ÍRÁSTÖRTÉNET A Z
Í R Á S B E L I S É G
K
O
R
Á
B
F E L U J U L Á S A
Ó
L
ÍRTA
HAJNAL ISTVÁN
1921 KIADJA A BUDAVÁRI TUDOMÁNYOS TÁRSASÁG
Vilma
hugom
emlékének.
BEVEZETÉS. Az írás szerepét jelentőségre ma már csaknem az élőszóéhoz lehet hasonlítani. Használata nélkül nem is ala kulhatott volna ki a mi művelt életünk, mert hiszen ami értéket az emberiség érzésben, szellemiekben és anyagi vívmányokban felszínre hozott, mind a betűkben halmo zódott fel és segítségükkel terjed és fejlődik tovább. Az emberi h a l a d á s n a k egészen m á s a módszere, amióta a betűk konzerválnak és kezelhetővé tesznek minden gon dolatot. Az a kor, amelyben még csak az élő szó fűzte össze a társadalmat és az emberek csak egymás beszé déből szerezhették ismereteiket, előttünk nehezen mozgó, primitív világ. Valamikor, a régi klasszikus műveltség eltűntével, az írásnak csak nagyon kezdetleges volt a szerepe az em berek között és mivel nem volt életbevágó jelentősége, csak igen kevesen értettek hozzá és inkább csak úgy foglalkoztak vele, mint valami különös, kegyes szenve déllyel. A papok voltak ezek, akik a könyveket „írták", a mi nyomtatott könyveink kínos önfeláldozással készült elődeit. A folyó írást mai értelmében nem is ismerték. Egy időben azután bizonyos mozgalmak és szokások, amelyeknek megvan a maguk története, kezdték nagyobb a r á n y o k b a n szerepeltetni közöttünk az írást; művelt fér fiak nevelkedtek, akiknek kezében h a s z n á l h a t ó b b á vált s kik mindenfelé széjjelvitték ismeretét és megtanították az embereket, hogy mi mindenre való is az voltaképpen. A gyakorlat nőtt és fejlesztette az írás technikáját, hogy viszont az írástechnika fejlődésével mind kívánatosabb legyen az írnitudás. Iskolák keletkeztek minden vidéken, amelyeknek kimondott céljuk volt az írás gyors tanítása. Az írás eszközeit egyszerűsítették, a papiros használata r o h a m o s a n elterjedt s mindenfelé papiros malmokat állí-
tottak fel. Végül pedig feltalálták a könyvnyomtatást és az emberiség közös szellemi élete hihetetlen mértékben megélénkült. Azt a világtörténelmi folyamatot, amellyel az írás elő lépett tudós zárkózottságából s a mindennapi életbe bele sodródott, szeretnénk egy-két főbb vonásában újra meg jeleníteni. Az anyag, amelyből előadásunkat kell formálnunk, a XII. és XIII. század-írásemlékeiből áll; tömege óriási, széjjelszórt és még a n n a k a kicsi résznek teljes feldolgo z á s á r a sem törekedhettünk, amely eredetiben vagy után zatokban rendelkezésünkre állott. Ezek az emlékek azon kívül jórészt fontosabb, jogi értékű iratok, amelyek ü n n e pélyességükben nem mindig árulják el azt, hogy milyen volt a tisztán gyakorlati célú írásművelet. De mi nem az írásokat fogjuk osztályozni, nem formájukat akarjuk meg ismerni, hanem a toll kezeléséből, a betűk átalakulá sából, a vonások minden kis hajlásából arra igyekszünk következtetni, hogy mi volt az író szemében az írós művelete. Az egykorú említésekkel és fennmaradt adatokkal egybevetve arról igyekszünk valamit megtudni, hogy mennyiben lett közönségesebb mesterség az ő korában az írás, mint az előző emberöltők alatt volt. Ezzel a kér désnek, mely az írástörténet multját kutatja, érzékeny elevenéhez nyúlunk és éppen ezért alig menekülhetünk meg túlzásoktól és tévedésektől, de csak ezen a módon lehet okszerűen tárgyalni az írásformák fejlődését és a palaeografia nagy anyagának némaságát valóban meg szólaltatni. Főként két messzi vidék írásait vettük vizsgálat alá és hasonlítottuk ö s s z e : a legszélsőbb nyugati országokét és a magyar és osztrák írásokat. Európának ezek a távolfekvő részei ekkor még műveltségben is igen távol estek egymástól. A mozgalomnak, amely az írást közibénk hozta, igazi nagy arányaiban kellene a két vidék írás módja közt levő különbségben mutatkoznia; sokkal erő sebben, mintha például magyar írásokat a németországi akkal vetettük volna össze. Az összehasonlítások arra az eredményre vezettek, hogy keleten, amelynek szabad, műveletlen világában ide-
genül nézett széjjel az átvonuló francia keresztes vitéz és nyugaton, amelynek regényes falai előtt és városi sürgés forgása között elámulva állott a vándor magyar diák, az írás egyidőben ugyanazokban a finom formákban jelent kezett és ugyanazon lépésekben haladt a tökéletesedés felé; itt egy virágzó kultúrának teremtménye, amott pedig szívesen és megértéssel látott vendége. Egyes részletekben tévedhettünk talán, de ez az eredmény bizonyosnak látszik előttünk. A XII. és XIII. század- írásai egy közös európai felsőbb műveltség em lékei, egy szellemi mozgalomé, amelynek nagy része van abban, hogy az európai népek egységes civilizációban forrtak össze. A részletes írásösszehasonlítás alapjául szolgált: A bécsi Staatsarchivban (St.) mintegy 1200, b. Mitis Osz kár (Mitis) és Gross Lothár levéltáros fényképgyűjteményéből 300, a Magyar Országos Levéltárból (Dl.) és a Magyar Nemzeti Múzeumból (Nemz. Múz.) mintegy 1000 oklevél. A következő gyűjteményeknek mintegy 600 drb. korunkat érintő írásmutatványa : — Recueil de facsimilés à l'usage de l'Ecole des , Chartes. (Ecole.) — Album paleographique au recueil de documents importants relatifs à l'histoire et à la litterature nationale (Album.) — Musée des archives départementales (Mdp.) — Flammermont : Album paleographique du Nord de la France (Flam.) — Prou : Manuel de paleographie latine et francaise." 3. édit (Manuel.) — Prou : Manuel de paleographie. Recueil de facsimilés d'écritures du V. au XVII. siècle. 1904. (Prou 1904.) — Prou : Manuel de paleographie. Recueil de facsimilés d'écritures du XII. au XVII. siecle. 1892. (Prou 1892.) — Prou : Manuel de paleographie. Nouveau recueil. 1896 (Prou 1896.) — Párisi facsimilék az Ecole des Chartes használatára. (Páris.) — Musée des archives nationales. Documents originaux de l'histoire de France, exposés dans l'Hotel Soubise (Mus.) — Chevreux et Vernier : Les archives de la Normandie et de la Seine-Inférieure (Seine.) — Délisle : Recueil des actes Henri II (Délisle.) — Album belge de diplomatique (AB.) — Album belge de paleographie (AB. pal.) - Brugmans—Oppermann : Atlas der Nederlandsche palaeographie (Holland.) — Staatsarchiv, Wien. Niederländische Urkunden . (St. Nied.)
Hosszadalmas munkám közben a budapesti Országos Levéltár, a Nemzeti Múzeum. a bécsi Staatsarchiv és az Institut für Österreichische Geschichtsforschung tisztviselőinek legszíve sebb támogatásai élveztem s nem mulaszthatom el ezért tisz teletteljes köszönetemet kifejezni. Különös köszönettel tartozom Mitis Oszkár báró úrnak, aki fényképgyűjteményét rendelkezé semre bocsájtotta és Gross Lothar úrnak, akinek segítségével a Staatsarchivban egy éven át dolgoztam. Hálás megemlékezés sel tartozom a bécsi Theresianummal szemben is. amelynek falai között tudományos munkálkodásra alkalmat nyertem és amely az idegen világvárosban kutató útjaimon régi tekintélyé vel támogatott.
Az
írásreakció
kora.
Az írás, amelynek használata a rómaialinál a közön séges élethez tartozott, az ókori műveltség b u k á s a után, a korai középkorban gyakorlati formájában egyes politikai intézményekhez tapadva élt már csak és szerepében a X. és XI. s z á z a d b a n sülyedt a legmélyebbre. Ebben a korban Nyugat- és Középeurópában csaknem teljesen elfeledkeztek olyan praktikus alkalmazhatóságáról, amely nek folytán számottevő szerepet játszhatott volna a min dennapi életben. Ügyes-bajos dolgaikban nem fordultak segítségéhez és ennek következtében csak igen kevesen tudtak írni. Eltüntek a régi folyóírások, a régi iskolák és a régi írók: az új írás nehézkes formái pedig még alig léptek elő a kolostorok falai közül. De sokkal feltűnőbb és hirtelenebb az ellentét, amely ezen kor és a reákövetkező századok között mu tatkozik. Ha egy futó gondolattal összevetjük a XI. és XIII. század írásbeliségét, két teljesen különböző írás világot találunk; nemcsak azért, mert az emlékek tömege oly aránytalanul megnő, hogy a középkornak összes el múlt századai mozdulatlanoknak tűnnek fel e vál tozás mellett, h a n e m azért is, mert a XIII. s z á z a d b a n egészen m á s írók írnak már, egészen m á s célokkal és más. újonnan kialakult írással, mint azok, akik egy-két száz évvel előbb éltek. Az írás feledésbe merülésének azt a korát, amely főként a X. és XI. s z á z a d b a n játszódott le, az írásreakció korának nevezzük. Ezt a kort igyekezünk főbb vonásai ban jellemezni, hogy a reákövetkező nagy és gyors változásnak talaját megismerhessük. A déleurópai vidékekről tulajdonképpen sohasem veszett ki annyira az írás praktikus használata, mint az
északibb országokban. Olaszországban végig az egész középkoron át többé-kevésbbé szokásban maradt a jogi ügyek írásbafoglalása, még magánosok között is. Az így keletkezett oklevelek azonban nem valami általánosan virágzó írásbeliségnek a jelei. A szabálytalan alakú durva hártyadarabok és a kiállítás elnagyolt lompossága már magukban is primitív gyakorlatra mulatnak. Írásuk a római kurzív írásnak bonyolódott, nehezen olvasható elfajulása, amely vidékek szerint változott s a laikus közönség előtt valószínűleg érthetetlen volt; a nyilvános jegyzőknek, akik az oklevelek írói voltak, foglalkozásukkal együtt tanult írása volt ez, mesterségüknek titka, mint valamely m á s mesterségnek bonyolult szaktudása. Lehet, hogy egymástól tanulták el az írást, de talán még valószínűbb, hogy jogi képzettségükkel és a latin nyelvvel együtt (az okleveleket ekkor még latinul írták) a rhetoriskolákban sajátították el, amelyek, éppenúgy mint az írás, a római időkből maradtak fenn és Olaszországban soha sem szüntek meg egészen, s amelyeknek tanítói nyilvá nos jegyzők, gyakorló jogászok voltak. 1 A középkor első századaiban Franciaországban is voltak ilyen rhetoriskolák, de éppenúgy, mint a római írásból származott kurzivák. ezek is végleg eltűntek innen 2 . Jó ideig a p á p á k oklevelei is a nótárius oklevelek kurziváját használták, s ezek íróíról tudjuk, hogy nem egymástól, vagy a kancelláriá ban, h a n e m a bennszülött iskolákban tanultak írni 3 . Nem általános érvényű, h a n e m tisztán jogi írás le hetett már ez tehát a reakció korában. Az oklevelek z á r a d é k á b a n előforduló tanualáírások többnyire a karolingi minuszkulát, tehát a mi mai betűformáinkat hasz nálják ; különösen azok, akik nem voltak jogászok és mégis tudtak írni: az egyházi férfiak. Gyakran előfordul, hogy a tanuk sorában minden név a kurzív írással van írva, csak a köztük szereplő papok aláírásai mutatják 1 A VIII. s z á z a d b a n még nyelvtant is írnak ily írással; (Archivio II. 10—12.) korunkban azonban, úgy látszik, ilyesmire már nem hasz nálják. 2 G. K a u f m a n n : Rhetorenschulen und Kloslerschulen. Historisches T a s c h e n b u c h . 1869. 81. I. 3 P a o l i ; Urkundenlehre 1900. 292. I. s köv.
Raumers
1
a mi minuszkulánkat . Ez az írás lehelett tehát az általanosabb érvényű s a kurzív szakírás kénytelen lassankint teret engedni neki; a XI. században kezdenek egyes karolingi betűk mutatkozni a kurzív sorokban, majd egész szavakat is találunk ezzel az írással írva, mely végül a közjegyzői oklevelekben is túlsúlyra jut, bár a nótáriusok szívósan ragaszkodnak hagyományukhoz még a XIII. s z á z a d b a n is, amikor már körülöttük az egész világ az új írást használta". E különös rendeltetésű régi írás mellett tehát már a reakció korában is szerepel a másik, az új írás, a karolingi minuszkula, amelyen a z o n b a n még meg látszik, hogy nem nagy mult áll a háta mögött. Az emlí tett aláírások, amelyeket a jegyzői okleveleken találunk s amelyeknek leginkább el kellene árulniok a kéz gyakorlott ságát, lassan és bizonytalanul összetákolt betűkből álla nak 1 . Díszes könyvek készülnek ugyan Olaszországban ebben a korban is, művészien festett és rajzolt betűkkel, de gyakorlati módon nem használták a XIII. századnál előbb Olaszországban sem oly mértékben az új írást, hogy az gyorsabb fejlődésre kényszerült volna 4 . A XIII. század előtt Olaszországban sem maradt még fenn a karolingi írásnak semmiféle gyorsabban folyó példánya. Így állott tehát egymás mellett Olaszországban a két írás. az egyik hosszú multtal a háta mögött, mely folyékony, de bonyolódott formákba fejlesztette ki, a z o n b a n már mindig szűkebb körben szerepelve, kihalóban, a másik kezdetlegesen, még kevés mozgékonysággal, de tán éppen ezen egyszerűségénél és olvashatóságánál fogva jobban megfelelve a kívánalmaknak, amelyeket az újonnan feltörekvő művelt osztály, a papság, az írással szemben támasztott. Az egyik írás, amely fejlett volt. érthetetlen volt a közönség előtt; a másik általá nosabb alapokon állott, mert egy hatalmas testület, az egyház, fogadta szolgálatába, de még messze volt 1 Archivio paleogrnfico italiano III. Tav. 4. a 857. évből. III. Tav. 56. 983-ból. 2
II. Frigyes császár 1231-ben tiltó rendeletet ad ki ez írás ellen. Pld. Archivio VII. 970-ből a ravennai érsek, esperesek és papok aláírásai. — Paoli : Urkundenlehre. 352. s köv. 1. 3
attól, hogy a szó-szoros értelmében írni lehessen vele. Az írásbeliség különben talán Szicíliában állott a leg virágzóbb fokon, a pénzügyi igazgatás, az adórendszer szolgálatában, csak olt voltak adókönyvek, kataszterek, á m d e ez a gyakorlat ott is az arab uralom h a t á s a volt csupán, s e célokra az arab írást, az arab nyelvet hasz nálták, sőt a hivatalok is arabok voltak. Normanok soha sem vettek részt ezekben az ügyekben 1 . Körülbelül hasonlóak voltak a viszonyok Spanyol országban is, ahol a régi római folyóírásból eredt ú. n. toledói írás végezetül szintén csak az okleveleken élt m á r . Két szempontból a z o n b a n mégis nagyon fontos volt a régi kurzívának fennmaradása ezeken a déli vidékeken. Először, mert mégis csak gyors, folyóírások voltak, amelylyel azok, akik igazán megtanulták, egészen m á s k é p p e n tudtak írni. mint ahogyan az új betűkkel írni lehetett, és így fenntartották a n n a k a tudatát, hogy az írás m á s művelet is lehet, mint a betűk egyszerű egymás mellé való rajzolása. Mint majd később látni fogjuk, ezek az írások éreztették is hatásukat a XII. századbeli írásfejlődésre. Másodsorban azért tartjuk fontosnak ezeket az írásokat, mert gyakorlati célokra használták, s írói sem papok voltak, h a n e m világiak, akik így fenntartották az írás jelentőségét a gyakorlati élet számára. Bárhogyan is történt később Európában az íráshasználat megújulása, bizonyos, hogy a mozgalomnak végső eredményében Itália volt a kohója. Északon, Franciaországban és Középeurópában úgy látszik általában leszoktak az írásnak gyakorlati haszná latáról. A kurzivák, amelyek mint Olaszországban, itt is, a római írásokból alakullak ki és amelyeknek jó ideig a karoling birodalom tisztviselői adtak tekintélyt, a IX. szá zadtól kezdve nem szerepelnek már. s majdnem velük együtt megszűnik minden írásbafoglalás a magánfelek között, kivéve Angliát, ahol többnyire Olaszországban tanult pap-írók vették kezükbe az oklevélírást 3 . Az uralkodói udvarokban sohasem szűnt meg ugyan 1
R. v. Heckel: Das päpstlishe und sicilische Registerwesen. Archiv für Urkundenforschung I. 381. - P a o l i : Paleografia 1902. 28. s köv. I. 3 Redlich Privaturkunde §. 3. - Sleinackcr. MIÖG. 32. k. 392.
az oklevéladás divatja, de általában véve sem az oklevelek száma, sem írásmódja nem mutat arra. hogy ez a gyakorlat szélesebb alapon nyugodott volna. Az oklevelezés nem látszik többnek az udvari élet egy zárt ha gyományánál. Az írások külseje is megerősíti ezt a jellem zésünket. Nehéz dolog az ilyen általános értékelés, de ha az írásbeliséget modern szemmel nézzük, alig ítélhetünk másként erről az uralkodói gyakorlatról. Már a karoling minuszkula betűjegyeit használják, de a jogi érték növe lésére többé-kevésbbé átveszik még a régi kurzíva egyes feltűnő külső sajátságait, hajladozó, indaszerű, hosszú vonásait, a kacskaringókat, hurkokat, amelyek a régi írás folyékonyságát szolgálták hajdan, most a z o n b a n puszta külsőségekké, élő szerepüket veszteit díszítésekké válnak. Ezek a „kancelláriai" írások díszírások voltak, nem élő írások; nem mutatnak arra. hogy szélesebb körökben bőséges írói tevékenység folyt volna, vagy hogy egy praktikusan alakuló írós lenne fejlődőben ; sőt mi több, vonásaik erőtlensége és óvatossága arra mutat, hogy az írók kezében még nem valami otthonos biztossággal forgott a toll 1 . Nem élő, inkább valami misztikus írás az, mit az is bizonyít, hogy ahelyett, hogy folyóbbá válna, a n e h é z könyvírásnak hatása mind erősebben mutatkozik rajta, még pedig Franciaországban h a m a r á b b mint Német országban. M á s gyakorlati célú írás ebből a korból igen kevés maradt ránk. A magánosok egészen elszoktak az oklevél használatától. Pedig régebben, amíg az oklevelek mögött tekintélyükkel a karoling birodalom hatóságai állottak, elég gyakran fordultak hozzá. Szent Gallen levéltárában a VIII. század közepén 800. Freisingben 700 oklevél volt 2 . Ekkor a z o n b a n még Franciaországban is szóbeli eljárással intézték el nemcsak a világi, h a n e m az egyházi fórumok előtt szereplő ügyeket is 3 . A költészet is szóban élt csak. az írók többnyire nem is tudtak írni, s a költői művek 1
Erben (Die Kaiser- und Königsurkunden 133. I.) ugyanezt az eredményt vonja le az uralkodói írások külsejéből. 2 Redlich. 72. s köv. I. 3 Mailre : Les écoles episcopales el monaslicales de l'occident depuis Charle-Magne j u s q u ' á Philippe-Augusle. 76. 1.
leginkább csak valamely műkedvelő pap véletlen gondos kodásából maradtak fenn. Ami gyakorlati célú feljegyzés ránk maradt, birtokösszeírások, jövedelmek feljegyzései, az is szűkszavú, s rövid mondatai többnyire nehézkes, nem folyó írással vannak hártyára róva. Nem akarunk végleges ítéletet mondani arról az írásbeliségről, amely futó célokra vette igénybe a betűk segítségét: a viasztábla írásokról, a levelekről, a kolostorok napi feljegyzéseiről, t o v á b b á a különböző ősi, nemzeti írásokról, mint például a rovás írásról, elég tudnunk azt, hogy az írás szerepe nem volt életbevágó, eszközei nehézkesek voltak s így ez az íráshasználat csak igen kevés embert csábított e mesterség elsajátítására, s ezek az aprólékos alkalmazásai a betűknek senkit sem kényszerítettek arra. hogy írását különösebben kiművelje. Ha nem lépett volna közbe egy olyan mozgalom, amely az írással szemben sokkal nagyobb igényeket állított fel, az írás nem fejlődött volna, h a n e m megmaradt volna a maga mozdulatlanságában ;-nem vált volna minden pillanatban kéznél levő segítőeszközzé, rendeltetése az maradt volna, ami a reakció korában volt: hogy tartal m á n a k m a r a d a n d ó emléke legyen. Ez volt a célja ekkor az írásnak, s ezért főként könnyű olvashatóságra törekszik. A betűk, amelyek a karolingok alatt még könnyebbek, hajlékonyabb vonásúak s néhol még emlékéi viselik a folyó vonalas írásm ó d n a k , később általában vaskosabbak lesznek, részeik külön egységekké válnak, tagjaik önálló, megszabott ido mokat nyernek. Majdnem azt lehet mondani tehát, hogy ebben a korban az íráshasználat tisztán a könyvírásban merüli ki. S vajjon mekkora lehetett a könyvek készítésének jelentősége az írásfejlődés szempontjából? A reánk ma radt munkák nagyon sokat emlegetik az írás mesterségéi s ez könnyen olyan színben tünteti fel a kort, mintha az írás nagy szerepet játszott volna. Valójában pedig inkább azért beszélnek róla annyit, mert kivételes érdem voít, ha valaki az írás nehéz foglalkozásának szentelte idejét. Virágzó könyvíró-iparról nem lehet beszélni, hiszen fő ként csak az istentisztelet és a vallásos gyakorlat cél jaira írtak, kisebb mértékben tudományos könyveket.
A korabeli könyvtárak, a sokat emlegetett „íróműhelyek" szorgalmának eredményei, nem mutatnak rendszeres és állandóan folyó termelésre. A gazdag Kremsmünsternek a XI. század kezdetén 60 codexe volt mindössze; 1012-től 1040-ig 20 darabbal nőtt ez a szám 1 . A nagy szerepet játszó passaui káptalannak könyvtára még 1254-ben is csak 226 kötetből állott 2 . Klosterneuburgban a XIII. század végén 122 codex volt 3 . 1500 körül a na gyobb bajor és osztrák kolostorok könyvtárai általában nem számlálhatlak többet 4—500 kötetnél 4 , pedig ha a kolostorokban állandó tömeges foglalkozás lett volna az írás, hét-nyolcszáz esztendős multjuk alatt sokkal n a g y o b b könyvtárak keletkeztek volna. Az írás csak egyes embe rek tiszteletreméltó szenvedélye volt, s ezek o d a a d ó munkássága növelte jelentékenyen a könyvek s z á m á t ; a sanct-emmerami Otloh egymaga 19 miséskönyvet és legalább ugyanannyi m á s művet sorol fel, amelyet ő jó részt saját kolostorának használatára s részben m á s o k számára leírt". Egypár ilyen buzgó ember — Otloh majd nem meg is vakult bele — írta össze a k ö z é p k o r i k ö n y v tárak zömét. A többi szerzetes igen keveset, vagy éppen semmit sem írt, mert hiszen még a XIV. s z á z a d b a n is voltak nem is utolsó papok, akik nem t u d t a k írni. 1297-ben Szent-Gallenben sok szerzetes nem tudott írni, közlük a prépost sem. 1291-ben a híres Murbachban a szerzetesek nem tudtak í r n i . Sanct-Emmeramból t ö b b oklevelünk van, amely a tanuk között felsorolt s z e r z e t e seket két részre osztja, aszerint, hogy tudtak-e írni, vagy sem 7 . 1186-ban egy vegliai kanonokról nyiltan kimond ják, hogy nem t u d írni8. Annál kevésbbé leheteti általános az írástudás a reakció korában, amikor az írás jelentő sége még sokkal kisebb volt és csak kegyeletes vagy tudományos célból írtak, gyakorlati célból n e m . 1
Czerny : Die Bibliothek des Chorherrenstiftes Sl. Florian 4. és 25. 1. U. o. 224. 1. 3 U. o. 229. I. 4 U. o. 26. 1. 5 Rockinger: Schriftwesen I. 170. I. 6 W a t t e n b a c h : Schriftwesen 447. I. 7 Rockinger: Schriflwesen 175. I. 1. jegyz. 8 Békefi: Káptalani iskolák 306. I. 2
A papságnak nem volt tehát föltétlen szüksége az írástudásra, hiszen nem akarta mindenki életét könyv másolásnak szentelni, másként pedig nem igen lett volna mit írjon; jóformán csak az olvasni tudást követelte meg a hivatása, hogy a bibliát ismerje és a szertartáskönyve ket használni tudja. Ez a szükséglet szabja meg a betűk szerepét a reakció k o r á b a n ; kevesen írtak, a fődolog az volt, hogy a papság a megírt könyveket használni tudja, és ezért főként olvasni kellett tudnia. Így érthetjük meg csak azt, hogy a középkori szabályzatok és az egyházi felsőbbség csupán az olvasni tudást hangsúlyozzák, amidőn valamely egyházi tisztségre pályázónak képessé geit veszik vizsgálat a l á ; az írást nem igen emlegetik 1 . Az iskolák is ilyen szempontokból tanították a betűk ismeretét. Az iskolázás úgyszólván kizárólag a papok nevelésére szolgált, nem volt gyakorlati célú, s bármeny nyire fel is volt véve az egyházi testületek szabályzataiba, mégis alig maradt nyoma annak, hogy valamely kolos torban vagy káptalannál külső iskolák is lettek volna a környék gyermekei s z á m á r a 2 . A kolostort- és káptalani oktatás nem annyit jelenteti, hogy a fiúkat a mai értelem ben vett tanításban részesítették. Egész életüket bent töl tötték ezek a szerzetesek és papok között és így szívták jövendő hivatásuk alapelveit magukba, így nevelkedtek bele az egyház gondolat- és érzesvilágába és gyakorolták 3 magukat az egyházi szertartásokban . Többnyire nem is vettek fel ezek a testületek több tanulót, mint amennyi a maguk szükségletére és az istentisztelet körül való segédkezésre kellett 4 . A gyermekekkel, akik ilyen iskolá z á s alá kerültek, a zsoltáros könyvek nagy betűin szem léltették az írást és a betűk neveit versekben tanítgatták; ezzel összefüggően a szokásos latin énekekre is begya1
1382-ből római utasítás a n n a k megvizsgálására, hogy a leendő st. flóriáni prépost tud-e jól olvasni és énekelni. Strakosch-Grassmann: Gesch. d e s österreichischen Unterrichtswesens 3. 1. 1389-ben a p á p a elrendeli, hogy egy leendő pécsi kanonokot vizsgáljanak meg, tud-s olvasni, fogalmazni és énekelni. Békefi: Káptalani iskolák 302. 1. - K a e m m e l : Gesch. d. deutschen Schuhwesens im Übergange vom Mittelalter zur Neuzeit. 137. 1. 3 Kaufmann : Rhetorenschulen 62. 1. 4 K a e m m e l : I. m. 133. I.
koroltatták őket, amelyeket aztán a miséken, többnyire anélkül, hogy értették volna, énekelniök kellett. Az olva s á s és a zsoltárok betanulása éveket vett igénybe, mert hiszen egyelőre csak arra törekedtek, hogy az istentiszte letnél használni lehessen a fiúkat. Az írástanításra csak akkor került a sor, amikor a zsoltárok révén és némi nyelv tanítás után már a latin nyelvet is meglehetősen bírták. Az olvasás tanítása így lett mellékes ága a vallástanítás nak, a zsoltárok éneklésének és a szertartások ismereté nek ; az írástanítás pedig összeolvadt a latin helyesírás és a latin grammatika e l e m e i v e l 1 . Mert, bár valószínű, hogy nemzeti nyelven is jegyezgettek rövidebb dolgokat, de az összefüggő írós fogalma e b b e n a korban feltételezte a latin tudást, amely nélkül még másolni sem tudott meg bízhatóan az illető barát. Addig, amíg a nemzeti nyelv nem nyomult be az írásokba, az írnitudás mindig sokkal töb bet jelentett az elemi tanultság fokánál; s addig nem is volt külön oktatott készség, amelyet mint az életre hasz nos szükségletet önállóan és rendszeresen tanítottak volna. Rendeltetésének megfelelően az írás még nagy, vilá gos jegyekből áll és az írás művelete még alig több az egyes betűrészeknek pontos egymásmellé állításánál. Igaz, hogy a fennmaradt emlékeken kívül bizonyára írtak még röpke jegyzeteket is, amelyek nem voltak m a r a d a n d ó célúak, különösen ha az egész középkoron át szokás ban volt viasztáblára írták őket, de az egy-két szóhoz, vagy sorhoz, amit így feljegyezlek, nem - volt szükségük fejlett írásra, és a vonalakat valószínűleg ilyenkor is, bár gondatlanabbul és gyorsabban, de éppen úgy illesztget ték egymás mellé, mint a könyvírásban ; az írás módszere alapjában véve-ugyanaz volt. Ha általános és mindennapos lett volna a viasztábla használata, úgy, hogy h o s s z a b b szöve geket is írtak volna, gyorsabb és összefüggőbb írásformák fejlődtek volna ki, amelyek nyomot hagytak volna a ránkmaradi írásokon is. Ámde azok a gyér emlékek is. amelyek nem gondosan és nem a tiszta olvashatóság 1
Specht: Gesch. d e s Unterrichtswesens in Deutschland bis zur Mitte des XIII. Jhdts. 58. s köv.. 67. s köv. 1. K a e m m e l : 1. m. 167. I. - Kockinger: Schriftwesen 11. 134. lapon Otloh leírása. - Békefi: Árpád kon közokt. ügyünk és a veszprémi egyetem létkérdése 9. 1.
céljával írattak, különösen az aláírások, szintén nem mutatnak mást, mint tagokból összerótt betűket, csupán a vonások ormótlanabbak és az összeillesztés sokkal lazább. A kéz, amely ezeket a vonásokat húzta, alig gyakorlottabb és biztosabb, mint egy mai félig írástu datlan ember keze 1 . Kétségtelen, hogy voltak írók. akiknek kezéből nagyon szaporán szóródlak a betűk részei a hártyára vagy viaszra, de ez az egyéni gyakorlat ered ménye volt, amely az írás technikáját alapjába véve nem változtatta meg oly módon, hogy azt másoknak is tovább lehetett volna tanítani. Használtak n é h a a p r ó b b és könnyebb betűket is, de ezek nem mások, mint a könyvbetűk egysze rűsítései ; v a n n a k akik remekbe írtak, de olyan írás nem volt. amelyben a vonások egymásba hajlanának, egymásba fűződnének és a mereven egymáshoz állított betűket egy fürge kézmozdulattal leírt sza vakká változtatnák. Az írás lényege a t a g í r á s . Minden betű több részből állott, némelyik négy-öt részből is, amelyeket külön tollemeléssel illesztettek egymáshoz. Azonkívül minden ilyen tagnak megvoltak a vastagodó vagy vékonyodó részei vagy apró nyúlványai, amelyeket n é h a a tollal utána kellett igazítani. A tagocskák pontosan egymásba nőttek és érintették egymást a szom szédos betűk is. úgy, hogy egy-egy szó úgy állott a sor ban, mintha egy darabból lett volna öntve. A részeknek ez a merev összeforrása éppen ellentéte annak, amit ligációnak nevezünk s ami az írásnak későbbi fejlődésében oly nagy szerepet játszik. A ligáció, az ő összekötő, segítő vonalkáival akkor lép fel, amidőn a betűket már gyorsabban, fesztelenebbül írják s arra szolgál, hogy az ilymódon szétesett tagokat ne kelljen külön vonással egymás után szórni, h a n e m a tollból felemelés nélkül össze függően folyjék az írás. Éppen ez az aprólékosság tette elképzelhetetlenül fá rasztóvá, valósággal testi munkává az írást; apró tagocská1
aláírásai.
Pl.
Mus.
131. s z á m :
1113-ból való
francia
királyi oklevél
kat kelleti folyton egymás mellé illesztgetni, nem volt a kéz nek semmi szabadsága, nem volt egy könnyebbítő vonalka. amelynek segítségével ki lehetett volna kissé játszani ennek a szemet és testet megerőltető kézimunkának pon tosságát és a kéz idegességének s z a b a d teret adni. Aki sokat írt, az tudományos és amellett aszkéta erényű ember volt bámulat és becsülés tárgya. Némelyikről c s o d á s dol gokat meséltek, mint például egy regensburgi barátról, aki életét könyvek másolásával töltötte s midőn egy ízben írás közben reáesteledvén, elfelejtett világot gyujtani, mun káját mégis folytathatta, mert anélkül, hogy m a g a is észre vette -volna, balkeze világított 1 . Ez volt az írás a reakció korában s ezért nem lehet -az egész középkort egységes kornak venni az írásfejlő d é s tekintetében, mint ahogyan az eddig szokásban volt. Az ilyen egységesítés elmossa az írásfejlődés egyik leg nagyobb eseményének, az írás közhasználatba való vonu lásónak jelentőségét, amely a középkort oly élesen sza kítja ketté. Az írásreakció krízis volt, amelyet az írás átélt akkor, -amikor a régi fejlett írások eltorzultak és elhaltak és az új írás maradt meg egyedül, még fejletlenül s még csak elemi célokra készen, s amikor a régi írók s a régi isko lák maradványai is eltűntek és az írást egészen új osz tály, a papság vette pártfogásába, amelyik azt teljesen új iskolákban, szűkebb és ünnepélyesebb rendeltetéssel tanulta. A reakció a régi írások ellen irányult, amelyeket a közszükséglet már nem követelt m e g ; az új írás a kor legműveltebb osztályának szolgálatába állva biztos alapra talált, de még csak várt arra. hogy igazi jelentőségét fel ismerjék.
1
Rockinger: Schriftwesen II. 171. 1
A mesterírások kora. Kétszáz évvel később az írás már minden ország közigazgatásában szerepet játszik, már az egyszerű nemes ember és városi polgár is hozzáfordul jogi ügyeiben: az iskoláért papok, polgárok hajba kapnak, mert az időköz ben jövedelmező vállalat lett s mindenfelé zúgiskolák keletkeztek, amelyeknek kimondott és szertehirdelett cél ja az írás gyors tanítása. A reánkmaradt okleveles anyag száz meg százszoros mértékben n ő 1 . A nehéz emlékírásokból fürge kis folyóirások lesznek, amelyek a régi írás eredeti nehézségeit úgyszólván évtizedről év tizedre új segítő elemekkel küszöbölik ki. A szavak ilyen formán jórészt egymásba fűződő, egymáshoz alkalmaz kodó betűjelekből állanak már. Mi hozta ezt a nagy és az előző századok lassú életéhez képest hirtelen fellendülést? Két fontos momen tumot szoktak felhozni magyarázatára. Az egyik a jogi és gazdasági élet hirtelen fellendülését emlegeti az írás fellendülés okául. Dehát jogi és gazdasági élet volt az előző ötszáz esztendőn át is és folyóírás mégsem volt. Majdnem ilyen joggal meg is lehelne fordítani a tételt és az írásbeliség gyakorlati hasznának felfedezésével magya rázni azt, hogy a jogi, gazdasági és kereskedelmi élet 1 Királyi m a n d á t u m o k Magyarországon is v a n n a k már a XIII. század közepétől. — Az oklevelezés terjedésére a keleti országokban jellemző a d a t o k k a l szolgál: Redlich: § 6.. Mitis: Studien z. älteren österr. Urkundenwesen. G r o s s : Über d. Urkundenwesen d. Bischöfe v. P a s s a u MIÖG VIII. Ergbd 505. I.; L u n t z : W i e n e r Privaturkunden. Abh. z. Gesch. u. Quellenkunde d. Stadt W i e n ; Martin : D a s Urkundenwesen d e r Erzbischöfe v. Salzburg. MIÖG Ergbd IX. 559. 1.: M e l l : Beiträge z. Gesch. der steierischen Privaturkunde. Forschungen z. Verfassungsgesch. d. Steiermark VIII. I. III. ; S t e i n a c k e r : Diplomatik u. Landesk u n d e . MIÖG 32. Bd. 390. I. Az iskolák felett folyt harcokról s a zúgiskolákról Kaemmel : Gesch. d. deutschen Schulwesens. 65. s köv. 1.
pontosabb, biztosabb és összefüggőbb fejlődésnek indulhatott. A másik magyarázat szerint a pecsét feltalálása hozta divatba és tette újra bizonyító eszközzé az oklevelet és a írás ilymódon jutott mindig fokozódó szerep hez. Bizonyos, hogy az írástanítás eleinte tényleg az oklevélkészítés elsajátításának címen lett intenzívvé. Azonban meg k e l l gondolnunk, hogy az oklevélbefoglalás egy sok oldalú tevékenységnek végső a k t u s a volt csupán, s ez a tevékenység jogi készültséget kívánt s az írásnak könnyed kezelését. Ha erre nem tanították volna az írókai, az írás sokkal lassabban haladt volna a fejlődés útján. Fejlődé sénél nemcsak pecsétes oklevelekről van szó, hanem olyan állandó gyakori használatról, amely az írástechnika gyors kialakulását vonta maga után. Ennek a használat nak az oklevelek csak töredékes emlékei. Alkalmazni kezdik az írást elsősorban a főúri udvarok tanácsában, ahol állandó jegyzőket foglalkoztatlak; használták, külö nösen nyugaton, a bíráskodás és a pénzügyek átmeneti célú feljegyzéseinél, a tankönyvek írásánál és sok m á s olyan alkalomnál, ahol gyorsan és tömegesen kellett írni. Ezeket meggondolva, a pecsétes oklevél nem úgy tűnik fel, mint az írásbeliség fellendülésének döntő oka, h a n e m inkább csak mint legkapósabb terméke e g y újszerű kép zettségnek és a kevésbbé művelt vidékeken sokáig egye düli mutatója annak, hogy a kor hirtelen nagyszámú írnitudó és gyakorlati tanultságú embert nevelt. Aki az Árpádóknak valamely XIII. század derekáról származó okle velét kezébe veszi, tisztában van azzal, hogy az nem csupán egyszerű oklevélkészítési ügyeskedést jeleni. Való színű, hogy a pecsét nélkül nem fogadta volna be az írást oly könnyen a középkori ember, de másrészről, ha nem lettek volna kellően képzett írók, akiknek kezében az írás igazán használhatóvá és kívánatossá vált, még sokáig nem terjedt volna el oly fürgén a köz- és magán élet minden terén.
Egyik okot sem akarjuk tehát lebecsülni, de az is kétségtelen, hogy az írásbeliség hirtelen fellendülése és az írástechnika fejlődése önálló esemény, amelynek külön története van és amelynek önálló hatásával is számol nunk kell.
Ha lehet ennek a fellendülésnek a lényegét meg akarjuk állapítani, ö n m a g á b a n kell megismernünk a XII. és XIII. század írásbeliségének a termeszetét. Tudnunk kell, hogy milyen volt az írás, mennyiben változott, hala dott az előző időkhöz képest s másrészről, hogy fejlődé sében milyen határokig jutott el. Meg kell ismernünk a z o kat, akik írtak s ezúton következtetnünk arra, hogy milyen széles körökben volt elterjedve az írás. Így fog csak helyes a r á n y á b a n szemünk előtt állani az egész mozga lom s csak ezután nézhetünk valójában keletkezésének az okai után. E kornak oklevélírásai a vonások pontosságával és fegyelmezettségével tűnnek fel az előző és a következő korszakkal szemben. A reakció korának írója, bármily takarosan is dolgozik, nem forgatja energikus gyakorlottság gal a tollát. Ha szabad úgy beszélnünk, bizonyos naivi tás van vonásaiban. A XIV. és XV. századé pedig sok kal kevésbbé ügyel a formákra és a vonások tisztaságára, mint a most tárgyalt kornak írója s szabad teret enged a kéz ideges szeszélyének. A XII. és XIII. s z á z a d b a n a formák még következetesek, még a gyors írásban i s ; még a folyóbb tempó követelte könnyítéseket, segédvonalakat, hajlósokat is bizonyos szabályos stílusra való törekvéssel alkalmazzák. A kicsiny hártyaszeleteken, az átmeneti célú oklevelek gyors írásain is finom, kényes vonásokat talá l u n k ; a parányi kis betűk bámulatos tiszta, egyenletesen s mégis szemmellátható folyékonysággal írt részecskékből állanak. V a n n a k természetesen gyakorlatlanabb írások is, d e . legnagyobb részükben alapos fegyelmezés nyomaira találunk. Szinte minden oklevél egy-egy művészi alkotás. Ebben a tekintetben óriási a fejlődés az előző korral szemben ; a tollnak az író már tökéletesen ura lett. De milyen módon ? Nem a mindennapos és tömeges írás használat eredménye ez, mert ha csak arra lett volna bízva az írás, szabályos formáit nem tarthatta volna meg. Az olasz nótáriusok ugyanebben az időben bizo nyára sokkal élénkebb írásbeliség közepette állottak s irásuk mégis összehasonlíthatatlanul rendetlenebb, hánytveteltebb, szabálytalanabb és csúnyább, mint a mi írá saink ; sőt a mieink is elromlanak a későbbi századok-
ban, amidőn használatuk közönségesebbé lesz. A mai író kéz is csak igen hosszú gyakorlat után tudna e szép írá sokhoz hasonló formákkal folyékonyan írni. A sajátos díszeket, amelyek időről időre divatba jöttek, szintén nem szeszélyesen, hanem fegyelmezett következetességgel alkal mazzák a jó írások. Kétségtelen dolog, hogy ezek az írá sok csakis hosszantartó, céltudatos iskolázás és fegyelme zés eredményei lehetnek; ez üti rá bélyegét az egész korra, ez tette a gyakorlati célokra szolgáló, nem ü n n e pélyes írást is művészivé. Az írás technikája ebben a két s z á z a d b a n úgyszól ván tízévről tízévre változik ; mindig fürgébb lesz, mozgé konyabb, majd egymás után veszi fel azokat az elemeket, amelyek nélkül a mai folyóírás el sem képzelhető, de amik akkor még újdonságok voltak. Ezek az újítások azokban az írásokban is, amelyekben először tűnnek fel, ingadozás, váltakozás nélkül, következetesen és öntuda tosan stilizált formákban lépnek fel. Ez is bizonyítéka annak, hogy céltudatos és alapos iskolázás után jutottak okleveleinkbe. Folyton fejlődik s valójában nagy lépések ben tökéletesedik az írás. de még nem az élet neveli, hanem az iskola. A XII. és XIII. század az újraéledt írás kamaszkora. Az egyéniség kevés benne, bármennyire különbözzenek is az egyes példányok egymástól. Az írók nem merik még ott megnyomni a tollat, ahol jólesnék s a kéz szeszélye kívánná, h a n e m csak ott, ahol a for mákra ügyelő iskola parancsolja. A folyóírás ekkor még olyan, mint valami új találmány, amelynek szabad hasz nálatát még nem szokták m e g ; alkalmazását még hosszú tanulással sajátítják el s szeretnek bizonyos szabályokat szemmel tartani. Még csak azok tudnak igazán írni, akik az újszerű fogásokat kemény fegyelmezés után magukévá tették. Igaz, hogy nem minden írás ilyen tökéletes munka, a n n a k igen nagy számmal sokkal bizonytalanabb kezű írók is. De ezek is szemmelláthatólag a z o n vannak, hogy a többi, fölényes képzettségű író szokásait utánoz zak. Újításaikat időről időre ellesik és kevésbbé kiforrott modorban alkalmazzák. Óvatos és többé-kevésbbé gyakorlatlan tollvonásaik arra mutatnak, hogy tanulásuk nem
volt intenzív, nem pedig arra. hogy az írás mindennapos lett volna kezükben s csupán a művészi gond hiányzott volna. Szerepük az igazi jó oklevélírásokhoz képest alá rendelt; nem olyan írásgyakorlatra vallanak, amely a m a z o kat nevelte volna, h a n e m amelynek írói nyilvánvalóan azoknak csak többé-kevésbbé jó tanítványai. Nem azok az írások voltak ezek, amelynek alapján a kiváló írások kifejlődtek; nem a művészi írásoknak széles alapjai vol tak, h a n e m inkább azoknak követői. Az igazi folyóírás tehát ekkor még különösen képzett kezet kívánt. Láttuk, milyen volt az írástanításnak szerepe az egyházi testületek iskoláiban; hogy a gyakorlott írás voltaképen még nem is tartozott az általános papi művelt séghez — elképzelhető-e, hogy ezek az oklevélírások az általában szokásos oktatás eredményei legyenek? Emlí tettünk eseteket a XIII. sőt a XIV. századból is, hogy elő kelő papok sem tudtak írni. Az egyházi felsőbbség gyak ran elrendelte, hogy egyes javadalmakra pályázó papokat vegyenek vizsgálat alá. tudnak-e folyékonyan olvasni. Meg esett, hogy magasrangú papokat, leendő prépostokat vet tek ilyen vizsgálat alá. Azt is tudjuk, hogy voltak való sággal gyermekkanonokok is, akik először megkapták javadalmukat s csak azután igyekeztek pótolni hiányos tudásukat. Ilyen általános viszonyok mellett, melyből nyilvánvaló, hogy az írásnak nem volt még életbevágó közönséges használata s alapos tanítása, nem nézhetjük az okleveleknek fürge, formáikban sokszor művészi, voná saikban biztos és technikájukban folytonosan haladó, mozgékony írásait valami széltében-hosszában szokásos gyakorlat fennmaradt példáinak. Azok a gyér emlékek is. amelyek nem különösebben képzett papok kezéből szár maztak, szintén arra mutatnak, hogy nem mindenki tudott folyékonyan írni, ha különben értett is a betűvetéshez. Ha az olyan írásokat, mint amilyennel pl. a périgueuxi charité számadásait írtak 1247-ben 1 . nagy, ügyetlen betűi vel, vastag vonásaival s a folyóíróst nem ismerő egy szerűséggel egymáshoz húzott tagjaival összevetjük a korabeli átlagos oklevélírással, látjuk csak, hogy milyen
1
Mdp. 77.
különbség van írás és írás közölt. Jó példa ugyanerre a már említett aláírás-sorozat is, egy 1113-ból való francia 1 királyi oklevélen. Vagy vegyük szemügyre egy magdeburgi bencés kolostor szerzetes papjainak 1233-ból való 2 aláírásait . Esetlen kézzel húzott, görbén és váltakozó nagyságban sorakozó betűkre találunk, sőt némely helyütt téves vonásokra is. amelyeket azután kijavítottak, mint pl az 5-ik aláírásban a presbyter szó b betűjénél. A passaui kanonokoknak 1244-ből való aláírásai 3 már jóval ügyesebbek, és mégis oly kevéssé biztosak, hogy csak a mi fogalmaink szerint igen-igen ritkán író kéztől származ hatnak. Körülbelül ugyanezt lehet mondani a bíboros aláírások jó részérő! is, melyek a pápák oklevelein szere pelnek. Mihelyt nem hivatásos oklevélíró pap valaki, írása alig mutat a l a p o s a b b képzettségre vagy nagyobb gyakor latra. Nemcsak a vonások és formák szépségére áll ez. h a n e m az írás technikájára is. Az oklevélírások nemcsak a különös díszes formákban különböznek a többiektől, h a n e m a b b a n is, hogy minden technikai vívmányt, amely addig ismeretlen volt az írás műveletében, mindenkit meg előzve p o m p á s öntudatossággal és következetességgel alkalmaznak. Az oklevélírók kezében volt a legmodernebb, legfejlettebb írás és írásuk nemcsak az oklevelekben volt különb a többinél, hanem a gyakorlati használatban is ; a közönséges képzettségű papok legnagyobb része bámu lattal nézhetett ügyességükre, az új fogásokra és az új elemekre, a folyóírásnak számos apró új részecskéjére, amelyeknek segítségével ezek oly fürgén és szépen írtak és amelyekre őket az ő vidéki, kolostori iskolájukban sohasem tanították. Hogyan tanulhatták tehát ezeket az írásokat? Az általános írásgyakorlatnak vívmányait stilizálták tán olyan iskolákban, amelyek nagyobb súlyt helyeztek arra, hogy jó írókat neveljenek ? Azt az írást, amit mások is használ- tak. gyakoroltatták be formásabban és tökéletesebben ? Olyanok ezek az oklevélírók kartársaik között, mint a 1 2 3
Mus. 131. P o s s e : Die Lehre v. d. Privaturkunden Tafel I—III 1244. március 19. Herzogenburgnak. Milis fényképe után.
mai kaligrafus kezek a mindennapos írások nagy tömegében ? Ha így történt volna, akkor az írás az általánosan tanított elemi formákból alakult volna ki. V a n n a k pél dáink, különösen nyugatról, arra, hogy ezeket az elemi formákat, a könyvbetűk tagírását használták gyorsabb és gyakorlatibb célokra is. úgy, hogy ezek a formák bizo nyos átalakuláson mentek keresztül. Ez a z o n b a n nem áll egyébből, mint a tagoknak ziláltabb és elsietetlebb egy máshoz való szórósából; a kicsinyes részeket elhanya golják és a vonások formájára, vastagságára nem sokat adnak. Ebből az alapból kellett volna az írásnak minden vidéken fejlődnie. Még az olyan tudós, bizonnyal sokat gyakorlott kéz írásáról is alig mondhatunk egyebet, mint Aquinói szt. T a m á s é volt; a vonások simán siklanak nála, de a betűrészek még nem fonódnak egymásba, hanem csonkán és összeköttetés nélkül merednek ki végeik a sorból 1 . Ez volt az általános írás s ebből kellett volna haladnia az írásnak a tökéletesbedés útján, amely a kész folyóíráshoz vezetett. Látnunk kellene tehát, hogy mint mozdultak meg a nehéz betűk lassanként az egyes vidé keken ; egyes területeken belül bizonyos formáknak kel lett volna uralkodniok és kifejlődniök aszerint, hogy mi lyen könnyítésekkel igyekeztek volna m á s és m á s helyütt az eredeti nehézségeket leküzdeni, éppen mint ahogyan valamikor a római korban minden vidéknek különös írása fejlődött ki ugyanabból az alapból. Egyes kisebb körökön belül az önálló írásfejlődésnek logikus menetére kellene találnunk. Sokan megkísérelték, hogy bizonyos területeken belül, vagy bizonyos vidékeken az írások formái között összefüggéseket találjanak; ezekkel a kísérletekkel köze lebbről alább foglalkozunk. Annyit a z o n b a n előre is meg jegyezhetünk, hogy az oklevélírásokat ilyen általános, elemi úton való fejlődéssel nem lehet megmagyarázni. A formák, motívumok és technikai vívmányok a természetes fejlődés útjaitól teljesen különböznek. A fejlődésnek nincs meg a kellő folytonossága sem ; időről időre egészen új formák s alapjában különböző tollhasználat szakítják meg. 1
Steffens T. 95. 1264-böl.
ezeknek az írásoknak egy közös fészkük ; nincsek területek, ahol íráskörnyezetükre találnánk és előző fokozataikra, amelyekből kialakultak. Idegenből lökésszerűen jön minden új szokás. H a t a l m a s a b b és nagyobb szerepet játszó testületeknél is úgy lép fel minden író. mint valami idegenből jött művész. Ez mind arra mutat, hogy a mi írásaink nem a szo kásos iskolákban és nem az általános gyakorlatban nőttek fel Ez a természetes talaj idegen volt a mi írásaink szá mára. Az általános gyakorlattal csak annyiban függnek össze, hogy az oklevélírások viszik előre a n n a k írásait és ezeket igyekszik utánozni mindenki, akinek írásbeli leendője akad. Hallgatólagosan elismert tények voltak ezek eddig is, de a különbséget, amely az oklevélírások és az általános írástudás között mutatkozott, mindenki csak a sajátságos oklevélírás-stílusban kereste s nem a lényeges fejlődésben való eltérésekben. E modern írások nem az általános íráshasználatban nőttek fel, h a n e m azok felett boltozódtak és az oklevélírók sajátos képzettségéhez tartoztak. Leginkább áll ez a keleti vidékekre; minél nyu gatabbra megyünk, annál általánosabb az íráshasználat és az írásoktatás és a belső gyakorlat annál inkább járul hozzá a modern írások fejlesztéséhez. A folyóírás csak különösebben képzett férfiaknak volt tulajdona, ugyanazoké, akiknek kezéből az okle velek kerültek ki. Az írást éppúgy nem bírta mindenki, mint ahogyan nem mindenki értett az oklevélkiállítást megelőző jogi teendőkhöz s nem mindenki tudta helyesen megfogalmazni az oklevelet. A folyóírás tudása ezeknek a főként jogilag képzett embereknek mesterségéhez tarto zott. Nem volt még általános készség; a folyóírás mester munka volt még. Ezért neveztük el ezt a kort a mesterírások korának, ellentétben a későbbi századokkal, amidőn a folyóírás t u d á s a az általános műveltséghez tartozott. De hogyan is fejlődhetett volna ki az egyszerű p a p írása magától a gyakorlattól, amikor még a folyóírás fogalma elválaszthatatlanul össze volt olvadva a latin nyelvvel, úgy, hogy csak az tudott jól írni, aki jól tudott latinul fogalmazni! Erre vallanak az egykorú kézikönyvek is pl. Conradus de Mure munkája — amelyek az írás-
1
tanulást és latin grammatikát következetesen összevegyítik . Franciaországban 1200-tól kezdve mindig többet írlak fran ciául, de már keleten Ausztriában csak a század végén kezdenek jelentkezni a német levelek, Magyarországon meg egyáltalán minden írás latinul szól még. Hogy nem az általános műveltség kelléke gyanánt tanultak meg az emberek jól, folyékonyan írni, h a n e m csak egy szaktudás, jogi képzettség követelménye gyanánt, mutatja az is, hogy ezek az írások rendszerint csak jogi ügyletekkel összefüggő iratokban fordulnak elő. Már pél dául az irodalmi termékek egykorú feljegyzései csak többékevésbbé ügyes könyvírásokban maradtak ránk, mutatván, hogy az a kétségtelenül művelt férfi, valószínűleg p a p . akinek kezéből származnak, nem volt fejlett technikájú író 2 . A kor több nagy költőjéről, pl. Wolfram v. Eschenbachról s Ulrich v. Lichtensteinről tudjuk, hogy nem tudtak írni, pedig kétségtelenül a legműveltebb emberek közé tartoztak 3 . Ha igazán modern folyóírást látunk ebből a korból, bizonyosra vehetjük, hogy különösebb, m a g a s a b b szakképzettségű íróval van dolgunk, aki a folyóírást mint mesterségének, hivatásának egyik fontos követelményét tanulta meg. Épen ezért az írásemlékeknek száma, bármily szo katlanul emelkedett is e korban, korántsem végtelen. Steinacker hozzávetőleges számítása szerint a XIII. szá z a d b a n Németországban, Svájcban, Hollandiában és Ausztriában mindössze körülbelül 40.000 oklevél maradt reánk; s ha feltesszük, hogy ez a szám tiz-huszad része a tényleg elkészült okleveleknek — többre azokat a fenn maradt regiszterek, az egykorú említések, és az általános gyakorlat megítélése alapján nem igen becsülhetjük — egy két ezer oklevélíró Európa ezen országainak szükségletéi száz éven keresztül könnyen elláthatta. Az osztrák alpesi tartományokban pedig (a mai köztársaság s Tirol meg 1 Rockinger: Briefsteller und Formelbücher des elften bis vier zehnten Jahrhunderts. 437. s köv. 1. U. o. 401. I. 2 V. ö . : Petzet— Glauning : Deutsche Schrifltafeln. T o v á b b á : S a l z e r : Illustrierte Gesch. d. deutschen Literatur I. k.. mely mintegy 30 mutatványt ad a XII. és XIII. század irodalmi termékeiről. 3
S a l z e r : i. m. 253. és 420. 1.
Karinthia egészen; a XIII. század közepéig körülbelül 1500 oklevél maradt fenn. tehát 150 év alatt pár száz írónál alig volt többre szükség. Olyan arányok ezek, amelyek arra mutatnak, hogy az egész gyakorlatot kevés kivétellel csak csekély számú szakképzett ember tartotta kezében. Amennyire m a g a s a b b csoportot alkotnak a mesterírások a közönséges iskolákban tanult írások fölött, annyira előkelőknek mutatják forrásaink íróikat is. E pontra nézve az utolsó évek kutatásai mind egyforma eredménnyel jár tak, s egybehangzóan vallják, hogy a régi felfogás, amely szerint az oklevelek szellemi előkészítése és fogalmazása az oklevél tisztázásától elkülönített m u n k a volt, alsóbb rendű foglalkozás, amelynek céljaira külön másoló irno kok állottak a nagyobb oklevéladó hatóságok rendelkezé sére, nem állja meg a helyét. Egyedül a pápai kúriánál volt külön írnoki testület, de ezek az írnokok is legtöbb2 nyire egyetemet végzett papok voltak , irigyelt, nagyjöve delmű és befolyású papok, akiknek állására olyan híres ember, mint Buoncompagno, a bolognai egyetem tanára 3 is sikertelenül pályázott ; akiket a pápai oklevelek ked ves fiainak szólítanak s akik előkelő megbízatásokban jár nak el, mint pl. IX. Gergely egyik írnoka, kit a p á p a azzal bízott meg, hogy a párisi egyetemet egy vállalt kötelezett 4 ségének lerovására szorítsa . Munkával bizonyára nem voltak túlterhelve, mert his7en a p á p á k folyton új és új 5 rendeleteket adtak ki számuk korlátozására . De a nyu gati és középeurópai írásterületen sehol sem volt intézmé nyesen különválasztott írnoki testület. Nemcsak a kisebb kancelláriák, hanem a királyok és a császárok okleveleit is rendesen azok írták, akik fogalmazták, illetve a legtöbb szöveg-fogalmazóról bebizonyosodott, hogy oklevelet is tisztázott. A kancelláriák ezen papjai pedig a p a p s á g leg javából valók voltak, fejedelmek jogi tanácsadói, külföldi
1 Steinacker: Diplomatik und L a n d e s k u n d e MIÖG 1911. Bd. 32. XIII. Benedek alatt már nem is elégedték meg az artium facul as elvégzésével, h a n e m a scriptornak legalább is a kánonjog baccalaureusának kellett lennie. Bresslau 1912. 1. 323. I. 2
3
4 5
Sutler: Aus Leben u. Schriften d. Magiszer Buoncompagno. Denifle: Chart. I. 162. 1237-ből. Bresslau : 1912. I. 276.
udvarok követei és közülük sok kanonokról, prépost ról, sőt n é h a püspökről is tudjuk, hogy okleveleket tisz tázott ; mert hiszen az oklevél megírása hozzátartozott az 1 oklevél egész létrejötte körül szükséges jogi tudáshoz . Ausztriában a XIII. s z á z a d b a n már találkozunk írnokok kal, Landschreiberekkel, akik a z o n b a n nem közönséges írnokok voltak, h a n e m egy-egy kerületnek jogi és gazda sági k o r m á n y z ó i 2 ; ezek kezéből is m a r a d t a k fenn oklevél írásaink. A Stadtschreiberek pedig ekkor még a város leg előkelőbb polgárai közé tartoznak, a tanács tagjai, nagy vagyonú férfiak ; mai néven nem írnoknak, h a n e m ügyé szeknek és jegyzőknek neveznők őket. mert főteendőjük a jogi ügyekben való t a n á c s a d á s . Bécs Stadtschreiberei a XIII. s z á z a d b a n mind g a z d a g polgárok voltak, több-, szörös háztulajdonosok, a legelőkelőbb családokkal állottak rokonságban s az okleveleket mégis rendesen sajátkezűleg tisztázták le 3 . Nem voltak hát vásári írók ezek, akik 1
Bresslau 1912. I. 457. I. II. Henrik alatt a havelbergi püspök fogalmazott és írt oklevelet. — U. o. 459.. 485. 1. 1. jegyzet; 499., 577. lapon található megállapítások bizonyossá teszik, hogy a császári udvarban a fogalmazás és a másolás munkája nem volt különvá lasztva. — A magyar királyok íróiról Szentpétery: A borsmonostori apátság oklevelei. 39. 1. s H a j n a l : IV. Béla kancelláriájáról. Turul, 1914 ugyanezt állapítják meg. — A passaui püspökök nótáriusairól Gross : Über d a s Urkundenwesen der Bischöfe von P a s s a u im 12., 13. h. azt tartja, hogy nem másoltak; másrészt az egyik íróról sikerül megállapítania, kézvonás alapján, hogy nem kisebb személyiség, mint Tageno. Frigyes császár keresztes hadjáratának történetírója. — Heinemnnn : Urkundenwesen d. Bischöfe von Konstanz im 13. Jh, hét nótá riusról állapítja meg. hogy tisztáztak okleveleket. — W e c k e n : Untersuchungen ü. d. Urkundenwesen d. Bischöfe v. Minden im 13. Jh. négy püspöki káplánról és jegyzőről állapítja meg ugyanezt. — Buchwald : Bischofs- und Füislenurkunden d. 12. u. 13. Jhs. lépten-nyomon említ kanonokscriptorokat. 2 Dopsch : Beitraege z. Gesch. u. Finanzverwaltung Österreichs im 13. Jh. MIÖG Bd. 18.. 233. s köv. J. Scriba Austrie, ill. Stirie stb.-nek nevezik ezeket, de néha procurator Austrie stb.-nek is. U. o 292. I. 3
Lunz (Abhandlungen z. Gesch. u. Quellenkunde d. Stadt Wien I . 9 1 . s köv. l.: Beitraege z. Gesch. d. W i e n e r Ratsurkunde) az összes XIV. század első felében működött Stadtschreiberekről megállapítja.hogy maguk írták okleveleiket, c s u p á n Ortolfról (1292—1307) véli. hogy írnokot tartott, mivel idejében eleinte több írás szerepelt. Ennek a z o n b a n inkább az lehet az oka, hogy a felek az oklevelekel másokkal iratták le s a városi írnokhoz csak hitelesíttetni vitték.
a nép szolgálatára kínálták volna magukat. Nem voltak az emberek akkor még ahhoz szokva, hogy levelekel küldözgessenek és minden kicsiny ügyükben írásra támaszkodjanak. Oklevél csak jelentős ügyekben készült S készítéséhez megfelelő, komoly, tanult ember kellett. Ezek a mesterírások korának jellemző vonásai. A modern és folyó írós előkelő művészei volt, előkelő hivatás szaktudása s fejlődéséi s terjedéséi nem lehet az általános írásgyakorlat és írásoktatás alapján meg magyarázni.
Az oklevélírás terjedése. Arra az eredményre jutottunk tehát, hogy az oklevélírások, amelyek egyúttal rendszerint a legmodernebb és legfejlettebb írások voltak, nem az általánosan dívó írástanítás eredményei voltak, hanem különös és hosszú tanulás útján jöttek létre és egy életpályával, foglal kozási ággal függnek össze. Ez a megállapítás részben nem új, mert hiszen eddig sem keresték az oklevélírások eredetét az egyszerű iskolákban, h a n e m inkább az a fel fogás volt uralkodó, hogy ez írók egymástól sajátították el írói szokásaikat. Ez a felfogós a z o n b a n nem oldja meg a kérdés lényegét, mert azon az alapon áll, hogy az írások a közönségesen tanult írásoktól csak bizonyos rövid úton elsajátítható külsőségekben különböznek s ezek a formai sajátságok teszik őket különleges oklevélírásokká. Sok oklevélírás van azonban, mely teljesen egyszerű díszítések nélkül való praktikus írás, s mégis tipikus „oklevélírás" Oklevélírássá pedig csupán az teszi, hogy modern, kimű velt folyóírás, amelyet szakértő kéz ír, külön e célra kép zett író, s technikai fejlettségben messze fölötte áll azok írásának, akik nem voltak szakemberek. Amidőn tehát az oklevélírások fejlődését és terjedését vizsgáljuk, mindig szem előtt kell tartanunk, hogy ezek az írások nem futó lagos simítás és gyakorlat után keletkeztek, tehát nem lehet őket futólagos érintkezésből és utánzásokból meg magyarázni. Az oklevélírás tanításának intézményesen és rendszeresen kellett folynia, még pedig a szokásos isko lák közönséges programmján kívül. Egy foglalkozási ághoz fűződött tehát a jó és mo dern írós tudósa, s ez írásnak t a n í t á s a és terjedése is ennek a kebelében játszódott le. Vajjon találunk-e közép pontokat, ahol a papságot — mert ezidőben még csak papok vagy papi műveltégű emberek voltak oklevélírók
- különös gonddal tanították volna az oklevélírásra, hogy azután szertemenjenek az ország uralkodói, főúri és főpapi udvaraiba s ellássák a vidék okleveles szükségletét? Megtaláljuk-e a nyomát annak, hogy a kolostorokban, káptalanokban rendszeresen képeztek volna ki jogászokat, oklevélírókat? Vagy nyoma van-e annak, hogy azokon a helyeken, amelyek állandóan több jó oklevélírót foglalkozattak, tehát az előkelő kancelláriákban, az oklevélíró papok rendszeresen tanították egymást az oklevélírásra s képezték ki a fiatalabb nemzedéket is akik azután átvitték tudásukat m á s vidékre és más kancelláriákba? Vagy talán az volt a módja az oklevélírás elsajátításának, hogy az egyes mesterek magukhoz vettek hosszabb időre tanítványokat s őket jó oklevélírókká n e v e t t é k ? Végül pedig azt is kérdezhetjük, mutatkozik-e jele annak, hogy mindezek a m ó d o k összejátszottak és az írás formái és folyton haladó fejlődése az ő közös bonyolódott munkájuk eredménye volt és ily módon vidékenkint különleges írástartományok keletkeztek? Olyan kérdések ezek, amelyekkel eddig is többen foglalkoztak. de végleges eldöntésükre, amely általános szempontokat vesz tekintetbe, senkisem törekedett. Keres lek eddig is az okleveles gyakorlatnak és az írásformák nak egymásra való hatását kultúrközpontról kultúrközpontra, kancelláriáról kancelláriára, vidékről vidékre, de leginkább csak részleteiben, egyes esetekre vonatkozólag, anélkül, hogy az egész gyakorlatot igyekeztek volna vizs gálat a!á venni. A megelőző fejezetben szólottunk mór azokról a helyekről, amelyekben eddig a középkori írásfejlődés igazi műhelyeit látták, a kolostorokról és káptalanokról. A szokásos kolostori iskolákról megállapítottuk, hogy nem voltak a modern jó írások megteremtői. De tán volk egyes kolostorokban m a g a s a b b célú iskolák, amelyek en az oklevelezést s az oklevélírást tanították, s a kész papok innen kerültek ki a világi u d v a r o k h o z ? Valóban sok szó esett már egyes kolostorok külön írásairól s bizonyára nem alap nélkül, ugyanis, ha a kolostor szükségét érezte a jó oklevélírónak, akkor volt is alkalma és lehetősége arra, hogy egyes tagjait e célra a kolostor falain
belül kiképezze. Az e korból fennmaradt oklevéltani tankönyvek egy része valamely kolostor használatára készült, s bár igaz, hogy ezek a m u n k á k rendszerint nem a leg modernebbek és a leghasználhatóbbak, de mégis a n n a k jelei, hogy a kolostorok saját maguk akarták ellátni írás beli szükségleteiket s tanították az oklevél fogalmazását és kiállítását. A XIII. századból sok írás kerül szemünk elé, amelyet minden jel szerint nem valamely idegen fórum, hanem a kolostor írója írt. Ezek a többi írások közül rendszerint nem különös tökélyükkel és gyakorlottsá gukkal válnak ki. h a n e m inkább bizonyos nyugodtságukkal, amellyel a folyton változó írásdívatok szélsőségeitől távoltartják magukat, b á r azért kellő önállóságuk sincs meg ezekkel szemben, hanem nagyjából követik az álta lános írásfejlődés menetét. Íróik szemmelláthalólag nem hivatásos oklevélírók. — a XIII. s z á z a d b a n már szerze teseket nem igen találunk ezek között — de azért kolostoruk szükségleteire elsajátították az oklevélírást 1 . Arra mutat nak tehát a tankönyvek is, az írások is, hogy a kolos torok szerették maguk ellátni okleveles ügyeiket, nem akartak idegen segítséghez folyamodni, de az oklevelezés igazi modern tudománya és az oklevélkészítő papok világias foglalatossága távol esett tőlük. Az igazi p o m p á s oklevélírókat a világi nagyságok körül s a világi papok között találjuk. Nincs döntőbb érv ennél arra nézve, hogy az írásfellendülés nem a régi írás beliség ápolóitól és terjesztőitől indul ki. Nem a kolosto rok c s e n d e s munkájának eredményei voltak a legtökéle tesebb oklevelek, hanem ott találjuk ezeket, ahol a világi élet minden előnye kecsegtette az író p a p o k a t : a fe jedelmeknél s a hatalmas egyházi és világi uraknál. Azok. akik egyes kolostorokra nézve sajátságos írás szokásokat igyekeztek megállapítani, nem mulathattak fel olyan eredményt, amelynek alapján a kolostorok az írásfejlődés vezetői gyanánt szerepelhetnének előttünk 2 . 1
Ilyennek tűnik fel pl. St. 1246 után, m a n s e e i a p á i ; Sl. 1249 IX. 4. beureni a p á t ; Sl. 1256 goettweichi a p á t ; Sl. 1260 II. 10. beureni a p á t ; Sl. 1266 m a n s e e i a p á t oklevelének írása. 2 A legjelentékenyebb kísérlet e téren P o s s e : Die Lehre v. d. Privaturkunden c. munkája, amely t ö b b egymástól származott kolostor
Néha sikerül megállapítani tartósan használt írásmódokat egyes kolostorok oklevelein, de ugyanabban az időben nemcsak ugyanabban a kolostorban, h a n e m messzi vidékeken m á s helyeken is előfordulnak ezek az írasmódok. Néha egyes felületes formákat használnak állandóbban. Néha azonban semmiféle alaposabb közös írasoktatásra nem lehet következtetni. Legtöbbnyire pedig, ha sikerül is megállapítani egy bizonyos jellemző írásmódot egyes kolostorok gyakorlatában, az egykorú okleveleknek csak egy részére vonatkozik az, a másik, gyakran nagyobb része már megint teljesen különböző szokásokat mutat. Ilymódon sehol sem lehet összefüggő, önálló írásfejlő désre következtetni. Másként áll a dolog az előkelő egyházi testületeknél, a káptalanoknál, amelyeknek maguknak is nagy okleveles forgalmuk volt és amelyek kebelébe tartozott a hivatásos oklevélíróknak legnagyobb része, mert hiszen e káptalanok javadalmaival jutalmazta az uralkodó udvari jegyzőinek hű szolgálatait. Ezeken a helyeken méltán törekedhetlek arra. hogy a jegyzői és oklevéltani képzettség elsajátítására alkalmat adjanak. Sok előkelő káptalanról tudjuk is. hogy felsőbb oktatás folyt falai között; például Veszprémben, amely egészen a párisi egyetem mintáját akarta követni; Prágában, ahol Iserniai J a k a b jegyzőket nevelő iskolát létesített. Különösen a XIII. s z á z a d 2. felében találjuk mindtöbb nyomát a káptalani felsőbb oktatásnak, amelyről feltehetjük, hogy szakképzett oklevélírókat is nevelt. Az oklevélírások egy része mindenesetre ezekből az iskolákból került ki, és pedig minél nyugatabbra megyünk, annál nagyobb arányban. De vajjon ezek voltak-e az oklevélírás fejlődésének hordozói? Ezek teremtették-e meg a mindig új meg új típusokat, s ezek gyakorlatában ala kullak-e ki az oklevelezésnek folyton változó szokásai? Az írások, amelyeket némely előkelő káptalan, mint pl. az esztergomi vagy salzburgi oklevelein látunk. írásait igyekszik egymásból levezetni, Schubert: Eine Lütlicher Schriftprovinz c. munkája meg s z o m s z é d o s kolostorok írásainak kölcsönös hatásával foglalkozik. Ciszterci kéziskolázást említ egy oklevélcsoportnál a XIII. század 1. negyedéből H e i m e n n : Beitráge z. Diplomatik Erzbischof Engelbert v. Köln 19. I.
általában szép, modern oklevélírások; á m d e hiányzik az írásfejlődésben, az írásformák között a folytonosság, amely ből arra lehetne következtetni, hogy az írások a káptalan falai között alakultak ki. Minden író kész művészettel lép elénk. Ahány író, annyiféle pompás, stílusban és formá ban önálló írást találunk ugyanabban az időben. Akkora írásüzem mégsem lehetett egy-egy ilyen helyen, hogy a ránk maradt emlékeknek majdnem mindegyike külön kifor rott írásegyéniség lehessen! S ha távolabbi vidékeket, más országokat nézünk, akkor látjuk, hogy ezek az írásstílusok és formák nem egy egyén alakításai, hanem általánosan, Európaszerte elterjedt fajták. Minden apró díszítés, minden kicsi betűforma átalános volt ebben a két s z á z a d b a n , s a sajátságokat, amelyeket, amíg csak egy szűkebb vidék írásait vesszük szemügyre, egyénieknek tartunk, sokszor a legtávolabbi vidékeken is megtaláljuk. Az egyéni inven ciónak a formák és motívumok létrehozatalában csak igen csekély a szerepe, önállóság csupán csak ezek kombiná lásában mutatkozik. Ez az általánosság arra mutat, hogy nem egyes helyi centrumok termelték az írásokéit, h a n e m a fejlődésnek egységes volt a menete s a centrumok e n n e k az egységes h a l a d á s n a k vezetése alatt állottak. Ez az o k a a n n a k , hogy az eddigi kísérletek a káptalanok keretein belül sem mutathattak ki összefüggő írásfejlődest, amelynek alapján intézményes oklevélírás-oktatásra lehetne következtetni 1 . 1
Martin: D a s Urkundenwesen d. Erzbischöfe v. Salzburg 1106—1246. speciális salzburgi s z o k á s n a k tulajdonítja a XII. s z á z a d b a n a hosszú szárak hullámoztátását. Ez a z o n b a n akkor E u r ó p á n a k leg különbözőbb vidékein is hivatozik. Ettől eltekintve kétségtelen, hogy a salzburgi egyház oklevelei a XIII. s z á z a d b a n k e v é s b b é változó, össze függőbb írásformákat mutatnak, mint pl. valamelyik világi fórum k i a d v á n y a i ; az osztrák őrgrófok és hercegek okleveleinek formái álta lában nem olyan egységesek. Ebben az időben a z o n b a n még sokkal kevesebbet jelentett az oklevélírás, semhogy igen hosszantartó iskolázás kellett volna elsajátításához. Valószínű, hogy a salzburgi papok egymástól tanulták oklevélírásaikat ebben a régi korszakban; e r e d m é n y e a z o n b a n az volt. hogy a salzburgi írások egyidőre el is maradtak az általános modern formáktól. Másrészt azonban még ez időben sem egységes minden írás Salzburgban s oly lényeges különbség v a n egyik-másik között, hogy rendszeres, összefoglaló iskoláztatásról nem lehet szó. (L. a Staatsarchiv 35 drb, XII. századbeli salzburgi
S végül f e l t ű n ő a z h o g y e z e k a h e l y e k , a m e l y e k a z illető vidéknek legelső tudományos fészkei voltak, s amelyeknek tanítói munkájáról egyenes említések maradtak fenn, az írás és az okleveles gyakorlat modernsége tekintetében sem állottak a vidék legelső helyén. Ebben A tekintetben az uralkodói oklevelek rendszerint elől jártak egy lépéssel. Ha az uralkodók nótáriusait a káptalanok nevelték volna fel, akkora káptalanok írásainak legalább is egyenlő fokon kellene állaniok amazokéval. Hogy ez nem áll, legszemlélhetőbben látjuk Magyarországon; a király akinek központi hatalma elhomályosít minden más tényezőt, íratja a legmodernebb írásokat, amelyek azután szemmelláthatóan terjednek szét a vidéki forumokhoz, tehát a káptalanokhoz is. Senkinek sem juthat eszébe, hogy a magyar királyi írások eredetet Esztergomban, a primás székhelyén, vagy például Veszprémben, ahol tudo mányos iskola volt, keresse, annyira előljárnak techniká ban és formában egyaránt. A legpompásabb és legmodernebb írások az ural kodói kancelláriából kerüllek ki és nem kidolgozott elmélet gyanánt bár. de általánosan él a felfogás, hogy az udvari írók írásai ezeken az előkelő helyeken idomultak a modern írásokká, amelyek okleveleiket minden m á s oklevéltől már a külsőben is megkülönböztetik. A régi időkre nézve sok esetben kimutatták az egyes írók, illetve az egyes oklevél írások hatását a többire, de minél tovább h a l a d u n k az írásfejlődés korában, annál kevésbbé lehet az írásokat oklevelét.) A XIII. században semmiféle sajátos jelenségei sem lehet észrevenni a salzburgi írásokon. A szt.-flóriáni oklevelek írásai alapján Mitis járt utána egy nőiskolának. Az irás és tollforgatás, ami a XIII. század 2. negyedében olt szokásos volt, egy Európaszerte divatozó stílusnak egyik példája, amit maga Mitis is elismer. Úgylátszik egy vagy két modern írótól tanulta egy-két más kéz az írását: legalább erre mutatnak a hasonló formákra törekvő, de egészbenvéve nem alaposan iskolázott írások, amelyek egy-két pompás írás mellett felvelez Ezekben az evekben különösen felébredt a figyelem az oklevelezés előnyei iránt az apátságban s számos oklevelet hamisítottak is. Az iskola modorának később nem találjuk Szt. Flóriánban összefüggő folytatásait. - Rövidebb időkre Gross a passaui oklevelekben. Wecken a mindeni oklevelek írásain sejt egységes szokásokat a tollforrgatásban.
egymásból levezetni. Itt is a legkülönbözőbb művészi írások b u k k a n n a k fel nyomról nyomra, gyakran egészen új és idegen divatokat és a fejlődésnek új meg új ered ményeit hozván magukkal. Ezek az írások különben is csak rendszeres és hosszantartó iskolázás eredményei lehetnek; a n n a k pedig semmi nyoma sincsen, hogy az uralkodói udvarokban m a g a s a b b iskolák keletkeztek v o l n a . Bármily nagy is volt az uralkodói gyakorlat, a XII. és. XIII. századból fennmaradt számos oklevélírói tankönyv közül nincs egy olyan, amely akár a francia, akár a n é m e t , akár a magyar uralkodói kancelláriában, vagy legalábbannak használatára készült v o l n a 1 . Nem m a r a d n a más hátra, mint hogy az írás fejlődését: állandó és nagyon élénk cserére vezessük vissza, amely egyes vidékek vagy országok kolostorai, káptalanjai és különböző kancelláriái között fennállott. A régibb időkre nézve többé-kevésbbé keresztül is lehet vinni ezt az elvet, de később, amikor az írás p o m p á s kézügyességgé vált, rendszeres, hosszú iskolázás helyeire kellene találnunk. Az ilyen belső, területi fejlődés mellett egyes vidékeken, vagy legalább egyes országokban bizonyos különleges formák fejlődtek volna ki, már pedig ilyesmire nem talá lunk 2 . A kísérletek, amelyek ilyeneket akarlak megállapí tani, aránylag kevés írásból, nem egységes és többnyire mellékes szempontokból választják el az írásokat. Kisebb területeken különben is kétséges dolog speciális sajátságo kat keresni az írások kicsiny száma miatt. Két-három író szereplése adja az ilyen kisebb vidék írásának a képét, amely így természetesen könnyen elüt egy másik környék ! Langlois : Formulaires de lettres du XII. du XIII. et du XIV. siècle. Notices et extraits des manuscrits-de la Bibliothèque Nationale 35/2. k. 793. I. — A német kancellária s z á m á r a csak II. Frigyes olasz kancelláriájában készült ilyen könyv. Breslau 1915. II. B. I. Abt. 263. I. Az olasz Petrus de Vinea művén kívül az első ilyen könyv A n d r é a s de Rode 1277-ben készült munkája. 2
Buchwald (Bischofs- und Fürstenurkunden des XII. und XIII. Jhs. 163. s köv. 1.) az északnémetországi irások között akart területi különbségeket megállapítani. Schubert lüttichi írástartományát kolos torok írásrokonsága alapján akarja körvonalazni; a sajátságok azonban, amelyeket alapul felvesz, u g y a n a b b a n az időben másutt is, pl. Salz burgban is felbukkannak. L. a l á b b palaeografiei részi.
írásától, s csalódásunkat csak akkor vesszük észre, ha messzibb területeket áttekintve a sajátosságnak vélt írásmódokat másutt is megtaláljuk. Ha valahol élet határoknak kellene lenniök az írásterületek között, úgy Magyarország és az osztrák tartományok között; ilyenekre pedig nem akadunk. 1 Ellenkezőleg a legmesszebb vidékeken is egyező írásdivatokra, díszítésekre, szokásokra akadunk, s amennyire megmagyarázhatatlanok a formáknak egyes szűkebb körökben e g y m á s u t á n következő új változatai, annyira meglepő az az egyező mód, amellyel a legkülönbözőbb országokban az okleveleket írták. Ezért általánosan szokásos az írastechnikának és a formáknak terjedéséről beszelni. A terje dést az oklevélírók sűrű nemzetközi érintkezéséből és az írásbeliségnek a m a g a s a b b kultúrával bíró helyekről a műveletlenebb részekre való haladásával szokás magya rázni. Ezen a ponton kell megemlékeznünk azokról az elméletekről, amelyek az egyes nagyobb kancelláriák egymásra való hatásában keresik a formák egyezésének és terjedésének magyarázatát és különösen a császári és pápai oklevélírások egymásra és a többi fórumokra való váltakozó befolyásáról beszélnek. Vajjon miként hatott egyik kancellária a másikra? Diplomáciai összeköttetések útján átvehettek egyes szokásokat, de az írást aligha, mert a kiküldöttek ugyancsak nem azért mentek az idegen udvarhoz, hogy ott kezdjék meg az írástanulást, amelyre már küldetésükben is nagy szükségük volt. Az ilyen írástanuláshoz különben is évekre lett volna szükségük. S ha fel is tételeznők, hogy a magyar és osztrák kancellá nak császári h a t á s alatt állottak, mivel magyaráznók azt, hogy ugyanakkor a francia királyok oklevélírásai is hasonló irányban alakultak ki? Az egyes kancelláriák között csak akkor lehel igaz kölcsönös hatásokat kimuatni, ha olyan szoros kapcsolatban voltak egymással, mint 1
A német császároknál gyakran sejtetik az írások, hogy az illető mely vidékről való. Ennek részben az az oka. hogy a műveltebb német vidékek az írásfejlődésben már v a l ó b a n némi csekély önállóságra tettek szert; másrészt a z o n b a n véletlen külső összefüggéseken a l a p u l n a k az ilyen megállapítások.
a császárok német és olasz kancelláriája. — Még kevésbbé állhat meg az a feltevés, hogy az írók a kezükbe jutott császári oklevelekel írásukban utánozták, kivéve termé szetesen egyes, különösen a régibb korban előforduló e s e t e k e t A magyar királyok XIII. századbeli okleveleinek írása nem utánzásnak, hanem hosszú tanulásnak kitűnő ered ménye, nem is szólva arról, hogy a császári okleveleknek Magyarországon nem volt mit keresniök. Egy egész emberöltőről, amely a XIII. század első felében folyt le, általános a vélemény, hogy írásában szerette a pápai okleveleket utánozni. Ez a megfigyelés igen értékes, de ebben a formájában nem állhat meg. Először is éppen a legfeltűnőbb külsőségekben, az írás díszeiben és elrendezésében csak a legritkább esetben követik ezek az írók a pápai okleveleket; másrészt éppen a leghasonlóbb irások annyira természetesek és jól folyók, hogy csak hosszabb és alapos tanulással, fegyelmezéssel tehettek szert ily fölényes biztosságra az írók. S ha a papok, akik a római Kúrián töltöttek egypár évet valamely megbízatásban, ott tanulták írásukat, akkor miért nem hozták át a déli hártya használatát is és a pápai okleveleknek és írásnak más, éppen legjellemzetesebb sajátságait? Hogyan is tanulhatta volna bárki is az oklevelezést a pápai udvarban, mikor a n n a k oklevelei jogi felfogásukban, szerkezetükben és a tárgykörben, amelyről szóltak, teljesen különböztek a mienktől? A legfeltűnőbb fogósait a pápai írásnak, a következetes díszítési módokat, csak elvétve találjuk meg a világi okleveleken. A pápai hatással különben is csak egy ideig lehelne az írások nemzetközi egységét meg magyarázni, mert az csak egy bizonyos korban mutatható ki s éppen az időtájt szűnik meg. amikor a Kúriánál az idegenekre való tekintett. 1 főiskola létesült; ettől kezdve a pápai írások még inkább állandósulnak formáikban, s a világi kancelláriáké egészen m á s úton haladnak. Az egyik udvarról a másikra feltételezett íráshatasok még kevésbbé valószínűek tehát, mint ha az oklevélformulák általános egyezését c s u p á n az utánzással magyarázzuk. A formulák, megfelelően az oklevél jogi felfogásának és szerepének, északon egészen m á s k é p alakultak ki, mint délen. Bár változásaikat kimutathatólag befolyásolta
egyik fórumnak hatása a másikra, de általában véve azért itt is tömeges áramlatokról kell beszélnünk, amelyeket egyes esetekből levezetni nem lehet. S ezek az áramlatok átfutották mindig az egész francia és középeurópai okle veles területet; a francia seigneur levelei körülbelül annyira hasonlóak voltak szerkezetükben és formuláikban az 1 osztrák hercegek okleveleihez, mint az írásaik . Ezeket az elméleteket tehát, bármennyire helyes meg figyeléseken alapulnak is, nem fogadhatjuk el az írás változások egységének magyarázatául, h a n e m mélyebb és természetesebb okokat kell keresnünk 2 . Az a kérdés tehát, hogyan terjedtek az írások hoz zánk, úgy, hogy formáikat aránylag oly tisztán meg őrizték 7 Ha feltesszük, hogy lépésről lépésre, területről terüleire történt az írásterjedés, a magyar és különösen a délosztrák írásokra nézve elsősorban Olaszországra kell gondolnunk. Á m d e Olaszországban egész m á s írás világot találunk, amely gondatlanabb, természetesebb, közönségesebb formáival, széjjelfolyóbb vonásaival arány-
1
Franciu formulák összeállítását I. Giry 813. 1. s köv. 1. M ü h l b a c h e r : Kaiserurkunde u. P a p s t u r k u n d e MIÖG IV. Ergbd. 499. 1. kiszakítja az á l t a l á n o s gyakorlatból a császári és p á p a i kancel lária gyakorlatát, politikai okokkal hozza összefüggésbe egymásra való h u t á s u k a t ; Franciaországgal nem foglalkozik. — Bresslau: Internatio nale Beziehungen im Urkundenwesen d. Mittelalters. Archiv f. Urkundenfor-chung 1916. 19. I. Mühlbacher megfigyelését helyesbíti, de szintén politikai történettel igyekszik megmagyarázni a p á p a i és császári oklevelek egymásra való hatását. Elismeri a z o n b a n , hogy a francia királyi oklevelekre még valamivel h a m a r á b b elérkezett az ú n. pápai hatás, anélkül, hogy ennek a láthatólag általános jelenségnek különösebb magyarázatát a d n á . (31. l). Az általánosan mutatkozó Pápai hatást pedig szerinte a német uralkodói és püspöki oklevelek terjesztették volna tovább széjjel Németországban és Keleteurópában. (37. 1.) Iymódon a z o n b a n Magyarországra és Ausztriába nem a XIII. század elején, amikor az á l t a l á n o s á r a m l a t egész E u r ó p á b a n ural kodóit, h a n e m a s z á z a d végén jutott volna el. amikor pedig m é r nyoma sem volt neki e vidéken sem. — Eckhart: Pápai és császári hatások Árpádházi királyi okleveleink szövegére. Századok 1910. 7. I. és Gross MIÖG. VIII. Ergbd. 5 0 5 . 1. o magyar királyi és a p a s s a u i püspöki oklevelekre nézve mutatják ki ez egyidejűleg fellépő jelen séget, anélkül, hogy szélesebb alapon megokolnák. 2
1
lag éles területi határokban válik el a miénktől . Már az írás anyagának, a hártyának készítési módja is feltűnően különbözik a miénktől, pedig az akkor igen szoros össze 2 függésben állott az írásgyakorlattal . De- különbözik az egész okleveles gyakorlat is, az oklevél jogi felfogásában és szerkezetében, használati módjában, valamint az oklevélírók személyében is, akik délen világiak voltak, északon egyháziak. Bármilyen csodálatos is, de nem erről a területről, amelynek írásbelisége mindig a legfejlettebb volt Európában, s amely legközelebb feküdt hozzánk, vettük át írásunkat, hanem nyugatról, amelynek oklevelei külsejükben és szerkezetükben is mindenképen u g y a n a h h o z a fajtához tartoznak. Az írást csak nyugat felől tanulhatták el a mieink; a nyugattal van szoros összefüggésben a mi okleveles gyakorlatunk, míg az olasz és a német területek határain az okleveles gyakor latnak és az oklevélírásnak legjellemzőbb és legfeltűnőbb szokásai hirtelen megszakadnak. Egy egységes típus uralkodik Franciaországtól Magyarországig. Délen, a spanyol félszigeten mór ismét egy különös írásterület alakult ki, amely a toll kezelésé ben általában m á s szokásokat mutat fel, vonalai nem hajlók, h a n e m inkább egyenesek, nincsenek vastagodó és vékonyodó idomai, a betűk pálcikaszerű tagokból vannak összetéve, s ezért négyszögletesek 3 . Ennek a területnek határai a délfrancia vidékeken kevésbbé élesek, mint az olasz-német íráshatár, de azért a két terület világosan elkülöníthető. Az északibb, az angol írások kidolgozás és gondosság tekintetében a mi írásterületünkre hasonlítanak, de mégis vannak olyan for máik, amelyek a régi szigeti kurzívának külsőségeit utánozzák, úgy hogy igen gyakran meg lehet őket külön böztetni a kontinentális írásoktól 4 . 1 Hasonlóan különbözteti meg az olasz és a francia könyvírásokat Molinier: Les manuserits ét les miniatures 203. 1. 2
Conrudus de Mure szerint a hártya scribentis m a n i b u s et usibus preparata legyen. I. m. 437. 1. 3 L. a francia facsimile gyűjteményekben közöli délfrancia és északspanyol írásokat és D. 1. Munoz y Rivero: M a n u a l de Paleographia Diplomatika e s p a n o l a c. művéből közölt mutatványokat. 4 L. a különböző facsimile gyűjtemények angol mutatványain
Az olasz, spanyol és angol írásterületek különbsége a toll kezelésének rég begyökerezett szokásain alapul. A francia-középeurópai írások tisztaságukkal, céltudatos kalligráfiájukkal tűnnek ki. mintha e vidékeken az írásfejlődés kevésbbé a gyakorlat, a közhasználat kényszerí tésének, mint inkább a gondos iskolázásnak az ered ménye lett volna 1 . Hogyan forrott vajjon a mi írásterületünk, a francia n é m e t — m a g y a r írásterület egy egésszé, amely annyira különbözik a szomszédos írásterületektől, különösen pedig az olasztól ? Általános az az elmélet, hogy az írás és az írásformák terjedése nyugatról keletre történt és körül belül 50—100 évre becsülik, míg az egyes új meg új jelen ségek nyugatról elindulva a legkeletibb vidékekre meg érkeztek. A fejlődésnek egy bizonyos kisebb korszaka, a formáknak egy-egy divatja tehát Magyarországon 50—100 évvel később lépett volna fel, mint Franciaországban 2 . Ez a felfogás vonatkozhat és vonatkozik is sok olyan jelenségre, amelyek különbözővé teszik egy fejlett írásbeliség közepette élő író kezét és az íróét, akinek hazájában az írásbeliség egyelőre csak idegen vendég. De nem vonatkozhatik a formák terjedésére. Miként érne 100 éves vándorláson és annyi tanító és tanítvány kezén keresztül a franciaországi forma olyan változatlanul Ausztriába vagy Magyarországba? A lassú, lépésről lépésre való terjedés közben okvetlenül foltok támadlak volna az írásterületnek egységes képén, mint Olasz országban, ahol a kurzívák idején, de még a XII. és kívül Thompson : H a n d b o o k of Greek a n d Lalin Palaeography. Az angol írásokban a tollnyomés a betűk tagjait többnyire lefelé vékonyodóvá teszi, mint az a régi angol kurzivának is sajátsága volt; az egyes betűknek lábai, különösen az m, szeretnek alul s z o r o s a b b a n összehajlani és különösen ezek a fentjelzett betűk rendesen hajlékonyabban egymásból folyó vonásokkal v a n n a k írva, ami az írások külsejének sajátságos sűrűsödő és táguló menetet a d ; az egyes szavak m a g u k b a zártabbak, elkülönüllebbek, mint a francia írásoknál és a szavaknak ezt az önállóságát növeli még a szók végén gyakran alkalmazott hátrahajló ív, amellyel a szók fölölti röviditési jeleket a szó végével összekötik. 1
Molinier i. m. 203—204. I. a könyvirásban olasz irásterületeket különböztet meg. 2 W a t t e n b a c h 50 évet mond. Giry 100 évet.
francia,
angol
és
XIII. s z á z a d b a n is észrevehetően különböznek az egyes vidékek írásai. Ha a legkeletibb s a legnyugatibb írásokat össze hasonlítjuk, azt találjuk, hogy a fejlődés egyes kisebb korszakai között nincsen időbeli eltérés, az egyes formák lényegükben azonosak egy időben keleten is, nyugaton is. Ezt a hasonlóságot néha meglepően egyező külsejű oklevelek bizonyítják, amelyekel keleten is. nyugaton is ugyanazon években írtak. Az egyes divatok formákban; az írás stilizálásában ugyanazon időtájt b u k k a n n a k fel mindkét tájon; a technikai h a l a d á s egyes fokait egy szerre érik el az írások. Nem áll az, hogy nálunk még csak a merev könyvírás járta, amikor Franciaországban már mindenütt folyékony oklevélírást találunk; az sem. hogy az a kor, amelyet az ú. n. pápai írásmód jellemez, ott évtizedekkel h a m a r á b b játszódott volna le, mint itt; vagy hogy a fürge kis könyvírás h a t á s á n a k nyomait viselő korszak, amely a XIII. század derekán lép fel, sokkal előbb kezdődött volna Franciaországban, mint nálunk ; vagy hogy a gótikus írás tüskéi, szögletes és száraz betűi Franciaországban már a XIII. század közepén oly rideg képet a d n á n a k az írásoknak, mint Magyarországon a század végén. Franciaországban több volt a jól kiírt kéz, amely az iskolában tanult formákat s z a b a d a b b a n használta, mint a mi íróink; és azoknak a sajátságok nak szempontjából, amelyek az íráshasználat közönsége sebbé válásával függnek össze, van is lépésről lépésre való terjedés éppenúgy, mint a h o g y az igazi írásbeliség is lépésről lépésre terjed. Ezekről a jelenségekről majd kimerítőbben szólunk a palaeogrófiai résznél. Máskülönben a z o n b a n egy egységes vezénylésre haladt mindenfelé a formák változása s a legtávolabbi vidékek legrosszabb irója sem használta azokat a betűalakokat a XIII. század közepén, amelyek nyugaton a XII. század közepén vol tak használatban. A francia királyok, grófok, egyházak oklevelei közül sok van olyan, amelyet bátran tehetünk a magyar királyok, nádorok és káptalanok egykorú okle velei mellé; írásuk n é h a annyira hasonlít, mintha egy kéz művei lennének. Mi teremtette meg az írásfejlődésnek ezt az egységes
ütemét, mi a d t a meg a különböző írások tömegének ezt az egységes vázát? Mi volt az oka annak, hogy a keleti írásbeli ség, mely nem állott az általános írásbeliség alapján, hanem egyes szakemberek kezében volt, mégis mindenütt oly egységes biztonsággal haladt a fejlődés különböző lépcsőin ? Az írások, amelyeket egy vidéken találunk, bár magukban véve tökéletesek, igen különböznek egymástól: viszont az egyes ilyen írásoknak hasonmásai a legtávolabbi vidéken is felbukkannak Az egyes típusok el vannak szórva, még pedig körülbelül ugyanazon időben, egész Európában. Mire mutat e z ? Arra kell gondolnunk, hogy az írásfejlő désnek a francia-középeurópai területen egy egységes nagy centruma volt, ahol a típusok keletkeztek, amelyek azután széjjelszóródtak a különböző országokban s meg termékenyítették s vezették azoknak írásfejlődéséi
A keleti és nyugati okleveles gyakorlat párhuzamos fejlődése. Az írásbeliség, amely a XII. és XIII. s z á z a d b a n leglőképen az okleveles gyakorlatban nyilvánult, összehasonlithatbatatlanul erősebb volt Franciaországban, mint a keleti államokban. Azt várhatnák tehát, hogy az oklevelezés formáinak, a gyakorlat egyes szokásainak kialakulása keleten sokkal később megy végbe, mint nyugaton s ami kor nyugaton a gyakorlat már célszerű, kikristályosodótt szokásokat követ, keleten még mindig régi. értelmüket veszteit szabályokkal és kezdetleges újításokkal küzködik. Az alapos összehasonlításra hatalmas előmunkálatok lennének szükségesek. A nyugati és a keleti oklevelezés minden apró részletének sajátságait, feltűnésének és meg szűntének idejét ismernünk kellene. Egyelőre csak rövid összehasonlítás a c é l u n k : végighaladunk a kor francia és keleti gyakorlatának fejlődésén és kiragadunk egyes voná sokat, amelyekre nézve megfelelő adatok állanak rendel kezésünkre. Az egyik oldalról francia kézikönyveken, facsi mile-gyűjteményeken és egy-két oklevéltáron alapulnak fejtegetéseink; részletes, aprólékosan kidolgozott, írás összehasonlításon alapuló kancelláriatörténetek ugyanis hiányoznak a francia szakirodalomból. A másik oldalról a z o n b a n p o m p á s alkalmat kínálnak az összehasonlí tásra a legutóbbi években megjelent osztrák munkák, amelyek az osztrák hercegek, a salzburgi érsekek és a passaui püspökök okleveleiről szólnak, és igaz német alapossággal felhasználva a diplomatika leg újabb módszereit, évtizedről évtizedre pontos és teljes képét adják e keleti oklevéladó fórumok gyakorla-
tában előforduló minden változásnak 1 . A magyar gyakorlatról a XII. században már régebben v a n n a k alapvető munkáink. 2 a XIII. század gyakorlatáról jórészt saját tapasztalásunkból beszélünk. Mint az írásban, úgy az egész oklevelező gyakorlatban állandó változásokat találunk keleten éppúgy, mint a nyugati országokban. Hol az egyik részletben, hol a másikban, de újítások mindig történnek, míg végre ilymódon bizonyos időszakok lefolyása alatt az egész gya korlat képe m á s lesz. E változásokból a gyakorlat lénye gére szoktak sokszor következtetni, mintha a gyakorlat kény szerített volna elő újabb és újabb szokásokat. Ámde éppen a legújabb kutatások azt eredményezték, hogy egy-egy keleti fórumnál sokkal kisebb, törékenyebb volt a gya korlat, mintsem hogy lényegében önálló fejlődést mutat hatott volna. A legjelentékenyebb változások egy-egy notó rius személyéhez fűződlek és ismeretlen, új apróságok minden előzmény nélkül, hirtelen léptek fel. S már a kor látolt anyagból is, ami rendelkezésünkre áll, világos lehel előttünk, hogy e változások a francia—német—magyar területen egyöntetűek voltak ; csak a legnagyobb kancel láriáknál képződtek ki, ott is csak részletekben, önálló szokások. Máskülönben alig van szabály, kifejezés, szo kás az oklevelek külső vagy belső tulajdonságait illetőleg, mely önálló l e n n e ; legfeljebb egyik helyen az egyiket részesítik inkább előnyben, a másik helyen a másikat. S ha a lényegesebb változások alapján kisebb korszakokat létesítünk, arra az eredményre kell jutnunk, hogy e kor szakok a franciáknál, németeknél, osztrákoknál és magyarok nál nagyjából fedik egymást. Ha pedig az apró részletek fel bukkanásáról s eltűnéséről kimutatást tudunk készíteni, azt találjuk, hogy sok esetben ugyanazon évtizedekben tűn nek fel és szűnnek meg azok keleten, mint nyugaton. Nyilvánvaló ezekből, hogy az a nótárius, aki Salz burgban, vagy az osztrák herceg mellett, vagy pl. III. Béla 1
O.v. Mitis: Studien z. ält. österr. Urkundenwesen. — MartinDas Urkundenwesen der Erebischöfe von Salzburg. MIÖG. 1915. 559-765. l. - Gross: Über das Urkundenwesen der Bischöfe von Passau. MIÖG. 1911. 505-673. Főként Fejérpataky László tollából.
magyar királynál ilyen újításokkal lépett fel, az előző gyakorlatot és szokásokat átalakítva 1 , nem maga találta ki azokat, h a n e m hozta valahonnan, nyugatról, éppen úgy, mint az írását. Olyan nagy iskolából, amely egyszerre vezethette ennek az írósterületnek a gyakorlatát. A francia egyetemek voltak ilyen hatalmas iskolák; alább fogunk szólni arról, hogy e korban feladatuk tényleg túlnyomóan a jogász-papok nevelése volt. Ha valami messzi föld tudósa foglalkoznék az e u r ó p a i okleveles gyakorlat és az írós kialakulásával, az első pillanatra átlátná e terület zárt egységét, szemben az angol, spanyol os olasz területekkel s természetesnek találná a magyarázatot, hogy ez az egyöntetűség egységes iskolázásnak az eredményé. Mi azonban, akik e területen belül élünk, bonyolult összefüggéseket, átvételeket keresünk, ismerve az orszá gok történetének ellentéteit s az egyes népek külön világát. Mindazonáltal az utóbbi évtizedekben több munka foglalko zott egyes, általánosan felbukkanó jelenségekkel, anélkül, hogy az egész gyakorlat s az egész terület összefüggő fejlődési fokozataira figyelt volna 2 . A német tudósok a francia határnál lezárták megfigv eleseiket — egyes ese teket leszámítva — s inkább Olaszország felé kutattak, amely ország szorosabb politikai viszonyban állolt a né met birodalommal e korban. Ezért fontos a távol keleti részek okleveleinek feldol gozása. Ha Németországban nem is tűnik fel az, hogy az egyes fokozatok egy időben lépnek fel a franciákkal, a keleti vidéken az ilyen megállapítások egyenesen meg lepőek. Németországban azonkívül jóval korábban kiala kult bizonyos helyi gyakorlat is a francia vezetés alatt álló gyakorlat melleit s a n n a k kizárólagos voltát meg szüntette. Ha majd idővel minden részletében megtörténik 1 Pl. Martin: 569, 578. I. Rupert nótárius. Mitis: 386. I. Ulrich nótárius. Fejérpataky: A királyi kancellária tört. az Árpádok alatt. K a t a p á n szerepe. 2 M ü h i b a c h e r : K a i s e r u r k u n d e u. P a p s t u r k u n d e . MIÖG. 1893. 499. I. E c k h a r t : A p á p a i és császári gyakorlat h a t á s a árpádkori okleveleink szövegezésében. Századok. 1910. 713. 1. — Bresslau: Internationale Beziehungen im Urkundenwesen d. Mittelalters. Archiv f. Urkundenforschung 1916. 19. I.
az összehasonlítás, kézzelfogható módon áll majd előttünk hogy a keleti okleveles gyakorlat milyen mértékben volt közvetlen tanítványára nyugati iskoláknak. Egyelőre csak nagy vonásokban követjük, fokról fokra a két évszázad fejlődéséi, hogy ezzel hátterét nyerjük az írásfejlődés részletes tárgyalásának, amely munkánk második részében következik. A) Külső tulajdonságok. Amennyire
5. Kezdőrészlet VIII. Lajos francia király okleveléből. (Mus. 522.) a rendelkezésünkre álló anyagból megismerhettük, ez ok levelek külső kiállításukban Franciaországban is és nálunk is ugyanazon korszakokban, ugyanolyan sa játságokat mulatnak.
1224. Kezdőrészlet 11. Endre okleveléből. (Dl. 110. Kissé kisebbítve.) A XII. században az oklevelek hártyájának nagysága és alakja még Franciaországban is igen különböző. A legkisebb formák vegyesen szerepelnek igen nagy perga mentdarabokkal. Egységes gyakorlat nincs, éppenúgy, mint nálunk sincs. A hártya alakja változó, oldalai n é h a szabálytalanul vannak vágva. Az oldalak aránya szintén igen különböző. A XII. század utolsó negyedében ha nem is kivétel nélküli szabály, de bizonyos általános rendszeresség lép
fel a hártya alakjában. A méretek középszerűek; a longitudinalis forma az uralkodó, amelyben a z o n b a n a széles ség nem sokkal nagyobb a magasságnál. így tart ez a XIII. század negyvenes éveiig, keleten s nyugaton egyaránt. Ekkor ismét valamivel nagyobb for mák jönnek szokásba, bár a szövege zés általában egyszerűbb s rövidebb lesz. Ámde a sorokat tágasabban, kényelme sebben írják. Elszaporodnak továbbá a rövid, gyors írással írt oklevelek, apró 1229. Kezdőbetű Raj mund toulosei gróf ok hártyadarabokon, melyek általában véve leveléről. (Mus. 230. nem keskenyek s hosszúak, mint a kö Kissé kisebbítve.) vetkező századokban, h a n e m alig hoszszabbak. mint magasak 1 . Ennyit lehet mondani a hártya alakjáról. Bár pozitív szabályokat nem lehet felállítani, tagad hatatlan, hogy a kelet gyakorlata az ok levél hártyájának kiszabásában szembe tűnően követi időről időre a nyugatét. A szöveg elrendezése a XII. szá zad nagyobbik felében még ugyancsak változó. A francia királyok oklevelei sem mutatnak következetes képet. Már 1235. Kezdőbetű csak azért sem, mert a betűk nagysága IV. Béla okleveléről. (Nem. Múz. Forgáchigen eltérő a különböző okleveleknél; levéltár.) vaskos könyvbetűk, s kacskaringós ok levélírások váltakozását látjuk a királyi oklevelekben, úgy, hogy még egyenlő hosszú ok levélszövegek is igen különböző nagyságú hártyát foglalnak el. A margó nem szabá lyos, még a díszesebb oklevelekben is egé szen a hártya széléig nyúlnak ki a sorok. A XII. század végén bizonyos arányok 1260. Kezdő honosodnak meg a sorokban, a betűk nagy betű IX. Lajos francia király ságában. De azért még mindig nem kényelmes okleveléről. az elhelyezés. A sorok rendben állanak, de (École57. Kissé még mereven összerakott betűkből. Margók kisebbítve.) 1
Giry: 732, 743. 1. Martin: Salzburg, 653.1. G r o s s : Passau.574. 1.
szerre tágasabb, fesztelenebb lesz minden. A már meg elevenedett, folyóbb írásból álló sorok meszszibb közökben futnak egymás alatt. Széles margók keretezik be a szöveget. Mindez meg felelően mindkét távoli tájék gyakorlatában. Hozzátesszük még. hogy az egész írástérületen ritka kivétellel mind az észak, módra, mindkét oldalán kikészített hártyát használ 1 2 6 8 . Kezdő ják Az ú n. déli hártya még az olasz írás- betű IX. Lajos terület határán fekvő Salzburg gyakorlatában francia király okleveléről. is legnagyobb ritkaság 1 . (Prou XXIII. A szöveg különben egyfolytában, m e g Kissé kiseb bítve.) szakítás nélkül foglal helyet a hártyán; e XII. században Franciaországban s nálunk is megszűnik a szokás, hogy a keltezést külön sorban írják, vagy a tanuk neveit oszlopokban sorakoztassák egymásalá 2 . Csak az ünnepélyes francia királyi okleveleken he lyezkedik el gyakorta külön sorban a kancel lár recognosciós formulája a királyi mono 1279. Kezdőbetű grammal. Egyöntetű az oklevél képe a tinta Kun László okleszínében is. Fekete tintán kívül nem hasz veléről. (Nemz. Múz. Kissé kisebnálnak mást e korban ; még a díszítésekben bítve) is a legnagyobb kivétel a színezés 3 . Általános szabály lehetett ez, amely az oklevél tárgyi lagos külsejét igyekezett megóvni; máskülön ben, m á s szövegekben, alig fogott az írás hoz a kor írója anélkül, hogy ne színezett volna. Eppenígy őrizkednek az oklevelek e korban minden más túlságos díszítéstől is. Pedig a rajzok, amelyeket az okleveleken látunk, többnyire arról tanúskodnak, hogy a díszítő kéz művészi módon volt képezve és gyakorolva. A legtöbb alkalmat a rajzok, 1
2
Martin: 563. 1. Giry: 507. 745. és 748. 1. 3
Giry: 503. 504. I. M. Prou: Manuel de Paléographie 178. I.
1280. Kezdőbetű Kun László ok leveléről. (Nemz. Múz. Kissé kisebbitve.)
1274. Díszes kezdőszó Kun László oklevelén. (Nemz. Múz. Kissé kisebbítve.)
a
cifraságok használatéra a kezdőbetűknél találják. A XI. s z á z a d b a n még nem igen fordul elő díszes iniciálé 1 , a XII. s z á z a d b a n már kiemelik a kezdőbetűket s egyelőre csak szélágazásokkal, áttörésekkel díszílik. A XIII. század második harmadától nő az iniciálék szerepe. Gyakoribb lesz a díszes kezdőbetű s alakja nagyobbodik. Típusai fejlődnek ki a kevésbbé és a gazda gabban díszített iniciáléknak s ezek a típusok nálunk és a franciáknál azono sak. V a n n a k egyszerűen áttört betűtestek; egyező példáikat a mellékelt fényképeken mutatjuk be. Másutt, különösen a század derekától kezdve a betűtestet csipkék, kanyargó vonalak kísérik, finom levélidomok, legyezőcskék, fürtök, tölcsérek, kalászok. Néha kezdőbetűből kiindulva a szöveg mellett vízszintesen
1 Giry: 505. 1. Kivételek ritkák. Ilyen pl. az osztrák herceg egy 1162-ben, Kloslerneuburgban kelt oklevelén a szöveg elején álló madáralak.
1297 Díszes kezdőszó IV. Fülöp francia király oklevelén. (Paris 3 3 7 . Kissé kisebbítve.)
jutnak ki vagy függőlegesen ereszkednek le a cifraságok. Majd a XIII. század második felében egész kezdőszavakat arasztanak el e finom vonalkákkal. s e rajzok minden sok féleségük ellenére is hasonló stílust és p o m p á s a n gya korlott kezet mutatnak keleten s nyugaton is. A XIII. század vége felé a holt minták közé n é h a emberi, állati figurák is tévednek, de nem túlozva, h a n e m mintegy belelopva a vonalak sűrűjébe. így például ember arcok pár vonással, mutató kéz. állatalakok 1 . Mind ezek. mind az említett gazdag díszítésű szavak a z o n b a n aránylag igen ritkán fordulnak elő. A XIII. század második felében a szöveg utolsó sorát is gyakran töltik ki egyszerű rajzok kal, fonott vonalakkal, melyek n é h a tölcsérben vagy m á s apró figurákban végződnek. Ezek a díszítések is mind egyik vidéken hasonlóak, néha teljesen azonosak. Egy időben változatossá tette az írott szöveget a régibb korból fennmaradt scriptura longior, az oklevél kezdő szavainak magas, keskeny
betűkkel
való
írása.
A XII. Franciaországban is majdnem minden gondosabban kiállított oklevélen megtaláljuk; 1180-ig majdnem minden királyi oklevélen. A XIII. század első 1
L. a mellékelt ábrákat. A közölt francia példa a legrégebbiek egyike. Giry: 505. l.
felében ott is, nálunk is egyre ritkábban fordul e l ő ; a harmincas években pedig úgyszólván teljesen elhagyják a keleti s a francia oklevélírók is ezt a régi szokást, mely 1 a szöveg képét jó ideig oly jellemzően változatossá tette Ugyancsak megegyezőnek találjuk a monogrammatikus invocatio használatát is. A XII. század jórészén át a chrismont használják mindenütt az oklevelek elején; majd a franciák is, mi is az egyszerű kereszttel cseréljük azt fel a XII. század m á s o dik felében. A XIII. század első tizedeiben lassanként az után a kereszt is mindkét helyütt kivétellé válik 2 . Szembeötlő különbsége azonban a francia és a ma gyar királyok oklevelein az, hogy míg az előbbiek ünne pélyes példányain továbbra is gyakran helyet foglal a szö veg alatt a monogramm, az utóbbiakén már a XII. szá z a d b a n nem. A francia királyi kancellária külön szokása volt ez, amit a XII. s z á z a d b a n a Emberi s állati figurák az oklevetöbbi francia oklevél sem kö lek kezdődiszeiben. a) 1283 III. Fülöp francia király oklevevetett 3 . lén. b) 1286. Ugyanaz. (Mus A két példányban készí 290. és 294.) tett, szélén kettévágott betűket mutató cyrographum Franciaországban ugyan már régebben is - előfordul néhány esetben, gyakoribb jelen séggé azonban csak a XII. században, általános szokássá pedig csak a XIII. században lesz. Magyarországon a XII. szá zad közepén fellép már a XIII. század elején már általánosan használják. Ausztriában is ismerik már a XII. s z á z a d közepén 4 . 1
3 4
Giry: 513, 744. 757. 1. Marlin: 615, 656. I. 2 Giry: 533. 744. Matlin: 655. I. Giry: 749. 1. Fejérpataky: III. Béla oklevele, 148. l. Mitis: 71. I.
Bő forrása lenne az összehasonlító kutatásnak a pecsétek változásának részletes ismerete. Századokifi csak az uralkodók használatára szorult a középkor első felében a pecsét, míg végre a X. század közepén (933-ban) Franciaországban főpapok okle velén is kezd jelentkezni. S íme a salzburgi érse kek első pecsétje szintén már a X. század dereká ról való 1 . Azonban a XII. század első éveiig meg Franciaországban is a pecsétnélküli noticia a túlnyomó; ez a kor tehát nemcsak keleten a noticiák kora. A XI. s z á z a d végén alig van még egy-két francia főúrnak pecsétje; a X. század ból meg épen csak pár töredékes emléke v a n
a)
c)
Emberi és állati figurák az oklevelek kezdődíszeiben a) 1274 Fehérvári Keresztesek (DI.857.) b, 1282.IV. László (Dl .38955. c) 1291.III. Endre. (Dl. 1243) d) 1291. III. Endre. (Dl. 1314. Valamennyi kissé kisebbítve ) a p e c s é t h a s z n á l a t n a k . Csak a XII. század elején kezd általánosabban ismert lenni a pecsét Franciaországban is. És Ausztriában az őrgrófoknál ekkor már egész rendesen megtaláljuk: 1115-től 1136-ig Lipót őrgróftól 4 pecséttípus maradt ránk. A passaui püspökök első pecsétje meg éppen 1013-ból való s még a XI. s z á z a d b a n összefüggően folyta tódik náluk a gyakorlat. Salzburgban s a magyar királyok nál természetesen ekkor már szintén rendszeres a pecséthasználat. Káptalanok, egyházi testületek első pecsétjei Franciaországban a XII. század első felétől fordulnak e l ő : Salzburgban 1147-ből. P a s s a u b a n 1167-ből3. A XII. század elejéig rányomott vagy átnyomott 1 2 3
Giry: 636. 809. 819. I. Martin: 561. I. Giry: 816. 647. I. Milis: 243. 229. I. Gross: 577. 1. Giry: 646. 1. Martin: 665. I. G r o s s : 583. I.
pecsétek voltak divatban Franciaországban s nálunk is. Nyugaton előfordult ugyan régebben is a függő pecsét használata, de a francia királyok először csak 1113-ban | alkalmazzák. Eleinte kis pergamentszalag tartotta a pecsé tet, majd éppen csak hogy lazán állott az oklevélen, később mindig s z a b a d a b b a n függött a bőrszala gon. A magyar királyoknál 1109-ből van már félig függő pecsét; az osztrák őrgrófoknál 1128-tól. Egészen függő pecsétjük az utóbbiaknak már 1140ben volt; a magyar királyoknak már 1156-ban. P a s s a u b a n 1139ben van már bőrszíjon függő pec s é t ; az utolsó elnyomott pecsét 1188 ból való. Salzburgban 11321286. Kezdőbetű ben lép fel a beakasztott pecsét; IV. Fülöp francia 1152-ben már kissé lelógó. 1170 király okleveléről. (Mus. 295. Kissé táján egészen függő a pecsét s kisebbítve.) 1188-tól ez lesz általános szokás. Azonban a francia királyoknál is csak a XII. század 2. felében szorítja ki a függő pecsét a rányomottat; az általános francia gyakorlatban pedig csak a XII. század végén 1 . Még VI. Lajos francia király alatt is csak bőr szalag tartotta a pecsétet; VII. Lajosnál kezdődik lassan kint a selyemfonál divatja, de még Fülöp Ágost alatt, a XII-—XIII. század forduló ján sem kizárólagos. 1172-ben már a magyar királyok is használják a selyem fonalat ; a XII. század végén keleten is mindenfelé szokássá válik s azután lassankint kiszorítja a pecsét megerősí tésének többi módját az előkelő fóru 1294. Kezdő betű III. Endre mok végleges okleveleiből-. A selyem okleveléről. színe a francia királynál, az osztrák (Nemz. Múz.) hercegnél, a passaui püspöknél, a salzburgi érseknél és a magyar királynál ez 1
időben
Giry; 640. 1. Fejérpataky: K á l m á n kir. oklevelei 14. I. Mitis: 246, 290. I. Gross 578. I. Marlin 6 6 3 - 6 2 . I. Giry 643, 750. 1. 2 Giry: 643. 755. I. Mitis: 381. I.
egyaránt túlnyomóan vörös-zöld, bár
m á s szín is igen
gyakori 1 . A pecsét alakja rendesen kerek vagy ovális. A XII. s z á z a d b a n Franciaországban feltűnik a csúcsíves pecsét; Passauban is már igen korán, 1138-ban, Salzburgban 1160-ban 2 . Tág tere nyílnék az összehasonlításnak a pecsétek rajzéban, köriratában. Úgy látszik, a változások itt is párhuzamosak és itt sem késtünk sokat a nyugati gyakorlat mögött. Például a címerpajzsnak pecsétre való alkalma zására a legkoraibb nyugati példa 1193-ból való; Imre magyar királynak pedig már 1202-ből van ilyen pecsétje 3 . Vagy például a sigillum szó a köriratokban Franciaország ban a XII. század közepén lép fel s P a s s a u b a n is feltűnik 1167-ben 4 . Rendszeres, pontos kimutatások lennének e célokra szükségesek s számos fényképe a pecséteknek. Egyelőre a z o n b a n elégedjünk meg e kiragadott voná sokkal az oklevelek külső sajátságait illetőleg. Látjuk, mint bíztatnak e kezdetleges összehasonlítások is arra, hogy ugyanazon emberöltő oklevélíróit félig-meddig iskolatársaknak is tekintsük. Láttuk, régi, begyökeredzett sajátságok mint tűntek el egyszerre keleten s nyugaton s milyen egyöntetűen vonultak be s alakultak ki az új szokások; oklevélalak, szövegelrendezés, díszes betűk, jegyek, pecsétek mintegy láthatatatlan - intézkedésre egy szerre és egyformán változnak. Ha francia földön gyakran v a n n a k koraibb példák is, mégis, mihelyt bevett szokás lesz ott valami, úgy, hogy iskolaszerűen taníthatják, általános használatban látjuk hamarosan nálunk is. B) Belső tulajdonságok. XI. század. A XI. század keleten az okleveles gyakorlatnak fejletlen kora. A pecsétes levél még csak igen előkelő fórumok kiadványa; széltében a noticia, az egyszerű feljegyzés divatozik. S a pecsétes levél szerkezete, kiállítása is minden következetes szabály nélkül való. 1
Giry: 755. I. Mitis: 381. G r o s s : 579. Martin: 662. 1. Giry: 629. Mitis: 229. I. E pecsétet Mitis francia m u n k á n a k tartja. Martin: 666. 1. 2
3 4
Giry: 647. 1. T u r u l : 1917. 17. I. Giry: 644. I. G r o s s : 583. 1.
Ez a század még nem tartozik tárgyalásunk körébe, e meg kell emlékeznünk róla. mert okleveles gyakorlatunk kezdetei benne gyökereznek. A régi okleveles alakok és szerkezetek, amelyek a század elején még a magyar királyoknál is használatban vannak, eltűnnek. Csak egyes sajátságaik, szokásaik bukkannak fel a későbbi évtizedek oklevelein. A pecsétes levél szerkezete összevegyül a noticiáéval. majdnem annyiféle változatban, a h á n y oklevél ránk maradt. Tévedés lenne azt hinnünk, hogy ez Franciaország ban másként volt. Az ősrégi, megállapodott uralkodói gyakorlat ebben a s z á z a d b a n ott is rombadől s az első Capetingek okleveles gyakorlata éppenúgy a réginek eltűnte és az új kornak kialakulta közt él, mint az első Árpádoké. Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy az egész gyakorlat oly kezdetlegessé vált, mint minálunk; tán többféle emléke maradt meg és az oklevelek nagyobb szá zalékában, mint nálunk, a régi szokásoknak, de egységes vezetést, szabályokat semmiféle fórum oklevelein nem ta pasztalhatunk. Az uralkodók oklevelein kívül általában a noticia van szokásban a XII. század elejéig itten is. Ezért téves dolog a keleti fejlődést ö n m a g á b a n vizsgálni s a helyi gyakorlatra meg a jogi élet fejlődésére következ tetni a formáknak minden változásából, amidőn világos, hogy ez a fejlődés messze országokkal volt összefüggésben. A francia királyok századelei oklevelei is utánozzák még a régi karolingi formákat, mint Szent István oklevelei a császáriakat. De hamarosan rövid oklevelek jönnek, ünnepélyesség és minden régi formula nélkül. Rossz hártya, szabálytalan alak, nagy könyvbetűk. Régi kifejezések új fogalmakkal keverten. Chrismon, invocatio nagy részükben v a n ; az intitulatio „Ego"-val kezdődik, ami nem zárja ki azt, hogy a szövegben ne beszéljen a király többesszámban magáról. A cím sem megállapodott, sőt a király nevének irása sem. Néha igen hosszú és dagályos arengákat al kalmaznak ; gyakran előfordul, hogy az oklevél mindjárt ezzel kezdődik. Másrészt ez az oklevélrész, mint a többi is, gyakran hiányzik. Nagyhangú büntető záradékok álla nak n é h a az oklevél v é g é n ; sokszor meg egyáltalán nincs semmiféle corroboratio. még pecsétjelzés sem. A dátum
gyakran halmozott időmeghatározásokból áll. melyek esetleg az oklevél különböző részein vannak elszórva; de igen sok oklevélen egyáltalán hiányzik a keltezés. Néha hiány zik minden formula, csak az oklevél végén a záradékból tudjuk meg. hogy királyi oklevélről van szó Azért soroltuk föl mindezeket bővebben, hogy lássuk, mennyire megtalálunk minden sajátságot a francia királyi oklevelekben, amellyel a kor messze keleti gyakorlatának elmaradt voltát jellemezni szoktuk. 1100-tól 1180-ig. A XII. s z á z a d elején kezd bizonyos öntudatosabb vezetés mutatkozni az oklevelezés szoká saiban. A régi formákat felelevenítik, átalakítják, az ok leveleknek igyekeznek ismét okleveles külsőt adni 2 . Mindez a z o n b a n lassan haladó folyamat; a XII. század közepéig még nagy a rendszertelenség, szabálytalanság a magyar királyoknál, az osztrák hercegeknél s a salzburgi s passaui főpapoknál, de a francia királyoknál is. ha Ián nem is egyenlő mértékben. Az igazi rendszerbe való fejlődés a XII. század közepén indul meg Franciaországban. VI. Lajos alatt még nagy a változatosság a formulákban, de már egyes szokások kezdenek uralkodókká válni. VII. Lajos uralkodása végén már nagyjából kialakult s megrögződött szokásokat adott át utódjónak 3 . A magyar királyoknál II. Bélától 111. Béla uralkodása végéig ugyanez a folyamat megy végbe. Ekkor alakul ki nagyjából a magyar királyi oklevél szerkezete. Ugyanilyen átalakulás történik ekkor az osztrák hercegeknél, a salz burgi érseknél is. Mindenütt benső és helyi okokból igye keztek az átalakulást magyarázni azok. akik e megfigye léseket tették 4 . Ennek az átalakulásnak az iránya s tartalma nyuga ton s keleten azonos. 1
Giry: 731-742. l.
2
Fejérpataky: Kálmán kir. oklevelei 40.l. Mitis: 81, 82, 242. l.
Gross: 526 l. mind a század első éveiben feltűnő formásabb okleveleről beszélnek. 3
Giry: 742. l.
4
Fejérpataky: Kálmán kir. oklevelei 13. I.U. az: III. Béla oklevelei
(III.Béla emlékezete) 146. k. Mitis: 292, 299. l. Martin: 568. l.
Az oklevélszerűen kiállított levelek ezentúl rendesen 1 invocatióval kezdődnek, a Szent Háromság említésével . Az intitulatio még VII. Lajosnál is gyakran Ego-val kezdődik, de uralkodása végén kezd eltűnni, mint ahogyan pár év múlva III. Béla magyar királynál is állandóvá válik a többesszám. A francia seigneurális oklevelek azonban jóval tovább használják az Ego-t; Salzburgban is előfordul néha egész 1210-ig". De még VII-ik Lajosnál is megesik, hogy az arenga és a promulgatio megelőzi az intitulatiót; a sorrend csak uralkodósavégén szilárdul meg, mint nálunk III. Bélánál. A királyi cím kifejezései Franciaországban a XII. szá zad elejétől meglehetősen állandóak, bár még VII. Lajos uralkodása alatt is vannak eltérések. Nálunk ugyancsak a XII. század elejétől lesz uralkodóvá a Rex Hungarie forma; azelőtt a nép neve, Rex Ungrorum, volt haszná latban. Az osztrák hercegek is a XII. század első felében vették fel a nép neve helyett az ország nevét. A francia királyoknál mindig megmarad a nép neve. Azonban ezen 1 begyökerezett kancelláriai szokástól eltekintve, a francia oklevelekben éppen a XII. század elejétől általánosan felváltja a nép nevét a föld neve. Ennek az általános változásnak részese lehetett a magyar királyi és az osztrák hercegi cím is 1 . A magyar föld "Hungária" elnevezése az addigi „Ungaria" helyett különben is Franciaországban keletkezett s e korban vet ték át onnan okleveleink 4 . A franciáknál a XII. század első felében kezd n é h a a királyi cím után az „in perpetuum" kifejezés illesz kedni. VI. Lajosnál még ritkán látjuk, VII. Lajosnál már szokásos. Megelőzi többnyire rövidebb vagy hosszabb adresse. Az „in perpetuum" kifejezés egyöntetű felbuk kanását Mühlbacher kimutatta már és pápai hatással 1
Giry: 744.1. Martin:-571.1. Gross: 594. I. A magyar királyoknál hasonlóképen. 2 Giry: 744. l. Fejérpataky: III. Béla oklevelei 167. M a r t i n : 574. I. 3 H ó m a n : A magyar nép neve a középkori latinságban. Tört. Szemle 1917. 141. 1. 1918. 3. I. Mitis: 274. 1. Tehát a jogi és politikai következtetések, amelyekel a cimforma változáshoz fűztek, alig állhat n a k meg. Giry 326. I. 4 H ó m a n : i. m. 141. 1,
m a g y a r á z t a ; a francia gyakorlattal nem Magyarországon 1124-ben, az osztrák őrgrófoknal 1136-ban. Salzburgban 1139-ben, P a s s a u b a n 1111-ben, tehát min denütt éppen azon időben, mint Franciaországban, szinten megjelenik e kifejezés. Az ilyen jelenség alig magyarázható a pápai oklevelek utánzásával. Miért utánoztak volna oly különböző fórumok egyszerre s éppen ugyanazon papa, sajátságokat? És éppen úgy, mint a franciaknál, keleten is egyre nő e kifejezés h a s z n á l a t a ; III. Belánal szabállyá lesz 1 . Az arenga még VII. Lajos alatt is néha hosszú és fellengzős: de már őalatta egyszerűsbödik és végül igen gyakran hiányzik: III. Bélánál éppen így találunk hosszabb gondolatokat, de vannak oklevelei arenga nélkül is 2 . Az arengát megelőzi gyakran az adresse. követi a promulgatio; bér e sorrend, mint említettük, csak VII. Lajos u r a l k o d á s a végén, illetve III. Béla uralkodása alatt álla podott meg. E két formula kifejezéseit a franciák is. mi is ugyanazon szócsoportokból vesszük 3 . A XII. század elejéig Franciaországban a legtöbb oklevélen nincs corroboratio, csak azután kezd divatba jönni s az annulus szót akkor váltja fel véglegesen a sigillum. Ugyanekkor keleten is szokássá lesz a corroboratio, még pedig már szintén a sigillum szóval. Pedig a pecsét jelzés a francia seigneurialis okleveleken is igen ritka a XII. század közepéig 4 . a fenyegető záradékok VII. Lajos alatt már ritkák: III. Bélánál is kimentek már a divatból 5 . A corrobaratio, a pecsétjelzés formulájánál is, úgylátszik, a z o n o s kifeje zések variációit alkalmazzák e királyok oklevelei. A megerősítő záradék természetesen feltűnő eltérést mutat annyiban, hogy a francia királyok a monogrammról is megemlékeznek, ami nálunk nem szokásos. 1
Giry: 744. l. Mühlbacher: i.m. 509. l. 3. jegyz. Martin: 571. l. Mitis: 393. l. Eckhart: i.m. 717. l. 2 Giry: 745. l. Fejérpataky: III. Béla oklevelei 176. l. 3 Giry: 745. l. A magyar királyok formuláit l. Eckhart idézett értekezéseiben az osztrákokét Mitis: 393. l. 4 Giry: 735. l. Fejérpataky: Kálmán oklevelei 40. 51. l. Mitis: 243. l. Martin 569. l. Giry: 818. l. 5 Giry: 745. l. Fejérpataky: III. Béla oklevelei 167. l.
Az időjelzés is egyszerűsbödik: az epacta, concurrens VII. Lajos alatt ritka jelenséggé válik, mint ahogyan a 1 magyar oklevélből is kivész a XII. század második felében . Új formula III. Bélánál a kancellár neve előtt álló "datum per m a n u s " , amely az 1190-es években tűnik fel először s amelynek megjelenéséből a kancellár szerepének változására szoktak következtetni. Az osztrák hercegeknél 1196-ban látjuk először e formulát; a passaui püspöknél az 1180-as években lesz szokássá, bár kivételesen már a század közepén is előfordul. A franciáknál VII. Lajos alatt rendszeresedik e kifejezés, felváltva az addigi sok féle formát. S a nyugati seigneurialis oklevelekben is csak a század utolsó h a r m a d á b a n jön divatba 2 . III. Béla okleveleinek ez újítását tehát nem szabad önálló jelentő séggel felruháznunk. A tényleges tanualáírás Franciaországban a XII. s z á z a d b a n kivész, helyette a tanuk felsorolása honosodik meg. VII. Lajos francia királynál már nem tényleges tanukról van szó, h a n e m egyszerűen méltóságok felsoro lásáról. Erre vezet a fejlődés III. Bélánál is. Ez a tanusor rendesen minden oklevélen megtalálható ez időszakban 3 . Bármennyire szegényes tehát a keleti gyakorlat e k o r b a n keleten a franciához képest, úgylátszik, hogy a francia fejlődést árnyékként követi. Az oklevelek fajtáinak szétválásában sem hiányzanak keleten a megfelelő jelen ségek. Elég felhoznunk, tán. hogy már 1177—80-ból a francia formáknak csaknem szóról szóra megfelelő kis man 4 d á t u m a maradt fenn Lipót osztrák hercegnek . A század közepén tehát mindkét részen megindult rendszeresedés a s z á z a d utolsó negyedében körülbelül hasonló eredmé1
Giry: 746. 1. Fejérpalaky: K á l m á n oklevelei 49. 1. Fejérpataky: III. 3éla oklevelei 167. I. Mitis: 493. I. Gross: 607—608. l. Giry: 749. I. R e u s e n s : Chancelleries intérieures en Belgique j u s q u ' a u c o m m e n c e m e n t du XIII. s. (Analectes pour servir à l'histoire ecclésiastique de Belgique I. XXVI. A cambrai-i püspök 1185-ben (187. I.) a liègei 1192-ben (180. I.). a tournai-i 1175 ben (190. 1.), a rheimsi érsek 1169-ben (202. I), a flandriai gróf 1195-ben (86. 1.) s a hainauti gróf 1181-ben (136. U használja először e kifejezést. 2
3 4
Giry: 601, 747. I. Fejérpataky: i. m. 167. I. Giry: 751. 1. Mitis: 367. 1
nyekre vezetett. Mindenütt kiválasztottak a számos régi formulából egy-egy szűkebb csoportot, amelyeket azután a jövőben használtak, s e csoportok nyugaton is. nálunk is körülbelül ugyanazok. Olt is. itt is ugyanazon sorrendjét fogadták el a formuláknak az oklevél szerkezetében. A kancelláriák mindenütt ez időben akadtak szervezőkre. III. Béla reformjaival egyidejűen Ausztriában is, Salzburgban is 1 szabályok alakulnak ki a gyakorlatban ; s az oklevélszerkezet, mely ennek folytán előáll, nagy jából megfelel a n n a k a francia szerkezetnek, mely olt is alig előbb jött létre. Mint később látni fogjuk, a francia egyetemek oktatási rendje éppen ez időben lett egyöntetűbb. 1180-tól 1240-ig. VII. Lajos s III. Béla utódaira már nagyjából kialakult oklevéltípus maradt. Fülöp Ágost s II. Endre alatt még szűkebbek lettek a változatok, még következetesebbek a szokások, pedig a két uralkodó kormányzását különben alig lehel összehasonlítani egy mással. De az oklevéltipusok éppen nem az uralkodóktól függtek, hanem a nagy iskoláktól. Az oklevelek külsejének egyezéséről e korban már föntebb beszéltünk. A franciáknál az ünnepélyesebb és a kevésbbé ünne pélyes oklevél kezdett az okleveleknek két külön fajtájává válni; de még csak kezdett, mert az átmenetek még min dig nem engednek meg határozott osztályozást. Nálunk is volt teljesebb és kevésbbé teljes oklevélszerkezet; de tán még kevésbbé kifejezett ellentétben egymással, mint nyugaton. A diploma invocatióval kezdődik, melynek szavai a két vidéken gyakran azonosak. Az „in perpetuum" kifejezés a francia királyoknál Fülöp Ágost alatt, úgylátszik, eltűnik, bár m á s okleve lekben még megmarad. Magyarországon a XIII. század első negyedében lesz ritkaság; Ausztriában s Salzburg b a n is valamivel tovább él, mint nyugaton, úgyszintén P a s s a u b a n is; de mindenütt erősen ritkul a XIII. század 2 elején . 2
Mitis: 382. I. Martin: 5 9 1 . 1. Giry: 754. I. Eckhart: 717. I. Mitis: 393. I. Martin: 676. I. Gross: 595. I. 1
A diplomaszerűen kiállított oklevelekben nálunk is, mint Franciaországban, nem szokásos az adresse a salutatióval; e formulák a litterae patentes sajátságai elsősor ban. Ez utóbbi később mindinkább háttérbe szorítja a diplomát s ennélfogva II. Endrétől már rendes alkatrésze a magyar oklevélnek a salutatio, éppenúgy, mint a francia litterának. Amíg a diploma az uralkodó fajta, Salzburg sem használja az adresset; ott szintén csak 1230 táján lesz ismét szokásos. Az adressenek ugyanezt a vissza vonulását látjuk P a s s a u b a n is 1200 táján. Az adresse szö vege nagyjából mindenütt egyezik 1 . Az arenga Fülöp Ágost alatt az idő haladtával egyre rövidebb lesz és ritkul; ugyanezt látjuk 1230 táján Magyar országban, Salzburgban és P a s s a u b a n is 2 . A promulgatio szavai körülbelül mindenütt megfelel nek. Nem lehet csodálni, ha nyugaton, a nagyobb hasz nálat következtében, a rövidebb formákat szeretik. Hasonló formulákat látni acorroboratióban és a kelte zésben is, leszámítva persze a monogrammára való hivat kozást. A francia diplomát a méltóságok felsorolása fejezi be, mint a keletieket is. Megállapodott, nyugodt gyakorlat folyik tehát ez idő szakban mindkét részen. Körülbelül ugyanolyan rendben helyezkednek el a francia oklevél tagjai, mint a keletieké. A diploma formái vezetik még a gyakorlatot; a régi. most iskolaszerűvé vált formák mérsékelt, rendszeres alkal m a z á s a jellemző e korra. 1240-től 1280-ig az okleveles gyakorlat teljes kialaku lása következik. A régi formulák, szokások terhesek már, mert az oklevél már igazán a gyakorlati élet megszokott kísérője. A diploma ennélfogva Fülöp Ágost halála után rit kul, IX. Lajos alatt már igen kevés van, a XIII. század végén meg egyenesen kivételes jelenség. Az 1230-as évek től IV Bélánál is mind ritkábban, uralkodása későbbi évei ben csak elvétve találunk egy-egy ünnepélyes oklevelet a régi diplomaszerkezettel. Ami diploma a z o n b a n még elő1 2
Giry: 755, 756. I. Eckhart: 7 1 . I. Mariin: 676. I. G r o s s : 595. l. Giry: 754. I. Martin: 613, 615. I. Gross: 597. I.
fordul, éppenúgy, mint a franciáknál, kevéssé változtatja meg a régi formákat, melyek közül legjellemzőbb az invocatio s a méltóságok felsorolása. Éppen ilyen erősen ritkul Salz burgban is. P a s s a u b a n is az invocatio s ritkább lesz a tanukkal ellátott oklevél is. bár az egyházi fórumok a tanú sért sohasem hagyják el olyan mértékben, mint a világiak 1 . S amint a régi diploma kivész, egyes szokásait fel veszik a litterák. Így kerül ismét az arenga az oklevelekbe: így írják n é h a az uralkodó egész nevét nagy betűkkel. díszítve 2 . Az ilyen megerősített littera a magyar királyi oklevél típusa. Egy fajtája a francia okleveleknek nem veszi fel az adresset s salutatiót; e b b e n utánozza a régi diplomát (lettres en forme de charles). A mi végleges formában kiállított okleveleinkben legtöbbnyire megvannak ezek a részek. Máskülönben nálunk is számtalan oklevélfajtát terem tett ez a kor. Rövid memoriálisok, különféle mandátu mok s formulákkal többé-kevésbbé bőven ellátott ok levelek használatosak IV. Béla korában. A különböző fajtáknak másszínű pecséttel való jelzése, ami a franciák nál ezidőben fejlődőben van, nálunk nem gyökeredzett meg, bár zöld és piros pecsétek a XIII. s z á z a d b a n már nálunk is előfordulnak. * * * E rövid összefoglalással akartuk felhívni a figyelmet arra, hogy a keleti okleveles gyakorlat szokásaiban nagy jában lépést tart a nyugatival. Rendelkezésünkre főként a francia uralkodói oklevelekről állottak a d a t o k ; s igen valószínű az, hogy a francia egyetemeken nem éppen az uralkodói gyakorlatot tanították, h a n e m valami általános, teoretikus oklevélszerkezetet. Lehet, hogy ebben több volt az egyházi oklevelekben szokásos e l e m ; hiszen a párisi egyetem fölöttes hatósága is egyházi oklevéladó fórum: a párisi püspökség kancellárja volt 3 . 1
Giry: 757-758. l. Martin: 673. I, Gross: 594. 1. Giry: 758. 1. Talán e fórum okleveleivel való összehasonlítás vezetne valami pozitívabb eredményre. Nekünk sajnos nem volt alkalmunk eddigi 2
3
párisi okleveleket nagyobb számban vizsgálat alá venni.
Említést kell tennünk végül Melich J á n o s meglepő megállapításáról, mely szerint a magyar helyesírás a XI. 1 század végétől a XIII. közepéig francia szabályokat követ . Melich e felfedezése főként az oklevelek helyesírásának vizsgálatán alapszik ; az oklevelekén, melyek íróit, ekkor már világi papokat, mi a francia egyetemek növendékei nek tartjuk éppen ebben a korban. A germán eredetű keresztnevek írásában sem a felnémet, h a n e m a franciás alakokat találjuk az oklevelekben 2 . Ugyancsak Melich mu tatta ki, hogy számos közönséges magyar szavunk ebből a korból való francia átvétel 3 . Az oklevelek szerkesztésétől és írásától e korban, ismételjük, a szerzetesek általában már távol álltak. Szerze tes telepítésekkel és szórványos francia—magyar összeköt tetésekkel az említett jelenségeket nem lehet magyarázni.
1
Magyar Nyelv IV. 328. 1. A magyar helyesírás korszakai. Melich egyetemi t a n á r úr szíves közlése. V. ö. S z á z a d o k : 1909. 331. I. 3 Magyar Nyelv, X, 385. I. 2
Az oklevelek írói. Ebben a korban az oklevélírás a mi írásterületünkön már nem a szerzetesek kezében volt, de nem is egyes vállalkozók kezében, akik azután a közönség szolgalatára állottak mint Olaszországban a nótáriusok; az okleve leket túlnyomó részben valamely világi vagy egyházi fejedelemnek vagy előkelő úrnak udvarához szegődött világi papok írták, mert hiszen a kor t á r s a d a l m á b a n ezek a hatalmasságok voltak minden jog tulajdonosai vagy őrzői, amit csak oklevélbe foglalni érdemes volt. Az okleveles gyakorlat mind az ilyen udvarokból indult ki és nem a közönség köréből. Míg Olaszországban a XIII. század ban az udvari oklevelezés teljesen megszűnt és a néhány egyházi és világi fejedelem is, akinek addig kancelláriája volt, feloszlatta azt, hogy egész szükségletét a közjegyzők igénybevételével elégítse ki 1 , addig Franciaországban és Középeurópában az egész gyakorlat a fejedelmi okleve lekkel kezdődött. Az már későbbi eredmény volt, hogy városok, községek rendszeresen alkalmaztak oklevélíró jogászokat, vagy hogy egyes országokban a fejedelem személyétől és udvarától elválasztott hivatalnok jogászokat találunk 2 . Ezek az oklevélíró papok nem tisztán oklevélírói tehetségükért voltak szívesen látottak az udvarokban, a főurak kíséretében; sőt úgylátszik, az oklevelek kiállítása 1 Bresslau: 1912 l. 586. s. köv. l., 625. s. köv l. Redlich : Privaturkunde. IV. A nyugati német városoknak a XIII. század első felétől, Bécsnek Prágának a XIII. század második felétől voltak Stadtschreiberei. Az 1221-i bécsi Stadtrechtben még semmi nyoma sincs az okleveles bizonyításnak, sőt a polgárok oklevelei vidéki urak pecséteivel jelennek meg. - Érdekes a sorozat a pecsétes levél terjedéséről Stájerországban, a fejedelemtől fokozatosan lefelé az egyszerű nemesig, amelyet Mell R.: Beiträge z. Gesch. d. steierischen Privaturkunde című munkájában állított össze. 64. s. köv. l. 2
félig-meddig az ő magánüzletük volt. Sokkal többen is voltak annál, semhogy teljesen az ilyen teendők kötötték 1 volna le őket . Nem is lelkipásztori hivatásuk hozta őket ezekre az előkelő helyekre, hiszen a lelkiek s z á m á r a ren desen külön szerzeteseket tartottak a főurak kíséretükben. Fölényes, világi műveltségű, messzi országban jártas férfiak voltak ezek az oklevélíró papok, akik tanultságuk, ügyes ségük révén és uruk jóakaratának reményében fényes egyházi pályafutás előtt érezték magukat és többnyire nem is csalódtak. Az írásösszehasonlítások és az egyes ada tok mind arra mutatnak, hogy ezek a p a p o k nem egy szűkebb hivatalnak az írói, nem zárt kancelláriának az. alkalmazottai voltak, hanem a fejedelem hívei, kísérete fényének emelői 2 . Kancelláriáról legtöbb helyen nem is tudnak még kortársaik ez időben 3 , csak kancellárokról és udvari papokról, akiket későbben rendesen nótá riusoknak neveznek. Amely feladatokhoz műveltség, tanult ság, nyelvtudás és világismeret volt szükséges, azokra mind ezeket a papokat vették igénybe; ők voltak a kor diplomatái, jártak követségben a p á p á h o z és az idegen u r a l k o d ó k h o z ; helyet foglaltak az uralkodók t a n á c s á b a n , annyira, hogy Magyarország nemesei egy ízben fel is zúdultak túlságos befolyásuk ellen; s- ami bizonyára nem utolsó hivatásuk volt, művelt egyéniségükkel szóra1 A német császári kancelláriában a XI. s z á z a d b a n 8—10 írókéz, szerepelt s 1471-ben s e m volt több az összes alkalmazottak s z á m a 14-nél, pedig az írásbeli leendők bizonyára százszorosan nőttek. Bressiau, 539. 1. A magyar királyi oklevelek alapján is hasonló megfigyelésekre juthatunk. 2
A lovagkor fejedelmi kíséretének élénk leírását I. Schultz i. m. I. 518. 1. Az oklevélíró papok határozottan udvari emberek, familiárisok, akiket sohasem említenek mint egy kancelláriának tagjait, de azért mégis szorosabb viszonyban állottak az udvarral, semhogy esetről esetre o d a kerüli papoknak vehetnők őket. Pl. Collection de d o c u m e n t s inédils sur l'histoire politiciue. Paris, 1855. 88. 1.: Egy 1288-ból való pápai oklevél élesen megkülönbözteti a familiáris udvari p a p o k a t azoktól, akik csak esetről esetre jártak el királyi m e g b í z a t á s b a n . Különben az újabb r é s z letmunkák az egyes kancelláriákról mind hozzájárulnak ahhoz, hogy akancelláriák hivatalszerű egységéről táplált vélemény megbomoljék. 3
A " c a n c e l l a r i a " szó még tudtunkkal nem is fordul elő e kor ban, csupán a cancellarius és vicecancellarius elnevezés. L. Hajnal im. 4. 1.
koztatták előkelő társaságukat. A francia király több udvari papjától maradtak fenn mulattató, n é h a igen pajkos mun kák, amelyeket később püspök korukban maguk is szánvab á n v a emlegettek 1 . A német és magyar korabeli történeti művek legtöbbjének szerzője ilyen udvari p a p volt. Ezek a papok azután az udvarban pártfogókat szerezvén, a különböző egyházaknál j a v a d a l m a k h o z es tisztségekhez jutottak. Így történik, hogy a királyi oklevélírások Magyar országon bizonyos idő multán a vidéki káptalanokhoz terjednek el.2 És ugyanebben a korban voltak kanonokok, akik még olvasni is alig tudtak, sőt kiskorú kanonokok is voltak, s amint láttuk, az írás tudománya még kevés p a p n a k volt igazán sajátja. Kik voltak tehát ezek az udvari p a p o k ? Hogyan járhatott volna egy Magyarországon, a szokásos m ó d o n felnevelkedett pap követségbe Franciaországba, Aragoniába, Rómába, a német császárhoz, Csehországba, a h o l a különböző magyar királyok követei gyakran meg fordultak? Az udvari élet, az udvari műveltség a XII. s z á z a d b a n kezdett Európaszerte egységes fogalommá kialakulni ; olyan műveltség volt ez, amely felsőbbséges és nemzet közi akart lenni s büszkeségét a b b a n találta, hogy élet módban, divatban, beszédben, erkölcsökben m a g a s a b b , a népek legelőkelőbbjei körében elfogadott szokásoknak hódolt. Finomultabb légkör volt ez, amelybe minden lovag törekedett, s amelyet minden h a t a l m a s a b b úr igyekezett maga körül meghonosítani. S minden kicsiségben, a ruhák szabásától 3 kezdve a költészetig 4 , a társaságbeli szoká1
Langlois: La vie en F r a n c e au moyen âge 2. és 289. I. U. o. 272. l. egykorú vers a királyi udvarban p o m p á z ó és szórakozó papokról.
2
Wattenbach: Arch. für österr. Gesch. XIV. 56. l. idéz egy tankönyvből, amely szerint azok, akik az oklevelezéshez értenek, a királyokhoz kerülnek s az átadja őket a főpapoknak, hogy azután pártfogásuk révén egyházi méltóságokhoz j u s s a n a k . 3
Schultz i.m. l. 236.259.1.2. jegyzet 256.l. és 321.l. A divat új meg aprólékos változásainak ismerete az előkelő körökben általános volt.
4
Salzer. III. Gesch. d.
deutschen
Literatur
173.
1.
Szerinte
a
lovagi költészetet elsősorban papok hozták Franciaországból Németoszágba.
1
2
soktól a nyelvtudásig francia vezetés alatt állott az egész udvari élet mindenütt, még Németországban is. amelynek pedig egész politikai története a művelt Olasz országgal való szoros érintkezések között játszódott le. Az Árpád-kori magyar művelődés leírásánál az utóbbi időkben egyre több h a n g emelkedik föl amellett, hogy a francia hatás akkor sokkal nagyobb volt, mintsem most elképzeljük 3 . Ennek az udvari életnek egyik jelensége az oklevélírások feltűnése s jellemző egyéniségei az udvari papok. E papok jórésze fiatalon kerülhetett az udvar szol gálatába, legtöbbje csak ezután kezdi meg előlépését egyházi pályáján, később jut címekhez és j a v a d a l m a k h o z ; sokan nem is felszentelt papok még. Némelyek igen elő kelő családból valók, de sokan alsórendű s z á r m a z á s ú a k ; némelyik hosszabb ideig marad az udvar szolgálatában, mások meg csak átmenetileg szerepelnek ott. Ha később valamely egyházi testülethez kerülnek, rendesen átveszik ott is a jogi ügyek intézését, gyakran római küldetéssel is bízzák meg őket, s h a c s a k lehet, a káptalani iskolának lesznek vezetői. A XIII. század végén pedig sokan meg sem kezdik az egyházi pályafutást, városokban lesz nek Schreiberek, vagy, mint Ausztria egyes tartományai ban, Landschreiberek lesznek, megházasodnak, előkelő rokonságra tesznek szert és meggazdagodnak 4 . Arról kevés egyenes adatunk van, hogy hol szerezték ezek a papok műveltségüket, amely fiatalon, n é h a alacsony származással a legelőkelőbb és legfinomultabb környe zetbe hozta és a legnehezebb feladatokra is képessé tette 1
Schultz i. m. 4. I. A német lovagi költök legtöbbje tudott franciául, sőt járt is F r a n c i a o r s z á g b a n . Heinrich v. Veldeke. H a r t m a n n v. Aue, Wolfram v. E s c h e n b a c h . Gottfried v. Strassburg, Wirnt v. Gravenberg. — Wolfram v. Eschenbach irni-olvasni nem tudott, de franciául elég jól beszélt. — A francia nyelvtanítókról Schultz i. m. 157. 1. 2
3
Károlyi A.: Árpád és az Árpádok, 273. I. Melich J.: Századok XLIII. 331. 1. Magyar Nyelv X. 385. 1. Békefi R.: III. Béla emlékezete 115. s. köv. 1. 4
Pl. Tullni Konrád. Kremsi Gozzo, Wieni Paltram 1275 táján. Dopsch: Breiträge z. Gesch. d. Finanzverwaltung Österreichs MIÖG. 18. 1897. 233. I.
őket. Csak egyes papokról maradtak fenn említések, amelyek szerint az egyetemeken tanultak, mint például Conradus de Mureról, a konstanzi püspök papjáról, aki Párisban és Bolognában végezte tanulmányait, vagy Andrásról, IV. Béla és V. István káplánjáról, aki a párisi egyetemen szerezte 1 műveltségét . Egyeseknek neve mellett egyetemi fokozat pontos címét találjuk (doctor, licentiatus, baccalaureatus); ezekről szintén bizonyosra vehetjük, hogy egyetemi tanul mányokat végeztek. Különös társadalmi helyzet, különös szerep az állam ügyekben, írásuknak, az oklevélírásnak valószínű francia eredete az udvari papok nevelőhelyének a kor legmaga s a b b iskoláit jelöli ki. Amidőn az udvari papok művelt ségének forrását keressük, elsősorban az egyetemekre kell irányítanunk figyelmünket. És éppen ez a kor, a XII. és XIII. század volt az egyetemek hirtelen felvirágozásának és kifejlődésének kora; látogatásuk éppen ebben az időben kezdett világszerte divatozni. Az egyetemek a z o n b a n akkor még anya könyveket nem vezettek 2 és így csak egyes kiválóbb férfiakról, akikről életrajzok maradtak fenn, tudjuk, hogy megfordultak az egyetemeken. Mindezideig az egyetemek fellendülésének főleg tudományos jelentőséget tulajdoní tottunk, a főiskolákat csak egyes felsőbb tudományok fészkeinek tekintettük s azzal, hogy a gyakorlati élethez milyen viszonyban állottak, nem igen foglalkoztunk. Ha a z o n b a n azt tartanánk, hogy az oklevélíró papok java része az egyetemeken tanult és a modern írósokat egye nesen onnan hozta, az egyetemek gyakorlati jelentősé gének sokkal erősebben ki kellene előttünk domborodnia, mint az eddig történt. Vajjon megvannak-e a nyomai annak, hogy az egyetemek n e m c s a k szűkebb hazájukban, hanem messze országokban is ilyen életbevágó szerephez jutottak? A XII. század a deákvándorlások klasszikus kora. 1
B e n d e l : Konrad v. Mure MIÖG. 30. 51. 1. - Pintér: Magyar Irodalomtörténet I. 142. I. 2 A bolognai egyetemen a XIII. s z á z a d utolsó évtizedétől kezdve volt anyakönyv. Acta Nationis G e r m a n i c a e Universitatis Bononiensis. Ed. E. Friedländer et C. Malagola.
A vándordiák ekkor kezdett fogalommá lenni. Németország tele van dalaikkal s tréfáikkal s már a XIII. s z á z a d b a n 1 rendeleteket hoznak féktelen szabadságuk megszorítására . Egy része ezeknek a diákoknak tanulhatott tán a nyugati német városokban, de jórészük ekkor még az egyete mekre törekedett. Számos német diákdalban találunk francia idézeteket és verssorokat 2 . A korabeli irodalmi munkák tele vannak egyetemre vonatkozó megemléke zésekkel, s egészen olyan képet nyújtanak, mintha akkor a tudós papi műveltség az egyetemi tanulmányok szel lemével és formáival lett volna átitatva. Az egyetemekről fellengzős hangon szólnak az egykori hivatalos említések is. A p á p á k Párist paradicsomhoz hasonlítják, amely az emberiség boldogulásának a reménye. Nincs a világnak szöglete, mondják, a h o v á Páris ne nevelt volna férfiakat. A párisi egyetemnek diákjai az egykorú említések szerint a világ minden részéből sereglettek össze 3 . Az egyetemek nem voltak zárt tudományos iskolák, h a n e m óriási nagy diáktelepek, amelyek még mai fogal maink szerint is rengeteg hallgatót számláltak. Bolognában 1200 körül körülbelül tízezer tanuló lehetett 4 . Vercelli 1222-ben 500 lakást ígér a bolognai egyetemről kivándorolt diákoknak 5 . Párisban állandó volt a lakásszükség és a lakásuzsora; a diákok egymás kezéről igyekeztek elütni a lakóhelyeket, s maguknak a p á p á k n a k is többször közbe kellett lépniök a tömegesen jelentkező baj orvos lására 6 . Az egyetem mindig új meg új lakásoknak árát taksálta, hogy folyton növekedő számú hallgatóinak szállást biztosítson és az uzsorának elejét vegye. 1280-ban 75 újonnan taksált házról maradt fenn jegyzékünk. 1286—89-ig 65 új lakást vesznek fel ismét a listára 7 . Egy-egy h á z b a n körülbelül 10—12 diák lakott 8 . A párisi egyetemnek 1284-ben 1 S c h u l z e — S s y m a n k : Das deutsche Studententum v. d. ältesten Zeiten bis z. Gegenwart. 15. és 23. I. 2
Carmina Burana 73. I. 192. sz. 167. 1. 8 1 . sz. Chart.279.1.1255-ből. — U.o. 194 l . - U . o . II.kötél 198.1.1317-ből. 4 Kaufmann 1. 167. I. 5 U. o. 168. I. 6 Chart. 1. 167. és 177. 1. 1240- és 1245-ből. 7 Chart. II. 28. 1. U. o. I. 597. 1. 8 Chart. I. 474. I. és 579. 1. 3
a kancellár állítása szerint 400, az egyetemnek állítása 1 szerint 120 mestere volt egyedül az arlesek fakultásán . 1316-ban az egyetem maga is azt írja, hogy az illető 2 szakon azelőtt egyszerre 500 mester tanított . 1349-ben a p á p á h o z ugyanannak a fakultásnak 516 tényleg tanító 3 mestere folyamodik segélyért . Egy-egy ilyen mesternek nem volt ugyan több tanítvány a 4—5-nél, de az ifjabb diákokat nem is ők tanították, h a n e m alacsonyabb egye temi fokozatot elért tanulók, s ezért számuk mégis fogalmat ad a párisi egyetem nagy üzeméről. Évente százszámra tették le a párisi egyetemen a mesteri vizsgát 4 . Pedig ezek közül a diákok közül igen nagy számmal voltak külföldiek, amit az egyetemeknek nemzetekre való tago z ó d á s a is bizonyít. 1378-ban Orleansban 58 német hallgató volt; pedig a párisi egyetem számra nézve ezt a főiskolát sokszorosan felülmúlta. Bolognában a XIV. század utolsó évtizedében mintegy 500 német tanuló fordult meg 5 . Pedig a francia egyetemeket, nevezetesen az artesek fakul tását, több német látogatta, mint az olaszokat. 1313-ban a pápától 360 párisi diák kér szegénységére való tekin tettel egy bizonyos fizetési kötelezettség alól felmentést; ezeknek körülbelül egy tizede német 6 . A párisi Natio Anglicana már a XIV. század első felében túlnyomórészt németekből állott. Az 1349-iki jegyzék, amelyet a p á p á h o z küldtek, e nemzetnek 36 tényleg tanító mesterét említi és ebből alig 3—4 van angol 7 . A XIII. század elején is annyi német van már Párisban, hogy a diákok egy egész faluval kezdtek sikeres verekedést, s az egykorú említések a német klerikusok összeseregléséről beszélnek 8 . De m á s adatok is bizonyítják az egyetemeknek, különösen a 1
Chart. I. 608. 1. Chart. II. 184. I. 3 Chart II. 632. I. Pedig csak valósággal tanító mestereket vettek fel a jegyzékbe. U. o. II. 682. I. 2
4 1284-ben Szent-Genovévánál a kancellár szerint 400. az egyetem szerint 120 mester vizsgázott le sikerrel. Chart I. 616. 1. 5 E. Friedlaender et C. Malagola: Acta Nationis G e r m a n i c a e Universitatis Bononiensis. XXXVI. I. 6 Chart. 11. 162. 7 Chart. II. 632. 1. 8
Schulze-Ssymank i. m. 39. 1.
párisinak nemzetközi jellegét. Az uralkodók ország határaikon a Parisba vándorló diákoknak vámmentességet 1 biztosítottak . Még tengerentúli arab diákok is nagyobb 2 számmal tanultak Parisban . Hová lett ez a rengeteg diák ? A magistereket, akiket ilyen tömegben neveltek az egyetemek, eddig mintha elvesztettük volna további pályájukon szemünk elől, amint az egyetemről hazajöttek. Az egyetemeknek csak elméleti jelentőséget tulajdonítottunk, s nem gondoltunk arra, hogy milyen szerepet vittek azoknak a tanulóknak százai, akik a különböző országokban széjjelszóródlak. Pedig ezek az arányok olyanok, amelyek arra mutatnak, hogy az egye temek szűkebb tudományos jelentőségüket túllépve, egész művelt osztály alapját - vetették meg Európában. A XIV. és XV. század fordulóján, 73 esztendő leforgása alatt, 3000 magyar diák tanult a bécsi egyetemen 3 . Ez körül belül annyit jelent, hogy az egész tanult magyar papság egyetemi végzettséggel rendelkezett. Ennek az állapotnak az előzményei már a XIII. és XII. s z á z a d b a n játszódtak le. Ügy látszik, a német főpapság már a XII. s z á z a d b a n általában párisi egyetemet járt klerikusokból került ki; két mainzi, két kölni, egy magdeburgi és egy salzburgi érsek ről s több német püspökről tudjuk, hogy francia egye temeket látogattak 4 . A XIII. s z á z a d b a n a francia főpapok egy gyűlésén az egyik püspök világosan megmondja, hogy nincsen köztük egyetlen egy sem, aki valamikor nem a párisi egyetem növendéke lett volna 6 . Párisban a XIII. század elejétől kezdve már csak olyan orvos folytathatott gyakorlatot, akinek teljes egyetemi végzettsége volt. Nálunk az udvari orvosok mind magister címmel szerepeitek ez időben, az udvari papság között igen előkelő helyen állot tak, gyakran diplomáciai megbízatást is nyertek 6 . Való színű tehát, hogy ezek a fejedelmi udvarokban alkalmazott 1
Chart. I. 221. 429. II. 114. 1. Chart. I. 212. és 272. 1. P á p a i oklevelek 10. illetve 20 tenge rentúli teológusról 1248- és 1258-ban. 2
3
Schrauf K. : Magyarországi tanulók a bécsi egyetemen. II. tábla. Budinsky: Die Universität Paris stb. im Mittelaller 115. s köv. 1. 5 Charl. 11 9. 1. A gyűlésen négy érsek és húsz püspök voll jelen. 6 Chart. II. 255. I. 1. jegyzet: 1220 táján. 4
orvosok is mind az egyetemekről kerültek ki. A francia kirá lyoknak udvari papjai a pápától időről időre csoportosan kaptak engedelmet arra, hogy javadalmaik megtartásával 1 évekig tanulhassanak még a párisi egyetemen . Az olasz nótáriusok általában az egyetemeken szerezték tudomá nyukat; s gyakorlatuk közben is gyakran fordultak még 2 az egyetemek döntéséhez jogi kérdésekben . Francia országban csak az lehetett valamely egyháznak ügyvédje, akinek legalább három évi egyetemi tanulmánya volt a jogi fakultáson; ahhoz, hogy officiális legyen, legalább öt évi jogi tanulmány volt kötelező 3 . A francia vidéki iskolák rektoraitól gyakran megkövetelik, hogy valamikor Párisban valóságosan tanító mester lett légyen 4 . Magyarországon az 1279-i budai zsinat kimondja, hogy a főespereseknek kánonjogi tanultsággal kell bírniok; vagy pedig, ha csak az artesekben képzettek, állítsanak maguknak helyettest s maguk menjenek három esztendeig kánonjogot tanulni 5 . Az 1309-i budai zsinat kötelezi a káptalanokat, hogy mestereket tartsanak, akik a többi papokat oktassák 6 . Világos, hogy ezek a rendeletek egyetemi képzettségű fér fiakat kívántak, mert hiszen kifejezéseik teljesen megegyez nek az egyetemi terminus technikusokkal s világosan arról beszélnek, hogy az illető papoknak tanulás céljából szék helyüket el kell hagyniok és évekig távol lenniök. A meste rekről szóló rendelet pedig papokról beszél, akik a többieket tanítják s akik mégsem tekintélyes idősebb papok, h a n e m bizonyára felsőbb tanultságú, de fiatal férfiak, mert hiszen nem is vették be mindig őket a kanonokok sorába s javadalmukat is csak addig kapták, amíg tanítottak. A p á p á k általános rendeletei is igyekeztek helyet biztosítani az egyetemet végzett mestereknek. 1179-ben a harmadik lateráni zsinat elrendeli, hogy minden székes egyház tartson fel javadalmat egy mesternek, aki ezért ingyen tanítson 7 . 1215-ben a IV. lateráni zsinat újból 1
Coll. 26., 74., 87. 1. Sufflay: Die Dalmatinische Privaturkunde. 19. 1. 3 Fournier: Histoire de la science du droit en Francé. III. 139. 1. 4 Chart. 1. 370. 1. 5 B a t t h y á n y : Leges eccl. regni Hungariae. 11. 444. 1. 6 Mon. Vat. 1. II. 282. 1. - 7 Chart. I. 10. 1. 2
elrendeli ezt, mivel, mint mondja, sokhelyütt nem tartották be s kötelezi a püspöki székhelyeket, hogy „in gramma tica facultate" képzett mestereket tartsanak, az érseki szék helyeket pedig, hogy teológiában tanult papot alkalmazzanak, 1 akiket szintén nem kell azért mindjárt kanonokká fogadni . Hogy ezeken a mestereken egyetemet végzett mestereket értettek, mutatja a rendelet szövegezésén kívül a p á p á n a k egy 1219-ből való bullája is, melyet a párisi egyetemnek kül dött. Megemlékezik ebben az említett rendeletekről s tudatja az egyetemmel, hogy a n n a k megakadályozására, hogy az érdekelt káptalanok a szükséges képzett tanítók hiányának kifogásával a határozat alól magukat kivonják, elrendelte, hogy az egyes egyházmegyék megfelelő papot küldjenek Párisba a teológia tanulására, akik hazatérve a tanítói állásokat betölthessék 2 . Ezek az emlékek bizonyítják, hogy az egyetemek működésükkel mélyen belenyúltak a messzi európai vidé kek szellemi életébe is. Az egész művelt előkelő társa dalom nyugat felől vette szellemi táplálékait s életformáit ; a magyar törvényekben sokszor olyan kifejezések és intéz kedések vannak, amelyek az egykorú nyugati intézmé nyekkel meglepően összevágnak ; a papság felsőbb oktatása mindenütt az egyetemek vagy az egyetemet végzett mes terek kezében volt; a jogi iratok formái fejlődésükben együtt h a l a d n a k a francia példákkal s így aligha marad hatunk kétségben afelől, hogy a legműveltebb papok s jogi írók, az udvarok jegyzői, tanácsadói, diplomatái hol szerezték műveltségüket. A XII. és XIII. sz.-ban a művelt papság körében fel tűnik és elterjed egy címzés, amelynek eredete kétségtelenül egyetemi, de amely később sokkal inkább szokásos lesz, semhogy viselőit egytől egyig az egyetemek neveltjeinek tarthatnók : a magister cím. Ez a cím főleg a mi okleveles területünkön gyakori ; Olaszországban sokkal ritkábban fordul elő. Az olasz egyetemeken inkább a doktori cím gyökerezett meg 3 . Ennek az az oka, hogy az olasz egye1 2 3
Chart. I. 8 1 . 1. Chart. I. 90. 1. K a u f m a n n : I. 363. 1. 1. jegyz.
temeken az a fakultás, amely a későbbi időkben követ kezetesen adományozta a magister címet, a facultas artium, csak mellékes szerepet játszott. Az olasz művelt jogász osztály, mely túlnyomóan világiakból állott, képzettségét az egyetemek jogi fakultásán nyerte, amelyet a hallgatók igen korán, 20—21 éves korban elvégezhettek és a dok tori címet megkaphatták 1 . De, tán éppen ezért, nem igen használták Olaszországban ezt a címet sem. A p á p á k kíséretében lévő papok közül azok, akiknek inkább csak általános felsőbb papi műveltségre volt szükségük, tehát akik minden valószínűséggel a facultas artiumot végezték, a magister címet viselik, míg az ugyanott alkalmazott szak képzett jogász-papok, akiknek valószínűleg tipikus olasz egyetemi képzettségük volt, rendszeresen cím nélkül jelennek meg 2 . A normann-sziciliai uralkodók kancelláriá jának tagjai szintén csak a legritkább esetben fordulnak elő a magister címmel 3 , mivel képzettségüket az olasz jogi egyetemeken nyerték; azok, akik magister címet visel nek e kancelláriában, többnyire franciák. II. Frigyes német kancelláriájának tagjai már jórészt ezzel a címmel jelen nek m e g ; sziciliai kancelláriájának tagjai a z o n b a n csak igen kivételesen 4 . A magister cím mindazonáltal Olasz országban is el volt terjedve, de stereotyp szokássá soha sem vált. Míg északon a XIII. század második felében az oklevelek tanufelsorolásaiban a papok bizonyos csoportja elé gyakran odateszik az összefoglaló „magistri címet, addig Olaszországban mindvégig élesen megkülön böztetik a mestereket a m á s képzettségű papoktól 5 .
1
K a u f m a n n : 1 364. 1. W i n k e l m a n n : Beiträge z. Gesch. Kaiser Friedrich II. §. 5. Zu den Regesien d. Papstes Innocenz III. FDG 9. kötet, 455. s köv. 1. — Chart. I. 444. 1. 1264. Egy pápai auditor-főesperes nem magister, mel lelte két p á p a i udvari p a p magister. 3 K e h r : Die. Urkunden d. normannisch-sicilischen Könige 48. s köv. 1. 1144-től 1198-ig több mint 60 nótárius közül csak három magis ler, azok közt is egyről bizonyos, hogy francia e m b e r voll.' (101. I.) 2
4
Bresslau 1912. I. 563. 1. és 567. 1. 15 német nótárius közül 5 magister, 17 szicíliai közül csak egy, az is királynői kántor. 5 Suvigny.- Gesch. d. röm. Rechts im MA. 1. 1866. 1 — Hist. Patr. Monum. Cart. II. 1700, 1221, 1287. I. — Cod. Dipl. Sard. I. 3 8 ! . 345. 1. jellemző felsorolásai a papoknak, címmel és anélkül.
A magisler cím tehát különösképen a mi okleveles terü letünkön vált otthonossá. A francia egyetemeken játszott elöntő szerepet az artesek fakultása, amely a XIII. század ban pár évi egyetemi látogatás után mesterekké képesítette a klerikusokat, úgy, hogy 20—21 évvel mindenki elérhette ezt a címet. Kísérjük figyelemmel elejétől kezdve a magister cím szereplését. A XII. század elején azokat a vándorló tudósokat nevezték magistereknek, akik hol itt, hol ott ütötték fel tanyájukat, tanítványokat gyűjtöttek maguk köré és ezzel az egyetemi életnek alapjait megvetették 1 . A címnek értelme tehát voltaképen egy volt a tanítómesterével, s ha a közhasználatban nem is, de a d o m á n y o z á s á n a k módjában ezt a jelentését az egész középkoron át meg tartotta. Az egyetemek a címet magát a mi szóban lévő korunkban sohasem a d o m á n y o z t á k : mindig csak az engedélyt adták meg arra s a képesítést, hogy valaki taníthasson. Ez az oka a n n a k , hogy a címet később olyan s z a b a d o n kezelték és tán azokat is megtiszteltek vele, akik nem végeztek egyetemet. Az egyetemi élet első korszakában, a XII. század utolsó negyedéig csak igen ritkák voltak a magisterek. A cím jelentősége még túlságosan élénk volt és inkább csak a valóban képzett tudós férfiak használták, akik az egyetemen tanítottak, vagy legalább valamikor ott tanítottak. Innen van az, hogy ekkor még csak a legelőkelőbb helyeken találunk magistereket. A francia és angol királyok u d v a r á b a n több magistert említenek már, akik, úgylátszik, mind igen jeles képzettségű férfiak voltak 2 . A francia országi egyházi testületeknél hébe-hóba előfordul ez a cím; a z o n b a n igen előkelő káptalanokat találunk még, amelyeknek egész kanonoki listáján egy mester sem szerepel 3 . A német császároknál 1139-ben találjuk az 1
K a u f m a n n : i. m. I. 120. Delisle 351. 1. (Notes biographiques. — U. o. egy 1161-ből való oklevél tanusora példáját mutatja a n n a k , hogy a magister címnek ekkor még különös jelentősége volt: Cancellario Gautrido Ridel, Guillermo Martini et magistio G e r m a n o seriptoribus meis, Gaufrido Anglico et magislro S t e p h a n o Fulgeriense cappelanis meis. 97. 1.) 2
3
G u e r a r d : Cart. de l'Église Notre D a m e de Paris 1. 39. 1. 1 7 6 . 1 . — U. a z : Cart. de hartres 319. 1.— Calendar oí Documents in France
első magislert; ettől kezdve a század végéig mindig van ott
egy
magisternek
címzett
udvari
pap,
de
csupán
1
csak
egy . A század végén a z o n b a n a párisi egyetem töme gesen kezdte gyártani a magistereket. A cím a d o m á nyozása kezdett automatikussá válni; egy bizonyos egye temi tanulmányi idővel s vizsgával elérhette mindenki. Általánossá válik a panasz, hogy már minden gyerekifjú, aki ma még tanuló volt s virgáccsal volt dolga, bajusza alig serked még, holnap már tanító magister akar lenni 2 . A párisi egyetem reformálásánál, 1215-ben, végül meg szabták, hogy csak a 21-ik életév betöltése és hat évi egyetemi tanulmány után lehet valaki magister 3 . E reform a cím elérését automatikussá tette s szinte intett minden egyetemet végzett papot, hogy használja. Ez időbe esik a III., majd a IV. lateráni zsinatnak fenntebb említett rende lete, amely az egyetemet végzett mestereknek európaszerte alkalmazást biztosított a különböző egyházaknál. A „magisterek" ekkor terjedtek el még a keleti részek okleveleiben is.
A magister cím közönségessé válásának és ezeknek a pápai rendeleteknek következményeképen ez a cím eleinte szórványosan, később pedig mindig gyakrabban jelentkezik Európaszerte. A nyugati uralkodók udvara a XIII. század elején már tele v a n magislerekkel. Azonban még ekkor sem akadunk, Franciaországban sem, ennek a címnek olyan használatára, amely arra mutatna, hogy jelentőségét az általános használatban elvesztette volna. Az összefoglaló „magisiri" címzést még nem hasz nálják az előkelő testületek papjainak felsorolásánál sem. A többi országokban eleinte inkább csak az előkelő udvaroknál bukkannak fel a magisterek, de ott is csak szórványosan; következetesen csak a legelőkelőbb fejedelmeknél velük. lovagi Így például a thüringiai őrgrófoknál,találkozhatunk akpk finom franciás életet honosítottak l. 172. 443. l.-on található példák illusztrálják körülbelül a cím használatát. 1
Bresslau 1912. 1. 491. l.
2
Feret : La faculté de théologie de Paris XIX. I.I. jegyz. Langlois: Questions d'his.oire et d'enseignement. 30. I. - SchultzeSsymank i. m. 15. 1. 3
Chart. 1. 78. I.
meg udvarukban s akik maguk is többen tanultak a francia egyetemeken, már 1168-ban szerepel egy magister; 1 a legközelebbiről csak 1231-ből van tudomásunk . A meisseni őrgróf 1185-ben irat már magisterrel oklevelet; 2 a legközelebbi mester 1235-ben szerepel nála . A freisingi püspöknél 1165-ben két magisteri találunk; az egyik közülük Rachewinus, a híres történetíró. Másodszor 1244-ben szere pel magister az u d v a r á b a n 3 . A hildesheimi püspöknél először 1186-ban, másodszor 1216-ban találunk magisteri 4 . Az osztrák őrgrófok és hercegek a XIII. század elejétől kezdve állandóan tartanak udvarukban mestereket 5 . A passaui püspöknél 1161, 1188, 1203-ban látjuk a legelsőket 6 . A magyar királyoknál attól az időtől kezdve, hogy saját maguk oklevelének nyilatkozata szerint az írásbeliségnek nagyobb teret adnak, úgyszólván állandóan v a n n a k mesterek 7 . Az esztergomi káptalannál 1183-ban egy okle vélben 3 magistert találunk; a legközelebbi mestert 1222ben. Fehérvárott, Zágrábban, Veszprémben, Pécsett, Győrött, Nyitrán a XIII. század második negyedétől kezdve gyakoriak a mesterek 8 . Tehát mindenütt, nálunk és Francia országban is, a XIII. század első h a r m a d á b a n á r a d egy szerre széjjel ez a cím, akkor, amikor az egyetemi reform s a pápai rendelet éreztette már hatását. A mesteri címnek elterjedése tehát általános európai jelenség volt, amely, ha kisebb mértékben is, de keleten is ugyanazon időtájt mutatkozik, mint nyugaton. Az a vélemény, hogy e címzés az uralkodói udvarokon keresztül a pápák udvarából diplomáciai összeköttetések révén terjedt el 9 , nem állhat meg. III. Incének 40 udvari papja közül 1
P o s s e : 177. s köv. 1. P o s s e : 177. s köv. 1. 3 Ruf: Studien z. Urkundenwesen d. Bischöfe v. Freising. 4 H e i n e m a n n : Beitr. z. Diplom, d. älteren Bischöfe v. Hildes heim 17. I. 2
5
Meiller: Regesten z. Gesch. d. Markgrafen u. Herzoge a u s d. H a u s e Babenberg 316. s köv. 1. 1209. 1210, 1212. -1215. 1216. évekből. 6
Urkundenbuch des L a n d e s ob der Enns. II. 311., 408, 491. 1. F. II. 202.. 283., 318. 1. III. 76, 207.. 302. 1. 1183. 1193. 1198. 1209. 1217. 1220. évből. 8 F. 11. 203. III. I. 385., 145. III. II. 101., 105., 222. IV. 1.92.. 170., 178.I9 Bresslau álláspontja. 1912. 1. 549. 1. 2. jegyz. 7
égy 38 kancelláriai alkalmazottja közül nyolc használja csak ezt a címet. Ugyanebben az időben, mint láttuk, kisebb fejedelmi kancelláriák, sőt a messze keleti egy 1 házi testületek is gyakran emlegetnek már magistereket . A XIII. század derekától kezdve Franciaországban nincsen előkelőbb p a p , akit ne neveznének magisternek. A francia egyetemek enyhítették az eddigi előírást a magister cím elnyerésére vonatkozólag; nem követelték már, hogy az egész hat évi tanulmányt az egyetemen végezze el a jelölt, egy-két évi egyetemi hallgatás után a vidéki iskolákban előkészített klerikust magisterré avat hatták. A francia oklevélírók ezért hozzászokhattak, hogy minden papot, aki az oklevelekben szerepet játszik, tehát valószínűleg jelentékenyebb, képzettebb ember volt, magis ternek nevezzenek. A káptalanok tagjaikat a felsorolá soknál már gyakran összefoglalóan illetik ezzel a címmel. Ugyanebben az időtájban, talán egy vagy két évtizednyi eltolódással a németországi, az osztrák és a magyar okle velek is hasonló bőkezűséggel osztogatják ezt a címet. Ha nem is voltak ezeken a keleti részeken közel sem olyan nagy számmal a magisterek, azok, akik az okleve leket írták, Franciaországból magukkal hozták a szokást, hogy előkelő papjainkat ezzel a címmel nevezzék. A cím a z o n b a n mégsem terjed annyira el, hogy teljesen jelentőségnélküli legyen számunkra. Amidőn például valamely p a p oklevelet ad ki, s első személyben beszélve magát magisternek nevezi, igen valószínű hogy egyetemi képzettsége volt; még valószínűbb ez akkor, hogyha egy pap oklevelet ír alá sajátkezűleg s magát magisternek nevezi, míg a többi mellette levő pap neve mellől az aláírásban ez a cím hiányzik 2 . A cím jelentő1
W i n k e l m a n n i. m. 455. 1. A szepesi k á p t a l a n n a k egy oklevelét 1301-ben 16 kanonok írja alá, még pedig egyrészük sajátkezűleg, a másik rész pedig, az oklevél kiállításakor m á r valószínűleg nem lévén jelen, valamelyik kanonoktársa által Ilymódon a névsor kétszer szerepel egymás mellett. A 16 közül heten nevezik magukat mestereknek, még pedig az első névsorban ugyanazok, mint a a másodikban; (Békefi: A káptalani isk. tört. 370. 1.) A francia papi névsorokban egyesek következetesen mesteri címmel. 6
s é g é n e k nem volt szabad teljesen elhomályosulnia, h i s z e n az egyetemek a cím megadását s z i g o r ú és a visszaélések 1 ellen többszörösen biztosított vizsgálathoz kötötték . M á s 2 fórum, mint az egyetemek, ezt a címet nem adományozta . Nem is terjedt el ez a cím lefelé a legalsóbb vidéki pap- ság k ö r é b e ; éppen az a jellemzője, hogy használták papok, akiknek még semmi javadalmuk és méltóságuk nem volt, használták alacsony és törvénytelen származású papok is és olyanok is, akik még nem voltak felszentelve; de e z e k e t mind olyan szerepekeben találjuk, amelyek kiválóbb kép zettséget kívántak meg, s legtöbbjük jövője később s e m közönséges módon alakult ki. A cím alapján nem lehet megkísérelni azt, hogy a tényleg egyetemet végzetteknek névsorát összeállítsuk 3 , hiszen az oklevelek n é h a stiláris szempontból is elhagyják, illetve alkalmazzák azt; azt a z o n b a n megállapíthatjuk, hogy következetesebben azoknak juttatják, akiknek élete folyása különben is sejteti, hogy m a g a s a b b iskoláik voltak és akiknek többi emlékeink Szerint is egyetemi képzettséggel kellett birniok: Az officiálisok, főesperesek, orvosok, udvari jegyzők, királyi kle rikusok, Stadtschreiberek, Landschreiberek rendesen még akkor is e z z e l a címmel jelennek meg, ha a velük együtt mások a d o m i n u s címmel fordulnak elő. Lehet, hogy ez utóbbi a nemesi s z á r m á z á s t akarja jelölni. Pl. Bibl. de l'École d e s Chartes. 1899. 29. és 36. I. 1 Chart. I, 137. 1. 2 Denifle i. m. 387. és 581. I. 3 Hogy kit neveztek a XIII. század második felében az oklevelek mestereknek, az függött elsősorban az írótól, de attól a fórumtól is, amely az oklevelet k i a d t a : az egyes helyeken n é h a következetes szokások gyökereztek meg. Némely k á p t a l a n szerel általánosságban min denkit mesternek címezni. Mások élesebb különbségei tesznek. A passaui k á p t a l a n például az oklevelek tanusoraiban s z á m o s kanonokja között egy-kettőt gyakran hosszú éveken át következetesebben mesternek cimez a többivel ellentétben. Ezekről feltehetjük, hogy valódi magisterek voltak. (Urkundenbuch d. L a n d e s ob der Enns II. 579, 603, 611, 635. III. 144, 227, 267. 269, 280. I) Következtetésünkben a z o n b a n itt is óvatosnak kell lennünk, mert néha ilyen következetesen emiitelt mesterek mellett előfordulnak olyanok is cím nélkül, akikről m á s h o n n a n tudjuk, hogy valószínűleg magisterek voltak. Ezek a következetesen mestereknek nevezett papok a XIII. század végén, úgylálszik, azono s a k a mester-kanonokokkal, akik a lateráni határozatok alapján jutottak a l k a l m a z á s h o z a káptalanoknál.
említett papoknak neve mellé az illető emlék írója nem igen szereti illeszgetni azt. A XIV. s z á z a d b a n , amidőn az oklevelek a papságnak már szélesebb köreit is szerephez juttatták a mester címmel jelölt papok aránylag megritkulnak, elvesznek a közönséges papok tömegében. Ekkor tűnik csak ki, mennyire nem lett mégis általános e címzés. A címet tehát nem a külföldi példa, amely helyről helyre terjedt, hozta be a keleti vidékekre, h a n e m az egyetemi műveltségnek tényleges elterjedése; egyrészt az a körül-mény. hogy tényleg sok magister volt már keleten is, aki valóban egyetemet járt, másrészt pedig az, hogy ezek a Franciaországban tanult papok magukkal hozták a cím h a s z n á l a t á n a k szokását. Erre mutat az, hogy, mint láttuk. a címnek elterjedése és használatba vétele egyes foko zataiban összefügg a francia egyetemek kialakulásával és a cím használatának francia földön való fejlődésével. A cím elterjedése a keleti vidékeken az egyetemek által megin dított szellemi áramlatban való közösséget jelent; jelenti egy új képzettség megbecsülését és elterjedését.
Az egyetemek. Az előbbi fejezetben felsorolt jelek alapján az egye temeknek sokkal nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk, mint az eddig szokásban volt; mert ha Magyarországra nézve a XII—XIII. s z á z a d b a n nem többet, csak 200—300 egyetemet végzett mestert veszünk fel, tekintettel ezeknek befolyásos helyzetére s a kormányzat és a jogi élet minden á g á b a n való közreműködésükre, továbbá arra a körülményre, hogy az egyházi javadalmak elnyerése után az ország legszél sőbb káptalanjaihoz is széjjelszóródtak és az iskolázás vezetését kezükbe vették, úgy tűnnek fel, mint akik az ország tanult osztályát egy egységes európai műveltség körébe vezették volna be. Ha a z o n b a n ilyen tömegesen tanultak oklevélíró papjaink az egyetemen, nyomaira kell találnunk azoknak a nagyszabású egyetemi tanfolyamoknak, amelyekben képzettségüket szerezték s amelyeket eddig félreismertünk, vagy szerepüket lebecsültük. Hol tanulták tehát, milyen név alatt és milyen keretek között az udvari p a p o k ismereteiket ? Ha egyetemekről volt szó, eddig többnyire az olasz egyetemekre gondoltunk elsősorban. Tudtuk ugyan, hogy a b b a n az időben, amelyből már egyenes statisztikai adatok maradtak fenn ránk, a francia egyetemek jártak elől a keleti vidékek felsőbb képzésében, de az volt a hit, hogy ezt a vezető szerepet csak a XVI. s z á z a d b a n vették át azok az olasz egyetemektől 1 . T ö b b oka volt ennek. Először is a német és magyar egykorú tudományos jogi m u n k á k tán gyakrabban hivatkoznak olasz mesterekre, mint franciákra. Másodszor azért, mert az ezenkori egyetemi műveltség 1
Fournier : La nation a l l e m a n d e a l'université d'Orléans. Nouvelle historique de droit français et étranger. 1888., 389. 1.
főként jogi műveltség volt s az olasz egyetemek elsősorban jogi egyetemek voltak. Azután meg az egyetemek első bölcsője mégis csak Olaszország volt s nemcsak a németek, hanem maguk a francia egyetemek is m a g a s a b b tekintély gya nánt emlegették az olaszokat, főként jogi kérdésekben. S vé gül a németek politikai története a jog fejlődésének kér désében is Olaszország felé irányította mindenki figyelmét. Másrészről tudjuk, hogy Németországban az egész szellemi élet francia h a t á s alatt állott. A francia nyelv a művelt körökben általános használatnak örvendett, az olaszról alig hallunk. A társadalmi élet francia szabályok szerint mozgott. Végül pedig az egész jogi élet merőben idegen volt az olasz egyetemek által diktált római jogtól, amely akkor még itt nem alkalmazható tudományos elméle tekből állott csak; az egykorú adatok bizonyítják, hogy a római jog a német jogi életben ekkor még szinte ellen ségesen fogadott jövevény volt. A francia tudósok kezéből ellenben többnyire gyakorlati művek kerültek ki, amelyek feldolgozták és összeegyeztették az olasz elméleteket és így előkészítették a keleti országok használatára 1 . A jog történeti irány, amely az olasz egyetemek szerepének adja a túlsúlyt az itthoni jogfejlődésre való hatásban, főleg Savigny m u n k á l k o d á s á n a k eredménye, akinek rendelke zésére nagyobbrészt olasz források állottak és aki, miután a jogtudomány újjáéledését az olasz egyetemeken meg állapította, nem követte fejlődésének további kerülő útját Franciaországba s csak azon át K ö z é p e u r ó p á b a 2 . Az oklevelezés t u d o m á n y a a jognak egyik lényeges része volt. Ezt a tudományt nem tanulhatták a közép európai írók egyenesen az olasz egyetemeken, hiszen mind belső tulajdonságokban, mind külső formákban teljesen eltért az olasz gyakorlat az északitól. Hogyan is terjedhetett volna fel hozzánk egy merőben idegen okleve les terület közepén fekvő városból, Bolognából, a mi oklevelezési m ó d u n k ? Az olasz „ars dictaminis"-ek soha sem lehettek oklevélíróink gyakorlati útmutatói; legtöbbnyire teoretikus művek azok, amelyek a levélírói ügyes1
Fournier i. m. 391—392. l. Fournier i. m. 386. 1.
séget akarják megtanítani és csak mellékesen foglalkoznak az oklevélírással. Ha a pápák, főpapok, császárok okleve leit tárgyalják is, az északon is használható gyakorlati útmutatást, példatárak közlését, nem találjuk meg náluk. Ezzel szemben a franciák nagy súlyt helyeznek a feje delmek, főurak, főpapok és egyházi fórumok gyakorlatá nak ismertetésére, gazdag mintagyűjteménnyel v a n n a k ellátva, amelyeket a többi középeurópai országok is hasz nálhattak és használtak is 1 , mert hiszen az oklevelek kiállítása, a szöveg elrendezése, a formulák és a jogi szokások ezen az okleveles területen olyannyira egyezőek voltak, hogy ha az osztrák hercegi vagy magyar királyi oklevelek egyidejű francia uralkodói , vagy seigneuriális oklevélformulákat illesztenénk, egyes sajátos részleteitől eltekintve, nem ütnének el az itteni gyakorlattól 2 . A német és a francia szerzők oklevéltanaikban azért emlegették mégis az olasz mestereket, mert a jogtudomány terén a magasabb, elméleti, tudós tekintély mégis csak az olasz volt. A franciáktól tanulták meg a mieink is az olasz mesterek tiszteletét és általános volt az a szokás, hogy a francia egyetem facultas artiumának elvégzése után fel s ő b b képzés céljából az olasz egyetemeket is látogatták klerikusaink. Az egykorú szatirikusok gúnyolták is a francia scolarisokat, hogy Párisban elvégezvén az arteseket, Bolognába mennek s onnan mindenféle hóbortos és csala finta ügyvédi fogással s csavaros beszéddel jönnek vissza Másrészt a z o n b a n a francia oklevéliskolák is nagy hatás sal voltak az olaszra; Buoncompagno kijelenti, hogy az ars diclandiban eddig Orleans vezetett 4 . Conradus de Mure, akinek artista képzettsége volt. Párisban tanult s csak később ment Bolognába; kézírása szemmellálhatólag nem áll olasz h a t á s alatt. Művében forrásokul mégis csak olasz mestereivel dicsekszik; ellenben midőn arról beszél, hogy a dióknak hogyan s mit kell tanulnia, hogy magister 1 E két terület ellentétéről Rockinger: Briefsteller u. Formelbücher 1863. XIV. 1. — Bresslau 1915. II. I. 252. I. 2
Giry 757—819. I. Eckhart i. m. 713. 1. Mitis i. m. 393—408. I. közlik a francia, magyar és osztrák oklevelekben szokásos formulákat. 3 Fournier: Les officialilés 10. I. 4 Suttcr: D a s Leben Buoncompagnos 37. 1.
és jó oklevélíró legyen belőle, következetesen csak Parist 1 emlegeti . Ettől a tudományos nimbusztól eltekintve, a francia egyetemeket, s legelsősorban a párisit emlegetik legtöbbet e korban és minden jel arra mutat, hogy leginkább mégis 2 Páris játszott akkor bele a középeurópai társadalom életébe . Említettük, hogy a p á p á k hogy nyilatkoztak Párisnak az emberiség sorsára való fontosságáról. Az egykorú szólás mód szerint Isten Olaszországnak adta a pápaságot, Német országnak a császárságot és Franciaországnak a stúdiu mot 3 . A lateráni zsinat említett rendeletei és az egyéb egyházi határozatok ez időből mind arra mutatnak, hogy a művelt papságnak elsősorban olyan képzettségre volt szüksége, amilyent Párisban és nem az olasz egyeteme ken nyerhetett. Azok az egyetemek, amelyek Németország ban legelsőknek létesültek, mind a párisi egyetem mintá ját követték 4 . A diákversek szívesen használtak francia idézeteket. Az egykorú említések mind azt mutatják, hogy a diákság száján Páris élt, mint a legnépszerűbb egye tem, az iskoláknak iskolája 5 . Az olasz egyetemek nem is lehettek annak a Közép európának nevelői, amelynek tanult osztálya akkor csupa papokból állott, mert hiszen egész berendezésük, szerve zetük idegen világ szükségleteit szolgálta; tanáraik városi polgárok, ügyvédek, tehát világi emberek,voltak, akik hivatásukat polgári iparnak vették. A tanítványok szintén legnagyobbrészt világiak, akik többnyire nótárius publicusoknak készültek. A teológiát a XIV. századig 1 MIÖG 1909. 51. I. B e n d e l : Conrad v. Mure. Rockinger: Briefsíeller u. Formelbücher 1863. 470. 1. 2 Denifle is ezen a véleményen van. I. m. 92. I. 3 Kaufmann i. m. i. 50. 1. 4 Denifle I. m. 751. 1. Az öt első német egyetem szerinte. Páris ban gyökerezik s az ottani főiskolának minden m á s egyetemnél ponto s a b b h a s o n m á s a . Kun László oklevele 1276-ból a veszprémi főiskolá ról következelesen csak Párist említi, mint az egyetemek példaképét. F. V. II 347. 1. 5
Schulzc—Ssymank i. m. 39. 1.: Franciaországba készülő diák búcsúja a XII. századból. A párisi egyetem említései: Chart. 53. I. : levél egy párisi d i á k n a k ; Rockinger: Briefsteller u. Formelbücher 347. I.: levélminta a párisi püspökhöz.
nem is taníották a bolognai egyetemen; a széptudomá nyok, amelyek mégis csak. a papi műveltség alapjául szolgáltak s amelyek az újonnan keletkező német és keleti egyetemeken mindenütt a döntő szerepet játszották, 1 az olasz egyetemeken igen háttérbe szorultak . A világi jog, amely voltaképpen az olasz egyetemeknek legfőbb tárgya volt, a német és magyar papokra nézve csak elmé leti érték lehetett; tanítása gyakorlati jogászokat csak Olaszország s z á m á r a nevelhetett. A párisi egyetem ezzel szemben félig-meddig maga is egyházi testület volt 2 , amely ről a világi jogot, azaz a római jogot a pápák egyene sen száműzték, mert szerintük az északi országok szá mára az gyakorlatilag hasznavehetetlen volt. Párisban a felsőbb jogtanulmányok a kánoni jogban merültek ki s tudjuk, hogy az Alpeseken innen fekvő országokban a legtöbb jogi doktor az egyházi jog doktora volt ez idő ben. Párisban a teologia volt a tudományok tudománya. Az egyetem növendékei eredetileg egytől egyig papi pályára voltak szánva ; a nevük is „clericus" volt. A párisi egye lem egész élete, szelleme és hagyományai arra mutatnak, hogy az volt a művelt papság nevelője. Ezen az egyetemen valamennyi fakultás közül a szabad mesterségek fakultása játszotta a legnagyobb szerepet. A többi valósággal eltűnt számra nézve e m e fakultás mellett. 1348-ban a teológián 32. az egyház jogon 18. az orvosi szakon 16 és a szabad mesterségek fakultásán 514 mester tanított 3 . Ez a fakultás képezte százszámra a mestereket; ez volt minden m á s fakul tásnak a megelőző fokozata, amely a z o n b a n befejezett képzettséget adott m a g á b a n is, úgy. hogy csak kivételes esetekben folytatták a klerikusok tanulmányaikat a felsőbb fokokon 4 . A teológia volt a legnagyobb becsben tartott stúdium, de egyúttal a legmagasabb és a legnehezebb t u d o m á n y s z a k is, amelynek mesteri címét csak az igazi tudós férfiaknak sikerült elérniök. Az artesek ezzel szem ben gyakorlati képzettséget adtak; ők szabták meg a 1 2
Kaufmann, 3 4
Denifle i. m. 206. 1. I. 244. s köv. Denifle i. m. 133. 1. Kaufmann, 1. 77. I.
1.
párisi egyetemnek jellegét, s mintájára az összes korai 1 német, cseh és magyar főiskoláké . E fakultásnak profeszszorai között is voltak tudományos nagyságok, akiknek működése tudományos szempontból is nagy jelentőségű volt; de az elméleti célok magukban nem támaszthattak volna diákvándorlást. A facultas artiumban rejlett a párisi egyetemnek életerős magja; a klasszikus hét művészet neve alatt tanították meg a diákokat mindarra, ami a műveltséget kívánatossá és az életben is hasz nossá tette. A fiúkat, akik ide kerültek — sokan már szinte gyerekkorban —, alapos nevelés alá vették, amelyből az első években nem hiányzott a botbüntetés sem 2 . A trivium első foka a grammatikai tanítás volt, az egyetemek kialakuló korában a főtárgy s ezt a latin nyelvtanítást nem szabad valami felsőbb stúdiumnak felfogni, mert a fennmaradt vizsgaszabályzatok azt bizonyítják, hogy leg első alapjaiban kezdték el azt. A keleti országok gyenge iskolázásának pótlásául az elemi dolgokkal, a betűkkel, az írás-olvasással kezdődött meg az oktatás 4 . Meg kelleti újból tanulniok a diákoknak az írást, mert a kolostori és káptalani iskolák elemi fokon tanított nehéz betűrovását nem lehetett írásnak nevezni. Az egyetemi tanítások alkalmával mester gyakran tollbamondta előadását: a diákoknak tehát jól és folyóan kellett írni tudniok. Itt az egyetemen képezték ki tehát magukat az írásban a l a p o s a b b a n az idegen diákok, itt érték utól a párisi írásnak az ő otthoni írásukat messze meghaladó technikáját. Conradus de Mure is mindjárt Párisra fordítja át a szót. mihelyt az írástanulásról beszél". Az írás, a latin helyesírás, a pont s vesszők alkalmazása, a mondatok tagozódása, a fogal-
1 Denifle, 696. magisler arlium volt s 2 Kaufmann 1. 3 Kaufmann I. 4 A vizsgaszabályok
I. A kölni egyetemet alapító 21 mester közül 20 csak egy b a c c a l a u r e a l u s in legibus. U. o. 699. I. 142. 1. 38. 1. szerint a nyelvtani könyvek első részével
(Priscianus minor, Donatus minor) kellett a tanítást kezdeni. Ezek a könyvek a nyelvtan legelemibb részeit tárgyalják. Buleaus: Hist. Univ. Paris. 1. 517. l. 5
Rockinger, Briefsteller u. Formelbücher 440. 1.
mazás és a latin grammatika tanítása egymásba olvadt, és, mint az egykorú említésekből kitűnik, egyik a másik nélkül nem volt elképzelhető. A francia tanulók jórésze ezt a kezdő fokot bizonyára otthonuk fejlettebb iskoláiban végezte el és csak az utolsó évekre ment fel Párisba a magisterium elnyeréséért. Az arlium facultas tehát, külö nösen az alsóbb évfolyamokon, még inkább, mint a többi, az idegenek fakultása lehetett. Az oktatás rendszere is gyakorlati volt: nem tömegben történt, hanem az első fokon az idősebb diákok tanítottak s később azután kiki hozzászegődött valamelyik mesterhez, akinek az egyetemi szabályzatok szerint lehetőleg nemzetbelinek kellett lennie. Az egyetem nem volt egységes iskola, h a n e m Páris számtalan h á z á b a n bérelték a mesterek előadó helyisé geiket, együtt éltek és mulattak növendékeikkel, hiszen voltaképen ők is fiatalemberek és tanulók voltak még, akik a tanítással utolsó egyetemi kötelezettségüket teljesí tették s gyakran hallgatói voltak m á s fakultásnak 1 . A grammatikai fokon megtanulván írni és fogalmazni, a trivium második szakát, a rhetorikát, kezdte meg a klerikus. Ez a szak alkotta voltaképen az egész fakultás nak a célját és lényegét, mert ez tette használhatóvá a papot a közéletben. Nemcsak a szóbeli előadás formai művészetét tanította, h a n e m főként a gyakorlati jogtudományt és az oklevéltant. Poncius, az ars dictaminis egy magistere felhívásában, amelyben igéri, hogy a legrövidebb idő alatt s a legalaposabban megtanítja az oklevélírás művészetét, a rhetoriákat teljesen ilyen praktikus tudománynak mutatja be, amelynek főrésze az oklevéltan 2 . Tán még jellemzőbb az egykorú vers, amely sorba veszi az egyes egyetemi tanulmányokat s a rhetorikáról azt mondja, hogy az tanítja meg a jogi okosko dást és a jogszabályokat, amelyeknek alapján ejtik meg az ítéleteket a királyok és bárók udvarában. Akárcsak az udvari papok jövő szerepére történne hivatkozás! 3 Ez 1
Denifle, 97—102. I. Kaufmann, 139. s köv. I. Delisle: Les Écoles d'Orleans. Bulletin de la Société de l'histoire de F r a n c é 1869. 150. 1. 3 J u b i n a l : Oevres completes de Rutebeuf, trouvcre de XIII siécle II. 420. I. 2. jegyzet: 2
a vers tehát valóban az udvari papok képzőinek tünteti fel a rhetorikát. Az oklevéltannak nagy szerepét a párisi - temen bizonyítja a párisi püspöki kancellárnak vezető helyzete. Arra mutatna ez, hogy az egyetem kialakulása idején e méltóság, amelynek tisztje volt mindig az okleve!ek szerkesztése, szoros összefüggésben állott az egyetemmel 1 . Az orleánsi egyetem jogi fakultása, úgy látszik, egy oklevéltani iskolából fejlődött ki 2 . Eleinte kü lönben az ars dictaminis tanítása összefüggött a gramma tikával és az írástanítással, mert a XII. század közepétől kezdve az oklevéltani útmutatók rendesen a grammatikai tan könyvek egy részét alkották 3 . Ezekben a kurzusokban tanul hatták a diákok a tipikus oklevélírás formáit, díszeit s kiállí tásuknak folyton változó s Európában széjjelterjedő divatját. Az oklevéltani tankönyveknek innen eredő nagy száma is mutatja, hogy az oklevelezés tanításának fő helyei az egyetemek voltak. Amíg az uralkodói udvarokból, sem Francia-, sem Német- vagy Magyarországon nem marad lak fei ilyen mutatók s máskülönben is csak kolostorok, tehát a világtól félreeső helyek készítettek maguknak több nyire meglehetősen elmaradt összefoglalásokat, addig számos kisebb-nagyobb ily mű maradt fenn, amely az egyetemeken készült 4 , sőt az idegenekben készült munkák jórésze is az egyetemekre vezethető vissza, vagy legalább azokra való vonatkozásokat találhatunk b e n n ü k 5 . „Li tiers ars Rectorique a non, Qui enquiert le droil de raison. De ceste sorit li droit estrait Par coi li jugement sont fait Qui esgardé sont pur raison En cort de roi et de baron." (L'lmage du monde.) 1
Delisle is azt vallja, hogy a rhetorika a XIII. és XIV. században jórészt az oklevéltanból állott. I. m. ¡40. I. Langlois szerint is a rhetorikához tartozott az ars dictandi. Formulaires 34. 2. 1. 1. Delisle i. m. 140. 1. Giry i. m. 490. 1. Langlois: Formulaires. Notices et extraits des manuscrits de la bibliothéque Nationale. 34. 2. 793. 1. Formulagyűjtemények u. o. 34. I. 2. 35. 2. kötetekben. 5 Bresslau 1915. II. I. 252.. 255., 263. I. — Rockinger: Briefsteller 1863- 347. 1. U. az 1864. 839. 1. - Bibl. de l'École d e s Charles. 1898. L g y donaueschingeni tankönyvről, mely az orleánsi iskolából került ki. 2
3
4
De a tanítás fő eszközei mégsem ezek a tanköny vek voltak, mert bármily sok is készült ilyen Párisban, azért mégsem volt a könyv még olyan közönséges és olyan olcsó, hogy minden tanuló megszerezhette volna. A mesterek a szó szoros értelmében tanítgatták a hozzá juk szegődött diákokat s azért az anyag kezükben foly tonosan átformálódott, modernebb lett. Az oklevélkészítés tudományának éppen az a jellemző sajátsága ebben a két s z á z a d b a n , hogy úgyszólván minden egyes évtized mind az írásban, mind a szövegezésben folytonos újításokat hoz be. Egyes tankönyvek említéseiből látjuk, hogy akkori ban is tudatában voltak ennek a folytonos h a l a d á s n a k és a szerzők saját megjegyzésük szerint munkájukban a legmodernebb gyakorlatot akarják megismertetni 1 . Azután meg a párisi egyetemnek tanítási rendszere mellett, bár mily egységessé vált is az okleveles gyakorlat, olyan egysé ges sohasem lehetett, mintha egy központosított iskolából került volna elő. Az artesek diákjai nemzetekre oszlottak fel s mindenki lehetőleg a maga nemzetéhez tartozó mes tertől tanult; ily módon könnyen kifejlődhettek bizonyos külön szokások és sajátságok. Az otthonnal való állandó érintkezésben az egyes országok főbb oklevéladó fórumai érvényesíthették hatásukat az egyetemi tanításra, s az egyes nemzetek az egyetemen az otthoni szokásokat és igényeket ismerhették és tekintetbe vehették. Az artesek többi tárgyai, különösen a quadrivium négy tárgya, amely máskülönben az elméleti érdekű tudomá nyos szellemnek legjobb tápláléka lett volna, csak mellé kes szerepet játszottak 2 . A trivium volt a fakultásnak a lényege s célja elsősorban az volt, hogy diákjait praktikus tanultsággal lássa el. J a c o b u s de Isernia P r á g á b a n 1270ben nótáriusképző iskolát alapít és a trivium tárgyait veszi fel programmjába 3 . A s z a b a d mesterségeknek fakultása tehát az általá nos műveltség nyújtása mellett elsősorban jogászokat akart nevelni. Így érthetjük meg az oklevélnek szavait, 1
Rockinger 1863. 203. 1. U. a. 1864. 725. 1. Kaufmann I. 38. 1. 3 Voigt: D a s urkundliche Formelbuch d. kön. Notars Henricus Itailius. Arch. f. Kunde öst. Gesch.-Quellen. 29. 5. 1. 2
amel|y 1276-ban a veszprémi egyelem sorsáról szól. Veszprém városában — mondja a magyar király az oklevélben — a s z a b a d mesterségeket virágzó hírnév ragyogta be és a jogtudomány az ország jogainak meg érzése végett első rangra e m e l k e d e t t . . . A szabad mestersé gek iskolája porrá égett. Új felvirágoztatását elérni lélekből igyekezvén, elrendeljük, hogy ott az iskola újjáalakíttassék és jogtudomány művelése visszaállíttassák" 1 . A már említett korabeli rendeletekből is kiviláglik, hogy az egye temi képzettséget elsősorban jogi készültség szempontjá ból kívánják 2 . A krakkói egyetemről Orbán p á p a úgy nyilatkozik, hogy alapítása szükséges, mert messze v a n onnan minden egyetem s ezért a vidéken kevés a jogban képzett és az írástudó ember. A hét szabad művészetet nem fogták hát fel ősrégi, klasszikus értelmében; ezt a fakultást inkább a régi rhetoriskolák örökösének tartjuk, amelyek elsősorban szintén praktikus jogászokat neveltek 3 . Az életben hasznos papokat nevelt tehát Páris Európa számára s nem csak elméleti tudósokat. T ö b b p á p a kö szönhette a tiarát oklevélírói ügyességének, a z a z jogi tanultságának 4 . A vándordiák bizakodóan énekli, hogy ha mór minden törik s szakad, mint oklevélíró megél majd valamelyik főpapi u d v a r b a n 5 . A laterani zsinatok rendeletei nemcsak m a g a s a b b szempontokból, h a n e m azért is hangsúlyozzák az egyetemi képzettség szükséges ségét, hogy a szegények is előléphessenek pályájukon, ne csak az előkelők 6 . Az artesek magistereinek vizsgái, amelyekre nagy tömegekben, kivilágítások, vigalmak és és nem ritkán botrányok között készültek és választott kapitányok vezetése alatt vonullak fel a vizsgázók, a nagy nyilvánosság jelenléte mellett folytak le s az egye1
Békefi: Kápt. isk; 161. l. A budai zsinat szerint azért kell az érseki székhelyre kánon jogban, a többi székhelyre az artesekben jártas mester, hogy az egy ház jogai megóvassanak. 1309. Mon. Vat. 1. II. 28. I. 2
3
K a u f m a n n : Rhetorenschulen. R a u m e r s Hist. T a s c h e n b u c h IV. 10., 13. 1. 4 W a t t e n b a c h . Arch. f. Kunde Österr. Gesch.-Quellen XII. 35. 1. 5 Carmina B u r a n a . 71. I, 28. vers. 6 Chart. l. 10.. 81. l.
temek ügyvédje a pápa előtt e vizsgák hasznát azzal védelmezi, hogy az a mágnások, főpapok és mások jelénlétében bátor b e s z é d h e z szoktatja a klerikusokat amire a z o k n a k későbbi pályájukon nagy szükségük lesz továbbá, hogy e diákok ilyen alkalommal magukra vonhatják a nagyurak figyelmét, amely által azután egyházi j a v a d a l m a k h o z juthatnak 1 . Ennél világosabban nem lehet szólani a párisi egyetem céljáról. A diákcsoportok nem azért vándorolták végig Európát, hogy az egyelemekről magas tudományt hozzanak vissza és azt magukba zár tan őrizzék messze hazájukban életük végéig.. A csillogó jövő reményében kerekedett fel nemcsak az előkelő, hanem az alantas embernek fia is, hogy új eszközökkel vívja ki maga s z á m á r a a megkülönböztetett helyet és pályát, amelyet különben talán születésénél fogva csak távolról irigyelhetett volna. Ez az élnivágyó szellem, ez a ragyogó bizakodás tölti el az egész vándordiák-életet, s az egye-; temek fellendülésének s messzi h a t á s á n a k titka az volt, hogy a műveltséget az élet fegyverévé tették.
1
Chart. I. 611. 1. 1280 körül.
Az egyetemek mint az írásterjedés központjai. Egységes volt az írásfejlődés a mi írásterületünkön, mindenféle eltévelyedés s az egyes vidékeknek különö sebb szokásai nélkül. Csak úgy magyarázhatjuk ezt, hogy voltak bizonyos központok, amelyek írásbeliségük; előre haladottságával és íráshasználatuk tömegével messze felülmúlták a többi részeket, a vezetést magukhoz ragad ták és uralkodtak az egész nagy terület írásfejlődésén. Hol írtak vajjon ebben a korban Európában legtöbbet? Hol kényszerítette az íráshasználat nagysága és az írás nak öntudatos művelése a folyó írást a legrohamosabb kialakulásra? Egyedül Siciliában használták régtől fogva tömeg célokra az írást, de nem a mienket, h a n e m az arab írást. A pápai udvarban igen sokat írtak, n é h a az oklevelek százait pecsételték egy éjszaka a Kuriában; de ez sem volt még tömegírás, mert hiszen az oklevéltisztázás sok írónak lassú munkája volt és a benne foglalt ügyhöz szükséges rövid jegyzetek nem kívántak szabályos, tiszta folyóírást. A pápai adminisztratív írásbeliség első termékei, a regiszterek, ekkor még legnagyobbrészt nem folyó, h a n e m lassú, lisztázott írással v a n n a k írva 1 . Az egyetemek voltak azok a helyek, amelyeken ezerszámra, forgatták a tollat a klerikusok és amelyeken a formák egységére s tisztaságára a folyóírásban is ügyet vetettek. A párisi egyetemen, mint már említettük, lassanként szokássá vált, hogy a mesterek előadásukat tollbamondják. A grammatika és a rhetorika keretében rendszeres írástanítás, illetve oklevélírás-tanítás folyt. Levélminták maradtak ránk, amelyben a diákok szüleiktől pénzt kér1
Specimina
Palaeographica
Regestrorum
Romanorum
Pontificum.
1
nek, hogy tollat, tintát és hártyát vegyenek . Azonkívül Páris volt az a hely, ahol az írást először kezdték iparszerűen művelni, még pedig azt az írást, amely a legáltalánosabb írás formáinak egyszerűsítését és tökéletesí tését eredményezte: a használati könyvírást. A XII. század s a XIII. század első fele az oklevelekben egy idegen eredetű, gyorsabb írást használt. A mi írásunk a könyvírás nehéz formáival nem volt még alkal mas a könnyebb gyakorlati használatra. A XIII. század második negyedében nagy változás áll be. A könyvírás apró, ügyes formákban jelentkezik s lassankint annyira kifejlődik, hogy a régi oklevélírást lényegében kiszorítja a használatból. Az egyetemeken rengeteg tankönyv kellett s a kolostori díszmunkák nem elégíthetik már ki a szük ségletet. A század eleje óta egy új iparág, a könyvírás s a kereskedésnek egy új fajtája, a könyvesség nő fel. A kéziratok megváltoztatják külsejüket; a drága könyvek helyeit egyszerűek jönnek, kurzív írással, de tiszta, olvasható formákkal, apró, p o m p á s a n gyakorlott kézzel írt betűkkel. Rövidesen egész írótestületek keletkeznek, ame lyek akkor, amikor a könyvnyomtatást feltalálták, valósá gos l á z a d á s b a n törtek ki. A könyvírás ilymódon olcsóbb lett, a könyvek hozzáférhetőbbek, s a XIII. szá7adnak alig v a n valamirevaló végrendelete, amelyben könyvekről ne Jenne s z ó 2 . Valamennyi egyetem hozzájárul e h h e z a könyvforgalomhoz, de a legtöbbet, úgylátszik, mégis Páris ban írhatták, mert ott jóval olcsóbbak voltak a könyvek, mint Bolognában. Párisban a könyvárusok és könyvírók az egyetem fennhatósága és ellenőrzése a l á k e r ü l t e k ; alá kellett velniök magukat az egyetem becslésének a köny vek árát illetőleg s a szövegek helyességét is az egyetem vizsgálta felül 3 . Ilyen könyvárusok igen nagy számmal voltak. A XIII. és XIV. század fordulóján 50 esztendő alatt csak azon könyvkereskedők közül, akik az egyetem ellenőrzése alá bocsátolták magukat, 89-nek neve maradt ránk. Az 1316. évben az egyetem egyszerre 22 1 2 3
Delisle : Les écoles d'Orleans 141. l. Molinier i. m. 200. l. Molinier i. m. 191. l.
könyvkereskedőtől vonja meg kiváltságait, mert fogadal 1 m u k n a k nem feleltek m e g . 1304-ben egy alkalommal egy könyvkereskedőnél 155 különböző mű árát állapították meg az egyetemi becsüsök; s e m u n k á k mind felsőbb t u d o m á n y o s m u n k á k voltak,a közönséges tankönyveket nem 2 is vették a jegyzékre . De voltak m á s testületek is, amelyek állandóan írattak könyveket s az írók ellenőrzésére néhol 3 külön felügyelőket állítottak . A francia királyok, különö sen Fülöp Ágost, aránylag nagy könyvtárakat gyűjtöttek össze. A Sorbonnenak 1338-ban, tehát pár -évtizeddel alapítása után, 1720 kötetből álló könyvtára volt; több, mint a leggazdagabb ősrégi német kolostorok bármelyiké nek a középkor végén. Ezt a h a t a l m a s üzemet nem lehet a keleti országok íráshasználatával összehasonlítani. Messzi lassúsággal kellett volna haladniok a nyugati írásfejlődés mögött a keleti írásoknak, ha tiszlán az otthoni gyakorlatra lett volna bízva a formák kialakulása. Ha ezt az óriási ellentétet látjuk, megértjük, hogy Párisnak kellett diktálnia az írásfejlődés menetét egész Középeurópára nézve. De a még mindenütt fejlődőben levő írás kialakulá s á n ekkor még n e m c s a k Közép-Európában, h a n e m a többi irásterületen is, ahol már a XIII. s z á z a d b a n virágzó egye temek voltak, észrevehető az egyetemek hatása. A francia középeurópai írásterületen az artesek fakultásának jóvoltá ból kiművelt, gondos írások keletkeztek. Az angol egyete mek nagyjából h a s o n l ó a n voltak megszervezve, mint a franciák, nagy szerepe! játszó artium facullás-sal s hasonló gondos írásfajtát is bocsátottak ki területükre; c s u p á n bizonyos jellemző sajátságok különböztetik meg írá saikat a franciákiól. Az olaszoknál az artium facultas háttérbe szorult, n e m volt gondos írástanítás az egye t e m e k e n ; az olasz írás ezért sokáig megtartotta régi kurzív írásának sajátságait, formái ziláltabbak és ter mészetesebbek, mint a mieink. Az olasz vidékeken az írás általában véve mindig inkább gyakorlati eszköz ma radt, mint művészet. A spanyol írások szintén többé1 2 3
Chart. II. XIV. 1. - Chart». II. 180. 1. Chart. II. 107. 1. Molinier 198. és 200. 1.
kevésbbé a természetes fejlődés gondjaira voltak bízva; bizonyos területi sajátságaikat szintén hosszabb ideig meg őrizték. Az írás eleinte csak mint jogi szak-írás lépett fel keleten, később mint bámulatra méltó s hasznos találmány; lassanként kezdték mind tágabb körben alkalmazni; azután — sajnos, Magyarországon még sokáig nem — kezdtek nemzeti nyelven is írni. De akkor már nem ment mindenki Párisba írást tanulni, bár még mindig, a középkor további századaiban is, megmaradt az írások európai fejlődésének menetében bizonyos egységes vezetés. Általános és máskülönben meg nem magyarázható, forrongó iskolareform kezdődött a XIII. század végén. A vándorló mesterek, akik már nagyon elszaporodtak és nem mindnyájan kerültek már biztos jó pozíciókba s nem is mindnyájan lettek már papok, felütötték a városokban tanyájukat s a pol gárok tömegesen küldték az iskolába fiaikat. Néhol az egyház egyetértésével ment végbe ez az iskola reform; vagy a paróchián létesítettek iskolát, vagy a káptalani iskolákba fogadtak fel magistereket. Másutt azonban valóságos harcok támadtak az egyházi hatósá gok, amelyek minden iskolajogot maguknak követeltek, s a polgárok között, akik olcsó és praktikus iskolát kívánlak 1 . Másutt meg zúgiskolák keletkeztek, amelyek azt hirdették, hogy könnyen és gyorsan megtanítják az írás tudományát. Új szellem, új, gyakorlati felfogás az alapja az iskolázta tás új rendszerének s ezt az új szellemet az egyetemek keltették fel Európaszerte. Nyugatról keletre haladt ez az iskolareform s vele együtt az írások is mindinkább összenőttek az otthoni iskolákban tanult formákkal. Az írás már mindig kevésbbé látszott jövevénynek s mindinkább növekedett azok száma, akik vidékük valamely jobb iskolájában tanulták meg a jó folyóírást. *
*
*
Arra az eredményre jutottunk, hogy a nyugati okle veles gyakorlattal általában véve párhuzamosan fejlődik 1
K a e m m e l , m. 65—95. 1.
a keleti, hogy az oklevélírók szereplése egyöntetű, nyugati kézettsére utat s hogy a párisi egyetem artium facultásában okkal kereshetjük az iskolát, amelyben ők képzettségüket és ezzel együtt írásukat nyerték. E fejezetek természetesen nem tárgyalhatták kimerítően mindezen kérdéseket. Céljuk az volt csupán, hogy az írások egyöntetűségének legtermészetesebb magyarázatára rámutassanak. Nem a fejezetekben foglalt fejtege tések hanem az írások összehasonlítása és egyöntetűsége jogosít fel egyelőre bennünket messzemenő feltevéseinkre. Paleográíiai kutatásunk célja eredetileg nem volt más mint hogy a bécsi és budapesti levéltárnak irásanyagát összehasonlítva, a formák különbségéből bizonyos sza bályokat vonjunk le az írásbeliséget illetőleg. A két ország akkor államilag s nyelvében is annyira el volt határolva egymástól,hogy ilyen különbségeket s az írásierjedés hirtelenebb lépcsőjét közöttük joggal kereshettük. Bizonyos öszsz hasonlító munka után a z o n b a n kitűnt, hogy a két ország írásai körülbelül a z o n o s divatokat követnek és lényeges időbeli különbséget nem lehet megállapítani. Ekkor kezdtük meg az a l a p o s a b b összehasonlítá sokat a távolibb vidékekkel. Délre, Olaszország felé hama rosan idegen írásterület határaira akadtunk. Nyugatnak azonban. Franciaországot is beleértve, bizonyos egységet tapasztalhatunk. Írásfajtákat rögzítettünk meg tehát, lénye ges, vagy kevésbbé lényeges, újonnan feltűnő sajátságok alapján s kerestük a formák terjedésének idejében az 50—100 évnyi különbséget, amely idő alatt W a t t e n b a c h és Giry véleménye alapján a nyugati formák keletre jutot tak. Minden szempontot elővettünk, melynek alapján e különbségeket konstatálni lehelett volna, annyira termé szetesnek tetszett előttünk a helyről helyre való terjedés gondolata. Sokszor úgy véltük, látjuk már valamiben a különbségeket (például a vonások törésének fokában). ujabb s tömegesebb példák a z o n b a n elmosták a határo zott különbségeket. Pedig szinte személyes élménnyé tettük a kor írásait azzal, hogy utánarajzoltuk a legtöbb példát s ily módon igyekeztünk az írásmód lényegét megismerni a az összehasonlításra biztos alapot nyerni. Amikor aztán a két évszázad átdolgozása után az
írások tömegére visszalekintettünk, úgy hogy a lényeges formák önkéntelenül is csoportokba sorakoztak előttünk, világossá vált, hogy ugyanazon emberöltő ugyanazon írást írta Franciaországban is és Ausztriában és Magyaror szágon is. A kérdés most már csak az, mennyire becsüljük az írásoknak ezt a t a n ú s á g á t ? Lehetséges-e olyan pontos megállapítás egyes feltűnő s kivesző sajátságok idejére nézve, hogy azok kötelező bizonyítékul szolgálhassanak? Munkánk következő, palaeográfiai része igyekszik e kérdésre felelni. Nagyobb időszakokra és ezeken belül kisebb csoportokra osztja az írásokat s ezek alapján állítja p á r h u z a m b a a nyugati és keleti példákat. Igyek szik kimutatni, hogy az írásnak e m e évtizedről évtizedre fejlődő korszakában általános és tömeges egyezéseket találunk a legtöbb apró újítás feltűnésében is. Erveink talán elegendők lesznek arra, hogy a figyelem e m u n k a vezetőgondolata felé forduljon s kutatásokra ösztönözzön, amelyek azt részleteiben is megvilágítják. Mi saját tapasztalataink alapján, úgy hisszük, egye lőre a következő tételek felállítását kockáztathatjuk meg: I. Az írásbeliség fellendülése a XII. és XIII. szá z a d b a n az egyetemek h a t á s á n a k köszönhető. II. A francia—német—magyar írásterületen az írás és az okleveles gyakorlat fejlődését nagyjából a párisi egyetemen tanult papok vezették. III. Keleten e párisi tanítványok szerepe döntő volt. Itt a XII. és XIII. s z á z a d b a n általában minden előkelő fórum modern, képzett oklevélírójában a párisi egyetem növen dékét kereshetjük. Számukat a z o n b a n mégsem szabad túlbecsülnünk; Magyarországon e két évszázadban hihe tőleg egy-két százra rúghatott. IV. Németország sem tagadhatja meg e vezetést. Ott a z o n b a n korán elterjedt az okleveles gyakorlat, korán találunk nagy iskolákat. Ezek is a nyugatról diktált újí tások után indulnak, de a gyakorlatnak azért önálló, sok tekintetben otthon fejlődött vonásokat a d n a k . Ha e tételek megállanak, természetesen igen meszszehordó következményeik lesznek. A diplomatikai tudományra nézve új. átalakító szem-
pontokat hoznak. Számos jelenséget nem lehet majd hely eredetűnek tartani, hanem származását messzi iskolakban kell majd keresni, Különben hallgatólagosan már eddig is élt bennünk a fejlődés általános voltának tudata; a legtöbb diplomatikai részletmunka következtetéseit, midőn egyes oklevelek létrejöttének körülményeit s egy mással való összefüggésüket ku!alta, a gyakorlat általátosságának elismerése mellett a p r ó b b jelek feltűnésére alapozta. Az ilyen kutatások eredményei természetesen a mi tételeink melleit is megállanak. Elméletünk alapján az oklevelek az európai közoktalás történetének reális forrásaivá válnának már külső alakjukban és fogalmazásukban is. Az egyetemi oktatást megismernők hatásaiban. A zavaros kép. amely e századok darabos adatai nyomán eddig rendelkezésünkre állott, megtisztulna, az iskolázás formáinak elterjedése és kifejlődése, valamint az oktatás tartalma kézelfoghatóbban állania előttünk. A művelődéstörténet és a politikai történét számos jelenségének hátterét és magyarázatát a d n á ez-az elmé let. Az udvari papok szerepének és képzettségének megismerésével jobban m e g é r t h t n ő k az országok kormány zatának szellemét. Éppen e messzemenő jelentősége kívánja meg azt, hogy e kérdési fejtegetéseinkkel ne tartsuk eldöntöttnek, hanem további kutatásokra és tanulmányokra várjunk. Meggyőződésünk az. hogy azok felfogásunkat lényegében igazolni fogják.
Palaeográfiai rész. A palaeográfia mai napság már nemcsak arra tanít, hogy régi írásokat el tudjunk olvasni, h a n e m lassankint mind bővebb forrásává válik a művelődés-, különösen pedig az oktatástörténetnek. Amikor tehát mi az írásformák átalakulását figyelemmel kisérjük, igyekszünk azok okaira is következtetni; olyan okokra, amelyek n e m c s a k az írók utánzási hajlamában rejlenek, h a n e m az íráshasználat, az írásbeliség és az írásoktatás módjának változásaiban. Szempontjaink és megállapításaink újak, nem elégszenek meg a formák egyszerű konstatálásával, h a n e m azokat m á s irányban is igyekeznek értékesíteni. Reméljük, hogy e kísérletünk egyes eredményei nagyjából helytállanak s használhatóknak fognak bizonyulni. A következőkben tehát az írás két é v s z á z a d o s fej lődésének kíséreljük meg vázlatát adni, a nyugati és a keleti írások összevetésével. A fejlődés különböző fokait lehetőleg lényeges szempontok szerint igyekeztünk megálla pítani s a formák mögül felfedezni az okokat, amelyeknek azok következményei voltak. Csak ezen a módon lehetett az írásfejlődést korszakokba osztani, nyugaton és keleten lényegükben azonos korszakokat kijelölni. ítéletünket a keleti és nyugati írások egységéről csakis úgy merhettük kimon dani, hogy a tollhasználatnak változásait a legvégső, eredeli okaiban vettük megfigyelés alá. A formák, csoportok és maguk az írástörténelmi moz galmak is, amelyek azokat létrehozták, nem állanak élesen elkülönülve egymás mellett, mert a dolog természeténél fogva összevegyülnek, könnyen átfolynak egymásba. Ezért éles határú és hibátlan, osztályozási nem lehet követelni. Az egyes csoportokat nem akarjuk tehát zárt egységeknek
feltüntetni; sokszor talán igen különböző írások kerülnek össze viszonylag mellékes szempont alapján. De ha szi gorú rendszerezésről szó sem lehet, mégis tagadhatatlan, hogy bizonyos jellemző sajátságok az írások egyes cso portjain szembetűnően lépnek fel. Kisebb csoportjainkat rendszerint ilyenek alapján állítattuk és hasonlítottuk össze. Tehát éppenúgy, mint m á s történeti folyamatnak fázisait, bármilyen összefüggő is legyen az, az írásfejlő désnek egyes korszakait is joggal lehet külön jellemezni. Általánosságban nyert képek alapján három nagyobb korszakot különböztetünk m e g : Az elsőt az 1100. évtől 1180-ig, a másodikat 1180-tól 1240-ig, és a harmadikat 1240-Ő1 1280-ig. Ez időtől kezdve az írásformák általában sokkal egységesebbek lesznek s tömegük is sokkal óriásibb, semhogy a rendelkezésünkre álló, aránylag kicsiny s z á m ú nyugati irásmutatványok alapján részletekbe menő követ keztetéseket vonhatnánk le. E korszakokon belül figye lemmel kisérjük és összehasonlítjuk az egyes nagyobb áramlatokat; és végül, mint említettük, jellemzőbb formák alapján kisebb csoportokat alakítunk, amelyek keretén belül a keleti és nyugati írásokat egybevetjük. E csoportok alakításával a z o n b a n nem akarjuk szükségképen azt mon dani, hogy egyező formáik egy-egy, az egyetem keretében fellépő, egységes írásiskolának működésere mutatnak, ha nem is akarjuk teljesen kizárni ennek lehetőségét sem. Néha n e m c s a k a tollkezelésben, h a n e m az oklevél egész külsejében is, keleti és nyugati példákon egyidőben annyi rokon vonást találunk, hogy önkéntelenül is külön iskola csoportokat képzelünk el bennök. A nagyobb időszakok s a bennük megfigyelhető áramlatok nyugaton és keleten egy időben játszódtak le. A nyugati íráscsoportok formáinak a keletiek többékevésbbé pontos, de egyidejű visszatükröződései. Azok a különbségek, amelyeket egyes tekintetekben tapasztalha tunk, arra mutatnak csupán, hogy az írások nyugaton otthon voltak, természetes talajukon, keleten pedig többékevésbbé idegenben. Fényképmutatványaink rendesen csak rövid részleteket közölnek az írásokból, hogy a rendelkezésünkre kereteken belül minél több példát a d h a s s a n a k és a
fejlődés leírásában 1 hessenek .
minden
főbb mozzanatot érzékeltet
I. K o r s z a k (1100-tól-1180-ig).
2
A XII. század elején azokra a formákra találunk még mindenütt, amelyekről a reakció korának tárgyalása kor beszéltünk. Az oklevelekben, tehát körülbelül az egyedüli ránk maradt gyakorlati célú iratokban két fő fajtája szerepel az írásnak: A régi kurzív reminiscenciákból alakult, mesterkélten cifrázott oklevélírás és a tiszta könyvírás. Az előbbi később aztán mindinkább kevere dik a könyvírással, amely nála általánosabb és életre jogosultabb volt; a korszak második felében pedig mind erősebben mutatja hatását egy új. ügyesebb írásmód, amelynek formái idegenek, s amelyet, mivel a p á p á k oklevelei használták következetesen, általában pápai írás n a k s z o k á s nevezni. I. A régi oklevélírások módján írt levelek írásuk külsőségeiben igyekeznek követni a régi fogásokat, s ezért, bár többnyire nem oly hajlékonyak már, mint a régiek s betűi többnyire nehezebbek is azokénál, mégis egészen külön tipikus oklevélírásként állanak előttünk, n é h a díszek kel túltömve s többé-kevésbbé ügyesen stilizálva. A hosszú betűszáraknak kimagasló szerepe, az ezeket kisérő lobogócskák, tekergő vonások, a hurkolt rövidítési jelek teszik ezeket az írásokat feltűnőkké. A régi oklevélírások nak ezen örökösei különösen olyan helyek oklevelein fordulnak elő, amelyeknél bizonyos tradíció gyökerezhe tett meg. A XII. század legelején szerepelnek főként ezek az írások; időhaladtával modoruk mind nyugodtabb lesz és a díszítések mindig egyszerűbbek és következetesebbek. 1
Fényképmellékleteinken párosával v a n n a k a mutatványok: A) alatt a franciák, B) alatt a keletiek. Az oklevelek felsorolásánál a nyugati példák dőlt betűkkel v a n n a k szedve. 2
E korszak tárgyalásának alapjául kb. 150 nyugati s ugyan annyi keleti írásmutatvány állott rendelkezésünkre. A németországi írá sokat, amelyeknek t a n u l m á n y o z á s a természetesen elengedhetetlen volt ahhoz, hogy bizonyos elmélet kialakuljon, nem foglaltuk ez összegzésbe.
1114. Prou. Manuel XII. a.; 1113 kör. Mus. 118. Lajos királyfi; 1124. Mdp. 33. VI. Lajos francia király; 1089-1095. Mus. 115. Beauvaisi pk.; 1095 Prou. Manuel X. 4. rheimsi érsek; 1096. Flamm. 1. flandriai gróf: 1104. Mus. 119. tournayi pk.; 1111. Flamm. 3. arrasi pk.; 1118. AB. 18. B. és 1119. AB. 18. C. noyoni pk.; 1119. AB. 17. A. tounayi pk.; 1122. Mus. 137. soissonsi pk.; 1126. AB. 10. liégei pk. — E csoportba tartoznak Schubert: Eine Lütticher Schriftprovinz c. munkájában ismerte tett írások is. Ez írások mesterkélt írások voltak tehát, amelyek között nagyságban, a vonások vastagságában, a betű részek pontos, vagy k e v é s b b é pontos kivitelében igen nagy a változatosság. Egészben véve nem állapíthatunk meg a formák alapján az írástechnikát illetőleg semmiféle egyöntetű haladást. Igazi öntudatos, fegyelmezett, gyakor lott kézre még nem igen a k a d u n k közlük. A legszebb formák vonásain is valami bizonytalanság ül, amely elárulja a lassú, még nem mechanikus kézmozgást s amely a későbbi korok írásaival összehasonlítva különö sen szembetűnő. Azt mutatják ezek az írások, hogy a XII. s z á z a d első évtizedeiben a tanítás még nem volt egy egységes centrum vezetése alatt. Az egyetem még ván dorló korát élte ekkor. Még Franciaországban is jórészt csak az egyházi testületek érdekeit szolgálta az oklevél írás, ezek a testületek voltak ápolói a n n a k . Némelyik közülök igen híres iskolákat tartott fenn, amelyeket a küliöldiek is látogattak és ilyen helyeken bizonyára tanították az oklevélkészítést is és öntudatosan stilizálták a régi oklevélírásokat. Különösen az északfrancia és belga kolos torok iskolái örvendtek nagy hírnévnek. Mint nyugaton, úgy keleten is a régi oklevélírások modorában jelentkezik ezidőben az írásoknak jó része. Az oklevél h a s z n á l a t a itt még k e v é s b b é volt általános. Az oklevelek jó része a kolostorokban és káptalanokban készült s így igen könnyen meggyökerezhetett egy-egy régi írásszokás. De azért íróiskolákról alig beszélhetünk ezeken a helyeken .A legtöbb ilyen szokás csak bizonyos mellékesebb külsőségben jelentkezett, mint például Salzburgban a szárak hullámoztatásában, míg az írások maguk egy helyen is igen különbözőek voltak. Sőt, mi több, ezek az egyes szokások sem zárkóztak az illető
helyre, h a n e m körülbelül u g y a n a b b a n az időben a leg m e s s z e b b fekvő tájakon is használatban voltak. 1 1123. St. Salzb. érs.; 1131. St. u. az; 1136. Mitis , Lipót őrgróf; 1141. Mitis, u. az; 1144. St. Salzb. érs.; 1149—56. Mitis, bajor hg.; 1153. St. u. az; 1156. St. u. az; 1160. Mitis, u. az; 1162. Mitis, Henrik hg.; 1167. Mitis, Ebelsberg; 1168-69. St. Salzb. érs.; 1169. St. Salzb, kápt.; 1170. St. Salzb. prépost; 1170. St. Salzb. kápt.; 1170. St. Salzb. érs. E csoport írásaiban sorra meglelhetjük azokat a motívumokat, amelyekkel Schubert a lüttichvidéki írásokat jellemezte. Schubert írásait két részre oszthatjuk: Az első az 1050—1089-ig készült okleveleket foglalja m a g á b a n és kivitelében, írástechnikájában, betűformáiban még teljesen a régi oklevélírásmódot mutatja, indaszerű hosszú szárai val, vékonyvonalú betűivel. A második az 1101 — 1150-ig kelt okleveleket, amelyek díszítéseikben kialakultabbak
és vonásaikban már erőteljesebbek. Erre a második cso portra hasonlítanak a mi keleti írásaink. A tipikus betűk láncszerűen egymásba hurkolt tagjaikkal előfordulnak: 1136, Mitis, Lipót őrgróf: 1136. IX. 29. Mitis, u. az;. 1146—48. Friedrich, II. Ulászló hg.; 1149—56. Mitis, (facs.) bajor herceg; 1150. körül Mitis, Heiligenkreutz. A tipikus díszek, sűrűn kanyargó hurkok a hosszú szárakon: 1130. St. Salzb. érs.; 1131. St. u. az; 1144. St. u. az; 1156. St. u. az. — Egyéb díszek: 1150. kör. Mitis. Heiligenkreutz; 1150. kör. Mitis, u. az. A mellékelt ábra felső sorában a lüttichvidéki, alsó sorá ban az osztrák írósokból adunk betűtípusokat. Ezek az írástulajdonságok nem olyan természetűek, hogy különösebb tanulás kellett volna elsajátításukhoz s így könnyen terjedhettek egyszerű utánzással is oklevélről oklevélre. Az ilyen terjedéshez a z o n b a n hosszú idő lett volna szükséges, már pedig ezek az írások körülbelül ugyanabban az időben szerepelnek a legellentétesebb 1 Az írásokat, amelyeket nem eredetiben láttunk, h a n e m Mitis vagy a bécsi Staatsarchiv fényképgyűjteményében, egyszerűen Mitis, Hl. St, Pl. (Plallenarchiv) jel alatt idézzük.
európai országokban, s körülbelül egy időben Lüttich vidékén az 50-es, Ausztriában a 60 as években tűnnek el a használatból. Az oklevélírók még az ilyen felületes az első pillanatra egyéni játéknak látszó külsőségekben sem voltak önállóak, h a n e m bizonyos k ö z ö s forrásokból eredő divatot követtek. Hasonló motívumok szerepelnek a következő keleti és nyugati oklevelekben: 1111. Flamm. 3. arrasi pk.; 1123. St. Salzb. érs.; 1130. V. 18. St. u. az. A szárak hullámoztatása, a fodros díszek, tökélet lenebb kivitelük ellenére is, rokonságra vallanak. Ugyancsak egyező fogásokkal dolgoznak: 1116. Mitis, Seitenslelten és 1096. Flam. 1. flandriai gróf, de az előbbi kivitelben ismét hátra marad nyugati példája mellett. Jellemzőbb közös díszek: Ha a rajzban sok is a különbség, de oly meglepő lendületes kézírás, a betűknek oly előrehaladott törése mutatkozik: a foltnak kezelése, a formák stílusa olyannyira egyező, hogy nyu gati iskolázásra kell gondolnunk a következő írásokban : 1136. Mitis, Lipót hg. 1096. Flam. 1. flandriai gróf és 1111. Flam. 3. arrasi nk. Az ekkor még gyér számú magyar oklevelek közül 1111. Kálmán király oklevele(Fejérpataky: Kálmán kir.okle velei, I. mell.) díszeiben, a sorok elrendezésében, betűformáiban és vonásaiban erősen hasonít 1091. Mdp. 27. Bar grófnőjének levelére. (L. 1. sz. fényképet). A hosszú szárak a soron állanak; a lenyúló szárak aránya is ugyanaz a két írásban. A ma gyar íráson lobogó díszek a rövidítések is. A g formája a fran ciánál régiesebb. Mindkét fajta d szerepel mindkét írásban. (Mind kel mutatvány kb. felére kisebbítve.) I. E mesterkélt oklevélírások mellett a z o n b a n mindinkább előtérbe lép az életrevalóbb alapon álló könyv írás. Az oklevelek egy csoportja lényegében könyvírással van írva, de a régi oklevélírás motívumaiból ellesett aprócseprő kacskaring ók, burkolások kísérik gyéren a sorokat; némelyek a. h o s s z ú szárakat jobban kiemelik s néha gyengén elhajlítják. Ez írások a z o n b a n mégis az első Pillanatra azt m u t a t j á k , hogy írójuk a könyvíráson kívül nem ismert m á s írást. Ilyen franica királyi oklevelek: 1108. Mus. 123.; 1113. A. Pal; 1127. Mus 1411., 1138. Mus. 149; 1165. Mus. 169.; 1179. Mus 183. Egyéb írások: 1107. Mus. 21. és 1108. Mus. 124. párisi pk. 1115 AB. XIII. A. flandriai gróf; 1117-51. Verman-
dois grófja; 1120. AB. 17. B. tournayi pk.; 1123—52. Mdp. 38. st.denisi apátság; 1131—40. Mdp. Szt.-Bernát; 1140. AB. 12. lovaini notitia ; 1150. kör. AB. 16. walsorti apátság ; 1160. AB. 18. F. noyoni pk. Ugyanilyen írások keleten: 1130. St. salzb. érs.; 1125—47. St. u. sz. Kis szőlőkacsokhoz hasonló apró díszeikkel emlékez tetnek:1120. AB. 17. B. tournay-i pk. és 1150 kör. AB. 16. Walsort. oklevelekre 1147—51. St salzb. érs. vékony vonásaiban és az elhajtott fejecskéjében hasonlít 1110. AB. 18. és 1140. AB. 12. oklevelekhez. — 1115. AB. XIII. A.-ra hasonló kis hurkok szerepelnek: 1125. kör. Mitis, Lipót őrgróf. — 1132. AB. XVIII. E.-hez hasonló: 1128. Mitis, Lipót őrgróf. Ide tar toznak még: 1136. Mitis, Lipót őrgróf; 1141. Mitis, Klosterneuburg; 1156. Mitis, Henrik hg. Összehasonlítható díszeiben és betűalakjaiban - bár a francia írás töröttebb: 1120. Flam. 5. cambridgi-i pk. és 1109. Nemz. Múz. Kálmán király oklevele (L. 2. cz. fényképet. A magyar mutatvány kissé kicsinyítve.) 1112. kdp. 31. VI. Lajos francia király diplomája és 1116-31. Acha kormányáról (II. István alatt) szóló oklevél (Fejérpataky, II. István okl. facsimilie) is e csoportba tartozik. Szerény díszeik ben, ez alsó szárak hullmámoztatásában, nehézkes betűikben sok a hasonlóság. (L. 3..SZ. fényképmellékletet. Eredeti nagyság.) Végül pedig igen sok oklevelet írtak ez időben Francia országban is, nálunk is tiszta könyvírással. Téves tehát az a hit, hogy a könyvírás nyugaton a XII. század folya mán nem szerepel már az oklevelekben; ellenkezőleg, a könyvírás megjelenése ekkor még é l é n k e b b írásbeliségre mutatott, mintha csupán csak a régi mesterkélt oklevél írással írtak volna. Később aztán ismét fellépett egy tipikus oklevélírás, amely nem a könyvírásból fejlődött ki. amely a z o n b a n már praktikus írás volt. A francia királyok oklevelei közül 1112. Mus. 130.; 1118. Ecole. 43. 1124. Mas. 139. elég darabos könyvirások; tiszta könyvírás még, de gyakorlóit tollal írva 1168. Seine 20. Többékevésbbé ügyes könyvirások szerepelnek még a következő okleve leken: 1101—1105. Flam. 2. tournayi. pk.; 1109. École 42. párisi érs.; 1109. Mdp. 30.angoulémei pk. 1112—20. Flam. 4. flandriai grófnő; 1126. kör: Mdp. 34. courronnei apátság; 1130. AB. 11. flandriai gróf; 1140. kör. Mdp. 37. Szt - Bernát; 1144. Prou. 1904. 15. vallesvillei magánosok; 1149. Mdp. 40. Caslviui Alfons; 1150. Mdp. 41. barcelonai gróf; 1151. Prou. 1896. 1. troisfontainesi apátság; 1152. Mus. 157. nimesi magánosok; 1159— 84. Mdp. arrasi apát; 1160. kör. Mdp. 43. vizsgálóbírók; 1163. Mus. 167. fougeresi seigneur; 1163. Prou. 1904 15. narbonnei hg. Mindenféle okleveladó fórumnál -és -minden vidéken szerepel tehát még az oklevelekben a könyvírás nyugaton is, még pedig, ha a faksimilékből k ö v e t k e z t e t n i lehet, igen nagy a r á n y b a n .
Keleten ugyancsak s z á m o s oklevelet találunk könyví r á s s a l írva: 1116—31, II. István király (Fejérpataky, i. m.) Párhuzamba állítható 1118. École 43. VI. Lajos francia király oklevele. (L. 4 sz. fényképei.) E két írás között jelentékeny eltérések van nak, de a könyvírás használatára nézve jellemző mindkét ő. 1123. St. Salzb. érs.; 1147. St. u. az: 1169. St. aquileai pátriárcha; Mitis, 1114., 1119.. 1120. kör., 1122., 1122., passaui hírnöki oklevelek; 1130. Burghauseni Sighard és Lipót őrgróf; 1136., 1168. kör., 1177—92. Lipót őrgróf oklevelei. 1152., 1157. Nemz. Múz. II. Géza király. Ez oklevelek könyvírásai nem mutatnak fel olyan sajátságokat, amelyek egy bizonyos területi vagy testületi elterjedtségre v a l l a n á n a k s a l a p j á b a n véve odaillenének a nyugati írások közé. Igen -hasonlítanak pl.: 1126 kör. Mdp. 34., adománylevél a couronnei apátság nak és 1137. Mon. Graph. M. Aevi XI. II. Béla változó nagy ságú könyvbetűi. (L. 5. sz. fényképet.) E két oklevélben a hatalmas tollvonások, betűformák, arányok és a törés előre haladottsága tökéletesen megegyeznek. Hasonló továbbá 1130. Burghauseni Sighard és Lipót őrgróf vaskos könyvírással írt oklevele, 1252. Delisle II. 27-re. Az írások jórészeben tehát tiszta könyvírásról van szó és így foglalkoznunk kell az írásnak a z o n sajátságá val, amely legszembetűnőbben a könyvírásokban jelentkezett s éppen a XII. század elejétől kezdve lépett fel, lassankint úrrá lett a könyvírás vonásain s később öntuda tosan stilizálva létrehozta az úgynevezett gótikus írást. Ennek a jelenségnek magyarázatául többféle okot szokás felhozni. Némelyek szerint az írások a korszak építészeti stílusát követtek a gótikában, tehát az írás formáinak kialakulása öntudatos írói kedvtelés következménye lenne. Ez a feltevés nem illik az írásnak céljaihoz; az írás alap j á b a n véve mégis csak praktikus eszköz volt, amelynek praktikus célok szerint kellett alakulnia, hogy feladatánál megfelelhessen. A könyvírás, mint tudjuk, tagírás volt. Az írók az egyes tagokat, amelyeknek meg volt a maguk külön formája és vastagsága, külön-külön illesztették egymáshoz. Amidőn aztán mégis többet kezdtek írni, gyakrabban használták az írást és egy-egy írókéz vérébe a n d m k á b b átment a tollforgatás művelete, ezeket a tagokat kevésbé gondosan, de gyakorlottabb, energikusabb és mechanikusan mozgó kézzel írták le. Ha magunk meg-
kíséreljük a mi gyakorlott írókezünkkel a könyvbetűket gyorsan és tétovázás nélkül biztos vonásokkal papírra vetni, anélkül, hogy a részek összefüggésére különösebb ügyet vetnénk, ugyanazokat a jelenségeket tapasztaljuk, amelyek a kornak könyvírásain mindinkább előtérbe lép nek. Először is a tagok kevésbé pontosan függnek össze, n é h a szinte széjjelesnek, nem érintik egymást. Másodszor az eddig hajló idomok, amelyek bizonyos helyeken, kanyarulatoknál, vékonyodtak és vastagodtak, merevebbek lesznek és a változatos alakú tagok helyett rideg, egyenes idomok állanak egymás mellett. Ehhez járul, hogy az írók tolla ebben a korban és a következő századokban, tehát amíg a gótika uralkodott, hegyén mindig ferdére volt vágva, valószínűleg azért, hogy a könyvbetűk tagjait, amelyeknek bizonyos idomuk, vas tagságuk volt, könnyebben, erőszakos tollnyomás és minden különösebb utánaigazítás nélkül vethessék hártyára. Ilyen tollal pedig nem lehet kerek vonásokat húzni, h a n e m csak igen vastag vonásokat, ha a tollat lefelé húzzuk és igen vékonyakat, ha ferdén, a toll végélének irányában. Az egyes tagokat ezzel a tollal csak éles szögielekben lehet egymás mellé illeszteni. A tagokban való írás és a toll ferdesége vitte az írást a gót formák felé, amelyeket később öntuda tosan stilizállak. És vajjon elképzelhető az, hogy a toll forgató férfiak utánozták volna az építészek stílját? Sokkal valószínűbb, hogy az építészek azért tervezlek ilyen modorban, mert a tollak, amelyekkel rajzolgattak, olyanok voltak, hogy nem lehetett velük egész kerek íveket húzni, hanem maguk vitték a rajzoló kezét a szögletes, csúcsíves formák felé. Az írás különben is már régen elkezdte útját a gótika felé, amikor az építészetben még a kerek formák uralkodtak. Ez írásstílusnak kialakulása tehát az írástechnikának a kérdése s nem a művészi hajlamoké. Idő haladtával azután az írók szeme észrevette a sajátos formákat, amelyek az írástechnika fejlődésével betűikben mutatkoztak. Most már öntudatosan törekedtek e saját-
ságoknak a kifejlesztésére s ferde tolluknak minden tulaj donságát, amely azt elősegítette, alaposan kihasználtak. Sarkok, könyökök keletkeztek; az egyes betűk ahelyett, hogy alul körívben végződtek volna, apró kis horgokon, élesen kiugró sarkú talpacskákon álltak; a függőleges vonások, külö nösen pedig a hosszú szárak derekukban beroppantak. Az a kérdés már most, vajjon előrehaladottabb-e a törés nyugaton, mint k e l e t e n ? Némely írásban a nyugat vezet, másikban a kelet; mindkét felen vannak kevésbbé törött betűkből álló írások. Például 1156. VIII. 15. Mitis. Henrik hg. oklevele nem m a r a d hátra a leghaladottabb francia írástól sem s viszont 1160 kör. Mdp. 43. (rouergue-í) oklevélen a törés aránylag igen elmosódottan jelent kezik még. Itt is, ott is minden átmenet nélkül igen erős törésű írások b u k k a n n a k fel n é h a igen elmaradt, p u h a formájú írások melleit. Mindazonáltal lehetséges, hogy a könyvírások technikája — mert mint említettük, a törés eredetileg az írástechnika kérdése volt, nem a formáé — a keleti íróknál még általában kevésbbé kialakult; a voná sok tán lomhábbak, kevésbé mechanikusak, mint a nyu gatiak. A felületes formák, a díszek divatjai egyeznek a külföldiekkel, de a n n a k a nyoma észrevehető, hogy a mi íróink kezében még általában véve kevesebb gyakorlott sággal, biztossággal és kevésbé gépiesen forgott a toll. Ha külföldön tanultak is íróink, a gótika még sokkal kevésbbé volt kifejlődve, semhogy minden részében öntuda tosan tanítás tárgyává fogadták volna s a keleti írók nyugatról hazavihették volna. Mindazonáltal, mint emlí tettük, vannak már keleti írások is, amelyek éppen olyan öntudatosan törekszenek a gótikus stílusra, mint a nyugatiak. Ezekben vázoltuk a régi. mesterkélt oklevélírásnak és a könyvírásnak szerepét nyugaton és keleten a XII. század első felében. Bármennyi különbséget fedeznénk is fel a keleti és nyugati írások között, elvitathatatlan tény az, hogy az a mód, ahogyan keleten ekkor írtak, nem az 50—100 év előtti nyugati írásokra a leghasonlóbb, h a n e m az egyidejűekre; a kor elején itt is, ott is bizonyos szo kások élik virágzásukat, amelyek később azután itt is, ott is lassankint elmúlnak. Bármily jelentékteleneknek lát-
s z a n a k is a divatok újításai, bármily zilált is az írásgya korlat általános képe s bármilyen nagyok is az eltérések a nyugati és keleti írások között, az a körülmény, hogy a keleti írók mégis csak együtt tartanak a divat általános ságaiban és aprólékossógaiban a nyugatiakkal s körül belül ugyanazon időben térnek át m á s szokásokra, azt mutatja, hogy az írásfejlődés ebben a korban is, amikor még nem volt meg az egy világhírű egyetem központo sító munkája, n e m ment végbe e két vidéken bizonyos iskolák egységes vezetése nélkül. Ha az írásfejlődés az általános gyakorlat alapján ment volna tovább a m a g a útján, akkor a könyvírás for m á i n a k kellett volna tovább kialakulniok, hajlékonyabbá, könnyebben kezelhetőkké válniok. A természetes fejlődés az lett volna, hogy a könyvbetűk tagjai egyszerűsbödtek volna, összeillesztésük a nagyobb íráshasználat folytán kevésbé pontossá vált volna és hogy a toll mene tének megszakadását elkerüljék, az egyes részek végeik ben elhajoltak volna, az így szétesett tagok összekötésére pedig segítővonalkák alkalmazása jött volna szokásba. Ezt a folyamatot, a közönséges s nem finom iskola könyv betűk tömeges h a s z n á l a t á n a k jelét a z o n b a n csak a XIII. s z á z a d második felében látjuk érvényesülni, amikor az. írásokat már valóban a széleskörű gyakorlat kényszerítette tovább fejlődésükben. Addig a z o n b a n még egy tel jesen idegenszerű és mesterségesen terjesztett írásmódot kellett segítségül vennie és átformálnia az oklevelezés tudományának. Ez az írás, amely a mi okleveles területünkön oly idegenül lép fel, nemcsak formájában új, h a n e m techni kájában is. Olyan írás ez, amely valóban használhatóbb akar lenni a többinél és tudatos, következetes, begyakor lott módszerrel dolgozik. Ezekből az írásokból tömeges korai példákat közöl Delisle II. Henrik okleveleinek facsimiléi között; legtöbbnyire gyorsabb, rövidebb okleveleket, amelyeken nem lassú, díszes formákban írnak, h a n e m gyorsan és célsze rűen. Egy tekintet ezekre a példákra meggyőz arról, hogy ezt az írást nem lehet megmagyarázni a szokásos, nagy betűkkel óvatosan rajzolt nyugati írásokkal. A betűk nem
rajzolt vonásokból, h a n e m h ú s o s tagokból állanak, ame lyeket ferdére vágott tollukkal villámgyorsasággal és biz tosan vetettek az írók egymás mellé. A hosszú szárak ilyen módon felül hegyben végződnek s a toll moz dulata irányában kissé elhajló lándzsa alakú idomokká válnak. A középbetűk pedig, amelyeknek váza kerek volt, a könyvíráshoz viszonyítva alacsonyak voltak és n é h a a folyóírás jeleit mutatták, amelynek összefonódó tagjai annyira idegenek a könyvírás széjjelszórt tagú modorától. Ez az írás szemmellátható gyorsaságával, amellyel a tagokat egymás mellé szórta, már nem a köny vek emlékírása, amelynek célja egyedül a szöveg örök fenntartása; ez az írás gyors feljegyző írás. amely azon ban mégis következetes fogásokat használ és fegyelme zett tanulás eredménye volt, úgy hogy a gyorsaság nem ment az olvashatóság rovására. Azonban lényegében még mindig nem tette folyóvá az írást, mert bármily alkalma sak voltak is formái arra, hogy gyorsabban és kevesebb aprólékossággal szórják a hártyára, előnyét mégis csupán a b b a n találta, hogy a tagokat sebesen szórta egymás mellé s nem a b b a n , hogy azokat egymásból folyóvá s egész szavakat a kéz felemelése nélkül leírhatóvá tette volna, H o n n a n támadhatott ez az í r á s ? A mi írásaink is szeretik n é h a a tagok egymáshoz való illesztését elsietni és a hosszú szárak végeit nálunk is gyakran befejezet lenül, hegyben végződve hagyja a sietősebb toll; 1 de ezek az írások, amelyek most újonnan fellépnek, for máikban oly kialakultak s technikájukban oly következe tesek, hogy okvetlenül kívülről kellett azokat készen kap nunk. Erre vall az is. hogy eleinte csak az uralkodók oklevelein fordulnak elő s nincsenek bent az általános gyakorlatban. Sok hasonlóság van ez írások és az angol oklevélírások közöli, amelyek ezt a módszert félig-meddig még régi kurziv írásuk örökségeként használták akkor is, amikor mar a karolingi betűjegyekkel írtak. Részünkről először II. Henrik angol királynál és normann herceg nél találkoztunk először tömegesen vele. de az is 1
Pl. 1113. Mus. 131. az aláírások egyikében.
8
igaz, hogy a francia királyoktól ez időben aránylag kevés írás állott rendelkezésükre. Azt is meg kell jegyeznünk hogy az angol írások formái nem olyan lágyak és kerekek mint ezeké az új írásoké s így az első pillanatban igen különböző hatást gyakorolnak a szemlélőre. A hasonlóság sokkal feltűnőbb az ebben a korban használt olasz jegyzői írások formáival és technikájával. Az olasz jegyzők ez időtájt lassankint felhagynak régi bonyolódott írásukkal és amidőn a frank betűket kezdik mind sűrűbben használni, nem írhatnak már régi, egy m á s b a fűződő vonásaikkal; az új betűk fejletlen alakja az ő írásaikat is szakgatottabbá teszi. De azért amit lehetett, megtartottak a régi írásmód előnyeiből: a fesztelenebbül fel- és lenyúló hosszú szárak odavetését, a betűk egyes részeinek kerekebb, egyszerűbb és símulóbb formáját. Ez az írásmód lényegesen egyezik a mi új írás jelenségünkkel formában és technikában s v a n n a k példák, amelyekben nincs m á s különbség a két írás között, mint az, hogy az olaszban még feltűnő szerepel játsza nak itt-ott a régi kurzív jegyek. P é l d á u l felhozhatjuk a következő írásokat: 1076. Coll. Fiorentina T. 3 1 ; 1078. Archivio VII. 12; 1087. Archivio X. 4; 1107. Archivio II. 22; 1110. Archivio III. 49; 1133. Archivio I. 57; 1137. Archivio VI. 73; 1141—42. Archivio VI. 74; 1147. Archivio II. 99; 1160. Archivio III. 50. Minél jobban közeledik ez az olasz írás a XII. szá z a d közepéhez, annál inkább hasonlít a mi új írásunk h o z ; á m d e nálunk még csak zárt körben, elsősorban a királyi kancelláriákban volt használatos s az általános használatban levő oklevélírásoktól elütött, Olaszországban ellenben már a nótáriusok írása volt s mint fentebb vázoltuk, szemmelláíhatóan régi gyakorlatból fejlődött ki.; Valószínű, hogy a mi előkelő kancelláriáink folyamodtak az olasz jegyzők által használt praktikus íráshoz, mely sokkal célszerűbb volt a miénknél. Persze ez az írás a mi iskoláinkban átalakító folyamaton ment keresztül, amely formáit szabályossabbá tette és az olasz jegyzői írások gondtalan természetességét megszüntette. Tudjuk, hogy az egyetemeknek kialakulása sok tekintetben azok nak a mestereknek működésére vezethető vissza, akik Felsőolaszországból elindulva végigvándorolták Francia-
országot s jogi iskolákat nyitottak. E b b e n a korban különben Franciaország déli és középső részét igen elárasztották az olaszországi rhetorok, ügyvédek, akik jogi 1 gyakorlatuk mellett tanítottak . Már pedig a jogi képzett s é g h e z tartozott az oklevélírás is. Az angol és az olasz írások hatása különben sem zárta ki egymást, mert hiszen az angol írók már régtől kezdve szoros összeköttetésben állottak Olaszországgal 2 és sokan egyenesen o d a mentek írást tanulni. Ez az új írás jó kezekbe kerülhetett, egy hatalmas centrum ápolása alá, mert rövid időn belül végigjárja egész Európát 3 , az egész következő korszakban vezet írásainkban s hatásának nyomait megtaláljuk azokban az írásokban is. amelyek különben formájukban elütnek tőle. Ez az írás a legtökéletesebb, leghasznavehetőbb akkor s aki jól s célszerűen akar írni, ennek fogásait lesi el. Amint említettük, ezek az írások az északi kezekben mesterkéltebbekké válnak, mint Olaszországban, nem is szólva arról, hogy kurzív jegyeket nem használnak. Északeurópában a tudatos iskolázás nyomja reájuk bélyegét. Ebből a szempontból nézve a pápai oklevelek írásai is elülnek az olasz írásoktól és valóságos szigetet alkot nak környezetükben. Az új írásjelenségnek a pápai okle velek is a mesterkéltebb, kiképzettebb fajtáját használják; azonkívül pedig alkalmaznak a régi uralkodói írásdíszek motívumai közül egyeseket, mérsékelten és tetszetősen stilizálva. Így keletkeztek a régi hurkolásokból a pápai írások hosszú szárain látható formás, kicsiny, szívalakú díszek. A p á p á k oklevelei következetesen használják ezt a lényegében az olasz írásokkal rokon, de kiművelt új írasmódot s ezért ezt az írást általában pápai írásnak szokás nevezni. Általában az a vélemény, hogy a p á p á k oklevelei révén terjedtek át ezek az írásformák az északi kancelláriákba. A pápai írás a XII. század elején még nemcsak hogy 1 J u b i n á l : Rutebeuf. 420. 1. 1. jegyzet. 2 Redlich. I. m. 3. §. 3 A német császároknál először 1124-ben. E r b e n : Kaiser und Königsurkunden.
formáiban nem volt egységes, hanem vegyesen használta 1 az olasz jegyzői kurzív írásjeleket a karolingiakkal . Ebben a tekintetben tehát kétségtelenül előbbre állottak a nyugati kancelláriák, amelyek már rég a frank minuszkulát hasz nálták. A XII. század közepén lassú fejlődés után a p á p á k is teljesen átvették már ezt az ő oklevelezési környezetükben új írást s ekkor keletkezhetett csak a későbbi pápai írásnak első formája. Az olasz jegyzői írást a pápák addig stilizálás nélkül s a kurzív jegyekkel használták; vájjon milyen h a t á s alatt térlek át az új módszerre ? Ugyanebben az időben a francia fejedelmi írásokban is jelentkeznek az úgynevezett pápai formák 2 . Az olasz jegyző-írásnak átformálódása oly módon történt tehát az Alpeseken innen és a pápai okleveleken, amely tagadhatatlan egységes eredetre mutat s amely a pápai oklevélírást — múltja ellenére — idegenné tette Olaszország ban. Az északi írásokban csak 8 lényege honosodott meg a pápai típusnak; az egyes apró motívumok, amelyek a pápai oklevelekben rendes használatban voltak, északon csak mellékes szerepet játszottak. Mindez kétségessé teszi azt, hogy Európában a pápai írások révén terjedt volna el az új írásmód. Azt hisszük, hogy az ú. n. pápai írás. mely maga is újszerű, idegen jelenség volt mesterkéltsé gével, stilizált voltával és tiszta karolingi jegyeivel az olasz írások között, nem a pápai oklevelek révén lett általánossá, h a n e m fordítva, egy általánosabb iskolázás eredménye volt és csak kezelésének különösen következetes módjá ban és egyes sajátságos díszítéseiben volt a pápai u d v a r n a k különálló írásmódja. Az az írás, amelyet a normandiai herceg oklevelein már a XII. század negyvenes éveitől kezdve olyan fürge kezekben és oly fölényes készséggel alkalmazva találunk, semmi esetre sem pápai utánzat, pedig lényegében ugyanazon írásmód a keltő. Ezt az írásmódot olyan helyen tanulhatták, ahol a pápai és fejedelmi irók egyaránt megfordultak, amely hely mindkét fórum számára képzett ki oklevélírókat, vagy a pápai udvarral legalább is szoros összefüggésben volt, 1
Pflugk-Harltung. T. 47. s. köv. V. ö. pl. VII. Lajos francia király III. Eugen pápáéval. 1147. M d p . 39. 2
oklevelét
1144.
Ecole
44.
úgy
hogy
írásgyakorlatuk
kölcsönösen
hathatott
egy
másra. A francia egyetemek — s különösen a párisi — körül belül mindig egyházi testületeknek számítottak. A p á p á k rendelkeztek velük tanulmányi tekintetben. Néha még arra is utasítást adtak, hogy a Rómában egy bizonyos vizsgálat megejtése után alkalmasnak talált papokat a párisi egyetem mesterekké avasson. Az egyház legki válóbb papjai ez időben a párisi egyetem tantermei ből kerüllek ki. A pápai udvar, mint sok jel mutatja, kul turális és tudományos tekintetben egy volt a francia egye temekkel. A XII. és XIII. s z á z a d n a k minden nevezete sebb pápájáról tudjuk, hogy francia egyetemen tanult 1 . S a tanulmányok közölt nem a legutolsó volt az oklevél készítés tudománya, azaz a jogi készültség; nem hiába emlegetik, hogy több p á p a köszönhette pályafutásétoklevél szerkesztői ügyességének. Az olasz egyetemek sokkal távolabb állottak a pápaságtól, mint a franciák. A pápák a párisi egyetem belső dolgaiba, tanulmányi rendjébe is beleavatkoznak ; megszabják, hogy kit avasson az egyelem mesterré, sőt egyik egyetemről a másik számára meste reket is rendelnek. Minden jel arra mutat, hogy a pápai udvar szoros összeköttetésben volt az egyetemekkel és a pápai írás az egyetemek révén lépett a közhasználatba. Nem azt mond juk, hogy a pápai oklevelek írását a p á p a írója, úgy, ahogy van, Párisban tanulta, hanem, hogy a pápai írók zöme azokból a kiváló papokból került ki, akik a légelsőrendűbb egyházi iskolán, a párisi egyetemen nyer ték képzettségüket, írásuk azután a Kuriában a beveti szokások szerint idomult s bizonyos sajátságokhoz kötelességszerüen tartotta magát. A legjobb klerikusok kerül hettek így Rómába, a legfőbb papi hatalom udvarába. A pápai írások ennélfogva különösen a XIII. század kö zepéig a legfinomabbak és a leggyakorlottabb kézzel írottak minden európai írás között. S éppen ez időpontig 1
1159-1181 III. Sándor. 1198-1216. III. Ince. 1 2 1 6 - 2 7 . III. H o n o rius. 1228-1241. IX. Gergely. 1280 táján Orleansban tanárkodtak a későbbi V. Kelemen és XXII. J á n o s pápák.
még nem tökéletes a pápai írások egyöntetűsége; bár mily kevéssé is, de mégis észrevehetni rajtuk bizonyos egyéni szokásokat s az általános változásokat, amelyek a többi európai írásokon is jelentkeznek. 1245-ben Lyon ban, tehát innét valószínűleg francia hatás alatt, megalapítja IV. Ince a pápai főiskolát, amely az udvart mindenhová kíséri s ettől az időtől kezdve a pápai írások teljesen elválnak a többi egyetemi írástól, még egységesebbek lesznek, kevésbbé változatosak és egyúttal kevésbbé fino m a k és tökéletesek is; tollkezelésükön sokkal inkább ér vényesül az olasz természetes írásmód, foszló, nem éles vonásaival, lágy, kevésbbé pontos formáival. A pápai írás sok tekintetben bizonyára a pápai kancellária használa tában fejlődött és alakult ki és éreztette is hatását az egyetemi tanításra, de technikája és formája lényegében nem önálló, h a n e m az egyetemekkel való szoros kap csolatban fejlődött ki. Ennek az általános, új írásmódnak fejlődésében a következő fokozatokat figyelhetjük m e g : A legegyszerűbb és legeredetibb forma az, amelynek, írásmódját már jellemeztük s amelyet már korán meg találunk a nyugati uralkodók okleveleiben. A hosszú szárak ezeknél még befejezetlen, hegyesen végződő hosszú foltok, amelyek kevéssé hajlanak csak m e g ; a hosszú s kezdetben ritkán, csak véletle nül nyúlik a sor alá. A kéz még különkülön veti o d a az egyes formákat és az elhaj lások, amelyek a tollvonások folytonosságát bizonyítják, még nagyon ritkák. 1130—39. Seine 33. 1. Henrik angol király; 1146—50, Delisle I. 6. Geoffroi normandiai hg.; l153—54. Delisle III. 45. II. Henrik norm. hg.; 1172. Delisle VII. !07. A. u. az; 1179-82. Seine 32. u. az. Ugyanez az írás nyugodtabban, inkább rajzoló kéz zel írva e kornak legelterjedtebb oklevélírása. Az összes hosszú szárak, köztük az unciális d is és n é h a az a is függőlegesen állanak ki a sorból, minden meghajlás nél kül, mint valami l á n d z s a s o r ; a hosszú s végét n é h a elől k ü ö n hozzátoldott vonalka fejezi be, vagy hátul alkalma zott fülecske osztja ketté. 1140-64. Seine X. Giffard Valter gf. (L. 6. A. sz. fény-
képet.); 1146—53. École 116. III. Eugen pápa; 1147. Mdp. 39 u. az; 1155. Seine XIII. II. Henrik; 1155 kör. Seine XIV. roueni érs.; 1156—61. Seine XVIII. II. Henrik; 1167. Mdp. 45. Ifjú Lajos; 1173. Mdp. 47. Épinali apátnő; 1175—76. École 74. VII. Lajos; 1178. École 128. magánosok. A korszak vége felé kezdenek a szárak lendülete sebbek, hajlékonyabbak lenni, amit a gyors és megszo kottabb írás vonhatott m a g a után. A kisebb írások közül már következetesen hajlik és idomul pl. 1173. Delisle. XV. 218. A. II. Henrik. A n a g y o b b írások közül 1164. Delisle. XIII. 157. II. Henrik; 1170-79. Seine XXI. II. Henrik; 1172- 73. Delisle XVII. 284. II. Henrik. A d betű a z o n b a n még mindig megtartja merő leges irányát, az s betű hosszú alakja még csak ritkán és csak öntudatlanul nyúlik le a sor alá, ami lényegesen megkülönbözteti az ezenkori írásokat a következő kor összevissza hajladozó szárakkal teli írásaitól. Á m d e ez az új írásmód — különösen- a tisztázott, lassúbb írású okleveleken — nem mindenütt tartotta meg az eredeti, nyers formákat, h a n e m a régi díszítéseket egy szerűen s ízléssel átstilizálva alkalmazta néha továbbra is. Különösen jellemző a hosszú s szívalakú dísze, amely a régi lobogós díszítés egyszerűsítése s amelyet különösen a pápai írások h a s z n á l n a k elő szeretettel, de amelyek már egyidejűleg előjönnek a francia írásokban is. 1144. Mus. 153. VII Lajos; 1148 Mus. 156. u. az; 1152. von XI. u. az. 1153. Seine XII. roueni érs.; 1159. Mus. 165. Lajos a legkoraibb példái e díszítés alkalmazásának francia oklevelekben. Némelyek a szívdíszből egész fűrészalakú fodrozatot alkotnak az s betű élén. A másik fennmaradt motívum a c és f összekötése s ennek stilizálása, mely hasonlóképen a pápai írásokon j e l e n t k e zik rendszeresebben. Ilyen francia írások: 1148. Mus, 156. VII. Lajos; 1153. Seine XII. rounei. érs. (L. 7A. sz. fényképet.); 1167. Mdp. 45. Ifjú Lajos. Némely írás az új írásmód formáit használja alapjában véve, de sokat felvesz a könyvírás sajátságaiból is. a hosszú betűk alá a könyvírásban szokásos
talpacskákal rajzolnak alsó végződésüknél s a könyvírás törött betűinek stílját utánozzák. 1172—78. Seine XXVI. II. Henrik.
egyáltalán
Mind ezek, mind az egyéb előforduló díszítések többnyire bizonyos önmérsékletről s fegyelmezett stíl érzékről tesznek tanúságot; ez különbözteti meg az első pillanatban is az előző századok írásaitól őket. Ennek az új kornak írója mór gondosabb iskolázáson ment keresztül s míg az előző kor írója s z a b a d o n húzhatta a betűk görbe és pongyolán elnyúlt hosszú szárait és hal mozhatta sokszor következetlenül is a cifrázó motívu mokat, amelyek nyilván az oklevél félig-meddig b a b o n á s jogi erejének emelésére szolgállak, a mostani írók fino man mérséklik tollúkat még halmozott díszítéseikben is". Szép példája ennek: 1153. Seine XII. roueni érs. oklevele. (L. 7A. sz. fényképet) Az oklevélírásnak tanítását, úgylátszik, már rend szeres tanfolyamok vették gondjaikba: az egyetemek. Már most meg kell még vizsgálnunk, hogy ez a nyugaton feltűnt új írásmód mennyiben éreztette hatásót keleten. Nyugaton, mint láttuk, igazi nyers módján csak igen előkelő kancelláriákban fordul elő, szélesebb körök bei?, inkább átstilizált, lassúbb, iskolásabb formája szere pel. Az iskolák csak a formákra tanították meg az írókat; csak az tudott ez írással eredeti praktikus módján bánni, akinek ez a tollkezelés a vérébe ment át. A mi íróink kezében az írás friss tempója még inkább kivész; úgy látszik, mintha magát az úk, gyorsabb technikát tanulták volna el, hanem, csak a külső formákat. Azonkívül még gyakran kísértésbe jönnek, hogy az új, egy szerűbb alakokat ne hagyják csupaszon, h a n e m hogy a többi, régi oklevelek mintájára bizonyos díszekkel (pl. a szárak hullámoztatása, kis lobogócskák stb.) lássák el. Tisztán és egyszerűen jelentkezik ez az írás: 1162. St. Salzburgi érsek oklevelében, amely minden részletében a 1140-64. Seine X. Giffard Valter gf. oklevelében nyújtott francia mintára emlékeztet. (L. 6sz. fényképmellékletet.) A két írás betűformái, vonásai
kisebb részletekben is annyira egyeznek, hogy majdnem egy kéz írásának lehetne azokat tulajdonítani. Az írásoknak ez a csoportja különben az oklevél alakjában, a szöveg elrendezésében, az aránylag kicsiny írásnak formáiban, amelyeket mereven, rendben sorakozó hosszú szárak kísérnek, úgy tűnik fel, mintha egy zárt iskolából kikerült írók műve lenne. 1155. Delisle. VI. II. Henrik; 1156-61. Seine. XVIII. u. az; 1115. Delisle IX. u. az. — 1158. Mitis. passaui pk. 1172—78. Seine XXV. II. Henrik; 1181. Dl. 2. III. Béla magyar király nak az írásbeliséget említő oklevele. (L. 8. sz. fényképet.) Mint nyugaton, úgy itt is vannak olyanok az ilyen fajta írások között, melyek nyugodt, stilizált díszekkel van nak ellátva. Pl. 1151. kör. St. salzb. érs. kicsiny, takaros oklevele a pápai írás legjellemzőbb díszítéseit mutatja. Karcsú, jó vonásaival 1156. VIII. 15. Mitis, Henrik hg. a francia 1152—53. Seine XII. királyi oklevél írására emlé keztet. Érdekes külön csoportot alkotnak a következő oklevelek: 1161. Mitis, Henrik osztrák hg; 1170. Mitis, u. az, 1162. Mitis u. az, másrészről pedig 1153. Seine XII. roueni érs. (L. 7. sz. fényképmellékletet; a két keleti írásmutatvány közül a felső az 1161 -i, az alsó az 1170-i oklevélből való. Az alsó példán betoldott A és 1 iniciálé Lipót osztrák őrgróf 1136-i okleveléből van kiemelve. Valamennyi kicsinyítve.) Ezekben az írásokban a díszítések halmozása s a karcsú, finom tollvonások jellemzők. A gyakori iniciálék Szöveg közben, is, a hosszú szárak fodros díszei, a cl összekötő vonalánakak változatos, lépcsőszerű cifrázata s főként az egyes betűk szétágazó végződései elvitázhatatlanul ugyanazon művészi hajlamú iskola termékeinek mutatják ezeket az írásokat. Feltűnő ez az íráscsoport ezekben az évtizedekben, amelyekben különben a régi, a század elején még hasz nált díszek eltűntek már s az írások aránylag csupasz vonásokat mutatnak. E csoportokhoz sorakozik az írásoknak jelentékeny része, amelyek kevésbbé kialakult stílust mutatnak, amelyeknek írói bizonyára nem tanulták h o s s z a b b ideig az oklevélírást, de azért mégis a kor hatása alatt á l l a n a k ;
formáikban, tollkezelésükben hátat fordítanak az addigi oklevélírások szokásainak, nem írják már a régi zsenge betűket, hajladozó vékony vonásaikkal, h a n e m követik azt a módot, amelyet az imént tárgyalt újszerű írás nyugaton is meghonosított. Ilyen írások: 1141. Mills, Klosterneuburg; 1141—62. III. Béla emlékezete, 151 1 II. István: 1151—67. St. Magánoklevél; 1159—64. St. Salzb. érs.; 1159. VII. 16. St. u. a z ; 1161. VII. 23. St. St-Paul apátja; 1168. VIII. 30. St. Salzb. érs.; 1168. St. u. a z ; 1170. St. u. a n n a k 4 oklevele. 1171. Mitis, zwetili pancharta; 1171. V. 1. Mitis, Henrik hg.; 1177. Mitis, Lipót hg. Ezen a módon írják ,már az egyszerűbb, kisebb írásokat is, melyek már szintén öntudatosan, bár kezdet legesen használják a hosszú szárak fesztelenebb, kissé elhajlítolt formáit: 1155. Mitis, passaui p k . ; 1171. Mitis, Henrik hg. Ilyen kezdetlegesebb, de koruk modorát követni igyekvő írások különben nyugaton is elég nagy számmal vannak. 1144. Mus. 153. VII. Lajos; Mus. 157. magánoklevél; 1161. A B. 20. flandriai gf.; 1177. A B. 22. u. az; 1177. Mus. 181 beaumonti gf. Miért nem írnak a keleti írók az ő gyermekkorukban t a h u l t könyvírásukon ? Vagy ha külön oklevélírást akarnak, miért nem folytatják az ő otthonukban szokásban volt régi oklevélírások modorát, amiket még pár évtizeddel ezelőtt, az itt tárgyalt korszak elején is követtek elődeik? Azért, mert az oklevélírás egy külön mesterség tudománya volt, mely nem itthon fejlődött t o v á b b ; a k e l e t i írók már hozzá voltak szokva, hogy á l l a n d ó a n részint közvetlen, részint közvetett tanítványai legyenek a nyugatnak és o n n a n lessék el a modern írásdivatokat. II. k o r s z a k ( 1 1 8 0 - t ó l
1240-ig)1.
A technikai fejlődés. Ez a kor még a feljegyző írások kora. Az írásképek általában azt a hatást keltik, hogy az egyes betűknek az írása még küzd a folyó sorral s ezt a hatást növeli, az írást még állóbbá teszi a hosszú betűk 1
E korszakra nézve mintegy szolgál fejtegetésünk alapjául.
120 nyugati és 600 keleti írás
kiemelkedő szárainak nagy szerepe. Ebben a korban ugyanis a gyakorlati célú írás még csak a jogi ügyletekkel összefüggő feljegyzések rövid formába öntésére s a vég leges oklevelek kiállítására szolgált; vagy mondjuk ki nyiltan: az oklevelek körüli és m á s ügyekben szükséges rövid kis jegyzeteken kívül az írást még nem igen hasz nálták mindennaposán a gyakorlati életben. Az a szerep, amely igazán folyóírást kíván, olyan folyóírást, amely tömegesebb használatra, h o s s z a b b szövegek gyors meg örökítésére szolgált, csak később kezdődött. Adminisztratív, üzleti könyvek, tudományos könyvek nagyarányú haszná lata csak e kisebb korszak utolsó éveiben érezteti hatását az írástechnika fejlődésére. Kétféle írás volt még c s a k : az egyik, amely a jogi szöveget végleges formákba öntötte, a másik pedig, amely ezt az oklevélírást gyorsabban, rövid feljegyzésekre alkalmazta, de még mindig nem volt folyóírás. A pápai kancelláriában a „scribere" szó alatt az írós tisztázását értették; a tulajdonképeni gyakorlati célú írást, amely nem volt ünnepélyes formájú, „notam facere" (jegyzetet készíteni) kifejezéssel nevezték. Az írásra mai tulajdonképeni értelmében még kifejezésük nem is volt. Kétségkívül voltak sokan, akik igen gyorsan tudtak írni s nem csupán az oklevélírások ezt a két említett fajtáját használták; de amiket ezek írtak, azok még nem lehetlek valódi, kiképzett folyóírások, mert amint említettük, még nem volt olyan íráshasználat, amely őket fejlődésük ben elősegítette volna. Az ilyen rendszertelen, elsietett apró írásokról ebből a korszakból nem is maradt fel emlékünk. A korszak végefelé a z o n b a n mór egy új tényező, a fegyelmezett, tömeges használati könyvírás hatása kezd mutatkozni az írásfejlődésen. Technikájának egyes vív mányait a korszak végén átveszik az egyes oklevélírások is, a z o n b a n jellemző külső sajátságaikból, amelyek a könyvírástól megkülönböztetik, ebben a korban még nem igen engednek. Az az oklevélírás, amely az előző korban kezdte meg terjedését, adja meg további fejlődésében ennek a kornak különös képét. Voltak m á s stilizált oklevélírásaink is, amelyek a könyvírás vagy a régi oklevélírásdíszek
elemeit kombinálták, de ez új írásnak hatása átivódik mindenfelé s rányomja bélyegét a korra. S mivel a pápai írás lényegében ugyanez az írás volt, úgy szokás emlegetni ezt az időt, mint amelyben a pápai hatás dominálta az oklevélírásokat. Mint láttuk, ez írásnak előnye eredetileg nem a tollmozdulatok folytonosságában, hanem a tagok gyors és szabad egymás mellé v o n á s á b a n rejlett s ennél fogva a hosszú betűknek lándzsaszerű, kényelmes nagy száraik voltak, amelyek eleinte, különösen a végleges iratokban, egyenesen és függőlegesen meredtek ki a sorok ból. Az írás további fejlődésében ezeknek a hosszú szárak nak átalakulása a legszembetűnőbb jelenség; s ezeknek kellett valóban leginkább átalakulniuk az íráshasználat növekedésével, mert ezek voltak a legelső akadályai a n n a k , hogy az írást a toll felemelése nélkül lehessen folytatni. A hosszú s z á r a k n a k kellett tehát először az írás menetébe jobban beolvadniok. A fejlődés folyamán elsősorban is kényelmesebb helyzetet a d n a k az írások a hosszú s-nek, amely eddig a sor felett állott c s a k ; most s z a b a d o n eresztik a sor alá is. Majd meghajlítják merev d e r e k á t ; alul előbb csak a toll lendületével, később határozóit vonással elkanyarítják. A sti lizált írások ennél a foknál nem igen mennek tovább, de a gyorsabbak lassankint odajutnak, hogy az s törzsének és fejének két vonásából egy kanyarítással egy v o n á s lesz. Hasonlóan jellemző a d átalakulása, amelynek hosszú szára először elhajlik s aztán a betűt összetevő két v o n á s mindinkább közeledik egymáshoz, hogy végre eggyé váljon s idővel a gyorsabb írásokban el is tűnjék az egyenes szárnak minden emléke. Az l betű is először lehajlik fejével, majd a század közepe felé már egész hurkot kap. A szóvégi s gyak ran a szó közepén levő m utolsó szá rát az író kéz könnyítésére szintén elhajlítják, vagy félrehúzzák. A sorfölötti rövidítési jeleket — egyelőre még csak a gyors írások ban — szintén gyakran összekötik a szó végével. Ezek a változások hamarosan közkinccsé vál-
nak, s nem késnek sokai keleten sem ; es mivel természetes fejlődés eredményei, általában csak ettől a kortól kezdve fordulnak elő, úgy hogy ha következetesebb alkalmazá sukkal már előző korban találkoznánk, gondolkodóba kellene esnünk az illető irat eredeti volta felől. Az írás nak képéi tehát e korban a hajladozások s elhúzások jellemzik, ellentétben az előző kor írásaitól, amelyekben a tagok még egymáshoz való idomulás nélkül esnek le a hártyára. A végleges írások, különösen a pápaiak, át veszik ezeket a hajladozásokat a gyorsabbaktól és stili zálják, kerek, jóleső oklevéldíszekké alakítják át őket 2 . De különösen a kisebb, kevesebb gonddal írt írások élnek ez újítások előnyeivel, amelyeket még a kevésbbé gya korlott kezek is értékesítenek, ugy hogy sok szabálytalan vonású írás maradt fenn, amelynek betűi már kényelmesen görbülnek és hajlanak egymásba 3 . Az írás átalakulására nézve még fontosabbak ián azok a jelek, amelyek arra mutatnak, hogy a tagokat már nem külön tollemeléssel illesztgették egymás mellé, hanem összekötő vonalkákkal. Ezt először az m, n és r betűnél észlelhetjük, amelynek tagjai ily módon gyakran szétnyílnak és az egész betű egy harmonika alakú vonásból áll. A nyugati irások között már az előző kor fejedelmi oklevelein is előfordulnak ilyen betűk, de még csak mintegy véletlenül és szabálytalan alakban. Következe tesen először Ecole 185. St. Denisi apátság dátum nél küli, gyors, apró írással írt s z á m a d á s a i b a n találjuk, amelye ket a gyűjtemény az 1207 körüli évekre helyez. Fülöp Ágost 1225—26- évi regiszterének könyvkurzívája már 1
Teljes fejlettséggel mutatkoznak m á r ezek a formák 1219. XII. 5. Mitis. Salzb. é r s . ; 1224. VIII. 8. St. u. a z ; 1222. Mitis, Lipót h g ; 1228. Dl. 142.11. E n d r e ; 1239. XII. 25. Mitis. Frigyes hg. K o r a i b b példáit nyugaton sem láttuk. A szórványos elhajlítások korszak elején el kezdődnek. 2
Szép példája ennek 1208—1 l . É c o l e 4 5 . p á p a i legátus oklevele. 3 L. a l á b b az írások csoportosításánál. 4
E d a t á l á s okát nem tudjuk; az írás után ítélve legjobban szeretnők egy-két évtizeddel későbbre tenni. Fülöp Ágost királyt az irat egyszerűen nevén, a „ d o m i n u s " jelző nélkül említi, mintha m á r meghalt királyról lenne szó.
1
rendszeresen használja , de a végleges oklevelek írásá b a n ezek a vívmányok még nincsenek állandó haszná latban. Nálunk az 1230 körüli évekből már következetes 2 példákat látunk , de egyelőre szintén csak a nem vég leges írásokban — ha nem is teljesen elsietett okleve lekben s csak a következő korszakban veszik át egyéb kész, ünnepélyes oklevelek is ezt az írásmódot. Ez az újabb jelenség nemcsak az oklevélírások gya korlatának növekedéséből származott. Olyan írásokban képződhetett ez ki először, amelyek kicsiny betűkkel, összeszorított sorokkal kisebb helyen h o s s z a b b szöveget akartak elhelyezni. Nem is a rövid feljegyzések hozták magukkal ezeket a technikai eredményeket, h a n e m olyan íráshasználat, amely gyorsan s mégis takarosan, olvasha tóan h o s s z a b b szöveget akart praktikus célokra megörö kíteni, feltűnésük ennélfogva már magában is nem anynyira az oklevélírások, mint inkább a gyakorlati, gyors könyvírások fejlődésével van összefüggésben. A XIII. század elejétől kezdve a tisztán jogi célú írásnak versenytársául szegődik egy másik praktikus célú írás, amelynek rendeltetése és tanítása nem kapcsolódott egy bizonyos stúdiumhoz és feladathoz, mint a jogi ügyek feljegyzése és oklevélbe foglalása volt, hanem- általáno s a b b szerepre volt hivatva: az egyszerűsített, nehézkes tulajdonságaitól megszabadított könyvírás. Már a XII. század folyamán szemmellátható, mint válnak a könyv betűk vonásai mechanikusabbakká, gyorsabbakká, energíkusabbakká, s hogy mind gyakortább használják már egyszerűbb, kisebb formáit széljegyzetekben, sőt a szöveg írásban is és végül a XIII. század második negyedében készen állott a nemes, biztos, egyenletes vonású könyv írás, amelynek sorai világosak és praktikusak, fölösleges betűrészecskéi nincsenek s így mind az írás, mind az olvasás szempontjából jól használhatók. Ez az írás nem a messzi vidékek használata folytán alakult k i , v o n á s a i nem az iskolás betűk vastag módján v a n n a k húzva, s nem is a díszkönyvek írásából; egész külseje arra mutat, 1
École 73. 1227. II. 17. Mitis, Lipót h g . ; 1234. Dl. 25744. D é n e s m a g y a r n á d o r i s p á n . (Ld. 2 1 . B. s z . fényképei.) 2
hogy olyan helyen keletkezett, ahol igen képzett kezek sokat és gyorsan írtak s ezért elsősorban az egyetemekre kell gondolnunk, ahol száz és ezerszámra készültek már a tankönyvek, ahol már iparszerűen írtak, úgy. hogy számos kereskedő foglalkozott a könyvárusítással. Ennek a nagy könyvíróiparnak a hatása az oklevél írásra nem maradhatott el, hiszen mindkettő az egyetem keretén belül élt és fejlődött s a könyvírók akkor még diákok, klerikusok voltak. Az oklevelek írásain mind gyakrabban ráismerünk a p o m p á s , finom, egyenletes voná sokra, amelyek ennek a könyvírásnak a teremtményei, s amelyek lényegükben különböznek a mult korszakban fellépett húsos, odavetett foltokból álló vonósoktól. Még az olyan írásokon is megfigyelhetjük ezt, amelyeknek betűi különben teljesen a tipikus oklevélírás formáit" mutatják. Olyan helyeken, mint például Olaszországban, ahol az egyetemeken nem folyt rendszeres írástanítás, az oklevélírások továbbra is a természetesebb, odavetett vonásokat mutatják; a mi írásterületünkön a z o n b a n a legszélső keleten is feltűnően és h a m a r o s a n , szinte meg magyarázhatatlanul feltűnnek e n n e k az írásnak pontos, kemény tollvonásai. A külső formák az oklevélírásokban egyelőre még a régiek, a vonásokban jelentkezik először a könyvírás fegyelmének a hatása ; később a technikával együtt a könyvbetű formái is utat találnak az oklevelekbe. A fejlődésnek ez a fejezete a z o n b a n már a következő korszakban játszódik le. Ez az új könyvírás nem volt már a régi", tagokat óvatosan és lassan egymáshoz rajzoló írás, h a n e m a kéznek s z a b a d a b b mozgást engedett; a betűrészek több nyire egyenletes, lehetőleg egyenes vonások, olyanok. mint apró finom pálcikák; a tagok l a z á b b a n állanak egymás mellett és a kissé gyorsabb írásnál egészen széj jel is vannak szedve, hogy aztán n é h a csodálatos finom hajszálvonallal kössék őket össze, amelyek mintegy vélet lenül esnek ki a toll hegyéből a hártyára. Ez írás nyu godtabb fajtájára jó példát találunk Fülöp Ágost regisz tereinek írásai között 1 ; a sietősebbre ugyancsak az 1
Ecole 73. 1 2 2 5 - 2 6 .
egyik királyi regiszteríró, Gallardon, másutt fennmaradt 1 kézírásai között . Még sietősebb formájában pedig, külö nösen az apróbb könyvírásokban, a tagoknak ez a széjjelesése és összekötő vonallal való összefűzése már tel jesen rendszerré válik, s az írás már nem egyéb, mint parányi, merev pálcikák és az őket éles szögben összefűző vékony vonások változata. Ez már a valóságos gótikus kurzívának első, tisztább alakja. A betűk tagjai vasta gabb, botszerű, a ferdére metszett, nem hegyes tollal lehetőleg felülről lefelé húzott egyenes vonások; az össze kötő vonalakat a toll az éle irányában húzza ferdén felfelé. Amíg az iskolákban azt tanítják, hogy a betű tagokból áll s amíg a könyvírás minden írásnak kiindu lása, elemi formája; s az összekötő vonal csak mellékes része a betűnek és a tagokat vastagságban e vékony vonalaktól a ferde toll segítségével megkülönböztetik, addig nem lesz az írás egyvonalú, valóban egymásba folyó, mint a mai írások, h a n e m törött, száraz, szögletes — egyszóval gótikus írás. llyen szögletes folyóírással v a n n a k írva ugyancsak az említett regisztereknek egyes részei 2 . Ezek az írások nem elsietettek, rendetlenek, h a n e m gyorsaságukban is oly következetesek és formá sak, hogy csak különösebben képzelt és modernül isko lázott kéz munkái lehetnek. Éppen a b b a n rejlik a gyors könyvírásoknak jelentősége, hogy gyorsaságuk mellett s nagy szövegük mellett olvashatók is akartak maradni, amit az oklevélhez tartozó feljegyzésekről és fogalma zásokról nem lehet elmondani s ennélfogva a gyorsabb technika minden fogását és vívmányát stilizáltak és sza bályossá telték ezekben a használati könyvírásokban. A következő korban, alig pár évtizeddel fellépésének első emlékei után, már az oklevélírások is rendszeresen alkalmazzák ennek az írásnak sajátságait, az emellett technikai vívmányokat, a pálcikaszerű betűtagokat s később a könyvhetük formáit, még a keleti országokban is. Az oklevélírók szerte viszik Európában a gyors írás-
1 Délisle : Étienne de Gallardon. Clerc de la chancellerie de Philippe-Auguste. Bibl. de l'École d e s Charles 1899. 5. I. 2 École 73. 1225-26.
nak ezt a művészi fajtáját; sietősebb írásaik is tiszták és világosak m a r a d n a k fegyelmezett kezükben. Csak így magyarázható az, hogy az írásbeliség fellendülésével nem rontották el a gyors írások a formákat s a gyorsaság nem hozott olyan kusza, összegomolyodott, vidékenkint változó írásokat létre, mint az a római kurzívokkal történt, amelyek a tagokat lényegükben eltorzították, ahelyett, hogy épségben megtartották volna őket s a gyorsaság növelésére segédvonalakat alkalmaztak volna. A tech nikai fejlődés eredményei az egyetemeken rögtön alapos iskolázáson estek keresztül s csak úgy mentek újra széjjel Európába. Az írások csoportosítása. Az oklevelek írásait külön féle csoportokra oszthatjuk, amelyek nagyjában kifejezik a fejlődés menetét is, de főként alkalmat a d n a k arra, hogy a keleti és nyugati írásokat összehasonlíthassuk. Az egyes csoportok mögött, mint már említettük, nem aka runk okvetlenül zárt iskolákat, tanító irányokat sejteni, bár néha meglepően közös sajátságokkal lépnek fel egyes oklevélcsoportok ugyanazon időtájban nemcsak írásban, hanem a hártya alakjában, a szöveg elrendezésében is., jeléül annak, hogy az oklevélkészítést teljes egészében tanították s nem az írónak kellett egyéni módon össze állítania az írásból és az elméleti oktatásból, amelyet mestereitől nyert. Ezek a csoportok azonban nem külö nülnek el egymástól élesen, hanem többnyire észrevét lenül átmennek más, következő típusokba. Az egyetemeken nem voltak zárt iskolák, a tanulóból lettek tanítók, akik ugyan egy-egy irányzat h a t á s a alatt állottak, de azért nem hoztak hirtelenül, indokolatlanul újszerű dolgokat. Az íráscsoportok egyrészt különlegességeikben, másrészt elmosódottságukban ennek a tanítási rendszernek kifejező képét adják. A keleti írások nagyjából kétségkívül nehézkesebbek, mint a nyugatiak, bár v a n n a k itt is p o m p á s példányok, amelyek nyugaton is a legszebbek közé. tartoznának.
tollvonások nálunk hasonló alapformák mellett nem mindig érik el azt a könnyed eleganciát, amely a nyugati írókat jellemzi; de a francia földről is v a n n a k írásaink, 1 amelyek még nálunk is szomorú látványt nyújtanának . A mi íróink közül soknak kezében a toll talán nem anynyira otthonos, használata nem olyan természetes és fesztelen, mint a franciák k e z é b e n ; a formák azonban ugyanazok s divatjuk körülbelül egyszerre — ugyanazok ban az évtizedekben — tűnik fel és múlik el, hogy újab baknak adjon helyet. A törés haladottsága oly fogalom, amelyet nehéz az összehasonlítások alapául felvenni. Néha, némely csoport b a n a francia írások, az egyező formák mellett is, sokkal töröttebbek, mint a mieink; máskor pedig olyan keleti írás kerül elénk, amely b á m u l a t b a ejt stilizált dupla töré seivel, szögleteivel, könyökszerű kiugrásaival 2 . Legkövet kezetesebben a pápai írások viszik keresztül a kettős törést, amellyel már a középbetűk finom kis tagjait is derékben megroppantják s ezzel a vonásoknak sajátsá gos törékeny, díszes külsőt adnak. Ezt a törékeny finomságot kevés írónk tudja utánozni, de nem azért, mert az írásnak ez a foka nálunk csak később köszön tött be, h a n e m mert a pápa papjainak művészibb kezük volt s a mi királyaink papjai nem éltek olyan írói környezetben s tevékenységben, mint azok. Általában úgy látszik, hogy az oklevélkészítés egyetemi tanítása még mindig kevésbbé intenzív és szigorú, mint a következő k o r b a n ; a XIII. s z á z a d második felében a mi íróink vonásai fegyelmezettség és finomság tekinteté ben már a legtöbb esetben felérnek a nyugati írásokkal, különösen a pápaival, amely ekkor már pongyolább lesz, mint a század elején volt. Nemcsak az írás. h a n e m a szövegezés, a formulák is kevésbbé határozottak még, mint később s a fennmaradt írásemlékek száma, amely 1240 táján nagy ugrást mutat Ausztriában is, Magyarorszá gon is, arra vall, hogy akkor érkeztek meg tömegesen a kitünőbben képzett oklevélírók keleti hazájukba.
1 2
Pl. 1213 École 46. Ispotályosok. 1227. Mdp. 66. városi Pl. 1209. Nemz. Múz. II. Endre.
ráni zsinatok rendeletei, a párisi egyetemek 1220 táján történt szabályozása ekkor éreztették hatásukat egész Európára nézve. Mindenekelőtt két írásfajta között vonunk párhuza mot, amelyek nem tartoznak a mi írásterületünkhöz, de Franciaországban is. Ausztriában is, hasonló szerepet ját szanak : a délről területi elterjedéssel felnyúló idegen írás szerepét. Franciaországban a provencei írás ez, a spanyol írásterület egy része, Ausztriában a déltiroli írás, az olasz írásterület tartozéka. Az előbbi egyenes vonásokat, rész letek nélkül való sima betűtagokat rakosgat egymás mellé úgy, hogy a betűk váza tán inkább négyszögletes, mint kerek. A tagok összefüggése laza s azok n é h a teljesen széjjel vannak e s v e ; a szavak közt is nagyobb távolságot szok tak hagyni, úgy, hogy az írás tágassága és ritkasága az első pillanatra jellemző. 1197. Mdp. 53. spanyol halárról, magánoklevél; 1201. Prou 1904. XV. Carcassonei vcomte; 1205. Prou 1904. XVI. Vallesvillei magánosok; 1211. Mus. 206. Carcassonei gf.; 1232 Manuel XV. 1. Toulousei gf. A déltiroli írások formájukban nagyjából a mienkhez hasonlítanak, de az első pillanatra megkülönböztethetők csúnya vonásaikkal, rendetlenül egymás mellé rakott betűikkel. Íróik szépírás helyett olaszos módon természe tes kényelemre törekesznek. 1209 I. 27. St. ravennai tabellio: 1210. IX. 11. St. trienti notárius; 1229. IX. 3. St. bozeni notárius; 1231. I. 5. St. trienti notárius; 1231. V. 22. St. tiroli gróf notáriusa; 1231. V. 22. St. u. az. Mindkét írásfajta idegenül áll a mi írásterületünk határán s arra int bennünket, hogy írásunk terjedésének okait ne a területről területre való h a l a d á s b a n keressük. Igen érdekes és nagyjelentőségű az írásoknak az a fajtája, amely szemmelláthatólag a könyvírás gyakori és praktikus használatára mutat, anélkül, hogy az oklevél írás, azaz az egyetemi írástanítás hatását fedezhetnők fel benne. Ezek az írások rendszerint olyan okleveleken for dulnak elő, amelyek vidéken és olyan fórum előtt készül tek, melynek nem voltak művelt udvari papjai; rendesen nem is latinul, h a n e m nemzeti nyelven v a n n a k írva ezek az oklevelek. Vonásaik eredetüknek megfelelően szélesek, egyenetlenségükkel a fegyelmező iskolázás hiányát mutat-
ják. A betű tagjai egyszerűek és lazán kapcsoltak, szét esettek. Ilyen lett volna az írásfejlődés általános iránya, ha az tisztán az általános gyakorlat műve lett volna és fel s ő b b oktatás nem éreztette volna idomító hatását. Később, amidőn az írástanítás inkább az általánosan szokásos iskolák k e z é b e jutott, mindinkább uralomra jutnak ezek a formák. 1204. Mdp. 58. francia oklevél Douai varosból; 1205. Prou. XIV. 1. u. az, ugyanonnan; 1207. Ecole 142. Limogesi magán oklevél provencei nyelvjárással írva; 1213. Ecole 46. ispotályosok francia oklevele; 1222—1223. École 49. L'Hay-i magánosok francia oklevele; 1230—31. École 4. Metz-környéki magánosok francia oklevele. Keleten ennek a csoportnak tiszta példáit kevésbbé találjuk, jeléül a n n a k , hogy a könyvírást, tehát az iskola írásait a gyakoriati életben nem használták oly mértékben, hogy ez a praktikus, gyors, laza formája ilyen tipikusan kifejlődhetett volna. Vannak okleveleink, amelyeknek írása egyszerű könyvírás, de a tagok össze v a n n a k rajzolva és sebesebb tempót legföljebb az írás gondatlanságával igye keznek elérni. Ezek az írások többnyire félreeső egyházi testületekből kikerült okleveleken láthatók. 1200 körül St. magános adománya a pyhrni Spitalnak; 1213. St. kernthiai hg. Viktring kolostornak; 1220 körül Dl. 776. II. Endre; 1224 körül Dl. 777. Bors ispán; 1230. Dl. 79. IV. Béla; 1230. XI. 11. Gurk püspökségnek orlenburgi gr.; 1237. V. 31. Frigyes hg. Erla kolostornak. A magyar hiteles helyek is eleinte inkább a könyv íráshoz közelálló írásokkal írják okleveleiket. 1228. Dl. 143. fehérvári kápt.; 1229. Dl. 153. nyitrai kápt.; 1234. Dl. 196. egri kápt.: 1239. Dl. 33701. pécsi kápt. Ez utóbbi azonban igen szép. stílusos könyvírás. Egy része az okleveleknek szintén egyszerű elemi formákat mutat, de betűi már megmozdultak, vagy pedig az írók valamely módon jeléi igyekeznek adni annak, hogy írásukat a közönséges írástól meg akarják külön böztetni. Ezek közül némely író, akinek betűi igen közel állanak a könyvíráshoz, s minden valószínűség szerint nem volt vérbeli oklevélíró, igyekszik írását gyéren alkal mazott oklevélírás-sajátságokkal ellátni. Ilyen írások különösen a francia vidéki egyházi testületek oklevelein
szokásosak s végig az egész XIII. s z á z a d o n keresztül gyakran szerepelnek. Nyelvük igen sokszor a francia. Nem egyetemi írások tehát e z e k ; lényegük a könyvírás, amelyet laza tagokkai alkalmaznak, s mivel úgylátszik. gyakrabban élnek vele, törésben és száraz modorban igen előrehaladottak. 1210. Mdp. 60. Ergniesi városi oklevél; 1220. Mdp. 63. Rochellei egyház (francia); 1220. École 47. Fossesi priornő (francia); 1227. Mdp. 66. Fismesi városi oklevél; 1232. Mdp. 68. Morville-sur-Seilie-i várnagy (francia); !238. Mdp. 72. Mervavillei apátság (francia). Mivel ezek az írások nem képzelt egyetemi írások, hanem belső gyakorlat által fejlődtek ki. nálunk nem igen találjuk p á r h u z a m o s példájukat. A mi vidéki, kezdet legesebb írásaink általában talán kevesebb függetlenséget mutatnak, nem az iskolás írásokat használják, h a n e m bármily ügyetlenül is, igyekeznek utánozni a divatos hajladozó oklevélírás formákat. III. Az írók m á s része szintén elsietett elemi írást ír, de a kényelmet és gyorsaságot nem a tagok laza odavetésében, h a n e m s z a b a d hajlításában és elhúzásában keresi, amire a természetes fejlődésen kívül valószínűleg a korabeli oklevélírások példája is késztette őket. 1190 Mdp. 52. Oroszlánszívű Richárd; 1199. Flam. 9Cambraí-vidéki a p á t ; 1214. École 174. Villemagnei nótárius; 1215. Flam. 12. Arrasi okl ; 1219. Mdp. 62. Guincyi seigneur. Hasonló írások keleten : 1198. St. Lipót hg. Ardackernek; hasonló 1190. Mdp. 52. re. 1203. XI. 23. Mitis. Lipót hg. Viktringnek, hasonló Flam. 9. re, de az m utolsó szárát nem húzza le. 1223. I. 31. St. admonti apát. 1224. V. 11. St. melki apát. 1225. I. 24. Dl. 117. Garamszentbenedek. III. Az eddig felsorolt írások nem voltak kiművelt írások s valószínűleg nem az egyetemi okatásból kerüllek ki. Sokkal találóbb egyezéseket mutatnak nyugaton és keleten a következetes stílusú jó írások, amelyeken az első Pillanatra meglátszik, hogy az oklevelek s z á m á r a formálIák és tanították őket. Ezekről az a felfogásunk, hogy az egyetemekről származnak. A következő csoportokban ezeknek az írásoknak jellemzőbb példáit soroljuk fel. Egy része az írásoknak közel áll a könyvírásokhoz, csak a sorok folyékonyabb menetével, melyet a betű balra
dűlése is mulat, a hosszú szárak nagyobb szerepével és néha az elhúzások alkalmazásával különbözik tőlük. A vonások energikus, biztos, gyors kezekre vallanak; a törés rendszerint igen előrehaladott, nyugaton és keleten egyaránt. 1192. Seine 15. jumiégesi apát. 1211. Mdp. 61. Fülöp Ágost fia. Szoros, balra dűlő betűi, állandóan törésre fordított tollal húzott vonásai s maga az oklevél elrendezése és alakja is egyező 1196. II. 4. St. Frigyes hg. oklevelével. (L. 14. sz. fényképet.) Hasonló 1196. IV. 23. Mitis, Frigyes hg. 1199. Seine 36. Adomány a jumiégesi apátságnak. Vas kosabb betűk, a hosszú száraknak kiemelkedő szerepével. Igen hasonló keleti írások: 1201. St. XI. 30 görzi gf.; 1198. St. Salzb. érs. nonnbergi apácáknak; 1209. Nemz. Múz. II. Endre. XII. század vége Seine 37. Adomány a jumiégesi apátság nak. Jól fegyelmezett, szoros, energikus vonásai, következetes formái, melyek a könyvírásétól csak a hosszú szárakban külön böznek, alapos iskolázottságra mutatnak. Igen hasonlít ez írásra formában és vonásokban egyaránt, de kevésbbé szabad és gyorsírás: 1216. Dl. 80. II. Endre. (L. 11. sz. fényképet. Mindkettő kissé kicsinyítve.) Hasonló írások még: 1207. Mitis. Lipót hg. Gleinknek. 1216. Dl. 74. II. Endre; 1220. Dl. 97. U. az. V a n n a k jó írások, amelyek nem alkalmaznak külö nösebb oklevélírói motívumokat, de kereken hajlított vonásaikkal alapjában különböznek a könyvírásoktól. Eze ket a hajladozásokat az előző korszakban kövelkezetesen alkalmazva még nem találhatjuk. 1229. École 51. Douai-i templomok; hasonló 1200—1230. St. Salzb. apát; 1213-24. St. Meingold a salzb. kápt.-nak. 1225. Dl. 118. esztergomi kápt. A régi lobogós díszek mérsékelten és stilizálva még néha előfordulnak: 1164—83. Seine 19. roueni érs. Formákban és betűk töröttségében, könyökszerűen kiugró tagjaiban erősen hasonló 1193. St. Ungnade Ottó St. Paulnak. (L. 10. sz. fényképet. Mind kettő kicsinyítve.) IV. A mult korban fellépett és fejlődött, pápainak nevezett írásnak további átalakulását és változatait a következő csoportok szemléltetik. A hosszú szárak még egyenesek, finom vonósúak, sor fölött állók: 1179—89. Seine 31. II. Henrik. Igen hasonló 1209. Mitis. Delegati iudices. Ide oszthatók még: 1181. X. 23. Mitis, Lipót hg.; 1205. Mitis, Lipót hg.; 1209. Mitis, u. az ; 1210. X. 24. Mitis, Lipót hg. fia. Természetesebb és folyóbb fajtái ez írásnak, amelyek voltaképen fejlődésének menetét mutatják: 1172 (3)—78. Seine 26. és 1188—89. Seine 34. II. Henrik. Igen elterjedi formák; az
írás kissé balra dől, a hosszú szárak még a soron ülnek s néha egyszerű hurokkal, néha szívalakú dísszel vannak ellátva : szó végén gyakran kerek elhúzások. Nálunk csak kevésbbé természetes vonásokkal jelentkezik. 1190 —92. St. Salzb. érs.; 1202—6. Mitis. u. a z ; 1203. VI. 20. St. passaui pk.; 1204. III. 30 St. u. a z ; 1206. II. 23. St. u. az. 1176- 88. Seine 29; 1177—83. Seine 30; 1185-89. Delisle 26 500. hasonló természetű írások. de a hosszú szárak alul már kissé elhajlanak. 1192. VII. 9. Mitis. Lipót hg.: 1194. Dl. 34. Domokos b á n ; 1197. IV. 26. Mitis. Solenaui Frigyes: 1203. VI. 24. Mitis, passaui pk. oklevele. Ilyen formákat mutat még 1185. Delisle 25. II. Henrik, mellyel összevethetjük: 1211, VIII. 30. St. Salzb. érs. Ezek a nyugati uralkodók oklevelein oly friss írások a kisebb kancelláriákban merevebbé, iskolásabbá válnak. A belga okleveleken is észlelhető ez II. Henrik okleve leível szemben; a formák körülbelül egyeznek, de a vonások lassúbbak. Ennek az írásnak nyugodtabb, stilizáltabb formái is van nak. Egy részük vonásokban és formákban a tipikus XII. szá zadvégi pápai íráshoz áll közel. 1197. St. passaui. pk.; 1202—18. St. salzb. érs. Nehezebb, nagyobb formákban, mérsékelt hurkolásokkal és elhúzásokkal: 1182. Mdp. rheimsi é r s . ; 1198. Nemz. Múz. fénykép, Imre király. (L. 12. sz. fényképet.) 1190. AB. XXV. C. hainauti gf.; hasonló 1190. St. passaui pk,; 1190—91. École 176. autuni pk. ; 1192. AB. XXV. D. hainauti gf.: 1194. Flam 8. flandriai gf. Ez utóbbira minden részletében hasonlít 1204. IV. 18. salzb. érs. (L. 9. sz. fényképel.) Ide sorolhatók: 1209. VII. 17. St., 1214. XI. 4. St. salzb. érs. Az idő haladtával ez írások hosszú szárai kerekebben hajlanak el és a sor alá nyúló szárak szerepe mindinkább nő. 1207. Mdp. 59. Neuville-aux-Larris alapítása. 1193. Dl. 27. III. Béla oklevele. (L. 13. sz. fényképet.) — A vonások hajlók, vékonyak, tágasak, inkább finom, mint erőteljes rajzúak: 12/7. VII. .5. St. Nied. kölni érs. Hasonló 1219. II. 15. St. salzb. érs.; 1219. XI. 1. St. bajor hg.; 1203—37. St. bambergi pk. — 1221. Flam. 13. Lillei apátság; valamivel hajlékonyabb, de különben hasonló 1224. IX. 5. St. salzb. érs.; 1237. St. salemi apát: 1238. XII. 31. St. salzb. érs. (L. 15. sz. fényképet.) 1231. Flam. 14. Liliei tanács. Minden tekintetben közel áll 1241. St. salzb. érs.; 1241. II. 9. St. U. az. (L. 16. sz. fényképet.) Ugyanezek a vonások és mozivumok igen gyakoriak kisebb, folyékonyabb, de azért jól iskolázott formákban. Ez írások ismét a kevésbbé díszes, a XIII. század elején dívott pápai írások másai. 1200—97. St. matreyi gf.; 1202. Sl. salzb. érs.; 1207. kör. Sl. u. az. Ezt n hajladozó írást, vékony, meg nem nyomott voná saival írják általában akkor is, ha nem törekesznek díszes kül sőre, hanem kényelmesen és gondtalanul akarnak írni. Ezek a kényelmes írások bizonyítják éppen, hogy e kornak még nem voltak nyugodtan, s mégis szabadon folyó gyakorlati írásai. Ilyen írások: 1172-73. Delisle 24. 448. II. Henrik; hasonlít: 1196. IX 3. Sl. Plattenarchiv Frigyes hg.; 1190-98. St. salzb. érs.;
1198. VIII. 17. Mitis. Lipót hg. ; (1216.) VII. 27. uarsteni apát ; 1217. Mitis, Lipót hg.; — 1198. kör. AB. XXVI; G. apró vékony irása erősen hasonlít 1217. V. 7. Mitis, Lipót hg.-re. 1227. Ecole. 16. Seignelay-i seigneur; 1230. Dl. 159. Osl ispán. (L. 18. sz. fény képet.); hasonló, bár nem oly rendellenül írott : 1219. IX. 3 Mitis, Lipól hg.; 1220. VI. 24. St. karinthiai hg. — 1229. Paris 437. kicsiny írása erősen hasonlít 1228. V. 9. St. heunburgi gf.-ra. 1214. Páris 456. laoni esperes officialisa hasonló 1224. Dl. 111. Gyula nádor oklevelére. (L. 17. sz. fényképet.) 1218. Paris 566. hasonló 1230. Dl. 159. Osl ispán említeti oklevelére. Ilyen írások még 1224. École 184. ; 1217. Páris 462. ; 1224. Páris 442.. amelyekben első tekintetre mindenki, aki tömegesebben látott egykorú keleti írásokat, a nálunk közönségesen használt formákra ismerhet rá. Vannak ezeknek a hosszúszárú írásoknak fajtái, amelyek tömött, kissé balra dőlt soraikkal, biztos vonásaikkal, nyugodt rendjükkel, következetes formáikkal, egyszerű rövidítési jeleikkel, mérsékelt nagyságú betűikkel mintegy mintái az írás józan s mégis célszerű alkalmazásának. Az idő haladtával változnak egyes formái, de máskülönben úgy tűnik fel ez a típus, mintha egy. pár évtizeden keresztül működő iskola tanította volna. Ilyen írások: 1186. 111. Béla emlékezete 211. ábr. Margit angol királynő. Hasonlóak, a száraknak kissé előrehaladottabb elhú zásaival: 1214. St. salzb. érs.; Év nélkül (1216.) St. u. az; 1217. kör. St. u. az. Később, bár ez írás a sorok és betűk arányában, a voná sokban és az egész stílusban megtartja sajátságait, a hosszú szárakat mindinkább a sor alatt szerepelteti, s néha vékony vonalú, kerek, kicsiny írássá alakul át 1229. Páris 393. hasonló 1231. Dl. 165. veszprémi pk. — 1233. Seine 39. D' Andely Valter. Szinte egy kéz írásának tetszik 1240.1. 24. St. Frigyes hg.; 1237. Nemz. Múz. Veszprémi káptalan ; 1226. St. Salzburgi érsek. (L. 19. sz. fényképet.) Hasonlók; 1232. Dl. 181. Garamszentbenedek; 1229. XII. 3. St. reicheisbergi kápt. Gyors, kicsiny változat: 1222. Écolu 79. lovag St. Denisnek; hasonló, de rende sebb 1219. XII. 6. Mitis, salzb. érs.; 1219. kör. St. u. az: 1228. kör. Mitis, Theodora hgnő. — 1225. kör. École 118. Cornu Albert levele. Hasonló, de technikailag még fejlettebb 1228. Dl. 142. II. Endre (L. 20. sz. fényképet.); 1228. Dl. 1421. u. az: 1230. St. karinthiai hg. Hasonló formákat követnek, de rendszertelenül és hanya gúl. 12/7. Páris 462. Raimund Alesti-i seigneur: 1229. Paris 437. Officialis oklevele; 1227. VI. 4. Mitis. Lipót hg. Néha az elhúzások helyeit csonka, félbenhagyott hosszú szárak szerepelnek, különösen a gyorsabb írásoknál. 1236. Seine 40. evreuxi pk.; 1237. Nemz. Múz. győri pk.; 1232. kör. III. 3. Sl. magános salzb. érs.-nek; 1235. X. 18. St. salzb. érs. A harmincas évek táján az írá sok egy csoportja a kiemelkedő és le lógó szárak hurkolásait, kanyargását jellegzetesen kifejleszti és gyakran mint lendületes díszítő motívumot alkalmazza. Ilyen díszítésnek jellemző példája 1225. Mus. 224.
IX. Lajos francia király. Kezdősoraiban hasonlít 1214. Dl. 110. II. Endre oklevelére. (L. szövegképet a 49. lapon.) Mérsékel tebben és kevésbbé formásan: 1228. IX. 20. St. bajor hg.; 1232. Páris 423. Lajos francia király. 1241. St. Hermann ortenburgi of. — A gyorsabb írások is átvették már ezt a modort: 1240. Páris 439.: megfelel: 1233. Nemz. Múz. győri pk. 1240. kör. St. Vilmos wallenlini gf. - Lendületes, szép iras: Sylvestre: Pal. Univ. 179. 4. IX. Lajos oklevele; méltó párja 1243 Dl. 33702. IV. Béla oklevele. A század második negyedétől kezdve, különösen a modernebb írásokon, újszerű sajátság tűnik szemünkbe amelynek lényegét eleinte nem tudjuk megmagyarázni; e n n e k a sajátságnak az oka a toll kezelésében rejlik. Az oklevélírás betűi eddig alapjában véve tágasán hajladozó és lendületesen húzott Vonásokból állottak ; most a voná sokat kemény kézzel húzzák, a formák kezdenek összevontabbak lenni, minden pontosabban, s z a b a t o s a b b a n igazodik a sorba. Mindez az említett n e m e s vonású, gya koriali könyvírásra emlékeztet; ennek hatására mutat az is, hogy az egyes jellemző betűk, különösen a hosszú s és a d mind gyakrabban veszik fel a könyvíráshoz közelálló kisebb formájukat. Ez az energikusabb tollforgatás jelentkezik olyan írásoknál is. amelyek máskülönben formáikra nézve az előbb tárgyalt oklevélírás-csoportokhoz tartoznak; bármilyen kerek is legyen a betűknek váza, mégis azt a h a t á s ! kelti bennünk, hogy a kerek forma immár küzd az egyenes vonásokkal, amelyekkel a könyv író toll szokta a tagokat rajzolni; a kerek formáknak úgy szólván meg kell törniök ezeket a kemény vonásokat. Különösen az m írásánál vehető ez igen jól észre. Ez a küzdelem igen jóleső, energikus külsőt ad a vonásoknak. Később, a század végén, a technika marad a formák fölött a győztes és az írások merev, egyenes vonalakból fognak állani, amelyek hasonlóképen egyenes, de vékony vonalakkal v a n n a k összekötve. Egyelőre a z o n b a n a tech nikának és a kerek formáknak harmóniája tökéletes, a vonások még tiszták, biztosak, pontosak és az első pil lanatra felismerhetővé teszik a középkori írások közül a XIII. század derekán író kezet. Ez írások láthatólag gyorsabbak, mint az eddigiek, amire különben szabályos balra dűlésük is mutat. Az író kéz minden tekintetben inkább ura a tollnak, mint azelőtt. Végül pedig a
technikai vívmányok, amelyekről fentebb szóltunk, a tagok, a hosszú szárak hurkolt ligációja, széjjelesése és össze köttetése e jóvonású írásokban lépnek fel először követke zetesebben. 1220. kör. École 72. Fülöp Ágost regisztere: Bibl. de l' École d' Chartes. Gallardon I. 2; 1245. Páris 424. Gap püspöké nek udvarbírója, írásban, elrendezésben megfelel 1237. Nemz. Múz. Kisfaludy ltár. Fehérvári káptalan. (L. 22. sz. fényképet) Gyorsabb írós: 1243. Páris 417. Chatilloni seigneur. Kevésbbé sebesen írt. de hasonló: 1239. Nemz. Múz. Kisfaludy ltár. Egresi konvent. (L. 23. sz. fény képel). 1237. 111. 8. St. trabergi Ottó; 1238. XII. 11. St. aquilleai patriarcha. Hajlékonyabbak: 1239. V. 3. Frigyes hg.; 1239. XII. 25. Mitis, u. az. A szt.-flórióni írások is vonósaik utján ítélve félig-meddig ide sorolhatók. Ez írások egy része még él a régi oklevélírás tipikus motívumaival. Ilyenek pl. a következő igen jó írások, amelyek nek vonásai nem tagadhatják meg korukat, de feltűnően kiemel kedő hosszú szárakat alkalmaznak: 1232. III. 3. Frigyes hg; 1234. X. 23. Mitis, Frigyes hg. Vannak kitűnő, gyors írások, amelyek a könyvkurzívékhoz nagyon közel állanak; sok ligatio. összeszorított betűk jellemzik őket. 1222. Mitis. Lipót hg.; (1236) St. weissensteini Henrik. Kevésbbé kiemelkedő, de még hajladozó hosszú szárokkal, szélnyíltan és elnyúlva futó középbetűkkel írt, ügyes, szabályos kurzívek: 1226. Mdp. 65. Francia főpapok oklevele. Formában és technikában hasonló 1284. Dl. 25744. Dénes nádor oklevele. (L 21. sz. fényképet). Gyorsabb, kicsiny írások tűnnek fel, melyek alapformáikban a régi jó, könnyű írások, de az új, törött vonások kiülnek rajtuk. Ilyen pl. 1236. VII. Mitis, Frigyes hg. Némelyik ilyen írás határozottan átcsap a kurzivába s a legmodernebb szabadságokkal él. !237 előtt Mus. 235. bírói vizsgálat; Bibl.de l' École d' Charles, Gallardon III—IV. 1243. II. 4. Mitis. Frigyes hg.; 1228. X. 22. Mitis, Lipót hg.; 1240. VII. 13. Mitis. Frigyes hg. A nehezebb, gót könyvírás hatása alatt már 1249. Flam. 16. lillei dékán oklevele, melyre igen hasonló, különösen abban, hogy a hosszú szárak hálát szintén apró vonalkákkal, hernyószerűen díszíti. 1233. VI. 2 Mitis, Frigyes hg. Ide sorolhatjuk még: 1243. X. 20. St. salzb. érs.; 1244. St. plaini gf.; 1244. St. Maercnsteini Albert. 1
III. K o r s z a k (1240-től 1280-ig;) . Ebben a korszakban tér rá az oklevélírás a termé szetes fejlődés útjára; lassankint nem jelent már külön írásmódot, mint az előbbi kor idegenszerű jegyzői írása. h a n e m egységes és általános folyóíróssá fejlődik ki. 1
E korszak tárgyalásának alapjául mintegy 300 nyugati és 1500 keleti írásmutatvány szolgált.
jórészt azokon az alapokon, amelyeken már a legelemibb oktatásban is tanították a betűvetést: az egyszerűsített könyvírás alapján. Az írásoknak ez az általánosabb karaktere megfelel az írásbeliség hirtelen terjedésének, amelyet épen a negy venes évektől kezdve oly nagy mértékben tapasztal hatunk. Mintha az írás találmánya 1 eddig csak mestersé gesen élesztgetett parázs lett volna a h a m u b a n s most egyszerre lángra lobbant volna. Még 30—40 évig művészi az írás, művészibb, mint valaha, mert az új, gyors for mákat még erős iskolai fegyelem alatt tartja és n é h a szinte csodáit alkotják a fürge, parányi írásoknak, de végül már kezdenek foszladozni a vonások, a formák kezdenek szeszélyesek és szabálytalanok lenni, s amit az iskolák tanítottak, az író kéz s z a b a d o n alakítja át. Ez a fejlődés a z o n b a n még nem fejeződött be ebben a kor szakban, h a n e m éppen csak hogy arra az egyenes útra jutott, amelyen az egész középkoron át haladt és amely től csak a humanista írás váltotta meg. ismét vonalas, egymásból futó írássá fonván össze a gótikus írást, amely nek alapelemei a merev betűtagok voltak. Mielőtt az írásokat leírnók és csoportosítanék s a keletieket a nyugatiakkal összehasonlítanék, sorra vesszük azokat a momentumokat, melyek az írásformák változá sának rugói voltak. Nagyjából három főbb tényező érez teti ismét átalakító erejét: Az írásnak gyorsulása, amely tán leginkább hoz új elemeket az írásba; a könyvírás, amely hová-tovább minden írásmódnak az alapjává válik ; végül az elmúlt korszak oklevélírásai s a régi oklevél díszek, amelyek az írások jó részében, különösen az ünnepélyes oklevélírásokban, ha átalakított formájukban és az új írásmóddal írt betűkhöz függesztve is, de még szerepelnek, sőt a korszak utolsó idejében mintha új életre ébrednének. A leggyorsabb írósokból, amikel akkoriban egyáltalán írhattak, s amelyekre az előbbi korszakokból még nem 1 Korabeli említések gyakran nevezik ez időben t a l á l m á n y n a k az írást. Mutatja, hogy akkor szerepe tényleg feltűnően télfoglaló volt, Némelyek öntudatosan gondolkodtak azon, miként lehetne új. cél szerűbb írásmódot feltalálni.
tudunk példákat mutatni, ez időből már gyakrabban ma radtak fenn emlékeink. Egyes szavakon kívül, amelyek az oklevelek széljegyzetein fordulnak elő, különösen pedig a pápai okleveleken, v a n n a k h o s s z a b b szövegeink is ily hevenyészelt írással írva: példa erre az 1248-ból való három francia oklevél, amelyeknek facsimiléi Mdp. 79, 80. 81. szám alatt láthatók. Részletet ad belőlük a 24. sz. fényképmelléklet: 1248. Mdp. 81. Marseille-i feljegyzés; 1257—72. Nemz. Múzeum. Soproni oklevél. Az írós tűhegy-apróságú ; a szavak mintha számtalan tintaszilánkból lennének összetéve. Még a tagok vannak az író szeme előtt, még az a célja, hogy azokat szórja egymás mellé, de közben tollát már gyakorta nem emeli föl a hártyáról s a tagocskák egy vonással csúsznak ki belőle. Még rendszertelenül és szabálytalanul teszi ezt, ezek a szabadságok még nincsenek az írás törvényei közé iktatva, de már gyakran él velük. E korszakban a z o n b a n már s z á m o s olyan írásunk is van. amelyek gondosak, kiműveltek és mégis alkal m a z z á k a gyors írás összes fogásait; az iskolában tanítják már e vívmányokat, szabállyá teszik őket. Hogy miként jutottak be a végleges írásokba, sejthetőleg a gyakorlati könyvírások révén, arról a mult fejezetben beszéltünk. Hosszú, terjedelmes szövegeket kezdtek már írni; az oklevelezés körüli ügyekben is erősebben használatba vették az írást, a gyors, átmeneti oklevelek s z á m a szapo rodott ; az adminisztratív, gazdasági és pénzügyi könyvek használata az ország kormányzatában, a hűbérurak földjén, a városokban mindinkább divatba jött. Mindez pontos, világos, hellyel takarékoskodó (a pergament óra egy könyvnél körülbelül ugyanakkora volt, mint amenynyiért a könyvet megírták) finom írás kialakulására vezetett. Olyan folyó, kicsiny, p o m p á s vonású írások keletkeztek ilymódon, amelyekhez hasonló művészi s mégis gyakor lati célú élő írást a középkor sem előbb sem utóbb nem termett. Ezek a kurziv vívmányok a z o n b a n nem marad tak egyes írásfajták sajátságai, h a n e m áthatották a többi írásokat is, azokat is, amelyek igyekeztek a sajátos oklevél írás külsőt megőrizni. A szétnyílt tagú betűket, a hurkoló ligációkat persze nem használta még minden írás, hiszen
az írások jó része egészen a középkor végéig a mai nyomtatott betű szerepét játszotta, de már igen sok jó írás van, amelynek végleges megörökítés a célja s mégis felveszi e folyó elemeket; nem röpke oklevelek írásai, h a n e m nagy írások, díszes külsővel és cifraságokkal. A kényelmesebb írások pedig már általában nem húzzák sietősen, de külön vonással egymás mellé a betűrészecs kéket, h a n e m már a legtöbb betűnél ligációval fűzik azokat egymáshoz. Az írások képe ennélfogva alapjában megváltozik. Eddig általában állóknak tűntek fel, mert hiszen az író kéz a tagokat valóságosan egymás mellé állítgatta; most a kéz már sokkal inkább halad a sor folyásának irá nyában, a betűk inkább elnyúlnak a sorok mentén, mint az előző korszakokban. Ez a legszembetűnőbb sajátosság, amelyet e kor írásain észrevehetünk s amely azoknak modern karaktert ad. A n e h e z e b b oklevélírások sem tagadhatják meg ezt a közös jellemvonást: díszítéseiket s minden kiálló vonásukat beletörik az írás menetébe. Tévedés lenne azonban, ha azt gondolnánk, hogy a betűknek ez a széjjelnyilása. bármennyire átvette is az iskolai oktatás, most már legalább a gyors írásoknak elengedhetetlen sajátságává vált v o l n a ; e h h e z még évszá zadok fejlődése volt szükséges. V a n n a k írások, amelyek szemmelláthalólag gyors munkák voltak, s mégis csak gyéren élnek ez előnyökkel, nem is szólva a nyugodtabb írásokról. A hosszú szárak hurkoló ligációit meg éppen nem használták kivétel nélkül még a legsebesebb írások nál s e m ; a könyvírás formáinak hatása meggátolta, hogy a középkoron át igazi egymásba fonódó vonalak kelet kezzenek. Az írásnak ez a sorok irányában futó módja okozta azt a jellemző szokást, hogy az egyes belük vízszintes alkatrészeit sok írásban hosszasan elnyújtották, nemcsak a szó végén, h a n e m szó közben is, a kéznek mintegy szabad pihenőt a d v á n ; kü lönösen az r nyúlványait használták fel erre a célra. de előfordul az e-nél, t-nél, s-nél, f-nél is, ritkítva az írás láncolatát, mutatván az irányt, amelyben a modern írótoll
sebesen szaladt. Keleten ez a szokás ritkábban és mérsé keltebben lép fel, mint nyugaton. Egy másik szokást is meg kell említenünk, amely szintén az írás gyorsabb tempójának a következménye volt s ez a betűk, főként pedig a szóvégződések sor alatti elhúzása, mely eredetileg kétségkívül a kéz apró, gyors munkája közben támadt idegességnek levezetésére szolgált, később a z o n b a n a szebb írások is p o m p á s dí szítő motívumot alkottak belőle. Eleinte rövid ez az el eihúzás, lehajló, csak a s z á z a d derekán, amikor a kicsiny írások fellépnek, hosszabbodik m e g ; a gondos, végleges írások ekkor gyakran messze, vízszintesen h ú z z á k el ezeket a vonásokat közvetlenül a szavak talpa alatt. A század derekán túl ezek a túlhosszú vízszintes elhú zások úgy a nagy, mint a gyors írásokból eltűnnek s görbülő elkanyarítások, hurkok váltják fel őket. A gyors írás következménye volt az is, hogy a betűk, amelyek eddig r e n d b e n sorakozva álltak egymás mellett, most már düledezni kezdenek, egymás felé hajolnak és egymástól elhajolnak. Amíg a betűk függetlenek voltak egymástól, rendben lehetett őket sorakoztatni; most már folyóbb az írás, az előző kézvonás mintegy magával rántja a későbbieket s a betűk kénytelenek egymáshoz alkal mazkodni. Az író kéz munkáját sokkal j o b b a n érezhetjük már, mint a régi, szabályos rajzú írásoknál. Ezekben a jelenségekben mutatkozik az írások gyor sulásának és folyóbb technikájának hatása. A második fontos tényező, amely végzetes volt a középkori írásra nézve, mert alapjában, az elemi tanításban hatott rá, a könyvírásnak mind erősebben mutatkozó h a t á s a volt. Az írott betűnek akkor még nem volt általánosan kialakult tipusa, amelyet az iskolákban tanítottak volna; kétségtelen, hogy a folyóírás tanítása mindig későbbi, felsőbb iskolázás feladata volt, amely iskolázás m a g a teremtette meg a saját folyóírását. Az igazán általános forma, amelyből eredetileg mindenki kiindult, a könyvírás formája volt. A könyvírás finomodott, gyakorlati formáiról beszél tünk már a mult fejezetben s szemmellátható hatásukat főként az egyetemi könyvíró ipar fellendülésének tulaj donítottuk. E finom könyvírásnak vonásai nem nehezek,
nem durvák s még nem teljesen merevek, de az írásnak már olyanféle képet adnak, mintha apró botocskákból lenne összetéve. Ez az írás küzd a század második felében a mult kor oklevélírásának hagyományaival. A XII. s z á z a d b a n fellépett jegyzői írás vonásai lágyak, kerekek s éppen ezért már ekkor is elütnek a kornak még nem túlságosan törölt könyvírásaitól is. Ezeket a kerek betűvázakat igyekeznek természetszerűen az oklevéltani iskolák fenntartani és a XIII. század közepén érdekes példáit látjuk a n n a k , hogy a botocska-írás vonalai mint roppannak meg az oklevél betűk kerek formáinak a kedvéért. (Különösen az m és a hasonló betűknél.) Ezt a küzdelmet az oklevélírások a mi korszakunkban mindvégig nem a d t á k fel. Azok az írások, amelyek kimondottan számot tartanak arra, hogy a régi oklevélírások örökösei legyenek, általában lágyabbak és kerekebbek, mint az oklevéltani iskolákon kívül kialakult írások, amelyek a közönséges betűvetésnek, a könyvírás n a k mind durvábbá váló hatása alatt állottak. Keleten nem volt még olyan általános az elemi írásnak a hasz nálata; az oklevelek írásai majdnem mind az oklevélírói iskolából kerültek ki s így általában talán lágyabbak, mint a nyugatiak. A keleti író, aki nyugatra ment tanulni, az oklevélírás lágyabb formáit hozta magával s az általános írásgyakorlatnak következményét, a töröttebb, s z á r a z a b b modort nem sajátította el. A gótikus írás nem jelentette szükségképen az írástechnika fejlettségét, h a n e m inkább az írásnak szélesebb alapokra való helyezkedését, közön ségesebb elterjedtségét, az elemi oktatás erősebb hatását a gyakorlatban. A finom botocska-írás hamarosan ura lesz a stílusos oklevélírásoknak is. Korai példa erre 12-12 III. 22. St. heunburgi s ortenburgi grófok oklevelének írása, amely a hosszú szárak szerepének ellenére is úgy tűnik fel, mintha vékony pálcikákból lenne összerakva. Ha a szárak még el-elhajlanak is, a vonásoknak ez a megmerevedése úgy szólván minden oklevélben megfigyelhető1. Később némely 1
pillanatra
Pl. 1260. III. 10. Nemz. Múz. IV. Béla király. Gyönyörű s elsőlágynak tetsző írása voltaképen lazán összeillesztett pálcika-
tagokból áll.
írás stíllussá fejleszti ezt az írásmódot, betűi valósággal olyanok, mintha parányi gyufaszálakból lennének össze 1 rakva . A betűknek így keletkezett négyszögű alaprajza mindenütt szembetűnően jelentkezik, ellentétben a mult kor írásaival, amelyeknek betűi mint vaskos gyűrűk kap csolódnak egymásba. A könyvírás h a t á s á n a k növekedésével az egyes be tűk kezdik elhagyni azokat a formákat, amelyeket a régi oklevélírás tanított s a könyvbetűk egyszerűsített formái jutnak be még az apró, gyors írásokba is. Ilyen betűk pl. d, s, l, amelyek azelőtt kerek ivekkel végződtek, most a z o n b a n hurkolásaikat, amelyek az írás folyásának könynyítésére jöttek létre, sokkal gyérebben alkalmazzák, mint azelőtt, különösen nyugaton. Keleten, ahová főként az oklevéltani iskolákból vitték az írásokat, mindvégig gya koribbak az ilyen elkanyarítások, amelyek egyúttal lágyabb külsőt is a d n a k az írásoknak. E hurkoló ligációk, amelyek a hosszú szárak írásának megkönnyítésére szolgálnak, nem váltak még az elemi tanítás formáivá s ezért szorílották ki őket egyidőre megint a könyvformák. Így maradt ez az egész középkoron keresztül; a hurkolások meg voltak engedve, de következetes használatukat még nem taní tották a betűk alapformáiban. Eddig csupán a finomodott, könnyű könyvírásnak hatását tárgyaltuk. A valódi, az alsóbb iskolákban elter jedt írás mégis csak az igazi vaskos könyvírás volt. Ez volt az első betű, amelyet a gyermekek az egyházi szer tartáskönyvek lapjain először láttak és tanultak, ennek nehéz tagjait állították össze betűkké, ezt használták a gyakorlati írásban azok, akiknek képzése csak az alsó foknál maradt. Az általános, nem ünnepélyes használat e vonásokat egyszerűbbé tette, bár vastag idomaikat meg hagyta. A kéz. amely nem volt különösebben kiképzett írókéz, hanem írása a könyvírás betűiből a gyakorlat út ján alakult ki. nem törekszik az előbb tárgyalt finom könyv írások pontos, energikus vonásaira, h a n e m egyszerűen és józan kényelemmel nyomja meg a tollat. A francia vidéki fórumok írásainak többnyire ilyen kevésbbé pontos 1
Pl. 1265. Nemz. Múz. veszprémi káp!. ; 1269. III. 1. St. Imbach kolostor: 1275. École 3. párisi officialis. (L. 40. s z . fényképet.)
formájú, egyszerűsített tagokból összerakott elemi könyv írás az alapjuk. Látványnak elszomorító ezeknek az író soknak folyton nagyobbodó tömege a p o m p á s a n kimű velt írások után, de bár lett volna keleten is számos ilyen írásunk. Arra mutatnak ezek, hogy már nemcsak az fog lalkozott írásbeli feladatokkal, akinek különös képzettsége volt, h a n e m az is, aki csak az általános iskolákban tanulta a betűket. E folyton növekedő á r a d a t n a k az egyetemi írásokra való h a t á s a nem maradhatott el. Az egyetemi írás nem maradhatott sziget a tengerben. Amíg az igazán írni tudók jelentékeny része az egyetemekről került ki, addig a vidéki írósok igyekeznek követni, amennyire tudlak, ezeknek tökéletesebb szokásait; most az írás már valóban gyöke ret vert a nyugati vidékeken mindenfelé s az egyetem az írásfejlődésnek már nem vezetője, h a n e m csupán egyik előkelő helye kezdett lenni. Az a munka, ami az egye tem keretében az írásfejlődés siettetésére történt, az általá nos gyakorlat munkájával szemben kezdte már döntő jelentőségét elveszteni. Ily módon az oklevélírás lassankint minden ízében az elemi írás h a t á s a alá jutott. Nemcsak azok a nagy, nehéz oklevélírások mutatnak erre, amelyek csaknem a miséskönyvek gót betűit veszik át 1 , hanem korszakunk végén igen sok kisebb és gyorsabb írós is. A tagok már nem egyenletes, nemes vonalak, h a n e m kevésbbé fegyelme 2 zett tollal hártyára rakott, formátlanabb idomok . A toll szárnyai a v o n á s h ú z á s a közben széjjelnyílnak s a végén ismét összecsukódnak, úgy hogy a leírt tag nem éles határú idom, mint azelőtt volt. hanem határozatlanabbul és természetesebben végződik. Ez nem minden oklevél írásra egyaránt áll, de mégis alig van már olyan írás, amelynek vonásain ez a közönségesebb modor elő ne ütköznék. A díszírások jórészt a sorokon nehezen ülő. széjjelmálló, vastag vonósokkal írt írások lesznek. Eleinte, mint már említettük, a folyó írásban az egye1
Pl. 1259. É c o l e 56. IX. L a j o s f r a n c i a k i r á l y ; 1260. n o v . 1. St. Ulrik k a r i n t h i a i hg. (L. 3 1 . sz. fényképet.) Pl. 1273. Seine 44. Mayánadomány. 1266. Dl. 607. Esztergomi kápt.
nes tagok igyekeznek beletörni a kerek formákba s ezen a módon különös, megroppant betűrészek keletkeznek. Később a tagok uralma a formák felett mindinkább elő térbe lép. Már nincsenek kerek vázú betűk, a tagok már nem hajlanak össze, a betűk lábai p á r h u z a m o s a n állanak egymás mellett s vékonyabb összekötő vonal köti csak együvé őket. Az írásnak nem az volt a sorsa a közép korban, hogy egymásba fonódó vonalakká alakuljon át, h a n e m hogy a tagok minél nagyobb önállóságra jussa nak s az összekötő vonalak segítségével csupa rideg, merev vonásból álló sorokat adjanak. A XIII. század vége felé a tagoknak ezt a p á r h u z a m o s sorakozását már min den megállapodottabb írásban jól megfigyelhetjük 1 . A kéz mechanikusan mozog fel-és lefelé. Felülről merőlegesen lefelé húzza a tömör, nehéz vonósokat, amelyeknek a leg ritkább esetben ad már csak elhajlásokat, talpakat, be fejező részecskéket; aztán a tagokat vékonyabb voná sokkal köti összeg amelyek oldalt, vagy alulról felfelé fut nak, aszerint, hogy a betű széjjelnyíló-e vagy pedig egymás mellé rajzolt tagokból áll. Ez a mind erősebben mutatkozó vulgáris hatás bizonyos fesztelenséget enged a toll kezelésében. A szé lesebb idomok divatba hozzák a toll megnyomását, a vonások egyenlőtlen vastagítását; ezt az írók mór díszítő célokra is felhasználják. Ily módon n é h a valósággal szét terülő tintafoltokká mállanak el a v o n á s o k 2 . Új díszoklevélírás-lipus alakul ki, amely gyakran felújítja a régi formákat, de a toll kezelésének módja már messziről elárulja modern voltát. Ez írásokban a vastag tagoknak a vékony segédvonalakkal való ellentétét is kezdik már díszítés céljából öntudatosan fokozni. A vékony szálak, a vaskos tagokkal való bizarr ellentétben fúlnak ki azok törzséből. Az írásnak ez a mindinkább terjedő" új technikája a z u t á n azt eredményezte, hogy minden betű s minden vonal tüskés és száraz lett. Próbáljuk csak megnyomott tollal, természetes vonással felülről lefelé írni a tagokat s segítő vonalkákkal fűzni össze őket, s tiszta gótikus 1 2
Pl. 1282. Flam. 25. L. 36. sz. fényképet.
írás fog a tollunk alul kikerülni. A vonások talpán az eddigi szelid elhajlások helyett tüskeszerű végződést találunk, amely onnan származik, hogy a kevésbbé fegyel mezett író kéz nem törekszik befejezett idomokra s egyen letes vastagságban végződő vonósokra. Idővel azután az iskolák stilizálásra mindig kész írói mór céltudatosan formálják ezeket a hegyeket, amelyek a tagok lóban ere detileg a toll hanyag kezelése folytán t á m a d t a k ; való ságos tövisek keletkeznek és később a legtipikusabb gótikus díszírósok jönnek létre. A formákból, amelyeket a gyakorlat alakítóit ki, a legmonumentálisabb gótika fejlődött ki s ezzel ismétlődött az írástörténetnek az a szabálya, hogy minden stilizált írás a gyakorlati formák n a k kikristályosodása és nem valami műkedvelő iskolá nak szabad találmánya. Minden díszítő motívum egy régebbi, tán már elhalt, de valamikor természetes írás módnak a lényegéhez tartozott. A könyvírásnak benyomulása hatással volt a gyors írások technikájára is. Amint láttuk, az apró írások a jó könyvírások hatása alatt ügyes és mégis szabályos kur zívekké váltak ; a modern vívmányok felhasználása mellett tetszetős formák és fegyelmezett vonások jellemezték őket. Az a közönségesebb tollforgatás, s azok a formák, ame lyek a korszak végén szokásba jöttek, felszabadították a kezeket a folyóírás addigi fegyelmezett módja alól s az egyéni szeszélynek tágutat nyitottak. Különösen az olyan gyors kiállítású okleveleken észlelhetjük ezeket ismét, amelyek valószínűleg a tömegírás hatása alatt állottak, tehát a vidéki fórumok nem ünnepi írásain. Ezzel az írással fogalmaztak, ezzel írtak futó feljegyzéseket, gazda sági összeírásokat, bírói vizsgálatokról jegyzőkönyveket. Alapjuk az igen vékony, nem hangsúlyozott vonásokkal írt könyvtag, egyenes vonalkáival, amelyek szögletesen sorakoznak egymáshoz. A szétnyíló betűkét még felváltva használják az egymáshoz függesztett tagúakkal; hasonló képen következetlen a hosszú szárak hurkos ligótiója is. Az írások képe igen változatos. Valamennyi igen száraz írás olyan, mintha úgy karcolták volna a hártyára. Né melyik szereti tollát el-elkanyarítani, úgy hogy a merev tagocskákat a vékony, görbe vonalkák össze-vissza fűzik.
n e s tagok igyekeznek beletörni a kerek formákba s ezen a módon különös, megtoppant betűrészek keletkeznek K é s ő b b a tagok uralma a formák felett mindinkább elő térbe lép. Már nincsenek kerek vázú betűk, a tagok már nem hajlanak össze, a betűk lábai p á r h u z a m o s a n állanak egymás mellett s vékonyabb összekötő vonal köti csak együvé őket. Az írásnak nem az volt a sorsa a közép korban, hogy egymásba fonódó vonalakká alakuljon át, h a n e m hogy a tagok minél nagyobb önállóságra jussa n a k s az összekötő vonalak segítségével csupa rideg, merev vonásból álló sorokat adjanak. A XIII. század vége felé a tagoknak ezt a p á r h u z a m o s sorakozását már min d e n megállapodottabb írásban jól megfigyelhetjük 1 . A kéz mechanikusan mozog fel-és lefelé. Felülről merőlegesen lefelé húzza a tömör, nehéz v o n á s o k a t , a m e l y e k n e k a leg ritkább esetben ad már csak elhajlásokat, talpakat, be fejező részecskéket; aztán a tagokat vékonyabb voná sokkal köti össze, amelyek oldalt, vagy alulról felfelé fut nak, aszerint, hogy a betű széjjelnyíló-e vagy pedig egymás mellé rajzolt tagokból áll. Ez a mind erősebben mutatkozó vulgáris hatás bizonyos fesztelenséget enged a toll kezelésében. A szé lesebb idomok divatba hozzák a toll megnyomását, a vonások egyenlőtlen vastagítás á t ; ezt az írók mór díszítő célokra is felhasználják. Ily módon n é h a valósággal szét terülő tintafoltokká mállanak el a vonások 2 . Új díszoklevélírás-tipus alakul ki, amely gyakran felújítja a régi formákat, de a toll kezelésének módja már messziről elárulja modern voltát. Ez írásokban a vastag tagoknak a vékony segédvonalakkal való ellentétét is kezdik már díszítés céljából öntudatosan fokozni. A vékony szálak, a vaskos tagokkal való bizarr ellentétben futnak ki azok törzséből. Az írásnak ez a mindinkább terjedő "új technikája azután azt eredményezte, hogy minden betű s minden vonal tüskés és száraz lett. Próbáljuk csak megnyomott tollal, természetes vonással felülről lefelé írni a tagokat s segítő vonalkákkal fűzni össze őket, s tiszta gótikus 1
Pl. 1282. Flam. 25.
2
L. 36. sz. fényképet.
írás fog a tollunk alul kikerülni. A vonások talpán az eddigi szelid elhajlások helyett tüskeszerű végződést találunk, amely o n n a n származik, hogy a kevésbbé fegyel mezett író kéz nem törekszik befejezett idomokra s egyen letes vastagságban végződő vonósokra. Idővel azután az iskolák stilizálásra mindig kész írói már céltudatosan formálják ezeket a hegyeket, amelyek a tagok lábán ere detileg a toll h a n y a g kezelése folytán t á m a d t a k ; való ságos tövisek keletkeznek és később a legtipikusabb gótikus díszírósok jönnek létre. A formákból, amelyeket a gyakorlat alakítóit ki, a legmonumentálisabb gótika fejlődött ki s ezzel ismétlődött az írástörténetnek az a szabálya, hogy minden stilizált írás a gyakorlati formák nak kikristályosodása és nem valami műkedvelő iskolá nak szabad találmánya. Minden díszítő motívum egy régebbi, tán már elhalt, de valamikor természetes írás módnak a lényegéhez tartozott. A könyvírásnak benyomulása hatással volt a gyors írások technikájára is. Amint láttuk, az a p r ó írások a jó könyvírások h a t á s a alatt ügyes és mégis szabályos kur zívekké váltak; a modern vívmányok felhasználása mellett tetszetős formák és fegyelmezett vonások jellemezték őket. Az a közönségesebb tollforgatás, s azok a formák, ame lyek a korszak végén szokásba jöttek, felszabadították a kezeket a folyóírás addigi fegyelmezett módja alól s az egyéni szeszélynek tágutat nyitottak. Különösen az olyan gyors kiállítású okleveleken észlelhetjük ezeket ismét, amelyek valószínűleg a tömegírás hatása alatt állottak, tehát a vidéki fórumok nem ünnepi írásain. Ezzel az írással fogalmaztak, ezzel írtak futó feljegyzéseket, gazda sági összeírásokat, bírói vizsgálatokról jegyzőkönyveket. Alapjuk az igen vékony, nem hangsúlyozott vonásokkal írt könyvtag, egyenes vonalkáival, amelyek szögletesen sorakoznak egymáshoz. A szétnyíló betűkét még felváltva használják az egymáshoz függesztett t a g ú a k k a l ; hasonló képen következetlen a hosszú szárak hurkos ligátiója is. Az írások képe igen változatos. Valamennyi igen száraz írás, olyan, mintha úgy karcolták volna a hártyára. Némelyik szereti tollát el-elkanyarítaní, úgy hogy a merev tagocskákat a vékony, görbe vonalkák össze-vissza fűzik.
összegombolyítják. Az írásnak nincs meg a nyilt futása a sor irányában, amit a képzett, gyors írásoknál láttunktele rövidítések hurokjaival. szeszélyes ligátiókkal, egy- egy szó mintegy külön gombolyagot alkot. A régi, hosszú elhúzások e l m a r a d n a k ; helyettük szokásba jön a szó végének ideges, kurta felhurkolása, amely az írásmód zár tabb természetével jobban megegyezik. E hurkokból igen gyakran csak a felső rész esik le a hártyára. Igazi használati írás volt ez, keverve az elemi írásoktatás akadályozó és a képzelt gyorsírások célszerű sajátságaival; még távol attól, hogy tisztultan folyó írás legyen. Ilyen írást igazi túlzó formájában keleten keveseb bet találunk. Lényegében itt is használatba jönnek a fel sorolt fogások, elrendezésükben, elhúzásaikban, hánytvetett formáikban mutatván a nyugati írások egykorú hatását, de mégis tágasabbak, hajlékonyabbak, kevésbbé szárazak és szeszélyesek, mint amazok. Ennek a nyitjánem lehet az időbeli elmaradottságban keresni, mert hiszen mégis csak ezekben az egykorú írásoknak van a nyugatiaknak legmegfelelőbb tormájuk, s nem talán azok nak, amelyeket itthon évtizedekkel később használtak. A mi íróink alsóbb iskoláztatása csak kicsiny szerepet játszott azzal szemben, amelyben az oklevéltani iskolákban részesültek, míg a francia írók bent éltek a gótikának fön tebb vázolt fejlődésében s írásukat már csak igen kevéssé módosította az oklevélírásnak tanulása. Aki már gyerek korától kezdve az elemi tagírás rideg formáiban szerzett magának gyakorlatot s azt bizonyos gyors használatra vitte, az kevésbbé szokhatta meg a kimondott oklevélírások kerekebb tollforgatását. Díszes írásaikban a keleti írók nem m a r a d n a k hátra törés tekintetében a nyugatiakkal szemben, de nem volt még használati írásuk, amely kora ifjúságuktól kezdve az elemi oktatás alapján a saját kezükben alakult volna ki. Írásaikban megtaláljuk a leg fejlettebb nyugati írásokban alkalmazott technikai ered ményeket, de általában véve lágyabb, kerekebb hatást tesznek. Az oklevélírásnak megvoltak a maga hagyományai amelyek mellett kitartottak tanítói az egyetemi tanfolyamo-
kon Néha a régi formákat, amelyek egyidőre már kivesz tek ismét öntudatosan használatba hozták. Ilyen például a régi, soron álló hosszú s-nek feltámadása a korszak végén szívalakú díszével együtt; a d-nek régi hajló alakját, keresztezését m á s hosszú szárakkal a század utolsó h a r m a d á b a n megváltozott környezetben ismét viszontlátjuk 1 . A speciális oklevélírásnak, amely az előbbi két tényező mellett, mint harmadik, részt vett a kor formainak kialakításában, rendező hatása ezekre az újmódi gyorsírásokra hozta létre a s z á z a d végének általáno san szokásos, nyugodt, nem díszes, de folyó oklevélírását 2 . Száraz, hegyes, törött betűk, amelyek már nem szabályos, önálló egységek, hanem az előző és a következő vonásokhoz alkalmazkodva haladnak a s o r b a n ; kiemelkedő, de nem messze uralkodó hosszú szárak, amelyek ellentétben a föntebb leírt természetes, gyors írásokkal, többnyire ligáló hurokkal vannak ellátva : mérsékelt, görbe szóvégi elhúzáBisok, az egyes szavakban az alkalmas betűk vízszintes nyelvecskéjének meghosszabbítása; a tollnyomásnak sza badabb, egyéni kezelése jellemzi ezeket. A betűk rend szerint széjjelnyíltak már, s az összekötővonalak a tagocskákkal mechanikusan föl és le húzva váltakoznak. Ámde az írás folyása még korántsem teljes. A betűk • jórészét még ekkor sem tudták, sőt a középkorban még igen sokáig nem tudták a toll felemelése nélkül, egy vonással leírni; ilyen betűket szemlélte! a mellékelt ábra. Az egyes betűk sem mindig kapcsolódtak egymáshoz s a szó fűzése n é h a olyan betűk után is megszakad, amelynek végső tagocskája egyenesen kínálkozik az összekötésre. Ez az írás közel két évszázados fejlődésének ered ménye. Ismeri már az író a betűk és betűrészek fűzésé nek a módját és előnyéi, felszabadult már az iskola túl ságos fegyelmezése alól, amely minden vonásnak meg szabta alakját és helyét: az egyéni ösztönnek is mind 1 2
1267. Seine 43. Fécampi apátság. 1273. St. Minnbachi okl. Pl. 1274. AB. 29. L o u v a i n i oklevél. 1271. II. 4.
m e s t e r . (L. 44. sz. fényképet.)
St. Gerhard
tágabb teret enged már. A XII. század írásaival szemben már meglepő eleven képet nyújtanak az írások fürge mozgásukkal. Az új írás finom hálózatával, tűszerűen össze rótt részecskéivel, folyékony haladásóval a száz évvel előbb élő író számára elképzelhetetlen és ismeretlen volt. Ez az írás akkor még nem létezett, nem is gondoltak ilyen írásra; azóta keletkezett. Még korántsem volt fejlődése végpontján; útjának még csak igen csekély részét tette meg. De valóban rajta volt már az úton az írás, ismerte már az eszközö ket, amely végső célja, a folyó írássá való fejlődés felé vezetett. Az írások csoportosítása. I. V a n n a k írások, amelyek energikus rövidséggel húzott s és d betűikkel, az alsó szárak s a szó-végi m-ek finom, keskeny hurkolásaival, balradűlő, biztos és amellett gyors vonásaikkal, szabad, tág formáikkal s leejtett finom összekötővonalaikkal az egyetemi könyvírás egyre fokozódó hatását árulják el. (L. előzményeit az előbbi kor tárgyalásánál.) 1240. VIII, 12. Dl. 246. IV. Béla; 1244. Dl. 278. esztergomi ispotályosok; 1243. IV. 23. Dl. 257. IV. Béla; 1256. Nemzeti 1 Muz. győri kápt. Ennek az íráscsoportnak formáihoz és vonásaihoz állanak közel a tipikus szt.-flóriáni írások is. 1230 kör Mitis, flóriáni prépost; 1230. II. 28. Mitis, u. az. — 1240. VIII. 9 Dl. 12796. IV. Béla írása igen erősen hasonlít e flóriáni írásokra II. A vonások finomak és vékonyak, díszesen töröt tek, a betűk m a g a s a k és keskenyek; gyakori díszes ini ciálék v a n n a k szöveg közben is, az oklevélszöveg végén, pedig finomrajzú sorkitöltő díszek. 1242. Flam. 15. flandriai gf. Megfelelő keleti példák:. 1239. Dl. 233. IV. Béla; 1240. IX. 24. Mitis, Frigyes hg.; 1242. XI. 2. Dl. 33702. IV. Béla. Ez utóbbi különösen az iniciálékban s a végső díszítésben hasonlít a francia példára. Hajlékony, gyors írás, amelyet sok tekintetben a mult kor álló írásmódja elgyorsításának tarthatunk, gya kori magas betűivel s felülről lefelé vont tagjaival: 1243. Páris 427. officialis. Hasonló, de lassúbb írás 1242. IX. 9. St. karinthiai hg. III. Előkelő s a korszak írásképét jellemzően képvi selő csoportot állíthatunk össze azokból az í r á s o k b ó l , amelyek egyelőre még igen közel állanak az egykorú pápai írásokhoz, csupán a szöveg elrendezésben és a
díszítésben mutatnak önállóságot. A hosszú szárak már beleidomulnak a sorba és a lent és fent kanyargó ívek helyett vízszintes, aránylag hosszan elhúzott vonásokkal végződnek. Hosszú, vízszintes vonásokat eresztenek az alkalmas szóvégző betűk is, úgy hogy a sorok mintegy keretek között haladnak; s mintha díszítő figurális szala gok lennének s nem is írások. A betűk már nem kerek dedek, alaprajzuk minden lágyságuk mellett is négyszög letes már s ezáltal a hosszanfutó keretek közét egészen berajzolják. Keleten és nyugaton egységes modorú rajzo kat találunk az iniciálékban s az utolsó sor kitöltésénél. 1248. V. Seine 41. IX. Lajos. E díszes oklevél írásában, díszeiben s kiállításában hasonló 1243. Nemz. Múz. Békássy ltár. IV. Béla oklevele. (L. 26. sz. fényképet. Mindkettő kisebbítve.) 1256. IV. Flam. 17. flandriai gfnő. Előbbire találó példa 1244. X. 12. Dl. 271., 1249. I. 20. Dl. 33566. IV. Béla. - 1253. IV. X. St. salzb. kápt.; 1259. Dl. 492. IV. Béla a második pél dához hasonló inkább. Egyszerűbb és szétesettebb vonású: 1260. III. 10. Nemz. Múz. IV. Béla oklevele. Ugyanezt az írást alkalmazzák egyszerűbb, kisebb s gyor sabb formájában is, de még kurzív elemek nélkül. Ez az írás mód, úgy látszik, egyáltalán a gerince a század derekán szereplő oklevélírás formák tanításának; a többi gyorsabb s kevésbbé gyor sabb írásnak ez lehetett a kiinduló formája. 1250. École 53. flandriai grófság örököse; 1263. kör. Nemz. Múz. Országbírói oklevél. (Ld. 27. sz. fényképet.) 1251. École 54. Toucy Fülöp. 1263. Nemz. Múz. Lőrinc nádor oklevele. (L. 28. sz. fényképet.) Kissé nehezebb formában ugyanígy ír 1255. 1. 10. St. Gertrúd hgnő.; 1255. VIII. 25. Dl. 407. IV. Béla; 1252. IV. 25..Dl. 364. u. a z ; 1263. I. 7. Dl. 540. u. az; 1268. Dl. 651. u az. Elsietett, csúnyább írása ennek: 1251—52. École 55. Haulvienne-i kanonok. Még hányt-vetettebb írás, kevés rendszeres kurzív elemmel 1251. A. B. 32. A. L-mvain város. 1247—54. Sl. Salzb. érs.: 1255. St. Goriachi Rudolf. A nyugodt, díszes írások gyakran kissé könnyedebb lói méban lépnek fel és a hosszú betűk elhúzása helyett hurkoló ligácíókat alkalmaznak. Az írás azonban még mindig tágas és rendes. 1263. Flam. juliersi gf.; 1271. Flam. 20. flandriai grófnő; 1267 VII. 6. St. karinthiai hg. bírája; 1268. II. 18. St. karinthiai hg; 1269. Dl. 681. István ifjabb király. Már azonban sok olyan írás is, amelyik nem futólag kiállított, hanem tartósabb célú oklevélen szerepel, felveszi a modern kurzív elemeket, a szétnyíló betűket s tetszetősen és Következetesen stilizálja őket. 1251. Páris 429. officialis; 1255. Páris 324. párisi magánosok. A keleti hasonló írásoknál az r vízszintes elhúzásai csak kisebb mértékben fordulnak elő. 1244 IV. 26. St. Frigyes hg. 1244. IX. 25. magánosok; 1245. I. 12. St. Witigo Landschreiber; (1249) IX. I. St. Salzb. érs.; 1249. VI. 25. St. peltaui Hartneid; 1250. V. 16. St. Salzb. érs.; 1250.
száz évvel korábbi, eredeti formáik. De a toll, amely ezeket leírja, modern, szabadon megnyomott idomokat ad s az ívek már csúcsban végződnek. Mindezekhez járul még gyakran egy új díszítési mód. amely a könyvdíszek ből kerülhetett át, a szárak hátán sorakozó szómos kis sarkantyú. Ezt a díszítést a gyorsabb írásokban gyakran elsietik, s ezért néha olyasformán föst, mintha a tinta az a k a d o z ó tollból széjjelfröccsent v o l n a ; máskor meg való sággal mint valami lebernyeg fedi a betű hátát. A hernyóformájú díszítésre például összevethetjük 1262 Mus. 262. Orleansi püspök és 1256. Dl. 438. IV. Béla oklevelének felső sorait. (L. 35. sz. fényképet.) A vastagon nyomott hosszú szárakra: 1280—88. Mdp. 96. Artois grófság számadásai és 1266. Dl. 607. Eszter gomi káptalan. (L. 36. sz. fényképet.) 1253. A. B. 30. C. Ypres-i nyugta; 1267. Seine 43. magá nosok; !294 Mdp. 99. Joinoille-i seigneur; 1280. Flam. 24. flandriai gf; 1257—70. Dl. 457. budai kápt.; 1266. Dl. 617. esztergomi kápt.; 1271. VIII. 13. St. Frigyes étekmester; 1273. St. Lahlendorfi Adelheid; 1273. XII. 18. St. Storchenbergi Gundachar; 1275. III. 23. St. Konrád Landschreiber: 1277. X. 25. St. freisingi p k ; 1277. II. 18. St. Rudolf király Imbachnak: 1277. XI. 24. Sl. passaui pk. VII. Sokkal leplezellenebbül mutatják a kevésbbé elő kelő helyek oklevelei az elemi könyvírás elhatalmasodását. Típusa fejlődik ki a nehéz írásoknak, amelyek vaskos tagokkal állanak a soron, a betűk lábai talpnélküliek s a vonások a tollnak már egyszerűbb, művészietlenebb járá sára vallanak, mint az előző korok írásai: az elhúzások mérsékeltek s vaskosak s a szó végén levők többnyire hurok formába mennek át. 1273. Seine 44. magánosok a jumiegesi apátságnak. Meg felelő írás: 1295. Nemz. Múz. Görgey lt. Szepesi káptalan. (L. 37. sz. fényképet.) 1266. VII. 17. St. Paul; 1267—85. St. maueri plébános; 1269. 1. 2. Albero étekmester; 1271. II. 17. St. Weitrai Henrik ministerialis; 1273. VIII. 17. St. Chremsi Gozzo; 1273. XI. 22. St. seckaui pk.; 1273. XII. 19. St. Volchenbergi Rapoto. M á s okleveleken meg szinte minden változtatás nél kül szerepel az egyszerű, málló vonósokkal rótt gyakorlati könyvírás s csupán igen gyér kis elhúzások élénkítik néha a sorokat. Igazi tömegírás ez, rendszerető, józan, de nem művészi. Ezt az irást látjuk nemcsak oklevelekben, hanem minden néven nevezendő alkalommal, ahol a külső alak kevésbbé fontos s az írásnak nincs más szerepe, mint hogy
éppen egy bizonyos tartalmat minden jogi erő nélkül kifejezzen: költői müveknél, amelyeket műkedvelők másoltak le s adtak kézről kézre, kevésbbé díszes könyvekben, szél jegyzetekben s iratokban, amelyekel nem szándékoztak jogi bizonyítékul felhasználni. 1177. Prou. 1901. XV. lillei bírói oki (francia). Kissé stili zálva: 117(1. Páris 151. lovagok okl-e. 1262. V. 14. St. Lipót seunecki lovag; 1266. V. 12. St. Tannei Eckhard; 1271. X. 30. St. Volkenbergi Hadmar özvegye; 1280. II. 2. St. Hohenbergi Berta. Külön csoportot válogathatunk össze azokból az írásokból, amelyek alapjában véve elemi könyvírósok, kissé könnyebb, de szabálytalan tollvonásokkal. Többnyire kevésbbé előkelő fórumok kiadványai s rendszerint nemzeti nyelven szólanak. Alakjuk sem az oklevélalak; a sorok nem a hártya hosszában, h a n e m széltében futnak s az iniciálék, a szöveg elrendezése és a margók is a könyv lapokra emlékeztetnek. 1241. Mdp. 74. szerződés (francia); !245. Páris 289. melzi dékán (francia); 1245. Mdp. 75. bis. végrendelet; !248. Mdp. 83. hűbérszerzödés (francia); !256. Mdp. 85. vallomás; !256. Mdp. 86. adás-vétel (francia); 1260. Mdp. 88. városi szabályzat (francia): 1266—79. Mdp. 89. szokásjog (francia); !279. Mdp. 93. adás vétel. Keleten ez a mesterkéletlen írásmód aránylag kisebb szere pet játszik, a legtöbb írás oklevélhez illő külsőségekkel díszíti fel magát. Leginkább hasonlóak: 1248. VIII. 9. St. Sleunzi Ottó; 1250. V. 12. St. Trevensteini Lajos; 1255. St. A treudnitzi karthausi kolostor kerületének leírása; 1267. VII. 16. St. Lipót, prior predicalorum; 1272. IX. 29. St. Chaheimi Konrád (német); 1276. VIII. 29. Sl. Stalenbergi Hadmar (német); Érdekes 1247. Mdp.77. jövedelmek regiszterének írása, amely óriási, ügyetlen betűivel hirdeti, hogy az írásképzettségnek milyen messze különböző fokai voltak még ez időben nyugaton, Franciaországban is. VIII. Ezek az utóbbi csoportok főként a tömegírás hatásának jeleit mutatták. V a n n a k írások, amelyek finom és képzett stilizálásai a könyvírások formáinak. Tagjaik többnyire művészi pontossággal húzott egyenletes voná sok, amelyek öntudatos stilizálással mint apró pálcikák sorakoznak e g y m á s h o z ; alul rövid elhúzások adják a szó végi betűk talapzatát. 1275-76. École3. párisi officialis. Páris: 1265. Nemz. Múz. Veszprémi káptalan.(L. 40. sz. fényképet.) Ugyanez a fajta gyor sabban: 1277. École 17. officialis az Alpok tájékáról. 1269. III. 1. St. Imbach kolostor. (L. 40. B. b. 1271. VIII. 4. St. berchtesgadeni prépost; 1272. V. 5. Sl. Salzb. érs.; 1276. IV. 19. Sl. Toblachi Arnold.
Egyszerű s n e m e s vonásokkal ír! írások keletkeznek a képzett, fegyelmezett gyakorlati célú könyvírások hatása alatt. Az írás világos, tágas, s aránylag nem nagyon törött; a biztos s mégis szabad, gyors vonások között néha finom hajszálvonalak esnek le összeköttetésül a hártyára. Az egész írás dísznélküli, de a p o m p á s tollkezelés egyszerű ségében is igen kellemes látvánnyá teszi. 1271. Flam. 22. lillei várnagy; 1257. Nemz. Múz. vasvári káptalan; 1258. XI. 20. St. Steinkircheni Konrád; 1259. III. 7. St. Weitrai Henrik; 1264. III. 29. St. salzb. érsek.; 1271. 111. 4. St.Meinhard görzi gf. Az idézett francia írásra jó párhuzamos keleti példa: 1274. II. 13. St. Reinspergi Alheid. (Karinthia. L. 39. sz. fényképet). Ennek a jóleső, szabályos írásnak számos többékevésbbé kurzív fokozata van. Egyes példányai szeretik amegfelelő betűket alul jellemző, mérsékelt kis burkolás sal, vagy elhúzással végezni. 1273. Flam. 23. lillei várnagy. Vonásokban s stílusban egyezik: 1251. Nemz. Múz. Veszprémi püspök. (L. 38. sz. fény képel). A rendelkezésünkre álló keleti példányok kevésbbé kur zívek. 1255. St. Smellenburgi Matild; 1260. IX. Sí. Meinhard görzi gf; 1280. I. 1. St. Ungnadi Ottó. A gyors írásoknak egészen új csoportja keletkezik ilyenképen. Energikus, pontos, egyenes vonások, ritka és igen kicsiny elhúzások jellemzik. A sor kemény egyenle tességgel tűnik fel a hártyán, nem zavarják kiálló szárak s öblös hurkok vagy hajlások Az írás sűrűsége ellenben gyakran változó, mert egyes betűknek alkalmas tagocskáit hosszan, vízszintesen elnyújtják. A rövidítések is egyszerű, energikusan húzott vízszintes vonalak. A betűk széjjelnyílása nem következetes. Egyes betűket szeretnek a toll; kényelmesebb mozgása érdekében a többiek közé düle dezve beállítani. Jellemző a g alsó öblének rövid, energikus, befejezése. Párhuzamos példák: 1270. Mdp. 92. Foix grófja; 1267. St. Weinparteni konvent. (L. 42. sz. fényképet.) XIII. szd. Mdp. 98. Besanconi regiszter; XIII. szd. Nemz. Múz. Tanúkihall gatások. (L. 43. sz. fényképet.) 1261. École 101. magános; 1273. École 88. seigneuriális okl.; 1273.,École 102. magános; 1285—86. École 83. templomosok; 1286. École 113. párisi nő. 1269. VIII. 9. passaui pk; 1270. IV. 3. St. Henrik hardecki gf; 1270. X. St. Ipassaui pk.; 1270. XI. 20. St. Luntzi Ernő; 1270. XII. 12. St. 2 I. Ottokár; 1271. IV. 21. St. Schonenbergi Hadmar; 1272. VI. 3 0. St. Aichachi Vilmos ; 1272. VI. 21. St. salzb. érs.; 1272. VI. 0. St. u. az; 1272. VIII. 24. St. u. a z ; 1273. IX. 29. St. u. a z ;
1277 III 3. Neitpergi Golschalk; 1277. IV. 5. St. Kunringiek; 1277 IX. 2. St. Volchensteini Ottó; 1277. X. 2. St. Meinhard gf; 1278. 1 27. St. pernriedi prépost; 1278. III. 17. St. bambergi pk. 1251—52 (?) XII. 26. St. Fülöp salzb. érs. IX. Ennek a finomtagú könyvírásnak s az oklevél írás egyes elemeinek vegyüléséből művészi csínra és egyúttal gyorsaságra tán s o h a újra meg nem közelített kis kurzívák keletkeztek a század második felében. A hosszú betűk parányi ligációi, pontos, határozott vonalkái, a szét nyílt tagokkal iramló középbetűk valósággal csodálatra késztetnek. Eredetükről és a gyakorlati könyvírásokkal való sejthető összefüggésükről már az előző fejezel ben szólottunk. Keleten is, nyugaton is gyakran igen hasonló nagyságú s elrendezésű kis oklevelek viselik ezeket az írásokat. Koraibb, szabályosabb fajta: 1260. Flam. 18. flandriai gf. összevethető: 1262—6. Nemz. Múz. Fehérvári prépost. (L. 41. sz. fényképet.) 1256. XI. 30. St. II. Ottokár; 1258. VII. 22. St. u. az ; 1259. VI. 23. St. salzb. érs.; 1261. VI. I I . St. karinthiai hg. A mi írá sainkban az r jellemző elhúzásai sokkal ritkábbak. Későbbi fejlődésében az írás egyenletességét megbontja a kéz szeszé lyének engedett szabadság. Egyes betűk düledeznek a többiek kel szemben, a szavak sokszor kisebb betűkkel végződnek, mint kezdődnek; a tollnyomásban is kevesebb már a szabatos ság. 1271. Flam. 21. flandriai gf.; XIII. sz. Nemz. Múz. Ispá nok levele. (L. 34. sz. fényképet.) 1265. VI. 22. St. karinthiai hg; 1267. III. 11. passaui pk. megbízottja; 1267. VII. 29. Sl. salzburg: érs.; 1268. VII. 13. St. karinthiai hg., 1270. III. Sí. Ottó dictus de foro Wienne ; 1272. VII. 15. St. salzb. érs.; 1274. St. Frigyes orlenburgí gf.; 1274. IV. 3. St. salzb. érs.; 1275. II. 23. St. halleini polgár; 1275. V. 29. St. II. Ottokár; 1276. VI. 2. St. u. az; 1277. V. 6. St. u. a z : 1285. Dl. 30583. IV. László. X. A pálcikás tagokból felépített, az elemi íráshoz közel álló formák alapján a század utolsó h a r m a d á b a n egy írásfajta alakul ki, amely egyszerű, tágas, kissé hajló, nyugodt vonásokból áll s többnyire a nemzeti nyelv kísé retében jelentkezik.
1192 École. 7. magánosok; 1295. École 8. magánosok; 1192. École 9. magánosok; 1267. VIII. 5. St. Gallheimi Konrád; XII. 6. St. Frigyes Ebs-i lovag; 1295. II. 1. St. Hipplenstorfi Hermann; 1295. II. 1. St. Rezzingeni Henrik; 1295. II. 5. St. Albert hg. Ugyanennek az írásnak van kicsiny formája is, amelynek betűi mint gyöngyök peregnek egymás után. 1
XI. Az elemi oktatás. mint többször említettük már, szabályos, de nem igen fegyelmezett tagokkal, amelyeket nyugodtan, rendesen rakosgatott egymás mellé, dolgozott. Hiányzott írásaiból a lendületes stilizálás; a betűk pár huzamos, biztos lábakon állottak egymás mellett, a hosszú szárak végei mérsékelt elhúzásokat alkalmaztak. A tagoknak párhuzamos állása a legjellemzőbb sajátsága e n n e k a józan írásnak, amely a jövőben általános írás lesz. Minél inkább érvényesül ez a sajátság, annál erősebb szögletek keletkeznek s a gyorsabb m u n k á n á l a vonások annál tüskeszerűbben csúsznak ki a tollból. 1282. III. 4. Flam. 25. audenardei seigneur. 1264. VII. 29. St. karinthiai hg; 1273. XII. 15. St. II. Ottokár; 1276. V. 3. St. bajor hg; 1277. St. kremsi dékán. XII. Az elemi formák elsajátítása után sok írókéz ben egyéni és elsietett írósok képződtek ki. Vékony vonó sok, az elemi betűtagok gondatlan odavetése, a kurzív vívmányoknak váltakozó használata, a tipikus oklevél írások elemeinek szórványos át. étele s végül az egyénnek szeszélye jellemzik ezeket az írásokat. A század utolsó h a r m a d á b a n mór nemcsak feljegyzésekben, gazdasági iratokban szerepelnek, h a n e m különösen a kevésbbé elő kelő fórumok okleveleiben is. 1258. Prou. soissonsi officialis; 1258—59. École 75. Montlort Simon végrendelete; 1260—61. École 24. Longwey-i apát; 1261. Prou XX. laoni officialis; !261. Prou XXI. bírói vizsgálat; 1261. Páris 291. választott bíró; 1263. Prou 22 Lorraine hae; 1269. Prou XXIV. Poitersi Alfons regisztere; 1278. Prou XXVI. bírói vizsgálat; 1280—88. Mdp. 95. artoisi gf. Keleten is mutat koznak az egyéni szabadságnak ezen jelei, de az oklevélírás formái még sokkal inkább előtérben vannak és a kéz szeszélye nem lesz annyira úrrá az írásokon. A mi írásaink tehát kere kebbek; hajlékonyabbak és következetesebbek. 1256. Nemz. Muz. Ábrahám, moróczi ispán; 1265. IX. 25. St. brixeni pk.; 1268. VIII. 6.St. bajor hg: 1269. IV. 27. St. Treveni Ulrik; 1269. VII. 5. St. Veldsbergi Gizella; 1269. IX. 16. St. bozeni német lovagrend; 1270—73. St. seckaui pk.; 1271. VI. 20. St. magá nosok. L. továbbá hét magyar oklevelet 1257—1283-ból, Nemz. Múzeum. XIII. Ha ezek a gyors írások iskolázottabbak, a kurzív elemeket rendszeresebben használják és az ok levélírások elrendezését, h o s s z a b b szárait, hajlásait nem cserélik fel teljesen az elemi formákkal, a század végén tipikus, jó oklevélkurzívák keletkeznek, amelyek hegyes.
szárazon hajladozó betűivel írták ez időben az átlag ok levelek jó részét. 1274 A. B. XXIX. Louvain városi okl. 1274. St. Gerhard bécsi plébános oklevele. (L. 44. sz. fényképet.) 1278—79. 58 Noyon város; 1267. IX, 22. Nemz. Múz. IV. Béla; 1268. II. 18. St. salzb. érs.; 1268. VII. 13. St. karinthiai hg.; 1270. St volkhendorfi urak; 1270. III. 23. bécsi Ottó de Foro; 971 III 5 St. u. az; 1273. VI. 17. St. II. Ottokár; 1274. II. 25, St freisingi pk.; 1274. XI. 23. St. Rudolf király: 1280. kör. St. bécsi apácakolostor. XIV. Hogy melyik írás egyetemi s melyiket tanulta írója otthon, azt az oklevélírásoknál nem lehet pontosan megállapítani, mert hiszen az otthoni írók is jórészt a külföldöt járt mesterek tanítványai leheltek. V a n n a k azon ban egyházi testületek, amelyeket elkerültek a világi éleibe belemerüli udvari papok. Azt, amire ezeknek a testüle teknek írásbeli és jogi dolgokban éppen szükségük volt, elvégezték saját embereik. Kolostorok, félreeső püspök ségek oklevelein találunk olyan írásokat, amelyeken taka ros gondosságot, m á s h o n n a n ellesett formákat észlelhe tünk, gyakran naiv díszítő motívumokat, amelyeket elmúlt divatokból alakítottak át. Hiányzik az igazán fegyelme zett kéz, a fölényes technika, amely vérbeli oklevélírókat jellemzi. Értékesek ezek az írások, mert itthoni írások, s minél inkább elszaporodnak, annál elterjedtebb írásbeli ségre mutatnak. Másrészt a z o n b a n bizonyítják, hogy, az írás nem ezekről a csendes helyekről kiindulva terjedt széjjel. Méltán állíthatjuk ezeket az írásokat azon oklevéltani tankönyvek mellé, amelyek a kolostorokban kelet keztek, s amelyek lassan és bizonytalanul követik a modern gyakorlatot. 1243. XII. 22. St. millstetti apát. Csúnya írás, a hosszú szarak és a szóvégek görbe elhúzáséval, következetlen kacska ringókkal. 1246. után St. manseei apát. Józan, nem biztos vonalak határozatlanul görbülő hosszú szárak. 1249. I. 29. St. gurki pk. Nyugodt írás, amelyben a hosszú szárak nem nyúlnak messze ki a sorból, hanem többnyire hurkoló ligációval vannak írva. Az elhúzások, a formák bizonytalanok. 1259. IX. 4. St. beureni apát. Tipikus példánya az írásoknak. A régi magasszárú írásoknak formái, gondos, de igen prózai kivitelben. Merev nélkül sarkantyucskák; az elhúzások és rövidítési jelek lendület nélkül vannak rajzolva. 1256. St. göttweichi apát. Bizonyos stílus nélkül fejlődött ki az kezében, amely a régi elemekből táplálkozik és szívdíszítéseket, hosszú, hajladozó rövidítési jeleket alkalmaz oly módon, ahogyan valódi oklevélírók azokat soha-
sem használták. Vonásai takarosuk, de nem keményen fegyelmezettek. 1260. II. 10. St. beureni apát. Elég jó, nagy betűk, egyes helyeken a szárak sajátságosan megszakadnak. 1271. St. admonti apát. Kicsiny, gondos írás, aránylag hosszú szárak, szokatlanul elnyúló, elhajló rövidítési jelek, görbe elhúzások. Kaparászó, nem energikus kis vonások. 1274. III. 2. St. gleinki konvent. Már sokban emlékeztet a mindinkább szokásba jövő magasabb, párhuzamos tagú elemi írásokra, de szabálytalanul összeszorított, kényelmetlenül álló betűk. 1276. XII. 20. Albert tiroli gf. Milstatt kolostornak. Hosszú szárak és szövégek szabálytalanul vannak elhajlítva. Tollvonásaik csúnyák, határozatlanok.
Die Erneuerung des Schreibwesens. Ein Beitrag zur Schriftgeschichte. (Auszug.)
Das ursprüngliche Ziel der Forschungen — a l s deren Ergebnis diese Studie betrachtet werden kann — war die Vergleichung des österreichischen und ungarischen Schreibwesens im XII. und XIII. Jh. Wir unterzogen das Urkundenmaterial des Wiener Staatsarchivs einer genauen Durchsicht, um sie mit den Schriften der Budapesler Archive zu vergleichen, in der Hoffnung, auch in den Schriftformen dieser, seinerzeit in Sprache und Staatswesen so sehr verschiedenen Länder charakteristische Unterschiede zu finden ; woraus d a n n schriftgeschichtliche, für die Urkundenkenntnis und Kulturgeschichte bedeutsame Folgerungen gezogen werden können. Auf Grund unserer ersten Forschungen stellte sich alsbald heraus, dass die Schriften der zwei Staaten ungefähr dieselben Formen und Moden aufweisen. Zeitliche Unterschiede, scharfe Gegensätze Hessen sich nicht feststellen. Wir erweiterten nun d a s Gebiet unserer Untersuchungen. Im Süden erreichten wir bald die Grenzen eines, fremden Schriftgebietes: Italien; westlich dagegen, in Deutschland und Frankreich, wiesen die Schriften bekannte Formen auf. Zahlreiche Schrifttypen, auffallende Erscheinungen wurden fixirt und d a s Ziel gestellt, den Grund für den von Watlenbach und Giry betonten Unterschied in der Verbreitung der Schriften zwischen 50 und 100 Jahren aufzudecken. Auch wir dachten, wenn schon die Formen so allgemein im Osten und Westen übereinstimmen, wenigstens in ihrem Auftreten gewisse zeitliche UnterT h i e d e feststellen zu müssen, während dessen die Schrift
sich von Ort zu Ort verbreitend a u s dem Westen nach Osten gelangte. Die Vergleichung ist zweifellos berechtigt. Selbst in modernen Zeiten gibt es Eigentümlichkeilen, welche die Schriften einzelner Generationen unterscheiden ; seinerzeit, als die Kursivschrift noch in E n t w i c k l u n g war und sich stets veränderte, als man noch stilisiert schrieb, finden wir noch mehr Grund zur Vergleichung. Oft dachten wir schon den Gesichtspunkt zu finden, a u s dem der gesuchte zeitliche Unterschied feststellbar sei neue Beispiele, massenhafte Beobachtungen vermischten jedoch wieder die Unterschiede. Nachdem wir die zwei Jahrhunderte wiederholt untersuchten, auf die Massen der Schriften zurückblickend die charakteristischen Formen gruppiert hatten, stellte sich, so überraschend es war, heraus, d a s s die einzelnen Jahrzehnte von Frankreich bis in d a s ferne Ungarn dieselben Formen gebrauchten; die charakteristichen Eigentümlichkeiten traten sowohl hier, als auch dort ungefähr zur gleichen Zeit hervor. Neben der Vergleichung der Schriftformen trachteten wir natürlicherweise auch die übrigen, für das Schreibwesen der Zeit charakteristischen Daten kennen zu lernen: war doch unser Ziel nicht bloss einen trockenen Ausweis der Schriftformen zu bieten. In Bezug auf d a s X. und XI. Jh. fanden wir, d a s s diese, zufolge der Seltenheit des praktischen Schriftgebrauches und des primitiven Unterrichtes, in Hinsicht der Schwerfälligkeit und ungeübtheit der Schriften zu dem Schreibwesen des XII. und XIII. Jhs im Gegensatze stehen. Die letzten zwei J a h r h u n derte können der bisher verflossenen Epoche des Mittelalters gegenüber als d a s Zeitalter des plötzlichen Aufschwunges des Schreibwesens bezeichnet werden. Hundertfach gesteigerte Gebrauchsnötigung und Verflüssigung der Schriftformen charakterisieren dieses neue Schreibwesen ; die Schreiber gehören nicht mehr dem Kloster an, sondern sind weltliche Geistliche, später oft überhaupt Laien. Für Denkmäler des Schreibwesens in dieser Zeit haben meistens noch Urkunden zu gellen. Wollen wir
den Ursachen des Aufschwunges nachgehen, so müssen wir den Ursprung der Schriften der Urkunden und die Rolle der Schreiber erhellen. Auch bisher fehlt es nicht — im Rahmen verschiedener Arbeiten auf dem Gebiete der Diplomatik — an zahlreichen Versuchen zur Auffindung gewisser örtlichen Eigentümlichkeiten in den Schriften, um hieraus auf einzelne Schreiberschulen zu schliessen. Als Beispiele mögen hier die Arbeiten Posses und Buchwalds, die Studie Schuberts über die „Lütticher Schriftprovinz", oder die Bemerkungen Martins über Salzburger und die Untersuchungen Mitis über die Sanct-Florianer Schriften. Es ist zweifellos, dass sich einzelne Gewohnheiten hie und da auf längere oder kürzere Zeit einbürgerten. Niemals waren es aber solche, die in wesentlichen Zügen auf eine selbständige Schriftentwickelung deuteten, und meistens tauchen in gleicher Zeit auch andern Orts, auch in fernen Gegenden dieselben Schriflformen auf, Auch ist es nicht gelungen in den stufenweisen Schriflveränderungen der einzelnen Kanzleien einen Z u s a m m e n h a n g zu finden, auf Grund dessen die Herkunft der einzelnen Moden voneinander abzuleiten möglich wäre. Unbegründet entstehen neue und wieder neue Gewohnheiten, welche einander von Zeit zu Zeit von Frankreich bis Ungarn entsprechen. Auch sind die Schriften der Kanzleien in der Regel fein ausgebildet, welche sich augenscheinlich nicht in der Praxis entwickelten, sondern nur als Resultate gründlicher Schulung betrachtet werden können. Und weil die Schreiber zu dieser Zeit zugleich die Verfasser der Urkunden waren — dei neueren Untersuchungen scheinen alle darauf hinzuweisen —, gehörte die Aneignung der Urkundenschrift zweifellos zur höheren juristischen Bildung der Schreiber. Wir finden aber nicht bloss in den Schriften eine Gleichzeitigkeit. Die ganze urkundliche Praxis im Osten Westen weist in ihrer E n t w i c k l u n g in grossen Zügen eine gewisse Gleichförmigkeit auf. Über die ungarischen königlichen Urkunden besitzen wir schon seit längerer Zeit grundlegende Studien; neuerdings bieten dann die Untersuchungen Mitis, Martin. Gross und Luntz über die
Praxis der österreichischen Herzoge, der Salzburger Erzbischöfe, P a s s a u e r Bischöfe und der Stadt W i e n Gelegenheit zur Vergleichung der zwei Jahrhunderte währenden Entwickelung der östlichen Praxis mit der Westlichen. Im XI. Jh. lebte die Wissenschaft der Urkundenabfassung auch in Frankreich ihr Kindesalter. Auch in westlichen Urkunden ist manches Unsystematische, m a n c h e schwankende Gewohnheit aufzufinden, eine Tatsache, die wir im Osten zu dieser Zeit in der Regel aus der Primitivität der Praxis erklären. Auch in Frankreich ist die notitia bis zur ersten Hälfte des XII. Jhs vorherrschend. Die königlichen Urkunden entnehmen d a s eine oder andere Schriftelement den alten Gewohnheiten der Karolinger, oft jedoch verzichten sie auf jede urkundliche Form. Kodex-Buchstaben auf vernachlässigt geformten Pergamentstücken findet man oft. Schwulstige, unkonsequente Conception wechselt mit kargbemessenen Sätzen a b ; Häufung der Formeln mit Formellosigkeit. Zu Beginn des XII. Jhs meldet sich zum erstenmal regelmässiger sowohl in Frankreich, als auch bei uns. das Streben nach einheitlicher Urkundenform. Um die Mitte des XII. Jhs aber beginnt eine endgültige Ausbildung der Urkundentypen in den einzelnen Kanzleien. Dieser Prozess endet sowohl in Frankreich, als auch in Ungarn und in den österreichischen Kanzleien im letzten Drittel des Jahrhunderts. W ä h r e n d dieser Entwickelung zeigt sich noch in der Form des Pergamentes, wie auch in der Anordnung der Schrift grosse Verschiedenheit;: auch die französischen königlichen Urkunden bedienen sich oft der Kodex-Buchstaben. Doch weisen bereits viele Urkunden ein Streben nach Ordnung und feierlicher Form auf. Das hängende Siegel, erst auf Pergamentstreifen, dann auf seidener Schnur, setzt sich aller Orten gleichmässig in der Praxis durch. Eine Invocation, meist mit scriptum longior, leitet die Urkunde ein ; aus der Intilulation bleibt die Formel „Ego" auch bei den französischen Königen erst jetzt fort. Die Formel „in perpetuum" tritt überall fast gleichzeitig auf. Der Inhalt der „Arenga" wird nun auf einen engeren
Kreis zusammengedrängt. Straf-Clauseln fallen weg. Auch Westen wird die Corroboration erst jetzt allgemein, und - indem sie die Siegelangabe in sich aufnimmt — gewinnt sie allgemeine, gleichmässige Formen. Die Datierun" wird systematischer; die Formel „datum p e r m a n u s " fixirt sich aller Orlen in denselben Jahrzehnten. Die Zeugenreihe wird zur Aufzählung von Würdenträgern. Die Praxis der nächstfolgenden Jahrzehnte steht im Zeichen dieses Typus. Mässige, proportionale Pergamentblätter mit Formeln in bestimmter Reihenfolge. Von dem zweiten Viertel des XIII. Jhs an tritt eine neue W e n d u n g ein. Plötzlich wächst überall die Anzahl der Urkunden. Form, Ausführung und Schriftzeilen erweitern sich und verlieren ihre Steifheit. Der vorher eingebürgerte Typus beschränkt sich nunmehr überall nur auf Diplome, welche immer sellener w e r d e n ; anderseits geht die scriptura longior, die Invocation und die Formel „in perpetuum" überall verloren. Die französische „littera" übernimmt öfters a u s dem Diplom die „arenga;" d a s ist auch der Typus der königlichen ungarischen Privilegien. Die Zeugenreihe bleibt, ausser in den Diplomen, überall fort. Die kunstvoll ausgeführten Initialen kommen nun zur Geltung; ihre Motive sind auf dem ganzen Gebiete gleich. Die Initialen in den Urkunden König Ludwig des IX. von Frankreich und König Ladislaus IV. von Ungarn sind des öftern von Zug zu Zug identisch. Zuweilen ist der ganze königliche Name mit Verzierungen ausgestattet. Gegen d a s Ende des Jhs tauchen unter den Verzierungen Menschengesichter und Tiergestalten auf. 1
Doch nicht nur im Allgemeinen, auch in zahlreichen Kleineren Einzelheiten lässt sich die rasche Verbreitung der Erneuerungen verfolgen. Der kommenden Forschung eröffnen sich diesbezüglich W e g e nach verschiedensten Richtungen. Die ungarische Sprachwissenschaft stellte eben fest, dass die ungarländische lateinische Orthografie vom Beginne des XII. bis zur Mitte des XIII. Jhs französischen 1
S.Abbildungen auf S. 4 9 - 5 5 .
Regeln folgte. Zahlreiche, allgemein verbreitete u n g a r i s c h e , Wörter aus diesem Zeitalter sind dem Französischen entlehnt. Auch in der Abschrift germanischer Namen gebrauchen die Urkunden die französischen Formen. Die Schreiber der Urkunden sind in dieser Zeit die Hofgeistlichen, welche sich a u c h an den Beratungen beteiligten und charakteristische Gestalten des ritterlichhöfischen Lebens waren. Sie werden mit diplomatischen Sendungen betraut, bekleiden die höchsten W ü r d e n , oder werden zu vornehmen Mitgliedern von Kapiteln und betätigen sich vorzüglich in der Leitung von Schulen. Das Leben der höheren gesellschaftlichen Schichten dieses Zeitalters war in jeder Hinsicht französisch durchtränkt. Sowohl die Rolle der Hofgeistlichen, als auch die Schriften und Urkunden weisen nach Frankreich. Eben zu dieser Zeit, zu Beginn des XII. Jhs blühen dort allmählich die Universitäten empor. Im XIII. Jh. waren sie bereits bedeutende Studentenkolonien; die Hörerschaft, der Páriser Universität können wier auf 10.000 Mann schätzen. Einen bedeutenden Teil derselben bilden die Ausländer. Das Universitätsstudium war zu dieser Zeit im Allgemeinen mehr verbreitet, als wir glauben würden: verschiedene Synodenbeschlüsse, päpstliche Verordnungen über Meister (magister), welche bei den Kapiteln anzustellen sind, beziehen sich offenbar auf Geistliche von Universitätsbildung, wie d a s aus dem Vergleiche der Texte dieser Verordnungen zu entnehmen ist. In Frankreich ist die Bekleidung mancher Ämter mit der Forderung einer Universilätsbildung verbunden. Der Titel „magister", den vorzugsweise die Páriser artium facultas verlieh, verbreitet sich auf unserem gesammten Schriftgebiet stufenweise in dem Maasse, wie sich die Gewohnheit der Verleihung dieses Titels an der Fakultät entwickelt. Die Organisation der italienischen Universitäten war eine weltliche; man unterrichtete römisches Recht und bildete vorzugsweise Rechtsanwälte und Gemeinnotare aus. Eine Kleriker-Schule im wahren Sinne des Wortes war die Pariser Universität, welche in ihrem vielfach überwiegendem Teile aus der „artium facultas" bestand.
4—500 Magister unterrichlelen auf dieser Fakultät und zu Hunderten promovirte man jährlich Kleriker, denen dann der Titel „magister" verliehen wurde. Der Unterricht an der Fakultät begann mit grammatischen Studien. ja selbst mit Schriflunterricht; der Hauptzweck desselben war — laut einstimmigen Überlieferungen — die Beibringung einer praktisch-juristischen Bewandertheit unter dem Titel der Rhetorik. Die Wissenschaft der Abfassung und Herstellung von Urkunden bildete einen Hauptgegenstand der Rhetorik. Die ersten fünf deutschen Universitäten, sowie die ungarischen Hochschulen waren alle treue Abbilder der Pariser Universität; ein Beweis dafür, dass die geistigen Bedürfnisse dieser Länder bis dahin durch dieselbe befriedigt wurden. Und diese Bedürfnisse musslen zu dieser Zeit bereits ziemlich bedeutend sein ; später, gegen Ende des XIV. und zu Beginn des XV. Jhs hatte allein die Wiener Universität in einem Zeiträume von 77 Jahren 3000 ungarische Hörer. Der Anfang dieses Kultus ist in dem XII. und XIII. Jh. zu suchen. Man kann die Vermutung aussprechen, d a s s die. modernen, gewandten Urkundenschreiber dieser Zeit — einige Hundert an der Zahl — ein bedeutender Teil der Hofgeistlichen von den Fürsten und dem Hochadel in Deutschland, Österreich und Ungarn Schüler der Pariser Universität waren. * In dem paläogralhchen Teile der Studie vergleichen wir die Schriften der Archive von Budapest und W i e n mit etwa 600 französischen und belgischen Schriftsproben, welche uns zu Verfügung standen. Wir trachteten die wesentlichen Fasen der Schriftentwickelung festzustellen und dabei mittelst Bildung kleinerer Gruppen im Rahmen derselben zwischen den Schriften der beiden Gebiete eine Parallelle zu ziehen. Man kann auf Grund der Eindrücke, welche durch den massenhaften Vergleich der Schriften erweckt wurden, drei grössere Epochen unterscheiden: 1100—11801180-1240, 1240-1280. I. 1100-1180. In der ersten Hälfte des XII. Jh.-s
folgen viele Schriften den altcn, charakteristischen, Gewohnheiten der Urkundenschriften; die langen Schäfte werden mit Schleifen und allerlei anderen Verzierungen kunstlos versehen. Die Arbeit Schuberts: „Eine Lütticher Schriftprovinz" , ist auf Untersuchungen von Schriften dieser Art gebaut. Die Eigentümlichkeiten, auf Grund deren er seine Schriftprovinz feststellt, sind zu dieser Zeit auch in Österreich aufzufinden . Bald werden die Verzierungen gemässigter, konsequenter und lassen auf intensivere Schulung folgern . Die Bildung der Universitäten ist zu dieser Zeit im Gange. 1
2
Neben diesen gekünstelten Schriften kommt selbst in königlichen Urkunden die Kodexschrift bedeutend zur Gellung . In anderen Fällen wird die steife Kodexschrift nur von sporadischen, kleinen Verzierungen begleitet . Hier taucht die Frage über die in den kommenden Jahrzehnten immer stärker fortschreitende Brechung der Schriftzüge auf. Wir trachteten die Ausbildung der sogenannten gotischen Schrift a u s schrifttechnischen Gründen abzuleiten. Die Erscheinung tritt zu dieser Zeit sowohl in Frankreich, als auch bei uns in einigen Schriften stark ausgebildet hervor, während sie in anderen kaum bemerkbar ist. Natürlich ist in den französichen Urkunden der Gebrauch der gebrochenen Schrift doch überwiegend. 3
4
Gegen die Mitte des XII. Jh.-s taucht eine neue, lebendige Schrift auf. anfangs nur in einigen, sehr vornehmen Kanzleien; lanzenförmige. fleischige lange Schäfte mit runden Mittelbuchstaben. Die Buchstabenglieder werden mit behender Hand auf d a s Pergament geworfen. Man könnte diese Schrift auf italienischen Einfluss zurückführen, denn die italienischen Notare bedienen sich zu 1
S. Abbildung auf S. 106. Oben die Lütlicher. unlen die österreichischen Buchsttibentypen. S. Facsimile-Beilagrn N. 1. A. 1091. Comlesse de B a r ; 1. B. Koloman, König v. Ungarn, N. 4. A. 1112. Ludwig VI., König v. Frankreich: 4. B. 1 1 1 6 - 1 1 3 1 . Stefan II. König v. Ungarn. — 5. A. 1126. Französische Privaturkunde ; 5, B. 1137. Beta II. König v. Ungarn. N. 2. A. 1120. Bischof v. C a m b r a i ; 2. B. 1109. Koloman. König v. U n g a r n : 3. A. 1112. Ludwig VI. König v. Frankr.: 3. B. 1116—31. Ung. Privnturkunde. 2
3
4
dieser Zeit deiselben. obwohl in weniger regelmässigen und natürlichen Formen. In ihrer weiteren Entwicklung bildet diese Schrift den Grund der sogenannten päpstlichen Schrift; auch die weitere Verbreitung derselben pflegt man päpstlichem Einfluss zuzuschreiben. Warscheinlich dürften sich aber nur einzelne Eigentümlichkeiten dieser Schrift an dem päpstlichen Hofe ausgebildet haben ; die wesentliche Ausgestaltung und die weitere Verbreitung geschah durch die Vermittelung der Universitäten. Manche Belege besitzen wir über den engen Z u s a m m e n h a n g des päpstlichen Hofes und der Universitäten in dieser Zeit . 1
1180—1240. Wir besitzen typische Urkundenschriften, welche den Stempel der sogenannten päpstlichen Schrift an sich tragen. Die Veränderung der langen Schäfte, sowie ihre Biegung ist ein charakteristisches Merkmal der einzelnen Entwicklungsstulen. Mässige Verzierungen sind hie und da bei den langen Schäften noch gebräuchlich . Eine eigentümliche Veränderung ist an den Zügen in dem zweiten Viertel des XIII. Jh.-s wahrzunehmen. 2
1
Einfache Schriften dieser Art : 6. A. 1140—64. Französischer Graf: 6. B. 1162. Erzbischof v. Salzburg. - 8. A. 1 1 7 2 ( 3 ) - 7 8 . Heinrich II. Kön. v. England. Hg. v. Normandien ; 8. B. 1181. Béla III., Kön. v. Ungarn. — Eine interessante, mit gleichem Geschmack reich verzierte Gruppe : 7. A. 1153. Erzbischof v: Rouen ; 7. B. a) 1170. österreichischer Herzog; b) 1160., Derselbe. (Hier sind die Initialen A und I der Urkunde d e s österr. Markgrafen d. 1136. entnommen.) N. 9. A. 1194. Graf v. F l a n d e r n ; 9. B. 1204. Erzbischof v. Salzburg. — 10. A. 1 1 6 4 - 8 3 . Erzbischof v. Rouen; 10. B. Otto Ungnade (Kärnten). - 12. A. 1182. Erzbischof v. Rheims: 12. B. 1198. Emmerich. König v. Ungarn. — 13. A. 1207. Gündungsurk. einer französischen Kirche ; 13. B. 1193. Béla III. König v. Ungarn. - 15. A. 1221. Urk. einer Abtei in Lille; 15. B. 1239. Erzbischof v. Salzburg. — 16. A. 1231. Rathsurk. a u s Lille: 16. B. 1241. Erzbischof v. S a l z b u r g 17. A. 1241. Officiai d e s laoner Archidiaconals ; 17. B. 1224. Ungarischer Nádorgespan. - 18. A. 1227. Seigneursurk. ; 18. B. 1230. Ungarischer Obergespan. — 19. A. Schenkungsurk. an die Abtei F é c a m p ; 19. B. a) 1237. Bischof v. W e s p r i m ; b) 1226. Erzbischof v. Salzburg, - 20. A. 1225. Schenkung an die Abtei St.-Denis : 20. B. 1228. Andreas II. König v. Ungarn. — Der Bücherschrift stehen n ä h e r : 11. A. Ende d. XII. JH-s Schenkung an die Abtei in Jumièges ; 11. B. 1216. Andreas II., König v. Ungarn. — 14. A. 1211. Sohn d. französischen Königes: 14. B. 1196. Herzog v. Österreich. 2
Die Handhabung der Feder wird energischer und doch leichter; an Stelle der langen, oft geschleiften Buchslabenschäfte treten einfache, sparsame Formen. W i r dürften nicht fehlen, wenn wir diese Umstände dem Aufschwung und der Wirkung der praktischen Buchschrift zuschreiben. An den Universitäten setzt zu dieser Zeit allenthalben die gewerbmässige Herstellung von Lehrbüchern ein . 1
Gleichzeitig treten jene flüssigen kleinen Schriften hervor, in welchen die Ligation regelmässig und konsequent durchgeführt wird; d a s Wesen derselben besteht darin, d a s s die einzelnen Buchstabenglieder auseinanderfallen und durch Hilfsstriche verbunden werden . 2
1240—1280. Drei Faktoren beherrschen die Schriftenlwicklung: d a s Streben nach schneller, flüssiger Schrift, der Gebrauch der Buchschrift und die Wiederaufnahme der zeichnerischen Motive a u s den alten typischen Urkundenschriften. Die Verschnellung der Schrift ist ein natürliches Ergebnis des wachsenden Schriftgebrauches. Die auszerfallenen und wieder verbundenen Gliedern bestehende Schrift kommt auch bereits in feierlicheren Urkunden zur Geltung. Mit der Zeit lassen die Schreiber die natürliche Bewegung der Hand immer mehr schalten und walten. Charakteristisch sind die verschiedenen Formen der Verziehungen, Verschlingungen, sowie die Hinfälligkeit, Verengung und Erweiterung der Buchstaben. Der Einfluss der feinen, praktischen Bücherschrift dauert fort. Oft scheint es, als wären die Buchstaben a u s geraden, gleichmässigen Stäblein zusammengesetzt . Gegen d a s Ende der Epoche meldet sich aber immer 3
1
22. A. 1245. Hofrichter eines franz. Bischofs; 22. B. 1237. Capitel v. Sluhlweissenburg. — 23. A. 1243. Seigneursurk.; 1239. Der Konvent v. Egres (Ungarn). 21. A. 1226. Französische P r ä l a t e n ; 21. B. 1234. Ungarischer Nádorgespan. 39. A. 1271. Kastellan v. Lille; 39. B. Alheid v. Keinsperg. Kärnten.) — 40. A. 1275. Official d. Bischofs v. Paris; 40. B. A.) 1265. Capitel v. W e s p r i m ; b) 1269. Stiflsurk. d. österr. Klosters Imbach. 2
3
mehr der Einfluss der schweren Kodexschrift. Weniger edle Formen, starre, gerade Buchstabenglieder tauchen auf: es scheint, als kämen jene allgemeinen, elementaren Formen zur Geltung, welche bei der Anfangsslufe des Schriftunterrichtes gebräuchlich waren. Die Mechanisierung der a u s einfach und sorglos hingeworfenen Gliedern zusammengelegten Schrift führte die Entwickelung zur Gotik ; hiezu trug auch die schiefgeschnittene Feder bei welche zu dieser Zeit von den Schreibern gebraucht wurde. Die Motive der typischen Urkundenschriften scheinen gegen das Ende dieser Epoche wieder aufzuleben. Lange Schäfte beginnen wieder emporzuragen oft mit einfachen herzförmigen Verzierungen. Doch die Art der Handhabung der Feder, sowie die Starrheit der Züge lässt auch an diesen d a s Gepräge der weiter fortgeschrittenen Epoche erkennen. Charakteristisch sind an den langen Schäften die schattierenden Motive . 1
1
35, A. 1262. Bischof v. Orleans; 35. B. Béla IV. König v. Ungarn. — 36. A. 1 2 8 0 - 8 8 . Rechnungen der Grafschaft Artois; 36. B. 1266. Kopilei von Gran. Liste der übrigen Schriftsproben auf den Tafeln XIII—XXIII.: 24. A. 1248. Aufzeichnungen a u s Marseille: B. 1252—72. Urk. d. Ödenburger Obergespans. — 25. A. 1248. Wachstafeln Ludwigs IX., Kön. v. Fr.: B. a) XIII. Jh. 2. Hälfte. Ödenburger Obergespan; b) c. 1250.; Salzburger Aufzeichnungen. 26. A. 1248. Ludwig IX., Kön. v. Fr.: 26. B. 1243. Béla IV. Kön. v. Ung. - 27. A. 1250. Graf v. Flandern; B. 1263. Hofrichter d. ung. Königes. — 28. A. 1251. Philipp v. Toucy dem fr. König Ludwig IX.; B. 1268. Ung. Nádorgespan. 29. A. 1250. Bischof v. Utrecht; B. 1272. Kapitel v. Csázma Ungarn). - 30. A. 1251. Officialsurk.: B. 1 2 6 1 - 6 9 . Béla IV. Kön. v. Ungarn. 31. A. 1259. Ludwig IX., Kön. v. Fr.: B. 1260. Ulrich Hg. v. Kärnten. - 32. A. 1270. Ludwig IX.. Kön. v. Fr.; B: 1270. Stephan V., Kön. v. Ungarn. - 33. A. 1270. Ludwig IX.. Kön. v. Fr.; B. 1276. Ladislaus IV.. Kön. v. Ungarn. 34. A. 1271. Graf v. Flandern; B. XIII. Jh. Ungarischer Obergespan. 37. A 1273. Schenkung an die Abtei in Jumièges; B. 1295. Kapitel v. Szepes (Ungarn) 38. A
1273. Kastellan v. Lille; B. 1251. Bischof v. W e s p r i m . — 41. 1260. Graf v. Flandern; B. 1262—6. Probst v. Stuhlweissenburg. 42. A. 1270. Graf v. Foix: B. Weingartner Konvent. - 43. A.
Eine besondere Gruppe bilden jene Schriften, welche wir an den Urkunden bedeutender Klöster, sowie anderer geistlichen Corporationen finden. W o h l sind diese sauber und nett, doch bleiben sie hinter den feinen Zügen und Formen der Kanzleischriften weit zurück, und folgen auch den modernen Gewohnheiten nur allmählich, oft gehäuft und stillos. Die Centraipunkte der Schriftenwickelung sind nicht in diesen Corporationen zu suchen. Natürlicherweise dürfen in den zusammengestellten kleineren Gruppen nicht gleich Schreiberschulen vermutet werden. Es gibt jedoch Eigenheiten, welche zu gleicher Zeit im Osten und Westen als derartig bekannt auftauchen, dass sie von der kommenden Forschung unbedingt beachtet werden müssen. Vielleicht könnte man mittelst anderer Eigenheiten der betreffenden Urkunden das Vorhandensein einer einheitlicheren Schule feststellen. Bestand doch auch die „facultas artium" nicht aus einem einheitlichen Kurs, sondern aus kleineren Schulen zahlloser Magister. Möglicherweise könnte auf diese Art ein Einblick in den Unterrichtsbetrieb der Páriser Universität gewonnen werden und dadurch für einzelne Stufen der Entwickelung wichtige Folgen gezogen werden. Indem wir das Ergebnis unserer Forschungen zusammenfassen, glauben wir folgende Punkte fixiren zu können: I. Der Aufschwung des Schreibwesens im XII—XIII. Jh. ist dem Einflusse der Universitäten zurückzuleiten. II. Die Leitung der Schriftentwickelung und der Urkundenpraxis geschieht auf französisch-deutsch-ungarischem Schriftgebiete grössenteils durch Geistliche, welche an der Páriser Universität studierten. III. Im Osten ist der Einfluss der Páriser Schüler geradezu entscheidend. Bis zu den letzten Jahrzehnten d e s XII—XIII. Jh.-s kann hier in jedem modernen, gebildeten Urkundenschreiber aller vornehmen Behörden ein Schüler der Pariser Universität vermutet werden. Ihre Anzahl dürften XIII. Jh. Register a u s Besancon; B. XIII. Jh. Aufzeichnung v. Zeugenaussagen (Ungarn). 44. A. 1274. Ratsurkunde aus Löwen; B. 1271. Gerhard, Priester v. W i e n .
wir in den genannten Jahrhunderten auf ein-zweihundert setzen. IV. Auch Deutschland kann diese Führung nicht verleugnen. Doch verbreitet sich hier die Urkundenpraxis recht bald, auch grosse Schulen sind frühzeitig zu finden ; auch diese passen sich den Neuerungen an. welche a u s dem Westen kommen, doch verleihen sie der Praxis auch selbständige, in mancher Hinsicht heimisch entwickelte Züge.
TARTALOMMUTATÓ. Bevezetés Az irásreakció kora 9 A mesterírások kora 20 Az oklevélírás terjedése 32 A keleti és nyugati okleveles gyakorlat párhuzamos fejlődése 46 Az oklevelek írói . . . . 67 Az egyetemek 84 Az egyetemek mint az irásterjedés központjai ........................ 95 Palaeográfiai rész 102 I. korszak (1100-tól 1180-ig) 104 II. " (1180-tól 1240-ig) 122 III. " (1210-tól 1280-ig) 138 Die Erneuerung des Schreibwesens. Ein Beitrag zur Schrift geschichte. (Auszug.) 161 I-XXIII. tábla 177-223 A táblákon közölt irásmutatványok jegyzéke 225—225
1. A.
1.B.
2. A.
2. B
3. A.
3.B.
4. A.
4. B.
7. A.
7. B.
a)
b)
8.A.
.9. A.
8.B..
9. B.
10. A.
10. B.
11. A.
11. B.
12. A.
12.B.
14. B.
14. A.
15.
A.
15. B.
16. A.
16. B.
17. A
17. B.
18. A.
18. B.
19. A.
a)
19.B.
b)
20, A.
20. B
21. A.
21. B.
22. A.
22. B.
23. A.
23. B.
24. A.
24. B.
25. A.
25. B. a)
b)
27. A. 27. B.
28. A.
28. B.
29. A.
29. B.
30. A.
30. B.
31. B.
31. A.
32. B.
33. A.
33. B.
34.A.
34. B
35. B.
36. B.
37. A.
37. B.
38. A.
38. B.
39. A.
39. B.
40. A.
40. B.
a)
b)
41. A.
41. B.
42. A.
42. B.
43. A.
43.
B.
44.A.
44. B.
A táblákon közölt írásmutatványok jegyzéke. I. Tábla. 1. A. 1091. Bar (Kelet-Franciaország) grófnője. (Mdp. 27. Felére kiseb bítve.) 1. B. 1111. Kálmán magyar király. (Fejérpataky. Kálmán kir. okle velei, facsimile. Felére kiseb bítve). 2. A. 1120. Cambrai-i püspök, (Flam.5.) 2. B. 1109. Kálmán magyar király. (Nemz. Múz. Kevéssé kisebbítve.) II. Tábla. 3. A. 1112. VI. Lajos francia király. (Mdp. 31.) 3. B. 1116—31. Acha adománylevele. (Fejérpataky. II. István oklevelei, facsimile.) 4. A 1118. VI. Lajos francia király. (École 43.) 4. B. 1116—31. 11. István magyar ki rály. (Fejérpataky, II. István ok levelei, facsimile.) III. Tábla. 5. A. 1126. kör. Adomány a couronne-i apátságnak. (Mdp. 34.) 5. B 1137. II. Béla magyar király (Mon. Graph. Medii Aevi XI.) 6. A. 1 1 4 0 - 6 4 . Giffard Valter gróf. a fécampi apátságnak (Seine 10.) 6. B. 1162. Salzburgi érsek. (St.) 7. A. B.
8. A. 8. B,.
9. A. 1194. Flandria grófja. (Flam. 8.) 9. B. 1204. Salzburgi érsek. (St.) VI. Tábla. 1164—83. Roueni érsek. (Seine 19. Kisebbítve.) 10. B. 1193. Ungnade Otto. (Karinthia. St. Kisebbítve.) 11. A. XII. század vége. Adomány a jumiégesi apátságnak. (Seine 37. Kevéssé kisebbítve.) 11. B. 1216. II. Endre magvar király. (Dl. 80. Kevéssé kisebbítve.) 10. A.
VII. Tábla. 12. A 1182. Rheimsi érsek. (Mdp. 49. 12. B. 1198. Imre magyar király. (Nemz. Múz., fénykép.) VIII Tábla. 1207. Neuville-aux-Larris alapí tása. (Mdp. 59.) 1 3 . B . 1193. III. Béla magyar király. (Dl. 27.) IX. Tábla. 14. A. 1211. Fülöp Ágost francia király fia. (Mdp. 61. Kevéssé kisebbítve.) 14. B. 1196. Frigyes osztrák herceg. (St.) 15. A. 1221. Lille-i apátság. (Flam. 13.) 15. B. 1238. Salzburgi érsek. (St.)
X. Tábla. 16. A. 1231. Lille város tanácsa. (Flam. IV. Tábla. 14.) 1153. Roueni érsek. (Seine 12. 16. B. 1241. Salzburgi érsek. (St.) Kisebbítve.) 1214. A laoni esperes officiálisa. a) 1170. Henrik osztrák herceg, 17. A. (Páris 456.) b) 1162. Henrik osztrák herceg. 1224. Gyula, magyar nádorispán. A betoldott A és J kezdő 17. B. (Dl. 111.) betű Lipót őrgróf 1136-ban kelt 1227. István seignelay-i seigneur. okleveléből való. (Mitis. Ke 18. A. (École. 16.) véssé kisebbítve.) 1230. Osl ispán (Dl. 159.) 18. B. V. Tábla. XI. Tábla. 1233. D'Andely Valter a fécampi 1 1 7 2 ( 3 ) - 7 8 . II. Henrik angol király, Normandia hercege. (Seine 25,) 19. A. egyháznak. (Seine 39. Kevéssé kisebbítve.) a) 1237. Veszprémi káptalan 1181. III. Béla magyar király (Dl. 2.) 19. B. (Nemz. Múz.)
b) 1226. Salzburgi érsek. (St. Kevéssé kisebbítve ) 20. A. 1225. Cornu Albert a St.-Denisi apátságnak. (École 118.) 20. B. 1228. II. Endre magyar király. (Dl. 142. Kevéssé kisebbítve.) XII. T á b l a . 2 í . A. 1226. Francia főpapok (Mdp. 65.) 1234. Dénes magyar nádorispán. 21. B. (Dl. 25744.) 1245. Gap püspökének udvar22. A. bíréja. (Páris 431. Kisebbítve.) 1237. Fehérvári káptalan. (Nemz. 22. B. Múz. Kisfaludy ltár. Felére kiseb bítve.) XIII. T á b l a . 23. A. 1243. Seigneuriális oklevél. (Pá ris 417.) 23. B. 1239. Egresi konvent. (Nemzeti Múz. Kisfaludy Itár.) 24. A. 1248. Marseille-i feljegyzés. (Mdp. 81.) 24. B. 1252-72. Soproni ispán. (Nemz. Múz.) 25. A. 1256—7. IX. Lajos fr. király viasz tábla-számadásai. (Mus. 258.) 25. B. XIII. s z á z a d 2. fele. Soproni ispán. (Nemz. Múz.) XIV. T á b l a . 1248. IX. Lajos francia király. 26. A. (Seine. 41. Kisebbítve; alsó ré sze a m o n o g r a m m á v a l levágva.) XV. T á b l a . 1243. IV. Béla magyar király. 26. B. (Nemz. Múz. Békássy ltár. Kiseb bítve.) XVI. T á b l a . 27. A. 1250. Flandria örököse. (École 53.) 1263. Magvar országbíró (Nemz. 27. B. Múz.) 1251. Toucy Fülöp. IX. Lajos 28. A. francia királynak. (École 54.) 1268. Lőrincz nádorispán. Nemz. 28. B. Múz.) 29. A. 29. B. 30. A . 30. B.
XVII. T á b l a . 1250. Utrechli választott püspök (Holl. II. b.) 1272. Csázmai káptalan. (Nemz. Múz. Kevéssé kisebbítve.) 1251 A meuxi-i esperes officiálisa. (Páris 433. Kevéssé kisebbítve.) 1261-69. IV. Béla magyar ki rály. (Nemz. Múz. Kevéssé kiseb bítve.)
XVIII. T á b l a . 1259. IX. Lajos francia királv (École 56.) 3 1 . B. 1260.Ulrik Karinthini herceg.(St.) 32. A. 1270. IX. Lajos francia király (Páris 440.) 32. B. 1270. V. István magyar király (Dl. 729.) 31. A
XIX. T á b l a . 33. A. 1270. IX. Lajos francia király (Mdp. 9 1 . Kevéssé kisebbítve.) 33. B. 1276. Kun László magyar kiráiy (D)1. 628.) 34. A. 1271. Flandria grófja. (Flam. 21.) 34. B. XIII. század. Magyar ispánok. (Nemz. Múz.) XX. T á b l a . 35. A. 1262. Orleansi püspök. (Mus. 262.) 1256. IV. Béla magyar király. 35. B. (Dl. 438) 1280—88. Artois grófsági száma 36. A. dások. (Mdp. 96.) 1266. Esztergomi kápl. (Dl.607) 36. B. 1273. A d o m á n y a jumiégesi 37. A. apáiságnak. (Seine 44.) 37. B. Í295. Szepesi káptalan. (Nemz. Múz. Görgey ltár. Kevéssé kiseb bítve.) XXI. T á b l a . 38. A. 1273. Lille-i várnagy. (Flam. 23.) 38. B. 1251. Veszprémi püspök. (Nemz. Múz.) 39. A. 1271. Lille-i várnagy. (Flam. 22.) 39. B. 1274. Reinspergi Alheid. (Karinlhia. SU XXII. T á b l a . 40. A. 1275. A párisi püspök officiálisa. (École 3.) 40. B. a) 1265. Veszprémi káptalan. (Nemz. Múz.) b) 1259. Imbach osztrák kolos tor alapítása (St.) 4 1 . A. 1260. Flandria grófja. (Flam. 18.) Fehérvéri prépost. 41. B. 1262—6. (Nemz. Múz.) XXIII. T á b l a . 42. A. 1270. Foix grófja. (Mdp. 92.) 42. B. 1267. Weingarteni konvent. (St.) XIII. század. Bestmconi regisz 43. A. ter. (Mdp. 98.) XIII. s z á z a d . Tanúvallomások a 43. B. honti ispán ellen. (Nemz. Múz.) 1274. Louvain város tanácsa. 44. A. (AB. 29. Kevéssé kisebbítve.) 127l.Gerhard bécsi plébános, (St. 44. B. Kevéssé kisebbítve.)
•