Ka rin th y Fe re n c Sze lle midé zé s ISBN: 978-963-08-0936-8 Digitalbooks.hu, 2011
Ketten ültünk a gyerekszobában, Peti a díványon, én az asztal mellett. - Mennyi pénzed van? - kérdeztem. Előhúzta az erszényét. Volt három húszfillérese, három krajcárja. Nálam csak negyvenhárom fillér, ez összesen egy pengő kilenc: nagyon kevés. Ketten abból nehezen jutunk moziba. - Nincs mit tenni - mondta Peti -, le kell menni a kávéházba, és kérni apádtól még egy pengőt. Azzal már kezdeni tudunk valamit. - Az ám - válaszoltam -, ebédnél kértem ötven fillért, alig akart adni. Különben is, apa haragszik, ha bejárunk. - Hát akkor mit csináljunk? Gyerünk enni. Kimentünk a konyhába, és kérlelni kezdtük Rózsit, aki a frissen mosott ruhát locsolta. Kaptunk két vajas kenyeret, és visszatértünk a szobába. Egy perc alatt megettük, s megint csak ültünk, várva, mi lesz. Untuk a párnacsatákat, untuk a gombozást, végzetesen untuk egymást is. Peti másfél évvel volt idősebb nálam; kicsi koromtól fogva a legjobb barátom. Napjaink kamaszos gyötrelemben, céltalanul teltek. Sötét felhőként borult ránk a középiskola; én hatodikos voltam, ő hetedikes. Délelőtt szívszakadva vártuk a szabad délutánt, hétköznap a vasárnapot, de amikor eljött, nem tudtunk mit kezdeni vele. Olykor elindultam a margitszigeti uszodába, de mindig meggondoltam, s elbukott tervem azon, hogy kabátot kellett volna venni, vagy Peti beszélt le, aki nem kedvelte e férfias mulatságokat. Könyvet sem igen olvastunk ez időben, gyűlöltük az iskolai tanulást, de gyanakodva húztuk ki a szekrényből az ismeretlen regényt, hogy néhány nap után ásítva és rosszkedvűen tegyük vissza. Volt egy-két kedvenc könyvünk, ezeket hússzor, harmincszor is elolvastuk, s betéve fújtuk; Gulliver utazásait meg Gaál Mózes szép regényét, a Nyár szigetént. - Pompás gondolatom támadt - mondta Peti. - Nos? - kérdeztem fásultan. - Csináljunk telefonvicceket. Hát csináljunk. Persze, erre sem először került sor, apáék gyakran fejcsóválva nézték a számlát, és tűnődtek, ugyan ki is beszélhet annyit nálunk, talán a szakácsnő, vagy a posta számol rosszul? A mi tréfáink nem voltak valami különösen szellemesek, vaktában feltárcsáztunk egy számot, s mikor az jelentkezett, megkérdeztük - Halló, Boskovics lakás? - Nem - hangzott a válasz. Ezen aztán jót mulattunk. Esetleg válaszoltunk valami szellemességet, hogy akasszák föl magukat vagy ilyesmit. - Kit hívjunk fel? - Akárkit. Tárcsázz, ahogy jön! S Peti tárcsázott; egyre hívta az ismeretlen Boskovicsokat, Herskovicsokat és Moskovicsokat. Este hazajöttek apáék. Rejtélyes csomagokat hoztak, s jól sejtettem, ízes falatok kerültek elő. Apám szerette a különlegességeket: sült tengerimalacot, tintahalat saját levében, pácolt fenyőtobozt ha meglátott valami kirakatban, nem sajnálta a pénzt, hazahozta, kisütötte, megfőzte, ecettel, rummal öntözte, meggyújtotta, s nagy élvezettel fogyasztotta el. Százféle furcsaságot gyűjtött, és mindennap hozott valami új csodát. Örült, hogy minden, amit a zsebeiben hord, piros színű, kezdve a töltőtollán, ceruzája, tárcája, erszénye, noteszei, kulcskarikája, szemüvegének kerete; s még az óráját is, amelyet kiskoromban sokszor megcsodáltam, mert vitorlás hajó domborműve volt a hátán, pirosra galvanizáltatta. Olyan furcsa színű ingeket, nyakkendőket vásárolt, Dorian Gray-nek is becsületére váltak volna, de rajta kissé nevetségesen hatottak, mert alacsony és lomha járású volt, minden ruhadarab rosszul állt rajta, s amellett többnyire elhanyagolt, pecsétes, lompos az öltözete. Mennyi furcsa holmi gyűlt össze lakásunkban, hogy hamarosan mindennek rejtelmesen lába keljen! Ausztráliai bennszülött maszk, kígyóbőrök, bábszínház, villamos zenegép, amelynek tetején az ifjú Mozart
hangversenyezett, tréfás robbanó kockacukor, nyávogó töltőtoll, bura alatti ingaóra, szextáns, önműködő borsófejtő és a többi, a többi. Hányféle állat élt a lakásban az idők folyamán: házinyúl, kutyák, macskák, csirke, gyík, mókus, teknőc, levelibéka, aranyhal, veréb, kanári, vadgalamb, igazi kacsa, fehér egér; ezeket mind apám hordozta haza. Majmot is mindig akart venni, de nem tudott szerezni. Persze, e furcsaságok hamarosan eltűntek, meguntuk őket, az állatokat meg anyám száműzte, vagy kimúltak maguktól. Szomorú eset volt annak idején Muki teknősbéka korai halála: erkélyünkről a járdára vetette magát, páncélja ízzé-porrá tört, gyermeki százkét éves korában. Akkoriban apám szép búcsúztatót írt róla a Pesti Naplóba, s a városban néhány napig sok szó esett Mukiról, a szerencsétlenül járt teknőcről, aki nem tudni, vigyázatlanságból vagy pedig keserű elhatározásból - maga okozta halálát. Ki tudná ezt ma már megmondani, mi történt azon a szeptemberi napon, s Muki, aki mindig csak két dimenzióban élt, miért bukott el a harmadikban, melyet nem ismert? Ma este nem jött vendég. Apámnak jókedve volt, mert új fejezet készült el regényéből, amelyben a nevezetes operációt beszélte el, mikor a svéd professzor felnyitotta koponyáját. Ezt a munkáját különösen szerette, kedvtelve írta, s ami igen ritkán fordult elő, még odahaza is felolvasta újabb részleteit. Senki sem próféta a maga házában, így gyakran nálunk is megesett, hogy az írást, melyet a közönség csodálkozó ámulattal fogadott, otthon szigorúan megbíráltuk. Anyám például legtöbbször oda sem figyelt, és csak a felolvasás végén jelentette ki: szerinte az egésznek se füle, se farka, csupa fecsegés, locsogás... Hiú volt apám, nevetségesen hiú. Számtalanszor elmagyarázta, hogy minden műfajban alkotott valami maradandót, fontos volt számára, hogy Rózsi szakácsnőnk is a legkedvezőbben nyilatkozzék újabb írásairól. Egy alkalommal megjegyeztem, hogy az egyik kis cikke, amely valamelyik képeslapban jelent meg, nemigen tetszett nekem. Erre először nagyon megharagudott, azután előszedte a különben valóban nem jelentékeny cikket, s pontról pontra igyekezett bebizonyítani, milyen fontos és értékes gondolatok vannak benne. Mint a matematikus, aki öntudatosan védelmezi tétele megingathatatlan igazságát, úgy tartott ki minden leírt sora, jelzője mellett. - Nos hát - mondotta -, hallgassátok! Olvasni kezdett, vidám hangon, emelten, színesen és élénken. Félig ott írta előttünk, bele-belejavítva a szövegbe. Igen apró betűkkel írt, sűrű sorokkal töltve meg a papirost, amely mindig tiszta fehér, vonaltalan nyolcad volt. A részlet, amit felolvasott, mulatságos volt, különösen, mert én is szerepeltem benne, de írt Rózsi szakácsnőnkről is, aki igen büszke volt, hogy ország-világ előtt nyomják majd ki a nevét, s híre eljut talán még hazulra is, Zalába, Ortaháza községbe... Mulatságos napok elevenedtek meg, az aranyidők, amikor anyám Bécsben élt, s mi idehaza, mint két jókedvű agglegény, vendéglőkbe, mozikba, kávéházba, társaságba jártunk... Most azonban itthon volt anyám, gúnyosan figyelte a felolvasást. - Szamárság - mondta, mikor apám, a végére ért. - Ostoba badarság, akár a többi. - Kérem - válaszolt apám -, de kérem! - Higgye el, régen írt ilyen gyenge dolgot. Hisz elejétől végig csupa személyeskedés, kicsinyeskedés. Anyám persze most sem figyelt a felolvasásra, s csak bosszantani akarta apát, ám ő mélyen megbántódott. Nekilátott tehát, hogy meggyőzze anyámat tévedéséről, sorról sorra újból felolvasta az egészet, s jelentőségteljesen megnyomott egy-egy szót. Anyám néha közbevágott: - Zagyvaság. - Túlságosan bőbeszédű. - Érthetetlen. - Zavaros. Apám ilyenkor harmadszor is felolvasta a kérdéses részt, és igyekezett megmagyarázni, hogy szó sincs homályról vagy terjengősségről. Célját persze nem érte el, mert anyám mulatott az egészen, s minél inkább nekihevülve, kivörösödve magyarázott apám, annál hetykébben, élesebben válaszolgatott ő. Végül is sikerült teljesen feldühösítenie apámat, már ordított, az asztalt csapkodta, és lihegve-fuldokolva fenyegetőzött: - Majd én adok magának! Majd még megkeserüli mindezt, csak lélegzethez jussak, csak táguljon kissé a hurok a nyakam körül, úgy lerázom magukat, mint a tetveket! - dühében engem is megtámadott, mert hallgatásomat helyeslésnek vélte, s együttesen szórta ránk homályos és megtarthatatlan fenyegetéseit.
- Az elmegyógyintézetben - mondta anyám -, ott majd gondolkozhat mindezekről; és írhatja szövevényes szamárságait. - Majd maga! - Maga! - Maga! Anyám villámló szemmel, tántoríthatatlanul várta az újabb támadásokat, apám azonban már kimerülten pihegett a borjúpörkölt roncsai fölött. Három perc múlva oly békésen hámoztuk a diót, mintha mi sem történt volna. Az ilyen viharok mindennaposak voltak házunkban; amily gyorsan támadtak, oly hirtelen ültek is el. Vacsora után apám levette kabátját, melynek hátán bonyolult övrendszer és furcsa berakások feszültek; ledobta zöld pettyes, lila nyakkendőjét, s cigarettára gyújtott. - No, mi újság? - kérdezte. - Mi van az iskolában? - Semmi különös - mondtam, és könnyű undor futott végig hátamon. - Azért kérdem, mert ha valamit megmagyarázhatok, hát csak kérdezz. A természetrajzban értesz mindent? Én persze jól tudtam, hogy az iskolai előmenetelem nemigen érdekli, s csak a saját gondolatai és teóriái közlésére keres alkalmat, ezért megkértem, hogy ha tud valamit az átöröklésről meg hasonlóságokról, legyen szíves, mondja el. - Ugyanis éppen mostanában tűnődöm egy nagyon érdekes dolgon - mondta -, ezt már valószínűleg te is meg fogod érteni, elég nagy kamasz vagy. A szerelemről van szó - és nevetett. - Mármint az átöröklés szempontjából. Mert ide figyelj. Miképp lehet az, nem gondolkoztál-e még rajta, hogy soha előre meg nem tudom mondani, hogyan és mikor támad? Pedig hát, mint mindennek a világon, ennek is kell valami okának lennie, nem igaz? Bevallottam: ezen még nem gondolkoztam. - No, ugye. Miért éppen én, és miért éppen őt? Miért éppen őt a milliók közül? Mint a villámcsapás! Hát ide figyelj! Épp erről írok most egy cikket. Vegyi rokonságnak nevezem azt a lehetőséget, amely mindkettőnkben megvan mint lappangó feltétel, hogy az alkalmas pillanatban valósággá váljék. Nem véletlen! S ha ma nem is, eljön majd az ideje, amikor górcsövön vizsgálhatjuk kromoszómáink legmélyén azt az elváltozást, ami jellemző erre a vegyi rokonságra. Nagyon valószínűnek tartom, hogy éppen a természet az, amely számunkra ma még kideríthetetlen módon elvégzi ezt a kiválasztást, persze, csakis az utód érdekében. Mert minden az utód érdekében történik! A nemzésre és a jobb minőségű utód létrehozására alkalmas egyedek találkoznak e vonzás révén, amit ma szerelemnek nevezünk. Érted? - Értem, hát persze hogy értem - mondtam. - Akkor jó. Egyedül maradtam a gyerekszobában, anyám a szomszédban hatalmas adag altatót vett be, és csakhamar kábult, mély álomba hullott. Apa a lakásunk túlsó felén még sokáig égette ernyős lámpáját. Bizonyos trópusi lepkefajtákról olvasott egy angol könyvet. Időnként bosszankodott, mert elhatározta ugyan, hogy tökéletesen érti a szöveget, és kifogástalanul tud már angolul, itt-ott mégis ismeretlen szóba ütközött. Ilyenkor megállt, és gondolkozott, mit is jelenthet. Fölkelhetett volna, hogy megnézze a szótárt, ami a könyvszekrény aljában állt, de lusta volt rá. Eh, bizonyosan potrohot jelent - gondolta, és tovább olvasott. Különös dolgok derültek ki. A potrohok tavasszal dús virágba borulnak. Ilyenkor csapatostul keresik fel őket a trópusi pillangók, hogy a virágport széthordozzák kelyhükből, s más potrohokat termékenyítsenek meg vele. Érdekes - gondolta apám -, ezt nem is tudtam. - Később az is kiderült, hogy a potrohok gyökere körülbelül fél méterre nyúlik a föld színe alá. Apámban gyanú ébredt. Elkedvetlenedve dobta félre a könyvet, és eloltotta a lámpát. Még sokáig nem tudott elaludni. Holnap nehéz napja lesz. Egy kövér, szivaros embert kell meggyőznie, hogy igen előnyös befektetés lesz számára, ha apámnak nagyobb kölcsönt folyósít, hosszú és bizonytalan lejáratra. Azután piros öngyújtót is kell szereznie meg olyan kis felhúzható makimajmot. Írnia kell két cikket, egy humoreszket, folytatni a regényt. Több fontos levelet is el kell végre küldeni. Mindezekre azonban nem szívesen gondolt. Átfordult a másik oldalára. Ismert nevek magánhangzóit
kellett megváltoztatni, úgy, hogy értelmük legyen így is. Kisfaludy Károly: kosfeledő király. Vasvári Pál (egy zsarnok élete): vas, vér, opál. Tinódi Sebestyén (a költő élete): tűnődés a bástyán. Kézai Simon: kezei somon vagy keze is imán, azaz, folyton imádkozik. Heltai Jenő: holt, aj, e nő! Ezzel az utolsóval különösen meg volt elégedve. Kint kemény hideg volt, de a gyerekszobában úgy izzott a kályha, le kellett dobnom a takarót. Már mindenki aludt, s én a konyhába lopóztam, hogy a ládába rakott hatalmas gyertyánfa hasábokkal élesszem föl a kályha szunnyadó parazsát. Fátyolos szemmel néztem az ágyból; mint izzik a fa a vasrostély mögött. Apám reggelenként, ha elment hazulról, dicsérte is a kandallót, hogy még mindig tartja a tegnapi meleget. Nagy, díszített cserepekből rakták, ősi, nemes patinájú darab, mint minden egyéb ebben a házban, melynek tulajdonosa egy erdélyi főúr volt. A kovácsolt rézkilincsek, valóságos műtárgyak, az ablakok hatalmas faszerkezetek, s a ház, oromzatán az évszámmal, amelyben épült, palotának is beillett. A szobák kétszer oly magasak, mint az egyéb budapesti lakásokban. Aki volt már a Reviczky utcában, tudja; mennyire elüt a szürke környéktől; mely felett mindig borús az ég. Sziget a reménytelen Józsefvárosban, a könyvtárral, a Bethlenek, Károlyiak palotájával, a kis Krisztus király kápolnával, s végén a vörös téglás falakkal szegett térrel, ahol apácák növendékei nézegetik a kegyszerüzlet kirakatában elhelyezett füstölőket, gyertyatartókat, olajnyomatokat, imakönyveket. Csend és béke honolt a Reviczky utcában, míg a szomszédos bérházak között naphosszat kalmárok alkudtak, boltjuk ajtajába állva dicsérték áruikat, enyv, fűrészpor és pácolt bőr szaga terjengett a levegőben, autók, kocsik, targoncák tolongtak csörömpölő villamosok között. Lépcsőházunk pihenőinél óriási ablakok nyíltak, üvegükön a grófi címerrel. Emlékek laktak a lépcsőházban, s magam is, valahányszor felszaladtam, kettesével szedve a fokokat, magam is különös módon emlékeket kovácsoltam, arra gondoltam, milyen szomorú lesz, ha majd nem lakunk már itt, s én néha felkeresem a házat, mert ki nem tér olykor vissza? Bizonyára szívszorító érzés lesz üdvözölni a kiszögelléseket, és köszönteni a bronzszobrot a lépcső alján, mert hisz minden emlék szomorú, a futó időre, elmúlásra int. Ezt a jövendő bánatot éreztem máris, míg felértem a díszített fehér ajtóig, mely lakásunkba vezetett. A forróság miatt ki kellett nyitnom az ablakot, hideg légáram futott át a szobán, úgyhogy újra bereteszeltem. Nem tudok elaludni, holnap megint kín lesz a fölkelés. Ebben az időben csak azt kívántam, bár sorvasztana valami gyógyíthatatlan betegség, csak hogy ne kelljen iskolába járnom. Legalkalmasabbnak a vérbaj, esetleg a tüdővész látszott. Irigyeltem a kaméliás hölgyet, Miskin herceget meg a Pankotai boldogtalan szerelmesét, aki a vadludakkal költözött Egyiptomba. Apám kigombolta a kabátját, és ügyelve, hogy mindig a fal mellett haladjon, elindult. A járókelők kíváncsian fordultak utána. Egy kirakat előtt megállt, és nézte a porszívókat. Mellette két fiatalember beszélgetett. Úgy tett, mintha nem figyelt volna, de minden szavukat hallotta. - Ez a legnagyobb magyar író - mondta az egyik, s apám kedvtelve nézegette magát a kirakat tükörüvegében. - Jól nézd meg, nem mindennap látni ilyen nagy embert. Minden munkája remekmű, minden szava zseniális. - Apám a porszívók szemlélésébe merült. A fiatalok, gondolta, no igen, ők még értenek. Ezeknek érdemes... - De hát ki ez az ember? - kérdezte most a másik, aki eddig hallgatott. - Hát nem tudod? Hunyady Sándor. Hah! Mintha tűt szúrtak volna belé, apám úgy fordult meg. Ott, ott állt a felbujtó a túlsó járdán, rajta nevetve. Ő bérelte fel egy-egy pengőért az irodalmár fiatalembereket: maga Hunyady Sándor. Bajusza ezüstösen csillogott a téli fényben. - Te! - kiáltotta apám, s elindultak együtt a Rákóczi út felé. Hunyady leveleket mutatott, amiket rajongóitól kapott. Drága mesternek, Fároszomnak, Istennek nevezték. Naponta húsz-harmincat hoz a posta, panaszkodott, nem győzi mind elolvasni. Apám viszont elmesélte, hogy hívják Paraguayba egyetemi tanárnak, még nem tudja, menjen-e? Talán inkább annak a dúsgazdag hódolójának ajánlatát fogadja el, aki felkínálta neki vidéki kastélyát: maradjon ott élete végéig, és csak dolgozzék, „írja azokat a gyönyörű regényeit”. Húsz éve folyt ez a játék: ki a nagyobb, híresebb kettejük közül? A tréfában mi is részt vettünk,
természetesen mindig apám ellen. Hallgathatott eleget: bezzeg, Hunyady! Példát vehetne róla! Hunyady nem piszkítja össze a ruháját tintával, zsírfoltokkal, mindig elegáns! Szép ember, finom ember, sok a pénze, mindig jókedvű, a nők imádják, úri társaságok becézik. Hunyady nagy író, mindenütt megbecsülik, darabjait százszor játsszák, színésznők, politikusok versengenek a barátságáért. Ő az éjszaka királya, híres gavallér. A könyveit szétkapkodják, a villamosokon, sétatéren mindenki csak róla beszél. Hunyady nem szórja magát tele a cigaretta hamujával, nem fújja hangosan az orrát. Hunyady nem krákog, nem tüsszög, nem késik el az ebédről. Bezzeg, Hunyady! Volt apámnak egy találmánya: a kókuszdiófagylalt. Ő ajánlotta először egy cukrásznak, s így terjedt el a városban. Nagyon büszke volt rá, lépten-nyomon dicsekedett vele. Egy alkalommal, amikor együtt fagylaltoztunk, összebeszéltem a cukrásszal, aki apám várható kérdésére, vajon hallotta-e, ki találta fel a kókuszfagylaltot, így felelt: - Ó, hogyne! Hunyady Sándor, hisz mindenki tudja! - Volt odahaza egy fényképünk Sándor bácsiról, talán Velencében vehették fel, háttér a tenger, az égen bárányfelhők. Hunyady kihajtott ingben a messzeségbe révedt, szeme csillogott, szájában cigaretta. Nos, ezt a fényképet egy délelőtt szépen bedugtam a keretbe, ahol eddig apám képe volt, s vártam a fejleményeket. Délben jött haza, körbejárt, mint egy medve. Csak megállt a kép előtt, leforrázva, félreismerve, legutolsó a saját házában is. Nézte, hosszan tűnődve, elgondolkozva nézte. - A Hunyady - mondta, mint aki már bele is nyugodott, belőlünk meg kitört a nevetés. - A Hunyady. Mentek, nézték a kirakatokat. Ötven felé jártak már, de minden érdekelte őket. Egy divatárukereskedésben Sándor bácsinak a galambszürke bokavédő tetszett, apám egy zöld alsónadrágért lelkesedett. A másik kirakatban hosszan, figyelmesen szemlélték a tejszeparátort, mindketten erősen megkívánták. Csak a fele volt meg, hosszában kettévágták, a hengerek és csavarok keresztmetszetben csiszolva, hogy beléjük lehessen látni. Elképzelték hozzá a másik felét, s azt, hogy otthon ülnek, és tejet szeparálnak. Megkívánták a kromatikus szájharmonikát, s Hunyadynak sokáig kellett érvelnie, míg apám lemondott egy új rendszerű, alig használt cimbalom megvásárlásáról. Apám ugyanis szenvedélyes vevő volt, ha tehette volna, mindent megvásárol. Különösen kedvelte a részletüzleteket. Az árut megkapni, valami csekélységet lefizetni, s a többit a bizonytalan és távoli jövőben ködösen szunnyadó részletekre bízni; igen, ez megfelelt vérmérsékletének! Emlékszem, milyen megdöbbenést keltett annak idején, mikor egy nap valami juhnyíró és fűnyíró ollókkal kereskedő cég embere jelent meg lakásunkban, és követelte a pénzét. A sajtüzletbe azonban már betértek, itt Sándor bácsi egy Brimborion nevű belga sajtot keresett, de ezt egyik segéd sem ismerte. Hunyady ekkor a főnököt kérette. A tulajdonos nagyon alázatosan meg is jelent, fehér köpenyt viselt, vevőit művész uraknak szólította, sajnálkozott, és ígéretet tett, hogy meghozatja a márkát. Addig is szolgálhat-e más egyébbel? Hunyady nem kért semmit, apám azonban hosszan válogatott a piros eidamiak, rothadó camembert-ek, stracchino de Milanok, puha belfleurök és rokfortok között, míg végre megállapodtak egy kis furcsa szagú és színű pépnél, ami már nem is volt sajt, csak valami szétkent túró. Ezt aztán igen szépen becsomagolták, apámék továbbmehettek. Megbeszélték a mai lóverseny esélyeit, kissé össze is szólalkoztak. Sándor bácsi szerint Trubadúr biztos favorit, apám Hyperionra szavazott. Összevesztek és kibékültek, újra és újra, aki hátulról nézte őket, két nagyra és kövérre hízott kamasznak gondolhatta őket, akik első hosszúnadrágjukban, mutogatva és dúdolgatva tűntek el a Körút forgatagában. Ebédnél apa azt mondotta: - Tudod, hogy van egy unokanővéred Oslóban. Huszonegy éves, és Noéminek hívják. Az apja norvég tengerésztiszt, illetve csak volt tengerésztiszt, amikor a nővéremet, Gizit elrabolta tőlünk (mert elrabolta). Most valami gőzfűtési vállalat tulajdonosa. Ennek a lánya Noémi, elég csinos, tetszeni fog nektek is. Én már ismerem, amikor Stockholmban jártam, találkoztam vele. Még ott meghívtam, töltsön nálunk néhány hónapot. Most azután írt, sajnos, a levelet egy hete a zsebembe raktam, és csak ma bontottam fel, egészen véletlenül. Így aztán nem is kell rá sokat várnunk, mert éppen ma érkezik meg a Keleti pályaudvarra. - Ez nagyon jellemző magára - mondta anyám. - Pompásan megszervezte. Nekem nem szól róla, se előtte, se utána, de a levelet egy hétig a zsebében hordja. Mutassa azt a levelet!
Anyám megnézte az írást, és keserűen csak ennyit mondott. - Két hétig hordta a zsebében. Éppen két hétig. - Ez tulajdonképpen mindegy - mondta apám. - A fontos az, hogy írt, és még ma megérkezik. Majd kimegyünk elé az állomásra. - Nincs hely - mondta anyám -, itt nincs hely. A gyerekkel nem alhat, magával sem alhat, engem még a legyek is zavarnak. - Hát azért valahol csak el fogjuk helyezni! - szólt apám bosszúsan. - Esetleg a konyhában. Ezen ismét véresen összevesztek, kölcsönösen egymásra kenték a családjukat, a szülőket és a nagyszülőket. Végül is apám elrohant, hogy Noémi számára valami átmeneti szállásról gondoskodjék, míg anyámat ki tudja békíteni. Egyébként reménykedett, hogy a nők majd meg fogják érteni egymást, s minden rendbe jön. Délután ketten ültünk a gyerekszobában, Peti a díványon, én az asztalnál. Petinek mindössze egy ruhája volt, de úgy feszített benne, mintha lett volna még negyven a szekrényében. Szőkés haját oldalt fésülte, lábát utolérhetetlen mozdulattal vetette át, s kecsesen tartotta maga előtt cigarettáját. Kék szemével a füstöt nézte. - A nők - mondta, és ujja hegyével lepöccintette a hamut -, a nők. Egy világfi beszélt most. Szemében gáláns kalandok s izgató titkok. A legyőzött élet ott hevert a lábánál. Nagyot szippantott cigarettájából. - Látod - fejezte be elbeszélését -, ilyenek a nők. Igen, ilyenek voltak. Mindahányan, éppen ilyenek. Peti előtt egy percig sem alakoskodhattak; átlátott rajtuk, mint a szitán. Elég volt egy pillantás, s ő már tudta: kivel, mivel áll szemben. A gyakorlatban nem mindig tudta megvalósítani elméleteit, valahol mindig hiba csúszhatott a számításokba. Pedig magas és csinos fiú volt, kedves és szellemes. Hihetetlenül bizonyos volt a sikerben mindvégig, s csak az utolsó döntő pillanatban torpant meg. Éppen amikor bátornak kellett volna lennie. Ezzel aztán többnyire mindent elrontott. Ilyenkor elkeseredett, és hetekig reménytelenül, búskomoran hallgatott. - A fülük alatt - mondta -, ott kell megcsókolni őket. Nem bírják ki, rögtön elgyöngülnek... Van egy kis nő a Práter utcában. - A Práter utcában? - Ott. Jolánkának hívják. Az apja villamoskalauz. Tizenhat éves, piros az arca, és apró gödröcskék vannak rajta. Vasárnap imakönyvvel megy a templomba. Nagyon szereti a medvecukrot. Mindig hófehér, frissen vasalt blúzt hord, és selymesen szőke a haja. - Kedves lehet - mondtam. - Szeret engem. Az iskolából ment haza, amikor megszólítottam. - Kisasszony - mondtam neki -, felejtsük el együtt a múltat! Ön az új aranykor hírnöke. Más világ lesz már ezután, szebb, jobb, igazabb, mint a régi. - És ő? - Nevetett. Jolánka mindig nevet. Cukrászdába mentünk. Jolánka krémest evett, én indiánert. Már tegeződünk. - Nem igaz - mondtam. - Becsületszavamra. Nézd meg, ha nem hiszed, adott egy szentképet. Megmutatta. Magas, glóriás nőalak volt rajta, hosszú hajú, hosszú ruhájú. Lábánál angyalok. A kép hátlapjára ez volt írva: Szeretettel Jolánkától. - Te írtad. - Szamár vagy. Jolánka él, és szeret engem. Kis buta. Mindketten sajnálni kezdtük Jolánkát. Mert hiszen mit is remélhet Petitől? Néhány nap mámoros boldogságot, amikor felszabadultan, mindent feledve egymáséi lehetnek. És azután? Hosszú, reménytelen epekedés, hervadás, liliomhullás, a boldog napok visszasiratása. - Nézd - mondta Peti -, azért neki megéri. Az a pár nap, amit velem tölt, talán a legtöbb, amit egy ilyen Jolánka az élettől kaphat. Hiszen ő sem kívánhatja, hogy örökké szeressem, s én természetesen tovább járom a magam útját. - Peti újabb cigarettára gyújtott-és sóhajtott. - Ez már az ilyen Jolánkák sorsa, ez az
élet. Mindketten éreztük most az élet könyörtelenségét. - Eh - legyintett Peti -, kár a szóért. Nem tudsz egy megfelelő lakást vagy szobát? - Így hirtelenében nem - válaszoltam szégyenkezve, hogy ilyen aprósággal sem lehetek szolgálatára. - No, nem baj - szólt ő. - Majd beszélek egy barátommal, aki már máskor is segítségemre volt. - Miféle barátoddal? - Te nem ismered, földbirtokos. A Krisztina körúton lakik, egy nagyon kellemes, kényelmes lakásban. Ő bizonyára kölcsönadja egy délutánra. Amikor kiértünk a pályaudvarra, a vonat már befutott, s az érkezők a kijárat felé tolongtak. Noémit azonnal megismertem, mielőtt még apám megmutatta volna. Bőröndjei közt állt, nagyon színes, kockás kabátjában, nyugodtan, idegeskedés nélkül. Mint mindenkinek apám családjában, neki is jellegzetesen előreugró álla s különösen éles profilja volt. Valamennyiünknél jobban hasonlított apámhoz, ezt vettük észre legelőször. De lány volt s huszonegy éves, az ifjúság varázsfátylában. Apám elbújt egy oszlop mögé, én meg hozzáléptem, és udvariasan megkérdeztem, hogy mit keres? Noémi megmondta, erre azt válaszoltam, tévedés lesz a dologban, nem ismerem ezt az embert, de annyit szívesen megmondok, hogy ez a név nem is magyar, ilyen nevű ember nem é1 Budapesten. Bizonyára félrevezették, talán Bukarestbe akart utazni, és csak véletlenül szállt le itt. - Nem értem - mondta. - Kisasszony, önt tőrbe csalták. Noémi gondolkozott egy darabig. Aztán ezt kérdezte: - Ön kicsoda? - A budapesti titkosrendőrség detektívje. Ezennel letartóztatom. A lány lehajtotta fejét. Aztán arcomba nézett. - Ez nem lehet - szólt végül is igen komolyan. - Bizonyára tréfál. Te az unokatestvérem vagy, Cini. - Hát persze - mondtam, és megcsókoltam. Végre előtűntek szüleim is az oszlop mögül. Noémi kezet nyújtott apámnak, és azt mondta: - Szervusz. Ezután bemutattuk anyámnak is. Noémi ismét kezet nyújtott, és ismét azt mondta: - Szervusz. A taxiban apával rövid előadást tartottunk Magyarországról. Közöltük - ha eddig nem tudta volna -, hogy mi a föld alatt lakunk, lyukakban, mint itt általában mindenki. A házak, amiket lát, Potemkinfalak, csak a külföldiek tiszteletére emelték őket. Különben makkon és moslékon élünk, mint a sertések. Noémi figyelmesen végighallgatott bennünket, s komolyan azt felelte: - Ez persze nem igaz. Nemsokára megérkeztünk a penzió elé, ahol apám szállást bérelt a lánynak. Nem győzte hangoztatni, milyen szerencsésen oldotta meg ezt a kényes kérdést, a penzió ugyanis kellemes, családias, tiszta, s - apám ezt csak nekünk mondta - aránylag nagyon olcsó. Felhordtuk Noémi bőröndjeit a szobájába, amiről anyám magyarul csak annyit jegyzett meg, hogy förtelmes és gusztustalan odú, ahol ő negyedóráig sem bírna maradni. Valóban, az egész penzióban valami kellemetlen, átható szag terjengett, olajban főtt ételek és mosogatóvíz rossz illata. Valamennyien betódultunk a szobába. Apám megmagyarázta, hogy ez, úgy látszik, csak átmeneti szállásnak lesz jó, amíg a véglegeset meg nem találjuk. - Hát édesem - mondta anyám -, itt fogsz lakni. Remélem, tetszik a szobád, hiszen a kedves nagybátyád szerezte. Az, hogy egy kicsit büdös, nem baj, ezt hamar meg lehet szokni. Apám erre hosszú magyarázatba kezdett, de minthogy valamennyiünk közt ő tudott legkevésbé németül, gondolatmenetét nem sikerült végig követnünk. A vitát anyám zárta le, kijelentette, hogy késő van, a feje fáj, haza akar menni. Noémi is fáradt volt. Megkért, hagyjuk magára, majd holnap találkozunk. Amikor egyedül maradt, kabátostul, kalapostul leült a díványra. Kitekintett az ablakon, de mindenütt csak házakat látott. Majd leborult a díványra, s keservesen sírni kezdett. Jolánka sorsa eldöntöttnek látszott. Peti nagy lelkesedéssel vetette magát az ügybe. Sajnos, a véletlen úgy akarta, hogy Petinek az a barátja, aki a Krisztina körúton lakott, éppen nem volt Pesten, elutazott a vidéki birtokára, nem lehetett vele beszélni. Így tehát sürgősen más lakásról kellett gondoskodni. Hosszú keresgélés után végül is Vili barátunk adta kölcsön a szobáját, ami ugyan nagyon kicsi volt, s csöppet sem
