INDIÁN GYÓGYÍTÓ MANDALA
Mit jelenthet ma a nyugati ember számára az indián kultúra, az indián filmek és regények nosztalgiáján kívül? Biztosíthatom, hogy nagyon sokat! A fent látható mandala mintát a Navahó indiánok használták gyógyító szertartásaik keretében. Mi történik egy ilyen szertartáson? Hogyan, s mitől gyógyulnak meg a betegek?
Kezdjük először a szertartással. A sámán (a közösség szent embere) előkészítette a sátrat a szertartásra. Tüzet rakott a sátor közepén, megtisztította a sátor belsejét, majd elkészítette a homokmandalát (belülről kifelé felépítve, mint a buddhista szerzetesek), és megidézte a törzs segítő szellemeit a szertartáshoz.
A homokmandala készítésekor szabad kézzel szórták a színes homokot, minden segédeszköz nélkül. Így nem olyan tökéletesek ezek a mandalák, mint a klasszikus buddhista homokmandalák, de így gyorsabb volt az elkészítése, és a célnak tökéletesen megfeleltek.
Nem használtak sok színt, általában 10 alatt volt a felhasznált színek száma. Egyszerű mintákat használtak, és akkorára készítették el a mandalát, hogy egy ember kényelmesen beleülhessen.
Mikor a sámán végzett az előkészületekkel, behívta a beteget és a homokmandala közepébe ültetve, elkezdte a szertartást énekléssel, és csörgővel vagy dobbal kísérve.
Minden mandala, és ének mögött van egy mítosz, egy történet, amelyet mindig a betegséghez választottak meg. A történetben mindig van egy hős, aki sikeresen megoldotta a betegséggel kapcsolatos problémáit és sikeresen felgyógyult a betegségből. A betegnek azonosulnia kell a hőssel, a történettel, ebben segíti az ének és a mandala, amelyek szimbolikusan jelenítik meg a történetet. A mítoszt nem mondják el, feltételezik, hogy a beteg ismeri már ezt, hiszen a törzs mindennapos életében folyamatosan megjelennek ezek a mítoszok, és teljesen áthatják az életüket. Így a nevelés is egyszerűbb volt. Ha egy gyerek megkérdezte, hogy miért nem tehet meg valamit, akkor az volt a válasz, hogy ez, meg ez a hős sem tette meg, mert ez a tett nem vezetett előre, s nem szolgálta a törzs életben maradását. Ezeknek a mítoszoknak, történeteknek nagyon erős kapcsolat megtartó erejük van. A beteget így magával ragadja, és mélyen megérinti a szertartás. Azonosul a történettel, a sámánnal, a mandalában megtestesülő erővel, a hőssel, és az azonosulás révén belsőleg végig éli a
gyógyulás folyamatát. Minden a helyére kerül, egyensúlyba kerül a betegben. Ezt végtelen nyugalomban, csendben, erőben és bizonyosságban éli meg, tudja, hogy hol van a helye, s tudja, hogy mit kell tennie. Mikor a szertartás véget ér, a test még beteg (műszerekkel még kimutatható), de a beteg lelke már meggyógyult, erős, egészséges, tettre kész, és szép lassan meggyógyítja a testet is, helyreállítja a fizikai testben is az egyensúlyt, az egészséget, amit még gyógynövényteákkal is támogatnak.
Az indiánok mitológiája, mítoszai, és történetei tették a kapcsolatukat élővé és olyan szorossá a természettel.
A mandalaminta nagyon egyszerűen, letisztulva, szimbolikusan emlékeztet a gyógyulásra. A középpont egy rombusz (négy oldala egyenlő) a világunk kicsinyített mása, ahol megjelenik a négy irány. Ezen kívül, van még egy nagyon fontos tulajdonsága, az, hogy a függőleges irányt hangsúlyozza ki azáltal, hogy a függőleges átlója sokkal hosszabb, mint a vízszintes átlója. Vagyis a spirituális élet sokkal fontosabb az ember életében, mint a fizikai világban elért eredményei. Ezt jelképezi a benne található kereszt is. A függőleges vonal az Ég és Föld összekapcsolásának, és a jelen idő, itt és most kihangsúlyozása. Mindig a jelen pillanatban kell a földi és égi minőségeket megvalósítanunk életünkben, a testi és lelki egyensúly megtartásával. A rombusz mögül a Nap süt ki, amelyről tudjuk, hogy minden élet a naptól függ a Földön. Ezért is a Napisten foglalja el általában az indiánok vallásaiban a főhelyet, a középpontot. A napsugarak így alakítják át a rombuszt teljessé, vagyis körré. A Nap sugarainak színei, szintén a legfontosabb négy irányt jelképezik, a négy évszakot, a négy ember típust a Földön. A sárga a Nap, amely körül keringünk, ő adja az életet, ő a mi apánk. A fehér a tisztaságot, ártatlanságot szimbolizálja. A hó a Földanyát betakarja, hogy megpihenhessen. A vörös a vért jelképezi, a lemenő napot, ami megnyugvással tölti el spirituális lényünket. A fekete a gyász színe, lelkünk és szellemünk megpihen az éjszaka folyamán. Mindezek az életünk erőire, szabályaira, törvényeire hívják fel a figyelmünket, hogy ezeket nem tudjuk megkerülni, ezeket a törvényeket érdemes elfogadni, és figyelembe venni életünk során, és ne akarjuk megváltoztatni mindenáron a környezetünket, inkább mi alkalmazkodjunk hozzá, inkább mi változzunk meg. A középpontban még minden együtt van, s innen áradnak ki a különböző minőségek - jelen esetben a négy elem, szín - a négy irányban.
A csillagok, mint archetípusok szimbolizálják a hősöket (a négy minőségben, dualitásban megjelenítve -két ellentétes színnel megrajzolva-, jelképezve ez által, hogy ők is emberek), a gyógyuláshoz szükséges tulajdonságaikat, az élethelyzethez való hozzáállásukat, mint fényforrásokat, amelyek megvilágítják, s mint égi csillagokat, amelyek megmutatják a helyes utat. A belőlük kiáramló energia az aktivitást jelképezi. Itt már mindegyik csak a saját minőségét tudja átadni, minden hősnek meg volt a maga életfeladata, és az ahhoz tartozó eszköztára (tulajdonságai).
A villám az égből érkezik, az istenek ajándékának (gondoljunk a tűzre) számított. Még a mi nyelvünkben is használjuk „a felismerés villámként hasított belém” kifejezést. A gyógyulás is ilyen belső villám (szikra) hatására indul be, mikor a beteg megérti betegségének az okát. Friedrich Nietzsche így ír erről a belső villámról:
”Az ember érez, nem keres, elfogad, s már nem kérdi, ki ad, úgy ragyog fel a gondolat, mint a villám, szükségszerűen, bizonytalanságok nélkül: soha nem tudtam választani. Az elragadtatás iszonyú feszültsége néha könnyekben oldódik fel, és akaratlanul is hol lassítja, hol gyorsítja a lépteimet, teljes önkívületi állapotban vagyok, s közben egészen tudatosan érzem, hogy véget nem érő, finom reszketés ráz egészen a lábujjam hegyéig, mélységes öröm ez, amiben a lehető legfájdalmasabbat és legkomorabbat nem úgy érzékeled, mint ellentétet, hanem mint szükségességet, mint egy új színt, amire ennyi fény közepette szükségünk van.”
A villám összefüggésben van a szivárványokkal (amelyek szegélyezik körben a mandalát, kialakítva a teljes kört), hiszen a vihar után látunk szivárványt. Túl éltük a vihart (a betegséget), és a megjelenő szivárvány kapuja mosolyogva emlékezteti ijedt énünket egy másik létező világra, a támogató tudatalattink világára, amelyet a beteg, a gyógyulást követő megkönnyebbülésben érzékelhet, hogy nincs egyedül, hogy vigyáznak rá, hogy a betegség érte s nem ellene volt. Ez a mandala tulajdonképpen egy szivárvány mandala. A természet egyik csodája a szivárvány egy megfoghatatlan, de látható kaput mutat meg nekünk. Ha jobban megnézzük a szivárványokat, akkor észre lehet venni, hogy a szivárvány belsejében fényesebb, világosabb az ég, mint rajta kívül. Mintha egy másik dimenzióba vezetne. A színek befelé nőve (a legkisebb rezgésű pirossal kezdődik a külső szélén és a legmagasabb rezgésű lilával végződik a belső szélén) mutatják az utat. A mandalában leegyszerűsítve a két szélső színt jelenítik csak meg, emlékeztetve bennünket a kívül és belül dimenzióira, emlékeztetve a kapura, az átjáróra. Emlékeztetve a feladatra, hogy át kell mennünk a kapun, a szivárvány alatt.
S legvégül a szélén a gömbök mi vagyunk emberek (személyiségek, egók), akik mint bolygók keringünk a belső napunk körül, és akibe belevág az „Isten villáma” ha szükséges (ha a kapcsolat megszűnik), ha kérjük. A gömb az ember teljességét, egységét, tökéletességét szimbolizálja. Itt négy részre osztva (fent és lent – ég és föld, bal és jobb – múlt és jövő) jelképezi földi állapotunkat, megosztottságunkat, de a metszéspontban létrejön egy pont, ahol a vízszintes és függőleges találkozik, egy középpont, a szív. Sokat hallottuk már, hogy az indiánok a szívükkel "gondolkoznak", a fejük helyett.
„Az igazi indián filozófiája szerint indiánnak lenni egyfajta tartást, szellemi állapotot jelent. Indiánnak lenni egyfajta létállapot, amit az ember a szívében hordoz. Ez azt jelenti, hogy a szív szavát követed, s
mintegy energia-elosztóként működsz ezen a bolygón. Hallgatsz a szívedre, az érzéseidre, a megérzéseidre, hogy eloszthasd az energiádat, hogy a Föld és az Ég hasonló energiáit mágnesként magadhoz vonzzad, s a szívedből – lényed valódi központjából - újra eloszthasd. Ez a mi feladatunk.”
(Brook Medicine Eagle, Nez Percé és Lakota indián asszony http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/neprajz/indian/html/ )
Egyszerűen csodálatos ez a mandala! Egyszerű, tiszta formáival, színeivel, impulzív, kiáramló energiáival nagyon erős hatással van az emberre. Az indián gyógyító mandala összegezve nem más, mint egy eszköz, egy segítség, egy kapu, amely a megváltozott tudatállapot segítségével, tudatalattink támogató erőit mozgósítva helyreállítja a megcsorbult egységet, és a felborult egyensúlyt bennünk a gyors, és eredményes gyógyuláshoz. Mára már a tudomány is elismeri a megváltozott tudatállapot hasznosságát. Lust Iván így ír erről:
„A közösségben együttesen átélt megváltozott tudatállapot és látomásos, képi agyműködés olyan bonyolult információk feldolgozását és integrációját teszi lehetővé, amelyet a fogalmi gondolkodás elszakadva a mélyebb érzelmi és fejlődéstörténetileg ősibb agyi gyökereitől - nem lenne képes.”
A betegnek aktívan kell részt vennie a szertartásban, hinni kell, és tevékenyen összpontosítani arra, ami történik. A sámán szerint a gyógyulás egyedül a betegen múlik.
Jung szerint a tudattalan képekben formálódik meg, olyan mintha ez volna a tudattalan nyelve. A gyógyítás nyitja a képzeletben rejlik. Jung mindig biztatta a betegeit, hogy ne tartsák magukban vissza a mondanivalójukat, hanem öntsék valamilyen formába azokat. Ezért, aztán aki spontán módon, tudatosan dolgozik ezekkel a képekkel, kapcsolatot létesíthet a tudattalannal. Jung megfigyelte, hogy betegei által készített képekben felbukkanó formák, témák, történetek mind megtalálhatók már az emberiség tárházában (a mitológiában, a művészetben, a tudományos művekben, stb.). Minden egyes szimbólumnak ereje van, és a festője minden esetben elbeszélést teremt köré. A képnek az a szerepe, hogy hatalma van, segít áthozni a tudattalanból a tudatosba a számunkra létfontosságú tudást. A jelképrendszernek, a képeknek, a szimbólumoknak el kell jutniuk a beteg tudatába, és tudatosulniuk kell az eredményes gyógyuláshoz. Ma egy nyugati embert hiába ültetnénk egy ilyen csodálatos mandala belsejébe, nem sokat használna, mert nem tudna a helyzettel és magával mit kezdeni. Ma, ha a mandala segítségével szeretnénk gyógyítani, akkor először nekünk kell segíteni a betegnek, hogy megteremthesse a saját szimbolikáját, amellyel lehet majd dolgozni, amire a gyógyítást lehet majd építeni.
Elmesélem, hogy gyermekkoromban hogyan gyógyultam meg a betegségeimből, hogy jobban megértsétek az indiánok gyógyító tudását. Ha megbetegedtem elvitt édesanyám az orvoshoz. A rendelő ugyanazt a hatást gyakorolta rám, mint az indiánokra a sámán kunyhója gyakorolhatott, és a fehér köpenyes szertartásosan viselkedő (várakozás az orvosra, az orvos határozott beszéde, és mozdulatai), tiszteletet ébresztő orvos olyan volt számomra, mint a sámán lehetet az indiánok számára. Mikor kijöttem a rendelőből már sokkal jobban voltam, szinte ugrálnivaló kedvem volt, mert tudtam, hogy meggyógyulok, és egy csodálatos hét elé nézek, ami alatt élvezhetem édesanyám szeretetteljes gondoskodását, ápolását, és a gondtalan pihenést. Ez után testileg, lelkileg megerősödve térhettem vissza az életforgatagába. A ma emberének mítosza, története, vallása a tudomány. A ma emberét a csillogó, méreg drága gépekkel történő vizsgálatok, kezelések, a fehér köpenyes nagy tudású professzorok közreműködése, és új fejlesztésű tabletták adagolása gyógyítja a leghatékonyabban. A mandala azoknak az embereknek adhat ma hatékony segítséget, akik elindultak a tudatos, spirituális fejlődés felé. Akik számára létszükséglet lett az önismeret elsajátítása.
Befejezésül álljanak még itt idézetek a Sascha Wuillemet, Andrea-Anna Cavelius: Színmeditációk című könyvéből az indiánok lelkivilágával kapcsolatosan, és váljanak mindenki épülésére.
A csinukok imája
„Szólítjuk a Földet, hazánkat, szólítjuk a hegyeket, a csönd bérceit, szólítjuk a vizeket, melyek átszövik a földet, és kérjük őket: »Tanítsatok bennünket, mutassátok meg az utat.«
Szólítjuk a földet, mely megtermi táplálékunkat, szólítjuk az egekig nyúló erdőségeket, szólítjuk a síkság vadjait, melyek megosztják velünk hazánkat, és kérjük őket:
»Tanítsatok bennünket, mutassátok meg az utat.«
Szólítunk mindenkit, aki valaha élt ezen a Földön, szólítunk mindenkit, akit szeretünk, szólítjuk a Nagy Szellemet, aki az egész mindenséget betölti, és kérjük őket: »Tanítsatok bennünket, mutassátok meg az utat.«"
Indián kozmosz
A bölcs Luther Standing Bear [Álló Medve -A szerk.] meséli: „Megtanítottuk gyermekeinket, hogy csöndben üljenek, és örömüket leljék ebben. Megtanítottuk őket hogyan használják érzékszerveiket: hogy figyeljenek akkor is, ha elsőre nem ötlik szemükbe semmi látnivaló, hogy füleljenek akkor is, ha minden csöndesnek tűnik. Elutasítottuk a túlzó, föltűnő viselkedést, mert őszintétlen. A szüntelenül fecsegő embert neveletlennek, üresfejűnek tartottuk. Sohasem kezdeményeztünk meggondolatlanul beszélgetést, és sosem heveskedtünk. Senki nem kérdezett elhamarkodottan, ha mégoly fontos volt is a kérdése. Valóban udvarias ember csak közös, töprengő csönd után kezdett bele bármilyen társalgásba. Beszélgetés közben is gondosan figyeltünk minden kis szünetre, hogy ha társunk elhallgatott, fontolóra vehesse a mondottakat, és elgondolkodhasson kissé."
Virágok (Navahó ének)
„Jártam a világ végén. Jártam a vizek végén.
Jártam a menny végén. Jártam a hegyek végén. Senkit sem találtam, aki ne volna a barátom."
Törzsfőnök
„A bölcs Héhaka Szapa mondja: »Az índián minden cselekedetében megtalálhatjátok a kör formáját, mert a világerő mindig körben fejti ki hatását, és minden a kör formára törekszik. Valaha régen, amikor még hatalmas és boldog nép voltunk, egész erőnk népünk szent köréből származott, s amíg meg nem tört ez a kör, addig jól is ment a dolgunk. A kör középpontja a virágzó fa volt, amelyet a négy égtáj köre táplált. Kelet békét és fényt adott, Dél meleget, Nyugat esőt, Észak pedig erőt és kitartást jeges viharaival.«
