г
IRODALOM • MŰVÉSZET TÁRSADALOMTUDOMÁNY FENYVESI OTTÓ, BRASNYÓ ISTVÁN, TÁRI ISTVÁN, BATA JÁNOS ÉS JOVAN HRISTIĆ VERSEI BORDÁS GYŐZŐ REGÉNYÉNEK FOLYTATÁSA SZATHMÁRI ISTVÁN, JÓDAL KÁLMÁN ÉS KOPECZKY LÁSZLÓ PRÓZÁJA HERCEG JÁNOS: RÉGI DOLGAINKRÓL GERGELY GABRIELLA NAPLÓJÁNAK BEFEJEZ Ő RÉSZE MELLÉKLET: A HÍD 1992. ÉVI TARTALOMMUTATÓJA
KÖNYVSZÍNI- KRITIKA KÉPZŐMŰVÉSZETI
1993 Január február —
HÍD IRODALMI, MtUVÉSZETI ÉS TÁRSADALO мTUDOMÁNYI FOLYÓIRAT Alapítási év: 1934 LVII. évfolyam
Fő- és felelős szerkesztő:
Bori Imre Szerkesztő:
Toldi Éva A szerkesztőbizottság tagjai: Bordás Győző Gerold Lászl б (kritikai rovat) Maiszпki szerkesztő:
Maurits Ferenc
TARTALOM Fenyvesi Ottó: Éjszakai műsor (vers) 1 Bordás Győző: Csukódó zsilipek (VI., Lovunk metamorfózisa) Brasnyó István: Radírozás (versciklus) 16 Tari István: Ragyog a válság (szonettkoszorú) 21 Szttthmári István: Az utolsó villamos (novella) 29 Bata János két verse 38 Jódal Kálmán: Bakancs és fal (kispróza) 41 Kopeczky László: Séta a küszöbök alatt (kispróza) 43 Jovan Hristić: Három háborús vers 46 KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK
Herceg ЈйПоѕ: Régi dolgainkról (X.) 48 Gergely Gabriella naplója (befejez ő rész) 57
3
HID
LVII. évfolyam, 1-2. szám 1993. január—február
ÉJSZAKAI MŰSOR FENYVESI OTTÓ Marton László Távolodónak
Füstöl a víz. Nem hallani semmit. Nem hallani, rossza szövegkörnyezet. Szex and roll és halál. Gerjednek, zúgnak a hangfalak. Ólmos idő és egy Mercédesz tájszólásban. Valami összeáll, mégis funkcionál. Kádnyi víz, terhes óceánid ő. Mohó enzimek szerelik optimizmusom. Már megint este. Visszatér ő, akár motívum is. Mélysötét, ultramarin. Ezeréves szakadék. A világ valamelyik zugában áznak a hullajelöltek. Szétszórt szavak, jegyzetek. Hideg tányérok. Sürög a sok tündér a nyikorgó éjszakában. Egykoron szólta dal. Nyugalom honolt az Aranka torkolatánál. Vadkacsák és szalonkák meghúzták magukat a zsombékban. A történet nagyon szving, könnyen darabokra tört, s jött bármi: közhely és banalitás. A lemezjátszó t űje hibás barázdában. Ezeréves szakadékban. Az utolsó bácskai éjszakában. Nem hallani semmit. Odakinn es ő ápolja nyomorúságunkat. Békésen szitál m űhelyében. Aludni kellene, aludni éveket, tébolyult könyveket. Lágyan bekeményítve — turbó magyar költészet. Különben minden ellenünk. Turbékoló đivatmajmok, torlódó, fájó mássalhangzók, segédszövegek.
2
HÍD
Csúcsforgalom versben, költészetben. Tétova félig senkik-valakik. Átutazóban. Tranzitálom hibás barázdában. Tej aludni mélyen. A föld alatt a ritmus lágyan bekeményedik. Füstöl a víz. Gerjednek-zúgnak a hangfalak. Egy apró padon a gonosz örökkévalóság, a látszatba betört átlényegíthetetlen. Az utolsó éjszakai műsor, az utolsó dal. Azóta is hangolom, stimmelem önmagam. Mindenütt és sehol. Jól van, nincs jól. Minden, ami van. Úgy, ahogy. Csenej, Bivalyos, Szőreg, Római-sáncok. Leborotvált évek, srácok. Lázas szívű Szent Tamások, régi motorosok. Csak semmi katasztrófa. Csak semmi lélekharang. Az egyik vidéki forgatagból a másikba. Hang se ki, se be. Ólom az egész világ. Ázott madártoll, szétrágott étel. Utolsó éjszakai szalmaszál, utolsó hangszalag. Füstöl a víz. Az es ő dorombol. Lágyan bekeményítve kaszabol. A tébolyult barázdában. Esti tonik, sertésbordaszagú vacsoraemlékek, savak, jegyzetek. Aktuális lázálmok. (Örült éjszakai viharok. Egy apró padon a híd alatt dideregve, hallgatagon a nyár kuporog. Talán örülni kéne. Valaminek. A világ úgyis hülyül és csak hízik. Mingyá benyomsz egy forró teát. A bizottság majd éppen tárgyal részben hasznos, részben káros dolgokról, mert semmi nem megy egyszer űen, tisztán, őszintén, csak reggel iskolába a gyerekek. 1992. november
CSUKÓDÓ ZSILIPEK (VI.)
LOVUNK METAMORFÓZISA BORDÁS GY Ő Z Ő Közeledett a szobor tervrajzának és makettjének leadási ideje. A gipszet, anélkül hogy apám kérte volna, a városiak szerezték be, és utalták ki öt ötvenkilós zsákban. A szállítmány egyenesen Belgrádból jött, mert itt Ú.-ban, s ő t a környéken sem, mint sok minden más, nem volt kapható. Ezt a gesztust apám figyelmeztetésnek vette, hogy kezdjen végre dolgozni, amihez szemmel láthatóan nem volt kedve. Amióta a makett alapanyaga ott nyomta a fészerünk porát, apám ismét nyugtalanabb lett, csak járt-kelta m űteremben anélkül, hogy dolgozni tudott volna. Megfigyeltem különös viselkedését. El őbb csak a fejét rázta féloldalas mozdulatokat téve, mintha a szemébe omló hosszú hajfürtjeit szeretné a kéz segítsége nélkül hátravetni a helyére, majd a mozdulatok után nyüszített, s őt mintha nyerített volna. Olyan hangokat eresztett ki a torkán, mint a ló az istállóban, ha az éhség vagy valami gyanús zaj idegesíti. Ugye, te már járni sem tudsz normálisan? — kérdezte t őle anyám, látva, hogy merevített lábbal lép, minta paripa, amelynek a bokája be van kötve, hogy ízületei feszesebben álljanak. Hagyjál békén — hárította volna el a kérdést, de anyám nem hagyta annyiban, hanem oldalról mellé állt, és fölhúzta apám b ő nadrágjának a szárát. Meglepetten látta, hogy a bokája teljesen megvastagodott, bedagadt, mintha gyulládásban lenne. Hát miért nem szólsz, vagy mész el a Kovács doktorhoz, ez nem gyerekjáték. Majd elmúlik — védekezett apám, s bicegve máris elindulta manzárdon levő fölső műtermébe.
4
HÍD
Engem küldött el anyám Kovács doktorhoz, meghagyva, hogy a délután folyamán okvetlenül jöjjön el, mert apámnak baj van a lábával. Apámat váratlanul érte az orvosnak és feleségének a betoppanása. Kora este volt, de még fönt volta m űtermében. A doktor el őbb megnézte, mit rajzolok, a tollakat, amelyeket házi feladatként Sauer tanár úrnak készítettem, aztán rutinos léptekkel ment fel a falépcs őn, én meg lent maradtam. Csak szófoszlányok értek el hozzám, de aztán, amikor a doktor úgy fölnevetett, hogy rengett a m űterem, sőt mintha a képek is megmozdultak volna a falon, kezdtem odafigyelni beszélgetésükre. Szóval úgy, gyakorolod a ló mozdulatait — ismételte a doktor megint csak nevetve —, hát ez zseniális. — Tudod, Jenő, sokszor már valóban lónak érzem magam. Tehát ezért rázza a fejét, nyüszít és nyerít, oldódott meg számomra is a rejtély, de mit ől lehet a lábdaganata? Gondoltam, benyitok, megkérdezem, nincs-e valamire szükségük. Ahogy ott állok a m űterem ajtajában, látom, teli a dívány letekert, rendetlenül hever ő fáslival. Letekerve, rendetlenül hevert a díványon. Apám csupasz lábán meg nyoma sincs a daganatnak. Látod Albert — fordult felém a doktor —, milyen jó, hogy apád lovat készít, s nem madarakat, mert akkor talán még ki is repülne az ablakon. Apám, hogy a kínos beszélgetésnek véget vessen, császárkörtéért küldött. — Na, mi a baj — kérdezte a doktorné a nappaliban —, borogatni kell? Nem tudom — feleltem —, engem császárkörtéért küldtek. Akkor nincs különösebb baj, Teri — szólt most anyámhoz —, de ne adjál nekik sokat, mert fönnragadnak. Nem is volt két decinél több a vastag falú, gömböly ű üvegben, aminek az volt az érdekessége, hogy hosszú, csavart és hajlított nyaka négy vékony csőből állt, s a benne levő italt csak nehezen, csavaró mozdulattal lehetett kiönteni. Szép lik őrösszervíz volt, apám még Münchenb ől hozta annak idején. — Már megint a kutrolfot küldi — mérgel ődött apám. Betegnek ennyi is sok, ha tudták volna, hogy lónak kell, akkor egy vödörnyit küldtek volna — vette tréfára a dolgot a doktor, aki azt is tudta, hogy ezt a mennyiséget nem a ház asszonya, hanem az ő felesége szabta ki. Míg apám csavart mozdulattal töltött vendégének, addig a rajzasztalára pillantottam, s vázlatfüzetében egy lovat láttam:
CSUKÓDÓ ZSILIPEK
5
Hosszan nézegettem, mert szép formásnak t űnt, mint egy igazi telivér. Egyenes vonalú, nemes fej, hosszú, izmos, kissé megvastagodott, középmagasan illesztett nyak, hangsúlyozott mar, középhosszú hát, mén, nem kanca. Ezt láttam, s közben észre se vettem, hogy a végtagok csak jelzésszer űen vannak megrajzolva. S őt, másnap is le mertem volna fogadni, hogy még a patáját is láttam. Mondd meg anyádnak, elteheti — mutatott a doktor a pamlagon tekeredő kötszerre —, nincs rá többé szükség. Míg kedvetlenül és megalázva, hogy már megint kitették a sz űröm, elindultam a lépcs ő n lefelé, hallottam, Kovács doktor azt ajánlja apámnak, húzza az id őt azzal: monják meg a megrendel ő k, milyen lovat akarnak. Ne vidd el a rajzokat, el őbb csak azt kérdezd meg, arab vagy türkmén kell-e nekik, aztán félvér vagy telivér, ha spanyol—nápolyi fajtát akarnak, akkor a nagyobb kladrubit vagy a finomabb vonalú lipicait. Olyan szakszerű en beszélt, mintha állatorvos lett volna, s az jutott eszembe, hogy a háború idején az állatok gyógyítása is az ő dolga volt. Bravó! — kiáltott föl apám. — Hát te vagy a megment őm, igyunk erre!
6
HÍD
Másnap reggel, mielőtt a gimnáziumba mentem volna, apám levelet nyomott a kezembe, adjam át Sauer tanár úrnak, s várjam meg a válaszát. Sauer az óra elején csak átvette a levelet, s anélkül, hogy elolvasta volna, felbontatlanul a táskájába süllyesztette. Szerettem volna megmondani, hogy apám azonnali választ kér, azonban erre nem volt lehetőségem, mert. a helyemre küldött a rajzaimért, látni akarta, mit csináltam. Csak egy pillantást vetett a szépen megrajzolt tollakra, elismer ően bólintott, s máris kezdte a feleltetést, nála az óra els ő egyharmada mindig ezzel telt el. Aztán a leveg ő urairól kezdett beszélni, bizonygatva, hogy a madarak jellegzetességei, amelyek a többi állattól megkülönböztetik, mind a tollak nyújtotta el őnyökből adódnak. Sőt — mondta — ahhoz, hogy egy élőlény madárnak min ősüljön, elegendő az a tény, hogy tolla van. Már rég kicsöngettek, amikor egy 1860-ban Bajorországban talált leletről beszélt: — A finom lenyomat egyetlen hét centiméter hosszú toll volta mészkőben — magyarázta. — A kőzetben minden kétséget kizáróan tanúsította, hogy madár járt ott, mintha egy indián hagyott volna maga után figyelmeztető jelet. Csakhogy ezek a mészkövek a dinoszauruszok korából valók voltak, tehát jóval korábbiak annál az id őnél, amikor madarak létezését feltételezték. A mészk őpalákból kialakult üledék egy szivacscsal, kovamoszatokkal és korallzátonnyal körülvett, sekély, trópusi lagúna fenekén rakódott le. A víz el volt zárva a nyílt tengert ől, poshadt volt és oxigénszegény. A szétes ő korallzátonyból és a baktériumok tevékenységéb ől származó mész a fenéken iszap formájában rakódott le. Ezek a körülmények kevés állatnak feleltek meg, az a néhány, amelyik odavető dött elpusztult, lesüllyedt a fenékre, s betemette a lassan felgyülemlő iszap. No de erről majd bővebben a következ ő órán.. . Siettem utána a válaszért, de gyors léptekkel menta tanári felé, s ott azonnal el is t űnt. Amíg tanácstalanul álltam az ajtó el őtt, Grbić igazgató lépett ki. — Hát te mit keresel itt? — Sauer tanár úrtól szerettem volna valamit kérdezni. A diáknak ilyenkor mára tanteremben a helye — utasított szigorúan, amire én katonás hátraarccal azonnal indultam, de utánam szólt: — Várj csak. Hogy halad apád a szobormintával? Ereztem, hátamon átnedvesedik az ing. Rajzokat készít — mondtam zavaromban —, úgy tudom, holnap kell bevinnie a polgármester úrnak.
CSUKÓDÓ ZSILIPEK
7
Úgy bizony! S üzenem, pontos legyen, mert én is ott leszek. Megmondom, igazgató úr. Alig vártam, hogy ebbő l a kutyaszorítóból kikerüljek, de ekkor kéthárom tanár társaságában megjelent Sauer is. Nem volt alkalmasa pillanat a beszélgetésre, s lopakodtam volna szertárunk felé, amikor a tanár odaszólt: Ma délután ötkor várom apádat kint, a pusztán. Igenis tanár úr, megmondom. Németül beszélt, s én is németül válaszoltam, mire Grbi ć igazgató, aki ekkorra mára kilincset fogta, hangosan, hogy a tanártársak is jól hallják, odavetette Sauernek: Nem folytatunk magánbeszélgetést németül a gimnáziumban! Sauer mintha meg sem hallotta volna, de engem ez a szigorú utasítás szíven talált. Az öreg Rechont kérte meg apám, vigyen ki bennünket a pusztára. Velünk jött Sztankovics doktor, aki a kora délutáni vonattal érkezett, és Piroska kisasszony is. Én velük szemben ültem, apám meg a bakon foglalt helyet rajztömbbel a kezében. Pichler úr, miért nem ül hátra, ott kényelmesebb? — kérdezte a fiákeres, s meglep ődve látta, hogy apám a ló tomporát meg hátsó lábainak izomzatát figyeli kezében a vastag ceruzával. — Nem volna érdekesebb elölr ől, művész úr? Nem, mert engem most pontosan az érdekel, hogyan húzódnak meg az izmok léptetés közben, s hogyan tartja a ló a farkát. Melyiket, Pichler úr? — kérdezte sunyin a fiákeres arra várva, leintie apám, vagy lesz valami közös témájuk. Apám nem válaszolt neki. A kövesúton zötyögött a gumikerék, s az én térdem minduntalan Piroska kisasszonyéhoz ütődött. El őbb mindketten félrehúztuk a lábunkat, ő jobbra, én balra fordítottam, de aztán, megunva a kényelmetlen helyzetet, már oda sem figyeltünk, kényelmesen süppedtünk bele a lósző rrel bélelt rugós ülésbe, s hagytuk, a kátyús út verdesse térdeinket. Ez a boldog érintkezés már-már felcsigázott, amikor Sztankovics doktor hirtelen helyet cserélt Piroskával. Arra hivatkozott galádul, hogy ő bizony elülte már az egyik felét. Ebben a pillanatban ellenszenvet éreztem a féltékenyked ő iránt, akinek a térde úgy vágott, mint egy csontkés. Miután kétszer-háromszor belehasított a térdembe, egyb ő l megtaláltam azt a szöget, ahogyan nem érhet hozzám. Nem tudtam apámra figyelni, aki id őközben a zászlós meg az emelt faroktartásról fagatta a kocsist.
8
HID
Nézze, Pichler úr, ha meghúzom a kantárt, emelkedik a farok, ha lazítom, akkor ereszkedik vissza. Úgy m űködik, mint egy dugattyú. Maga ma nagyon szótlan, doktor úr — vetette egyszer csak hátra apám —, csak nincs valami baja? Ma hajnalban az élett ől is elment a kedvem. Kint jártam egy sziváci tanyán, s tudja, miért? Egy legalább két hónapja felakasztott embert találtunk. Úgy ki volt szikkadva, mint egy nadrágszíj. Cserzett múmia volt. Szörny ű látvány! Na, akkor nézzen bele ebbe a jegyzetfüzetbe y hátha jobb kedvre derül — nyújtotta a papírtömböt, amelyben a tegnap este skiccelt ló mellett már két újabb ló volt:
CSUKÓD6 ZSILIPEK
A doktor hosszan nézegette őket, de nem szólt. — Mit gondol, lesz ezekből szobor? — kérdezte végül apám. Szobor aligha, esetleg festmény. Hogyhogy? Nem jók? Csak egy síkban látom őket, nincsenek a térben, higgye el nekem. A vászonra fölkenheti, de a főtéren nem állnak meg. Hangja nyugodt volt és higgadt, akár a csatorna vize, amely mellett éppen elhaladtunk, s olyannyira meggy őző, hogy apám nem szállhatott vele vitába. Adja csak vissza, s legközelebb látni fog olyat is, amely Fadrusz kolozsvári szobrával vetekszik majd. — Tudja, hol láttam igazán jó lovas szobrot? — kérdezte a doktor, s választ sem várva mondta: — Prágában a Szent György-szobor, az az igazi. — Igen, a sárkányöl ő. Hogy mintázzak én majd itt egy magyar lovat? Sauerék pusztájának közeledtét a jegenyesorokon kívül kutyáik is jelezték. Elhízott vizslák lettek, látszott rajtuk, hogy évek óta nem vadásznak. Már vártak bennünket, de a tanár nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze tőlem, kész vagyok-e a leckével. — Igen, tanár úr — válaszoltam. Es a casusok? Megy mind a hét eset? Sokat panaszkodik Grbi ć tanár úr. Ez a kijelentés engem csöppet sem nyugtalanított. Tudtam, szerb nyelyből nem érhet meglepetés. Kit űnőre álltam, minta legtöbb tárgyból. Föl voltam rá készülve, hogy még apámék bent beszélgetnek, nekem Vilmával, Sauerék tízéves kislányával kell lennem. A nagy szekrényünkből kicsentem azokat a levelez őlapokat, amelyekre az volt ráírva: „A kis Maxi levelei." A címzett pedig nem más volt, mint ez a nyiszlett kislány. Amikor kettesben maradtam vele, mindjárt meg is kérdeztem tőle, tudja-e, ki az a kis Maxi. Háta te apukád — mondta kissé szégyenl ősen. — S te kaptad tőle ezeket a lapokat? Mindig nagyon érdekeseket írt. S miket? Egyszer, hogy békát fogtak a Wili bácsival, és megsózták a combját, aztán meg hogy t űz volta malomban, s hogy a t űzoltók nem tudták eloltani, mert Wili meg apukád a szertárban rongylabdát dugtak a szivattyú csövébe. - És azt is írta, hogy kölyökrókát fogtak Wilivel, és láncra kötötték? — Igen. Meg hogy egyszer megkurtította késsel a Wiliék csacsijának a fülét, meg azt is, hogy parittyával lel őtte a Klein papék gúnárját.
10
HÍD
Minden egyezett azokkal a rövid szellemes levélkékkel, amelyek ott lapultak a táskámban. Bent már nagy hangon beszélgettek, így hát nyugodtan elővehettem őket, és az egyik levelet megmutattam a kislánynak. Ezek voltak azok? — Igen. A frontról küldte őket apám, rá is volt bélyegezve nagy vastag bet űkkel: HADIPOSTA. — És erre emlékszel-e? — félhangosan olvasni kezdtem: „Kedves Vilmácskám! A múltkor a papa egy üveg konyakkal, elküldött a doktorhoz, mert a nővérem fogait olyan szépen megcsinálta. Már minta doktor. Ahogy bemegyek, éppen egy férfi ült a nagyszékben, és azt mondta a doktornak, szeretné fájdalommentesen kihúzatnia fogát. Nagyon kíváncsi voltam, hogy fogja ezt csinálni, ezért jól odafigyeltem. A doktor egy kis üveget tartott az orra alá, és amint az a szemét lecsukta, kihúzott egy nagy vastag fogat három gyökérrel..." Ellopta a varázsüveget, és úgyanúgy húzta ki Wili fogát — folytatta a kislány —, s kapott egy akkora pofont Wili apukájától, hogy bukfencet vetett. A folytatás is tökéletesen megegyezett a levél tartalmával, csak azt nem értettem, nekem ezeket a történeteket miért nem mesélte el, mert mind ismeretlen volt számomra. Hogy kitaláltak voltak, minta mesében, nem volt vitás, hiszen apám gyerekkorában Wilit nem is ismerte, akkor még Palánkón élt. De miért írhatta ezeket a leveleket Sauer kislányának? Valami kötelezettséget érzett az árván maradt gyerek iránt? Mert ha nem is egészen pontosan, de azt már tudtam, hogy apámnak valami köze volt Sauer Arankának, e kislány anyjának a halálához, s ekkor szakadt meg hosszú időre apám és Sauer barátkozása. Bár a kép még nem állt össze kíváncsi fejemben, a nyom, amelyen elindultam, jónak bizonyult. Es ki olvasta föl neked ezeket a leveleket? Apu is meg anyu is. Mármint Flóra asszony, tettem helyre magamban a dolgot, merthogy Kockán Flóra a mostohaanyja volt. Nyílt az ajtó, pogácsát hozott Flóra néni, és én gyorsan visszadugtam a levelezőlapokat. — Аnуu, miért nem mehetünk be? — kérdezte t őle a kislány. Egyetek szépen, aztán bejöhettek. Ezt sem kellett kétszer mondani, a második pogácsát még le sem nyeltük, máris ott voltunka társalgóban. Én is azt tanácsolom, ezzel az ügyet el lehet húzni — mondta éppen tanárom apámnak. - Itt vannak ezek a könyvek, ezt mind odaadom, aztán szedd ki belőlük, amire szükséged lesz.
CSUKÓDÓ ZSILIPEK
11
Határozottan éreztem, hogy politikai kérdéssé vált a lovas szobor. Csak mondják meg, milyen legyen: széles szügy, dongás mellkas, vagy kemény, acélos csontozatú, két, három vagy négy lábon álljon — tette hozzá még Sztankovics doktor. Ebben maradtak, aztán Piroska kisasszony Vilmával kezdett csevegni, a férfiak meg valami táblázat fölé hajoltak, amelyet én is megnéztem. Ez volt fölébe írva: „North Star Senior származási táblája, 1844." Apám előtt a rajzlap, s rajta egy torzó:
Mivel engem most ez nem érdekelt, mint valami régiségkeresked ő, előbb a bútorokat csodáltam meg, majd a szemem a zongorán akadt meg. Beregszászt' — írta rajta, és olyan szép volt, hogy kedvem lett volna zongorázni, ha tudok. De nem tudtam. Visszafelé egy új szót tanultam meg anélkül, hogy tudtam volna, mit jelent. Kovács doktor már rég megmondta, medd őség. Úgy látom, igaza volt — válaszolta Sztankovics doktor. — Sajnálom Flórát, de van egy új módszer, amit még ki kell próbálnunk. A méh
12
HÍD
helyzetváltozásának problémájával Kovács doktor nyilván még nem foglalkozott. Csak ehhez ki kell juttatnunk Svájcba. Apám még azon a héten megfestette Flóra elképzelt, füvön ül ő aktját a parkban, a háttér végtelen zöldjébe ugyanazokat az élénkvörös fényeket keverve, amelyek a térdet és a fels ő combot tették fényessé, s a kép alá ezt írta: „A remény sugarai". Becsomagolva vitte el a gimnáziumba. Tökéletesebb aktot már régen láttam. Apámék taktikája mintha bevált volna, üléseztek, vitatkoztak a községházán a szoborügyben, s sehogysem tudták eldönteni, milyen lovas szobrot is akarnak. Végül a polgármester, aki úgy érezte, legtöbb szava van, kiadta az utasítást: „Gidrán legyen, nagy testtömeg ű, erős csontozatú, tetszet ős járású." El is készült három változatban:
CSUKÓDÓ ZSILIPEK
13
Igen ám, de még aznap délután Grbi ć igazgató jelent meg nálunk, s arra való hivatkozással, hogy a m űvészetek dolgában ő mégiscsak avatottabb, mint a polgármester, apámat a különös szépség és a harmónia megtartására kérte. Ezek a vázlatok is elkészültek azon nyomban, s Grbić nagyon elégedetten távozott.
14
HÍD
A rajzok tehát szaporodtak, én már arra gondoltam, kiállítást lehetne belőlük rendezni. Megindulta versengés a polgármester és az igazgató között, mindketten mindennapos vendégek lettek nálunk. Ha jöttek, a kutyánk már meg sem ugatta ő ket. Rá is menta tavasza lovas szobor körüli vitára, s úgy láttam, rámegy a nyár is. Már az iskolaév végénél tartottunk, amikor az utolsó el ő tti órán én is sorra kerültem Grbi ćnél. Kissé meglepett, hogy éppen a lovat kell ragoznom. Az egyes szám accuzatívusáig ment is minden simán, aztán verg ődve értünk a vocativustól a locativusig. Na, ezen is túl vagyunk, gondoltam, amikor a többest is követelte. Éreztem, verejtékezik a hátam, s bizony, itt mára „lovainkból" „lóink" lettek, az az utálatos megszólító eset meg már végképp nem ment, az instrumentalisszal és a locativusszal pedig már meg sem akartam birkózni, föladtam a harcot. Ereztem, oda az ötös, ebb ől csak jeles lesz. Amikor megkaptuk a bizonyítványt, nemcsak a cirill bet űk miatt hűlt meg bennem a vér. — Ez bizony szekunda — mondta Székely igazgató kora délután, amikor eljött, hogy megbizonyosodjon, igaz-e a hír, ami a városban gyorsan terjedt. — A két négyes kivételével a többi mind ötös, de ez az, ami — morogta az öreg —, változtatni rajta nem lehet. Valami irtózatos igazságtalanságot és kegyetlenséget éreztem, napokra összeszorulta gyomrom, enni sem tudtam, aztán meg gyomorgörcsöm hasmenésre váltott, s folyt ki bel őlem minden, mintha csövön eresztették volna. De láttam, ami nekem fáj, apámnak, anyámnak tízszeresen. S bár anyám ellenezte, apám néhány nap után bement a gimnáziumba. Hogy ott milyen egyezség született közte és Grbić között még egy jó ideig nem tudtam meg, viszont apám még aznap elkészítette élete nyilván utolsó nem is lovas, csak lóvázlatát, amelyet mint rejtve ő rzött naplóját, az ember nyilván csak önmagának készít, és soha senkinek meg nem mutatna. En is ennyi év után először tárom föl:
CSUKÓDÓ ZSILIPEK
15
(Folytatjuk)
RADÍROZÁS BRASNYÓISTVÁN IGÉZET
1992. szept. 28.
Sorsom a pusztulás ragozása. Állok a falnál. Mindegy.
Némaságom nem hurcolhatják messzire. Ezer éve vakolatlan meszesgödör. SZÖRNYE'ГEG Nem a te árnyékodat keresem. Magam maradok a semmi helyén. Csikorogva mozdul szélirónt. Siettet, akár a szörnyeteg. Elképzelem. Elképzelem a ránk göngyölt traumát. Az elméletet, amely ropogtat. De most csak egy naplemente. Olyan, mint valami véletlen.
(este)
17
RADÍROZÁS
szept. 29. ,
SZELLEM Csak csikorgatják egyre. Zúzzák és őrlik. Valami anyag. Az anyag háborgása. Kapkodás. Hamarjában történik minden. Én meg egyre csak elodáznék. Öregszem? Nincs bennem lelkesedés. Más fogja helyettem a kalapom a levegőbe dobálni. MESSZE VETŐDVE
14.00
Én itt éltem. Nyúzottan, hevenyészve. Ősz volt. Hiába alkonyult. Nem volt miben hinni, sem nem hinni. Minden csak állt, és várakozott. Virág! Valakinek a virágja. A zöld kapun a kampó. Másnapi, végzetesnek tűnő lezártság. SZÍNHÁZ
15.00 Emléke гés Н. Gy. -re
Nem akarok tudni az egészről. A kertkaput behúzzák, vagy magukkal vonszolj ák. Dirib-darab ég, százezer év, míg megvirrad. Pátosz. Kacat. Taps: Lángoló ingében félelmetes öltöztetés az elhagyott öltöz őben.
18
HÍD
ŐSZ. ÜRESSÉG
16.15
Nincsenek zajok. Kihunyta szöszmötölés. Hűvös a függöny árnya, akár a dárdahegy. Az asztal meglapul, a székek fonata pattanásig feszül. Csak képkeret van. Ablakkeret riasztó fája, háborúkkal korábbról. Kik éltek itt vajon, s tudták betéve a pincelépcsőt: lefelé, lefelé. HALLÓTÁVOL
17.30
Dobok a dobüregből, a kürtös gyermekkoromból: lakoma tájképet folyóval, fahíddal. Ma se folyó, se híd. Csak magam, elbizonytalanodva, elszakadva, semmiről sem értesülten. Nagyobba dübörgés annál, hogy bárkivel szót érthetnék. A sötétség cseréli helyét. IDÓNKÉNT Időnként visszatérek (időnként majd visszatérek), mintegy fölülvizsgálni fantáziám: hogy kiveszett bel őlem a vonakodás, elveszítette fonalát. Vonít bennem az otthontalan állat, a Földön laktomban otthontalan. Ezt hallom, egyhuzamban.
szept. 30.
19
RADÍROZÁS
М
,
U AZ IDO HZASA
16.45
— Tavariscs! Tavariscs! — gyermekkorom elkallódott orosz katonája. Puskáját a falnak támasztja, benéz az ágy alá — háromezer kilométerre lát. Ötezerre: bent lapít Iszaak Babel, Mandelstam. Mögöttük a sarkköri éjszaka szemhatára, fölöttük bedeszkázott szalmazsák Ige. Ez a kóborló, riadt katona látta őket utoljára. Itt. Mindenütt. ALOM Legalább egy disznó ösztönével, legalább. Együtt a szalmát és a mocskot: ki sejtheti, hol a vesztőhely. Ki pecsétel vérrel, viasszal, hol akad el a golyók szava? Bűz és ammóniák. Pókháló a világ arca el őtt. A mosatlan ablak hidege. EGYES-EGYEDÜL Még mielőtt szóhoz jutnál vagy szóvá tennéd, oly gyorsan elmúlik a nap. Egy szakadékban töltöd az éjszakát. Egyedül. És nincs mit fölhánytorgatni. Minden ebből van, akármily hosszan készül is,
20.00 okt. 1.
HÍD
20
és bármennyire hiába. Egyes-egyedül ebb ől.
15.30
VALAMI MISZTÉRIUM A nedves szobasarkok. Az árnyak, ahogy mennek fölfele. 6, én sötétségem, másnapra maradt tapintásom. A szövetek hálójában, valahol, amit csak értelmezni lehet: halott. Feje aljam, régi feje aljam, nyoszolyám: disznóól ajtaja baromfiudvar kerítése, rongy. Tarka rongyok. SZÓT EJTVE Ezt a zavaros eget és a bádog koppanását. Ázott deszka, fehérre meszelt árnyék, valami lejjebb és valami följebb. Valaki. Van-e, aki még err ől beszél, lakosság, ahogy jár-kel az utcán, szót ejtve, csak úgy,, emlékezetb ől. Hölgyek, tüll, miegymás. A többi immár hiányzik, fölösleges irodalom.
17.30
okt. (4.) 5.
0.30
RAGYOG A VÁLSÁG Sгonettkosгorú TARIISTVÁN 1 Az öncélúság türelmi időt kap, őszi verőfényben ragyog a válság.. . Egy lobogó gúnyájú fa sárgáját omlasztja: gazdát cserél koronája! Gazdát cserét mindaz, mi kevés mára ahhoz, hogy sikerüljön a mutatvány. Kedvelem én ezt a lerongyolódást, melyben a lét valós arcát mutatja; melyben helyükre rázódnak a dolgok s a maskarák. Azt álmomban is érzem, míg konyhánkban árnyak rácsa vonul, hogy paprikát sütsz; szíved meleg színekkel tárgyal; illatuk, mint odaadásod, betölti a teret, szárnyal merészen.. .
HÍD
22
2 Betölti a teret, szárnyal merészen az újszegények fura gazdagsága, melytől a ragaszkodás fakósárga; és az újgazdagok szegénységének vérgőzös mámora. — Nem virágének a hadizsákmánytól érkez ő lárma! (Az ablakokban golyófogó párna.) Reggelre kihűlnek a képzelgések. Újgazdagok és újszegények marják egymást, hisz közéjük a sors koncot vet. Iskolát teremt a szabadszájúság az államilag támogatott szennyen. Esténként a még festetlen becsvágy rág, megtestesül egy templomi egérben. 3 Megtestesül egy templomi egérben a mi kopottságunk — és gyakran sírsz is emiatt, amin fölháborodom, hisz nékem a rádragadt bogáncs az ékszer: kapaszkodásától szép a szeptember! Makacs ragaszkodása megszépíti azt, ami szemünk láttára veszik ki ebből a világból, melyet az ember előbb-utóbb tönkretesz; a kitartást. Számomra a vadgesztenyék barnája az igazi barna: a többi barnát hozzá mérem! — ezt is tudod. Jaj annak, ki magának még ennél többet kíván! Töviskoszorút horda lemen ő nap...
23
RAGYOG A VÁLSÁG
4 Töviskoszorút horda lemen ő nap; pattanásig feszíti a gyümölcsöt zamata. Elszáradt virágok görcsös szárán szemölcsös szomorúság hallgat: súlyosabb az, minta múltra tolt kőlap! Csatangolok a nyomort term ő földön, mert érett vessz őivel újból döfköd az ősz, zúgó erdőjében szorongat. Kedvezni akarok Neked, Szerelmem! Eljött a mi időnk! Az elmúlásban újjászületni, a menekülésben maradni — ránk váró kihívás. Lázban ég a szótag, félájult fűszálat fen! Tarkaságával támolyog a holnap.. 5 Tarkaságával támolyog a holnap, s a szív, mely a test korcsmájában fortyog; ahol honvágy szorongatja a torkot, s a füst arca hamutartókban sorvad: kudarctól másnaposak ott a szájak. Piszkosszürkén kavarog már, órszágos a bűn: bezöldülnek tőle a tornyok harangzúgásban csattognak a szárnyak. — Boldogok a galambok! Ívelésük szemeket dülleszt, cs őrük felhőt lékel.. . Itt lenn: fára zuhog a föld, megszédül a szó, díszsort űzben ráng a szemérem! Az ármádia saját zsírjában sül — nem érdekel, oly hidegen hagy engem.
HÍD
24
6 Nem érdekel, oly hidegen hagy engem a hűtlenség fogvacogást árasztó, elkeseredett utcai harcokból megérkező, vigasztalan es ője, mely semmit sem mos tisztára! B ő lére ereszti a múltjukat magyarázók, a fölöslegessé válók átálló iparkodását. — Ki a szerelembe kapaszkodik, biztos fogódzó méltán jut annak, az önimádattól d őre, ebben a látványt egymás hegyéfi-hátán maszatoló, pőre — és képernyőre mászó korban, mely nyúlik, minta kátrány: utcák kövére tapadt levéltenger. 7 Utcák kövére tapadt levéltenger vezetett el Hozzád. Mi mára romlás növendékei vagyunk. Csicsogó sár oltalmában kellett nekünk, kettesben, egymásért reszketve föln őnünk! Nyersen, minta vadhús, a szentesített rablás kéjsóvár testén. Jól tudod: sok só várt ránk, mit együtt kellett megennünk, Szívem! Azért, hogy ne legyünk megtévesztettek; vizeknek partján szomjúhozók; korpa közé keveredők! Hisz türelmetlen esőktől habzik a moslék; behorpad a mellőzöttség feneketlen vedre; árvaságától megreped a mondat.
25
RAGYOG A VALSAG
8 Árvaságától megreped a mondat a szó feketepiacán, ahol már vevőkre talált a nyelvehagyottság. Sétálunk a nyüzsgésben karonfogva: meggyötört arcok föllobbanásában a keserű szájízű bánat gyújt rá.. . Gesztenye sül a temet őkapuknál — halottak napján föld alól sóhajt az összes megtorlás, vérbosszú. Gyertyákról csurog csöppenként elfogyó, csöppenként megfagyó emléketek szívszorító lobogása: ágrólszakadt sistergés tör elő összedrótozott szátokból, sűrűsödik tömegsírotok földjén. 9 Sűrűsödik tömegsírotok földjén a könnyek szivárványával lecsordult, az üregekbe fagyó zsíros faggyú; a járatokból szivárgó lidércfény. Gyászát titkoló megfélemlítettség reszketteti bozótjait a bosszú vad torkolattüzében összerándult mellkasotok domborzati térképén. Ártatlanok voltatok! Segítségért rikoltó szátokban, a rágcsálásban, a világ rágásától, a kenyérhéj hólyagot törő ellenállásában megkopott fogatok között föleszmél az éjjel tövesed ő mendemonda.
26
HÍD
10 Az éjjel tövesed ő mendemonda, a rettegésben gyökeret ereszt ő vaklárma gyúrja össze s űrű ködből a mát, mely saját torkát szorongatja. Mihez ébreszt reggelenként az óra? Átvágsz kábán a keveset ígér ő köhécselésen, a még kevesebb ől élőkre gondolva: ősidők óta a csikorgó tél legjobb ismerői ők! Kifehéred ő füvek nyersselymét húzod magad után. — Lassan beérik, dércsípésben bontakozik ki, ízét a naspolya végre magához inti. — Fojtós füstjével örvénylik az önkény. 11 Fojtós füstjével örvénylik az önkény: ismét uralkodni akar a szolga! Kétkulacsosok serege áll sorba, mellét serényen döngeti a söntés. Veled teázom. Jó szagú sötétség kortyol belénk: vérünket nyeli gyomra, apránként... Visszafogott mohóságba taszítjuk egymást e lombhullás végén, szemünkben egy koronat űz fényével, az ágak kiszolgáltatottságával matatásunkban: meztelenségünkbe bújva a rossz elől, a nyers erőszak föltámadó szélvihara el ől, mely ünnepli önmagát, törvényt tiporva.
27
RAGYOG A VÁLSÁG
12 Ünnepli önmagát, törvényt tiporva, a fosztogatás! Kisemmizett álmok kereszttüzében pattog a koldusbot, mint pocsolyák szemén a jég hártyája. Most kapaszkodj belém, amíg a tájat szél borotválja s didereg az oszlop! Amíg a borostás magány kosztot lop magának: kezére a kosz rászárad, mint választási plakátra a turha. Törődjünk egymással; húzódjunk összébb, elszántabban! Az törik a másikfia, az merev és rideg — ó, mint az öntvény! —, aki nem szerit igazán! Szánalmas a tankokkal védelmezett szegénység. 13 A tankokkal védelmezett szegénység értéktelen bankókkal hadonászik; megjárta hadirokkantak mankóin a háború poklát: hosszú gyötr ődés és a mindennapok látványosbódét kizáró kopársága vár rá. Régi sérelmek kovácsoltvasát, csipkéit hidegvérű dér borzolja. Bort innék túlfű tött ágyadban, melyet láz rázott a minap: egymásra találásunknak megújuló láza. Szegfűszeges bort, fű szerek forró nyüzsgését kívánja nyelvem! Künn a nélkülözés nyivákol, szemeteskukák b űzében nől nagyra.
нíD
28
14 Szemeteskukák b űzében nő nagyra az aranyat kakálók kákabél ű ficsúrja: a balkáni hetykeség h ű szószólója, ki szószolhat, ha arra kedve szottyan; lába szárába sžárad, szandálban kóvályog az esze, fés ű se kell hozzá! Vandálokkal és könny ű erkölcsű, rátarti képmutatókkal múlattuk életünket! Elmulasztott, elmulatott malasztnak a nyomában jár szerencsemalacunk mulatságos, patkó mögül előlépett alakja. Salakjában ül az ostromlott város! Az öncélúság türelmi id őt kap... 15
Az öncélúság türelmi id őt kap, betölti a teret, szárnyal merészen: megtestesül egy templomi egérben — töviskoszorút hord a lemen ő nap. Tarkaságával támolyog a holnap — nem érdekel, oly hidegen hagy engem. Utcák kövére tapadt levéltenger árvaságától megreped a mondat. Sűrűsödik tömegsírotok földjén az éjjel tövesedб mendemonda; fojtós f 'üstjével örvénylik az önkény, ünnepli önmagát, törvényt tiporva. A tankokkal védelmezett szegénység szemeteskukák b űzében n б nagyra.
AZ UTOLSÓ VILLAMOS * SZATHMÁRIISTVÁN A halott villamost nem szívesen láttam. De muszáj volt, ha a r r a kellett mennem. A kaszárnya el őtt. A zöld, szürke falak, épületek,mentén, és tudtam, hogy pár méterre t őlem tankok és ágyúk vannak. Es definiálatlan fiúk, emberek. A bordó villamost csak úgy kirakták. A foltos betonok és az örökké burjánzó paréj közé. A színe kopott az évek múlásával. Néha újrafestették. Cicomázgatják, kényeztetik, gondoltam ilyenkor, babusgatják, mintacsecsszopót, de lehet, hogy élve nem is látták, azt sem tudták, hogy i 1 y e n is létezik, de most akárha az övék is lenne itt minden. Es még rossz szemmel is nézték, hogy megálltam, mert akármennyire is fájt, azért kellett, hogy lássam, hogy tudjam, a sír megőriz bizonyos dolgokat, jó lenne azt mondani, hogy a lelket is, de ezt nem tehetem, az kiszökik, elillan, elt űnik gyorsan, így lelkesen nem láthatom ugyan, de mégis, ő az, még így, megcsonkítva, kibelezve is, és ez fáj, vagyis ez is, de az is, hogyha t e 1 j e s e n itt lenne, mégiscsak halott, szóval meg kellett állni, mindig vonzott, mágnes módjára, ami bánt, bántott, nem tudtam nem rá figyelni, ügyelni, egészen kikezdett ez, hasadékot, árkokat vájt bennem, és mondtam az ott ügyköd ő embereknek, hogy nem ilyen volt, másképp nézett a sínre, másképpen csillogott, az üvegek, az üvegei más világokat tükröztek vissza vagy hoztak oda hozzám, és a kerekei sohase voltak olajosak, nyekeregtek, csikorogtak, főleg a kanyarokban, ahová szinte bed őlt a gép, mint valami edzett, tapasztalt motoros, az ülések sárgák voltak, és csak sárgák, kár átfesteni őket, nem értenek hozz á, azt sem tudják, hogy ki volt, mi volt, mit akarnak és miért, megesett, hogy szitkozódtak, durván böktek felém, ismerős gesztus, nagyon is, de néha csak hallgattak, mélyen, akárha kuRészletA Ycllamos clmQ nbvellaciklusb6l
30
HÍD
kák lettek volna, az élet csendes szemlél ői, szomorkás, elhanyagolható kellékei, és dolgoztak, ügyködtek tovább, majd leültek a földre, nem voltak érzékenyek, és az alacsonyan szálló fellegeket figyelték. A villamos, úgy tűnt egy párszor, megmozdult, megrázta magát, akár a ló a sörényét, és mintha hangokat is hallatott volna hozzá, Istenem, gondoltam ilyenkor, feltámad, elszáll, eliramodik, már-már futni kezdtem, hogy elérjem, utolérjem, hogy fölugorhassak rá, és érezzem a szívét, a zakatolását, remegni véltem az ablakokat, a fogantyúk himbálózni kezdtek, majd csúszkálni 1e-föl, mit akarsz, förmedtek rám újból, vagy szóltak hozzám először, útban vagy, zavarsz, menj az utadra, akarjuk már nagyon. És volt, hogy elmentem, lehorgasztott fejjel, mint valami vesztes, mint akit kitaszítottak, de volt, hogy csak tettettem ezt, és a sarkon a fák mögé bújtam, és onnan lestem, néztem a r r a. Ha éjjel mászkáltam errefelé, és sütött a hold, kísérteties fényben állt, hisz halott, mondogattam, nem is csoda, még csúnyább is lehetne, félelmetesebb, habár vannak, akiket megszépít a halál, hallottam ezt, vonzóvá válnak, kicsinosodnak, de hagyjuk, hagyjuk, oda kellene mennem hozzá, egészen közel, jött mélyr ől a vágy, sokszor, de azért egy hullával mégsem lehetek együtt, nem illik, nem jó, néztem csak messzir ől nagy magányát, villogó, világító testét. Néha évekre elfeledtem, de volt, hogy szinte naponként kijártam hozzá, vagyis felé. Mintha csak a temet őbe mennék, de persze ez egészen más volt. Megesett, hogy nem néztem rá, mással, másokkal voltam elfoglalva, de éreztem, még ha hóhideg is a teste, a fel őle áramló melegséget. Ilyenkor azt gondoltam, valami szentimentális viszonyba keveredtem, valami furcsa, összekuszált, zavaros kapcsolatba, mert azért tudtam, hogy nem egyoldalú mindez, és jó lenne igazán a végére járni, letudni, hogyan is állunk, de hamar rájöttem, nincs értelme ennek, a bogozásnak, a kicsomózásnak, mert még nagyobb gubancok keletkeznek, tehát hagytam, menjenek maguktól a dolgok. Ha fúrtak, döntöttek a városban, a síneket kerestem. Amelyeken valamikor futott, ha gyakorlatban nem is, de gondolatban, az álmokban igen, mint valami híres, dics ő harcos, az őt megillető babérok felé, ünneplőben, tisztán, délcegen, és néha fel is csillant az acéla mélyb ől, lentrő l, a lukba kellett nézni, a verembe, hogy lássam, istenem, de rég volt már erre az igazi élet. Megtörtént, hogy nagyobb, ép síndarabok kerültek el ő, érdekes, a rozsda nem fogta őket, fényesek voltak állandóan, képzelem, hogy világítottak a föld alatt, vezették az ott járók lépteit, mint kitanult reflektorok, nem lehetett eltévedni odalenn, és otthagyták ő ket a hantok között a munkások, vajon minek, kérdeztem ma-
AZ UTOLSÓ VILLAMOS
31
gamtól, talán valamit szándékoznak velük. És ha elvinném őket, ezeket a világító, vibráló vasakat, és otthon egymásba illeszteném a darabokat, a csonka, kettétört, megnyomorított életeket, és kifutnék rajtuk az egészen nagy világba, amelybe már akkor is annyira kívánkoztam, Persze, hogy vele, hisz hozzá vezetne el őször a sín, a sínpár, gyengéden megtolnám, ráállítanám, és akkor várnék egy picit, minta nagy élvezetek el őtt, és gyerünk, röpüljünk már. Erezném, hogy alkalmazkodik, vissza az élethez, hogy megremeg, hogy átfut rajta a vágy, és nehezen, de elindul, az első percekben óvatosan, tapogatózva, de hamarosan belelendül, -csörög abba, amit már el is felejtett talán, de ezt, sohase lehet, ez soha sincs így, nem lehet eltemetni az álmot, a kínt, még egy villamosnál sem, és kigyúlnak a lámpák, és rázkódik velem a gép, szélsebesen, mint soha még. Es magunk mögött hagyjuk a kaszárnyát, a fekete koronájú fákat, mert úgy képzelem, képzeltem, hogy este van, lesz ilyenkor, vagy legalábbis alkony, a helyén nem marad semmi, se nyom, vagy tábla, mintha nem is lett volna o t t, mintha nem is lett volna a z, mintha a feltámadás csak kitalált dolog volna, és már változik is a táj, mert másfelé megyünk, mint régen lehetett, ez a sín arra vezet, amerre nekünk kedvünk van menni, cseng, cseng a villamos, vérpiros teste szinte hasítja a levegőt. Es felveszünk mindenkit, aki velünk akar jönni, de azért inkábba jó barátokat, az ismer ősöket, legalábbis őket elsőnek. És jönnek csapatostul, rég nem látott emberek, ki fiatalabb, ki őszebb, ki feszesebb, ki kövérebb, több mint száz év lakói ők, lépnek, kapaszkodnak, arcukon a jókedv, kihajolnak a szélbe, a kellemes, h űsítő szellőbe, mert most nyár van, de tél is lesz majd, azonban senki sem fél, aggódik, itt mindenki boldog, sorsa jó részét hozta fel magával, a fényes perceket, látom a lányok üde arcát, a fiáború el őtti ruhák fodrát, a habselyem blúzt, a csillogást a szemben, a hullámzó hajak vörösesbarnáját, a kinyíló ajkakat, a rúzst, a fehér, hófehér pici fogakat, majd a kalapot is az egyik kezében, épp mélázva nézi az éjszaka bársonyát, tapintsd meg kérlek, szólnék már neki, de pont akkor fordul felém, hosszasan néz, valahogy álmatagon, lenyelem a szavakat, de hisz ő az anyám, és ezt már mondom is neki, szinte kiabálom, de nem jutnak el hozzá a szavak, csak néz, mintha vastag üveg választaná el, de mégis ott van, létezik, ekkor még nem gondolhatott rám, egészen fiatal volt, vékony, karcsú teste nem tudott rólam, és tovább lép, ellép, és én csak hápogok, id őbe telik, míg felfogom, csak szemlélő vagyok, akár egy nagy, finom moziban, az id ő múlását nézem itt, azt ami volt, és ami majd lesz egyszer talán, sokféle ember, sokféle sors van most itt, lehet, hogy én is csak egy tárgy vagyok
32
HÍD
egy másvalaki szemében, de enyém ez a villamos, bizonygatom, de Istenem, hányan is szerették ők. Es száguldunk feltartóztathatatlanul, és el őre nézek és hátra is, látom, sok-sok kocsi egymás után, zsongás, kellemes z űrzavar, megn őttünk, megszaporodtunk, nem vitás. . És mintha apámat is látnám kinta peronon. Vidám társaság veszi körül. Ó most valamivel id ősebb, mint anyám. Fekete haját lobogtatja a szél. Pedig olajozva van. Gondtalan férfiak csapdossák térdüket, hátukon feszül az ing, arcuk csupa mosoly, közben fölkel és lemegy a nap, virrad és alkonyul, egymást köszöntik a csillagok, a virágok szirmai er őre kapnak, és bomlanak újak, az ég játszik, szórakozik, vörös, fehér ruhákban tetszeleg, mutogatja magát, az orrunk el őtt terpeszkedik, twistel, habzik a szája, de szép is ez, mint minden, új utasok ugranak fel, van akit úgy tolnak, szinte szabadulnak t őle, de örömmel jön ő is, mert a fény táncát látja, azt, ami már nem élet, ami csak a föltámadással jöhet, igy mélyebb, . őszintébb, szubtilisebb lét, hisz legy őzetve vala a rossz, örökre immár. És körbejárjuk a várost, többször is egymás után, látjuk az emberek döbbent arcát, azokét, akik nem értik, érzik mtg a nagy pillanatot, a szürke, málló falakat, az egymásba futó sz űk utcácskákat, a hernyók nyomát a leveleken, ezt a finom, örökrezg ő hálót, ezt a remeg ő semmit, vagy majdnem azt, az ágaskodó, tömzsi lovakat, a lerobbant kocsi el őtt, a szüretelő k hangos menetét, ahogyan ránk meredve megállnak hirtelen, és szőlő t nyújtanak felénk, foltos almákat, csillogó, sötétkék szilvát, de mégis dobás, dobálás lesz az egészb ől, kinyúlunk a repülő gyümölcsökért és gyömöszöljük magunkba a friss, őszi ételt, csorog a nedv, a lé, végig az arcunkon, és érezzük a homok szagát. Vágtat velünk a villamos, mint föltüzelt táltos, és már hátunk mögött a város, a tó felé megyünk, pár perc és ott vagyunk, mert csodásak ezek a sínek, ott teremnek, amerre megyünk, vagy mefinünk kell nagyon, kinőnek, kifeslenek mindenhol, merre jó, kit űnő. Halljuk az állatok b őgését, a papagáj szárnyának rezzenését, a bivalyok szarvának csattanását, ahogy egymásnak esnek, átvágunk tehát az állatok kertjén, a büszke pávák korzóján haladunk a zöld víz felé. Es fejünk fölött sirályok köröznek, alattunk pajkosak a hullámok, majd jeges lesz a tó, és befagy. Szállnánk ki gyorsan a csillogó, sziporkázó vízre, magunkra meleg holmit húzva, de halljuk a kalauz vel őtrázó csöngetését, riadtan figyeljük a rángatózó, ugráló pántot, nincs megálló, leszállni nem szabad. És siklunk újból, tombola jókedv, a szabályok adják hozzá a keretet, és értjük, ez a mi hazánk, ide n őttünk, csak itt lehet. És valahogy növekszik a
AZ UTOLSÓ VILLAMOS
33
létszám, már egymás hegyén-hátán vagyunk, ha valaki el őre akar menni, szinte úszik a tömegben, férfiasan kell, er ős karcsapásokkal, mert másképp nem halad, mennék, nyomulnék én is, forró testek tapadnak hozzám, friss, üde leheletek kísérnek utamon, a haj, a b őr tiszta, a szem is, a szemek is, melyek mindenhol vannak, zené is szól, el őször lassú, megfontolta ritmus, mint sötét báraktian szokás, ahol egymás kezét tapogatják az emberek, majd fölgyorsul finoman, és már pereg, és vele mindenki, én is, forogva, csapkodva jutok előre, bennem a hőség, a lélek tajtéka, már-már ködösen látok, olyan jó. A közeli ülésen ül ő arca ismerő s, intek felé, a mély ráncok lassan simulni kezdenek, a szemem elő tt fiatalodik éveket, feszes egyenruhában van immár, csizmája fényes, tündököl, hallom a hangját a zsongásban, figyelek, a frontról jövök, mert idebenn szebb, a m űhelyre gondoltam éppen, amit akkor ott kellett hagynom, pedig alig üzemelt még, a frisszöld gépekre és a fiatal eperfára az udvaron, az eper csíp ős szagára, a repülő, röpdöső forgácsra, a fa puhaságára, néha olyan, minta vaj, annyira enged, a fehér lécekre a sarokban, a dobkályha állandó melegére, még reggel is langyos volt, mintha ő is idenőtt volna, a rácsos ablakból pont az égre láttam, néha fölakadt egy-két felh ő, de sohase volt baj, és ekkor jött a behívó, mennem kellett, idegen vidékre vittek, a nyelvet sem ismertem már, de ez a villamos valahogy felvett, el őször nem is tudtam, hogy hogy, de később mind jobban megvilágosodott elő ttem, ez a minden, amim volt és lesz, a műhely, a család, mert ők is itt vannak, lesznek, ha nagyon akarom, még a néma fiú is, az el őbb hallottam a hangját, mert csak egy néma szólalhat meg így a hosszú-hosszú dermedtség után, meg kell keresni ő t is, de olyan jó így ülni, mintha átfutna rajtam az élet, akár valami alagút, gondolom és hagyom, hagyom, hogy ígyT legyen. Szarukeretes szemüvegét rám emeli, igen, dadogom, anyám pedig arra van, mondanám, de érzem, nem is hozzám beszélt, mást lát, láthat helyettem igen, ez már végleg biztos, akárha átlátszó lennék, láthatatlan ember, más vonalak, vonások vannak helyettem, igen, és ő még mesél, most már egész tisztán hallom a hangját, pedig továbbra is nagy a nyüzsgés, a z űrzavar, alig tudok egy helyben maradni, visznek, taszítanának, a jókedv, mint megáradt ezüstös folyó, habár akkor inkább barnának, sötétnek kellene lennie, zavarosnak, de ez csillogó, villogö, a sziklákat nem tudom elfelejteni, ahogy repedeznek, pattognak az éles napon, így a nagybátyám, ott feküdtem a k ődarabokkal teleszórt tisztáson, a nagy hegyek között, és néztem, ahogyan megvonaglik, -rándul bennük valami, és utána egy pár morzsolódni kezd, mintha most is ott volnék, de a fa gyantás szagát is érzem, és látom azt is, hogy mint kisgyerek épp belépek a kanálisba,
34
HÍD
föltű rt gatyában, a víz egészen hideg, néhol csíkok vannak a felszínén, és előredő lök, még átfut az agyamon, jobb lenne mégis a parton maradni, de már bukok a zöldesbarnába, és megfagy bennem minden. És követ ez a hang, még akkor is, amikor mára harmadik kocsiban vagyok, új emberek között, de mintha mindenki mindig egyszerre lenne, és egyenként is, fiatal, öreg, érett, megsokszorozódnak az ének, akár egy lépcsőről lejövő alak, a születést ől a halálig, minden pillanatban más, de egészben is látom, a teljességben, a másik nagybátyám lovon ül, katona ő is, finom, fekete haját lebegteti a szél, úri szabó volt, elegáns üzlettel a központban, habár kacskaringós folyosón lehetett csak eljutni hozzá, egy-két árva ég ő világított ugyan, de csak azért, hogy nagyobb legyen a sötétség, azonban ha átléptük a küszöböt, világosság fogadott és rengeteg t űvel teleszurkált babák, valaki mindig vetk őzött, öltözött, kombinéket láttunk, ha nyár volt, selyemalsókat a n őkön és harisnyatartót, nagybátyám kedves volt hozzánk, megengedte, hogy kövessük a tű k útját a babák domborulatain, le, egész a tomporig, majd még kétujjnyi élvezet, és utána csak az üresség tátongott, kettévágták őket, elfű részelték, megesett, hogy lábakat képzeltünk hozzájuk, feszes combokat, hajlékony térdet, karcsú bokát, de inkább visszatértünk, tapogattuk azt, ami volt, a fej sem érdekelt bennünket, sohase beszéltünk róla, milyen lehet, az udvari ablakból egy bérház teraszaira láttunk, ahol sokszor összever ő dtek az asszonyok. Nagybátyám félt az állatoktól, a felhő ket szerette, ahogyan magasan repülnek a messzeségek felé, ha tehette, elutazott, és űzte ezt a szenvedélyt. Már megvolta szabóság, amikor berántották őt is a fegyverek, a durva szó és a halál közé, és fölültették a lóra, mert egyedül nem ment volna fel, és csak most látom, hogy e z egy fénykép, életnagyságú, barnás, tehát ezért olyan merev ) de a szeme mozog, állapítom meg, de nem miattam, ezt már tudom. Es a hangját is hallom, azt a bérceken futkározó, szaladó, gyöngyöz ő finom áát, ahogy felköszön az égre, a fenyvesekb ől, habár összezárta száj, mintha lakat lenne rajta, mégis az ő hangja, kétségkívül, csobog a fejem fölött, arra fordulok, gyerek vagyok, együtt másszuka hegyeket, tapogatjuk a kőtömbök arcát, rövidnadrágban van, sz őrtelen lába mint márvány világít, ha beleáll a napba, arcából kifolynak a ráncok, fekete haja, sugarak árnya, ilyenkor igazán szeretem őt. Napok alatt öregedett meg. Egészen összeesett. A hegyeket már nem érte el. Palicsra járt ősszel és tavasszal. Szobát bérelt a fenyvesben. Erre nincs visszhang, nem ismerik, panaszolgatta nekem. És már az égre sem nézett. Miért én, miért, tört ki bel őle néha, lelkemet nem ülik meg nagy, kiadós vétkek, szabóujjai meggörbültek, a m űhely babáit már rég
AZ UTOLSÓ VILLAMOS
35
elárverezték. Nem tudtam felelni semmit, és most sem tudnék, ha felszakadna a zár az ajkon, de már visz is az áradat, horgonyt vetni csak pillanatokra lehet. Es mindenhol ismerős, akik szintén ismerik egymást, M. dobódik fel a hullámokból, ő szintén ismerte a lovon ül őt, de már csak a betegséggel megvert, megfáradt embert. M. nyáron állandóan a vízben volt, hol üvegeket, flaskót, gerendákat, hol láncot, foghíjas fés űt hozott fel a félméteres iszapból, fekete távol es ő szemei vörösek voltak ilyenkor, szép sorjában kirakta a szerzeményeket a mólóra, estefelé kimászott hozzájuk, tapogatta, tisztogatta őket, tömzsi barna teste hullámzott, mozgott, mintha már az is víz lenne, része a tónak, egyszer egy kacsalábat is feltornázott, régóta lent lehetett az iszapban, büdös volt, bűzlött, de lassan kiszívta a szagot a nap, ajnározgatta, babusgatta a fiú, magával vitte még a nádasba is. A mólóhoz közel lányok fürödtek, főleg a sekélyben, ahol leért a lábuk. Ez volta helyük. M. sóvárogva nézte őket, ha fönt volt, ha pihent egy pár percet. Most nézd, mondta nekem egyszer, és már ugrott is vissza a vízbe, nem tudtam, mit kellene néznem, és merre, akaratlanul is a lányokat választottam, volt egy szép, szőke bakfis, a leglármásabb brancsból, most épp távolabba többit ől mélázgatott, a nap er ősen tűzött, a mozdulatlan víz már-már fehér, a szőke úgy rándult ki a tóból, mintha áramütés érte volna, riadt hangja sokáig ott maradta levegőben, már úsztak is hozzá a barátn ők, jajgatott, dadogott, nem tudom, mi volt, mi volt, és sírni kezdett, a deszkák alatt prüszkölést hallottam, majd csobbanásokat, M. tevékenykedett ott persze, ha tudnád, milyen selymes a b őre és a többi, súgta a fűiembe később, úgy, hogy ne lássa senki. Most is úszik, csapkod a villamoson, a fejek a hullámok, a hullámok, vajon mit forgat kemény koponyájában, ugyan mit? Ha látna, érezne netán, megkérdezném, mi lett a n ővel, aki náluk lakott, űzi-e még éjjelenként a kéjt, mert annak volta mestere nagyon, M. nevezte így, pedig akkor mi még nem is értettünk mindent, M. id ősebb volt, vagy csak koraérett, a n ő távoli rokon, a lányával élt, szobájuk ajtaja üveges. Este mindig elküldte a lányt, fordulj egyet, jót tesz a friss levegő, M.-ék az alsó lakásban laktak, nem nagyon látogatták az asszonyt, csak kint találkoztak a kert pici ösvényein, nagy volt az udvar, még kukorica is nőtt a kerítés mentén. M. szeretett volna a lány közelébe férkőzni, habár az csúnyácska volt, mégis jólesett vele beszélgetni néha, főleg lefekvés előtt, valahogy kellemesebb az álmom ilyenkor, mondogatta nekünk a mólón, de nem is nagyon figyeltünk rá. Egyik nap, míg az áttetsz ő felhőket bámultuk, M. hirtelen felkiáltott, már előbb is föltűnt, hogy keveset van a vízben, mégis el kell, hogy mond-
36
HfD
jam, mégis. És már körbe is ültük, mint valami gurut, a szeme csillogott, és alig láttuk benne a vörös pókhálót. A lány mesélte nekem, kezdte, és utána én is láttam, egészen fölkavart, még az iszap, a víz sem tetszik annyira már. Egyik este korábban ment haza a bakfis, az anyja még nem várta, épp be akar lépni, már nyomja is le a kilincset, azt akarta mondani, elég már ezekb ől a sétákból, kezdi unni őket, senkivel sem találkozik, mindig egyedül, és így tovább, tehát tele volt indulattal, méreggel, neki is van már szava, kell, hogy legyen, amikor valami furcsa neszre, lihegésre lesz figyelmes, tán rosszul lett az anyja, vagy ehhez hasonló, már lépne is bej de valami mégis visszatartja, kimereszti a szemét, a függöny nem tudja eltakarnia látványt, szétdobott combokkal ül a fotelban az asszony, szemben a tükörrel, nincs rajta semmi, vagy csak alig, fejét hátradobja, szinte lelóg a támláról, és épp a szemébe néz, hirtelen hátrahőköl, egészen megijed, csak kés őbb veszi észre, hogy nem őt nézi, talán nem is lát, és azt is, hogy vörös kezében valami hosszúkás, fehér tárgy van, és azt nyomja, nyomkodja magához, a hasához, vagy lejjebb, a melle hullámzik, akár a tó, ha csónakok vájnak utat benne, el őször nem is értette, mit lát, mi ez, mire derengeni kezdtek volna a dolgok, az aszszony már szedelőzködött. Napokig rágódott ezen, majd újból kileste. Most már tudta, hogy mit kell nézni, merre, majd elhívott engem is, folytatta M. Én magyaráztam meg neki. Azóta nem köszön nekem. És a szobájukban sohasem ég a villany. De M. most nagyon öregnek t űnik. Haja teljesen ősz. Az arca pedig ráncos, fonnyadt, közelebb hajolok hozzá, ha látna, ha ingem látna, én lennék az egyik hullám ezen az embertengeren, fogai kihullottak, lóg rajta a ruha, hát igen, gondolom, rajta is végigfutott az élet, mint valami krákogó, csattogó, fekete varrógép, ezek az öltések, igen. Fogadott gyerek volt. Ezt nagyon korán közölték vele. Meg se értette igazán. Mesének tartotta egy fiúról, aki nem ő, vagy egy történet megtoldásának, de idővel mégiscsak rájött, mi is ez, benne más emberek, ősök, lelkek vére csorog, bosszantani kezdte az asszonyt és a férfit, akik őt befogadták, elbújta nagy házban, kirámolta a szekrényeket, az alsónem űket, a pizsamákat kidobálta az udvarra, egyszer még a féltve őrzött gyűrűt is ellopta, a kanálisba dobtam, hadd szenvedjenek. A riadt emberek már bánták, amit tettek, gyerekük nem lehetett, bár maradtak volna így, utód nélkül. Vissza azonban már nem vihették, nem mi vagyunk a hibásak a világ hibáiért, buggyant ki egyszer a férfiból a keser űség, M.et ez szíven találta, de nem vont le bel őle semmit, így kényelmesebb volt, pedig már nőtt, erősödött, a két ember fokozatosan félni kezdett, habár nem beszéltek err ől, szégyellték még maguk előtt is, de azért el-
AZ UTOLSÓ VILLAMOS ,•
37
hívták a rokont a lánnyal, hátha javul a helyzet. És úgy is indult, M.-et lekötötte a lány, az újszer űség, de azért az „apját" sem felejtette el. Egyik ő szi délutánon a rövidnadrágban tébláboló férfit, aki egészen legyengült, a lábánál fogva felemelte, majd hirtelen megd őlt, elvesztette az egyensúlyát, az „apa" az arcára esett. Úgy kellett feltámogatni. Az asszonya kezét tördelte. Elég volt, végleg, nyögte a férfia bambusz karosszékben, ahova kés őbb elvánszorgott, és lehullatta karjait a kockás kőre. Ettő l fogva keveset beszélt, csak akkor, amikor nagyon muszáj volt. A tópartra járt horgászni. Tavasztól őszig ott volt. Remegett a keze. A halat sokszor más húzta ki neki. A vécében halt meg. A felesége érezte a lelke mélyén a szimbólumot. Nem volt ideje azt aritkulálni. Utánament ő is. És most megkérdezném M.-t ől azt is, mi lett a házzal, a kerttel, az árnyékban fejlődő kukoricával, de ő csak úszik, csapkodja maga körül a fejeket, jó is, jó is, gondolom immár, hogy nem érintkezhetünk. Valaki lehúzza az üveget. Fejek buknak ki rajta. Friss a leveg ő, száguld a táj odakinn. Merre is vagyunk, lehetünk, Hátunk mögött a fények. Előttünk szürkésfehér utak, a Városháza hangja ide már nem ér el. Kifutunk, érzem, kanyarodunk gyorsan a nagy világ felé. És akkor látom egymás mellett őket, Perót, a koszorúst, a hibbant copfos asszonyt, Rudics bácsit, az öreg selyemfiút, a nyáladzó nagylányt, Lizit és a szőke, pattanásos srácot, a meztelen színészek seregét, a remegő lábszárú kabinos urat, mind-mind ott vannak sorban, és még sokan, sokan ismerősök és félig azok, és intenek felém, én lehettem egy pillanatra, saját magam, mosolygok rájuk, és indulnék is arra, hozzájuk, ám fölcsapódik az ablak, és elt űnik minden, csak a színehagyott villamost látom a kaszárnya mellett, ahogy áll dermedten, ha közelebb mennék, egészen közel, tudnám, hogy izzadt, zilált, elaggott teste fáradt, és szíve lüktet a deszkák mögött, és hálás lenne nagyon, ha megsimogatnám, végighúznám a kezemet a behorpadt oldalakon, de nem megyek, nem teszem meg, mert félek, hogy mégis mást tapasztalok.
BATA JÁNOS KÉT VERSE ISTENRŐL, HAZÁRÓL, SZERELEMRŐL Jung Károlynak
(Kiálltál a kanizsai moziterem színpadára, s jó rétori hanghordozással elmondtad: a te verseid nem útközben keletkeznek, jól átgondoltak, hosszas tépel ődést hordoznak magukban, és szólnak Istenről, hazáról, szerelemr ől.) Ő a kezdet és a vég — az alfa és az ómega. Ó az egy és a három — az oszthatatlan és az osztható. A rejtőzködő és a bennünk bujdosó gyarló és nemes, a dölyfös és a kegyes. O az, kit gránát tép szét, és az is Ő, ki még világra sem jött, s már nem is él ő. Bennünk van Ő, mindannyiunkban —jókban és gyarlókban, a hóhérban éppúgy, mint áldozatában. De benne rejtőzködik Ő minden fűben, fában és állatban, kutyánk tekintetében és szarvasok rianásában. Az áldozati bárány torkát elmetszik, és vigyáznak, csontja ne törjék — ott van Ő a bárány utolsö sikolyában. Diófák leveleiben, hatalmas tölgyek koronájában — amíg lesznek, megtalálod Őt. Mert Ő a kezdet és a vég — az alfa és az ómega. Ő a minden —6 a semmi. A Duna és a Tisza köze — hazánk ennyi. Mint jó asszonyod combja, úgy ölel e két folyó — és rejt majd földje magába, mint jó asszonyod öle.
BATA JÁNOS KÉT VERSE
A két ősi folyam között szakad ránk az ég, kiknek ősei közt nincs tudós, próféta, hadvezér. Elődeink parasztok, kubikosok, hajósok és betyárok, mint ama Törtek Ignác, Veszelka Imre vagy a nevezetes Rúzsa Sándor. Óseink közt nincs tudós, nincs próféta és hadvezér — elvétve pap, kántor és tanító. (Egyiküket épp a napokban temették.) De ha kérdenéd az adorjáni, martonosi vagy ludasi összeaszott nénikét, ő választ adna gyötrő kérdésedre: honnan jössz, ki vagy, és merre mész? Hazánk az ég, és hazánk a föld, a t űz, a víz és a lég — a Duna és a Tisza köze — mint jó asszonyod öle. Járják a hajósok a Dunát és a Tiszát — bennük emberi és állati hullák. Járják a hajósok a Dunát és a Tiszát — az ötven év, talán még annyi se — hány ezer sorsot mosott egybe? Jégen a lék, bennünk a tér, mi üresen tátongott, másfél emberölt őn át, emberi lelkekért kiált. Érettük, kiket halálukban tagadtunk meg, mintha rablógyilkosok lettek volna. Érettük, kiket úgy sodorta Tisza vize, mint nyaranként a haltetemeket már évek óta. Hazánk az ég és hazánk a föld, ott, ahol e kettő egybeér — égbe a föld és földbe az ég — ott akarod szedni az ezredév termését: a szőlőt, a búzát, de: a szamártövist és a repkenyét. Hazánk az ég, és hazánk a föld, mi rejt magában ezer csodát — tücsköt, bogarat és lyukas koponyát, megtört csontokat, földdel teli tüd őt — és töviskoronát. Hazánk a t űz és hazánk a víz, hazánk a szél,és hazánk a lég. (De nem a forró, déli szél, mi fölkapott és szétszórt bennünket a négy égtáj felé, hanem a kemény, süvölt ő északi, ami tábortüzek füstjét és lovak dobbanását hozza felénk, évszázadok mélyéb ől.) Hazánk a tűz és hazánk a víz, a halványuló fény ű, sárgás rőzseláng, és hazánk a víz, a lassú, vén komondor — kölykei vagyunk a Tisza két partján. És akkor megállt az id ő is a folyó fölött, az idő, mely addig csak bennünk folyt, de attól kezdve benne is, szerelmünk gyümölcsében, megállt egy pillanatra, a teremtés pillanatára, hogy benne elölr ől
39
HÍD
40
kezdődjön minden, a sejtt ől a csillagokig, hogy benne is megfoganjon mindaz, ami benned és bennem, mindaz, ami csak kett őnkben együtt van, volt és lesz. Kettőnk szerelme az élet, ami életet volt képes adni, életet, mi tovább éltet majd bennünket is, téged és engem. Kanizsa 1992. november—december
BELEFAGYUNK A NYÁR FORRÓSÁGÁBA Öt hónapos lányom mellettem az ágyban — vajon Ágnes miről álmodik, ha éjjelente fölsír? Évmilliók félelmeit hozza magával, vagy mindennapjaink tragédiájának hullámai jutnak el tudatába hangunk, tekintetünk közege által? Belefagyunk a nyár forróságába. Tengerről álmodik-e, hatalmas, hömpölygő óceánról, ahonnan érkezett, és ahova érkezünk, a vízről, melyből lángoszlop emelkedik ki? (Vagy talán csak apró lángnyelvek, kékes, vöröses föllobbanó tüzek.) Belefagyunk a nyár forróságába. Hányszor álmodja a zuhanást arról a fáról, abba a szakadékba, abba a semmibe. (A fa ága mélységes-mély szakadék fölé hajol. A semmi a minden. A minden a semmi.) Belefagyunk a nyár forróságába. Kanizsa, 1992 VIIL 3.
BAKANCS ÉS FAL JÓDAL KÁLMÁN Ez történet. Ez meseszövés. Ez fordulatokban gazdag cselekménysor. Ez írásbeli dolgozat. Ez élménybeszámoló. Ez többsíkúság. Ez mélystruktúra. Ez vasárnapi krimi. Te nyomorult. Te alávaló. Te utolsó. Te szemétláda. Én nyomorult. Én alávaló. Én utolsó. Én szemétláda. Mi nyomorultak. Mi alávalók. Mi utolsók. Mi szemétládák. Szombat délután volt. Az autósztrádán egy kocsit vezet ő férfia sebességváltójával babrált. A zene az autó sztereó berendezéséb ől halk sustorgással szólt. A sofőr rágyújtott, és a visszapillantó tükröt kezdte kémlelni. Ti nyomorultak. Ti alávalók. Ti utolsók. Ti szemétládák. A széktől a fotelig. A hűtőszekrénytől a konyhaasztalig. A liftt ől a lakásig. A külvárostól a belvárosig. A lépcs őháztól az aszfaltig. A szőnyegtől a mennyezetig. A televíziótól a félig lehúzott red őnyig. A festett hajú nő letette bevásárlószatyrát. A lépcs őház fenyegetően kongott. Jobb kezével megnyomta a liftgombot. A földszinten váratlanul kinyílt egy ajtó. A bemondónő.
42
HÍD
A taxisofőr. A gépfegyveres. Az apáca. A keresked ő. Az ápolónő. Az anya. A gyermek. Az éjszaka. A Hold. Eloltom becsukom fölgyújtom bezárom. A fal. A konyhakés. A kavics. A hang. A kislány megállt egy pillanatra, és lehajolt. Megkötötte tornacip őjének kioldódzott pertlijét, és közben aggodalmasan, összehúzott szemmel figyelte önmaga tevékenykedését. Aztán felállt, és megindult a közeli sarkon álló kioszk felé. A csirkekeltető. A felüljáró. A mozgólépcs ő. A porelszívó automata. A hordozható tévékészülék. Váróterem. Szerelékgyár. Betonfal. Templomtorony. Washington. Teherán. Auschwitz. Budiszava. Kőolajkutatók. Jakúzák. Vöröshadsereg-frakció. Ku-Klux-Klan. Ninja-füzetek. Pattogatott kukorica. Zenetorony. Gumióvszer. Gumibot. Lépések zaja. Szirénaszó. Az ablaküvegen doboló es ő. A lakásajtó biztonsági zára. A szemközti kirakatban megvilágított kirakatbábuk. A kései látogatók tekintete. Az ujjak között szétmorzsálódó sütemény. A félig nyitott száj. A feltupírozott haj. Az arcb őrt keresztül-kasul fölszántó ráncok. A dezodor illata. A felgy űrődő bársonyszoknya tapintása. A polcon sorakozó könyvek. A penészfolt a tapétán. Elhagyva. Tanácstalanul. Dühösen. Némán. Mozdulj. Lépj. Lélegezz. Üvölts. Ez nem zeneelmélet. Ez nem üresjárat. Ez nem végtelen szóáradat. Ez nem szabadid őprogram. Mi nyomorultak. Mi alávalók. Mi utolsók. Mi szemétládák. Ti nyomorultak. Ti alávalók. Ti utolsók. Ti szemétládák.
SÉTA A KÜSZÖBÖK ALATT KOPECZKY LÁSZLÓ Álmomban azt álmodtam, hogy álmodom. Az álom, melyet álmomban álmodtam, színes volt. Városom ismeretlen tájain jártam. Nem úgy volt szép, ahogy most er őltetik a szabályosságot sebzett arcára. A század elejei szecessziós intimitás tompított hangulata áradt, mintha nem a Nap, hanem egy festett lámpaerny ő permetezné a fényt. Rögtön tudtam, hogy a múltban járok. Elfogódottan tekintettem körül. Ezek az emberek, akik elsuhannak mellettem, ezek már nem élnek.. . Izgatottan igyekeztem elcsípni hangfoszlányokat, de nem állt össze mondattá. Az emelkedőn kisfiú szegődött hozzám. A kisfiúhoz kiskutya. A kiskutya visszaszaladt a vasúti töltésre. A kisfiú utána. Rossz filmekb ől tudom: ilyenkor jön a vonat. Hangtalanul kiáltozni kezdtem. Ez a vergődés is ismerős volt. „Álmodom" — állapítottam meg tárgyilagos álmomban. És akkor átváltottam álmomból, amelyet álmomban álmodtam, az innensőbe. De itt más volt a kép. Kora hajnali, veresl ő táj. (Ahogy j ő fel a nap, . úgy látszik, világosodik az álom is.) Már nem vagyok egyedül. Asszonyom kezét fogom, és mesélek. — Álmomban életünk előtt jártam... Egy kisfiú szeg ődött hozzám.. . Így fogtam a kezét, mint most a tiédet.. .
44
HÍD
A Misi? — kérdi. Nem tudom... Felmutattam nyitott tenyeremet. — Nézd ezt a bársony pillangót! Bár moccani sem mertem, élesen hasított belém: ezt is álmodom! S már egyedül voltam, s oltódott ki a kép. Ilyenkor szoktam gyermekkoromban — ha nem magamtól ébredtem, hanem ráztak — mondani: Ne még!... Szeretnék visszanézni álmomba... Most is felnyögtem. Fejemre húztam a takarót.. Szerettem volna viszszatalálni az álmomban álmodott álomba. Megnézni a kisgyerek arcát. Hihetetlen hiábavaló er őfeszítés. Csak a kusza árnyak. Veres ég... VERESEG! Ha tovább erőltetem, atomjaira bomlik. Hisz álatomban is csak álom volt. A keserűség úgy árad szét bennem, minta finom méreg, amely nem öl, csak elkábít. Jól vagy? — hallom a félig csukott ajtó mögül a szomszéd szobából asszonyom hangját. Lekapom fejemről a paplant. Merthogy mért? Merthogy nyöszörögtél. Azt álmodtam, hogy... (De hisz már mondtam neki álmomban! ) Na! ... Mért hallgattál el? Próbálok visszaemlékezni, de nem megy... Egy kisfiúval álmodtam, meg egy kistkutyával. Az a kisfiú.. . Dühösen vágom el: Nem! Elkínzottan teszem hozzá: — Nem tudom... Most próbálom visszaidézni az arcát... Nem megy.
Némán reggelizünk. Idegenül feszengek. (Hiába, ha az ember álmában is álmodik, nehezen talál vissza a valóságba.) Kerülöm a tekintetét. Szórakozottan kérdi:
SÉTA A KÜSZÖBÖK ALATT
— És a kiskutya? Nyúzottan vicsorítok: Nem tudom! — Arcom ég; hazudtam! A kiskutya göndör volt, fekete.
45
HÁROM HÁBORÚS VERS JOVAN HRISTI Ć
AKIK TEGNAP MEGHALTAK Akik tegnap meghaltak mit sem tudnak a ma öldöklései, a ma gyűlölködései a ma szégyene, a ma meghurcoltatása és a ma hazugságai fel ől. Elmentek, abban a hitben, hogy amit láttak a legszörnyűbb, mi látható, s ránk hagyták kivárnia végét. Megtudni soha nem fogják, hogy bennünket valami még szörny űbb vár. S ha a mi időnk is lejár, meghalunk abban a hitben, kik utánunk jönnek, megérik mégis mindennek a végét. De ők még csak akkor látnak olyan dolgokat, melyekre mi legszörnyűbb álmainkban sem [gondoltunk volna.
BARÁTAIM, TÉNYLEG BARÁTOK VOLTUNK The wheel is come full circle, mondja Shakespeare Mi pedig: Hol voltál? Sehol. Mit csináltál? Semmit. Fizetünk tetteinkért, s azért, mit soha meg nem tettünk. A dolgok hátborzongatóan szabályos id őközökben ismétl ődnek. A holtak lábra kapnak, él őket gyilkolnak, elsüllyedt birodalmak [föltámadnak, Az ősi gyűlölet ki nem hunyt: órája, hogy üssön, arra várt csak.
47
HÁROM HÁBORÚS VERS
Barátaim, tényleg barátok voltunk, avagy átvertük egymást? Találhatunk-e valaha be nem mocskolt, sz űz teret egymás szemébe nézni csak még egyszer.
TRÓJA Itt az ideje ókönyvek véres meséit újra föllapozni arról, hogyan rombolták le az akhájok Tróját, s öltek le minden trójait, s miként éltették őket ezért. Trójáról pedig egy szót se többet. Az istenek halálra ítélték a trójaiakat, idegen dalókban éljenek csak, miket megírni azok fognak, kiknek saját dalaik soha nem voltak, s nevüket is csak úgy jegyzik majd: Trója lerombolói ők voltak. 1992 oktбbere
CSAPÓ Julianna fordítása
KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK
RÉGI DOLGAINKR6L (X.) HERCEG JÁNOS A magyar honfoglalásról szóló regék és mondák csodaszarvasa és turulmadara mellett még egy legendabeli jelenség szerepel: a volgai lovas. Az el őőrs, aki már reálisabb jelkép, mint az Emesét, a magyarok, illetve az Árpád-nemzetség ősanyját megtermékenyít ő totemállat, a turulmadár vagy a népeket idevezető szarvas. A volgai lovas alakja már meghatározott földrajzi eredetre utal, a Volga vidékére, ahonnan az onogurok vagy ungurok minta finnugor ősnép leszármazottai elindultak maguknak új hazát keresni. A kor századokon át a népek önállósulásának kora volt. Megunták a függ бség állapotát, a rabságot, és elmentek kiküzdeni, elfoglalni maguknak egy olyan területet, amely életformájuknak leginkább megfelelt. A nagy orosz folyam mellől elindult unguroknak megtetszett a Kárpátok hegykoszorújával s a négy folyóval körülhatárolt, jobbára sík vidék, ahol szétszórva semmiféle egységet nem képező szláv népek laktak. Olyannyira, hogy a nyugati szlávok, a horvátok és szlovének mint keresztények már a pápaság alá tartoztak, úgyhogy Salzburg érseke nem ok nélkül panaszkodott a barbár magyar hódítókra, akiknek hatására ezek a népek elhanyagolják hitüket. A hittérít ők ugyan a hódító nép körében is megjelentek, de eredményt csak kés бbb, az államalkotó István korában értek el, akit királlyá koronáztak, majd szentté avatták. Az itt talált szláv népek nem tanúsítottak ellenállást. Kenyérrel és sóval vár ták a honfoglalókat. Talán éppen szétsz бrottságuk miatt hódoltak meg a sebes lovakon érkezett, jól felfegyverzett nép el бtt. István király azonban, aki állammá szervezte az elfoglalt területeket, mégis olyan kinyilatkoztatást tett, amely arra vall, hogy ebb бl a meghódolásból nem lett mindjárt őszinte barátság. A király marasztaló igéi — „többnyelvű országa boldog ország" — sejteni engedik, hogy ezeket a népeket itt kellett tartani, hogy ne legyenek lakatlan vidékek, de minél több legyen a hatalmas területet megm űvelő munkáskéz és az ország biztonságát véd б harcos. Amikor a törzsfők megosztoztak az országon, ez a vidék Botondnak jutott,
RÉGI DOLGAINKRÓL
49
aki a monda szerint buzogányával akkorát ütött Bizánc kapuján, hogy az rögtön kinyílt el ő tte. Miért ment beljebb, arról a legenda már nem tájékoztat. Ez volt az Al-Duna vidéke. Baranya és Szerémség is ide tartozott, s népi összetételében, gazdálkodási módjában és életforma tekintetében elképzelhet ően egységes képet mutatott. Az állattenyésztésen kívül az itteni népek méhészkedéssel foglalkoztak, úgyhogy jöttek fel délr ől a görög keresked őkaravánok, s vitték innen a mézet és a méhsört. Legf őbb terményük a köles volt, és mocsárváraikból zsupánjaink gyakorolták fölöttük a hatalmat. Feljegyezték róluk, hogy családi életük erkölcsös, ők maguk pedig vendégszerető k, és foglyaikkal jól bánnak. A római birodalomból átszivárgott hatások érz ődtek meg rajtuk. Szelíd megadásra is az késztette őket a vadabb és harciasabb jövevényekkel szemben, hogy a rómaiakkal összecsapva tanulták felmérni az er őviszonyokat. S akik ebből a népbő l itt maradtak, nem kerülhették el az összeolvadást a honfoglalókkal. Kölcsönösen átvettek sok mindent egymástól. A magyarok nomád ő seik örökségét követve a vadászatban és a halászatban jártak elöl, a szlávok a jószágnevelésben. Nem sok id ő be telt, hogy életformájuk ebben is kiegyenlítődjék. Szavakat vettek át egymástól, s ha nyugodtan nevezhetjük is túlzásnak azt az állítást, mely szerint a magyar nyelv nagy részét szláv jövevényszavak alkotják, biztos, hogy rengeteg szó szivárgott át t őlük az alakuló s a finnugor ősnyelvtől egyre jobban eltávolodó magyar nyelvbe. Nincs helyünk ezekb ől sokat bemutatni. Talán csak a legjellemz őbbekbő l sorolnánk fel néhányat: király, császár, vajda, udvar, deszka, molnár, pecsenye, csöbör, járom, borona, marha, abrak, zabla, gereben, és így tovább. A felsorolt szavak között is nemegy arról tanúskodik, hogy az itt talált szláv népek már nem nomádok, hanem földm űvelők, állattenyészt ők, tehát egy helyhez kötött, megállapodott nép, amely neve ellenére — a szláv szó a latin sclavból ered, és annyi, mint szolga — vezet őiben a műveltségnek is bizonyos fokáig eljutott. Nyilván ugyancsak a római birodalom közvetlen és a bizánci távolabbi hatása következtében. Hogy a két szent élet ű testvér: Cirill és Metód elhozta-e ide is az frástudást, legalább a zsupánok földváraiba, s ha voltak már kalugyerek, azok közé, nem tudni. De az a körülmény, hogy Metód szerémi érseki címmel és a pravoszláv szertartás engedélyével tért vissza Rómából, ezt nagyon valószínűvé teszi. Népet mondtam? Csak azért, mert nemzet még nem létezett. S a nép, Persze, mindenütt műveletlen volt. Ebben sokáig nem volt különbség a fejlettebb életforma ellenére sem őslakók és jövevények között. Minden mást egybemosott az idő és a közös felemelkedés, majd a nemzetté válás ténye a közös harcokkal és a közös sorssal.
50
HÍD
Eddig úgy tűnt, mintha csak a török kitakarodása után telepítettek volna ezen a vidéken. A parlagon hever đ ezer és ezer holdakra, amelyeket fel se mért még senki. Ezzel szemben az az igazság, hogy Magyarországa korai középkorban is erđs vonzást gyakorolta szomszédos országok jobbágyi sorban élđ szegény embereire. Itt találtak hazára a jászok, a kunok, a beseny đk — miután utóbbiak felmorzsolódtak a szomszéd népekkel vívott harcokban. És csak természetes, hogy a közelség még inkább megkönnyítette a balkáni népek beszivárgását. Ide jöttek a szerbek a törökök el đl állandóan menekülve, idea román bojárok és a lengyel feudális urak birtokairól elszabadult jobbágyok. Mátyás király volt utolsó nagy pártfogójuk, aki udvarában is idegenekkel vette körül magát, s akinél nyelv és nemzetiség nem számított, hiszen Sibinjani Janko fia lévén, gyermekkori emlékeib đl is sokféle népet ismert. A beszivárgó népek munkát akartak találni, s az akkori Magyarországon a kiterjedt, birtokokon kellett a munkáskéz. Ezek nem voltak tervszer ű telepítések. Jogvédelmet biztosítania beköltözötteknek az állam részér đl nemigen lehetett. Amiben jobbágy és nemes földbirtokos megállapodott, ahhoz tartotta magát mindkét fél. Ha a jobbágy elégedetlen volt sorsával, innen is megszökött, más gazdát keresett. A kiszolgáltatottság nem volt semmiben sem nagyobb, minta magyar jobbágyok esetében, akik fölött ugyancsak az Isten meg a földbirtokos volt az úr. A jobbágysettlementoknak a középkorban volt egy védelmez đjük, a katolikus egyház, amely a tized ellenében egyedül próbálta összevonni đket, szétszórtságukban közösségekbe terelni đket, s amennyire lehetett, hatni rájuk, hogy türelemmel, engedelmesen viseljék sorsukat. Hatni próbált az egyháza földesúrra is, és Isten nevében kért méltányos elbánást, amennyiben a jobbágy panasza indokolt volt. Egyes történetírók, akik a középkori egyháznak ezt a jószolgálati tevékenységét kritikus szemmel vizsgálták, nem mulasztották el megjegyezni, hogy ha emelkedett a jobbágy jövedelme, az egyházi tized is megn đtt. Ez igaz, de hogy j б szándékú papok is voltak, akik bátran kiálltak népük érdekében, ahogy a j б pásztora nyáját védi, azt mi sem bizonyítja jobban, mint L đrinc pap, D бzsa György helyettese, akit égđ fáklyaként dobtak le az urak a bácsi vár tornyából. Egyes települések egynyelvű, egyféle vallású népb бl álltak össze. Ez se történt rendezetten és tervszer űen a befogadó haza részér đl. Maguk a népek verđdtek össze egy-egy vidékr đl rokoni, szomszédi, j б baráti alapon. Így például jellemzđ, hogy jóval késđbb, mára tizennyolcadik században, amikor nagyban folytak a hivatalos telepítések, Hadik András szlovákokat hozatott futaki birtokára, papot is, tanítót is hozzájuk, s ebbe nem szólt bele senki. De akkorára a Dózsa-forradalom és Werb đczy hírhedt jobbágytörvénye már feledésbe ment, s már rég nem aszerint teljesítették a robotot, ötvenkét napot egy évben, de volt úgy, hogy a háromszorosát is megkövetelte az uraság. A t đrökök kivonulása után, mint tudjuk, mindent megadtak a telepesnek, csak jöj-
RÉGI DOLGAINKRÓL
51
jön, és művelje a földet, amelyb ől mindenekelőtt a kincstárnak volt most már haszna. Bárhogy vizsgáljuk is azonban a telepesek korai beszivárgását és kés őbbi tömeges behozatalát, nemzeti ellentétre sehol sem akadunk. A középkorban annyira csak munkást láttak a jobbágyban, hogy fel se merült sehol nyelvi vagy egyéb származási jellegzetesség kérdése. Ha csak a papoknál nem. Voltak vidékek, ahol nem a jobbágy magyarosodott el, hanem — minta Felvidéken oly sok helyen — a magyar földesúrból lett szlovák. Ez természetesen korántsem holmi liberális állapotra vall. Egyszer űen nem törődött ilyesmivel senki. Hacsak nem megint a papok, akik kénytelenek voltak megtanulnia bevándoroltak nyelvét, mert a gyónás szentsége csak így volt gyakorolható, és a prédikációkat is anyanyelvükön értették meg a hívek. A szervezetten bejött, privilégiumokat élvez б népek, mint például a szerbek, akik Čarnojević pátriárka vezetésével vallási és nyelvi autonómiát élveztek, mára későbbi korok rendezettebb viszonyait tükrözik. Nem vonatkozik azonban ez a jászokra és kunokra, akik székkapitányuk felügyelete alatt szervezetten éltek, amikor azonban csatlakoztak Dózsa forradalmához, elvesztették ezt a különállási helyzetüket, és a közönséges jobbágyok sorsára jutottak valamennyien. El is magyarosodtak. El kell hinnünk, hogy nem holmiféle er őszakos beolvasztási akció eredményeként. De a tizenhatodik században oly mindegy volt, hogy a jobbágy milyen nyelven beszél, így aztán egy természetes folyamat ment végbe, amikor a ma legmagyarabbnak tekinthet ő egykori kunok feladták ragaszkodásukat nyelvhez és hagyományhoz, s a népek kohójában átvették és magukévá tették a környez ő többség nyelvét.
A népek vándorlása több száz éven át tartott Bácskában. Háborúk és forradalmak elбl vagy azokat követve hagyta ott helyét a lakosság egy része, törökök és tatárok el ől menekülve, illetve Dózsa György vagy Rákóczi seregeihez csatlakozva, avagy el őlük kitérve. Mert sose lehetett tudni, hogy egy-egy ilyen hadjáratnak milyen következménye lesz. Kés őbb sem, a modern hadjáratok idején, amikor az itt él б, nem egyajkú népet könny ű volt megosztani, sőt egymás ellen fordítani. De nemcsak népek keltek vándorútra. Egyes személyek is. Az iskolát végzett vagy mesterséget tanult fiatalok életéhez elválaszthatatlanul hozzátartozott a vándorút, a világlátás. Adataink vannak róla, hogy a középkorban bácsi, kiillődi, monostori, czoborszentmihályi — vagyis zombori — peregrinusok keltek útra, és mentek Bázelbe, Göttingába s egyéb nyugati f бiskolákra tanulni. Várady Péter bácsi udvarházából éppúgy elindultak Róma felé, mint Laskai Osvát és Sztáray Mihály megjelenése után protestáns egyetemekre Baranyából а Кѓlуin hitét követ б fiatalok. Hiszen lehetett pap vagy tanító úgy is vala-
52
HÍD
ki, ha nem külországban szerezte az oklevelét. Mert voltak egyetemek és f бiskolák Magyarországon is szép számmal — a pécsi egyetem 1367-ben nyílt meg —, de aki világot látott, holtáig megkülönböztetett tiszteletet élvezett. Ez a tisztelet olyannyira beleidegzбdött a népbe, hogy aztán az Amerikát járt egyszer ű ember is részesült bel đle még nem olyan régen. Iparosoknak meg egyenesen kötelez đvé tették a vándorid đt, amely három évnél nem lehetett kevesebb. Ha fölszabadult az inas, a céhmestert đl megkapta a szükséges ajánlást, amely nemcsak szakmai tudásáról, de jóravaló, tisztelettudó viselkedésérđl is bizonyságul szolgált, fogta a ládáját legszükségesebb holmijával, és elindult. Per pedes apostolorum, az apostolok lován, vagyis gyalog. Ebben aztán rendszerint nem volt különbség a latin nyelven értekez đ vándordiákok vagy a szakmájuk tökéletesítésére indult mesterlegények közđtt. Ha útközben akadt szekér, amely felvitte đket, a kocsis nemigen tett különbséget, de lakott helyre érve külön útja volta középkori peregrinusnak, illetve későbbi vándorló mesterlegénynek. Zomborban 1819-ben adták ki az els đ céhszabadalmi levelet a kötelez đ vándoridб meghatározásával „... els đ Ferenc, Isten kegyelméb đl Ausztria császára, Jeruzsálem, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Galícia és Ladoméria apostoli királya" nevében. Német nyelven persze, hiszen a zombori iparosok túlnyomó többsége német volt, Bádenb đl és Württembergbđl jött telepes. Kđművesek, ácsok és pintérek céhét szabályozta, de anélkül hogy mesterek, inasok és segédek viszonyában a legcsekélyebb módon is eltért volna a céhek általános szabályaitól. szorgalom, istenfél đ erkölcs és tisztesség alapelvei minden iparágban egyformán megkövetelt elvek voltak. A kötelezi három esztend đre nézve nem voltak el đírások. Hogy hova, merre megу a legény, csak a szomszédos faluba vagy hetedhét határon túl, nem kérdezte senki. És mivel a szokások és törvények Európa-szerte hasonlóak voltak, a vándorlegény többé-kevésbé hasonló viszonyok között találta magát mindenütt. T őle függött, hogy Bécsbe, illetve Párizsba megy-e, vagy a közeli városba. A vándordiákok, vagyis a peregrinusok a maguk korában az útba es ő eklézsiák vagy urasági konyhák vendégei voltak. El đfordult, hogy rosszkor jöttek, nem szfvesen látták éket, de ezt kimutatni vagy elettük ajtót becsukni annyi volt, mint megsérteni az „úri modort". Az ilyesmi nem maradt titokban, nem keltette a vendéglátást megtagadó személy j б hírét. A céhek korában viszont minden nagyobb helyen volt egy a vándorlegényeknek berendezett fogadó — a Herberg —, ahol olcsó éjjeli szállást kaptak, s amelyet a hatóságok ellen бriztek. A céhlevél — аmе lуеt Kundschaftnak neveztek, s ettél kapta kés đbb a megrendelб vagy vevő a nevét — egyben útlevél is volt. A vándorútra kelt legény el бtt ezzel a papfrral kinyílta világ. Így juthatott el a bajai szabólegény, Jelky András Algériába, Ceylonba és Batáviába, hogy aztán Japánba a holland kormány konzuli teend бit lássa el. Mert бt mára kalandvény vitte messzire, s nem elégedett meg azzal, hogy a nadrágvarrásban tökéletesítse magát.
RÉGI DOLGAINKRÓL
53
Akárcsak a takácslegény Táncsics Mihály, aki ugygn külfödön nem ment ilyen messzire, csakhamar hazajött, hogy Budán tanft бi oklevelet szerezzen, majd szolgadiákként az egyetemre is beiratkozzék. Vagy a boltosinas, Türr István, akibő l olasz tábornok lett és Nápoly katonai parancsnoka, Garibaldi vezérkari főnöke. A bácskai vándorlegények se hiába rótták az országutakat. Ha nem is törtek mind a magasba, szakmájukban annál többet tudtak, mind tovább voltak oda, és mind messzebbre jutottak el, akárcsak manapság.
Az osztrák önkényuralom, amely a Vajdaságban egyformán keserítette el a szerbeket és magyarokat, már az ötvenes évek elején mindent elkövetett, hogy híveket szerezzen magának. A magyar mártfrok százai ültek még börtönökben, amikor Haynau — akit nyugati utazásai során Londonban a munkások felismertek és véresre vertek, oly hírhedt elnyomóként tartotta számon az egész világ — pántlikás kalapot nyomott a fejébe, és földbirtokot vett Magyarországon. Ez elég volta megalkuvóknak és der űlátóknak, hogy hajlandók legyenek olyasmit hinni, mintha a magyarság még az ellenségei el őtt is rokonszenvessé tudna lenni. És mintha Jókai az igazságot írta volna meg a magyar birtokon megtelepedett osztrák alakjában Az új földesúr című regényében. De itta Vajdaságban tényleg történtek hasonló dolgok. A szerbek, akik még nem is olyan régen a magyarsággal harcban álltak, egyre több j бindulatot és baráti hajlandóságot kezdtek mutatnia náluk is jobban elnyomott és jogfosztott nép iránt. Skerli ć idéz valahonnan egy párbeszédet, amely még 1848-ban hangzott el egy szerb és egy magyar paraszt k đzött: Nekünk el kellene pusztítanunk egymást. — Úgy van, méghozzá mindjárt! — Csak azt nem tudom, miért? —Hát bántottalak én téged, testvér, valaha is? — Nem te, még a dédapád se! — Akkor meg huncut, aki haragszik! Ez a hangulat és az egyformán elnyomott népek egymáskeresése folytatódott a Bach-korszak alatt. Miután az Olvasókört és a Čitaonicát bezárták, mert a politikai szervezkedés fellegvárait látták bennük, egymáshoz kezdtek járnia magyar és szerb urak. Az iparosok és keresked ők, szóval a polgárok sem zárkózhattak mereven el egymástól. Az élet és az egyéni érdek megannyi vonatkozásban vezette őket ugyanarra az útra. A népnek meg valóban nem volt semmi oka haragot tartani, ha már az urak összebékültek egymással. A negyvennyolc elő tti nemzeti ocsúdás rövid korszaka után elérkeztek az elnemzetlenités sötét korszakához. Ezt különben a magyarok viselték el nehezen, akik akkor süllyedtek el бször kisebbségi sorsba, minthogy a török uralom mégis meghagyott az országból egy részt — egészen le Senjig és Bakarig, s hozzá a fiumei kiköt бt —, ahol a magyar királyság uralma maradt érvényben. Az abszolutizmus semmit sem hagyott meg. A tiszta magyar vidékeken különösképpen éreztette hatalmát, s így az a furcsa helyzet állt e1 б, hogy a vegyes la-
54
HÍD
kosságú tartományokban, mint amilyen a Vajdaság és Erdély volt, viszonylag könnyebb lett az élet. A bácskai szerbeknek még külön okuk is volta magyarok barátságát keresni, hiszen végleg magukra maradtak. A belgrádi rend đruralmat éppúgy elítélték, mint Bach rendszerét, a horvátok meg a maguk útjára tértek, és Strossmayer püspök a császárh ű Jelšićot ünnepelte, miközben elzárkózott a költ đ, Zmaj közeledése e1б1. 1850. március 24-én mondta el politikai sz űzbeszédnek beillđ szónoklatát —amelynek szelleméhez élete végéig h ű maradt — Jelašič mellett Ausztriát és a császárságot is magasztalva, s annak a reményének adva kifejezést, hogy ha még egyszer ellene fordulna „a veszekedett népharag", az isteni Gondviselés újra megtalálja a Jelašičhoz hasonló sziklaszilárd férfit, aki a megment đje lesz. Ezek azonban a „nagy politika" konstellációi voltak délen és nyugaton, míg a helyi közélet az adott realitásokhoz igazodott. Petrovi č kerületi kormánybiztos kizárólag magyarokat nevezett ki maga mellé az úrbéri törvényszék ülnökeivé. Nevezetesen Heinrich Pált, Kovachevich Alajost és Virter Ferencet, akik — jellemzđ ellentmondásként! — a németesft đ rendszerben is magyaroknak vallották magukat. Különben Petrovič kormánybiztossága alatt lendült fel a selyemhernyó-tenyésztés mozgalma, ami nemzetiségi különbség nélkül hasznára volt a Zombor környéki szegény néposztálynak. A mez đgazdasági viszonyokon is javítást szorgalmaztak, s a földm űvelđk egyesületbe való t бmörftése, mint azt a történetfrб Szobonya Bertalan feljegyezte, eredményes volt. „A megalakult gazdasági egyesület a nemzeti sérelmek mellett, s őt, annak ellenére is, mára kezdet kezdetén hasznos tevékenységet fejtett ki." Úgy tűnik, az itt élđ népeket a közös nemzeti jogtalanság hozta közel egymáshoz. S eltávolodni, magukba zárkózni csak akkor kezdtek, amikor nemzeti különállásuk lehetségessé vált. Ezt azonban mára magyarok jobb helyzete és uralkodó szupremáciája váltotta ki azután, hogy megsz űnt a Vajdaság, és létrejött a kiegyezés Bécs és Budapest között. ,
„Felség — mondta Napóleonnak Talleyrand, aki minden rendszert kiszolgált , a történelem ismétl đdik, csak a személyek változnak." És példabeszéde mintha az e vidéki iskolák tannyelvének megállapftásában be is vált volna. Mert jóllehet a trianoni békeszerzđdésnek egyik cikkelye kötelezte az utódállamokat a nemzetiségi jogok tiszteletben tartására, az SZ—H-SZ Királyság mindent elkövetett a kisebbségek elnemzetlenftéséért. Ez a törekvése mindenekelđtt az iskolákban jutott kifejezésre. Jött a hírhedt névelemzési rendelet, amely például a Mészárosokat és Kovácsokat szlávoknak deklarálta, s jöttek egyéb megszorítások és fenyegetések, úgyhogy amikor az apácák leánypolgárijának bezárása utána zombori fđgimnázium magyar tagozatára is sor került 1923-ban, дnár nem is csodálkozott senki. —
RÉGI DOLGAINKRÓL
55
Mentek ugyan deputációk egy ideig a közoktatási miniszterhez, s бt a kormány elnökéhez is, ígéretekben sem volt hiány, de minthogy a magyar nemzetiségnek igazi népképviselete nem volt az SZ—H—SZ állam parlamentjében, s jobbára amolyan botcsinálta politikusok ügyködtek, minden hiábavaló maradt. De ha lett is volna, ki hallgatott volna egy kisebbségi honatyára? A tanárokat szélnek eresztették, csupán egy részüket véve át, a diákoknak a szerb tagozatot ajánlották melegen a figyelmükbe, s igy a gimnáziumban ötven év után elnémult a magyar szó, s szétszóródott az utolsó nemzedék. Ki Zentára került, ki Becskerékre, ki sehova, illetve a határon túlra. S aki csak egy kicsit ismerte a történelmet, s tudta, mi történt 1872-ben, nem is szólhatott. Meg kellett értenie, hogy ezúttal is a reciprocitás, s őt a terans elve érvényesült. És aztán ilyen kis dolgoknál a történelem nem áll meg, az élet megy tovább. A fiatalok alkalmazkodnak az id đkhöz, beilleszkednek a megváltozott viszonyokba. A zombori gimnazisták még elénekelték diákmiséjükön Marschall Béla tanár úr vezénylete alatt a tedeumot, viszont venisanctéra már nem került sor. Túlzott jelentőséget tulajdonítunk az iskolák tannyelvének? Meglehet. Mert ha közel hetven év távlatából visszanézünk a zombori f őgimnázium két háború közötti utolsó magyar nemzedékére, azt kell mondanunk, hogy semmiféle törés nem látszik meg rajtuk. Emberek lettek valamennyien, se jobbak, se rosszabbak azoknál, akik el đttük jártak, illetve utánuk következtek. Pedig akkor még anyanyelvápolás se volt! Legalább az iskolákban nem. Viszont élénken élt egyféle bels ő ellenállás és ragaszkodás nyelv és származás attribútumaihoz. Igények jutottak kifejezésre ilyen irányban, így például, habár a hatóság különféle akadályokat gördített elébe, a színjátszás virágzott, s a legutolsó műkedvelđ előadást is telt ház tapsolta végig. A magyar könyv is megkülönböztetett tiszteletben részesült, jóllehet kevesebbet olvastak, mint napjainkban, de a csak kicsit tehet ősebb parasztházban ott volt a mestergerendán, a biblián és a kalendáriumon kívül Pet őfi verseinek gyűjteménye, amely aztán öröklődött a családban. Indítást kapott ez az utolsó nemzedék abban a megszüntetett régi iskolában. Még azok is, akik csak egy-két osztályt jártak benne, továbbvitték magukkal a hatását. Anélkül hogy nacionalisták lettek volna. A szellemi hagyományok éltek bennük tovább, a b бlcsđdal emléke, s minden egyéb, ami az anyanyelvhez tartozott. A zombori gimnázium százéves jubileumát ünnepl б kötet a megszűnt magyar tagozat hatodik osztályosainak csoportképét közli, s aki ismerte đket, ma elcsodálkozhat az osztály összetételén. A harminc tanuló között tíz lány volt, míg a fiúk fele faluról került gimnáziumba. Azok között pedig j б néhány német származású, akik akkor még éppúgy magyaroknak vallották magukat, mint az osztály kilenc zsidó vallású tanulója. Mind a harminc diák kitartott a magyar tagozat mellett, annak ellenére, hogy ez érvényesülés szempontjából
HÍD
56
csak hátránnyal járt, de ezt a kitartást er đsítette és megszépítette a nemzetiségükhöz való ragaszkodás és az önérzetes ellenállás szelleme. Más kérdés már, hogy késđbb hova sodorta đket a történelem vihara. Az iskola összetartotta đket, s épp ez volt csodálatos abban a régi iskolában. Ma Persze más az iskola szerepe. Bezárkózás helyett az oldódást hirdeti, ellenállás helyett a társadalmi egyenjogúsággal együtt járó testvériség és egység szellemét a különbözđ nyelvű diákok között. És az emberré nevel đ alma mater kisugárzása se csökkent bizonyára, de változatlan melegséggel dajkálja az ifjúkor dі kemІёkeіt. A mai nemzedéknek éppoly szép lesz egy id đ múlva a régi iskola, mint az öregeknek, a még megmaradt keveseknek, az említett utolsó nemzedéknek a maga iskolája, amelyet még emlékezetesebbé tesz, hogy küzdenie kellett a fennmaradásért, s végül is megszüntették. (Folytatjuk)
GERGELY GABRIELLA NAPLÓJA Részletek*
SгülfSfalumrбl Az én szülőfalum Törökkanizsa és Józseffalva is, úgy össze vannak n őve, mint Buda és Pest, azzal a különbséggel, hogy nincs köztük folyó, s őt még egy jelzés sem. Egyszer űen van egy utca, amelynek Határ utca a neve. Itt az utca egyik oldala Törökkanizsa, a másik oldala már Józseffalva. Nagyon mulatságos arra gondolni, hogy ha egy kocsi az úton halad, két kereke egyik faluban van, a másik kett б a másikban. Mikor születtem, józseffalvi voltam, pár évre rá néhány utcával odébb költöztünk, akkor törökkanizsai lettem. Emlékeim a nagy fíízfabokrokkal szegélyezett, kanyargós Tiszához f űznek. Ez a szép táj megmaradt emlékül. Törökkanizsa nem tartozott a kis sárfészek falvak közé, már akkor járási székhely volt, sok kisebb-nagyobb község tartozott hozzá közigazgatásilag. Három kastély is volta faluban, gróf Maldegchein, báró Talián Béla kastélya (6 egyszer miniszter is volt) és a Sulpe Vilmos-féle kastély. Sulpe nem volt mágnás, egyszer űen csak nagyságos úr, de senkivel nem éreztette, hogy 6 nagyságos úr, kedves, közvetlen ember volt. Köszönésben egyszer űen nem lehetett megel бzni. Egy óriási csodálatos parkja volt, isi terebélyes fákkal, szépen ápolt virágok és pázsit, valóságos kis paradicsom. Ez a gyönyör ű park nem volt elzárva a nagyközönség és a pihenni vágyók elöl. Hányszor elt űntem már nagyobbacska koromban egy j б könyvel, megkeresve a kedvenc padomat egy árnyékos fa alatt, különösen a som érése idején, teledugtam zsebemet a piros sommal. Az id бsebb grófok és bárók kriptáikban nyugszanak, a fiatalok elt űntek.. . A Gelbmann családban új kisbaba érkezését várták. Anya egy kicsit zavarban van, mert három nagylány volta háznál, és a legid бsebb, Etelka már menyasszonyjelölt volt. Ez a gyermek mára XX. század gyermeke lesz — mondta apám. Valóban a XX. század elsб tavaszán, éppen húsvét ünnepén születtem. A család nagyon örült, hogy kislány sziiletett az öt fiú után. — Legalább öregségünkre lesz valaki, aki gondunkat viseli... Apró emlékeim - a dobordanok Még óvodás korom el бtt történt. Anyámnak abban az id бben kézimunka-elбnyomdája volt. Jöttek drukkoltatni, többnyire szerb lakosok. A lányok, asszonyok ügyesen hfmeztek. Nagy divat volta madeira, a richelieu és a toledó hímzés. A házimunka mellett Az 1992. októberi számunkban közölt szöveg befejez ő része
HÍD
58
ez jövedelmez ő foglalkozás volt. A lányok egyedül hímezték j б előre a kelengyéjüket. Különösen hetipiac napján jelentek meg kosárral a karjukon nálunk. Benyitottak az ajtón, és azt mondták, dobor dan, vagyis szerbül köszöntek, dobar dan, j б napot. Miután mindegyik így lépett be, én egyszer űen dobordanoknak neveztem őket. Anya ilyenkor egyáltalán nem ért rá velem foglalkozni, próbáltam rosszalkodni, de senki sem tör ődött velem. Mikor végre mindenki elment, anya leroskadt egy siékre, s azt mondta, hagyjál, mert nagyon fáradt vagyok. Egyszer egy „dobordan" sokáig válogatott, én pedig eldugtam a kosarát. Ettfl kezdve rendszeresen eldugtam, rafinált módon a legkül đnbđzбbb helyekre. Hiába volt minden szidás. De anya pillanatok alatt megtalálta. Amikor egyszer anya panaszkodott rám, apa azt mondta, hogy hamarosan itta tavasz, az udvarban fogok játszani, jövőre pedig beadjuk az óvodába.. . 1914-ben Boriskáéknál sok minden megváltozott. Náci bácsi eladta a régi, még a szülőktől örökölt, de er ősen renoválásra szoruló házát, és vett egy szép nagy úri házat. Csukott, faburkolatú kapualj, egymásba ny Пб szobasor, széles üvegfolyosó, kis park egy óriási cseresznyefával. Lila klematisz futotta be az üvegfolyosót. A park után egy kövesudvar, rengeteg melléképülettel, valamikor gazdasági épületek lehettek. Boriska nagyon örült az új otthonának. Nyáron kényelmes kerti garnitúra állta fa alatt, és az érett, nagy szem ű , fekete cseresznye szinte szájába lógott az alatta ül őknek.
Az els ő világháboг í Sajnos, sokan elmentek. Rövidesen bevonulásuk előtt megjött Ármin bátyám a meszszi Felvidékről, Jenő pedig Győrből, kórházi segédorvos volt, és egy menyasszonyjelöltet hagyott Ott fáj б szívvel. Misi és Aladár már el őbb otthon voltak. Hazajöttek, mert még látni akartak bennünket, és egymást is, miel őtt bevonulnak. Sajnos, ez korosztályuk szerint meg is történt, a háború már megkezd бdđtt. Rövidesen Bertold sógoromnak és Henrik sógoromnak is be kellett vonulnia. Szegény édesanyám, négy fia és két veje a háborúban. A sajtóban a hazafias uszítás folytatódott, az emberek pedig várták az új híreket. Bátyáim is kikerültek a harcterekre. Ármin a szerbiai harctérre, Misi olaszországi harctérre, Jen б hadikórházba, mindig harcközelben, a két sógorom pedig az orosz harctérre. Zelnika Náci pedig Galíciába, Psemysl várába. Most már igazán volt elég ok aggódni értükl és lesni a rózsaszín katonai nyömtatott tábori lapokat. Először Armin bátyám került fogságba a szerb harctéren, pár hónap múlva err бl valahogy értesíteni tudott bennünket, de kés őbb egész háború alatt nem volt hírünk róla. Kétségbeesve gondoltunk arra, hogy talán már nem is él. Aladár katonai éveire nem tudok visszaemlékezni. Segédszolgálatos volta rossz szeme miatt. Misi Olaszországban, Piavénál harcolt, ahol megsebesült a karja, kórházi gyógyulása után azonnal visszaküldték a harctérre, újra az olasz frontra került, de más helyre, itt ismét megsebesült, most súlyosabban, a vállán, sokáig tartotta gyógyulása. Akkor kapta meg a signum laudis kitüntetést, a 10 napos szabadságnak mindennél jobban örült... Jen đ már komoly és sürgős míltéteket is végzett a fronton. Munkájáért kapta a magyar Vöröskereszt kitüntet ő jelvényét. A hosszú háború alatt egyetlenegyszer kapott szabadságot. Most már nem csak a városokban volt nehéz az ellátás, hanem falun is. A háziasszonyoknak, bizony, sok gondot okoztak a hiánycikkek, de nekem minden jó volt, a legegyszerűbb étel is pompás volt. Édesanya még a sok gyerek idejéb ől megzokta, hogy min-
GERGELY GABRIELLA NAPL6JA
59
den héten maga sütött egy nagy kenyeret, és péntekenként barcheszt. Ehhez a lisztet mindjárt az új búza beérése utána Grujié-malomban apa beszerezte. Zsákban ott állt a kamrában egy évre való. A korpából a komlót kis gömb alakúra formálta, a nyári napon vessző kosárban megszárították. Egy vászonzacskóban ez is ott volt felakasztva. Ezt használta anya éleszt б helyett. Tésztából hagyott kovászt, eltette a következ ő sütésig. A kenyérsütő teknő ben este felverte a kovászt, hajnalban felkelt, bedagasztotta, a szakajtóban tiszta konyharuhában pihent a tészta, és reggel elvitték a pékhez. Hogy lehetett volna panaszom, ha ilyen kenyeret ehettem. Bezzeg a pestiek. Emlékszem még a versre: Feketén fekete, vajon már lehet-e, nincs neki külleme, állaga, anyaga, borzasztó, hogy a pék hogyan spórol vele, a svábbogarat se teszi bele. Humornak j б volt, de ha tényleg ezt kellett volna enni, borzasztó lehetett. Nemcsak a kenyér gondját vállalta anya, aki most üzletasszony lett, de a zsírról is gondoskodni kellett a kóser háztartásban. Magam el őtt látom anyát, fájós, kövér lábszárait a fekete f űzős cipбben, amint ráteszi a libákra, és tömi őket. Mindig két libát tömött egyszerre. Nagyon ügyesen dugdosta a kukoricát a cs đrükbe. Mindig jó kövérek és szép májúak lettek. Ezt is már rég megszokta, amikor a fiai egyetemisták voltak, és kiildözgetni kellett a csomagokat Pestre. A háború pedig csak húzódott, csak húzódott, csak kitolódott, az emberek nagyon szenvedtek a háború okozta bajoktól, elkeseredtek a hiábavaló vérontástól és nélkülözésektől. Tűrtek és vártak. A forradalmaknak is megvan mindiga politikai háttere, amelyről a tömeg nem tud, de jó elő re el van már készítve. Azoka politikusok, akik ezt akarták, a kell ő pillanatban nagy sikerrel robbantottak ki egy országos forradalmat, és villámszeríten megmozdult mindenütt az elkeseredett tömeg. Természetesen a mi kis Kanizsánkban is kitört a forradalom. Ez nálunk úgy zajlott le, hogy a tömeg a f бutcára vonult, feltörte és kirabolta az összes üzletet. Náci sógoromat kékre-zöldre verték. Egyedül a mi üzletünk nem lett kifosztva. Mi lehetett az oka, apám iránti tisztelet vagy a j б erбs vasredő nyök? Ki tudja! Minden áru megmaradt. Flóránk ijedtében és félelmében, amit gondolt menteni, bedugta a kályhába. Az elsб befűtésig ez illett felejtve. így nagy bízz közepette elégett. A kanizsai forradalom egy nap alatt lezajlott. Aztán a nép várt, mi lesz tovább. Pesten azonban nem ment ilyen egyszer űen, mert hiszen ott bdnbakot is kellett találni. Ki lehet jobb bű nbak, minta zsidók. Ki lehet a vesztett háború oka, persze hogy csak a zsidók. Csak a zsidók, a hadiszállítók, a feketéz ők, a kommunisták, legegyszerűbb fgy a közhangulatot ellenük fordítani. Antiszemita kampányt indítottak a különböz б, erre a célra alakult egyesületek. Például volt Ébred đ Magyarok, és ki tudja, milyen más hason16. A Prónay testvérek az utcán inzultált és összevert zsid бkpak voltak a rémei. Ez volt hát az a híres őszirózsás forradalom, amelyet a Tanácsköztársaság követett. Mindezekr ől mi a csendes falunkban csak hallomásból tudtunk. Azt is, hogy az ellenállók megbuktatták aTanácsköztársaságot, és román csapatok jöttek megszállóként Pestre. Kik ezek az ellenállók? — töprengtem, hát jobb nekik a román megszállás. Nem éltem át, igy nem is értettem az akkori országos politikát. Ezután következett Horthy Miklós bevonulása a fehér lován.
HÍD
60
~
A francia megszállás Egy reggel arra ébredtünk, hogy francia csapatok érkeztek T đrökkanizsára. A lakosság úgy fogadta dket, mintha régen várt barátok érkeztek volna. A rongyos bakancsú, elnyíStt, fakó, csuhaszürke ruhás katonáink látványa után jólesett látnia kifogástalanul, szépen ölt đzött francia fiúkat. Az egyszer ű falusi nép nem sokat tudotta franciákról. A magyarnak soha nem volt baja a franciával, mindig csak a német volt az, aki a bajt hozta ránk, még akkor is, ha barát vagy sz đvetséges volt is. A kanizsai intelligencia, még a legszerényebb is, tudta, hogy íróink, kđltбink, szobrászaink, fest őink valóságos Mekkája lett Párizs. Közvetlenül a francia csapatok bevonulása el đtt megjött Aladár bátyám, akit mint segédszolgálatost elsőnek leszereltek. Tetszett neki a kávéház, és azonnal kinyitotta. Volt is forgalom, de akárhogyan is vesszük, ez rövidesen bizony kocsma lett. Talán ennek az utcára nyilб kocsmának volt köszönhet ő, hogy a franciák lefoglalták a kocsmából nyfl б tágas szobát altiszti étkez őnek, és az udvarban lévб külön épületet, amely nyári konyha és mosókonyha volt. Berendezték konyhának. Két szakács fбzött, minden reggel meghozták valahonnan az ő raktárukból az aznapi fбznivalót. Volt mit cipekedniük, mert két turnusban is jöttek a kosztosaik. Két vödör bort hoztak naponta a f бzéshez. Az asztalnál pedig rengeteg palackozott bor fogyott. A francia katonák új életet hoztak Kanizsára. Lányoknak, asszonyoknak udvarolgattak, sok bánatos hadiözvegyet vigasztalgattak. Igaz, nem takarékoskodtak az ajándékokkal sem. Csokoládét, kávét, szappant, illatszert a hölgyeknek, finom cigarettákat, bort a férfiaknak. Mosásért vagy egyéb apr б szolgáltatásért gavallérosan fizettek. A nyomorúságos háborús napok után természetes, hogy a nép nagyon megszerette đket. Boriskáéknál két tiszt lakott. Feszes, jól szabott, fekete egyenruhát viseltek, Piros rangjelzés és nagyon sok arany gomb volt rajta. A húszéves, szép nagylány és az akkor még fiatal mama, úgy látszik, vonzer ő volt, mert többször barátjaikat is meghívták. Az egyik barátjuk jól zongorázott és a szép francia sanzonokat együtt énekelték. Egyik pedig beszélt egy kicsit németül, az tolmácsolta a társalgást. Udvariasan és finoman viselkedtek, Náci bácsi is ott jött-ment közöttük, akkor már nem dolgozott. Ha csak tehettem, én is átmentem, hogy hallgassam a beszédjüket és a sanzonokat. Nagyon tetszett a francia nyelv, akkor lettem ennek a nyelvnek a szerelmese. Ahogy éjjel jöttek, úgy éjjel távoztak el a franciák. Utánuk nagy csönd lett. Mindenki érezte, hogy valami rövidesen történni fog. Tudomásunk volt arról, hogy a tárgyalások Versailles-ben folynak, az amerikai elnök diktálja a feltételeket. Vártuk a békét, de ami bekövetkezett, nem számított rá senki, de senki sem, a magyarság tragédiája. Erre valóban nem voltunk felkészülve. Éreztem azon a hajnalon, hogy drámai pillanatok szemtanúja vagyok. Hajnalban álmomból felriadva a nagy zajra odarohantam az ablakhoz, és láttam, hogy nagy harsog б trombiták zenéjére és zászlókat lobogtatva bevonul a szerb hadsereg. Сsбсselékszerú népség szalad mellettük és éljenzi őket. Csak a kis sánta szabót ismertem fel közülük. Csak néztem, néztem, mfg el nem vonúltak. Nem volt hosszú a menet. Úgy látszik, több irányból masíroztak be. Berohantam a másik szobába, ahol apa, anya és Aladár szintén nézték a bevonulást. Mi ez, apa? — kérdeztem. — Úgy látszik, Magyarországon feküdtünk 11, és Szerbiában ébredtünk fel — mondta apa nagyon szomorú hangon. — Ez csak ideiglenes lehet — mondta Aladár —, mit keresnének ezek itt? Hitte is, nem is, amit mondott. A magyar lakosság között valóságos pánik tört ki. Igaz, a lakosság egy része, talán 20-25 százaléka szerb volt, a többség mégis magyar ajkú, mindenképpen bánáti magyar falu volt Törökkanizsa. A Tisza túlsó oldalán lév đ Kanizsán pedig egyálta-
61
GERGELY GABRIELLA NAPLÓJA
lán nem éltek szerbek. Másnap az utca teljesen üres volt, senki nem mert kimozdulni. Persze ez alatt csak az egyszer ű magyar lakosságot értem, de hogy hivatalosan mi történik, azt senki nem tudta. Bizonyára ennek is meg volta formasága, és a katonaság elhelyezése is elő lehetett készítve, de kés ő délután a kisbíró minden fontosabb helyen hangosan kidobolta, mindenki folytassa a munkáját, senkinek bántódása nem lesz. Másnap apáék is kinyitották az üzletet, Aladár a kocsmát, én pedig bementem a bankba. Az elnök úr nem jött be. Az igazgató Ott volt, de teljesen letört, ő mára teljes igazságot tudta. Leült közénk, amit eddig soha nem tett. Úgy mondta halk hangon, az egész Erdélyt megkapják a románok, a Felvidék a cseheké, és az egész Bácska, Bánát a szerbeké lesz. Szép országunk akkora marad, mint egy zsebkend ő. Még nem volt soha csúfosabb és igazságtalanabb békekötés. Mi ámulva hallgattuk szavait. Hogy lehet ez, és miért? Úgy informálták Wilsont, hogy itt főleg szerbek laknak, Erdélyben csak románok, a Felvidéken pedig főleg cseh és szlovák a lakosság. Mit tud err ől egy amerikai elnök? Semmit. Lehetett volna err ől meggyőződni, hogy mi az igazság, ha valóban igazságos békét akart volna kötni. De annyi fáradságot már nem volt érdemes venni ezeknek az uraknak — mondta halkan, bánatosan az igazgató. A főkönyvelő kérdéseket tett fel. Ugyan mit számít ez nekik, egy tollvonás, ugyan, kérlek, Károly királlyal szóba se állt már régen senki közülük, Apponyinak se volt már szava. Bezzeg a szép román királyn ő, Karmen Szilvia latba vetette minden báját a románság érdekében, és nem hiába. De a csehek? Azoknak, úgy látszik, jobb politikusaik vannak, mint nekünk. Ezután a f őkönyvelővel beszélt pénzügyi dolgokról. Bizonyára a dinár lesz rövidesen a pénzünk. Elmentek a bank teend őit megbeszélni a megváltozott helyzetben. Az igazgató szavai tükrözték az ottani egész magyarság véleményét, nemcsak csúfosnak, de igazságtalannak érezték az ország ilyen nagymértékű megcsonkítását. Még a határok lezárása el őtt a mi igazgatónk elment Kanizsáról. Feleségével és két fiával együtt szépen berendezett otthonát otthagyva. Val бszínüleg ezt is közölte a főkönyvelővel akkor reggel, amikor kettesben elvonultak a bank pénzügyeit megbeszélni.
Jugoszldvia Közben Szerbia hivatalosan a Jugoszlávia nevet vette fel. Nem volt többé kétség létezéséről. Az én katona testvéreim egymás után szerencsésen hazakerültek. Árminunk is megjött a szerb fogságból. Olyan állapotban volt, hogy arcának szinte állati kifejezése lett a sok éhezéstől és szenvedést ől. Egy ideig ágyban tartotta anya, és csak vigyázva etette. Szerencsére rendbe jött. Amfg otthon volt, tanult, letette az érettségit, és fuvolázgatott. Jen ő Győrből került haza bánatosan, mert menyasszonyával szakítottak. Nem volt más választása egy ideig, mint otthon maradni. Misinek már szöknie kellett, mert megvolt mára jugoszláv határ. Szerette volna folytatni tanulmányait a jogi egyetemen, de az akkori antiszemita légkör ezt lehetetlenné tette. Be kellett volna vonulnia vörös katonának, de neki elég volta katonaság, fgy gyorsan hazaszökött. A sógoraim is szerencsésen hazajöttek. Zolika már szép nagy fiú volt, amikor apja hazajött. Rövid idő után Bertold újra javítgatta az órákat. Henrik sógort, talán a h ősi kitüntetése miatt mint ellen őrt vette vissza a BKV. Pár év múlva f őellenőr lett. Mind a négy bátyám tehát szerencsésen visszajött a háborúból, de teljesen bizonytalan volta jöv őjük. Várni kellett a helyzet kialakulására. Más családokban is így volt, szinte általános lett: hazajöttek a magyar fiúk, és nem tudtak mit kezdeni. Bátyáim egy ideig nagyon élvezték, hogy itthon vannak, hogy együtt vannak. Aladár is tanult, ő is letette az érettségit. Fuvoláztak mind a négyen. Azonban egy idő múlva igyekeztek elhelyezkedni.
62
HÍD
Látszólag észrevétlenül, de folyamatosan és aránylag rövid+id ő alatt megváltozott minden. Elszerbesedtünk. Megváltoztak a városok, a falvak, az utcák nevei az egész ajándékba kapott országrészben. Jöttek az ismeretlen szerb családok, és letelepedtek. Ahol csak lehetett, kicserélték a magyar tisztvisel őket szerbekre, vagy legalábbis melléhelyeztek egy szerbet, mert a túlnyomórészben magyar lakosság ügyes-bajos dolgaihoz mégis kellett a helyismeret és a nyelvtudás. Legalábbis egyel őre. Szinte észre se vettük, és máris szerb közigazgatás lett. Apa is kapott különféle hivatalokból szerb nyelv ű nyomtatványokat. Nem értette, és a cirill betliket nem ismerte. Átment a szomszéd parasztgazdához, JaŠбhoz, hogy olvassa el, és mondja meg a tartalmát. Jašo lassan bet űzte, és mint egy első osztályos, szótagolva olvasta, a hivatalos szöveget pedig egszerífen nem értette. — Na — mondta apa, aki akkor már közeledett a 60. évéhez — , annyit, amennyit ez a Jašo tud, nem lesz nehéz nekem se megtanulni. Hozzáfogott a szerb nyelv tanulásához. Egy év múlva már Jašo jött hozzá, ha valami hivatalos papírt kapott. Nálunk a bankban is kötelező lett a szerb nyelvíi bankvezetés. A bank taníttatott bennünket, négyünket. Igazgató már nem volt, egyel őre á főkönyvelő volt kinevezve. Kuzmanov tanító, mindnyájunk régi ismer őse tanított bennünket. Kuzmanov felesége Gubás Veronka volt, az egykori vonatos társam testvére, most Kuzmanov lett az igazgatóm. Az ottani kevés szerb intelligencia most mind magas állásba került. A bankban, ha nem is ment túl jól a szerbnyelv-tanulás, amennyi nekem a munkámhoz kellett, hamar megtanultam. Ekkoriban hallottam vagy olvastam el őször azt a kifejezést, hogy magyar kisebbség. . . Boriskáék anyagilag nem jól álltak. Náci bácsi nem keresett, lassanként feléltek mindent. Boriska képeket kezdett festeni. Volt egy pár jól sikerült képe, de voltak gyengéi is. Áttért a kerámiára. F őleg figurális kerámiát formázott, csodálatos ügyessége volt. Komoly művész lehetett volna egy kis tanulással, de Kanizsán ezt nem fejleszthette tovább, és a szükséges j б anyaghoz is nehezen jutott hozzá. Az udvarában lév ő melléképületben építtetett egy éget őkemencét, itt készültek a szebbnél szebb kerámiák. Két kedves darabom van még tőle emlékül, egy mosón ő a dézsával és egy trombitáló fiú. Ezeket őrzöm kegyelettel. Miután a kerámiával nehézségei voltak, irodalommal kezdett foglalkozni. Persze ezt rengeteg olvasás el őzte meg. Akkor lett ismertté Ady Endre, akit vidéken még nem értettek meg, Boriska Ady-rajongó lett. frásait elküldte a Bácsmegyei Naplónak, az akkori legnagyobb magyar nyelvín újságnak, és lassanként rendes munkatársa lett. irt még a Kalangya, a Vagyunk és a Magyar Fđld újságoknak is. Egyik rokonomat elvittem Kanizsára, ahol nagyon jól érezte magát, még lehetett fürödni aTiszában, volt egypár napos id ő. Boriska beszélt neki az új magyar irodalomról, felolvasott neki pár Ady-verset. Ez nem nagyon érdekelte. Boriskára azt mondta, milyen szép lehetett, kár, hogy látszanak már rajta a hervadás jelei... Otthon, mikor megérkeztem, nagyon megörültek, f őleg mikor azt mondtam, hogy az ünnepeket is szeretném itt tölteni. Vártam a kedvez ő alkalmat, hogy zavartalanul kettesben lehessek Boriskával. Aztán ami évek alatt felgyülemlett bennem, mindent, de mindent elmondtam neki őszintén, azt is hozzátéve, mennyire bánt ez, mert saját magamban keresem a hibát. Boriska itt félbeszakított, ugyan, eredj, ne butáskodj, hála Istennek, te egy egészséges fiatal n ő vagy. Ilyesmi elő szokott fordulnia férfiaknál. Ki tudja, hátha a sokévi orosz fogság, a fogolytábori élet is közrejátszhatott. Jólesett, hogy nem engem tart hibásnak. Soha ezt a beszélgetésünket és a válásunk igazi okát nem tudta meg senki. Erre kértem Boriskát. Ó megtartotta fgéretét, és titkomat magával vitte a sírba. Miért írom le fiizetembe mégis? Azóta olyan sok évtized telt el. Nincs már ennek semmi jelent ősé-
GERGELY GABRIELLA NAPLÓJA
63
ge. A világ is megváltozott, az erkölcsök és az emberek felfogása is. Annyi minden történt még velem az életben, miért ne legyek őszinte legalább most e néma papírhoz, amit lehet, hogy nem is fog elolvasni soha senki... Boriskának az volta véleménye, hogy a legsürg ősebben el kell válnom Sanyitól. Az évek gyorsan múlnak, most még fiatal vagy, új életet kezdhetsz! De hogyan? Ez maradt a nyílt kérdés, amelyre egyikünk sem tudott felelni. Sajnos az eddigi próbálkozásaim kudarcot vallottak. Ugyancsak érdekl ődtem Suboticán, de mindenütt azt a választ kaptam, hogy ma már perfekt szerb nyelvtudás nélkül elhelyezkedni nem lehet. Sajnos, ehhez a nyelvhez nincs érzékem, soha nem tudnám annyira megtanulni, hogy megéljek általa. Boriska nagyon szeretett volna segíteni. Foglalkoztatta a sorsom, törte б is a fejét, mit tudna értem tenni. Az ünnepek egy része már lezajlott, de még semmi nem jutott az eszünkbe. Amikor egyedül maradtunk, én vissza-visszatértem a témához. Tudod — mondtam — , egy szép foglalkozást szeretnék, amivel megkeresem a megélhetésem. Férjhez menni pedig belátható id őn belül nem akarok. A szép foglalkozást hallva, Boriskának lett egy ötlete. Legyél kozmetikus! — mondta hirtelen. Kozmetikus, mi az? Tudod, amikor még minden évben mehettem Pestre, én voltam ilyen kozmetikában. Elmondta, hogy egy Pollák Sarolta nev ű kozmetikus nagyon hirdette az б Mirakle nevű szбrvesztő gyantáját. Ide 6 többször följárt, jó krémeket is árultak. Ilyen itt még nincs! Laura unokanővérünk barátn ője, Fehér Jolán, aki a Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, Ott kitanulta a kozmetikát. Talán ő hajlandó lenne téged erre megtanítani, ha Laura megkéri. Bár nem tudtam, pontosan mir бl van szó, mert még eddig nem láttam, hát elképzelni sem tudtam, milyen lehet egy kozmetika, de az ötlet nagyon tetszett. Elhatároztuk, hogy sorjában hozzá kell fognia dolgok intézéséhez. Törökkanizsán Flóra elmesélte férje betegsége, majd halála körülményeit. Majd az én életemről szeretett volna többet tudni. A t űzről, az okáról, az új kozmetikáról stb. Nem tudtam megmaradni otthon, azt mondtam, hisz még lesz id őnk, majd mesélek. De újabb és újabb szeretetb ől fakadó kérdések jöttek. Dezs б egészségi állapota, anyagi helyzetünk. Úgy intéztem, hogy délutánonként Editkével lementünk a Tiszára fürödni. A délelőttök otthona takarítással és az orvos várásával teltek el, aki naponta jött injekciót adni anyának. A Tisza vize még elég hideg volt, úgy látszik azonban, az én idegeimnek pont ez kellett. Editke is szívesen jött a hideg vízbe, de hamar kék-zöld lett a szája, és kiraktam a napra. Aztán jöttek az éjszakák, amelyek örökre fájdalmas emlékeim maradnak. A szomszéd szobában aludva minden éjjel anyám jajgatása ébresztett fel. A fájdalomcsillapftб adagjának mennyisége ilyenkor már ki volt merftve. Néha este Boriskával elmentünk egy kis vacsora utáni sétára. Mesélt, mesélt Boriska, a Vajda János írótársaságnak egyik-másikáról, akikkel állandó levelezést folytatott. Én olyan messze álltam ettбl lelkileg, és mint frбkat sem ismertem, mást nem tehettem, mint udvariasan hallgattam. Szegénykém, neki pedig az esett jól, hogy valakinek err ől beszélhetett. A búcsúzás ideje mégiscsak hamar elérkezett.
1938. január vége Másnap délel őtt átmentem Boriskához. Etelka nem jött, mert mint mindig, ha hazajött, talált javítanival бt, varrnivalót a géppel a már elöregedett fehérnem űk között. Boriska már kész is volta fбzéssel. Levest fбzött, és lekváros kelt buktát sütött, nagyon gyakran csinált kelt tésztát, mert a férje, Náci bácsi nagyon szerette. Az volt az érzésem,
64
HÍD
hogy nagyon takarékosan kel élniük, ez a sok hústalan nap nemcsak a Náci bácsi tésztaszeretete, inkább kényszerít ő takarékossági okokból adódik a háztartásukban. A szép szalonja a fekete zongorával és a többi szoba most fittetlen, barátságtalanul hideg volt. Csak a hálószobájuk volt fűtve. Ide húzódtunk a cserépkályha közelébe a székjeinkkel. Mutatta a levelet, amelyben Laura unokatestvérünk meghívta Pestre. Laurának most saját szép lakása volt a Bérkocsis utcában. Nagyszer ű ! És mikor fogsz Pestre jönni? Talán az ősz felé — mondta —, Náci addig Újvidéken lesz Mancinél, élvezni fogja a kis unokáját. Remélem, addigra már nálam is lesz hely, addigra ki szeretném tenni a lakóimat. Minden reményem megvan arra, hogy keresek majd annyit, hogy a magas házbér nem lesz majd gond. — Mesélj valamit Bécsről — mondta Boriska, aki még külföldön soha nem volt. — Milyen Bécs? — Sajnos, err бl nem sokat tudok mesélni — mondtam. Voltak szabad délutánjaink az előadások után, és voltak kollégan бk, akik ismerték Bécset, és volt pénzük. Úk elindultak, és bizonyára sok szépet láttak és vásároltak, én azonban már az elsó délután az egész pénzemet Lajcsek doktornál hagytam, hogy a kozmetika részére hormonpakolást hozzak. Taxival mentem j б messzire, és amit hoztam, igazán nem sok, de sok schillingben számolva. Olyan drága minden, hogy elfogyott a pénzem. Olyan j б ez a hormonpakolás? — érdeklбdött Boriska. Megmondom бszintén, én nem szeretem, de ha te Ott leszel, majd a te arcodra is felkenjük. Ett ől eltekintve remekül éreztem magam. Két kedves kollégan бvel barátkoztam össze, sokat beszélgettünk a szakmáról, és rengeteget nevettünk. — Min tudtatok annyit nevetni? — kérdezte Boriska. J иl van, elmesélem, hátha te is nevetni fogsz, de nem biztos, hogy te is tudsz ebben humort találni, mert egy váratlan szituáciб váltotta ki ezt a nevetést, s ha már három n б együtt vidáman érezte magát, ez többnyire barátsággal végz ődik egy ismeretlenekkel való együtt utazáskor. Ez a szituáci б az volt, hogy két id бsebb, kíváncsi hölgy kihallgatta beszélgetésünket, de nem tudták, hogy kozmetikáról van szó. Elindulta hajónk Bécs felé ragyogó napsütésben. Lassan szelte a hullámokat felfelé menve a Dunán. A fedélzeten két oldalon pad volt, a többi részén kis kerek asztalok, pár székkel. Itt lehetett rendelni kávét, fagylaltot stb. A mellettünk levб asztalnál két id бΡsebb hölgy ült, mindkett б kalapban, olyan igazi vénlány kinézésíd, az egyiken cvikker volt. Mi jóformán észre sem vettük бket. Arról beszéltünk, vajon lesz-e gyakorlati bemutató, s a régi vagy az új módszer szerint lesz-e bemutatva a masszfrozás. Nálunk eddig még minden kozmetikusa páciens háta mögött állva masszírozta az arcot, a fejtámlán volta fej, ugyanúgy állva, minta fodrászok. Külföldön azonban már fekvбszékek voltak és a kozmetikus ülve végezhette az arcmasszázst. Ez vitát váltott ki közöttünk, észre sem véve, hogy j б hangosan beszélünk. — Én soha nem fogom ülve csinálni — az nem lehet olyan j б, mondta az egyik —, mert én elölr бl kezdem, azután folytatom hátulról. — De ne haragudj, kérlek, mégiscsak jobb, ha fekszik, te pedig ülve csinálod, mint hátulról és állva. Nem gondolod? — Ne vitakozzatok — mondtam —, mindenki, ahogy megszokta, úgy fogja csinálni, mert neki úgy a legjobb. El őbb azt meg kell szokni, más mozdulatok kellenek ülve, mint állva. Egyszer csak a két id бs hölgy felugrott, odaálltak elénk, és ránk ordítottak: — Ez már mégiscsak sok! Micsoda disznóság, nem szégyellik magukat!! Megdöbbenve bámultunk rájuk, amíg felháborodva elviharzottak. Utána kitört belбlünk a nevetés. Mire gondoltak ezek? Ejnye, ejnye... És nem tudtuk abbahagynia nagy nevetést. Sikerült megnevettetnem Boriskát is, én magam is újra nevettem az emlék hatására. Folytattam tehát a bécsi beszámolót. A bécsi út eredménye, hogy visszatért a szakma iránti érdekl ődésem, s ezt most az új lakásban hasznosíthatom. Boriska szívesen hallgatta a t őle oly távol esб témájú történeteket, nekem pedig jólesett,
65
GERGELY GABRIELLA NAPLÓJA
hogy valakivel err бl beszélhettem. Mikor lett volna id őm otthona kályha mellett ülni, fgy nyugodtan beszélgetni, és kit érdekeltek volna ezek a szakmai kis semmiségek, pedig az én életem nagy részét mostanában ezek töltötték ki. Boriskának is jólesett, hogy beszámolhatott irodalmi sikereir ő l. Felolvasta egyik új versét, címe az volt, a Csoda. Nagyon tetszett a vers, kértem, frja le, szeretném, ha ez a vers nekem is meglenne. Volt neki egy gépelt példánya, azt nekem adta. fgy búcsúztunk el, hogy mindketten jól éreztük magunkat egymás társaságában és el бre örültünk a pesti viszontlátásnak.
Csoda Mi lesz, ha egyszer nem lesz többé csoda és a józan górcsövön mindent megtanulunk látni és nem lesz majd hit sem, amely anyja a csodának mert a csoda hitünk mélyében él.. . amikor már semmi se segft az élet nem vonz, nem taszft a színek számot kapnak a hátukra és szétkenhetem magamon, mint az orvosságot. Ultraviolett — mondom és nincs többé kopasz fej... б, jaj, de fájnak a megismerések! Legmagasabb hd, a legmagasabb fény a nagy Csodák gépek igájában szolgák lettek hogy segítsék húzni tovább a földi életet melyről naponta hússzor elkívánkozunk százszor modjuk, hogy semmit se ér és még a Napot is elkonzerváljuk télire hogy olcsón melegedjünk. Mert az élet drága amíg szén, amfg búza, amíg háziállat de mélyen leszállftott áron kel az ember, az esze, a keze, a szeme, az ereje... szfvérбl, lelkérбl nem is beszélek ki törődnék azzal, amit nem lehet napszámba állítani? Nem sfrok én, csak ámulok oly egyedül vagyok ebben a lelkendezésben ijedt örömben a jövőről amelyrđl nem tudom milyen lesz mert amit ígér, azt föl nem foghatom át nem érem, meg nem mérhetem.. . csak mutatni szeretném, amit senki se lát amit én se látok, de érzek, én érzek mert ez is hithez van kapcsolva és csodához, mely csak költ&t gazdagft. Mert a költőnek a kétszer kett ő is csoda
HÍD
66
a virág is csoda a fűszál is csoda a szem ragyogása és a hang — számlálhatatlanul a rezgés, mert a rezgés is csoda. Hogyan tudnám számon tartani, megóvni az élet sok csodáját sz űzen, amikor bennem csirát hajt minden megfejtett csoda? És szabad-e kárhoztatnom a tudást mely gyógyszerré desztillált minden varázsszert és régi törvényeket zúz szét lombikjaiban? Mutatni szeretném, amit senki se lát én se látok, csak érzek, én érzek és mondani, hogy nem szabad megállni az egyéni ligetek bokrai t đvén mert valahol a végtelenben a nagy erej ű közđs fohászra várnak. Mi készül, nem tudom... Valami lesz, ami kel, ami mindenkinek kell, talán valami csodagép: bekapcsoljuk, ha éhesek vagyunk, ha szomjasak vagyunk. És jóllakunk. Úgy válogathatunk testünk tápláléka között mint szellemünk már válogathat a maga ínyencfalatai utána rádió m űsoraiban. Boriska rövidesen megérkezett. Lauránál lakott, de sokszor volt nálunk. A kozmetikában a lányoknak j б modelljük lett. Még az epilálást is rajta mutattam és magyaráztam, ezt is engedte... Ha az írók közé, vagy a Vajda János Irodalmi Társaság összejöveteleire ment, mindig feljött előtte egy hormonpakolásra. Egyszer azt mondta, menjek el vele, ismerjek meg egypár írót közülük. Egy este a Symplon Kávéházba mentünk. Itt volta találkozóhelyük a fiatal íróknak, és a Nyugat irodalmi lap munkatársainak. Több asztal volt összetolva a számukra a kávéház hátterében. Boriska halkan megnevezte nekem az írókat, látod, az Ott Kassák Lajos. Jól megnéztem, keskeny arca volt, és különös, hosszú hajú frizurája. — Milyen érdekes fej — mondtam —, el sem lehet felejteni. De a kés őbbi években a publikált képeken már nem lehetett ráismerni. Ignotust még Szabadkáról ismerte Boriska. Felsorolta a jelenlevők neveit, de bizony nem emlékszem rájuk. Szász Zoltánnal élénk vitába bocsátkozott, és amikor elköszöntünk a társaságt бl, ő hazakfsért bennünket. Ezeknek az íróknak a m űveit nem ismertem, nevüket nem tudtam. Várnai Zsenit szerettem volna megismerni, de sajnos, 6 nem volt ott akkor. Amikor még több időm volt, sokat olvastam. A régi klasszikusok közül Tolsztoj, Csehov, Victor Hugo, Dosztojevszkij, Zola, Balzac, a magyar írók közül Jókai, Mikszáth, Harsányi Zsolt, Heltai Jenő, Szerb Antal, Zilahy Lajos és még sorolhatnám, de ezeket a modern frбkat nem ismertem. Más világban éltem, az egyszem ű mindennapok világában, elmeriilve a munkában. Boriska a lakástól és a kozmetikától el volt ragadtatva. Addigra már egy szép perzsa
GERGELY GABRIELLA NAPLÓJA
67
szőnyeg is volt az ebédl őben. Igaz, hosszú részletre vettem. Nem mertem sokhavi részletet vállalni, csak amennyit tudtam, hogy könnyen kifizetek. A Flóra által készített gobelines asztalterít ő és a gyönyörű függöny látványának hatását nagyon fokozta a perzsasz őnyeg. —Emlékszel — kérdezte Boriska —, amikor 1926-ban a válásod után együtt töprengtünk, hogy mihez is kezdhetnél? Emlékszem — feleltem —, még arra is, hogy én akkor azt kérdeztem, mi az a kozmetika, de ne feledd el, azóta 12 esztend ő telt el, sok-sok küzdelemmel. Nem volt könnyű, amíg idáig eljutottam. Egy hónap múlva Boriska hazautazott. A család minden tagjának küldtem vele ajándékot.. . Repültek a hetek, karácsony lett. A kisiskolás Editkém nagyon örült a szünetnek. Lenkéékhez karácsony els ő napjára meg voltunk híva. Így ért véget számomra szinte észrevétlenül az 1938-as év.. . Egy napon 1942-ben Boriskánk váratlanul megjelent. Kis fekete lakk-koffer volt a poggyásza, ebben volt összes holmija. Sápadt és sovány volt, látszott, hogy beteg, aggódva néztem rá. Azután Dezs ővel döbbenten hallgattuk. A németek akkor már megszállták Jugoszláviát, a harcok folytak még. A kanizsai zsidók akkor még otthonaikban lehettek, de sárga csillag viselésére voltak kötelezve. Mi semmit nem tudtunk ezekr ől az eseményekről, hiszen teljesen el voltunk vágva, a magyar sajtó nem foglalkozott a zsidókkal, csak a német győzelmekkel. Nem csoda, hogy ez a hír borzasztó hatással volt rám és Dezsőre. Boriska azután mesélte, hogy milyen nehezen sikerült neki Pestre jönnie. El őbb nem kapott engedélyt, de a kezel бorvosa, aki pedig szerb, a Matein doktor nem nyugodott bele, kijárta mégis, hogy jöhessen. Orvosilag igazolta, hogy gy бgyfthatatlan beteg, de neki titokban azt mondta az orvos, hogy majd Pesten meggyógyítják. Dezs ővel egymásra néztünk, szólni nem tudtunk. A változás eleinte jót tett Boriskának. Nem mindjárt esett ágynak. Körülbelül egy hónapig még tartotta magát, de az írók társaságába már nem járt. Néha telefonált egyik-másik író ismer ősének. Egyszer telefonon randevút beszélt meg a Gerbeaud-ban Várnai Zsenivel. Ott is voltak, pár órán át beszélgettek. Várnai Zseni egész a kapuig kísérte haza. Láttam, amint elköszöntek egymástól. Azután ránéztem Boriskára. Lifttel felvittem és azonnal lefektettem. Ett ől kezdve már fekv ő beteg volt. A kis betegszoba már be volt rendezve a részére. Felállítottuk az egyik ágyat és egy kis szekrényt a holmijának. Az asztal és a székek maradtak, és jól el is fértek. L еvegős, világos, napos volta konyha melletti kisszoba. Most már orvosi kezelés kellett. Én csak sopánkodtam, de tehetetlen voltam. Pár napon belül Dezs б elintézte, és kórházba vitte Boriskát. A Szabolcs utcai zsidó kórházban a legjobb hfr ű belgyógyász osztályán helyezte el. Egyelőre kivizsgálásra vették fel. A vizsgálat eredménye valóban sajnos gyógyfthatatlan betegséget, májzsugorodást mutatott ki. Dezs ő annyi jósággal és gondossággal tör ődött a beteggel, saját testvérével sem tehetett volna többet. Egy id ő után hazakerült a kórházból. Pár hónapig otthon ápoltuk. Ha néha egy kicsit jobban érezte magát, bízott benne, hogy meg fog gyógyulni. Ez azonban mind ritkábban fordult el ő. Semmi nem érdekelte. Egyszer el đvette a sok szerelmes levelet, amelyeket imádóitól kapott. Ezeket olvasgatta. Láttam, hogy boldogan mosolyog. — Nem minden asszony kap ilyen leveleket — mondta. Néha azonban nagyon ideges, szekáns beteg volt. Azt mondta, hogy nálunk oly rossza koszt, oly rosszul főzünk, ő azért nem tud enni. Etelka elég gyakran jött látogatni. Neki örült, de amit hozott, azt is éppen hogy csak megkóstolta: Tél volt, legtöbbször narancsot hozott neki. Rohamosan romlott az állapota. Ujra kórházba kellett vinni. Majd újra hazakerült. Így teltek a hónapok a kórházi és az otthoni ápolás között. Ha a kórházban volt, nagyon várt, hogy bemenjek. Ha kérdeztem, mit vigyek, mindig húslevest kért. Azt melegen megette. Dezs ő mindennap beszaladt hozzá, hogy van-e valami kívánsága.
68
HÍD
Az orvossal is beszélt, aki azt mondta, már nem sok ideje van hátra, de ezt Dezsd nekem nem mondta meg. Amikor utoljára be kellett vinni a kórházba, akkor már el őtte otthon nagyon rosszul volt. Érezte, hogy r đvidesen meg fog halni. — Ilyen fiatalon — mondta. — Hiszen mindig azt mondtad, Boriskám, hogy fiatalon szeretnél meghalni — feleltem. — De nem ilyen fiatalon — mondta szomorúan. Akkor átadta nekem utolsó regényének kéziratát. — Életrajzregényem — mondta. Neked hagyom, de fgérd meg, hogy Etelkának nem adod oda. Mi lehetett benne, amit Etelkának nem kellett volna tudni, ezt soha nem tudtam meg. Attól kezdve, hogy er бs vízhajtбt kapott, rohamosan gyengült. Nem mertük otthon tartani. Újra kórházba vittük, egy kis ideig jobban lett. Vasárnap vittem neki húslevest, amit j бfzífen megevett. Hétfбn Dezsб benézett hozzá, az orvos azt mondta, hogy agonizál. Még napokig nem tudott meghalni. Én hagytam magam lebeszélni Dezs б által. Jobb, ha fgу nem látod, mondta. Nem mentem be a haldoklóhoz még utoljára. A félelem, a borzadály visszatartott. Pedig talán az élet egy szikrája még benne volt, ha nem is látszott, talán még várt engem, azért tudott oly nehezen meghalni. Kés бbb ezért megbí1nhбdtem. Hosszú évekig erбs lelkiismeret-furdalásom volt. Boriska betegsége alatt 1942-ben a kanizsai zsid бknak el kellett hagyniuk otthonukat. Belgrádba vitték őket, az ottani gettóba. Még Belgrádból kaptam egy levelet, Flóra írta, próbáljak küldeni valami kбser ennivalót apánknak, kis kenyéren kfvül mást nem eszik. Mancika is frt, killdjek egy kis üveg ricinusolajat, a kis Juditka belei nem mdködnek, nem eszik... Szereztem kóser virslit, dobozolva a Reben Buzel k бser cégt ől, a ricinusolajjal, keksszel, egy kis csokoládéval kiegészítve egy kis csomagot készítettem, és a megadott cfmre elküldtem. Választ erre nem kaptam. Nem hiszem, hogy átadták a csomagot nekik. Állítólag még abban az évben bevagonírozták őket, és vitték a haláltáborba. Egyetlen személy jött ki a gettóból, akinek keresztény férje a régen áttért feleségét sok pénzzel ki tudta menteni. Ez a személy Náci bácsi testvérének leánya, Polláck R бzsika, Nemes Kázmérné volt. A rokoni kapcsolatot tartottuk, így kés őbb mesélt a belgrádi gettóban együtt töltött napokról. Csak pár dolgot említett. Mindenkit a legdurvábban kivallattak, hova dugta el otthon hagyott pénzét vagy ékszerét. Apám is bevallotta, hogy öregségére félretett kis pénzét a füstöl ő kéményébe rakta el, Zoli azt mondta, az ékszerüzletben van minden, Zitának azt mondta, hogy a konyha kivezeti alá rejtett el az üzleti anyagokból. Késбbb a németek a templomot és a házat is lerombolták, k ő kövön Ott nem maradt. Állftбlag Misi bátyámat még ott agyonl бtték. Feleségével durván bántak, elszakították őket egymástól, ezért 6 hangoskodott, és a felesége el бtt öt lelбtték. Flórának volt egy h űséges fiatal magyar cselédlánya, ennival бt készftettek nekik, leutazott Belgrádba. A gettóba bejutva igazoltatták, azután zsid бpártolásért agyonl бtték. Az üresen maradt zsidó lakásokat Kanizsán a cs őcselék kifosztotta. Boriskát 1943. február 8-án temettük el a rákoskeresztúri zsidó temet бbe. Kemény, hideg idб volt. A temetб a hбfehér vastag hórétegben különös, szinte földöntúli látványt nyújtott. A búcsúztató alatta koporsóra téve kezem, egy fájdalmas, bels б monológgal búcsúztam tőle. Pihenj békében, Boriska, talán neked jobb így, nem tudtad meg, hogy elvitték férjedet, apánkat, testvéreinket. Szép nagy házad ott maradt üresen, a bársonyszalon, a fekete zongora, a saját kezeddel és fantáziád által készült szép kerámiák. Saját festményeid, kedves könyvtárad, frбi munkásságod művei, hfres magyar fr бk féltve őrzött levelei, mindez szabad prédája maradt a fosztogatóknak. Isten veled, Boriskám, és bocsáss meg nekem. Fejfája helyett a következő évben csináltattam egy sfrhantot beborító sfrk đvet. Csak ennyi áll rajta: P. Gergely Boriska, élt 58 évet.
DOKUMENTUM BÁCSKAI DALOK, MESÉK Yálogatás RÉVÉSZ HUGÓ SZERELMI DALOK Faggyú gyertyát égetek én, Barna kis lányt szeretek én, Ide gyere csak, Majd meg csókollak, Úgy is tudják, hogy enyém vagy. Erre gyere, amerre én, Úgy tudod meg, hol lakom én, Ide gyere csak, Majd meg csókollak, Úgy is tudják, hogy enyém vagy.
* Tiszta búzát válogat a vadgalamb, Kis angyalom szeretnélek, nem szabad, Szeretnélek rózsám, de már nem lehet, Mert a szivnek parancsolni nem lehet.
Szépen legel a birkanyája mezőn, Szépen szól a sárgarezes kis cseng ő, Szépen szót a sárgarezes cseng ője, Szép a babám, hogy kell elválni t őle.
* Magasan repül a darú, nagyokat kurjongat, A szárnyából, a farkából bokrétát hullajtgat.
Kék pálinka, sej! haj! lovamnak, lovadnak terhel бje, Nem is legény, nem is kis lány, kinek nincs szeret бje.
*
HÍD
70
Márványkőből van a Tisza feneke, Gyenge vagy még rózsám a szerelemre. Ne nézd rбzsám az én gyengeségemet, Gyenge karom gyengén ölel tégedet. . A Tiszának aranyos gyöngy a habja,
Szép legénynek szép kis lánya babája, Szép is, jб is, áldja meg a teremtő, Édes anyád de kedvemre nevelt fó!
Még azt mondják, hogy a Tisza befagyott, Azt is mondják, hogy a rózsám elhagyott. Hej! a Tisza tavaszra meg kienged, De a babám soha többé nem szeret! Ha kimegyek a temet ő szélére, Megásatom a siromat el őre. Mély a sirom, de mélyebbre ásatom, Szép a babám, hogy kell t őle elválnom? *
Nem káposzta, ki nem fejes, Nem menyecske, ki nem hegyes, Nem is asszony, ki nem csalfa, Ki az urát meg nem csalja. *
Két fűzfa közt besütött a holdvilág, Az én rózsám olyan, minta gyöngyvirág, Eszem azt az imádságos szép szádat, Engem csókolj, ne az édes anyádat.
Nagy az én rбzsám ereje, Kilenc pandúr sem bir vele, De ha az én szavam hallja, Rfva borul a vállamra. *
Három ágú rozmaringot ültettem, Minden éjjel bús kőnyekkel öntöztem, Mégis lehullotta levele, Árva, kinek nincs szeret ője.
71
BÁCSKAI DALOK, MESÉK
Akinek van egy igaz szeret ője, Jaj istenem, jaj de meg is becsülje. Nekem is volt, de már elhagyott Jaj istenem, de árva vagyok.
* Sárga csikб, sárga lovam, sárga, Az én rбzsám árva, szegény árva, Nem lesz az én rбzsám mindig árva, Nemsokára én leszek a párja. Száll a madár, tán párjához siet, Sebesen száll, el is hagyott minket. Repülj velem sárga lovam gyorsan, Párját 6 sem szeretheti jobban.
* Nincsen annak semmi baja, Kinek szeretője barna, Barna szeme, piros szája, Majd kicsattan az orcája. Lám az enyém csak egy sz őke, Mégis majd meg halok érte.
* Felszántottam a zombori nagy utcát, Vetek bele piros pünkösdi rózsát, Két szélében piros rбzsa nyildogál, Közepében barna kis lány sirdogál. Húzzák, húzzák, a harangot húzták, A rбzsámat tőlem elrabolják, Úgy szorítja szivemet a bánat, Hogy még sírni sem tudok utánad.
* Felhб borul, setét felh ő az égre, Nem nézhetek, angyalom, szép szemedbe, Eszembe jut elveszett boldogságom, Hisz' te voltál mindenem e világon.
*
ltD
72
Zombor város szép helyen van, A nagy templom közepén van, Környeskörül arany csipke, Rászállotta bús gerlice. Ha én bús gerlice volnék, R6zsm ablakára szállnék, Ott is csak azt dalolgatnám, Ébren vagy-e kedves rózsám? Ébren vagyok, nem aluszom, Most is rбlad gondolkozom, I$y jár aki szeret đt tart, Ejjel, nappal nem aludhat.
Túl a Tiszán egy kis leány integet, Általmennék, széles a viz, nem lehet. Általmernék, nincsen gálya, Nem mehetek által rája. Ha a Tiszán át lehetne evezni, Általmennék hú szeretđt keresni, Ha akadnék szeret őre, Ott maradnék mindörökre. *
Sem eső nem esik, Sem felhđ nem látszik, Mégis az én bundám Két oldalrбl ázik. De hogy is ne áznék, Mikor mindig sfrok, Bánatim árjával Már többé nem birok. Sír az egyik szemem, A másik könnyezik, Sfrjon mind a kett ő, Minta sebes esб. Lehajtom fejemet Rózsám a válladra, Hullatom könnyemet Hбszind nyakadra.
BÁCSKAI DALOK, MESÉK
73
Kiapadt a Tisza, Csak a partja maradt, Meghalt a galambom, Csak a neve maradt. Szerelem, szerelem, Átkozott gyötrelem, M'ért nem termel te meg Minden fa tetején, Minden fa tetején, Diófa levelén, Had szakajtott volna Minden szegény legény. Lám én szakajtottam, De elszalajtottam, Szelíd galamb helyett Vadgalambot fogtam. A szelid galambnak Tiszta buzát adnak, De a vad galambnak Rozsosat se adnak.
* Szegény vagyok, szegénynek is születtem, De babám mindig igazán szerettem, Az irigyek elszerették t őlem, Most lett igazán szegény bel őlem.
* Jeges az ostorfa nehéz vizet húzni, Idegen a kis lány, nehéz megölelni, Ölelni akarom, nem hajlik a kargm, СsбКоlni akarom, nem az én galambom.
* Meghalok, meghalok, Még beteg se vagyok, Az uj temet őben Nyugodni akarok.
HÍD
74
Sírom tetejében Rózsa fog nyíllani, Az én kedves rózsám Oda jár majd sírni. Sirass rózsám, sirass, Mert az enyém nem vagy, Még az enyém voltál, Minden nap újjútál. *
Láttál-e már rózsám zöld fát árnyék nélkül? Két igaz szerelmest szomorúság nélkül? Hogyha két igaz sziv egymástól elválik, Még a fényes nap is homályosnak látszik.
KATONADALOK Császárkörte nem vadalma, Árvából lesz jó katona, Árvából lesz j б katona, Mert nincs neki pártfogója.
JUHÁSZ-, BETYÁRDALOK Amoda ég egy vörös túz magában, Ott legeltet három gulyás bujában. Eredj pajtás, fogd meg azt a hat lrsikбt, Had vágom le a lábukról rézbékot. Ha levágod a lábukról rézbék бt, Hát azután hová tesszük a csikót? Majd elhajtjuk, amerre a nap lejár, Tudom úgy is a gazdája Ott nem jár. *
Tiszán túl, Dunán túl,
Van egy juhász falkástól, Ott eszik a j б tarhonyát Cifra késsel, kés vellával, Fakanállal bográcsból.
75
BÁCSKAI DALOK, MESÉK
GÚNYDALOK Patikárus, patikárus jöjjön ki, Három pakli pirosítót hozzon ki, Három pakli pirositd nem drága, Hej! Bajmokon minden kis lány használja. *
látod rózsám, látod Azt a száraz ágat, Majd ha az kizöldel, Akkor veszlek én el. *
Bazsarózsa ne virágozz' Én rám babám ne várakozz' Mert ha énrám várakozol, Soha meg nem házasodul. Házasodj' meg, ha meg akarsz, Végy el engem, ha el akarsz, Mert ha engem elszalajtasz, Ilyen rózsát nem szakajthatsz.
NÉPROMÁNCOK A Bikáék háza vége de sárga, Ott történt a Bika Pali halála, Piros vére úgy folyik, mint a patak, Gyászos anyja gyenge szíve megszakad. Bikáéknál kivirágzotta mályva, Nincsen Pali, aki aztat levágja, Levágja ót Gácsér Pista jobb karja, Édes anyja Pali fiát siratja. Bikáéknál meggyújtották a gyertyát, Talán bizony a halottat siratják, Minél jobban siratják a halottat, Annál jobban kötözzék a rabokat. Jaj, de porzik a bajai nagy utca, Most viszik a Bika Palit ki rajta, Koporsóján végig virágkoszorú, Édes anyja, szeretdje szomorú.
HÍD
76
Megálljatok legények, megálljatok, Reátok száll még az anyai átok, Legénységtoka börtönben töltitek, Öregségtok búbánatban töltitek.
A mélykúti határszélbe',
Akasztdfa van kitéve, Alatta van három csacsi, Felettük ldg Fut б Jancsi.
Átkozott a militicsi td alja, Ott történt a Galus Samu halála, Ott tették fel a kocsira, négy l бra, Úgy vitték a rácfaluba — malomba. Galuséknál úgy köszöntek, j б estét, Haza hoztuk a kend fia holtesttét, Elég nagy bút hoztatok a fejemre, Lezsák Jбzska! el nem lesz ez felejtve. Galuséknák siratják a halottat, Lezsákéknál még jobban a rabjukat, Galus Samut viszik a temet бbe, Lezsák Jбskát szolgabirб elébe. Adjon isten szolgabfrб jб napot! Hozott isten Lezsák J бska! Mi bajod? Az én bajom nem nagyobba semminél, Galus Samut agyonvertem babámér'. Lezsák Jdska ülj le mellém a székre, A levelet majd megfrom estére,
Meg is írom, el is küldöm Budára, Borbás Annus rfva mehet utána. A zombori vármegyeház de sárga,
Abban van a Lezsák Jбska bezárvh, I еzsák Jбska megzörgeti a vasat, Borbás Annus szegény szfve megszakad. Lezsák Jdska haza izen anyjának, Küldjön bársonyvánkost feje aljának, Édes anyja visszaizen fiának: Tégla porát tegye feje aljának.
*
77
BÁCSKAI DALOK, MESÉK
1887-ik évben, Mi történt a Simonyék szériijében, Peszterkб Maris felment az asztagra, Egyenesen beleesett a dobba. Amikor ezt meglátta a bátyja, A két kezét a fejére kulcsolta, Azt kiáltja, álljon meg a masina, Mert a húga beleesett a dobba. János bácsi arra kérem én kendet,
Vegyen kend ki gyászos dobból engemet, Piros vérem ne hagyja kend elfolyni, Akarom még az édes anyám látni. Paszterkб lányt feltették a kocsira, Úgy vitték el az orvos udvarába, Zsidó orvosa Marisra azt mondja, A jб isten lesz ennek az orvosa. Paszterkбné nyisd ki gyászos kapudat, Had vigyük be vérbe fagyott lányodat, Vesd fel neki a legszebbik ágyadat, Had tegyük be vérbe fagyott lányodat.
A KAKAS MEG A CSIRKE. Egyszer egy gazdasszony etette a csirkéket és egy csirkének szem menta bögyébe. Meglátta ezt a kakas és elszaladta kúthoz: Kút adj vizet! — Nem adok vizet, mig nem hozol ágat. Szalad a fához: Fa adj ágat! — Nem adok ágat, mig nem hozol koszorút. Szalad a szép lányhoz: Szép lány, adj koszorút! — Nem adok koszorut, mig nem hozol cip őt. Szalad a suszterhez: Suszter, adj cip őt! — Nem adok cipőt, mig nem hozol csirizt. Szalad a macskához: Macska, adj csirizt! Nem adok csirizt, mig nem hozol tejet. Szalad a tehénhez: Tehén, adj tejet! Nem adok tejet, mig nem hozol répát. Szalad a gazdához: Gazda, adj répát! Nem adok répát, mig nem hozol ruhát. Szalad a szabóhoz: Szab б adj ruhát! Nem adok ruhát, mig nem hozol cérnát. Szalad a boltoshoz; Boltos, adj cérnát! Nem adok cérnát, mig nem hozol krajcárt.
HÍD
78
Szalad, szalad és talál egy krajcárt. Krajcárt vitte boltosnak, boltos adott cérnát; cérnát vitte szabónak, szabó adott ruhát; ruhát vitte gazdának, gazda adott répát; répát vitte tehénnek, tehén adott tejet; tejet vitte macskának, macska adott csirizt; csirizt vitte suszternek, siuszter adott cip őt; cipőt vitte szép lánynak, szép lány adott koszorút; koszorút vitte fának, fa adott ágat; ágat vitte kútnak, kút adott vizet; de mire a vizzel odasért, arra a csirke megdöglött.
A BOLOND MEG A KIRÁLYKISASSZONY. Hol volt, hol nem volt, volta világon egy özvegyasszony. Volt ennek az özvegyasszonynak három fia; a két öregebb a legkisebbet mindig verte, mert bolondnak tartotta. Egyszer csak meghallja a két id бsebb, hogy a király férjhez akarja a lányát adni, de csak annak adja, aki meg tudja nevettetni. Fölkerekednek 6k is, hogy majd megpróbálják. Fölnyergeltek két lovat és elindultak. De a legkisebb sem maradt rest, 6 is utánuk ment. Egyszer csak az a bolondos talált egy döglött verebet. Elkezd kiabálnia bátyjainak, jogy jajjenek vissza, mit talált 6. Ezek visszajöttek és mikor meglátták, hogy a verébért hívta vissza éket, jól elverték és visszakergették. Mikor már jб messzire elmentek, a bolondos megint csak utánuk ment. Amint megy, talál egy rozsdás szeget. Megint csak visszahívja a testvéreit. Ezek megint elverték és tovább mentek. De a bolond föl se vette, ment mendegélt tovább, míg nem talált egy törött abrincsot. Kiáltott megint a testvéreinek, de ezek nem is hallgattak már rá. De el is felejtettem mondani, hogy 6 a verebet is, szeget is, abrincsot is a tarisznyájába tette. Amint mendegéltek megint tovább, elértek a királyi kastélyhoz. Voltak ott már sokan, bárók, grófok, nagy kalapú tótok, de egyik se birta megnevettetni, de még csak meg se szólítani, mert oly szép volt, hogy amint meglátta, nem birt egy szót se szólni senki se. Bement a két testvér is, de csak hasztalanul. Utoljára a bolond ment be. Ejnye de szép pirosa királykisasszony. — Hogyne volnék piros, mikor t űz ég alattam. Ha tíz ég, süssük meg a verebet, itt van nálam. Csakhogy lyukasa serpeny б. — Van nálam egy szeg, foltozzuk meg. — Az ám, csakhogy elreped. Majd körülvesszük ezzel az abrinccsal. Erre a királykisasszony elnevette magát, és a bolond felesége lett. Nagy lakodalmat csináltak és talán még most is élnek, ha meg nem haltak. Eddig volt, mese volt, Kelemen Jánosnak kedve volt, szivja ki, aki benne volt.
BÁCSKAI DALOK, MESÉK
79
AZ ÖRDÖG MEG A SZEGÉNY EMBER. Hol volt, hol nem volt, volta világon egy szegény ember; nagyon szegény volt, gyereke meg annyi, hogy már nem is tudott nekik nevet adni. A szegény ember nem tudott annyit keresni, hogy ennek a sok gyereknek egész télen át legyen ennivaló, egy darab ideig csak volt valami, mikor aztán elfogyott, nem volt mit tenni a szegény embernek, egy este elgondolta magát, hogy elmegy lopni. Fogta a botját, subáját és elindult. Megy, mendegél, hát egyszer csak uramfia találkozik az ördöggel. —Hová mégy szegény ember? —Hát csak ugy sétálok ördög koma, (mert már az ördögöt is meghivta komának, annyi gyereke volt) meguntam azt a sok gyereksirást. Nem merte megmondani az ördögnek, hogy mi a szándéka. De az ördög nem hiába, hogy ördög, mindjárt kitalálta. Hát ha kitaláltad, megmondom, bizony én lopni megyek, másképpen már nem tudok kenyeret adni annak a sok gyereknek. Ha az isten ennyi gyereket adott, adna már hozzá tehetséget is. Igazad van. Hanem tudod mit? Gyerünk együtt. Nem messze innen tudok sok disznót, jó kövérek már, hajtsuk el. A szegény ember se sokáig gondolkozott, hanem elindult az ördöggel. Mikor odaértek, bemásztak a falon, mert az ajtót nem tudták kinyitni és rakták kifelé a disznókat. De a szegény ember alig birt egy göthös, sovány disznót kitenni, mig az ördög egymás után rakta ki a többit. Mikor már mind kinn voltak, ók is kimásztak. Mennek, mendegélnek, hajtják a disznókat, egyszer csak megszólal az ördög, hogy ó elfelejtette megolvasni, hogy mennyit tett ki és most nem tudja. Nem baj, mondta a szegény ember, mert én mindnyájának, akit kitettem, megcsavartam a farkát. Akkor j бl van, felelte az ördög. Hát mikor szétválasztják, látja az ördög, hogy mind a disznónak föl van konkorodva a farka, csak egy beteg disznó ereszti le. De most már mit volt mit tenni, 11 kellett hajtani azt az egyet, a többi meg a szegény emberé maradt. Igy csalta meg a szegény ember az ördögöt.
A KAKAS, KUTYA, FARKAS, MEG A RÓKA. Volta világon egy kakas, annak volt egy lába, meg egy szárnya. Azon sántikált és kikapart egy négykrajczárost. Akkor elindulta négykrajczároson mulatni. Amint megy, rátalál egy farkasra. A farkas kérdezte t őle: hová mégy te kakas? — Elmegyek ezen a négykrajczá гoson mulatni. — Én is elmegyek veled. —Hát akkor jбjj, ha ki nem fáradsz. Akkor aztán tovább mentek, és rátaláltak egy kutyára. Kérdezi a kutya: hova mégy te kakas?
HÍD
80
Hát elmegyek ezen a négykrajczároson mulatni. Akkor aztán együtt tovább mentek és rátaláltak egy rókára. Ezzel is tovább mendegéltek, és rátaláltak egy árokra. Akkor azt mondta a kakas, hogy aki ezt átugorja, az elmegy vele mulatni. — A kakas keresztül ugrotta, a többiek meg belehullottak. Mikor megéheztek, akkor elkezdi a róka: róka néni szép név, farkas bácsi szép név, kutya az nem szép. Azt együk meg. Meg is ették, de a róka eltette a kutya csontját másnapra. Másnap mikor ropogtatta a csontokat, kérdi t őle a farkas: mit eszel te róka néni? Hát kicsavartam a bélemet és azt eszem. Csavard ki az enyémet is, majd én is eszem. A rбka megtette, kicsavarta a belét és a farkas megdöglött Akkor magánosan maradt a róka. Mfg a farkasban tartott, addig csak j б volt, de aztán éhes lett. Arra szálldogált egy madár, voltak neki az árok partján kis madarai, de egy nagy r бka már harmadszor megette бket. Sírt-rft az a madár és a róka kérdezte t бle: miért sir? Akkor elmesélte neki a madár, hogy egy nagy róka már harmadszor megette az 6 kis madarait. Emez a róka azt mondta neki, hogy ha бtet kiveszi az árokból, akkor meg бrzi a kis madarakat. Akkor kivette az árokból a madár. A róka meg azt tanácsolta neki, hogy a fa alá temesse el бtet, a falevelek alá, hogy csak az egyik füle lássék ki. A madár úgy is tett. Késбbb az a nagy róka, aki azeldtt is megette a kis madarakat, odament, hogy megint megegye бket és a másik róka füleit a kis madaraknak nézte és bekapta. Akkor a róka fölugrott, megkapta azt a másikat és megette. A madárnak gyerekei meg megmaradtak. Eddig volt, addig volt, Salamonnak kedve volt, szopja aki benne volt. —
,
A VAJDACIGANY.
:
Volt egyszer egy vajdacigány. Részeg volt, korhely volt, olyan volt, mint mi vagyunk. Volt ennek a vajdacigánynak egy rajkó fia. Elküldte az any б a kocsmába, kocsmába, kocsmába az apóért. Hej apó, apб, apó, apó, apó, apó, apб, apб, apб jбjjön már haza kend, j бjjön már haza kend. Várj rajkó egy kicsit, had igyak egy kicsit. Majd haza megyek, majd haza megyek. Ezalatt az id б alatt meghalt a vajdacigány. Elszaladt a rajkб a kocsmából, kocsmából, kocsmából, kocsmából az anyóért. Hej anyб, anyб, anyб, anyб , аnуб, anyб, аnуб, anyб meghalt apó s ki is teritették. Várj rajkd egy kicsit, had fбzzek egy kicsit. Majd elmegyek én, majd megnézem én. Elmegy az anyб a kocsmába az apóért. Hej apó, apó, apó, apó, apó, apó, apó, apó, apó, bár addig meg ne döglöttél volna, volna, volna, mig egy sirke (szürke, deres) lovat nem loptál volna. Várj anyó egy kicsit, hagy n бjek egy kicsit, majd lopok én, majd lopok én. Ezalatt az id б alatt, megnбtt a vajda rajkó. Elment a vásárra lovat lopni, elfelejtett imádkozni, megfogták, megrakták és meg is halt. Szegény anyó mit csináljon? nincsen apó kivel háljon, nincsen rajkó, ki lovat lopjon. Hej szegény anyб, hej szegény anyó! E mesét éneklik.
81
BÁCSKAI DALOK, MESÉK
A VŐLEGÉNY. Hol volt, hol nem volt, volta világon egy asszony meg egy ember. Ezeknek volt egy lányuk. Egyszer honnan, honnan nem, egy legény jött el megkéretni a lányt. Bevezették szépen a házba, leültették, a lányt meg leküldték a pincébe borért. Lemegy a lány és amig a csapból folyta bor, elgondolkozott, hogy mgst ő férjhez megy, lesz neki egy kis fia és leküldi majd egyszer a pincébe, ráesik a póc, meghal és kire marad majd a kis ködmön, amit a vásárba vesznek neki. És elkezdett keservesen sírni, elfeledkezett a borról, csak sirt, a bor meg kifolyta hordóból. Megunták már odafönn várnia lányt, leküldték az asszonyt a pincébe. Lemegy az asszony is, hát látja, hogy sír a lánya. — Miért sirsz lányom? Mi bajod van? — Hogyne sírnék édes anyám, mikor most férjhez kell menni és lesz majd egy kis fiam, veszünk a vásárba egy kis ködmönt, leküldjük majd a pincébe, ráesik a p бc, meghal és kire marad a kis ködmön. És most még keservesebben rákezdett sírni. Az anyja se vette tréfára a dolgot, ő is elkezdett sírni, meg jajgatni. És most már ketten sírtak. Az ember meg a legény csak vártak, vártak, de nem jött senki. Mikor megunták, fölkerekedett az ember, hogy majd megnézi, miért nem jön a felesége, meg a lánya. Lemegy a pincébe, elmondják neki is a nagy bajt, és 6 is elkezd sírni. A legény is megunta mára sok várakozást, đ is lement a•pincébe. Látja, hogy mind a hárman sírnak, megkérdi őket, hogy mért. Elmondják neki is, de a legénynek már sokkal több eszi volt, hogy ezért sírjon, hanem azt mondta, hogy elmegy világnak és ha talál még ilyen három bolondot, akkor visszajön és elveszi a lányukat. El is menta legény. Megy mendegél, egyszer csak látja, hogy egy ember húzza egy kövér disznónak a farkát és segitségért kiabál. Megkérdezte t бle, hogy mért kiabál. — Hát nem látja kend hogy ez a szép kövér disznóm be akar bújnia földbe, hogy túrja a földet az orrával. No már egy bolondra találtam, gondolta a legény és tovább ment. Megy, mendegél, hát egyszer látja, hogy egy ember villával motoszkál a dióba és káromkodik. Miért káromkodik bátya? Már hogyne káromkodnék, mikor reggel óta akarom ezt a kevés diót fölhányni ezzel a nagy villával a padlásra és nem birom. No már itt van a második bolond is, gondolta a legény és tovább ment. Amint megy, mendegél, hát látja, hogy egy öreg asszony kiszalad egy tekn ővel, beszalad, megint kiszalad, megint beszalad egy házba, amelyiken se ajtó, se ablak, csak egy nyitás. Mit csinál kend öreg anyám? Látod édes fiam, milyen nagy bajba vagyok, épitettem ezt a házat és már három nap, három éjjel hordom be ezzel a tekn ővel a világosságot és még most is sötét van oda benn. No hála istennek, megvan a harmadik bolond is. Ezzel megfordult és hazafelé tartott. Haza is ért szerencsésen. Meg is kérette a lányt. Oda is adták. Nagy lakodalmat csaptak, és néhány év után, ha le is küldték volna a fiukat a pincébe
82
HÍD
és rá is esett volna a póc, nem kellett volna búsulni, hogy kire marad a kis ködmön, mert volt helyette több is. Eddig volt, mese volt, aki hiszi nem üdvözül, aki nem hiszi, az a mennyországot nem láthatja. A мовтонА. Egyszer volt, hol nem volt, egy özvegy ember. Ennek volt egy lánya. A szomszédba meg volt egy özvegy asszony, és ennek is volt egy lánya. Az embernek soh'se volt szénvonója meg lapátja, és mindig átküldte a lányát a szomszédasszonyhoz. Megsokallta mára szomszédasszony, és azt mondta, ha akarja apád hogy szénvonója meg lapátja legyen, vegyen el engem. Ugy is lett. A lány addig beszélt, addig beszélt az apjának, míg egyszerre megtartották a lakodalmat. Csakhogy nagyon megbánta kés бΡbb a lány, mert a mostoha nagyon rosszul bánt vele. Tűrte egy darabig, mikor már nem birta, elment szolgálni. Megy mendegél találkozik egy kukacos kutyával. Megszólítja a kutya: ugyan édes lányom fordits a másik oldalamra, mert már nagyon fáj emez. Megforditotta. Megköszönte a kutya, a lány meg tovább ment. 4 Amint megy megint, találkozik egy kemencével, aki telides teli volt pogácsával. Ugyan édes lányom, piszkálj meg és végy ki egy kevés pogácsát. Ezt is megtette. Megint megy, mendegél tovább, találkozik egy körtefával. Ez is megszólítja, hogy rázza meg. Megrázta. Amint tovább megy, egy vén asszonnyal találkozik. — Hol jársz erre te kis lány, amerre még a madár se jár. Szolgálatot megyek keresni. Hát ha beállsz, én megfogadlak. Három nap az esztend б. Tizenkét szobát tisztogatsz minden nap, de a tizenharmadikba nem szabad bemenni. Ugy is volt. A lány két napig csak megvolt, de harmadik nap, amikor az öregasszony elment, bement az utolsó szobába. Hát —Jézus Mária — mit lát? Tele az egész szoba arannyal, ezüsttel. Nem sokáig gondolkodott, hanem fogta magát és megfürdött az aranyban, meg az ezüstben, és mikor már elég volt rajta, hazafelé szaladt. De a vén asszony is hazaérkezett. Mikor látta, hogy a lány nincs otthon, uccu vesd el magad a söpr űnyélért és utána. Mikor a lánya fához ért, azt mondta a fa, gyere hamar, bújj el, mert mindjárt itt lesz a vén asszony. Es alig hogy elbújt, Ott volt. Nem láttál erre egy lányt aranyba', ezüstbe', kérdezte a fától. Nem láttam, felelte vissza a fa.
BÁCSKAI DALOK, MESÉK
83
Erre a vén asszony tovább szaladt. A lány is előbújt. Elért a kemencéhez, ez is elbújtatta. Elért a kutyához, ez is elbújtat-
ta. A kutyától a vén asszony visszafordult, a lány meg hazafelé tartott.
Mikor már közel ért a házhoz, fölszáll a kakasa kapura és elkukuríkolja magát: Kukur kd, jön a gazda lánya aranyba', ezüstbe'. Kiszalad az asszony: Hess! te büdös kakas, jön ám vérbe' fagyba'. De a kakas háromszor fölszállt, az asszony háromszor kergette le, míg a lány haza érkezett. Hát otthona szemük, szájuk majd elállt, mikor meglátták, hogy mennyi aranyat hozott haza. De most még jobban irigyelték a lányt, a mostoha, meg a lánya. Mit csináljanak, elhatározták, hogy elmegy 6 is szolgálni. Fölöltözködött szépen, puccosan, az anyja sütött, f бzött neki eleséget, és elbocsájtotta. Megy, mendegélt, 6 is találkozik azzal a kukacos kutyával. Őtet is megszdlitja a kutya, de ez nem akarta megforditani, hanem megköpködte. A kemencét se piszkálta meg, a fát se rázta meg. Amint megy, mendegél, 6 is rátalál a vén asszonyra. Beállt hozzá három napra. Ennek is megmondta a vén asszony, hogy tizenkét szobába szabad bemenni, de a tizenharmadikba nem szabad. De ez se fogadott szót. Mikor a vén asszony elment hazulról, belopózkodott a tizenharmadik szobába, megfürdött az aranyba', ezüstbe', és hazafelé tartott. De se a kemence, se a fa, se a kutya nem akarták elbújtatni. A vén asszony meg ahogy haza ért, mindjárt utána és épen a kutyánál utolérte. Az aranyat és ezüstöt is elvette tele, vérig verte és akkor elengedte tovább. — Меg у, mendegél sírva-ríva hazafelé. Mikor már nem messze volt, fölszáll a kakasa kapura és elltukorékolja magát: Kukorikú! jön az asszony lánya, vérbe'-fagyba'. Kiszalad az asszony: Hess! te büdös kakas, jön ám, aranyba', ezüstbe'. De a kakas háromszor fölszállt, az asszony háromszor kergette le, mig a lány haza ért. Az asszony mikor meglátta, nagyon szégyellte, hogy a gazda lánya aranyba', ezüstbe', az övé meg vérbe'-fagyba' jött haza. Mit volt mit tenni, kibékültek a gazda lányával, ez szivesen adott neki is az övéb бl és aztán békességben éltek, tán meg most is élnek, ha meg nem haltak.
A PÁSZTOR ÉS A KIRÁLYLÁNY. Egyszer volt, hol nem volt, volta világon egy király, ennek volt egy lánya. Ezt a lányt nagyon sokan kérették, bárók, gráfok, nagy kalapú tótok, de senkihez sem akart menni, csak egy pásztor tetszett neki, ezt szerette volna; de a pásztor is nagyon szerette a királylányt. Egyszer csak, éppen mikor ebédeltek a királynál, beszállt egy dongó légy a kulcslyukon a szobába, megrázkódott, sárkánnyá változott és elragadta a királylányt. Kihirdette most mindjárta király, hogy aki visszahozza a lányát, annak adja feleségül és vele fele királyságát.
HÍD
84
Meghallja ezt a pásztor és elindul világnak. Megy, mendegél, egyszer csak egy tó partjára érkezik és ott megáll, hogy majd kipiheni magát. Hát — uramfia — feljön egy béka a tóból és megszólítja a pásztort. Itt van egy babszem, meg egy lencseszem, dobd be a babszemet a vizbe, akkor az egész fehér lesz, akkor ugorj be bátran és egy szobába látod majd magad. Akkor indulj meg, egy rézajtóra találsz, akkor egy ezüstre, azután meg egy aranyra, nyisd csak ki, ott alszik a sárkánya királylánnyal. Lopd el a lányt és szaladj ki, mikor kiérsz, magadtól kijössz a partra, dobd hirtelen be a lencseszemet, akkor fekete lesz a viz és a sárkány nem tud utánatok menni. Evvel a béka elt űnt. A pásztor azt hitte, hogy álmodik, de mikor látta a bab- mg a lencseszemet, észrejött. Megakarta próbálni, hogy igazat szólt-e a kis béka, beledobta a vizbe a babszemet, hát hбfehér lett a viz, hirtelen beleugrott és csakugyan ugy lett minta béka mondta. Ki is szabaditotta a királylány, egymásé is lettek, csak az ásó, kapa választotta el egymástól. Eddig volt.
UTÓSZÓ Révész Hugó népköltészeti gy űjteménye Bácskai dalok; mesék címmel 1892-ben Szabadkán jelent meg Székely Simon nyomdájának kiadásában. Kis válogatásunkkal ennek az évfordulónak áldozunp mert meggy őződésünp hogy kár volt megfeledkezni róla, hiszen közölt szövegei a századvég ízlésvilágának jegyeit viselik magukon, és tisztábban akkor még a szaktekintélyek sem láttak a magyar folklór kérdéseiben, s nem jelölték még ki a „parasztdalok" és „parasztmesék" demarkációs vonalait sem a népiesség szövegvilágában. Művelődési tudatunkban nyomát eddig nem találtuk; s felderítésre vár még a kötet összeállítójánap Révész Hugónak a kiléte is. Szinnyei József nélkülözhetetlen kézikönyve, a Magyar írók élete és munkái azt tudja róla, hogy családi neve Fischer volt, s hogy 1873. december 11-én Bajmokon született, s állatorvos volt. Sorsa alakulásának további állomásairól egyelőre nincsenek adataink; holott a század elején jól ismegép a szabadkai és a zombori újságoknak volt dolgozótársa, cikkírója. Feltételezhet ően az ő bátyja volt az ugyancsak Bajmokon született Révész Ern ő szabadkai ügyvéd, kinek 1862 a születési éve. Kitetszik mindebb ől, hogy a gyűjtő és közreadó Révész Hugó éppen tizenkilenc éves, amikor kötete megjelenik Nem volt tudományosan képzett kutató, s nem is volt tudatos folklórszöveg-válogató, de ízlése megóvta a szemet szúró, selejtes szövegek kiadásától Mi több, olyan szövegei vannak; amelyeket a X% század szentesített, így a Szegény vagyop szegénynek születtem... vagy a Tiszán túl, Dunán túl, Van egy juhász falkástul .. kezdet űek Érdemesek helyi balladafeljegyzései is az általa néprománcoknak nevezettek között, mintegy annak jeleként, hogy a Dél Alföld a századvégen a helyi balladák dúsan term ő földje volt. Ugyancsak sajnálatos, hogy meseközléseinek mindeddig nem akadt méltatója, holott meséi sajátos változatai a magyar mesevilágnap és a тegfonnйltsбgnаkjellegzetes fokát mutat1 бk. ,
BORI Imre
KRITIKAI SZEMLE
KÖNYVEK HITELESEBB PETŐ FI-KÉPET! Szöllбsy Vágó László: Petőfi u déli végeken. A jugoszláviai Pet őfi-kultusz nyomában. Magyarságkutató Tudományos Társaság, Szabadka, 1992 Alkalmazott tudomány, tudománynépszer űsítés, publicisztika, illetve ezek valamilyen jelentésegyüttese — talán ezekkel a fogalmakkal lehetne a legtalálóbban jellemezni Szölldsy Vágó László könyvének a m űfaját, s a szerz ő abbeli szándékát, hogy a lényeges elemeiben már feltárt, ismert s nagyrészt közzétett ismeretanyagot egy kiadványban összegezve közérthetfS s olvasmányos formában adja az olvasó kezébe. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy szerzőnk munkáját a bevezet őben említett fogalmakkal nem minősíteni akarjuk, hanem előadásbeli sajátságait, anyagfeldolgozásának és -bemutatásának módszerét, dokumentációjának a kezelését stb. akarjuk jellemezni. Az alkalmazott tudomány jelzđs szerkezet első tagjában tehát nem a dolgozat értékelése rejlik, hanem annak a megállapítása, hogy az író nem a történet-, illetve irodalomtudomány, a komparatisztika, az esztétika, a folklór, a kulturológia, esetleg a velük rokon diszciplínák valamelyikének sajátos, önelvű , jellegzetes kutatásmódszertana szempontját érvényesíti, hanem jobbára a társadalmi, nemzeti, kulturális, sót annak a tagadása ellenére is: politikai jelenünk egy ma id đszerűnek felismert s minden egyébnél el ő bbre valónak tartott aspektusát és elvi álláspontját. (Ez azonban már zavarólag hat ki a munka koncepciójára, s ezért e kérdésre külön ki kell majd térnünk obszervációink során.) Ilyen megállapításra juthatunk, ha a szerző nek a könyv bevezetésében és zárószavában megfogalmazott céljait s módszertani eljárásaira vonatkozó felfogását szembesítjük a könyvben prezentált eredményekkel. Az Utószóban arról beszél, hogy „nemzeti kultúránk nagyjainak szellemiségét" kell a szétszórtan él ő magyarság tudatvilágának a központjába helyeznünk, hogy abból „merítsen hitet és kitartást, bízást és öntudatot, szeretetet a magunk és tiszteletet a mások kultúrája iránt". Nem a programkijelöl ő bevezetés, hanem az Utószó sorai ezek, ezért értelmezhetők úgy is, mint a szerz ő tapasztalatainak az összegezése, a végs ő tanulságok levonása, az alkalmazott módszerek és eljárások igazolása. Az E јбszб helyett című bevezetőjében mutat rá, hogy miért éppen „1992 tavaszán" s egyáltalán miféle meggondolással, milyen inditékokból írta munkáját. Figyelmeztet, hogy a feldolgozptt dokumentumok és információk, a források és tények „nem irodalmi, hanem m űvelődéstörténeti" érdek űek. No-
86
HÍD
ha — mint írja — értekezése híján van még sok tárgyi és személyi emléknek, amelynek a segítségével jobban megvilágíthatta volna a tárgyalt problémakört, mégis úgy érzi, „hogy ez az egész munka még így sem volt hiábavaló. Kiváltképpen nem hiábavaló most, amikor a délvidéki magyarság több évtizedes identitászavarából felocsudva nemzeti öntudatra ébred, és újra felfedezi önnön nagyjait, köztük Pet őfit is". Bármennyire szeretnénk is másképpen értelmezni a szerz ő intencióit, nem tehetjük, mert azokat ő maga is Petбfi újra felfedezésének a szolgálatában jelöli meg, amire els ősorban magyarságtudatunk szilárdabb megalapozása végett van szükség. Az ellentmondás kézenfekv ő: a könyv teljes anyaga, összhangban a szerz ő igyekezetével, Pet őfi emlékének továbbélésér ől, kultusza töretlen folytonosságáról tanúskodik, a munka legterjedelmesebb fejezete pedig címében hangoztatja, hogy „Pet őfi él" — ám mégis felfedezésre vár, arra, hogy eloszlassuk a ködöt, amely nemzeti öntudatunk zavara folytán megült alakja és mííve körül. Egy új Petőfi-képre van tehát szükség, amely nem azonosa tankönyvek költ őjével, sem a „napi politika júdáscsókkal benyálazott Pet őfijével". Megmoccan bennünk a lelkiismeret, mellbe vág a hirtelen támadt sanda gyanú: talán bizony csak nem bennünket illet ez a sok dísztelenség... De aligha lehet félreértés, ugyanis a könyv egész példaanyaga, a munka során felhasznált szakirodalom, az utalások, az egész érvrendszer a „dél kapujában" kialakított, saját, bels ő keletkezésíS Petöfiképre, a mi tankönyveinkre, publikációnkra stb. vonatkoznak, alcíme pedig minden kételyünket eloszlatja: A jugoszláviai Pet őfi-kultusz nyomában. De mégsem lehet egészen pontosa kбrisme, hisz a könyv fölényes, magabiztos, akár ítéletként is felfogható min ősítései ellenére is tudvalev ő, hogy akadtak e szellemi térségben kevésbé aggasztó jelenségek, a költői opus kevésbé hamis értelmezésére tett kísérletek is, méghozzá azokban az időkben, amikor Petőfi dolgában Révai József és Horváth Márton volt az orákulum. Noha ezek jó részét Sz. V. L. is regisztrálja, nem lett volna fölösleges egy kissé odaadóbb figyelemmel fellapozni a Csáky—Pastyik—Káich—Pató—Hornyik—Pohárkovics stb. bibliográfiákat és repertóriumokat, amelyek pontosabban eligazítanak bennünket e témakörben. Jóllehet a költi iránti csodálatunkat és a m űve megközelítésére tett több évtizedes kísérletezésünket nem a fönt említett szándékok motiválják, igazat kell adnunk a szerz őnek: az ismét s immár a sokadszor újjáéledt Pet őfi-kultusz hátterében valóban a megnevezett indítékok rejlenek, felfogásunk szerint azonban nem mindig költ ői nagyságának föltétlen bizonyságaként. Ha ugyanis magunkévá tesszük azt a még a múlt században kialakult értékrendet, amely szerint Pet őfinek az emberiség öt legnagyobb költ ői lángelméje között a helye, Homérosz, Dante, Shakespeare és Goethe társaságában, akkor egyenesen vigasztalanná tenne bennünket az a feltevés, hogy a fenti receptúri meghagyásai értelmében Pet őfit nem azoknak az ismérveknek az alapján kell az ötök közé sorolnunk, mint említett költ őtársait, akiknek a minősítésében bizonyára nem görög, olasz, angol vagy német voltuk a legfontosabb mozzanat. Ha j бl emlékszünk, Illyés Gyula mondott olyasmit, hogy a Nemzeti dal akkor is nagy vers lenne, ha nem a magyarokat, hanem történetesen a franciákat ugrasztja talpra. Meg aztán Arany Jánost is megidézhetnénk, aki a pesti hírlapírók többszörf zaklatására, hogy mondaná meg, miként tehet eleget a költő a nemzeti hivatásnak, azt a választ adta, olyképpen, hogy j б verseket ír. Számunkra mindenesetre rokonszenvesebb Illyés vagy Arany kritériuma, mint az a nemzetközpontú értékszintmérés és meghatározás, amelynek a jegyében végre kellene hajtania sürgetett Petőfi-revfzi бt, felül kellene vizsgálnia kulturális közélet, a tankönyvek, iskolák, tanszékek és intézmények Pet őfijét, de a tanárok és tankönyvírók fogyatékos nemzettudata ál-
87
KRITIKAI SZEMLE
tal eltorzított költ ő portrét is. Már régen megfigyelt, ismert és leírt jelenség ez: a Pet őfiredivivus gondolata, a költ ő újra felfedezése iránti igény rendszerint a nemzettudat kritikus fordulatainak idején, válságos szakaszaiban, a „szorongás napjaiban" jelentkezik. Persze nemcsak Pet ő fi esetében van ez így. A társadalom tektonikus mozgásai nagy számban vetik ilyenkora felszínre a történelem áradmányos talajába süllyedt értékeket. S ilyenkor szoktak — ugyancsak sürget ő feladat formájában —jelentkezni az esztétikai értékrendszerek, az irodalomtörténeti vagy kritikai standardok felülvizsgálatára irányuló követelések is, mintegy annak a jeléül, hogy az átalakulás és megújulás igénye a szellemi mélystruktúrákba is lehatol. Eppen ezért múlhatatlan szükség, hogy a perújítás mindig kellő felkészültséggel, széles kör ű tájékozottság birtokában, megbízható arányérzékkel és fejlett ízléssel párosulva történjen, f őleg pedig mentesen a koráramlatok széls őségeitő l, amelyek éppoly súlyos deformációkat okozhatnak az újjáformálandó arcképen, mint amelyek ellen a revízió irányul. Szöllő sy Vágó diagnózisa nem egy pontban helyesnek látszik. Noha célja nem Pet őfi művének átértékelése, hanem a vele összefügg ő mítvelődéstörténeti, kultúrszociológiai, részben pedig kapcsolattörténeti és a szellemi néprajz körébe tartozó helyi hagyományanyag, a szóbeli és írásos emlékek gy űjteményének a gyarapítása, a költ ő kultuszáról valló adatok és bizonyítékok tömör összefoglalása és ismertetése, mégis úgy véljük, hogy mindezeken túl j б néhány megállapítása sikeresen hozzájárulhat a költ ő jugoszláviai utóéletének nemcsak ismertetéséhez, hanem sajátságainak megértéséhez és jellemz ő vonásainak a fölvázolásához is. Rámutat p1., hogy a két világháború közti korszakban a Pet őfi-kultusz leglátványosabb és legnépszer űbb formája a János vitéz színpadi változatának az előadása volt. Ehhez kétségtelenül hozzájárult az is, hogy a m ű kedvelő színjátszás iránta hatóságok bizonyos értelemben toleránsabbaknak bizonyultak, mint °n ősféle kulturális megnyilvánulások iránt, s ez kedvező feltételeket nyújtotta dalm ű népszerűvé válásához is. A „kulturális pangás id őszakában", ahogy a szerz ő az 1918 és 1941 közötti éveket nevezi, a János vitéz sorozatos el őadásai a magyar kisebbségi kultúra teljesítményének magaslati pontját jelzik. — „A háborús évek és a második világháború utáni Pet őfi-kultusz" cfmíi fejezetben helyes kritikai érzékkel mutat rá, hogy „a szó nemes értelmében vett Pet ő fi-kultuszról nem beszélhetünk". Megállapftja, hogy a rezsimváltozás mit sem változtatott a korábbi gyakorlaton: a költ ő továbbra is nagyrészt a propaganda eszköze maradta gyökeresen megváltozott ideológiai irányzatok ellenére is. A háború után minden nehézség nélkül folynak tovább Kacsóh Pongrác dalm űvének színpadi el őadásai: „... a divatos Pető fi-képbe, amit a kor önnön arculatára megalkotott, nemcsak az 1848, a Föltámadott a tenger, a Respublika fért bele, kaphatott benne helyet, hanem a (polgári ideológiát hordozó) daljáték is. Sót nem is akármilyen helyet! Hogy az egyébként rendkívül éber kultúrbürokraták figyelme elsiklotta daljáték polgári ízléshez idomított, stilizált jellege felett, ahhoz a librettó alapjául szolgáló Pet őfi-míi, a kбltб neve és reputációja mellett nyilván hathatósan hozzájárult az a tény is, hogy a János vitéz színre állftása mindig többet, nehezebb feladatot jelentett egy egyszer ű mítkedvelő előadás megrendezésénél." — A zsákutcába jutott Pet őfi-kultusz szinte tragikomikus megnyilvánulásai között említi, hogy a költ ő nevét nemcsak kulturális egyesületek, iskolák, énnekkarok, tánccsoportok, könyvtárak — tehát m űvelődési feladatkörben tevékenyked ő intézmények vették fel, hanem paraszt- és földmíivesszövetkezetek, s őt cipész- vagy sz űcsipari munkaszervezetek, egy községben pedig még a futballcsapat is bitorolta ezt a nevet. A 150. évforduló (1973) már min őségi változásokat hozott az addigi gyakorlatban: a Pet бfi emlékek ápolása mindinkább az arra illetékes szervek és tevékenységek hatáskörébe került — -
88
HÍD
a kultúra, a tudomány, a m űvészet, a nevelésügy feladatává v 1!t. Noha ez utóbb felsorolt tevékenységformáknak szentel legnagyobb teret, s helyesen ítéli meg azt is, hogy a jubileumi esztendő mérföldkőnek számit tájainkon a Pet őfivel való elmélyültebb foglalkozás tekintetében, mégis interpretációjának e vonatkozásaira tehetünk legtöbb észrevételt. Főleg azért, mert az alább érintett kérdések szellemi, kulturális, tudományos vagy míívészeti életünk területein is fölbukkannak, s érdemesnek látszanak arra, hogy a könyvben prezentált fölfogástól eltér ő látószögből is pillantást vessünk rájuk. Úgy véljük ugyanis, hogy amíg szerzőnk a Petőfi-kultusz külső manifesztációit elemzi, míg tehát a m űvelődési egyesületek, iskolai rendezvények, mdkedvel ő színpadok stb. körében végzi vizsgálatait, mindaddig megállapításai reálisak, megalapozottak, objektívek, érveléseiben azonban korántsem látszik oly meggy őzőnek a nemzeti kultúra szubtilisebb kérdéseit illet ően. Minden bizonnyal pontos Bányai Jánosnak a megállapftása, amely szerint „Pet őfi költészetének minden újabb megközelítése kötelez ően szembenéz az őt megelбző nézetekkel és szempontokkal". Pontos ez a megfigyelés, di az már nem biztos, hogy a szembenézés mindig pozitív eredménnyel jár, szükséges, helyes, indókolt, célravezet ő is egyúttal, vagy éppen csak valamilyen divat, aktualitás, netán a tárgyalt témán kívül es ő tényezők játszanak-e közre létrejöttében. Meg aztán azt is tudni kell, melyik az a „megel őző" nézet. Merthogy aPet őfi-megközelítésben Gyulai Páltól kezdve Sz. V. László föllépéséig számtalan szembenézést ismer az irodalomtörténet. Szöll ősy Vágó László könyve természetesen nem vállalkozik Pet őfi költészetének újszeríí megközelítésére, de — sajnos — míivelődéstđrténeti anyaga sem mondható olyan súlyúnak, hogy annak ismerete közelebb hozna bennünket a költő személyiségének jobb megértéséhez, legfeljebb ha az utóéletével đsszefüggб jelenségek némelyikére vet élesebb fényt. Az olvasónak kételyei támadhatnak az iránt is, hogy lehetséges-e nemzeti kultúránk nagyjainak a szellemiségét (ezúttal egy költ őét, méghozzá Pet őfi Sándorét!) tudatosan és bevallottan „nem irodalmi" (s mint már fentebb jeleztük: csekély értékí а művelődéstörténeti) anyag alapján megismerni, ápolni s ébresztgetni. Ehhez ugyanis sem a filggelékben közreadott dokumentumok, sem az intézményekkel stb. kapcsolatos s a szövégben tárgyalt tevékenységi formák leírása nem nyújt kell ő szemléleti alapot. Egy olyan munkaprogram és vizsgálati célkitűzés viszont, amely a nemzettudat, az identitászavar, a nemzetiségi kultúra sorskérdéseire keresi a választ, aligha elégedhet meg a „Pet őfi nevét viselő intézmények és egyesületek" đsszefrásával a kispiaci felderft őcsapattбl kezdve a feketicsi cipészszövetkezetig. Nem szeretnénk kétségbe vonnia kiadvány és írója jóhiszem űségét, sőt munkájának hasznos voltát sem, csak éppen arra akarunk emlékeztetni, amire Hatvant' Lajos hívta fel a figyelmet a Nyugat indulásakor a Ferenczi-féle Pet őfi Könyvtár Kéry-kötetér ől szólván: a sok semmitmondó, jelentéktelen apróság, amivel könyvét terheli, pusztán arra való, hogy elrejtse szemünk el ől a költőt, elterelje a figyelmet a vizsgálat lényeges kérdéseiről. Mert nem sok eredménnyel járhat még a „déli végeken" kiadott Pet őfi-könyvek teljességre törekvő bibliográfiája, délszláv fordítóinak a névsora vagy lefordított verseinek a lajstromozása sem, ha pl. meg sem említi az olyan kapitális munkát, mint Sava Babi ć Kako smo prevodili Petefya (Hogyan forditottuk Pet őfit) cfmíL huszonhat íves monográfiája, amely nemzetközi viszonylatokban is a legkomplettebbnek mondható értekezésnek számít Petőfi poézisének az életér ől valamely idegen nyelvi közegben. Pedig amit abból kiolvashatunk, az rendkívül tanulságosa mi szempontunkból is: szerb nyelvterületen (nagyjából abban a földrajzi térségben, amely egyúttal Sz. V. tárgyalásának a színtere, illetve szellemi kerete is) a magyar poéta verseinek jóval nagyobba hullámverése, mint ugyanezen térségek magyar kulturális közéletében, s ami még ennél is fontosabb: költ ői
KRITIKAI SZEMLE
89
rangját, poézisének értékeit, szellemének értékelését kevésbé fenyegette a politika környezetszennyezése. A könyvből elénk táruló kép sivár és kiábrándító: valóban mindössze ennyi lenne az, amit magunkénak mondhatunk belőle? Csupa külsбség, adatszeríi felsorolás, mennyiségi mutató: ennyi szavaló, annyi fordító, amannyi a Pet őfi nevet viseld egyesület, intézmény, brigád, utca, iskola, önképz őkör, futballcsapat, szövetkezet, felderít ő őrs, nyomdaipari vállalat... S csak mutatóban a költ ő szelleme, a szellemi Pet őfi. Ha a könyvnek van igaza, akkor magunkba kell szállnunk, sfSt roskadnunk, háromnapos lelkigyakorlatot tartanunk, vádat emelnünk magunk ellen. Mindenkinek, aki valaha is tollára vagy ajkára vette a nevét tankönyvben, újságban, szószéken, iskolatáblán, kaszárnyaudvaron, szerkesztőségben, katedrán, kiadóhivatalban, tudományos intézetben... De aPet őfi-portré újrafogalmazásához, ahogy a könyv sorai sugalmazzák, bizgnyára nem is annyira pedagógiai, tudományos, kulturális stb. feladatok megoldására van szükség, hanem ahhoz elsősorban a redukált, az elbizonytalanodott és csonka nemzettudatunkat kell helyreállítani, egy újfajta, érzelmi megalapozottságú tudományos felfogást kell meghonosítani. Föltételezhetően ezért tartja a szerz ő fontosabbnak s a nagy szellem iránti tisztelet értékesebb jelének a gunarasi iskola önképz őkörének a látogatását nyugtázó bejegyzést a kiskőrösi szülőház látogatókönyvében, vagy akár egy Pet őfi tematikájú filatelistakiállítás megrendezését, illetve ezek regisztrálását is, mint pl. a belgrádi Kolarac népegyetemen megtartott központi ünnepi megemlékezést, amelyen a főváros írótársadalmának jelesei fejezték ki tiszteletüket a magyar költ ő emléke előtt. Úgy véljük, hogy a déli végek Pet őfijének a felidézéséhez az dt megillet ő értékelések sorában ez legalább olyan jelent őségíi kulturális esemény volt, mint mondjuk, a bajmoki nyelvmítvel ők Petőfi-vetélked ője. Valójában nem is a könyv úgynevezett „tartalmára", vagyis tényanyagára, dokumentációjára, tárgyi felszereltségére, a benne felhasznált szakirodalom megválogatásának a kritériumára, a jegyzetapparátusára stb. van észrevételünk, mert mindez csak következmény, egy elvi álláspont tükr đzcSdése, amely az ember irodalmi (szellemi-mífvészi-esztétikai) alkotómunkáját másodlagos, alárendelt, küls ő tényezfíktől kondicionált (mindezek folytán csökkent értékit) tevékenységnek fogja fel. Ezt a felfogást föltételesen s jobb megnevezés híján funkcionális irodalomszemléletnek nevezhetnénk, mert a m űalkotást sokszor önmaga természetét ől idegen, sót olykor annak ellentmondó produktumok s egy merőben pragmatikus cselekvés eszközének látja, s ebben a funkciójában értékeli. Márpedig éppen ez a szemléletmód csábít leginkább arra, hogy a k đltCSbбl népvezért, gondolataiból lobogót, költészetéből ideológiát csináljon. Aligha lehetne nehezebb feladat elé állítani ma a szellemdutományok, a történelmi diszciplínák (s ide tartozik a kultúrhist бria is) kutatóját, mint elvárni t őle, hogy tárgyát elfogulatlanul, tart бzkodб objektivitással közelítse meg. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a tudomány tárgyilagossága önmagában aligha lehet a minden oldalról fenyeget đ kisajátítás, torzítás, hamisítás hathatós ellenszere. Nemkülönben jógos az a kérdés is, hogy miért éppen most, miféle etika alapján s miért éppen mi kérjük számon önmagunkon és munkáinkon a tudományos tárgyilagosságot, holott szíikebb világunk, amelyben élünk, naponta és tucatjával kínálja, sót er őszakolja ránk más nyelvek, kultúrák, hagyományok, szokások és észjárások parancsait és „igazságait". Erkölcsök dolgában azonban kinek-kinek saját magával kell elszámolnia, mert a tudományos erkölcs nem lehet pragmatista fontolgatások, egyezkedések, megalkuvások tárgya. SZELI István
HÍD
90
SZOMORÚAN SZÓL APETŐFI-KULTUSZA DÉLI VÉGEKEN Dr. Szöllősy Vágó László: Petőfi a déli végeken. A jugoszláviai Pet őfi-kultusz nyomában. Magyarságkutató Tudományos Társaság, Szabadka, 1992 A közismert szabadkai szexológus, citeravirtuóz, magyarnóta-énekes, iskolatörténetíró stb., újabban (a jelek szerint) a szabadkai kontra hungarológiai intézmény oszlopos tudományos kádere, újabb opusával örvendeztette meg a déli végek magyarságát. A jugoszláviai Petőfi-kultusznak eredt nyomába, s óriási hányadában mások tudományos, publicisztikai, bibliográfiai, könyvkiadói stb. eredményeinek átvételével, újramesélésével, lábvízszintű felhígításával masszívan (dél)vidéki, elszomorítóan gondozatlan nyelvezet ű , felületes propagandafüzetet bocsátott ki. Olyan nyomdatermékr ől van szó, amelyet a jobb ízlés ű olvasó — ha egy kicsit is ad magára — messze elkerül. Ezt a kiadványt szerzfSje és kiadója érdekében be kellene vonni. Még mindig nem kés ő. Hogy végül is mit akar ez az opus, azt a szerz ő a szđvegben néhány helyütt elvariálja: „... nem irodalmi, hanem m űvelődéstörténeti adatokkal — tényekkel és feltevésekkel — találkozik az Olvasó e szerény könyv lapjain, mely könyv egy meghatóan szép összefogás eredménye" (6. p.). Továbbá: „Legyen ez a szerény munka a hála és a kegyelet mécslángja, és egyúttal a megemlékezésé is k đltónk születése 170. évfordulójának el őestéjén" (81. p.). A szerző azonban kell őképpen óvatos is, amikor már el őre leszerelni próbálja a lehetséges észrevételeket: „Aki már foglalkozott m űvelődéstörténeti kutatással, bizonyára ismeri azt az érzést, hogy egy ilyen munkát nem lehet befejezni, csak abbahagyni, hisz nap mint nap olyan újabb, korábban nem ismert információk birtokába juta kutató, amelyeket be kellene építeni a már lezárt kéziratba" (80. p.). Nos, mivel egyáltalán nem lettünk meghatódva az itt prezentált eredményekt ől, sőt még a mécslángtól sem, melyet az utóbbi id őben (fel)ébredó magyarok kenetes olaja táplál gülügombos, árvalányhajas és népnemzeti kanócznak általa, vessünk néhány pillantást e kiadvány tartalmára, észrevételeket is téve, ahol az elengedhetetlennek látszik. Nem beszélve az Előszó helyett és Az el őzményekr ől című rövid szövegekről, ígéretes csemegének látszik a két világháború közötti jugoszláviai magyar Pet őfi-recepciót tárgyalб fejezet. Ennek bevezetfS része egyrészt szó szerint idézi, esetleg újrameséli a kérdéskör jól ismert irodalmát, például Mészáros Sándor két könyvének (Sándor Mesaroš: Po194 Madara u Yojvodini 1918 1929. Institut za istoriju Filozofskog fakulteta u Novom Sadu, 1981, valamint ugyanő: Mađari u Yojvodini 1929 1941. Institut za istoriju Filozofskog fakulteta u Novom Sadu. Novi Sad, 1989) történészi, tervmunkálati kutatásokon alapuló adatait és eredményeit, azzal, hogy csak egyiknek adja meg adatait a Felhasznált irodalom című fejezetben. Mészárosra ugyan nem hivatkozik a szerz ő jegyzetei között, második könyvét pedig — a jelek szerint — nem is ismeri, hivatkozik azonban egy Medvetáncként megnevezett titokzatos forrásra, amelyet közelebbr ől nem nevez meg, sőt az irodalomjegyzékben nem is említ. A k đltészetben járatos olvasó elsó nekifutásra bizonyára egy másik alanyi poéta, József Attila Medvetánc című kđlteményére, netalán azonos cfm ű, egykori gyűjteményes kötetére gondol. Mivel — mint említettük — a szerz б nem oszlatja el m űvében az olvasónak ez irányú mardos б dilémmáját, a dolog nagy talány marad. Segítünk azonban az olvasónak, hátha mégis nyomába óhajt eredni ennek a titoknak: hogy nem József Attiláról van szó, azt már némi filológia is igazolhatja. Minden normális poéta-kultusz-imádó tudhatja ugyanis, hogy а Мсdуеtnс-kёtеt nem lehetett olyan vas-
-
91
KRITIKAI SZEMLE
tag, hogy annak 266. lapjára hivatkozhasson aPet бΡfi-kultuszt tárgyaló szerz ő (93. p., 4. jegyzet). Hát akkor meg miféle medvetáncról van itt szó, kérdezheti az elkeseredett olvasó. Majd besegítünk: merd véletlenségb бl tudomásunkra jutott nemrégiben, hogy a budapesti Medvetánc társadalomelméleti folyóirat egyik 1988-ban megjelent melléklet kötetére hivatkozik a szerzd. Pontos adatai: Jelentések a határokon túli magyar kisebbségek helyzetér ől (Csehszlovákia, Szovjetunió, Románia, Jugoszlávia). S ezen belül is Arday Lajos (még 1981-ben írt!) A jugoszláviai magyar nemzetiség helyzete című dolgozatára történik a hivatkozás. Mindezt talán mégsem a recenzensnek kellene elmondania, még akkor sem, ha a filológia — bizony — néha igen id бΡigényes dolog. De háta szerzdnek két magyarn6ta-est között bizonyára igen kevés az ideje, tehát' nem ér rá ilyen apróságokkal is tdrddni. Fel-felüti bizony fejét a felületesség, amib бΡl ebben a nyomdatermékben a késбΡbbiekben is akad még jócskán. A szerzd azt állítja továbbá, hogy a háború eldtti évek sajtótermékeiben bóklászva pergeti le az eseményeket (25. p.). Közben felsorolja azokat a Pet бΡfivel és évfordulójával kapcsolatos kiadványokat, amelyeket a tájékozott olvasó már egyébként is jól ismer egyrészt az adott iddszak könyvészeti összefoglalásából (Csáky S. Piroska: Vajdasági magyar könyvek 1918 1941. Forum, Újvidék, 1988. Lásd a névmutatót!), másrészt az újvidéki Magyar Tanszék és Hungarológiai Intézet kiadványaiból. Az olvasó tehát egyre tanácstalanabb: hol lehet ebben a könyvben tetten érni „az utóbbi évek tudatos kutatásait" (5. p.), amikor mindezt már eddig is tudtuk. Miért nem emlfti a szerzd Csáky S. Piroska könyvét? Talán meg sem fordult volna a kezében? Akkor viszont újra felfedezett mindent, ami kevésbé t űnik valószín űnek, mert a nevezett kiadványok nem kimondottan gyakoriak könyvtárainkban. Talán mégis többet kellett volna a szerzdnek bóklásznia a korszak sajtótermékeiben, mert azért itt-ott mégiscsak fönnmaradtak. A sajtónyálazás azonban — mint tudjuk — nem egy szexkurzi б; annál sokkal id бΡigényesebb, és a nem vérbeli filolбgus számára élvezettel kevésbé kecsegtetd. A második világháborús és a háború utáni itteni Pet бΡfi-kultusz azzal nyer elintézést, hogy a rendelkezésre álló sajtótermékek hiányosak. ABaki—Vébel könyv alapján a szer zd hosszan eliddzik a Pet бΡfi brigád kapcsán, de hogy mennyire nem ismeri a jugoszláviai magyar irodalom és kultúra éves bibliográfiáit, azt az is bizonyítja, hogy a Pet бΡfi brigád dalait összefoglaló dolgozatról (Tóth Ferenc: A Petőfi brigád dalai. Munkásmozgalmi és háborús folklór hagyományok Topolyán. HITK. 1980. 42-43., 65-87.) nem is tud. Hogy csak a megboldogult Tdth Ferenc kollégánknál maradjunk, 6 például a Pet бΡfi-versek folklorizálбdásárбl frt a Magyar Szóban (1974. május 4.), Pet бΡfi Alkujának újabb adatairól értekezett (HITK 1975), Jože Poga čnik PetбΡfi és Prešeren opusát egybevet бΡ alapon vizsgáló komparatista dolgozatát fordította magyarra (HITK 1975), hogy ne is beszéljünk arról a mintegy százötven adatot kitevd könyvrбΡl, cikkrбΡl, tanulmányról, beszámolóról, riportról, jegyzetrdl, szfnesrdl, megemlékezésr бΡl stb., ami PetбΡfirбΡl vagy vele kapcsolatban megjelent a jugoszláviai magyar m űvelбΡdés lapjaiban, folyóirataiban, évkönyveiben csak húsz esztendd alatt, vagyis 1968 és 1987 között. Ha ehhez hozzávesszük azt a száztizennyolc tételt, ami PetбΡfi jelenlétét mutatja ki a jugoszláv sajtóban 1950 és 1970 között (Szabó Márta: Petőfi a jugoszláv sajtóban 1950 1970. Tanulmányok. Újvidék, 1972. 5. füzet, 205-216.), akkor korántsem t űnik olyan sanyarúnak az a „kultusz", amelyben részesítette Petdfit a jugoszláviai magyarság („a déli végek") a második világháború után. Az utóbbi öt esztend бΡ bibliográfiai összefoglalá§ai még meg sem jelentek. A Petđfi él cfmű fejezetben a szerzd a Pet бΡfi születésének 150. évfordulója kapcsán kilombosodott PetбΡfi-ünneplés eseményeir бΡl próbál beszámolni, s röviden eliddzve a Jó -
-
HÍD
92
gyermeklap nagyszabású Pet őfi-szavalóversenyének eseményeinél, kénytelen (ha fogcsikorgatva is) j б hosszan elidőzni az újvidéki Magyar Tanszék és Hungarológiai Intézet Pet őfiről tartott tudományos tanácskozásánál és annak eseményeinél. Mintegy tíz lapon keresztül ismerteti az ülésszakon elhangzott el őadásokat, jócskán maszatolva, hogy az olvasó nem tudja: a maga összefoglalásáról van-e szó, vagy idegen szövegátvételér ől. Hogy is néz ki ez a beszámolás? A 40-41. lapon egy idézet szerepel, melyhez a 23. jegyzet tartozik, s amely szerint a forrás a Magyar Szó 1973. március 21-i száma. Betekintve a véletlenül meglevő forrásba, megállapíthattuk, hogy Szeli István Tizenkét Petőfi-téma. Benyomások az újvidéki értekezletr ől cím ű beszámoló cikkébdl származik az idézet, mégpedig itt macskakörmök között. A sze гzfS mindössze Szeli Istvánt, a jugoszláviai magyar kultúra egyik vezéralakját, cikkének címét s azt felejtette el közölni az olvasóval, hogy az idézet kiragadott része egy hosszabb mondatnak, kihagyások vannak benne, szóval nem valami helyszínre küldött slapaj tudósításáról van éppen szó. Hát, szóval, ez a fajta hivatkozási metódus nemigen válik egy magyarságkutató tudományos társaság oszlopos káderének dicséretére. Ugyanez vonatkozik arra a kétlapnyi szövegre is, amelyben a tanácskozáson elhangzott el őadások rövid foglalatai következnek. Ezeknek az összefoglalásoknak a szerzősége is a levegőben lóg; a 41. lapon olvasható ködl ő utalás Szeli István „eszenciális áttekintésére" mégsem elég, ha jószerével minden tfSle származik, akár a HITK 1973/15., akár pedig a Magyar Szó már föntebb említett 1973. március 21-i számából. A halványan kivehetfS kettfSspont azért mégsem helyettesíti az idéz őjelet. Ha valakitől szövegszeríien átveszünk valamit, azt illik egyértelm űen jelezni. A miheztartás és a szerzőség eldöntése okából. Ezután a szerz ő - bfS lére eresztve - újrameséli Szeli István és Penavin Olga el őadásának tartalmát, s utal arra is, hogy a tanácskozás anyaga hol jelent meg (HITK 16-17. és Tanulmányok 1972/4.), de arról nem szól, hogy a Tanulmányok megfelelő számában még további nyolc dolgozat olvasható, valamennyi а Рetбfј-ёгteІmezёssel és évfordulóval kapcsolatos! Mindez azonban - a jelek szerint - sem jelentós, sem pedig örvendetes nem volta „déli végeken" majd csak azután dühöng ő Petőfi-kultusz krónikájában. A szerz ő ugyanis a 62. lapon kinyilatkoztatja legfontosabb közlend őjét, ami végre - a kil бgб lólábhoz hasonlatosan -elárulta, hogy mire is j б ez a kiadvány: „Jelentős és örvendetes változást hozott Pet őfi iránti viszonyulásunkban (ha közvetve is) a politikai élet többszólamúvá válása, A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének megalakulása. A vajdasági magyarság, amely - saját politikai vagy bármilyen más érdekszervezet hfján - a testvériség-egység együvé tartozás maszlagjától elbódítva a kóros, már-már krónikus identitászavar állapotába került, (nemzeti) öntudatra ébredt." S ebbбl következik, hogy most jön még az igazi Pet őfi-kultusz! Most jön majd a furugla, a tilinkб és a koboz! Nagy kár, hogy a citera - a szerz đ virtuóz szinten pengetett kedvenc zeneszerszáma - kimaradt. Mert a VMDK mellett ezzel lehet csak igazán a kultuszt mítvelni és elmélyíteni! S ahogy mélyül a kultusz, úgy lankad a szerz đ figyelme ёs fegyelme a könyvcsinálás alapkritériumaival összefüggésben. Az öntudatra ébredés eufóriájában a szerz őt annyira áthatotta a honfikebel dagadása, hogy innent ől - a 64. laptól kezdődfSen - fittyet hány immáron a lábjegyzetelés elemi fokú szabályainak is, s rajtaütésszerílen összekever mindent. Jegyzeteinek szövegei egyáltalán nem vonatkoznak arra, amire kellene. Gondolom: mielőtt a Szomorúan szól a magyar nóta nevezetit nemzetösszetartó turnéináé szüneteiben árusítani és kézjegyével ellátni kezdené itt tárgyalt opusát, talán nem ártana ezt az orditб gondozatlanságot és felületességet egy könyv mellé osztogatott - mondjuk Corri-
Pajtás
,
KRITIKAI SZEMLE
93
genda című — külön lapon helyreigazítani. S mint majd látni fogjuk, helyreigazítandó ezután is akad az opusban, mégpedig jócskán. Ezután Petбfitбl-Petбfirбl a délszláv népek nyelvén cím ű fejezetben a szerzi röviden elintézi a délszláv Pet őfi-recepció kérdését. Belelapozott néhány délszláv lexikonba és enciklopédiába, idézget bel őlük valamit — s az ügy ezzel el is van intézve. Megállapítja, hogy a Petбfivel kapcsolatos összehasonlító kutatások jószerével a szakmán belül maradtak (64. p.). Hogy a szerz ő mennyire palira veszi olvasóját, azt talán legeklatánsabban ez a fejezet bizonyítja. A filológia ugyanis mégsem csupán szomorúan szóló magyar nóta és szexkurzió, még a „déli végeken" sem. A szerz őnek — ha utólag is — talán nem ártana belelapoznia földijének, Sava BabiEnak a könyvébe, hogy érzékelje, hogy is néz ki a délszláv Petőfi-recepció. (Lásd: Sava Babié: Kaki smo prevodili Petefaja. Istorija i poetika prevoda. Matica srpska, Novi Sad, 1985). Ami a könyv 69-79. lapján olvasható bibliográfiát illeti, az valóságos csemege a Pet бfi-kutatók és a bibliográfusok számára. Déry egyszer azt írta valahol, hogy őrizkedjünk az olyan emberekt ől, akikből hiányzik az arányérzék. Aki ezt a kiadványt összeállította, annak az arányérzéke enyhén szólva nem volt jelen. Ha valakinek mindezek után még lennének illúziói a kultuszkönyv kapcsion, olvassa el a 83. lapon a Felhasznált irodalom cím ű részt. Mindennél beszédesebb. Közli a szerz ő az öntudatra ébredés el őtt nálunk megjelent (magyar) Pet őfi-könyvek jegyzékét. Alaposságára jellemző, hogy legalább kettőt ebbel is kifelejtett. Mégpedig: Petőfi él! Válogatás a költő lírai verseib ől a Jó Pajtás szavalóversenyére. Összeállította Dávid András. Újvidék, 1973. Továbbá: Pet őfi Sándor: János vitéz. Tankönyvkiadó, Újvidék, 1980. A szerző csak a mű második kiadásáról tud. Van azonban némi hozadéka is ennek a könyvnek. Itt legalább megtudjuk, hány termelбszövetkezet vette fel nálunk Pet бfi nevét, ebbel hány maradt meg napjainkig, hány utca viseli a költi nevét, s megtudjuk a Pet бfirбl elnevezett egyesületek listáját stb. Mindez azonban a könyv címében kifejtett bombasztikus célkit űzésekhez képest enyhén szólva vékony eredmény. Még azon a színvonalon sem mozdg könyve, mint a boldog emlékezetit, század eleji Pet бfi-könyvtár sorozat legjobb darabjai, bár azok a komolyabb filológia јzегpontjb6І enyhén szólva nem követend бk. Írták pedig e sorozat szerkeszti például: „Pet бfi költészete kimeríthetetlen kincsesbányánk, s a vele foglalkozás mindig édes gyönyör űség." Efféle programhoz áll közel a szerzi m űve is, s az a gyanúnk, hogy ez ma már mégsem elég, sut egy kissé talán komolytalan is. Ha viszont a szérz бt valóban az irodalom és a kultuszképz бdés érdekli, máris kiváló mustrát ajánlunk a figyelmébe: olvassa el az Irodalomtörténeti Közlemények 1990. évi 3. számát, ahol az elméleti alapvetéstбl kezdve konkrét elemzésekig kiváló és követend б példákat találhat József Attila, Puskin, Proust, Joyce stb. kultuszával kapcsolatban. S mit ád isten, Pet бfi kultuszával kapcsolatban is Ott árválkodik két tanulmány! (Kiss József: A szibériai legenda mint a naiv népi Petбfi-kultusz terméke, valamint: Dávidházi Péter: A hatalom eredetmondái Petбfi utóéletében.) Ha azonban a szerzenek nincs érkezése szakfolyóiratokat járatnia és olvasgatnia, gondolom, legalább a zanzásított magyar m űvelddési folyóiratnak csak meg kell fordulnia a kezében. Nos, a Látóhatár 1991. évi 8-9. számában Kiss József fönt említett dolgozata a Petefa-kultuszról ugyancsak szerepel. Igazán tanulni lehetett volna (de még most is lehet) befele. Például azt, hogy mi az az Er őkultusz. A szerzi könyvében egy helyütt „a napi politika júdáscsókkal benyálazott Petefajét" emlegeti (81. p.). Van egy olyan érzésünk, hogy ennél jobban szinte nem is lehetne jellemezni ezt a kiadványt. Szomorú lenne, ha az az intézmény, amely meg is jelentette, s a recenzensek, akik kiadásra javasolták, így képzelnék el a tudományos kutatómunkát és
94
HÍD
annak eredményeit. S még szomorúbb az, hogy ennek a könyvnek még szerkeszt ője sincs. S nyelvi lektora sem, így minden bizonnyal az egyik leggondozatlanabb nyomdatermék (mííszakilag is), amely magyarul valaha is megjelent ezen a tájon.
JUNG Károly
KÉSÚJKORI AKVARELLISTA Tillmann J. A.: szigetek és szemhatárok Kés őújkori kilátások Holnap Kiadó, Budapest,
1992 Umberto Eco regényében, A Foucault-inga több helyén esik szó arról, hogy minden mindennel összefügg, hogy nincsenek se magányos tények, se magányos Titkok. Ezért minden, ami Van, és minden, ami Valami, nem kett ő, hanem egy dolog, ahogyan Ottlik Géza mondja, és így valami Más is. Ami Van, és ami Valami egy dologként jelkép is; ez a Titok. Mert a beavatottaknak a jelkép megszólal, bár nem biztos, hogy felfedi a Titkot, a beavatatlanoknak néma marad, s nincs is benne — az „egy dologban" — se Titok, se Terv. A későújkornak — Tillmann J. A. esszéi idejének — vajon milyen Titkai és Tervei vannak (velünk)? Minthogy minden mindennel összefügg, a késő újkora „sokaság" világa. A Foucaultinga hőse is, amikor Brazíliába utazott olasz lektornak, valamilyen (vélt?) „egyirányúságot" hagyott a szül őföldjén, szinte lelkes forradalmi hangulatot, diáktüntetéseket és nagy világmegváltó elgondolásokat, amelyekhez volt is egy-két gúnyos megjegyzése, ám amikor néhány év múltán visszatért, majdnem er бs mágikus tapasztalatokkal és a Titok meglétének érzésével, a „sokasággal" találkozott, a minden mindennel titokzatosan öszszefügg érzésével, az egymást korábban kizáró értékek békés együttélésével. A sokaság itt bő ség, és aki a tények, az adatok, az emlékek és a tapasztalatok tárházába bejáratos, az a bőség birtokában akár kulcsot is lelhet a Titok és a Terv zárjához... Vagyis a jelkép olvasójává válhat. Valójában mindannyian a jelkép olvasói (és használói) vagyunk, mert — így valahogy álla regényben — ha valakir ől azt mondjuk vagy azt halljuk, hogy „hülye állat", akkor nem gondolunk se medvére, se lóra, se macskára, hanem éppen arra, akir ől szó van, és értjük, hogy mit jelent a „hülye állat". Ám aki a sokaság birtokosa, Ott is a jelképet olvassa, ahol csetl б-botló halandók csak a szó szerintit értik. Az állatot, a lovat, a macskát. Hogy ingoványos, bizonytalan terep a jelképolvasás? És ha látunk valamit, az ablakon át egy fát, egy títzfalat, egy gyárkéményt, abban minden olyan nagyon stabil és bizonyos vajon? Tillmann J. A. könyvének a „ksбújkori kilátások" jelzésére két hajószimbóluma van. Noé bárkája az egyik, amirб l kevesebb szó esik, ha szó esik egyáltalán, és a „míitermi hajб ", aminek pontos lefrását is tartalmazza a könyv. Noé bárkájának históriája és jelképes tartalma j б l ismert. Itt azért kell megemlíteni, merte bárka rakománya az egész világ, tehát minden, ami az özönvíz utána világ helyreállítását biztosíthatja, hogy a világ megint egyszer, a katasztrófa után is, világ lehessen. A mentés és meg őrzés jelképe háta bárka, s ezzel együtt azt is bizonyítja, hogy minden mindennel összefügg, már csak azért is, mert minden „együtt" (a bárkán) vészelte át a katasztrófát. Tillmann J. A. könyvének „rakománya" mintha ilyen „katasztrófa el őtti" sokaság és b őség lenne; menteni, ami menthető, ami — mivel könyvről van szó —annyit tesz, hogy mondani, ami még mondható. „A
KRITIKAI SZEMLE
95
késő újkori ember — mondja az író — a technicizált halál árnyékának völgyében él", és ebben az árnyékos völgyben (melankolikus tájkép?) azt érzi a „jelen embere", hogy „mindnyájan süllyedünk", mégpedig „napról napra mélyebbre". Ezt az árnyékos völgyet „kultúránk romjai" díszítik, a „bunker-archeológia" és a „csernobili szarkofág", megannyi várroma romantikus mélabú festményein. A romok tehát, még ha ironikusra hangoltan is, a késő újkori kilátások „természetes tartozékai", mert „(A romok) az id ő teljességének emlékmű vei: jelenlétükben nemcsak a múltba merült világ maradványa, hanem a minden létezőben Ott rejl ő leendő is jelen van". Ezt a mindnyájunkkal süllyed ő bárkát rakta meg Tillmann J. A. a késő újkor romjaival, ám hogy a katasztrófa, az özönvíz után milyen „kilátásai" lesznek, ha lesznek, a bárkának, arra aligha található megbízható nyom és adata szigetek és szemhatárokban. Noé bárkájának optimi zmusa mintha nem lenne a hajórakomány része. A minden létez őben „rejl ő leendő" a végsőkig kétes jövő. A másik hajó „az északnémet Münster városa mellett található". Ludger Gerdes tervezte, 1987-ben készült el, „hossza 43 méter, szélessége 5 méter", méretei alapján „a csónakok és az бceánjárб k" között „félúton helyezkedik el". „Ez a hajó ugyanakkor nem szolgál semmiféle szállítási célt, mint ahogy nem is hajóépít ők, hajósok vagy felfedez ők emlékére állították." A hajótestet „magából a földb ől vájták ki", árokrendszer veszi körül, a fedélzetet fít borítja, rajta — a hajó „él ő" szállítmányaként — „két szimmetrikusan ültetett nyárfa". A földbfSl vájt hajó elérhetetlen, hiszen vizesárok veszi körül, minta középkori várakat, és így néptelen is. Minta romantikus festmények mélabús várroma a szirt elérhetetlen magasságában. Ezt a hajót nem a hajózás végett építették. Ha nem, akkor meg miért hajó? Mert hajб ra hasonlít? A „hülye állatnak" mondott ember macskára, lóra hasonlít? Mást jelent ez a Van és Valami. A kés ő újkor jelképe, és e kor kilátásainak is szimbóluma. „Ez a hajó egy olyan korban készült, amikor már minden tájat és világtengert bejártak a nyughatatlan utazók, amikor már nincs mit felfedezni, mert már minden felfedeztetett, leíratott és leképeztetett", mondja Tillmann J. A. S ezzel a későújkor központi tapasztalatát fogalmazza meg. Többször tér vissza ahhoz a gondolathoz, hogy mindent felfedeztek már. Ezért megsz űnt az utazás értelme, vagy ha nem is sz űnt meg, mindenesetre más irányt vett. Nem a ködös távolba vezet, mert arra már nincsenek bejáratlan utak. A „posztmodern kor felfedez ői", mondja az író, „az ég felé törnek". Az elvesztett felfedezés azonban nem szüntette meg az ismeretlent. A kés őújkor embere ismeri, talán jobban is, mint a korábbi korok embere, az ismeretlent, ami azt jelenti, hogy tud az ismeretlen sokaságáról meg bőségérő l. Azért is, mert „az ismeretlen feltörekv ő hódítóinak útja", az égi tájak felé induló ű rutasok útja „eleve kudarcra van ítélve", mert „sohasem érkeznek meg oda, ahová indultak". Azt sem tudnák, hogy hová indultak? Kolumbusz, ha Amerikába érkezett is, legalább tudta, hogy hová indult. A kés őújkori embernek elég, ha kinéz az ablakon. A mozdulatlanságban lennének a kilátásai? Merre hajózik háta világ tényeivel és lényeivel, ismertjeivel és ismeretlenjeivel megrakott bárka, és merre a földb ől vájt münsteri hajó? Nincs útirány, legfeljebb az „égi tájak" felé, ám hová lehetne arrafelé „megérkezni"? Mégis, marad az utazás. „Az ember vándor volt és vándor is marad ezen a földön", mondja Tillmann J. A. Ám a késő újkori utazást „egy világ választja el" más korok utazásaitб l. Mást lát a világból a „lovas nomád", és mást az űrhajó szkafanderes utasa, más megállni egy árnyékos völgy feletti dombtet őn, és más köldökzsinórral az űrhajóhoz kötve lebegni az íirben. Az ember mégis vándorol, nomád létét nem hagyja elveszel đdni. Csakhogy megváltozott a vándorlás tartalma. Es ezzel együtt a látás is. Valamikor látni
96
HÍD
lehetett az árnyakat a völgyben, a kés őújkorban a képek zuhataga helyettesíti az utazást: „A későújkori utazó megváltja hajójegyét — mondja a szerz ő —, majd a jegyszed ők sorfala között fellép a fedélzetre. A félhomály lassan teljessé mélyül, és a vetít бΡvezérlő útnak indítja jármilvét a téridőben. A város szennyes kavargásából hirtelen emelkednek ki a színes és szélesvásznú felületek utazói." A vetített képekben utazó is vándor, közben meg nem fenyegetik útonállók, se a sivatag, se a tenger veszedelmei, és „mára képzeletre sincs szükség", mert „a képzelet helyét ki- és betölti a kivetített kép". A fáradtságnak — úti fáradalmak — helyébe a pihenteti nézés kerül, a veszélyérzetet a biztonság érzése váltja fel. Valamikor az utazásnak is, a felfedezésnek is alapvet ő eszköze az „elid őzés" volt, mosta sebesség eltüntette az elid őzést, hiszen minimálisra csökkentette, ha ki nem iktatta az indulás és a megérkezés közti id őt. Csakhogy úti fáradalom nélkül, az elid őzés nyugalmától megfosztottan nem keríti-e hatalmába a kés őújkori embert „a világtól való távollét" (Paul Virilio) érzése, a „szám űzetés" érzése. Miféle „hajójegyet" váltotta késiújkori utazó? Mire szól ez a jegy? A bárkára vagy a münsteri hajóra? De hiszen a münsteri hajó néptelen, megközelíthetetlen, vizesárkok rendszerének gyíirífjében áll két nyárfájával. A bárka pedig, remény nélkül, végül is tartalmatlan, bármilyen sokasággal rakodott is meg. Az elt űnés esztétikájának szerzője, Paul Virilio, a Szigetek és szemhatárok egyik ihletije, gondolatmenetének és tájékozódási pontjainak mértékadója a korábbi esztétikák sokfeldl megközelített „megjelenés" kategóriája helyett az „eltítnés" fogalmát alkotta meg. A „megjelenés" mindiga szemlélđdésnek, a kontemplációnak, a már emlegetett „elid őzésnek" a függvénye, a mít auráját a mít vonzáskörében való „id őtöltés" határozza meg, más szóval a türelem. A Gályanaplót vezető Kertész Imre, amikor regényíráshoz kezd, a türelmet szólítja meg: „ha türelmes leszek magamhoz, a csoda be fog következni", mondja. Virilio, és nyomdokain Tillmann J. A. is, a „sebesség" távolságot és türelmet megszünteti későújkori jelenségét írja le, többek között az „elt űnést" hirdetve meg esztétikai kategóriának. Szemben áll vajon az eltíínés a megjelenéssel, az „eltíinés esztétikája" ellenpontja lenne a „megjelenés esztétikájának"? Azt írja Virilio, hogy „a homogénnak a heterogén lép a helyébe, a kutatás esztétikáját valamilyen esztétikai kutatás váltja fel, az eltítnés esztétikája újjáéleszti a megjelenés vállalkozását". Nincs itt hát ellentmondás, nincsenek ellenpontok. Váltásról lehet beszélni, de a váltás nem megszüntetés. Az eltíinés nem érv •a megjelenés ellenében. S őt újjáéleszti a megjelenés vállalkozását. Ezt írja le Kertész Imre is, amikor a Gályanapló közepe táján visszautalva a napl бkezdi fohászkodáshoz türelemért, valakit idézve mondja: „Hogy valaki türelmesen leüljön regényt írni, ahhoz elibb valami rettenetes türelmetlenséget kell legy бznie." Ezt mondja Tillmann J. A. is, amikor arról beszél, hogy „a látás helyreállítása a szem lehunyásával veszi kezdetét". Az eltílnés helyreállítja a megjelenést, a türelmetlenség a türelmet, a szem lehunyása a látást. Mintha a kés őújkori utazó átesett volna a tisztít бtítzön, s most ragyogó arccal térhet meg... Hová is? Az egek felé vezeti út eleve kudarc, nincs többé felfedezésre váró földrésze a világnak. „Az észlelt világot már nem tartjuk érdekesnek, miután a sírrablók látványosan exhumálták, elemezték, megtisztították." Így hát nem az észlelt világba térhet meg a kés őújkori utazó, ahol a megjelenés, a türelem, a látás uralkodik. Mégis, hová akkor? Valamilyen „kereteket" keres az utazó. A Foucault inga hбsei a Tervet keresik, ezerszám sorolva az összefüggések — minden mindennel összefügg — rendjébe valós és vélt dokumentumokat, történelmi források tényanyagát és ördöngösök lázálmait. Megtalálják a keretet? Tillmann J. A. egyik írásának a címe is az, hogy A keretek kérdése. A ke-
KRITIKAI SZEMLE
97
retről beszél tehát az író a kötet vége felé, a keretr ől, „mely nemcsak a metaforikus képet — és benne további képek sokaságát —, hanem szemléletünk szokásrendszerét is keretezi". A keret „kilátást" teremt „a túlnan felé". Az ismeretlen felé, a Titok, a Terv irányába. A keretben történik meg „a káosz kiegyensúlyozása renddel". Így a türelem is a türelmetlenség kiegyensúlyozásaként keret lenne? A megjelenés az elt ű nés kerete? Vagy fordítva is igaz? Vagy mégis külön-külön kell mindezt szemügyre venni — keretbe foglalni? Hogy valamilyen rend, amelyre vágyunk, mégis helyreálljon? A vágyott rendet, a „keretet" azonban nem az egyéni vagy kollektív konformizmus teremti meg, hanem az utazás fenntartásaként — „Úton vagyunk. Útközben", mondja Tillmann J. A. — a tolerancia. A dialógus. A lassan már valóban „beomló posztmodern" kulcsfogalmai. Amit Richard Rorty így fr le: „A felfogásom szerint egy intellektuális világot csak egy másik intellektuális világ szoríthat ki —, egy új alternatíva, s nem a régi alternatívával szembeni érv." Az „elt űnés", a „sebesség" egy „új alternatíva". Ahogyan az „útközben" is egy másik alternatívája a megőrzött utazásnak. Akár csak úgy, hogy kinézünk az ablakon, akár úgy, hogy lehunyjuk a szemünket. A kilátásunk az, hogy az ablak keretéb ől észleljük a távolságot, hogy a lehunyt szemhéj mögött belátjuk a képeket. A második évezred végén, a kés őújkorban „az élet megnyerésének és a halál eltörlésének terve nem vált be", ahogyan A Foucault inga Terve sem vált be, de legalább megmaradt a tapasztalat, hogy „nomád nép vagyunk", pedig nincs is már hová utazni, az ég tájain nincsenek kikötők és ezért most „a globális gondolkodás és a lokális cselekvés ideje van". Abban a „Tükörországban, ahol minden »látszatra élet, valójában halál«". A toleranciának, a dialógusnak, ami a „lokális cselekvés" módja, megmutatkozásra van igénye. Miben mutatkozhat meg másban, minta nyelvben? A Szigetek és szemhatárok egyik legszebb írása a Kelet és Nyugat kapujában címíI, amely — alcíme szerint — Töredékes invitáci б egy Heidegger-dialógushoz. Az Útban a nyelvhez cfmíi dialógusról beszél Tillmann J. A., amelyben a német filoz бfus egy japán Zen-buddhista tudóssal beszélget a nyelvről, s eközben két teljesen különnem ű gondolkodásmód — „globális gondolkodás" — és két különálló értelmezési szint — „lokális cselekvés" — vetül egymásba, s közben mindkettő önmaga marad, és értelmes szavakban jut kifejezésre. Ez volna a diaIógus? A beszélgetés drámai, egy „planetáris párbeszéd" és dráma kezdetén vagyunk. Az író szerint a dráma színpadra is állítható, hiszen megvannak hozzá a „rendez ői utasításként" érthet ő „lefró szövegrészek". Miért éppen a nyelvr ől folyó párbeszéd min ősülhet „planetáris párbeszédnek", az egymásban tükröz ődő szellemek drámájának? Közvetve adja meg a választ a Szigetek és szemhatárok írója. A számíizöttség érzésével küzdő későújkori ember, amikor már mindent kimerítettek az „elemz ő" „sírrablók", a nyelvhez tér meg: „Az a királyi út, melyen az ember a közeledés és a távolodás tájait tetszés szerint járhatja, a nyelvben és a nyelvben közvetített képvilágban vezet. A szabadság e tökéletes terrénuma minden nyelvben adva van. A nyelv szavai képezik azt a járm űvet, mellyel a szemhatár bármely szeglete megközelíthet ő és bejárható." A nyelvben vannak tehát a „kilátások". A kés őújkor kilátásai. Akár úgy értjük a szót, hogy kilátás az ablakkereten túlra, akár úgy, hogy számba vesszük, mi vár ránk. Filozófián „innen" és az irodalmi esszén „túl" írhatd le Tillmann J. A. írás- és gondolkodásmódja. Az ezredvégi der űs iróniával átsz őtt válságtudat beszédmódja ez a vállalkozás, amelynek legfontosabb eszköze a többszörös „határáthágás". A filoz бfia, az irodalom, az esszé, a narráci б — a szellem motívumai úgy térnek itt vissza szinte írásról írásra, például az ítzöttség, a sebesség, a képzelet, a látás, a képek, az álom motfvumai, hogy va-
HÍD
98
lamilyen el nem mondott, de meglév ő történetet körvonalaznak — mind sorra egy-egy áthágásra késztet ő „keret", ami semmiképpen sem fut be az égi tájakra mutató űrhajókkal a határtalanság káoszába, ám felszabadítja a szellemet és a gondolatot, minek során a későújkori ember űzött élete (és szabadsága) mutatkozik meg. Ez a különös írás- és gondolkodásmód nyomán — nem mondom ki a „dekonstrukci б" divatos jelszavát — „némi merészséggel arra a belátásra juthatunk, hogy a jöv őre vetülő látomások mögött is egy elfedett valóság húzódik meg, mely a jelenben fakadt víziókat nemcsak hogy igazolhatja, hanem felül is múlhatja". Ám felülmúlhatók-e az akvarellistának a jelenben fakadt vízi бi? Hosszan és sokáig néztem, még nagyítóval is megnéztem néhányszor az Orpheus folyóirat 1992. 8. (1.) számában Pethб János Az akvarellista címíf képét. A reprodukciót, persze. Semmit sem tudhatok a képr ől, csak azt és annyit, amit és amennyit fgy is (kicsinyítve és fekete-fehéren) közvetlenül „ábrázol". Valami jöv őre vetülő látomást, ami a jelenben fakadt vízió. A képen az akvarellista, talán szakállasan és szemüvegesen, mindenesetre napellenz ős sapkában, ahogyan az igazi akvarellisták, a rajzlapra görnyedve tartja bal kezében (lehet, hogy csak a reprodukció miatt van így) az ecsetet. Nem látni, hogy mit fest, mert horizontálisan, kicsit el őrebukva a rajzlap. A fest ő valamilyen, felfordított deszkaládán ül, nem hozta magával, elhagyta tán az akvarellisták háromlábú székét. Minden a kép jobb sarkában történik. Az akvarellista mögött szinte égi tájként hulladékhegy magasodik. Szétszórt fémcsövek, deszkamaradványok, elkormosodott kövek. A hulladékhegy túlsó vége már letisztult, medd ő kőmaradványa lankás, az árnyas völgyek helyett. Ott már mintha angyal lebegne — távolodik, vagy jön az akvarellista felé? — , afféle drót szitaköt ő vagy szárnyas bomba. A „csernobili szarkofágot" jelenti be vajon az angyal? Vagy a hulladékhalmaztól akarja megszabadítania rajzlapra görnyed б akvarellistát, aki mindarról, ami a háta mögött van, és amiben ő maga is van, mintha nem venne tudomást? Az akvarellista őrangyala vagy a hulladék egyik „hasznosft бja" a lebegő angyalszerkezet? Az akvarellista reprodukciója háttér Tillmann J. A. szigetek és szemhatárokjához, mégpedig a szб szб szerinti értelmében, minta melankólia romantikus fest ői számára a ködös távolból — háttérként és jelképesen — felsejl ő várrom. Jelképesen? Aligha. A szó szerinti itt annyira hangos kiáltás, hogy akár a planetáris párbeszéd végét is jelentheti. A hulladék „gazdagsága és sokrét űsége" — ama tiszteletre méltó b őség és sokaság — nem figyelmeztetés, nem kérdőrevonás, nem lelkiismereti, se morális kérdés, hanem tény — bárkára és haj бra vele! —, a későújkori kilátások ténye, amiben méltányolni lehet „az ódonság és romosság sajátos báját".
BÁNYAI János
TÖRTÉNELEMLECKÉK KELET-EURÓPÁBÓL Slawomir Mrozek: Leckék a legújabb kori történelemb ől Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest, 1992 A történelem a leckeformálás legérzékenyebb anyaga, hiszen áttekintése, értelmezése és feldolgozásának m бdja legtöbbször személyes hozzáállás és még rosszabb, ha dogmatikus parancsszemlélet függvénye. Különösen vonatkozik ez a legújabb kori, azaz az id ő szelektív hatásán még át nem esett történelmi id бszakra. Slawomir Mrozek lengyel ír б
99
KRITIKAI SZEMLE
nem kis feladatot vállalt magára, amikor a legújabb kori kelet-európai események értelmezésére és a bel őlük való leckeadás tettére vállalkozott. A leckékhez ugyanis — legyen szó akár iskolai formájukról, akár a hétköznapi élet megleckéztet ő történéseir ől — a tanulás és a tanulságlevonás szellemi tevékenysége köt ődik. A leckéket meg kell tanulni, különösen ha tanulságukkal saját kárunk-bajunk által szembesülünk. A kelet-európai történelem is ilyen. Mindannyian részesei voltunk és vagyunk: hangoskodók és csendesek, cselekvők és szemlélődők. Kénytelen-kelletlen megtanultuk szabályait, megismertük lényegét, kialakult helyünk s szerepünk benne, hiszen — miként az Mrozek leckéib ől kitíinik — nem lehet úgy élni és k đzlekedni a világban, hogy „profilunkat semmilyen szögb ől ne láthassa senki". A könyvet az író đnéletrajzi jegyzete vezeti be: nyílt és személyes állásfoglalás. „A kommunizmussal való elszámolnivalóim magántermészet űek. Romantikus forradalom hősének képzeltem magam, pedig csak kosztos voltam a legundorítóbb, mert hazug hatalomnál (a hitlerizmus ebb ől a szempontból tisztességesebb, mert nem volt hazug), ami valaha is létezett. Becsaptak. De miért haragudjék az ember a csalóra, amiért csal? Aki hülye, az hagyja, hogy becsapják, a csaló csak teszi a dolgát. Akkor hát miért tegyek szemrehányást másoknak?" — írja. Hamu? Gyémánt? címíi esszéjéhez is személyes jellegíf mondatokat fűz: „Nem vagyok sem történész, sem irodalomkritikus. Öreged ő úr vagyok, aki már szükségét érzi annak, hogy számot vessen életével. Ezt nem tudom elvégezni, ha nem vetek számot azzal, ami formált és kis híján deformált. Bizonyos dolgok nemcsak énrám tartoznak, hanem a nemzetre is, amelyb ől származom. Tehát nem csak engem érintenek, hanem még sok hozzám hasonlót. Ezért nem tartom meg ezeket magamnak. Ezért és csak ezért írtam ezt meg." Slawomir Mrozek m űvei — igya Leckék . . -ben szerepl ő kisprózák is — egy abszurd világba, a kelet-európai (volt) diktatórikus rendszerek m űködési mechanizmusába nyújtanak betekintést. Bemutatásra kerül bennük mindaz — méghozzá a maga félelmetes, döbbenetes, tragikus, banális, vulgáris stb. mivoltában — ami e világ szerves része, állandó jellemzője: a hazugság mindenható szerepe a társadalom m űködésében, az aljas uralomvágy teremtette hatalmi hierarchia, a megfélemlítés eszk đztára, őrült eszmék, elvek, frázisok, agyalágyult nevelési módszerek. A Hamu? Gyémánt? (Jerzy Andrzejewski Hamu és gyémánt cím ű regényét A. Wajda filmesítette meg) cím ű esszéjében mutat rá legélesebben a totalitárius rendszerek lényegére: „A múlt év december tizenharmadika óta nincs menekülés attól a képt ől, hogy az egyik ember fut, á`másik meg üldözi. Az egyik fegyvertelen, civil ruhás, a másik fegyveres, egyenruhában van. A másik rál ő az előbbire, megöli vagy megsebesíti, és gumibottal veri, még akkor is, amikor az el őbbi már fekszik és nem tud mozdulni. E kép állandóan ismétl ődik, monotóniája azért is egyre fájdalmasabb, mert az efféle kép rendszerint a kivételességhez és a különleges esetekhez, nem pedig a szabályokhoz, az állandósághoz és az ismétl ődéshez kötődik" (Hamu? Gyémánt?). Egy ilyen világban minden lehetséges: a tragédia nevetséges, az üdvözülés kárhozat, a magas intelligencia átok, az értelmi korlátoltság boldogságforrás. Csak azok boldogulhatnak, akik nem kérdezik a dolgok miértjét, akik đnállóаn nem cselekszenek és nem gondolkodnak. Mrozek egy fiatalember megrendít ő példáját idézi fel: „Nem mindennapi intelligenciájával r đgtđn felhívta magára a magasabb körök figyelmét, villámgyors karriert futott be, és a különleges perek ügyésze lett. Ez azt jelenti, hogy halálra ítélte az embereket (igen, az ügyész gyakorlatilag bíró is volt), és jelen volta kivégzéseken. Intelligenciája segítségével, amely hirtelen magasba röpítette a kommunista hierarchiában, hamar átlátta azt az ideológiai csalást, amely őt is hatalmába kerítette. Hát hiá,
100
HÍD
ba gyilkolt, a lelkiismeretét nem tudta kiirtani? Mindenesetre intelligenciájával nyilván nem járt együtt a cinizmus, hiszen öngyilkos lett" (Önéletrajz). A totalitárius rendszerek jellemz ő vonása még, hogy a hatalom kiváltságosai azt hirdetik, azaz azt igyekeznek (legtöbbször er őszakkal) elhitetni alattvalóikkal, hogy más társadalmakkal szemben a világok legjobbikában, paradicsomi állapotok közepette élnek. A kommunista paradicsomban — miként azt Az Utols б Ítélet cfm ű novellából megtudjuk — a Legfelsőbb Lénynek „kolosszális" szakálla van, mögötte foglal helyet az „érdEmes vice" (rövidebb és kevésbé göndör szakállal), de melletti van a Kopasz (hegyesre nyírt szakállal) és természetesen a Bajuszos is. Az Ítél őszék előtt a feudális elnyomásról, a társadalmi termelés és a magántulajdonban levő eszközök ellentmondásáról, akizsákmányolásról, a nemzeti mozgalmakról s a „szentek szentjér ől" (a neve Sz betífvel kezd ődik) kell véleményt formálniuk az odakerült szerencsétlen „lelkeknek". Mondanunk sem kell talán, hogy ebből a világból a Sartre-félék kiutasíttatnak, s a mrozekok is zavarják a rendet. A maga „elkárhozásáról" Mrozek rendkívül groteszk képet fest: „Mennydörgés, meghasadtak a poklok, elnyelték a károml бt. A lángban és füstben egy kövér alak pislogott rám, egyik kezében szivar, a másikban vasvilla — Churchill? — valaki röhögött, feltehet ően Harry Truman, fekete farkát csóválta, égtem a szurokban a Wall Streeten, fulladoztam a Pentagon kénköves b űzében. Akkor hát, mindörökké, Ámen? — csak gondolni mertem, még most sem mertem elhinni, hogy sikerült megmenekülnöm: lezuhannom a Kapitalizmus poklába" (Az Utolsб Ítélet). A Leckék .. harminc kisprózai írást tartalmaz, jegyzeteket, novellákat, parabolisztikus történeteket, állatmeséket. Legérdekesebb s ugyanakkora legmegrenditóbb közülük Az orr cimíd. Egy a maga gyermekkorából merftett iskolai példa kapcsán (.....az iskolai életben is különféle módjai vannak az üldözésnek, akár a laktanyákban és a táborokban...") az üldözés és az üldöztetés pszichológiája kerül bemutatásra. Ebben az állapotban három alapvető szerepkör létezik, azaz három helyre lehet (kell) állni. Legrosszabb helyzetben az üldözött van (Mrozek frásában egy Cwibelsztajn nevel zsidó fiú), hiszen „soha nem lehet biztosa napban, az órában és a percben". A vele ellentétes szerepkör az üldöz őé (antiszemita eszmék által elvakftott tanulók — horda), aki viszont, bár meg akarja semmisíteni, elismeri az üldözött létezését — fgy az antiszemita a zsid бét —, hiszen benne találja meg létének, cselekedeteinek értelmét. A harmadik szerepkör a kívülállóé. A kívülálló csak a legritkább esetben áll az üldözött oldalára. Igyekszik „elhúzni" az események, a dolgok mellett, azaz úgy igyekszik eljárni, hogy a profilja semmilyen szögb ől ne látsszék. Az ilyen ember valójában nem veszi emberszámba az üldözöttet (esetünkben a zsidót), megvan nélküle, mint ahogy „halpikkelyes madarak és madártollas halak" nélkül is megvan. „Ha egy ember vérzik, segfteni kell neki és el kell látnia sebét. Ha viszont egy zsidó vérzik, mondjuk egy antiszemita csínyt k đvetбеn, az olyan, mintha egy tollas hal véreznék. Ez a vérzés tehát nem emberi, még csak nem is állati, hanem zsidó, vagyis semmilyen" — írja ezzel az állásfoglalással kapcsolatban Mrozek, úgy ftélve meg, hogy ez még az antiszemita állásfoglalásnál is rosszabb. Személytelenül elmenni a negatív törekvések és eszmék mellett azonban nem mindig lehetséges. Tegyük fel, hogy a mások üldözöttségét tétlenül szemlélőnek a dühöngő antiszemitizmus idején zsidó orrá alakul a korábban egészen normális orra! S mert az üldöz ők csak a külső jellemzőket veszik figyelembe.. . A cfmadб írás (Leckék a legújabb kori történelemb ől) parabolisztikus történet a diktatórikus hatalomról. A mindenható Tábornok, akit semmi sem bánt jobban, mint az imperializmus és „egy bizonyos testrész" látványa, a cukorgyárakért és a vegyipari üzemekért cserébe egy majmot kap ajándékul a testvéri nemzett ől. Egy napa majom magára
101
KRITIKAI SZEMLE
ölti a Tábornok ruháját, s mert mundérja nélkül a tábornok nem tábornok, s a majom egyenruhában tábornok, az elfSbbit kivégzik, az utóbbi magához kaparintja a hatalmat. A tanulság: „fgy hát új kurzus kezd ődött, de, őszintén szólva, semmiben sem különbözött a régitől". Slawomir Mrozek írásai rólunk szólnak; Kelet-Európáról, a diktatórikus rendszerekről, a hatalmasokról és az alattvalókról. Le kel vonnia tanulságot. BENCE Erika
A „KÉT POGÁNY KÖZT" VIASKODÓ MAGYARSÁG MONDÁIBÓL Lengyel Dénes: Magyar mondák a török világból és a kuruc korból Mбra Könyvkiadó, Budapest, 1992 Lengyel Dénes Régi magyar mondák sorozatának legújabb, átdolgozott kiadása ez a kötet, mely mintegy kétszáz év (a XVI. és a XVII. század) történelmének mondáit gyűjti össze. A magyar történelemből jól ismert id őszakot a háború, osztályharc, pártvillongás, török-, tatár- és németpusztítás jellemzi. A gyűjtemény elsđ része a Mátyás halálát követ ő időszak, a Dózsa György parasztháborúja köré sző tt mondákat tartalmazza (A keresztes hadjárat, A parasztháború, Temesvár ostroma, Dózsa György halála stb.). A Harca török hódítók ellen cfmíí részben a leggazdagabb mondaanyagot tárja elénk a könyv, amelynek nagy része arról is tanúskodik, hogy a török, tatár ellen nemcsak fegyverrel, de ravaszsággal is folyta küzdelem. Az erkölcsi gyfSzelem a fegyvertelen falusi parasztoké, kik a sajátjukat védik a betolakodókkal szemben. Nehéz elviselni a török igát, olvashatjuk ki a mondák soraiból, de még nehezebb a német fennhatóság, mert a magyarnak már alig marad területe. És ekkor jön Rákóczi Ferenc szabadságharca, ami ismét számos mondát szül: Kuruc-e vagy labanc? Rákóczi hazatér, Vak Bottyán lakomája, Rákóczi halála stb. A Rákóczi-szabadságharcnak sok dics ő emléke ma is elevenen él a néphagyományban — állapítja meg a magyar mondavilág kiváló ismer ője, Lengyel Dénes. De nemcsak az emlék él, hanem évtizedekig a hit is, mert noha a szabadságharc elbukott, mert elárulták, de él Rákóczi, és eljön, hogy a magyar népet fölszabadítsa. Ez a hit, bizakodás nemzedékrő l nemzedékre hagyományozódott, ami a mondák többségébfSl kicsendül. A gyíTjtemény mondáinak egy részét az eredetmagyarázó mondák képezik, mert ezek egy vár, sfrhely, tó, sziget, híd stb. eredetét beszélik el. Ilyen mondák a Holló-kó, A török szultán sírja, A nagyszalontai Csonka-torony, Asszonysziget, Bálint-hídja. A mondák másik része hősök, vitézek kiemelked ő tetteiről szól, de gyakran egy-egy hósrбІ, mint Dбzsa György, Zrínyi Miklós vagy Rákóczi Ferenc, egész mondakdrök alakulnak ki. Lengyel Dénes a kötet 102 mondájának egy részét régi krónikákban, levelekben, emlékiratok szövegeiben kutatta fel, a többit pedig népköltési gyítjteményekból, kéziratos vagy magnószalagon órztitt változatokból jegyezte le. Igya hiteles források alapján sikerült megőriznie a mondák szépségét, mert ahogyan már Arany János is mondta a népköltési szövegek feldolgozásáról, az el őadásban szabad változtatni, a költésben nem. A
HÍD
102
mondák fordulatos előadása a magyar költ ői nyelv fejlődéséről is szemléletes képet ad, különös tekintettel Tinódi , Zrínyi és Mikes munkásságára. A könyv illusztrációja a kortársak képeib бl, metszeteiből, rajzaiból áll, ezzel is szemlélteti a szerz б a korstílust, hiszen nyilvánvaló, hogy a hiteles egykorú szöveghez ugyanannak a kornak a képz őművészete illik. A gyűjtemény végén az olvasó pontosabb történelmi eligazítását szolgálja az id őrendi tájékoztató, melyben a királyok, fejedelmek uralkodásának és a legfontosabb történelmi eseményeknek az évszámait találjuk. A magyarázó jegyzetekben a földrajzi neveket eredeti alakjukban olvashatjuk, ezért a régi vármegyék nevét is feltüntette Lengyel Dénes, hogy a történelmi atlasz segítségével jobban eligazodjon az olvasó. Így a gyiSjtemény nemcsak izgalmas olvasmány, hanem hasznos kézikönyve lehet az irodalom- és történelemóráknakegyaránt.
SÁRVÁRI V. Zsuzsa
GYEREKVILÁGBA LÉPVE Böndör Pál:
Örökhatóé.
Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1992
Böndör Pál könyve harminc, tematikailag összefonódó gyermekverset tartalmaz. „Tablóképek a mostani, a valamikori és a leend ő hatodikosokról a mostani, a valamikori és a leend ő hatodikosoknak" — álla könyv elején, és a versekben valóban a mindenkori hatodikosok, a kamasszá váló fiúk—lányok gondjai, problémái, gondolatai villannak elénk színes, élethíf képekben. A harminc vers mindegyikében egy-egy kis önálló egyéniség él, egyik-másik talán a saját „hatbénkb бl" olyan ismerős. Jellemzően mai vonások is föllelhetők pl. a Bla-bla Balázs mozija cfmíi versben, ahol a mindig filmeket néz ő gyerek mesél világáról: „...Hát azt a filmet láttátok-e már, / azt, ahol a pasi mind a húszat, /aki megtámadta, minta huzat, / úgy elintézte, piff-puff?... Ej, de kár!" Beszédes Édes Szerénke pedig saját elnökké választásának okait ecseteli. De megjelenik a már Karinthynál is oly sikeresen földolgozott j б tanuló jellemrajza (Példás Pista), a rossz tanulóé (Kovács Albert, VI. b oszt. tan. [másodjára]): „Módszeresen tanulni ddresdg. / A tanárokra is hat a tavasz, / használd ki ezt, legyél öcsém, ravasz!", a lány—fiú ellentét itt lány oldalon jelentkezik (Hédi, a vaslady). Emellett olvashatunk elsó szerelemr бl, jó és rossz barátn6krбl, bátortalan, lámpalázas diákokról, kövér kislányokról és kisfiúkról stb. Külön kiemelném a Zooltán és Evi cím ű verseket, különösen e másodikban van nagyon finoman érzékeltetve a világgal ismerkedd gyermeki lélek: „Miért sírok? Miért szép a világ? / A gyomromból a mellkasomba tör, / és ott gyötör e képtelen gyönyör: / ez a szép s nyugtalanító világ." A verscímek kiválasztásában Böndör Pál felhasználja a jelentésben és hangzásban rej16 humort, pl. A Gyurka burka, H бka Zsóka stb. A versek formája mindvégig azonos, ez kissé egyhangúvá is válhatna, ha nem lenne tartalmi színességgel és elevenséggel ellensúlyozva.
BARÁTH Márta
103
KRITIKAI SZEMLE
SZÍNHÁZ SZÍNHÁZI NAPLÓ Jut eszembe Ismerik a nagy Bruscont? Neeeem? Biztos? Kérem, gondolkozzanak csak egy kicsit. Jusson eszükbe, ki mindenki csinál itt színházat. Nos, az egyik (csak az egyik?) a nagy Bruscon, illetve pontosan olyan, minta nagy Bruscon. Szakasztott olyan. Erre én is csak akkor jöttem rá, amikor már vagy húsz perce néztem a Budapesti Kamaraszínházban Thomas Bernhard zseniális darabját, a Színházcsinálót, a főszerepben a remek Sinkб Lászlóval. Nos, ez a színházcsináló a nagy Bruscon. Egyszemélyes intézmény. Író, rendező, főszereplő, szervező, tervezđ. Ő a színház. Mert a társulat többi tagja, a feleség, aki „nem bírja észben tartania szöveget, percr ől percre kiesik a fejéből... és mindig a döntCS helyeken", noha évek óta ugyanazt és csak ugyanazt játsszák, a fia, aki végtelenül szolgálatkész, de legalább annyira ostoba is, és a lánya a mesternek, aki ugyancsak nem nagy kaliber, s emellett alattomosan élvez abban, ha az apja bosszankodik, s ha a testvérét szidják. Hát ennyi a nagy Bruscon társulata. Nem több, de elég, hogy a magát fenomenálisnak vél ő Bruscon hiszi, Shakespeare és Voltaire mellett a helye, világdrámáját — világszínház, világdráma, jaj, de ismerds! — , A Történelem Kerekét előadják. Igen, a cím, minden szava nagybetíível kezd ődik. Így parancsolja a színházcsináló, kiben lobog „a zsenialitás lángja", s aki azt követeli, hogy az el őadás utolsó öt percében teljes legyen a sötétség, még a vészfényt is el kell oltani, különben „tönkre van téve". Az nem számít, ha egész jeleneteket törölnek, igaz, hogy „alapjában véve minden egyformán fontos A Történelem Kerekében minden egyformán fontos", de a húzások sem árthatnak neki, olyan zseniálisa dráma, s különben is ennek a vidéki közönségnek minden jó, sőt, sok is, amit kap, úgysem érti meg — de azért a siker sohasem marad el —, örüljön, hogy ennyit is kap, legyen boldog, mert „el őadni A Történelem Kerekét az többé-kevésbé annyi mint disznók elé gyöngyöt szórni". Húzni, kihagyni lehet, de míg Caesar bárhonnan, „Napóleon el бl balról" sohasem léphet be. A mester valóban nem ismer pardont, az ő komédiájában Lady Churchill „piros cip őt hord nem feketét", ez roppant fontos, a „Piros cip őt Lady Churchill viseli Metternich kedvese a feketét". Ez másként nem lehet. Ha a lánya nem érti, miért, nem lényeges, ó tudja, s ez elég. A művészetet úgysem értheti meg mindenki, csak az ilyen kiválasztottak, minta nagy Bruscon, akit a sors és a zsenialitása „életfogytiglan színházfogság"-ra ítélt, „a kegyelem legcsekélyebb esélye nélkül". Természetes tehát, hogy a hozzá hasonló nagy szellem rendezi meg a nagyok találkozását. A Történelem Kerekében Caesar, Napóleon, Churchill, Metternich, Hitler tiSnik fel többek között. És Madame Curie is, akinek az atomkorszakot kell érzékeltetnie, úgy, hogy „az egész atomkorszaknak látszania kell" az arcán. Ez benne van a drámában, meg sok minden más. Például az említett nagyságok találkozásai, mint ahogy más nagyságokkal történt néhány éve a szabadkai zsinagógában. Ami ugyancsak megrázó volt és felemelfS. Kivált mikor két lelátó között a rendez ő betuszkolta egyik színészét a világot jelentd deszkára, szemünk láttára felütve a kötetet, s utasítva a mí бvészt, ezt olvassad. Én a hét évvel ezel őtti világszínház világdrámáját láttam viszont a Budapesti Kamaraszínház nagyszer ű előadásán (rendez ő: Tolmár Tamás), amely más tanulságokkal is szolgálhatna hazámfia szfnházcsinál бinak. Nevezetesen azzal, hogy a j б színházhoz nem drága díszlet, pazar ruhák, eredeti zene, sok színész kell, hanem csak szellem. Nem er őlte—
HÍD
104
tett szellemesség. Szellem! Nálunk, emlékszem, bárki rendezni akar, azonnal úgy viselkedett, mintha a Burgtheaterben kapott volna feladatot... Áldás lenne elhozni Thomas Bernhard Színházcsinálóját, ha már itt senkinek sem jutott eszébe, aki színházat csinál, hogy megcsinálja. Arról a bizonyos tükörről ami a színpad Hamlet utasítja-oktatja fgy a színészt: „föladata — a színjátszásnak — most és eleit ől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az id ő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát". Ebben van a színház titka és ereje. Tükröt tart állandóan elénk, s mi a tükörben látjuk magunkat, magunkra ismerünk benne. Közben az is megtörténik, hogy amíg mi a tükörben megmutatkozó képet nézzük, nemcsak önmagunkra ismerünk, hanem — észre sem vesszük rá sem gondolunk — egyszer űen mi is belépünk a képbe. Hogy? Azzal, ahogy fogadjuk az e1 бadás egy-egy jelenetét, ahogy reagálunk. Magyarázatként ímé egy friss példa. A Kir Janját Jovan Popovi ć Sterija fösvényváltozatát — játsszák az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban. Az el őadás nem éppen izgalmas, részleteiben, els ősorban a cfmszerepet alakító Vladimir Ka ćanski jóvoltából mégsem maradunk közömbösek. A bemutató közönsége enyhén langyos hangulatban figyeli a színpadon történteket, nincs beletapsolás, nincs hangos véleménynyilvánítás. Akkor azonban felcsattan a taps, amikor a fondorkodó zsugori kereskedő bevallja, nem hitte volna, hogy egy szerb túljárhat egy örmény eszén. Ebben a pillanatban a néz őtér önelégülten tapsol. Mit mutat az a bizonyos színpadi tükör ebben a pillanatban? Melyik arca láthatóa tükörben a közönségnek? Azt hiszem, nem nehéz kitalálni. Hogy is mondja Hamlet? a színház „maga az idd". Es sajnos, igaza van. A drámák életkoráról Meddig él egy-egy színpadi md? Melyik meddig. Nincs rá szabály. Az azonban igen gyakori, hogy a látványosan felt űnt míi gyorsan eltíSnik a süllyesztőben, megfeledkezünk róla már néhány év után, de ha valamirevaló m űről van szó, akkor újra és újra feltámad, annyiszor, ahányszor a pillanat hatására felé fordul a. színházi figyelem. Annak kapcsán jutott ez eszembe, hogy a Pesti Színházban Friedrich Dürrenmatt mintegy két évtizeddel ezelfStt annyira népszer ű komédiáját, A nagy Romulust láttam. Ez a szerzfS által „történelmietlen"-nek mondott komédia most Közép-Kelet-Eur бpában fölöttébb történelmi, mondhatjuk, aktuális lett. Egy birodalom végnapjairól szól a darab, de úgy, mintha nem R бmáról lenne szó, hanem egy mai, mostanáig létez ő birodalomról. A nézfSk jбlesб érzéssel hallgatják a szellemes dürrenmatti mondatokat, megállapításokat, mert helyettük, helyettünk mondja ki az író, a színház. Amikor lánya a „haza iránti határtalan" szeretetr ől áradozik, ami „naggyá tette Rómát", apja, a császár, így h űti le: „Hazafias erényeinkkel fenevadat hizlaltunk. Megrészegedtünk a haza nagyságától, akár a bortól. De az örömb ől üröm lett." S ezt hallván, mindenki behelyettesftheti saját hazaváltozatát, saját hazájának erkölcsi lepusztulását. Talán az egész komédia számunkra, Kis-Jugoszláviában lev ő kisebbségekre leginkább vonatkozó replikája: „Tanuld meg legy őzni a félelmet. Napjainkban ez az egyetlen mífvészet, amelyhez értenünk kell. Félelem nélkül szemlélni a dolgokat, félelem nélkül a helyes utat választani." Komédia? Kutyakomédia. Jelmondatként kellene itt nálunk milliós példányban terjeszteni az alábbi romulusi felismerést, igazságot: „Róma önmagát árulta el. Ismerte az igazságot, és mégis az er őszakot választotta. Tudta, mi az emberség, s mégis a zsarnokságot választotta. Kétszeresen lealacsonyodott: önmaga el őtt, és azoknak a népeknek a szemében, amelyek hatalmába kerültek." —
—
—
105
KRITIKAI SZ E MLE
Minden Rómának illene önmagára ismernie. Fs — tudjuk, sajnos — mindegyik Rбma képtelen volt erre a történelem folyamán, régen és most egyaránt. Pontosan: amikor felismerné a Dürrenmatt megfogalmazta igazságot, már kés ő. Ezt fogalmazza meg mintegy búcsúzásul Romulus Augustus, az utolsó nyugatrómai császár: „Vessetek utolsó pillantást a színes buborékra: mert most foszlik szét egy nagy birodalom álma, már felszállt, és szabadon lebeg (...), nézzétek ezeket az országokat, amelyek elterülnek rajta, a kék tengereket a ficánkoló delfinekkel, a dús provinciákat, a sárga gabonaföldeket, a nyüzsgő városokat, ahol magasra veti habját az élet, ez volt R бma, a Nap, ó adta az élet hevét, ám delelfSjére hágva, lángba borította a világot, s most — buborékká válva a császár kezében — szelíd párává foszlik szét." Jб író Dürrenmatt, mert fontos, örök igazságokat mond ki, s ezek hitelesek, mert valós élethelyzetben hangzanak el, az adott helyzetben él ők szájábбl.
GEROLD László
KÉPZ Ő M Ű VÉSZET ARCLEKÉPZÉSEK Branka Jankovi ć Knežević kiállítása — Modern M űvészetek Galériája Elnézem, mi mindent művel Branka Jankovié Kneževi ć az általa kiszemelt emberek arcával. Megkapó szépségű, finom, áttetszđ reneszánsz portrékat fest róluk, hogy azután a továbbiakban (portréi általában ugyanannak az arcnak legalább két, de olykor hatféle variánsából tevCSdnek össze) már fokozatosan „leépítse" az arcot, élesed б vonalakkal, satírozásfoltokkal rejti el, örvényl ő szfncsikokkal szabdalja fel azt, mintegy megfosztva az „áldozat" arcát minden lényegtelent ől, hogy a portrésorozat utolsó darabján már csak a legjellegzetesebb, egy áthat б tekintet ű, ferde metszés ű szempár, egy hosszú, hajlott orr, egy kemény vagy éppen lágyan lebiggyedđ száj maradjon. De ezekben az „arctöredékekben" olyan erő van, hogy a rész képes újból maga köré felépfteni az egészet. Ez a néhány vonásra leredukált portré a nyolcvanas évek végének és a kilencvenes évek elejének dominánsa. Rajzok és festmények egész sorát alkotja ugyanerre a témára. Egy leegyszer ű sített stílust honosított meg, elemi formákkal, tiszta vonalakkal. Képei játékos festékrücskeivel, áttetsz ő lazúrjaival, harapós színharmóniáival egyszerre idézik a nagyvilági mondénséget, a mediterrán kalandot és az avantgárd bátorságot. Számára a formavilág, a reneszánsz festészettfSl Picassóig, a Van Eyckt ől Reuysig terjedб vizuális jбltájékozottság arra hivatott, hogy lehet őséget adjon parttalan manuális készségének megcsillantására. Kevés fest ő van mostanában errefelé, aki állandóan témájául akarja és meri vállalni minden formák legbeszédesebbikét: az emberi arcot. Kevesen vannak, akik jelentésre akarják-merik bírni az arcon azokat a formákat, amelyeket évmilliók alakítottak, s amelyeket évezredek óta alakítgat önmaga is az ember, az a „lelkes" lény, aki már nemcsak ösztönével, de tudatával is akarja az életet. Aki magát mindig nagynak, igaznak, olykor éppen szentnek képzeli, aki az élet ura, de sokszor megvertje is, s ett бl függően egyik vagy másik pozícióból küzd hatalomért, igazságért, szeretetért, szerelemért; aki durva,
106
І D
KRITIKAI SZEMLE
107
kegyetlen és gyilkos, de aki képes megszépülni egy szép hang hallatán, aki fiatal és megvénül, aki okos, sunyi, hazug és ravasz, tehetetlen és béna, birtokol és tékozol. S mennyi mindent láthatunk még ezeken a leképzett, „szép—rút" portrékon abból, amit naponta érzékelünk magunkban és másokon! Elnézem, mit miivel a fest ő, s szerfölött érdekel, hogyan m űveli ezt. Mégpedig azért, mert a legelvonatkoztatottabb, egy vonalra és két foltra redukált arcképei is sajátos módon, szinte belülr ől sugároznak, még ezeknek a pont—vonal—pont portréknak is mélységesen individuális személyiségük van. Modelljeit nyilván hosszasan tanulmányozza, valószínífleg hosszú ideig tartanak az „ülések". Szüksége van az el őtte ülő, vagy mint az Abiportrék esetében, a mellette él ő lény kisugárzására, szemvillanására, önkéntelen mozdulatára. S őt, néha úgy t űnik, mintha csak erre várna. Ilyenkor csap le „áldozatára". Az az érzésünk, hogy az egyetlen lehetséges mozdulatot, tekintetet próbálja megragadni, egy élő ember egyedül hiteles vízi бját szeretné kivetíteni. Mágus az ilyen m űvész, de egyben médium is, mert modelljének szinte teljes élete kell hogy átvándoroljon rajta, hogy aztán olykor égkék festékfoltokban, másszor finom tónusokban felragyogó színegyüttesekben újra megszületve, fénnyé és színné változva éljen tovább. Branka Jankovié Kneževié mássága, sajátos volta alighanem itt foghat б meg. Mert akárhogyan nézzük is, figurái, ahogyan fokozatosan leépülnek, formai szempontból is veszítenek. A leképzés a térbeliségnek sem válik kimondottan hasznára, sót általa még a vonalkultúra is t đkéletlenedik, mégis, ezek a portrék közel vannak az élethez. A tekintetek'rebbenése, a gesztusok egyszerre tünékenyen él ők és végérvényesen jellemz ők. Festőnk egyetlen végs ő mozdulatba sűríti az embert, s így lehet az, hogy tökéletes személyességük mellett van valami đrökkévaló is ezekben az alakokban. Mire elkészül a végs ő változat, az arc immár a háttér semmijéből tűnik elő, nem cövekeli le az esetleges környezet vagy az esend ően konkrét entériór. Gondoljunk csak a már emlegetett Abi-portrékra, vagy a reneszánsz portréparafrázisokra, ezekre a sötét háttérb ől kiugró portrékra, amelyeken minden részlet, az arc élesen kiütköző vonásai, a szempárok aszimmetriája, mind valami robbanás el őtti, hatalmas belső energiát tükröznek, egy ember nekifeszülését a világnak. És itt, ezen a ponton válik nyilvánvalóvá, hogy mindenik ellenére e rajzokon, festményeken nem a figurativitás újszerítsége, de még csak nem is a személyes sors megragadása és kifejtése a legtanulságosabb. Inkább az, hogy egy ilyen, minden tekintetben szétzilált korszakban egy nem mimitikus alapokon nyugvó formakészlet teherbíró képessége olyan er ős lehet, hogy hitellel tudósíthat a síkm űvészet belső problémáiról éppúgy, mintáz etikus és logikus, de magára hagyott ember érzelmeir ől — képekben elbeszélve.
NÁR А YÉva
KRÓNIKA
• KÖLTÉSZETI NAPOK GYERMEKEKNEK — Versről versre címmel egyhetes költészeti táborozást rendezett a Bada István és Bada Johanna vezette Fehér Ferenc Könyvbarátok K бre. A vendégelfSad б dr. Nagy János debreceni egyetemi tanár volt, aki a magyar irodalom klasszikus alkotásait elemezte a részvev ő általános iskolásoknak. Dr. Biri Imre irodalomtörténész Fehér Ferenc költészetét méltatta. Az íróolvasó találkozókon a következ ő költők vettek részt: Ács Károly, Jung Károly, Tolnai Ott б, Pap Jбzsef, Maurits Ferenc, Torok Csaba, Brasnyó István, Sinkovits Péter, Bogdán J бzsef, Kontra Ferenc, Csorba Béla, Böndör Pál, Guelmino Sándor és P. Nagy István, ezenkívül bemutatkozott az Új Symposion szerkeszt đsége és Papp p Tibor, valamint a Képes Ifjúság munkatársai. A rendezvény keretében még számos játékos irodalmi műsorra, vetélked őre keriilt sor. SZOMBATHY BÁLINT KAPTA A FORUM-DÍJAT — A Forum Képz đmüvészeti Díj bírálóbizottsága — Csernik Attila, Maurits Ferenc, Náray Eva és Sava Stepanov — az 1992. évi díjat egyhangú döntéssel Szombathy Bálintnak ítélte oda Elektrografikák cfmü kiállitásáért és Elektro(f)lux cfmü mappájáén. MILÁN KONJOVI Ć KILENCVENÖT ÉVES — Milan Konjovi ć festđmüvész január 28-án ünnepelte 95. születésnapját. Ebb ől az alkalomból Újvidéken a Most Galériában kevésbé ismert alkotásait mutatták be. Az id đs festőt zombori otthonában a Szerb Tudomá-
nyos és Művészeti Akadémia küldöttsége köszöntötte.
NEGYVENÉVES A ZENTAI M ŰVÉSZTELEP —Január 23-án A zentai m űvészetelep negyven éve címmel nagyszabású kiállítás nyílt Zentán, amelyen az elmúlt négy évtizedben keletkezett festményekb ől adott bő válogatást Olga Kovačev művészettörténész. A jubileum alkalmából Tripolsky Géza, a m űvésztelep szervezője méltatta az eddigi tevékenységet és a hat alapító tag, Milan Konjović, Ács Jбzsef, Milivoj Nikolajevié, Sáfrány Imre, Stevan MaksimoviE és Bosán György munkásságát. Külön kiemelte, hogy a háború után ez volt az elsó művésztelep a Vajdaságban és Jugoszláviában. KONRÁD GYÖRGY MUNKÁSSÁGÁRÓL — A Vajdasági Íróegyesület és a szerb PEN Klub február 12-én tanácskozást tartott Konrád György munkásságáról. Az író jelenlétében az újvidéki Matica srpska székházában megtartott rendezvényen többek között Predrag Palavestra, Slobodan Seleni ć, Milisav Savić, Jovan Delić, Végel László, Vuk Krnjevi ć, Losoncz Alpár, Đorđe Pisarev, valamint az egyesület elnöke, Miroslav Egerić beszélt. A tanácskozáson elhangzott, illetve az írásban megküldött énekezések hamarosan füzet formájában is megjelennek. ELHUNYT DESANKA MAKSIMOVI Ć — Február 11-én Belgrádban 95 éves korában elhunyt Desanka Maksimovi ć, a huszadik századi
KRÓNIKA szerb költészet jelent ős egyénisége. 1989. május 16-án született a Valjevo környéki Rabrovicán. A belgrádi bölcsészkaron diplomáit 1923ban, majd Párizsban, a Sorbonne-on folytatta tanulmányait. Hazatérése után Dubrovnikben élt, majd 1926-t б l Belgrádban volt tanári katedrája. Méltatói szerint költészetét a cseng ő hang jellemzi, verseire a filozofikus elmélyültség s nem a szentimentális életérzés jellemz ő. Versei, elbeszélései korán utat találtak a ma-
109 gya г olvasókhoz is. Szenteleky Kornél már 1928-ben fordít t őle a Bazsalikom című antológiába, majd 1934-ben a Kalangya közli verseit. Szinte minden háború utáni jugoszláviai antológiában is helyet kapott, a Fehé г Ferenc öszszeállította Felhдjátékban és A madár árnyékában éppúgy, mint Ács Károly antológiáiban, a Napjaink énekében és a Kiásott kardban. Három meséskönyvét is megjelentette a Forum Könyvkiadó.
PÁLYÁZATI FELHÍVÁS A Művelő dési és Közoktatási Minisztérium (Budapest) pályázatot hirdet a határon túli magyar könyvek kiadásának támogatására. Pályázati feltételek: A pályázattal els ősorban a határainkon túli szerz ők műveit kívánjuk támogatni. Pályázhat minden olyan határon túli kiadó, egyházi szervezet, kulturális m ű hely, alapítvány vagy magánszemély, aki ilyen m űveket kíván megjelentetni. A kéziratokat valamely bejegyzett magyar nyelv ű kiadóhoz kell benyújtani, akik pályázat formájában juttatják el az alább megjelölt címre, a megadott határid őkig. Csakis pontos gazdasági számításokkal alátámasztott pályázatokat vehetünk figyelembe! A támogatás szempontjai: A bírálóbizottság elő nyben részesíti a nemzeti önismeretet szolgáló könyveket, a tudományos, egyházi, eredeti, illetve a magyar klasszikus és kortárs szépirodalmi és els őkötetes szerzők műveinek megjelenését. Az elbírálás formája: A beérkezett kéziratokat országonként, szükség szerint, a helyi, szellemi és könyvkereskedelmi igényeket mérlegelve a Kuratórium által
111
PÁLYÁZATI FELHÍVÁS
felkért személyiségekb ől álló bizottságok véleményezik. A támogatásról aKuratórium dönt, két ütemben. Beküldési határidő: ütem: —1993. március 31. ütem: —1993. július 31.
Elbírálás: májusban szeptemberben
A kéziratok, illetve a pontosan kitöltött pályázati űrlapok országonként a következ ő címekre küldendők: Románia: Kriterion Könyvkiadó Szlovákia: Madách Kiadó Vajdaság: Forum Könyvkiadó Horvátország: Magyar Képes Ujság Szlovénia: Muravidéki Magyar Közösség Kiadói Bizottság Kárpátalja: Intermix Kiadó Burgenland: Burgenlandi Magyar Kulturális Egyesület Más országok: Magyar M űvelődési és Közoktatási Minisztérium Etnikai és Nemzeti Kisebbségi Főosztály, 1884 Budapest, Pf. 1. A főosztály külön-külön szerz ődést köt a nyertes pályázókkal.
A FORUM KÖNYVKIADÓ ÚJ KIADVÁNYAI Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom rövid története Ágoston Mihály: A magyar halmaznevek Topolya mez őváros históriája (dokumentum) Brasnyó István: Szokott-e ősz lenni Paraguayban? (regény) Bordás Győző: Fűzfasíp (regény) Jung Károly: Köznapok és legendák (néprajzi tanulmányok) Kalapis Zoltán: Betűk és képek (művelődéstörténeti esszék) Silling István: Boldogasszony ablakában (népi imádságok és ráolvasások Kupuszináról) Pohárkovics Elvira: A jugoszláviai magyar irodalom 1986. évi bibliográfiája
DOKUMENTUM Révész Hugó: Bácskai dalok, mesék (válogatás) 69 Biri Imre: Utószó 83 KRITIKAI SZEMLE Könyvek Szeli István.• Hitelesebb Pet őfi-képet! (Szöllősy Vágó László: Petőfi a déli végeken) 85 Jung Károly: Szomorúan szól а Рetбfі-kuІtusz а déli végeken (Szöll ősy Vágó László: Petőfi a déli végeken) 90 Bányai János: Későújkori akvarellista (Tillman J. A.: szigetek és szemhatárok Későújkori kilátások) 94 Bence Erika: Történelemleckék Kelet-Európából (Slawomir Mrozek: Leckék a legújabb kori történelemb ől) 98 Sárvári Y. Zsuzsa: A „két pogány közt" viaskodó magyarság mondáiból (Lengyel Dénes: Magyar mondák a török világból és a kuruc korból) 101 Baráth Márta: Gyerekvilágba lépve (Böndör Pál: Orökhatbé) 102 Színház Gerold László: Színházi napló 103 Képz ő m ű vészet Náray Éva: Arcleképzések 105 KRÓNIKA Költészeti napok gyermekeknek; Szombathy Bálint kapta a Forum-díjat; Milan Konjović kilencvenöt éves; Negyvenéves a Zentai M űvésztelep; Konrád György munkásságáról; Elhunyt Desanka Maksimovi ć 108 Melléklet: A Híd 1992. évi tartalommutatója A 106. oldalon Branka Jankovi ć Knežević munkája
HÍD - irodalmi, m űvészeti és társadalomtudományi folyóirat. 1993'. január-február. Kiadja a Forum Kбnyvkiadб. Síerkeszt őség és kiad бhivatal: 21000 Novi Sad, Vojvoda Miši ć u. 1., telefon: 021/611-300, 602-es mellék. - Szerkeszt őségi fogadббra csütörtökön 10-t ől 12 óráig. -Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. - El őfizethet ő a 65700-601-14861-es zsírószámlára; előfizetéskor kérjük feltüntetni a Hid nevét. -El őfizetési díj belföldön egy évre 20 000 dinár, fél évre 10 000 dinár. Egyes szám ára 2000, kett ős szám ára 4000 dinár; külföldre egy évre 40 000 dinár, fél évre 20 000 dinár. Külföldön egy évre 12, fél évre 6 dollár. - A szedés a Híd szerkeszt őségében készült. - Tördelőszerkeszt ő: Bozsoki László. - Készült az иjvidéki Dániel Print Nyomdában YU ISSN 0350-9079
