki itt éli le az életét, pontosan tudja, hogy kell vezetni ilyen időben, de mégsem... - Fölnevet. - Vigyázz magadra. - Te is. - Hátradőlök, és az állam vakargatom. Szóval biztonságban van...

A baleseti helyszínt elég gyorsan rendbe rakják, tíz perc múlva máris mehetek tovább. Egyből az irodához hajtok. A szatellites furgonok mellett egy magányos autó áll a parkolóban. Egy viszonylag új modell, szürke, és az első lökhárítója be van horpadva.

-

De hát... te meghaltál.

Annyira meg vagyok döbbenve, hogy nem is állok fel, nem sikítok, csak úgy fekszem tovább a szőnyegen, és felfelé bámulok Garenre. - Bocsi, hogy csalódást kell okoznom neked - húzza el a száját gúnyosan. - Nem tudom, honnan szedted az infót, de aki mondta, legalább annyira okos lehet, mint te. Nagyot nyelek, amikor meglátom a kezében a kis maroklőfegyvert. - De te utálod a fegyvereket - suttogom. - Na ja, de sokszor egy ilyen pisztoly hatásosabb, mint egy csupasz ököl! Úgy tűnik, neked több kell a verésnél ahhoz, hogy meghalj. Megvakarja a gondozatlan szakállát. Zsíros haja letapad a fejére, a ruhája mocskos és gyűrött. Mintha hajléktalan volna. Milyen ellentéte a régi rendmániásnak, aki másfél évig „tanított‖, hogy legyen minden a tökéletesnél is tökéletesebb. - Olyan vagy, mint a Duracell nyúl, csak mész és mész előre, Terese. Hiába jön büntetés büntetés után, te csak zakatolsz tovább. - A fogát csikorgatja. - Nos, ennek most vége. Valahogy visszatér belém az erő, felállók. Nem tudom, hogy a félelem vagy a düh teszi-e, de életre kelek tőle. - Azt mondták, hogy megtámadtál egy bolti eladót, és az lelőtt téged. - A kezem ökölbe szorul. - Pont fordítva. És éppen tőle szereztem a fegyvert. - Lenéz a kis pisztolyra, a csuklóját megemelve nézegeti, forgatja. A fegyverem... A táskámhoz kell jutnom. - Hol a pasid? - Szakítottunk - hazudom.

Reszelősen felnevet. - Elege lett a fapicsából, mi? - Ő sose mondta ezt rám. Sőt, vele egészen máshogy voltam. Vakmerő szövegem engem is meglep, Garent pedig feldühíti. Felém lendíti pisztolyt tartó karját, hogy megüssön. Összehúzom magam, és félig elfordulva két karral védem a fejem. - Dobd el, vagy boldogan szitává lőlek! Booker! Nem látom őt Garentől, de ez az ő hangja, bár most olyan kemény és fenyegető, amilyennek még sohasem hallottam. - Azt mondtam, hogy dobd el, vagy megöllek, tetves gazember! Válassz! - dörgi Booker. Garen felegyenesedve lassan a levegőbe emeli a fegyvert. - Szóval elkaptál. Vigyázat, most jön az aljas trükk, remélem, Bookert nem téveszti meg. - Lassan fordulj meg, és dobd le a fegyvert. Ja, és mindkét kezed tedd fel - teszi hozzá. - Ó, hogyne. - Garen félig felemeli a bal karját, majd egy villámgyors mozdulattal körém fonja, és maga elé ránt. Bűzlik a kosztól és az izzadságtól. Elfordítom a fejem, nehogy öklendezni kezdjek. Most, hogy a feje az enyém mögött van biztonságban, Garen felröhög. - Lám, lám, Rambo eljött, hogy megmentsen. Booker kezében egy kisebb fegyver van, egy nagyobb pedig a mellére erősítve. A hideg fegyvercsővel a homlokomon, fél karjával a derekam körül Garen megszólal: - Most úgy tűnik, hogy én vagyok a főnök. - Engedd őt el! - Booker szemében szinte ég a düh. - Ma már egy embert megöltél. Ha elengeded, talán meg tudom győzni az ügyészt, hogy ne szándékos emberölésnek vegyék a mai hőstettedet, és akkor kevesebbet kapsz. - Ó, persze, csak szeretnéd. - Még jobban szorítja a derekamat, miközben a fegyvercső meg sem moccan a homlokomon. - Exrendőr vagyok, adnak a szavamra. - Booker felénk lép, mire Garen hátrahúzza a pisztoly kakasát, hogy kibiztosítsa. Booker keze a magasba lendül, és leveszi ujját a pisztolya ravaszáról. Erre Garen lassan visszaengedi a fegyver kakasát, hallok minden egyes kattanást. - Engedd el, már eleget kínoztad! - követeli Booker. - Semmi olyat nem tett, amiért ezt érdemelné. - Még hogy semmit? - dühöng Garen, és fújtatni kezd, miközben a

pisztolycső mélyebbre nyomódik a homlokomba. - Belerondított a terveimbe. Mindent elterveztem, egész életemre. Mindent! Hogy summa cum laudéval végezzek a középiskolában. Meglett. Hogy teljes ösztöndíjat nyerjek a Harvardra. Meglett. Aztán az egyetem után...? Semmi sem - sziszegi. - Az életprogramomban az volt, hogy egy washingtoni politikus mellé kerülve kezdjem meg menetelésemet a Fehér Ház felé. Csak éppen ez a tökéletes politikusfeleségnek kitalált nő - megveregeti a pisztolycsővel a fejemet - mindent tönkrevágott azzal a hülye fényképpel. - Fényképpel? Miféle fényképpel? - szakad ki belőlem, mert semmit sem értek. - Használd az agyad, kurva! - Annyira ráfeszíti a karját a bordáimra, hogy eltorzul az arcom. - Nem emlékszel a fürdőruhás képre, amit a strandon csináltál, és elküldted nekem? Nos, elkaptam vele a perverz szobatársamat. Nagy verekedés volt. Az iskola jegyzőkönyvet vett föl az esetről, ami aztán bekerült a rólam vezetett nyilvántartásba. - És ezért nem kaptál állást egy politikus mellett sem? Nekem úgy tűnik, hogy ez a dolog csak még kapósabbá tett volna téged a rosszéletű washingtoni nagykutyák szemében - nevet fel Booker, aztán elkomolyodik. - Várj csak, mennyire verted meg azt a fickót? - Hát éppen eléggé ahhoz, hogy megtudja, hol lakik az atyaúristen. Mindenesetre ezzel az üggyel a hátam mögött nem találtam rendes politikust. Ezért kellett Graftnak dolgoznom. - Garen fejbe vág a fegyverrel. - És mindez miatta. - Értem. Akkor kezdődött a verekedős életprogramod, ha jól értem - jegyzi meg Booker szarkasztikusán. - Tedd le a fegyvereidet, és csúsztasd őket ide, vagy lyukat vágok abba a nagyokos fejedbe! - követeli Garen azon a hangon, amit túl jól ismerek. - Tedd meg, Book - kérem. - Különben megöl. Booker állkapcsa kétszer is megrándul, aztán lassan lerakja a fegyvereit, és felegyenesedik. Mindkettőt Garen felé taszítja a lábával. Egy-másfél méternyit csúsznak, de nem érnek el odáig, ahol Garen meg én állunk. A feldühödött Garen eltaszít, le a földre, és három gyors lövést ad le, amelyek közül az egyik lábon találja Bookert. Felsikoltok, ahogy Booker összerogy. Garen közelebb lépve még két lövést ad le, végül

még egyszer eltalálja Booker lábát. Booker összegörnyedve felnyög fájdalmában. Talpra ugróm, és ököllel támadok Garenre, aki félreugrik, és a hasamba rúg, amitől hanyatt esem, rá a súlyokra, miközben Garen odaugrik, ahol Booker fegyverei fekszenek. Felmarkolja mindkettőt, és áthajítja őket a taposógépeken. Az egyik véletlenül elsül. A töltény a fejem melletti falról pattan vissza. - ó, ha tudod... hívtam már a rendőrséget... küldik a kommandósokat - nyögi Booker fájdalmasan, eltorzult arccal. Sebesült lába fölé hajol, megpróbálja elszorítani a vérzést, de már mindenfelé vércsíkok folynak szanaszét, és tócsába gyűlnek a gumiszőnyegen. Elkapom a tekintetemet, mielőtt elájulnék. - Senki sem jut ki élve innen, Rambo, csak én, egyedül. - Garen Booker felé rázza a pisztolyát. - De előbb vele akarok foglalkozni, és nagy örömömre végig fogod nézni, amit vele csinálok. Aztán majd kiverem belőled a szart, mielőtt megölnélek. Megdermedek. Garen szavai szinte pontosan ugyanazok, mint azé a két fickóé, akik megölték Book anyját és húgát. Az elmúlt négy évben, amióta ismerem Bookert, még sohasem láttam félelmet a szemében, csak most, először. Ő is érzi a hasonlatosságot, és ez láthatóan megbénítja. Az én áldozatibárány-korszakom azonban már lejárt lemez. Lekapok egy ötkilós füles súlyzót az állványról, és jól marokba fogom. Ahogy Garen közelit, teljes erőből felé hajítom. Gyorsan hátrahajlik, ezáltal csökken az ütés ereje, de elég ahhoz, hogy az oldalára zuhanjon. Booker talpra kínlódja magát. Az imént felvillanó félelem helyét máris átveszi a harag. Felemeli a Glockot, amit a lábszártartóból kapott elő, és biztos kézzel Garenre fogja. Szerencsétlenségünkre a meglőtt lába ebben a pillanatban megbicsaklik, és ez a másodpercnyi kihagyás elég Garennek ahhoz, hogy két fülsiketítő lövést adjon le Booker mellkasa irányába. A lövések hátralökik Booker testét. A tükörfal összetörik, ő pedig eszméletlenül csúszik le a fal mentén a földre. Garen ledobja a fegyvert mellé, és felröhög. Neeem...! A súlyzóállvány mellé vetődöm, ahol a táskám van. Beletúrok, egy mozdulattal kikapom a pisztolyt, és ahogy féltérden Garen felé pördülök, már ki is biztosítottam. A fegyver csövét egyenesen Garen szívének szegezem. Ahogy felém fordul, abbahagyja a röhögést. Éppen meghúznám a ravaszt, amikor két lövés dördül gyors

egymásutánban. Garen jobb mellkasából és bal csípőjéből spriccelni kezd a vér, és a fegyver kirepül a kezéből. Az arcomra is fröccsen belőle. Nagyon igyekszem, nehogy elájuljak. Ahogy támolyogni kezd, és előttem összeesik, valami nedves meleget érzek a mellkasomra csorogni. Lenézek, és az ingem csupa vér. Akkor a szoba megpördül körülöttem, elzuhanok, és minden elfeketedik előttem.

T

- ess! - Kúszásban átvonszolom magam az edzőtermen, fegyverrel a kézben. Elég sokáig voltam zsaru ahhoz, hogy sohase tegyem le a fegyverem. Garennel különösen.nem kockáztatnék. Tess vérfoltos arca, véráztatta inge ma.dnem ram hozza a szívinfarktust. Megsebesítettem volna véletlenül, amikor lelőttem Garent?! Pánikba esve keresem a bemeneti sebet, de megkönnyebbülve látom, hogy csak súrolta a golyó a vállát. Talán akkor történt, amikor kilőttem Garen kezeből a pisztolyt. Magamhoz húzom Tesst, és szorosan tartom. Tess ilyet ne csináljunk soha többé. Erre meg egyszer nem lennék képes. - Reszkető kezemben szorítva őt ringatozom előre-hátra A rendőrség másodperceken belül berobban a szobába. – Állj! Senki se mozduljon! Rendőrség! - Felemelem a fel karom a levegőbe, a fegyvert még mindig a kezemben tartom - Booker! - rohan oda Brent hozzam. - Mi történt. Csak pár perce beszéltünk! Gyors tájékoztatást adok, míg az emberei megnézi Garent, és hívják a mentőket. Odébb viszik Tesst, hogy el tudják látni a sebeimet. Garent oldalt lerakjak, aki felnyög a mozgatásra. Jó, hogy itt vannak a kommandósok, különben még egy golyót beleeresztenék - de most a fejebe. - A lábsérülésein kívül van még valami? - kérdezi a mentőorvos, miközben szorítókötést rak a combomra. Majdnem eltörik a fogam, úgy szorítom az állkapcsomat, nehogy felordítsak. - Azok golyónyomok itt, a kabátján? Nem is nézek le, úgy bólintok. - Johnson kétszer mellbe lőtt, de csak a kevlarmellényemet találta el. - A lövés ereje ugyan a tükrös falnak vágott, és egy darabig nem kaptam levegőt, de a töltények nem

hatoltak át a mellényen. Nyilván lesz majd ott kék-zöld folt, rendesen. Halkan káromkodok, ahogy a mentős megszorítja a kötést a lábamon. - Elnézést - mondja, és ragasztócsíkkal rögzíti a kötés végét. - Biztos, hogy a vállsebén kívül nincs más baja, csak elájult? firtatja Brent, ahogy óvatosan lefekteti mellém Tesst. - Nem láttam mást rajta. Amúgy tudjuk róla, hogy nem bírja a vért. Az effélétől folyton elájul. - Az arcához nyúlok, hogy letöröljem a ráfröccsent vért, és közben küzdők az anyám és a húgom gyötrő emlékével. - Több ilyet nem bírok elviselni - ismétlem halkan. Hanyatt fekszem a gumiszőnyegen, és igyekszem távol tartani a farkasokként ólálkodó rémképeket.  A sötétben ülök, és gondolkozom. Ami nem túl jó. A nővér adott altatót, és elment. Nem értem, minek, mikor 10 perc múlva úgyis visszajönnek vért venni vagy véroxigénszintet mérni. Három napig mást sem csinálok, csak újraélek mindent. Újra látom Tess véráztatta ingét, véres arcát. Álmomban, és ébren is. Minden percemben ott kísért. És persze, ha rá gondolok, mindenki más is eszembe jut, akit elvesztettem. Az idegeim túl vannak húzva. Cole megpróbál rávenni, hogy kezeltessem a traumámat, de nem vagyok rá hajlandó. Egyedül akarok lenni. Meggyőzöm Cole-t, hogy rakjon be az egyik steril elkülönítőbe, ahol nyugodtan belefulladhatok a magányos önsajnálatba. Maggie és Seth jönnének látogatni, és amikor meglátják a „Belépni tilos‖ feliratot az ajtón, Seth rögtön tudja, hogy azt én rakattam oda, nem pedig Cole. Azonnal felhív a mobilon, és az ablakon át, a telefonon keresztül heves vitába bonyolódunk. - Ez aztán teljesen rád vall - förmed rám. Gyönge kísérletet teszek arra, hogy védekezzem. - Seth, mindkét lábamat megműtötték. Miért olyan hihetetlen azt gondolni, hogy el van fertőződve? - A jobb lábammal alig van gond, inkább csak izmot roncsolt a golyó. Szerencsére Garen nagyon rosszul lőtt. A balról levált egy darab csont is a masszívabb roncsolódás mellett. Cole szerint pár hónap fizioterápiára lesz szükségem ahhoz, hogy bot nélkül is képes legyek járni. A botot utálom. Olyan öreges, de ha nem használom a járáshoz, maga alá gyűr a fájdalom.

Maggie fel-le sétál, miközben Seth engem leckéztet. Látom, hogy a pocakja már egy kicsit kiáll. Nagyon vicces látvány, hiszen annyira vékony. Akármennyit eszik is, egy grammot sem tud hízni. Az anyját hibáztatja ezért. Cole szerint ez inkább genetikus dolog. Mindegy. Maggie anyja egy semmirekellő volt, és amilyen emberevő hangulatban vagyok mostanában, nekem a genetika halvány vigasz. Legalább vádolhassak valakit - mindenért! És már nem akarom hallgatni Seth tirádáit sem. Tudom, hogy igaza van, de nem tudok ellenállni a lelkemet rágó-tépő gondolatoknak, hangulatoknak, és inkább úszom az árral. Úgy teszek, mintha lemerülne a telefonom, amit persze nem hisz el. Dühösen elrohan. Maggie rám néz nagy, szomorú kék szemével, és ezt formálja a szája némán: „szeretlek, Garfield!‖ Aztán ő is elmegy. Lilah és Sofia nem sokkal ezután fut be. Az ablakon át integetek nekik. Sofia hoz nekem egy nagy, kövér mackót. Odaadja a nővérnek. Bánatosan billegeti felém dundi kis ujjait, mielőtt elmenne. A szívem szakad meg szomorú arcocskája láttán... Tess vállsebe nem igényel műtétet. Kiderül, hogy féltérden állt, amikor belelőttem Garen oldalába, és az a golyó súrolta a vállát, amelyik átment Garen csípőjén. Garen szétlőtt csípőlapátját kilencórás műtéttel állították helyre. A csípője és a vállízülete is szétment, és majd műízületre lesz szüksége, amikor már összeforrtak a csontok. Ha lett volna időm rendesen célozni, nem vétem el. Egy pillanatra így is megkísértett a lehetőség, hogy a fejébe küldjem a golyót, de sokévnyi kiképzés és gyakorlat során belém ivódott, hogy a lövés nem a gyilkolást, hanem a bűnöző megállítását kell, hogy célozza. Mellesleg - Garentől eltérően - én nem vagyok állat, bár nagyon remélem, hogy a nyomorultnak hosszú és fájdalmas élete lesz a folytonos ízületi fájdalmak miatt. Jó, hát nem vagyok teljesen állat, csak egy kicsit... Tessnek egyáltalán nem kell a kórházban maradnia. Kitisztították és bekötözték a vállsebét, aztán hazaengedték. Az első két napban jön párszor, de mindig kitalálok valamit, hogy ne kelljen beszélnem vele hogy éppen fogad a szakorvos, vagy hogy nagyon fáradt vagyok, jöjjön vissza később. A harmadik nap után már nem jön. Az operációt követő ötödik napon elbocsátanak a kórházból. Cole visz haza, akinek szigorúan meghagyom, senkinek sem mondhatja el, hogy már hazamentem. Szükségem van egy kis pihenésre, mert azt nem

kaptam meg a kórházban. Belefáradtam a körülöttem lévő káoszba. Kell egy kis nyugalom és béke. Másnap reggel korán kelek, mert nem bírok aludni. Kiengedem Daisyt. Elvégzi a dolgát, amíg én feltöltöm a kajásedényét. Beengedem, és máris rohan enni. - Lassíts egy kicsit, és élvezd az életet, kislány! mondom neki, és megborzolom a fejét. Rezzenéstelenül eszik tovább. A kanapéhoz sántikálok, és leereszkedem. Elalszom, és két óra múlva ébredek, amikor valaki csönget. Az ajtóhoz csoszogok, és visszanyelek néhány nyögést. Kikémlelek a nyíláson. Tess áll az ajtóban a zöld pulóverében, és gyönyörű. Imádom rajta ezt a cuccot. A kilincsre teszem a kezem, nem túl lelkesen, mert tudom, hogy mit kell tennem, és nem kellemes, de éppen itt az ideje. A legkevesebb, hogy közöljem vele. Ennyivel tartozom neki. - Szia. Hogy vagy? - kérdezi. Se csók, se ölelés. Tudja, vagy legalábbis sejti, hogy valami nem stimmel. - Jól. Gyere be! - Bebicebócázok a nappaliba. A csöndet csak a hülye botom kopogása töri meg. Megránduló arccal zuttyanok le a kanapéra. - Jól vagy? Nem akarsz fájdalomcsillapítót? - Tess mellém ül, és megérinti a karomat. Kissé odébb húzódom, és összefonom a két karomat. Így is elég nehéz beszélgetés lesz, pláne, ha még hozzám is ér... - Nem, ezen nem segítenek a bogyók. Csak elködösítik az agyamat, és folyton aludnom kell - magyarázom, miközben Daisy berobog a szobába. Egyenesen Tesshez rohan. Nem csoda. Ő is majdnem annyira szereti Tesst, mint én. Már emelem a kezem, hogy a szívtáji sajgásomat egy kis masszírozással enyhítsem, de megállítom magam. - Garen kijelentette, hogy önvédelem volt - simogatja Tess Daisy fejét. Aki - esküszöm - mintha mosolyogna az élvezettől... - Azt állítja, hogy kompromittáló helyzetben találtál minket, és dühös féltékenységi rohamodban meglőtted. - Tényleg? - Micsoda egy idióta! - És mit mond a Buffalóban megölt eladóról? - Ja, az véletlen baleset. Mert hogy ő megijedt, azt hitte, a fiú le akarja őt lőni, el akarta venni tőle a fegyvert, és ahogy küzdöttek egymással, a pisztoly elsült. Ez annyira jellemző rá. Minden rossz, ami történik, csak más hibájából történhet.

- Nem gondolhatja komolyan, hogy ez az érvelés megáll a bíróságon - jelentem ki, mire Tess némán vállat von. A régi ingaórán kívül, ami ütemesen tiktakol, semmi más nem ad hangot a szobában. Fülsiketítő a csend. Még Daisy is érzi, hogy ez nem jó, és kioldalog a szobából. - Nem tudom neked eléggé megköszönni, hogy megmentetted az életemet. Soha sem fogom tudni meghálálni. - A kezét nézi, nem engem, miközben ezt mondja. - És úgy érzem, hogy eleged van a nyomoromból, és ki szeretnél szállni. - Rám néz. Ugyanaz van a szemében, mint az enyémben. Szívfájdalom. - Nem bírom már, Tess. Azért jöttem el a rendőrségtől, mert belebetegedtem az egészbe, nem bírtam idegekkel. Azt szeretném, hogy... arra van szükségem, hogy nyugodtan és egyszerűen éljek. Ezért választottam inkább az ingatlanokkal kapcsolatos jogügyieteket, és nem a büntetőjogot vagy, isten mentsen, a családjogot. - Amit sok borzalmas családban láttam, hogy miket művelnek egymással az emberek, az undorító, teszem hozzá magamban. - Értem - mondja, és feláll. - Tökéletesen értelek. Garen talán börtönbe kerül, de nem kerül ki az életemből sohasem. És ki tudja, meddig fog tartani a tárgyalás? Még az is lehet, hogy megússza. Nem az első eset lenne, hogy egy bűnös szabadon kisétál a bíróságról. Nehézkesen felállók, és vonakodva bár, de felveszem a botomat, mert másképp nem megy. Tess arcán mélységes aggodalom, ahogy a kínlódásomat nézi. - Remélem, jó barátok maradunk - csúszik ki a számon az ökörség, minden viszony halálos pecsétje. A legszívesebben belerúgnék magamba miatta. A javára legyen mondva, csak bólint, és az ajtó felé indul. Kikísérlek a kocsiig - ajánlkozom, de ő már megy is kifelé, és becsapja maga után az ajtót. A konyhába megyek, hogy bekapjak egy fájdalomcsillapítót. Egy darabig semmit sem akarok érezni.

Fáj a szívem. Akármi történjék is, Booker legalább kiszámítható. Arra gondolok, hogy sosem volt szerencsém a választásaimmal. Tudtam, hogy ez lesz, már amikor nem akart látni a kórházban, és különféle nevetséges ürügyekkel tartott távol magától. Az elkülönítő szoba, amire nem is volt szükség, mindez nagyon átlátszó volt. De hogy most ki is mondta... A szavai késként vágtak a szívem közepébe. Ha kitépi a szívem, és rátapos, akkor sem fájhatna jobban. A könnyeimet törölgetem egyfolytában, már szétázik az arcom. Most pedig Lilah-hoz készülök, ahol el kell játszanom, hogy minden rendben. Áthívott, hogy megmutassa az ajándéközönös babaparti tervét, amit Maggie számára tervez. Szerintem ugyan még kicsit korai ez, de Lilah annyira fel van dobva a projekttől, hogy nem akarom kedvét szegni. Mégsem vagyok a legmegfelelőbb hangulatban a partiszervezéshez. Ücsörgők egy kicsit a kocsiban, próbálok úrrá lenni az érzelmeimen. Még egy kis sminket is felteszek. Veszek néhány mély lélegzetet, aztán kiszállok. Jól játszom a szerepemet: mosolygok, még pár játékötletet is mondok, amivel feldobhatnánk a baráti összejövetelt, sőt, még azt is felajánlom, hogy én is tartok egyet, amivel hosszú idő után először a társaság középpontjába kerülnék. Lilah-nak fogalma sincs, hogy a legszívesebben csak zokognék, és zokognék. - Mivel Cole és Seth is dolgozik aznap, rá kell vegyük őket, hogy még előző este áttologassák a bútorokat úgy, hogy mindenki elférjen a nappaliban. - Lilah felírja emlékeztetőül magának a sárga jegyzetfüzete margójára. - Kétlem, hogy Booker tudna ebben segíteni. Amúgy hogy

van? Cole szerint még elég nagy fájdalmai vannak. - Hát... ő... - Veszek egy nagy levegőt, hogy ne sírjak. - Mi a baj? Mi van vele? - Lilah átfogja a vállamat. - Nem arról van szó... szakított velem. - Összeszedem magam, és gyorsan elmondom neki a lényeget. Meglepem magam azzal, hogy egyetlen könnyet sem ejtek. Ehelyett egyre dühösebb leszek, ahogy beszélek. - Azt mondta, hogy nem bírja tovább idegekkel, és egyszerűen szeretne élni? - ismétli Lilah hitetlenkedve. Éppen úgy, ahogy én is érzek. - Estúpido! - Az asztalra csap, és folyékony spanyol tirádát vág le, miközben összevissza hadonászik. Elfelejtette, hogy San Diegóban nőttem fel, és bár nem beszélem a nyelvet, azért elég sok mindent megértek. Sofia szerencsére már ágyban van, különben szép kis bemutatót kapott volna abból, hogy temperamentumosabb hölgyek hogyan gyaláznak egy férfiembert ékes spanyol nyelven. Cole lép be a konyhába, érteden arccal, magasba szaladt szemöldökkel. - Lilah, mi a baj? - Odamegy a feleségéhez, és megfogja a vállát. - Booker! - mondja a megszólított tömören. Cole arcán elömlik a megkönnyebbült mosoly. - Most meg mit követett el? - Szakított Tess-szel - csap a térdére Lilah tehetetlen mérgében. - Azt mondta nekem, hogy nem bírja tovább idegekkel, és hogy egyszerű életre vágyik - teszem hozzá Colé kedvéért. - Aha. - Cole leül Lilah mellé. - Szerintem ez a világmegváltó szindrómája része. Booker mániásán védi azokat, akik a környezetében vannak. Tudom, hogy egy pillanatnyi gondolkozás nélkül feláldozná értem az életét, ha úgy hozná a sors. És Lilah-ért, Maggie-ért, Sethért is. És érted is, most már. - Abban az őrült agyában Bookernek az van, hogy cserbenhagyta az anyját és a testvérét, és attól fél, hogy velünk is kudarcot fog vallani egyszer - mondja Lilah. - Micsoda eszement gondolat... Mármint ha belegondolunk, hogy a csudába tudnánk megvédeni a családunkat két felfegyverzett bandita ellen? - És ezt a lelke mélyén Booker is tudja, mégsem tud megszabadulni ettől a gondolattól - csóválja a fejét Cole aggodalmasan. - Tess, tudtad, hogy Maggie egy időben Bookernél lakott? Nem éltek együtt a dolog romantikus értelmében, ez plátói viszony volt. Inkább testvéries, ha

érted, mire gondolok. - Nem. Én csak azt tudom, hogy van egy kutyája, és ez neki elég. Hátradőlök a székben, és nem értem, mire gondol Cole, hogy függ ez össze velem. - Emlékszel, amikor Mag mondta neked, hogy Sethtel nem akartak együtt aludni az esküvőig? - kérdezi Lilah némileg lenyugodva Cole hatására. Bólintok. - Akkor beköltözött Bookerhez, hogy könnyebb legyen kettőjüknek a dolog. Szóval minden nagyon jól indult. - Aztán úgy másfél év múlva a dolgok szétzilálódtak - veszi át a szót Cole, és az asztalra könyököl. - Nem jött jól az sem, hogy a két fiú éppen nyakig benne volt egy drogügylet felgöngyölítésében, ami félresikerült - teszi hozzá Lilah, és megsimogatja Cole karját. - Booker hajnali háromkor tántorgott be a kórházi szobámba folytatja Cole, és fájdalmas arcot vág. - Holtsápadt volt, és izzadt, mint egy ló. Amikor odakint mínusz két fok volt. Az asztalt bámulom magam előtt, úgy hallgatom Cole beszámolóját. - Book azt hajtogatta, hogy tutira szívinfarktusa van, mert annyira ver a szíve, hogy már fáj neki. Rárogyott az asztalomra, és nem zavarta, hogy a földre sodorja a dossziéimat. - És tényleg infarktus volt? - kérdezem. - Nem - rázza a fejét Colé. - Hanem pánikroham. Aznap éjjel Seth meg ő titkos akción voltak, és belekeveredtek egy lövöldözésbe. Seth kívülről ment az épület főbejáratához, de Booker ezt nem tudta, és azt hitte, hogy Sethet lelőtték. Ettől jött rá a pánik. - A pánikroham. Nekem is volt számtalan Garennek köszönhetően - mondom egykedvűen. - Eléggé le tudják bénítani az embert. - Nagyon is. Egészen addig fel sem tűnt, mennyit fogyott akkoriban, legalább 7-8 kilót. Karikás volt a szeme, az arca nyúzott. Cole elhallgat, mintha az emlékeibe merülne. - És mi köze ennek ahhoz, hogy Maggie vele lakott? - szólalok meg, mert nem akarok erről többet hallani. Nem akarom Bookert sajnálni. Most nem. Haragszom rá - haragudni akarok rá. - Rájöttem aznap éjjel, hogy mi váltotta ki nála a pánikot - folytatja Colé. - Maggie biztonsága miatt aggódott már hónapok óta, és egyre rosszabb állapotba került. Aztán a Sethtel kapcsolatos eset volt az utolsó csepp a pohárban. - Maggie miatt aggódott? - firtatom.

- Igen. Pár héttel korábban már mondta, hogy rosszul alszik, hogy felébred az éjszaka közepén, és felkel, hogy megnézze a riasztórendszert, nem hackelte-e meg valaki. Aztán ellenőrizte az összes ajtót és ablakot, kétszer-háromszor is, hogy elég jól be vannak-e zárva. - Attól félt, hogy Maggie-vel megtörténhet ugyanaz, ami a családjával - vonom le a következtetést megrendülve. Milyen szörnyű lehetett neki! Szívszakasztó belegondolni, menynyit szenvedett, és még mindig szenved az emlékek miatt. Lilah lerak elém egy pohár vizet, ez felriaszt a borongásomból. Megköszönöm, és egy hajtásra megiszom. Nem is vettem észre, hogy mennyire szomjas vagyok. Talán a sok sírás kiszárít...? - És mi történt? - érdeklődöm. - Azért megcsináltunk pár tesztet a biztonság kedvéért, de tényleg erről volt szó, és nem infarktusról. Maggie másnap kiköltözött tőle, Sethhez, és akkor mentem én is oda harmadiknak. Maggie-nek vérzett a szíve Bookerért, és nem akarta egyedül hagyni, de belátta, hogy így lesz Bookernek is a legjobb. Akkor maradt ott Daisy, hogy ne legyen mégis teljesen egyedül, ezt Maggie semmiképpen sem szerette volna - magyarázza Cole. - Booker akkor huszonhat órát aludt egyvégtében. Aztán rávettem, hogy menjen el terápiára, ahol tanult pár technikát, aminek segítségével szembe tudott nézni ezzel, és, amik nagyon hasznosnak bizonyult. De őszintén meg kell vallani, már Maggie kiköltözése megoldotta a helyzetet. Egy percig némán emésztgetem magamban a hallottakat. - Gondoljátok, hogy a Garennel való összetűzése megint efféle pánikrohamot indított el nála? - Bűntudatosan forgatom a poharamat, és nem nézek rájuk. - Nem, azt hajtogatja, hogy most nem volt pánikrohama - fogja meg a kezem Colé. - Őszintén szólva én úgy látom, attól fél, hogy valami szörnyűség fog történni veled, és elveszít, ahogy már annyi más fontos embert az életében. Időre van szüksége, hogy gyógyuljon. Ez a szakmai és a személyes véleményem is. Talpra ugrom. - Akkor várnom kell addig, amíg Booker úgy dönt, hogy összeszedi magát? - Frusztráltan odamasírozom a konyhaablakhoz, és kibámulok a hülye New York-i hóra. Valaha, egyszer még el fog állni a havazás?! - Tess, ezt nem azért mondtam, mintha neked kötelességed volna rá várni - mentegetődzik Cole. - Csak azt akartam, hogy tudd, mi van a

háttérben, mielőtt döntesz kettőtökről. Tudod, milyen földhözragadt fickó vagyok, nekem mindig csak a tények számítanak. Mosolyognom kell, mert eszembe jut, hogy Booker ugyanezt mondta egyszer a barátjáról. Amikor Cole megtudta, hogy agydaganata van, nem kezdett el rinyálni, hogy „miért éppen én?‖ vagy hogy „ez olyan igazságtalan‖, hanem végigkutatta az összes terápiás módot, aztán kiválasztotta a legígéretesebbet, elmondta az onkológus kollégának, és közölte vele, hogy akkor azt a protokollt fogják választani, és kész. Felfogta a problémát, és kezébe vette a dolgok irányítását. - Ugyanúgy szeretem Bookot, mint a testvéreimet, mert kedves, együtt érző, jószívű, és nagyon bírom a száraz, szarkasztikus humorát mosolyog Cole. - Tudjuk, hogy milyen szörnyűségeken ment át, meg azt is, hogy ezzel küzd most is. Éppen úgy, ahogy te is. Lilah odajön mellém, Cole az ő oldalára áll, összefont karral nekitámaszkodik a mosogatónak. - A te döntésed, hogyan kezeled ezt a helyzetet - szólal meg Lilah. - Hogy eleged van-e a fickóból, vagy akarsz adni annak a bolo... Bookernek egy kis időt, hogy észhez térjen? Hogy összeszedje magát. Szerintem itt csak két dolgot kell eldönteni, én legalábbis ilyen egyszerűnek látom: mennyire szereted, illetve ő megérie neked a szenvedést? - Huncutul elmosolyodik. - Azt hiszem, tudom, hogy mit fogsz mondani. Csak egy dolgot ne felejts el, Tess: magadért vagy felelős elsősorban, és nem egy férfiért. Vagy nőért, bárki másért. Csak magadért. Vedd a kezedbe a sorsodat! Tedd azt, amit kell, hogy visszakapd a régi életedet, és ne törődj semmi mással! Bárhogy döntesz is, mi melletted állunk, és segítünk bármiben. - Cole rábólint a felesége szavaira. - És ne legyen félreértés: én imádom a fickót - kuncog Lilah. - Oké, volt köztünk némi feszkó régen, de feldolgoztuk. Ő volt, aki felkutatta nekem Sofiát. Ha ő nincs, még azt sem tudnám, hogy életben van a lányom. Igen, bosszantó alak tud lenni, meg buta, meg minden, de... - Ki a buta, mami? - csattog be Sofia a kis papucsában. Most ébredt, haja egy merő szénaboglya. Átfogja az anyja lábát, és angyali kis szájába dugja a hüvelykujját. - Felébresztettelek? - kérdezi Lilah, és lesimítja a borzas fürtöket. Sofia bólint. - Bocsánat. - Lilah felnyalábolja a lányát, és megpuszilgatja. - Hol fan Fook fácsi? - kérdezi Sofia rám nézve, de nem veszi ki a cumit, úgyhogy egy másodpercig értelmeznem kell, hogy mire is

gondol. - Book bácsi otthon van - mosolygok rá. - Hiányzik - mondja és közelebb fészkelödik az anyjához. Búcsút intek neki. - Hamar jövök megint, cukorfalat. - Cumizó keze szabad ujjacskáit válaszként felém billegeti. Ahogy távolodom tőlük a kocsival, a bánat hirtelen elpárolog belőlem. Végiggondolom nemcsak azt, amit Cole megosztott velem, hanem a Lilah által mondottakat is. Túl hosszú ideig hagytam, hogy Garen uralja teljes valómat. A saját igényeimet félretoltam az igyekezetben, hogy a házasságomat ezzel az erőszakos szörnyeteggel megmentsem, egyben tartsam. Feláldoztam ezért az önbecsülésemet, mindenemet, miközben ő lépésről lépésre, napról napra pusztított. És észre sem vettem, csak akkor, amikor már túl késő volt. Eszemnél voltam? Rácsapok a kormánykerékre. A fene belé...! Folytatom a csapkodást. Kész, vége. Elegem van abból, hogy rám taposnak, hogy félrehajítanak. Hogy megalázkodom, hogy lapítok. De ennek vége, elég volt! Nem hagyom, hogy a félelem akár egy percre is megbénítson! Letekerem az ablakot. - Vissza akarom kapni az életemet! - ordítom ki az utcára. Két tizenéves, akik éppen egy piros furgonba készülnek beszállni, kesztyűs kezeik felfelé fordított hüvelykujjával nyilvánítanak rokonszenvet. Ideje megmenteni Terese Layla Sellecket. Egy lendületes U kanyarral megfordulok a város főutcáján, némi fennakadást okozva, de csöppet sem érdekel. Mi érdekel? Csak az, hogy visszanyerjem régi önmagamat, a régi életemet. Egyenesen a megyei börtönbe hajtok. A bíró nem engedte ki Garent váltságdíj fejében sem, mondván, fennáll a szökés veszélye az esetében. Tehát odabenn rohad, miközben a sebei gyógyulnak. Ez a gondolat kissé megmelengeti a lelkemet. A nyomozó egy csupasz szobába vezet, miután kitölteti velem a látogatói nyilatkozatot, és átmegyek egy fémdetektoron. Az utolsó pillanatban majdnem meggondolom magam, mert a régi félelmeim kezdenek feltámadni. Nem hagyom. Ennek véget vetek. Itt és most. Két fegyveres kíséri Garent a szobába egy tolószékben. Elénk narancssárga kezeslábasba öltöztették, ami nagyon nem az ő világa. Most először látom őt kicsinek és jelentéktelennek. Hangosan felnevetek, amikor az őrök a köztünk lévő asztalhoz bilincselik a kezét.

Nem akarok egy centivel sem közelebb lenni hozzá, mint ahogy muszáj, úgyhogy állva maradok. - Lám, lám. A nagy emberek hogy le tudnak esni a magas lóról a pöcegödörbe - kuncogok. - Helló, kurva. Máris hiányzóm? - röhög fel. - Azért jöttem, hogy közöljem veled, hogy a részemről végeztem veled, a számomra meghaltál, többé nem létezel! Már soha többé nem fogok szorongani miattad, és rettegni minden utcasarkon, hogy hátha szembejössz. Nincs több bujkálás, és soha többé nem szabod meg, hogy mit csináljak, és mit érezzék. Soha többé nem kezdek olyan nyomorult lúzerekkel, mint te. Kész, vége, örökre! - Két kézzel az asztalra támaszkodom, és egy picit, de csak éppen, hogy felé hajolok. - Én fogok uralkodni saját magamon! És mindent megteszek, amit csak tudok, hogy ebben a patkánylyukban rohadjál meg. Felfogtad? Rám támadna, ha tudna, de az asztalbilincs visszafogja. Ahogy a kétoldalt álló őrök is, akik félkézzel lenyomják a vállát. Nem akarok magamnak sem hazudni, tudom, hogy frissen nyert bátorságom egyik forrása, hogy tudom, nem nyúlhat hozzám. Oké, lazíts, egyszerre csak egy lépést,Tess...! - Nem vagy több mint egy erőszakos bunkó. Egy kegyetlen, kielégületlen alak, aki csak abban lel örömet, ha nőket verhet. De engem soha többé nem fogsz bántani! Soha többé nem uralkodhatsz rajtam! A férfi, akié szabad akaratomból leszek, megérdemel engem. Megfordulok, és a fenekemre csapok. - Te pedig megcsókolhatod itt... A soha viszont nem látásra! - Az egyik őr kuncogni kezd. Garen őrjöngeni kezd, rángatja a bilincseit, fröcsögve szitkozódik, minden nyálas lesz körülötte. Az ajtóhoz lépek. Az ott álló harmadik fickó, egy óriási termetű őr, akit eddig észre sem vettem, szélesen rám mosolyog, és helyeslőén bólint. Még utoljára visszanézek Garenre, aki éppen a vállába törli nyálas száját, a szeme még mindig kidülled dühében. - Ja, és elfelejtettem mondani: az ágyban nagyon gyatra vagy! - Mintha bárkivel össze tudnám hasonlítani, hiszen ő az eddigi első és egyetlen... Nem számít: csak egy kis sót akartam hinteni a nyílt sebbe. Éretlen viselkedés? Lehet, de nem érdekel. - Persze egy ilyen szépfiúnak, mint amilyen vagy, nem gond találni egy kis szerelmet a börtönben. Ott lesz az a sok hímnemű, és ha nincs ló, jó a szamár is, nem? Talán majd tanítanak neked egy-két újdonságot a cellatársaid. - Mosolyogva felé billegetem

az ujjaimat, miközben megint dühöngeni kezd. Az ajtónálló őr kienged a kihallgatószobából, és öklét feltartja, hogy üssük össze egy cinkos gratulációra, miközben a másik kettő lefogja Garent. Még félszemmel látom, egyikük elővesz egy sokkolót. Ahogy az ajtó becsukódik utánam, hallom Garen fájdalmas visítását. Zene füleimnek... Ahogy átvonulok a börtön parkolóján a kocsimhoz, Alicia Keys tüzeslányos dala jár a fejemben: This Girl is on Fire. Igen, pontosan így érzem magamat. Igen, tüzek égnek bennem. Szenvedélyes vagyok - és szabad! Ebből már jottányit sem engedek, gondolom. Semmi szín alatt. Már az sem zavar, hogy havazik... megint. Az ereimben megpezsdül a vér, erősnek érzem magam. Jaj, de jó, bárcsak sohasem érne véget! A legjobb lenne a háztetőkről leordítani, hogy: „Itt vagyok! Visszajöttem!‖ Beérem egyelőre annyival, hogy beülök a kocsiba, és teli tüdőből éneklem a tüzes dalt. Most pedig a következő mérföldkő: Booker Gatto. Még nem egészen döntöttem el, hogy mit és hogyan cselekedjem vele kapcsolatban. Emésztgetem mindazt, amit Cole-tól hallottam. Valamit azonban biztosan tudok. Az irodaházhoz hajtok, hogy megkeressem a Devin nevű szabadalmi ügyvivőt a harmadikon. Egy idősebb hölgy rózsaszín virágos blúzban mered a laptopjára, miközben az öltönyös Devin fölé hajolva mutogat valamire. - Mama - mondja elkeseredetten. - Ez itt a control billentyű, azért van ráírva, hogy „Ctrl‖. - Igen, hogyne, persze. Bocsánat, fiam. - Felnyúl, és megveregeti a férfi arcát. - Semmi baj, mama. - Devin felegyenesedik, és felém fordul. - Tess! - lép felém meglepődve. - Nem is hallottam, hogy bejöttél. - Helló, Devin, csak azt kérdezném, hogy még áll-e az állásajánlat. Az anyjára pillantok, hogy lássam, nem árulok-e el titkot előtte, vagy efféle. A hölgy azonnal felugrik. - Igen, hogyne állna! Én csak addig helyettesítek, amíg nincs új titkárnő. - Megfogja a kezem. - Ó, ó, de helyes teremtés... Én Millie vagyok, mellesleg. Férjnél van, kedvesem? - No de mama... - korholja Devin fülig vörösödve. - Hát csak szeretném tudni, kedvesem, ennyi - legyint Millie a fia felé. - Nos...? - Nem vagyok férjnél. - A válaszom fülig érő mosolyt vált ki a mamából. Devin a két tenyerébe temeti az arcát.

- Menjünk be a szobámba, Tess, jó? - Devin megfogja a könyökömet, és bekormányoz a belső szobába, amelynek az ajtaját gyorsan be is csukja mögöttem. Belemegy, hogy nála is annyi legyen a fizetésem, mint Bookernél, és felajánlja, hogy ha másnap munkába állok, a mama mehet Bookerhez addig, amíg ő nem talál valakit a helyemre. Még azt is megbeszéljük, hogy fizet nekem túlórapénzt pár hétig, hogy betanítsam a mamát a munkára. - Nem akarom, hogy Booker bajban legyen miattam - mondja. Elég sok gyakorlásra lesz szüksége a mamának ahhoz, hogy minden flottul menjen, gondolom, de visszanyelem a megjegyzést, mert eszembe jut, hogy nem árt kicsit frusztrálni a dologgal - Bookert. Megkapja, amit érdemel!

Egy hét otthoni sebnyalogatás és önsajnálgatás után besántikálok az irodába. Arra számítok, hogy a munka majd kioltja az agyamban a rossz emlékeket. Bebotozok az irodába, ahol egy asszonyság ül Tess helyén, kék virágos blúzban. - Jó reggelt, Mr. Gatto. - Kezet nyújt felém. - Már találkoztunk korábban. - Összevont szemöldökömből látja, hogy még több infóra van szükségem, úgyhogy folytatja: - Devin mamája vagyok. Tudja, a szabadalmi ügyvivő a harmadikról... - Ó, hogyne, tudom. - Kissé értetlenül mosolygok az ősz hajú hölgyre. - És hol van Tess? - kérdezem. - Ó, egek, azt hittem, meg van beszélve. - Összefonja májfoltos kezeit. - A fiam állást ajánlott neki, ő pedig elfogadta. Tess kért, hogy segítsem ki magát, amíg nem talál állandó munkaerőt. Tess megmutatta nekem, hogyan kell kitölteni az űrlapokat. Felhatalmazott, hogy hívhatom bármikor, ha elakadok, és jön segíteni. Fantasztikus teremtés. - Igen, tényleg. - A fogam csikorgatom. Hát, mint mondjak? Megérdemeltem... Bebénázok a szobámba, magamra csukom az ajtót. Arra nem gondoltam, hogy Tess kilép. Talán így a legjobb. Csakhogy nem érzem magam túl jól tőle. Leülök az asztalom csücskére, és percről percre mérgesebb leszek. Annyira hogy már 75 centtel tartozom a nyomorult szitokbödönnek. Odabicegek, és felkapom a cserépedényt. Nem rakom bele a pénzt, hanem a falhoz vágom. Összetörik, vele az eltalált kép kerete is. - Ideje, Gatto, éppen ideje...

Devin átnyújt nekem egy borítékot. - Az első fizetési csekked. Észre fogod venni, hogy máris adtam emelést. - Rám kacsint. Devin szívesen flörtöl. Nem azt a fajta lehengerlő, „mindenki szerint szexis vagyok‖ stílusú játékot űzi, ő inkább az a könnyen zavarba jövő, gátlásos típus, aki belebakizik a saját szövegébe. A mellényzsebébe dugott kézzel áll előttem félszegen. - Nem kellett volna, Devin. - Elteszem a csekket a táskámba. - De igen. Egy hét alatt rendbe tetted az irodámat. És nagyon ügyesen betanítottad a mamát. - Aki nagyon kedves - mondom. Millie, a mama éppen belép az ajtón, laptoppal a kézben, tanulásra készen. Azt mondja, hogy élvezi a gyakorlást velem. Szerintem inkább azt, hogy nagyon is szingli fiának az előnyeit ecsetelheti előttem. - Bocsánat, hogy egy kicsit elkéstem - ragyog, és egy puszit nyom a fia arcára. - Csirkelevest csináltam vacsorára, drágám. A kedvencedet. Abban a cserépedényben van, a pulton, amiben mindig. - Kevin égő fülekkel eltűnik az irodában. - Hogy megy a munka Bookerrel? - kérdezem. - Rendes főnök? - Csak néhány napja vagyok nála, nem sokat beszél, de rögtön, első nap, hogy visszajött, eltört egy cserépkancsó-szerűséget, ami tele volt negyeddollárosokkal. Azt mondta, hogy elejtette, de én ebben nem vagyok biztos. - Millie a homlokát ráncolja, és lehalkítja a hangját: Nem egy vidám fickó. Valójában eléggé undok. Remélem, hamar fog találni új titkárnőt. Összeszorítom a számat. Remek, gondolom. Majd tanul belőle. - Hát, nem olyan, mint Devin, ez szentigaz. Az én fiam jó ember,

nem gondolja, kedvesem? - A laptopját az enyém mellé helyezi, és kinyitja. Egy levél tűnik elő, amely a klaviatúrára van celluxozva. Nekem van címezve. - Ó, igen, a levél... Booker hamar hazament, fájt a lába, és mondta, hogy menjek el egy hosszú ebédszünetre. Lementem sétálni az Eerie-csatornához. Volt már ott valaha télvíz idején? Megrázom a fejem. Millie és az ő kacskaringós zsákutcái... Ha az ember kérdez valamit, bármit, addig kanyarog a mondataival, mígnem elér, mondjuk, a barackbefőttig. - Ó, annyira szép... Egyszer el kéne mennie oda sétálni! Devin imádja. Majd megmondom neki, hogy egyszer vigye el oda. Devin! - kiált fel Millie, miközben bordó ruháját igazgatja. - Várjunk csak egy kicsit. Hogy függ össze a séta ezzel a nekem címzett levéllel? - Leszedem a levelet, és megfordítom a borítékot, hátha kiderül, ki küldte. - Ó, drágám, megint elkalandoztam. - Megütögeti a homlokát finoman, mint mindig, amikor elfelejt valamit. - A séta után visszamentem az irodába. Nos, tudja, az ajtót mindig magamra zárom, amikor Booker nincs ott, mert egy kicsit félelmetes ott lenni a legfelső emeleten egyedül. Ha mondjuk, sikítanék, hát egy hétig csinálhatnám, akkor sem hallana meg senki, nem igaz? - Igen, nagyon ijesztő. Szóval, mi van a borítékkal? - próbálom megint visszaterelni Millie-t a helyes mederbe. - Hát csak úgy becsúszott az ajtó alatt. Nem is kopogott, aki hozta. Talán azt hitték, hogy már nincs ott senki, mert elmúlt öt óra. Bekapcsolja a laptopját, és várja, hogy felálljon a rendszer. Hiába mondom neki, hogy nem kell mindig kikapcsolnia, amikor lecsukja a fedelet, mert mindig elfelejti. Amíg megpróbálja felidézni, hogy mi a jelszava, kinyitom a levelet, hogy addig is csináljak valamit. Meglepve látom, ki küldte. Háromszor is elolvasom, és megpróbálom legyűrni a kellemetlen érzést, ami elfog. A telefonomért nyúlok, de aztán meggondolom magam. Lehet, hogy Garenen túljutottam, de úgy látszik, a paranojámon még nem sikerült. Ez a levél nem jelent semmit; feltehetően túlreagálom a dolgot. - Az egyik bírósági aktával kapcsolatban kérdeznék valamit, amit Booker ma akart velem dokumentáltatni - közli Millie. A francba... - Várjon egy picit. - Nem tudok szabadulni a rossz érzésemtől, ezért felkapom az új mobilomat - ez is egy mérföldkő a múltam meghaladásában -, és felhívom Bookert. Elhatározom, hogy megosztom vele, mi áll a levélben, aztán azt tesz a dologgal, amit csak

akar. Egyből az üzenetrögzítője kapcsol be. Bedugom a levelet a telefonnal együtt a táskámba. Nagyszerű... Most megállhatok a házánál útban Maggie-ékhez. Azóta nem láttam, hogy azt a katasztrofális látogatást tettem nála. Kicsit izgatott is vagyok, de csak egy kicsit. Inkább szeretném elkerülni, hogy találkozzam vele. Talán a legjobb volna, ha felragasztanám a levelet az ajtajára, és kész, már ott sem volnék. Aztán megcsóválom a fejem - micsoda kamaszos viselkedés volna! Mi meg már mindketten felnőttek volnánk, vagy mi... Felnőttek, akik anélkül képesek beszélni egymással, hogy hülyén zavarba jönnének. Igen, erről van szó. Millie tovább csacsog a bírósági ügyiratról, de már két perc múlva ott tart, hogy fiacskája, Devin milyen jó tanuló volt az egyetemen. Megpróbálok odafigyelni rá, de a gondolataim egyre csak visszavisszatérnek a fura, kísértetiesen rejtélyes levélhez. Vajon túl sokat magyarázok bele, vagy inkább sietnem kéne vele Bookerhez? Nem tudom eldönteni. Az utóbbi variáció győzött. - Millie, folytathatnánk ezt holnap? Elfelejtettem egy fontos... Fogorvoshoz kell mennem. Felkapom a táskámat és a kabátomat, és máris szaladok az ajtó felé, meg sem várom, hogy mit mond Millie. Kettesével lerohanok a lépcsőn, de megállók a bejárati ajtóban, amikor meglátom a havat odakint. Miért élek még itt, ezen a jeges senkiföldjén? - Gyorsan letisztítom az autómat, miközben Bookert hívogatom. Most sem veszi fel. Morgok magamban, hogy miért veszem ezt ilyen komolyan, de elindulok Bookerhez. Lehet, hogy Nik bekattant, és egy rossz ripacs, de igaza van: Bookert szeretni annyi, mint betegnek lenni, gyógyíthatatlanul.

Nagy nehezen felkelek, ami nem egyszerű, ha az ember feje kába a sok fájdalomcsillapítótól. Felkapom az üveget, és a maradékot a vécébe öntöm. Inkább a fájdalom, mint ez a köd az agyamon. Csinálok magamnak egy forró csokit - ahogy én szeretem -, és gyorsan felhajtom, hátha úgy előbb magamhoz térek. - Atyaég, este hat óra - állapítom meg rosszkedvűen az órára nézve. Átaludtam az egész délutánt. Még mindig nem tisztult ki a fejem, ezért melegen öltözve kimegyek havat lapátolni - ebben a szezonban már vagy századszor. Kábé harminc percbe telik félig letakarítani a kocsibehajtót, ami általában tíz perc. A bot és a lapát nem nagyon fér össze egymással. Tudom, hogy át kéne hívnom Cole-t vagy Sethet. Bármelyikük itt teremne egy szempillantás alatt, de úgy érzem, ha lefoglalom magam, akkor nem fogok annyit gondolni Tessre. Belenyomom a lapátot az egyik hókupacba a ház oldalánál, és kibicegek a fészerbe, hogy elővegyem a hófújógépet. Nem tudom, lesz-e elég erőm használni, de legalább kiderül. Már az is tortúra, hogy előszedjem a készüléket. Ez egy vicc! Úgy fújtatok, nyögök, mint egy öregember. Már nem is törölgetem az izzadságot a fejemről. Nyeld le a büszkeséged, és hívd Sethet! tanácsolom magamnak. - Szia, Bookie! - Nik hangjára majd’ kiugróm a bőrömből ijedtemben. Megtámaszkodom oldalt, a fészer falában, hogy ki tudjak egyenesedni. Nem akarom most látni. Se semmikor. Soha. Rá sem nézve mondom neki: - Azt hittem, hogy elmentél New Yorkba. Tudom,

hogy felhasználtad a csekket. - Még aznap beváltotta, amikor odaadtam neki. Soha nem tudott bánni a pénzzel. - El is mentem egészen New Yorkig, voltam is ott pár napot, aztán visszajöttem. - Felsóhajt. - Hoztam egy döntést. Ami megváltoztat mindent. - Miről beszélsz? - fordulok oda hozzá. Három méterre áll tőlem egy drágának látszó bundában; a lábán prémszegélyes csizma van. Ám nem a ruházatát bámulom, hanem a rózsaszín pisztolyt, amit a kezében tart. Egyenesen rám céloz vele. Miért van tele ez a bolygó elmebetegekkel?! - Ha nem leszel az enyém, akkor ne legyél senkié! Kicsit magasabbra emeli a pisztolyt. - De előbb add ide a fegyveredet. Ha netán rosszul lőnék előszörre. Emlékszem, mennyire gyorsan elő tudod kapni... - Nem hordok fegyvert hólapátoláshoz, Nikkel. - Azért mondom a becenevét, hogy hátra akkor megnyugszik. Ennek a csajnak szinte óraműszerű kiszámíthatósággal működik a totálisan irracionális agya. Toppant egyet mérgesen. - Most bezzeg Nikkelezel, mi? Amióta kijöttem a börtönből, könyörgök neked, hogy így szólíts, de te csak akkor bírod megtenni, ha pisztolyt kapsz a képedbe? Elhatározom, hogy most a bűbájjal próbálkozom, még ha ez azzal jár is, hogy a férfinemet elárulva lealacsonyodom egy neandervölgyi szintjére. - Nikkel, én pasiból vagyok, tudod. Ha összeraknátok minket, férfiakat egy szobába, akkor összesen sem lennénk okosabbak egy féleszűnél. - Fülig érő szájjal vigyorgok rá. - Na, gyere, menjünk be, ott melegebb van. Csinálok neked egy forró csokit, amit annyira szeretsz. - Előbb add ide a fegyveredet. - A nyomaték kedvéért kibiztosítja a pisztolyt. Egy hónapon belül ő a második, aki ezt teszi velem. Lassan felforr bennem az indulat, de lecsatolom a fegyverem, és egy rúgással beküldőm a hóba. Hiba volt. Nik elsüti a pisztolyt. Szerencsére elhibáz. Csakhogy ahogy igyekszem minél messzebb jutni tőle, a rossz lábammal lépek hátra - vagyis a kettő közül a rosszabbikkal, mert egyik sincs túl jó állapotban -, és ráesem egy hókupacra, éppen nem arra, amelyikben a fegyverem van. - Én szerettelek, Bookie. De már megváltoztam. Jó feleség lettem volna. - Remegő kézzel fogja rám a fegyvert, a másik kézfejével pedig letörli az arcáról a könnyeket. - Nik, sajnállak. Tényleg. Nem akartalak megbántani, de

eljátszottad a bizalmamat. És ezt elég nehéz elfelejtenem, különösen így, hogy fegyvert szegezel rám. - Lassan felülök beszéd közben. - Már nem számít. - Leveszi a sapkáját és a sálját, ledobja, majd kigombolja a bundáját. - Miért veszed azt le? - kérdezem, amikor mindkét karjáról lerázza a kabátot, és a földre csúsztatja a többi mellé. - A testvéremnek tetszik ez a kabát. Nem akarom összevérezni. Az arcom elé kapom a kezem. - Viccelsz? Nik, légy szíves! Menjünk be, és beszéljük meg! Na, gyerünk! A nógatásomat figyelmen kívül hagyva, elkezdi mondani a tervét, pont úgy, ahogy az agyatlan mozifilmekben szokták, mielőtt lelőnek valakit. - Először téged lőlek le, aztán megölöm magamat. Együtt fogunk meghalni. Mint a boldogtalan szerelmesek a filmekben. Mint Rómeó és Júlia. - Nik! Ez őrület, mi nem vagyunk Rómeó és Júlia. Nem vagyunk boldogtalan szerelmesek. - Te jó ég, halott vagyok, soha többé nem fogomTesst látni... - Szerintem meg azok vagyunk. - Felemeli a fegyvert megint, amint valami ezüstös villan meg a feje felett. Nik a földre zuhan. A pisztolya felém csúszik a jeges hóban. Mögötte ott áll Tess, és kezében a hólapátom. - Tess, nem tudtad, hogy a rejtett fegyverviselési engedély nem tartalmaz hólapátot? Az égre emeli a szemét, és ledobja a lapátot. Kínlódva feltápászkodom, de előtte begyűjtőm a fegyveremet meg a botomat. Nik nem mozdul, teljesen kinyúlt. - Ezt a mentegetődző üzenetet hagyta az irodában - mondja Tess, és átnyújt egy borítékot, amely az ő nevére van megcímezve, Nik kézírásával. - Azt hitte, hogy már bezárt az iroda. Szerencsére Millie még bent volt. - Nagy szerencse. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. Felveszem Nik fegyverét, és bedugom azt is a lábszártartóba. - Akkor most kvittek vagyunk, nem igaz? - kérdezi kissé ingerülten. - És ne vedd hálátlanságnak, de sohasem kértem, hogy megmentsél. Már Garenre fogtam a fegyvert, úgyhogy ha nem jössz közbe mint szuperhős, és nem kezdesz lövöldözni, megöltem volna. És ha lőhettem volna, akkor most két méterre lenne a föld alatt, és nem egy börtönben okozna gondot mindenkinek.

Elfordul, és elővesz... mit látnak szemeim? Egy mobiltelefont. Kihívja a rendőrséget és a mentőket. Ahogy térdig érő fekete csizmájában sétál a havas kocsibehajtón, észbontóan szexi... Majdnem utána szólok, hogy jöjjön vissza. De aztán kinyitom a borítékot, kiveszem a levelet, és elolvasom, amíg a rendőrségre várok. Tess, Azért írok éppen neked, mert csak te tudod, hogy mit érzek. Ahogy mondtam pár hete, amikor beugrottam az irodába, Bookert szeretni betegség. Gyógyíthatatlan betegség. És igazad van, sosem élne velem. Már túl van rajtam. Én is túl akattam lenni rajta, de nem bírok. Mindig csak rá gondolok. Álmodok is vele. Booker az én Rómeóm, én meg az ő Júliája. És én nem is akarok túljutni rajta. Én őt akarom. Ne haragudj, mehd egyszer megérted talán, és talán megbocsátasz. Annyira kedves voltál a múltkor, gondoltam ennyivel tartozok. Szia, Nik

- Mit ettem én egykor ezen a nőn...?! - Visszadugom a levelet a borítékba, és Nikre nézek. - Na ja, rövid szoknya, égő szemek és csókos ajkak. - Fejcsóválva vonom le a tanulságot. - Egyértelmű a lecke: olyan nő kell, akiben belül is van valami. - Tessre gondolok. Benne aztán minden megvan, ami kell. - Micsoda idióta vagyok...  Két héttel később Nikkolynnt vád alá helyezik gyilkossági kísérletért, és megfigyelésre beviszik a pszichiátriára. Miután huszonhét öltéssel összevarrták a fejét. Én egy kicsit már jobban tudok járni, rövidebb távokra már nem is kell a bot. Nagyon vágyom Tess után. Seth és Cole megpróbál felvidítani, és mindenhová magukkal cipelnek - bowlingozni, agyaggalambra vadászni és a többi. Meg kell mondanom, elég mulatságos, ahogy kétbalkezes

Cole megpróbálja eltalálni a mozgó korongot a fegyverével ugyanakkor félelmetes is, az ember némileg életveszélyben érezheti magát. Ma este megnézünk a fiúkkal egy új akciófilmet a moziban, amire se Lilah, se Maggie nem kíváncsi, ők valami más közös programot találtak ki. - A nappaliban vagyunk, Garfield, gyere be! - kiabál ki Maggie, mikor belépek Cole-ék házába. Lerakom a botom a konyhapultra, és anélkül megyek be hozzájuk. Nagy taps fogad. Meghajolok. Sofia odaszalad hozzám, és megfogja a kezem. - Hurrá, Booker bácsi, nincs botod! - Gyorsan leülök a legközelebbi székre, nehogy elessek. Még van mit dolgoznom magamon... - És ti, lányok, mire készültök? - kérdezem. Lilah int Sofiának, hogy bújjon bele a rózsaszín hercegnős pizsamájába. - Tess is átjön, és megnézünk valami csajos mozit - int a kandallópárkányon meredező DVD-kupacra. - Tess átjön? Mikor? - érdeklődöm közönyös arccal. - Bármelyik percben itt lehet. - Lilah úgy-ahogy lesimítja Sofia boglyas hajzatát. - Tess San Diegóba költözik, úgyhogy tartunk neki egy kis búcsúbulit. Csak mi, csajok... A szívem meglódul. - Tess elmegy? - Bizony ám. Gondoltam, nem árt, ha tudod - néz rám Lilah keményen. - És talán összekapod magad annyira, hogy térden állva könyörögj neki, bocsássa meg, hogy olyan idióta voltál. Aztán könyöröghetsz neki, hogy menjen hozzád feleségül, mielőtt még meggondolná magát. És ha szerencsés vagy, Tess megenyhül, és visszafogad. - Lilah, ez ennél bonyolultabb - felelem. - Bonyolultabb?! Cole megbocsátotta nekem, hogy mindenkinek hazudtam, mindenkit becsaptam - hadonászik Lilah a levegőben, amit olyankor szokott, amikor izgatott vagy mérges. Most nyilvánvalóan az utóbbi a helyzet. - Veled meg az van, hogy van valaki, nem is akárki, aki valamilyen érthetetlen okból szeret téged. Te meg félrelököd, mert hogy „egyszerű‖ életet akarsz, mindenféle bonyodalmak nélkül. Megfogja Sofia kezét. - Ha ezt akarod, akkor miért nem csapsz fel szerzetesnek?! - Lilah aztán nem kertel, nem szépítget... - Mondd Book bácsinak, kicsim, hogy jó éjszakát! Sofia az ölembe mászik. - Én hozzád megyek feleségül, Book

bácsi - simogatja meg az arcomat. - Kicsit öreg vagyok hozzád, kisangyal. - Megpuszilom a feje búbját, és átölelem. - Majd ha nagyobb leszek, akkor vegyél feleségül. Mondjuk, amikor tízéves leszek, jó? - Na ja, és mehetek is mindjárt a börtönbe - mormolom, mire Seth és Maggie nevetésben tör ki. - Nem jutsz börtönbe - mondja Cole, és felnyalábolja Sofíát. A vállán viszi a lépcső felé, Lilah megy utána. - Azért nem, mert előbb megöllek. - Mikor utazik el Tess? — kérdezem Meggymagot. - Kedd reggel. - Magocska megszorítja a kezem. - Azt mondta, hogy semmi sincs, ami ide kösse, és már nem bírja a havat. Seth a kanapéra ül mellém, Maggie követi a példáját. - Hallottad a jó hírt Jack Mahoney-ról? - teszi fel a kérdést Seth. Megrázom a fejem. Jack annak a lövöldözésnek volt az egyetlen túlélője, amelyben három emberünk meghalt tavaly nyáron egy titkos akció során. Egyebek mellett emiatt hagytam ott a kapitányságot. - Tegnap együtt ebédeltünk. Állásajánlatot kapott; Nyugat-Virginában, Sugar Maple-ben lesz helyettes seriff, ahonnan származik. Még pár hónapnyi rehab ráfér, de nagyon úgy látszik, hogy elfogadja az ajánlatot. - Remek, tegye csak meg, kapjon az alkalmon, és meneküljön innen. Egy csöndes kis városba, ahol nem les rá minden sarkon a halál és a romlás - morgok magam elé. - Booker, ne már...! Ilyen hely már nincs sehol. Az élet olyan, mint a célba lövés. Egyszer sikerül, egyszer... nem annyira. - Hátradől a kanapén. - Mondd meg nekem, de őszintén: valójában mi jár a fejedben? Veszek egy nagy levegőt, és elkezdem hadarni a legbensőbb gondolataimat, mint egy kamaszlány a barátnőinek a pizsamapartin. Na szép, jól lejáratom magam megint... - Nem bírok el többet. Mindig a véres arcát látom magam előtt... - ...mert tizenhat vagy, és mindig újraéled azt, ami az anyáddal és a testvéreddel történt - fejezi be helyettem Seth a mondatot. - Booker, annak vége! Nem akarok szívtelennek tűnni, de most már ideje lenne tényleg eltemetni a halottaidat, és érzelmileg leválni róluk, és újrakezdeni az életedet. Tudod, hogy anyád is ezt mondaná, ha itt lenne, és apád is!

- Te nem tudod, mi történt velük valójában - mondom. - Én viszont nem tudom elfelejteni... - Dehogynem tudom. Hallottam, amikor anyám és apám erről beszéltek nem sokkal a haláluk előtt - feleli Seth halkan. - És rosszul voltam a gondolattól, és vagyok ma is, hogy neked mindazt végig kellett nézni. - Sosem mondtad, hogy tudod. - Mert nem éreztem, hogy szeretnéd, hogy tudjak róla - mondja egyszerűen. - De most ideje, hogy elengedd a dolgot. Tess nagyszerű lány. Bolond vagy, ha engeded, hogy itt hagyjon. - Seth Maggie fürtjeit babrálja, miközben beszél. - Nem hiszem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy őt is ugyanúgy elveszítsem, ahogy a családomat. - Akkor már jobb, ha biztonságban elmegy. Én úgy vonzom a szörnyűségeket, mint a mágnes. Megdörzsölöm a sajgást a lábamban. - Szóval azt mondod, hogy ha nem itt él, hanem másutt, nélküled, és akkor hal meg, az rendben van? - kérdezi Maggie. - És mi van velünk? Semmi garancia nincs rá, hogy nem történhet bármi tragikus bármikor bármelyikünkkel. Akkor minket miért nem zársz ki az életedből? Vagy erre készülsz? Hátradőlök, és az állkapcsomat dörzsölgetem. Maggie még mindig nem érti... - Tudom, hogy azt hiszed, nem értelek meg, de tévedsz! - Átöleli Seth vállát. - Ne felejtsd el, az életem első tizennyolc évét úgy éltem le, hogy engem nem szeretett senki, és ezt nem is fogtam fel, mert nem tudtam, milyen szeretve lenni. - Megfogja Seth kezét. - És őszintén mondom, ha Seth holnap meghalna, akkor iszonyúan össze lennék törve, de egy percig sem gondolnám, hogy milyen kár, hogy megismertem és megszerettem! A szerelem, a kölcsönös szeretet megéri a kínt. Az az igazi tragédia, amikor az embert nem szereti senki. - Seth megszorítja Maggie kezét. Lehajtom a fejem, és megtorlóm a szemem. Maggie odajön hozzám, és megölel. - Te időnként úgy ugatsz, mint egy láncra vert házőrző kutya, de valójában egy nagyra nőtt házicicus vagy. Ezen nevetnem kell. - Sose állsz le a cicázással, ugye? - Soha, de soha, amíg élek - ígéri ünnepélyesen, aztán hirtelen hangot vált, és kiszakad belőle: -Te egy komplett idióta vagy, ha hagyod elmenni! Ha valaki, te aztán tudhatod, hogy milyen nehéz rátalálni az

igazira. Tess megéri a kockázatot! A szerelem mindig megéri a kockázatot... Seth is feláll, és felsegít a kanapéról. Aztán átölel. - Gondold ezt végig - kéri, mire bólintok. - Na jó, elég volt az érzelgésből. Menjünk, és dobjuk fel a tesztoszteronszintünket egy kis robbantós-lövöldözős mozival. Mit szólsz? - Jó szórakozást - mondja Maggie. - Azért szeretlek - fordul Sethhez mosolyogva, aki rákacsint. - Várjatok meg engem is - robog le Cole a lépcsőn. Most az egyszer minden botladozás nélkül. Nehéz szívvel ballagok ki a fiúkkal Seth kocsijához, a gondolataimba merültem *** A hétvégét önmagámmal harcolva töltöm el. Egyik percben eldöntőm, hogy Tess bocsánatáért fogok esedezni, a másikban meg a lidércnyomásos víziókkal küszködöm. A vasárnapot mindannyian Sethéknél töltjük. Nos, nem mind, mert Tess nincs jelen. Olyan a két házaspárral lenni, mintha savval locsolgatnám a nyílt sebeimet. Ahogy titokban szerelmetes pillantásokat váltanak, ahogy Seth a felesége sajgó lábát masszírozza, egyre kínzóbbnak érzem Tess hiányát. Meg mindannak a hiányát, amit mi csinálhatnánk együtt, ha egyszer végre magam mögött tudnám hagyni a múltat, és nem cipelném magammal mindenhová minden pillanatban. Hétfőre eldöntőm végre, hogy megfogadom Maggie és Seth tanácsát, és Tess bocsánatáért esedezem. A gondolat, hogy másnap reggel felszáll a gépre, és talán soha többé nem látom, jobban megrémít, mint annak a lehetősége, hogy Garen kiszabadul, és megint felbukkan, hogy tönkretegye őt. Bemegyek az irodába, és ott szembesülök azzal, ami időközben teljesen kiment a fejemből: új liftet rendeltem a házba, és már el is kezdődtek az előkészítő munkálatok. Muszáj volt, mert a nyomorult nyikorgó doboz négyszer is elakadt az emeletek között az utóbbi időben. Már éppen ideje kicserélni, bár tudom, hogy hiányozni fog az antik bája. A tudat, hogy nemsokára véget ér a csikorgólift-korszakunk, minden bérlőmben láthatóan nosztalgikus érzeteket kelt. Mintha mindenki azon igyekezne, hogy még utoljára mehessen egyet ezzel a

régiséggel. Szívem szerint inkább gyalog mennék, de a lábam még nem elég jó hozzá. Úgyhogy bepréselődöm a régi nagy dobozba egy tucatnyi emberrel, akik között ott van Tess és Devin. A kapcsolótábla mellett állok, az ajtó sarkában, és mindenkinek megnyomom a megfelelő gombot, mintha én lennék a liftesfiú. A rozoga lift megrázkódik, és elkezd felfelé araszolni az elsőig, ahol ketten kiszállnak. Amikor az ajtók megint becsukódnak, megkockáztatom, és Tess felé sandítok. Devin ott áll mellette (túl közel!), és beszélgetnek. Tess kuncogni kezd valamin, amit a fickó mond. Nem hiszem el! Tess nem az a kuncogós fajta. Aztán Devin elsimít egy hajfürtöt Tess arcából. Mindjárt letöröm a kezét, gondolom dühösen. Ami nevetséges ostobaság, hiszen én adtam ki Tess útját. Megint a gombok felé fordulok, és átgondolom a helyzetem. Talán túl sokáig vártam, és már nem is érdeklem. Talán örökre elvesztettem. És talán így a legjobb... A másodikon még két ember kiszáll. Aztán jön az ő emeletük. Mindenki ki fog szállni, csak én maradok ott velük, egyedül. Akkor kéne cselekednem. Megfogni Tess karját, és nem engedni kiszállni. Megkérdezem, hogy beszélhetnénk-e, felmennénk az irodámba, és elkezdhetném a mondókámat. Ahogy a lift megáll a harmadikon, rám tör a pánik. A liftgombok felé fordulok, és mindenki kiszáll, csak én nem mozdulok. Az ajtó csikorogva becsukódik. A lift oldalának támasztom a fejem, és egy kacskaringós káromkodás szakad ki belőlem, de olyan, hogy ezért a mamám egy hétig mosná a számat szappannal, ha gyerek volnék. - Szerintem ez legalább 75 cent a bödönödnek, Gatto. - Ó...! - Meglepetésemben olyan gyorsan fordulok hátra, hogy elvesztem az egyensúlyomat, és a lift sarkába tántorodom. Tess odalép hozzám. Nagyon szexi a szűk szoknyájában és fekete magas sarkújában. Lilah keze nyomát látom rajta, alkalomadtán ezért majd számolok vele, és nem leszek úriember... - Azt hittem, te is kiszálltál - mondom, és kihúzom magam. - Tévedtél. - Tess rácsap a piros vészjelző gombra. A lift rémisztő hangokat hallatva megrázkódik, és megáll. - Nem félsz, hogy a tulaj megharagszik, ha lerobbantod ezt az ócskaságot? - évődök halványan, miközben ő két oldalról a fejem mellé támasztja a kezét, és ezzel gyakorlatilag beszorít a sarokba. - Bizonyos dolgok megérik a kockázatot. Nem te mondtad ezt

egyszer? - kérdezi, és közelebb hajol. - Igen, tényleg ezt mondtam. És, úgy tűnik most, ez nem is volt hülyeség... - Oké, Gatto, most elmondok valamit, először és utoljára. Van egy ajánlatom. Ha nemet mondasz, már itt sem vagyok. - Annyira közel van az arca az enyémhez, hogy ha csak egy picit is megmozdulnék, megcsókolhatnám. - Felszállok mindjárt a repülőre, és itt hagyom ezt a szánalmas hideget. Megyek haza a jó melegbe, a tengerpartra, az örök napsütésbe. Nem akarok hazudni, tetszik ez az új rámenős Tess. Nagyon is! Felé nyúlok, de lelöki magáról a kezemet. - Nem, most én diktálok! El a kezekkel, amíg nem szólok! Muszáj vigyorognom. Igen, nagyon tetszik a dolog... - Figyelj: valamiért, ki tudja miért, de még mindig nagyon szerelmes vagyok beléd. Talán Niknek igaza volt, hogy beléd szeretni annyi, mint elkapni egy betegséget. De én nem vagyok ő, én tovább tudok lépni. Soha az életben nem fogom többé megengedni egy férfinak sem, hogy uralja az életemet. Soha! A magam fejével fogok gondolkodni, a saját szívemmel érezni, és azt fogom tenni, amit én szeretnék! - Bólintok, és kezem megint emelkedik, felé. Ő lenéz, aztán vissza rám, nagyon dühösen. Engedelmesen visszaejtem a két kezem az oldalam mellé. - Garantálom, hogy nem fogunk mindig turbékolni, de az is biztos, ha nem kérlek meg, hogy légy az enyém, akkor... - Tess szeme ellágyul -, akkor örökre bánni fogom, mert tudom a szívem mélyén, hogy számomra te vagy az egyetlen. - Csak nem valami deviáns menyasszonyos videót néztetek tegnap a csajokkal? Mondjuk, az Oltári nőt? - Lehet - mondja, és felkunkorodó szája sarkán látom, hogy nagyon küzd, nehogy elnevesse magát. - Miért, felismerted, hogy abból idéztem? - Most hülyéskedsz? Az Maggie kedvenc mozija. Tudod, hogy hányszor meg kellett néznem, amíg nálam lakott? Kívülről tudom legalább a felét. Még lidérces álmaim is voltak miatta. És amúgy nem jól idézted, mert valami olyasmi hangzik el Júlia Roberts szájából, hogy „garantálom, hogy lesz olyan pillanat, amikor valamelyikünk ki akar szállni‖. - Nem, nem idéztem rosszul, mert a főhőstől eltérően, na, hogy is

hívják... - Maggie Carpenter - vágom rá, mire elhúzza a száját. Vállat vonok. - Szóval Maggie Carpentertől eltérően én sohasem akarok majd kiszállni. Életem végéig azon fogok dolgozni, hogy működjön a házasságunk. Foggal-körömmel fogok harcolni ezért, és ha nem sikerül, akkor nem azért nem sikerül, mert én feladom. Szeretlek, Booker Gatto! És veled akarok lenni életem végéig. Meg tudnád tenni, kérlek, hogy elengeded a múltat, és elveszel feleségül? - Pislog, hogy ne buggyanjon ki a könnye. Hirtelen elpárolog minden önbizalmam. Az összes régi félelmem vadállatként belém mar. Annyira fáj, hogy szinte megfulladok. - Booker, ha most nem mondasz valamit, akkor feladom - nyel nagyot Tess. - Nem húzom tovább, nem akarom... - Félek... - nyögöm ki hirtelen a magam számára is meglepő őszinteséggel. - Én is - feleli. - Te meg én, két csődtömeg vagyunk. Bólintok. - Nem is kicsik... - De ki lehet jobb a másiknak, mint éppen mi, ketten? Ki értené meg jobban a fájdalmunkat, a kínt, amin túl vagyunk? Ki segíthetne jobban a másiknak gyógyulni? Az összetört szívünk cserépdarabkáit összerakni? Senki más rajtunk kívül - szögezi le bölcsen. - Ideje továbblépnünk. - Nem érted... - Megérintem az arcát, de rögtön elkapom a kezem, mintha megégettem volna. Selymes bőre érintése annyira jó, hogy elgyengülök, pedig most erősnek kell maradnom. - Tess, még sohasem szerettem ennyire senkit. Ami megijeszt, mert ez túl sok nekem. Annyira sok, mintha te lennél nekem a levegő. - Hátratámasztom a fejem a fülke falának. - Ó, te jó ég, ez olyan duma, mintha Maggie nyálas filmjeiből volna... Összezagyválok mindent... - Úgy érzem, nem tudom elmondani neki, hogy mennyire meghatározza az életemet, minden pillanatomat. - Akkor majd én... Amikor elalszol, én vagyok az utolsó gondolatod. És az első is, amikor felébredsz. Hallasz egy jó viccet, és alig várod, hogy megoszthasd velem. Ha együtt vagyunk, elrepül az idő - sorolja, mintha csak belelátna a fejembe. - Belépek a szobába, és felgyorsul a szívverésed. - Mély lélegzetet vesz. - És úgy érzed, hogy ha bármi történne velem, akkor képtelenség lenne tovább élni. - Pontosan. Fogalmad sincs, milyen érzés volt azt látni, hogy ott

fekszel véres arccal. - Beleborzongok, ahogy visszagondolok arra a pillanatra. - Gondolom, ugyanúgy éreztél, ahogy én is, amikor azt láttam, hogy a férfit, akit szeretek, többször is lelövi az exem - mutat rá Tess. Booker, amit most elmondtam a te nevedben, az ugyanaz, mint amit én érzek irántad. Máskülönben miért lennék itt, és próbálnám meg még egyszer, utoljára, hogy hátha...? - Hát, persze, hogy ő is ugyanazt érzi. Nem vagyok teljesen hülye, de néha mégis... Tess a mellkasomra fekteti a tenyerét. - Mindent szeretnék megosztani veled ezután. Szeretlek, így, ahogy vagy. A jó és a buta oldaladat is. - Rácsap a mellkasomra. Belebámulok gyönyörű, karibikék szemébe. A lelkéig belelátok. Igaza van. Hogy gondolhattam egy pillanatig is, hogy hagyom elmenni?! Teljesen lehetetlen, hacsak valami szörnyűség nem... Nem hagyom ebbe az irányba kanyarodni a gondolataimat. Ideje aludni küldeni a démonokat. Nem is - inkább kirugdalni őket az ajtón, és utána jól bezárkózni. - Oké, eleget beszéltünk - sóhajt fel. - Háromig számolok, és ha nem mondasz valamit, elindítom a liftet, aztán kiszállok, és sohasem látsz többé. - Elfutja a könny a szemét. - Egy... Elkapom a fejét, a hajába mélyesztem az ujjaimat, és megcsókolom. Jobban mondva, megpróbálom őt elnyelni. Ahogy csókolózunk, lassan minden kételyem elpárolog. Hagyom, hogy kiszálljon belőlem a szorongás. Olyan érzés, mintha egy mázsás súly legördülne a szívemről. Igen, nagyon jól mondta Tess: ideje továbblépni. Elfordítom kissé a fejem, és egyre mélyebbre megyünk a csókban, ahogy ott állunk mi, ketten, a két lelki roncs. Ő egyre szorosabban ölel. Mindent beleadunk, a szívünket, a lelkünket a gyönyörű, észvesztő csókba. Arra is rájövök, hogy mindjárt elvesztek - életemben először - egy fogadást, mégpedig éppen egy liftben... Szerencsétlenségemre Tess elhúzódik tőlem. Hangosan felnyögök, mire felnevet. Pedig ebben aztán nincs semmi vicces... - Lassíts, te tigris, ha már eddig kibírtuk... Pedig tudnám hová tenni azt a nyereményt. Például nyitnék egy táncstúdiót. - Megnyomja a stopgombot megint, és a lift lassan megindul felfelé. Ököllel féloldalt rácsapok a gombra, mire a lift kísérteties csikorgással megáll. - Odaadom neked azt a pénzt. - Megpróbálom újra magamhoz húzni.

- Ez volt a lánykérés? - kérdezi, és a mellkasomnak feszíti a karját. - Dehogy! Nem úgy gondoltam, esküszöm... - Nyugi, Gatto, csak rángatom a rabláncaidat. – Rám villant egy gunyoros mosolyt. - És mivel még nem mondtál igent nekem... - A számra nyomja a kezét, nehogy szólhassak -, szóval van egy s más, amit szeretnék a tudomásodra hozni. És nem csak azt, hogy szépséghibás, sérült áru vagyok. - Na, mondd, bár ettől nem fogom meggondolni magam dörmögöm magam elé. - Tetszik a hozzáállásod, Gatto. Rendben, először is nagyon jó oka van annak, hogy még nem vesztetted el a fogadást. Nekem nem megy ez az egész intimitás-ügy, ha érted, mire gondolok. Már a gondolatát is rühellem. Nem jelent számomra semmiféle csábítást. - Ugyan, egy éjszaka a Fantázia Fogadóban, és megoldom ezt a problémádat - legyintek erre a buta kifogásra. - Jaj, annyira javíthatatlanul pasiból vagy - vonja össze a szemöldökét. - Köszi a bókot. - Nem annak szántam. - És még miről gondolod azt, hogy éket verhet közénk? - fogom át a derekát. - Ha valami, hát ez halálosan komoly, Book. Nem tudom, emlékszel-e, de mondtam, hogy nem lehet gyermekem soha. Ha elveszel, nem lesz tele a ház kicsi Gattókkal, akik secperc leamortizálják a berendezést. - Komor arca elszomorít. - Örökbe is fogadhatunk, Tess. Nem attól lesz valaki szülő, hogy képes reprodukálódni. Az csak szimpla biológia, de a szülőség más szeretet, idő, elköteleződés. - Biztos, hogy nem bánod? - Kétszáz százalék - szögezem le. - Még van valami, amit a fejemhez akarsz vágni, hogy eltántoríts? De közlöm veled, hogy nagyon kevés dolog van, amit válóoknak gondolnék. - Akkor avass be, mégis mi az kevés! - kéri összefont karral. Elgondolkozom. - Csak egy dolog jut eszembe. Ha valójában férfi volnál, nem nő, akkor az válóok volna. Persze, nem vagyok előítéletes, meg semmi efféle, de akkor talán mégsem vennélek el. Belebokszol a mellkasomba. - Te azért hihetetlen fafejű macsó tudsz lenni olykor...

Átnyalábolom, és magamhoz húzom, miközben nevetésben tör ki. Szeretlek, Tess. És ne haragudj, ha megbántottalak. - Én is szeretlek - mondja, és megcsókol. Szempillantás alatt megint benn vagyunk a sűrűjében. Most én húzódom vissza. - Egy dolgot meg kell ígérned nekem! Azt, hogy az eljegyzésünk nagyon, de nagyon rövid lesz! - Egy csókkal jelzi a beleegyezését. Legalábbis nagyon remélem, hogy jól értelmezem a dolgot.

Tíz évvel és három nappal később

B

- oldog évfordulót - mondom, és magamhoz húzom a feleségemet. Szorosan átölelem. - Ma van az évfordulónk? - néz rám nagy, kék szemekkel. Pedig egy pillanatra sem felejtette el. Múlt héten a Fantázia Fogadóban voltunk, a mi New York-i Rómánkban. Kipróbáltuk az összes új szobát, és mindegyikben gyönyörű emlékeket kovácsoltunk össze. Mellesleg ma egész nap süt-főz az ünnepi alkalomra - vagyis próbálkozik. Nem fogadkozik, hogy ehető lesz, de sohasem adja föl, meg kell hagyni. Életünk végéig tartó program, hogy megtanul rendesen főzni. És több évtizedre való gyomorrontás elleni patikaszer van felhalmozva a fürdőszobai gyógyszeres szekrénykénkben. - Van számodra valamim, te kis huncut feleség. - A zsebembe nyúlok, és előhúzok egy elegánsan hosszúkás, szürke dobozt. Nyitott tenyeremre téve nyújtom át. - Ó, Book, köszönöm. - Tess átveszi a dobozkát, és óvatosan kinyitja, belekukucskál, de még nem veszi le a fehér selyempapírt az ajándékról. - Nem hinném, hogy az új balettcipőm, amit kértem... - A balettcipő csöppet sem romantikus, Tess. - A táncstúdió nagyon beindult az elmúlt években, már egy évet kell várni a bejutásra. - Viszont praktikus ajándék, a kedvenc darabomnak ma, az órán elszakadt az oldalvarrása - vonja össze a szemöldökét. - Menj, és vegyél egyet magadnak, megérdemled - mondom, és lopok tőle egy gyors csókot, mielőtt meglátná az ajándékot.

Hátrahajtja a selyempapírt, és szinte felsikolt örömében - pontosan ezt reméltem. Kiveszi a karkötőt a dobozból, és együtt feltesszük a csuklójára. - Ilyen teniszes csuklópántot még sohasem láttam - jegyzi meg viccesen, és le föl mozgatja a karját, úgy nézegeti az ékszert. - Én csináltattam - fogom meg a kezét. - A tíz gyémánt a tíz évet jelképezi, amióta házasok vagyunk. A tíz rubinszív pedig azt, hogy hány éve ejtetted rabul a szívemet. - Mutatóujjal megsimítom az apró láncokon himbálódzó szíveket. Megcsillannak a rájuk eső fényben. - Csodás, imádom! - Felém hajol, hogy megcsókoljon, de ajkára tett mutatóujjammal megállítom - most először teszek ilyet életemben. - Mi az? - motyogja az ujjam alól. - Van még egy ajándék. - A hátsó ajtóhoz megyek, és megfogom a meglepetés nyelét. - Csukd be a szemed. - Jaj, mi az? - ijedezik szorosan lehunyt szemmel. - Ugye, nem valami kígyó, vagy más ilyen nyálkás dolog? - No, de Tess... - korholom szemrehányóan -, tennék valaha is ilyen csúfságot veled? - Naná hogy... Két előrenyújtott kezébe helyezem az ajándékomat. - Kinyithatod a szemed. - Óvatosan megkukucskálja, mi van a kezében, aztán hátravetett fejjel nevet. - És a neved is bele van gravírozva - fordítom meg a lapátot, hogy lássa. - Először egy fegyvert akartam, de aztán arra gondoltam, hogy Tessnek nincs szüksége fegyverre ahhoz, hogy megvédje magát. És így meg is takarítottam négyszáz dollárt veregetem meg a lapát nyelét. Lerakja az ajándéklapátot, és a karomba veti magát, ahol a helye van amúgy is. - Azt hiszem, a humorodat imádom a legjobban benned. Megcsókol. - Na jó, talán ez a második legjobb tulajdonságod - néz rám kacéran. - Tévedsz, gyönyörűséges feleségem. - Átfuttatom ujjaimat hosszú, sötétvörös haján. - A legjobb bennem az, hogy te vagy nekem. - Az ajkára szorítom a számat, és hamarosan már semmit sem tudok a külvilágról. - Hé, Gatto, viselkedj, mindjárt jönnek a többiek - mondja Tess anélkül, hogy elhúzná a száját az enyémről. - Ne nyissunk ajtót - mondom én is úgy, hogy nem szakítom meg a csókot. - Jézusom, menjetek inkább szobára! - csattan fel legidősebb

gyerekünk összetéveszthetetlen hangja. Elhúzódom Tesstől, és látom, hogy ott áll mindhárom kölyök, a két fiú öklendezést imitál, a lányunk viszont vágyakozva vigyorog. - Az egész ház az én tulajdonom! Ott csókolom meg a feleségemet, ahol akarom! - Szörnyként, kimeresztett „karmokkal‖ rontok rájuk, és visszakergetem őket a nappaliba, miközben vidám visításuk betölti a házat. Amely úgy fest, mint egy tájkép csata vagy legalábbis hurrikán után: könyvek, füzetek és játékok hevernek szétszórva mindenütt. Ajánlom, hogy csináljatok rendet, mielőtt a mami bejön. - Megnyúlt arccal kezdik összeszedegetni a szétszórt holmit. Amikor belépek a konyhába, Tess egy fehér borítékot dug be gyors mozdulattal az egyik fiókba. - Mit rejtegetsz előlem? - kérdezem, és a fiók gombjához nyúlok. Játékosan rácsap a kezemre. - Bocsi, ezt az ajándékot majd később kapod. - Azt hittem, már megkaptam az ajándékomat reggel - fonom a karom a derekára. - Emlékszel, nem? Mielőtt a gyerekek felébredtek volna... - A nyakát kezdem finoman harapdálni. - Az még csak az első felvonás - mondja halk nyögés után. - Első? És még hány felvonás lesz? - Ez csak tőled függ - villant rám egy csábmosolyt. - Azt hiszem, egy fehérmájú szörnyet hoztam létre - ragyogok büszkén, és szembe jut, hogy milyen nebántsvirág volt a nászéjszakánkon. - Most dicsekszel vagy panaszkodsz, Gatto? - fonja a karját a nyakam köré. - Csak dicsekszem, drágám, folyton-folyvást. - Te javíthatatlan. - Eltaszít magától. - Most megyek, mert össze kell raknom a játszószobát, mielőtt megjönnek a vendégek. - Ad egy pacsit a fenekemre, és elvonul. Miközben összedobom a Cézár salátát (az egyetlen fogást, amivel hozzájárulok a mai vacsorához), visszagondolok az elmúlt tíz évünkre. Van három gyermekünk; a legidősebb fiút hét évvel ezelőtt fogadtuk örökbe. Ő az én örökös horgásztársam, akit akkor sem szerethetnénk jobban, ha közös lenne a DNS-ünk. Két évvel később Tess húgának hála, aki vállalta a magzataink kihordását, egy ikerpárral - egy fiúval és egy lánnyal - gyarapodott a családunk. Még a szülőszobán is ott lehettünk vele. Olyan élmény volt a születésük, amit sohasem fogok elfelejteni, és sohasem tudom eléggé meghálálni a sógornőmnek.

Garent három évre ítélték nem szándékos emberölésért, amiért meghalt miatta a bolti eladófiú. Viszont életfogytiglant kapott Tess ügyvédjének brutális meggyilkolásáért. A tárgyalás megviselte a családot, és jó szakítópróba volt, amelyet kiálltunk, miután Garen mindent elkövetett, hogy nagy felhajtás övezze az ügyet a médiában. Végül saját régi főnöke, Graft szenátor ütötte be az utolsó szöget a koporsójába. Amikor a genyó politikust letartóztatták csalásért, a hivatali hatalommal való visszaélésért és a választási pénzek hűtlen kezeléséért, Graft bizonyítékot szolgáltatott az ügyészségnek Garen ellen egy, a számára enyhébb büntetést garantáló vádalku keretében. Garen nem állt a bíróság elé Tess lakókocsijának felgyújtásáért és az ellene elkövetett gyilkossági kísérletért. Az ügyész úgy döntött, ezeket a vádakat hagyjuk talonban arra az esetre, ha netán Garen még az életében kiszabadulna valami kegyelem vagy kedvezmény révén. Ami nem túl valószínű, mivel még a halálbüntetés lehetősége is a feje fölött lebeg. De bárhogy legyen is, inkább nem kockáztatunk. Ez a hihetetlenül undorító, nyálkás féreg bárhonnan, bármikor képes kicsusszani a törvény szorító markából, úgyhogy nem árt, ha van egykét aduászunk ellene. Nikkolynn viszont csak öt évet töltött le, miután jó magaviseletéért szabadon engedték. Utána egy napon belül elszökött az egyik börtönőrrel Hawaiira, hogy festett kókuszhéjakat kínáljanak a turistáknak egy út menti bódéban. Jó tudni, hogy a meggyilkolásom szándéka nem ér többet öt évnél... - Azt hiszem, hogy engem szeretni mégsem csak egy gyógyíthatatlan betegség - mondom a rákocskáknak, mikor bedobom őket a salátába. A hátsó ajtó felpattan. Négy kis Colter rohan be nagy visítással, utánuk jön Cole és Lilah a nagy pocakjával. - Ki más csapna ekkora zajt, ha nem Ducky és bandája? Megölelem Lilah-t, Cole eközben a nappaliba tereli a gyerekcsapatot. Tess berohan a konyhába, egyből Lilah-hoz megy, üdvözölni őt. - Jaj, már nem bírom a feszültséget, mit mutat az ultrahang? Lilah Cole-ra néz, aki visszajött a nappaliból. - Te mondod, vagy én? - Persze, hogy te - int Cole a feleségének, hogy folytassa. - Csupa lány. Megint. - Lányok? Több? - nevet fel Tess. - Hogyhogy? Csak nem hármas

ikrek megint? - De bizony! Hamarosan hét lányunk lesz - simogatja meg Lilah a hasát. Két éven át próbálkoztak, hogy összejöjjön a gyerek, aztán Lilah belekezdett egy olyan terápiába, ami fokozta a fogamzás esélyét. A dolog nagyon bevált: hármas ikreik lettek. Sofia imádta a nővér szerepét, és sokat segített az anyjának a kicsik körül. Ahogy mi is megtettük a magunkét. Segítség nélkül nem is tudtak volna boldogulni. - Már megvannak a nevek is? - kérdezi Tess, és áttereli a vendégeinket a nappaliba, hogy Lilah le tudjon ülni. - Hát úgy, hogy „futottak még 1, 2, és 3‖. Aztán kész, befejeztük feleli Cole nyomatékosan. - Nem biztos - mondja Lilah. - Mi nem biztos? Már így is heten lesznek, mint a gonoszok! - vág vissza Cole. - Azt mondtad, hogy én dönthetem el, hogy hányán lesznek, mert én hordom ki őket. Csak éppen nem döntöttem még el, hogy ennyi volt, kész, vége, nincs több terhesség... - mondja Lilah. - Jaj, akkor extra ügyeleteket kell vállalnom a kórházban - süpped bele Cole a kanapéba sóhajtva. - Kopp-kopp - lép be ekkora Seth egy tál előétellel, amit a vendéglőjéből hoz. Mögötte három rosszcsont viharzik be. - Várj, hadd vegyem el... - Megfogom a tálcát, ő pedig beakasztgatja a gyerekek levetett kabátját a gardróbba. A kabát tulajdonosai már csatlakoztak is a többi kiskorúhoz a nappaliban. - Látod, Maggie megtanította őket öltözködni, vetkőzni... - Seth lehúzza a bakancsát, és az ajtóban hagyja. - Megint havazik? - kérdezem halkan. Tess még mindig nem igazán akklimatizálódott az itteni időjáráshoz. - Igen, ráadásul ez az ónos-lucskos, undorító fajta... - húzza el Seth a száját, és megigazgatja az előételes tálon lévő falatokat. - Ez a göngyölt zöldhagyma nagyon szép. Tess vega lasagnét csinál - mosolygok derűlátóan a sütő felé. - Ez az illat azt jelzi? - húzza fel az orrát. - De legalább próbálkozik, ez dicséretes. Bedobok egy szalonnába göngyölt zöldhagymadarabkát a számba, miután lerakom a tálcát a konyhapultra. - Hát ez királyság - suttogom, és fegyelmezetten igyekszem nem nyög- décselni a gyönyörtől.

- Van még egy tállal a kocsiban, ha úgy adódna... - Tudtam, hogy számíthatok rád - veregetem hátba. - Hogy megy az új étterem? Seth nyitott egy elegáns éttermet Port Fare-ben, miután mi Tessszel összeházasodtunk, ami nagy siker lett. Aztán nemrégiben egy másikat is beindított Rochester belvárosában. - Már akartam is mondani. Elhatároztam, hogy eladom. A séfem kiváló szakember, ő viszi a helyet amúgy is - magyarázza. - Ki akar vásárolni belőle. Kéne egy szerződés. - Oké, nem gond. De miért akarsz megválni tőle? Azt hittem, jól megy. - Igen, jól. Nagyon is. De mindazok után, ami történt, elhatároztam, hogy visszafogom magam, leltárt csinálok, és eldöntőm, hogy milyen apaként akarok tovább létezni. - Seth, nagyon jó apa vagy, gondos, figyelmes, meg minden! - Seth ugyanolyan, mint az apja. Minden szempontból kiváló. - Sohasem vagyok otthon. Két üzletet vezetni egyszerre nagy szívás. Reggel hatkor indulok munkába, és nem érek haza éjjel 1 1 - 1 2 előtt. - Lerogy egy székre. - Nem ilyen apára van szükségük, különösen nem most, hogy eltemettük őt... Semmiféle üzleti siker nem indokolhatja, hogy elhanyagoljam a legfontosabb hivatást. A családomat. Ez a tragédia felnyitotta a szememet, érted? - Bólintok. A szeme csupa fájdalom. - Hihetetlen... Egyik percben még itt volt, rám ragyogott a mosolya, mint a nap, aztán a másikban már nincs sehol. A temetés megrázott mindannyiunkat. A kislány megfázott, aztán két nappal később már tüdőgyulladása volt, a harmadik napon pedig már nem élt. Ez így lesz a legjobb. Velük leszek reggelenként, együtt ehetünk, aztán este hétre hazamegyek minden nap. - Felkapja a falatkás tálcát, és beviszi a társalgóba. Minden felnőtt ráront a harapnivalóra, ami nem csoda. Sethnek hihetetlen érzéke van az ételkészítéshez. Szétnézek a kis társaságon, akik a barátaim - nem, a családom. Nevetünk, élvezzük egymás társaságát, ahogy a gyermekeink is a szomszéd szobában. Olykor történik egy-egy szörnyűség, ami megvisel, de amúgy az életem kiegyensúlyozott. Megvannak nekünk is a problémáink, de megküzdünk velük, és nincs addig gond, amíg együtt vagyunk. Amíg megvagyunk egymásnak. - Papa - rángatja meg Seth nadrágját a legkisebb gyermeke, Eliza.

Az apja felkapja, és megpuszilja. - Papa, hol van megint a mami? Párnás kis kezével az apja arcát ütögeti. - Kiment a temetőbe, tudod miért, ugye? - kérdez vissza Seth halkan.

S

- zia, anya. - Átveszem az esernyőmet a másik kezembe, és lerakom a sárga rózsát a sírköve elé. Most először látom a síremlékét élőben, nem csak képen. Amikor meghalt a mama, nem volt lelkierőm sírkövet csináltatni neki. Seth választotta ki, és állíttatta fel. A képen nem látszott igazán, hogy ilyen szép. A szögletes kőbe rózsák vannak belevésve, meg egy kislány sziluettje, aki a mamájával sétál kézen fogva. Kicsit groteszk, mert velem sohasem sétált így az anyám, de ez most már nem számít. - Hoztam pár sárga rózsát Katie-nek is - mondom a mamának. - Hat hónapja halt meg. - Visszanyelem a könnyeimet. - Úgy éreztem, hogy már ideje téged is meglátogatni. Sajnálom, hogy nem jöttem korábban. De sok volt bennem a harag irántad. - A havat rugdosom, ahogy motyogok magamban. - Nem értettem, hogy miért nem vagyok elég neked, se gyereknek, se tanulónak, se semminek. Igen, fájt, anya! Nagyon fájt. - Egy kicsit feljebb cipzározom a kabátomat, mert hideg van. - Amikor férjhez mentem - ó, nem mondtam, Sethhez. Emlékszel rá? Nem sokat gondoltál felőle, amikor megismerted, de nem volt igazad. Hihetetlen nagy áldás ő az életemben. Segített nekem meggyógyulni, továbblépni. Ha ő nem lenne, én sem állnék itt. - Ahogy mondtam, kezdtem megbocsátani neked, miután férjhez mentem. Rájöttem, hogy a függőséged megfosztott téged az igaz valódtól. Elhatároztam, hogy ideje elfelejteni a múltat, és ezért vagyok most itt. Amikor nyolc hónapos terhes lettem, és a doki ágyba parancsolt magas vérnyomás miatt, azt gondoltam, semmiség. Majd megszületik, és akkor elhozom ide, hogy lásd. Két héttel később,

szörnyűséges vajúdás és szülés után a karomba helyezték az én kis Ericemet. Lenéztem akkor a rózsaszín kis képére, ahogy tiszta tüdőből visított, és azonnal beleszerettem. Mindig belesuttogtam a fülébe, hogy „szeretlek‖, meg hogy „a mami itt van veled, biztonságban vagy‖, és ilyenkor rögtön abbahagyta a sírást. Csak feküdt a karomban, pislogott, és csak úgy itta a szavaimat, meg az apjáéit is. - És akkor egy pillanat alatt megint fellobbant bennem a harag irántad, csak még erősebben. Az én édes kis Ericem rémült volt, és csak a hangomra vágyott, hogy tudja, nincs egyedül a világban. Hogy szeretik. Rájöttem, hogy ő is csak azt akarja, amit én akartam. Csakhogy én ezt sohasem kaptam meg tőled. Lehunyom a szemem. Meg kell ezt tennem, meg kell neki bocsátanom annak ellenére, hogy még mindig fáj, még mindig nem hagy nyugodni, amit ellenem elkövetett. Aztán összeszedem magam, és folytatom: - Minden újabb szülésem ezt a haragot táplálta bennem. Három évvel később megszületett Samuel Cole, majd újabb három évvel később Eliza. Aztán a mi kis Katie-nk. Jövő héten lenne egyéves. Elfordulok anyám sírkövétől, mintha láthatná a könnyeimet. Utálta, amikor sírtam. - Elnézést, de a családom mindig ilyen érzelmessé tesz. Mert jobban szeretem őket bármi másnál. - Letörlöm az arcom a kesztyűs kezemmel, amikor egy vadlúdraj húz el felettem hangos gágogással a hóesésben. Mosolyognom kell, mert eszembe jut, mennyire szerette Eliza a ludakat kergetni, amikor a csatorna partján sétáltunk. Összeszedem magam, és folytatom: - Beletelt egy kis időbe, de aztán túljutottam a haragomon, mert rájöttem, hogy nekem van szükségem arra, hogy megbocsássak neked. Ahhoz, hogy meg tudjak gyógyulni. Azt hiszem, sohasem fogom megérteni, hogy miért bántál velem úgy, ahogy. - Kuncogok egyet. - Talán nem is érdekel, de kimondom: megbocsátok neked. - Ahogy ezt kimondom, megkönnyebbülök. - Örülök, hogy eljöttem hozzád - teszem hozzá, leginkább saját magamnak. A hó végre eláll. Lerázom a havas esőt az esernyőmről, és összecsukom. - Mennem kell, a barátaim a tizedik évfordulójukat ünnepük. A feleség egy karibi utazást fog ajándékozni a férjének. Pedig víziszonya van, de az asszony tudja, hogy a férje mennyire szeretné az utat. Arra vár már régóta, hogy láthassa a férje arcát, amikor az kinyitja

a borítékot. A felhők végre felszakadnak, és a napsugarak vékony pászmákban kezdenek áttörni rajtuk. - Mégis csak szép idő lesz ma. - Letörölgetem a kásás-lucskos havat a sírkövéről. - Majd gyakrabban kijövök ide, hozzád. Megígérem. A gyerekeket is elhozom. Szívesen látogatják Seth szüleit is. Akárhányszor meglátogatjuk a sírjukat, Eliza mindig azt hajtogatja, hogy látja őket angyalként röpködni körülöttünk. Megigazítom a rózsát, aztán a kocsimhoz indulok, de pár lépés után megállók. Visszafordulok, és megint megcsodálom a sírkövet egy pillanatra. - Szeretlek, mama.

VÉGE