III. évf. 1. szám • 2003. január • Alapítva:
B.Ú.É.K.!!! Van a naptárban egy nap, ami a világban mindenütt valamiféle ünneplést eredményez. Amint arra a kereskedelmi csatornákon sugárzott, szerintem égészen jó reklám is rávilágít, valahol egészen kicsit, valahol hatalmasat, valahol zenéset, valahol csendeset, de mindenhol valami különlegeset. Olyat, ami eltér a megszokottól. Ami kiragad a hétköznapokból. Ez az a nap, vagy inkább éjszaka, amikor egy hosszú év ér véget, s egy újba, talán jobba, szebbe, sikeresebbe, vagy éppen ilyenbe csöppenünk bele. Furcsa ez az éjszaka, bárhogy is töltjük el. Az ember ilyenkor, ha nem is vallja be, számot ad önmagának. Visszagondol azokra a dolgokra, amik a múlt esztendõben történtek vele, s elképzeli a jövõt. Reményekkel teli, álomszerû képet alkot, csak arra az éjszakára. Nem bánja, ha nem teljesül, mert azon az éjjelen nem azért kívánta, hogy minden úgy legyen. Az indok egyszerû, Szilveszterkor szeretett volna boldogabb lenni, mint máskor. Mert ha belegondolunk, december 31-ének nem kellene igazán vidámnak lennie. Lehetne szomorú is, elég lenne, ha azokat a dolgokat szednénk össze, amiket nem tettünk meg, és máris rájövünk, hogy errõl már végleg lemaradtunk, nem volt teljes a múlt esztendõnk. De ez az ünnep nem errõl szól. Ez a remény napja. Ekkor érezzük leginkább úgy, hogy minden megtörténhet. S mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. Nagyon Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek! Szabó Ágnes 10.a KERI
Turi Tímea
HAVI LEVÉL…
…a semmirõl
Kérdezték már mindenkitõl biztosan, mit csinál éppen, s ki ne válaszolta volna féldühösen, félflegmán, félszomorúan, vagy akár félvállról: semmit. Pedig amióta megszületett, amióta megfogant szegény bárki, állandóan tennie kell valamit: ülni, állni, csodálkozni, hasonlítani, különbözni, szerelmesnek lenni, dühöngeni, tanulni, tanítani, rohanni, csoszogni, szódavízbe málnaszörpöt keverni... Felesleges mondani, hogy a lista befejezhetetlen. Az élet csak tettek útján nyilvánul meg, csak cselekvéseken keresztül csillan meg a földi lét, mert hát cselekvés a gondolat is, csak egyre többeknek egyre kevésbé fontosabb. És megszületik egy bárki, akárki, élete során kivonhatatlanul bekerül a kamaszkorba, és egy ilyen kamasz délután otthon ülve, a kikapcsolt tévé elõtt – a becsukott könyvek mellett –‚ a használatlan sétamagnó közelében ülve egy váratlanul jött kérdésre, mely szerint mit csinál éppen, számára is váratlan a száján természetesen kicsúszó szó: semmit. Hirtelen megriad, körbenéz úgy a szobában, mint a gondolataiban, visszakeresi elméje színpadán, mit csinált öt perccel ezelõtt. Testében tõle függetlenül is dobogott a szív, keringett végtelen táncában a vér, mozgott a lankadatlan tü-
dõ, éltek a sejtek. Úgy, mint õ, aki éppen meredt, mibe is?, a semmibe. És rá kell döbbennie az embernek, fõleg így, téli szünet után, hogy milyen könnyen és szépen eltelne egész sok idõ úgy, hogy úgymond semmit nem csinál. Kelne délben, nézné az eget, ahogy kibukkan a panelházak tetõi felõl a fény, sétálna az emberekkel teli utcán, öszszefutna egy-két jó baráttal, betérne egy cukrászdába forró, fehérhabos kapucsínóra, otthon pedig olvasgatna, zenét hallgatna, vagy csak nézne, meredne, mibe is?, a semmibe. Persze hamar megunná ezt bárki, akárki, és elkezdene zubogni az ember szívében a tettvágy, s tehetne lassacskán bármit, akármit; mindent. S miután megmászná a legmagasabb hegycsúcsot (vagy csak a második emeletet), megírná az évszázad regényét (vagy csak az aktuális házi feladatot), megnyerné az olimpiát (vagy csak felmászna a rúd tetejére), világszépségkirálynõvé választanák (vagy csak az a fiú megdicsérné), akkor, egy pillanatra, a hegycsúcs, a lépcsõ tetején, kezében a regénnyel, a házi feladattal, fején a koronával, szívében annak a fiúnak a dicsérõ szavával, egy végtelen pillanatra, maga elé bámulva, belenézne, belemeredne, mibe is?, a semmibe.
álom. Csak az õrült gondolat zaklatott agyamban. Csak a visszhangzó sikoly. Semmi, semmi más. Menekülök. Gondolok szépre. Gyönyörû napon édes pihenésre. Gyermekszületésre. Égi csodára. Ölelõ kézre. De ez csak ideig-óráig álltat, utána jön megint az õrült gondolat és áthat. Nem tudom, mit tegyek. Diavetítést játszik a képzelet. Sorra jönnek a képek. Romokban heverõ Föld, tetemek, vér, háború. Messzi távolban kéjes mosolyú nagyvezér. Pusztító, gyilkos, szökevény. Síró árva a porban, félkezû ember egy sátorban, összedõlt épület, dögkeselyû egy test felett. Megint egy vezér. Elszánt katona. Fegyverek sora. Pusztító tûz. Királyi lakoma. Éhezõ család. Fáradt kutya. Mentõsök egy romhoz értek oda. – Õrült világ! Te tehetsz róla! Eltelt már
jó néhány óra. De nem, nem, nem jön az álom. Hiába várom. Hiába várom. Mikor lesz vége? Mikor lesz béke? Mikor gondolhat mindenki szépre? Mikor hajthatja álomra szemét minden ember úgy, hogy nincs többé háború? Nem válaszol senki. Csak a saját hangom hallom. Senki sem meri elmondani. Senki sem meri elmondani. Senki sem meri elmondani. A válasz fájna? Ugyan. Csak mindenki gyáva. Senki sem meri elmondani, hogy amíg ember él, addig lesz szenvedés, háború, addig lesz sok árva, halál, amit senki sem várna. Mert amíg az ember él, addig küzd a semmiért. Szabó Ágnes 10.a KERI
Gondolat Õrült gondolatok kavarognak a fejemben. Hiába teszek bármit, nem jön az álom. Várom, de érzem, nem fog menni. Az õrületbe kell menni. Itt hagyom hát az alantas világot. Repülök a vég felé. Kavargó óceán felett tört le a szárnyam, s most zuhanok lefelé. Örvénylik, morajlik a hatalmas tenger, ennek ellenállni senki nem mer. Hiába küzd a test, ez az észre hat. Nem kérdez, csak elragad. Zuhanok, csak zuhanok a mélybe. Az agyam lassan elborul. Lenn a zúgó sötétségben minden elhomályosul. Forr a vérem, s semmit sem érzek. Magamhoz térek, mindenhol vérzek. Kietlen tájon hiába nézek. Nincs semmi, amit láthatok. Fájdalom és üresség. Áthatott. Fel akarok ülni a sárban, de nem tudok. Testem merev, nincs más, csak a fájdalom. Fájdalom! Fájdalom! Visszhangzik a sikolyom. Hiába várom. Nem, nem jön az
ÉLETÜNK
III. évfolyam 1. szám 2003. január
Kedves Naplóm! Tudom, hogy régen nem írtam, szégyenlem is nagyon! Szerintem, az életem fordulópontra jutott. Változok. Teljesen megfordult velem minden. Nem egyszerû. Egyszer ez, aztán más. Nagyon fáj. Vidámnak kellene lennem, de minek, teljesen felesleges. Néha úgy érzem, hogy ha az éles kés a karomon át finoman átvágná ereim, megszabadítana minden rossztól. És jótól is. „Gyerj, édes tõr!” Bárcsak ilyen könnyû lenne mindez. De gyáva vagyok!!! Teljesen kész vagyok, nem érdekel semmi, és senki sem. Szerintem, ha az életemnek vége lenne, nem hiányoznék senkinek. Még magamnak
Az utolsó pillanat sem. Hiába van velem sok mindenki, mégis ellöknek maguktól. Csak magam vagyok. Egyedül. A sötét árnyak felfalják a szívem és soha vissza nem adják!! Csak lélek nélküli ember leszek, kinek csak a teste földé és én már nem vagyok. A szívem kiürült és csak élek. Ennyi. Nincs más. Ez vagyok én!! Tudom, mit sem érted és nem is akarod. Hidd el, megértem… ha már te sem vagy velem. Istenem is elhagyott, talán túl sokat kértem. Talán. De már ebben sem vagyok biztos. Minden változik. Semmi sem örök. Ez biztos, ez az egy! Csak már térjek nyugovóra!!! viola
A remény fénye Már nem tudom, hogy mit érzek. Csak bolyongok a szívemben. És csak a kérdések jönnek. Már azt sem tudom, hogy szeretlek-e, vagy csak a megszokás köt hozzád. Bárcsak jönne egy fény a szívembe, mely eldönti az életem, és örökké fogva tart. Nemrég még könyörögtem, hogy ne hagyj el, és most már én nem érzem a varázslatot. Emlékezz!!! Mindenre, ami velünk történt. Te is, és én is csak álmodoztam. Úgy gondoltuk, hogy ennek soha nem lesz vége. És most itt állunk az ajtóban. Ha akarok, kilépek, és vége. Ha akarsz, csak kilépsz, és vége. Úgy érzem, hogy… NEM!! Nem érzek semmit, már gondolkozni sem tudok. Csak nézek. Talán arra várok, hogy te döntsd el a jövõnket. Vagy már annak is vége? Szemeimet törlöm, az ezernyi könnycsepp miatt, és csak rád gondolok! viola
Szûcs Zoltán rajza Szt. István Egyh. Ált. Isk. és Gimn.
A mindig nyüzsgõ pályaudvar most néma csendben áll. Üres, kietlen, kihalt. Csak én állok ott a sínek mellett magányosan. Fülemben cseng a MÁV-szignál: „Személyvonat indul…”. Könny szökik a szemembe, s mint fátyol borul rám a fájdalom. Még látom õt, egy árnyat, aki a vonatra lép. Nem néz hátra, siet, nem vár. S már én sem várok senkire. Csak állok, s nem hiszem el, hogy elment. „Személyvonat indul…” MÁV-szignál… Ekkor hátat fordítok, hogy ne lássam a zörögve induló vonatot, ami elviszi a szívemet. Ott van rajta, most lépett fel rá, akkor, amikor õ. Nem hallom már a vonat zaját. Könnyes szemmel indulok, át a várón, a havas úton. Arcomat jeges szél fújja, szaporábban szedem a lábam. Lehajtott fejemmel, mint szellem lebegek végig az úton. Nem gondolok semmire, nem tudok semmire gondolni. Távoli képként tûnik fel az árnyalak. Szívemet jég hasította fel? Vagy õ? A távolság? Arcomba bukó hajam mögül két szemem csak mered a semmibe. Nem érzek. Félek. A sötét utcán, ahogy ropog a lábam alatt a hó, nem tudom, mi lenne jó? Ha itt fagynék jégbe, s nem fájna semmi? Keresztezõdéshez értem. Merre menjek? Hol vagyok? A havas utakon nem tudom, merre induljak el? Jobbra megyek. A szívem arra húz, de minden elhomályosul. Egy ház sarkánál rogyok térdre. Kezembe temetem arcom; s halkan enynyit nyögök ki: Miért??? Megfagyok. Elhagy az erõ. Sírok, zokogok. Tíz perc is eltelik, mire összeszedem magam, s elindulok a kietlen utakon. Én már mindig egyedül leszek. Az ajtóhoz érve, megtörlöm kisírt szemem, átsuhanok a folyosón, s az ágyamra dõlök. Átalszom az életet. Elment, ami éltetett. Szabó Ági 10.a – KERI
A valóságról Az ember hajlamos néhol eltévedni a valóságban: mi merre, fölöttünk-e a mennyország, alattunk-e a kénköves, és akkor még mi van az ideákkal, az Óperenciás tengeren túllal, esetleg alattal. Csizmánk talpa a járda kövét csapdossa, tekintetünkön beáramlanak arcok, viszonyok, ismeretek, talán ez a valóság. De hát akkor mi van a mûvészetekkel, valóság-e az írás, amit olvasok, létezik-e Esti Kornél?; mért ne létezne, ha olvasom, mért létezne, hiszen csak olvasom. És még mi van a színházzal?; a színész adja-e kölcsön testét a szerepnek, vagy a szerep a színésznek?! Megszûnik-e a darab végtelen végessége a bordó függöny zuhanta után? És a filmek? Mi az, ami létezik? Ráadásul barátunk már a tévén keresztül minden sztár is, tudója vagyunk a Filmszínész fehérnemûinek számának és színeinek, a Mûsorvezetõ szerelmeinek neveinek és nemeinek, így bizony. Hát labirintus eligazodni a valóságban már így is, nemhogy még otthonunkba fogadjunk
2•
újabb való világokat, akár nagytestvérünket. Ember legyen a talpán, aki tudja, valóság hány van, s aki még tudja, ki a Minotaurusz, útvesztõnk melyik szegletében lakozik; ember legyen, aki még nem veszítette el kezébõl Ariadné aranyszín-fonalát. Persze egyszerû dolog parnasszista – (ál) – értelmiségi megvetéssel degradálni mindazokat a mûsorokat, melyek – kimondva, kimondatlanul – mégiscsak arról szólnak, hogy a libidójuknak kiszolgáltatott nézõk a libidójuknak kiszolgáltatott szereplõk szeretkezését, a feszültségre kiéhezett nézõk a feszült emberek csatározását nézzék, miközben a véleménynyilvánító telefonhívások és esemesek gyûjtik a pénzt a produkció számlájára. De könyörgöm, akár Svejk; el az ezeket a mûsorokat megvetõ gõg pisztolygolyóitól, mert itt EMBEREK VANNAK! Nem jobbak, mint mások, talán sõt; de hát mégiscsak áldozatok, ugyanúgy a televízióéi, mint annak öszszes nézõje; a tizenéves, márkavarrt melegítõjû, nagyszájú kislány, a fogadásból az esti mû-
sorba betelefonáló, zseléshaj-lelkû srác, a pompom-kezû majorette-lány, a halkszavú irodai munkás, az álmos tekintetû ifjú hölgy, az izzadt mosolyú villanyszerelõ. Egy többmilliós tömeg áll elõttünk, akik, ha szidják is a fõmûsoridõben eldördülõ sorozatokat, és nem is nézik õket, mégis, még ebben a viszonylatban is, valahogy, kivonhatatlanul, elutasításukban is a jelenség részei. Mondhatnók pesszimistán, az ember a történelem statisztája: nem az a kérdés, jó-e a globalizáció vagy sem, és ha nem, mit lehet tenni; van, és jön, megállíthatatlanul, élni kell vele, mosolyogni rajta, hátbapaskolni. A világ akkor is mozog, ha becsukjuk a szemünket, ha elveszszük a kezünket a változást alakító fazekaskorongról, csupán azt érjük el, hogy ezentúl már nélkülünk. A világ nem jó, nem rossz, hanem olyan, amilyen, a dolgok történnek, de hát mi is a világ részei vagyunk. A való világé, a szó teljes, tiszta, megrontatlan értelmében. Turi Tímea
REJTÉLY
III. évfolyam 1. szám 2003. január
Atlantisz után kutatva Az ókori görögök óta izgatja a kutatókat, az álmodozókat és az okkult tudományok mûvelõit ennek az eltûnt civilizációnak a sorsa. Azt mesélik, a hatalmas sziget Héraklész oszlopain, vagyis a Gibraltári-szoroson túl az Atlanti-óceánban feküdt, és egy mesésen gazdag tengeri nép lakta. Bõvelkedett természeti kincsekben, nemesfémekben és drágakövekben, lakói dúskáltak élelemben. A törvényalkotó görög Szolón ideje elõtt 9000 évvel Atlantisz volt a Földközi-tenger vidékének az ura. Ám amikor a fejlett civilizációjú eszményi állam az egész világra ki akarta terjeszteni hatalmát, az istenek elhatározták, hogy megbüntetik, és egyetlen éjszaka alatt a tenger fenekére süllyesztették. Így írt Atlantiszról Platón a két dialógusában, a Timaioszban és a Kritiaszban. A történet i. e. 590-ben indult „útjára” Neith istennõ papjától. Egyetlen, Platón elõtt élt ismert szerzõ sem említi a hatalmas szigetet, amely nyom nélkül elsüllyedt az Atlanti-óceánban. Ám ismertek egy hasonló történetet Egyiptomban a Közép-birodalom idején. A tények kétségtelenül visszavezetnek az ókori Théra szigetéhez. A virágzó kereskedelmi központot, amely az egész Földközi-tengert uraló krétai civilizáció része volt, i. e. 1500 körül súlyos katasztrófa sújtotta. A szigeten kitört a tûzhányó, mégpedig olyan erõvel, hogy a dörejt állítólag Skandináviáig hallani lehetett. A sziget többi részét helyenként 30 m mélyen maga alá temette a vulkáni hamu, de lakói addigra szerencsésen elmenekültek. Mintegy 40 évvel késõbb a kráter is beomlott, s a sziget közepe mélyen a tengerbe süllyedt. Mindez olyan hatalmas hullámveréssel járt, amely feltehetõen szó szerint egyetlen éjszaka alatt elpusztította a szigetet. A Kréta és Egyiptom közötti kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok váratlanul megszakadtak, és lehet, hogy Szólónnak Neith istennõ papjától hallott története volt minden, amit a görögök megtudhattak elõdeik világhatal-
mának hirtelen eltûnésérõl. Vajon Neith istennõ papjának csekély információja lenne az Atlantisz-legenda alapját képezõ igazság? A XIX. sz. végén az amerikai Ignatius Donelly azt bizonygatta, hogy Atlantisz az Azori- és a Nyugat-indiai-szigetek között elterülõ vizein volt. Ennek felszínét borító vízinövény-szövedék azt valószínûsíti, itt lehettek azok a „sekélyes iszaptömegek”, amelyeket a süllyedõ sziget felhalmozott, s amelyekrõl Platón is említést tesz. Jelena Balavatszkaja szerint Atlantisz az Atlantióceán északi vizein volt, s a lemárok magas fejlettségû civilizációjának utódai lakták, akik maguk is egy elveszett földrész lakói voltak.
Az 1990-es évek elején egy amerikai orvos, Edgar Cayce azzal állt elõ, hogy egyik korábbi inkarnációjában Atlantiszon élt. Az eltûnt kontinensen szerinte fejlett mûszaki civilizáció volt, amelynek erõforrását a kristályok jelentették. A hatalommal való visszaélés azonban három nukleáris katasztrófához vezetett, az utolsó i. e. 10.000-ben történt. Atlantisz – jósolta Cayce – 1968-ban vagy 1969-ben újra felbukkan majd. Érdekes, hogy a Bahamákon, Bimini kikötõvárosán túl 1968-ban pilóták olyan ten-
ger alatti építményeket fényképeztek le a magasból, amelyek épületeknek tûntek. Késõbb mélytengeri búvárok állították, hogy a tenger fenekén régi utakat, falakat, piramisokat és kör alakú kõhalmokat láttak. A régészek mindebbõl semmit sem igazoltak, így valószínû, hogy a Bimini útjai természeti tünemény. Sokan szentelték életüket és vagyonukat Atlantisz felkutatására, ám keveseknek kellet szenvedélyükért a legnagyobb árat fizetniük. Amikor az angol Percy Fawcett ezredes, geodéta és kutató 1906 és 1913 között az Amazonas környékén végzett felfedezõmunkát, rendkívüli módon felcsigázta az érdeklõdését a Mato Grosso nevû, lényegében feltáratlan, sûrû õzbozótos fennsík. Fawcett teljes meggyõzõdéssel hitt az Atlantisz-legendában, s amikor a Brazil Állami Levéltárban a kezébe került egy jelentés, amely egy 1753ban felfedezett régi, elveszett városról számolt be, ahol kvarcépületek és -szobrok állnak, ám teljesen lakatlan, már végképp meg volt gyõzõdve róla, hogy csakis Atlantisz egyik telepérõl lehet szó. Az elsõ világháború végéig nem térhetett vissza Brazíliába, de 1920-ban felszerelte elsõ expedícióját, s az elveszett város felkutatására indult. A felfedezõút nem járt sikerrel; utolsó táborhelyüket a Kuluene folyó egy távoli szakaszán Fawcett a Halott Ló Táborának nevezte el. Amikor öt év múlva visszatért, egy amerikai újságírócsoport is elkísérte. Fawcett a Mato Grosso szélén kezdett ismét a keresésbe fia, Jack és Jack ifjú barátja, Raleigh Rimmel társaságában. Az indiánok négy napon át látták a csoport tábortüzébõl felszálló füstöt, ám azt követõen semmi többet. Amikor G. M. Dyott parancsnok 1928-ban a csapat felkutatására indult, magtalálta az útvonalat, elõkerült néhány tárgyuk, de nekik nyomuk veszett. Az általános vélekedés szerint az indiánok ölték meg õket, csakhogy földi maradványaikat soha nem lelték meg. Szikszai Erika 12.g Szt. István Egyh. Ált. Isk. és Gimn.
Szól a csend
Ajkam szóra nyitom, De elcsuklik hangom.
Egyetlen pillanat, Az öröm hálójába,
Félelem, düh, Ármány és szenvedély Érzem míg lüktet, A haldokló Remény.
Ez miért élni tudok, Ez mi életben tartott, Ez miért el nem feledem, Ez Haldokló Reményem.
Szól a csend, S beszél a némaság. Szól a csend, S én nem hallom a lét szavát. Mondanom kéne, De nem tudom,
Baranyi Katalin rajza Szt. István Egyh. Ált. Isk. és Gimn.
Csak egy villanás, A sötét éjszakába,
Kovács Miklós 10.g Szt. István Egyh. Ált. Isk. és Gimn.
•3
IFJÚ TOLLFORGATÓK
III. évfolyam 1. szám 2003. január
Álom Furcsa helyen vagyok. Hogy hol? Ne kérdezd, nem tudom. Kicsit még homályos a kép. Körülöttem minden fehér. Lassan kezd csak színessé válni, olyan ez, mint egy álom. És tényleg álmodom. Egy gyönyörû álom kezdetén látom magam. Fura érzés, így kívülrõl figyelni, hogy boldog vagyok. Arcomon olyan mosoly, amely csak álmomban látszik. Játszik velem a képzeletem, de felébredni nem akarok, csodás, amit látok. Biztosan azért álmodom ilyen szépet, mert megint megérintett az édes-keserû érzés, mely elõl hiába menekülök, mindig megtalál. Most egy álmon át üzen. Képeket látok. Magam vagyok egy tóparton, naplementekor. A gondolataim legmélyében kereshetek valamit, mert a szemem a távolba mered. Némán fodrozódik a víz, és lágy szellõ ringatja az ágakat. Én csak a víztükröt nézem. Halk lépteket hallok, de nem figyelek rá. Szemem még mindig csak egy hullámot követ, mely a partra futva kimúl. A léptek, mintha kicsit közelednének. Nem rohan, bárki is az, nyugodt, finom lépésekkel közelít. Szemem sem rebben. Álmomban nincs bennem kíváncsiság? Meglepõ. A lépések nesze most elhalkul. Azt hiszem, megállt. Csak a ruha susogásából tudom, leguggolt, s most felém hajol. Nem tudom, mitévõ legyek. Most gyengéd érintést érzek a vállamon. Az a valaki finoman átölel. Hagyom magam. Lassan fordulok csak felé, nem akarom, hogy elvesszen a pillanat varázsa. Ismerõs illat lengi körbe. Lesütött szemmel nézek. Csak a lábát látom. Felemelem a fejem. Tekintetünk összeér. Mintha villám sújtott volna belém. Nem hiszem azt, amit látok. Mosoly ül az arcára, mintha tréfát ûzne ve-
Téglafal lem. Ennyire látszana, hogy meglepett? Remegni kezd a kezem, teljesen elgyengültem. Kitekeredve tart ölelésében. Most egészen felé fordulok. Még mindig mosolyog, de szót se szól. Szemembe néz, és ajkunk lassan összeér. A csókja, akár a méz. Azt kívánom, bárcsak ez örökké tartana. Sajnos vége, de megszólal. – Ugye megleptelek kicsi lány? Nem nyílik válaszra a szám, így megint õ szól. – Hát azt hitted, nem tudom? Kis butus. Nem szóltál sosem, de egy ideje már én is tudom, és ugyanazt érzem, amit te. Tudom, hogy most félsz, s nem hiszed, hogy én szerethetlek téged, de jobb lesz, ha megérted, csak érted élek. Biztosan rémült-boldog-meglepett-„jajmostmilesz” arcom van, mert folytatja. – Tudom, hogy a barátság mindennél többet jelent neked, de ha a sors így rendelkezett, engedelmeskednünk kell. Õ most idõt hagyott nekünk, hogy rájöjjünk, egymáséi lehetünk. Hagynod kell, tudom, hogy akarod. Gyengéden magához húz, és egy csókot ad. Egyszerre suttogja most velem sz.e.r.e.t.I.e.k. S már nem érdekel az, hogy ez nem lehetne így. Nem érdekel, hogy mit gondolnak mások. A tópart melletti selymes pázsiton, amikor a nap mélyvörösre festi az eget, s a víz is csak nekünk morajlik csendesen, csak õ meg én vagyunk. Csak két õrült szerelmes, akik sosem gondolták volna, hogy lesz ez így. Ekkor újra minden elhomályosul, a színek szertefoszlanak, és fehérbe mennek át. Az óra elviselhetetlen hangja riaszt. Felülök az ágyamon, és arra gondolok, miért csak álmunkban lehetünk boldogok? Szabó Ági 10.a KERI
Maradnék a mával … Hallod a világ zaját, s ez elnyomja a sóhajom. Csak kattog, zörög és Te nem hallod, ha suttogom. Az ég alatt, a földön csak lépkedek zajtalan. Én nem akarom, hogy elragadjon egy múló pillanat! Nem akarok rohanni, úszni az árral! Nem akarok elmenni, inkább maradnék a mával! Az idõ mindig elviszi a szépet, a jót. Nem marad más nekem, csak egy elsüllyedt hajó. Egy elveszett, elpazarolt röpke éjszaka, melynek kék egén egy hullócsillag suhant tova. Jóllehet gyáva vagyok, de nem érzem magam annak. Miért baj az, hogy meg akarlak tartani örökké magamnak? Hát inkább lépkedek itt zajtalan, s maradok a mával, minthogy az égben szárnyaljak egy nem létezõ árnnyal! Gyáva vagyok, mert félek, elveszítelek téged. Letörik majd a szárnyam, s lezuhanok a mélybe. Fekszem majd ott holtan, egyedül, ahogy éltem.
4•
Hát inkább lépkedek itt zajtalan, s maradok a mával, minthogy a végtelen jövõbe rohanjak a vággyal! Éltem itt eddig, mért most halnék meg? Nem rohanok vesztembe nélküled! Most itt vagyok a mában, s ez az, amire vártam! Holnap már lehet, nem is kel fel a nap. De ma még beragyogja szívem éltetõ sugarával, ezért inkább lépkedek itt zajtalan, s maradok a mával. A tegnapomat feledem minden bánatával. Ma vagy nekem, ma létezem, ma mosolyog a szívem. Ma nem futok el a jótól, mert Te vagy akiért éltem! Hát inkább lépkedek itt zajtalan, s maradok a mával, nem hagyom, hogy elcsábítson a holnap hazug varázsával… Szabó Ági 10.a KERI
Sokat csalódtam. Sok nõben, kikben bíztam. Szívem sokszor összetört S a fájdalom sokáig gyötört. Beleuntam és úgy döntöttem, Szívem téglafallal bekerítem. Masszív, erõs fajta, És ajtó sincsen rajta. A teteje dróttal díszítve, És csak egyszer volt újjáépítve. És ekkor jöttél TE, Egy nyári szombat este Szívemet felbolygattad, Falamat szép lassan lebontottad. Megszerettelek. Miért is tagadjam A boldogság elöntött, mint egy lávafolyam. Elvarázsoltál, megrészegítettél Belém új reményt Te tettél. Új célom van most már nekem, Egy új téglafal mögött maradj velem. Varga Péter 13.a Juhász Gyula Szki és Gimn.
Az elmúlás dala Csak ülök. Nézek. Gondolkozok. A múlton. Már semmi sem olyan, mint régen. Bámulok mereven az ablakon át. De csak fehéret látok. A tájat lassan ellepi a hó. És mint a szívemben minden emlék elbújik, ellepik. Az utat nézem, amelyen mindig mentem, mikor hozzá indultam. És mikor hazakísért. De már ez sem a régi. Csak hullik, hullik, és hullik… Az orrom az ablakhoz emelem és belehelem az üvegét. Elhomályosul most már minden. Az úton egy hókotró jelenik meg és ahogy továbbhaladt, nem marad semmi, úgy, ahogy a szívem is üres. Most már minden mindegy. Tõlem jöhet vihar, szél, hó vagy hurrikán. Most már így marad. A kopár, havas fákon még egy utolsó szél végigsöpör, aztán felállok és elfelejtem az egészet, csak a fényképét õrzöm itt belül, és belé kapaszkodok, ha valami nagyon fáj. viola
Ormándlaky Csenge rajza Szt. István Egyh. Ált. Isk. és Gimn.
SZAVAINK SZÉPEK LESZNEK
III. évfolyam 1. szám 2003. január
Vonaton
Rémálmok
Kellesz nekem
Mezõhegyes... jegyet váltok, Majd vonatra szállok. 5 perc sem telik bele, Majd elindulok Makó fele. Habár nemsokára sötétedik, Szememben még az ég alja fénylik Útközben a világ sötétségbe borul, S a vonat lassan Nagylak felé gurul. Látom már a határt. Az út fényeit, S a sok kamiont, oly sok, hogy megrémít. Az égre tekintvén megint csak elgondolkozom. Sok a felhõ, esõ is lesz, de ez még nem az én bajom. Gondolatom szárnyaival máris Makón vagyok, S a múzsám asztalánál egy üzenetet hagyok. Üzenem, hogy várjon rám egy kicsit még, Hisz a testem még nincs vele, de a lelkem már rég.
Furcsa álmom volt az éjjel Pirosra festettem vérrel Az arcomat, de ez nem az én vérem, Megelevenedett a sötét énem. Sötét utcákon át járkáltam, S gyilkos vágyammal nem bírtam. A pokoli erõ kezembe kardot formált, S én máris kivágtam az elsõ ember gyomrát. Egyre többen jöttek, és én csak öltem. Minden vágással mélyebbre került lelkem. Sötét árnyak jöttek, S üldözõbe vettek. Hiába szaladtam, Elfogtak nyomban. Lábamat megragadták, És a pokol mélyéig húzták.
Amikor elõször éreztem ajkadat ajkamon, Amikor elõször éreztem kezedet vállamon, Amikor elõször néztél a szemembe, Akkor elõször éreztem, mennyire jó veled. Rabod lettem, s az maradok örökké. Ha játék is csupán, mit most teszel, Én inkább tûröm, nem érdekel. Ha semmit sem jelentek neked, Én akkor is veled leszek. Veled leszek, mert tudom, hogy akarod. Ne tagadd le. Még ha nem is vállalod. Ha más nem is tudja, én akkor is érzem. Nem mered kérni, de én értem. Rövid az idõnk. Ne hibázd el! Ha neked is jó, mért futnál el? Nem kell, hogy tudják. Nem kell, hogy szeress. Csak annyit kérek: légy sokszor velem. Amikor kell egy ölelés, Amikor ég bennem a vágy, Légy velem, s boldog leszek, még ha Nem is igazán… Ha valaki hív, ha valaki vár, Ne rohanj el! Ne hagyj el! Tudom, hogy ez egy múló pillanat, De az emléked örökre megmarad. Ha majd életem alkonyán lehunyom a szemem, Te akkor is ott leszel, Velem. Szabó Ági 10.a KERI
Varga Péter 13.a JGY
Hurrá! Esik a hó! December 21-én elkezdõdött a téli szünet, amit már nagyon vártunk. Az ünnepek jól teltek mindenkinek, de egyvalami nagyon hiányzott. A hó! Nélküle a karácsony sem volt az igazi. Nem lehetett szánkózni és hóembert építeni. Az ablakon kinézve csak a száraz ágakat és az elfagyott növényeket lehetett látni. Havat lapátolni ugyan nem szeretek, de még azt is szívesen csináltam volna. Azután lassan véget ért a szünet. De az utolsó napon, vasárnap elkezdett esni a hó, amit szinte egész este néztem. Másnap reggel kezdõdött csak az igazi tél! Elmentünk az iskolába és csodáltuk a nagy pelyheket. Iskolánk a szünet után hirtelen átváltozott. Az egész udvart hó fedte, a fák fehér ruhába öltöztek. Azután telt az idõ és a földrajzóra következett, amikor Margó néni kijelentette, hogy kimehetünk hógolyózni. Nagyon örültünk és mentünk a majdnem 20 cm-es hóba, majd kezdõdtek a hócsaták és egymást is megmosdattuk. Otthon madáretetõket helyeztem ki az éhes
cinegéknek, amikben volt dió és szalonna is. Megbeszéltük Violával, hogy elmegyek hozzájuk és csapunk egy görbe délutánt. Sikerült is, zsákba bújva csúsztunk le a dombról, persze rengeteg nevetés mellett. Remélem, hogy még esni fog a hó, de ez a tél már így is felejthetetlen marad számomra. Lantos Renáta 7. o. Szikszai Gy. Ref. Ált. Isk.
Kisjakab Tímea rajza Szt. István Egyh. Ált. Isk. és Gimn.
Egyetlen gondolat, mi elsorvaszt Ha levegõt veszek, Hallom a hangod, Ha lehunyom szemem, Látom az Arcod. Ha el nem feledlek Én belebetegszek, S elhagy a Múzsa, Ki életem vigyázza… …egyetlen egyszer, Megmutathatnám, mi bennem van, Akkor megértenéd végre, Miben hiszek, ily halálverve. Mi Téged kínoz, Engem Láncra ver, Hogy mi lesz ebbõl? Azt, majd a sors regéli el! Szerelmes lettem az Éjbe, Mi csillagok fényével telve, Szerelmes egy csillagba, Ki szívem fogva tartója. Kovács Miklós 10.g Szt. István Egyh. Ált. Isk. és Gimn.
Álmok Zaklatottan nyitom fel szemem az éjszaka sötétjében. A saját sírásom csendes zajára ébredek. Eltart pár pillanatig, míg rájövök arra, hogy hol is vagyok, végigpillantok az ágyam gyûrött összevisszaságán, s eszembe jut kusza, kellemetlen álmom. Éjfél múlt, lassan megnyugszom, felszáradnak arcomon a könnyek vonalai. Azt hiszem, ma éjjel már nem alszom el. Szeretnék ugyan, de félek önnön álmaim ijesztõen valóságos képeitõl. Az érzést akaratlanul ismeri minden ember már apró gyermekkora óta, mikor elõször riadt fel éjjel s hívta sírva édesanyját, aki mellett azután biztonságban hajtja álomra újra csöpp fejét. Morfeusz ajándéka néha áldás, néha átok, melyet minden éjjel szétoszt az emberek között, van, ki könnyû, pihentetõ álmot lát, ám az enyém most cseppet sem az. S ijesztõ képei oly valóságosak, hogy néha nem látom a határokat álom és valóság között. Sokan azt mondják, nem álmodnak. Nekem, aki minden éjjel egy új, egy más világot ismerek meg álmaimban olyan ez, mintha vakok vagy süketek lennének, mintha hiányozna egy érzékszervük és ezáltal nem ismerhetnék meg az életünk egy csodálatos világát s még rémálmaimat sem adnám a tudatlanság ezen oldaláért. Fekszem tehát a szobám sötétségébe bújva és gondolkodom az álmomon, próbálom megérteni, de hiába. Végül sikerül újra elaludnom és Morfeusz ismét megújítja elõttem az álmok országának hatalmas, rozsdásodó kapuját. Az új álmomban egy békés világba csöppenek s már nem jut el hozzám az éjszaka zaja, csak az álmom pereg filmként kockáról kockára, egy régi isten óriás vetítõgépén. Bálint Andrea 13.i GJ
•5
MOZAIK
III. évfolyam 1. szám 2003. január
Rejtvény kisebbeknek 1. A hal szájába akad! 2. Mindent elhisz! 3. Nem biztos, de…! 4. … a kígyó! 5. Már nem él! 6. … pályaudvar! 7. Bikinik visszafelé! 8. Mobil be …! 9. Rendben visszafelé! 10. Déligyümölcs többes számban! 11. 9. hónapbeli Készítette: Hepp Anita 4.z. Belv. Ált. Isk. és Mûv. Isk.
1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.
Makói Természetbarát Sportegyesület 6900 Makó, Széchenyi tér 22. Számlaszám: 56800047-10001239 Telefon: 06-20-9324605 E-mail:
[email protected] Levélcím: 6900 Makó, Hunyadi u. 22/B Klubnap: páratlan kedden 17–18-ig a Juhász Gy. Isk. fsz. 9.
2003. évi program-tervezet Január Január 31. 17 óra Február 10–16. Február Március Április Április 30–május 4. Május Május 28. Június Június Július 4–6. Július 5. Július 23–27.
Bakancspróbáló túra a Maros-parton SE közgyûlése – Kalász Étteremben Téli tábor Kisirtáspusztán Apátfalvi Maros-part gyalogtúra Tavaszi túra a Maros-parton Montágpuszta kerékpárral Aggtelek–Cserhát túra Szeged Vadaspark Kihívás Napi túra Kerékpártúra Szabadkígyósra (2 nap) Gencshát–Óföldeák–Kornél liget Határmenti Túrista Találkozó Téry Ödön emléktúra Óbébára Velencei-tó, Velencei-hegység kerékpártúra és kerékpáros találkozó Augusztus 7–10. Veszprém–Pannonhalma–Sopron túra Augusztus Madárles a Fehértón Augusztus Mártélyi napok (3 nap) Szeptember Makó–Nagylak túristaútvonal festése Szeptember Hódmezõvásárhely nevezetességei, õszi tárlat Szeptember 24–29. Tata és környéki túra Október Füvészkert Szeged Október Világ Gyalogló Nap November Õszi túra lombhulláskor December Mikulás-túra Baló ligetbe A túrákkal kapcsolatos tudnivalókat az egyesületi klubnapon beszéljük meg, melyet új helyen, a Juhász Gyula Szakközépiskola és Gimnázium Makó, Kálvin u. 2–4. fsz. 9-es termében tartunk páratlan hét kedden, 17–18 óráig. Várjuk az érdeklõdõket, túrázókat és az egyesület tagjait. Dániel István SE elnöke
6•
Hulladékgyûjtés
Való vers
Harc az élet. Harc azért, Hogy élhessünk Itt, ahol a LÉT A TÉT. De felnövünk, És rájövünk, Hogy ez a VALÓ VILÁG– Ami nem olyan, Mint egy védett FARM. Egy napon eljön a KIJELÖLÉS, és Megannyi PÁRBAJ Fáj kicsit, de ha Megtudjuk, hogy Még nem mi HAGYJUK EL A HÁZAT, Ráébredünk, hogy Valahol mégis Vigyáz ránk a NAGY TESTVÉR.
Régóta várt hajnal hasadt, Gyûjthettük a papírt, vasat. Ez minálunk hagyomány – Mienk lett a torta-vár. Mi lettünk a gyõztesek, Többiek a vesztesek! A házakhoz becsengettünk, A sok lim-lomot elkértük. Egy kis „lóvé” hátha bejõ’! Hová költsük? Mi a nyerõ? Beleszól a DÖK-csapat, Megnézhetjük magunkat! Kiránduljunk? Bulizzunk? Számít a javaslatunk? Reméljük, hogy megérte! Mi dolgoztunk meg érte!
Szabó Ági
„KOREANTIKA” Szikszai Gy. Ref. Ált. Isk.
Margó néni képviselõ lett Iskolánk testnevelõje, Margó jelentik a jövõt, bízom bennük. – Milyen sikerekre emléknéni harmadik alkalommal vállalta a megmérettetést és ismét szik az elsõ ciklusból? – Él Újváros, mûködik az iselindult a képviselõ-választákolánk, nõ a gyermeklétszám. son. A 2002/2003-as tanévben két Nagy örömünkre – sikerrel! Ebbõl az alkalomból tettünk elsõ osztályunk indult. S remélem ez a tendencia folytatódik. fel neki néhány kérdést: Mi is bízunk abban, hogy jó – Hogyan érte a hír, hogy isegészségben tud tovább tevémét megválasztották? – Nagyon boldog voltam, ál- kenykedni Újváros érdekében. momból költöttek fel e csodála- Ehhez kívánunk sok sikert! A Szikszai György Református tos hírrel. Ált. Isk. tanulói és nevelõi – Mi volt a célja, hogy jelölnevében: tette magát? – Köszönöm az újvárosi em„KOREANTIKA” bereknek, diákjaink szüleinek, akiktõl ezt a bizalmat 3. alkalommal megkaptam. – Mik a tervei a jövõben? Alapítva: – Több szórólapon megjelentettem, bíKiadja: Makó Város Önkormányzata zom az összefogásFelelõs kiadó: Dr. Buzás Péter polgármester ban, és köszönöm Felelõs szerkesztõ: Molnár László tanár, újságíró nektek, hogy én volSzerkesztõség: 6900 Makó, Széchenyi tér 6. tam a szenvedõ alaSzerkesztõbizottság: Csapó Gábor 8.a (Belv. Ált. Isk. és nyotok (interjú-alaMûv. Isk.), Szabó Zoltán 12.g (Szent István Egyházi Ált. Isk. nyotok). és Gimn.), Kiss Mónika 12.b (JAG), Vörös Mónika (Erdei – Kikkel tud sikeFerenc Ker.-i Közg.-i Szki), resen együttmûködni? Nyomás: Makói Nyomda – Szeretem a fiatalokat, számomra õk
