Írta: Gordon Korman A mű eredeti címe: 39 Clues 2. One false Note. Fordította: Farkas Orsolya A szöveget gondozta: Dávid Anna

KÖNYVMOLYKÉPZŐ KIADÓ, 2010

Írta: Gordon Korman A mű eredeti címe: 39 Clues 2. – One false Note Fordította: Farkas Orsolya A szöveget gondozta: Dávid Anna Copyright © 2008 by Scholastic Inc. All rights reserved. Published by arrangement with Scholastic Inc., 557 Broadway, New York, NY 10012, USA. THE 39 CLUES and associated logos are trademarks and/or registered trademarks of Scholastic Inc. Copyright © 2008 by Scholastic Inc. Minden jog fenntartva. Ez a kiadás a Scholastic Inc.-tel (557 Broadway, New York, NY 10012, USA) történt megállapodás alapján jelent meg. A THE 39 CLUES és a hozzá kapcsolódó lógók a Scholastic Inc. védjegyei. Design és illusztrációk: AJI Associates, Inc. Hátsó borítón fotók: James Levin @ Scholastic, Inc. ISBN 978 963 245 295 1 www.NessieLives.com A kötet megjelent 2010-ben, Könyvmolyképző Kiadó gondozásában Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Balogh József Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Minden testvércsapatnak a Mozartoktól a Cahillekig egy hálás egykétől G. K.

EGY HAMIS HANG

134

Az éhségsztrájk Párizstól kétórányira keletre kezdődött. Saladin épp csak beleszagolt a macskakajából áradó ínycsiklandó illatfelhőbe, aztán finnyásan felhúzta az orrát. – Gyerünk, Saladin – hízelgett neki a tizennégy éves Amy Cahill. – Itt a vacsorád. Hosszú az út Bécsig. Az egyiptomi mau dölyfösen horkantott, ami a nem szavakkal történő kommunikáció szerint annyit tesz: Ugye csak vicceltek. – A vörös csattogóhalhoz szokott – mondta Amy bocsánatkérőn Nellie Gomeznek, a Cahillek nevelőnőjének. Nellie-t ez nem hatotta meg. – Van róla fogalmad, mennyibe kerül a friss hal? Be kell osztanunk a pénzünket. Ki tudja, meddig fogunk ide-oda futkározni, hogy megkeressük a becses kis kulcsaitokat? Saladin egy rosszalló „mrrr!”-t hallatott. Dan Cahill, Amy tizenegy éves öccse felnézett a kottából, amit épp tanulmányozott. – Én veled vagyok, pajti. Nem hiszem el, hogy Európa leglassabb vonatára kellett felszállnunk. Sietnünk kell! A versenytársaknak magángépük van, mi meg itt rostokolunk a Lúzer expresszen. Minden nyüves faluban megállunk Franciaországban? – Nem – válaszolta Nellie őszintén. – Hamarosan minden nyüves faluban megállunk Németországban. Aztán minden nyüves faluban Ausztriában. Figyelj, olcsó volt, oké? Nem azért egyeztem bele, hogy bébiszitteljelek titeket az út során…

A 39 KULCS 135

– Hogy a nevelőnőnk legyél az út során – helyesbített Dan. – …hogy félúton kiessetek, mert minden pénzeteket csattogóhalra és drága vonatjegyekre költöttétek – fejezte be Nellie. – Tényleg nagyra értékeljük a segítségedet, Nellie – mondta neki Amy. – Nélküled nem tudnánk megcsinálni. Amy még mindig szédült az elmúlt két hét viharától. Az egyik percben árva vagy, a másikban pedig a világ leghatalmasabb családjának a tagja! Hihetetlen fordulat ez két gyerek számára, akiket egy nemtörődöm gyám kezére adtak, aki cserébe egy rakás nevelőnő kezére adta őket. Most már tudták az igazságot: Benjamin Franklin és Wolfgang Amadeus Mozart rokonai voltak, és sok más híres emberé – zseniké, látnokoké és a világ vezetőié. Senkik voltunk. Hirtelen esélyünk lett, hogy megváltoztassuk a világot… Mindez annak a versenynek köszönhető, amit nagyanyjuk, Grace indított el a végrendeletével. A Cahillek évszázados hatalmának titka valahogy elveszett – a titok, amelynek nyitjára csak úgy bukkanhatnak rá, ha összegyűjtenek 39 kulcsot. Ezeket a kulcsokat a földgolyó különböző pontjain rejtették el. Szóval kincsvadászaton vannak. De micsoda kincsvadászaton – óceánokat és kontinenseket átívelő versenyen, amelynek díja nem más, mint a világhatalom. Nagy a tét, viszont nagy a kockázat is. Riválisaikat semmi sem tartaná vissza attól, hogy legyőzzék őket. Már így is voltak sebesültek. Valószínűleg lesznek még többen is… Amy a vele szemben ülő Danre pillantott. Két hete még a tévé távirányítója miatt veszekedtünk… Úgy tűnik, sehogy sem tudja megbeszélni Dannel, milyen furcsa ez az egész. Az öccse semmi rendkívülit nem talált abban, hogy a történelem legerősebb, legbefolyásosabb családjának tagjai. Szó nélkül elfogadta a helyzetet. Végül is, ez rá is jó fényt vet. Semmi hátrányát nem látta annak, hogy

EGY HAMIS HANG

134

nagykutya legyen a dolgok rendjében. Szegény kölyök még csak tizenegy éves – nincsenek szülei, és most már Grace is elment. A verseny miatti izgalmak közepette alig gyászolták meg nagyanyjuk halálát. Ez nem volt helyes. Amy és Grace Cahill olyan közel álltak egymáshoz. Mégis Grace volt az, aki elindította őket ezen a veszélyes hullámvasúton. Amy néha nem is tudta, mit érezzen… Kirázta a fejéből e gondolatokat, és Danre figyelt. Dan a kottát fürkészte, rejtett jeleket vagy titkosírást keresett rajta. – Találtál valamit? – kérdezte tőle Amy. – Semmit – válaszolta Dan. – Biztos vagy benne, hogy ez a Mozart pajti is Cahill volt? Ben Franklin bezzeg az orrát sem fújta ki anélkül, hogy ne rejtsen valami titkos üzenetet a zsepibe. Ez viszont csak unalmas zene. Amy zöld szemét villogtatta. – Ez a „Mozart pajti”? Te tökfejnek születtél, vagy diploma kellett hozzá? Wolfgang Amadeus Mozartot a világ legnagyobb klasszikus zeneszerzőjének tartják. – Így van, klasszikus. Dögunalom. – A zenei hangokat betűkkel jelölik, A-tól G-ig – tűnődött Nellie. – Talán így van benne egy üzenet. – Tudom, már megvolt – jelentette Dan. – Még összerendezni is próbáltam a betűket, hátha a szavak anagrammák. Nézzünk szembe a tényekkel: majdnem megölettük magunkat egy kulcsért, ami nem is igazán kulcs. – De kulcs – makacskodott Amy. – Annak kell lennie. Kulcsok. 39 darab. Egyetlen verseny sem volt még ilyen ígéretes – sem ennyire veszélyes. A mérleg egyik serpenyőjében a legnagyobb hatalom volt; ugyan ki említené meg két amerikai árva halálát akár csak egy lábjegyzetben is. De nem haltunk meg. Megtaláltuk az első kulcsot – egy csalóka akadályversenyben Benjamin Franklin életén keresztül. Amy meg volt győződve róla, hogy Mozart vezet a második kulcshoz. A válasz a vasúti sínek végén, Bécsben vár rájuk,

135

A 39 KULCS

ahol Mozart élt, és megkomponálta minden idők legnagyszerűbb muzsikáját. Csak remélni tudták, hogy nem a versenytársak érnek oda hamarabb.

– Utálom Franciaországot – morogta Hamilton Holt, egy aprócska hamburgert szorongatva óriási kezében. – Olyan, mintha az egész ország fogyókúrázna. Holték egy kis francia vasútállomás büféjében álldogáltak, harminc kilométerre északra Dijontól. Azt remélték, hogy vakációzó amerikai családnak tűnnek, de sokkal inkább néztek ki egy focicsapat védőinek – még az ikerlányok is, akik Dannel egyidősek voltak. – Arccal a díj felé, Ham – emlékeztette a fiát Eisenhower Holt. – Amikor megtaláljuk a harminckilenc kulcsot, búcsút inthetünk az ínséges időknek, és bevehetjük magunkat pár korlátlan fogyasztású büfébe odahaza, az Államokban. De most utol kell érnünk a Cahill kölyköket. Madison beleharapott a saját szendvicsébe, és elfintorodott. – Túl sok a mustár! – Ez itt Dijon, te hülye – mondta neki az ikertestvére, Reagan. – Ez a világ mustár-fővárosa. Madison gyomron vágta. A csapás egy vágtázó rinocéroszt is megállított volna, de Reagan kihívó pofát vágva csupán kinyújtotta a nyelvét. Sok kell ahhoz, hogy valaki kárt tegyen egy Holtban. – Csendet, lányok – dorgálta meg őket szeretettel az anyjuk, Mary-Todd. – Azt hiszem, hallom a vonatot. A család feszülten figyelt, ahogy az ősrégi dízelmozdony feltűnt a láthatáron. Madison a homlokát ráncolta. – Azt hittem, az európai vonatok gyorsak. – Trükkösek ezek a Cahillek, pont, mint a szüleik – válaszolta az apjuk. – Arra a vonatra szálltak fel, amin biztosan senki sem keresné őket. Oké, sorakozó!

EGY HAMIS HANG

134

A család már hozzászokott Eisenhower katonás beszédéhez. Lehet, hogy kirúgták a West Point katonai akadémiáról, de attól még nagyszerűen motiválta őket. És semmi nem motiválta őket annyira, mint az a lehetőség, hogy kiegyenlítsék a számlát az öntelt rokonaikkal. Ez a verseny esélyt adott, hogy bebizonyítsák, ők sem kevésbé Cahillek, mint a többiek. Ők fogják megtalálni elsőként a 39 kulcsot – még ha káposztasalátát is kell aprítaniuk a többiekből, hogy ez bekövetkezzen. Szétszéledtek, és eltűntek az állomás mögötti erdőben. A személyvonat pöfögve megállt a peron mellett, és leszállt róla néhány utas. A kalauzokat és a hordárokat túlságosan lefoglalta a csomagok kipakolása, így nem vették észre, hogy egy testes, öttagú család mászik fel a leghátsó szerelvényre. Holték feljutottak a vonatra. Előrefelé haladva elkezdték átkutatni a kocsikat. Az volt a tervük, hogy kerülik a feltűnést, de ez nem volt egyszerű óriás termetük miatt. Vállakat és térdeket taszigáltak. Lábakra léptek rá. Az utasok dühös pillantásokat váltottak egymással és számos nyelven szitkozódtak. A harmadik kocsiban Hamilton meglendülő könyöke lerepítette egy nő kalapját, amitől leesett a hölgy ölében lévő kalitka. A ketrec zörögve hullt a földre, és a benne lévő ijedt törpepapagáj csicseregni kezdett, és nyugtalanul verdesett. Ennek hatására hat sorral előrébb Saladin feltápászkodott, hogy nyomozásba fogjon. És amikor Amy odapillantott, hogy megnézze, mi zavarja a macskát… – Ho-Ho… – Feszült pillanatokban mindig dadogni kezdett. – Holték – suttogta Dan megrémülve. Szerencsére a papagáj tulajdonosa odahajolt, hogy megmentse a kalitkát, és eltorlaszolta a folyosót. Dan gyorsan bezárta Saladint és a kottát a fejük felett lévő csomagtartóba. – Gyerünk, hölgyem… – morogta Eisenhower türelmetlenül. Aztán észrevette Dant. A hatalmas férfi egyenesen átgázolt a papagájon és tulajdonosán. Dan elkapta Amy kezét, és a kocsi túlsó végébe

A 39 KULCS 135

menekültek. Nellie egy hátizsákot rúgott a folyosóra, pont Eisenhower lába elé, amitől a férfi hasra esett. – Excusez-moi monsieur – mondta Nellie tökéletes francia kiejtéssel, és odanyúlt, hogy felsegítse. Eisenhower ellökte Nellie kezét. Nellie, más lehetőség híján, ráült, és teljes súlyával a férfi lapockáira nehezedett. – Mit csinál, maga őrült külföldi? – Ez nem külföldi, apa! – Hamilton erőlködés nélkül lerántotta a nevelőnőt apjáról, és az ülésre hajította. – Ez a Cahill kölykök dadája! – Sikítok – fenyegetőzött Nellie. – Akkor kihajítalak a vonatból – ígérte neki Hamilton. Olyan tárgyszerűen beszélt, hogy semmi kétség nem lehetett afelől, hogy hajlandó és képes is lenne rá. Eisenhower feltápászkodott. – Figyeld a lányt, Ham! Egy másodpercre se vedd le róla a szemed! Ezzel tovamasírozott, vezette a tülekedő Holtokat, a prédára vadászó ragadozókat. Amy és Dan már átjutottak az étkezőkocsiba. Békésen ebédelő emberek között száguldoztak, forró ételektől gőzölgő tálakat cseleztek ki. Dan óvatosan hátrapillantott. A felbőszült Eisenhower Holt alakja töltötte be a kocsi üvegajtaját. Oldalba bökött egy pincért, és rámutatott Eisenhowerre. – Látja azt a fickót? Azt állítja, hogy maga szteroidot tett a levesébe. Amy megragadta öccse karját, és félelemmel teli pillantással azt sziszegte: – Hogy viccelhetsz ezzel? Tudod, milyen veszélyesek. A Cahillek átküzdötték magukat a hátsó ajtón, és berontottak a következő kocsiba. – Nekem mondod? – válaszolta Dan idegesen. – Bárcsak elférnék egy csomagtartóban, mint Saladin! Nincs biztonsági őr ezen a vonaton? Franciaországban biztos van törvény arra az esetre, ha öt Neander-völgyi üldöz pár kölyköt. Amy megrémült.

EGY HAMIS HANG

134

– Nem beszélhetünk a biztonságiakkal! Nem kockáztathatjuk, hogy bárki megkérdezze, kik vagyunk, és mit csinálunk. Ne felejtsd el, hogy a gyámhatóság még mindig keres minket Bostonban. – Szélesre tárta a következő átjáró ajtaját, és maga elé tolta Dant. Ez volt a postakocsi. Vászonzsákok százai hevertek mindenfelé, meg különböző méretű és formájú csomagok és ládák. – Amy… – Dan dobozokat kezdett egymásra pakolni az ajtó előtt. Nővére azonnal megértette, mit akar. Közösen építettek barikádot a csomagokból, és a legfelsőt – egy szárított sonkát – beékelték a fogantyú alá. Dan megpróbálta lenyomni a kart. Nem mozdult. A mellettük lévő kocsiból kiáltások hallatszottak. Holték már majdnem utolérték őket. Amy és Dan a postazsákokat kerülgetve a következő kocsi felé igyekeztek. Amy belépett az átjáróba, és a kilincs felé nyúlt. Zárva. Kopogott az összekarcolt üvegen. A személyzeti kocsi következett, benne heverők és ágyak, de mind üres. Dörömbölni kezdett. Semmi válasz. Csapdába estek. A kocsi túlsó végében Eisenhower gránitkemény arca jelent meg az ablakban. Mintha az egész vonat megrázkódott volna, ahogy vállával az ajtónak csapódott. – Ők az unokatestvéreink – érvelt Amy bizonytalanul. – Igazából nem bántanának minket… – Párizsban majdnem otthagytak élve eltemetve! – vágott vissza Dan. Felvett a padlóról egy barna papírba csomagolt hokiütőt. – Ezt nem gondolhatod komolyan…! Abban a pillanatban Eisenhower Holt nekifutásból az ajtónak ugrott. Az ajtó fogcsikorgató robajjal kinyílt, és

135

A 39 KULCS

Dannek csapódott. A fiú a földre repült. A hokiütő zörögve kiesett a kezéből. – Dan! – Amy dühtől elvakultan felkapta az ütőt, és kettétörte Eisenhower fején. A nagydarab férfi felfogta az ütést, megingott, és egy postazsákra rogyott. Dan elképedve ült fel. – Azta! Kiütés! A győzelem rövid életű volt. A többi Holt viharzott be a kocsiba. Madison elkapta Amy gallérját. Reagan felráncigálta Dant. Elkapták őket.

EGY HAMIS HANG

134

– Édes cukorjuharom! – Mary-Todd a férje mellé térdelt. – Jól vagy? Eisenhower felült, közben egy tojás nagyságú dudor bújt elő a feje búbján. – Persze, hogy jól vagyok! – bökte ki valahogy, de szavai eléggé összefolytak. – Azt hiszed, egy kis mitugrász megállíthat engem? Reagant nem győzte meg. – Nem tudom, apa. Fejbevágott egy baseballütővel. – Hokiütővel – javította ki Dan. – Ez lehet az utolsó szavad, kölyök… – Az áldozat talpra ugrott, aztán megingott, és kis híján újra a földre zuhant. A felesége odanyúlt, hogy segítsen, de Eisenhower lerázta magáról. – Jól vagyok. Csak a vonat miatt van. Azt hiszed, nem bírok ki egy ütést? Ezt mondták a Pointon, és nézz csak rám! – Mit akarnak? – kérdezte Amy. – Látom, beindult végre az agyatok – helyeselt Mary-Todd. – Adjátok ide a párizsi kulcsot, és akkor nem esik bajotok. – Ennél rosszabbat érdemelnétek – tette hozzá a férje, óvatosan dörzsölgetve a fejét. – Nincs nálunk – mondta nekik Amy. – A Kabrák elvették. – Az üveget vették el – helyesbített Madison. – Ne aggódj, nemsokára megfizetnek érte. A papír nálatok van. – Milyen papír? – kérdezte Dan kihívón.

A 39 KULCS 135

Eisenhower válaszképpen elkapta a gallérjánál fogva, és olyan könnyed mozdulattal emelte fel, mintha csak odaintene egy pincért. – Ide figyelj, te kis büdösbogár! Azt hiszed, ász vagy, mert ti voltatok Grace kedvencei. De nekem ti ketten kevesebbet értek, mint amit egy madárkalitka aljáról kitakarítanak. Erős mancsa összezárult Dan nyakán, és úgy szorította, mint egy ipari méretű satu. Dan levegőért kapkodott, de rájött, hogy az nincs. Épp fojtogatják. Próbálta elkapni a nővére pillantását, de abban nem volt köszönet, csak saját rémületének tükröződését látta meg benne. Könnyű volt kinevetni Holtékat, az izompacsirtás testalkatukat, lelkes katonás beszédmódjukat, egyforma melegítőjüket. Ez volt a hidegzuhany, hogy mennyire veszélyes ellenfelek. És amikor ilyen nagy a tét, képesek lennének… Mire? Amy nem akarta megtudni. – Elég! Bármit megkapnak, amit csak akarnak! Madison örömmámorban úszott. – Mondtam, hogy megtörnek az egészpályás letámadástól. – Ugyan, Madison – korholta az anyja. – Amy okosan cselekedett. Nem minden Cahillnek van ennyi sütnivalója. Amy odaszaladt segíteni Dannek, akit Eisenhower minden teketória nélkül ráhajított egy itt-ott kidudorodó postazsákra. Megkönnyebbülten vette észre, hogy öccse arcára kezd visszatérni a normális szín. Dan dühös volt. – Nem kellett volna ezt csinálnod! – Grace nem akarná, hogy megölessük magunkat – suttogta neki Amy. – Majd kitalálunk valami mást. Holték elindították őket a vonat vége felé. – Nehogy próbálkozzatok – motyogta Eisenhower, ahogy egy hordár oldalazott el mellettük. Kelletlenül, de végül odaértek a helyükhöz. Hamilton ott ült Nellie mellett, és hatalmas termetével a vonatablakhoz nyomta a lányt.

EGY HAMIS HANG

134

Ám a nevelőnő megfeledkezett minden kellemetlenségről, amint meglátta Amyt és Dant. – Bántottak? – kérdezte idegesen. – Jól vagytok? – Jól – mondta Amy komoran. Eisenhowerhez fordulva hozzátette: – Ott van a csomagtartóban. Holték szinte egymást taposták igyekezetükben, hogy kinyissák a csomagtartót. Saladin nyávogva a földre huppant. A mozdulatától szanaszét repült egy rakás cafatokra tépett papírdarab – Mozart saját kezűleg írt, eredeti kottájának maradéka. – A kulcsunk! – jajgatott Nellie. – A ti kulcsotok? – Az Eisenhower Holtból kiszakadó üvöltés aligha volt emberinek nevezhető. Elkapta Saladint, fejtetőre fordította, és megrázta. Egy macskaszerű nyeldekléssel, ami inkább csuklósnak hangzott, Saladin felböfögött egy hangjegyekkel bőkezűen telehintett szőrcsomót. Nem lehetett megmenteni semmit. A kottából konfetti lett. Eisenhower Holt kirohanása bizonyította, hogy még a hangszálai is izmosak. A kitörés hallatán az utasok a szomszédos kocsikba iszkoltak. Egy pillanattal később egy egyenruhás kalauz rohant végig a folyosón, a zaklatott utasok között. – Mi folyik itt? – kérdezte a férfi erős francia akcentussal. – Van maguknak jegyük erre a vonatra? – Maga ezt vonatnak nevezi? – üvöltötte Eisenhower. – Ha az Államokban lennénk, az egeremet sem ültetném fel egy ilyen rozoga tragacsra! A kalauz elvörösödött. – Adja át az útlevelét, monsieur! A következő állomáson átadom a hatóságoknak! – Mire várunk? – Eisenhower Amy kezébe lökte a macskát. – Itt a patkányotok. Holtok, kitörés! A család mind az öt tagja a legközelebbi ajtóhoz rohant, és levetették magukat a mozgó vonatról.

135

A 39 KULCS

Amy és Dan az ablakon keresztül bámulták, ahogy unokatestvéreik zárt alakzatban legurulnak a hegyoldalon. – Hűha! – sóhajtott Nellie. – Ilyet nem mindennap látni. Amy közel állt a síráshoz. – Gyűlölöm őket! Elvesztettük miattuk az egyetlen nyomunkat. – Ez nem volt valami nagy nyom, Amy – mondta csendesen Dan. – Csak zene. Még akkor is, ha Mozart szerezte… nagy ügy. – Igenis nagy ügy – siránkozott a nővére. – Csak mert nem tudtuk megtalálni, amit elrejtettek benne, még nem jelenti azt, hogy nem volt ott. Legalább el akartam játszani a darabot zongorán. Talán az elárult volna valamit. Az öccse meglepettnek látszott. – A kottát akarod? Az elég könnyű. – Lehajtotta a kisasztalt, széthajtogatott egy tiszta szalvétát, és dolgozni kezdett. Amy elképedve figyelte, ahogy Dan öt vonalat húz, és kezdi elhelyezni rajtuk a hangjegyeket. – Nem is tudsz kottát írni! – Lehet, hogy nem – értett egyet vele az öccse anélkül, hogy felnézett volna. – De Párizs óta bámulom azt a papírt. Ez az. Garantálom. Amy nem vitatkozott. Az öccsének képi memóriája volt. A nagyanyjuk ezt sokszor megjegyezte. Vajon tudta akkoriban, hogy Dan tehetsége egy nap létfontosságú lesz? Mire a vonat átzötyögött a német határon, Dan minden részletében tökéletes másolatot készített a kottáról. Saladint a közelébe sem engedték.

EGY HAMIS HANG

134

Amikor Amy, Dan és Nellie kisétált Bécs Westbahnhof nevű vasútállomásáról, nem tudhatták, hogy valaki figyeli őket. A főbejárattal szemben parkoló, fényes, fekete limuzin hátsó üléséről Natalie Kabra egy erős látcsőn át figyelte minden mozdulatukat. – Látom őket – mondta bátyjának, Iannek, aki mellette ült a ruganyos bőrülésen. Natalie fintorgott. – Mindig úgy néznek ki, mint a hajléktalanok. És hol vannak a csomagjaik? Egy sporttáska és hátizsákok. Tényleg így kilóg a fenekük a gatyából? – Így kilóg a családból – válaszolta Ian szórakozottan, miközben egy sakklépésen gondolkodott a limo lehúzható képernyője előtt. Párizs óta azzal volt elfoglalva, hogy összemérje tudását egy vlagyivosztoki szuperkompjúterrel. – Milyen hülye lépés – motyogta az ellenfelének. – Azt hittem, a számítógépek okosak. Natalie bosszankodott. – Ian, figyelnél, kérlek?! A felsőbbrendű intelligencia nem jelenti azt, hogy nem zagyválhatjuk össze a dolgokat. – A bátyja briliáns elme volt ugyan, de senki sem volt olyan briliáns, mint amilyennek Ian hitte magát. Néha a józan,

135

A 39 KULCS

paraszti ész értékesebb az IQ-nál. Az utóbbi igencsak magas volt Iannek. Natalie tudta, hogy az ő feladata hozzátenni az előbbit. Tisztelte a bátyja képességét… de oda kellett figyelnie rá. Ian kuncogva feláldozott egy futót, és tapasztalt játékosként megtervezett egy hét lépéssel későbbi sakk-mattot. – Nálunk van az üveg Párizsból – emlékeztette a nővérét. – Egyik csapatnak sincs esélye. Különösen nincs azoknak a szegényházi Cahilleknek. A verseny a miénk, megnyerjük. – Vagy elveszítjük, ha elbízzuk magunkat – figyelmeztette a nővére. – Várj… taxiba szállnak. – Megkopogtatta a válaszfalat. – Legyen szíves, kövesse azt a kocsit.

EGY HAMIS HANG

134

Szállodák esetén a nagyobb nem mindig jobb is – de a Franz Josefben a szobájuk mégis csak egy lyuk volt. Másrészt megfizethető, Nellie pedig tisztának nyilvánította. – Még mindig azt mondom, hogy a Hotel Wienersnicliben kellett volna maradnunk – panaszkodott Dan. – Csak Wiener – javította ki Nellie. – És egyszerűen azt jelenti, hogy bécsi, nem azt, hogy bécsi szelet. – Akkor is vicces – makacskodott Dan. – Odamegyek, és megnézem, el tudom-e hozni az egyik táblájukat a gyűjteményembe. – Arra nincs időnk – vakkantotta Amy, ahogy letette Saladint. A macska azonnal felfedezőútra indult a szobában, mintha arra gondolt volna, hogy van valahol elrejtve friss csattogóhal. – Eljutottunk Bécsbe, de még mindig nem tudjuk, mit csináljunk. Dan kicipzározta Nellie sporttáskáját, és kivette belőle a laptopját. – Te bámulhatod a hangjegyeket, míg kidülled a szemed – mondta, bedugta a 220 voltos adaptert, és bekapcsolta a gépet. – Ha megvan valahol a válasz, akkor online van. Amy elborzadt. – Azt hiszed, hogy a Google-ban megtalálod a megoldást a világ összes problémájára. – Nem, de Mozartot megtalálom. – Dan szeme elkerekedett. – Azta, harminchatmillió találat! Nézd meg ezt: Mozart,

A 39 KULCS 135

minden idők leghíresebb bécsi polgára. Lefogadom, hogy a kajagyáros Oscar Mayer örököseinek más lenne a véleményük. – Egész biztos vagyok benne, hogy az én feladatom elmondani neked: nőj fel – mondta Nellie szórakozottan, miközben kibámult az ablakon. – Tudod, Bécs egy igazán szép város. Nézd az építészetét, lefogadom, hogy néhány épületet még a tizenharmadik században húztak fel. Amy kimutatott az ablakon. – Azt hiszem, az a Szent István-székesegyház tornya. Legalább olyan magas, mint egy irodaépület odahaza, az Államokban. A kőhomlokzatokat mindenütt vízköpők és míves faragványok díszítették, az aranyozáson megcsillant a napfény. A legközelebbi tetők mögött egy széles körút, a Ringstrasse húzódott, ahol jöttek-mentek a gyalogosok és az autók. Dan mindebből semmit sem vett észre, a világhálóra koncentrált. – Nézd, Amy! Az egész ostoba kottát a semmiért másoltam le. Az egész cucc itt van az interneten. Mi is a neve a darabnak? Amy odarohant az öccséhez, és átkandikált a válla felett. – KV 617, ez volt az egyik utolsó darab, amit Mozart a halála előtt komponált… ott van! Dan a kottát fürkészte, és összehúzta a szemöldökét. – Igen, ez az… olyasmi. Idáig ugyanaz… – Rámutatott a képernyőre. – De aztán… Amy elővette a szalvétát, és a képernyő mellé tartotta. – Különbözik? – Nem igazán – tűnődött Dan. – Látod? Itt újrakezdődik. De ez a három sor hiányzik az internetes változatból. Furcsa, nem? Szinte olyan, mintha a honlapon kihagytak volna valamit. – Vagy – súgta Amy jojozó szemekkel –, Mozart hozzátett három sort ahhoz a kottához, amit Franklinnek küldött Párizsba! Dan, lehet, hogy egy titkos üzenetet nézünk, amit két világhírű ember váltott egymással! Ezekben a pluszsorokban van a kulcs!

134

A Mozarthaus a Domgasse 5-ös szám alatt a híres zeneszerzőnek szentelt könyvtár és múzeum volt. Mozart egyetlen fennmaradt bécsi otthonában alakították ki, és népszerű turistalátványosságnak számított. Az utca már reggel kilenckor hemzsegett a bejutni vágyó látogatóktól. Dan megdöbbent. – Ez Mozart, nem Disneyland! Mit csinálnak itt ezek az emberek? A nővére lesújtóan nézett rá. – Ez az a ház, ahol Mozart élt. Talán még az ágy is megvan, amiben aludt. A szék, amin ült. A tintatartó, amibe a tollát mártogatta, miközben a legnagyobb műveit komponálta. Dan pofákat vágott. – Azért állok sorban, hogy megnézhessek egy házat, ami tele van régi bútorokkal? – Igen, azért – mondta neki Amy határozottan. – Míg meg nem értjük a kulcs jelentését, az a feladatunk, hogy olyan sokat tudjunk meg Mozartról, amilyen sokat csak lehet. Ki tudja, mikor látunk meg valamit, ami elárulja nekünk, mit keresünk? – Egy széken? – kérdezte kétkedve Dan. – Talán. Figyelj, azt tudjuk, hogy Holték a nyomunkban vannak, és lefogadom, hogy a többiek sem maradtak le sokkal. Ők idősebbek, okosabbak és gazdagabbak nálunk. Egy másodpercet sem veszíthetünk. Negyven percig tartott, míg bejutottak az ajtón. Dan nem nagyon értékelte a várakozást, de most kész volt beismerni, hogy az volt a kirándulás legérdekesebb része.

EGY HAMIS HANG

Dant ez nem hatotta meg. – És mi a különbség? Még mindig nem tudjuk, mit jelent. Amy idegesen felsóhajtott. Az öccse éretlen volt és idegesítő. De a legkellemetlenebb tulajdonsága talán az volt, hogy általában neki volt igaza.

A 39 KULCS 135

Ellenszenves városnézőkkel és túl lelkes zenekedvelőkkel vállvetve csoszogtak végig a nagyszerű zeneszerző lakásán, a bársonyköteleket követve. Egy ausztrál turista annyira elérzékenyült a Maestro jelenlététől, hogy ténylegesen elsírta magát. – Ne sírj, cimbi! Nemsokára vége lesz – motyogta Dan az orra alatt. Bárcsak saját magát is rá tudná venni, hogy ezt elhiggye! A Cahill gyerekeknek hat különböző nyelven mondták el, hogy ne nyúljanak semmihez. Az épület összes biztonsági őrének elég volt egyetlen pillantást vetnie Danre, és azonnal tudták, hogy képes vandál módra viselkedni. A Mozart-imádó tömeg minden elnyögött Ó-jával és Á-jával Dan válla mind jobban megereszkedett. Amy is ugyanolyan nyomorúságosan érezte magát, csak más miatt. Nem tudta, hogy mit keres, s ez szinte lehetetlenné tette a nyomozást. Addig vizsgálta az összes fehér falfelületet kódolt jelzés után kutatva, míg a feje lüktetni nem kezdett és a szeme majd kiugrott a helyéről. És hamar világossá vált, hogy a Mozarthaus pontosan az, aminek látszik: egy több mint kétszáz éves ház, amelyet múzeummá alakítottak. Mire számítottunk, vajon mit találunk? – töprengett komoran. Egy világító táblát: Figyelem, Cahillek, kulcs a tükör mögött? Az életben semmi sem ilyen egyszerű. Ahogy a kijárat felé haladtak, Dan hangos, megkönnyebbült sóhajt hallatott. – Hála istennek, hogy vége. Ben Franklinnek legalább volt pár király találmánya. Ez a fickó egész nap csak ücsörgött és komponált. Menjünk innen. Muszáj egy kis nem unalmas levegőt szívnom. Amy vonakodva bólintott. Ezen a helyen semmi nincs, ami hasznukra lehet. – Azt hiszem, vissza kellene mennünk a szállodába. Kíváncsi vagyok, Nellie rá tudta-e venni Saladint, hogy egyen valamit. Dan aggodalmasnak tűnt.

EGY HAMIS HANG

134

– Szerintem, talán el kellene adnunk Grace néhány ékszerét, hogy megint megengedhessük magunknak a csattogóhalat. Amy abban a pillanatban zihálni kezdett, és elkapta az öccse karját. – Oké, jól van – kezdte Dan. – Tartsd meg a láncot… – Nem, nézd. Van egy könyvtár az alagsorban! Egy Mozartkönyvtár! – Amy, ne csináld ezt velem! Az unalmasnak nem valami annál is unalmasabb az ellenszere! De amikor nővére lement a lépcsőn és belépett a homályos, poros könyvtárba, Dan ott volt mellette. Végül is eddig a legjobb nyomokat könyvtárakban találták. Ráadásul, ha üres kézzel távoznának a Mozarthausból, az azt jelentené, hogy a semmiért szenvedett annyit. Ez nem kölcsönkönyvtár volt. Egyetlen, húszéves számítógépen tartották nyilván az anyagokat. Miután az ember eldöntötte, mit akar megnézni, ki kellett töltenie egy kérőlapot, és átadni a könyvtárosnak, aki akár Mozart nagyanyja is lehetett volna. Megvárták, míg sorra kerülnek, aztán Amy leült a gép elé. Németről angolra állította a nyelvet, és először a KV 617-et kereste, majd Ben Franklint. Miután semmi olyasmit nem találtak, amit már ne tudtak volna, Amy Mozart magánéletére irányította a figyelmét. Akkor fedezte fel Maria Anna „Nannerl” Mozartot. – Mozartnak volt egy nővére! – suttogta metsző hangon. – Részvétem neki – nyafogott Dan. – Emlékszem, hogy Grace említette – folytatta Amy. – Ugyanolyan tehetséges volt, mint Mozart, de soha nem oktatták, és nem is kapott nyilvánosságot, mert lány volt. – Lejjebb gördítette az oldalt. – És nézd! Az eredeti naplóját itt őrzik, ebben a könyvtárban! Dan duzzogott. Tudta, hogy Amy közelebb állt a nagyanyjukhoz, ennek ellenére nem szerette, ha emlékeztették rá, mennyi mindent osztottak meg egymással. – Azt hittem, Mozartot keressük, nem a nővérét.

A 39 KULCS 135

– Ha Mozart Cahill volt, akkor a nővére is – mutatott rá Amy. – De van itt valami más is. Nézz ránk! Neked ez a délelőtt egy nagy homály volt, én viszont minden részletre emlékszem. Mi van, ha Mozarttal és Nannerllel is így volt? – Remek. Most meg hülyének nevezed Mozartot. – Dan megbántva nézett fel. – És engem! – Nem hülyének. De a fiúk agya máshogy működik. Lefogadom, hogy Nannerl olyan dolgokat is leírt a naplójába, amiket Wolfgang egymillió év alatt sem vett észre. Amy gyorsan kitöltött egy kérőlapot, és átnyújtotta az idős könyvtáros hölgynek. A nő meglepve nézett rájuk. – Ez egy német nyelvű, kézzel írt napló. Olvastok ti, gyerekek, németül? – H-hát – kezdte Amy zavartan. – Tényleg nagyon szeretnénk megnézni – kezdett bele határozottan Dan. Amikor a könyvtáros elcsoszogott, hogy megkeresse a kötetet, még odasúgta a nővérének: – Biztos van benne valami, amit megértünk: talán egy rajz vagy rejtett jegyzetek, mint Franklin holmijában. Amy bólintott. Még a legcsekélyebb utalás is jobb, mint a zéró haladás. Nagyon hosszúnak tűnő ideig várakoztak. Aztán zihálást és egy kis kiáltást hallottak, majd a könyvtáros érkezett vissza futva, sápadtan, elkerekedett szemekkel. Remegő kézzel tárcsázott, és őrjöngő hangon kezdett beszélni. A gyerekek nem értettek németül, de egyetlen baljóslatú szót ki tudtak venni a szóáradatból: polizei. – Az azt jelenti, rendőrség! – suttogta Amy nyomatékosan. – Szerinted valahogy rájött, hogy Massachusetts-ben keres minket a gyámhatóság? – kérdezte rémülten Dan. – Hogy jött volna rá? Még a nevünket sem árultuk el neki. A válasz magától a megzavarodott könyvtárosnőtől érkezett. – Annyira sajnálom! Rettenetes tragédia! Nannerl naplója eltűnt. Ellopták.

EGY HAMIS HANG

134

Nellie Gomez sosem volt macskabarát. És ez még azelőtt volt, hogy fő gondviselőjévé vált volna egy ételmentes diétán tengődő egyiptomi maunak. Lekapcsolta az iPodját, és aggódva nézegette Saladint. Arra számított, hogy a macska végre csak eszik valamit. De Saladin nyilvánvalóan keményebb volt, mint amilyennek látszott. Nellie hallott történeteket Grace Cahill óriási akaraterejéről. Amy és Dan nagyanyja nyilván valahogy belenevelte ezt a vonását a macskájába. Még aggasztóbb volt, hogy Saladin görcsösen vakarta a nyakát és a füleit. Nellie felkapta. – Mi a baj, drága? Bolhás vagy? Egy pillanatig elgondolkodott a bolhákon, aztán gyorsan letette a macskát. Abban benne volt, hogy szüneteltesse a főiskolát, és elkísérjen két gyereket egy világ körüli kincsvadászatra. De bogarakkal nem bajlódik. Kulcs kattant a zárban, aztán Amy és Dan vánszorgott be a szobába. – Ajjaj! – mondta Nellie. – Kemény volt a délelőtt? – Ja, hát az buli volt – válaszolta Dan gúnyosan. – Képzelj el egy egymillió éves házat, amiben nincs videójáték, és amikor végre találsz egy könyvet, amit érdemes lenne megnézni, az nincs ott. Micsoda idióta népség! Gyakorlatilag kihívták a hadsereget egy napló miatt, amit valószínűleg már száz éve megettek a termeszek.

A 39 KULCS 135

– A termeszek fát esznek, nem papírt – mondta Amy, aki túl fáradt és csüggedt volt ahhoz, hogy vitába szálljon az öccsével. Megemelt egy zacskót. – Egyébként hoztunk ebédet. Nellie rájuk meredt. – Burger King? Ausztriában vagyunk, a schnitzel, a sauerbraten, a fehér spárga és a világ legjobb tésztájának a hazájában, és ti amerikai gyorskaját hoztatok? Ezt Dantől vártam volna, de te, Amy? Dan magához vett egy hamburgert, bekapcsolta a tévét, és lehuppant a kanapéra. – Fehér spárga! Mintha a zöld nem lenne elég durva. Öcsém, nyúlós szivarok. A képernyő kivilágosodott. A kép sercegve élesedett. Egyszerre három száj maradt tátva. A képernyő közepén életnagyságnál is nagyobban egy megnyerő tinédzser pompázott a legújabb hip-hop divat szerint öltözve. Harminckét ragyogó, fehér fogát kivillantva sajtókonferenciát tartott, miközben a hápogó riporterek és a rajongók csődülete kapva kapott utána. A kiskamasz teljes nyugalommal fogadta a hírnevét, és miért is ne? Az övé a világ legnézettebb valóságshowja, a slágere a listák élén áll, ruházati kollekcióját veszik, mint a cukrot, van egy rakás népszerű gyerekkönyve, akcióhős figurái, ajándék steakkései, még saját Pez cukorkatartója is. A neve Jonah Wizard: nemzetközi sztár és nagykutya, Cahill unokatestvér, rivális a 39 kulcs utáni hajszában. – Jonah! – kiáltott fel Amy, és aggodalmasan összehúzta a szemöldökét. Inába szállt a bátorsága, ha a versenytársakra gondolt. Úgy tűnt, a többieknek olyan sok minden a kezére játszik: hírnév, testi erő, tapasztalat, képzés és rengeteg pénz. Hogy versenyezhet ezzel két névtelen árva? Amy a képernyő alsó sarkán lévő dátumra sandított. – Ezt tegnap vették fel! Mit csinál Bécsben? – Reklámkörúton van – felelte Nellie. – A Ki akar gengszter lenni? európai DVD-je ezen a héten jön ki.

EGY HAMIS HANG

134

– Ez csak álca! – tört ki Dan. – Azért van itt, mert tudja, hogy a következő kulcs Mozarttal kapcsolatos. Talán talált valamit Párizsban, amit mi nem vettünk észre. – Vagy Holtékkal dolgozik – tette hozzá Nellie. – Biztos megnézték, merre tart a vonatunk. Amy híres unokatestvérét bámulta a tévében. Miért tűnik annyira ismerősnek az az utca? Hirtelen megértette. – Dan, ez a Domgasse! Dan is a tévére meredt. – Igazad van. Ott van a Mozarthaus néhány házzal arrébb. És nézd, ott az öreg könyvtáros, aki kihívta a kommandósokat egy napló eltűnése miatt. Nellie homlokráncolva nézte a lépcsőn álldogáló idős, osztrák hölgyet. – Hát én nem így képzelem el a klasszikus hip-hop rajongót. Amy vállat vont. – Szerintem bárki szívesen megnéz egy ilyen nagy sztárt… – Elakadt a lélegzete. – Srácok, megvan! Mi van, ha Jonah nem véletlenül választotta pont ezt a helyszínt a sajtókonferenciához? Mi van, ha azért csinálta, hogy elterelje a figyelmet, hogy ellophassa Nannerl naplóját a Mozarthausból? – Ennek lenne értelme – tűnődött Dan –, kivéve, hogy ő a képernyőn van, és húsz kamera veszi, hogy nem lop el semmit. Amy megrázta a fejét. – Mikor láttuk Jonah-t úgy, hogy az apja ne állt volna mögötte két mobillal a fülén, miközben a kezében lévő Blackberryt nyomkodja? Szóval hol van apuci ezen a sajtókonferencián? Dan felvette a fonalat. – Jonah azért tartotta a sajtókonferenciát, hogy az apjának legyen lehetősége beosonni a Mozarthausba és elcsenni a naplót. Amy, igazad volt, az a napló tényleg fontos. – Igen, és most az ellenségnél van. – Szívás – értett egyet Dan. – Csak egy napot késtünk. Mégis… – Szemében ihletett fény csillogott. – Ők ellopták a múzeumból, mi miért ne lophatnánk el tőlük?

A 39 KULCS 135

– Várj! – vágott közbe Nellie. – Nagy különbség van a kulcskeresés és emberek kirablása között. Ti nem vagytok csalók. – De Jonah és az apja azok – vitatkozott Dan. – Ha versenyezni akarunk velük, meg kell tennünk, amit ők. Nellie-t ez nem hatotta meg. – Amíg én vagyok a bébiszitteretek… – Nevelőnőnk – vetette közbe indulatosan Dan. – …nem fogok félreállni, és hagyni, hogy átalljatok a sötét oldalra. – De akkor veszítünk! – jajgatott Dan. Amy szólalt fel komoly arccal. – Akármennyire is nem szeretek egyetérteni Dannel, de igaza van. Tudom, hogy a lopás rossz dolog, de ez a verseny túl nehéz ahhoz, hogy azon rágódjunk, hogy mi legyünk a jófiúk. Esélyünk van befolyásolni az emberiség történelmét, megváltoztathatnánk az egész világot! – Esélyetek lehet rá, hogy megváltoztassátok a világot – helyesbített Nellie. – Ezt mondta Mr. McIntyre. Azt is mondta, hogy ne bízzatok senkiben, beleértve őt is. Hirtelen könny szökött Amy szemébe, de makacsul kipislogta. Ez túl fontos volt ahhoz, hogy elhomályosítsa a sírásával. – Alig ismertük a szüleinket, mielőtt meghaltak. Csak Grace volt nekünk, és már ő is elment. A verseny mindenkinek nagy ügy, de nekünk nincs is másunk. Nem csinálhatjuk fél gőzzel. Mindent bele kell adnunk. És ez azt jelenti, hogy keressük a kulcsokat, akárhol is vannak… akár mások szállodai szobájában is. Nellie nem szólt közbe. Amy nagyot nyelt, és folytatta. – Te nem vagy Cahill, úgyhogy neked nem kell kockáztatnod semmit. De ha nem tudsz együtt élni azzal, amit meg kell tennünk, akkor meg kell találnunk a módját, hogy nélküled folytassuk. Dan a nővérére meresztette a szemét. Az előttük álló út azon nyomban hússzor nehezebb, bonyolultabb és veszélyesebb

134

A Royal Habsburg Hotel Bécs Landstrasse kerületének szívében, Ausztria vezető elitjének központjában helyezkedett el. Az épület valaha, az Osztrák-Magyar Monarchia idején királyi palota volt, és a gazdagon aranyozott fehér márvány épület az éjszaka sötétjében is fényárban úszott. – Honnan tudjuk, hogy ebben lakik? – kérdezte Dan, ahogy keringtek a háztömb körül. – Egyszerű – válaszolta neki Amy. – Ez a legdrágább, legfelvágósabb, legpuccosabb hely a városban. Hol máshol lenne? – A szálloda pazar bejáratára mutatott, ahol nyüzsögtek a riporterek és a fényképészek. – Ez elég bizonyíték? – A Jonah új DVD-jének tiszteletére rendezett buli nyolckor kezdődik – szólt közbe Nellie. – Valószínűleg majd beszél pár percet a riporterekkel, amikor lejön, aztán elindul az Eurotainment TV-hez, ami a banzájt rendezi. Az újságban azt írták, hogy mindenki ott lesz, aki számít. Dan pofákat vágott.

EGY HAMIS HANG

lenne, ha a nevelőnőjük itt hagyná őket. Egy felnőtt jelenléte elengedhetetlen volt minden egyes lépésüknél, minden határnál, amin áthaladtak, minden szállodai szobánál, amit kivettek. Már így is ők voltak az esélytelenek. Ha egyedül lennének, már ahhoz is apróbb csodákra lenne szükségük, hogy eljussanak egyik helyről a másikra, és átvészeljék a napot. Nellie a Cahill gyerekekre nézett. Dan lobbanékonyságához már hozzászokott, de Amy volt a legértelmesebb tizennégy éves, akit valaha ismert. Hirtelen elöntötte a szeretet és a büszkeség. – Azt hiszitek, hogy ilyen könnyen megszabadulhattok tőlem? – kérdezte. – Sanszos. Lehet, hogy ez a ti balhétok, de még mindig én diktálom a szabályokat. Kizárt, hogy hagyjam, hogy nélkülem raboljatok ki egy szupersztárt. Közelebb a székekkel, meg kell terveznünk a betörést.

A 39 KULCS 135

– Azt hittem, már nem vagy Jonah Wizard rajongó, mióta Párizsban sértegetett. – Segítek nektek kirabolni a srácot, nem? Csak azt mondom, hogy amikor feltűnik idelent, az azt jelenti, hogy nyugodtan bemehettek a szobájába. Mintha végszóra, egy fehér Bentley állt meg a járdaszegély mellett VIP utasára várva. A riporterek tömegében mozgolódás támadt, és maga a sztár bukkant elő a hotelből, örökké jelenlévő apja kíséretében. Vakuk villantak az éjszakában. – Gyorsan! – sziszegte Amy. – Nem láthat meg minket! Lebuktak egy újságosbódé mögé, és figyelték, ahogy Jonah megdolgozza a tömeget. – Mizújs…? Kösz, hogy eljöttek… Nagyra értékelem… A hírt. Mögötte, az apja ujjai csak homályos foltnak látszottak, ahogy SMS-eket küldözgetett Blackberryjén, valószínűleg megosztotta fia feledhetetlen szavait a világgal. A médiacsődület kérdésekkel kezdte bombázni a sztárt. – Jonah, számíthatunk valami meglepetésre a DVD európai verzióján? – Igazak a pletykák, miszerint Miley Cyrusszal randizol? – Hallottad a hírt, hogy az akcióhős figurád kungfu szorítása megbukott a biztonsági ellenőrzésen? Jonah a szokott stílusában válaszolgatott, és valahogy egyszerre tűnt városi hip-hoposnak és vidékiesnek. Amy nem kedvelte, mégis csodálta azt a könnyedséget és szakértelmet, ahogy a paparazzit kezelte. Nemcsak arról volt szó, hogy a megfelelő dolgokat mondta. Jonah elérte, hogy a sajtó imádja. Én a teljes ellentéte vagyok, tűnődött. Már maga a gondolat, hogy nagy tömeg előtt beszéljen, megrémítette. – Hé, Jonah – szólította meg egy riporter. – Tizenöt évesen a világ tetején vagy. Aggódsz amiatt, hogy innen már csak lefelé vezet az út? A nap hőse elvigyorodott.

EGY HAMIS HANG

134

– Nyugi, haver. Ki mondja, hogy a csúcson vagyok? Még ebben a szállodában sem vagyok csúcsfej. Ember, a luxemburgi nagyherceg is pont itt van. Ne értsen félre, elég nagy szám vagyok. De a királyi méltóság még azt is lepipálja, akinek Pez cukorkatartója van, nem igaz? – Menjünk – mondta Nellie. – Felfordul a gyomrom a szerénységétől. Míg Jonah tovább bűvölte a tömeget, a Cahill testvérek és Nellie lopva befordultak a sarkon, és besurrantak a szálloda egyik oldalbejáratán. Elsétáltak egy sor díszes, aranyozott lift mellett, és belógtak egy ajtón, amin német felirat áll. – Idegeneknek belépni tilos! – fordította Nellie suttogva. – Beszélsz németül? – sziszegte Amy meglepetten. – Csak konyhanyelven – válaszolt Nellie vállat vonva. – Nézzétek: a teherlift. Lementek az alagsorba, ahol egy folyosólabirintust találtak. Amy attól félt, hogy bármelyik sarkon vagy ajtó mögül rájuk törhetnek, és tetten érhetik őket. A rettegéstől szinte megdermedt, mintha a gerincébe folyékony nitrogént fecskendeztek volna. A pincében hideg volt, de annyira nem, hogy attól remegnie kelljen. – Ez miért olyan üres? – kérdezte Amy végül. – A személyzet nagy része nappali műszakban dolgozik – találgatott Nellie. – Bingó! – tette hozzá, és bevezette őket egy öltözőnek tűnő fülkébe. Egy nagy fogasról kiválasztott egy szobalány-egyenruhát, bebújt egy spanyolfal mögé, és gyorsan átöltözött. – Talán ki kéne venni az orrkarikát – javasolta Amy félénken. – Majd ha fagy! – válaszolta Nellie. – Az itteni felfújt hólyagokra ráfér egy kis felüdülés. Gyertek! – Saját ruháját, majd Amyt és Dant is belegyömöszölte egy takarítókocsiba. Egy jó adag ágyneműt és törülközőt tett a tetejére, hogy elrejtse az utasokat.

135

A 39 KULCS

– Honnan fogjuk tudni, melyik szobában szállt meg Jonah? – suttogta Dan a rakás alatt, míg Nellie visszatolta őket a liftekhez. – A királyi lakosztályban, természetesen – motyogta Nellie. – Szerinted ennél kevesebbel beérné az a beképzelt hólyag? És fogjátok be. A szennyes nem beszél. A lift felvitte őket a legfelső emeletre, a tizenhetedikre. Nellie végigtolta a kocsit a folyosón, majd megállt az 1700-as lakosztály előtt, amelyiknek az ajtajára hivalkodó aranyozott koronát illesztettek. Mivel tudta, hogy Wizardék úton vannak a partira, merészen kihúzta a kulcskártyát a tartójából, és behelyezte a leolvasóba. Egy csipogás, egy zöld villanás, és már bent is voltak. – Azta! – sóhajtott fel Nellie. – Szóval ez a híresek és gazdagok életstílusa. A szoba fejedelmi volt, múzeumba illő bútorokkal és dekoratív tárgyakkal: tizenkilencedik századi stílusban készült, puha, bársonnyal bevont díványok és fotelek, finom porcelánlámpák és vázák mindenütt; csak úgy áradt a gazdagság mindenből. Nellie lenyúlt, és már épp kihúzta volna a Cahill gyerekeket a rejtekhelyükről, mikor egy hang erős akcentussal tudakozódni kezdett: – Egy szobalány nem kopogtat Őfelsége ajtaján?

EGY HAMIS HANG

134

Nellie döbbenten visszatuszkolta rakományát az ágynemű közé. – Ööö… elnézést – nyögte ki. – Azt hittem, a lakosztály üres. Wizardék szobájába kellene tiszta törülközőt vinnem. – Kedves, ifjú hölgy, ez Őfelsége, a luxemburgi nagyherceg lakosztálya. – A férfi ajka enyhén felkunkorodott. – Az amerikai tévés színész egy lakosztállyal lejjebb szállt meg… és elég nagy hűhót csapott emiatt, ha szabad így mondanom. Nellie hátrálni kezdett a kocsival az ajtó felé. – Elnézést, uram. Már megyek is. – Egy pillanat, ha volna szíves. Most, hogy itt van, Őfelsége hálószobája frissítést igényel. Nellie tovább hátrált. – Hát, igazán le kellene jutnom Wizardékhoz… – Ugyan már. Csak egy pillanat az egész. És van néhány további dolog is, amit a figyelmébe kell ajánlanom. Ha követne a fürdőbe… – Jövök – szólt a férfi után Nellie. Behajolt az ágyneműs kosárba, beletuszkolta a kulcskártyát a legközelebbi kézbe, és azt suttogta: – Amikor meghalljátok a hangomat a másik szobából, tűnjetek el innen! – És veled mi lesz? – vinnyogott Amy. – Én vigyázok magamra. Ti megszerzitek a naplót. Otthon találkozunk. Legyetek óvatosak!

A 39 KULCS 135

Ezzel eltűnt. Egy pillanattal később a gyerekek meghallották, ahogy hangosan bejelenti: – Ez a fürdőszoba nagyobb, mint a lakásom! Az ágynemű repkedni kezdett, majd Amy és Dan mászott elő a kocsiból és surrant ki az ajtón a folyosóra. – Jonah egy emelettel lejjebb van – mondta reszelős hangon Dan. A lépcsőhöz szaladtak. Az 1600-as lakosztály ajtaja pontosan ugyanolyan volt, mint az egy emelettel feljebb lévőé, kivéve a koronát. – Szegény Jonah – mondta Amy gúnyosan, ahogy beengedték magukat a kulcskártyával. – Tényleg nyomorog. Lehet hogy a szobák kevésbé voltak fényűzőek, mint a nagyherceg szállása, Amy és Dan azonban nem jött rá, hol nyirbálták meg a költségvetést. A lakosztály hatalmas volt és elegáns. A márvány csillogott; a kövön pazar kéziszőttes szőnyegek hevertek. Minden asztalkán úgy álltak a vázák és a hamutartók, mintha egy művész helyezte volna oda őket. – Ehhez képest a bostoni lakásunk egy budi – jegyezte meg Dan. Amy felsóhajtott. – Nem érdekel a nagyvilági élet. De néha bosszant, mennyire gazdagok a versenytársaink. – Grace volt gazdag. – Dan homloka elfelhősödött, ahogy eszébe jutott, hogyan pusztította el a tűz nagyanyjuk kastélyát a temetése napján. – Egyébként, inkább vagyok szegény és normális, mint gazdag idióta, mint Jonah vagy a Kobrák. – Azért a pénz nagy előny egy ilyen versenyben – vetette ellen a nővére zordan. – Sok olyan ajtót megnyithat, amin nekünk máshogy kell bejutnunk. Tényleg más osztályba tartozunk, Dan. – Erre való a csalás. – Dan a gazdagon berendezett társalgót fürkészte. – Na most, ha egy idióta hólyag lennék, akinek a feje egy Pez cukorkatartón virít, hová rejteném a naplót, amit elemeltem? Amy akarata ellenére elmosolyodott.

EGY HAMIS HANG

134

– Jobb, ha átkutatjuk az egész helyet. Elkezdték átfésülni a hatalmas lakosztályt, benéztek a párnák alá, a fiókokba, a kárpitok mögé és a szekrényekbe. – Hé, ezt nézd! – Dan belenyúlt egy kis dobozba, és egy tizenöt centis akcióhős-figurát vett elő, ami Jonah Wizardot ábrázolta műanyag Phat Farm farmerben és melegítőfelsőben. – Nem nagyon hasonlít – jegyezte meg. – Élőben sokkal rondább. – Tedd vissza! – sziszegte Amy, miközben egy fiókban turkált. – Már az is elég nagy baj, hogy betörtünk a szobájába. Nem kell, hogy ellopjuk a hülye játékait is. – A gyűjteményembe kell – tiltakozott Dan. – Neki van egy egész dobozzal. Hé, ez lehet az a kungfus bábu. – Megnyomta a gombot, és figyelte, ahogy az apró kéz ökölbe szorul. – Azta! Nem csoda, hogy visszavonták. Ezzel diót lehetne törni! – Nézd! – Amy szeme izgatottan csillogott. Megfordította a játékot Dan kezében. Amikor a figura keze ökölbe szorult, a fejpántja hátsó részén egy piros betűkből és számokból álló sorozat jelent meg. – GR63K1! – mondta elfúló lélegzettel. – Ez valami titkos kód! Dan pofán röhögte. – Kitűnő tanuló létedre elég buta tudsz lenni. Persze hogy kód… hogy letölthess egy ingyenes Jonah képernyővédőt a honlapjáról! Otthon az összes csatornán megy a reklám. Amy elvörösödött. – Gondolom, nem heverek annyit a tévé előtt, mint te – motyogta zavartan, és folytatta a keresést. Dan a zsebébe gyömöszölte a bábut, és ő is nekiállt. A lakosztályban öt helyiség volt: a társalgó, két hálószoba, egy öltöző és a konyha. Minden négyzetcentimétert átkutattak, eredménytelenül. A nagy hálószobában volt egy széf, de üresen tátongott, nem is zárták be. Még a konyhai kutatás és a minibár átvizsgálása sem vezetett eredményre. – Szerinted nincs nála, ugye? – kérdezte ijedten Dan. A nővére megrázta a fejét.

135

A 39 KULCS

– Az ember nem visz lopott holmit olyan helyre, ahol Európa minden tévékamerája rászegeződik. Itt van. Csak meg kell találnunk. – De hol keressük? – Dannek kezdett elfogyni a türelme. – Egyébként is túl sötét van! Minek raknak ezekben a puccos szállodákban húsz réteg sötétítőfüggönyt az ablakokra? – Felkapcsolt egy villanyt. Egy hatalmas kristálycsillár ragyogott fel a fejük felett. Amy és Dan tátott szájjal bámultak. A fényözön közepén egy kristályláncokból álló kosár függött, amelyben egy könyv eltéveszthetetlen körvonalai sötétlettek. – A napló! – kiáltottak fel kórusban. Dan elrohant egy székért. – Nem elég magas! – vakkantotta a nővére. – Gyere, segíts az asztallal! Megfogták a súlyos üvegasztalt, és a csillár alá vonszolták. Dan felmászott rá, de még mindig nem érte el. – Add ide a széket! Amy nemsokára az asztalon kuporgott, fogta a széket, amin két telefonkönyv tetején az öccse állt lábujjhegyen. Dan nyújtózkodott, próbált benyúlni a kristályláncok között, és érezte, hogy keze összezárul a bőrkötésen. – Megvan! Kivette a kosárkából Maria Anna „Nannerl” Mozart naplóját.

A Cahill gyerekeknél végzett nevelőnői munkája során Nellie olyan tapasztalatokra tett szert, amiket soha nem sejtett volna előre. Ez is egy volt a sok közül: négykézláb kúszni a márvány fürdőszobában, és súrolni a nagyherceg vécéjét. Kizárt, hogy itt penész legyen, gondolta keserűen. De talán a királyi fenségek olyan foltokat is képesek észrevenni, amilyeneket egy átlagos ember nem lát, úgy, mint a Borsószem királykisasszonyban.

EGY HAMIS HANG

134

Vécécsésze nagyherceg. Megkapó cím. Egy dolog biztos. Amy és Dan sokkal tartoznak neki ezért. Azon tűnődött, vajon megtalálták-e már a naplót. Bárcsak megtudhatná valahogy, hogy teljesítették-e a küldetést! Akkor a vécékefével fejbe kólinthatná a nagyherceg asszisztensét, és eltűnhetne ebből az ötcsillagos bohózatból. A homloka elfelhősödött, ahogy egyre sötétebb víziói támadtak: Amy és Dan, elfogták őket, letartóztatták, vagy még rosszabb. Ki tudja, milyen veszélyek leselkednek rájuk odakint ebben a-győztes-mindent-visz játékban? Már a hotel biztonsági személyzete is elég ijesztő, de azok az őrült Cahill kuzinok bármire képesek! A verseny győztese szó szerint a világ ura lesz. Ha ekkora hatalom a tét, az sokféle borzalmas tettre sarkallja az embert. Milyen esélyei vannak két fiatal gyereknek? Kellemetlen gondolatai elpukkantak, mint a szappanbuborékok, mikor egy barátságtalan hang közölte a válla felett: – Ön nem nálunk dolgozik, Fraulein. Mit keres ebben a lakosztályban? Nellie hevesen dobogó szívvel fordult meg. A nagyherceg embere mellett egy egyenruhás őr állt. Megpróbált blöffölni. – Persze, hogy itt dolgozom. Maga szerint azért surranok be szállodákba, hogy idegenek vécéjét sikáljam? – Ön nem itt dolgozik – ismételte meg a férfi komoran. – Minden egyes alkalmazottat ismer? – vonta kérdőre Nellie. – Nem – ismerte be amaz. – Karika van az orrában. Ezt tiltja a szálloda szabályzata. Velem jön. Nellie erősen gondolkodott. Nem tudta biztosan, mekkora bajban van. Idegen ebben az országban. Ha kitoloncolják, mi lesz Amyvel és Dannel? – Jól van, elkapott. Tévedésből vagyok itt. Jonah Wizard lakosztályába próbáltam bejutni. Én vagyok a legnagyobb

135

A 39 KULCS

rajongója. Egyszerűen muszáj találkoznom vele! De nem a jó szobát szúrtam ki. A férfi a tekintetét fürkészte. – És egyedül követi el ezt a bűntettet? Senki nincs Önnel? – Teljesen egyedül vagyok – mondta Nellie, talán kicsit túl gyorsan is. – És nem bűntett Jonah Wizardot szeretni. Egyszerűen ő a legkirályabb… Éppen alattuk egy óriási csattanás rázta meg az épületet. A biztonsági ember szeme villámokat szórt. – A Wizard-lakosztály! Fraulein, jobb, ha imádkozik, hogy ennek a zajnak semmi köze ne legyen önhöz, különben sokkal jobban megismeri osztrák vendégszeretetünket.

– Dan, jól vagy? Dan a padlón feküdt a szék roncsai között, amelyek az asztal roncsai között hevertek. Felmorrant, aztán felült, miközben úgy szorongatta kezében a naplót, mint egy focilabdát. – Mi történt? – Nem tudom biztosan – válaszolta Amy, maga sem túl szilárdan állva a lábán. Felsegítette az öccsét, és megnézte, hogy vannak-e rajta vágások. – Vagy a szék tört el, és keresztülvágott minket az asztalon, vagy az asztal tört el először, amitől eltörött a szék is. Nem számít. Ki kell jutnunk innen, biztos, hogy a fél szálloda hallotta a csattanást! Ahogy kirohantak az 1600-as lakosztályból, egy egyenruhás biztonsági őr tört ki a lépcsőházból nem mást, mint Nellie-t húzva maga után. Semmi esélyük nem volt azt színlelni, hogy fogalmuk sincs, mi történt. Az ajtó még mindig nyitva volt mögöttük, a romokat jól lehetett látni a folyosóról. A Cahillek rohantak, a következő sarok mögött eltűntek szem elől. Az őr elindult volna utánuk, de Nellie

134

EGY HAMIS HANG

belekapaszkodott, és olyan hévvel húzta a karját, hogy majdnem kirántotta a vállát a helyéről. – Nem mehet el! Mi van, ha Jonah odabent fekszik és vérzik? A biztonsági őr éktelen haragra gerjedt. – Ostoba liba! A kedvence nincs is az épületben! – Levette a walkie-talkie-t az övéről, és elkezdett németül hadarni. Nellie nagyot nyelt, hogy eltűnjön a gombóc a torkából. A férfi őröket rendelt a liftekhez és minden lépcsőház aljához. Amy és Dan csapdába estek.

A 39 KULCS 135

Mikor a liftajtó kinyílt, a gyerekek majdnem elrohantak mellette. Amy fékezett le először, elkapta az öccsét, és berántotta a liftbe. Megnyomta a földszintet. Ott álltak zihálva, míg a lift ereszkedett. Idegesen fürkészték a kijelzőt, ahogy a számok visszafelé haladtak tizenhattól. Dan hirtelen előrenyúlt, és megnyomta az egyest. – Lehet, hogy várnak minket odalent – magyarázta feszülten. – De ott van a kijárat! – visította Amy. – Nem mehetünk ki az emeletről! – Dehogynem. – Az ajtó kinyílt, és az első emeleten Dan kihúzta a nővérét a folyosóra, báltermek és tanácstermek között. Amy szinte hisztérikusan kérdezte. – Hogyan? – Kiugrunk. Amy az öccsére meredt. – Elment a józan… Bekanyarodtak a folyosón és a szálloda főbejárata jelent meg előttük egy hatalmas üvegajtón túl. Dan kitárta az üvegajtót, és kiléptek egy keskeny kőerkélyre. – Ez kizárt, Dan! Én nem ugrom! Eltörik a lábunk! – Nézz le! – parancsolta az öccse.

EGY HAMIS HANG

134

Másfél méterrel alattuk egy vászon ponyvatető nyújtózott a főbejárat fölött. Dan átlendítette egyik lábát a kőkorláton. – Gyerekjáték – mondta, és próbált magasztosabbnak tűnni, mint amilyennek érezte magát. – Rövidebb, mintha műugró deszkáról ugranál. – De nincs víz! Dan leugrott. Amy borzadva figyelte, arra számított, hogy az öccse átszakítja az anyagot, és darabokra törik a betonon. A ponyvatető azonban megtartotta. Amyre vigyorogva, Dan a vászon szélére mászott, megtalálta az acélmerevítőt, és lekúszott a járdára. Nannerl naplójával integetett Amynek. Amy még soha nem tapasztalt ilyen sokféle félelmet egyszerre: félt, hogy elfogják; féltette Nellie-t; féltette az őrült öccsét, aki túl ostoba volt ahhoz, hogy tudja, mi a lehetetlen; és nagyon is félt attól, hogy kilépjen egy emeleti erkélyről egy könnyen szakadó rongydarabra. – Siess! – hallotta odalentről a sürgetést. Nem tudom megtenni… egyszerűen képtelen vagyok… Amy szégyenérzete majdnem olyan lehengerlő volt, mint a rettegése. Hát Cahill ő egyáltalán?! A világ sorsa forog kockán, erre ő képtelen rávenni magát, hogy másfél métert zuhanjon, még azok után is, hogy végignézte, amint a tizenegy éves öccse megteszi. Evvel az erővel hagyhatná, hogy Jonah megtartsa a naplót. Vagy Holték, vagy a Kabrák. A nagyanyja tévedett vele kapcsolatban. Nincs meg benne az a kurázsi, ami kell. Sajnálom, Grace… Ez a gondolat aztán hirtelen cselekvésre sarkallta. Már a levegőben volt, mielőtt ténylegesen döntésre jutott volna. Úgy huppant az anyagra, mint egy kóbor artista a biztonsági hálóra. Másodpercekkel később Dan húzta le az utcára. Már taxiban ültek, több utcával arrébb, mire meg mertek szólalni. – Nellie… – kezdte Dan. – Tudom…

135

A 39 KULCS

Apró szobájuk a Hotel Franz Josefben kopottnak és még kisebbnek tűnt a Royal Habsburg után. Saladin sem javított a hangulatukon. Az egyiptomi mau még mindig elutasította a macskakaját, azaz, valójában szétmaszatolta a szőnyegen. Halszag terjengett a levegőben. Ráadásul a vakarózás is rosszabbra fordult, és már kezdett kikopni a szőr a macska nyaka körül. Mindkét Cahill gyerek kimerült volt, de egyikük sem gondolt alvásra. Abban a pillanatban csak Nellie számított. Annyira koncentráltak a 39 kulcsra, hogy bele sem gondoltak, mennyi mindent áldoz fel a nevelőnőjük azért, hogy velük maradjon a küldetés során. Mellékvágányra tette a saját életét, több ezer kilométerre utazott az otthonától, és még a költségeik nagy részét is a saját hitelkártyájával fedezte. Persze, úgy tervezték, hogy mindent visszafizetnek neki. Amynek és Dannek volt néhány ékszere Grace-től, ami valószínűleg rengeteg pénzt ér. De az ékszereket elveszíthetik, vagy ellophatják tőlük, és arra sincs garancia, hogy végül megnyerik a versenyt. És arra sincs garancia, hogy egyáltalán túlélik. Nellie eltűnt, elfogták, talán letartóztatták. Amy és Dan pedig semmit sem tehetnek érte. Semmit, csak várhatnak.

Hajnali kettőkor még mindig a tévé előtt ücsörögtek és a Gilligan szigete egyik epizódját nézték német szinkronnal. A hirtelen kopogás akkorát rántott rongyos idegeiken, hogy majdnem felbuktak egymáson az ajtó felé futva. – Nellie! – kiáltotta Amy. – Hála az… A folyosón Irina Szpaszkij állt, egy orosz Cahill unokatestvér. Egy újabb ellenfél a 39 kulcs utáni hajszában, és ez nem vicc. Irináról az a hír járta, hogy volt KGB-ügynök, könyörtelen, hatékony és potenciálisan halálos. Irina azonnal a tárgyra tért. – A dadátokat őrizetbe vette a bécsi hatóság. Dan dühbe gurult.

EGY HAMIS HANG

134

– Honnan tudod? Irina arca valami mosolyfélébe torzult. – Fegyvernek minősülő plutóniumot kísértem át egy titkos alagúton a berlini fal alatt. Azt hiszem, képes vagyok benézni egy rendőrkocsi ablakán. De ha nem kell a segítségem… Amy kapott az alkalmon. – Tudsz segíteni Nellie-n? Hogyan? Irina bosszúsnak tűnt. – Mi közötök hozzá, ha visszakapjátok? – Egyáltalán semmi közünk hozzá! – értett egyet Amy gyorsan. – Csak szabadítsd ki! Köszönjük! – Szavaknál jobb köszönetet várok. Mondjuk, azt a tárgyat, amit elhoztatok a kellemetlen Jonah Wizard kuzinunk szobájából? – Nincs alku! – vakkantotta Dan. – Egy jó tanács – mondta Irina Amynek –, nem kellene hagynod, hogy ez a zabolátlan kiskölyök beszéljen helyetted. Talán egyáltalán nem kellene hagynod, hogy beszéljen. A KGB-ben úgy találtuk, hogy a szigetelőszalag egyszerre hatékony és megfizethető. Amy a fejét ingatta. Az életüket kockáztatták, hogy megszerezzék a naplót. Azt a tényt már nem is említve, hogy ha Irinának kell, az is csak azt igazolja, hogy fontos. De nem hagyhatják, hogy Nellie börtönbe kerüljön miattuk. Ha az orosz unokatestvérük ki tudja szabadítani, nincs más választásuk, mint megalkudni vele. – Idehozom neked – egyezett bele szomorúan Amy. – Én hozom ide – sóhajtott Dan. Amy meglepetten figyelte, ahogy az öccse az éjjeliszekrényen álló hátizsákjához megy. De ahelyett, hogy kivette volna belőle Nannerl naplóját, benyúlt a dzsekije zsebébe, és előhúzta a Jonah Wizard akcióhősbábut, amit elhozott az 1600-as lakosztályból. Nem az igazit akarja odaadni! Amy küszködött, nehogy látsszon rajta, mennyire fél, amint Dan átnyújtja a játékot Irinának.

A 39 KULCS 135

A volt KGB-ügynök nem nyúlt érte. – Egy gyerekjáték? Ezt nem gondolod komolyan. Dan vállat vont. – Azt kérted, amit elhoztunk Jonah szobájából. Ez az. Meg ne próbáld! Amy sikítani akart. Mi van, ha Irina tudja; mit keres? Esedezve meredt az öccsére. Dan nem vette az üzenetet. – Ez csak játéknak tűnik – mondta Irinának. – Ezt nézd. – Feltartotta a játékot, hogy az apró kéz Irina kisujjára fonódjon, és megnyomta a gombot Jonah hátán, hogy aktiválja a kungfufogást. A néhai kém meg sem nyikkant, de homlokán kidagadt egy ér, és úgy ugrált, mintha fel akarna robbanni. Irina szeme mohón megállapodott a weboldal kódján, Jonah fejpántjának hátsó részén. – Látod? – kérdezte Dan. – Ez egy… – Egy üzleti tranzakció során nincs szükség csevegésre. – Kikapta a figurát Dan kezéből, és újonnan felfedezett tisztelettel bámulta. – Volt egy hasonló szerkezetünk a KGBben – ismerte be, erősen dagadó kisujját vizsgálgatva. – Kegyetlen, de hatásos. Számítsatok rá, hogy hamarosan megérkezik a dadátok. – Ezzel ugyanolyan gyorsan eltűnt, ahogy megjelent. Amy reszketve fordult az öccséhez. – Ezt nem hiszem el! Mi lett volna, ha Irina tud a naplóról? – Nem tudott – vágott vissza Dan. – De tudhatott volna! Vagy a kódról! Akár ő is láthatta a reklámot a képernyővédőről! Dan felderült. – Kétlem, hogy Irina a Cartoon Networköt nézi. – Becsaptál egy orosz kémet! Megölethetted volna Nellie-t, és talán minket is! Dan felháborodott. – Miért kiabálsz velem olyan dolog miatt, ami nem történt meg? Ha nem vetted volna észre, jól csináltam valamit! Még mindig nálunk van a napló, Irina pedig kiszabadítja Nellie-t. Szerinted igazi börtönszöktetés lesz? Kár, hogy nem láthatjuk.

EGY HAMIS HANG

134

Amy komornak tűnt. – Én tényleg nem akarok arra gondolni, mire képes egy KGB-ügynök. Akármit is tesz a bécsi rendőrséggel, azt velünk is megteheti bármelyik pillanatban. Dan nem tudta elfojtani a vigyorgást. – De most, ma este a jobbik énjét kaptuk. Ezt meg kell ünnepelni! – Ki ünnepel? – szólt egy fáradt hang az ajtóból. – Nellie! – Amy odaugrott, és hevesen megölelte a nevelőnőt. Amaz homlokráncolva lépett hátrébb. – Hogy hozott ki Irina ilyen gyorsan? Csak öt perce ment el. – Senki nem hozott ki – válaszolta Nellie. – Egyszerűen elengedtek. Azt hiszik, hogy egy háborodott Jonah Wizard rajongó vagyok. A szálloda nyilván tele van ilyenekkel. Néhány idióta kiugrott az erkélyről. El tudjátok képzelni? – Színesben – mondta Amy keserűen. – Az az aljas KGB-selejt! – füstölgött Dan. – Nem hiszem el, hogy átvert… pont mikor én vertem át őt! – Egyébként elég hosszú este volt. – Nellie ásított. – Azok az életfogytot ígérgető csávók a szállodában nem akartak megválni az értékes szobalány egyenruhájuktól, úgyhogy a zsaruknak vissza kellett cipelniük, hogy kiszedjem a ruháimat a kocsiból… ami viszont visszakerült az alagsorba, ötven másikkal együtt. Aztán nem akartam őket elvezetni hozzátok, úgyhogy a Hotel Wienernél tetettem ki magam. Azóta sétálok. De ne aggódjatok, csak az utolsó kilométeren esett. – Ruhaujjával megtörölgette a haját. – Ez belőlem jön, vagy itt tényleg halszag van? – Megvan a napló – mondta Amy izgatottan. – Aludjunk egy kicsit, aztán holnap reggel belenézünk. Tudjuk, hogy Holték, Irina és Jonah csak egy köpésre vannak tőlünk. Gyorsan kell mozdulnunk, ha elől akarunk maradni.

A 39 KULCS 135

Mikor Jonah Wizard és az apja győzelemittasan visszatértek a partiról, egy csapat karbantartót találtak a lakosztályukban, amint üvegszilánkokat sepregetnek a márványpadlóról. Azonnal a csillár alá futottak, ahová Nannerl naplóját rejtették. A sötét forma már nem volt ott. Néhány kristálylánc szakadtan lógott. – Jonah-nak extra biztonságot ígértek! – dühöngött Mr. Wizard a szállodaigazgatónak, aki az ágyából pattant ki, hogy bocsánatot kérjen nagyon fontos vendégeitől. – Úgy hisszük, ártalmatlan dologról van szó, mein Herr – engesztelte az igazgató. – Egy szerelmes lány. Tehetséges fia ilyen hatással van az ifjú hölgyekre, nem igaz? Wizardék egy szavát sem hitték. Az nem egy egyszerű rajongó volt, aki betört a lakosztályba, és ellopta Nannerl Mozart naplóját. Csak valamelyik versenytársuk műve lehet. Ez Cahill munka. – Oké, haver – szólt a tévésztár a szállodaigazgatóhoz. – Mi lenne, ha elmesélné, hogy nézett ki ez a leskelődő tyúk, aki annyira odavan értem, hogy betört a kecómba? Az igazgató felmutatott egy fényképet, amelyet a bécsi rendőrség készített. A híres arc homlokán összefutottak a ráncok. Ha valaki a hollywoodi elittel és gigasztárokkal lóg együtt, nehéz felismernie egy átlagos senkit az utcáról. A képen szereplő nő valahogy mégis ismerősnek tűnt. Vajon honnan ismeri? Aztán észrevette az orrkarikát. A Cahill kölykök dajkája volt… Nancy vagy Netta vagy valami ilyesmi. Szóval Amy és Dan is eljutottak Bécsbe. És ami még rosszabb, most egy lépéssel előtte járnak. Jonah Wizard semmiben sem szeretett a második lenni. Sem nézettségben, sem a slágerlistákon, és határozottan nem a versenyben. Amikor az ember a csúcson van, megvan az önbizalma. Az önbizalom adja a viselkedést. És a viselkedés az, ami a csúcson tart. Egy kis balsejtelem vibrált Jonah elméjének legmélyebb, legsötétebb bugyrában. Igen, ő áll az első rajtkockában, a

134

EGY HAMIS HANG

szórakoztatóipar szinte minden területét ő uralja. És megérdemelte ezt a sikert. Megdolgozott érte. Izzadság és kemény munka, ember. Tehetség. A Wizard szexepil. De nem árt, ha az embernek Cora Wizard az anyja, akinek a művészet minden területén vannak kapcsolatai… A megasztár fintorgott. Ezért nem szabad elengednie magát! Egy kis kudarc, és máris elkezd kételkedni magában. Ha az ember veszít, akár csak egyszer is, a szokásává válik. És mielőtt észrevenné, vesztes lesz belőle. Nem engedheti, hogy a Cahill kölykök elvegyék tőle, ami jó. Szerencsére, olyasmit is tud a naplóról, amit Amynek és Dannek még fel kell fedeznie.

A 39 KULCS 135

Dan nem volt oda a naplókért, még akkor sem, ha angolul írták, ráadásul olyan emberek, akik érdekelték. Félrehúzódott, és próbálta Saladint rávenni, hogy egyen egy kis tonhalas konzervet, míg Nellie és Amy a bőrkötéses napló fölé hajolt. Nellie kibetűzte és lefordította Maria Anna Mozart kacskaringós, ódivatú írását. – Van valami érdekes? – szólt oda nekik. – Ez tragédia – válaszolta Amy. – Nannerl volt az egyik legnagyobb zenész a maga korában. És mégis nagyon kevesen hallottak róla. Egy zseni volt, éppolyan briliáns, mint a bátyja. De azokban az időkben a lányoktól csak azt várták, hogy férjhez menjenek, főzzenek, takarítsanak, és gyerekeket szüljenek. Dant láthatólag nem érdekelte a dolog. – Én még a bátyjáról sem hallottam soha, egészen eddig a versenyig. Vagyis, hallottam Baby Mozartról, tudod, a videó… Nellie haragos pillantást lövellt felé. – Attól még felismernéd egy csomó művét. Minden idők leghíresebb dallamairól van szó. Még a „Twinkle, twinkle, little star” dallamát is Mozart írta. – Csak találgathatunk, mit írt volna Nannerl, ha megengedték volna, hogy fejlessze a képességét – tette hozzá Amy. – Nem érdekel a zene – hárított Dan. – Kulcsokat alkotott? Amy megrázta a fejét.

EGY HAMIS HANG

134

– Nincsenek jegyzetek a lap szélén, vagy ilyesmi. – Van egy levél a bátyjától, amit beillesztett ide – szólt Nellie –, de úgy látszik, arról az időszakról szól, amikor otthagyta a munkáját. Azt mondja, vécépapírnak akarja használni a szerződését. – Tényleg? – Danben felcsillant az érdeklődés. – Ezt Mozart mondta? Mutasd meg! – Németül van, tökfej! – mondta neki a nővére. – Nekik is van szavuk a vécépapírra. – Igen, de nem hittem, hogy egy ilyen puccos fickó, mint Mozart, ismerte. – Állj! – Amy hangja tele volt izgatottsággal. Megfordította a következő oldalt, és áthatóan bámulta a napló gerincét. – Innen hiányoznak lapok! Legalább kettő. Nézzétek! Mindhárman megvizsgálták a naplót. Amynek igaza volt. A tolvaj nagyon óvatosan járt el, a hiányzó anyagot egy nagyon éles pengével vágta ki. A kivágás szinte észrevehetetlen volt. – Szerinted Jonah csinálta? – súgta Dan. – Kétlem – válaszolta Amy. – Miért vesződne azzal, hogy elrejtse a naplót a csillárban, ha már eleve kiszedte belőle a fontos részeket? – Hogy elterelje a figyelmünket? – vetette fel Dan. – Talán, de ne felejtsd el, hogy ez a könyv több mint kétszáz éves. A hiányzó lapokat bármikor kiszedhették belőle. Akár még Nannerl is kivághatta őket, mert például leöntötte tintával. – Ne vegyétek sértésnek, srácok – vetette közbe Nellie –, de elég hosszú ideje vagyok a családotok közelében, hogy tudjam, hogy ez Cahill munka. Egész életemben nem találkoztam ennyi merénylővel. – Igaza van – mondta komoran Dan. – Valahányszor azt hisszük, hogy előrébb jutottunk a kulcskeresésben, kiderül, hogy valaki egy lépéssel előttünk jár. – Nyugi – mondta neki Amy. – Nem a napló az igazi kulcs, hanem a zene. És mi vagyunk az egyetlenek, akiknek az megvan. Vigyük le a kottát a társalgóba! Láttam ott egy zongorát.

A 39 KULCS 135

Elbűvölő látványt nyújtottak: az amerikai lány a zongoránál, oldalán az öccsével. Szőrszálhasogatás lett volna észrevenni, hogy a kottát egy vonatbüfés szalvétára írták, és hogy a lány rosszul játszik. – Jó öreg Beatrice néni – motyogta Amy Dannek. – Beszüntette a zongoraóráimat, csak hogy még néhány centet megtarthasson magának. Beatrice néni volt a nagyanyjuk testvére és hivatalos gondviselőjük. Beatrice néninek köszönhették, hogy szökésben voltak a massachusettsi gyámhatóság elől. – Játszd az új cuccot – ajánlotta Dan. – Azt a részt, ami nincs benne az igazi dalban. Talán kinyílik egy csapóajtó, vagy életre keltünk egy Cahill-dzsinnt, vagy ilyesmi. Amy megpróbálta: könnyű, légies melódia volt, nagyon különbözött a mellette lévő nehezebb, klasszikus darabtól. Hirtelen egy nő lépett a zongora mellé és énekelni kezdett. A szöveg németül volt, de egyértelmű volt, hogy a nőnek ismerős, és örül, hogy hallja. – Ismeri ezt a dalt! – kiáltott fel Amy. – Mozart írta? – Nein, nem Mozart. Ez egy régi osztrák népdal, az a címe, hogy „Der Ort, wo ich geboren war”. Ez a ti nyelveteken annyit tesz, „A hely, ahol születtem”. Köszönöm, hogy eljátszottad, kedves. Sok éve nem hallottam már. Amy megragadta Dant, és behúzta egy magányos kis beugróba, a kandallóhoz. – Ez az! Ez a kulcs! – Mi? Egy régi dal? – Ez egy üzenet volt Mozarttól Ben Franklinnek! Dannek kidülledt a szeme. – Oké, de miről szól? – Azt mondja, „gyere arra a helyre, ahol születtem.” Mozart Salzburg városában született, az osztrák Alpokban. Tehát oda kell mennünk.

EGY HAMIS HANG

134

Egy régi Fiatot béreltek, aminek minden alkatrésze nyikorgott, és nem szeretett felfelé menni az Alpokban, de örült, mikor legurulhatott a hegy másik oldalán. Ennek egy része talán Nellie hibája lehetett. Még soha nem vezetett kézi váltós kocsit. – Szép kis hegyi túra! – panaszkodott Dan. – Hé, te akarsz vezetni? – csattant fel Nellie sértődötten. És Dan olyan készségesen helyeselt, hogy a nevelőnő megbánta, hogy egyáltalán megkérdezte. Saladin végig rosszul volt a háromórás úton. De szerencsére, mivel nem evett semmit, nem volt mit kihánynia. Az utazás kellemesebb és sokkal élvezetesebb lett volna vonaton. De a találkozás Holtékkal Párizsból idefelé jövet elvette a kedvüket a vonatozástól. Vonaton túl könnyen észrevehetik őket. Egy kocsiban sokkal könnyebben elrejtőzhetnek. Az utolsó nyommal a kezükben, és csakis az övékben, a többi csapat biztos üldözőbe veszi őket. A látvány a zötyögős út ellenére is lenyűgöző volt. Az autóút úgy kígyózott át az osztrák Alpokon, mintha egy szalag tekeregne óriások lábai között. Hamarosan megfájdult a nyakuk, annyit nyújtogatták az ablakokon át a szédítő, hófödte csúcsokat bámulva. – Ez már valami – helyeselt Nellie. – Azért jöttem el veletek, hogy a világot lássam, nem pedig egy bécsi rendőrőrs belsejét. Még Dant is lenyűgözték a magasba nyúló hegyek. – Lefogadom, hogy ha a tetején csinálsz egy hógolyót, mire leér, ki tud ütni egy egész várost! Nem sokkal délután kettő után értek Salzburgba. Kisváros csillogó csúcsokkal, barokk épületekkel és festői szépségű kertekkel, zöld hegyek között. – Ez gyönyörű! – suttogta Nellie.

135

A 39 KULCS

– Nagyobb, mint amire számítottam – vetette közbe bánatosan Amy. – Fogalmunk sincs, mit keresünk, vagy hogy hol kezdjük. Nellie vállat vont. – Elég egyértelműnek tűnik. A dalnak az a címe, hogy „A hely, ahol születtem”. Szerzünk egy útikönyvet, és megkeressük azt a házat, ahol Mozart felnőtt. A Danből feltörő nyöszörgés sokkal hangosabb és panaszosabb volt, mint Saladin állandó nyávogása. – Jaj ne, ezt nem tehetitek velem. Ugye nem vonszoltok be még egy Mozart-házba? Hiszen még az előzőből sem épültem fel. – Nőj már fel – mondta Amy élesen. – Nem turisták vagyunk. Mi oda megyünk, ahol a kulcsok vannak. – Hogy lehet, hogy a kulcsok soha nem a helyi lézerharcpályán vannak? – nyafogott Dan. Hirtelen felegyenesedett. – Vigyázz! Egy gyalogos rohant az útra, pont a Fiat elé. Nellie teljes erőből a fékre taposott. A kerekek blokkoltak, csak néhány centin múlott, hogy nem tarolták le az idős, szórakozott járókelőt. Nellie szinte őrjöngött. – Idióta! – Felemelte a kezét, hogy rácsapjon a dudára. Amy elkapta a csuklóját. – Ne! – sziszegte, és próbált lebukni a műszerfal mögé. – Nézd, ki az!

EGY HAMIS HANG

134

Három szempár szegeződött a magas, egyenes hátú ázsiai férfira, aki átsietett az úton, miközben gyémántvégű sétapálcájával kopogott. Alistair Oh, a koreai kuzinjuk és versenytársuk. – Ennyit arról, hogy a többiek előtt járunk – jegyezte meg Dan. – Valószínűleg nem a tiszta hegyi levegő miatt jött ide – értett egyet Nellie is. Figyelték Alistair bácsit, amint végigüget az utcán, majd felszáll egy buszra, ami a szemben lévő járda mellett állt. – Kövesd! – mondta hirtelen Amy. – Lássuk, hová megy! Nellie szabálytalan jobb kanyart vett a bal oldali sávból, és beállt a busz mögé. Vidáman integetett a salzburgi sofőröknek, akik szitkozódtak és nyomták a dudát. – Ha meg akarjuk tudni, hová megy – tűnődött Dan –, miért nem kérdezzük meg a csávót? Még érvényes a szövetségünk Párizsból, ugye? – Elfelejtetted, mit mondott Mr. McIntyre? – vetette ellen Amy. – Ne bízz senkiben. – Talán így van. De Alistair bácsi tényleg megmentette a bőrünket a katakombákban. Amyt ez nem hatotta meg. – Csak mert segítenie kellett megállítani a Kobrákat. Ha van valami, amit mostanra meg kellett tanulnunk, az az, hogy a Cahillek évszázadok óta harcolnak egymással. Ő is megtenne bármit, hogy eltérítsen minket a harminckilenc kulcstól.

A 39 KULCS 135

Követték a buszt, ahogy végigzötyögött a Staatsbrückén, a város közepén lévő hídon. Utasok szálltak fel, de nem szállt le senki. Az utcák zsúfolásig tele voltak autókkal és taxikkal, és mindenfelé városnézők tömegét lehetett látni. Egy középiskolás csoport lépett a Fiat elé, közben a busz dörögve befordult egy sarkon, és eltűnt a szemük elől. – Ne maradj le! – sürgette Nellie-t Dan. Végül az út kitisztult, és a Fiat rándult egyet, ahogy Nellie ügyetlenül sebességet váltott. Végigzötyögtek néhány keskeny utcán, de a busznak nyoma sem volt. Amy egyszerre előremutatott. – Ott van! A busz elhagyta a belvárosi utcákat, és egy hegyoldalon dübörgött tovább. Csikorogva sebességet váltottak, és üldözőbe vették. Olyannyira csak a hajszára koncentráltak, hogy elszáguldottak a megálló busz mellett, amiből csak úgy ömlöttek az utasok egy ősi kőkapunál. Amy a régi épületeket nézte, amelyek tetején tornyok és keresztek látszottak. – Egy templom? Dan nyomorúságosan érezte magát. – Mintha Mozart nem lenne elég unalmas. – Az utolsó templom, amiben voltunk, nem volt unalmas – emlékeztette Amy. – Majdnem megöltek mindkettőnket. Nellie teljes fordulatot vett, és diszkrét távolságra megállt a busz mögött. – Szent Péter-főapátság – fordította a kovácsoltvas táblára hunyorítva. Jól látták Alistair magas alakját, amint elindul a lejtős ösvényen a kapun túl. Nellie a homlokát ráncolta. – Szerintetek itt van az a kulcs? – Alistair szerint igen – döntött Amy. – Nem mehetünk tovább, amíg ki nem derítjük. Te pedig kereshetnél egy szállodát, és lehetőséget adhatnál Saladinnak, hogy kipihenje az út fáradalmait.

EGY HAMIS HANG

134

A nevelőnő kelletlennek tűnt. Dan szólalt meg. – A hely tele van turistákkal. Csak nem lehet veszélyes. – Jól van – mondta végül Nellie. – Egy óra múlva visszajövök. Próbáljátok nem megöletni magatokat. – Ezzel elhajtott. Beléptek a kapun, és Amy levett egy angol nyelvű szórólapot az állványról. – Húha! – lehelte. – Ez a hely több mint ezerháromszáz éves. A kolostort 696-ban alapították, de úgy gondolják, a rómaiak már jártak itt korábban. – Rómaiak? – Danben felcsillant az érdeklődés. – A római légiók aztán tudtak harcolni! – Ezért találsz római leleteket szerte Európában – magyarázta Amy. – A hadseregük olyan hatalmas és erős volt, hogy szinte az egész ismert világot meghódították. – Megállíthatatlanok voltak – értett egyet Dan, aztán összevonta a szemöldökét. – És a templom? – Azt később építették, a tizenkettedik században… jóval azután, hogy a rómaiak eltűntek. A temetőben a legrégibb sírokat akkoriban ásták. – Temető? – sugárzott Dan. – Ez a hely kezd a nyakamra nőni! Meghúzták magukat, míg Alistair bácsi csoportja bement a katedrálisba, azután átbújtak a sírkertbe vezető boltív alatt. Nem hasonlított egyik temetőhöz sem, amit Dan ismert: mindent benőttek a bokrok, a feliratok alig látszottak a sűrű növényzet miatt. Sírkövek helyett a parcellákat kovácsoltvas táblákkal jelölték, amelyeken puccos, ódivatú írás virított. – Beatrice néni szuvenírkanál-gyűjteményére emlékeztet – motyogta Amynek. Nővére még mindig az ismertetőfüzetbe temetkezett. Egyszerre azonban elkapta Dan csuklóját, és olyan erővel szorította meg, hogy szilánkosra törhette volna a csontját. – Dan, itt az áll, hogy itt vannak Nannerl Mozart maradványai! Dan szeme elkerekedett.

A 39 KULCS 135

– Kiásunk egy tetemet? Király! – Pszt! Persze hogy nem! – De mi van, ha Mozart tett egy kulcsot a testvérére? Amy megrázta a fejét. – Mozart előbb halt meg, mint Nannerl. Na most, egy közsírt keresünk. Az útikönyv szerint egy olyanba temették el. – Az mi? – kérdezte Dan. – Társasház halottaknak? – Mutass egy kis tiszteletet. Abban a kriptában nyugszik Michael Haydn is, egy híres komponista, Mozart egyik legnagyobb támogatója. Dan nem tudott ellenállni a kísértésnek. – És most mit csinál… komposztálódik? – Ne légy hülye. Gyere, menjünk. Néhány percig kóboroltak, mire megtalálták a mauzóleumot. A temetőben álló fényűző és míves kriptákhoz képest ez egy egyszerű kőépítmény volt, falán az idetemetett halottak nevével és bibliai idézetekkel. Nem láttak semmit, ami kulcs lehetett volna. – Nem felejtettünk el, Nannerl – suttogta Amy komoran. – Az emberek kezdik értékelni a te zsenialitásodat is. – Mire ez a nagy elragadtatás Nannerl Mozart iránt? – kérdezte Dan. – Szóval olyan jó volt, mint az öccse. Na és? – Nem látod, hogy ez mennyire igazságtalan? – mondta Amy. – Soha nem értékelték, csak azért, mert lány volt. – Egyetértek – jelentette ki Dan. – Keményen bántak vele. De most, hogy pár száz éve itt fekszik, mitől lesz más neki? – Nekem lesz más – vitatkozott Amy. – És ha mi lennénk a Mozart testvérek? Szerinted én hogy érezném magam, ha téged tartanának csodagyereknek, én meg egy senki lennék, mikor ugyanolyan jók vagyunk ugyanabban a dologban? Az öccse higgadt maradt. – Ez soha nem történhet meg velünk. Mi nem ugyanazokban a dolgokban vagyunk jók. Hé, az meg mi? Fürkészve nézett ki a kripta bejáratán. Az apátság egy meredek sziklafalig ért. Egy épületet véstek a hegybe tizenöt méterrel a föld fölé.

EGY HAMIS HANG

134

– Ki épít házat egy szikla közepébe? Mikor alaposabban megvizsgálták, látták, hogy durva lépcsősor vezet egy barlangbejáratnak tűnő kapuhoz. Amy átfésülte az ismertető füzetet. – Itt van. Ez a salzburgi katakombák bejárata. – Katakombák? – ismételte Dan felindultan. A párizsi katakombákban közel jártak hozzá, hogy örökre elvesszenek. Nem repesett az örömtől, hogy megismételjék a produkciót. – De nem az a csontokkal kikövezett fajta – magyarázta Amy. – Itt az áll, hogy a hegyben alagutak vannak. Ha a Szent Péterben van a kulcs, lefogadom, hogy oda tették. Turistákat pillantottak meg, akik épp a szikla bejárata felé igyekeztek. A csoport közepén jól kivehető volt Alistair Oh magas alakja. – És a versenytársunk épp most vágott elénk – tette hozzá Dan. Ahogy Alistair bácsi csoportja eltűnt a sziklában, a Cahill gyerekek felrohantak az egyenetlen kőlépcsőn. Amy kísértetiesen érezte magát, ahogy belépett a hegy belsejébe, mintha elnyelné őket valami ősi és megváltoztathatatlan, egy hatalmas, csendes teremtmény, ami olyan öreg, mint maga a föld. Amy és Dan rettegve egymásra néztek. A párizsi katakombák falát emberi csontok borították, és minden irányból groteszk koponyák bandzsítottak rájuk. Ez a hely talán kicsit lejjebb van a hányós skálán. Itt mégis jobban elhatalmasodott rajtuk az az érzés, hogy letérnek a járt útról a veszélyesért és bizarrért. Az alagút nyirkos volt, és a levegő legalább tíz fokkal hidegebb, mint odakint. Dan a zsákjához nyúlt, és kitapogatta az inhalátor ismerős formáját. Ez lenne a legrosszabb hely a földön, ahol rátörhet az asztmája. Nyugi, emlékeztette magát. A rohamokat a túlzott por- és pollenkoncentráció váltja ki, nem az, ha valami túlságosan hátborzongató.

A 39 KULCS 135

A bal oldalon megláttak egy apró barlangkápolnát, egyenesen a Frédi és Béniből. Alistair bácsi csoportja épp betömörült oda, amikor a Cahillek arcukat eltakarva elrohantak mellettük. Minél messzebbre jutottak a bejárattól, annál sötétebb lett. Az alagutat csak néhány gyenge elektromos égő világította meg, amelyek olyan távol voltak egymástól, hogy közöttük minden tökéletes sötétségbe burkolózott. Ahogy haladtak előre, egy másik csoport közeledett feléjük az alagútban. Sápadt, felülről megvilágított arcok tűntek el a homályban, hogy azután tíz méterrel arrébb hirtelen újra megjelenjenek. Kísérteties volt, mintha a természet törvényei nem lennének érvényesek ezen az idegen helyen. – Maradjanak a jobb oldalon! – rendelkezett az idegenvezető, ahogy csoportját elirányította a Cahillek mellett, mikor egymás mellé értek. A gyerekeket könyékkel és vállal is meglökték, ahogy a csoport elcsoszogott mellettük. Valaki rálépett Amy lábára, és ő felszisszent – de az is lehet, hogy a reakció annak az embernek szólt, akit meglátott a csupasz lámpa fényében. A férfi idős volt, idősebb, mint Alistair bácsi, talán a hatvanas évei vége felé járt, arca viharvert és sebhelyes volt. A ruházata teljesen fekete, ezért úgy látszott, mintha a feje a levegőben lebegne. Amy szíve olyan hevesen vert, hogy attól félt, kiugrik a mellkasából. Megragadta öccse kezét, és elkezdte maga után húzni. – Lassíts! – panaszkodott Dan. Amy nem állt meg, amíg biztos nem volt abban, hogy a csoport hallótávolságon kívülre került. – Dan… a f… a f… – Még úgy sem tudott uralkodni a dadogásán, hogy suttogott. – Nyugodj meg! – csitította az öccse. – A fekete ruhás ember itt van!

EGY HAMIS HANG

134

Dan megrémült. – Meglátott? – Nem tudom, de nem kockáztathatunk. Ott volt, amikor Grace háza leégett. És amikor felrobbant a bomba a Franklin Intézetben. Ki kell jutnunk innen! – Addig nem, míg meg nem találjuk, amiért idejöttünk – jelentette ki makacsul Dan. – Alistair bácsi és a fekete öltönyös férfi? Ez dupla bizonyíték arra, hogy jó nyomon járunk! Amyt meglepte, hogy elömlött benne a csodálat. Az biztos, hogy a testvére egy tökfej, aki öt percig sem bírná nélküle. De vannak alkalmak, mint például most is, amikor bátorságot merít valamiből, miközben ő csak félni tud. Amy nagyot nyelt. – Mozogjunk! Még mélyebbre hatoltak a hegy belsejében. Az alagút elágazott, aztán megint elágazott, ők pedig gondosan megjegyeztek minden kanyart és fordulót. Egyikük sem tudott elképzelni annál rémisztőbbet, mint eltévedni idelent, félúton Salzburg és a föld szíve között. Hamarosan már fájt a szemük, annyit meresztgették jelek vagy kódolt szimbólumok után kutatva a végtelen falakon – olyasmit kerestek, ami titkos fülkét vagy rejtekhelyet jelölhetett. Mindenhol csak szikla fogadta őket, és alkalmanként vízszivárgás.

A 39 KULCS 135

Dan négykézláb vizsgált egy „bemetszést”, amiről kiderült, hogy csak egy mélyedés a kőben, mikor az elektromos lámpák fénye egyet pislantott, majd kialudt. Leírhatatlan sötétség borította be őket. Fojtó feketeségbe merültek, a fény teljes hiányába. Olyan volt, mintha hirtelen megvakultak volna. Amyt olyan félelem fogta el, mint még soha azelőtt. Csak zihálni tudott, egyre gyorsabban és gyorsabban, mintha hirtelen kiszívták volna belőle a levegőt. Dan hadonászott, hogy elérje és megnyugtassa nővérét. De mikor megérintette a karját, Amy akkorát sikított, hogy minden irányban visszhangzott. – Nyugodj meg, én vagyok az! – sziszegte Dan, bár a nyugalom épp az ellentéte volt annak, amit érzett. – Biztos csak áramkimaradás. – És a fekete öltönyös férfi is csak véletlenül van itt? – cincogta Amy. Dan erősen küszködött, hogy logikusan tudjon gondolkodni. – Ha mi nem látjuk őt, ő sem lát minket, igaz? Ki tudja? Talán ő is annyira elveszett, amennyire mi. – És talán ott van valahol, és ránk vár. Dan mély lélegzetet vett. – Meg kell kockáztatnunk. Csak annyit tehetünk, hogy visszamegyünk ugyanazon az úton, és reméljük a legjobbakat. – Egyáltalán kitalálunk innen? – kérdezte remegő hangon Amy. Dan megpróbálta úgy maga elé képzelni az alagutakat, ahogy egy térképen jelennének meg, mint egymást keresztező vonalak. – Te követed a kezeddel a járat egyik oldalát, én a másikat. Így nem tévesztünk el egy kanyart sem. – Nagyot nyelt. – Egyszerű. Egyszerű. Ó, mennyire vágyott rá Amy, hogy neki is meglegyen az a képessége, mint az öccsének, hogy mindent leegyszerűsítsen egy képletbe, egy sor utasításba, amit követni kell. Számára semmilyen képletet nem lehetett elválasztani a

EGY HAMIS HANG

134

puszta rettegéstől, amit ez a sötétség keltett benne. Hirtelen eszébe jutottak a párizsi katakombák, a groteszken vigyorgó koponyahalmok. Mégis tudta, hogy ez most rosszabb, az akna sokkal keskenyebb, a falak ránehezednek és csapdába ejtik a hegy sziklás gyomrában. – Dan, nem hiszem, hogy végig tudom csinálni – nyüszögte. – Túlságosan félek. – Ez ugyanaz az alagút – nyugtatta Dan. – Eljutottunk idáig, vissza is tudunk menni. Elindultak a sötétben. Amy a fal jobb oldalán tapogatózott, és tudta, hogy Dan ugyanezt teszi a bal oldalon. Összekulcsolták az ujjaikat, hogy ne veszítsék el egymást, és folyamatosan beszéltek, hogy távol tartsák maguktól a rettegést, ami biztosan legyőzné őket, ha hagynák. – Hé, Amy – szólalt meg Dan –, mikor fogtuk így utoljára egymás kezét? – Nem emlékszem. Biztosan még nagyon-nagyon kicsik voltunk. Tudod, anyuval és apuval. – Hogy is nézett ki anyu? – Már tudta a választ. Legalább százszor hallotta már, az ismerős beszélgetés mégis megnyugtató volt. – Magas volt – válaszolta Amy –, a haja vörösesbarna… – Mint a tiéd? – Dan szokásos kérdése. – Anyué kicsit vörösebb volt. Egy iskolai színielőadás közönsége között is felismerted volna. Apué világosabb volt, és… – Szünet. – Egyre nehezebb mindkettőjüket magam elé képzelnem. Mintha egy régi fényképet néznék, ami idővel megfakul. – Szívás – motyogta Dan. – A saját szüleimre nem emlékszem, de a rohadt Beatrice néni… egy világító hirdetőtábla a fejemben. – Ott van nekünk Grace – emlékeztette gyengéden Amy. – Grace. – A név úgy hangzott, mint egy sóhaj. – Hiányzik, de néha azon tűnődöm, hogy tényleg van-e rá okom. – Grace szeretett minket.

A 39 KULCS 135

– Akkor hogy lehet, hogy soha nem beszélt nekünk erről? – vágta oda Dan. – A Cahillekről! A versenyről! Egy kis figyelmeztetés jól jött volna. Mint mondjuk, „Oké, ma még csak egy kölyök vagy, aki a Super Marióval játszik, de pár hónap múlva eltévedsz egy európai alagútban egy őrült gyilkossal együtt…” Bumm! A sötétben olyan volt a villanás, mint egy szupernóva. Tágra nyitott szemük, amit igénybe vett, hogy a sötétben lássanak, belefájdult. Dan ki tudott venni egy alakot, aki elfutott előttük a járatban. Mindkét keze automatikusan fellendült, hogy eltakarja az arcát, mielőtt felismerhette volna. Aztán a robbanásnak vége lett, és egy dörgő hang követte, azt jelezvén, hogy a mennyezet be akar omlani. Amy hallotta az öccse kiáltását, mikor egy szikladarab ráesett a vállára. Még mindig fogták egymás kezét, úgyhogy érezte, ahogy Dan elesik, beborítják a kövek és a por. – Dan! – Minden erejével húzta az öccse karját, még akkor is, amikor beborította a lehulló kavics. Összeszedve minden rejtett erejét, óriásit rántott a testvérén, mire Dan odagurult mellé, port köpött, és képtelen volt megszólalni. – Megsérültél? – kérdezte reszelős hangon Amy. Dan válasz nélkül kinyúlt a sötétségbe, és végigtapogatta a törmelék körvonalait. Teljesen elzárta az aknát. Megpróbált átásni a halmon, de csak egy minilavinát indított el vele, ami kitöltötte az eddig ásott lukat, őt pedig bokáig kavicsba temette. – Nem hiszem, hogy ki tudjuk ásni magunkat! A rémálmok úgy kerítették be Amyt, mint köröző cápák. Mi lehet rosszabb, mint elveszni a sötétben? Csapdába esni a sötétben… meghalni a sötétben… Öccse arcának árnyékos körvonalára nézett, próbált a fiú zöld szemére összpontosítani. Akkor döbbent rá. – Dan, látlak! – Az lehetet…, várj! Én is látlak! Csak a körvonalaidat. De…

EGY HAMIS HANG

134

– Biztosan jön valahonnan a fény – okoskodott Amy. – És ahol fény van, ott… – Van kiút! – kurjantott Dan. Szinte alig lehetett érzékelni – még ahhoz sem volt elég, hogy megvilágítsa a járat falait. De határozottan ott volt, egy tompa, szürkés-narancs sugárzás. Még mindig túl sötét volt, hogy lássanak, ezért lassan haladtak. Dan megbotlott néhányszor, ahogy a sziklás talaj durvább lett, Amy pedig nekiment a falnak, ahol az alagút váratlanul elkanyarodott. Alig vette észre az ütközést. A sarkon túl erősebb volt a sugárzás. Anélkül látta öccse körvonalait, hogy hunyorognia kellett volna. – Bingó! – kiáltott fel Dan. A talaj feketéje utat engedett egy keskeny, ragyogó négyszögnek. – Egy titkos átjáró! – Leereszkedett a szűk nyíláson. – Lefogadom, hogy van ott valahol egy létra… Egy kiáltást tompa csattanás követett. – Vagy talán nincs – nyögte Dan odalentről. – Gyere le ide! Azt hiszem, találtam valamit. Amy óvatosan beleereszkedett az apró résbe, lábával tapogatózva a sziklán. Nemsokára felfedezte, amit az öccse szem elől tévesztett: bemetszéseket véstek a falba. Dan lesegítette egy nyitott kamrába, amit olajlámpások világítottak meg. A teljes sötétség után a narancs villódzás olyannak tűnt, mint egy stadion ívfénye. Amy körülnézett. Legalább a terem felében hatalmas, viharvert hordók voltak egymásra pakolva egész a mennyezetig. – Lehet, hogy ez a kulcs? – tűnődött Dan. Amy tehetetlenül vállat vont. – Sok hasznukat nem vesszük, ha nem tudjuk, mi van bennük. A Cahillek közelebb merészkedtek. A hordók nagyon réginek tűntek. A tölgyfán nem voltak jelölések.

A 39 KULCS 135

– Talán elcsenhetnénk egyet, és kiguríthatnánk innen. – Dan az egyik hordónak feszítette a vállát, és minden erejével nekiveselkedett. Meg sem mozdult. Amy odament segíteni, és akkor látta meg. Egy régi asztal állt a fal mellett, félig elrejtették az egymásra rakott hordók. Lejtős lapján egyetlen papír hevert. A Cahillek odasiettek, hogy megvizsgálják. Inkább volt pergamen, mint az a fajta papír, amit manapság használnak – megsárgult és törékeny. Az írás németül volt, régies betűvezetéssel. Valamiféle listának tűnt, szavak és számok voltak benne. – Egy képlet! – suttogta Amy. Dan a homlokát ráncolta. – Mihez? – A legelső kulcsunk egy összetevő volt, a vasoldat – emlékeztette Amy. – Talán ez a teljes recept. Csendben maradtak, míg szavainak jelentősége leülepedett. A keresés feltehetőleg maratoni lesz, nem pedig sprint, hiszen kulcsok vannak elrejtve a földgolyó minden zugában. Lehetséges, hogy kiástak valamiféle ősi „puskát”, ami felsorolja mind a 39 kulcsot egyetlen lapon? Már meg is nyerték volna a versenyt? Amy finoman, a széleinél tartva felvette a pergament. – El kell vinnünk Nellie-hez. Ő meg tudja mondani nekünk, mi ez. Dan ujjongott. – Alig várom, hogy lássam a Kobrák arcát, amikor előhúzzuk mind a harminckilenc kulcsot, ők pedig még csak a kettes számút keresik! Vagy Irina; egy igazi feketeövest bérelek, hogy alkalmazza rajta a kungfufogást. És Holték, hm, jobb, ha egy egész sereg feketeövest bérelek… – Először ki kell jutnunk innen – figyelmeztette a nővére. Megvizsgálta a környezetet. – Ezek a nagy tartályok egy ajtón jutnak be ide valahonnan… – Kövessük az olajlámpásokat – javasolta Dan.

EGY HAMIS HANG

134

A hordós terem további alagutakhoz vezetett. Néhány forduló és kanyar után Amy rájött, hogy megint eltévedtek. Lenézett a cikornyás német kézírásra a kezében tartott pergamenen. A csalódottság őrjítő volt – hogy minden valószínűség ellenére megtalálják a fődíjat, de képtelenek elvinni ahhoz a személyhez, aki el tudná olvasni nekik. Megnézte az óráját. – Már így is elkéstünk. Talán, ha nem kerülünk elő, Nellie keresni kezd minket. – Akkor remélem, hogy van nála egy olyan gigantikus bányászfúró – válaszolta Dan, felfigyelve a lejtős talajra. Hirtelen előremutatott. – Azta! A soha véget nem érő járat egyik boltíves folyosóján keresztül ki tudtak venni egy súlyos kőpillért. És ahhoz támasztva… – Egy létra! – sóhajtotta Amy. Odarohantak, és felpillantottak egy sűrű vasrácson át. – Napfény! – sziszegte a lány. Nem számított rá, hogy valaha újra látja. Dan felmászott a falétra fokain, és megnyomta a fémet. – Segíts, jó? Amy felmászott hozzá a létrán. Kettőjüknek lassan sikerült annyira megmozdítaniuk a súlyos rácsot, hogy arrébb lökjék. Hangos kongás hallatszott. Átmásztak a nyíláson, és felhúzódzkodtak egy terembe. A hatalmas, kőpadlós teremben takaros tábori ágyak álltak. De nem ez volt a helyiség legfigyelemreméltóbb vonása. Minden priccs lábánál fekete ruhás, kopaszra borotvált fejtetejű szerzetes állt. Negyven riadt szempár szegeződött a Cahillekre. Negyven döbbent száj maradt tátva. A Szent Péter-főapátság bencés rendi szerzetesei úgy bámultak a Cahillekre, mintha nem akarnák elhinni, hogy ilyen teremtmények léteznek. Egy idősebb szerzetes, akinek hajkoronája őszbe fordult, észrevette az Amy kezében szorongatott pergament. A kiáltás, ami felszakadt belőle, nem emberi volt.

135

A 39 KULCS

A bencés rendi testvérek egy emberként lódultak Amy felé, karjukat kinyújtották az értékes lelet után. Amy megfagyott félelmében, de Dan készen állt akcióba lépni. Már korábban észrevette a hálóteremben a kis ajtót. Nem tudhatta, hová vezet, de már az is elég volt, hogy kifelé. Elkapta Amy karját, és elkezdte húzni a suhogó fekete csuhák között, lebukva a kinyúló karok alatt. Mikor világossá vált, hogy nemsokára elmenekülnek, a szerzetesek nyugtalansága fokozódott. Valaki elkapta Amy ruhaujját, mire Dan úgy lökte el a vállával, mint egy elit futballjátékos. Amy átugrott egy leendő védőt, és a Cahillek futásnak eredtek a kijárat felé.

Nellie a Fiatban izgult, és harminc másodpercenként megnézte az óráját. Hol vannak? Nem kellett volna hagynia, hogy bemenjenek egy olyan helyre, ahol az egyik csúszómászó Cahill rokonuk kószál. Ha az a nyomorult Alistair Oh bántotta Amyt és Dant, szögesdrótba csomagolva eteti meg vele a sétapálcáját. A hátsó üléshez fordult, ahol a macska heverészett, és már nem vakarózott. – Fél órát késnek, Saladin. Hol lehetnek?

EGY HAMIS HANG

134

Aztán megpillantotta őket, ahogy kifelé sietnek a turisták hemzsegő tömegében. Sőt, futnak. Kissé ziláltnak tűntek… és ijedtnek. Szeme a Cahillek mögé fókuszált, a fekete hullámra, ami szorosan a nyomukban loholt. Több tucat csuhás figura – szerzetesek – üldözte Amyt és Dant az apátság területén. Nellie beindította a kocsit, és kilökte az ajtót. – Szálljatok be! A pergamentolvajoknak nem kellett kétszer mondani. Kiszáguldottak a kapun, és bezsúfolódtak a kocsiba, a karjuk és a lábuk összegubancolódott. – Menjünk innen! – zihálta Dan. Nellie rátaposott a gázra. A kocsi már csikorogva előrelendült, amikor Amy behúzta az ajtót. Dan az oldalsó tükörbe bámult, figyelte, amint a feldühödött szerzetesek egyre kisebbek lesznek, ahogy a kocsi gyorsul. A nevelőnőnek elkerekedett a szeme. – Mi történt? – Nem a mi hibánk! – gagyogta Dan. – Azok a fickók őrültek! Mini Darth Vaderek maszk nélkül. – Bencés rendi szerzetesek! – kiáltott fel Nellie. – Békés emberek. A legtöbben némasági fogadalom alatt állnak. – Hát most már nem – mondta neki Dan. – Elég szépen elátkoztak minket. Nem ismerem a nyelvet, de néhány dolgot nem kell lefordítanod. – Találtunk egy kulcsot – magyarázta Amy fulladozva –, és nem akarták, hogy elvigyük. Biztos vagyok benne, hogy valami fontos! – Nellie kezébe nyomta a pergament. – Meg tudod mondani, mi van ráírva? – Mi lenne, ha kicsit távolabb kerülnénk az apátságtól – javasolta a nevelőnő, amint Salzburg szűk utcáin haladtak. – Mit szólnátok, ha meg kellene magyaráznotok a kölcsönzőben, hogy a kocsit szétzúzta egy csapat feldühödött szerzetes? Dan türelmetlen volt. – Megvesszük a kölcsönzőt és az apátságot is! Most tényleg megütöttük a főnyereményt!

A 39 KULCS 135

Elkerülve a belvárost, Nellie elkerülte a forgalom nagy részét is, és gyorsan átjutottak a hídon. Fordultak és kanyarodtak néhányat, aztán egy csendes utcában félrehúzódtak. – Oké, hadd nézzem meg azt a „kulcsot”. – Nellie felkapta a pergament. – Azt gondoljuk, valamiféle képlet lehet – vetette közbe izgatottan Amy. Nellie elmerült a kézírásban, és szeme döbbenten elkerekedett. – Jaj, istenem! Ezt nem hiszem el! Dan elvigyorodott. – Jó, mi? – De minek a képlete az? – Amy nem tágított. A nevelőnő újra meg újra elolvasta a papírt, mintha próbálná meggyőzni magát, hogy tényleg az, amire gondol. – Agyatlanok! Ez nem kulcs, ez a Benedictine receptje. – Benedictine? – ismételte Amy. – Úgy érted, az ital? Nellie csalódottan bólintott. – Egy ősi recept, amit csak a bencés rendi testvérek ismernek évszázadok óta. Ezért üldöztek! A Cahillek fel voltak dúlva. – Majdnem megöltek minket – nyögte Dan. – Semmiért. – Nem csoda, hogy a szerzetesek dühösek voltak – tűnődött Amy. – Biztos azt hitték, hogy a legértékesebb tulajdonukat lopjuk el. – Hát, talán ez nem kulcs – Dan próbálta vigasztalni magát –, de legalább a pergamen királyul fog mutatni a gyűjteményemben. – Dan! – robbant ki Amy. – Vissza kell adnunk. – Sok sikert. – Dan hangja metsző volt. – Ha még egyszer betesszük a lábunkat abba az apátságba, azok a békés emberek letépik a fejünket. Amy hajthatatlan volt. – Nem tarthatjuk meg. Talán visszaküldhetnénk nekik.

134

– Szerinte a sarkok felsértették a bőrét. Emiatt volt az egész vakarózás. Amy a homlokát ráncolta. – De mi ez? Dan felháborodott. – Te soha nem nézel tévét? Ez egy nyomkövető. Elhelyezed valakin, ha meg akarod tudni, merre jár. Nellie összezavarodott. – Ki akarja tudni, merre jár egy macska? Amy agyában fény gyúlt. – Nem a macska, hanem mi! A vetélytársaink tették. Ezért nem jutunk előbbre a versenyben. Akárhová megyünk, valaki mindig tud róla.

EGY HAMIS HANG

– Alig várom, hogy meglássam a címet: harmadik vájat jobbra, menj át ötven alagúton, fordulj balra az álló cseppkőnél. Mindezt németül. – Átmászott az ülésen a hátul heverésző macskához. – Valaki olyan mellé fogok ülni, aki nem buggyant meg, mizújs, Saladin? Hé, már nem vakarózik! – Épp akartam mondani, mielőtt keresztény testvérek elől menekülő sofőrt kellett játszanom. Míg a Szent Péterben voltatok, elvittem Saladint egy állatorvoshoz. – Bolhás volt? – kérdezte Amy. Nellie megrázta a fejét. – Az orvos levette a nyakörvet, és ez ugrott elő. – Belenyúlt a zsebébe, és elővett egy körülbelül körömnagyságú, miniatűr elektromos szerkezetet.

135

A 39 KULCS

– Ennek Kobra-szaga van! – morogta Dan. – Bízd csak pár gazdag kölyökre, hogy vegyen egy csúcstechnológiás kütyüt, hogy csalhasson, mert ahhoz túl bénák, hogy egyedül szerezzék meg a kulcsokat. – Vagy Irina – okoskodott Amy. – Ez gyerekjáték lenne a KGB-nek. Bármelyikük lehetett, még Mr. McInty-re is. Emlékszel, nála volt Saladin, amíg mi Párizsban voltunk. – Szóval, mi legyen a jeladóval? – kérdezte Nellie. – Összetörjük? – Dobjuk bele a kanálisba! – javasolta Dan. – Hadd merüljenek le érte a csalók! Amy elkomolyodott. – Szerintem, ez nagy lehetőség, hogy egy kicsit eltérítsük a versenytársakat. Nem kellene viccre pazarolnunk. Dan összevonta a szemöldökét. – Soha nem hagyod, hogy kicsit szórakozzak. – Ó, ez is szórakoztató lesz – biztosította a nővére. – Figyeljetek…

Alistair Oh nehezen vonszolta végig magát Mozart hajdani otthonának termein, a szokásosnál is jobban rátámaszkodott gyémántfejű sétapálcájára. Már tudta a következő fontos kulcs lelőhelyét. Azért, amíg itt van Salzburgban, ésszerűnek tűnt meglátogatni a Mozart család otthonát, csak, hogy meggyőződjön róla, semmit nem tévesztett szem elől. Az ember soha nem lehet elég óvatos. De ahogy áthaladt a tizennyolcadik századi hangszerek és bútorok között, a kimerültség erőt vett rajta. Nem volt már olyan fiatal, mint hajdanán, amikor megalapozta a vagyonát, mint a mikrohullámú sütőben elkészíthető burritó feltalálója. Izgalmas idők voltak – de már mind a múlté! Leült egy látogatók számára fenntartott padra, hogy pihenjen egy kicsit. A pénz nagy része mostanra elillant, ahogy a fiatalsága is. Már csak erre a föld körüli futásra volt szüksége

134

– Egy újabb Mozart-ház. Micsoda öröm! – Nem én választottam – mondta Amy élesen –, hanem Alistair bácsi. Nellie minden szállodát és vendégházat felhívott Salzburgban, hogy kiderítse, hol szállt meg Alistair. Két bűzös óra után, amíg egy kuka mögött rejtőztek a Hotel Amadeus melletti utcácskában, Amy és Dan követték idős riválisukat a Mozart-házhoz. Most egy fenséges fortepiano árnyékában bujkáltak, és az antik üvegajtón keresztül figyelték a padon ülő magas alakot. – Hát, tessék – mondta Dan keserűen. – Egymillió éves öreg fickó, aki valószínűleg fiatal korában sem volt a buli lelke. Hé, hogyhogy nem mozog? Amy figyelte, amint Alistair bácsi feje a vállára bukik, állkapcsa elernyed, szája nyitva. – Szerintem meghalt.

EGY HAMIS HANG

Grace Cahill kincsesládikójáért. De micsoda ládikóért: mesés gazdagságért, határtalan hatalomért. A burritós napok dicsőségének visszatéréséért, sőt többért. Múlt éjszaka alig aludt. Az igazat megvallva, a lelkiismerete nyugtalanította az alagúti incidens miatt. Senki nem mondta neki, hogy annyi kis robbanószer miatt beomlik a barlang. A terv csupán az volt, hogy elijessze Amyt és Dant. Igen, az ellenfelei, és az ellenfeleket le kell győzni. De azt soha nem bocsátaná meg magának, ha valami rettenetes történne Grace Cahill unokáival. Hajnali kettőig fenn volt, és nézte a híreket. Ha lett volna baleset, amely két amerikai gyereket is érint, biztosan hallott volna róla. Az ördög vigye Grace-t és a versenyét, hogy egymás torkának ugrasztotta őket… Ezt a gondolatot már nem fejezte be. A fáradtsággal és az alváshiánnyal küzdve hagyta, hogy lecsukódjon a szeme – csak egy pillanatra –, és a padon ülve mély álomba merült.

A 39 KULCS 135

Dan a szemét meresztette. – Tényleg? – Persze, hogy nem, tökfej. Elaludt. Talán be tudjuk csempészni a zsebébe a nyomkövetőt anélkül, hogy felébresztenénk. – És ha mégis felébred? – vitatkozott Dan. Amy elővette az apró szerkezetet a zsebéből. – Meg kell próbálnunk. Várj meg itt! Amy óvatosan átsurrant az ajtón. Korán volt, és a múzeumban még nem tolongtak a turisták. Rajtuk kívül csak egy fiatal pár volt a helyiségben, hátizsákjukon norvég zászló. Amy megvárta, míg a norvégok továbbmennek. Lábával alig érintve a padlót, megközelítette a szunyókáló Alistairt. Lassan előrenyújtotta a jeladót. Az öreg karja a mellkasán feküdt, és leszorította a zakóját. Nem volt megengedett hibaszázalék… Az öreg torkából egy hang tört fel, valami a csuklós és a horkantás között félúton. Amy megdermedt, ahogy Alistair megrázkódott, fészkelődött kicsit, majd újra álomba merült. Ez nem fog működni. A legfinomabb érintésre is felébred… Amy szeme megakadt a sétapálcán, ami Alistair térde mellett dőlt a padhoz. Tekintetével egy rést vagy repedést keresett a pálcán, ahová elhelyezhetné a chipet. Dan az ajtóban állt, és mindkét kezével mutogatott. Amy türelmetlenül pillantott rá. Mit akarsz, tökfej? Végül felismerte öccse öklének csavaros mozdulatát. Megragadta a pálca fejét, és elfordította. Legnagyobb örömére kezdett kicsavarodni. Tökéletes, a tetején volt egy nyílás, ahová a gyémántot helyezték. Épp a megfelelő méret, hogy Amy beledugja a jeladót. Már épp vissza akarta tenni a botot, amikor észrevette, hogy a sétapálca üreges. Miért nem tömör? Hacsak… Lekapta a pálca alját, és belekukucskált. Volt ott valami! Egy papír, szorosan összetekerve, hogy beleférjen a keskeny csőbe.

Ez Alistair rejtekhelye! Ujja közé csippentette a lap egyik sarkát, és kihúzta a pálcából. A papír törékeny volt, és az idők során megbarnult – bár nem olyan ősrégi, mint a recept, amit a bencés szerzetesektől loptak el. Amy remegő kézzel göngyölte szét a papírt. A szöveg nem angolul volt. De a név kiugrott előtte, eltéveszthetetlenül:

134

EGY HAMIS HANG

Csak ennyit ismert fel belőle, de egy szempillantás alatt rájött, hogy ezt keresték a Szent Péter-főapátság alagútjaiban. Szóval megvertél minket, töprengett Amy, a padon szundító alakra pillantva. Lehet, hogy alábecsültünk. Alistair bácsi gurgulázó hangot hallatott, és a szemhéja megrebbent. Amy most már gyorsabbra fogta, összerakta a sétapálcát, és visszaállította a helyére a pad mellé. Alistair tovább szunyókált, és egyáltalán nem volt tudatában, hogy első helyezését épp a sétapálcájából lopják ki.

A 39 KULCS 135

Egy újabb létfontosságú irat, egy újabb idegen nyelv. – Ez nem német – jelentette be Nellie. – Nem? – Amy izgatott volt. – Csak feltételeztem, mert Ausztriában vagyunk… ööö, akkor mi? Salzburgi szállodai szobájuk kicsi volt, és nem valami szép. Dan meg volt győződve róla, hogy az igazgatóság kis teljesítményű villanykörtét használ, hogy a vendégek ne vegyék észre, micsoda lyukban laknak. A nevelőnő az iratra sandított. – Olasz, azt hiszem. Nem az én nyelvem. A Cahillek kifejezéstelenül néztek rá. Ez volt az első alkalom, hogy Nellie nem tudott fordítani nekik. – Akkor honnan tudod, hogy olasz? – kérdezte Dan. – A spanyol és az olasz nem különbözik annyira. És itt ez a szó: Venezia. Elég biztos vagyok benne, hogy Velence, ami Olaszországban van. Amy a dátumra mutatott: 1770. – Mozart tizennégy éves volt. Nem emlékszel a kiállításra? Akkoriban egész Olaszországban fellépett. Az apja vitte turnézni. Dan a homlokát ráncolta. – Szóval, ez egy tizennyolcadik századi koncert plakátja, amin Mozart fellépett? – Velencében – fejezte be Amy. – Biztosan ott rejtették el a második kulcsot. Nellie elvigyorodott.

134

Az autóút Velencébe több mint öt órán át tartott. Dan a hátsó ülésen osztozott Saladinnal, és közben majd megőrült. Először is, nem volt híve a hosszú kocsikázásnak. Az pedig egyszerre volt dühítő és aggasztó, hogy hiába könyörgött a macskának, hogy egyen. Olyan kevés maradt a nagyanyjukból. Tartoznak annyival Grace-nek, hogy megfelelően gondoskodnak szeretett háziállatáról. A kellemetlenségeket tetézte, hogy a nővére hosszú és komoly előadást tartott a küldetésük fontosságáról, és arról, hogy mi forog kockán. – Az aranyköpések nem segítenek, Dan! Fel kell nőnöd és sokkal komolyabban venned a dolgot! – Komolyan? – visszhangozta Dan. – Már így is nyakig benne vagyunk a komolyban! Arra van szükségünk, hogy kicsit lazítsunk. Lehet, hogy a következő kulcs ott van az orrod előtt, de nem látod, mert túlságosan lefoglal, hogy komoly legyél! – Fogjátok be! – követelte Nellie. – Miattatok belehajtunk egy árokba! Ezen a sztrádán fénysebességgel száguldanak! – Te mész fénysebességgel, lefelé az autóútról – feleselt Dan. – Nem viccelek! Amíg én vagyok a bébiszitter – barátságtalanul Danre nézett –, a nevelőnő, ki kell jönnötök egymással. Meg tudok birkózni az őrülettel; meg tudok birkózni a mániákus rokonaitokkal; még azzal is meg tudok birkózni, hogy órákra eltűntök. De a veszekedéssel nem. Megértettétek? Egy csapatban vagytok. Viselkedjetek ennek megfelelően.

EGY HAMIS HANG

– Mindig is el akartam menni Velencébe. Azt mondják, a szerelem világfővárosa. – Édes – vetette közbe Dan. – Kár, hogy egy éhségsztrájkot folytató egyiptomi mauval randizol. A nevelőnő felsóhajtott. – Jobb, mint egy nagyszájú tizenegy éves.

A 39 KULCS 135

Beállt a csend, és a vitának olyan hirtelen lett vége, ahogy elkezdődött. A békét a salzburgi kaland feszültségéből való feloldódás követte. Nellie szinte érezte, ahogy a testvérek feltöltődnek, megacélozzák magukat az előttük álló veszélyekre. Ők Cahillek, rendben. Talán a két utolsó emberi lény az egész fészekaljából. Végül elérték Velencét és a tengerpartot. De mielőtt a városhatárhoz értek volna, az autósztrádán vánszorgássá lassult a forgalom. – Ó! – Dan az anyósülésen utazó nővére fejére meredt. Amy aligha vette észre a lassítást. Ausztria óta a Mozart-koncert hirdetését tanulmányozta. – Mit csinálsz? Ozmózissal tanulsz olaszul? Amy ügyet sem vetett a viccre. – Van itt egy név, amit nem tudok megfejteni. Ki az a Fidelio Racco? – Egy másik zenész? – javasolta Nellie. Amy megrázta a fejét. – Mozart és a nővére volt a csomagban. Soha nem olvastam olyasmit, hogy egy harmadik zenész is fellépett volna a turnéikon. – Hát, ha ez tényleg koncertplakát – tűnődött Dan –, talán ez a Racco csávó olyan szervezőféle lehet. A nővére elgondolkodott. – Ennek van értelme. Nem olyan szervező, mint manapság. De akkoriban a látogatóba érkező zenészek privát műsort adtak a gazdagok palotájában. Talán Fidelio Racco vendégül látta Mozartot és Nannerlt. Kíváncsi vagyok, ki tudjuk-e deríteni, hol élt. – Nem probléma – jegyezte meg Dan gúnyosan. – Csak nézd meg az 1770-es telefonkönyvben. Bébikönnyű. – Ez itt Olaszország – emlékeztette Nellie. – Itt úgy mondják, „bambino”. A kijáratunk – tette hozzá, és lerobogott az autóútról egy VENEZIA feliratú tábla mellett, rá egy széles útra. Egy tévéstáb mögé soroltak be, amelyen ismerős jelölést láttak.

EGY HAMIS HANG

134

Dan rámutatott. – Ezt nézzétek, Eurotainment TV. Ezek rendezték azt a banzájt Jonah Wizardnak Bécsben. Az Eurotainment furgonja hirtelen csikorogva kivágott balra két forgalmas sáv között, és éles kanyart vett, egy ezüstszínű, stretch limuzinra tapadva. Nellie rákönyökölt a dudára, és odavakkantotta: – Őrültek! – Kövesd! – mondta Amy izgatottan. – Miért? – Csak kövesd! – makacskodott. A kormány csak egy homályos folt volt a kezében, de a nevelőnőnek sikerült ide-oda kígyóznia a forgalomban, és besorolnia a tévéstáb mögé. – Ez az! – ujjongott Dan. – Paparazzi üldözés! Igaza volt. A limuzin próbált elszelelni az Eurotainment TV elől. De a furgon sofőrje nem hagyta magát lerázni. A versenyfutók mögött repesztett a Fiat, bekapcsolt fényszóróval előzött és szerencsétlen gyalogosok körül kanyargott. – Mikor arról beszéltem, hogy megnézném Velencét, azért nem erre gondoltam! – panaszkodott Nellie, ahogy ráhajolt a műszerfalra. – Kíváncsi vagyok, ki ül abban a kocsiban: Brad és Angelina? Vilmos herceg? – Menj tovább! – sürgette Amy. – Van egy olyan kóbor gyanúm, hogy pontosan tudom, ki ül benne. Egy szempillantás alatt történt. A limuzin egy híd felé száguldott, a tévéstáb szorosan a nyomában. A kocsi megfordult egy zsebkendőnyi helyen, átugratott egy rámpán és lelassított egy mellékutcában. A furgon megpróbálta követni, de bekerítette a forgalom. Az Eurotainment TV eltűnt a hídon. – Kit kövessek? – kérdezte Nellie. – A limuzint! – harsogta kórusban Amy és Dan. A Fiat elfordult a hídtól és bekanyarodott a sarkon. A limuzin most szabályos sebességgel haladt. Az utasai azt hitték, vége a hajszának. Nellie kellő távolságot tartott.

A 39 KULCS 135

Továbbra is követték, míg az ráfordult egy rámpára, felmászott egy hosszú töltésre, amely egy napsütötte lagúna fölött vezetett. – És most? – kérdezte Nellie. – Ne veszítsd szem elől! – utasította Amy. – Várj! – mondta Dan. – Azt hittem, Velencébe megyünk. Azon a táblán az áll – hunyorított –, hogy Tronchetto. Szép húzás, Amy. Most nem a jó városba tartunk. – Én nem hinném – vetette közbe Nellie. – Nézzétek! Fenséges látvány tárult eléjük. Kupolák és templomtornyok csillogó sziluettje emelkedett fel a szikrázó vízről. – Velence – súgta Amy. – Pont mint a képeken. Még Dant is lenyűgözte a látvány. – Elég király hely – egyezett bele. – Kár, hogy nem oda megyünk. Nellie áthajtott egy hosszú hídon, folyamatosan tartva pár autónyi távolságot a limuzin és a Fiat között. Végül elkezdtek Tronchetto felé ereszkedni. De város helyett egy mélyen terpeszkedő sziget felé közeledtek, amelyet szinte teljesen elleptek az autók. Dan zavarba jött. – Ez egy parkoló? – Inkább egy parkoló ükapja – helyesbített Nellie. – De ki visz egy limót parkolóba? A jobb oldalon egy hatalmas hirdetőtábla derengett fel. Amy nézte a több nyelven írt feliratokat, és végül kiszúrta az angolt. – Megvan: Velencébe nem mehetnek be kocsik! Itt kell leparkolni és kompra szállni, hogy bejussunk a városba. Az öccse a homlokát ráncolta. – Akkor hogy járkálnak az emberek? – Hajón, csónakon – felelte Nellie. – Velencét több száz csatorna szeli át. A parkoló bejárata előtt a limuzin megállt. Egy egyenruhás sofőr bukkant fel, és kinyitotta a hátsó ajtót. Két alak szállt ki, az egyik nyúlánk, a másik magasabb és zömök. Baseballsapkát

EGY HAMIS HANG

134

viseltek, amit mélyen ráhúztak sötét napszemüvegükre. De nem lehetett eltéveszteni a tinédzser hip-hop-parádéját. Jonah Wizard, az apjával, mint mindig. – Az a síkagyú? – kiáltott fel Nellie csüggedten. Dan is össze volt zavarodva. – Ha nálunk van a papír, amin az áll, hogy Velence, honnan tudta Jonah, hogy ide kell jönni? Amy csak a fejét rázta. Figyelték, ahogy Wizardék odasétálnak a kompra várakozó tömeghez. A sofőr visszaült a limuzinba, és elhajtott. Nellie összevonta a szemöldökét. – A nagyszerű Mr. Hip-Hop mogul beáll a sorba a közönséges halandók közé? Ezt ti hogy értelmezitek? Dan elvigyorodott. – Kezd tetszeni ez az „autóval tilos” dolog. Ettől aztán mindenki egyenlő lesz. Amyt ez nem győzte meg. – Jonah megengedheti magának, hogy megvegye azt a kompot és mindenki mást kirúgjon. Ha a tömegközlekedést választja, azt csak azért teszi, mert észrevétlenül próbál besurranni a városba. Gyorsan, parkoljuk le a kocsit. Nézzük meg, hová megy. A Tronchetto-komplexum hatalmas volt, így már vagy nyolcszáz méterrel arrébb voltak, mire sikerült helyet találniuk. Addigra a komp kikötött, és az utasok is kezdtek beszállni. – Gyerünk! – Dan a karjába kapta Saladint, és futni kezdett a végállomás felé. – Ha a következő hajóval megyünk, örökre elveszítjük Jonah-t! – Mrr! – panaszkodott az egyiptomi mau, aki nem örült a durva utazásnak. Egy kürt mély basszusa megrázkódtatta Tronchettót, és számos autóriasztó beindult. A komp készen állt az indulásra. Vadul csapkodó hátizsákokkal átrohantak a parkolón. Szerencsére hosszú volt a sor, ezért késett az indulás. Dan a feljáróra hajította Saladint, épp amikor egy egyenruhás matróz beakasztotta a láncot az utolsó utas mögött. A macska a

A 39 KULCS 135

fedélzetre ugrott, és az elkeseredett tengerész nem tehetett mást, meg kellett engednie, hogy a Cahillek és nevelőnőjük beszálljanak a házikedvencük után. Az út Velencébe alig tíz percig tartott. Amy, Dan és Nellie tisztes távolságot tartottak Wizardéktól, kicsire összehúzták magukat egy válaszfal mögött. Nem kellett volna aggódniuk. Jonah és az apja ugyanolyan eltökéltnek tűntek, hogy elrejtőzzenek. A rövid utat a korlát mellett töltötték, és mereven bámulták a vizet. Amikor a komp kikötött Velencében, ők szálltak le elsőként, és céltudatosan furakodtak át a nyüzsgő, macskaköves utcákon. A Cahillek és Nellie távolról követték őket. – Tömegközlekednek és sétálnak, mindkettőt ugyanazon a napon – csodálkozott Dan. – Ha Jonah még ennél is emberibb lesz, a Pezesek leállnak a cukorkatartója gyártásával. Könnyű volt észrevétlennek maradni a forgalmas főutcákon. De néhány forduló és kanyar után Jonah és az apja egy elhagyatott sikátoron indultak el, amit apró üzletek szegélyeztek. Amy behúzta Dant és Nellie-t egy bejárat mélyedésébe. A tömb felénél Wizardék beléptek egy boltba. A Cahillek és Nellie vártak. Tíz percet. Aztán húszat. – Mit csinálnak odabent? – tűnődött Amy. Dan vállat vont. – Talán ha gazdag az ember, tovább tart a vásárlás, mivel több cuccot vesz. – Nézzük meg közelebbről – döntött Amy. Dan átadta Saladint Nellie-nek, majd a két gyerek óvatosan megközelítette az üzletet. DISCO VOLANTE villogta egy neonfény, mellette egy CD lemez alakult át repülő csészealjjá. Dan pofákat vágott. – Egy lemezbolt? Jonah a lemezbiznisz Mr. Csodája. Akármit is akar hallani, digitálisan sugározzák a saját palotájának színháztermébe. Miért venné meg a saját CD-it?

EGY HAMIS HANG

134

Amy a kirakat elé oldalazott, és bekukkantott a Disco Volantéba. Úgy nézett ki, mint bármelyik lemezbolt az Államokban: több tucat állványon CD-k és régi bakelitlemezek, művészek és lemezborítók poszterei, egy fiatal, enyhén ápolatlan eladó a kasszánál. És… Amy pislogott. Ez az. A pénztáros egyedül volt. Megint megnézte, közelebb merészkedve az ablakhoz, míg a közepéhez nem ért. Végigvizslatta a sorokat, fel-le, aztán a hangszigetelt bokszot is a bolt végében. Senki. Dan észrevette Amy zavart arckifejezését. – Mi az? Látod Jonah-t és az apját? – Nincsenek bent. Dan is odament a kirakathoz. – Az előbb láttuk, hogy bementek! Amy vállat vont. – Én sem tudom megmagyarázni. Visszamentek Nellie-hez, és tájékoztatták a legújabb fejleményekről. A nevelőnő gyakorlatias volt. – Lehet, hogy Wizard a neve, de attól még nem varázsló. Nem tudja teleportálni magát egy CD-boltból. – Pontosan – értett egyet Amy. – Jonah és az apja vagy bent vannak még mindig, vagy egy titkos ajtón át távoztak. Át kell kutatnunk a boltot. – Ja, aha – vetette közbe az öccse. – De mégis hogy csináljuk, amíg az a csávó ott áll a kasszánál? Amy Nellie-hez fordult. – Tudsz valami elterelő hadműveletet, hogy kijöjjön a boltos? A nevelőnő óvatos volt. – Milyen elterelő hadműveletet? – Tettethetnéd, hogy eltévedtél – ajánlotta Dan. – A fickó kijön, hogy útbaigazítson, mi pedig besurranunk. – Ez a legszexistább ötlet, amit valaha hallottam – mondta Nellie nyersen. – Nő vagyok, ezért fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Ő férfi, tehát jó az irányérzéke.

A 39 KULCS 135

– Talán nem idevalósi vagy – javasolta Dan. – Várj, tényleg nem vagy idevalósi. Nellie egy pad alá rejtette a táskáikat, Saladint pedig az ülésre helyezte egy szigorú paranccsal: – Te vagy az őrmacska. Ha bárki hozzányúl ezekhez a táskákhoz, engedd szabadon a benned lakó tigrist! Az egyiptomi mau bizonytalanul kémlelte az utcát. – Mrrr. Nellie felsóhajtott. – Szerencsénk, hogy senki nem jár erre. Oké, bemegyek. Készüljetek! Az eladó mondott valamit Nellie-nek, valószínűleg, hogy Segíthetek? Nellie bocsánatkérőn elmosolyodott. – Nem beszélek olaszul. – Ó, amerikai. – Az eladónak erős akcentusa volt, de nagyon segítőkésznek tűnt. – Majd én segítek. – Megnézte a lány fekete körömlakkját és orrkarikáját. – Talán a punk a kedvence? – Inkább a punk-reggae keverék – válaszolt elgondolkodva Nellie. – Egy kis countryval vegyítve. És az opera. Az eladó tanácstalanul bámult rá. Nellie elindult a polcok között, jobbról-balról CD-ket vett le. – Ó, Arctic Monkeys, na erről beszélek. És a Bad Brains, a nyolcvanas évekből. Foo Fighters, tőlük is kell néhány lemez. És ne felejtsük el a Linkin Parkot… Az eladó elképedve nézte, ahogy Nellie hatalmas tornyot épít a lemezekből. – Meg is van – fejezte be, és rádobta a kupac tetejére Frank Zappa válogatásalbumát. – Ez kezdetnek elég is lesz. – Maga igazi zenerajongó – mondta elkerekedett szemmel a pénztáros. – Nem, csak kleptomániás vagyok. – Azzal Nellie kiszáguldott az ajtón. Az eladó annyira megdöbbent, hogy eltartott egy percig, mire utánaeredt.

134

EGY HAMIS HANG

Nellie jelentőségteljesen bólintott a meghökkent Cahilleknek, és szerzeményeivel elszáguldott a macskaköves utcán. – Fermati! – kiáltott az eladó, ahogy elfúló lélegzettel vonszolta magát Nellie után. Nellie hagyta, hogy néhány CD leessen, és elégedetten figyelte a válla fölött, hogy az eladó megáll, és felveszi őket. Az volt a célja, hogy elég hosszú legyen az üldözés, és Amy és Dan átkutathassák a Disco Volantét. Ajjaj, tűnődött el Nellie hirtelen, kezdek úgy gondolkodni, mint egy Cahill… Ha elég bolond ahhoz, hogy a család közelében maradjon, ez csak még rosszabb lesz.

A 39 KULCS 135

Amy és Dan átfésülte az üzletet: csapóajtókat kerestek asztalok alatt, polcok mögött és a szekrények hátulján. Dan félrehúzott egy függönyt, és egy kis irodát talált mögötte. Volt ott egy rendetlen íróasztal, egy mosogató rezsóval, egy régi kávéfőző és egy aprócska mosdó. Semmi kijárat. Megpróbálta kinyitni az ablakot. Megszámlálhatatlan festékréteg pecsételte le. – Dan – hívta Amy. – Ezt nézd meg. A bokszban volt, ahol bele lehetett hallgatni a különböző lemezekbe: egy apró, lezárt terület hangszigetelt üveglap mögött. Egy kompakt sztereó rendszer volt odabent, a padon két fejhallgató hevert. Dan végigtapogatta a falakat. Minden tömör volt. – Nincs titkos járat. Amy homlokráncolva nézte a pulton tornyosuló CD-halmot. – Szerinted nem furcsa egy kicsit a választék? Dan lekuporodott, hogy elolvassa a tokokon lévő feliratokat. Green Day, Rage Against the Machine, Eminem, Red Hot Chili Peppers… és az meg mi? A zseni alkonya: Wolfgang Amadeus Mozart kései művei. Kivette a lemezt a kupacból, és átadta Amynek, aki betette a lejátszóba. Feltették a fejhallgatót. Dan valamiféle titkos üzenetet várt, ezért csalódott lett, mikor egy vonósnégyes kezdett játszani.

EGY HAMIS HANG

134

Savanyú pofát vágott, egy életre elég Mozartot hallott már. Megvizsgálta a lemez tokját. A szokásos buta klasszikus zenei szavak: kantáta, adagio, kadencia. Amy valószínűleg tudja, mit jelentenek. Vagy csak úgy tesz, hogy őt bosszantsa. Dan szeme a sor aljára vándorolt: Adagio KV 617 (1791). Már megint. Megnyomta az előre gombot, átugorva mindent az utolsó zeneszámig. A padló eltűnt a lábuk alól, ők pedig zuhantak, egy fémcsúszdán csúsztak le. Az oldalán tükrök helyezkedtek el, amelyek visszaverték rájuk saját döbbenetüket. Amy mindkét kezét a rámpára szorította, kétségbeesetten próbálta lassítani az ereszkedést. Nem sikerült, még akkor sem, mikor megpróbálta edzőcipőjének gumitalpát beleásni. A felület tökéletesen sima és síkos volt. Mi a…? Még az elméjében is képtelen volt teljes mondatot formálni. Hunyorgott, de csak sötétség derengett odalent. Hirtelen egy elektromos ajtó nyílt ki előttük, és Amy látta, hogy egyre közeledik a csúszda alja. Nem lehetett elkerülni. Felkészült a becsapódásra… De nem volt. Az utolsó percben a csúszda kiegyenlítődött, és gyengéden egy babzsák párnára helyezte őket. Elképedve ugrottak a padlóra. Egy folyosó nyújtózott előttük. A vakítóan fehér falakat festmények borították. Halk komolyzene szólt a háttérben. – Egy újabb Mozart-ház? – suttogta Dan. – Az nem lehet – mondta neki Amy. – Néhány festmény modern. Inkább képzőművészeti múzeumnak látszik. Dan zavarba jött. – Egy föld alatti múzeum, ahová egy CD-boltból kell lecsúsznod? Amy egy portrét bámult, amelyet egy gondosan megmunkált régi keretbe foglaltak: egy férfit ábrázolt, arcának egy része árnyékba burkolózott, nyaka körül merev, fehér gallér húzódott. – Dan, szinte biztos vagyok benne, hogy ez egy Rembrandt. Az öccse fintorgott.

A 39 KULCS 135

– Rávettél, hogy postán küldjük vissza a receptet a szerzeteseknek. Mintha engednéd, hogy begyűjtsek egy egymillió dollárt érő festményt. – Ha eredeti, akkor úgy ötvenmillió. – Bingó! – Dan a műalkotásokra meredt a folyosó két oldalán. – Akkor ez annyit ér, mint… – Nagyot nyelt. – Nincs annyi pénz a világon, ami a felére elég lenne! Amy bólintott. – De ezt figyeld! Grace megszállottja volt Rembrandtnak. Tonnányi könyve volt a festményeiről. Ezt még soha nem láttam. – Hamis? – vetette fel Dan. – Nem hinném. A stílus tökéletes. És nézd… – Arrébb vezette öccsét a folyosón. – Ez határozottan Picasso. De ez sem híres. Szerintem ez egy titkos galéria, ahol a felfedezetlen remekműveket tartják. – Mi köze ennek Jonah Wizardhoz? – tűnődött Dan. A klasszikus zene elhallgatott, és egy szépen árnyalt hang bejelentette: – Ez volt Franz Schubertünk Befejezetlen szimfóniájának utolsó tétele. A Janus Rádiót hallgatják, minden Janus, mindenkor. Következő számunk Scott Joplin fellépésének egyetlen példányban készült felvétele, Harry Houdini születésnapi partiján. Ahogy a goromba ragtime zongora hangja felcsendült, Amynek derengeni kezdett valami. – Janus! Az a Cahill család négy ágának egyike! A Janus, a Tomas, a Jekatyerina és a Lucian! – Utálom a Lucianeket – sziszegte Dan. – Az a Kobrák ága. És Irináé is, emlékszel, mikor becsalt minket arra a hátborzongató főhadiszállásra Párizsban? – Azt hiszem – mondta Amy halkan –, hogy ez is egy ugyanolyan hely lehet. Csak ez a Janusoké. Dan össze volt zavarodva. – Ki tesz egy főhadiszállást egy múzeumba?

EGY HAMIS HANG

134

És Amy hirtelen rájött. Olyan volt, mintha egy ezerdarabos puzzle csodával határos módon egy másodperc töredéke alatt összeállt volna. Az egyik pillanatban még nem volt más, csak zűrzavar, a következőben pedig a teljes kép tárult a szeme elé. – Mi van, ha a család minden ágának van egy különleges képessége? – kiáltott fel suttogva. – Emlékszel, a híres Lucianek főleg a világ vezetői voltak, nagyszerű tábornokok, titkosügynökök és kémek. Mi a közös ezekben a pályákban? Stratégia, tervezés; talán az a Lucian-tehetség. – Oké, de ez még nem segít nekünk itt… – Dan hirtelen felfogta. – Szóval azt mondod, a Janusok művészek? Amy hevesen bólogatott. – Az olyanok, mint Mozart, nagyszerű zeneszerzők. És Rembrandt és Picasso… – És Jonah Wizard! – tette hozzá Dan izgatottan. – Úgy értem, szerintem gázos, de attól még nagy sztár. – Ez óriási! Jonah nem ok nélkül jött ide. Ki kell találnunk, mit keres, és előtte kell megszereznünk. – Nem felejtettél el valamit? – emlékeztette Dan. – Jonah Janus. Neki szabad itt lennie. De nekünk nem. – Grace soha nem mondta, mi melyik ághoz tartozunk. Lehet, hogy a Janushoz. Én tudok zongorázni. – Nézz szembe vele, Amy. Nem játszol jól. És én még vonalzóval sem tudok egyenes vonalat húzni. Kábé annyira vagyunk művésziek, mint két hokikorong. Amy felsóhajtott. – Óvatosak leszünk. Nekik nem kell tudniuk, hogy itt vagyunk. Elindultak a folyosón, és Van Goghtól Andy Warholig minden nagy mester képe ott lógott a falakon. A folyosó kanyargós volt és lejtett. – Ez furcsa – tűnődött Dan. – Olyan mintha egyre mélyebbre tekergőznénk a föld alá. – Talán ez az erőd formája – vetette fel Amy. – Nem volt túl sok helyük, ezért dugóhúzó formájúra tervezték a helyet. Ha

A 39 KULCS 135

náluk vannak a legjobb művészek, akkor valószínűleg a legjobb építészek is. Dan bólintott. – Adj el néhány ötvenmilliós festményt, és elég pénzed lesz, hogy azt építs, amit csak akarsz. Magánhadsereget is fogadhatsz… – Idegesnek tűnt. – Szerinted nincs saját hadseregük, ugye? Amy kifejezéstelenül megrázta a fejét. Ebben a versenyben az egyetlen kiszámítható dolog az volt, hogy a Cahill család továbbra is kiszámíthatatlan marad. És soha nem becsülheted alá az erők hatalmát, amit felsorakoztatnak ellened. A folyosó kiszélesedett, és ott állt egy életnagyságú, első világháborús harci repülőgép, propellerrel, rögzített géppisztolyokkal és kétsoros szárnnyal. Mindkét oldalára egy indián fejet festettek. Amy zavartan nézett fel rá. – Talán valami modern mű? Dan szeme elkerekedett. – Ez nem műalkotás, ez a legkirályabb dolog, amit valaha láttam! – Egy igazi repülőgép? – Nem akármilyen repülőgép, ez a Nieuport Fighter, amit Raoul Lufbery vezetett! Az első világháború egyik legzseniálisabb pilótája – összeráncolta a homlokát. Azt hittem, a Janusok művészek, nem harci pilóták. – Gondolom, ez attól függ, kit nevezel művésznek – tűnődött Amy. Egy vitrinre mutatott a falon, amelyben nyílpuska- és fegyvergyűjtemény volt kiállítva. – Íjászat, célbalövés, légi küzdelem. A rádión Houdini-ról beszéltek, aki szabadulóművész volt. – Bájos – mondta Dan. – Kicsit kezdenek tetszeni ezek a Janusok. – Dan, ide! – Amy nyitva tartotta egy krómlift ajtaját egy F15-ös pilótafülkéje mögött. Dan odaszaladt hozzá, és megvizsgálta a gombokat.

EGY HAMIS HANG

134

– És most hová? Szobrászat… Filmek… Stratégiai tervezés? Miért van szükség stratégiai tervezésre egy múzeumban? – Ez nem csak egy múzeum, emlékszel? – mondta neki Amy. – Ez a Janus ág hadműveleti bázisa, ahol a stratégiai tervezéssel foglalkoznak. – Igen, de mihez kell stratégia? – Hát, először is a kulcskereséshez. – Jaj, ugyan már! – tiltakozott Dan. – A versenyt Grace temetésén jelentették be. Kizárt, hogy a Janusok két hét alatt felépítettek volna egy ilyen helyet, akármennyi képet is adtak el. – A hivatalos verseny kezdődött a temetésen – helyesbített Amy. – A kulcsok Mozart óta léteznek, talán korábban is megvoltak. Lefogadom, hogy az ágak mindig is tudtak a harminckilenc kulcsról. És akármi is a díj, ez a nagy titok, emiatt harcoltak az évszázadok során. A fémajtók sziszegve becsukódtak, és megkezdték az ereszkedést az erőd gyomrába. Dan ijedten nézett a nővérére. – Megnyomtál valamit? Amy idegesen megrázta a fejét. – Valaki biztos hívta a liftet. – Félelem kerítette hatalmába. Néhány másodperc múlva az ajtó megint kinyílik, és megpillantják azt a Janust, aki talán tudja majd, hogy két olyan kölyökre néz, akik nem tartoznak ide. Amy a gombokhoz ugrott, és kelletlenül nyomogatni kezdte őket, hátha megállnak, mielőtt elérik végcéljukat. A lift hirtelen megállt. Vajon sikerült biztonságos szintre juttatni? Mire biztosak leszünk benne, már túl késő lesz… Először a hangokat hallották meg, nemcsak egyet-kettőt, hanem valamilyen tömeg szokott hangzavarát. – Emberek! – sziszegte Dan. – Juttassatok ki innen minket! De a krómajtó már ki is nyílt.

A 39 KULCS 135

Amy és Dan kiugrottak a liftből, és lebuktak az egyetlen elérhető fedezék mögé: Rodin bronzszobra volt. Az alak karjai közti résen kukucskáltak ki. Ez a terem nagyobb volt, mint az alagútszerű folyosók, amelyeket eddig láttak. Tablók függtek benne a történelem kiváló Janusairól. Amy a híres arcokat bámulta: Walt Disney, Beethoven, Mark Twain, Elvis, Dr. Seuss, Charlie Chaplin, Snoop Dogg… és a lista egyre folytatódott. Körülbelül harmincfős tömeg nyüzsgött a teremben, de nem a tablókat nézték, hanem három színpadot a terem szélén. Az egyiken egy japán kabuki előadást tartottak. Egy másikon néhány művész összefröcskölt köpenyben festéksprayvel egy forgó kerékre erősített vásznat vett célba. A harmadikon tűzálló ruhába öltözött harcosok vívtak lángoló tőrökkel. Dan jelent meg a nővére könyökénél. – Ez meg milyen bolygó? – Ez bámulatos – válaszolta Amy rekedt suttogással. – Egy egész közösség ünnepli a művészetet és a kreativitást. Remélem, kiderül, hogy janusok vagyunk. Csak az a probléma, hogy jutunk át ezeken az embereken. Dan végiggondolta a dolgot. – Mikor moziba mész, mire figyelsz, a közönségre vagy a filmre? Amy a homlokát ráncolta. – Miről beszélsz?

134

EGY HAMIS HANG

– Talán bele tudunk olvadni a nyüzsgésbe, és kisurranhatunk a másik oldalon. Amy nem rajongott a tömegért, még akkor sem, ha szívesen látták. Attól az ötlettől, hogy a harmincfős ellenség közé vesse magát, felkavarodott a gyomra. Másrészről ez legalább terv volt, az egyetlen tervük. Ha ott várakoznak, az is kockázatos. Csupán idő kérdése, és valaki felfedezi, hogy betolakodók. – Próbáljuk meg! Fürgén kiléptek a szobor mögül, nem egészen futva, és próbáltak úgy tenni, mintha ők is oda tartoznának. Dan odasompolygott a vívók közönségéhez. Amy a festők körüli csődülethez csatlakozott, ahol épp levették a legutóbbi alkotást a kerékről: egy vörösekből és sárgákból álló fénykavalkádot. Amy időzítése tökéletes volt. A nézők ovációban törtek ki, ő pedig velük együtt tapsolt. Az idegesség örömbe fordult. Megcsinálta! Egy volt közülük! Egy ujjongó férfi megpaskolta a vállát, amitől majdnem elesett. Épp a túlfűtött tömeg közeléből araszolt el, mikor meglátta a táblát:

A 39 KULCS 135

Mozart! Persze hogy a Janusok szenteltek egy részleget leghíresebb zenészüknek. Elkapta Dan pillantását, és fejével enyhén a plakát felé biccentett. Az öccse bólintott. Ahogy máskor is, Mozart volt a kulcsszó. Mivel mindenki az előadásokat nézte, könnyen kisurrantak az átriumból, és végigmentek egy újabb, műalkotásokkal szegélyezett folyosón. Elhaladtak néhány kisebb kiállítóterem mellett, amelyeket kiváló Janus Cahilleknek szenteltek, aztán odaértek az ajtóhoz, amin ez állt: MOZART: WOLFGANG, MARIA ANNA, LEOPOLD. – Ki az a Leopold? – kérdezte Dan. – Az apjuk – felelte Amy. – Ő is híres zenész volt. Annak szentelte az életét, hogy feltárja gyerekei tehetségét, különösen Wolfgangét. A terem kisebb volt, de lehetett volna akár az egyik, már látott múzeumban is: elegáns, tizennyolcadik századi hangszerek és bútorok álltak benne. – Ezek a fickók túl-Mozartozhatnák a Mozart-házat – jegyezte meg Dan a falat vizsgálgatva, ami padlótól plafonig tele volt üvegvitrinekben kiállított, kézzel írt kottákkal. Homlokát ráncolva pillantott meg egy vastag kötetet az alsó polcon. – Ez mi? Mintha Mozart apjának a könyve lenne. – Hegedűiskola. Az ezerhétszázas években ez volt az első számú hegedűtankönyv a világon. – Amy nagy levegőt vett. – Dan, ez az a csembaló, amin Mozart hároméves korában játszott! Gondolj bele: te még pelenkás voltál háromévesen, és itt van ez a kis totyogó, nyomogatja a billentyűket, és figyeli a „hangjegyeket, amik kedvelik egymást”. – Talán Mozart is pelenkás volt – mondta az öccse védekezően. – Csak mert valaki zseni, nem biztos, hogy tudja használni a bilit. Amy végigpásztázta a kiállított tárgyakat, és tekintete a terem közepén lévő üvegszekrényen állapodott meg. A

134

EGY HAMIS HANG

vitrinben három megsárgult lap volt elhelyezve, bonyolult kézírással teleírva. Nagyon ismerős kézírással… – A hiányzó lapok! Amiket kitéptek Nannerl naplójából! Dan odament hozzá. – Mi áll rajtuk? Amy elkeseredetten nézett rá. – Németül van, tökfej. Ki kell vinnünk innen, és megmutatni Nellie-nek. – Na, az fincsi lesz – jegyezte meg bánatosan az öccse. Egy furcsa szerkezetre mutatott, amit a vitrinhez csatoltak. Egy kis, fehér porcelántálcát erősítettek egy ragyogó fényforrás alá. – Képen már láttam ilyet. Ez egy retinaszkenner. A tartóba teszed az állad, és a fény leolvassa a szemgolyódat. Amy megemésztette a hallottakat. – Talán átmegy a szemgolyónk. A családnak négy ága van, egy a négyhez az esély, hogy Janus retinánk van. – És három a négyhez, hogy megsülünk. Amy, ezeknek a fickóknak csillió dolláros képeik lógnak a falon csak úgy, és mi az egyetlen dolgot akarjuk, amit ellenőrzés alatt tartanak. Én ezt nem értem, de az elég világos, hogy ha megpróbáljuk elcsórni azokat a lapokat és elkapnak, a fizetség rémes lesz. Amy ellépett a szkennertől. Az nem kérdés, hogy a Cahillek biztosra mennek. Ha a teljes hatalom a tét, a kockázat vajon az életük kockáztatását jelenti? Nyugtalanító gondolatait a folyosón felcsendülő híres hang szakította félbe: – Ez a hely aztán pöpec, he! Anyu soha nem mondta, hogy ezek a nagyágyúk Cahillek voltak…

A 39 KULCS 135

Dan falfehér lett. A nővére felé fordult, és némán formálta a szót: – Jonah! Amy a Mozart család csembalója mögé húzta az öccsét. Ott meglapultak, lélegezni is alig mertek. – Ez lenyűgöző – értett egyet egy másik hang, olasz akcentussal. – Világos, hogy a Janusok többel járultak hozzá a művészetekhez, mint bármelyik más család az emberiség történetében. – Mi folytatjuk – mondta vontatottan Jonah. – Itt egy kép, ami különösen érdekes lehet egy amerikai számára – mondta a férfi Jonah-nak. – Talán minden idők legtöbbször lemásolt képe, első elnökük, George Washington portréja, amit több mint egy évszázada nyomtatnak minden egydollárosra. Gilbert Stuart festette 1796-ban. A dédanyját Gertrude Cahillnek hívták. – Fincsi – mondta Jonah. – De én azt hittem, az a kép Bostonban van, a Szépművészeti Múzeumban. A vendéglátó hangjából mély ellenszenv sugárzott. – Az csak egy elnagyolt vázlat. A vászon legnagyobb részét üresen hagyták. Ez a kép… hogy is nevezik maguk, amerikaiak? – A nagy durranás? – javasolta Jonah. – Esattamente. A legtöbb Janus művész nekünk tartja fenn a legjobb műveit. Szóljon majd, hogy mutassam meg Van Gogh

EGY HAMIS HANG

134

befejezett Csillagos éjét. A holdfogyatkozás pazar. És most, kérem, kövessen… Amy kikukucskált a csembaló mellett. Látta, hogy Jonah-t és az apját egy magas, vékony férfi kíséri, aki koromfekete haját lófarokba fogta a tarkóján. Megálltak a naplólapokat rejtő üvegszekrény előtt. – Úgy hiszem, ezért jöttek – jelentette be Lófarok. – Maria Anna Mozart naplójából. Amy és Dan megsebzett pillantást váltottak. Csak azért jöttek idáig, hogy végignézzék, amint Jonah Wizard elcseni a díjat az orruk elől? Jonah megnézte a retinaszkennert. – Komoly biztonsági intézkedés. Azok a papírok tudhatnak valamit. Vendéglátójuk sajnálkozott. – Az igazat megvallva, nem tudjuk biztosan, hogy ezek a bizonyos oldalak miért olyan értékesek. De a századok során sok háborúskodás tárgyát képezték a családi ágak között. Csupán körültekintésből tettünk óvintézkedéseket. Jonah apja szólalt meg. – Jonah nem veti alá magát retinaszkennelésnek. A szemét tizenegy millió dollárra biztosította a Lloyd’ s Londonban. – Dühösen nyomkodta a Blackberryt. – Idelent nincs vétel. – Nyugi, papi. Egy alkalom még nem árt. – Jonah a készülékre helyezte az állát, és a fénybe nézett. Rövid sípolás hallatszott, majd a számítógépes hang jelentette: – Megerősítés kész, Wizard, Jonah; anyja: Cora Wizard, tag, Janus nagytanács; apja: Broderick T. Wizard, nem Cahill, korlátozott Janus fennhatóság. Mr. Wizard haragosan összevonta a szemöldökét. Nyilvánvalóan nem örült neki, hogy csak másodosztályú polgár legyen Janus-földön. Lófarok gumikesztyűt vett fel, és átnyújtott egy párat Jonahnak is. Aztán kinyitott egy ajtót a golyóálló üvegen, kivette a Nannerl-lapokat, és átadta őket az ifjú hírességnek.

A 39 KULCS 135

– Az irodánkban vizsgálják át, persze. Természetesen, nem engedhetjük, hogy elhagyják az erődöt. – Biztos vagyok benne, hogy a feleségemet érdekelni fogja, hogy úgy vezetik ezt a helyet, mint egy fegyveres tábort – morogta Mr. Wizard –, még a saját fia ellen is. – A felesége – húzta fel az orrát dölyfösen a vezető – tervezte a biztonsági protokollt, személyesen. – Minden oké, apa – csitította Jonah. – Anyu benne van, és én is. Kimentek a Mozart-teremből. Amy odaugrott, hogy kövesse őket, de Dan vasmarokkal szorította a karját. – Mit akarsz csinálni? – sziszegte. – Kirabolod Jonah Wizardot a Janus főhadiszállás közepén? – Nem hagyhatjuk, hogy elmenjen! – vágott vissza Amy. – Ezzel az erővel akár az egész versenyről lemondhatunk a javára. – Ha elfogatod magad, az sem változtat rajta! – makacskodott az öccse. – Ez az ő terepe! Meg kellene küzdenünk egy őrült művészbandával, akik letépnék a fejünket azért a három lapért, mert jobban szeretik a buta múzeumi tárgyakat, mint magát az életet. Amy először megijedt, aztán elhatározta magát. – Igazad van! Bármit megtennének, hogy megvédjék a műalkotásaikat. Gyere! Kiszaladt a folyosóra. Dan követte, zavarodottan ugyan, de akcióra készen. Előttük Wizardék a vendéglátójuk kíséretében beléptek az átriumba, és megálltak, hogy megnézzék a sprayző festőket és a forgó kereket. Még egy pillanat, és elvesznek a tömegben. Most vagy soha. Amy elrohant Jonah mellett, a színpadra ugrott, és elcsent egy vörös festékesflakont az elképedt művésztől. Jonah rámutatott. – Hé, az nem…? Mielőtt befejezhette volna a kérdést, Amy le is ugrott a színpadról. Pár másodperc alatt a figyelem középpontjába

EGY HAMIS HANG

134

kerülthetne, de a tömegtől való félelmére gondolt most a legkevésbé. Minden idegszálával a feladatra koncentrált. Lófarok odafordult hozzá. – Ki vagy te? Hogy jutottál be ide? Amy George Washington legendás portréjához futott. – Ne mozdulj! – parancsolta, és a festéksprayt a falon függő képre célozta. – Még egy lépés, és George megkapja! Lófarok szeme tágra nyílt rémületében. – Nem mernéd. – Viccel? – szólalt meg Dan. – Ez a nővérem. Totál kivan! Jonah a zsebébe csúsztatta a naplólapokat. – Mit akartok, Cahillek? – Azokat a papírokat, amiket rejtegetni próbálsz – mondta neki Amy. – Add ide őket! – De nem érnek semmit! – gagyogta Jonah. Képtelen volt elhinni, hogy Dan és Amy kicselezték itt, a saját ága erődjében. – Csak szemét, haver. Épp egy kukát kerestem… – Ide vele, Wizard! – vicsorgott Dan. – Felejtsd el! Amy meglendítette a festékesflakont, egy centire volt csak az első elnök arcától. – Nem félek használni. – Csak blöffölsz – vádolta Jonah. De virtuskodása mögött az önbizalma egyre gyengült, repedések keletkeztek a legendás Wizard viselkedésen. – Borítsd be, tesó! – unszolta Dan. – Csinálj belőle angol vöröskabátost! Amy habozott, erőt vett rajta a bűntudat. Ez egy felbecsülhetetlen értékű festmény, egy amerikai kincs, és tönkre kell tennie. Különben nekik annyi. Hogy fajulhattak idáig a dolgok? Nagy levegőt vett, és elszánta magát. – Neee! – A kiáltás, amit Lófarok hallatott, olyan volt, mint egy légoltalmi sziréna. – Megkaphatjátok a lapokat. Csak ne bántsátok a képet. Jonah apja megrémült.

A 39 KULCS 135

– Magának nincs erre felhatalmazása. Lehet, hogy ez a hely úgy néz ki, mint egy múzeum, de nem az. Maga létfontosságú információt adna át az ellenségnek. Itt sokkal több forog kockán, mint egy festmény! – Maga nem Janus, uram! – Lófarok tombolt. – A maga fajtája soha nem fogja értékelni ez egyedi és pótolhatatlan életerőt egyetlen műalkotásban sem, nem is szólva egy felbecsülhetetlen értékű mesterműről. – Utolsó esély – kiáltott fel Dan. Jonah tétovázott. Megértette Lófarok gyötrelmét: a George Washington-portré a Janus történelem része. De apa tudta, hogy a napló – a kulcsvadászat, a verseny – lehet a végzete. Mi a helyes? Az elnök vagy Nannerl? A múlt vagy a jövő? Idegesen topogott egy helyben, nem tudta, mit tegyen, és ehhez nem volt hozzászokva. Amy és Dan pillantása találkozott. Soha nem lesz nagyobb esélyük. Meglendítette a festékesflakont, és Lófarok és a két Wizard arcába ürítette a tartalmát. Míg azok hárman küszködve dörzsölgették a festéket sajgó szemükből, Dan meglódult. Kikapta a napló lapjait a harcképtelen Jonah kezéből, aztán kimenekültek a folyosóra. Az utolsó, amit hallottak, mielőtt megszólalt a riasztó, Lófarok hangja volt, amint biztosítja Wizardékat: – Ne aggódjanak! Nem jutnak messzire. Amy és Dan folyosókon csattogtak végig, egyre mélyebbre tekeregve a föld alatti komplexum gyomrába. – Nem felfelé kellene inkább mennünk? – kérdezte reszelős hangon Dan, miközben focistastílusban a hóna alá gyűrte a lapokat. Amy elfúló lélegzettel bólintott, ahogy öccse bölcs szavai utat vágtak a sietségben. A menekülés azt jelenti, hogy kiutat kell találni az erődből. Rossz irányba futottak. Aztán megpillantotta. Félig elrejtve egy modern installáció, egy kólásdobozokból álló magas piramis mögött, volt egy keskeny nyílás. És amögött… – Lépcső! – Amy megragadta öccse karját. – Menjünk!

EGY HAMIS HANG

134

– Hé! – Jonah csörtetett a képbe, jól ismert arca vörösre festve. – Úgysem sikerül, srácok! Gyertek vissza, és majd kitalálunk valamit. – Kiáltásai alig hallatszottak a riasztó vijjogásán át. Az apja jelent meg mellette, őt Lófarok követte és számos más Janus. Nem úgy néztek ki, mint akik ki akarnának találni valamit. Tiszta, hamisítatlan düh sugárzott belőlük. Az üzenet úgy villant a Cahillek között, mintha radar küldte volna: Most! Bevetették magukat a piramisba, és egy záporozó, kólásdoboz-lavinát küldtek az üldözőikre. Döbbent és dühödt kiáltásokat hallottak, ahogy Jonah és a Janusok elcsúsztak és felbuktak a több ezer üres dobozon. A riasztó hangjával a fülükben, Amy és Dan felrohantak a betonlépcsőn. – Hol vagyunk? – Dan zihált futás közben. – Valami ötlet, hogy jutunk vissza a CD-boltba? Amy tehetetlenül megrázta a fejét. – Kell lennie egy másik kijáratnak. De elfacsarodott a szíve, amikor a következő lépcsőfordulóra lépett. Öt méterrel előttük, a lépcsősor tetején a lépcsőházat elzárta egy vasfal. Dan a kapunak vetődött. – Aú! – Vállát dörgölve visszapattant róla. Amy a lakattal babrált. – Semmi haszna – lihegte. – Másik utat kell találnunk. Átfurakodtak egy nehéz függönyön, és ez idáig az egyetlen olyan folyosóra jutottak, ami nem volt festményekkel kitapétázva. Dan fintorgott. – Mi bűzlik? – Szemét – döntött Amy. – Még a nagy művészeknek is ki kell vinniük a szemetet. Valahogy meg kell szabadulniuk tőle. Kell, hogy legyen egy kijárat a közelben. Félúton jártak a folyosón, mikor két overallos alak jelent meg a túlsó végén. Amy és Dan hunyorogtak a tompa fényben,

135

A 39 KULCS

ahogy a lángok táncoltak tőrjeiken. Az egyik festő lépett melléjük. Jaj, ne! – gondolta kétségbeesetten Amy. Most már az egész erőd minket üldöz! A Cahillek hátramenetbe kapcsoltak, de ott meg Lófarok és Wizardék zárták el a visszavonulás útját. Jonah megrázta a fejét, és hamis együttérzéssel kotkodácsolt. – Mondtam, srácok, nincs kiút. Beszorultak a kétfelől nyomuló Janusok közé. – Van még csoda a tarsolyodban? – kérdezte Dan összeszorított fogakkal. Amy nem válaszolt. Egy kart bámult, ami épp előtte volt a fal közepén. Nem úgy tűnt, mint ami kapcsolódik valamihez. LÉGZÁR, ezt írták a kontrollpanelra, és még néhány nyelvre lefordították. Két beállítása volt: SZIVATTYÚ BE és SZIVATTYÚ KI. Amy csak bámult. Fogalma sem volt, mi ez a szerkezet, de egy dolog világos volt: Valószínűleg nem kerülhetnek miatta rosszabb helyzetbe. Elfordította a kapcsolót: SZIVATTYÚ BE! És megtörtént a csoda.

EGY HAMIS HANG

134

Egy falrész hátracsúszott, és feltárult egy plexiüveges akna, tele vízzel. Mennydörgő zaj kíséretében valami elszívta a vizet. Egy hermetikusan lezárt nyílás sziszegve kinyílt. Nem lehetett tétovázni. Lehetett csapda, és mint olyan, halálos. De a kétfelől közeledő ellenséghez képest menekülésnek tűnt. Dannel az élen felmásztak egy fémlétrán. Dan össze volt zavarodva. – Honnan jött ez a sok víz? – Velencében vagy, tökfej! – Amy keze-lába úgy mozgott, mint valami dugattyú. – A csatornák, emlékszel? Mássz tovább! – Nézd! – kiáltott fel Dan. – Napfény! A késő délutáni napfény besütött egy kanálisrácson. Amy egy röpke pillanatra pánikba esett. A csatornalejárók fedele vasból készül, és iszonyú nehéz. Mi van, ha csapdába estek? Félelme elillant, amikor Dan könnyedén félretolta a rácsot. – Műanyag! – vihogott. Kimászott az aknából, és felhúzta a nővérét is. Körülnéztek. Velence egyik híres csatornájának keskeny kőkikötőjén álltak. Dan elképedve nézett körül. – Azta! Olyan, mintha vízből lenne az út! És az emberek csónakot vezetnek kocsi helyett! Amy bólintott.

A 39 KULCS 135

– Néhány velencei alig lép az utcára. Mindenhová eljutnak a csatornákon, ahová kell. Turistáskodó pillanatuk félbeszakadt, ahogy meghallották egy cipő visszhangját a fémlétrán, és Jonah hangját: – Erre! Egy keskeny gyalogúton menekültek, ami a kikötőt összekötötte egy másikkal. – Azta! – Dan hirtelen és épp időben megállt. Az út váratlanul véget ért. Majdnem megfürdette magát – és Nannerl Mozart naplójának lapjait – a csatorna koszos vizében. – Most mit fogunk csinálni? – vinnyogta Amy. Figyelték, ahogy egy motorcsónak húz a kis móló mellé, amin álltak, és egy fiatal nő kötelet dob egy oszlopra. Aztán kiugrott a csónakból, és beszaladt a dokkal határos házba. Nyilván sürgős dolga volt, mert bent hagyta a kulcsot az indítóban, a motor pedig üresben járt. Amy elkapta öccse ihletett pillantását. – Az lopás! Dan már be is lépett a csónakba. – Ez kölcsönzés, és vészhelyzet van! – A fedélzetre húzta a nővérét, a kicsiny jármű megingott a súlyuk alatt. – Kapaszkodj! – parancsolta, és gázt adott. A csónak fülsiketítő robajjal kábé fél méterre jutott, aztán megtántorodva megállt, miközben a motor hörögve tiltakozott. – Elfelejtetted eloldozni a kötelet! – Amy előregörnyedt, hogy elérje, aztán felszántották a keskeny víziutat. Mögöttük a hamis csatornafedél megint kinyílt, és kimászott rajta Jonah, az apja és a lófarkas férfi. Egy másik dokkhoz futottak, és beugrottak egy motorcsónakba. Számos Janus volt a sarkukban. Még két jármű szállt a sötét vízre. Dan gyorsított, és egy kis csatorna felé fordult, ami olyan volt, mint egy kapaszkodósáv az autópályán. Előttük karcsú gondolák inogtak, mint a parafadugók. A gondolások az öklüket rázták és átkozódtak. – Dan, ez őrület! – mondta remegő hangon Amy. – Nem is tudsz csónakot vezetni!

EGY HAMIS HANG

134

– Ezt ki mondja? Olyan, mint az Xbox. Bamm! A motorcsónak orrának part felőli gumiütközője egy régi, macskaköves rakpart végéhez csapódott. A kis jármű forgott, mint a búgócsiga, és Amy a padlóra zuhant. Dant csak az mentette meg egy hasonló dőléstől, hogy vasmarokkal fogta a kormányt. Az életéért kapaszkodott. – Oké, töröld az Xboxot, gondolj a dodzsemre! Abban verhetetlen vagyok. Emlékszel a karneválra? A nővére négykézláb kapaszkodott a csónak peremébe. – Felejtsd el a karnevált! Csak jussunk ki innen! Dan követte testvére pillantását. A Janusok voltak… és egyre közeledtek. Wizardék jöttek elöl, lassú gondolák között fűzték át magukat. Dan túl szélesen vett be egy szűk kanyart. A motorcsónak egy reccsenéssel átugrott egy kikötött kisebb csónakot, és gellert kapva landolt a csatorna közepén. Amy megrémült. – Mindkettőnket vízbe fojtasz! – Akarod, hogy megállják, és adjak Wizardéknak egy esélyt, hogy ők csinálják? – vágott vissza Dan. Épp előttük a csatorna háromfelé ágazott. A bal szélső út keskeny, girbegurba és barátságtalan volt. Talán a Janusok elkerülnék. Dan arrafelé tartott. – Soha nem lehetek elég hálás, hogy a régi velencei fickók idetették ezeket a csatornákat. – Én nem hinném, hogy bárki is építette a csatornákat – zihálta Amy. – Igazából Velence egy csomó kicsi szigetből áll, amik olyan közel vannak egymáshoz, hogy a köztük lévő távolság vízi utakat formál. – Aha, mindegy, azért királyok. Csak azt szeretném, ha ez a hülye csónak gyorsabb lenne. Amy idegesen hátrapillantott. – Talán leráztuk őket. Az öccse kételkedett ebben.

A 39 KULCS 135

– Nem sokáig. Figyelj, ha Jonah elkap minket, jobb, ha nem lesznek nálunk azok a naplólapok. El kell süllyesztenünk őket. – Elsüllyeszteni? – ismételte meg Amy. – Majdnem megöltek, amiért elraboltuk az erődből! – Ezért kell elrejtenünk őket egy nagyon biztonságos helyre. Aztán várunk, amíg a hajszának vége, és visszajövünk értünk. Amy ideges volt. – Nem ismerjük Velencét! Ha eldugjuk a lapokat, lehet, hogy soha többet nem találjuk meg őket. – Egy okkal több, hogy olyan helyet találjunk, amit lehetetlen elfelejteni. – Mint például? – Mint az. Áthaladtak egy alacsony híd alatt, ami egy szerény templom, a Santa Lucia mellett állt. Egy kishajó horgonyzott ott, részben elrejtette a híd íve. A nevét a tatra festették: Royal Saladin. Dan leállította a motort, és hagyta, hogy a csónak a másik hajó felé sodródjon. – Túl gyors… – kiáltotta Amy. Az ütközés mindkét hajót megrázkódtatta, és Amy majdnem kiesett a fedélzetről. Az öccsére meredt. – Muszáj úgy hajtanod, mint egy őrült? Dan sértettnek tűnt. – Azt hittem, jól csinálom. Oké, tarts minket egy helyben, jó? Amy elkapta a Royal Saladin korlátját, és meglepődött, milyen kevés erőfeszítésbe kerül úgy tartani a hajót, nehogy elsodródjon. Dan a fedélzetre ugrott, és rejtekhely keresésére indult. – Figyelj rá, hogy biztosan száraz legyen – utasította Amy. – Ha a lapok átnedvesednek, tönkremennek. – Vettem. – A fedélzetet beépített padok szegélyezték. Dan elhúzta egy vízhatlan üléspárna zipzárját, kivette a Nannerllapokat a kabátjából, és a műanyag párna belsejébe zárta őket.

EGY HAMIS HANG

134

Amint visszalépett a motorcsónak fedélzetére, motorbőgést hallottak a távolból. A három Janus csónak száguldva fordult be a csatornába. Jonah Wizard az első jármű orrában állt, mint egy hip-hop hajódísz, mutogatott és kiabált. – Menjünk! – sürgette Amy az öccsét. Dan rátaposott a gázra, és a csónak fekete füstöt eregetve előretört. A Cahillek fejhossznyi előnnyel vezettek, de ki volt zárva, hogy lehagyják gyorsabb üldözőiket. Egyetlen esélyük az volt, hogy elvesznek a csatornák labirintusában. De ez nem következett be. Pontosan előttük, a szűk csatorna belefolyt egy széles víziútba, ahol nyüzsgött a hajóforgalom. – A Canal Grande – mondta lenyűgözve Amy. – És az ott a Ponte di Rialto, a világ egyik leghíresebb hídja. – Hagyd az idegenvezetést! Egy hely kell, ahol eltűnhetünk. A motorcsónak kivánszorgott a nyílt vízre. Dan hátranézett. Jonah és a Janusok vagy négyszáz méterrel lemaradtak, de egyre közeledtek. Aztán megpillantotta. A forgalmas víziút több tucatnyi csónakja között egy csillogó szuperjacht állt, épp a Ponte di Rialto előtt. Először arra gondolt, hogy talán ott kötött ki, de ahogy figyelmesebben megnézte, látta, hogy körülbelül öt méterre van a parttól, vesztegel a vízben, alig észrevehetően imbolyogva. Ha be tudnánk jutni mögé… A csónak orrát a jacht és a gát közti üres hely felé irányította. Amy rájött, mit akar. – Szerinted el tudunk bújni? Nem érünk oda időben! Dan rálépett a gázra. – Dehogynem. – Hogy lehetsz ilyen biztos benne? Dan semmiben nem volt biztos, csak abban, hogy elkötelezték magukat a terv mellett. Csak annyit tehetnek, hogy végrehajtják. És imádkoznak.

135

A 39 KULCS

Amy hátraszegezte tekintetét, tudta, hogy Jonah és a Janusok bármelyik pillanatban megjelenhetnek. Az utolsó lehetséges pillanatban Dan lelépett a gázról. A motorcsónak a jacht árnyékába lebegett, épp, amikor Jonah csónakja kitört a nyílt vízre. A hajóorrban állva a fiatal sztár minden irányban a Canal Grandét fürkészte. A Cahilleket sehol sem látta. Az apja felháborodva csukta össze a mobiltelefonját. – Megpróbáltam minden kapcsolatunkat a velencei rádióállomásoknál. Egyiknek sincs forgalomfigyelő helikoptere a levegőben. – A hajójuk lassú – vetette közbe Lófarok. – Nem lehetnek messze. Jonah bólintott. – Szétválunk. Mi a híd alá megyünk, és megnézzük arra. Mondja meg a többieknek, hogy menjenek az ellenkező irányba. Lófarok odakiáltotta az utasításokat Janus-kollégáinak, és a két csónak elviharzott a nagy kanyar felé, ami a San Marcoöbölbe vezetett. Aztán sebességbe kapcsolta a motort, és átdübörgött a Rialto-híd kőárkádja alatt.

Egyetlen szem kukucskált át a motorcsónak korlátja fölött, és figyelte, ahogy Jonah és társasága eltűnnek a távolban. – Elmentek – suttogta Amy. – Most mi legyen? Dan felugrott mellette. – Nem tudom. Őszintén szólva, nem vártam, hogy ez bejön.

EGY HAMIS HANG

134

– Szerezzük meg a naplólapokat, és keressük meg Nellie-t – mondta Amy. – A Janusok nem maradnak távol örökre. Dan újra beindította a motort, és kivezette a csónakot a jacht mögül. – Szerintem kezdek egész jó lenni. Nem mentem neki semminek már kábé tíz perce. – Az az igazi csoda. Egy erős motor doboló hangja hatolt a fülükbe, és a luxusjacht mögött tajtékozni kezdett a víz. – Indulnak – jegyezte meg Amy. – Szerencse, hogy nem húztak el, amikor a Janusok ott voltak. Ahogy a kicsiny jármű kimerészkedett a csatorna közepére, a jacht is mozogni kezdett, besorolva mögéjük. Hegyes orrának árnyéka toronyként magasodott a testvérek fölé. Dan rálépett a gázra. – Jobb, ha gyorsítunk. Akár át is mehetnek rajtunk, és maximum azt hiszik majd, hogy elütöttek egy aranyhalat. Visszamentek a széles vízi út mentén, és befordultak a keskenyebb csatornába, ami a lapokat rejtő Royal Saladinhoz vezetett. – Dan, nézd! A Cahillek megrökönyödve figyelték, ahogy a csúcstechnológiás jacht tapasztalt mozdulatokkal bemanőverezik a kisebb csatornába. – Miért hajtana be valaki egy ilyen nagy hajót egy icipici erecskébe? – kérdezte Amy megdöbbenve. – Beragadhat. – Csak egy okból – mondta zord hangon Dan. – Követ minket. – Miért? Nem lehet Janus. – Talán nem, de a nyomunkban van. – Dan maximumig nyomta a gázt, de a jacht könnyedén lépést tartott velük. Kétségük sem volt, hogy a luxusjárgány tetszés szerint rájuk ronthat. A Cahillek elhajóztak a régi Santa Lucia templom mellett, és a kis híd alatt, ahol a Royal Saladin horgonyzott. Amy

A 39 KULCS 135

izgatottan hátranézett, és meglepetten látta, hogy a jacht jóval lemaradt, láthatóan megállt a vízen. – Mit csinálnak? – tűnődött Dan. – Már elkaptak! Először Amy jött rá. – Túl nagy a hajó! A felső fedélzet nem fér át a híd alatt. – Igen! – Dan beintett a jacht felé, ami épp tolatni kezdett a csatornában. – Ezt nektek, barmok! – Most nem szerezhetjük meg a naplólapokat – figyelmeztette Amy. – Jonah nem lát minket, de akárki is van a jachton, ő igen. Dan nem lépett le a gázról. – Nem baj. Csak lerázzuk ezt a fickót, aztán visszakanyarodunk a cuccért. – Teljes sebességgel vezette át a járművet olyan mellékcsatornákon, amelyek túl keskenyek voltak egy nagyobb hajó számára. – El az utamból, szárazföldi patkányok! Dan kapitány érkezik! – A motorcsónak megbillent, ahogy egy kődokkhoz ütköztek. – Hoppá. – Remélem, tudod, hol vagyunk – vetette közbe idegesen Amy. – Nyugi. – Dan átkormányozta a motorcsónakot egy újabb szűk csatornán, és ott volt előttük a Canal Grande. – Ha egyszer megvan a főút, könnyű megtalálni a kanyart a Royal Saladinhoz. A motor felmordult tiltakozásképpen, de Dan nem ismert kegyelmet. Úgy nyomta a gázt, ahogy csak lehetett, kikövetelve mindent, amit csak a kis motor kínálni tudott. A hajába kapó szél csak fokozta lelkesedését. Még néhány másodperc, és a Canal Grandén lesznek. – Ha! – ujjongott. – Többre van szükség, mint egy egymillió dolláros kenura, hogy túljárjanak egy Cahill eszén! És hirtelen egy fényes fémfal állta útjukat. Ahol egy másodperccel azelőtt széles, nyílt vízi csatorna hívogatott, most egy csúcstechnológiás jacht állt eléjük teljes terjedelmével. Dan kétségbeesetten hátramenetbe kapcsolta a motorcsónakot, de nem volt megállás. A motor felsikoltott és lefulladt. A Cahillek nyílegyenes ütközőpályán folytatták.

134

EGY HAMIS HANG

Amy hallotta, hogy valaki sikít, aztán rájött, hogy ő az. Dan becsukta a szemét. Ez volt az egyetlen lehetősége. A motorcsónak becsapódott egy acéltörzsbe és úgy vált szét, mint egy balsafából készült modell. Minden elsötétült.

A 39 KULCS 135

Amy már nem Velencében volt. Egy furcsa, föld alatti teremben állt, amit mészkőből vájtak ki egy templom alatt, Párizs Montmartre negyedében. Az előtte lévő falon egy megfakult freskó volt, ami négy, Cahill nevű testvért ábrázolt. Luke, Thomas, Jane és Katherine – a családi ágak ősei: Lucian, Tomas, Janus és Jekatyerina. És a távolban egy égő ház. Már akkor is, évszázadokkal korábban – konfliktus, erőszak, tragédia. Még mindig egymás torkát fojtogatjuk – most a 39 kulcs miatt. Akkor vajon miért harcoltak? A kép egy másik égő épületté alakult. Amy szúró fájdalommal ismerte fel saját, gyerekkori otthonát. Szegény szülei bent rekedtek… Akárhogy szenvedett, próbált logikusan gondolkodni. Hogy emlékezhetek erre? Én nem láttam azt a tüzet. Engem kihúztak belőle. Amy és Dan megmenekültek. Anya és apa… A szomorúság csapása túl hatalmas volt – egy erős széllökés, amit nem lehetett kibírni. Állítsd meg… A kép olyasmire változott, amire túlságosan is jól emlékezett. A temetés – sötét felhők, sötét öltönyök és sötét fátylak. Könnyek – oly sok és mégsem elég, közel sem. Komor arcok – a négyéves Dan, aki túl fiatal, hogy megértse a lesújtó szívfájdalom mértékét; Grace, most már halott, elment ő is; a

EGY HAMIS HANG

134

rémes Beatrice néni; Mr. McIntyre, barát vagy ellenség? Lehetetlen volt biztosan tudni… Messze a sírhelytől, a talaj menti ködtől homályosan, épp észrevett egy újabb alakot, tetőtől talpig fekete ruhában. Lehetetlen! Kizárt, hogy emlékezhetnék erre! De az ellenségük már tisztábban látszott – ősz haja, éles tekintete volt. Az ajka mozgott. Amyt hívta. Mit mond? – Amy… Ijedten ébredt. Dan térdelt fölötte, és gyengéden rázta a karját. Haja és ruhái vizesek voltak. Pólója és farmerja hideg és nyirkos, lábujjai nedves zokniban és cipőben tocsogtak. Amy egész teste számtalan dudortól és horzsolástól sajgott. Dan ajka feldagadt. Volt egy durva vágás az arcán. A motorcsónak. A baleset… Amy felült a keskeny priccsen. – Hol vagyunk? – A helyiség kicsi volt, mégis furcsán fényűző: meleg, sötét faburkolat és fényes rézfogantyúk a beépített fiókokon és szekrényeken. – Pszt! – suttogta öccse. – Azt hiszem, a jachton vagyunk. Amy reszketve lábra állt. A fedélzet enyhén billegett. Víz csobogott alattuk. – Az ajtók zárva – tájékoztatta Dan, ahogy észrevette, hogy nővére szeme a csukott fedélzeti nyílásra vándorol. – Hangokat hallottam odakint. Bár nem hiszem, hogy Jonah köztük van. Amy idegesnek látszott. – Rossz érzéseim vannak, Dan. Mi van, ha megszöktünk a Janusoktól, de még azoknál is rosszabbak kaptak el? – Rosszabbak? – ismételte meg Dan. Amy beharapta az ajkát. – Szerinted lehetnek a Madrigálok? A 39 kulcs utáni hajszában a rejtélyes Madrigálok voltak a kakukktojás. Nem tudtak róluk semmit, csak William McIntyre figyelmeztette őket: „Óvakodjatok a Madrigaloktól!”. Az ügyvéd nem volt hajlandó ennél több részletet megosztani velük, de komoly arca és nyomatékos hangja rengeteget elárult.

A 39 KULCS 135

Nem volt kérdés, hogy a csoport rendkívüli hatalommal bír, és feltehetően halálos. A fedélzeti nyílás feltárult. – Mit tudtok a Madrigalokról? Sötét haj, olajbarna bőr, csinos vonások. Amyt mindig elöntötte a bűntudat, amiért jóképűnek találta a fiút. Ian Kabra. Nővére, Natalie, mögötte lépett a fülkébe. Szóval nem a Madrigálok, de majdnem olyan rossz. Az összes többi csapat közül a Kabrák voltak a legkönyörtelenebbek. Mint Irina Szpaszkij, ők is Lucianek voltak, a Cahill család hidegvérű, cinkosságra kész ága. Dan előrenyújtotta állát. – Többet tudunk róluk, mint ti! Natalie lesújtóan nézett. – A Madrigálokat senki nem érti. Senki nem tudja biztosan, kik ők. – Senki, kivéve Grace-t – hencegett Dan –, és ő elárulta nekünk! – Hazudsz! – Ian elvörösödött. Dan mosolygott. – Kis sértődős! Gondolom, nem szereted, ha valaki olyasmit tud, amit te nem. – A szüleink mindent elmondanak nekünk – mondta Ian dölyfösen. – Nem úgy, mint a drága Grace, aki otthagyott titeket a sötétben, aztán szabad kezet adott, hogy zátonyra futtassátok a versenyt. – Nyugodj meg! – mondta Natalie a testvérének. – Csak próbál felhúzni… és sikerül neki. Ahhoz képest, hogy okosabb vagy, mint egy szuperszámítógép, néha igazi idióta tudsz lenni. – Mit akartok? – kérdezte Amy. – Csak amit elloptatok a Janus erődből – válaszolta Natalie ésszerű módon. – Nem tudom, miről beszélsz – mondta konokul Dan. – Ne játszd a hülyét! – csattant fel Ian. – Bár te természettől fogva az vagy…

EGY HAMIS HANG

134

– Tudjuk, hogy az erőd valahol a csatornahálózatban van – szakította félbe a nővére. – Egész Velencét bekameráztuk. És amikor előkerült Jonah, és titeket üldözött, hát, nem volt nehéz kettőt meg kettőt összeadni. – Ott voltunk az erődben – ismerte be Amy –, de nem hoztunk el semmit. Csak egy múzeum van odalent. – Kutassatok át, ha nem hisztek nekünk – tette hozzá Dan. – Mintha még nem tettük volna meg – mondta Natalie unott elkeseredéssel. – Fogytál, Amy. Nem hiszem, hogy a verseny jót tesz az egészségednek. Amy ügyet sem vetett a megjegyzésre. – Szóval, tudjátok; hogy az igazat mondjuk. – Rosszul leszek tőletek – fröcsögött Ian. – Úgy néztek ki, mint akik egy kanálisból másztak elő… – Mert tényleg egy kanálisból másztunk elő! – vágott vissza Dan. – Nem lett volna valami nagy veszteség, ha nem araszoltatok volna ki az alagút beomlása után Salzburgban. – Ti voltatok! – vádaskodott Amy. Ian felhorkant. – Szerinted nehéz volt elhitetni Alistairrel, hogy a szövetségesünk? Egy nagyobb bombát kellett volna adnunk a vén botsáskának. Akkor többetektől megszabadultunk volna. Natalie sóhajtott. – Felejtsd el, Ian! Nincs náluk semmi. Kapitány! – szólt élesen. Egy termetes tengerész jelent meg a kabinlépcsőn. – Igen, kisasszony? – Ezeket a potyautasokat le kell tenni a hajóról. – Mi nem vagyunk potyautasok! – tiltakozott Dan. – Elsüllyesztettétek a csónakunkat, és kihúztatok a csatornából! – Jó meglátás – értett egyet Ian. – Dobják vissza őket! Durván, kérem! A kapitány arckifejezése közömbös volt, ahogy a víz fölé vonszolta a Cahilleket. Olyan vasmarka volt, ami a Holtékkal való találkozásokra emlékeztette Dant.

135

A 39 KULCS

Már leszállt az éj, és Velence fényei vették körül őket. A Canal Grandén voltak, hat méterre a parttól, és lassan haladtak. – Gyerünk, uram! – hízelgett Dan. – Engedjen el minket! A férfi arca nem árult el semmi érzelmet. – Vannak parancsaim. – És egyetlen mozdulattal felkapta Dant, és áthajította a korláton. Dan felhúzta a térdét, és egy ágyúgolyó csobbanásával ért a vízbe. Néhány másodperccel később Amy csapódott be pár méterrel arrébb; hadonászott és levegő után kapkodott. Egyikük sem volt eszméleténél, amikor összetörött a csónak, így nem emlékeztek a víz érintésére. Jéghideg volt, és mindkettőjük pulzusa felgyorsult, szívük majd kiugrott a helyéből. Adrenalintól fűtve a csatorna széléhez küzdöttek magukat és kimásztak a partra. Dan úgy rázta meg magát, mint egy vizes kutya. – Oké, szerezzük meg a naplólapokat! – Nem tudjuk. – Amy átölelte magát, hogy kevésbé reszkessen. – Nem fogjuk megtalálni a harminckilenc kulcsot, ha mindketten kihűlünk. Nellie-re van szükségünk és száraz ruhákra. Dan bosszúsan meredt a távolodó jachtra. – Egy gránátvető is jól jönne. – Ne törődj a Kobrákkal! Azzal vághatunk vissza, ha nyerünk. – Veled vagyok – mondta neki Dan. – De hol keressük Nellie-t? Az a lemezbolt olyan, mintha száz éve történt volna. – Nem számít – mondta magabiztosan Amy. – Nellie hűséges. Nem hagyna itt minket. Disco Volante volt a neve. Reméljük, a vízitaxi sofőrök már hallottak róla. Dan benyúlt átázott zsebébe. – Reméljük, a vízitaxi sofőrök elfogadják a vizes eurót.

EGY HAMIS HANG

134

Nellie Gomez még soha nem aggódott ennyire. Leroskadt a fapadra, és hunyorogva belenézett a Disco Volante előtt álló utcai lámpa tompa fényébe. Az eladó, akit megfuttatott, már bezárt és egy órája elment, észre sem vette, hogy ő még mindig ott van, és a boltot figyeli. Hol van Amy és Dan? Hogyan tud két kölyök bemenni egy boltba, és soha vissza nem térni? – Mrrr – jegyezte meg Saladin az ölében. – Te könnyen mondod – vetette oda neki Nellie remegő hangon. – Te nem felelsz két megszállottért. Most már négy órája lesz, négy órája rágódik egyetlen egyszerű kérdésen: Mikor kellene hívni a rendőrséget? Erről soha nem beszéltek, mert mindig elképzelhetetlen volt. A rendőrség leleplezést jelentett, ami előbb vagy utóbb ahhoz vezetne, hogy a kölykök a massachusettsi gyámhatóság őrizetében landolnak. Örökre kiesnének a versenyből. De most kezdett úgy kinézni a dolog, hogy a rendőrség a menekülést jelenti, ami pedig azt jelenti, hogy megmenti az életüket, arra való tekintet nélkül, hol kötnek ki a végén. – Várj meg itt – mondta Saladinnak, mintha a macskának lett volna választása. Maga Nellie sem volt biztos benne, mit fog tenni. Valószínűleg behajít egy téglát az ablakon, és lerohanja a helyet. Így már két európai városban tartóztatnák le, nem csak egyben. Ahogy közeledett a bolthoz, két árnyalak fordult be a sarkon. Nellie a bejárathoz húzódott, úgy leste a jövevényeket, ahogy közelednek a Disco Volantéhoz, lassan, ernyedten vánszorogva. Egy lány és egy fiú, nem igazán felnőtt méret… Mikor felismerte Amyt és Dant, odarohant, és a karjába zárta őket. – Srácok, ti vagytok, hála istennek! Már épp azon voltam, hogy… juj, miért vagytok vizesek? – Ez egy igazán hosszú történet – mondta Amy kimerülten. – Száraz ruhát kell felvennünk, aztán el kell mennünk valamiért. – Az úton majd elmagyarázzuk – ígérte Dan.

135

A 39 KULCS

Találtak egy fülkét, ami nyújtott némi magányt. Amy és Dan már olyan mélyen átfagyott, hogy gyötrelmes volt a szabadban átöltözni. De amint beleküzdötték magukat a száraz ruhákba, érezték, hogy a vérkeringésük megindul. Aztán jött a neheze: gyalog eltalálni a Santa Lucia-templomig. Kódorogtak egy darabig, aztán rábukkantak egy turista irodára, ahol volt várostérkép. – Elképesztő – merengett Amy, ahogy az útvonalat tervezték utcákon és hidakon át. – Velence alapítói vettek egy nagy csomó sziklát, és a világ egyik legnagyszerűbb városává alakították. – Sokkal több kedvem lenne a város történelmét hallgatni, ha azok a Nannerl-lapok a kezünkben lennének – jelentette be Dan. Ahogy bejárták a szűk, kanyargós utcákat, olyan érzésük támadt, mintha patkányok lennének egy labirintusban. Sokszor fordult elő, hogy látták, hová akarnak menni, de nem tudtak odajutni, mert egy csatorna útjukat állta. Ehhez jött még, hogy Velence sziluettjén több tucat templomtorony és kupola látszott, ráadásul a sötétben keresgéltek. Több mint egy óra múlva egy kis kőtemplom mellett lyukadtak ki. – Ez az – mondta Dan. – Látod? Ott a híd mögötte. Az éjszaka csendes volt, csak a motorcsónakok távoli zaja hallatszott. Nellie-t és Saladint a templom lépcsőjén hagyták, és az épület mögé, a csatornához szaladtak. Amy odamutatott. – Nézd! Egy régi kőlépcső vezetett a vízhez. Odarohantak, és megdermedtek. Ott volt a kikötő a híd alatt. A Royal Saladint sehol nem látták.

EGY HAMIS HANG

134

Amy porszívóra emlékeztető zihálása azzal fenyegetett, hogy magába szívja az öccsét. – Oké – mondta magának. – Ne essünk pánikba… – Miért ne? – kérdezte Dan keserűen. – Ha valaha eljött a pánik ideje, akkor az most van. Mi történt a hajóval? – Jaj, Dan – nyögte Amy –, miért kellett olyan helyre rejtened a Nannerl-lapokat, ami felszedheti a horgonyt és elhajózhat? Dan megborzongott. Gyötrelem, kiábrándulás és csalódottság kavarogtak a gyomrában; zavaros, mérgező kotyvalék. – Nem volt valami sok választásom, Tökéletes Kisasszony! Egy motorcsónakon voltam, közben a Janus ág fele üldözött. És milyen segítséget kaptam a kedves kis nővéremtől? „Jaj, te nem tudsz hajót vezetni!” Csak ezt hallottam tőled, hogy nem tudod, nem kellene, lehetetlen. Én mentettem meg a bőrünket! – Nem a bőrünkről van szó – mutatott rá Amy. – Hanem a kulcsról, az pedig naplólapokat jelent. – Amit a Kobrák elvettek volna tőlünk, ha én nem rejtem el a Royal Saladinon! – vágott vissza Dan. – Szerinted egy buta kisgyerek vagyok, aki túl éretlen ahhoz, hogy felfogja, mi forog kockán! Hát te vagy az, aki nem érti. Egy verseny, egy keresés: ki a jobb az ilyesmiben, te vagy én? Amy haragos pillantást vetett rá.

A 39 KULCS 135

– Nem arról beszélünk, hogy palackrakétákat lövünk a környékre… – Megint úgy kezelsz, mint egy gyereket! – robbant ki Dan. – Oké, szeretem a palackrakétákat. És a lufibombákat. És a petárdákat. Elemeket nyaldosok. Én kísérletezem! – Egy kész Madame Curie vagy. – Legalább én kipróbálok dolgokat! – makacskodott Dan. – Jobb, mint ücsörögni és a körmödet rágni, azon tűnődve, hogy megtegyem vagy ne tegyem meg? A nővére nyomorúságosan felsóhajtott. – Jól van. Sajnálom. De ez még nem válasz a milliódolláros kérdésre: Mi legyen most? Dan vállat vont. Nem készült fel rá, hogy elfogadja nővére bocsánatkérését, de nem volt értelme folytatni a veszekedést. – Várunk. Mi mást tehetnénk? A hajó egyszer itt horgonyzott. Talán visszajön. Amy kimondta, amitől az öccse rettegett, azt a borzalmas lehetőséget, ami kísértette. – Mi van, ha csak egyszer járt erre? Mi van, ha örökre elvesztettük azokat a lapokat? Dan nem tudott válaszolni. Hirtelen rátörtek az emlékek. A nyaktörő iram. Öt óra a Fiatban, a limuzin követése, a Disco Volante, a Janus erődítmény, a hajós üldözés, a Kobrák. És most ez. Le tudott volna rogyni az útra és egy évig aludni. Ledöntötte a lábáról a kimerültség, ami kiszívta az erőt minden porcikájából. Tizenegy évesen öregnek érezte magát. Amy megérezhette ezt, mert átkarolta a vállát, ahogy a templom felé tartottak, hogy közöljék Nellie-vel a legújabb fordulatot. – Lehet, hogy sokáig kell várnunk – mondta neki Amy. – Talán keresned kéne egy szállodát, és aludni néhány órát. – Ha azt hiszitek, hogy akár egy percre is egyedül hagylak titeket, akkor beleittatok a csatorna vizébe – mondta szigorúan a nevelőnő. – Menjetek és várjatok. Én itt leszek. – Mrrr – tette hozzá álmosan Saladin.

EGY HAMIS HANG

134

A drága Nellie. A kedvessége kicsit javított a kedélyállapotukon. Szinte családias érzés volt, hogy valaki vigyáz rájuk – valaki idősebb, még ha csak néhány évvel is. Fénysugár a roppant űrben. Amy és Dan Cahill hosszú ideje nem láttak semmit abban a sötétségben. De ahogy letelepedtek a templom mögött várakozni, a zord valóság lesújtott rájuk. Ha nem tudják visszaszerezni a papírokat, amiket a Royal Saladin műanyag üléspárnájába zártak, holtvágányra jutnak. Mindent kockára tettek a verseny miatt. Ha kiesnek, akkor nem lesznek mások, csak a massachusettsi gyámhatóság szökevényei. Hontalan árvák, múlt és jövő nélkül, akik zátonyra futottak egy fél világra attól, amit és akiket ismertek. A percek hónapoknak tűntek, mintha maga az idő is lelassult volna helyzetük fekete lyukának gravitációjában. Átölelték magukat, hogy védekezzenek az éjszaka ragacsos nyirkossága ellen, mert a félelemtől és bizonytalanságtól még inkább átfagytak. Amy magába szívta Velence vízen csillogó fényeit. – Furcsa, hm? Hogy ennyi rossz dolog történhet egy ilyen szép helyen. Dan nem állt rá nővére hullámhosszára. – Talán egy másik csónakot kellene lopnunk. Akkor legalább cirkálhatunk a csatornákon. A Royal Saladinnak lennie kell valahol. – Átható tekintettel nézett Amyre. – Hogy feladjuk, az szóba sem jöhet. – És honnan tudnánk, hogy a Royal Saladin nem jön vissza épp az után, hogy mi elmentünk? Itt vagyunk és itt is maradunk. Dan számára ez egészen rendkívüli kínszenvedés volt. Csinálni valamit – ha rosszat is –, könnyebb, mint ücsörögni. Az első óra szenvedés volt. A második tényleges fizikai fájdalom. Mire a várakozás harmadik órája elérkezett, elzsibbadtak, mély kétségbeesésbe süppedtek, ahogy a város hangjai és a motorcsónakok zaja elült, és csak vízcsobogást és távoli harmonikaszót hagyott maga után.

A 39 KULCS 135

Mindig tudták, hogy kicsi az esélyük. De egyikük sem várta, hogy a vereség ilyen formát ölt – egy szerencsétlen döntés folytán néhány létfontosságú papírt olyan rejtekhelyre dugnak, ami fogja magát, és elmegy. Mindketten előrehajoltak. Tényleg hangosabb lett a zene? Az eleven dallam felerősödött, és a csatornába befordult egy hajó, amit úgy kivilágítottak, mint egy karácsonyfát. A hajó fara tele volt mulatozókkal, akik vadul táncoltak és ünnepeltek. Amy és Dan is szeretett volna ünnepelni. A Royal Saladin volt az. Dan az árnyékból nézte a jelenetet. – Egy buli? – Nem buli – bökte ki Amy –, esküvő! A menyasszony és a vőlegény a navigációs fülkében ölelkeztek, míg a koszorúslányok rózsaszirmokat hintettek rájuk. Nevetés csendült. Pezsgős köszöntők szárnyaltak. Tizenöten szorongtak a kis járművön, beleértve a harmonikást, aki bizonytalanul egyensúlyozott egy ugródeszkán. Dant teljesen lekötötte az üléspárna, ahová a Nannerllapokat rejtette. – Ötezer csónak van Velencében, és nekem azt kellett kiszúrnom, ami a szerelem csatornájában állt! Most mit csináljunk? A buli egész éjjel eltarthat. – Én nem hinném. Látod? Két szmokingba öltözött férfi próbálta ügyetlenül kikötni a Royal Saladint a hídnál. Többször is megpróbálták, és a menyasszony apja majdnem átbukott a korláton, bele a csatornába. Végül lehorgonyoztak, és az esküvői társaság kezdett partra szállni. Amy és Dan lebuktak egy kis fal mögé, amint a vendégek felmásztak a Santa Lucia-templom lépcsőjén. A vőfély zárta a sort. Mielőtt elhagyta a Royal Saladin fedélzetét, elkapta a párnát, és mintha a „partnere” lenne, kitáncolt a dokkra a harmonikás kíséretében. Mindkét Cahill szíve kihagyott egy ütemet. Az a párna volt, amely az értékes naplólapokat rejtette.

134

A velencei szállodájuk olcsó volt, főleg azért, mert nem lehetett látni az ablakból a vizet. Ez volt a Cahillek egyetlen feltétele. – Több csatornát ne – mondta határozottan Dan. – Utálom őket. Míg Amy és Dan hosszan zuhanyoztak, hogy felmelegedjenek és lemossák magukról a nem túl tiszta csatornavizet, Nellie a naplóval foglalta el magát. Csak három, kézzel írt lap volt, de meglepő információkat tartalmazott. – Ezt nem fogjátok elhinni, srácok – suttogta Nellie. – Nem csoda, hogy valaki kitépte ezeket a lapokat. Mind arról szól, mennyire aggódott Nannerl. Azt gondolta, hogy Mozart kezd megőrülni. – Megőrülni? – visszhangozta Dan. – Úgy érted, hogy például fejen állsz és ötcenteseket köpködsz? Ilyen őrültségre gondolsz?

EGY HAMIS HANG

A többiek nevettek és ujjongtak, ahogy a vőfély a lépcső felé keringőzött a párnával. Dan homloka gyöngyözni kezdett. Mit csinál ez a bohóc? Tényleg annyira hülye, hogy egy párnát vigyen az esküvőre? A férfi az utolsó pillanatban visszadobta a párnát a Royal Saladin fedélzetére, és követte a többi vendéget a lépcsőn. Amy és Dan csendben kuporogtak, míg az esküvői társaság átszelte a templomudvart és bemasírozott a Santa Luciába. Hallották, hogy a súlyos kapu becsapódik, de továbbra is a rejtekhelyükön maradtak. Azok után, hogy a szerencséjük olyan sokszor megfordult aznap, félig-meddig arra számítottak, hogy egy meteorit lecsap az égből és elporlasztja őket, ha moccanni mernek. Végül Dan felállt. – Gyere! Szerezzük meg azokat a lapokat, mielőtt nászútra indulnak!

A 39 KULCS 135

– Nagyobb adósságba verte magát – magyarázta Nellie, ahogy ujjával követte a cikornyás német kézírást. – Többet költött, mint amennyit keresett. De itt a lényeg: a cucc, amit vásárolt, furcsa volt és értelmetlen. A tengerentúlról hozatott ritka és drága összetevőket. Amy hegyezni kezdte a fülét az összetevő szó hallatán. – Emlékeztek a vasoldatra? Az is egy összetevő. Valahogy össze kell ezeket keverni a harminckilenc kulccsal. – Mozart nyakig benne volt – értett egyet Dan is. – Épp, mint Ben Franklin. Nellie egy másik oldalt választott. – A napló Franklint is megemlíti, itt. Mozart tartotta vele a kapcsolatot. Tudjátok, hogy hívja őt Nannerl? „Az amerikai kuzinunk.” És soha nem fogjátok elhinni, ki volt még Cahill: Marie Antoinette, ki más? – Franciaország királynőjének a rokonai vagyunk! – kiáltott fel Amy áhítatosan. – És az osztrák királyi családé is – folytatta Nellie. – Ez volt a kapcsolat. Ő és Mozart találkoztak, amikor kicsik voltak. Mikor a nő hozzáment a későbbi XVI. Lajoshoz, és Franciaországba költözött, ő lett a közvetítő Franklin és Mozart között. Amyt annyira meghökkentette ez az információ-özön, hogy majdnem átsiklott a halvány, ceruzával írt sorok felett a margón, Nannerl bonyolult kézírása mellett. Meglepetését egy érzelemhullám kísérte. – Ezt Grace írta – mondta meghatottan. – Akármikor felismerném az írását. Dan csak bámult. – A nagyanyánk kitépte Nannerl naplójának egy részét? – Nem szükségszerűen, de ezek a lapok valamikor az ő kezében voltak. Beutazta a világot. Ötven különféle módon keveredett bele ebbe a kutatásba. – A pókhálós írásra hunyorított, ami Marie Antoinette neve mellett állt, és hangosan olvasta:

134

Dan gyengéd ingerültséggel sóhajtott. – Ez Grace, jól van. Világos, mint a vakablak. Nellie felbőszült. – Mi a baj veletek, Cahillekkel? Miért kell mindennek rejtvénynek lennie? Miért nem tudtok csak úgy kiállni, és kimondani, amit gondoltok? – Akkor nem harminckilenc kulcs lenne – mutatott rá Dan. – Hanem harminckilenc kijelentés. Amy gondolkodóba esett. – Marie Antoinette erről volt a leghíresebb: mikor valaki azt mondta neki, hogy a parasztok lázadoznak, mert nincs kenyerük, így szólt: „Akkor egyenek kalácsot.” Dan pofákat vágott. – Az ember híres lehet ettől? Amy csúnyán nézett. – Hát nem érted? Nem volt kalács! Egyáltalán nem volt étel! Ez annak a szimbólumává vált, hogy a gazdagok mennyire nem voltak tisztában a szegények szükségleteivel. Azok a szavak segítettek elindítani a francia forradalmat. És akkor volt az is, hogy Marie Antoinette meghalt a guillotine alatt. – Édes, a guillotine – helyeselt Dan. – Na, most kezd érdekes lenni. Nellie felvonta a szemöldökét. – Szóval, azt mondod, hogy a szó, ami az életébe került, a kalács? – Leszámítva a zenét – tette hozzá Amy. – Mit jelenthet ez? – Hát – tűnődött Nellie –, Marie Antoinette franciául beszélt, szóval… – Várjatok egy kicsit! – kiáltott fel Amy. – Ezt tudom! Grace beszélt erről, még kicsi koromban! – Hogy lehet, hogy te mindig előásol valami furcsa beszélgetést Grace-szel millió évvel ezelőttről? – kérdezte Dan,

EGY HAMIS HANG

A szó, ami az életébe került, leszámítva a zenét.

ahogy hirtelen elöntötték az érzelmek. – Csak néhány hete ment el, és én a hangjára is alig emlékszem. – Az a régi dolog fontos – makacskodott Amy. – Laza nagymamának ismertük. De azt hiszem, az évek során volt egy rejtett ütemterve is. Kiképzett minket erre a versenyre, olyan információkat ültetett belénk, amikre majd szükségünk lesz. Ez is egy ilyen lehet. – És pontosan mi az az „ez”? – buzdította Nellie. – Mikor Marie Antoinette azt mondta, hogy „Akkor egyenek kalácsot”, azt általában úgy idézik, hogy a francia brioche szót használják. De Grace mindig hangsúlyozta, hogy a királynő a kalács szó sokkal általánosabb formáját használta, azt, hogy gateau. Dan összevonta a szemöldökét. – A kalács az kalács. Nem? – Kivéve, ha ennek semmi köze a kalácshoz – mondta Nellie. – Nannerl szerint Marie Antoinette titkos üzeneteket közvetített Franklin és Mozart között. Talán ez is valami kód. – Szóval a gateau az üzenet, és nem a brioche, és ugyanazt jelentik? – vetette közbe Dan kétkedőn. Amy megrázta a fejét. – Nem tudom, mit jelent, de biztos vagyok benne, hogy része a kirakós játéknak. Dan a Nannerl-lapokat tanulmányozta Nellie válla felett. – Ott van még egy jegyzet, nézzétek! A ceruzavonalak még halványabbak voltak, de egyértelműen Grace írta őket. Ezúttal egyenesen a lap közepén helyezkedett el.

135

A 39 KULCS

D ˃ C’’’ Dan a homlokát ráncolta. – Lehet, hogy megszaladt a keze? – Várj, a jelek egy név fölött vannak. – Amy a lapra sandított. – Fidelio Racco.

134

EGY HAMIS HANG

– Az az a fickó Alistair bácsi papírján! – mondta izgatottan Dan. – Mozart az ő házában lépett fel. Nellie lefordította a német szöveget. – Itt az áll, hogy gazdag kereskedő volt és üzleti mágnás. Mozart felbérelte, hogy hozzon neki valami szuperdrága acélfajtát, amit csak a Távol-Keleten kovácsolnak. Nannerl azzal vádolja Raccót, hogy több pénzt fizettetett az öccsével, mint kellett volna, és ezzel adósságokba verte. És találjátok ki, minek nevezi. – Vérszívó pénzlesőnek? – javasolta Dan. – Úgy hívja, „kuzin”. Dan szeme elkerekedett. – Még egy Cahill? Amy kinyitotta öccse hátizsákját, és kivette belőle a laptopját. – Lássuk, mit tudhatunk meg az olasz rokonunkról.

A 39 KULCS 135

A gazdag Cahill szupersztárok között Fidelio Racco határozottan a másodosztályban szerepelt. Sőt, talán a harmadosztályban. A Google hallott már róla, de amikor rákerestek a vezetéknevére, elé helyezte a Racco Karosszériát Torontóban és a Racco éttermet Firenzében, és csak egy hajszállal maradt le mögötte a Rack O’Lamb ír Steak étterem Des Moines-ben. A multimilliomos kereskedő talán nagy durranás volt a tizennyolcadik században, de a zeneszerző, akit a szegényházba kergetett, sokkal többet ért a történelem szemében. Bár nem volt egy Mozart, hatalmas vagyonából alapították a Collezione di Raccót, egy múzeumot, amelyben az utazásai során gyűjtött kincseket és műalkotásokat mutatják be. Amy és Dan ekkor döntötte el, hogy másnap délután folytatják a keresést, míg Nellie-t és Saladint a szállodai szobában hagyják különféle olasz macskakaja-konzervek társaságában. Talán most, hogy egy újabb országba értek, szerencséjük lesz, és véget ér az éhségsztrájk is. A gyűjtemény Racco tizennyolcadik századi otthonában kapott helyet, ami Dant kezdettől fogva rosszul érintette. – Racco-ház, Mozart-ház – morogta, ahogy sétáltak a macskaköves utcákon. – Inkább az Unalom-ház lenne jó szó rá. Amy kezdte elveszíteni a türelmét.

EGY HAMIS HANG

134

– Miért kell mindig ezt hajtogatnod? Ez is unalmas, az is unalmas. Ha ez a ház adja nekünk a következő kulcsot, akkor ez a legkevésbé unalmas hely a világon. – Ámen – értett egyet Dan. – Hát jöjjön. Minél hamarabb, annál jobb. – Már közeledünk – ígérte Amy. – Érzem a szagát. Dan szimatolni kezdett. – Én a csatornavíz szagát érzem. Öcsém, lehet, hogy soha nem megy ki az orromból. Velence tényleg nagyszerű gyalogos város, ha az ember tudja, hová megy, elmélkedett Amy. A séta a Collezione di Raccóhoz csak húsz percig tartott. Ez a szerény távolság az ócska szállodából egy hatalmas kőpalotához vitte őket, ami nyilvánvalóan a város nagyon előkelő részén állt. – Gondolom, elég szépen hozott a konyhára, hogy megvágta Mozartot – jegyezte meg Dan. – Nem csak arról a pénzről van szó, amit Mozarton keresett – magyarázta Amy. – A fickó fontos szereplő volt a nemzetközi kereskedelemben. Az egész világon voltak hajóflottái. Dan bólintott. – A régi kuzinjaink mind olyan nagy durranások voltak. Mi történt a lúzer Cahillekkel? Tudod, az átlagosakkal, mint amilyenek mi vagyunk, akik soha nem lettek gazdagok és híresek. A főbejáratnál Fidelio Racco szobra fogadta őket. Ha a mása életnagyságú volt, akkor a milliomos kereskedő nagyon alacsony lehetett – alig pár centivel magasabb Dannél. Ám még meglepőbb volt, hogy Racco egy mandolint pengetett, és nyitott szája azt a látszatot keltette, hogy énekel. Dan szeme összeszűkült. – Egy újabb Janus? A nővére bólintott. – Az megmagyarázná, miért jött hozzá Mozart, hogy megrendelje tőle azt a különleges acélt. Úgy gondolhatta, a saját családi ága sarjánál biztonságban lehet.

A 39 KULCS 135

– Rossz lépés, Wolfgang – mondta Dan bölcsen. – Soha ne bízz egy Cahillben! Bementek a palotába, és kifizették a borsos húsz-eurós belépődíjat. Még most, évszázadokkal a halála után is többet számít fel Fidelio Racco, mint kellene. Végigmentek a különböző termeken, amelyek a tizennyolcadik századi világ mindenféle kincsének adtak otthont. Volt ott selyem, nehéz brokát és kerámia keletről, ezüst és arany az amerikai térségből, gyémánt, elefántcsont és gyönyörű fafaragás Afrikából, és tökéletesen szövött szőnyegek Arábiából és Perzsiából. – Ez a cucc elképesztő – súgta Amy Dannek. – Csak egy Janusnak lehet ilyen hihetetlen ízlése. A dísztárgyak szédítő hatást keltettek, de az információs tábla elmagyarázta, hogy Racco vagyonának nagy része kevésbé elbűvölő árucikkekből származott: teából, fűszerből és ritka japán acélból, amit volfrámmal ötvöztek, ezért a fémek közül a legmagasabb volt az olvadási pontja. – Biztos, hogy ez az az acél, amit Racco eladott Mozartnak – mondta Amy magabiztosan. – Volfrám – tűnődött Dan elrévedő tekintettel. – Ezt már hallottam valahol. Amy hitetlenkedett. – Biztos, hogy nem Wolfgangra gondolsz? – Nem, volfrám. Grace beszélt nekem róla. – A nővéréhez fordult. – Tudod, nem te vagy az egyetlen unokája, akinek mondogatott dolgokat. Amy felsóhajtott. – Jól van, mit mondott? Dan sebzettnek tűnt. – Én nem igazán figyeltem oda. – Ezért mondott több mindent nekem, mert tudta, hogy te mindent elfelejtesz. Végigbaktattak egy folyosón, ahol pompás faragott és aranyozott bútorokat állítottak ki a világ minden tájáról. A

EGY HAMIS HANG

134

folyosó egy kerek szobában végződött. A közepén, kék fényben fürödve, egy fényes, mahagóni csembaló állt. – Én már itt sem vagyok – mondta Dan. – Ez kezd nagyon hasonlítani tudodkire. Amy szinte összeroppantotta az öccse karját, úgy megszorította. – Ez tényleg tudod ki! Pontosan itt áll: ez az a hangszer, amin Mozart játszott, amikor fellépett Racco házában 1770ben! – Csak egy baj van: ez egy csembaló. Nem árulja el nekünk, mit jelent, hogy D > C’’’. És semmi köze a kalácshoz, sem franciául, sem semmilyen más nyelven. – Akkor is – makacskodott Amy. – Minden, amin keresztülmentünk, ehhez a hangszerhez vezetett minket. Ez adja nekünk a következő kulcsot. Biztos vagyok benne. Dan benyúlt farmerja zsebébe, és elővett egy gyűrött szalvétát. – Jó, hogy nem ez a nadrág volt rajtam, amikor a csatornába jutottunk. Amy össze volt zavarodva. – Mi az? Dan szétnyitotta a szalvétát, és feltárult a vonat emblémája. – Az egyetlen dolog, amit egy csembalóval lehet csinálni, hogy zenélünk rajta. Ez a zene. – Megfordította a szalvétát, és ott volt a KV 617 kottája, amit Dan a vonaton írt le. Amynek vissza kellett fognia magát, nehogy üdvrivalgásban törjön ki. – Dan, te egy zseni vagy! Szereztünk egy zenei kulcsot Ben Franklintől, és lejátsszuk Mozart hangszerén! Körülnéztek. A csembalót bársonykötéllel kerítették el. Egy egyenruhás őr ácsorgott az ajtóban. – Hát, most nem lehet – jegyezte meg Dan. – Az a csávó leszedné a fejünket, ha egy ujjal is hozzányúlnánk az értékes billentyűkhöz. – Jó meglátás – értett egyet Amy.

135

A 39 KULCS

– A ház ötkor zár be – mondta Dan. – Addig el kell rejtőznünk.

Az art deco mosdó régi volt, valószínűleg az 1920-as vagy ’30-as évekből, fekete-fehér csempével és makulátlan porcelán mosdó- és vécékagylókkal. Hogy foglalkozhatsz most csempékkel és vécékagylókkal? – dorgálta magát Amy. Hát, pont ez a lényeg, nem? Ha a valódi dolog miatt aggódna, összeizzadná magát. Mi van, ha a palotában van riasztó? Vagy egy sereg éjjeliőr? Mit jelent a D > C’’’? Hogy lehet kivonni a zenét a francia gateau szóból? Túl sok egy tizennégy éves agynak. És ezek csak a pillanatnyi válságok voltak. Ez a család! Megtudni, hogy az ember rokona Ben Franklin és Mozart és Marie Antoinette… Nem lehet leírni! Az ember úgy érzi, királyi vér folyik az ereiben! Mintha a történelem része lenne! De a múlt nagy Cahilljei pontosan azok is voltak: történelem. Rég meghaltak, és eltemették őket. Kik ma a Cahillek? Jonah. Holték. Alistair bácsi. A Kobrák. Irina. Hazugok, orgyilkosok, szélhámos-művészek és tolvajok. Olyanok, akik mosolyognak és kuzinnak hívnak, miközben hátbadöfnek. Ennek a versenynek olyan magasztosnak és tekintélyesnek kellene lennie – egy jövőt formáló lehetőségnek. De alapjaiban sokkal inkább hasonlít egy tévés valóságshowra, aminek az a címe: Ki akar hátbatámadni? Óráról órára egyre öldöklőbbé válik. Minden Cahill ilyen borzalmas? Nem tudta elképzelni Mozartot egy hajós üldözésben, vagy amint bombát robbant egy alagútban. Meddig mehet még ez a kegyetlenség? A tüzet, ami megölte anyut és aput, hivatalosan balesetnek minősítették. Alistair bácsi azt mondja, ő ismeri „az igazságot”. Ez azt jelenti, hogy nem baleset volt?

EGY HAMIS HANG

134

Már a gondolat is kivett minden küzdőszellemet Amyből. Az olyan szavak, mint verseny és díj, valamiféle játékká varázsolják ezt az egész ügyet, de a hét évvel ezelőtti tragédia nem volt játék. Az elrabolta tőle szeretett szüleit. Dantől még a szüleik emlékét is elrabolta. A leghalványabb gondolat, hogy a tűz esetleg szándékos volt… Hirtelen igazán elcsigázottnak érezte magát. Talán egyszerűen fel kellene adnunk. Hazamenni Bostonba, szabadon engedni Nellie-t. Megadni magunkat a gyámhatóságnak; aztán majd meglátják, Beatrice néni visszafogadja-e őket… Mégis, Amy a zsigereiben érezte, hogy a végsőkig nem adják fel. Hogy nem adhatják fel. Úgy nem, hogy ilyen közel van a következő kulcs. Nincs bizonyítékuk, hogy a szüleik halálának bármi köze van a Cahillekhez. De még ha van is – különösen, ha tényleg van –, akkor százszor olyan fontos, hogy megnyerjék a versenyt. Elhelyezkedett a vécékagyló fedelén és próbált megnyugodni. Tudta, hogy szemben, a férfimosdóban Dan ugyanezt csinálja. Vagy talán ő túl buta, hogy féljen. Nem, nem buta. Az öccse okos. Sőt, ragyogó a maga rövid koncentrációs idejével. Ő volt az, aki előállt ezzel a tervvel, hogy rejtőzzenek el a mosdóban, míg a kiállítás be nem zár. Amy csak követte a fiút, amikor végigszáguldottak a régi házon, és gondosan megjegyezték a biztonsági őrök helyzetét. És amikor az egyik őr gyanakodva nézett rájuk, Dan megbízható ösztöne vezette őket egy másik terembe. Valószínűleg én még mindig ott lennék, és bénán magyarázkodnék. Dannek szüksége van rá, és Amynek is szüksége van az öccsére. Akár tetszik, akár nem, egy csapatba tartoznak: az őrült tökfej és a dadogás nővére. Nem pontosan a világuralom receptje. Amy lámpaláza azzal fenyegetett, hogy élve elemészti. Dannek megvoltak a maga képességei, de nem volt kimondottan mély gondolkodó, nem vette figyelembe, mi üthet ki balul. Amy irigyelte ezért.

A 39 KULCS 135

Ő néha csak erre gondolt. Ő volt a legrosszabb esetek forgatókönyvének Albert Einsteinje. Megnézte víz áztatta, de még működő óráját. Fél órája hangzott el a bejelentés – hat nyelven –, hogy a Collezione di Racco bezárt. Egy időzítő kattanása hallatszott, és a mosdó hirtelen sötétbe borult. Jaj, ne! Nem volt náluk elemlámpa. Hogy jutnak el így a csembalóig? Óvatosan kitapogatta az utat a fülkéből, közben küszködött, hogy felvázoljon egy mentális képet a női mosdóról. Meg kell találnia Dant, de először ki kell jutnia innen! A lépések zaja megdermesztette. Egy biztonsági őr! Elkapják, letartóztatják, visszaküldik őket az Államokba… – Amy? – Dan, te tökfej! Majdnem szívrohamot kaptam! – Tiszta a levegő. Menjünk! – Ebben a koromsötétben? – kérdezte Amy. Dan belenevetett az arcába. – Csak a mosdókban van sötét. A hely többi része okés. – Ó! – Amy zavartan követte öccse hangját a súlyos ajtón kifelé. Dannek igaza volt. A Collezione di Racco éjszakai üzemmódba került: a kiállítás spotlámpáit lekapcsolták, de minden negyedik fénycső világított. – Van valahol éjjeliőr? – suttogta. – Nem láttam senkit, de nagy ez a ház. Talán odaát van, és az aranyat és gyémántot őrzi. Én azt tenném. Ki lopna el egy csembalót? Átsiettek a nagyobb termeken, és hálát adtak, hogy edzőcipőjük nem csapott nagy zajt a márványpadlón. A kék fényt lekapcsolták, de Amy még a félhomályban is ki tudta venni a billentyűzet elefántcsont csillogását, amin távoli kuzinjuk, a fiatal Mozart játszott 1770-ben. Az izgalom úgy áradt végig a testén, mint az áramütés. A következő kulcs közel van, nagyon közel. Aztán egy nyílpuska hideg csövének érintése a tarkóján törölt minden további agyi aktivitást.

EGY HAMIS HANG

134

– Többé nem kellene így találkoznunk – dorombolta Natalie Kabra Amy háta mögött. Dan feldühödve Natalie felé rohant, de Ian kilépett az árnyékból, és elkapta a derekánál. – Ne olyan gyorsan, kicsi Danny. Látom, felépültél az esti úszásból. – Megszagolta Dan haját. – Hát, nem teljesen. – Mit akartok? – kérdezte kihívón Dan. Ian szánakozva nézett rá. – Viccelsz? Mintha véletlenül lennénk itt mind. Alapjában véve így áll a helyzet: Te odaállsz a nővérem nyílpuskája elé, míg én egy kis zenével szórakoztatlak titeket. Durván a falhoz lökte Dant, Amyt pedig mellétolta. Natalie szembenézett velük, és célba vette őket. – Ne aggódjatok – ígérte gúnyos, mézesmázos hangon. – A nyíl nem öl meg titeket. De néhány óra múlva csúnya fejfájással ébredtek majd. – Megint – tette hozzá a bátyja. Átlépett a bársonykötélen és elhelyezkedett a csembaló előtt, kihívóan ropogtatta az ujjait. – Csak blöfföltök! – vádolta Dan. – Azt sem tudjátok, mit kell játszani. – Biztos vagyok benne, hogy valami majd csak eszembe jut – mondta vidáman Ian. – Talán a „Boci, boci tarka”. Vagy a „Nyuszi ül a fűben”. Vagy talán egy kis dallam, amit úgy hívnak, KV 617. – Honnan tudtok ti erről? – nyögte ki Amy.

A 39 KULCS 135

– Azt hiszed, olyan okos vagy, de igazából szánalmas vagy – gúnyolódott Natalie. – A bécsi vasútállomástól követünk titeket. Befogtuk a számítógépetek vezeték nélküli jelét. Ti letöltöttetek a darabot a netről, mi pedig letöltöttük tőletek. – Bátorkodtam kinyomtatni a saját példányomat – tette hozzá Ian, majd kihajtogatott egy kottát, és elhelyezte maga előtt. Amy és Dan jelentőségteljes pillantást váltottak. Ian és Natalie nem tudhatták, hogy a KV 617-es internetes verziója nem ugyanaz, mint a Ben Franklinféle kulcs. Talán még nincs minden veszve. Ian játszani kezdett. A csembaló fémes hangja visszhangzott a kriptaszerű helyiségben. Sokkal hangosabb volt, mint Amy várta, és csak kicsit volt elhangolódva. Micsoda fenséges hangszer! Nyakát nyújtogatta, ahogy Ian hosszú ujjai táncoltak az elefántcsont billentyűkön. És akkor látta meg: egy aprócska drót nyúlt ki a háromvonalas C fölötti D alól, és eltűnt a csembaló fényes fatestében. D a C’’’ fölött. D nagyobb, mint C. Amy a homlokát ráncolta. Mi olyan ismerős ebben? Aztán egy kép jelent meg az elméjében: D > C’’’. Grace jegyzete a Nannerl-lapokon! Az egy figyelmeztetés! Az a D billentyű egy halálos csapda! Az elképzelés alig fogalmazódott meg benne, amikor meglátta, ahogy Ian jobb keze a végzetes D felé lebeg. Amy reakciója annyira természetes volt, annyira ösztönös, hogy nem maradt ideje átgondolni, mekkora butaság. Egy „Ne!” felkiáltással előreugrott, felborítva Natalie-t. A fegyver elsült, de a nyíl célt tévesztett, és a drapériába fúródott. Amy repült, eltökélten le akarta lökni Iant a székről, mielőtt beüt a katasztrófa. Csak egy másodpercet késett. Akkor csapódott Iannek, amikor a fiú ujja megérintette a csapdát jelentő D-t. BUMM! Mozart csembalója egy lángvillanással szétrobbant, Amy és Ian három métert repültek. Amy összegömbölyödött és

EGY HAMIS HANG

134

elgurult, majd sértetlenül bukkant fel. Ian beütötte fejét a márványpadlóba. Ott hevert, ájultan. Natalie feltápászkodott és a nyílpuska után nyúlt, de Dan gyorsabb volt nála. Kitépte a nyilat a mögötte lévő drapériából, és mint egy dárdát, az ellenfele felé hajította. A hegye Natalie vállába fúródott. A lány felemelte a fegyvert, miközben kábultan küzdött az altató hatásával. Dan felkészült a becsapódásra, tudta, hogy a következő nyílvessző az övé lesz. Aztán Natalie szeme felakadt, és a lány úgy dőlt el a bátyja mellett, mint egy lisztes zsák. Dan a nővéréhez szaladt. – Jól vagy? Amy a hangszer romjaihoz mászott. A faburkolat parázsló darabokban állt, de csodával határos módon a billentyűzet ép maradt. Mindketten jól látták a többi vezetéket, ami eltűnt a padló alatt. – Gyorsan! A kottát! Dan a nővérére meredt. – Most nem fog megszólalni. Hiszen ég! – Add ide! – Amy kihajtogatta a szalvétát, és elkezdte nyomogatni a billentyűket. Egy lágy kattanáson kívül nem adott más hangot. De Amy tovább „játszott” rajta, követte a Ben Franklin féle kottát. A padló hirtelen megremegett a lábuk alatt. – Ideje menni, Amy! – kiáltotta Dan. – Most már az egész épület beomlik! Egy egy négyzetméteres márványdarab esett le egy rejtett forgópánton. A Cahillek az új nyílás fölé kuporodtak. Két csillogó kard hevert előttük fekete bársonyágyon. – Szamuráj! – mondta Dan hódolattal. Lenyúlt, megfogta az aranymarkolatot, aztán felállt, és meglengette a fegyvert. – A szamuráj harcosok két kardot hordtak, egy rövidet és egy hosszút. Biztosan ezek a rövidek. Ez aztán király! Amy kihúzta a gödörből a másik kardot, és megvizsgálta a japán betűket, amiket a fémbe gravíroztak.

A 39 KULCS 135

– Lefogadom, hogy ezeket abból a különleges acélból készítették, ami Mozartot érdekelte. Dan bólintott. – De hogy lehet ez a kulcsunk? Ennek semmi köze ahhoz, amit Grace írt a naplólapokra. – A D nagyobb, mint a háromvonalas C-ről kiderült, hogy az a csapdát jelentő billentyű a csembalón – magyarázta Amy. – És a gateau, leszámítva a zenét, az… – Az elméjében minden összeállt. – A zenei hangok betűk is, emlékszel? A, B, C, D, E, F és G. Ha ezeket kiveszed a gateau szóból, akkor marad az, hogy… T-U. – Zavartnak látszott. – Ennek nincs értelme. – De van! – robbant ki Danből. – Ez a tungsten régi kémiai jele. Ez az a dolog, amit Grace mondott nekem és én elfelejtettem! A volfrámot régen tungstennek hívták! Amy szeme csillogott a felfedezéstől. – Ezért mondta Marie Antoinette, hogy „Akkor egyenek kalácsot”. Nem a szegényekről beszélt, a gateau volt a titkos üzenet Franklin és Mozart között, ami elárulta, milyen összetevőre van szüksége. Megtaláltuk! Az első kulcs volt a vasoldat; ez pedig a tungsten! Erről szól ez a verseny! Valamilyen képletet állítunk össze! Túlfűtött pillanat volt ez: a robbanás füstje, a kardok acélja, az áttörés borzongása. Amy számára mégis sokkal több volt ennél. Ez a kulcs közelebb vitte őket ahhoz, hogy megnyerjék a versenyt… És közelebb ahhoz is, hogy megértsük, kik vagyunk valójában! Valahogy tudta, hogy a szüleik most lemosolyognak rájuk az égből. Az öccse keze után nyúlt. Olyan sok időt töltöttek civódással, de ez most az ő pillanatuk volt. Még mindig benne vagyunk! A fények hirtelen felvillantak, és egy egyenruhás éjjeliőr vágtatott a terembe őrült módjára, olaszul üvöltözve. Dan döbbenten megpördült, hogy szembenézzen vele, de nem vette észre, hogy még mindig nála van a szamurájkard, két kezében

134

Nellie kész volt bedobni a törülközőt. Többé már nem bírta elviselni Saladin látványát, aki sovány volt és egykedvű, és alig volt képes kinyögni egy tisztességes „mrrr”-t. Amint Amy és Dan visszaérnek, keres egy halpiacot, és friss vörös csattogóhalat fog vásárolni. Oké, ez persze teljes megadás, hogy ne is említsük a harmincdolcsis pazarlást. De még az is jobb, mint egy döglött macska. Grace Cahill lehetett nagyszerű nő, de mint háziállattulajdonos, nem tudott valami sokat a konok szeretetről. Nellie homlokráncolva pillantott az órájára. Elmúlt hét. Minden múzeum bezárt már néhány órája. Amy és Dan megint késnek. Nellie félt arra gondolni, mit jelenthet ez. Sóhajtva úgy döntött, tesz még egy próbát. Kinyitott még egy konzervet, és odavitte Saladinnak, aki a dívány karfáján hevert, és közömbösen nézte az Álomházat olasz szinkronnal. – Jól van, Saladin, te nyertél. Bebizonyítottad, hogy te vagy a jobb. De még egy ideig nem tudom neked megszerezni, amit szeretnél, úgyhogy miért nem eszel pár falatot ebből, hogy átvészeld, míg a kölykök visszajönnek? – Az ujjára tett egy morzsányit, és egy ásítás közben a mau nyelvére kente. Ha egy macska képes rémülten nézni, akkor Saladin ezt tette. Úgy cuppantgatott, mint egy borkóstoló. Aztán Nellie ujjára vetette magát, és tisztára nyalta. A nevelőnő felbátorodva feltartotta a dobozt. Harminc másodperc alatt kiürült.

EGY HAMIS HANG

tartja, mint egy baseballütőt, lendítésre készen. Az őr egy rémült vakkantással megpördült, és elszaladt a másik irányba. – Tűnjünk el innen! – döntött Amy sietve. – Velük mi lesz? – Dan a Kobrákra mutatott, akik ájultan hevertek a földön. – Az őr bármelyik percben visszajöhet a rendőrséggel. Majd hívnak egy orvost. A Cahillek kardjaikba kapaszkodva elrohantak a kijárat felé.

A 39 KULCS 135

– Jó fiú! – ujjongott Nellie. – Tudtam, hogy megszereted, ha adsz neki egy esélyt. Ez macskakaja, olyanoknak való, mint te! Saladin félig végzett a kettes számú konzervvel, amikor Amy és Dan berontottak az ajtón. Nellie magánkívül volt a diadalmámortól. – Gratuláljatok nekem, srácok! Vége az éhségsztrájknak… – Észrevette, hogy Dan egy életveszélyes szamuráj kardot lenget a szűk hotelszobában. – Tedd le azt az izét, mielőtt levágod a saját füledet! Dan ügyet sem vetett rá, de Saladin abbahagyta a lakomát, és az ágy alá bújt. Az izgalomtól kipirulva, Amy meglengette a másik kardot. – Minden oké! Ez a második kulcs! – Kardok? – Tungsten! Ezzel ötvözték a fémet. – Kezdj csomagolni! – kukorékolta Dan. – Tokióba megyünk. Ja, igen, és szép volt, Saladin! Tudtuk, hogy képes vagy rá. Egy ideges „mrrr!” hallatszott az ágytakaró alól. Nellie teljesen össze volt zavarodva. – De miért Tokió? – Onnan valók a kardok – magyarázta izgatottan Amy. – Ott kovácsolták az acélt. És a kiállítás szerint Fidelio Racco elment Japánba, és soha többet nem hallottak róla. – És nekünk is így kell tennünk? – kérdezte a nevelőnő. – A nyomok oda vezetnek – makacskodott Amy. – Ott találjuk meg a következő kulcsot. Ez volt a legjobb dolog a hűséges Nellie Gomezben. Zokszó nélkül felkapta a telefont, és hívta a japán légitársaságot. A Kobráknak volt pénzük, Holtéknak izomzatuk, Irinának fortélya és kiképzése, Alistairnek tapasztalata, Jonah-nak pedig hírneve. Amy és Dan Cahillnek volt esze és másból nem sok. Mégis egyedül ők tárták fel a második kulcsot. Hajszára fel.

EGY HAMIS HANG

134

Az ausztriai Salzburg polgárai szemében William McIntyre éppen úgy nézett ki, mint bármely más turista. Talán elegánsabban öltözött, sötét öltönyt viselt, de ő is csak egy külföldi látogató volt, aki a téren csatangolt. Úgy tűnt, senki nem vette észre az aprócska, kézben tartható képernyőt, és a szerkezet által kibocsátott lágy sípolást sem hallották, ahogy ráhangolódott az adóra. Mr. McIntyre majdnem egy hete használta ezt a felszerelést, hogy figyelemmel kísérje Amyt és Dant, ahogy Párizsból Bécsbe utaztak és tovább Salzburgba. De a jel most megállt, nem mozdult. Valójában két napja nem mozdult. Valami nem volt rendben. Ahogy átszelte a zsúfolt teret, a csipogások egyetlen folyamatos hanggá álltak össze, ami azt jelentette, hogy a jeladó nagyon-nagyon közel van. McIntyre csak bámult. Ott volt előtte, a tér közepén álló Mozart-szoborra erősítve, mint egy dísztű. Egy erős kéz nehezedett a vállára, és megpördítette. Alistair Oh volt az, egyre gerjedő haraggal a szemében. – Szóval maga volt az! – vádolta az idős férfi. – Nem értékelem, hogy beavatkozik a versenybe. Hol van a kulcsom? Az ügyvéd zavartan vállat vont. – Nálam nincs semmi, ami a magáé lenne. – Volt nálam egy kulcs, amit a Szent Péter alagútjában szereztem – mondta hűvösen Alistair. – Mikor elmentem, hogy lefordíttassam, kiderült, hogy nincs meg, ellenben a maga

135

A 39 KULCS

jeladója van a pálcám fejében. A magyarázatát várom, ha lenne szíves. – Nincs rá magyarázatom. – Tehát elismeri, hogy megpróbálja befolyásolni a versenyt. – Alistair szeme résnyire szűkült. – Vagy talán az a terve, hogy teljes mértékben eltérít minket, és megtartja magának a díjat. McIntyre kihúzta magát. – Ezt kikérem magamnak. Lehet, hogy rászedték, de nem én voltam. Tudnia kellett, hiszen magas a tét, hogy várható az árulás. És a Cahillek szinte mindenre képesek. – Még nem fejeztem be. Amikor megnyerem a versenyt, gondoskodni fogok róla, hogy maga soha többé ne dolgozzon! – Alistair visszavette a jeladót Mozart hajtókájáról – egy rágógumival rögzítette oda –, sarkon fordult és elsétált. McIntyre egy sóhaj kíséretében útnak eredt, és három utcával arrébb, egy félreeső kávéházi terasznál állt meg. Leült egy csendes asztalhoz, egy tetőtől talpig feketébe öltözött férfival szemben. – Nem fogja elhinni – jelentette be az ügyvéd kétségbeesett hangon. – Megtalálták a nyomkövetőt a macska nyakörve alatt, és Alistair Oh-ra telepítették. A fekete ruhás férfi megvakarta összevont szemöldökét. – Ezzel azt akarja mondani, hogy szem elől tévesztettük a gyerekeket? McIntyre komoran bólintott. – Inkább a gyerekek ráztak le minket. Lehet, hogy sokkal találékonyabbak, mint akár Madame Grace képzelte volna. Magasan az asztaluk felett egy kelet felé tartó utasszállító repülőgép fehér füstszalagot húzott a tiszta, kék égen.