I. RÉSZ: a filmnyelv 1. Bevezetés 1.1. A mozgókép jelentései és élményei
A mozgókép mindent a maga konkrétságában tud csak bemutatni. Temérdek olyan elemet, motívumot rögzít, amelynek a közlendő szempontjából nincs jelentősége. A mozgókép információval túltelített. Az információ és a jelentés, a látvány és a látvány értelme közötti kapcsolat a mozgóképen közel sem egyértelmű. „Egy művészet olyan, mint egy új érzékszerv.” – írta Balázs Béla. A filmet számtalan tulajdonság elválasztja, számtalan pedig összeköti más művészetekkel: a mozgókép a valóság közvetlen képe (ellentétben például az irodalommal, mely elvont nyelvrendszert használ), fotografikusan hű képet ad a jelenségekről (mint a fénykép), ám a megállított pillanattal szemben mozgásban mutatja be az eseményeket, szívesen mond történetet (mint a regény, novella), eszközfüggő (mint a hangszeres zene), gép segítségével ábrázol (mint a fotográfia), többnyire szereplőket mozgat (mint a színház), olcsón, könnyen, bárki számára elérhető (mint a nyomtatott irodalom, a köztéri szobor, vagy a fotográfia).
2.1. Monitor élmények: televíziós műsorok
Az őstelevízió a világban történő események egyidejű megjelenítésére vállalkozott. Számos új funkció betöltésére vállalkozik (melyekre korábban egyetlen eszköz sem): Informál (pl. tőzsdei hírek, meteorológia, információk), Szórakoztat (pl. showműsorok, sorozatok, filmek) Művészeti alkotásokat sugároz (pl. filmek, koncertek) Hirdet (reklámok), Híreket közöl (híradó), A híreket magyarázza (politikai vitaműsorok), Dokumentál (pl. eseményközvetítés, sportműsorok), Szolgáltat (pl. főzési tanácsadó, kertészeti magazin), Oktat (pl. iskolatelevíziós műsorok). A média. A mai szóhasználatban a médium kifejezést kisajátította a televízió, az újság, a rádió, amelyek a szó eredeti jelentése nyomán: befolyásoló közegek. Ám nem csak ezek az eszközök tartoznak a médiumok körébe: minden olyan közeget médiumnak nevezünk, amelyben a másoknak szánt közlés megfogalmazódik és terjed. Amely közlés tehát nem közvetlenül, hanem közvetett úton, valamely közegen keresztül éri el a befogadót (a film, a televízió, a videó, a multimédia CD, a DVD…).
2. Élmény és emlékezés 2.1. Felidézés és szerkezet
A mű felidézése során a mesélő rendre választ, rendre szelektál a részletek között. Tömörít és ezzel tudatosan tereli a közönség figyelmét. A felidéző kiemel bizonyos mozzanatokat, míg elhagy másokat. Ezáltal valamiféle szerkezetet ad minden megjelenítésnek (reprezentációnak). – A felidézésben megjelenő rekonstrukció figyelmeztet a folytonossági hiányosságokra, a figurák, a kapcsolatok, az időpontok és a helyszínek pontatlan megfigyeléséből adódó zavarokra. Mindezt az ábrázolás pontatlansága, de a néző sajátos érzéketlensége is okozhatja. A felidézés: ha következetesen és gyakran kísérletezünk azzal, hogy a látott filmet minél pontosabban elevenítsük fel, ha nem azt akarjuk megfogalmazni először, hogy miről szólt, hanem azt, hogy mit láttunk, akkor megtettük az első lépéseket a mű értelmezése felé. Spot: filmelőzetes. A felidézés technikájára épül. Ez valójában az új mozifilm vagy tv-műsor reklámja, amely két-három percbe sűrítve villantja fel a bemutató előtt álló művet. Mindig nagyon szaggatottan, szinte csak a legfontosabb pillanatokra szűkítve azt.
2.2. A kiemelés elemi eszközei
Közelkép: a kiemelés a mozgókép egyik legkedveltebb eszköze. A közelképpel a drámai csúcspontokat rögzíti, keretezi be a film, a tágabb képkivágást inkább a leírásra használja. A közelkép kiemelő hatása úgy érvényesül, hogy leválasztja a felejtésre ítélt látványelemeket, motívumokat, leszűkíti a belátható teret. A megvilágítás: társa a színkezelés. A fények a színek tudatos alkalmazásával a mozgókép alkotója kiemelheti a lényeges motívumokat, miközben gyakran a szó szoros értelmében „láthatatlanná” teszi mindazt, ami az ábrázolás szempontjából felesleges. De a fény, a megvilágítás hiánya is lehet a kiemelés eszköze. A vetített kép sötét zónája gyakran mágnesként vonzza a tekintetet, amikor a néző az előzmények alapján éppen onnan várja a meglepetést. A hossz és tempó: a kamera tartós figyelme amellyel valamely eseményt vagy motívumot kísér, önmagában is az egyik leghatásosabb jelzés a nézőnek: „figyelj, ez fontos!” A zenei hangsúly: a filmek érzelmi csúcspontjait, az izgalmas pillanatokat majdnem mindig megtámogatja a kísérőzene. A némafilmben különösen fontos a zene szerepe. A zene mellett a váratlan vagy szokatlan hanghatások is hangsúlyozzák a pillanat jelentőségét. Az ismétlés: egy kép, egy szereplő, vagy egy tárgy újbóli felbukkanása szinte kényszeríti a nézőt arra, hogy a filmben látott események között összefüggések után kutasson, egyszersmind az ismétlés megóvja a motívumot a felejtéstől. Különleges hatások, szokatlan eszközök.
3. A képi kompozíció
„A természet csak szótár, ebből állítja össze a művész a mondatokat.” – Delacroix.
3.1. A képkivágás
Csak jelentős vagy szimbolikus részleteket (pl. a kéz, vagy valamilyen eszköz) emelnek ki az egészből, hogy így utaljanak mondanivalójukra. A képkivágás feladata, hogy térérzetet adjon, hogy érzékelhetővé tegye, hol, milyen környezetben játszódik a cselekmény. A jó képkivágás teremti meg a harmadik dimenzió érzetét, a tér mélységi kiterjedésének átélését. A képkivágás alkalmas arra, hogy a kép valóságtól elhatároltságát érzékeltessük. A kép méretének kérdése: pl. a mozinál, a széles vászon. „Minden kép nemcsak egy darab valóságot, hanem egy szempontot is mutat. A kamera
beállítása belső beállítottságot is elárul.” – B.B.
Képek a
Volt egyszer egy Vadnyugat című filmből (Sergio
Leone).
3.2. A plánok
Képkivágás, plánok (képsíkok nagysága): 1. Közeliek – figyelemösszpontosítók 2. Távoliak – figyelemkibővítők 3. Semleges plánok Részletezve: 1. Nagytávol (nagy totál): alakok nagyon messze, a horizonton 2. Távol (totál): még 30 m-nél messzebbi kamera („levegős”) 3. Kistávol (kis totál): az alakok körül éppen van levegő (30 m-nél közelebb) 4. Félközel (amerikai plán): alak félig látszik, alul elvágva a figura 5. Közel (szekond plán): mellmagasságban vágva az alak 6. Nagyközel (premier plán): csak a fej látszik 7. Szuper plán: arcrészlet A plán és a beállítás elválaszthatatlan egymástól. Drámai szerkezetek: nagytávoliak és hirtelen váltott közeliek (összefüggéseket bogozunk, értelmezünk); a visszapergetéseket leggyakrabban nagyközeliekről indítják; a premier plánoknak elsősorban drámai koncentrálóerejük van – a távoliaknak, totáloknak líraibb, oldottabb szerepe van (pl. történelmi eposzok), az ember és a környezet viszonyáról szólnak. A kameramozgás fejlődésének igazi forradalmi állomása a második világháború utáni
évekre tehető, az egyszerűbben kezelhető, könnyű kézikamerák elterjedésével. Ekkor kezdődött a kamera „töltőtoll korszaka”.
3.3. További beállítások
Beállítás: honnan láttatjuk az eseményeket. A nézőpont: 1. vízszintes: az optikai tengely vízszintes; 2. rézsutos: az optikai tengely ferde – ritka; 3. függőleges: alulról fel, vagy felülről le. Fix beállítások: moccanatlanul figyelő kamera (a változó, vagy éppen nagyon is változó látványvilág ábrázolása). Mozgó beállítások: 1. Panorámázás (svenk): saját tengelye körüli vízszintes síkban maradó mozgás. legegyszerűbb válfaja: egyszerű bemutatás, környezetismertetés 2. Daruzás: a kamera függőleges síkban való mozgatása. a darura szerelt kamera a legritkább esetben marad meg az egyszerű emelkedés, vagy süllyedés lehetőségei között 3. Kocsizás (fahrt): a földön, a tárgyhoz viszonyítva előre, hátra vagy oldalt mozgás. egyik lényeges esete a hősök kitartó kísérése A kameramozgás érdekessége, hogy a mozdulatlan tárgyakat is dinamizálhatja. Zoom-objektívek: az objektív gyújtótávolságának (a képkivágásnak) változtatása = virtuális kocsizás. Mélységi tagolás: éles tartomány (képmélység) – életlen tartományok (háttér). A képmélység összeköt: összetartozást fejez ki. A háttérben megmutatkozik a környezet, a környező világ egy szelete. A filmalkotó folyamatosan harcol a térrel, hogy megkeresse annak a szereplőnek a pozícióját, akivel a néző „menni tud”. A képek értelme mindig elválaszthatatlan az előtte és utána következő képek tartalmától, egyetlen élménysort alkotva (montázs).
4. Hogyan mesél a mozgókép? 4.1. Az utalás
Elég egy kattogó vonatkerék, és tudjuk: utazásról van szó. Célzásra emelt fegyver: s hozzáképzeljük a marcona arcot is. Bezáruló börtönajtó, s megjelenik számunkra a sivár cellasor is. A filmkép nemcsak arra képes, hogy ábrázolja a világ dolgait, hanem arra is, hogy ezek a dolgok felidézzenek olyasmiket, amiket a kamera nem mutat meg. A filmkép tehát egyszerre jelenti önmagát (kezet, bőröndöt, fegyvert), miközben folyamatosan utal és felidéz. Részletet mutatni, illetve a dolgot avagy jelenséget „nem megmutatni”, nemcsak takarékosabb, de gyakran sokkal drámaibb és izgalmasabb is, mint valamit részletezően, leíró módon ábrázolni. (Spielberg – A cápa című filmben – közel két órán keresztül tudatosan játszik azzal, hogy a cápát nem mutatja meg, csak utal rá.)
4.2. A mozgóképi narráció
Snitt: Egy film vagy televíziós műsor képsorai nem folyamatosan, hanem ugrásokkal, megszakításokkal haladnak előre. A váltakozó képek között gyakran nincs időbeli ugrás. Egy jeleneten belül maradunk, csak a beállítás változik. Jelenet: Nagyobb tér-, illetve időugrások által határolt szerkezeti egység. Amikor a pergő képsorban a vágáskor új térbe, másik időpontba kerülünk. Ezt időnként a kép elsötétülésével majd újra kivilágosodásával külön is megjelöl a filmkészítő.
A mozgóképi ábrázolás szinte mindig átszerkeszti a kamera által letapogatott folyamatos téridőt. A cselekmény a puszta eseményeken túl tartalmazza a hősök jellemét, motivációit, a körülményeket, sőt a szerzői kommentárokat is. A történet a cselekmény váza, tulajdonképpen a néző fejében születik meg: alaphelyzet: egy esemény, amelynek bekövetkezte a szereplők életében sorsdöntő változást okoz, a hétköznapi élet rendje megbomlik konfliktus: amely beindítja az események láncolatát lezárás, megoldás: a konfliktus feloldódik, az élet rendje megváltozva bár, de visszazökken a megszokott kerékvágásba. Az elbeszélés a történet és a cselekmény sajátos együttesét jelenti.
