I. évfolyam, 2. szám 2010

I. évfolyam, 2. szám

2010

Geopolitika a 21. században Tudományos folyóirat Fõszerkesztõ: Bernek Ágnes Szerkesztõ Bizottság: Bayer József, Botz László, Szatmári Péter

© A folyóiratban publikált szerzők, 2010

ISSN 2062-0942

Kiadja a Zsigmond Király Főiskola és a L'Harmattan Kiadó. Felelős kiadó: Bayer József, a Zsigmond Király Főiskola rektora és Gyenes Ádám, a Kiadó vezetője.

Terjeszti a L'Harmattan Kiadó H-1053 Budapest, Kossuth Lajos u. 14–16.

Olvasószerkesztő: Gerhardtné Rugli Ilona Tördelés: Kállai Zsanett A borítón található karikatúrát Ruszkai Gábor készítette. © Ruszkai Gábor A borítót Ruszkai Gábor tervezte és készítette. A térképeket Bernek Ágnes és Zentai László készítette. © Bernek Ágnes – Zentai László A vietnami szerzők angol nyelvű tanulmányainak magyar nyelvű fordítását a Zsigmond Király Főiskola Idegennyelvi Lektorátusának oktatói készítették.

„Geopolitika a 21. században” szerkesztőség: Zsigmond Király Főiskola, Geopolitikai Kutatóközpont H-1039 Budapest, Kelta u. 2. Telefon: 06-1-454-7600/190 Email: [email protected] Honlap: www.zskf.hu/geopolitika

Megjelenik évente kétszer magyar és angol nyelven. A folyóirat lapszámonkénti 1300 Ft-os áron előfizethető a Zsigmond Király Főiskola Gazdaság- és Vezetéstudományi Intézetében, Süle Zsófia intézeti titkárnál, a [email protected] email címen és a H-1039 Budapest Kelta u. 2. postai címen.

Minden jog fenntartva.

Uncle Sam (Sam bácsi) és a kínai sárkány Vitathatatlan, hogy a 21. század jelenét és jövőjét a két nagyhatalom, az USA és Kína gazdasági és politikai viszonya fogja alakítani. De ki lesz a győztes rövid és hosszú távon? Kereskedelmi, pénzügyi háború lesz a két nagyhatalom között, vagy gazdasági és politikai érdekegyeztetés? Sam bácsi, vagyis az USA „pecsenyéjét” meddig fogja még a kínai gazdasági növekedés „tüzénél sütögetni”? Hogyan fogja a kínai sárkány uralni a 21. századot, s fogja-e egyáltalán? S legfőképpen, e 21. századi új geopolitikai játszmában milyen szerep jut majd olyan kis országoknak, mint például Magyarország és Vietnam?

Tartalomjegyzék kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma? Főszerkesztői köszöntő / 7 / P ham Q uang M inh Kína geopolitikai stratégiái Megítélés, háttér és valóság / 9 / A rtner A nnamária A kínai működőtőke a világ piacán Geopolitikai stratégia vagy modernizációs elem? / 25 / Bernek Ágnes A 21. századi „Kínai Birodalom” Kína külföldi működőtőke-befektetéseinek területi szerveződése / 47 / Zentai L ászló Kína területi vitái / 67 / Tran Bach H ieu Kína geopolitikai és geoökonómiai stratégái Dél- és Délkelet-Ázsiában / 81 / P ham Van M in Vietnam Kína-politikája Geopolitikai helyzet, erőforrások és szuverenitási stratégiák / 99 / R ácz L ajos Kína geostratégiái Közép- és Kelet-Európában / 121 /

5  |  2010. december

R ácz L ajos Magyarország Kína-stratégiája geopolitikai megközelítésben / 141 / Geopolitikai térkép A 21. századi „Kínai Birodalom” Kína külföldi működőtőke-befektetéseinekterületi szerveződése 2005 márciustól 2010 júniusig / 156 /

2010. december  |  6

FÕszerkesztÕi köszöntÕ Tisztelt Olvasónk! A Zsigmond Király Főiskola (ZSKF) Geopolitikai Kutatóközpontja által indított „Geopolitika a 21. században” c. tudományos folyóirat Kína geopolitikai, nagyhatalmi törekvéseivel foglakozó második számát tartja a kezében. Vitathatatlan, hogy Kína hatalmas mértékű gazdasági növekedése alapvetően átalakítja a 21. század világát. Döbbenetes prognózisokat olvashatunk, melyek szerint várhatóan 2020-ra nem az Amerikai Egyesült Államok, hanem Kína lesz a világ legnagyobb nemzetgazdasága. Egy olyan tízmilliós országban, mint Magyarország szinte felfoghatatlan az, hogy mit is jelent az a tény, hogy Kínában 1,33 milliárd fő él. 2008-ra Kína már a világ harmadik legnagyobb nemzetgazdaságává, s 2009-re a világ legnagyobb exportőrévé vált. De ugyanakkor a nemzetközi elemzők egyetértenek abban, hogy Kína vezető világgazdasági szerepköréhez nem társul egyértelmű geopolitikai stratégia, sőt geopolitikai szakértők sora állítja, hogy az országnak nincs is átfogó stratégiája a 21. századra. De valóban így van ez? Milyen Kína jelenlegi világgazdasági szerepköre és ennek milyen geopolitikai konzekvenciái vannak? Az USA vagy Kína lesz a jövő világpolitikai nagyhatalma? Folyóiratunk első négy tanulmánya Kína globális szintű geopolitikai törekvéseit elemzi. Pham Quang Minh, a Vietnami Nemzeti Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Karának dékánja tanulmányában arra keresi a választ, hogy miképp is ítéljük meg Kína felemelkedését. Véleménye szerint Kína a közeljövőben olyan külső és belső kihívásokkal fog szembesülni, amelyek a kínai uralom korszakának eljövetelét egyelőre még bizonytalanná teszik. Artner Annamária, a Zsigmond Király Főiskola oktatója és az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének tudományos munkatársa a működőtőke-kivitel elemzése alapján vizsgálja Kína átalakuló világgazdasági szerepkörét. Milyen sajátosságai vannak a kínai működőtőke-kivitel állami szabályozásának? Milyen vállalati és állami hajtóerői vannak Kína külföldön eszközölt beruházásainak? A világ miért tekint félelemmel a kínai működőtőke-kivitelre? Vitathatatlan, hogy a fő kérdés mégis csak az, hogy lesz-e új „Kínai Birodalom” a 21. században? Erre már Bernek Ágnes – a folyóirat főszerkesztője, e sorok írója – keresi a választ. A geopolitika klasszikus nyelvén megfogalmazva Kína marad-e csak szárazföldi hatalom, vagy a 21. századra már tengeri hatalommá is válik? Lesz-e új eurázsiai erőtér, vagy a kínai működőtőke-kivitel területi szerveződését csak a nyersanyagokhoz és az energiaforrásokhoz való hozzájutás igénye szabja meg? A geopolitikai tradíciókhoz igazodva, a 21. századi „Kínai Birodalom” képét fo­ lyó­iratunk végén – előző számunkhoz hasonlóan – nagy méretű színes térképen ábrázoltuk. A térképi ábrázolás e számunkban még nagyobb hangsúlyt kapott, ugyanis Zentai László, az ELTE Térképtudományi Tanszékének vezetője Kína területi vitáit – 7  |  2010. december

Fõszerkesztõi köszöntõ

több résztérkép segítségével - elemzi. Választ keres az olyan kérdésekre, mint például arra, hogy a Dél-kínai-tengerben fekvő Paracel- és Spratly-szigetcsoportok iránt miért nőtt meg, különösen az utóbbi időben a környező országok érdeklődése? S egyébként is, miért vált szinte már geopolitikai ütközőzónává a Dél-kínai-tenger? Kína hatalmas mértékű fejlődése milyen következményekkel jár a félperiférikus helyzetű országokra, kiemelten Vietnamra és Magyarországra? Vietnami szerzőnk Tran Bach Hieu, a Vietnami Egyetem Politológia Tanszékének előadója szerint Kína már eddig is számos eszközt alkalmazott pozíciójának megerősítésére és befolyásának kiterjesztésére a délkelet-ázsiai térségben. Megítélése szerint Kína nem válhat nagyhatalommá anélkül, hogy ne venné figyelembe a dél- és délkelet-ázsiai szomszédos országok érdekeit. Így felvetődik a kérdés, hogy lehet-e egyáltalán Vietnamnak saját Kína-politikája? Pham Van Min, a Vietnami Nemzeti Egyetem oktatója tanulmányában azt vizsgálja, hogy Vietnam miként fogalmazta újra nemzeti érdekeit, és hogyan „hangolta át” Kínával kapcsolatos politikáját. De hol fogunk állni mi magyarok ebben az új – esetleg Kína által vezetett – többpólusú világgazdasági és világpolitikai rendben? A közép- és kelet-európai régió, s ebben Magyarország mennyire fontos, vagy fontos-e egyáltalán Kína új geopolitikai/ geoökonómiai törekvéseiben? Rácz Lajos, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem tanszékvezetője két tanulmányában is elemzi Kína felemelkedésének térségünkre vonatkozó következményeit. Vizsgálja a kínai-európai, azon belül a kínai-magyar kapcsolatok középpontjában álló kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat. Elemzi, hogy milyen biztonságpolitikai szempontok játszanak kiemelt szerepet a két ország kapcsolatában. Választ keres az olyan kérdésekre, mint, hogy miért ítéli minden elemző bíztatónak a magyar-kínai kapcsolatok kilátásait? Miért tekintenek hazánkra úgy a kínai vállalatok, mint az európai kontinens kapujára? Milyen geopolitikai következményei vannak annak, hogy a közép- és kelet-európai térségen belül nálunk található a legnagyobb lélekszámú kínai kolónia? Tanulmányát a magyar-kínai kétoldalú kapcsolatok társadalmi és kulturális összetevőinek elemzésével zárja. Kedves Olvasónk! Reméljük, hogy folyóiratunk második száma is hozzájárul ahhoz, hogy közösen definiáljuk újra hazánk helyzetét a most formálódó, többpólusú világgazdasági és világpolitikai rendszerben! Várjuk olvasóink véleményét, javaslatait, hiszen új geopolitikai fórumot csak mindannyiunk összefogásával, a valódi nemzeti konszenzus megteremtésével tudunk létrehozni! Budapest, 2010. december 29-én Dr. Bernek Ágnes főszerkesztő a Zsigmond Király Főiskola Geopolitikai Kutatóközpontjának vezetője 2010. december  |  8

Kína geopolitikai stratégiái Megítélés, háttér és valóság   Dr. Pham Quang Minh egyetemi docens, dékán Vietnami Nemzeti Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Kara [email protected]

Az 1970-es évek végétől kezdve a világ tanúja annak a jelenségnek, amit „Kína felemelkedésének” hívunk, ez a folyamat pedig felszínre hozza a kínai elsőbbség eredetéről, hatásáról és jelentőségéről szóló nagy vitákat. Bő harminc év alatt Kína „gazdasági erőművé”, egy olyan független kelet-ázsiai nagyhatalommá nőtte ki magát, amely az egész világot kihívás elé állítja. A tanulmány elsődleges célja, hogy megválaszolja a következő kérdést: miképp is ítéljük meg Kína felemelkedését? A cikk fő tézise, hogy hatalma ellenére Kína olyan külső és belső kihívásokkal fog szembesülni, melyek a kínai uralom korszakának eljövetelét egyelőre még bizonytalanná teszik.

Tudományos célok A világ minden országa számára a biztonság, a stabilitás és a jólét a három alappillér, amelyek egymással szorosan összefüggenek. A kérdésre, miszerint Kína nagyhatalomnak tekinthető-e, a választ attól függően adhatjuk meg, hogy erejét milyen szempontok alapján mérjük fel, illetve hatalmát milyen összefüggésekben vizsgáljuk. A hatalom a világon sehol, így Kelet-Ázsiában sem állandó: változik a szereplők státuszának és pozíciójának függvényében, s mint olyan, különbözőképpen értelmezhető. Az 1970-es évek végétől kezdve a világ geopolitikájában megfigyelhető az a jelenség, amit „Kína felemelkedésének” nevezünk, ez a folyamat pedig felszínre hozza a kínai elsőbbség eredetéről, hatásáról és jelentőségéről szóló nagy vitákat. Az utóbbi bő harminc év alatt Kína „gazdasági erőművé”, olyan független kelet-ázsiai nagyhatalommá nőtte ki magát, amely az egész világot kihívás elé állítja. Voltaképpen Kína több mint ezer éve gyakorolja kulturális „puha hatalmát” a délkelet-ázsiai térségben (Lam Peng Er, Lim Tai Wei, 2009: 1), de az elkövetkező évtizedekben várható kínai felemelkedés napjainkra már az egész világ figyelmét felkeltette. Jelen tanulmány fő célja, hogy megválaszolja a kérdést: miképp is ítéljük meg Kína felemelkedését. A cikk három részre tagolódik. Az első részben Kína felemelke­dését 9  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

elméleti szemszögből vizsgálom. Megállapítom, hogy nincs egyetlen olyan elmélet, amely önmagában elegendő magyarázatot adna Kína felemelkedésére, ezért átfogó megközelítésre van szükség. A második részben Kína felemelkedését történeti szempontból tekintem át, annak érdekében, hogy választ kapjak a kérdésre, miért akar Kína egyeduralkodóvá válni. A cikk harmadik, utolsó részében pedig Kína hatalmának korlátait taglalom. Írásom fő tézise, hogy Kínának hatalma ellenére mind külső, mind belső kihívásokkal kell majd megküzdenie, sőt utóbbiak megoldása talán még nagyobb nehézségeket fog okozni, mint az előbbieké.

Kína felemelkedése elméleti szempontból A „Középső Birodalom”-nak nevezett Kína jelentőségét aligha lehetne eltúlozni. 1,3 milliárdos lakosságával Kína kétségkívül egyedülálló szuperhatalom. Gazdaságilag már most az USA után a második helyen áll a GDP PPP (vásárlóerő-paritás) tekintetében a világ országai között. 1. táblázat. A világ tíz legnagyobb gazdasága 2009-ben Helyezés 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

Ország USA Kína Japán India Németország Nagy-Britannia Oroszország Franciaország Brazília Olaszország

GDP (PPP) billió USD 14,3 8,8 4,1 3,6 2,8 2,1 2,1 2,1 2,0 1,8

Forrás: CIA World Fact Book – www.cia.gov

Politikai jelentőségét mutatja, hogy Kína állandó tagja az ENSZ Biztonsági Tanácsának. 2008-ban Kína – az USA és a volt Szovjetunió után a világon harmadikként – kínai legénységgel saját űrhajót küldött az űrbe. Technológiai fejlettségére utal, hogy nukleáris nagyhatalom, és egyes vélemények szerint fegyveres erejével hatalmában állna meghódítani az egész világot. Egyszóval Kína az ázsiai térség „nehézsúlyú” szereplője gazdasági, politikai, és katonai szempontból egyaránt. Bár Kína a világgazdasági rangsorban a második helyen áll, az átállás a központi tervutasításos gazdasági modellről a piacgazdaságra még nem zárult le. Ez azt is jelenti, hogy ugyan Kína a középosztály nemzetévé válhat, de továbbra is számolnia kell olyan 2010. december  |  10

Kína geopolitikai stratégiái társadalmi problémákkal, mint tömeges szegénység, társadalmi egyenlőtlenség, etnikai kisebbségek, a fenntartható és a kiegyensúlyozatlan fejlődés problematikája. Kína törekvéseit tulajdonképpen Deng Xiaoping fogalmazta meg a legmegfelelőbben: „Józanul kell gondolkodnunk, stabilan kell állnunk, nyugodtnak kell maradnunk; őrizzük meg erőnket, és ne fedjük fel forrásainkat; ne akarjunk mindenáron az élre törni; s csak végső esetben cselekedjünk” (Wang Yusheng, 2001). Míg Kína mindig is ragaszkodott a „békés felemelkedés” gondolatához, a térség országaiban továbbra is él a „kínai fenyegetés” tudata. Érdekes módon magát a „békés felemelkedés” kifejezést hivatalosan csak 2003 novemberében használta először Zheng Bijian, a Kínai Reformbizottság elnöke, ezzel kívánva biztosítani a többi országot arról, hogy Kína fejlődése nem azon az úton fog haladni, mint Németországé vagy Japáné. Bár a „békés felemelkedés” kifejezést gyakran használta Hu Jintao elnök és Wen Jiabao miniszterelnök, később Hu Jintao az Ázsiai Fórumhoz intézett 2004. április 24-ei felszólalásaiban ezt már a „békés fejlődési irány” kifejezésre cserélte (Lampton, 2008: 33). Bármelyik kifejezést is használjuk, Zheng Bijian biztosította a világot arról, hogy Kína nem kívánja a fennálló nemzetközi rendet megváltoztatni, sem erőszak útján aláásni vagy megdönteni (Zheng, 2005). Tulajdonképpen arról van szó, hogy Kína a 21. század elején egy nagyszabású fejlesztési tervvel hozakodott elő. A XVI. Pártkongresszushoz szóló politikai jelentésében Jiang Zemin elnök 2002. november 8-án kifejtette: A 21. század első évtizedei jelentős stratégiai lehetőségeket rejtenek, amelyek fényes reményekkel kecsegtetnek, ezért meg kell ragadnunk őket. […] Erőnket ebben az időszakban egy gazdag társadalom felépítésének kell szentelnünk. A fejlődés két évtizede magától értetődően vezet majd el modernizációs törekvéseink harmadik fázisának megvalósításához. […] Újabb világháború kitörése a belátható jövőben nem valószínű, így reális esélye van annak, hogy a világban egy hosszabb békeidőszakot, Kína közvetlen térségében pedig kedvező viszonyokat teremtsünk” (Jiang Zemin, 2002). Hogyan értelmezhető Kína felemelkedése? Vajon fenyegetést, esélyt vagy kihívást hordoz a többi ország szemszögéből? A nemzetközi kapcsolatok tudománya három megközelítésből próbálja magyarázni Kína békés fejlődését. A realista megközelítés szerint Kína felemelkedése a kelet-ázsiai térségi berendezkedést, egyben az USA világuralmi szerepét is potenciálisan veszélyezteti. Kennet Waltz, Stephen Walt, Robert Jervis, Michael Doyle és mások úgy tartják, Kína növekvő hatalma a hidegháború utáni világban újratermeli az Egyesült Államok által uralt rendszeren belüli konfliktusukat. Robert Gilpin rendszerirányítási elmélete, illetve Organski és Kugler hatalomátvételi elmélete szerint bármit is kíván elérni Kína – akár előkelőbb státuszt, akár előnyöket vagy befolyást –, felemelkedése mindenképpen veszélyezteti az amerikai hegemóniát (Goldstein, 2003: 59). Sőt Robert Kagan úgy tartja, hogy Kína rövidesen át akarja venni a kelet-ázsiai régió irányítását az USA-tól, hos�szú távú terve pedig Amerika világuralmi pozíciójának megingatása (Kagan, 1997). Kína felemelkedése nemcsak az USA, hanem az ázsiai, elsősorban a kelet-ázsiai országok számára is gondot jelent. A kérdés az, hogyan kezeljenek az államok egy 11  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

feltörekvő hatalmat, amely átalakíthatja a fennálló erőviszonyokat. Joseph Nye véleménye szerint Ázsiának van saját belső hatalmi egyensúlyt teremtő ereje és sok ország üdvözli majd az USA térségbeli jelenlétét. Elképzelhető, hogy Kína katonai agressziója a szomszédos országokat hadiszövetség megalapítására fogja sarkallni (Nye, 2010). Röviden: a realista megközelítés szerint Kína potenciális veszélyté­nyező, amit ki kell iktatni, akár (katonai) szerepvállalással, akár elszigeteléssel. Azonban maradnak még fontos kérdések, nevezetesen: Kína felemelkedése magától értetődően katonai konfliktushoz vezetne-e az USA-val? Kína felemelkedése automatikusan az USA viszonylagos hanyatlását hozza-e majd? A felemelkedés növeli-e a konfliktust a „Középső Birodalom” és riválisai között? S vajon az ázsiai térség hatalmi berendezkedése a régi „hűbéri rendszer” hierarchiájához hasonló Kína-központú struktúrát fog eredményezni (Fairbank, 1968)? Az institucionalista megközelítés – a realista megközelítéstől eltérően, mely a hatalmi törekvések értelmezésében a „zéróösszegű játék” elvét hangsúlyozza – a nemzetközi kapcsolatokat más szemszögből vizsgálja. Feltételezi, hogy az ún. kooperatív „win-win” hozzáállás dominál. Az institucionalista elmélet alapfeltevése, hogy a globalizáció és a kölcsönös függés miatt minden országnak számot kell vetnie a destruktív magatartásból adódó veszteségekkel és a kooperatív hozzáállás előnyeivel. Ahhoz, hogy az államok minél nagyobb nyereségre tehessenek szert, igyekeznek kiterjeszteni a közös szabályokon és normákon alapuló nemzetközi szer­vezeteik és rendszereik hálózatát. Ebben a globális kontextusban minden ország – így Kína is – hajlik a nemzetek közötti együttműködésre. Ha Kína ennek a hálózatnak szerves részévé válik, vagy ha más országok be tudják vonni őt ebbe a rendszerbe, akkor „bomlasztó” törekvései megfékezhetők, mivel a nemzetközi intézmények nem fogadják el, hogy egyes országok széthúzást szítsanak a rendszeren belül. Egy ország minél inkább része a nemzetközi rendszernek, annál konstruktívabb magatartást kell mutatnia. Ezen kívül a 21. századi világrend is különbözik az előzőektől. John Ikenberry szerint a két jelenség között kapcsolat áll fenn: „Kína felemelkedésének nem feltétlenül kell erőltetett hatalom-átrendeződéssel járnia. Az amerikai-kínai hatalom-átrendeződés akár teljesen különbözhet a korábbi átrendeződésektől, mivel az a nemzetközi rend, amellyel Kína ma szembesül, alapvetően különbözik azoktól, amelyekkel a korábbi feltörekvő államok szembesültek. […] Ma a nyugati világrend, ha úgy tetszik, igen befogadó, de nehezen átalakítható. […] Kína ma teljes jogú tagjává válhat ennek a rendszernek, és általa felvirágozhat. Ha ez bekövetkezik, Kína felemelkedik, de a nyugati világrend – már ha megfelelően irányítják – változatlan marad” (Ikenberry, 2008). A konstruktivista megközelítés alaptétele az identitáskonstrukció. Fontos meg­­válaszolni bizonyos kérdéseket, mint például azt, hogy hogyan ítéli meg Kínát a többi nemzet, és hogyan látja Kína önmagát. A fő kérdés az, hogy mi áll Kína felemelkedésének motivációs hátterében, és ez a felemelkedés vajon egy potenciális barát vagy egy ellenség felemelkedése. Úgy viselkedik-e Kína, mint egy kommunista, vagy mint egy fejlődő ország? Elméletben a konstruktivisták egyetértenek az 2010. december  |  12

Kína geopolitikai stratégiái institucionalistákkal a szabályok és normák tekintetében, de próbálják kiterjeszteni elméletüket az egyes szereplők viselkedési normáinak nemzetköziesítésére. Három évtizeddel a kínai nyitás után az ország még mindig „kettős identitással” küzd (Lam Peng Er, Lim Tai Wei, 2009: 17). Egyrészről Kína a nyugati agresszió, kizsákmányolás és egyenlőtlen bánásmód áldozatának tekinti magát, másrészről viszont megpróbál a világ felelősségteljes tagjaként fellépni. Akármilyen identitást sugároz is Kína, illetve attól függetlenül, hogy ez az identitás valódi vagy hamis, tény, hogy a „Középső Birodalom” ma a nyugati világ által megalapozott normákhoz és szabályokhoz próbál igazodni. A kérdés az, hogy vajon meddig és milyen mértékben tud egyensúlyozni nemzeti érdekei és a nemzetközi normákhoz való igazodás között. Mindenesetre nehéz megítélni, milyen prioritást fog a kínai vezetés felállítani: vajon nagyhatalmi státuszra és vezető szerepre fog törekedni a térségi és a globális politikában, vagy inkább a belső stabilitást és a gazdasági növekedést helyezi előtérbe (Sutter, 2008: 19). Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy mindhárom koncepció magyarázatot kísérel adni Kína felemelkedésére és annak világpolitikai következményeire, de egyik sem tud teljes körű értelmezéssel szolgálni. Kína felemelkedése továbbra is tele van kérdőjelekkel, mivel fejlődése – elsősorban a kínai gazdasági növekedés fenntarthatóságát illetően – bizonytalan. Annak ellenére, hogy az ország nagyon rövid idő alatt nagyon gyors növekedési pályát írt le, a kínai társadalom számos gonddal küzd.

Kína felemelkedése történeti szempontból A világ más nagyhatalmaival összehasonlítva, Kína fejlődése sajátságos. Sok szakértő szerint az ország hosszú ideje tartó ázsiai elsőbbsége, valamint az európai gyar­matosítás nyomán kialakult „áldozati szerepe” együttesen magyarázza Kína egyeduralomra irányuló geopolitikai törekvéseit (Cook et al., 2010: 52–53). Kína geopolitikai stratégiáit sajátos kettősség jellemzi. Ez a kettősség abban nyilvánul meg, hogy a „Középső Birodalom” egyrészről egy peremvidékhez, azaz a Csendes-óceán partvidékéhez tartozott (Brzezinski, 1997), másrészről viszont Kína sosem volt tengeri állam, mivel mindig a szárazföld belseje felé orientálódott (Lixin Sun, 2010). Erre a befelé orientálódásra utal például Kína – „Középső Birodalom” – elnevezése is. A történelem során Kína több évszázadon keresztül uralta politikailag, gazdaságilag és katonailag Kelet-Ázsiát, mivel ezt a kelet-ázsiai térséget többé-kevésbé mindig természetes befolyási területének tekintette. A kereskedelmi kapcsolatokon kívül Kína és a kelet-ázsiai országok viszonyát a hűbéri rendszer jellemezte (Tarling, 1992: 340). Válságos időkben nyújtott segítségéért cserébe Délkelet-Ázsia országai hódolatukat és hűbéri szolgálatukat ajánlották fel Kínának és fejedelmének (Sebastian, 2000: 159). Kína évszázados kelet-ázsiai szerepvállalásának politikája változatos képet mutat, kezdve a belső rend helyreállításától és az egyensúly megőrzésétől egészen a konfuciánus kultúra és értékek terjesztéséig. Nem volt kétséges, hogy Kína 13  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

politikailag és társadalmilag fejlettebb a térség sok országánál, így legtöbbjük Kínát tekintette nemcsak védelmezőjének, hanem politikai vagy életmódbeli modelljének is. Kína azonban mégsem tudta ellenőrzése alá vonni Délkelet-Ázsiát, mivel viszonyuk egyenlőtlenül alakult (Womack, 2006). Kína és a délkelet-ázsiai országok kapcsolatának dinamikáját az a tény befolyásolta, hogy az egyes államok különbözőképpen viszonyultak Kínához, sőt még egy országon belül is más-más attitűdöket lehetett felfedezni. Kína ereje és a kínaközpontú világnézete megingatta a keletázsiai szomszédok hitét Kína jóakaratában. A 19. század kezdetén Kína – az európai gyarmatosítók nyomása alatt – fokozatosan a britek félgyarmati területe lett. Azóta Kína geopolitikáját az atlanti térség határozza meg, és az ország a Nyugat tengerparti bázisául szolgál. A nyugati gyarmatosítás véget vetett a „Középső Birodalom” hatalmának, és azzal együtt a fennálló hűbéri rendszernek is. A „Középső Birodalom” európai gyarmatosítókkal szembeni tehetetlensége kiábrándította a térség országait. Az ázsiai országok szemében Kína már nem számított abszolút hatalomnak, miközben az európai uralom az egész térség problémájává vált. Ugyanakkor a gyarmatosítás nyomán a kínai kivándorlók tömegével indultak meg Délkelet-Ázsiába: a 20. század elejére számuk több millióra emelkedett (Fitzgerald, 1972: xv). A kereskedelmet tekintve a kínaiak fontos közvetítő szerepet játszottak a britek és a délkelet-ázsiai országok őslakos kereskedői között, mivel előbbiek nem tudtak közvetlenül kereskedni az utóbbiakkal. „Az indiai szigetvilág és Kelet-Ázsia” c. folyóirat (JIEA) – melynek főszerkesztője James Richardson Logan, – a Londoni Néprajzi Társaság levelező tagja, valamint az Ázsia Társaság és a Batáviai Tudományos Egyesület tagja volt – a következőképp írt a kínai kereskedelmi közvetítők által gyakorolt módszerekről: „A kínaiak itt, mint középosztálybeliek lépnek be a képbe, és ők bonyolítják az üzleteket, látszólag a maguk szakállára, valójában azonban pusztán közvetítőkként. A kínaiak a maguk szintjére emelik az őslakos kereskedőket, meghívják őket a boltjaikba, bétellel és más kétes eredetű finomságokkal kínálják őket, és csatlakoznak hozzájuk élvezeteik közepette. Szolgák seregeivel veszik körül őket, és mindent megtesznek, hogy tartózkodásukat kellemessé tegyék. Órákig türelmesen hallgatják értelmetlen locsogásukat, üres elmék fárasztó ostobaságait, és végül olyan kedvező feltételekkel kötnek üzletet velük, amilyeneket egy európai kereskedő sem tudott volna az őslakosokból kicsikarni” (Logan, 1855: 122). A kínaiak nemcsak a brit és az őslakos kereskedők között szolgáltak közvetítőkként, hanem a közügyekben is fontos szerepet játszottak szerte Délkelet-Ázsiában. Egy beszámoló szerint a kínai volt „az egyetlen olyan keleti nép, amelyből a kormány költségek és különösebb erőfeszítések nélkül hasznot tudott húzni” (Andaya & Andaya, 1982: 137). A 20. század első felében a Délkelet-Ázsiában élő kínai bevándorlók az egyes délkelet-ázsiai országokkal kötött kettős állampolgárságról szóló megállapodásoknak köszönhetően választhattak új országuk vagy a Kína állampolgársága között. Szerepükből és pozíciójukból kifolyólag a tengerentúli kínaiakat gyakran Kína „ötödik hadoszlopának” tekintették. 2010. december  |  14

Kína geopolitikai stratégiái A második világháború vége 1945-ben, majd a Kínai Kommunista Párt győzelme a Kuomintang felett, illetve a Kínai Népköztársaság (PRC) kihirdetése 1949. október 1-jén új fejezetet nyitott Kína fejlődésében és az ország Kelet-Ázsiával való kapcsolatában. A hidegháború közepette a Kínai Népköztársaság a megalakulása utáni első évtizedben a Szovjetunióval kötött szoros szövetséget, és támogatta szom­szédait az amerikaiak által vezetett nyugati blokk elleni harcban a koreai és az indokínai háborúban. Kína egyúttal offenzív politikát folytatott csaknem az összes délkelet-ázsiai országban a kommunista felkelések kirobbantásának támogatásában, a tengeri államoktól kezdve a szárazföldi országokig (például Indonéziában, Malajziában, Thaiföldön, Burmában és más országokban). Ennek eredményeképp a helyi és a pekingi kormányzatok közötti ellenségeskedés és nézeteltérések egyre nagyobbak lettek. Kína aktív ázsiai és afrikai külpolitikáját a bipoláris világrendszerből adódó helyzettel magyarázta, melynek része volt egyfelől a Szovjetunióval folytatott vita, másfelől pedig Kína ellenállása az amerikai imperializmussal szemben. Mindebből adódóan Kína az önerőből való felemelkedés független politikáját és ideológiáját kezdte követni. Richard Nixon amerikai elnök 1972. február 21–27. között tett kínai látogatása fordulópontot jelentett nemcsak a kínai-amerikai bilaterális kapcsolatokban, hanem az egész világ számára is. A látogatás eredményeképpen megszületett a Shanghaji Kommuniké, amely világosan lefektette, hogy Kína és az USA minden olyan országgal vagy országcsoporttal szemben fellép, amely az ázsiai–csendes-óceáni térségben egyeduralomra próbál törni. A kínai-amerikai kapcsolatok fejlődése – vagy vietnami szemszögből nézve a „kínai árulás” – „bizonyára nehezen volt emészthető, hiszen további bizonyítékul szolgált Peking valódi hosszú távú terveit illetően a délkelet-ázsiai régióban” (Duiker, 1986: 59). Az USA-val való kapcsolatai javulásával Kína agresszívebben lépett fel a szomszédos országokkal szemben. 1974-ben Kína megszerezte a dél-vietnami Paracelszigeteket. A vietnami háború vége és az amerikai haderő térségből való kivonulása, Vietnam szövetsége a Szovjetunióval, valamint a kambodzsai konfliktus mind Kína „malmára hajtotta a vizet” az ország kelet-ázsiai törekvéseit illetően. Az ideológia már nem játszott ebben szerepet – hiszen a befolyásnövelés ideája a pragmatikusan gondolkodó kommunista reformer, Deng Xiaoping és elvtársai fejében született meg. Deng számára világossá vált: „Nem az számít, hogy a macska fehér vagy fekete, amíg elkapja az egeret”. Felismerte, hogy Kína sokkal több előnyre tesz szert, ha nyit a nyugat felé, amely pénzzel, hitelekkel és technológiával látja el, egyszóval mindennel, ami Kína iparosításához és modernizálásához szükséges. Kína elsődleges célja volt, hogy betöltse Délkelet-Ázsiában az amerikaiak kivonulása nyomán keletkezett hatalmi űrt. Fő célpontja Vietnam lett. A vietnami-szovjet szövetség elleni együttműködés érdekében Kína az ASEAN szervezetében próbált találni koalíciós partnert. Jól példázza ezt a stratégiát Deng Xiaoping 1978. október-novemberi látogatása Délkelet-Ázsiában, amikor is felhívta a térség figyelmét a vietnami veszélyre (Lee Lai Too, 1981: 58–75). Azonban semmilyen „ravasz propaganda” nem tudta elég 15  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

jól leplezni Kína hegemón szándékait: stratégiája különféle reakciókat váltott ki a délkelet-ázsiai országok körében. Még ha Thaiföld és Szingapúr osztotta is Kína nézetét az úgynevezett „vietnami veszéllyel” kapcsolatban, Malajzia és Indonézia más színben látta Kína szerepvállalását a kambodzsai konfliktusban. Így 1980 márciusában Malajzia és Indonézia vezetői ratifikálták a kuantani irányelvet, amelynek értelmében a két ország a kambodzsai konfliktus során Vietnammal kötött volna megállapodást. Kínának azonban sikerült megosztania az ASEAN-t, így a kuantani irányelv nyomán nem született gyakorlati megegyezés (Sebastian, 2000: 166). Az 1991-es párizsi békekonferencia véget vetett annak a kambodzsai konfliktusnak, amelyben Kína döntő szerepet játszott. Kína felismerte, hogy békés és stabil külső környezetre van szüksége saját hazai reformjai megteremtéséhez, valamint arra, hogy integrálódjon a térségbe és a nemzetközi rendszerbe. Ugyanez volt az ASEAN érdeke is. Így az 1990-es évek elejére új geopolitikai helyzet volt kialakulóban. Az 1990-es évek elejének kínai felemelkedése volt az egyik legfontosabb kihívás, amivel a világnak – így az ASEAN-nek is – szembesülnie kellett. A délkelet-ázsiai országok közül egyedül Szingapúr volt azon a véleményen, hogy Kínát az ázsiai– csendes-óceáni térségbe kell integrálni, és ebben az ASEAN-nek kell konstruktív szerepet vállalnia (Straits Times, 1993). Az ASEAN úgy döntött, hogy büntető és kény­szerítő politika helyett befogadó politikát alkalmaz Kínával kapcsolatban. A szövetség remélte, hogy a Kínához való építő hozzáállása csökkenti majd a felesleges feszültségeket. A kambodzsai konfliktus megoldása során az ASEAN megtapasztalhatta, hogy párbeszéd és tárgyalás útján még ilyen kényes biztonsági kérdésekben is tud hatni Kínára. Az ASEAN rájött, hogy gyenge intézményi keretek között az olyan tényezők, mint a bizalom, a konszenzuskeresés, az egyeztetés, a nem kényszerítő erejű érvelés hatékonyak lehetnek a Kínával való ügyek rendezésében (Johnston, 2003: 107). Ezért hívták meg Kínát az ASEAN Manilában rendezett 25. éves minisztériumi ülésére 1992 júliusában, s ezért választották be később a 18 országot tömörítő ASEAN Térségi Fórum (ARF) tagjai közé. A következő időszakban a Kínáról alkotott kelet-ázsiai kép meglehetősen differenciált volt. Egyrészt Kína és a térség többi országa számos kérdésben egyetértett. A gazdaságot illetően például mindkét fél támogatta a Kína-ASEAN Szabadkereskedelmi Övezet (CAFTA) létrejöttét, ami 2010. január 1-jén életbe is lépett. A politikai-biztonsági kérdéseket tekintve Kína és az ASEAN megegyeztek abban, hogy betartják a be nem avatkozás alapelvét, miközben informális, rugalmas, fokozatosságra törekvő és konszenzusalapú hozzáállást képviselnek. Másrészt viszont a többi országban aggodalomra adott okot az a mód, ahogy Kína ügyeit a gyakorlatban intézte. A Dél-kínai-tenger szuverenitási vitája Kína és az ASEAN egyes országai között mára a valós kínai stratégiai törekvésekről árulkodó barométerré vált. A Kína által 1974-ben a Paracel-szigetek, 1988-ban a Spratly-szigetek, valamint 1995-ben a Meidzsi-szirt ellen vezetett támadások a Dél-kínai-tengert a világ egyik gyújtópontjává változtatták. Továbbá arra kényszerítettek több ASEAN-tagországot, hogy egyrészt formális biztonsági egyezményeket kössenek külső hatalmakkal, mint például 2010. december  |  16

Kína geopolitikai stratégiái Indonéziával vagy a Fülöp-szigetekkel, vagy modernizálják a hadseregüket, mint azt Vietnam, Szingapúr és más államok tették. A Dél-kínai-tenger biztonságának ügyében eddig az egyetlen értékelhető eredménynek a 2002. november 4-én az ASEAN Phnom Penh-ben tartott nyolcadik csúcstalálkozóján aláírt nyilatkozat tekinthető. A nyilatkozat több szempontból is jelentős. Egyrészt Kína első alkalommal írt alá ilyen jellegű dokumentumot az ASEAN-nel, ráadásul multilaterális alapon, így ez Kína 2002. augusztus 1-jén egy ASEAN-találkozón bejelentett új biztonságpolitikai koncepciójának megvalósulásaként is értelmezhető (Michael K. Connors, Remy Davison és Joern Dosch, 2004: 63–66). Másrészt a nyilatkozat megtiltja a feleknek, hogy elfoglalt területeiken túl terjeszkedjenek, és erőszakot alkalmazzanak a területi viták eldöntésére. Mindezek ellenére azonban a nyilatkozat nem akadályozta meg a feleket abban, hogy az elfoglalt szigeteiken építkezzenek. A helyzet odáig „fajult”, hogy 2009-ben Kína – most először – nem rejtette „véka alá” valós elképzelésit, amikor közzétette az úgynevezett „kilencpontvonalas” térképet, amelyen a Dél-kínai-tenger 80%-ára benyújtott területi igényeit jelölte. Kína dél-kínai-tengeri területi követelései a tengert Kína, illetve a délkelet-ázsiai és a térségen kívüli egyéb országok közötti összecsapások helyszínévé tette. A Hainan-szigettől 75 mérföldre az Impeccable [Feddhetetlen] amerikai hadihajó és öt kínai hajó között 2009. március 8-án lezajlott ütközet volt az első komoly tengeri összecsapás a két ország között ebben a viszályzónában. Az ASEAN erőtlen reakciója a Dél-kínai-tengert érintő vitát illetően számos okkal magyarázható. Először is, a térség országai egyaránt fontosnak tartják, hogy békés és stabil állapotokat tartsanak fenn a gazdasági fejlődés érdekében, különösen a felemelkedő Kínával való kapcsolatukban. A „kínai fenyegetés” ellenére nincs olyan ország a régióban, amelyik ne akarna jó viszonyban állni Kínával. Az új viszonyok közepette a gazdasági kapcsolatok a „zéró összegű játszmák” irányából eltolódtak a „win-win” jellegű együttműködések felé. 2008-ban Kína és az ASEAN közötti kereskedelem volumene 200 milliárd USD-re nőtt. 2010. január elseje óta a Kína és az ASEAN közötti szabadkereskedelem a gyakorlatban is megvalósul. A Kína és az egyes délkelet-ázsiai országok közötti bilaterális kereskedelem erősödött és nö­ve­kedett.

2. táblázat. Kína és egyes ASEAN-tagországok közötti kereskedelem 2008-ban (milliárd USD) Ország Brunei Indonézia Malajzia Fülöp-szigetek Szingapúr Vietnam

Export 0,13 17,2 21,4 9,1 32,3 15,1

Import 0,09 14,3 32,1 19,5 20,1 4,4

Összesen 0,22 31,5 53,5 28,6 52,4 19,5

Forrás: ASEAN Titkársága, 2009 17  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

Másodsorban nincs egyetértés az ASEAN-tagországok közt (akár részesei a vitának, akár nem) azt illetően, hogy hogyan lehetne rendezni a Dél-kínai-tenger ügyét Kínával. 2007 óta Kína növekvő igyekezettel próbálja megszerezni a vitatott területeket, miközben a többi partner területi igényét igyekszik aláásni. 2007 végére Kína a hainani tartományon belül létrehozott egy új, Sansha nevű, prefektúra szintű várost, amely magában foglalja a Paracel- és a Spratly-szigeteket is. 20072008 között Kína fellépett a British Petroleum és az amerikai ExxonMobil ellen, amiért azok Vietnammal együttműködve a Dél-kínai-tengeren akartak olajat és gázt kitermelni, és addig tartotta nyomás alatt őket, amíg be nem szüntették a munkát. 2009 elején Kína a Fülöp-szigetek ellen is fellépett, amikor az jogerőre emelte 2009. márciusi módosított törvényét a tengeri határvonalakról. Kína a 2009. májusi közös vietnami-malajziai ENSZ-beadvány ellen is tiltakozott. Mind ez ideig Kínának sikerült megakadályoznia, hogy az ASEAN egyesült erővel lépjen föl ellene, azzal érvelve, hogy a Dél-kínai-tenger területe feletti vitákat Kínának az ASEAN területi igényeket támasztó négy tagjával külön-külön folytatott bilaterális tárgyalások során kell megoldania. Emiatt a thaiföldi Cha-amban rendezett legutóbbi ASEAN-Kína csúcstalálkozón a Dél-kínai-tenger biztonságpolitikai ügyét nem is tűzték napirendre. A harmadik tényező a kínai haditengerészet modernizációs programja. Jelenleg nincs olyan ASEAN-tagország, amely e szempontból versenyre kelhetne Kínával. Kína mind mennyiség, mind pedig minőség tekintetében megelőzte az ös�szes szomszédos országot tengeralattjáróival, torpedórombolóival, őrnaszádjaival és fregattjaival, amikkel könnyűszerrel uralhatja a kérdéses területeket. Az ázsiai– csendes-óceáni térség összes országát aggodalommal tölti el Kína hadi kiadásainak nagysága és növekedése. Ausztrália védelmi minisztériumának fehér könyve például a következőképpen fejezi ki aggodalmát Kína katonaságának átalakulása és modernizációja láttán: „Aggodalommal töltene el minket, ha azt látnánk, hogy a védelempolitikai környezetet egyetlen regionális erő vagy egy azonos célokkal rendelkező hatalmi csoport dominálná. Stratégiai érdekeink úgy kívánják, hogy az elkövetkező évtizedben egyetlen hatalom se tudja az ázsiai–csendes-óceáni térség egyetlen másik országát sem kényszeríteni vagy megfélemlíteni erőszakkal vagy annak kilátásba helyezésével anélkül, hogy a térség többi országa politikai, gazdasági vagy katonai erejével ne próbálná eltántorítani, megakadályozni vagy szükség esetén legyőzni az erőszak alkalmazóját” (Ausztráliai Védelmi Minisztérium, 2009: 43). A Sanya-beli kínai tengeri bázis 2007 végén kezdődő kiépítése tovább növelte a térségben a feszültséget. A műholdas felvételeken jól látható, hogy a bázison állomásozott egy 094-es Jin típusú kínai tengeralattjáró is. Ennek a típusú tengeralattjárónak a jelenléte utalt „a kínai déli flotta első tartós bevetésére” (Thayer, 2009). Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a régió történelme és közelmúltbeli eseményei megmutatták azt, hogy Kína hogyan reprezentálja önmagát a szomszédjaival való kapcsolatokban. Ebben a hosszú történelmi folyamatban Kína mindig 2010. december  |  18

Kína geopolitikai stratégiái más-más eszközöket alkalmazott hatalmi pozíciója elnyerésére, többek között a hűbéri rendszert vagy kulturális, gazdasági és katonai erejét – vagy épp mindezeket együtt. Az új geopolitikai megközelítésben, amelyben már nem beszélhetünk kétpólusú világrendszerről, illetve amelyben a világ egy új hatalmi berendezkedés felé halad, Kína felgyorsította fejlődésének ütemét, és aktívabbá vált a térségi és a nemzetközi ügyekben. Az elsőbbség felé vezető úton azonban Kínának előbb-utóbb szembesülnie kell saját korlátaival, illetve azokkal az akadályokkal, amelyeket más nagyhatalmak érdekei állítanak elé.

A kínai hatalom korlátai Mint az előzőekben kifejtettem, az tény, hogy Kína felelmelkedőben van, és ez hatással van az egész világra. Azonban a Szovjetuniótól, mint egykori katonai óriástól és Japántól, mint gazdasági nagyhatalomtól eltérően Kína mindkét tekintetben erős nagyhatalommá akar válni. David Lampton szavaival élve a kínai hatalomnak három arca van: erő, pénz és elme – ahol az erőt (azaz erőszakot) a katonaság fenyegetése vagy büntetése, a pénzt a gazdasági jólét vonzó arca, a tudást pedig a gyakran pozitív meggyőzésre alkalmazott erő képviseli (Lampton, 2008: 255). Bár az ország meggyőző eredményeket ért el, sokak szerint nem rendelkezik átfogó tervvel, s egy olyan jövőre vonatkozó elképzeléssel, amelyben Kína, mint egyedülálló nagyhatalom szerepel (Cook et al, 2010: 52). Ennek egyrészt az a magyarázata, hogy Kína viselkedése nem egyértelmű és átlátható, másrészt pedig fejlődése csak a megváltozott környezetre adott megfelelő válaszként s nem egy hosszú távú stratégia megvalósításaként értelmezhető. Hogyan kell értékelni Kína felemelkedését? Történelmi szempontból nézve úgy tűnik, a kínai felemelkedés több gyanakvást, mint megértést szül, legalábbis Kína szomszédai körében. Zhu Feng, a Pekingi Egyetem professzora szerint „Kína »magányos felemelkedő hatalom«, s nem akad egyetlen barátja sem közvetlen szomszédai között, ugyanakkor ezek mindegyike valamilyen visszamaradt történelmi sérelmet, ellenérzést vagy gyanakvást dédelget magában” (Callick, 2009). Kínának nehéz globális, azaz a régión kívüli elsőségre szert tennie. Számára az elsődleges akadályt e téren az USA képviseli. Az elmúlt évszázadban az USA stratégiáját egyrészt térségbeli vezető pozíciójának megőrzése, másrészt pedig az határozta meg, hogy megakadályozza a többi államot abban, hogy a saját térségükben egyeduralomra tegyenek szert. Ennek a stratégiának az áldozata lett többek között Németország a két világháborúban, Japán a második világháborúban, illetve a Szovjetunió a hidegháborúban. Ami a külső perspektívát illeti, Japán és India egyaránt a közelmúltban kezdett különböző eszközökkel gátat szabni a kínai hatalomnak. Mindkét ország gazdasági befolyásért küzd Kelet-Ázsiában. Kína 2003-ban szabadkereskedelmi egyezményt (CAFTA) kötött az ASEAN-nel, ugyanakkor India is megkötötte velük a sajátját. 19  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

Későn jövőként India igyekezett behozni lemaradását és kétoldalú egyezményekkel bővíteni kapcsolatait az ASEAN országaival, többek között Thaifölddel (2003) és Szingapúrral (2005) (Zhao Hong, 2007: 126–127). India és Vietnam 2007 júliusában léptek stratégiai partnerkapcsolatra. A szabadkereskedelmi egyezményen kívül India a mianmari, kambodzsai és indonéziai nyersanyag-kitermelés területén, valamint az öt szárazföldi dél-kelet-ázsiai állammal kötött szubregionális együttműködési keretmegállapodás (a Mekong-Gangesz Együttműködési Projekt) tekintetében is felveszi a versenyt Kínával (Goodman and Finn, 2007). 2004-ben India belépett a BIMSTEC-be (Bangladesh – India – Mianmar – Srí Lanka – Thaiföld Gazdasági Együtt­működés). Ugyanebben az évben India – a kínaiak „Pánázsiai Vasúti Projekt”-jére adott válaszként – javaslatot tett egy vasúthálózat létrehozására, amely Indiát, Mianmart, Thaiföldet, Laoszt, Kambodzsát és Vietnamot kötné össze (Zhao Hong, 2007: 131–132). Katonai téren úgy tűnik, India elsősorban Mianmarban verseng Kínával, mert itt mindkét országnak nyersanyag-kitermelési érdekeltségei vannak, illetve néhány közös katonai akciót vezetett még Szingapúrral, Vietnammal, Japánnal és Dél-Koreával. Japánban a kínai felemelkedés mély aggodalmat keltett. Annak érdekében, hogy ellensúlyozza Kína befolyását, Japán több intézkedést tett. Először is megújította az amerikai-japán szövetséget, amivel Kína hatalmát kisérelte meg egyensúlyozni. Másodsorban az offenzívebb diplomácia útjára lépett, hangsúlyozva az Indiával és Ausztráliával kötött szorosabb kapcsolatok közös demokratikus értékeken nyugvó alapját. Harmadsorban Japán igyekezett hadseregének modernizálásával saját védelmi erejét növelni. Mivel Kína 2003-ban aláírta a Barátsági és Együttműködési Szerződést, így Japán is megtette ezt egy évvel később. Gazdasági téren Kína és az ASEAN között 2001-ben jött létre szabadkereskedelmi egyezmény, ezért Japán is kötött ilyen egyezményt a szövetséggel, első alkalommal 2008-ban. Kína felemelkedésére reagálva egy sor könyv és cikk látott napvilágot, melyek előrevetítették a „Középső Birodalom” politikai-gazdasági rendszerének bukását. Kína jövőbeli esetleges összeomlása [The Coming Collapse of China] című könyvében Gor­don G. Chang kifejti, milyen „törékeny” Kína hatalma. Chang szerint „Ma, ke­ vesebb mint huszonöt évvel azután, hogy Deng Xiaoping megnyitotta az országot a világ számára, Kína papíron még mindig erősnek és dinamikusnak tűnik. A valóságban azonban az egykor „Középső Birodalomnak” nevezett ország nem más, mint papírsárkány” (Chang, 2002: xxv). Az országot számos veszély fenyegeti, többek között gazdasági problémák (gazdasági diszlokáció, a WTO-tagságból fakadó verseny, az állami vállalatok és bankok eredménytelen működése). Valamint társadalmi problémák (egyenlőtlenség, munkanélküliség, vidéki zavargások, tömeges felkelések, korrupció, szekták, aktivisták, szakadárok stb.) és etnikai problémák (erőszakos zavargások Xingjianban és Tibetben). Az igazi kérdés valójában az, hogy ezekre a problémákra aligha van megoldás, illetve „minden megoldást először meg kell feleltetni az ideológiának” (Chang, 2002: xxvii). A Lowy Intézet McArthur Alapítványa által az Ázsiai Biztonsági Projekt keretén belül 2009-ben elvégzett közvélemény-ku2010. december  |  20

Kína geopolitikai stratégiái tatás szerint a környezetvédelmi problémák, illetve az élelem- és ivóvízhiány számít a legnagyobb belső és külső fenyegetésnek (Shearer and Hanson, 2009). Egy, a kínai People Forum című magazin 2009 végi felméréséből pedig kiderült, hogy a 800 internetes válaszadó egyik része „a társadalmi toleranciaszintet meghaladó korrupció problémáját”, másik része pedig a gazdagok és szegények között egyre mélyülő szakadékot tartja a legnagyobb veszélynek (Cook et al., 2010: 68). Egyértelmű, hogy Kína számára a nagyhatalommá válás hosszú és nehéz folyamat lesz. Történelmi szempontból Kína békés felemelkedése meglehetősen bizonytalan, hatalma pedig igen sebezhető, tekintve, hogy a diktatúrán alapuló rezsimek előbb vagy utóbb mind összeomlottak, mint ahogy azt az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején a kelet-európai államokban és a Szovjetunióban is láthattuk.

Összefoglalás Több mint harminc év telt el azóta, hogy Deng Xiaoping bejelentette Kína nyitását és megkezdődött az ország gazdasági reformja. Kína egy szegény, elmaradott és csaknem teljesen elszigetelt országból gazdag, modern és a világrendbe illeszkedő állammá vált. Tulajdonképpen geopolitikai adottságai tették lehetővé Kína számára a felemelkedést, ez a felemelkedés pedig most átalakíthatja a térségi és globális rendet. Gazdaságilag Kína túlszárnyalta Japánt, és az USA után a világ második legna­ gyobb gazdaságává vált. Kína gazdasági ereje rendkívül összetett, és ez számos módon – többek között a vásárlásokon, az eladásokon, a befektetéseken, a fejleszté­si segélyek nyújtásán át, valamint az innovációkon keresztül – nyilvánul meg (Lampton, 2008: 88). Ha a katonai aspektust nézzük, Kína hadserege modernizáción megy keresztül: az utóbbi években a Népi Felszabadító Hadsereg (PLA) mind létszámát, mind minőségét tekintve folyamatosan fejlődött. A hadsereg modernizációja többrétű: ugyan­úgy érinti a költségvetést, a beszerzést, a hadállomány átstrukturálását és kiképzését, mint a katonai elveket, a parancsnokságot és az irányítást. Kína politikai helyzetét és státuszát a világ többi hatalma, többek között az USA, Japán, India, Oroszország is elismerte. A kínai diplomácia proaktív, illetve saját nem­­zeti érdekeit egyre magabiztosabban képviseli a kétoldalú és többoldalú nemzetközi párbeszédekben. Mindezek eredményeképpen a világ többi országa közül ugyan sok még mindig fenntartásokkal viseltetik Kína hatalma iránt, mégis szívesebben tartanak fent jó viszonyt vele, és próbálják Kína felemelkedésében megtalálni a saját érdekeiket. Kína mára kétségtelenül megfelel a klasszikus nagyhatalom feltételeinek. Az elért eredmények ellenére azonban Kína hatalma mégsem tekinthető korlátlannak. Az ország még mindig számos belső és külső kihívással küzd, melyek a kínai uralom világméretű korszakának eljövetelét egyelőre még bizonytalanná teszik. 21  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma? IRODALO M

Andaya, B. W. és L. Y. Andaya (1982) History of Malaysia [Malajzia története], Macmillan Kiadó, Sdn. Bhd, London. Ausztráliai Védelmi Minisztérium (2009) Defending Australia in the Asia Pacific Century: Force 2030 [Ausztrália védelme az ázsiai csendes-óceáni térség évszázadában: A Force 2030 tervezet]. Brzezinski, Z. (1997) Grand Chessboard [A nagy sakktábla], Basic Books, New York. Callick, Rowan (2009) Australia and China: It’s Strictly Business [Ausztrália és Kína: Kizárólag üzleti alapon]. The Australian, 20 August 2009 http://www.theaustralian.com.au/news/features/australian-and-china-itsstrictly-business/strory-e6frg6z6-1225764089138 Chang, G. (2002) The Coming Collapse of China [Kína közelgő bukása], Arrow, London. CIA (2010) World Factbook [Tények könyve a világról]. Cook, Malcolm, Raoul Heinrichs, Rory Medcalf, Andrew Shearer (2010) Power and Choice: Asian Security Futures [Hatalom és választás: Ázsia biztonságpolitikai jövője], Lowy Nemzetközi Politikai Intézet és MacArthur Alapítvány, Új-Dél-Wales, Ausztrália. Connors, Michael K., Remy Davison és Joern Dosch (2004) The new global politics of the Asia-Pacific [Az ázsiai csendes-óceáni térség új globális politikája], Routledge Curzon, London és New York. Duiker, William (1986) China and Vietnam: The Roots of Conflict [Kína és Vietnam: A konf­liktus gyökerei]. Berkeley, Kelet-ázsiai Tanulmányok Intézete, Kaliforniai Egyetemi Kiadó, Kalifornia. Fairbank, John K. (1968) The Chinese World Order: Traditional Chinese Foreign Relations [A kínai világrend: Kína tradicionális külkapcsolatai], Harvard Egyetemi Kiadó, Cambridge, Mass. Fitzgerald, C. P. (1972) The Southern Expansion of the Chinese People [A kínai nép déli terjeszkedése], Ausztrál Nemzeti Könyvkiadó, Canberra. Goldstein, Avery (2003) An Emerging China’s Emerging Grand Strategy [A felemelkedő Kína kialakulóban lévő nagy stratégiája], in: John Ikenberry és Michael Mas­tanduno (szerk.) (2003) International Relations Theory and the Asia Pacific [A nemzetközi kapcsolatok elmélete és az ázsiai csendes-óceáni térség], Columbia Egyetemi Kiadó, New York. Goodman, Peter S. és Peter Finn (2007) Corruption Stains Timber Trade [Korrupció árnyékolja be a fakereskedelmet], Washington Post, 2007. április 1., p.A01. ht t p://w w w.w a sh i ng tonpo st.com /w p-n /content /a r t ic le/20 07/0 3/31/ AR2007033102387.html. Letöltve: 2008. augusztus 18. Hall D. G. E. (1970), A History of Southeast Asia [Délkelet-Ázsia története], Mac­millan, London.

2010. december  |  22

Kína geopolitikai stratégiái Ikenberry, John (2008) The Rise of China and the Future of the West [Kína felemelkedése és a nyugat jövője], Foreign Affairs, 2008. január-február. Jiang, Zemin (2002) On the International Situation and our External Work, XVI National Congress of the Communist Party of China [A nemzetközi helyzetről és külügyi tevékenységeinkről, A Kínai Kommunista Párt XVI. Országos Kong­resszusa], 2002. november 8. http://english.people.com.cn/200211/18/eng20021118_106985.shtml. Letöltve: 2006. augusztus 19. Johnston, Alastair I. (2003) Socialization in International Institution: The ASEAN Way and International Relations Theory [Szocializáció egy nemzetközi intéz­ ményben: Az ASEAN útja és a nemzetközi kapcsolatok elmélete], in: John Ikenberry and Michael Mastanduno (szerk.) (2003) International Relations Theory and the Asia Pacific [A nemzetközi kapcsolatok elmélete és az ázsiai csendes-óceáni térség], Columbia Egyetemi Kiadó, New York. Kagan, Robert (1997) What China knows that we don’t [Amit Kína tud, mi meg nem], The Weekly Standard, 1997. január 20. Lam, Peng Er, Lim Tai Wei (2009) The Rise of China and India: A New Asian Drama [Kína és India felemelkedése: Egy új ázsiai színdarab], World Scientific, Singapore. Lampton, David M. (2008) The Three Faces of Chinese Power: Might, Money, and Minds [A kínai hatalom három arca: Erő, pénz és elme], Kaliforniai Egyetemi Kiadó, Kalifornia. Lee, Lai Too (1981) “Deng Xiaoping’s ASEAN Tour: A Perspective on Sino-Southeast Asia Relation” [„Deng Xiaoping ASEAN-körútja: A kínai–délkelet-ázsiai kapcso­ latok értékelése], Contemporary Southeast Asia 3, 1. sz. (1981. június), 58–75. Lixin, Sun (2010) Chinese Maritime Concepts, Paper presented to the International Workshop The Baltic Sea and South China Sea Regions: Incomparable Models of Regional Integration? [A kínai tengeri koncepciók. Előadás „A Balti-tenger és a Délkínai-tenger térsége: A regionális integráció összehasonlíthatatlan modelljei?” című nemzetközi workshopra] Szingapúr, Ázsia-Európa Alapítvány (ASEF), 2010. február 18–20. Logan, J. R. (szerk.) (1855) Journal of the Indian Archipelago and Eastern Asia (JIEA) [Az indiai szigetvilág és Kelet-Ázsia folyóirata], Szingapúr. Nye, Joseph (2010) Con xa moi toi ky nguyen Trung Quoc, 31/5/2010 http://www.tuanvietnam.net/2010-05-31-con-xa-moi-toi-ky-nguyen-trung-quoc.html Sebastian, Leonard C. (2000) Southeast Asian Perception of China: The Challenge of Achieving a New Strategic Accommodation [Kína délkelet-ázsiai szemszögből: Egy új stratégiai berendezkedés megalkotásának kihívása], in: Derek da Cunha (szerk.), Asian Perspectives on Security [Biztonságpolitika délkelet-ázsiai szemszögből], Délkelet-ázsiai Tanulmányok Intézete, Szingapúr. Shearer, A. és Fergus Hanson (2009) China and the World: Public Opinion and Foreign Policy. Lowy Institute China Poll [Kína és a világ: Közvélekedés és külpolitika. A Lowy

23  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

Intézet kínai közvéleménykutatása], Sydney, Lowy Nemzetközi Politikai Intézet, ÚjDél-Wales, Ausztrália Straits Times, 1993. május 15. Sutter, Robert G. (2008) Chinese Foreign Relations – Power and Policy since the Cold War [A kínai külkapcsolatok: Hatalom és politika a hidegháború óta], Rowman & Littlefield Kiadó, Maryland. Tarling, Nicolas (szerk.) (1992) The Cambridge History of Southeast Asia [A Cambridge Egyetemi Kiadó Délkelet-Ázsia története], 1. kötet, Cambridge Egyetemi Kiadó. Thayer, Carlyle, Recent Developments in the South China Sea: Implication for Peace, Stability and Cooperation in the Region [Mai fejlemények a Dél-kínai-tengeren, és azok békére, stabilitásra és regionális együttműködése gyakorolt hatása], Előadás a Vietnami Diplomáciai Akadémia és a Vietnami Ügyvédi Egyesület által szer­vezett nemzetközi konferenciára], Hanoi, 2009. november. Wang, Yusheng (2006) “Hiding One’s Capacities and Time is Weapon to cope with strong enemy” [Az ország kapacitásának és idejének eltitkolása fegyver az erős ellenfelekkel szemben], People’s Daily, 2001. augusztus 13. http://english.people.com.cn/english/200108/10/eng20010810_77204.html. Letöltés: 2006. június 7. Womack, Brantly (2006) China and Vietnam: the Politics of Asymmetry [Kína és Vietnam: Az egyenlőtlenség politikája], Cambridge Egyetemi Kiadó, Cambridge. Zhao, Hong (2007) India and China: Rivals or Partners in Southeast Asia? [India és Kína: Délkelet-ázsiai riválisok vagy partnerek?] Journal of Contemporary South­east Asia, 29. évf., 1. sz. (2007. április), 126–147. Zheng (2005) Peacefully rising China is a firm defender of world peace [A békésen növekvő Kína a világbéke eltökélt védelmezője], Felszólalás az Észak-ázsiai Együttműködésről és a kínai-amerikai kapcsolatokról szóló nemzetközi konferencián, Peking, 2005. november 3.

2010. december  |  24

A kínai mÛködÕtÕke a világ piacán Geopolitikai stratégia vagy modernizációs elem?   Dr. A rtner A nnamária a közgazdaságtudomány kandidátusa tudományos főmunkatárs, MTA Világgazdasági Kutatóintézet főiskolai tanár, Zsigmond Király Főiskola [email protected]

Kína az elmúlt három évtizedben fokozatosan liberalizálta gazdaságát, vele tőkeforgalmát. A kínai működőtőke-kivitelt a sikeres exportoffenzíva, az ennek révén felhalmozódott valutatartalékok tették lehetővé, és a gazdasági szükségletek indokolják. A magántőke kínai gazdaságban történő térnyerésével a külföldi beruházások ugyan vállalati érdekeket is szolgálnak, a terjeszkedés azonban egyelőre mégis elsősorban állami célokat tükröz. A mennyiségi növekedés egyben az ágazati szerkezet diverzifikálódásával is jár. A világgazdasági válság hatására megnőtt a pénzügyi szféra jelentősége. Az alábbi tanulmányban először bemutatjuk a kínai működőtőke-kivitel meghatározó tendenciáit, tulajdonosi és ágazati szerkezetét, a működőtőke-kivitel állami szabályozását meghatározó intézményi rendszert és a szabályozás változásainak fő etapjait, valamint a külföldön eszközölt beruházások vállalati és állami hajtóerőit, kitekintve az állami tőkealapokra is. Végül mindennek stratégiai vonatkozásaként körképet adunk a kínai működőtőke-kivitellel kapcsolatos amerikai és nyugat-európai félelmekről is.

Kína a vásárlóerő-paritáson számított GDP alapján mára az Európai Unió és az USA után a világ harmadik legnagyobb gazdasága, exportjának értéke alapján pedig csak az EU27 előzi meg. Az ázsiai ország növekedési ütemével is kimagaslik a válsággal küzdő világban: 2009-ben a kínai GDP 9,1%-kal nőtt, 2010 első félévében pedig több mint 11%-kal. A növekedés elsősorban a feldolgozóiparnak volt köszönhető. (NBSC 2010/a). 2010. januártól augusztusig az ipari profitok hatalmas ütemben emelkedtek: az állami vállalatok esetében a növekedés 67,5%-ot, a kollektív tulajdonban lévő vállalatok esetében 35,8%-ot, a részvényholdingoknál 53,4%-ot, míg a privát vállalatok esetében 50,9%-ot tett ki. (NBSC 2010/b). A gazdasági modernizációhoz, a technológiai és mennyiségi fejlődéshez, a fog­ lalkoztatást biztosító és a szegénységet ezáltal is enyhítő gyors növekedéshez a Kínában immár 3 évtizede a profitorientált piaci viszonyok ösztönzőit használják fel (magántőke engedélyezése, külföldi működőtőke-import, állami vállalatok nyere­ ségérdekeltsége). Ez szükségszerűen hozta magával a kínai társadalom gyors jövedelmi differenciálódását és a környezetszennyezést is. A kínai kultúrában gyö25  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

kerező imperatívusz, a társadalmi „harmóniára” való törekvés jegyében az állami és pártvezetők igyekeznek ezekre a romboló folyamatokra megfelelően reagálni. A környezet védelme érdekében 2006-ban kb. 175 milliárd dolláros ötéves programot hirdettek meg, és mára az ország energiafelhasználásának 15%-a „zöld” energiára épül. A szegénység elleni harc sokkal régebben kezdődött és már a kezdetektől kiemelkedő eredménnyel járt. Mint egy hosszabb tanulmányban (Artner 2010/a) felvázoltuk: a világon az abszolút szegénységi küszöb alatt (napi 1,25 dollárnál kevesebből) élők száma 1990 és 2005 között 418 millióval, 23%-kal, 1,4 milliárd főre csökkent. Ám ha a statisztikából kihagyjuk Kínát, a szegények száma 58 millióval nőtt! Kínának tehát 476 millió nagyon szegény ember gazdasági felemelése köszönhető. Az ENSZ kínai rezidense, Khalid Malik szerint 1978 óta több mint 600 millió embert emeltek ki a szegénységből. Ráadásul Kína a nemzetközi segélyezés, tapasztalatcsere stb. révén is hozzájárult a világszegénység enyhítéséhez, aminek összegzéseként az ENSZ megállapítja: globálisan a Milleniumi Fejlesztési Célok (MDG) időarányos része nem lett volna teljesíthető Kína jelentős eredményei nélkül. (UNSI 2008:4.o.) Ennek az impozáns méretű, a piaci és tervezési, a magán és az állami logikának megfelelő vegyes eszközrendszer felhasználásával folyó társadalmi-gazdasági átalakításnak és fejlesztésnek része a kínai tőke külföldön történő termelő célú befektetése. A dinamikus és tőkeerős ország már az elmúlt évtizedben is mind nagyobb súlyt fektetett a külföldi beruházásokra, de az utóbbi időben a Kínát lényegében nem, illetve alig érintő válság által kínált kedvező beruházási feltételek hatására ez a folyamat tovább erősödött. A következőkben az elmúlt évek tendenciáit tekintjük át a kínai vállalatok nemzetközi beruházási (tőkekiviteli és fuzionálási) tevékenységére, ennek szabályozására, és mennyiségi, valamint szektorális alakulására nézve. Röviden kitérünk arra is, milyen súlya van mindebben az állami és a magántőkének, valamint melyiket mi motiválja a külföldi terjeszkedésre. Megkísérlünk választ adni arra kérdésre, milyen stratégiai megfontolások húzódnak meg a folyamatok mögött, úgy állami, mint vállalati szinten.

A kínai mûködõtõke-kivitel meghatározó tendenciái Miközben a világ működőtőke-kivitele a válság hatására jelentősen (2007 és 2009 között több mint 50%-kal) visszaesett, a kínai vállalatok külföldi tevékenysége fellendült. A világgazdasági válság jó alkalmat kínált a kínai befektetésekre: a Lehman Brothers 2008-as összeomlása után, mikor a piacok bénultan és romokban hevertek, a kínai állami vállalatok 10 hónap alatt mintegy 50 milliárd dollárnyi befektetést jelentettek be (Wyk, 2009). 2008-ban a kínai Kereskedelmi Minisztérium adatai szerint 55,91 milliárd, az UNCTAD (2010) adatai alapján 52,1 milliárd dollárnyi működőtőkét exportált az ország, több mint megduplázva a 2007-es év eredményét. 2010. december  |  26

A kínai mûködõtõke a világ piacán Az állomány 2008-ban, a kínai Kereskedelmi Minisztérium szerint (MOFCOM, 2009) 183,97, az UNCTAD szerint 148 milliárd dollárt ért el. A különbség abból adódik, hogy míg Kína a bejelentett/elindított, addig az UNCTAD a befejezett beruházások szerint végzi a számbavételt. E sorok írásakor, 2009-re vonatkozóan csak az UNCTAD adatai állnak rendelke­ zésünkre. Ezek szerint 2009-ben, amikor a világ összes működőtőke-importja közel 40%-kal esett vissza, az ázsiai óriás összesen 48 milliárd dollárt fektetett be külföldön. Ez ugyan 8%-kal kevesebb, mint 2008-ban, de több mint feleannyi, mint amennyit nála eszközöltek külföldi vállalatok. A kínai adatokat nem ismerjük (de bár­melyik napon publikussá válhat a Kereskedelmi Minisztérium – MOFCOM – éves jelentése a működőtőke- kivitelről). Részleges adatokat szolgáltat azonban a Kínai Nemzetközi Kereskedelemfejlesztési Tanács (China Council for the Promotion of International Trade – CCPIT), amely az EU Bizottsága és az UNCTAD közreműködésével rendszeresen végez kérdőíves felmérést a kis- és középvállalati szférában. 2010 elején sorrendben a negyedik ilyen felmérés készült el. Eszerint 2009-ben – 2008-hoz képest – 6,5%-kal, 43,3 milliárd dollárra nőttek a külföldön eszközölt kínai beruházások (CCPIT 2010). A kínai tőkekivitelnek sokáig nem világméretű részaránya, hanem dinamikus növekedése és láthatólag célorientált áramlása adta valódi súlyát. A gyors növekedésnek köszönhetően azonban immár részesedése sem jelentéktelen: Kína – az UNCTAD adatai alapján – a világ összes működőtőke-kiviteléből 1990 és 2007 között kevesebb, mint 0,8%-ot bírt, ez az arány 2009-ben már 4,4% (ld. 1. diagram). 1. diagram. Kína működőtőke-kivitele és -behozatala 1990-2009 (millió dollár és százalék)

Forrás: UNCTAD WIR 2010 Annex Tables 27  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

Ezzel a 4,4%-kal Kína világ hatodik legnagyobb működőtőke-exportőrévé lépett elő, megelőzve Oroszországot, és olyan tradicionális tőkeexportőröket, mint például Olaszország, Kanada vagy Norvégia. Sőt, valószínűleg még ennél is jobb (5.) a helyezése, mivel az őt megelőző Hongkong nagy mértékben Kínából származó működőtőkét reexportál (ld. 2. diagram). 2. diagram. A világ legnagyobb működőtőke-exportőr országai, 2009 (millió dollár)

Forrás: UNCTAD WIR 2010 Annex Tables

Még beszédesebb a 3. diagram, amelyről leolvasható, hogyan válik Kína a világ mű­ködőtőke-piacán mind egyenrangúbb, (tőkét befogadó és tőkét adó) országgá. Látszik az első, a 90-es évek elején bekövetkező tőkekiviteli hullám utáni visszarendeződés is: az akkori sikertelen, veszteséget hozó, nagyrészt spekulációs ügyletek utáni szabályozási korrekció, szigorítás. A CCPIT (2010) fent említett, 1377 kérdőívet feldolgozó, kis- és közepes állami, magán- és egyéb (joint venture, szövetkezeti) vállalatokat felölelő felméréséből az is kiderül, hogy a kínai tőkekivitel még mindig csak a fellendülés kezdeti fázisában van. A megszólított vállalatok 25%-a eszközölt külföldön beruházást, legtöbbjük kis volumenűt. Az ügyletek több mint 80%-a nem érte el az 5 millió dollárt és 61%-a az 1 millió dollárt sem. Azonban a választ adók több mint fele nyilatkozott arról, hogy az elkövetkező 2-5 évben növelni szándékozik „tengerentúli” beruházásait. (2005ben ez az arány még csak 40% volt.) Arra is egyértelmű jelek utalnak, hogy a külföldi tevékenység ágazati szerkezete diverzifikálódik. A vállalatok legtöbbször a külföldi kínai befektetési irodákon keresztül intézik ügyeiket. A nagyobb értékű befektetéseket (fúziókat, felvásárlásokat) nagy, többnyire állami vállalatok (state-owned 2010. december  |  28

A kínai mûködõtõke a világ piacán 3. diagram. Kína működőtőke-forgalma, 1990-2009 (millió dollár és százalék)

Forrás: UNCTAD WIR 2010 Annex Tables

enterprises – SOE) végzik. A jövőbeli tervekre is kiterjedő felmérésből kitűnt, hogy a vállalati részvényvásárlás egyre kedveltebb módja a külföldi terjeszkedésnek. Erre utal az is, hogy az utóbbi években a nemzetközi fúziók és felvásárlások (cross border mergers and acquisitions – CBMA) piacán a kínai részarány még nagyobb, mint a közvetlen külföldi tőkeberuházásokban. (4. diagram) A világ zöldmezős beruházásai 2009-ben 23%-kal, a nemzetközi fúziók és felvá­ sárlások viszont még ennél is jobban, 64%-kal zsugorodtak. 2007 és 2009 között az összes CBMA 75%-kal esett vissza. A kínai CBMA-vásárlások összege azonban ugyanekkor lendült fel, s így 2008-ban 5,4, 2009-ben (amikor pedig a kínai vásárlások abszolút értéke egyharmaddal csökkent) 8,6%-ot hasított ki az világ összes felvásárlásaiból Ebben az évben a világ 108 legnagyobb (1 milliárd dollárt meghaladó) vállalatszerzése között 5 kínai vásárlás szerepelt, ebből négyet állami vállalat hajtott végre. Ausztrál szénbányászati és réztermelő cég, kazahsztáni és szingapúri olajipari vállalatok kerültek részben (42-46%-ban) vagy egészben kínai kézbe. 2010 első 5 hónapjában 5,6 milliárd dollárnyi fúzióban és felvásárlásban vett részt vásárlóként a kínai tőke, ami a világ összes vásárlásának 4,5%-ával volt egyenlő (UNCTAD, 2010). A kínai vállalatokat a 90-es évek óta előszeretettel szerzik meg külföldi cégek, és ezeknek az akcióknak az összegétől – a 90-es évek elejének első, de mint kiderült, félresikerült kínai próbálkozásaitól eltekintve – a kínai vásárlások többnyire jelentősen elmaradtak. Ezért is szembeszökő a 2004 után vett lendület, ami a kínai tőke által eszközölt vállalat-vásárlások relatív (világ-)súlyában tükröződik. A 4. diagram29  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma? 4. diagram. Kínai működőtőke-kivitel és nemzetközi felvásárlások, fúziók 1990-2010 május (millió USD)

Forrás: UNCTAD WIR 2010 Annex Tables

ról leolvasható, hogy míg a 2000-ben kulminálódott globális vállalatfelvásárlási és fuzionálási hullámban a kínai vállalatok megszerzése (vagyis a kínai „eladás”) volt a domináns, addig a világgazdasági válság idején a kínai felvásárlások törtek előre. 2002 után a „Going global” stratégia meghirdetésével lendültek fel a kínai felvásárlások és fúziók, és ezek a „szerzések”, bár nagy kilengésekkel (2007-ben pl. vis�szaeséssel), mégis viszonylag gyorsan átvették a vezetést a kínai vállalatok eladását jelentő tranzakciókkal szemben. 2006 volt az első év, amikor a kínai tőke külföldi felvásárlásai meghaladták a kínai vállalatok részvényeinek értékesítését. A kínai tőkekiviteli, vállalatszerzési offenzívával kapcsolatban fel kell hívni a figyelmet az állami szuverén tőkealapok szerepére, amit később külön is tárgyalunk.

A mûködõtõke-kivitel tulajdonosi és ágazati szerkezete A kínai direkt tőkekivitel e három jellemzője (tulajdonosi, földrajzi és ágazati szerkezet) szorosan összefügg egymással, sőt a külföldi beruházások állami irányításával is. Ez utóbbi témát a következő fejezetben tekintjük át. A kínai működőtőke-kivitel földrajzi szerkezetével és ennek geopolitikai konzekvenciáival e folyóirat következő – Bernek Ágnes által írt tanulmánya – részletesen foglalkozik, így ezt a továbbiakban itt nem elemezzük. A kínai vállalati szféra tulajdonosi megoszlását egy korábbi tanulmányban részletesebben is bemutattuk (Artner 2010/b). Ebből kiderült, hogy egy nagyon erősen centralizált vállalati struktúrával állunk szemben, amelyben bár a kisebb cégek fog2010. december  |  30

A kínai mûködõtõke a világ piacán lalkoztatási jelentősége nagy, a stratégiai vezető szerep mégis az állami vállalatoké. A sokféle és bonyolult vállalati forma és adminisztratív szabályozás miatt ugyan nehéz pontosan meghatározni az állam valódi súlyát a gazdaságban, de a legkülön­ bözőbb kutatások alapján annyi megállapítható, hogy az állami vállalatok (SOE) számszerűsíthető részaránya a GDP és az ipar, sőt a tőkekivitel terén is kimutathatóan csökken. Ennek ellenére, a külföldön eszközölt tőkeberuházások terén a kínai állam mind mennyiségi mind stratégiai értelemben még mindig uralja a terepet, ami elsősorban a nagy értékű beruházások állami kézben tartását jelenti. A kínai tőkekivitel ágazati szerkezete igazodik a célországok adottságaihoz, miközben úgy a szerkezetet, mint a célországokat a kínai gazdaság igényei, az ezekre épülő állami fejlesztési prioritások határozzák meg. Az 1. táblázat mutatja, hogy 2004 és 2008 között mely gazdasági területekre milyen arányban áramlott a kínai tőke. A pénzügyeket csak 2006 óta veszik számba, ezért az adatok csak ekkortól mutatják megbízhatóan struktúra változását. 1. táblázat millió USD

megoszlás (%)

Ágazat

2004

2005

2006

2007

2008

2004

2005

2006

2007

2008

Mezőgazd., erdészet, halászat

834

512

817

1206

1468

1,9

0,9

0,9

1,0

0,8

Bányászat

5951

8652

17 902

15014

22 868

13,3

15,1

0,9

1,0

0,8

Feldolgozóipar

4538

5770

7530

9544

9662

10,1

10,1

19,8

12,7

12,4

Energia, egyéb közmű

220

287

446

595

1847

0,5

0,5

8,3

8,1

5,3

Építőipar

817

1204

1570

1634

2681

1,8

2,1

0,5

0,5

1,0

Közlekedés, szál­l ítás, raktározás, postai szolg.

4581

7083

7568

12 059

14 520

10,2

12,4

1,7

1,4

1,5

Információs technológiák

1192

1324

1450

1901

1667

2,7

2,3

8,4

10,2

7,9

Kis- és nagy kereskedelem

7843

11 418 12 955

20 233

29 859

17,5

20,0

1,6

1,6

0,9

Vendéglátóipar

21

46

61

121

137

0,0

0,1

14,3

17,2

16,2

Pénzügyek

–

–

15 605

16 720

36 694

–

–

0,1

0,1

0,1

203

1495

2019

4514

4098

0,5

2,6

17,2

14,2

19,9

Ingatlan

31  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma? Leasing és üzleti szolgál- 16 428 16 554 19 464 tatás

30 515

54 583

36,7

28,9

2,2

3,8

2,2

Tudományos kutatás, felmérés

124

604

1121

1521

1982

0,3

1,1

21,5

25,9

29,7

Víz-, környezet-, középület-menedzsment

911

910

918

921

1063

2,0

1,6

1,2

1,3

1,1

Lakossági és egyéb szolgáltatás

1093

1323

1174

1299

715

2,4

2,3

1,0

0,8

0,6

Oktatás

–

–

2

17

17

–

–

1,3

1,1

0,4

Egészségügy, szociális ellátás

0

0

3

4

4

0,0

0,0

0,0

0,0

0,0

Kultúra, sport, szórakozás

6

5

26

92

107

0,0

0,0

0,0

0,1

0,1

Közigazgatás, társadalmi szervezetek

14

18

–

–

–

0,0

0,0

–

–

–

100,0

100,0

100,0

Összesen

44 777 57 206 90 631 117 911 183 971

100,0 100,0

Forrás: MOFCOM (2009)

A fejlődő országokban – Afrika, Latin-Amerika – elsősorban a nyersanyag-kitermelés és energiahordozó ipar területén fektetnek be a kínai vállalatok, míg a fejlett országokban inkább a modern technológiákat alkalmazó ágazatokban keresik a technológiaszerzés lehetőségeit. Ezt a célt szolgálják a fúziók, felvásárlások is. Ugyanakkor általánosan nő az értékesítés-beszerzés elősegítését szolgáló kis- és nagykereskedelmi beruházások jelentősége. De az utóbbi években a legdinamikusabban növekvő és legnagyobb súlyú ágazat kétségtelenül a lízing és üzleti szolgáltatások kategóriája, amit jól szemléltet az 5. diagram. A pénzügyekkel és a kereskedelemmel együtt ez a három terület adta a kínai „tengerentúli” beruházások mind nagyobb hányadát: 2006-ban 53, 2007-ben 57,3, 2008-ban pedig már 65,3%-át (ld. 1. táblázat). A mikroszféra kikérdezésén alapuló CCPIT-felmérés (2010) összefoglaló megállapításainak egyike, hogy a kínai tőke elsősorban az áruexport-piacokra áramlik: a kínai vállalatok a hazai piac telítődése miatt fordulnak külföldre. A vállalati stratégiákban a feldolgozóiparon belül a textilipar, valamint a gép- és felszerelésgyártás kap vezető helyet, igazodva a kínai áruexport e területeken tapasztalt sikereihez, és a hazai felvevőpiac elégtelenségéhez. Az ágazati szerkezet alakulásában a kínai állam ösztönzési rendszere is nagyban közrejátszik (ld. a következő fejezetet). Míg a kikérdezett, többségükben kis- és közepes vállalatok számára a fejlődő országokban a feldolgozóipar a fő célpont, addig az európai befektetések inkább a piacszerzésre 2010. december  |  32

A kínai mûködõtõke a világ piacán koncentrálnak. Ez utóbbi régióban ezért a kereskedelmi irodák, elosztó hálózatok vezetik a beruházások szerkezeti rangsorát. Az USA-ban leginkább elosztócentrumokat állítanak fel a kínai vállalatok, és egyelőre csak kisebb részük bocsátkozik felvásárlásba vagy fúzióba ezen a piacon. A jelentés ugyanakkor megerősítette azt a régi megfigyelést, hogy Kína számára a tőkekivitel esetében is fontos szempont a fejlett országok technológiáinak és a fejlődők természeti erőforrásainak megszerzése. 1. ábra. A kínai OFDI ágazati szerkezete, 2006-2008

Forrás: MOFCOM

A mûködõtõke-kivitel állami szabályozása Az engedélyező intézmények A jelenleg hatályos szabályozás szerint a külföldön történő jelentősebb beruházások engedélyeztetése az Államtanács hatásköre. Jelentős beruházás az, amely eléri vagy meghaladja 200 millió dollárt, amely 50 millió dollárnyi, vagy annál több külföldi valutát igényel, és amely Tajvanon, vagy olyan országban történik, amellyel Kínának nincs diplomáciai kapcsolata. Ezen kívül az Állami Fejlesztési és Reformbizottság (National Development and Reform Commission – NDRC), a Kereskedelmi Minisztérium (Ministry of Commerce – MOFCOM), az Állami Devizaellenőrzési Hatóság (State Administration of Foreign Exchange Control – SAFE), valamint az Állami Aktívák Felügyeleti és Adminisztratív Hivatala (State-owned Assets Supervision and Administration Commission – SASAC) által kiadott engedélye kell egy-egy külföldön történő invesztícióhoz. Ez a négy hivatal a következő munkamegosztás szerint működik: 33  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

1. Az NDRC feladata az üzleti terv elfogadása. Ez az engedélyeztetési eljárás legfontosabb, és többnyire legkritikusabb pontja. Az NDRC megvizsgálja a projektek megvalósíthatóságát, és elfogadja vagy elutasítja a tervezetet. A vizsgálatban együttműködik a MOFCOM-mal. Az NDRC berkein belül működő Külföldi Tőke Hasznosító Osztály (Department of Foreign Capital Utilization) munkálja ki az irányelveket, amelyek alapján az ország rendelkezésére álló valutát megfelelően felhasználó külországi beruházások, tervek, projektek születhetnek. Az NDRC véleménye alapján dönt az Államtanács a nagy, illetve egyéb okból kiemelt projektek esetében is. Amennyiben az NDRC alapos vizsgálat után úgy ítéli meg, hogy a projektnek „nyilvánvalóan jelentős kedvezőtlen hatásai” vannak, akkor a vállalat már hiába próbálkozik tovább. A kínai piacon is járatos Mallesons Stephen Jaques ausztrál jogi tanácsadó cég tapasztalatai szerint az állami vállalatok általában még a projektjavaslat beadása előtt, a projektkészítés korai fázisában konzultálnak az NDRC-vel. Esetenként, különösen, ha a projektre államközi egyezmény keretében kerül sor, az NDRC megmondja, melyik vállalat lehet a beruházó (Mallesons 2009). 2. A MOFCOM jogköre a vállalatalapítások és kereskedelmi szerződések jóváhagyása. Adminisztrál, felel a külországi vállalkozások felállításával kapcsolatos politikáért, működésük ellenőrzéséért. Az utóbbi években mind az NDRC, mind a MOFCOM jelentős hatásköröket delegált helyi irodáihoz, ezzel is könnyítve és rövidítve az engedélyezési procedúrát. 3. A SAFE adja ki a devizaengedélyeket. Megvizsgálja a rendelkezésre álló forrásokat (beruházó saját vagyona, árbevétele kínai jüanban (renminbi-ben), és/vagy bankhitel), és kijelöli, melyiket lehet az aktuális projekt devizaigényére fordítani. Mára az ügyintézés egésze a SAFE helyi irodákon keresztül történik. 4. A SASAC engedélye szükséges állami tulajdonban lévő vállalatok (SOE) külföldi tőkeberuházásaihoz, illetve bármely más, külföldi beruházással kapcsolatos tevékenységükhöz (pl. fúzió, kereskedelmi szerződés kötése stb.). A mostani, viszonylag áttekinthető rendszer kialakulása három évtizedet vett igénybe.

A mûködõtõke-kivitel szabályozásának változásai A kínai tőkekivitel a mai napig engedélyhez kötött, de ez az engedélyeztetés már alig hasonlít az évtizedekkel ezelőttire. A szabályozás mindig a kínai országvezetés elkép­zeléseihez igazodott, amelyek azonban a kínai hagyományokra jellemző „prag­ matizmus” jegyében mindig az aktuális helyzetből adódó feladatokat tartották szem előtt. Az elmúlt három évtizedet hat etapra bonthatjuk. A kezdeti kézi vezérélést (1) 1984-ben standardizált engedélyeztetési rendszer (2), majd 1991-től átmeneti megtorpanást jelentő formalizált állami szigor (3), utána, 1999-től ismét, de a korábbinál erőteljesebb liberalizációs kurzus (4) követte. Ezt váltotta fel 2004-től a „Going 2010. december  |  34

A kínai mûködõtõke a világ piacán global” stratégiához igazított további „irányított lazítás” (5), majd végül, 2009-ben a világgazdasági válság adta lehetőségek jobb kihasználását szolgáló szabályozott ösztönzési rendszer (6). Az egyes etapok közelebbi jellemzőit az alábbiakban foglalhatjuk össze (ld. még Artner 2008). 1. 1979-től, a Deng Xiaoping-i nyitást követően külföldön csak az ruházhatott be, akinek a legfelsőbb szinten erre engedélyt adtak. Csak állami vállalatok és helyi önkormányzatok vállalkozásai kaptak lehetőséget külföldi beruházásra, és azt is csak eseti alapon, mert az engedélyeztetésnek nem voltak rögzített és áttekinthető szabályai vagy irányelvei. A döntés minden esetben „kézi vezérléssel”, a legfelsőbb állami szinten (az Államtanácsban) született, tekintet nélkül a beruházás méreteire. 2. A kézi vezérlés ezen időszakának az első engedélyeztetési szabályok vetettek véget. 1984-től standardizált engedélyeztetési rendszert vezettek be, s ez egyben az első lépést jelentette a liberalizálás felé. A szabályok azonban nem voltak eléggé kidolgozottak, a „kézi vezérlés” még nem tűnt el egészen. Ugyanakkor az új rendszerben már magánvállalatok számára is megnyílt a tőkeexport lehetősége. Ám mivel a 80-as évek végétől az állam jelentős veszteségeket volt kénytelen elkönyvelni egyes hongkongi (ingatlan- és egyéb spekulációs) befektetésein, a liberalizációs kurzust visszavették. 3. 1991 augusztusában adta ki az Állami Tervbizottság azt a rendeletet, amellyel beköszöntött a formalizált állami szigor (Regulations on Examination and App­ roval of Project Proposal and Feasibility Report on FDI Projects). Egy, egészen 2004-ig érvényben lévő rendelet kimondta, hogy a külföldön történő befektetések célja a belföldi hiátusok kiegészítése: a technológiák, az erőforrások és a piacok megszerzése (Cheng – Zhou 2007:19). A cél az volt, hogy „a kínai tőke megfelelően, valóban produktív céllal kerüljön befektetésre külföldön” (Mulcahy, 2007:2). 4. Nem függetlenül az 1997-98-as délkelet-ázsiai valutaválság tapasztalataitól, 1999től a szabályok adta kereteken belül visszatértek a liberalizációs kurzushoz. Ez volt a 2002-től beinduló globalizációs pálya („Going Global Policy”) kísérleti szakasza. Ösztönzőként adócsökkentést, árfolyam-támogatást, és preferenciális finanszírozást alkalmaztak. 5. Ez a fokozatos nyitás készítette elő a kínai gazdaság globalizációját célzó „Going global” stratégia 2002-es meghirdetését. 2004-ben az Államtanács a beruházási rendszer „megreformálásáról” hozott döntést. A „reform” az állam szerepének újra­definiálást jelentette, anélkül , hogy ez az állam visszahúzódásával lett volna egyenlő. Az új szabályozást több dokumentum írta le, amelyek közül az Állami Fejlesztési és Reformbizottság (NDRC) 2004. október 9-én kelt rendelete (The Verification and Approval of Overseas Investment Projects Tentative Administrative Procedures) a meghatározó (NDRC 2004). Ugyanekkor, 2004 októberében született meg az NDRC és a kínai Eximbank közös rendelete a kifelé irányuló beruházások hiteltámogatásáról (Giving Credit Support to the Key Overseas Investment Projects Encouraged by the State). E két rendelet, 35  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

néhány más kiegészítő dokumentummal együtt számottevően normalizálta (rugalmasabbá tette) a külföldi beruházások állami irányítását, amely így az engedélyezés, támogatás és ellenőrzés-szolgáltatás funkciók hármasára oszlik (ld. még Cheng - Zhou 2007:20). 6. A tőkekivitel szabályozása a válság hatására 2009-ben újabb szakaszba lépett: a működőtőke-kivitelért felelős három fő intézmény (a MOFCOM, az NDRC és a SAFE) mindegyike újabb rendelkezéseket adott ki, amelyek mind a külföldön lévő beruházások adminisztrációjának könnyítéséről szóltak, de egyben erősítették az intézményi rendszert is, ami a kormányzat kockázat-minimalizálási törekvését tükrözte. Ez elsősorban a vállalati projektek felett őrködő NDRC szabályozásának szigorodásban érződik. A korábbi szabályozás szerint az árajánla­ tok beadása, vagy részvényvásárlás előtt információs levelet kellett benyújtani az NDRC-nek, amely azt 7 munkanapon belül visszaigazolta. A 2009-es változtatások („Circular on Improving the Administration of Offshore Investment”) szerint azonban a jelentősebb (10 és 30 millió dollár feletti) felvásárlási és fuzionálási ügyletek esetében az NDRC minden esetben „előzetes vizsgálatot” tart (NDRC 2004, Tan 2010, Xuan 2010). A MOFCOM új, 2009-es szabályzatának (Overseas Investment Administra­t ive Measures) érdekessége, hogy most először határozták a külföldi beruházások viselkedési kódexét, hangsúlyozva, hogy a beruházóknak be kell tartaniuk a befogadó ország törvényeit és rendelkezéseit, valamint, hogy a befektetőnek szociális felelősséggel kell viseltetnie a befektető ország munkavállalói iránt (Tan 2010). Összegezve: az új szabályozás formalizálja és letisztítja a tőkekiviteli engedélyeztetési rendszert, rögzíti a szabályokat, amivel átláthatóbbá teszi azokat. Ilyen értelemben könnyíti a tőkekivitelt, miközben éppen ez a szabályozás teszi világossá azt is, hogy a kínai kormány célja a kifelé irányuló beruházások szilárdságát, stratégiai jellegét erősíteni, és ezáltal sikerüket elősegíteni (Mallesons 2009).

A mûködõtõke-export hajtóerõi – vállalati szempontok A szakirodalom a következő indítékokat látja a kínai tőkeexport és annak meghatározó ágazati, földrajzi irányai mögött: 1. Az iparosodás szakaszát járó Kínának szüksége van nyersanyagokra és energiahordozókra a gyors fejlődéshez. A gyorsaságot a munkaerő-piaci kínálat felszívásának kényszere, a kínai vezetés által felvállalt szociális felemelkedés imperatívusza indokolja. 2. A nagy kínai állami vállalatok belpiaci visszaszorulásukat a külföldi terjeszkedéssel igyekeznek kompenzálni: kapacitásaik bővítése, az egységköltségek csökkentése, a bevétel növelése végett diverzifikálnak, külföldi piacokra törnek be. Ezt támasztja alá az is, hogy a tőkekivitelt nagy részben a nemzetközi ke2010. december  |  36

A kínai mûködõtõke a világ piacán reskedelembe ágyazott partmenti provinciák adják. 2008-ban például a kínai működőtőke-import legnagyobb befogadójából, Guangdong tartományból származott a kínai közvetlen tőkekivitel 20%-a, ezt követte Zhejiang és Shandong 8-8 százalékkal (Davies 2009). 3. A kínai exportőr nagyvállalatoknak a további terjeszkedéshez szükségük van exportpiacaikon a szolgáltatásokra (szállítás, hajózás, biztosítás), illetve az ezek fölötti rendelkezés megszerzésére. 4. A feltörő kínai vállalatok, szintén a jobb piaci részesedés érdekében, igyekeznek márkákat megszerezni (ld. a Lenovo bevásárlását az IBM személyi számítógépágazatába, vagy az MG Rover megszerzését a SAIC és Nanjing által). 5. A kínai életszínvonal növekedése következtében növekvő munkaerőköltségek miatt a vállalatok még olcsóbb munkaerőpiacokat keresnek (Vietnam, Afrika). 6. A gyenge intézményekkel ellátott országok vonzzák a kínai befektetőket (pl. Afrikában „jobban kizsákmányolható” a munkaerő, mint mondjuk Kelet-Európában). A kínai tőkeexport vállalati motivációival kapcsolatban Kolstad és Wiig (2009) felhívja a figyelmet, hogy az empirikus elemzések a jóváhagyott beruházásokból indulnak ki, ekképpen nem annyira a privátbefektetők szándékait, mint inkább a kínai állami preferenciákat tükrözik. Újabb adatokra támaszkodó ökonometriai elemzés alapján a szerzők ugyanakkor megállapítják, hogy helyes a korábbi vizsgálatok azon tanulsága, miszerint Kína a gyenge intézményi struktúrával bíró és ugyanakkor természeti kincsekben gazdag országokban fektet be. A szerzőpáros eredményeit azonban erodálni látszanak a legújabb fejlemények: a kínai tőke újabban fokozott mértékben a szolgáltatásokba áramlik. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a kínai működőtőke-export csak a része egy komplexebb képnek. A statisztikák ugyanis nem tartalmazzák a hiteleket, a lízingelést, a hosszú távú ellátási szerződéseket, a kapcsolt segélyeket, sőt még a 10% alatti részvényszerzéseket sem (Enright et al 2010). Az elemzés nehézségét az jelenti, hogy a mindent vállalkozási-piaci szemmel nézni hajlamos „mainstream” közgazdaságtan mindenáron piaci logikával akarja magyarázni a kínai állami és magánvállalatok nemzetközi tevékenységét. A két szempontrendszer (piaci-vállalati vs. állami-stratégiai) összebékítését kísérli meg, bár még mindig a vállalati logika talaján marad Alon (2010), aki a tőkekivitel szektorspecifikus ösztönzőit kutató empirikus vizsgálatainak konklúziójaként megállapítja: 1. A kínai állami szabályozás egyfelől gát, másfelől támasz a vállalatok számára. Ebből adódik az állami és magánbefektetők némiképpen eltérő stratégiája. 2. A kínai állami vállalatokhoz képest a kínai magánbefektetők inkább orientálódnak a nagy és nyitott gazdaságok felé, ahol ellensúlyozhatják a hazai intézményi megkötéseket, ugyanakkor ezek a magánbefektetők nagyobb súlyt helyeznek a külföldön működő kínai gazdálkodók hálózati kapcsolataira is, amellyel az ottani ismereteik és az állami támogatás hiányát igyekeznek pótolni. 37  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

3. A kínai állami vállalatok ezzel szemben úgy tudják kihasználni intézmény-specifikus előnyeiket, ha komplex és költséges fejlesztési célokat követve a természeti erőforrásokat és szabadalmaztatott technológiákat igyekeznek megszerezni. Alon mindezek alapján megerősíti a tőkekivitel elméletével foglalkozó szakirodalomban újabban egyre nagyobb hangsúlyt kapó törekvést, miszerint Kína tőkeexportjának elemzéséhez elengedhetetlen az intézmény-alapú tőkeexport-elmélet (Alon 2010: 24).

A mûködõtõke-export stratégiai jelentõsége - állami szempontok Kína egy sajátos vegyesgazdaság, ahol az egypárti állam szabályozói határozzák meg a piaci viszonyok hatókörét is. Ezért az állami célok és eszközök adják az alapot a vállalati célokhoz, eszközökhöz, illetve ezek érvényesítésének határaihoz is. Ezért, túllépve a vállalati elemzés szintjén, a kínai működőtőke, a világpiaci trendekkel nemegyszer éppen ellentétes, de kétségtelenül dinamikus és a válság hatására tovább erősödő terjeszkedését két okkal magyarázhatjuk. Az egyik és közvetlen ok az objektív helyzet, hogy a válság miatt sok vállalat ment tönkre, gyengült meg és vesztette értékét. Ez jó alkalmat kínál a kínai országvezetés számára, hogy a korábbiaknál olcsóbban és kevesebb versenytárs ellenében szerezzen meg termelőalapokat, piaci pozíciókat, s egyben befektesse a kereskedelmi mérlegtöbbletből felhalmozott óriási devizatartalékokat. Ugyanakkor a növekedési szükséglet (munkahelyteremtés) miatt az ipar ellátását is biztosítani kell nyersanyagokkal, technológiákkal, ami már a kínai állam hosszabb távú stratégiai céljait tükrözi. Az Összkínai Ipari és Kereskedelmi Kamara Fúziók és Felvásárlások Szövetségének (angol nevéből CMAA), a Globális Fúziók és Felvásárlások Kutatóközpontjának, valamint www.merger-china.com internetes portálnak 2000-ben elindított közös értékelő kampánya évente megvizsgálja a 10 legnagyobb vállalategyesülést (M&A-t) a kínai vásárlások és eladások, valamint a bel- és külföldi ügyletek csoportjában. Ez a tevékenységük ráirányította a vállalatok figyelmét a vállalati növekedés ilyen lehetőségére, és ez egyben, a mai napig a kormánypolitikai elvárások közvetítője is. A fúziós ügyletek értékelési szempontjai közé tartozik első körben az ügylet úttörő jellege, felelősségteljessége, be­folyásgyakorló képessége, hajtóereje, átláthatósága, második körben pedig innovativitása, társadalmi felelősségteljessége, iparfejlesztő hatása, társadalmi hatása, értéktermelő képessége stb. Ezeket az értékelési szempontokat szakmai-társadalmi ajánlások alapján állították össze, és nemcsak ösztönzik a kínai tőkekoncentrációt, a külpiaci terjeszkedést, hanem egyfajta standardizáló hatással is bírnak, ami segíti a vállalatokat a hasonló ügyletek lebonyolításában. A kínai tőkekivitel, vállalati részvényszerzések stb. tehát nem spontán piaci mechanizmusok terméke, hanem a tudatos állami stratégia része és ösztönzött eszköze, 2010. december  |  38

A kínai mûködõtõke a világ piacán amely stratégia maga is egy még általánosabb célt, miszerint; a hatalmas népességű, és jövedelmi értelemben nagyon mélyről induló ország gazdasági és társadalmi felemelkedésének programját hivatott szolgálni. A kínai tőkekivitel mozgatórugóinak megértése a kínai állam céljainak és eszközeinek elemzése nélkül, pusztán az európai piacgazdaságokra jellemző vállalati logika alapján, nem lehetséges.

A szuverén állami alapok A szuverén vagy független, állami pénzalapok („sovereign wealth (state) fund”-ok) régi keletű intézmények. Az ilyen pénzalapok többnyire a külföldi valutában jegyzett, illetve a költségvetési többletből felhalmozott, kötelezettségekkel nem terhelt állami pénzekkel gazdálkodnak, de azokat elkülönítve kezelik a hivatalos valutatartalékoktól. Már a múlt század közepe óta léteznek ilyen alapok, de számuk a 70es évek olajárrobbanásai után nőtt meg. A szuverén állami alapok tőkéjét profitszerzési céllal fektetik be, gyakran külföldi vállalatokat vásárolnak fel velük. 2007 elején, a világon az ilyen alapok összértéke a Sovereign Wealth Fund Institute szerint 4 012,5 milliárd dollár, de a Morgan Stanley szerint ez a szám 2015-re megháromszorozódik. A Kínában legutóbb létrehozott állami pénzalap (CIC) megszületésekor a 6. volt, mára az 5. ilyen alap lett a világon. Napjainkban a legjelentősebb állami szuverén alapokat a 2. táblázat mutatja.

2. táblázat Ország

Alap neve

Aktívák (milliárd USD)

Alapítás éve

UAE - Abu Dhabi

Abu Dhabi Investment Authority

627

1976

Norvégia

Government Pension Fund – Global

512

1990

Szaúd-Arábia

SAMA Foreign Holdings

415

n/a.

Kína

SAFE Investment Company

347.1*

1997

Kína

China Investment Corporation

332.4

2007

Szingapúr

Government of Singapore Investment Corporation

247.5

1981

Kína - Hongkong

Hong Kong Monetary Authority Investment Portfolio

227.6

1993

Kuwait

Kuwait Investment Authority

202.8

1953

Kína

National Social security Fund

146.5

2000

Oroszország

National Welfare Fund

142.5

2008

39  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma? Szingapúr

Temasek Holdings

133

1974

Líbia

Libyan Investment Authority

70

2006

Katar

Qatar Investment Authority

65

2005

Ausztrália

Australian Future Fund

59.1

2004

Algéria

Revenue Regulation Fund

56.7

2000

Kazahsztán

Kazakhstan National Fund

38

2000

USA – Alaszka

Alaska Permanent Fund

35.5

1976

Írország

National Pensions Reserve Fund

33

2001

Dél-Korea

Korea Investment Corporation

30.3

2005

Brunei

Brunei Investment Agency

30

1983

Franciaország

Strategic Investment Fund

28

2008

Malajzia

Khazanah Nasional

25

1993

Irán

Oil Stabilisation Fund

23

1999

*becslés Forrás: SWF Institute

Az utóbbi évtizedben létrehozott kínai állami befektetési alapok közül több igen előkelő (4., 5., 9.) helyet foglal el a világ szuverén alapjai között. Ezek sorában, a 2007-ben 205 millió dollárral alapított Kínai Beruházási Vállalat (China Investment Corporation - CIC) kapta a legtöbb figyelmet, pedig nem ez a legnagyobb és még csak nem is az első ilyen intézménye Kínának. Nálánál hamarabb alakult és nagyobb is az állami devizahatóság (SAFE) által 1997-ban alapított beruházási vállalat, a SAFE Investment Company. Ez a mára 347 milliárd dolláros alap elsősorban az Egyesült Királyság részvénypiacára specializálódik. Olyan jelentős vállalatokban szerzett részesedést, mint a Royal Dutch Shell, a Rio Tinto, a BG Group, a Tesco, a BHP Billiton, és Barclays Bank. Ezek együtt 6 milliárd dollár részvényértéket képviselnek a SAFE Investment Company kezében. Ezen az alapon kívül jelentős még a China-Africa Development Fund (2007-ben alakult, 5 milliárd dollárral, elsősorban pénzügyi jellegű befektetésekre Afrikában) és a 2000-ben alapított 146 milliárd dollár felett rendelkező Nemzeti Szociális Biztonsági Alap (National Social Security Fund – NSSF) is (ld. SWF s.a.). Megalakulása óta, a CIC tőkeereje több mint 60%-kal nőtt, s napjainkban meghaladja a 330 milliárd dollárt. A CIC célja kezdetektől fogva kínai vállalatok alapítása, mások felvásárlása az energia- és alapanyag szektorban, különösen DélkeletÁzsiában, Afrikában (ahol a kínai állam már most is jelentős direkt beruházó) és Latin-Amerikában. A második stratégai cél az „első osztályú” vállalatok részvé2010. december  |  40

A kínai mûködõtõke a világ piacán nyeinek megszerzése bárhol a világon, különös tekintettel a londoni és New York-i tőzsdére (Wilson, 2007).

A kínai mûködõtõke-kivitel és a globális stratégiai tér – amerikai és nyugat-európai félelmek A kínai terjeszkedés természetesen ellenérzéseket és félelmeket is szül a fejlett országokban, amelyek nem szoktak hozzá, hogy piacaikat bel- és külföldön egyaránt, sikerrel, és a potenciálisan még nagyobb sikerrel fenyegesse valaki az egykor volt „fejlődő országok” sorából. Ugyanis mindez a status quo, a jelenlegi világgazdasági és világpolitikai hierarchia felbomlásának irányába dolgozik. A kínai CIC megalapítása – még a világgazdasági válság kirobbanása előtt – csak még jobban felszította ezeket a félelmeket. Maga a CIC 2007-es megalakulása, de még inkább a mögötte álló hatalmas kínai valutatartalék, aggodalommal töltötte el az USA-t – amely akkor még nem sejtette, hogy a legnagyobb veszély rá nézve, saját gazdasági rendszerében rejlik. A kínai tőkeerő a világ tőzsdéire gyakorolt potenciális hatásától tartva, az USA üzleti, politikai köreiben még az is felmerült, hogy Kína gazdasági erejével képes destabilizálni az Egyesült Államok gazdaságát, sőt az egész világgazdaságot is. Az erről szóló vitában az egyik megszólaló ez ellen a lehetőség ellen érvelve, többek között azt hozta fel, hogy az amerikai Fed képes lenne a kínai hatás semlegesítésére. („Kína … nem engedheti meg magának, hogy destabilizálja az USA gazdaságát vagy a globális gazdaságot. És ha irracionális módon megpróbálná, a Federal Reserve-nek megvannak az eszközei, hogy ezt az akciót semlegesítse.” – Palley, 2007). A később bekövetkező válság tükrében különösen érdekes ez a szemlélet: a vezető amerikai körök bíztak abban, hogy a hatalmas ázsiai gazdaságot meg tudják regulázni, akárcsak pusztán pénzügyi eszközökkel is, miközben saját pénzügyi szférájukat sem voltak képesek kontroll alatt tartani. Az USA-ban olyan vélemények is megjelentek vezető politikusok részéről, miszerint egyenesen az USA által féltve őrzött demokrácia forog kockán („A szuverén állami alapok felemelkedése mutatja, hogy az erőviszonyok az USA felől eltolódtak olyan országok irányába, amelyek nem átláthatóak, nem demokratikusak és nem feltétlenül az USA szövetségesei.” – Martin, 2008), vagy hogy a CIC a protekcionizmus újjáéledésével fog járni, és a CIC alapjainak bővítése esetén még az USA gazdaságát is recesszióba dönthetik a kínai tőkemanőverek. (Bővebben ld. Martin, 2008.) Attól is tartottak, (például Kenneth Rogoff, az IMF egykori vezető tanácsadója), hogy az alacsony hozamú amerikai államkötvények helyett Kína (a CIC révén) más, nagyobb kockázatú, de jobb megtérülést ígérő alapokba fekteti pénzét, csökkentve az USA kormánydeficitjének finanszírozásában játszott szerepét. Attól féltek tehát, hogy ha Kína érdeklődése másfelé fordul, az amerikai állami értékpapírok iránti kereslet csökkenése felviheti a kamatokat, annak minden kedvezőtlen hatásával 41  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

együtt (Lynch, 2007). A részvényvásárlások felé mozdulás ugyanakkor azzal is járna – így az amerikai elemzések –, hogy a nemzetbiztonság szempontjából is jelentős nagyvállalatokba áramolna a kínai tőke, újjáélesztve-erősítve az amerikai gazdaság Kínának való kiszolgáltatottságát. Kína ekkor több mint 400 milliárd dollárnyi amerikai államkötvényt birtokolt, Japán után a legtöbbet. 2010 végére ez az összeg több mint kétszeresére nőtt, és Kína, Japánt megelőzve, az amerikai állampapírok első számú birtokosává lépett elő, több mint 20%-os részesedéssel. Az amerikai állam finanszírozásából való „kivonulás” tehát eddig nem következett be. Az átlagemberek sem akarják, hogy egy másik „potenciálisan Nyugat-ellenes” hatalom kezébe kerüljenek nemzetbiztonsági és csúcstechnológiai cégek, a politikai döntéshozók pedig a (kínai) állami befektetők tőkepiacot torzító hatásától ódzkodnak – állította pl. Surowiecki (2007). Warren Buffett milliárdos nagybefektető már 2005-ben attól tartott, hogy az USA gazdasága „részesbérlővé” válik, ahol az amerikai állampolgárok főleg külföldi cégeknek dolgoznak (Jarboe 2005) – mint teszik szerte a világon más országok az amerikai vállalatok jóvoltából, tehetjük hozzá Magyarországról nézve. Az USA értékpapír- és tőzsdebizottságának (SEC) elnöke, Christopher Cox szerint nem is annyira a külföldi, mint inkább az állami tulajdonlás rejt veszélyeket magában, mert az torzulásokat visz a piaci mechanizmusokba (unfair kereskedelem, átláthatatlanság stb.) (Cox 2007). Persze voltak/vannak kiegyensúlyozottabb vélemények is. Így az IMF már idézett szakértője, Rogoff, vagy tanácsadó cégek konzultánsai eltúlzottnak tartják a sovereign whealth funds-okkal (így implicite a kínai CIC-cel) kapcsolatos félelmeket, mondván, hogy ezek éppen úgy fognak viselkedni, mint más befektetők, és hangsúlyozzák a befektetők és a piacok kölcsönös függőségét (Martin, 2008). Mindezzel szemben a hivatalos amerikai külpolitika – különösen a válság két éve után, és az új elnök idején – már jóval pozitívabban, a partnerség elve alapján viszonyul Kínához, sőt a többi felemelkedő országhoz is. A 2010 májusában megfogalmazott nemzetbiztonsági stratégiában Kína úgy szerepel, mint az USA „közeli barátai”-nak egyike abban a törekvésben, hogy megerősítsék a nemzetközi intézményeket és a nemzetek kollektívan lépjenek fel az extrémizmus, a nukleáris fegyverkezés, a kiegyensúlyozott és tartós növekedés, a klímaváltozás, a fegyveres konfliktusok és a járványok megelőzésének kérdésében. Kooperálva, annak felismerése alapján , hogy „az erő egy összekapcsolt világban többé nem zéró összegű játék.” (US NSS 2010:3). Az USA pozitív, konstruktív és átfogó kapcsolatokra törekszik, és a bizonyos kérdésekben hiányzó egyetértés nem lehet akadálya a két ország közötti pragmatikus és hatékony kooperációnak a közös érdekek terén. (uo. 43.o.) A feszültségek azonban, különösen ami Kína világgazdasági térnyerését, és ezzel kapcsolatban a kínai jüan (renminbi) árfolyamát illeti, még így sem simultak el. Az Európai Unió részéről is növekvő félelmeket tapasztalhattunk a CIC megalakulásának idején. Az EU Bizottsága 2008 februárjában arra figyelmeztetett, hogy sa2010. december  |  42

A kínai mûködõtõke a világ piacán ját szabályozást fog bevezetni az állami szuverén alapokra, ha azok nem regulálják önként saját működésüket. Több európai kormány azt venné szívesen, ha ezek a beruházási alapok nemzetközi közvetítőkön keresztül végeznék befektetéseiket, mert így látják biztosítva a pénzügyi rendszer stabilitását jelentő szabályok betartását. E kívánalom szellemében mind az IMF, mind az OECD multilaterális tárgyalásokat kezdett egyfelől a sovereign state fund-okra vonatkozóan, másfelől a fogadó országokra vonatkozó „best practice” kódrendszer kidolgozása érdekében (ld. IMF, 2008). Az EU kereskedelmi biztosa, Peter Mandelson (2008) szerint a CIC-cel, és általában a sovereign wealth fund-okkal kapcsolatban azért alakult ki a gyanakvás, mert: –– ezen alapok anyaországainak expanziójára már amúgy is érzékeny Európa, –– új, nagy, államilag vezérelt, beruházási gyakorlattal nem rendelkező pénzala­ pokról van szó, –– ezek az alapok vásárlásaikban a kötvények felől elmozdultak a magánvállalati részvények, direktberuházások felé, megnyitva a lehetőséget a fogadó ország gazdaságának, sőt politikájának közvetlen befolyásolása irányába, –– úgyszintén elmozdulás történt a dollárban történő ügyletek felől más valutákban (így euróban) történő ügyletek irányába, ami befolyásolja a valutaárfolyamokat, és végül mert a –– a szuverén alapokban koncentrálódott tőke ugrásszerű növekedéssel fenyeget: néhány éven belül akár 12 billióra is nőhet a bennük lévő pénz mennyisége. Mandelson (2008) szerint a szuverén állami alapokat addig látják szívesen Európában, és addig nem aggódnak ezek állami ellenőrzése miatt, amíg tevékenységük át­látható, beruházásaik diverzifikáltak, és figyelembe veszik a fogadó ország „érzékenységét”. A válság körülményei között ugyan az EU számára még a korábbiaknál is fontosabb a szilárd és gyors gazdasági növekedésre képes Kínával fenntartott jó viszony, ugyanakkor azonban éppen a válság idején vált még akutabb problémává a kínai előretörés. A 2010. októberi, sorendben a 13. EU-Kína csúcson kiadott közös, 11 pontos közleményben a felek a kapcsolatok „új fázisáról” beszéltek, a kettejük stratégiai partnerségének megerősítéséről az egyenlőség, reciprocitás és közös előnyök szellemében (Council of the EU 2010:1). Ezen kívül a szoros együttműködés, a konzultációk és a bizottságok megerősítéséről számoltak be, és üdvözlendő, támogatandó fejleményként értékelték többek között a kétoldalú kereskedelem és beruházások alakulását – amelyek egyébként mindkét területen deficitesek az EU szempontjából. A találkozó azonban korántsem teljes békében zajlott le, amit az is jelez, hogy az azt követő sajtótájékoztatót el kellett halasztani (Willis 2010). A vita tárgya – mint már oly régóta - a kínai jüan (renminbi) túlértékeltsége volt, ami az EU szerint gátolja az európai fellendülést. Kína érvelhet azzal, hogy a maga részéről már tett lépéseket a flexibilisebb valutaárfolyam érdekében, hiszen 2010 júniusában megszüntette valutájának a dollárhoz rögzítését („peg”). Ennek azonban csak a dollárra nézve volt kedvező hatása: 2010 októberére a kínai valuta a dollárral szemben 2%-kal fel-, az 43  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

euróval szemben azonban 12%-kal leértékelődött. A kínai jüan (renminbi) mesterséges leértékelését a kínai fél azzal utasította el, hogy ez esetben sok kínai vállalat menne tönkre, sok migránsuk kényszerülne visszatérni vidékre, ami olyan szociális és gazdasági turbulenciákat okozna Kínában, ami „katasztrófa” lenne az egész világ számára is (Willis 2010). Az európai félelmek tehát nem csitulnak, és magjukban az európai versenyképesség már régóta tartó csökkenése búvik meg. A globális kapitalista világgazdaság biztonsági rendszerét alapvetően továbbra is a piaci erőviszonyok alakulása determinálja.

IRODALO M

Alon, Titan M. (2010) Institutional Analysis and the Determinants of Chinese Outward FDI (March 1). Available at SSRN: http://ssrn.com/abstract=1562087 Artner Annamária (2008) A kínai működőtőke offenzívája. Statisztikai Szemle 86. évf. 9. szám, 2008. szeptember 850–874. old. Artner Annamária (2010/a) Quo vadis Kína? A dolgozók helyzete Kínában. Eszmélet 87. szám 2010 ősz Artner Annamária (2010/b) Állami vagy piaci? Public or private? Az állam és a kisés középvállatok szerepe Kínában. Role of state and SME sin China. Fejlesztés és Finanszírozás – Development and Finance. VIII. évfolyam 2010/3 72–79 CCPIT (2010) Survey on Current Conditions and Intention of Outbound Investment by Chinese Enterprises. Executive Summary. China Council for the Promotion of International Trade. http://trade.ec.europa.eu/doclib/docs/2010/may/tradoc_146194.pdf Chakrapani, Ghanta (2008) Communist China is on Siege of ‘Capital’ In: Parallax Visions. Anthology of Writings by India China Fellows 2006–2008 India China Institute The New School, New York, March Cheng, Li-ru – Zhou, Xuan (2007) Characteristic of the new policy system of Chinese foreign direct investment. China-USA Business Review March Volume 6, No.3 (Serial No.45) 19–22 pp. Council of the EU (2010) 13th EU-China Summit Joint Press Communiqué. Council of The European Union Brussels, 6 October 14577/10 Presse [267] Cox, Christopher (2007) The Role of Government in Markets. Keynote Address and Robert R. Glauber Lecture at the John F. Kennedy School of Government, October 24, http://www.sec.gov/news/speech/2007/spch102407cc.htm Davies, Ken (2009) On China’s rapid growth in outward FDI. China Daily 03 August Enright, Michael J. – Hoffmann, W. John – Wood, Peter (2010) What China’s Overseas

2010. december  |  44

A kínai mûködõtõke a világ piacán Direct Investment Means. 13 January, AmCham-China News American Chamber of Commerce in the People’s Republic of China http://www.amchamchina.org/article/5478 IMF (2008) Sovereign Wealth Funds–A Work Agenda. Prepared by the Monetary and Capital Markets and Policy Development and Review Departments in colla­ bo­ration with other departments. February 29, International Monetary Fund Geneva http://www.imf.org/external/np/pp/eng/2008/022908.pdf Jarboe, Ken (2005) Warren Buffett on the Sharecropper Society. The Intangible Economy March 6 Kolstad, Ivar – Wiig, Arne (2009) What Determines Chinese Outward FDI? WP 2009:3 CMI Michelsen Institute Bergen Lynch, David J. (2007) U.S.: Secretive Global Funds May Hurt Treasuries Market. USA Today, June 21, 2007 Mallesons (2009) China outbound investment approval process refined – 24 June 2009. Mallesons Stephen Jaques homepage http://www.mallesons.com/publications/2009/Jun/9966452w.htm Mandelson, Peter (2008) Sovereign Wealth Funds and Europe. E–GOV Monitor, 31 March, 2008 http://www.egovmonitor.com/node/17937 Martin, Michael F. (2008) China’s Sovereign Wealth Fund CRS Report for Congress. January 22, Congressional Research Service, New York MOFCOM (2009) Statistical Bulletin of China’s Outward Foreign Direct Investments 2008. Ministry of Commerce of People’s Republic of China, National Bureau of Statistics of China, State Administration of Foreign Exchange, Beijing Mulcahy, Neil P. (2007) Chinese Regulation of Outward Direct Investment. September 18. Arnall Golden Gregory LLP http://www.agg.com/media/interior/publications/China_Currency_Regulation.pdf NBSC (2010/a) Quaterly Data. National Bureau of Statistics of China http://www.stats.gov.cn/english/statisticaldata/Quarterlydata/ NBSC (2010/b) Industrial Profits Went up from January to August. National Bureau of Statistics of China 2010-09-28 http://www.stats.gov.cn/english/newsandcomingevents/t20100928_402674172.htm NDRC (2004) Verification and Approval of Overseas Investment Projects Tentative Administrative Procedures. National Development and Reform Commission http://tradeinservices.mofcom.gov.cn/en/b/2004-10-09/18741.shtml Palley, Thomas (2007) China’s empty threat. Guardian Monday September 3, 2007 Surowiecki, James (2007) Sovereign Wealth World, The New Yorker, November 26, 2007. SWF (s.a.) Sovereign Wealth Fund Institute website. http://www.swfinstitute.org Tan, Michael (2010) New Rules on Chinese Overseas Investment. Taylor Wessing News­­letter January 2010 UNCTAD (2010) World Investment Report, Annex Tables online. 45  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

http://www.unctad.org/Templates/Page.asp?intItemID=5545&lang=1 UNSI (2008) China’s Progress Towards the Millennium Development Goals. 2008 Report. Published Jointly by Ministry of Foreign Affairs of the People’s Republic of China United Nations System in China US NSS (2010) US National Security Strategy May 2010. President of the United States. The White House Washington Willis, Andrew (2010) EU-China summit ends in discord CET EUObserver / Brussels 07.10.2010 Wilson, Elliot (2007) China Investment Corp – China State fund sets out to put savings. Asiamoney. 1st October. Wyk, Barry van (2009) Why, Who & Where? Chinese OFDI on the World Stage. The Beijing Axis September 23 Xuan, Sarah (2010) The Regulation of Outbound Investment for Chinese Enterprises. Executiveview.com 10 June 2010 http://executiveview.com/knowledge_centre.php?id=11851

2010. december  |  46

A 21. SZÁZADI „KÍNAI BIRODALOM” Kína külföldi mûködõtõke-befektetéseinek területi szervezõdése Dr. Bernek Ágnes a földrajztudomány kandidátusa, főiskolai tanár a ZSKF Geopolitikai Kutatóközpontjának vezetője [email protected]

A nemzetközi szakirodalom a 21. század világát hárompólusúnak definiálja, nevezetesen az USA, az Európai Unió és Kína vezető szerepét állapítja meg, bár sokan az ún. Nagy Hármak helyett egyre inkább a G-2 kifejezést használják, utalva az USA és Kína domináns világgazdasági szerepkörére. Kína évszázada lesz-e a 21. század? Mikor előzi meg a kínai nemzetgazdaság az amerikait? S legfőképpen feltámad-e újra a „Mennyei Birodalom”? Kína geopolitikai/geoökonómiai stratégiáit teljesen gyakorlati szempontúnak ítélik a nemzetközi szakértők, kiemelve a nyersanyagokhoz és az energiaforrásokhoz való hozzájutás biztosítását. Jelen tanulmány Kína külföldi működőtőke-kivitelének térbeli szerveződését vizsgálja az ország geoökonómiai stratégiáival összefüggésben, választ keresve a fő kérdésre, nevezetesen milyen „birodalomépítő” törekvései vannak Kínának.

Halford Mackinder geopolitikai munkásságának 21. századi „reneszánsza” A „heartland” és Eurázsia fontossága napjainkban Napjaink geopolitikájának vitathatatlanul legtöbbet idézett szerzője a skót származású, brit geopolitikus Halford Mackinder. A brit Királyi Földrajzi Társaság 1904. január 25-én megtartott ülésén olvasta fel Mackinder „A földrajz, mint a történelem kulcsa” c. tanulmányát, amelyet a következő mondatokkal zárt: „…ha a belső területek feletti ellenőrzést Oroszország helyett egy új hatalom gyakorolná, ez nem csökkentené a kulcspozíció földrajzi jelentőségét. Ha a japánok által megszervezett kínaiak például megdöntenék az orosz birodalmat, és meghódítanák a területét, ők jelentenék a világ szabadságát fenyegető sárga veszedelmet, mert ők kapcsolnák össze a tengereket a nagy kontinens erőforrásaival, és ez olyan előnyt jelentene számukra, amely az oroszoknak, a kulcsövezet gazdáinak, eddig soha nem adatott meg.” (Mackinder, 1904. – idézet a magyar fordításból: Csizmadia, Molnár, Pataki (szerk.) 2002. 27. o.) Mackinder mondataiban a „nagy kontinens” maga Eurázsia, amely a két kontinens Európa és Ázsia földrajzi és politikai egységét jelenti. A kulcsövezet pedig 47  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

nem más, mint Oroszországnak az Uraltól közel a Csendes-óceánig terjedő hatalmas térsége. Ki uralja a kulcsövezetet, vagy Mackinder világhíres szavaival élve a „heartland”-et? A „sárga veszedelemnek” nevezett Kína a 21. századra meghódítja-e az eurázsiai szuperkontinenst, s ennek révén az egész világot? Eurázsia a jelenlegi geopolitikai gondolkodásunk egyik legvitatottabb fogalma. Az európai kontinens nyugati és középső részének államai mereven elutasítanak minden olyan geopolitikai megközelítést, amely Európa önállóságát megkérdőjelezi. Ugyanakkor Eurázsia a 2000. évtől kialakuló új orosz geopolitika központi elemévé vált, mivel a neoeurázsiaiság, vagyis az új bipolaritás kialakítása – az eurázsiaiság szemben az atlantizmussal – a jelenlegi orosz nagyhatalmi törekvések kiemelt tényezője. (Dugin, 2004.) Az amerikai geopolitika számára az eurázsiai erőtér feletti politikai hatalomgyakorlás mindig is a világméretű hatalomgyakorlásnak egyik kiemelt tényezője volt. Zbigniew Brzezinski „A nagy sakktábla” c. világhíres könyvében erről a következőképpen ír: „Nyilvánvaló, hogy az egész világon szerteágazó kapcsolatokat ápoló Amerika számára, ha meg akarja őrizni világhatalmi szerepét – aminek érdekében ajánlatos megakadályozni egy egyeduralkodó és ellenséges eurázsiai hatalom létrejöttét -, központi kérdés marad, hogy eligazodjon az eurázsiai hatalmi viszonyok között.” (Brzezinski, 1999. 7. o.) De milyen szerepe van Kínának ebben az eurázsiai erőtérben? A 21. századra Kína Eurázsia vezető hatalma és ennek révén a világ vezető hatalma is? Az Oroszország és Kína, valamint a négy kisebb közép-ázsiai állam által 2001-ben létrehozott Sanghaji Együttműködési Szervezet (SESZ) képviseli jelenleg az USA számára az „egyeduralkodó és ellenséges eurázsiai hatalmat”? Vagy más szavakkal élve az eurázsiai szuperkontinens jelene és jövője a Kína és Oroszország közötti gazdasági és politikai érdekegyeztetés függvénye? Zbigniew Brzezinski erről a következőképpen ír: „Talán a legveszélyesebb forgatókönyv az lenne, ha létrejönne egy Kínából, Oroszországból és esetleg Iránból álló nagy koalíció, egy olyan „hegemóniaellenes” szövetség, amelyet nem az ideológia, hanem az egymást erősítő sérelmek tartanának össze” (Brzezinski, 1999. 77. o.). Brzezinskinek ezek az 1997-ben leírt gondolatai a Sanghaji Együttműködési Szervezet révén napjainkra megalapozottnak tűnnek, ugyanis a SESZ-nek Irán megfigyelő tagja, s kérte hivatalosan is felvételét a szervezetbe. Sőt a valamikori birodalmak – a kínai Mennyei Birodalom, az Orosz Birodalom/Szovjetunió és a valamikori Perzsa Birodalom – esetleges „feltámadásai” és az ezek közötti szövetség létrejötte egyértelműen megdöntené az USA hegemón világpolitikai szerepkörét. Brzezinski „A nagy sakktábla” c. művében Kínát rendszeresen nem világ­ hatalomnak, hanem regionális hatalomnak nevezi. 1997-ben még úgy látta, hogy a megkezdődött kínai nagy mértékű gazdasági növekedés a következő két évtizedben lassulni fog, s Kína világhatalommá válását maga a „bürokratikusan merev kínai kommunista politika” fogja megakadályozni. A kínai demokratikus átalakulás jövőképét vetíti előre, bár ennek jellegét nem jósolta meg. De Brzezinski már ebben 2010. december  |  48

A 21. századi „Kínai Birodalom” az 1997-ben megjelent művében is több helyen utalt Kína birodalmi törekvéseinek történelmi hátterére, s kiemelten arra, hogy Kína hogyan terjeszti ki befolyási övezetét Dél- és Kelet-Ázsiában. A „Középső Birodalom” (ezt jelenti Kína kínai neve, a Csung kuo), amely nevében is a világ közepének tekinti magát, olyan szárazföldi regionális hatalomnak minősíti, amelynél számítani kell arra, hogy a jövőben világhatalmi szerepkörre tör. (Brzezinski, 1999. 216-237. o.) Több mint tíz évvel Brzezinski könyvének megjelenése után a világ döbbenten nézi a töretlen kínai gazdasági növekedést, s joggal kérdezi, hogy feltámad-e újra a Csing-dinasztia XVIII. századi Mennyei Birodalma? Vitathatatlan, hogy Kína világgazdasági szerepkörének hatalmas mértékű előretörése révén, 2010-re immár globális világgazdasági hatalom. De a Foreign Affairs folyóiratban megjelenő tanulmányok majd közel mindegyike egyetért abban, hogy Kína világpolitikailag még nem nevezhető nagyhatalomnak, sőt Kína minden világpolitikai törekvése, geopolitikai stratégiája mögött a maximálisan realista kínai gazdasági érdekek húzódnak meg. Azonban a prognózisok az eddig még főleg szárazföldi regionális hatalomnak nevezett Kínát a közeljövőre nézve tengeri hatalomként definiálják, s ezt főleg a kínai haditengerészet hatalmas fejlődésére alapozzák (HVG, 2011. január 22.). Vége már annak az időnek, hogy Kína csak a part menti vizeit védte, jelenleg a Dél-kínaitengerre, mint saját felségvizére tekint, s ezzel területi vitákba bonyolódva a délkeletázsiai térség államaival. Robert Kaplan a Foreign Affairs 2010. évi számában úgy ítéli meg, hogy Kína szárazföldi határait már „megszilárdította”, s haditengerészetének fejlesztése révén a közeljövőre várhatóan tengeri hatalommá is válik. Tengeri hatalom esetén viszont az alapvető geopolitikai kérdés azonnal felmerül, nevezetesen Kínának milyen nagyhatalmi törekvései vannak, s ezeket milyen erőtérben szervezi? A 21. századra geopolitikailag megállapíthatjuk, hogy a kínai gazdasági érdekszféra globális szintű kiterjesztése egyértelmű tény, de az még erősen kérdéses, hogy e gazdasági érdekszféra jelent-e politikai érdekszférát is. Az USA szempontjából nézve az alapvető kérdés az, hogy térben meddig terjedhet e kínai érdekszféra, legfőképpen úgy, hogy az ne veszélyeztesse az amerikai gazdasági és politikai erőteret. Brzezinski szavait idézve: „Azonban pontosan itt, a földgolyó legfontosabb játékterén, Eurázsiában jöhet létre valamikor egy olyan ország, amely képes lesz Amerikával rivalizálni.”. (Brzezinski, 1999. 55 o.) Vagyis milyen is lesz a világ Kínából nézve? Kérjük az olvasókat nézzék meg alaposan a folyóiratunk végén lévő színes térképet, amely a világot már nem ez európai kontinens, hanem Kína szemszögéből vizsgálja!

49  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

Geoökonómia és a 21. századi „birodalmak” Külföldi mûködõtõke-kivitel és „birodalomépítés” A geoökonómia fogalmának első megjelenését a nemzetközi szakirodalom rendszerint Edward Luttwak 1990-es évek elején írt műveihez kapcsolja. Értelmezésében a geoökonómia nem más, mint a nemzetek közötti ősi fegyveres rivalizálás folytatása új gazdasági eszközökkel, s így a háborút helyettesíti a gazdasági hódítás, a gazdasági versengés. Vagyis a klasszikus geopolitikai szemléletet felváltja az új geoökonómiai megközelítés. Legtöbbet idézett cikkének a címe is ez: „A geopolitikától a geo-ökonómiáig: A konfliktusok logikája és a kereskedelem nyelvezete (gyakorlata)”. (Luttwak, 1990.) Napjainkra a geoökonómia igen széles körben használt fogalom lett, s általában a nemzetgazdasági stratégiákat és a gazdasági eszközökkel történő nagyhatalmi érdekérvényesítést értik alatta. Kutatásaim alapján arra a megállapításra jutottam, hogy bár a geoökonómia vitathatatlanul szintetizálja a társ-tudományterületek (kiemelten a közgazdaságtan és a politológia eredményeit, s ezeken belül is elsődlegesen a nemzetközi folyamatokra irányuló kutatások eredményeit), de ami sajátosságának lényegi elemét megszabja az nem más, mint a területi szemlélet. S ezen túlmenően a geoökonómia kiemelt eleme – utalva Mackinder munkásságára – a geostratégiai gondolkozásmód, a geostratégiai szemlélet. A fentiek alapján a geoökonómia általam történő megfogalmazása következő: a geostratégiák gazdasági eszközökkel történő megvalósítása és e megvalósítás lehetőségeinek kutatása, prognosztizálása. Milyen jellegű geoökonómiai stratégiák lehetnek? Alapul véve a hadtudományt – hiszen a stratégia szó maga is eredetileg hadtudományi kifejezés volt és a legfelső szintű hadvezetés tudományát jelentette – és a Luttwak-i szemléletet (a jelenlegi hadszíntér nem mást jelent, mint az államok gazdasági rivalizálását), megítélésem szerint két alapvető stratégia létezik, a defenzív, védekező jellegű és az offenzív, támadó (előrenyomuló) jellegű geoökonómiai stratégia. Vagyis e szavakat használva, jelen tanulmány kiemelt kérdése, hogy milyen offenzív geoökonómiai stratégiái vannak Kínának? Sőt, módosítva Luttwak kifejezését, a geoökonómiát a 21. századra úgy is megfogalmazhatjuk: mint a „konfliktusok logikája és a globális világpiac eszközrendszere”. Mely országok tudják alkalmazni a globális világpiac eszközrendszerét? Egyértelműen a világ vezető nemzetgazdaságai. A geopolitikai erőviszonyok alapja a vitathatatlan amerikai gazdasági fölény, ugyanis messze az USA a világ legnagyobb gazdasági hatalma. 2008-ban a világ összes GNI értékének 25%-át állította elő egyedül maga az amerikai gazdaság. A „gazdasági nagyhatalmi lét” fontosságára utal az is, hogy a világ összes GNI értékének több mint 50%-át a világ öt legnagyobb nemzetgazdasága állítja elő. A világgazdasági dominancia másik alapja az, hogy a világ közel 200 „nemzetgazdasági egysége” közül mindössze 20 nemzetgazdaság termeli meg a világ összes GNI értékének több mint 80%-át. 2008-ra a világgazda2010. december  |  50

A 21. századi „Kínai Birodalom” ság „új eleme”, hogy a valutakulcsos GNI mutatók alapján Kína már a világ 3. legnagyobb nemzetgazdasága, valamint a négy nagy feltörekvő piac (Kína, India, Oroszország és Brazília) összesített aránya a világ összes GNI értékéből már 12%. De ahhoz, hogy egy ország a világ vezető nemzetgazdaságai közé tartozzon, nem elég kizárólag a GNI-érték megfelelő nagysága. A globális világpiaci vezető szerepkört még három alapvető tényező meghatározza: –– adott nemzetgazdaság GDP-ből vett K+F ráfordítása; –– adott ország vállalatainak világgazdasági szerepe, nemzetközi terjeszkedése és az –– adott ország nemzetközi pénzügyi átutalások terén betöltött szerepköre. Hogyan építhető „birodalom” a globális világgazdaságban? A geoökonómia leg­fontosabb „tételét” alapul véve, egyértelműen gazdasági eszközökkel. Valamely nemzetgazdaság külföldi érdekeltségeinek értékét adott ország külföldre irányuló működőtőke-exportjának összesített értékével, az ún. FDI outward stock értékével fejezzük ki. Az 1. számú térkép a világ országainak 2009. évi FDI outward stock értékeit szemlélteti. Néhány gazdasági nagyhatalom erőfölénye teljesen szembetűnő. A világon mindössze öt ország van, amelynek összes külföldön lévő működőtőke-érdekeltsége meghaladja az egy billió USD-ét, sorrendben a következők: az USA, Franciaország, az Egyesült Királyság, Németország, valamint Kína és Hongkong együttesen. Geoökonómiai értelemben így azt is mondhatjuk, hogy ezen öt gazdasági nagyhatalom tekinthető „birodalomépítő” országnak. 2099re Kína és Hongkong együttes külföldön lévő műküdőtőke-érdekeltsége elérte az 1,1 billió USD-ét, s így Kínára nem véletlenül tekint már a világ úgy, mint „birodalomépítő országra”. De az FDI outward stock értékek koncentrációja még inkább szembetűnő, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy 2009-ben a világon mindössze 27 ország rendelkezett 100 milliárd USD feletti FDI outward stock értékkel, s e 27 ország összesített FDI outward stock értéke a világ hasonló értékének 94%-át tette ki.

Kína – a méret hatalma Kína a világ negyedik legnagyobb területű (Oroszország, Kanada és az Amerikai Egyesült Államok után) és a világ legnépesebb országa. Lakosainak száma 1,33 milliárd fő, ez a világ összes népességének 20%-a, vagyis a világon minden 5. ember Kínában él. Az 1970-es években kezdődött meg az a népesedési politika, amely családonként egy gyermek születését engedélyezi. E népesedési politikai révén a születési arányszám jelentősen visszaesett. Napjainkra az ország népes­sége már csak 0,6%-kal nő évente. Az 1980-as évektől megkezdődő hatalmas mértékű kínai gazdasági fejlődés eredményeként – ahogy azt már az előzőekben is megállapítottuk – 2008-ra Kína vált a világ harmadik legnagyobb nemzetgazdaságává (az USA és Japán után). A világ ös�51  |  2010. december

1. számú térkép: A világ országainak összes külföldön lévő működőtőke-érdekeltségei (FDI outward stock), 2009, milliárd USD Forrás: http://www.unctad.org/wir

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

2010. december  |  52

A 21. századi „Kínai Birodalom” szes GNI értékének, nemzetgazdasági teljesítményének már közel 7%-át Kína állítja elő. A korábban alacsony jövedelmű ország 1999-től sorolható a közepes jövedelmű országok alsóbb csoportjába. Jelenlegi GNI/fő értéke már megközelíti a 3000 USD-t. Az OECD prognózisai szerint a kínai nemzetgazdasági teljesítmény várhatóan 2020-ra fogja meghaladni az USA nemzetgazdasági teljesítményét, így várható, hogy 2020-ra Kína lesz a világ legnagyobb nemzetgazdasága. A hatalmas mértékű kínai gazdasági fejlődés egyben a kínai magánvagyonok növekedését is maga után vonta, a Forbes magazin 2010. évben készült azon listáján, amely a min. egymilliárd USD vagyonnal rendelkező személyeket tartja nyilván, már 64 fő a kínai állampolgár. A világ „döbbenete” a kínai gazdasági növekedés láttán még tovább nőtt akkor, amikor is a Világkereskedelmi Szervezet hivatalosan bejelentette, hogy a 2009. évi adatok alapján a világ legnagyobb exportáló állama Kína, s a korábbi legnagyobb exportáló ország, Németország már a második helyre szorult vissza. Kína a külföldi működőtőke-befektetések kiemelt célországa. 2009-ban az USA és Franciaország után Kínába érkezett a legtöbb külföldi működőtőkebefektetés, közel százmilliárd USD. 2005 és 2009 között évente 70–100 milliárd USD értékű működőtőkét fektettek be a világ legnagyobb transznacionális vállalatai. Ez azt is jelenti, hogy évente a világ összes külföldi működőtőke-befektetésének 6-7%-a kizárólag Kínába irányul. De ha az ún. „szárazföldi” Kína adataihoz Hongkong és Tajvan adatait is hozzáadjuk, akkor éves szinten a világ összes külföldi működőtőke-befektetésének 10%-a irányul Kínába. Egyébként a világ összes külföldi tulajdonú leányvállalatainak 1/3-a található már Kínában. A Kínába irányuló külföldi működőtőke-befektetések döntő része a feldolgozóiparba áramlik, köszönhetően a transznacionális vállalatok két legfontosabb tele­pítőtényezőjének, a hatalmas mértékű piacnak (Kína egyértelműen a világ legnagyobb piaca) és a viszonylagosan alacsony költségszínvonalnak. A jelenlegi világgazdaságot már úgy is szoktuk emlegetni, hogy „Made in China”, vagyis szinte bármilyen terméket megnézünk, majdnem biztosak lehetünk abban, hogy az adott terméket Kínában gyártották. „A világgazdaság gyárának” is nevezett Kínában az összes GDP 50%-át állítja elő az ipar, s 40%-át a szolgáltatás. E hatalmas mértékű kínai növekedés a világ legnagyobb vállalatainak rangsorát is átrendezte. A Fortune amerikai üzleti folyóirat ún. Global 500-as listája alapján 2009-re a világ 500 legnagyobb vállalata között már 46 kínai vállalat volt. Sőt, Kína legnagyobb vállalata a kőolaj-kitermeléssel és -feldolgozással, valamint vegyiparral foglalkozó Sinopec 2009-re a világ 7. legnagyobb vállalata lett. A Sinopec 2009. évi jövedelemértéke már közel 200 milliárd USD.

53  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma? 1. táblázat. Kína öt legnagyobb vállalata – a Fortune Global 500-as listáján - 2009 Jövedelem (milliárd USD) (helyezés a Global 500 listán)

A vállalat neve

Ágazat

Sinopec

188

(7)

State Grid

184

(8)

kőolaj- és földgázszektor, vegyipar elektromos áramtermelés

165 (10)

kőolaj- és földgázszektor

China National Petroleum Corporation China Mobil Communication

72

(77)

kommunikáció

Industrial and Commercial Bank of China

69

(87)

banktevékenység

Forrás: Fortune 2010, Global 500, July 26.

A 2000-es évek egyben változást hoztak a tekintetben is, hogy Kína maga is jelentős működőtőke-exportáló országgá vált. Az UNCTAD World Investment Report adatai alapján 2009-re a kínai külföldi működőtőke-export összesített értéke (FDI outward stock: 230 milliárd USD) már közel a fele volt a Kínába érkező összesített külföldi működőtőke-befektetéseknek (FDI inward stock: 473 milliárd USD). Ugyanakkor teljesen egyértelmű az is, hogy Kínának e 230 milliárd USD értékű külföldön lévő működőtőke-érdekeltsége messze nem felel meg Kína tényleges világpiacon meglévő gazdasági érdekeltségeinek. Ez az érték ugyanis csak az ún. „szárazföldi” Kína adata, s ha az ún. „Nagy Kína”, vagyis Kína, Hongkong és Tajvan összesített működőtőke-kivitelét vizsgáljuk, akkor már egészen más nagyságrendű adatokat kapunk. A következő grafikon az ún. „Nagy Kína” működőtőkekivitelének alakulását mutatja be. A grafikonon látható, hogy az ún. „szárazföldi” Kína 2009. évi 230 milliárd USD értékű FDI outward stock értékéhez képest Hongkong hasonló értéke 830 milliárd USD (ez 3,5 szerese a „szárazföldi” Kína értékének), s Tajvan FDI outward stock értéke mintegy 181 milliárd USD. Így az ún. „Nagy Kína” összesített külföldön lévő működőtőke-érdekeltsége 1,2 billió USD, ez közel Németország összes világpiaci érdekeltségének felel meg. A kérdést még tovább bonyolítja, hogy felmérhetetlen a Kína, Hongkong és Tajvan között között zajló működőtőke-befektetések nagysága. Elég csak arra utalni, – ahogy azzal tanulmányunk következő részében is foglalkozunk – hogy az ún. „szárazföldi” Kína működőtőke-exportjának közel 2/3-a Hongkongon át lép a világpiacra. De az is egyértelmű, hogy Kína, pontosabban szólva a kínaiak tényleges világpiacon meglévő gazdasági érdekeltségeiről viszonylag kevés megbízható információval rendelkezünk. A külföldön élő kínaiak (angol kifejezéssel az ún. „overseas chinese”) számát a NationMaster.com az „Overseas Chines Affairs Commission” adatai alapján 35 millió főre becsülik. E 35 millió fő körébe az ún. 2010. december  |  54

A 21. századi „Kínai Birodalom” „Nagy-Kínához” sorolt területek (Hongkong, Tajvan és Makaó) lakossága nem tartozik bele. A 35 millió főt számláló külföldön élő kínaiak közel 2/3-a (23 millió fő) öt délkelet-ázsiai országban él, sorrendben a következőkben: Indonézia, Thaiföld, Malajzia, Szingapúr és a Fülöp-szigetek. Ezen öt országban kiemelten fontos a kínai népesség gazdasági érdekeltsége, így a világ legjobb üzleti központjának és a délkelet-ázsiai térség üzleti „támaszpontjának” tekintett Szingapúrban is. Az USA-ban élő kínai népesség számát általában 2 millió főre becsülik. 1. ábra. Kína, Hongkong és Tajvan FDI outward stock értékei, milliárd USD

Forrás: UN UNCTAD World Investment Report – www.unctad.org/wir

Minden statisztikai becslés Magyarországot tekinti a közép- és kelet-európai térség azon államának, ahol a legnagyobb lélekszámú kínai kisebbség él, ezt általában 9 és 13 ezer főre becsülik. Nyilvánvalóan erre vezethető vissza az is, hogy a Bank of China az összes közép- és kelet-európai ország közül egyedül Budapesten rendelkezik bankfiókkal. Bár hazánk és Kína gazdasági kapcsolatainak egyértelműen új fejezetére utal az a tény, hogy a 2010. év decemberében az egyik legnagyobb magyar vegyipari cég, a BorsodChem 100%-os kínai tulajdonba került. De milyen fő földrajzi irányok alapján szervezi Kína „birodalmát”? Létezik-e egyáltalán „Kínai Birodalom” és hogyan szerveződik ez térben? A következőkben erre keresünk választ.

55  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

Kína külföldi mûködõtõke-kivitelének fõbb irányai a Kínai Statisztikai Hivatal adatállománya alapján A kínai külföldi működőtőke-kivitel hivatalos kínai forrásának a Kínai Statisztikai Hivatal „Statistical Bulletin of China”s Outward Foreign Direct Investment” c. évkönyve tekinthető. A legutóbbi, az interneten elérhető évkönyv a 2008. évre vonatkozik, s így a külföldi műkötőke-kivitel térbeli szerveződésére vonatkozó vizsgálatunk is a 2008. évi adatok alapján készült. E statisztikai forrás Kína FDI outward stock értékét 2008-ra 184 milliárd USD értékűnek állapította meg. Az UNCTAD World Investment Report évkönyve szerint Kína 2008. évi FDI outward stock értéke 148 milliárd USD. A mellékelt 2. számú térkép a kínai összesített külföldi működőtőke-állomány térbeli szerveződését mutatja be, ezen hivatalos kínai statisztikai forrás szerint. A térbeli koncentráció egyértelműen megállapítható, a világ összes országa közül mindössze csak 12 országban van egymilliárd USD felett a kínai működőtőkeérdekeltség. De e 12 ország közül is mindössze öt ország jelenti a legfontosabb irányt, ezen öt ország relációjában bonyolódik le a kínai működőtőke-kivitel 82%-a. Ennek az öt országnak a fontosságát szemlélteti a következő táblázat. 2. táblázat. A kínai működőtőke-kivitel (FDI outward stock) legfontosabb irányai a Kínai Statisztikai Hivatal adatállománya alapján – 2008 Ország

Milliárd USD (%-os részesedés az összes kínai működőtőke-kivitelből)

Hongkong

115,8 (63%)

Kajmán-szigetek

20,3 (11%)

Brit Virgin-szigetek

10,5 (6%)

Ausztrália

3,4 (2%)

USA

2,4 (1%)

Forrás: National Bureau of Statistics of People’s Republic of China – 2008 Statistical Bulletin of China”s Outward Foreign Direct Investment

A következőkben a kínai működőtőke-kivitel három legfontosabb irányát mutatjuk be. De e három legfontosabb irány csak közvetítő központ, így egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a kínai működőtőke-kivitel tényleges szerveződése a hivatalos kínai statisztikai forrás alapján nem vázolható fel.

2010. december  |  56

2. számú térkép: A kínai külföldi működőtőke-kivitel térbeli szerveződése, 2008 Forrás: Kínai Statisztikai Hivatal „2008 Statistical Bulletin of China”s Outward Foreign Direct Investment” c. évkönyve

A 21. századi „Kínai Birodalom”

57  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma? A kínai működőtőke-kivitel három kiemelt stratégiai közvetítő központja Hongkong A mindössze 1092 km2 területű, 7 millió főt számláló Hongkong Kína különleges igazgatási övezete. A városállam 1841-ben az első ópiumháború idején került Nagy-Britannia fennhatósága alá. A bérelt területekkel kiegészült brit koronagyarmat fő gazdasági tevékeny­ségét a közvetítő kereskedelem jelentette, a világpiac árui már ekkor is Hongkongon át kerültek Kínába. A városállam a kereskedelmi tevékenységemellett hadi­tengerészeti támaszpont is volt. Az 1984-ben meg­kötött egyezmény értelmében Hongkong 1997-ben visszakerült Kínához, s azóta különleges igazgatási körzetnek minősül. „Az egy ország, két rend­szer” elnevezésű hivatalos kínai állásfoglalás szerint a külügye­ken és a had­ ügyeken kívül teljes körű autonómiát élvez, s nemzetközi szinten is önálló gazdasági egységnek ismerik el. Jelenleg is a csendes-óceáni térség vezető kereskedelmi, pénzügyi és üzleti központja, a világ meghatározó offshore bankközpontja. A világ egyik legfejlettebb, leggazdagabb helye, vásár­lóerőparitásos GDP/fő értékét 2010-ben 46 ezer USD-re becsülték. Hongkong Kína legfontosabb kapuja a világra. Kína exportjának közel fele, működőtőke-kivitelének több mint 60%-a Hongkongon át lép be a világpiacra. Becslések szerint a hongkongi közvetítő-kereskedelem, az ún. reexport értéke több mint négyszerese Hongkong összes GNI értékének. A Hongkongi Értéktőzsdének kiemelt jelentősége van a kínai vállatok számára, 2009-re már a kínai vállalatok 40%-ának részvényeit jegyezték a Hongkongi Értéktőzsdén. Hongkong egyben Kína kiemelt turisztikai központja is, 2009-ben közel 18 millió fő turista érkezett az ún. « szárazföldi » Kínából. Brit Virgin-szigetek A Karib-térség egyik leginkább fejlődő üzleti központja, a Brit Virgin szigetek Nagy-Britannia tengerentúli területe. Területe mindössze 153 km2, lakosságának száma 25 ezer fő. A szigeteken 1648-ban holland telepek létesültek, majd 1672-től került brit fennhatóság alá a szigetcsoport. Jelenleg az USA és Nagy-Britannia osztozik területén. A brit és az amerikai területek szoros gazdasági kapcsolatban állnak egymással, amit a brit szigeteken 1959-től bevezetett USD mint nemzeti valuta is bizonyít. A GDP közel fele az idegenforgalomból származik, évente több mint 900 000 fő turista érkezik a szigetekre, főleg az USA-ból. A másik bevételi forrást az 1980-as évektõl az offshore üzleti tevékenység jelenti (igen kedvező pénz­ügyi feltételekkel és maximális titoktartással lehet regisztráltatni vál-la­lato­kat). A 2000. év végén közel 400 ezer vállalatnak volt itt hivatalosan a telephelye. A Brit Virgin-szigeteket különlegesen vonzó offshore területté az 1994-ben bevezetett átfogó biztosítási törvény tette, amelynek értelmében bűncselekmények vizsgálata esetén az itt bejegyezett vállalatok védelmet élveznek. A Kajmán-szigetek A Kolumbusz által 1503-ban felfedezett Kajmán-szigetek vitathatatlanul a legismertebb offshore pénzügyi központ. 262 km2-nyi területén közel 50 ezer fő él. A Brit Virgin-szigetekhez hasonlóan Nagy-Britannia tengerentúli területe. a Karib-térség legvonzóbb idegenforgalmi központjára évente közel 2 millió turista érkezik, s ennek fele az USA-ból. A luxusturizmus hatalmas bevételei révén a Kajmán-szigetek vásárlóerő-paritásos GDP/fő értékét 44 ezer USD-re becsülik, a GDP 70%-át kizárólag a turisztikai szektor állítja elő. 2008-ban a Kajmán-szigeteken 93 000 cég volt regisztrálva, ebből 300 bank, 800 biztosítási vállalkozás és 10000 befektetési társaság. Fővárosát, Georgetownt pedig a világ 5. legnagyobb bank­központjaként tartják nyilván! A fõvárosnak saját értéktőzsdéje is van, amelyet 1997-ben nyitottak meg. Igazi adómentes terület, szószerinti értelemben is adóparadicsom , az itt bejegyzett vállatoknak egyáltalán nincs adózási kötelezettsége. 2010. december  |  58

A 21. századi „Kínai Birodalom”

Kína külföldi mûködõtõke-kivitelének fõbb irányai az amerikai Heritage Foundation adatállománya alapján Az USA-ban lévő The Heritage Foundation „China Global Investment Tracker 2010” adatállománya a kínai vállalatok nem-kötvény alapú („non-bond”) nemzet­ közi tranzakciói alapján méri fel a kínai működőtőke-kivitel területi és ágazati ös�szetételét. Tanulmányunk e fejezetében a kínai „birodalomépítést” ezen adatállomány alapján vizsgáljuk. Az adatállomány a kínai vállalatok 100 millió USD feletti működőtőke-kiviteli értékét tartalmazza, 2005 márciusától 2010 júniusáig. Ezen adatállomány a következő honlap címen érhető el: http://www.heritage.org/research/ reports/2010/02/china-global-investment-tracker-2010 Az adatállomány alapján készült a folyóiratunk végén található színes térkép, amely Kína külföldi működőtőke-befektetéseinek területi szerveződését mutatja be 2005 márciustól 2010 júniusig. A térkép előtti oldalon látható az a táblázat, amely a legnagyobb kínai működőtőke-befektető vállalatokat szemlélteti, a vizsgált időszakra vonatkozóan. A The Heritage Foundation adatállomány alapján a kínai vállatok 2005. év márciusától 2010. év júniusáig összesen 267 milliárd USD értékű nem-kötvény alapú, működőtőke-kivitelt bonyolítottak le. Ez az érték közel megfelel az UNCTAD adatának, amely szerint 2009-ben Kína összes FDI outward stock értéke 230 milliárd USD volt. A kínai működőtőke-kivitel ezen adatállomány alapján is meglehetősen koncentrált, ahogy a folyóirat végén található színes térképen is látható, 44 országban van több mint egy milliárd USD felett a kínai működőtőke-érdekeltség. A színes térképen országnévvel és a megfelelő adattal is jelöltük azon országokat, ahol 5 milliárd USD feletti a kínai működőtőke-érdekeltség. A következő táblázat a kínai műkötőkekivitel öt legfontosabb irányát tünteti fel, azon országokat ahol a kínai működőtőkeérdekeltség meghaladta az adott időszakban a 10 millió USD-ét. A kínai működőtőkekivitel ezen öt relációjában bonyolódott le a kínai működőtőke-kivitel 34%-a. 3. táblázat. A kínai működőtőke-kivitel (FDI outward stock) legfontosabb irányai azamerikai Heritage Foundation adatállománya alapján – 2005 márciustól 2010 júniusig Ország

Milliárd USD (%-os részesedés az összes kínai működőtőke-kivitelből)

Ausztrália

33,3 (13%)

USA

22,9 (9%)

Kazahsztán

11,3 (4%)

Irán

11,1 (4%)

Kanada

10,8 (4%)

Forrás: The Heritage Foundation: China Global Investment Tracker 2010 59  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

A kínai működőtőke-kivitel nem csak földrajzilag, hanem ágazatilag is rendkívül koncentrált, az amerikai The Heritage Foundation adatállománya alapján ebben az időszakban a kinai működőtőke-kivitel 96% (!) mindössze három szektorba irányult, sorrendben a következőkbe: –– energiaszektor (kiemelten a kőolaj- és földgázszektor) – az összes befektetés 41%-a; –– ércbányászat, fémipar – az összes befektetés 36%-a; –– pénzügy szféra és ingatlangazdálkodás – az összes befektetés 19%-a. Mindez szoros összefüggésben áll Kína kőolaj-fogyasztásának alakulásával. Napjainkra Kína az USA és Japán után a világ harmadik legnagyobb kőolaj-importáló állama. Napjainkra az ország kőolaj-függősége már 51%, vagyis a fogyasztásra kerülő kőolaj több mint fele importból származik. A kínai statisztikai hivatal prognózisa szerint Kína kőolaj-függősége 2015-re 65%, s 2020-ra már 70% is lehet. Ha megvizsgáljuk a kínai kőolaj-import legfontosabb forrás-országait, akkor láthatjuk, hogy néhány afrikai országnak kiemelkedő jelentősége van. A 2010. év januárjában Kína kőolaj-importjának 21%-a származott Angolából, 7%-a Szudánból és 2%-a a Kongói Demokratikus Köztársaságból. Az afrikai térségen kívül a kőolaj-import meghatározó országai még Szaúd-Arábia, Oroszország, Irán és Kazahsztán. Ha Kína működőtőke-kivitelét nem az egyes országok szerint, hanem nagytérségi régiókként elemezzük, akkor megállapíthatjuk, hogy Kína legfontosabb befektetési területe Fekete-Afrika. Nem véletlenül Fekete-Afrikára már egyre többen tekintenek úgy, mint a kínai geopolitikai/geoökonómiai törekvéseinek egyik legfontosabb célterületére. Szintén ki kell emelnünk, hogy bár a kelet-, délkeletázsiai országokba is jelentős a kínai működőtőke-befektetés, de jelenleg Kína közel kétszer annyi működőtőkét fektet be Nyugat-Ázsiába, mint Kelet-Ázsiába. A továbbiakban a kínai működötőke-kivitel két legfontosabb közép-ázsiai irányát, Kazahsztán és Iránt, valamint Kína fekete-afrikai működőtőke-érdekeltségének „heartland”jét, a Kongói Demokratikus Köztársaságot mutatjuk be. A kínai működőtőke-kivitel két kiemelt közép-ázsiai „támaszpontja” Kazahsztán Kazahsztán a Független Államok Közösségének Oroszország utáni második legnagyobb területű állama. 2,7 millió km2-nyi területével egyébként Kazahsztán a világ 9. legnagyobb területű állama. A kazah gazdaság rekordmér­té­kű fellendülése a 2000. évben indult meg, jelenleg a GDP éves növeke­ dési rátája közel 5%. Ennek hátterében a kőolaj termelésé­nek és exportjának rekord­­mértékű növekedése áll. 2009-re Kazahsztán a világ 19. legnagyobb kőolaj-termelője és 18. legnagyobb kőolajexportálója. Az ország északnyugati részén lévő kara­c sa­ganaki kőolajmezőt a világ egyik legnagyobb kőolaj-lelőhelyének tartják. 2007-től kezdődött meg a kőolaj-kitermelés a második legnagyobb kashagani mezőn. 2001-ben az ország tengizi lelőhelyéről meg­­nyitották a Kaszpi-tengeren átnyúló kőolaj-vezetéket, jelentõsen növelve az exportkapacitást. Ma Kazahsztán meghatározó mértékben

2010. december  |  60

A 21. századi „Kínai Birodalom” a kőolaj-exporttól függ, exportjának 60%-át kizárólag a kőolaj és a kőolaj-termékek teszik ki. Geopolitikailag Kazahsztán jelenleg maga a „heartland”, ugyanis a legnagyobb amerikai, orosz és kínai kőolajipari vállalatoknak már komoly érdekeltségeik vannak az országban, ahová kimagasló ér­tékű külföldi működőtőke-befektetés érkezik. Becslések szerint 2010-re az országban lévő összes külföldi működőtőke-állomány értéke már közel 90 milliárd USD. A korábbi tradicionális orosz kapcsolatok mellett napjainkra Kazahsztánnak Kína a legfontosabb külkereskedelmi partnere, a kazah export több mint negyede a kínai piacra irányul. Irán Az egykori Perzsa Birodalom mai utódállama, az Iráni Iszlám Köztársaság a világ 18. legnagyobb területű állama (1,6 millió km2) és 18. legnépesebb állama (77 millió fő). Közép-Ázsia kiemelt “heartland”-területe, a Perzsa-öböl menti partszakasza révén igazi stratégiai földrajzi hely. Kiemelt világgazdasági és világpolitikai pozíciója a hatalmas mértékű kőolaj- és földgázvagyonának köszönhető. Becslések szerint Irán rendelkezik a világ összes kőolaj-tartalékának 10%-ával. 2009-ben Irán a világ 4. legnagyobb kőolaj-termelője (4,2 millió barrel/nap) és 6. legnagyobb kőolaj-exportálója volt. Ugyanakkor a 2008. évre vonatkozó adatok alapján a világ 3. legnagyobb földgáztermelője, bár a földgázexportja világpiaci szinten még nem igazán meghatározó, 2008-ban még csak a világ 28. legnagyobb földgázexportálója volt. Irán exportjának 80%-át kizárólag a kőolaj teszi ki. Míg korábban Japán volt a legfontosabb külkereskedelmi partnere, addig jelenleg már Kína. Irán exportjának 17%-a irányul Kína piacára. Azonban Irán nem csak világpolitikai értelemben, hanem gazdasági vonatkozásokban is súlyos „rizikótényezőkkel” rendelkezik. A 90%-ban síita muszlim többségű ország fundamentalista iszlám vezetése, s ennek ultrakonzeratív elnöke ugyan megkezdte a gazdasági reformokat, de ezek az ország strukturális átalakulását nem eredményezték. Ma még az iráni gazdaságot egyaránt jellemzik a központi tervezés útján irányított állami kőolaj-kitermelő és -feldolgozó vállalatok, valamint a főként magántulajdonban lévő, kis méretű feldolgozóipari és szolgáltatóvállalatok. Becslések szerint 15%-os a munkanélküliségi ráta. De az igazi világpolitikai kérdés az iráni gazdaság további két vezető ágazata, az atomenenergetika és a hadiipar, amelyekről a világ közvéleménye igen minimális információkkal rendelkezik. A kínai működőtőke-kivitel fekete-afrikai „heartland”-je A Kongói Demokratikus Köztársaság (korábbi nevén Zaire) A világ 12. legnagyobb területű (2,3 millió km2) - és egyben Afrika harmadik legnagyobb területű államának felét egyenlítői esőerdő borítja. Népességének száma alapján – 71 millió fő – a világ 19. legnépesebb országa. A lakosság születéskor várható átlagos élettartama mindössze 55 év. Mindennek hátterében a mindössze 300 USD GDP/fő értékkel jellemezhető gazdasági fejlettség, a rossz egészségügyi viszonyok állnak. A HIV- fertőzött emberek számát több mint egymillió főre becsülik. A Kongó-medencéje évszáza­do­kon át az atlanti rabszolga-kereskedelem egyik „szállító területe” volt. A 19. század végén a terület II. Lipót belga király uralma alá került, akinek negyedszázadon át tartó ural­ko­dása alatt a lakosság 15 millió fővel csökkent. 1908-ban a belga állam vette át a közigazgatást (Belga-Kongó), s megkezdődött a bányakin­csek ki­ak­názása, az ültetvények megalapítása. Az ország 1960-ban nyerte el függet­len­ségét. A 2005. évi választásokat követően megkezdődött a demokratikus politikai rendezés, s elfogadták az ország új alkotmányát is.

61  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma? Jelenleg a Kongói Demokratikus Köztársaság világgazdasági fontosságát hatalmas mértékű ásványkincs-vagyonának köszönheti. Becslések szerint a világ összes koltanérc vagyonának 34%-a található az országban. A koltanércből vonják ki a tantált, amely alapvető fontosságú a mobiltelefon-, számítógép- és a DVD-gyártás számára. A koltanérc világpiaci fontossága különösen azután nőtt meg, miután a Sony megjelent a világpiacon a PlayStation 2-vel, becslések szerint ezután duplájára nőtt a kongói koltanérc termelés. A koltanérc iránti rekordmértékű világpiaci kereslet révén hatalmas harc indult meg a világ vezető transznacionális társaságai között a koltanérc-bányák feletti ellenőrzési jog megszerzéséért. Több nemzetközi civilszervezet már felhívta figyelmet arra, hogy a kereskedők több helyen azércért nem pénzzel, hanem fegyverrel fizetnek. A koltanérc mellett a második legfontosabb a rézérc. Becslések szerint a világ rézérc-készleteinek közel 10%-a található az országban. Az ország harmadik legfontosabb ásványkincse a gyémánt (ennek csak 15%-a az ipari gyémánt), amely Kongó exportjának mintegy 70%-át teszi ki. De az országban szinte valamennyi színesérc megtalálható. Az utóbbi időben megkezdődött a kőolaj és a földgáz kitermelése is. Jelenleg a Kongói Demokratikus Köztársaság exportjának már 47% (!) Kínába irányul. Az országba irányuló kínai működőtőke-befektetések 2007-től váltak jelentőssé. A kínai Exim Bank 8,5 milliárd USD értékű fejlesztési projektet kezdett meg az országban, amelynek keretében fejlesztik az ország bányáinak teljes infrastruktúráját.

A The Heritage Foundation „China Global Investment Tracker 2010” című adatállománya alapján megvizsgálhatjuk azt is, hogy melyek a legnagyobb nemzetközi tevékenységet lebonyolító vállalatok. E vállalatok listáját és legfontosabb jellemzőit tartalmazza a folyóiratunk végén található táblázat. A táblázatban szereplő nyolc vállalat rendelkezett a kínai működőtőke-kivitel 54%-ával. E vállalatok közül is kiemelkedik az állami tulajdonú China National Petroleum Corporation (CNPC), amely 2009-re a világ 5. legnagyobb kőolaj-ipari cége volt. A CNPC világméretű szerveződését szemlélteti a 3. számú térkép.

A 21. századi „Kínai Birodalom” kérdõjelei Lesz-e a 21. században „Kínai Birodalom”? Kutatásaim alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy napjainkra még nem beszélhetünk „Kínai Birodalomról”, de az egyre erősebb, a térben egyre inkább kiterjedtebb kínai gazdasági érdekszféráról igen. Kína növekvő világgazdasági szerepköre várhatóan már a közeljövőben is a kínai gazdasági érdekszféra még további kiterjedését fogja maga után vonni. De természetesen mindez nem csak a kínai működőtőke-kivitel függvényében alakul. Részletes tudományos kutatómunkát igényel annak a felmérése, hogy milyen Kína szerepe a nemzetközi pénzügyi átutalások terén. Azzal is összefüggésben, hogy a kínai működőtőke-kivitel 19%-a a pénzügyi szférába irányul, s az USA-ba irányuló kínai működőtőke-export 85%-át kizárólag a pénzügyi szférába történő befektetéseit jelentik. A két legnagyobb állami tulajdonú beruházási társa-

2010. december  |  62

3. számú térkép: A China National Petroleum Corporation (CNPC) nemzetközi tevékenységének térbeli szerveződése Forrás: http://www.cnpc.com.cn

A 21. századi „Kínai Birodalom”

63  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

ság – a China Investment Corporation és a CITIC Group - külföldön lévő összesített működőtőke-érdekeltsége 38 milliárd USD. Hogyan alakulnak a jövőben a 21. század „nagy stratégiái”? Globális politikai hatalommá válik-e Kína? Milyen lesz az USA és Kína viszonya? E kérdésekre még egyértelmű válasz nem adható, de a 21. század alapvető tényezője Kína világgazdasági szerepének és világméretű gazdasági érdekszférájának megerősödése.

Irodalom

Agnew, J., Corbridge, S. (1989) The New Geopolitics: the Dynamic of Global Disorder. In: Johnston, R. J., Taylor, P.J. (eds): A World in Crisis? Geographical Prespectives. Blackwell, Oxford. Bernek Á. (2000) A globális világ „új gazdaságföldrajza”. Tér és társadalom, XIV. évf. 4. 87–107. o. Bernek Á. (szerk) (2002) A globális világ politikai földrajza. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Bernek Á. (2002) Globális világ – átalakuló politikai földrajz. In: Bernek Á. (szerk): A globális világ politikai földrajza. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 11–22. o. Bernek Á. (2007) A Föld országai. In: Földrajzi Világatlasz, Cartographia, Budapest. Bernek Á. (2010) Geopolitika és/vagy geoökonómia – A világgazdaság és a világpolitika összefüggései a 21. században. Geopolitika a 21. században. I. évf. I. szám. 31–64.o. Brzezinski, Z. (1999) A nagy sakktábla. Amerika világelsősége és geostratégiai feladatai. Európa Könyvkiadó, Budapest. Cental Intelligency Agency (2010) World Fact Book, www.cia.gov Csizmadia, S. – Molnár G. – Pataki G. Zs. (szerk) (2002) Geopolitikai szöveggyűjtemény. Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal, Budapest. Dugin A. (2004) A geopolitika alapjai – Oroszország geopolitikai jövője In. Siselina L. –Gazdag F. (szerk) Oroszország és Európa. Orosz geopolitikai szöveggyűjtemény. Zrínyi Kiadó, Budapest. 333–376. o. Fortune (2009) Global 500, July 20. Fortune (2010) Global 500, July 26. Kaplan, R. (2010) China’s Grand Map. How Far Will Beijing Reach on Land and at Sea? Foreign Affairs. May/June 2010. Luttwak, E. (1990) From Geopolitics to Geo-Economics: Logic of Conflict, Grammar of Commerce The National Interest, V. 17, Summer, 1990. Luttwak, E. (1990) Turbo-capitalism: Winners and Losers in the global economy. HarpersCollinPublishers, New York. Kissinger, H. (2002) Korszakváltás az amerikai külpolitikában. A 21. századi Amerika diplomáciai kérdései. Panem – Grafo, Budapest. Mackinder, H. (1904) The Geographical Pivot of History. Geographical Journal 23. 421–37. o. 2010. december  |  64

A 21. századi „Kínai Birodalom” Mackinder, H. (1904) A földrajz mint a történelem kulcsa. In: Csizmadia, S. – Molnár G. – Pataki G. Zs. (szerk) (2002): Geopolitikai szöveggyűjtemény. Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal, Budapest. Fordította: Pásztor Andrea. Mackinder, H. (1919) Democratic Ideals and Reality. Halt, New York. National Bureau of Statistics of People’s Republic of China (2008) 2008 Statistical Bulletin of China”s Outward Foreign Direct Investment, Beijing Tálas P. (szerk.) (2006) Geopolitika és biztonság. Biztonság a XXI. században c. sorozat. Zrínyi Kiadó, Budapest. The Heritage Foundation (2010) „China Global Investment Tracker 2010” http://www.heritage.org/research/reports/2010/02/china-global-investmenttracker-2010 Tuathail, G. Ó. – Dalby, S. – Routledge, P. (eds) (2003) The Geopolitics Reader. Rout­ ledge, London and New York.

65  |  2010. december

Kína területi vitái

  Dr. Zentai László térképész, egyetemi tanár Eötvös Loránd Tudományegyetem, Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék [email protected]

Kína területi vitáit – mint minden hasonló, sok országgal határos ország esetén – politikai és gazdasági érdekek befolyásolják. A szárazföldön a legtöbb területi vita politikai jellegű, inkább csak presztízskérdésnek tekinthető. A tengeri vitákat már sokkal inkább gazdasági érdekek determinálják. A szocialista világrendszer felbomlása után, a világban egyre fontosabb gazdasági és politikai szerepet játszó Kína pragmatikusan, a „fifty-fifty” elvet követve oldotta meg ezeket a vitákat. (Kivétel Kasmír, ahol a helyzet jóval bonyolultabb, itt gyors megoldás nem várható.) A tengeri területeken a gazdasági érdekek, elsősorban az esetleges kőolaj-lelőhelyek miatt, belátható időn belül nem várható minden fél számára elfogadható megoldás, inkább a feszültség fokozódása várható.

Kína és Tajvan viszonya Kína a világ negyedik legnagyobb területű országa. Tizennégy országgal van szárazföldi határa (szárazföldi határainak hossza 22 117 km, partvonala 14 500 km). A területi viták majd mindegyike csak akkor érthető meg teljes egészében, ha az egyes országok közötti történeti, politikai, geopolitikai hátteret is megvizsgáljuk. Kína szárazföldi határaival kapcsolatos viták – az indiai közös határt kivéve – nem érintenek jelentős területet. A viták a legtöbb esetben presztízsokokra, illetve vallási, ideológiai tényezőkre vezethetők vissza. Kína az elmúlt 20 évben – hatalmi erejének növekedésével párhuzamosan - megállapodásra törekedett. Sokszor igen pragmatikusan, az ún. „fifty-fifty” elv alapján lemondott egyes területek követeléséről azért, hogy más területeket végül megszerezzen. A területi vitákkal kapcsolatban feltétlenül az első helyen kell említeni Tajvan szigetét. Tajvan mindig a Kínai Birodalom része volt, de Japán 1895-ben megszállta. A második világháború utáni Kínában polgárháború tört ki a Mao Ce-tung vezette – a Szovjetunió által is támogatott – kommunisták és a Csang Kaj-sek tábornok irányítása alatt álló polgári erők (Guomindang) között. Amikor a Guomindang erők 1949-ben vereséget szenvedtek, Csang Kaj-sek Tajvanra vonult vissza és az ameri67  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

kaiak támogatásával rendezkedett be. Az amerikaiak érdeklődése azonban csak a koreai háború idején nőtt meg igazán a sziget iránt: Az Egyesült Államok az 1950– 53 közötti koreai háborúban az észak-koreaiakkal szövetséges kínaiakkal is szembekerült, ezért Tajvan szerepe ekkor jelentősen felértékelődött az USA számára. Kína 1949-től kezdve gyakorlatilag kettéosztva létezik: a Kínai Népköztársaság, illetve a Tajvan szigetéből és annak környékéből álló Kínai Köztársaság. Nemzetközi szinten eleinte Tajvant ismerték el (még az ENSZ Biztonsági Tanácsában is tajvani képviselők ültek), ám az 1970-es években, az amerikai-kínai közeledés után megváltozott a helyzet. Bár ma már nem tekintik önálló államnak Tajvant, az amerikai erők mindeddig megakadályozták, hogy területét a Kínai Népköztársaság bekebelezze. Kínának két különleges igazgatási területe van (Hongkong és Makaó), melyeket 1997-ben, illetve 1999-ben csatolták vissza a Kínai Népköztársasághoz, de Kína vállalta, hogy 50 évig fenntartja az egy ország, két rendszer elvet. A továbbiakban nem foglalkozom részletesen ezekkel a területekkel, illetve az ehhez kapcsolódó korábbi területi vitákkal.

Területi viták a Szovjetunióval és a szocialista országokkal Szovjetunió/Oroszország Kína és Szovjetunió kapcsolatában 1957-ben jelentek meg az első „repedések”, de Kínában már 1954-ben megjelent egy olyan térkép, amelyen a közép-ázsiai köztársaságok egy részével (Kazahsztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán) kapcsolatban kijelentették, hogy ezeket a cári Oroszország az 1880-as években Kínától vette el. Amikor a hidegháborús időszakban (Hruscsov idején) Kína tovább folytatta a konfrontatív politikáját az Egyesült Államokkal szemben, azt is kikényszerítette, hogy a Szovjetunió átadja neki az atomfegyverek készítésének technológiáját, alapvetően azzal a céllal, hogy Kína visszafoglalhassa Tajvant. Miután 1963-ban a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia aláírta az első részleges atomsorompó egyezményt – melyhez Franciaország és Kína nem csatlakozott –, a Szovjetuniónak fel kellett mondani a Kínával kötött egyezményt az atomfegyverekkel kapcsolatban. Ettől kezdve a kínai vezetés egyre vehemensebben és nyilvánosan bírálta a szovjet vezetést. Kezdett kialakulni az a kínai koncepció, hogy a világ nem úgy kétpólusú, hogy az amerikai és a szovjet blokk áll egymással szemben, hanem a fejlett országok csoportja a fejlődőkével. Ez gyakorlatilag egy igénybejelentés volt, Kína akart lenni az új forradalmi tábor vezetője, s ez az igény a későbbiekben a szuperhatalom koncepciójában teljesedett ki. Ebben a koncepcióban Kína szempontjából a szuperhatalmak – beleértve a Szovjetuniót is – „egy kalap alá” tartoznak. A szovjet pártvezetésnek a 60-as évek első felében még azzal a veszéllyel is szembe kellett néznie, hogy a népi demokráciákban kínai orientációjú csoportok alakulnak. 1964-ben Szovjetunió és Kína kicserélték a határ menti területeket ábrázoló tér2010. december  |  68

Kína területi vitái képeket, s ekkor huszonöt olyan helyszínt azonosítottak, ahol eltérések voltak észlelhetők, melyek jó részét tárgyalásos úton próbálták rendezni. Erre az időszakra esett a kínai kulturális forradalom is: a Kínai Kommunista Párt drámai „megtisztítása”, amely 1966-tól 1976-ig tartott. A forradalom áldozatai a párt­ tagokon kívül a gazdaság, az oktatás és a kulturális intézmények vezetői voltak. Az állítólagos cél a kínai társadalomnak a burzsoá befolyásoktól való megtisztítása volt. A viszony 1968-ra romlott meg annyira a két ország között, hogy katonai kérdéssé vált – Szovjetunióban valószínűleg ez is segítette a fegyverzeti fejlesztés híveinek győzelmét, hiszen az országnak Kína ellen külön kellett fegyverkeznie. Bár nyilvánosan nem mondta ki a Szovjetunió, de valószínűleg ezzel érveltek a Nyugattal folytatott leszerelési tárgyalásokon is: mivel a Szovjetuniónak át kell csoportosítania haderejének jelentős részét a kínai határ közelébe, s az európai térségben is szüksége volt egy, a nyugat-európai nyomást ellensúlyozó erős fegyverzetre, amit a nyugati félnek figyelembe kellett vennie az erőegyensúly kialakításánál. Az USA-val folyó fegyverzetcsökkentési tárgyalások egészen 1978-ig jól haladtak, több megállapodás született, az első a SALT-1, amely a rakétaelhárító fegyverrendszerekről rendelkezik. 1968 augusztusában Kína és Kazahsztán határán súlyos fegyveres incidens volt, két héttel később a Pravda vezércikkében első ízben tett említést egy Kína elleni megelőző atomcsapásról. Az akkori szovjet védelmi miniszter később megerősítette, hogy ennek lehetősége fennállt s a parancsnokság foglalkozott a fejlemények olyan változataival, amikor a kínai atomközpontra mért csapás lehet az egyetlen kiút a kialakult helyzetből. 1969 márciusában az Usszuri folyónál volt egy újabb határincidens, aminek az az érdekessége, hogy ezen a területen a hasonló határincidensek előzőleg is minden­ naposak voltak, mégis ez volt az egyetlen, amiből a Szovjetunió komoly ügyet csinált. Valószínűleg ez is egy szondázás volt, lemérték, hogy a Nyugat milyen érzékenyen reagálna arra, ha a Szovjetunió megtámadná Kínát. 1969. március 15-ének reggelén – szovjet közlés szerint – a kínai hadsereg egy ezrede előbb beszivárgással, majd harckocsik, tüzérség és aknavetők támogatásával megpróbálta hatalmába keríteni az Usszuri határfolyó Damanszkij-szigetét (kínaiul Zhenbao-szigetét). Az első összecsapás a szovjet határőrökkel másfél óráig tartott, de a sziget a következő nyolc órában nyolcszor cserélt gazdát, mígnem a kínaiak visszavonultak. Az összecsapás kimenetelét reguláris szovjet gépesített lövészegység bevetése döntötte el: a kínaiak visszatértek eredeti állásaikba, de az egész folyószakaszt elaknásították. Szovjet oldalon a veszteség halottakban 17 fő volt. Miután a határincidensek folytatódtak, Moszkva 1969. március 29-én és június 13-án kormánynyilatkozatokkal, április 11-én külügyminisztériumi tiltakozó jegyzékkel reagált, ismételten jelezve, hogy konkrét javaslatai vannak a konfliktus megszüntetésére. Az ugyanebben az időszakban kiadott kínai nyilatkozatok azt hangoztatták, hogy a sziget Kína része, amelyet a szovjet támadással szemben védelmeznek. A nemzetközi sajtó már egy szovjet-kínai háború elkerülhetetlenségéről cikkezett, amikor ismét fordulat következett be. Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök 69  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

Vietnámból, Ho Si Minh temetéséről visszatérőben, 1969. szeptember 11-én megszakította útját Pekingben és Csou En-laj kínai külügyminiszterrel megállapodtak a határtárgyalások felvételében. Bár ezt követően Kínában még nagyszabású politikai kampány indult „az imperializmus és a szociálimperializmus” (az Egyesült Államok és a Szovjetunió) részéről fenyegető támadás elítélésére, és Kína-szerte földalatti óvóhelyeket kezdtek építeni, a határincidens-sorozatnak vége szakadt. A nyugati-kínai közeledés már meglehetősen előre haladott állapotban volt az 1970-es évek elején. Mao Ce-tung nem csupán egyenlő távolságtartást akart a két világhatalomtól, hanem egyértelműen a Szovjetunió ellen élezte ki saját hidegháborúját. Ennek oka vagy az lehetett, hogy bíztak abban, hogy megszerezhetik a számukra igen fontos szibériai területeket, vagy pedig a belső politikai helyzet szempontjából látszott célszerűnek egy külső ellenség elleni hajsza. Kína ebben a szituációban odáig elment, hogy egy kínai-amerikai paktumot terveztek. Ez a Szovjetuniót veszélyes helyzetbe hozta volna, mert egy ilyen katonai szövetség a hátrányára változtatta volna meg az erőegyensúlyt. Az USA kormánya az 1970-es évek első felében olyan helyzetben volt, hogy a külpolitikai teljesítményét a közvélemény teljesen a Szovjetunióval való kapcsolatok változásával mérte. Ha a Szovjetunióval javult a viszony, akkor a külpolitika jó volt, ha romlott, akkor rossz volt, így az Egyesült Államoknak fontosabb lett a szovjet kapcsolatok javítása, mint a kínai közeledés. A kínai-szovjet kétoldalú kapcsolatok ügye azonban csak Mihail Gorbacsov hatalomra kerülésével mozdult ki a holtpontról. 1991-ben, 1994-ben és végül 2004-ben szinte a teljes határszakaszról megszületett a megállapodás (ehhez olyan kínai engedményekre is szükség volt, hogy lemondjanak a Habarovszk környéki szigetekkel kapcsolatos területi igényeikről). (Komissina–Kurtov, 2003.) A lényegesebb területi viták az alábbi területeken voltak: Argun folyó: 1996-ban zárták le a vitákat, a folyón található 413 kis szigetből 204 orosz, 209 kínai fennhatóság alá került. Egy 5 km2-es területről csak 2004-ben született meg a megállapodás. Amur folyó: a II. világháború alatt a Szovjetunió a folyón lévő szigetek nagy részét elfoglalta. Az 1969-es harcok is ezen szigetek egy részét érintették. Az 1680 sziget nagy részének hovatartozásáról már 1991-ben megállapodtak, de a Habarovszk melletti két nagyobb sziget sorsáról csak 2004-ben sikerült megegyezni. Egyes területekkel kapcsolatban (Tarabarov-sziget, Nagy-Usszuri-sziget egyik fele) csak 2008ban egészítették ki az egyezményt. Usszuri folyó: majdnem negyven sziget hovatartozása volt kérdéses, köztük a már említett Damanszkij-szigeté is. Hanka-tó: a határ keresztülszeli a 4190 km2 területű tavat. A tó nyugati partján a vitatott területeket Kína visszakapta. Tumen folyó: az észak-koreai hármas határ környékéről nagyon bonyolult megbeszélések folytak és csak 1998-ban sikerült véglegesen megállapodni.

2010. december  |  70

Kína területi vitái 1. számú térkép: Kína szárazföldi területi vitái

A térképet készítette Dr. Zentai László

Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Az északi-koreai menekültek számának korlátozása érdekében Kína kerítést épít a határ mentén, Dandong közelében a Yalu határfolyó mentén (itt egyes szigetek hova­tartozása vitatott). A legkomolyabb vita a Yalu és a Tumen folyó forrásvidékén lévő terület, s egyben Észak-Korea legmagasabb pontja, a Pektu (koreai néven Baekdu-hegy, kínai nevén Changbai) (2744 m) közelében fekvő 13 km2-es Chongjitó (Heaven Lake) hovatartozásával kapcsolatos. A hegy, illetve a krátertó mindkét fél szempontjából ideológiai fontossággal bír (a koreaiak számára ez szent hegy), de a két ország baráti kapcsolata miatt a kérdést nagy óvatossággal kezelik. (Pinilla. 2004). Mongólia A két ország között nem volt határvita, de a teljes (4677 km-es) határvonalat – geodéziai – részletességgel csak 2005-re véglegesítették. A megállapodás első változa-

71  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

ta 1964-ban született meg s olyan aprólékossággal határozta meg az országhatárt, hogy ennek terepi véglegesítése több mint 40 évet vett igénybe.

Közép-Ázsia Kazahsztán Közép-Ázsia elsősorban a Szovjetunió felbomlása után vált igazán fontossá Kína számára. Xinjiang tartományban az ujgurok már évtizedek óta nagyobb (sőt akár teljes) önállóságot szeretnének elérni (a Kazahsztánban, Tádzsikisztánban és Kir­ gizisztánban élő ujgurokkal együtt saját állam létrehozására is törekedtek KeletTurkesztán vagy Ujguria néven). A határvonal korábbi területi vitáit 1994-ben, illetve 1998-ban rendezték (Kína külön-külön szeretett volna megállapodni az újonnan függetlenné vált három országgal és Oroszországgal, de az előbbiek számára létfontosságú volt, hogy egy csoportban tárgyaljanak, hiszen minden releváns dokumentum felett Oroszország rendelkezett): az összesen 940 km2-nyi Chagan-Obohágó körüli és a Sary-Cheldy folyó melletti területek 56%-a maradt Kazahsztánnál, míg 44%-ot Kína kapott. Kína a Kazahsztánnal folytatott későbbi tárgyalásai során már nem járult hozzá az oroszok részvételéhez. A jelenlegi feszültséget elsősorban a Kínában eredő Ili és az Irtis folyók vízmegosztása okozza. A folyamatosan növekvő kínai vízkivétel gazdasági és ökológiai kockázatot jelent Kazahsztán számára (Dwivedi, 2006). Kirgizisztán A kirgiz-kínai határ végig igen nagy magasságú területeken halad (legalacsonyabb pontja is alig 2000 méter alatti). A két ország közötti legfontosabb határátkelő, a Tu­r ugart-hágó 3752 m-es tengerszint feletti magasságú (a másik átkelő, a kisebb jelentőségű Irkestam-hágó „csak” 2820 méter magasan van), s ez a körülmény jelentősen megdrágítja a két ország közötti szállítás költségeit. Kína a vitáktól függetlenül tervezi egy vasútvonal megépítését is a két ország között. A kilencvenes évek elején az ötoldalú (orosz-kínai-kirgiz-kazah-tádzsik) határtárgyalásokon megállapodás született a korábban részben vitás kirgiz-kínai határ­ szakaszról is. Mindenképpen meg kell említeni, hogy amikor Kína 1992-ben elismerte Kirgizisztánt, akkor még nem merültek fel vitás területek. Kína később sikeresen vetette fel a kérdést, mely alapján összesen 267 km2 terület került hozzá. Bár a végleges megállapodás 1999-ben megszületett, a kirgiz ellenzék 2002-ben zavargásokat robbantott ki (főleg a nyugati Dzsalalabad tartományban), mivel a korábbi 1996-os megállapodást ugyan a kirgiz parlament is elfogadta, de az 1999es módosításokat, amelyben Kína számára engedtek át területeket, gyakorlatilag titokban tartotta az akkori kirgiz kormány. Kirgizisztán pragmatikus hozzáállását bizonyítja, hogy a területveszteség gazdasági szempontból értéktelen területeket érintett, cserébe viszont az ország számára komoly bevételeket hozó hegymászó turizmust nem érintette (a Tien-san második legmagasabb hegye, a kínai-kirgiz2010. december  |  72

Kína területi vitái kazah hármashatár közvetlen közelében lévő Han Tengri hegymászóútjainak 80%-a kirgiz területen maradt) (Dwivedi, 2006). Tádzsikisztán Ez a határ gyakorlatilag soha nem volt szabatosan meghatározva, így az ország függetlenné válásakor a kirgizisztánihoz hasonló helyzet alakult ki. A viszonylag rövid (kb. 500 km-es) közös határhoz képest Kína igen jelentős területeket vitatott ( Hegyi-Badahsán autonóm tartomány területének nagy részét, 22 000 km2-t). A határ déli részének az afganisztáni hármashatárig való pontos megállapítását nehezíti, hogy soha semmilyen békeszerződés, vagy tárgyalás azt nem definiálta. Különösebb gazdasági jelentősége nincs ennek a szakasznak, mert a határvonal 4000 méter tengerszint feletti magasság felett, szinte lakatlan területeken halad.

A legkomolyabb területi viták helyszíne: India India A két ország között két nagy terület hovatartozása okoz komoly feszültséget. Az egyik határterület az indiai oldalról nézve Jammu és Kashmir állam, kínai oldalról a Hszincsiang–Ujgur Autonóm Terület, pontosabban annak kisebb része, az ún. Aksayqin régió, melynek legismertebb része Ladakh. Feltétlenül fontos azt is hangsúlyozni, hogy ezen a területen főleg India és Pakisztán között van jelentős probléma, ehhez képest itt a kínai konfliktus kevésbé heves. A másik vitatott terület India északkeleti részén fekvő határ menti Arunachal Pradesh állam. Bár a két terület távol van egymástól a két ország területi vitájában a két kérdés összekapcsolódott. A két ország közötti 1954-es békeszerződés megkötésekor India hallgatólagosan elismerte, hogy nem formál jogokat tibeti területekre (a XIX. század végétől jelentős volt a brit befolyás Tibetben, 1904-ben el is foglalták a brit csapatok Lhászát, s Kína elismeri a britek hűbéri felségjogait Tibetben – a britektől 1947-ben függetlenné váló India ezen jogokról mondott le). Az 1959-es sikertelen tibeti felkelés és a tibeti ellenállási mozgalom összeomlása után, amikor a dalai láma Indiába menekült s a kínai kormány megszállta Tibetet, újra kiéleződött a viszony a két ország között, mely végül egy rövid háborúban csúcsosodott ki. Kína mindkét területet az 1962-es háború során megszállta, mivel csapatai sikeresebben alkalmazkodtak a rendkívüli körülményekhez (mindkét terület zömmel 4000 méternél magasabban fekszik a tenger szintje felett). (Prescott–Triggs, 2008.) Az Aksayqin régió közelében található az ún. Shaksgam terület (a Kunlun és a Karakorum hegységekben közel 5800 km2), melyet ugyan már a XIX. századtól Kína és India határvidékének tartottak, de minden érintett ország a sajátjának ábrázolta térképein. India 1947-es függetlenné válása után magáénak tekintette ezt a területet (megszüntetve így a közös pakisztáni-kínai határvonalat). Mivel a kínai térképek 73  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma? 2. számú térkép: Kína, India és Pakisztán szembenállása Kashmirban

Forrás: Atlas of the World (2003 Comprehensive Ed.), The Royal Geographical Society

még ennél is nagyobb pakisztáni területeket jelöltek kínai területként, így Pakisztán kezdeményezésére 1963-ban határegyezményt kötöttek, melyben Pakisztán véglegesen lemondott a Shaksgam folyó menti területről. Egyébként a kínai-pakisztáni közeledés hatására India barátsági szerződést kötött a Szovjetunióval és annak segítségével felfejlesztette haderejét. A feszült viszonyt jelzi, hogy közvetlen párbeszédre Kína és India között csak 1981 végén került sor ismét. Az Aksayqin régió kb. 37  250 km2 nagyságú területe Kína számára azért fontos, mert ezen a régión keresztül fontos út vezet Tibetbe. A terület gyakorlatilag lakatlan, így India meglepetéssel tapasztalta, hogy a korábbi indiai térképeken határozatlan határúnak jelölt területen keresztül építette meg Kína a 209-es számú nemzeti utat Tibetbe. Bár településeket nem, legfeljebb kiszolgáló állomásokat és katonai ellenőrző pontokat létesített itt, de a saját térképein innentől kezdve kínai területként ábrázolta Aksayqint. Ez volt az egyik fő oka az 1962-ben kirobbant indiai-kínai háborúnak, melynek kezdeteként – kihasználva a kubai rakétaválság okozta nemzetközi feszültséget – Kína mind Ladakh, mind Arunachal Pradesh térségében egyszerre indított támadást és nyomult be az indiai területekre. Az egy hónapig tartó 2010. december  |  74

Kína területi vitái ellenségeskedés azzal ért véget, hogy Kína tűzszünetet hirdetett és visszavonult a rövid háború során elfoglalt területekről. Indiai részről többször is jelentettek kisebb határsértéseket, de a kínai fél ezeket nem ismerte el. 1993-ban és 1996-ban további egyezményeket kötöttek a területtel kapcsolatban. A viszonylag békés viszonyokra utal az is, hogy 2006-ban ünnepélyes keretek között újranyitották a régiót is átszelő Selyemutat (Rongxing, 2007). Arunachal Pradesh indiai állam (területe 83 743 km2) északi határvonalát a McMahon-vonal jelöli ki (ez a Bhutan és Myanmar közötti indiai-kínai határ), melyet a Brit Birodalom és Tibet egy 1914-es békében fogadott el. S bár a vonal jogi státusza vitatott, jelenleg is ez a gyakorlati határvonal a két ország között. Az 1950es években Kína hajlandó lett volna véglegesen elismerni a McMahon-vonalat, ha India elismeri az Aksayqin feletti kínai uralmat, de India ebbe nem egyezett bele, s végül ez vezetett az akkori fegyveres konfliktusokig. Az 1962-es háború során Kína átlépte a határt, de egy hónap után visszavonult, s azóta is tiszteletben tartja a McMahon-vonalat (Maxwell, 2006). Ha területileg nem is Indiát érinti, de történelmileg itt célszerű megemlíteni, hogy Bhutan és Kína között is vannak vitatott területek (Chumbi-völgy és Kelet-Hi­ malája-térség). A feszültséget az fokozta, hogy Bhután 1959 után tibeti menekülteket fogadott be, s a kínai néphadsereg is elfoglalt olyan területeket, melyek már a XVII. század után Bhutánhoz tartoztak (az 1950-es években megjelent kínai térképeken szerepeltek először kínaiként ilyen bhutáni területek). A feszültségek következtében Bhután szorosabbra fűzte a kapcsolatait Indiával s így a bhutáni-kínai határviták nem kezelhetők függetlenül a kínai-indiai határvitáktól. Ezeken a területeken csak komplex geopolitikai megközelítéssel kezelhetők a határkérdések. 1984 óta évente tanácskoznak Kína és Bhután képviselői, s napjainkra jelentősen javultak a kapcsolatok. Egyes jelentések szerint a Nepálban is jelentős szerephez jutó, a kínaiak által támogatott maoista lázadók behatoltak Bhutánba is, ami tovább növelheti a régióban a feszültséget.

Indokínai szárazföldi határok Az indokínai országokkal viszonylag felhőtlen Kína viszonya. Mianmar A két ország közötti területi viták még azokra az időkre nyúlnak vissza, mielőtt Burma a brit birodalom részévé vált volna; a viták elsősorban nem konkrét területekről szólnak, hanem a határvonal bizonytalanságáról. 1960-ban írtak alá egy határszerződést, de a két ország között rendszeresek a politikai konfliktusok. Kína fegyverekkel is támogatja a jelenlegi mianmari katonai juntát, mivel gazdasági szempontból fontos számára Mianmar stabilitása.

75  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

Laosz Az 1970-es években zajló vietnami háború kedvezőtlenül befolyásolta Kína és Laosz viszonyát. Kína 1979-es vietnámi beavatkozása után voltak kisebb fegyveres konfliktusok a határ mentén. Később a kapcsolatok javultak és 1992-ben aláírták a 424 km-es közös határszakaszt részletesen rögzítő egyezményt. Vietnam A vietnami háború 1975-ös befejezése után Kína és Vietnam viszonya feszültebbé vált. Ennek oka nemcsak a határvita volt, de az is, hogy Kína gyanakvással figyelte a Szovjetunió és Vietnam közötti baráti viszonyt (Kína a kelet Kubájának nevezte Vietnamot). A kínaiak által támogatott Vörös Khmer mozgalommal korábban jó viszonyt ápolt Vietnam, de Pol Pot hatalomra kerülése után tömeges népirtás kezdődött Kambodzsában, ami az ott élő vietnámiakat is érintette. A Szovjetunió támogatását maga mögött tudva (1978 novemberében 25 évre szóló kölcsönös védelmi együttműködést kötöttek), Vietnam 1978 decemberében megtámadta Kambodzsát, s megdöntötte Pol Pot rendszerét. Kína ekkor ugyan nem avatkozott be, de hamarosan felmondta a Szovjetunióval kötött barátsági és együttműködési egyezményt. 1979 februárjában Kína megtámadta Vietnamot. A háború kiváltó okának a vietnámiaknak a kínai kisebbséggel szembeni rossz bánásmódját és a Paracel-szigetek vietnámi megszállását hozta fel. Miután utóbb Kína nem akarta túlságosan kiélezni a helyzetet, és a szovjet műholdfelvételek segítségével Vietnam folyamatosan követni tudta a kínai csapatok mozgását, a háborúnak gyorsan vége lett, Kína visszavonult (mindkét oldalon több ezer katona, a vietnámi oldalon 200 000 civil esett áldozatul). A nyolcvanas években a háború után is rendszeresek voltak a határvillongások. Csak az 1990-es évek elején javult a viszony. A szárazföldi határokról szóló egyezményt először 1999-ben kötötte meg a két ország (ez a hetven vitatott terület sorsát rendezte), de még a 2008-as hasonló egyezményben sem tértek ki a tengeri határokra. Része volt az egyezménynek a közös országhatár tengerparti részének, a Tonkiniöbölnek a halászati jogait szabályozó megállapodás is (Prescott–Triggs, 2008).

Tengeri területi viták: a Paracel-szigetek és a Spratly-szigetek A Dél-kínai-tengerben lévő Paracel- és Spratly-szigetcsoportok iránt csak az elmúlt évtizedekben éledt fel a környező országok érdeklődése. Ennek oka gazdasági, geopolitikai jellegű: egyrészt mindkét szigetcsoport területén kőolaj-lelőhelyeket gyanítanak, másrészt a halászati jogok szempontjából is nagyon fontosak ezek a területek. Az ENSZ tengerjogi egyezményét (UNCLOS: United Nations Convention on the Law of the Sea) 1973–1982 között dolgozták ki és 1994-től lépett életbe. Az UNCLOS meghatározza a nemzetek jogait és kötelezettségeit a világtengerek használatának

2010. december  |  76

Kína területi vitái vonatkozásában, útmutatást nyújt a tengeri erőforrások üzleti és környezeti felhasználására. Napjainkig már 158 ország csatlakozott az egyezményhez. Az ENSZ tengerjogi egyezménye elismeri a parti állam kizárólagos jogát a tenger alatti, kontinentális talapzat által rejtett természeti kincsek kiaknázására. Ennek garantálására vezették be az ún. kizárólagos gazdasági övezet fogalmát, mely a definíció szerint a partvonaltól (az a vonal ameddig a víz apálykor visszahúzódik) számított 200 tengeri mérföldes (kb. 370 km) területet jelent. A tengerfenék felett lévő vizek jogi státusát, a talapzattal ellentétben, az egyezmény nem szabályozza, tehát azok nemzetközi vizeknek minősülnek annak ellenére, hogy a parti államnak kizárólagos joga van a halászatra, szélerőművek létesítésére, ugyanakkor a környezetvédelmi felelősség is rá hárul. A kizárólagos gazdasági övezet kijelölésének joga minden parti államot automatikusan megillet. A kontinentális talapzat azonban sok esetben túlterjed a már említett 200 tengeri mérföldes övezeten. Ebben az esetben a parti állam igényt formálhat gazdasági övezetének kiterjesztésére, ehhez viszont a kontinentális talapzat kiterjedését kell megvizsgálni, ez pedig természettudományos segítséget igényel. A további igényeket bejelentő országnak kell bizonyítania, hogy kontinentális talapzata túlnyúlik e határon és az ezt bizonyító dokumentumokat el kell juttatnia az ENSZ Kontinentális Talapzatok Határáért Felelős Bizottságának, mely elbírálja, hogy a kérvény jogos-e. Ha a talapzatok összeérnek, vagy a határ megállapítása nem egyértelmű, akkor az érintett feleknek kell megállapodniuk a gazdasági övezet határáról, konszenzus hiányában pedig bíróság elé vihetik az ügyet (Rongxing, 2007). A Dél-kínai-tenger északi részén lévő Paracel-szigetek (Hoang Sa, illetve Xisha Qundao) összesen 30 kisebb szigetből áll, melyek kb. 15 000 km2-es tengeri területen szóródnak. A legnagyobb sziget területe is csak 2,1 km2, a többi sziget ennél jóval kisebb. A szigetek a történelem során sokszor gazdát cseréltek. Csak a 20. században első felében kínai, francia, japán fennhatóság alatt állt. A franciák létesítettek az egyik szigeten egy meteorológiai állomást, amelyet folyamatosan működtetett minden újabb tulajdonos. 1951-ben a San Francisco-i békekonferencián Vietnam mind­két szigetcsoportra bejelentette az igényét, de ezt a jelenlévő országok egyike sem fogadta el. 1954-ben, a genfi egyezmény két részre osztotta Vietnamot a 17°-os szélességi kör mentén, s mivel a Paracel-szigetek is ettől délre fekszenek, ezért Dél-Vietnamhoz kerültek. Ezt a helyzetet sem a Kínai Népköztársaság, sem Tajvan nem fogadta el, és magáénak követelte a szigeteket. 1958-ban a Kínai Népköztársaság bejelentette, hogy a tengeri határait 12 tengeri mérföldre terjeszti ki, beleértve a Paracel- és a Spartly-szigeteket is. Észak-Vietnam, amelynek Kína a szövetségese volt a háborúban ezt azonnal el is ismerte, de a szigetek ekkor még dél-vietnámi fenn­hatóság alatt álltak a genfi egyezmény alapján. 1974. január 19-20-án a politikai és diplomáciai viták fegyveres konfliktusba torkolltak. A Kínai Népköztársaság rövid küzdelem után elfoglalta a szigeteket Dél-Vietnámtól s mindmáig birtokolja is (Hajnan tartomány részeként). Kína jelenléte folyamatos: épített egy repülőteret 77  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma? 3. számú térkép: Területi viták a Dél-kínai-tengerben

A térképet készítette Dr. Zentai László

a legnagyobb szigeten, több kikötőt hozott létre. Napjainkban Tajvan és Vietnam is fenntartja igényét a szigetcsoportra (Chemillier-Gendreau, 1996). A Spratly-szigetek (Truong Sa) helyzete földrajzi elhelyezkedésénél fogva még bonyolultabb. A száz sziget, korallzátony, atoll összesen több százezer km 2-es tengeri területen szóródik szét. Saját lakossága nincs, de sok szigeten létesítettek katonai helyőrségeket (Kína, Tajvan, Vietnam, Malajzia és a Fülöp-szigetek). A teljes szigetcsoportra Kína, Tajvan és Vietnam egyaránt igényt tart, Malajzia és a Fülöp-szigetek csak a szigetek egy része felett gyakorolná a fennhatóságot (egy korallzátonyt közvetve Brunei is igényel). Tajvan helyőrséget létesített a legnagyobb szigeten, az 2010. december  |  78

Kína területi vitái alig 0,5 km2-es Itu Aba-n, más szigeten gyakorlatilag nincs jelen. Malajzia a szigetcsoport néhány déli, míg a Fülöp-szigetek néhány északi szigetét ellenőrzi (a malajziai fennhatóságú Swallow Reef-en volt hosszú időn át a szigetcsoport egyetlen szilárdburkolatú repülőtere, de 2008-ban Itu Aba-n is létesült egy ilyen leszállópálya). A legtöbb szigeten Vietnam van jelen, de Kína jelenléte erősödik. 1992-ben az ASEAN közreműködésével született egy megállapodás (manilai nyilatkozat), melyben kinyilvánítják, hogy a vitákat békés úton kell megoldani, de ez hatástalan maradt, s kisebb összetűzések rendszeresek a térségben. A status quo-t érintő utolsó jelentősebb változás az volt, amikor 1995-ben Kína elfoglalta a korábban gazdátlan Mischief-zátonyt, melyet egyértelmű közelsége miatt a Fülöp-szigetek tekintett magáénak. Ezzel együtt a Spratly-szigeteken Kína katonai helyőrséggel jelenleg hét szigeten van jelen. 1999-ben Vietnam és a Fülöp-szigetek megpróbált egy újabb nyilatkozatot elfogadtatni az ASEAN segítségével, amely az akkori status quo-t állandósította volna, de Kína ezt elutasította, mert álláspontja szerint a szigetek ősidők óta Kína részét képezik, s az összes szigetet magáénak követeli. Kína igyekszik megakadályozni azt is, hogy a szigetek hovatartozásával nemzetközi fórumok foglalkozzanak (Komissina–Kurtov, 2003). 2002-ben az érintett országok elfogadtak egy nyilatkozatot az összecsapások megelőzése és a nemzetközi kereskedelmi hajóforgalom akadálytalanságának fenntartása érdekében. 2010-ben az Egyesült Államok is felajánlotta a segítségét a probléma megoldásában, de a kínaiak minden ilyen amerikai kísérletet visszautasítottak.

További vitatott tengeri területek A Senkaku- (kínai nevén Diaoyutai-) szigetek területe néhány lakatlan szigetből áll, melyre Japán terjesztette ki fennhatóságát. A XIX. században a szigetcsoport a Japán Császárság része volt, de a kínaiak szerint az ókorban és a középkorban is kínai fennhatóság alatt állt, de ennek csak vitatott bizonyítékai vannak. A kínai-japán háborút lezáró 1895-ös békeszerződés Tajvant és az összes hozzátartozó szigetet Japánnak ítélte (de nem nevesítette a Senkaku-szigeteket). A II. világháborút lezáró San Francisco-i béke azonban érvénytelenítette az 1895-ös békeszerződést. Mivel az Egyesült Államok 1945 és 1972 között megszállta a szigetet, így a három ország (Japán, Kína, Tajvan) közötti vita a szigetek hovatartozásáról ekkor csak elméleti jellegű lehetett. 1972-ben, amikor az Egyesült Államok visszaadta az általa addig megszállt japán szigeteket, Senkakut is Japánnak adta vissza, mely ellen mind Kína, mind Tajvan tiltakozott (ebben az is közrejátszhatott, hogy 1969-ben jelentős kőolajés földgáz lelőhelyet fedeztek fel a szigetek körzetében). Napjainkig is folyamatosan a szigetekkel kapcsolatos tiltakozások, tüntetések, illetve a kisebb incidensek. Nincs esély a minden fél számára elfogadható megoldásra (Komissina–Kurtov, 2003). Sajátos vita tárgya az Ieodo-zátony vagy Parangdo-zátony (Socotra Rock), mely még apály idején sem emelkedik ki a tengerből. A Koreai Köztársaság egy óceáni 79  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

kutatóállomást üzemeltet rajta (ez gyakorlatilag egy többszintes fémtorony egy helikopter leszállóhellyel). A kutatóállomás 1985-ben kezdte el építeni Korea, ezt Kína mindvégig ellenezte. Az UNCLOS szerint ilyen objektumot egyetlen ország sem tekinthet a saját részének (Rongxing, 2007). Irodalom

Chemillier-Gendreau (1996) Sovereignty over the Paracel and Spratly Islands. Kluwer Law International, Hága. Dwivedi, R (2006) China’s Central Asia Policy in Recent Times. China and Eurasia Forum Quarterly Volume 4, No. 4 (2006) 139-159. o. Junwu Pan (2009) Toward a new framework for peaceful settlement of China’s territorial and Boundary disputes. Martinus Nijhoff Publishers, Leiden. Komissina, I.– Kurtov, A. (2003) Resolving Border Disputes in the Asia-Pacific Region. The Korean Journal of Defense Analysis, Vol. XV, No. 1, Spring 2003 131–154 o. Maxwell. N. (2006) Settlements and Disputes. China’s Approach to Territorial Issues. Economic and Political Weekly September 9. 3873–3881. o. Pinilla, D.G. (2004) Border Disputes between China and North Korea. China perpectives, March-April 2004. Prescott, V.–Triggs, G.D. (2008) International Frontiers and Boundaries. Martinus Nij­ hoff Publishers, Leiden. Rongxing Guo (2007) Territorial disputes and Resource management. Nova Science Publishers, New York.

2010. december  |  80

KÍNA GEOPOLITIKAI ÉS GEOÖKONÓMIAI STRATÉGIÁI DÉL- ÉS DÉLKELET-ÁZSIÁBAN   Tran Bach Hieu előadó Vietnami Nemzeti Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Egyetem, Politológia Tanszék [email protected]

A geopolitika minden ország, így Kína fejlődésében is fontos szerepet játszik. Hosszú történelme során Kína eddig számos eszközt és stratégiát alkalmazott pozíciójának megerősítésére és befolyásának kiterjesztésére; ilyen eszköz többek között a geopolitika és a geoökonómia is. A cikk elsősorban arra tesz kísérletet, hogy áttekintse Kína geopolitikai koncepcióját, valamint annak Dél- és Délkelet-Ázsiára gyakorolt hatását. Fő tézise szerint Kína nem válhat nagyhatalommá anélkül, hogy figyelembe venné a dél- és délkelet-ázsiai szomszédos országok érdekeit.

Kína dél- és délkelet-ázsiai geopolitikai és geoökonómiai stratégiáinak történeti áttekintése Kína dél- és délkelet-ázsiai geopolitikai és geoökonómiai stratégiái mindenekelőtt a „hegemónia” címszóval jellemezhetők. Mivel Kelet-Ázsia földrajzilag legnagyobb kiterjedésű és legmagasabb lélekszámú országáról van szó, ezért a térség minden országa többé-kevésbé a kínai kultúra befolyása alá került (Cunha, 2000: 161). A kínaiak sokáig úgy tartották, hogy Délkelet-Ázsia természetszerűleg Kína befolyási területe. Az egyes délkelet-ázsiai birodalmak és nemzetek – a „civilizálatlan országok” vagy „csatlós államok” –, mint például Angkor, Majapahit vagy Burma már a kezdetektől fogva kereskedelmi kapcsolatokat ápoltak Kínával (Cunha, 2000: 163). A hegemón világlátás magyarázatát a kínai kultúrában és nyelvben is megtalálhatjuk: a kínaiak általában a világ középpontjának, s így Dél- és Délkelet-Ázsia törvényes urainak tekintették magukat. A Zhongguo (Kína) szó elemzése segít e vi­láglátás jobb megértésében. Az igen összetett jelentéssel bíró szóképet öt vonal alkotja, melyből a két hosszabb párhuzamos vonalat két függőleges ferde vonal köti össze, így alkotva egy felül szélesebb, alul keskenyebb trapézt, az ötödik, hosszabb függőleges vonal pedig a két vízszintes párhuzamost metszi középen. A kínaiak értelmezése szerint a két vízszintes párhuzamos vonal a Sárga-folyót és a Jangce folyót szimbolizálja, míg a két rövidebb függőleges vonal azt hangsúlyozza, 81  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

hogy a folyók forrást és egyben torkolatot is jelentenek (a jobb oldali vonal pedig egyben Kína keleti partját is jelöli). A négy vonal által határolt terület a „Középfelföld”. Ezek szerint Közép-felföldről, vagyis Kínából mind a négy égtáj, azaz észak, dél, kelet és nyugat felé is el lehet indulni források felkutatása, illetve a kínai nép erejének növelése és demonstrálása céljából. A kínaiak a négy égtájat a következőképp nevezik: Beidi az észak (az északi barbárok), Dongyi a kelet (a keleti emigráció), Xirong a nyugat (a nyugati barbárok), Nanman pedig a dél (a déli barbárok). Azért hívják északot Beidinek mert ez a tájék sivatagos, zord az időjárása, s ez megnehezítette a gazdaság fejlesztését és a területi terjeszkedést. ÉszakKínában ezen kívül még számos barbár és „földre éhes” népcsoport is élt, többek között a xiongnuk (ázsiai hunok), a khitanok és a mongolok, akik a történelem során több alkalommal is betörtek az országba. Ráadásul a kínaiak úgy tartották, hogy az északi területekről ered a betegségeket hozó és termést pusztító gonosz szél. A nyugati régió a Xirong nevet kapta, mivel útjai óriási hegyekkel és mély dzsungelekkel tarkított félelmes helyekre vezettek. Ezen az úton találkozott például a Tang-dinasztiabeli Tripitaka egy sor ördöggel és démonnal, mikor buddhista szent szövegek nyomába eredt; kalandjait Wu Cheng’en írta meg ma már klas�szikusnak számító, Nyugati utazás1 című regényében. A keleti égtáj neve Dongyi lett, mivel a keleti útvonalat tartották a kínaiak az országból kivezető, a tenger felé tartó útnak. Ezt az útvonalat sok feudális kínai dinasztia nehéznek találta, mivel olyan hajók kellettek a bejárásához, amelyek elég erősek voltak ahhoz, hogy az útközben támadt viharoknak ellenálljanak. Ezek a hajók azonban drágák voltak, s építésük fejlett technológiát igényelt. Dél pedig azért kapta a Nanman nevet, mivel a kínaiak úgy tartották, hogy a dél-kínai népek vadak, barbárok, kulturálatlanok, és civilizálni kell őket. A négy égtáj fent leírt referenciakerete alapján úgy tűnik, a kínaiak a dél és kelet felé tartó utakat – közülük is elsősorban a délit – részesítették előnyben, mivel Kína ezen égtájakon kamatoztathatta legígéretesebben geopolitikai és geoökonómiai előnyeit. A Yuan-ház alatt2 például úgy tűnt, Kína nem tudja meghódítani Japánt.3 Az ország történelmének egyéb feudális dinasztiái idején az volt szokásban, hogy a trónra kerülő királyok hivatalnokainak az új király előtt dél felé kellett meghajolniuk. Ez a szokás kötelező volt, ugyanakkor kevéssé érthető. Másik példa a fentiekre a „Jing” (kócsag) betűjelét tartalmazó Yijing (易经) szó, mivel a kócsag dél felől vándorol Kínába. Ezen kívül az ókorban íródott számos regény egyike is megemlít egy, a Kína megalapítása4 óta tartó háborút Huang Di (a Sárga Császár), valamint Chi You és Shen Nong között. A mítosz úgy tartja, hogy miután Huang Di legyőzte Chi You-t, az keletre (a mai Észak-Kína és a Koreai-félsziget területére) menekült. Amikor pedig Shen Nong szenvedett vereséget, seregeit délre vezette. Ezek szerint tehát Chi You vereségét követően keletre, a napfény és civilizáció, vagyis a nap irányába menekült a megváltás reményében, míg Shen Nong seregeivel azért vonult délre, hogy ott élelemre és gyarapodási lehetőségre találjon. A fentiek jól példázzák a kínaiak geopolitikai és geoökonómiai stratégiáit a történelem során. 2010. december  |  82

Kína geopolitikai és geoökonómiai stratégái Dél- és Délkelet-Ázsiában A kínaiak Közép-felföldet tartották a világ közepének és a civilizáció bölcsőjének. A Tang-dinasztia alatt jelent meg Kínában a taoizmus. Sok kutató úgy tartja, hogy a Tang-dinasztia volt Kína történelmének leggazdagabb uralkodóháza. Will Durant5, A civilizáció története című sorozat szerzője úgy véli, nincs még egy olyan civilizáció, amely a kínait túlszárnyalhatta volna; ebből a kultúrából nőtt ki később a „költőbölcs” és a „kóbor lovagköltő” figurája is. Erről a korról tartották többek között azt is, hogy képes minden emberi szükségletet kielégíteni. A Tang-dinasztia császárai a Közép-felföld nyugati részét, azaz Indiát hatalmas, de szegény és békétlen vidéknek, a keletre lévő japánokat pedig magatehetetlen népségnek tartották, akik semmi esetre sem érnek fel Kínához. A Tang-dinasztia ideje alatt született meg a legtöbb reform is, és ebben a korban kezdett megerősödni az a gondolat, hogy Kína az egész világ, de legfőképpen Kelet-Ázsia középpontja. Ebben a korszakban számos civilizációs vívmány keletkezett, amelyek a közeli kultúrákra is nagy hatással voltak, így Kína vált az „ázsiai naprendszer” napjává, ami körül a térség összes civilizációja – többek között Vietnam is – keringett. Egyértelmű, hogy a kínai birodalmak már a korai időktől fogva igyekeztek kulturális hatalmukat kiterjeszteni a szomszédos területekre. 500 év történelme során Kína és kultúrája fokozatosan egyre nagyobb befolyásra tett szert a szomszédos országokban, többek között Vietnamban, Koreában és Japánban. A Zheng He6 által a késő 15. században a délkelet-ázsiai tengerek mentén tett felfedező utak nem más célt szolgáltak, mint hogy kiépítsék a kommunikációt Kína és a térség többi országa között, azért, hogy a kínai civilizáció gazdagságát hirdessék a „Déli tenger” országaiban (Gill és Yanzhong Huang, 2006: 18). Kína dél- és délkelet-ázsiai geopolitikai és geoökonómiai stratégiáinak az a gondolat adja az alapját, hogy Dél- és Délkelet-Ázsia tulajdonképpen Kína második ott­honát képezi. Ezt támasztja alá a kínaiak megjelenése, tartózkodása, majd letelepülése a térségben, ami meglehetősen hosszú ideig tartott. Dél- és Délkelet-Ázsia valószínűleg földrajzi helyzetéből adódóan (vagyis mivel Kínától délre helyezkedik el) vált a kínai befolyás fő célpontjává, illetve Kína ezzel a térséggel tartotta a legszorosabb kereskedelmi kapcsolatokat. A kínaiak elsősorban Délkelet-Ázsiában épí­tettek ki kereskedelmi központokat, például a Fülöp-szigeteken Manilában és Luzonban, a Bantam-szigeti Tubanban, Indonéziában a Jáva szigeti Jakartában, a bru­nei Bunkomiban, a szingapúri Tamasekben és a nyugat-malajziai Malakkában (Tran Khanh, 2004: 92). A 16. század során a kínaiak számos más területen is megjelentek, többek között a Hoi An-beli Pho Hienben Vietnamban, a thaiföldi Ayutthaya ősi városában, a korai Ryukyu-i Királyság Ryukyu-szigetén Okinawában, valamint a japán Kyushu-beli Nagasaki kikötőben (Tran Khan, 2004: 92). Ezen kívül KeletÁzsia – a Japán-tengertől egészen a délen fekvő, vagyis az „Arany-tenger”, a „Délitenger”, a „Jávai-tenger”, a „Sulu-tenger” stb. néven ismert vizekig húzódó partvidéken fekvő országok közül elsőként – hosszú idők óta nemcsak közeli kereskedelmi, hanem gazdasági, diplomáciai és kulturális kapcsolatokat is ápol Kínával. A középkortól kezdve, de legalábbis a Tang-dinasztia (7-10. század) és a Song-dinasztia (1617. század) idején Kína és a délkelet-ázsiai országok, valamint a dél-japán szigetek 83  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

között szoros kereskedelmi kapcsolat állt fenn a partvidéki városok és Délkelet-Kína kereskedelmi összeköttetései révén. Elmondható, hogy Kína dél- és délkelet-ázsiai geopolitikai és geoökonómiai stra­tégiája a történelem során egy olyan nagy múltú civilizációval rendelkező hatalmas és népes ország hegemón ideológiáját tükrözte, amely kétséget sem hagyott a felől, hogy van elég ereje a szomszédos országok befolyásolására. Mivel Kína a saját szemében mindig úgy él, mint más országok fölött álló nagyhatalom, szinte természetes, hogy – főként a Föld keleti felének, de alapvetően az egész világ történelmét tekintve – azonosuljon Kelet-Ázsia és Dél-Ázsia első számú hatalmának szerepével. Hosszú történelme során Kína mindig vezető szerepet töltött be KeletÁzsiában. Ez a pozíció viszonylag stabil, és természetét tekintve ideális (Ikenberry és Mastandunno, 2003: 8). A térség számos nemzete elismerte Kína fennhatóságát, cserébe azért, hogy a kínai uralkodók megadják és elismerjék országaik önrendelkezési jogát. Ezen kívül a környező kisebb népcsoportok megtámadása és megszállása, a közeli földekre való betelepülés, Kína kultúrájának keveredése más helyi kultúrákkal (amelyre az írások ékes példát szolgáltatnak) stb. mind olyan tényezők, amelyek számottevően meghatározták Kína dél- és délkelet-ázsiai geopolitikai és geogazdasági stratégiáit.

Kína jelenlegi dél- és délkelet-ázsiai geopolitikai és geoökonómiai stratégiái A 21. század elején világosan látható, hogy Dél- és Délkelet-Ázsia területei Kína befolyása alatt állnak. Délkelet-Ázsia jellemzően kis és közepes nagyságú országokból áll, melyek nem igazán kötődnek egymáshoz, mivel kultúráik, politikai rendszereik és gazdaságaik eltérőek. Kína jelenlegi reformfolyamatai lehetővé tették, hogy az ország a kínai civilizáció értékeit tovább fejleszthesse. A kínaiak mindig úgy tekintenek kultúrájukra, mint „a világ [első számú] kultúrájára”. Hu Jintao kínai elnök szavai szerint „a kínai kultúra nemcsak a kínai nép, hanem az egész világ tulajdona… Készen állunk arra, hogy terjesszük a kínai kultúrát szerte a világon, ezzel is hozzájárulva annak kulturális fejlődéshez.”7 Kína geopolitikai és geogazdasági stratégiái az ország fejlettsége, valamint a térségi és globális környezet függvényében változnak. Kína a kelet-ázsiai országokat (ideértve Délkelet-Ázsiát, Északkelet-Ázsiát és Dél-Ázsia egy részét) védekezésre alkalmatlan nemzeteknek tartja, melyek gazdasági és politikai ereje messze alulmúlja Kínáét.8 Így nemcsak a kínai kulturális értékek, hanem a gazdasági tényezők, elsősorban a kínai áruk is tömegével érkeznek Délkelet-Ázsiába és Dél-Ázsiába. Az olyan híres kínai márkák, mint például a TCL, a Haier, a Huawei, a Lenovo stb. egyre népszerűbbek a délkelet-ázsiai vásárlók körében. Kína növekvő gazdasága szintén hozzájárul ahhoz, hogy egyre több az ázsiai országokba látogató kínai turista: csak a 2003-as évben több millió kínai utazott Délkelet-Ázsiába. 2010. december  |  84

Kína geopolitikai és geoökonómiai stratégái Dél- és Délkelet-Ázsiában Kína legfontosabb geopolitikai problémája, hogy további fejlődéséhez be kell kapcsolódnia a nemzetközi kereskedelembe. E lépés megtételéhez viszont a part menti városoknak olyan kapcsolódási pontokká kell válniuk, ahol Kína érintkezhet a világgal. Ha ez a kapcsolat kialakul, a parti városok, illetve vonzáskörzeteik egyre gazdagabbakká válnak, a külföldi befolyás egyre erősebb lesz, és a külföldi érdekeltségek, melyek közelítenek majd a partvidéki kínai érdekeltségekhez, a központi kormány érdekeit fogják sérteni. Kínának tehát folyamatosan meg kell küzdenie azzal a kihívással, hogyan kerülje el ezt az érdekellentétet az élénkülő nemzetközi kereskedelmi környezetben. Ma Kína – elsősorban gazdasági és védelmi téren – jelentős ütemben növekszik, ami lehetővé teszi, hogy sikeresen megvalósítsa geopolitikai és geoökonómiai stratégiáiban lefektetett céljait. Kína befolyása egyre nő szerte a világon, de különösen a délkelet-ázsiai régióban. Az utóbbi három évtizedben Kína folyamatosan nagymértékű, 10% körüli gazdasági növekedést ért el. A 21. század első szakaszában, főleg a 2001-es WTO-csatlakozást követően Kína – az USA, Japán és az EU mellett – a világ egyik legnagyobb gazdasága lett. Annak érdekében, hogy a szomszédos ázsiai országok szemében ne tűnjön agresszívnek, Kína előhozakodott a „békés felemelkedés” koncepciójával, amivel hangsúlyozza, hogy békés eszközök – például kereskedelmi terjeszkedés, tőkebefektetés és a világ vezető technológiáinak alkalmazása – révén kíván nagy országgá válni.9 Geogazdasági stratégiáját tekintve a világ többi részére nyitott és gazdaságilag egyre fejlődő Kína beérte, sőt bizonyos értelemben már meg is előzte Japánt a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének [Association of Southeast Asia Nations – ASEAN] tagállamaival való kereskedés kiszélesítésében. Kína mind hivatalos fejlesztési támogatás [Official Development Assistance – ODA], mind pedig közvetlen külföldi tőkebefektetés [Foreign Direct Investment – FDI] tekintetében egy sor új szövetségi tagország – például Laosz, Kambodzsa vagy Mianmar (Burma) – elsődleges támogatója. Az utóbbi években Kína lett az első számú közvetlen külföldi befektető Kambodzsában (elsősorban a textilipar területén). Laoszban 2000 és 2007 között Kína Thaiföld után a második helyen, míg Japán csak az ötödik helyen állt tőkebefektetés tekintetében. Mianmarban Kína és Japán befektetései egyaránt kisebb mértékűek, viszont a hivatalos fejlesztési támogatást tekintve Kína áll az első helyen, mivel Japán és a többi ország továbbra is szankciókat tart életben Mianmar ellen, míg Kína arra használja Mianmarral fenntartott kereskedelmi kapcsolatát, hogy konszolidálja befolyását a délnyugati térségben. Az 1990-es évek végén Kína folyamatos támogatást nyújtott Mianmarnak megannyi területen, például az infrastrukturális, az ipari és az energetikai fejlesztésekben. Számos mianmari szakértő, például Ebashi Masahiko (2007) szerint Kína mianmari projektjei nemcsak számottevőek, hanem stratégiai fontossággal is bírnak. Mindenekelőtt hozzájárulnak ahhoz, hogy Kína megtartsa az Indiai-óceán felé vezető útvonalat anélkül, hogy a Malaka-szorost kellene átkelésre használnia. Másodsorban nagymértékű nyersanyag- és energiaforrást tesznek elérhetővé Kína számára, valamint biztosítják a 85  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

jövő rizsellátmányát. Harmadsorban pedig azáltal, hogy Kína szoros stratégiai és gazdasági kapcsolatot épít ki Mianmarral (és Pakisztánnal), fokozatosan elszigetelheti Indiát, így visszavetheti annak fejlődését (mivel India geopolitikai pozíciója jóval nagyobb ütemben változik, mint belügyi helyzete). Ahogy a hidegháborúnak vége szakadt, az India és Oroszország közt hosszú idők óta fennálló jó viszonynak is vége lett. India külkapcsolati érdekeltségei a világ többi része felé fordultak; így például a régió országain kívül az Egyesült Államok lett az ország egyik legfontosabb partnere.10 Kína pozitívan reagált az 1998-as, Hanoiban rendezett hatodik ASEAN-csúcs­ találkozón meghozott döntésre, miszerint a három északkelet-ázsiai ország (Japán, Korea és Kína) vezetője évenként ülésezzen az ASEAN-csúcs alkalmával.11 Kína valóban tovább akarja erősíteni együttműködési kapcsolatait a szomszédos keletázsiai államokkal, elsősorban a délkelet-ázsiaiakkal. Kína ma Délkelet-Ázsiát olyan régióként tartja számon, ahol országának nemcsak közvetlen biztonsági érdekeltségei, hanem gazdag forrásokkal bíró piaca is van, valamint amerre a legkézenfekvőbb út kínálkozik a déli, illetve délnyugati terjeszkedéshez. Tekintve, hogy Kína integrációs politikája az ország nemzetközi politikai és gazdasági fenntarthatóságát hivatott szolgálni, Délkelet-Ázsia pozíciója kiemelt jelentőségre tesz szert. Így hát kézenfekvő, hogy az 1990-es évek elején Kína mindent megtett, hogy kapcsolatát az ASEAN egészével, valamint annak tagországaival külön-külön is javítsa. Ennek érdekében 1990-ben és 1991-ben Kína a régió összes országával normalizálta vagy újra kiépítette kapcsolatát (Nguyen Thu My, 2006: 30). A párbeszéd Kína és az ASEAN között hivatalosan 1991. július 7-én kezdődött, a 24. ASEAN minisztériumi találkozón, melyet Kuala Lumpurban tartottak (Nguyen Thu My, 2006: 30). Azóta a kapcsolat Kína és az ASEAN között folyamatosan javul. Az ország és a szövetség közötti gazdasági kapcsolatok számban, ütemben és volumenben is nőttek. Az 1997 és 2006 közötti időszakban a Kína és az ASEAN közötti kereskedelem 450%-ról 625%-ra, 106,9 milliárd USD-vel nőtt. Az ASEAN ma már Kína negyedik legnagyobb importőre, valamint harmadik legnagyobb exportőre. Mivel a kínai-ASEAN kapcsolatok látványosan és hatékonyan fejlődnek, Kína érdekeivel egyező az ASEAN-vezetők azon döntése, miszerint elindítják a kelet-ázsiai együttműködési programot. Reményeik szerint a kelet-ázsiai együttműködés révén Kína tovább szélesítheti sokrétű kapcsolatait az ASEAN-nel, így egyrészt megszilárdíthatja pozícióját, másrészt pedig még nagyobb hatással lehet a régió életére. Sőt mi több, a kelet-ázsiai együttműködési program segíti Kínát a Japánnal való kapcsolat javításában és a Dél-Koreával való kapcsolat kiépítésében is, valamint abban, hogy Északkelet-Ázsiában létrejöhessen egy stabil és békés gazdasági és politikai környezet, amely Kínának is hasznára válik. Mindezek tudatában Kína rábólintott az ASEAN észak-ázsiai együttműködés kiépítését célzó tervére, és már a kezdetektől fogva aktív részese a folyamatnak. Azonban a kelet-ázsiai együttműködés – csakúgy, mint az „Új Kelet-Ázsia” gondolatának meghonosítása – nehézségekbe ütközik, nemcsak a nacionalizmus, 2010. december  |  86

Kína geopolitikai és geoökonómiai stratégái Dél- és Délkelet-Ázsiában a szubregionalizmus, a kulturális és vallási különbségek, az egyes gazdaságok közötti szakadékok vagy az osztályosodást és kasztosodást fenntartó ideológiák által emelt korlátok, hanem az egypólusú és a kétpólusú világrendszer közötti ellentét összetettsége miatt is. Kína felemelkedése és befolyásának látványos növekedése, valamint az Egyesült Államok és Japán azon terve, hogy „fenntartsák a [hidegháború során kialakult] térségi rendet Ázsiában” (amely szerint az USA az első számú, Japán pedig a második számú hatalom a régióban) továbbra is kiszámíthatatlanná teszi az északkelet-ázsiai és délkelet-ázsiai országok együttműködési és összefogási lehetőségeit. A történelem megismétli önmagát: Kína ismét parti ország lett, csakúgy, mint a modern kor első és középső szakaszában, és továbbra is ő az északkelet-ázsiai és délkelet-ázsiai kapcsolatokról és integrációs törekvésekről szóló viták fókuszpontja – csak épp jelentősége most még nagyobb, és még gyorsabb ütemben növekszik. Kína jelenlegi dél- és délkelet-ázsiai geopolitikai és geogazdasági stratégiáinak céljai között szerepel két déli átjáró megnyitása. A tengeren az ország 1974 óta birtokolja a Paracel-szigeteket,12 1988 óta pedig még egy sor zátonyt a Spratly-szigeteken, a szárazföldön pedig Mianmarral kötött barátságot, annak érdekében, hogy megszerezzen egy útvonalat az Indiai-óceánhoz. Kína számos katonai bázist épített már Mianmarban, valamint tervbe vette, hogy a Bengáli-öböl partjához közeli Sittwe kikötő és a kínai Jünnan között kiépíttet egy fővezetéket. Kína a Dél-kínai-tenger fokozatos bekebelezésével akar szert tenni arra a bizonyos „létfontosságú elemre”, azaz tengeri útvonalra, amely összeköti Kínát Dél-Ázsiával, az Indiai-óceánnal és Délkelet-Ázsiával. Ha megnyílik a Jünnanból az Indiai-óceánhoz Mianmaron keresztül vezető út, illetve ha Guangxi tartomány tovább fejleszti Tonkini-öbölbeli kikötőit – például Qinzhou-t vagy Fangchenget –, és így összekapcsolódik Jünnannal, a Kína délnyugati tartományait a tengerrel összekötő Vietnam szerepe is csökken. Kína ez év elején létesített „stratégiai partnerkapcsolatot” Indonéziával, Dél-Ázsia legnagyobb és legnépesebb országával. Mindazonáltal Indonézia jelentősége nem nagyságában vagy népességében, hanem a Dél-kínai-tengert és az Indiai-óceánt összekötő tengeri útvonalában rejlik. Tehát amíg a Dél-kínai-tenger Kína fennhatósága alatt áll, és az ország jó viszonyt tart fenn Mianmarral és Indonéziával, nyitva áll előtte az Indiai-óceán felé vezető tengeri útvonal, így két barikádot is fel tud állítani Délkelet-Ázsiában. Kínának ugyan már voltak geopolitikai nézeteltérései a vele közös határszakasszal rendelkező Vietnammal, Pakisztánnal és Afganisztánnal, azonban a valódi problémát Mandzsúria, pontosabban szólva Korea jelenti számára. A szovjetek – inkább, mint a kínaiak – voltak azok, akik szorgalmazták, hogy Észak-Korea szállja meg Dél-Koreát. Jóllehet Joszif Sztálin gondolatmenetét nehéz lenne rekonstruálni, az ötlet mindenesetre „jól sült el” számára. Az Egyesült Államok közbelépett, legyőzte az észak-koreai hadsereget, majd a kínai–északkoreai határfolyóhoz, a Yaluhoz vonult. A kínaiak, látván a határon felsorakozó jól felszerelt és remekül kiképzett amerikai sereget, úgy döntöttek, hogy megállítják azt, ezért délen támadtak, aminek eredményeképp kitört egy három évig tartó véres 87  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

háború, melyben Kína kb. egymillió embert veszített. A szovjeteknek persze nagyon jól jött az USA és Kína közti viszály. A STRATFOR13 álláspontja szerint azonban ez a háború elsősorban azt demonstrálta, milyen érzékenyen érinti a kínaiakat bármilyen határvidéküket vagy ütközőzónájukat érintő beavatkozás, hiszen ezek a területek nemzetbiztonságuk alapját képezik. Kína egyre erősödő magabiztossága a Dél-kínai-tengeren, növekvő befolyása Délkelet-Ázsiában, továbbá az a tény, hogy felemelkedése nyomán világhatalommá és a térség vezető államává kezd válni, a világ többi nagy országának, többek között az Egyesült Államoknak, Japánnak és Indiának a Dél-kínai-tengerre és DélkeletÁzsiára irányította a figyelmét: olyan problémával szembesülnek, amit valahogyan kezelniük kell. A „világ vezetőjének” szerepét magáénak tudó USA stratégiai szempontból mindenképpen kiemelkedően veszélyes tényezőnek tartja Kína felemelkedését. Bár Japán és India nem akar világuralomra törni, mindketten mindenképp ázsiai nagyhatalmi státuszra áhítoznak, így nem kifejezetten örülnének annak, ha Kína válna a térség vezető államává. Japán az USA stratégiai szövetségesévé kíván válni, kihasználva a „világvezető” USA védelmét Kína erős térségi pozíciójának ellensúlyozására. India „függetlenebb” helyzetben akar maradni, ugyanakkor még mindig nagyon fontosnak tartja az Egyesült Államokkal való stratégiai szövetséget. Így hát kialakult egy versengés az ázsiai térségben a régió vezető szerepéért Kína és az USA–Japán–India tengely között. Ebben a helyzetben a Dél-kínai-tenger és Délkelet-Ázsia stratégiai körzetekké válnak a nagyhatalmak erőjátékának közepette. A Dél-kínai-tenger sarkalatos pont, amely létfontosságú Japán számára. A japánok által felhasznált kőolaj 90%-a, illetve a Japán és a Közel-Kelet, valamint Európa közti kereskedelemben forgó csaknem összes áru ezen a tengeren halad át. Ha Kína úgy döntene, hogy „érvényt szerez szuverén hatalmának” a Dél-kínai-tengeren, Japán sorsa az ő kezében lenne. A Délkínai-tenger természetesen Kína szempontjából is döntő jelentőségű. A Kína által importált kőolaj 80%-a, illetve a Kína és Európa, valamint a Közel-Kelet közti kereskedelemben forgó áruk nagy többsége is ezen az útvonalon halad át. Bár az USA számára a Dél-kínai-tengernek nincs ilyen kiemelt szerepe, mégis stratégiai fontossággal bír, mivel a Csendes-óceánt és az Indiai-óceánt összekötő legrövidebb útvonal részét képezi, azon kívül, hogy mind a régió gazdasága, mind Kína, az USA fő térségi ellenfele, mind pedig Japán, az USA fő térségi szövetségese számára „köldökzsinórként” szolgál. Minthogy Vietnamé a Spratly-szigetek fele, továbbá vannak beljebb fekvő zátonyai is a tenger déli részén, illetve hosszú partvonala a nemzetközi hajózási útvonalak mentén húzódik, az ő földrajzi fekvése a legelőnyösebb ahhoz, hogy felügyelje a Dél-kínai-tengert. A délkelet-ázsiai nemzetek sorában Vietnamnak van a leghos�szabb közös határszakasza Kínával, illetve a vietnamiaknak van a legkidolgozottabb Kína-stratégiájuk és a legszélesebb körű tapasztalatuk a Kínával kapcsolatos ügyek rendezésében. Így az USA, Japán és India mind Vietnamtól várják, hogy aktív – és ha szükséges, kritikai – szerepet vállaljon a Dél-kínai-tenger biztonságának 2010. december  |  88

Kína geopolitikai és geoökonómiai stratégái Dél- és Délkelet-Ázsiában fenn­tartásában, valamint az ő oldalukon álljon a nagyhatalmak közti esetleges viták alkalmával. Általánosságban elmondható, hogy a 1990-es évek végétől és a 2000-es évek elejétől kezdve Kína felemelkedése magával hozta a Dél-kínai-tenger, Délkelet-Ázsia és Vietnam stratégiai fontosságának növekedését a nemzetközi stratégiai rendben. Vietnam kiemelt stratégiai jelentőségre tett szert Japán szempontjából. Az USA számára Vietnam szintén stratégiai fontosságú országgá lépett elő. Mindkét ország azt akarja, hogy Vietnam legyen a fő délkelet-ázsiai szövetségesük. Ugyanakkor a Kína és Vietnam között a Dél-kínai-tengerért dúló területi viták kizárják annak lehetőségét, hogy Vietnam Kína stratégiai szövetségesévé váljon a régióban. Voltaképpen Vietnam a legnagyobb akadálya Kína déli terjeszkedésének. Kína déli terjeszkedési politikája részét képezi a „békés felemelkedés” nagyszabású koncepciójának, mely három fázisból áll. –– Az első fázis a „gondoskodás”; itt a megközelítés még defenzív, illetve a vezérelv az „osztatlan területi szuverenitás”. –– A második fázis a „fejlesztés”; itt a megközelítés már aktív, a cél pedig az „elvesztett területek visszaszerzése”. –– A harmadik fázisban kerül sor azokra a lépésekre, amelyekkel Kína igyekszik meggyőzni a nemzetközi közösséget a számára előnyös politikai-gazdasági rend szükségességéről; a vezérelv itt már a „stratégiai egyensúly és stabilitás kiépítése” (Vu Hoang Lam, 2009, 10. bek.). Rövid távú tervei szerint Kína még csak a „békés felemelkedés” első fázisban tart, ahol még felismeri lehetőségei korlátait. Középtávon, amikor már eljutott a második fázisba, megpróbálja „visszaállítani szuverenitását” a Dél-kínai-tengeren és Tajvanon, hosszú távon, azaz a harmadik fázisban pedig már vezető szerepre kíván szert tenni a térség és az egész világ rendjének meghatározásában. Kínával párhuzamosan más nagyhatalmak is próbálják megvalósítani saját növekedési stratégiájukat, melyek voltaképpen ugyanarra a három fázisra tagolódnak. A különbség azonban az, hogy az USA, lévén, hogy erősebb nemzet, már a felemelkedés harmadik fázisában tart, míg Japán a másodikban. Az Egyesült Államok saját felelősségének tartja, hogy felügyelje a világrendet, és közbeavatkozzon ott, ahol ez a világrend megbomlani látszik, Japán pedig kiszélesíti katonai beavatkozásainak körét és elsődleges érdekeltségi területeit. Mindeközben India még csak az első fázis elején tart. Mindez a nagyhatalmak közötti versengést meglehetősen bonyolulttá teszi, így Vietnamnak valóban figyelmesnek és eltökéltnek kell lennie, ha ezt a hatalmi versengést túl akarja élni. Kína jelenlegi és az elkövetkező két évtizedre szóló külpolitikájának célja, hogy békés és stabil nemzetközi környezetet teremtsen, amelyben megfelelő lehetőségei adódnak az iparosításra, nemzeti képességeinek megszilárdítására, valamint szerepének és befolyásának növelésére a térségben és az egész világon. Így válhat minden szempontból a világ nagyhatalmává (Pham Minh Son, 2008: 88). A kínai külpolitika jelenlegi legnagyobb reformja az „új diplomáciai koncepció” bevezetése (Vietnami 89  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

Hírügynökség, 2009: 23). Kína a gazdaságot helyezi előtérbe, ezért a többi nemzettel való kapcsolatában igyekszik elkerülni az ideológiai kérdéseket. Hangsúlyozza a szomszédos országokkal és a fejlődő nemzetekkel való kapcsolatát, valamint a multilaterális viszonyok fontosságát. A szomszédos országokhoz való viszonyában a vezérelv a következő: „szomszédainkra barátokként kell tekintenünk, és barátságosan kell hozzájuk közelítenünk”. Kína bevezetett egy másik alapelvet is diplomáciájába, miszerint „a munkaerő az elsődleges”. Ennek hangsúlyozása azért szükséges, mert a külföldre távozó állampolgárainak száma egyre nő, miközben a tengerentúlon élő kínaiak érdekei egyre-másra sérülnek, így Kína külkapcsolataiban egyre nagyobb figyelmet szentel a konzuli diplomáciának és annak, hogy azt minél jobban ki tudja használni állampolgárai érdeke védelmében (Vietnami Hírügynökség, 2009: 23). Délkelet-Ázsiában Kína az „egy tengely, két szárny” stratégiát folytatja, annak érdekében, hogy kiszélesítse fejlődési területét, valamint felemelkedésének hatósugara alá vonja az egész délkelet-ázsiai régiót. A Nan Ning és Szingapúr között húzódó gazdasági folyosó az egyik ilyen tengely, míg a két szárny a Nagy Mekong szubrégió (Greater Mekong Subregion – GMS) és a kiterjesztett Tonkini-öbölbeli kooperáció. Angolul az „egy tengely, két szárny” stratégia másik neve „3M”, mivel a folyamat egyszerre vonja be a szárazföldet („main­ land”), a Mekong folyót és a tengert („marine”). Úgy tűnik, ma nincs a világnak olyan régiója, ahol Kína olyan biztos pozícióval és befolyással rendelkezne, mint Délkelet-Ázsiában. Ebből kifolyólag Délkelet-Ázsia mindig az első helyen szerepel Kína geopolitikai és geogazdasági stratégiáiban. Kína aktív és lelkes résztvevője az Ázsiai–Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködésnek (APEC), és ezen a fórumon keresztül próbálja szerepét és befolyását erősíteni a térség gazdasági és politikai kapcsolatainak kiszélesítésében. Délkelet-Ázsia tekintetében a kínai kormány szintén igen aktív és határozott lépéseket tett azáltal, hogy kezdeményezte az ASEAN+1 Együttműködési Keretrendszer létrehozását. A Kína és az ASEAN egésze, valamint a Kína és az egyes tagállamok közti kétoldalú kapcsolatok a mai napig fennállnak és erősödnek. Ami az északkelet-ázsiai együttműködést illeti, 2003 októberében a három ország (Kína, Japán és Dél-Korea) vezetője aláírta a „Közös nyilatkozat a háromoldalú együttműködésről” című dokumentumot, amely a három ország jövőbeli kooperációját hivatott hangsúlyozni. A kínaiak jövőbeni japán politikájukban „két lábon járnak” majd, azaz – mint azt a Kínai Népi Egyetem professzora, Shi Yinhong kifejtette – „Kínának egyrészt határozott lépéseket kell tennie a Japánnal való kapcsolatai kiegyensúlyozására, többek között annak megakadályozására, hogy a japán köztudatban Kína mint „ellenséges nemzet” éljen. Mindeközben pedig a kínai kormánynak kitartóan azon kell dolgoznia, hogy saját hatalmát minél előbb kiépítse, és fel kell készülnie haderejének növelésére is”.14 India szemszögéből a kínai-indiai kapcsolatok megítélésében elsődlegesen az a tény játszik szerepet, hogy India és Kína nemcsak két külön ország, hanem két különböző civilizáció is15; méghozzá két büszke civilizáció, melyre egyaránt jellemző a 2010. december  |  90

Kína geopolitikai és geoökonómiai stratégái Dél- és Délkelet-Ázsiában „morális önelégültség” (Frankel, 2004: 14). Mindkettő azt reméli, hogy múltbéli fényük visszatükröződik majd jövőbeni nagyságukban, és egyik sem kíván egyetlen nagyhatalom, s kiváltképp nem a fő rivális csatlósává válni. A két ország ugyanazon a hegyláncon osztozik, amely mindkettőt elválasztja a külvilágtól, és amelyet mindkettő szeretne kizárólagosan birtokolni, de nem tud. Néhány területen lehetséges köztük a gazdasági együttműködés (például a kínai Huawei Technologies nyolcszáz embert foglalkoztatott bangalore-i fejlesztési központjában), néhány szektorban (főként a munkaerő-igényes termelésben) viszont elkerülhetetlen a verseny. India és Kína két külön fejlődési pályán haladó társadalom, melynek van néhány közös ügye és érdekeltsége. A Kínai Népköztársaság és India közötti eredetileg alacsony szintű gazdasági együttműködés ettől függetlenül azonban gyorsan növekszik: 2004-ben – a történelem során első ízben – túllépte a 10 milliárd dolláros küszöböt, amikor is a kínai-indiai kereskedelem 2004-es 13,6 milliárd dolláros volumenével a thaiföldikínai kereskedelem mögé került az ázsiai országok közti gazdasági együttműködés listáján (Frankel, 2004: 4). 2007-ben pedig ha nem is elsimultak, de kezelhetővé váltak a két ország közti határ menti területi igényekből fakadó konfliktusok. Ezen kívül Peking megbékélt India nukleáris pozíciójával is (Lampton, 2008: 202). Kína a Shanghaji Együttműködési Szervezeten (SCO)16 keresztül próbálta kiépíteni az Oroszországgal és más közép-ázsiai országokkal való kölcsönös bizalmat, továbbá azon igyekezett, hogy minden ASEAN-tagországgal kétoldalú megegyezést írjon alá „gyors és pragmatikus” módon, s ugyanígy közeledjen a többi délkelet-ázsiai ország felé, miután az ügyeik elrendeződtek (Le Van Sang, 2005: 602603). A kínai kormány az „egy észak, egy dél” politikáját követi, azaz az ASEAN tag­jaival politikai együttműködést alakított ki, tevőleges szerepet vállalt az SCO fejlesztésében, nagy erőkkel járult hozzá az északkelet-ázsiai országokkal való regionális együttműködés kialakításához, javította Indiával való kapcsolatát, igyekezett együttműködésre lépni Pakisztánnal, illetve minden régióval kapcsolatban rendelkezik saját politikai elképzeléssel. Kína délkelet-ázsiai jelenléte nagyon sokrétűnek tűnik: egyaránt jellemzik földrajzi, történelmi, gazdasági, politikai, valamint biztonsági és védelmi tényezők. Az USA-tól eltérően, mely a globális szinttől halad a regionális szint felé, Kína úgy kíván világhatalommá válni, hogy először a térség nagyhatalmává növi ki magát; számára ez a geopolitikai és geogazdasági folyamat logikus menete. Ahhoz, hogy az ország a nagyhatalommá válás útján hatékonyan indulhasson el, először egy békés és biztonságos nemzetközi, de mindenekelőtt regionális környezetet kell kialakítania, majd következő lépésben térségi nagyhatalommá kell válnia, ellenőrzése alá vonva a Dél-kínai-tengert és Délkelet-Ázsiát. Azaz először az ázsiai régióban kell szuperhatalommá válnia, és csak utána lehet belőle globális nagyhatalom. Az „egyesült Kína”, valamint a „békés felemelkedés” eszméje mind ezt az univerzális célt szolgálják. A fentieken kívül az is látható, hogy a Kínát körülvevő országok egy része meg­ lehetősen erőszakos és nehezen kezelhető. Tizennégy közvetlen szárazföldi szom­ 91  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

szédja közül négy (Oroszország, India, Pakisztán és Észak-Korea) rendelkezik nukleáris fegyverekkel, a többieknek pedig elvileg megvan a lehetőségük arra, hogy viszonylag gyorsan tegyenek szert rájuk. 1949 óta Peking négy szomszédos állammal (Indiával, a Szovjetunióval, Vietnammal és Koreával) keveredett kisebb-nagyobb fegyveres konfliktusba, nem számítva a Tajvan felé irányuló erődemonstrációkat, illetve az afgánok Moszkva ellen vezetett felkelésében való részvételt az 1970-es évek végén és az 1980-as években. A szomszédos országokkal (és azok területén) való konfliktusok története és a jelenlegi körülmények a kínai politikusok gondolatvilágában értelemszerűen összekapcsolódnak (Lampton, 2008: 167). Úgy tűnik, a többi állam, különösen a délkelet-ázsiai kontinensen, a kínai diplomáciai befolyás irányába hajlik. A földrajz, a gazdaság, valamint a jelen esetben tekintélyelvre épülő értékek mind szerepet kapnak ebben a kérdésben. Kambodzsa, Mianmar (Burma) és Laosz mára kifejezetten függnek Kínától, mind gazdaságilag, mind pedig stratégiailag. Peking mindhárom ország kormányával szoros együttműködést alakított ki annak érdekében, hogy út-, vasút- és vezetékhálózatot építsen ki a délkelet-ázsiai kontinensen, s ezáltal kevésbé függjön az USA flottájának ellenőrzése alatt álló tengeri utaktól (Cook, Heinrichs, Medcalf and Shearer, 2010: 32). Kína geopolitikai eredetű problémája gazdasági természetű, amelynek két aspektusa van. Az első elég egyszerű: Kína exportorientált gazdasággal rendelkezik, így függő helyzetben van. Nem számít mekkorák az ország devizatartalékai, milyen fejlett a technológiája vagy épp mennyire olcsó a munkaereje, gazdasága akkor is a tőle vásárló országok importhajlandóságán és vásárlóerején múlik, illetve azon, hogy hogyan tudják ezek az országok Kínából elszállítani a megvásárolt árut. Bármilyen fennakadás a kereskedelmi folyamatban közvetlenül érinti a kínai gazdaságot. A kínai áruk keresletének elsődleges oka azok alacsony ára – az árkülönbség pedig az eltérő bérekből adódik. Amennyiben Kína elveszítené ezt a különbséget – akár azért, mert más országok még olcsóbb munkaerővel dolgoznak, akár valamilyen más okból – exportképessége lecsökkenne. Manapság például, ahogy nőnek az energiaárak, a gyártási költségek is megemelkednek, így a bérkülönbségek veszítenek viszonylagos jelentőségükből. Kína kereskedelmi partnerei úgy vélik, egy bizonyos ponton túl a kínai importok értéke a gyárak bezárásának politikai árához képest változni fog. Mindezek felett Kínának nincs hatalma. Nem tudja például befolyásolni az olajárakat. Készpénztartalékaiból támogathatja ugyan a gyártókat az árak alacsonyan tartása érdekében, de ez tulajdonképpen egyet jelentene a pénz fogyasztói nemzetekhez való visszapumpálásával. Kína alacsonyan tarthatja a béreket azáltal, hogy árstopot határoz meg, de ez belső instabilitáshoz vezetne. Kína központi helyzete tehát abból adódik, hogy ő lett a világ gyáripari termelője, és mint olyan, pozíciója teljes mértékben azon múlik, hogy a világ az ő termékeit vásárolja-e meg más országok termékei helyett. Kínának a fentieken kívül más problémákkal is meg kell küzdenie, a működésképtelen pénzügyi rendszertől kezdve a termőföldek mezőgazdaságból való kivételéig gyárak telepítése érdekében. Mindezek az előzőekben leírtakkal együtt hoz2010. december  |  92

Kína geopolitikai és geoökonómiai stratégái Dél- és Délkelet-Ázsiában zájárulnak a kínai gazdaság alakulásához. A geopolitikában azonban a gravitációs centrumot keressük, ami Kína számára abban rejlik, hogy minél hatékonyabb exportőrré válik, annál inkább függeni fog a vásárlóitól. Mit kezdene például az Egyesült Államok vásárlóereje nélkül? Kína mára olyan helyzetbe került, hogy muszáj kielégítenie a vásárlók igényeit – ezzel a realitással pedig nap mint nap szembesülnie kell, miközben egyértelmű, hogy a világ többi része jóval kevésbé van ráutalva a kínai exportra, mint Kína a világ többi részére. Ez elvezet Kína gazdasági problémájának második, még súlyosabb aspektusához. Kína első számú geopolitikai teendője, hogy Han-Kína egységét biztosítsa, a harmadik pedig a partvidék védelme. Deng Xiaoping annak idején úgy vélte, hogy megnyithatja a partot anélkül, hogy az HanKína egységét veszélyeztetné, s csakúgy, mint a 19. században, a partvidék meggazdagodott, a belső területek viszont kifejezetten szegények maradtak. A partvidék szerves része a világgazdaságnak, a belső területek azonban nem, így Pekingnek most is egyensúlyt kell teremtenie a partvidék és a belső területek között. A partvidék, illetve az importőrök és befektetők érdekei szorosan kapcsolódnak egymáshoz, Peking érdeke viszont az, hogy megőrizze az ország stabilitását. Ahogy nő a nyomás, úgy próbálja majd Peking növelni a partvidék politikai és gazdasági életének ellenőrzését. A belső területek érdeke úgy kívánná, hogy a partvidékekről hozzájuk áramoljon a pénz, a partvidék viszont annál inkább ragaszkodik a tőkéjéhez. Peking megpróbál majd mindkét régió szükségleteinek eleget tenni, anélkül, hogy Kína egysége veszélybe kerülne, illetve drákói maoista lépésekhez kellene folyamodnia. Azonban ahogy romlik a nemzetközi gazdasági helyzet, úgy csökken az igény a kínai termékek iránt, és ezzel párhuzamosan Kína mozgástere is beszűkül. A probléma második aspektusa az elsőből fakad. Még ha el is fogadjuk, hogy a világgazdaság jelenleg nincs mély recesszióban, de ez bármikor bekövetkezhet. Ebben az esetben a kínai exportok drasztikusan csökkennek, Pekingnek a pénzre áhítozó belső területeket kell egyensúlyba hoznia a súlyos veszteségeket megélő partvidékkel. Ne feledjük: a belső területeken mintegy 900 millió, a partvidéken viszont csak körülbelül 400 millió kínai él. Ha Pekingnek egyensúlyt kell teremtenie a két régió között, a belső területek fizikailag fogják fenyegetni a rendszert, míg a partvidék a javak újraelosztásának rendjét fogja megingatni. A belső területek előnye az embertömeg, a partvidék oldalán viszont ott áll a nemzetközi kereskedelmi rendszer. Ennél kisebb ellentétekbe is belebuktak már császárok. A történelem során Kína mindvégig központi helyen állt nemcsak Délkelet-Ázsia szűkebb térségében, hanem Kelet-Ázsia egészét tekintve is. Ez a pozíció viszonylag biztos, amellett, hogy ideális is (Ikenberry és Mastanduno, 2003: 8). Az idők során a régió számos nemzete kényszerült elismerni Kína fennhatóságát azért, hogy cserébe a kínai udvar elismerje önrendelkezési jogukat. A történelem e logikájából kifolyólag Kínának sikerült békés módon uralkodó nemzetté válnia. Sokféle teória látott napvilágot azt illetően, hogy mi lenne a követendő külpolitikai irány Kína számára. Azok a tudósok, akik a hatalmi egyensúly elméletében hisznek, úgy tartják, anarchia esetén Kína mindent megtenne azért, hogy a térség fölötti uralomért 93  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

versenybe tudjon szállni. Mások szerint Kína egységes külpolitikáját nem tudnák behatárolni a rivális hatalmak, s így abban Kína saját érdekei válnak elsődlegessé. A neoinstitucionalizmus elméletének hívei azzal érvelnek, hogy a dél- és délkeletázsiai nemzetközi szervezetek az európaiaknál sokkal gyengébbek, így nem tudják megakadályozni Kínát nagyhatalmi törekvéseiben. Az ország 1949 utáni külpolitikája – amint azt előbb a Szovjetunióval az USA ellen, majd az USA-val a Szovjetunió ellen és saját regionális hatalmának visszaszerzése érdekében kötött szövetségek is mutatják – bizonyította, hogy Kína esetére nem húzható rá egyetlen elmélet magyarázatként. Mindazonáltal az összes nézet egyezik abban, hogy Kína sikerrel fogja tudni felvenni a versenyt az USA-val a kelet-ázsiai térség fölötti uralom megszerzéséért (Goldstein, 2003: 60). Tulajdonképpen Kína csak továbbviszi (és a jövőben is tovább fogja vinni) azon törekvését, hogy visszaállítsa hegemóniáját, hiszen külpolitikájában a második világháború, illetve a sikeres reform és nyitás óta folyamatosan jelen van az a cél, hogy befolyását kiterjessze a térségben. Kína gazdasági és katonai ereje megerősíti az országot ezen elhatározásában.

Összefoglalás A geopolitika alapja a földrajz és a politika, a politika pedig két alappilléren nyugszik: a katonain és a gazdaságin. A két tényező, noha egymással kölcsönhatásban áll és támogatja egymást, mégis külön rendszerként kezelendő. Kína számára az ütközőzónák biztosítása általában kiiktatja a katonai kockázatokat; az ez után is fennálló problémák hosszú távúak, és Északkelet-Mandzsúriához, valamint a délés délkelet-ázsiai régió egyensúlyához kapcsolódnak. Kína geopolitikai gondja így voltaképpen gazdasági. Első számú geopolitikai teendője az ország egységének megőrzése, továbbá kiemelt feladata a partvidék védelme, s mindez jóval inkább gazdasági, mint katonai tényezők függvénye. Az ország belső és külső politikai problémái a gazdaságból eredeztethetőek. Az utóbbi generáció drasztikus gazdasági fejlődése földrajzilag mérhetetlenül egyenlőtlen alakult: a fejlődésből eddig a partvidéknek származott előnye, míg a belső területek – azaz Kína nagyobb része – elmaradt a partvidékhez képest. Ráadásul a gazdasági fejlődés Kínát olyan tényezőkkel szemben teszi védtelenné, amelyek fölött az országnak nincs hatalma, és amelyekhez nem tud alkalmazkodni. Nem először fordul elő ez Kína történelmében, azonban erre a szokásos megoldás mindig is a regionalizmus és a központi hatalom gyengítése volt. A Deng Xiaoping által meglépett kockázat következményeivel utódainak kell szembesülnie: „ő osztotta ki a lapokat, de az utána jövőknek kell lejátszaniuk a partit”. Kínáról szólva Napóleon egy alkalommal megjegyezte: „Hagyjuk aludni Kínát, mert ha egyszer felébred, megrengeti az egész világot.”17 S valóban, az ország szerepe egyre erősödik a világ gazdaságában és politikájában, gazdasági reformjának eredményei pedig kitűnően szemléltetik Napóleon gondolatát.

2010. december  |  94

Kína geopolitikai és geoökonómiai stratégái Dél- és Délkelet-Ázsiában Jegy ze tek

A Nyugati utazás a „négy klasszikus kínai regény” egyike. Az eredetileg az 1590-es években, a Ming-dinasztia ideje alatt megjelent regényt a huszadik század óta a tudós Wu Cheng’ennek tulajdonítják. Az írás egy bizonyos Tang XuanZang buddhista szerzetes vándorlását beszéli el, aki Indiába utazott, hogy buddhista szent szövegek után kutasson. 2 Kína mongol uralmának időszaka. 3 A mongolok, miután elfoglalták Kínát és Koreát, 1274-ben és 1281-ben Japán meghódítására indultak, de nem tudták legyőzni a japánokat, mert Japán szigetország, a mongolok pedig csak a szárazföldi harchoz értettek. 4 Kb. Kr. e. 2400, azaz az i.e. 24. század. 5 William James Durant (1885–1981) amerikai történész és filozófus. Küzdött az igazságos fizetésekért, a nők szavazati jogáért és az amerikai munkások jobb munkakörülményeiért. Durant nemcsak könyveket írt különféle témákban, hanem elő is adta gondolatait. Durant sokak szerint közelebb próbálta hozni a filozófiát a nagyközönséghez. Számos könyv – például A gondolat hősei, A filozófia erődítményei, valamint a feleségével együtt írt A civilizáció története – szerzője. Ezen kívül újságcikkeket is publikált különféle témákban. 6 Zheng He, eredeti nevén Ma SanBao (1371–1433) híres kínai felfedező és tengeri utazó. 1405 és 1433 között saját expedíciókat vezetett Délkelet-Ázsiába, Dél-Ázsiába és Kelet-Afrikába, melyekre összefoglalóan úgy utalnak, mint „Sanbao eunuch útjai a Nyugati-óceánon” vagy „Zheng He a Nyugati-óceánon”. A Life magazin Zheng He-t az elmúlt évezredek tizennégy legfontosabb emberéről összeállított listán a 14. helyen hozza. 7 www.australiapolitics.com/news/ 2003/10/03-10-24b.shtml. 8 Kínát ma a világ leggyorsabban növekvő országaként tartják számon, ugyanakkor gyakran a dél-ázsiai régió kiterjedt területén honos ősi civilizáció bölcsőjeként is tekintenek rá. Ilyen értelemben a kínai civilizáció egyrészt egy nemzet kultúrájára, másrészt viszont egy multinacionális entitásra is utal. Kína a világ egyik legrégebbi civilizációja, és mint olyan, a legrégebbi folyamatosan fennálló civilizáció. Kína elszigeteltebb, mint bármelyik másik nagyhatalom: nagyszámú lakossága, biztonságos határai és viszonylag gazdag forrásai lehetővé teszik, hogy a világ többi részétől függetlenül fejlődjön, ha úgy kívánja. A maoizmus ideje alatt például Kína elszigetelődött a világtól: ügyeit mindenekelőtt belső érdekek és megfontolások vezérelték, és semleges vagy épp ellenséges volt a külvilággal szemben. Biztonságos ország volt, és a koreai háború alatti szerepvállalását, valamint az ütközőzónákon dúló viszályok elsimítására tett kísérleteit leszámítva viszonylag békés is. 9 A „békés felemelkedés” koncepcióját hivatalosan 2003 novemberében hirdették meg. 10 Ma India teljes mértékben a világgazdaság része, főként a korábbi önmagához képest. Külpolitikai háttere az ország biztonságát, a nagy szomszédokkal szembeni erejét, valamint hosszú távú globális befolyását hivatott biztosítani. 11 Thomas Lum, Wayne M. Morrison és Brice Vaughn jelentése az USA Kongresszusának, Amerikai Kongresszusi Kutatószolgálat, Külügyi, Védelmi és Kereskedelmi Bizottság, 2007. január 25. 12 A szigetcsoport, amelynek Vietnam függetlenséget adott, Kína azonban elfoglalta. 13 A STRATFOR egy nemzetközi hírszerző cég, amelyet 1996-ban alapítottak a texasi Austinban. A cég alapítója, egyben vezető hírügynöke és ügyvezető igazgatója George Friedman. A STRATFOR terrorelhárítási és vállalati biztonsági osztályának elnökhelyettese Fred Burton. A STRATFOR nemzetközi hírügynökségi szakértőkből álló csoportja egyedülálló meglátásokkal szolgál a világ politikai, gazdasági és katonai fejleményeiről a döntéshozók és a tapasztalt hírolvasók számára Amerikában és szerte a világon. A cég ügynökök és egyéb hírforrások, valamint meggyőző és geopolitikailag megalapozott elemzések együttes alkalmazásával a világ történéseinek mélyreható magyarázatát adja. A cég által létrehozott független, ideológiamentes tartalom nemcsak a nemzetközi események jobb megértését segíti, hanem a világ egyes térségeire jellemző kockázatok csökkentésében és a lehetőségek feltérképezésében is hathatós eszköz lehet. 1

95  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma? Magas beosztású ausztrál tisztségviselőkkel folytatott beszélgetés jegyzetei, Ausztrália, Canberra, 2005. június 23. A szerző háromoldalas kézirata. 15 További információk a kínai–indiai kapcsolatokról Neville Maxwell India kínai háborúja című művében (Anchor Books, New York, 1972); Waheguru Pal Singh Sidhu és Jing-dong Yuan Kína és India: Együttműködés vagy konfliktus? című művében (Lynne Rienner, Boulder, CO, 2003); Francine R. Frankel és Harry Harding (szerk.) Az indiai–kínai kapcsolat című művében (Columbia Egyetemi Kiadó, New York, 2004); valamint Rollie Lal Kína és India értelmezése: Biztonságpolitikai vonzatok az Egyesült Államokra és a világra nézve című művében (Praeger Nemzetközi Biztonsági Szolgálat, Westport, CT, 2006) olvashatók. 16 A Shanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) kormányközi, kölcsönös biztonságon alapuló szer­ vezet, melyet Kína, Kazahsztán, Kirgizisztán, Oroszország, Tádzsikisztán és Üzbegisztán vezetői alapítottak 2001-ben Shanghajban. Üzbegisztán kivételével mindegyik ország az 1996-ban alapított Shanghaji Ötök tagja volt, melynek nevét Üzbegisztán 2001-es felvételével változtatták a tagállamok a szervezet mostani nevére. 17 http://vietbao.vn/The-gioi/Trung-Quoc-nguoi-khong-lo-cua-the-ky-21/20495343/161/ 14

IRODALO M

Cook, Malcolm, Raoul Heinrichs, Rory Medcalf és Andrew Shearer (2010) Power and Choices: Asian Security Futures [Hatalom és választás: Ázsia biztonságpolitikai jövője], Lowy Nemzetközi Politikai Intézet, McArthur Alapítvány. Cunha, Derek Da (2000) Southeast Asian Perspectives on Security [Biztonságpolitika délkelet-ázsiai szemszögből], Délkelet-ázsiai Tanulmányok Intézete, Szingapúr. Frankel, R. Francine (2004) Introduction to Frankel and Harding, The India-China Relationship [Bevezetés Frankel és Harding Indiai-kínai kapcsolatok című művéhez], Columbia Egyetemi Kiadó, New York. Gill, Bates és Yanzhong Huang (2006) Sources and Limits of Chinese Soft Power [A kínai „puha hatalom” eredete és határai], Survival, 48. évf. 2. sz. Goldstein, Avery (2003) An Emerging China’s Emerging Grand Strategy: A NeoBismarckian Turn? [A felemelkedő Kína kialakulóban lévő nagy stratégiája: ÚjBis­marcki fordulat?], in: J. Ikenberry és M. Mastanduno (szerk.), International Re­ lations Theory and the Asia Pacific [A nemzetközi kapcsolatok elmélete és az ázsiai csendes-óceáni térség], Columbia Egyetemi Kiadó, New York. Ikenberry, J. és M. Mastanduno (2003) International Relations Theory and the Asia Pacific [A nemzetközi kapcsolatok elmélete és az ázsiai csendes-óceáni térség], Columbia Egyetemi Kiadó, New York. Lampton, David M. (2008) The Three Faces of Chinese Power: Might, Money, and Minds [A kínai hatalom három arca: Erő, pénz és elme], Kaliforniai Egyetemi Kiadó, Berkeley. Lê, Văn Sang (2005) A világgazdasági felépítmény a 21. század első két évtizedében, Thế giới Kiadó, Hanoi. Nguyen, Thu My (2006) Kína szerepe a Kelet-ázsiai Együttműködésben, recenzió, Chinese Studies, 4. sz. (68). 2010. december  |  96

Kína geopolitikai és geoökonómiai stratégái Dél- és Délkelet-Ázsiában Phạm, Minh Sơn (2008) A világ néhány nagy országának külpolitikája, Lý luận chính trị Kiadó, Hanoi. Tran, Khanh (2004) Gazdasági kapcsolatok és integráció Kelet- és Északkelet-Ázsia partvidékén történeti szemszögből, in: Đông Á – Đông Nam Á (2004): Kelet- és Délkelet-Ázsia történelme és jelenkori kérdései, Vietnami Nemzeti Egyetem – Hanoi, Egyetemi Kiadó, Hanoi. Vietnami Hírügynökség (2009) New Trend and Its Influence on Changing Relations between Big Countries [Az új trend és annak hatása a nagy országok külkapcsolatainak változására], Special Reference Materials [Ismeretterjesztő kiadványok], 2009. szeptember 16., szerda. Vu, Hoang Lam, http://chungta.com/Desktop.aspx/ChungTa-SuyNgam/HanhDong/Tn_dia_chinh_tri_cua_Vn/

97  |  2010. december

Vietnam Kína-politikája Geopolitikai helyzet, erõforrások és szuverenitási stratégiák   Pham Van Min Vietnami Nemzeti Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Egyetem [email protected]

Jelen dolgozat célja Vietnam geopolitikai helyzetének és stratégiájának értelmezése Kína geopolitikai terjeszkedésének függvényében. Az első rész azt körvonalazza, hogy miféle paradigmák határozzák meg Vietnam viszonyát Kínához. A második rész azt vizsgálja meg, hogy Vietnam hogyan fogalmazta újra nemzeti érdekeit, és hogyan „hangolta át” Kínával kapcsolatos politikáját. Az utolsó rész Vietnam geopolitikai helyzetét és Kínával kapcsolatos geopolitikai stratégiáit határozza meg.

Kína „felemelkedése” kétségkívül az a faktor, amely már a hidegháború vége óta meghatározza a nemzetközi kapcsolatokat. Kína „kényszerítő katonai gazdasági és ideológiai hatalmának egyre nagyobb térben” való megjelenése aggodalmat kelt a környezetében (Lampton, 2008: 164). Kína közvetlen szomszédjai közül Vietnam helyzete a legkényesebb. A Vietnam és Kína közti viszony különösen nagy figyelemnek örvend tudományos körökben. A két ország közti történelmi kapcsolatok és a földrajzi közelség miatt sokan úgy vélik, hogy Vietnam külkapcsolataiban minden lépésével vagy megválaszolni, vagy kiegyensúlyozni kívánja Kína geopolitikai stratégiáit. Példának okáért Vietnam ASEAN-tagságát és egyre erősödő kapcsolatát az Egyesült Államokkal, Oroszországgal, Indiával vagy Ausztráliával akár Kína ellensúlyozásának is vélhetjük. Vietnam és Kína kapcsolatát feldolgozó irodalom igen széles körű. Amint arra Guan (1998: 1122) is felhívja a figyelmet, két fő megközelítési mód van Vietnam Kínával kapcsolatos politikájának elemzésére: az egyik főleg a történelmi emlékezetre helyezi a hangsúlyt, míg a másik a külső erőkre és a geopolitikai megfontolásokra. Jelen dolgozat Kína geopolitikai terjeszkedésének tükrében próbálja megérteni Vietnam geopolitikai helyzetét és stratégiáját. Ennek érdekében a munkám első részében körvonalazom azokat a paradigmákat, melyek definiálják Vietnam Kínához való viszonyát. A második részben áttekintjük, hogy Vietnam miként határozta meg újra saját nemzeti érdekeit, és hogyan hangolta át Kínával kapcsolatos külpolitikáját. Az utolsó rész leírja Vietnam geopolitikai helyzetét és Kína törekvéseire válaszul 99  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

kidolgozott, jelenlegi stratégiáját. Minthogy a dél-kínai-tengeri vita (Vietnamban ez a Keleti-tenger) a legproblémásabb kérdés a két állam viszonyában, nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt sem, amikor Vietnam Kínával kapcsolatos geopolitikai számításait elemezzük. Kína felemelkedése a nagyhatalmak körébe történő visszatérést is jelenti, így a külkapcsolati elemzések geopolitikai megközelítése új szemszögből világíthat rá Vietnam Kína-politikájának megértésére a 21. század elején.

Vietnam Kína-politikája A Kína felemelkedését tárgyaló szakirodalom széles körűen elemzi, hogy a csendesóceáni térségékben található államok – különösen a Kínával közvetlenül szomszédos államok - hogyan reagálnak Kína geopolitikai stratégiáira. A vitában részt vevő számos kutató szerint öt fő válasz-stratégia létezik Kína felemelkedésére: egyensúlyozás, kockázatcsökkentés, ún. „farvízen evezés”, bevonás és teljes behálózás (Thayer, 2008: 24). Ezek a stratégiák valójában a realista és liberális elméletek keretein belül működnek. Vuving (2006: 806) Vietnam Kína-politikájának stratégiáját és fejlődését kutatta, és arra a következtetésre jutott, hogy Vietnam négy paradigmát követett Kínával való kapcsolatában. Ez a négy paradigma a realizmus, az aszimmetria, a szocialista internacionalizmus és a komplex interdependencia; a paradigmák pedig „a következő külpolitikai irányzatoknak feleltethetőek meg”: egyensúlyozás, meghajlás, szolidaritás és behálózás (Vuving, 2006: 807). Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy Vietnam külpolitikájának formálóit Kínával kapcsolatos viszonyukban, nagyban befolyásolta/befolyásolja Ho Si Minh öröksége. A realizmus elméleti keretei között Vietnam az „egyensúlyozó” megközelítést alkalmazta Kínával szemben. Az „egyensúlyozás” abból a logikai érvelésből fakad, hogy a biztonságot a hatalmi egyensúly felállításával lehet elérni, mivel a hatalmi egyenlőtlenség bizonytalanságot szül. Az államok belső vagy külső kiegyensú­ lyozással reagálhatnak egy másik állam által keltett fenyegetésre (Roy, 2005). A külső egyensúlyozás során több állam együttműködve száll szembe az ellenféllel, belső kiegyensúlyozásnál pedig önállóságra és erős belpolitikára törekednek. Bár az „egyensúlyozó” kifejezést a realisták „találták ki”, Vietnam már évszázadok óta használja ezt a stratégiát Kínával való kapcsolatában. Miután Vietnam közel egy évszázadon át Kína közvetlen fennhatósága alatt állt, a 10. században visszanyerte függetlenségét, s azóta mind a külső, mind a belső „egyensúlyozást” folyamatosan gyakorolja. Később a belső egyensúlyozás lett a hagyományos vietnami külpolitikai irány, és ezzel gyakran éltek a 20. században is, a nemzeti mozgalmak és az ellenállás során, a francia gyarmatosítók, majd az Egyesült Államok elleni küzdelemben. Ho Si Minh mindig arra emlékeztette társait, hogy harcuk „önfenntartó”. A Kínával kapcsolatos vietnami külpolitika nem élt a külső egyensúlyozással addig, míg a kínai fenyegetés ellenében Vietnam az 1970-es évek végén nem lépett katonai szövetségre a Szovjetunióval. A külső és belső egyensúlyozás ez idő óta Vietnam Kína-politikájának 2010. december  |  100

Vietnam Kína-politikája központi eleme. A külső és belső egyensúlyozás kombinációját a vietnami vezetők a „nemzet erejének” (belső) és a korszak erejének (külső) kombinációjaként írták le. Ezt a stratégiát mindig is kulcsfontosságúnak tartották az ország 20. századi történelmi győzelmei kapcsán. Vietnam történelmét az évezredes kínai uralom határozta meg, és az ország megtanult „meghajolni” hatalmas szomszédja előtt. Megváltoztathatatlan tény, hogy Vietnam és Kína viszonya mindig is aszimmetrikus marad. Womack Vietnam és Kína viszonyára építve fejlesztette ki aszimmetria-elméletét. Womack szavaival élve „…egy aszimmetrikus kapcsolatban… az aszimmetrikus normalitás aszimmetrikus marad, de mindkét fél azzal a magabiztossággal intézheti ügyeit, hogy a nagyobb hatalom nem tartja kihívásnak a kisebbet, és nem fenyegeti a kisebb hatalom autonómiáját” (2006: 18). A 15. században Nguyen Trai azt írta „Binh Ngo Dai Cao” (Wu pacifikációjának alkalmából írott Nagy kiáltvány) című művében, hogy Vietnam lovakkal és élelemmel felszerelve engedte el a Ming csapatokat Kínába, a nemzet stabilitásáért és fejlődéséért cserébe. Frissebb „geopolitikai tapasztalat” volt, amikor a kambodzsai probléma újfent megtanította a vietnami vezetőknek, hogy az eltérő képességek miként határozzák meg és torzítják el olykor a látásmódot (Womack, 2003). Vietnam meghajol Kína előtt abban a reményben, hogy Kína cserébe tiszteletben tartja Vietnam autonómiáját. Számos vietnami diplomata számára Vietnam mindig is egy „kis állam marad egy nagy állam szomszédságában”, és továbbra is a meghajlást, mint stratégiát követi Kínával szemben (Nga, 2009: 3. bek.). Sok más országgal ellentétben a vietnami politikát a Vietnami Kommunista Párt (VKP) határozza meg, amely 1930-as megalapítása óta a marxista-leninista ideológiát követi (Vuving, 2006: 809). A marxista-leninista világnézet szerint a világpolitika valójában a szocializmus és a kapitalizmus közötti osztályharc, és a kapitalizmus fejlettebb formája az imperializmus. Az osztályharc világszintű, így a szocialista országoknak összefogva kell képviselniük a nemzetközi szolidaritást. Vietnam a 20. század során, a hidegháború alatt ezt a szolidáris megközelítést alkalmazta. A nemzet egyesítése után, a vietnami vezetők a Szovjetunió vezette szocialista blokk mellett kötelezték el magukat, és beléptek a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsába (KGST) is. A hidegháború alatt a szolidaritás nagy hasznára vált Vietnamnak, például szocialista szövetségesei segítették az 1975. év tavaszán kivívott nagy győzelemben is. A Doi Moi (Megújulás) óta átrendeződött a külpolitika is, és a Szovjetunió megszűnése után Vietnam nemzetközi szocialista szolidaritását kiterjesztették a szomszédos országokra is. Ennek ellenére a szocialista internacionalizmus a mai napig jelen van Vietnamban, ahogy azt az alábbi felirat is mutatja a Ho Si Minh Nemzeti Politikai és Közigazgatási Akadémia homlokzatán, Hanoiban: „Elnyomott népek és világ proletárjai egyesüljetek!” (Az Akadémia az az intézmény, ahol az ország felső szintű vezetőit képzik.) Ebből az úgynevezett ideológiai szemszögből nézve Vietnam és Kína kapcsolata „bajtársi”, és a „négy jó” (jó szomszédok, jó barátok, jó bajtársak és jó társak) illetve a „tizenhat arany szó” (Jó barátságban a szomszédokkal,

101  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

együttműködés minden szempontból, hosszú ideig tartó stabilitás és a jövőbe való tekintés) határozza meg. Vietnam Kína-politikájának másik stratégiája a kölcsönös függés és behálózás elméletén alapszik, melyet Keohane és Nye fogalmazott meg „Hatalom és kölcsönös függés” című írásukban (Keohane & Nye, 1989). Keohane és Nye szerint a társadalmak közötti komplex interdependencia többsíkú kapcsolatok megnyitásával hozható létre. Az olyan nem állami szereplők, mint a nemzetközi szervezetek és intézmények igen fontos szerepet játszanak az államok közti kölcsönös függés létrehozásában. Ha a komplex interdependencia létrejött, a katonai hatalom nemzetközi kapcsolatokban való alkalmazása csökken, és a gazdasági érdekek legalább olyan fontossá válnak, mint a hagyományos biztonsági kérdések. Az ún. „behálózás elméletét” a nyolcvanas évek végén vezették be Vietnamban Mihail Gorbacsov újításainak részeként (Vuving, 2006: 810). Gorbacsov jelszava, az „új gondolkodás” a „külpolitikában közös erkölcsi és etikai elvek mentén próbálta megoldani a globális problémákat, és ez már nem a korábbi marxista-leninista világképen alakult, mely szerint kibékíthetetlen ellentét van a kapitalizmus és a kommunizmus között”(Curtis, 1996). Az „új gondolkodást” Vietnamban is olyan kulcsfontosságú politikai vezetők vették át, mint az egykori külügyminiszter, Nguyen Co Thach és az egykori kormányfő, Vo Van Kiet. Szerintük a Vietnam számára kedvező érdekcsoportba kell összefognia a különféle szereplőket, ahelyett, hogy az ország egy nagyobb állam támogatását keresné. Ennek megfelelően Vietnam képes a környező országok között, a közös érdekek mentén hálózatot létrehozni. Így a 20. század végén és a 21. század elején a „behálózási stratégia” követése jellemzi Vietnam Kína-politikáját. Mint feljebb már említettem, Vietnam Kína-politikájának kulcsstratégiái az egyensúlyozás, a meghajlás, a szolidaritás és a behálózás (Vuving 2006), de fontos felhívni arra a figyelmet, hogy Vietnam Kína-politikájára igen nagy hatással volt Ho Si Minh öröksége. Ho Si Minh nemzeti hős, és nagy tapasztalatra tett szert abban, hogyan kell Kínával tárgyalni a lehető legnehezebb helyzetekben is. Sok vietnami vezető számára napjainkban is Ho Si Minh gondolatai jelentik a vezérfonalat a Kínával való viszony alakításában. A földrajzi közelség, valamint a Vietnam és Kína közt fennálló történelmi kapcsolat miatt Ho Si Minh eltökélte, hogy Vietnamnak baráti, együttműködésen alapuló, szolidáris viszonyt kell ápolnia Kínával. A kulturális hasonlóságok Vietnam és Kína között hasznos alapot teremtenek a két ország közti jó viszonyra. Bár a történelem során Kína megszállta Vietnamot, Ho Si Min kijelentette, hogy a két ország viszonyának „barátinak kell lennie”. Amikor 1963-ban a Gia Lam repülőtéren fogadta Liu Sao-csi kínai kormányfőt, Ho Si Minh a „Vietnam és Kína, testvérek és bajtársak közti barátságot” éltette. Ho Si Minh a szocialista blokk szolidaritását is dicsérte, és ezt olyan fontos eszköznek tartotta, mely segítségével minden forradalom győzedelmeskedhet. Amikor a hatvanas évek során a Szovjetunió és Kína összeütközésbe került, Ho Si Minh azt mondta Hruscsovnak, hogy Vietnam számára Kína nagy szomszéd nagy párttal, így a kommunista mozgalom kettészakadása elfogadhatatlan (lásd: Guan, 1998: 1141). Ezt követően a vietnami 2010. december  |  102

Vietnam Kína-politikája külügyminiszter, Nguyen Dy Nien azt a megjegyzést tette, hogy Vietnamnak nem szabad elfelejtenie Kínával kapcsolatos viszonyában a Ho Si Minh-i leckét. Az egykori miniszter azt mondta, mindenáron „barátságot” és „őszinte együttműködést” kell fenntartani Kínával (VietnamNet, 2010). Ho Si Minh gondolatának öröksége mind a mai napig jelen van a két ország kapcsolatában, legalábbis a felszíni megnyilvánulások szintjén. A „barátság, szolidaritás és együttműködés” számos sajtóközleményben és közös vietnami-kínai nyilatkozatban szerepel.

A nemzeti érdekek újrafogalmazása és Vietnam Kína-politikájának áthangolása A vietnami külpolitikája újrahangolásának alapjait valójában az 1986. évi, hatodik nemzeti pártkongresszus során elindított Doi Moi (Megújulás) során vetették fel. Tíz évvel a nemzet egyesülése után Vietnam súlyos gazdasági válsággal volt kénytelen szembe nézni, miközben a Szovjetunió jelentős nyomást gyakorolt rá azért, hogy az ország megfelelően használja fel a szovjet gazdasági segítséget. Mihail Gorbacsov „új gondolkodása” szintén befolyásolta a vietnami vezetők gondolkodásmódját. A Szovjetunióban végbemenő változások a gazdaság átalakítását és megnyitását célozták. A Vietnami Kommunista Pártban komoly viták folytak arról, hogy Vietnamnak követnie kell-e a Szovjetunió politikáját, vagy továbbra is a párt irányítása alatt kell-e tartani a gazdaságot (Thayer, 2008: 4). 1986. július 9-én a Vietnami Kommunista Párt elfogadta a 32. számú határozatot, amely a „békét és a fejlődést” határozta meg fő prioritásként. A Kínával kapcsolatos viszonyról a határozat kimondta: „elkerülhetetlen, hogy proaktívaban lépjünk tovább a fejlődés egy új szintjére, és a Kínával való békés együttélésre …” (Nam, 2006). A júliusi határozatot követően Vietnam 1986 decemberében, a hatodik nemzeti pártkongresszus alkalmával elindította a Doi Moi (Megújulás) folyamatát. A Doi Moi főleg Vietnam belső gazdasági válságának megoldását célozta, de a külső gazdasági kapcsolatok kiterjesztésére és bővítésére is hangsúlyt fektetett. A hatodik kongresszus politikai vezetőtestülete 1988 májusában elfogadta a 13. számú, az új helyzetre vonatkozó külpolitikai és missziós, „A béke fenntartása és a gazdaság fejlődése” címet viselő határozatot (Nien, 2005, 4. bek.). A 13. számú határozat a többirányú külpolitikát szorgalmazta. Ennek következményeként 1989 márciusában a hatodik plénum szorgalmazta a politikai kapcsolatok felől a politikai-gazdasági kapcsolatok felé irányuló mozgást. Másképp megfogalmazva, ez a határozat jelezte a szocializmus és a kapitalizmus harcán alapuló bipoláris világnézettől való eltávolodást és az interdependens világkép bevezetését. A 13. számú határozatot általában kulcsfontosságú mérföldkőnek tartják Vietnam külpolitikájában. A Szovjetunió összeomlása alatt a vietnami vezetők közötti vita egyik kiemelt kérdése az volt, hogy vajon mi fenyegeti a leginkább a nemzet biztonságát. Egyesek szerint a „békés fejlődés” fenyegette a nemzeti biztonságot, míg mások azzal 103  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

érveltek, hogy a fő veszély abban rejlik, ha a gazdasági fejlődés sikertelen. Thayer sza­vaival élve „a vita hamar az ideológia és a nemzeti biztonság relatív fontosságára, az asszimiláció vagy integráció, a kapcsolatok diverzifikálása vagy a stratégiai szövetség keresése kérdésekre terelődött“ (2008: 9). Egyértelmű volt, hogy a vietnami vezetők közti vita valójában a Kínával való kapcsolatról szólt. A kérdés az volt, hogy vajon Kína szocialista ország-e, és ilyen minőségében Vietnamnak szövetségre kellene-e lépnie vele, vagy egy terjeszkedő, hegemón hatalom, amelytől a régió egyes országai okkal tartanak. A vita hamar eldőlt, és Vietnam újabb fordulatot tett külkapcsolataiban. A Politbüro 1998-as, 13. számú határozatából egyértelművé vált, hogy Vietnam a világközösség minden államával kölcsönösen előnyös és békés együttélés elvén alapuló baráti viszonyt óhajt ápolni, függetlenül az eltérő társadalmi-politikai berendezkedéstől (Vietnami Kommunista Párt, 1991). A Szovjetunió bukása, a Kambodzsában tartózkodó csapatok kivonása és az ASEANtagországokkal való kapcsolat normalizálása után Vietnam 1991-ben megkezdte a Kínával való kapcsolat rendezését. A Vietnam és Kína közti kapcsolatok normalizálását követően a Kínai Nemzeti Népi Kongresszus 1992 februárjában a felségvizeire vonatkozó törvényt hozott. Ez a törvény kimondta, hogy a Dél-kínai-tenger (a vietnamiak számára a Keletitenger) minden szigete Kínához tartozik. Ez a törvény provokálta ki az első nyílt konfliktust Vietnam és Kína között, a viszony 1991-es normalizálása óta. Mindennek a tetejébe 1992 májusában Kína tárgyalásokat kezdett az amerikai Crestone Energy Corporationnel, hogy a cég Vietnam keleti partjának közelében olaj után kutasson. Kína elszántságát és az ezzel kapcsolatos külpolitikai lehetőségeket a Vietnami Kommunista Párt Központi Bizottságának harmadik plénuma vitatta meg 1992-ben. A Központi Bizottság megosztott volt e kérdésben. A Bizottság egy, főleg idősebb tagokból álló csoportja azzal érvelt, hogy Kína nem jelent fenyegetést Vietnam számára, tehát Vietnamnak továbbra is arra kell törekednie, hogy Kína szövetségese legyen. Egy másik, fiatalabbakból álló csoport úgy vélte, hogy Kína kétszínű politikát folytatott Vietnammal szemben, és Vietnamnak ezek után önálló útra kéne lépnie (Hiebert, 1992). Végül a Vietnami Kommunista Párt Központi Bizottsága bejelentette, hogy tovább bővíti külkapcsolatait, zászlaján a „Vietnam a világközösség összes nemzetével baráti viszonyt óhajt ápolni” jelszóval, de Kínát nem emelték ki külön a Bizottság kommünikéjében. A normalizáció utáni évtizedben (1992–2000) Vietnam és Kína főleg szakértői szintű és olykor kormányzati találkozásokra épülve próbálta rendezni szárazföldi és tengeri vitáit. Az első szakértői tárgyalások 1992-ben kezdődtek, melyeket 1993ban kormányzati szintű megbeszélések követtek, hogy kidolgozzák a területi viták rendezésének alapelveit (Thayer, 2008: 3). A szárazföldi határvitát, a Tonkiniöböl kérdését és a tengeri ügyeket külön rendezendő kérdésként határozták meg. 1999 decemberében, számos találkozó után Vietnam és Kína megegyezésre jutott a szárazföldi határ tekintetében. A Tonkini-öböllel kapcsolatos első közös munkacsoport 1994 májusában ült össze, és tizenhét találkozó után jutott egyetértésre. A 2010. december  |  104

Vietnam Kína-politikája dél-kínai-tengeri vita rendezése 1995 novemberében vette kezdetét szakértői szintű megbeszélésekkel. Mindezek mellett fontos megemlíteni, hogy 1992-ben védelmi együttműködés is elkezdődött Vietnam és Kína között, delegációváltás formájában. Ennek ellenére Thayer kihangsúlyozza, hogy a normalizációt követően a delegációk minisztériumi szinten egyenlőtlenek voltak (Thayer, 2008: 4). A kilencvenes évek során Vietnam és Kína kapcsolata négy fő témára tért ki: a szárazföldi határvitákra, a Tonkini-öböl vitájára, illetve a Paracel- és a Spratlyszigetek ügyére (Guan, 1998). Nguyen Manh Cam vietnami külügyminiszter 1997ben hangsúlyozta, hogy országa mindig is „stratégiai fontosságúnak” tartotta a Kínával való kapcsolatot, hogy Vietnam továbbra is ápolja a jó szomszédi viszonyt Kínával, és hogy a kapcsolatukban vannak ugyan megoldatlan kérdések, de mindkét fél beleegyezett, hogy békésen, tárgyalások útján rendezik ezeket a problémákat, és nem használnak erőszakot (Sidel, 1998). 2000-ben mind Vietnam, mind Kína meleg szavakkal emlékezett meg az egy évtizedes viszonyról. Amint azt egy elemző megjegyezte, ha a kilencvenes évek vietnami-kínai kapcsolata kiindulási pontnak számít, „valószínűtlen, hogy a két ország újabb katonai összecsapásba keveredne a dél-kínai-tengeri vita miatt akár a közeljövőben, akár középtávon” (Guan, 1998: 1140). 2005 decemberében egy közös nyilatkozatot és négy megállapodást írtak alá Pekingben, ami átfogó vietnami-kínai együttműködésre utal. A négy megállapodás­ ban szerepel a „Bac Bo- (Tonkini-) Öböl Határvonal Egyezmény, melyet aláírt a viet­ nami külügyminiszter, Nguyen Dy Nien és kínai kollégája, Tang Jiaxuan is. To­vábbá egy halászati együttműködési egyezmény a Bac Bo-öbölre, melyet a vietnami halászati miniszter, Ta Quang Ngoc és a kínai földművelésügyi miniszter, Chen Yaobang írtak alá. Valamint egy megegyezés arról, hogy közös együttműködés keretében, békés célokra használják az atomenergiát, ezt Vietnam tudományos, technológiai és környezetvédelmi miniszterhelyettese, Hoang Van Huay, és Kína tudományos és technológiai miniszterhelyettese, Ma Congde írták alá; valamint egy egyezmény a Vietnami Hírügynökség és a kínai Xinhua Hírügynökség közötti együttműködésről, melyet a két ügynökség igazgatója, Ho Tien Nghi és Tian Tongmin írtak alá” (Vietnami Hírügynökség, 2005). Bár Vietnam és Kína mögött már egy évtizednyi, úgymond szívélyes viszony áll, melyet mindkét fél számos gyönyörű „szlogennel” népszerűsített, de a két ország viszályokkal teli közös történelme miatt sok vietnami még mindig rossz szomszédnak tartja Kínát, és sosem bízna meg benne. Másfelől viszont Kína is egy olyan ország, amelyik „egyik szomszédjában sem bízik meg teljesen” (Lampton, 2008: 165).

Vietnam geopolitikai helyzete és irányadó stratégiái A 21. század kezdete utáni néhány évvel Vietnam és Kína viszonya problémásabbá vált, mint az 1991-es normalizáció óta bármikor. Egy elemző szerint „…a hazájuk105  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

ban és a hazájukon kívül élő vietnamiak széles körében van egy egyöntetűen… kellemetlen érzés Kínával kapcsolatban.” (Anh, 2009, 1. bek.). Számos oka van ennek a vietnami népesség körében, de három viszonylag friss fejlemény is tovább erősítette ezt az „érzést” Vietnamban. Ez a három fejlemény területi, környezetvédelmi és gazdasági ügyekben jelentkezett. Az első problémakör a Dél-kínai-tengeren található Paracel- és Spratly-sziget­ csoportok területi hovatartozásának kérdése. 2009 májusában Kína a Dél-kínaitenger területének 80%-át követelte az ENSZ tengeri törvénye alapján a környező országoktól. Törekvése az „U-alakú vonalban” fekvő tengeri terület megszerzésére, valójában kivételt képzett a nemzetközi jog alól. 2009-ben Kína vietnami halászhajókat és halászokat ejtett túszul az általa kínai felségterületnek minősített vizeken. Kína tengeri területi igényei nehéz helyzetbe hozzák Vietnamot. Vietnamnak nincs más választása, mint vagy elfogadja Kína követeléseit és uralmát, vagy nyílt konfliktusba kerül a két ország. Még frissebb esemény, hogy Kína nyilvánosan is kijelentette, nemcsak a befolyási övezetét, de az érdekszféráját is kész megvédeni. Kinyilvánította, hogy a Dél-kínai tenger Tibettel és Tajvannal egyetemben, az alapvető kínai nemzeti érdekeltségek közé tartozik. Ezek a kijelentések azt sugallják, hogy Kína a Hainan szigettől a Dél-kínai-tengerig megvédené tengeri határait. Bár Vietnam évtizedeken át megbékélt Kínával a közös szocialista ideológia mentén, most el kell fogadnia, hogy számos területen az érdekeik ütköznek. A második problémakör a természetes erőforrásokhoz és a környezetvédelemhez kapcsolódik. A Mekong folyó vízhozama Vietnam déli részén fekvő deltájában számottevően visszaesett az elmúlt évtizedben, amióta Kína a folyó felső szakaszán számos vízerőművet épített. A Vietnam déli deltájába áradó víz csökkenő hozama azért igen komoly ügy, mert a folyó vize több millió dél-vietnami ember számára élet-halál kérdése, és hosszú távon egész Vietnam élelmezési biztonságát súlyosan érintheti, mivel a déli delta az ország legdúsabb termőföldje. A legutóbbi, nagy nyilvános felzúdulást Vietnamban egy kínai közreműködéssel, a Központi-hegység stratégiailag fontos részén létrehozandó bauxit-kitermelő és -feldolgozó üzem terve keltette. 2009-ben a vietnami kormány bejelentett egy, a Kínai Alumínium Társasággal (Chinalco) kötött megállapodást, mely szerint bauxitot termelhetnek ki és dolgozhatnak fel a Központi-hegységben. A vietnami kormány azzal érvelt, hogy a terv nagyban fellendítené a gazdaságot, és a környezeti hatásokat szigorúan felügyelnék. A vietnami lakosság a kormány ígérete ellenére tart attól, hogy a bauxit kitermelése és feldolgozása mindenképp jelentős környezeti kockázattal jár. Elcsúfítaná a tájat, súlyosan szennyezné a termőföldet és a vízkészletet. A projekt végrehajtására érkező, régebbi és kevésbé környezetbarát technológia alkalmazásának terve azt sugallja, hogy Kína ipari szennyeződése lerakóhelyének tartja Vietnamot. Másodsorban, Kína saját munkásait hozatná a bányászathoz. Fontos megjegyezni, hogy a Vietnamba érkező kínai munkások nagy része képzetlen munkaerő. Előfordulhat, hogy ezek a munkások sokáig Vietnamban maradnának, és a kisebbségi népcsoportokba házasodnának. Ez a lehetőség félelmet kelt, és ve2010. december  |  106

Vietnam Kína-politikája szedelmes lehet a vietnami nemzet biztonságára nézve is. A vietnamiak minden bizonnyal még nem felejtették el, hogyan viselkedett a vietnami kínai kisebbség 1979-ben, a Kínával való határviszály idején. Harmadrészt pedig a Központi-hegység katonai szempontból stratégiai fontosságú Vietnam számára: az 1975 tavaszán kivívott, az ország egyesítéséhez vezető nagy győzelem, a Központi-hegységben vívott csatával kezdődött. Vietnam legendás tábornoka, Vo Nguyen Giap is levélben fordult Nguyen Tan Dung miniszterelnökhöz, hogy aggodalmát fejezze ki a tervezett bauxit-kitermelés miatt, de nem kapott választ. A 2009-es bauxit-kitermeléssel kapcsolatos konferencián Giap tábornok azt mondta a résztvevőknek: „a nemzet átfogó érdekeinek és fenntartható fejlődésének szempontjából a bauxitprojekt elképesztően súlyos következményekkel jár a környezet, a társadalom és a nemzet biztonságára nézve egyaránt” (BBCVietnamese, 2009: 6. bek.). Giap tábornok a vietnamiak szemében a hazaszeretet megtestesítője, és nagy hatással volt a kormány és Kína közötti megállapodás nyilvános fogadtatására. Számos vietnami azért aggódik, hogy „Kína kezébe nyomjuk a kulcsokat, de nemcsak a természeti forrásaink kulcsát, hanem egy érzékeny stratégiai területét is, és ezzel az egész nemzetet veszélybe sodorjuk” (Overland, 2009: 2. bek.). A vietnami-kínai kapcsolatok harmadik problémakörét a két szomszédos ország általános gazdasági kapcsolatai jelentik. A hosszú határ és a számos kereskedelmi kapu folytán a Vietnam és Kína közti kereskedelem mindig is kiegyensúlyozatlan volt, s a kereskedelmi hiány Vietnamban jelentkezik. Anh szerint (2009: 7. bek.) Vietnam „2001 óta következetesen minden évben kereskedelmi deficittel volt kénytelen szembesülni Kína relációjában. 2008-ban ez a megdöbbentő 11 milliárd USD-t is meghaladta, ami nagyjából Vietnam nemzeti össztermelésének 21%-a”. A Kínával való kiegyensúlyozatlan gazdasági kapcsolatok nagy nyomást gyakorolnak a vietnami üzleti világra és a közösségre. A vietnami üzleti közösség, különösen a kis- és középvállalkozások számos olyan kínai termékkel találkoznak, melyeket belföldön is elő lehetne állítani. Sokan azzal vádolják a kormányt, hogy semmit nem tesz azért, hogy megakadályozza, hogy országszerte kínai termékek árasszák el a belföldi piacot. A Vietnam és Kína közti kereskedelmi egyensúlyvesztést „terhelő bizonyítéknak látják Kína nemkívánatos dominanciájára” (Hunt, 2010). A vietnami fogyasztók számára jelentős egészségügyi kockázatot is jelentenek a kínai áruk. Mérgező kínai termékek széles skálája tűnt már fel az országban, a gyermekjátékoktól kezdve a különféle háztartási eszközökig. A gazdasági problémák másik csoportját az országba bejutó kínai csempészáru jelenti. A becsempészett áru mennyisége egyre nő, s ez a vietnami üzletembereket és a fogyasztókat egyaránt aggasztja. Példának okáért a Vietnami Műanyag Társaság helyettes elnöke azt állítja, hogy a belföldön előállított műanyag termékek gyártói kínai termékekkel kénytelenek versenyezni, és „ezeknek a Kínában gyártott termékeknek és alacsony minőségű áruknak a jelentős részét becsempészik az országba, hogy olcsón árulhassák a piacon, és uralhassák az alsó és középső piaci szegmenseket (Hochiminh City Department of Trade and Industry, 2009: 6. bek.). 107  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

2009-ben a vietnami kormány propaganda-hadjáratot indított „vietnamiak vietnami árut vesznek” szlogennel, és arra biztatja a népet, vásároljanak helyben előállított termékeket, hogy megbirkózzanak a gazdasági válsággal. Ennek ellenére a Kínából érkező csempészáruról nem történt említés. A kormányzat csendjének dacára a „vietnami média nemrégiben megkondította a vészharangot, hogy az esetleges nagy mértékű csempészáru-behozatal annak a jele, hogy a kínai üzleti szféra a jelenlegi gazdasági visszaesés alatt felhalmozódó árukészlettől próbál így megszabadulni” (Anh, 2009: 10. bek.). Tágabb kontextusból nézve, a vietnami vezetőknek nem szabad elfelejteniük, hogy mi is az ország jelenlegi geopolitikai helyzete. Kínának a Dél-kínai-tengeren kijelölt „U alakú vonal” határolta területi igényei szélsőségesen bonyolult helyzetet teremtettek Vietnam számára. Vietnam fontos geopolitikai szerepet játszik, hisz az ország „híd” Délkelet- és Északkelet-Ázsia között. „Vietnam áll Kína Délkelet-Ázsia felé való terjeszkedésének az útjában, márpedig ez egy fontos, nagyhatalmi űrt képviselő zóna Kína szomszédságában” (Vuving, 2006: 805). Ez a helyzet azonban drasztikusan megváltozott Kína geopolitikai lépésével. Kína Mianmarban épített ki magának katonai állomást, és haditengerészeti bázist hozott létre Pakisztánban. Egyértelmű, hogy megpróbál tengeri jelenlétet fenntartani az Indiai-óceánon, hogy megvédhesse tengeri útvonalait, és az olaj biztonságban juthasson el a Közel-Keletről Kínába (VOANews, 2006: 15. bek.). Kína vezetéket épített ki Jünnan tartománya és a Bengáli-öbölben található mianmari kikötő, Sittwe között. Vietnam északi szomszédja egyre jelentősebb forgalmat bonyolít le Jünnan és Mianmar között a Tonkini-öböl mellett fekvő Kuanghszi kikötőiből. Kuanghszi és Jünnan tartományból a kínai-mianmari határon át a Bengáli-öbölbe vezető útvonal igencsak lerövidíti az utat Kína és a Közel-Kelet között. Ami ennél is lényegesebb, ez a rövidítés gyengíti Vietnam földrajzi elhelyezkedése révén „Kína „kapujaként” betöltött szerepét. Kína másik törekvése az Észak–Déli Gazdasági Folyosó erősítése. A kezdeményezést támogatja az Ázsiai Fejlesztési Bank is. A folyosó összekötné Thaiföld gazdasági központjait Dél-Kínával a Mekong folyó segítségével, vagy Laosz északi részén át. A kereskedelemmel és gazdasági projektekkel párhuzamosan Kína arra bátorítja állampolgárait, hogy vándoroljanak ki Mianmarba, Kambodzsába és Laoszba. Kína ott is ugyanazt a politikát követi, mint Vietnam esetében. A kínai munkások szerződések és megállapodások mentén jutnak ki ezekbe az országokba, ahol aztán megpróbálnak letelepedni és kínai negyedeket vagy falvakat létrehozni. Másrészről viszont Kína erősíti a kapcsolatait Indonéziával is, a Dél-kínai-tenger és Délkelet-Ázsia egyik legnagyobb országával. 2005-ben „…Indonézia és Kína megállapodást írt alá… „stratégiai partnerség” létrehozásáról, mely utat nyitna a szélesebb körű kereskedelem, befektetés és tengeri együttműködés felé” (The New York Times, 2005: 1. bek.). A két ország viharos közös múltjának dacára az Indonéziával kötött „stratégiai partnerség” tengeri útvonalat kínál Kínának az Indiai-óceán 2010. december  |  108

Vietnam Kína-politikája felé a Dél-kínai-tengeren át. Kína geopolitikai számításai, melyek nyomán szorosabb kapcsolatba lépett mind Mianmarral, mind Indonéziával, megnyitották előtte az Indiai-óceánt és harapófogóba fogták Vietnamot (Vuving, 2005: 4. bek.). Vietnam geopolitikai helyzete egyre nehezebbé válik, ahogy az országnak a globális éghajlatváltozással is szembe kell néznie. A hosszú partvonalú országnak meg kell küzdenie a csendes-óceáni tengerszint emelkedésével, és az elkövetkezendő évtizedekben egyike lesz a globális felmelegedés által leginkább sújtott országoknak. Becslések szerint a „Mekong-delta kilencven, és a Vörös folyó deltájának mintegy 35 százaléka víz alá kerül [a növekvő tengerszint miatt]” (Asia News Network, 2009: 1. bek.). A globális felmelegedés hatása legyengíti a vietnami gazdaságot és hosszú távon kedvezőtlen hatással lesz az ország nemzeti stratégiáira. Vietnam általában hallgatott vagy némi „erőtlen” diplomáciai ellenvetést tett, ahányszor csak Kína kifejezte tengeri területi igényeit 2005 és 2006 között. 2007 decemberében volt az első eset, hogy vietnámiak egy csoportja tüntetett a kínai nagykövetség és konzulátus épülete előtt Hanoiban és Ho Si Minh-Városban, hogy így tiltakozzon Kína Paracel- és Spratly-szigetekre vonatkozó területi igényei ellen. A vietnami média és sajtó - a VietnamNet, az ország egyik legnépszerűbb online újságja kivételével - egyáltalán nem számolt be ezekről az eseményekről. A VietnamNet közzétett egy cikket “Vietnam’s Consensus Strength: Looking from Paracels and Spratlys” (A vietnami konszenzus ereje: a Paracel- és a Spratly-szigetekről nézve) címmel, amit alig pár óra múlva eltávolítottak az internetről. A cikk a hazai és a külföldre szakadt vietnamiak közti szolidaritásra, az anyaföld védelmére hívta fel az olvasóit, mondván, hogy másra már nem számíthatnak. Azt is szorgalmazta, hogy a vietnamiak fejlesszék országuk gazdaságát és társadalmát. Nem sokkal ez után az „incidens” után Nguyen Anh Tuant, a VietnamNet főszerkesztőjét, aki a hírek internetre kerülésekor nem is volt jelen, az állása elveszítésével fenyegették (BBCVietnamese, 2007). Mindezek mellett – a híresztelések szerint – a VietnamNet több tucat milliós bírságot volt kénytelen fizetni. Mi jellemzi Vietnam Kína-politikáját a jelenlegi bonyolult és nehéz geopolitikai helyzetben? A kutatók és a vietnami értelmiség többi része éveken át folytatott vég nélküli vitát arról, hogy Vietnam hogyan viszonyuljon Kínához. Ez a kérdés egyre népszerűbb az egyetem politológiával és nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó óráin is. A Kínával kapcsolatos stratégiát vizsgáló irodalom szerint Vietnam „vegyes” utat követ ez ügyben, és az ezzel kapcsolatos politikát az egyensúlyozás, kockázatcsökkentés, behálózás, bevonás, stb. kifejezésekkel jellemezik. Valójában a vietnamiak maguk is a külső és belső erők kombinálásának stratégiáját gyakorolják. Ez, a hódítók elleni küzdelemmel töltött történelem során megtanult lecke gyakran szerepelt a Vietnami Kommunista Párt feljegyzéseiben is. Vietnam pillanatnyilag próbálja a tőle telhető legjobban fejleszteni saját belső adottságait a Kínával való viszony kapcsán, melyben a Paracel- és Spratly-szigetek területi vitája jelenti a legkomolyabb problémát. Vietnam Kínához való viszonya 2008 óta fokozatoson megváltozott. Ebben sze109  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

repet játszott, hogy Vietnam korábban belépett a Világkereskedelmi Szervezetbe, volt az ENSZ Biztonsági Tanácsának választott tagja és az ASEAN elnöke is. Jelenleg Vietnam határozottabb álláspontot képvisel Kínával szemben. Először is arra összpontosít, hogy jobban tudatosítsa a lakosságban, hogy milyen viszonyban áll az ország Kínával a tengeri vita kapcsán. Ahelyett, hogy elfojtanák a felzúdulást Kína dél-kínai-tengeri erőszakos politikája ellen, mint azt korábban tették, „Vietnam kormánya most arra buzdítja polgárait, hogy kutassák fel és értsék meg a területi követeléseiket támogató történelmi és jogi bizonyítékokat” (Anh, 2009: 11. bek.). A tengeren és a szigeteken végzett kutatásokat a kormány bátorította és rendkívüli pénzügyi támogatásban részesítette. Nem csak hogy nem mozdították el pozíciójából a VietnamNet főszerkesztőjét, Nguyen Anh Tuant, de online újságjában szabadon megvitathatja, hogy Vietnamnak miként kellene Kínához viszonyulnia. A VietnamNet nagyszámú látogatót és hozzászólást vonz belföldről és külföldről egyaránt. Ezek közül sok Kína gyengeségeinek felfedésével és elemzésével foglalkozik, és arra hívja fel a figyelmet, hogy Vietnamnak nincs félnivalója Kínától (Dy, 2010). A vietnami média és újságírás más szereplői szintén egyre többször készítenek anyagokat és közölnek híreket „a tenger és a szigetek” ügyében. A vietnami értelmiség úgy véli, többet kellene írni „a tengerről és a szigetekről” az általános iskolai és középiskolás tankönyvekben is. Egyesek felvetették, hogy Vietnamnak ki kellene neveznie május 9-ét a Tenger és a Szigetek Környezetének Nemzeti Napjává, hogy még inkább a köztudatban legyen a dolog. A dátum azért május 9. lett, mert Ho Si Minh 1961. május 9-én látogatott el a Tonkini-öbölben található Koto-szigetre. Másodsorban Vietnam egy olyan tervvel állt elő, amely azt támogatja, hogy lakjanak vietnamiak a Kína követelése alá eső szigeteken. 2006-ban a Vietnami Kommunista Párt Központi Bizottságának negyedik plenáris ülésén határozatban döntöttek Vietnam 2020-ig tartó tengeri stratégiájáról. A határozat azt mutatja, hogy Vietnam „a tenger révén erős ország és a tengerből gazdag ország” akar lenni (A Vietnami Kommunista Párt Online Újságja, 2010: 3. bek.). 2008 márciusában a vietnami kormány megalapította a Természetes Erőforrások és Környezetvédelmi Minisztérium hatóköre alá rendelt Vietnami Tengeri és Szigeti Általános Részleget (Vietnam Sea and Islands General Department, GDSI). Mindamellett, hogy a GDSI „meggyorsítja a tengeri erőforrásokra és a környezetvédelemre vonatkozó törvények kidolgozását a tengeri műveletek és az ország szigeteinek kezeléséhez, alaptervet dolgoz ki a tengeri erőforrások felhasználására és a tengeri környezet megvédésére… [feladatai közé tartozik, hogy ráirányítsa] … a közvéleményt a tenger és a szigetek szerepére és stratégiai fontosságára nemzeti védelmünkben és felépítésünkben” (Burnama, 2010: 4. bek.). A GDSI jelenleg a vietnami kormány támogatásával kutatási projektet végez „ A vietnami szigetek kedvező, élethosszig tartó betelepülési programjának kidolgozására vonatkozó kutatás tudományos alapokon és a valóság vizsgálatával” címmel. A projekttől azt várják, hogy olyan javaslatokat tegyen, melyek alapján stratégia dolgozható ki a tengeri gazdaság és a nemzeti területek megvédésére (Sinh, 2010). 2008 márciusában a vietnami kormány kiadta a 289/QD-TTg számú döntést, 2010. december  |  110

Vietnam Kína-politikája melyben anyagi támogatást ígér azoknak a halászoknak, akik halász pályafutásukat kívánják fejleszteni. A döntés célja az volt, hogy segítsenek a halászoknak áthidalni a gázolaj áremelkedését. A döntés kevésbé nyíltan azt célozta meg, hogy a vietnami halászok bátrabban folytassák a pályájukat, mert sokan aggódtak amiatt, hogy Kína egyre több hajót és halászt fogott el a vitatott tengeri területeken. Vietnam politikailag és a költségvetés terén is befektetett abba, hogy a nép jobban tudatában legyen a „tenger és a szigetek” problémájának. A vietnami vezetők megtanulták, hogy „az ország legnagyobb erőssége még mindig az emberek akaratában rejlik, amint ezt az ország történelme már számtalanszor bebizonyította” (Anh, 2009: 11. bek.). Harmadrészt Vietnam újabb lépést tett saját haditengerészeti erejének kiépítésére. A vietnami vezetők ez idáig sokkal inkább a hagyományos, szárazföldi alapú harcászattal foglalkoztak, míg Kína, Ausztrália, Indonézia és Malajzia a tengeralattjáróprogramokat erősítette. Mindemellett Kína haditengerészeti fejlesztései az Egyesült Államok csendes-óceáni haditengerészeti jelenlétét is fenyegetik. 2009-ben Vietnam megegyezett Moszkvával tengeralattjárók és vadászrepülők beszerzéséről. Az egyezség részeként, Vietnam hat darab orosz gyártású, Kilo-típusú tengeralattjárót vásárol. Természetesen Vietnam nem veheti fel a versenyt a kínai haditengerészettel, de nemzetbiztonsági oka van arra, hogy kiépítse saját hadierejét. Vietnam fejlesztés alatt álló haditengerészete „legalább nagyon alapos meggondolásra készteti [Kínát], mielőtt megpróbálná kiűzni Vietnamot Spratly-szigeteki területeiről” (Torode & Chan, 2009: 12. bek.). Vietnam haditengerészeti fejlesztései éppúgy érthetőek, mint ahogy Kína hasonló fejlesztése érthető volt az Egyesült Államok csendes-óceáni haditengerészeti fölényével szemben. A 2011-ben megrendezésre kerülő 11. Vietnami Kommunista Pártkongresszusra előkészített programban a nemzetre leselkedő négy veszélyforrás közül az egyik az „ellenséges erők és békés fejlődés”, a másik pedig a „területi viták” (a másik kettő a gazdasági lemaradás és az élelmiszer-biztonság, éghajlatváltozás és energiabiztonság globális kérdései). Ez a két fenyegetés külön-külön is arra utal, hogy az ország az elkövetkezendő években is több pénzt fog költeni a fegyverkezésre. Vietnam számos szempontból képtelen olyan hadászati (haditengerészeti) erőt fenntartani, aminek birtokában megmérkőzhetne Kínával, de ettől még növekszik a vietnami nép önmagába vetett bizalma. Az elmúlt évek haditengerészeti fejlesztéseit általában „inkább fenyegető, mint támadó” jellegűnek minősítik a szakértők (Karniol, 2008: 4. bek.). Vietnam saját belső erejének növelését célzó másik törekvése, hogy geopolitikai erőforrásait minél jobban kihasználhassa. Minél jobban fejlődik az ország gazdasága, annál stabilabb egyensúlyban tud maradni Kínával szemben. Mint azt már említettem, Vietnam most már két oldalról van Kína „harapófogójában”. Az északi határt elzárja Kína, de az ország még mindig hosszú határszakaszon érintkezik Laosszal, Kambodzsával és a Csendes-óceánnal. Vietnam északi része nem használható fel geopolitikai térhódításra, hiszen az ország ezen részét elzárja Kína és a Hainan-sziget, de az „S alakú térkép” és a hosszú partvonal segítségével minden

111  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

régiójának saját szerepe van, amellyel hozzájárulhat a geopolitikai erőforrások kiaknázásához. Vietnam a tőle telhető valamennyi módon próbál „kritikus csomópont lenni a kelet-ázsiai kereskedelmi hálózatban” (Lam, 2005: 4). Javította kereskedelmi kapcsolatát Szingapúrral, a pénzügyi szolgáltatások terén és a Délkelet-ázsiai Tudományok Központjával is. Ugyanezt a stratégiát követi Japánnal kapcsolatban is, hogy minél több tőkét és modern technológiát vonzzon be az országba. 2009 decemberében „Szingapúr átvette a vezetést az ASEAN-befektetők között 474 projekttel, 9,07 milliárd USD összértékben, és ezzel második lett a Vietnamban befektető 78 ország és terület közül (Vietnam Business News, 2010; 2. bek.). Ugyanakkor Japán továbbra is a legfőbb hivatalos fejlesztési támogatást nyújtó ország maradt. Vietnam a Kelet-Ázsián átáramló kereskedelem csomópontja, Kelet-Ázsia és az Indiai-óceán közti kereskedelmi hálózat kapuja akar lenni. A központi régióban Vietnam prioritást adott a Kelet-Nyugati Kereskedelmi Folyosó (East-West Economic Corridor, EWEC) befektetéseinek. Az EWEC létrehozását 1998-ban a nagy Mekong alrégió minisztériumi konferenciája kezdeményezte, és a Fülöp-szigeteken tartották, hogy támogassák négy ASEAN ország – Vietnam, Laosz, Mianmar és Thaiföld – fejlesztését és integrációját. A Folyosó 2006 decemberében kezdett el működni. Néhány sikertelen művelet ellenére Vietnam komoly erőfeszítéseket tesz, hogy javítsa a négy ország közti együttműködést, és megnövelje a Folyosó hatékonyságát. Vietnam rendszeresen rendez Kelet-Nyugati Kereskedelmi Folyosó heteket és fórumokat, hogy elősegítse a megértést és megvitassa a folyosó mentén kialakuló együttműködési potenciált és igényt. Legutóbb 2010 júniusában Quang Tri tartományban tartotta meg Vietnam az EWEC fórumot, ahol a Folyosóországok építési és fejlesztési megegyezést írtak alá (VOVNews, 2010). Vietnam másik geopolitikai erőfeszítése a Laosz, Kambodzsa és Vietnam közti hármas együttműködés támogatása, egy fejlesztési háromszög létrehozása. 2002ben Laosz, Kambodzsa és Vietnam vezetői megegyeztek, hogy gazdasági előnyökért, turizmusért és kulturális cserekapcsolatokért, a társadalmi rendért és a biztonságért együttműködve fejlesztik a háromszög területét. A háromszöget pénzügyileg támogatja az Ázsiai Fejlesztési Bank és Japán is. Vietnam nagy figyelmet fordít erre a területre, mert ez egybevág az ország nyugati irányú terjeszkedési terveivel, amennyiben segítene megoldani a Kína által kiépített délkelet-ázsiai „harapófogó” problémáját. A külső erők mellett a vietnamiak mindig is a belső erejüket tartották a meghatározónak, míg a külső erő igen fontos minden történelmi győzelem vagy eredmény elérésében. A hidegháború alatt Vietnam megértette, hogy a nagyhatalmak játékszerévé vált. Mostanában Vietnam nem támaszkodhat egyetlen nagyhatalomra sem (a Szovjetunió felbomlott), és kénytelen egymaga szembeszállni Kínával, de a Kínával való kapcsolatban hasznát veheti a külső környezet támogatásának. Először is, Vietnam egy ideje már a több-oldalú kapcsolatok kiépítésének stratégiáját gyakorolja. A kambodzsai háború lezárása után felvételét kérelmezte az ASEAN szervezeté2010. december  |  112

Vietnam Kína-politikája be és 1995-ben teljes jogú tag is lett. Számos más előnye mellett az ASEAN-tagság segített megerősíteni „Vietnam magabiztosságát a hatalmát gyorsan növelő Kínával való viszonyában is” (Frost, 1995). Vietnam további nemzetközi intézményekhez is csatlakozott, például a Világbankhoz (WB), az Ázsiai Fejlesztési Bankhoz (ADB), az Ázsiai–Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) fórumához és nemrég a Világkereskedelmi Szervezethez is. 1995-ben rendezte viszonyát az Egyesült Államokkal, egykori ellenfelével, és felvette a kapcsolatot az Európai Unióval. Vietnam integrálja önmagát a regionális és nemzetközi intézményrendszerekbe, hogy jobban kiegyensúlyozhassa Kína befolyását. Vietnam második stratégiája a „diverzifikáció”, aminek értelmében erőfeszítéseket tesz arra, hogy nemzetközi partnereivel minél több gazdasági kapcsolatot létesítsen. A diverzifikáció nem csak abban nyújt segítséget, hogy Vietnam kiegyensúlyozza a Kínával való kereskedelemből származó deficitet, de érdekhálót is épít ki az országok között. Ez a háló erősebbé teszi Vietnam hangját, hiszen a partnerek is támogatják, amennyiben úgy érzik, hogy közös érdekük veszélybe kerül. Pillanatnyilag Vietnam ezt a két stratégiát gyakorolva kezeli Kínát, különösen a dél-kínaitengeri területi vita kérdésében. Vietnam előnyére fordítja a nemzetközi intézmények tekintélyét, hogy segítsé­ gükkel nemzetközi porondra vihesse a Kínával való tengeri vitáját. Teljességgel tisz­ tában vele, hogy nem folytathat kétoldalú „tárgyalásokat” Kínával, amíg Kína ragaszkodik hozzá, hogy „egy ország tárgyaljon egy másik ellen, és egyesével intézze el vitáit az adott országokkal” (Yang, 2010: 9. bek.). Ennek megfelelően Vietnam arra törekszik, hogy nemzetközivé tegye Kínával való vitás kérdéseit, de úgy, hogy „a csendes utat választotta, nem a nyílt támadást… [mivel szeretné] békésen megoldani a helyzetet, de hagyja, hogy a nemzetközi közösség vesse fel az ügyet” (Wong, 2010: 8. bek.). 2009 novemberében Vietnam először hirdetett nemzetközi szimpóziumot a Dél-kínai-tenger (Keleti-tenger) témájában. A szimpózium azt a célt szolgálta, hogy Vietnam megpróbálja nemzetközivé tenni a dél-kínai-tengeri vitát, és ami még fontosabb, azt akarta, hogy az ASEAN-tagországok konszenzusra jussanak ez ügyben. 2010-ben Vietnam volt az ASEAN elnöke, és megrendezte a negyedik ASEAN Honvédelmi Miniszteri Találkozót Hanoiban, „Az ASEAN védelmi együttműködésének megerősítése egy stabil és fejlődő régió létrehozásáért” címmel. Ennek ellenére a vietnami vezetők tisztában vannak vele, hogy az ASEAN sem elég erős ahhoz, hogy ellensúlyozza Kínát. Mindegyik ASEAN országnak megvannak a maga Kínához fűződő érdeke. Vietnam nem felejtheti el, hogy mi történt a nyolcvanas években, amikor az ASEAN-t alapító tagországok elszigetelték, most pedig a minden tagállam konszenzusán alapuló „ASEAN-út” akadályozná meg abban, hogy felemelje a szavát a dél-kínai-tengeri vitában. A dél-kínai-tengeri vita még több platformra terelésének érdekében Vietnam kezdeményezte az ASEAN Honvédelmi Miniszterek Találkozója Plusz (ASEAN Defense Ministers Meeting Plus, ADMM Plus) találkozót, mint „új kulcsfontosságú elemet a régió biztonsági felépítésében”. Az első ADMM Plus 2010 októberében került megrendezésre Hanoiban, ahol a tíz 113  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

ASEAN-tagállam mellett Ausztrália, Kína, India, Japán, Új-Zéland, a Koreai Köztársaság, Oroszország és az Egyesült Államok is részt vett. Vietnam – a honvédelmi minisztere szavaival élve - úgy tekint az ADMM Plus-ra, mint „kiegészítő adalékra régiónk már meglevő biztonsági felépítéséhez, [valamint] … az ADMM-nek kellene átvennie a központi szerepet, és a leendő felépítmény vezető erejévé válnia” (Asia News Network, 2010:14. bek.). Vietnam „eggyel nagyobb pályán, több játékossal akar tovább játszani”. Ezek a hadviselés arénájában megtett lépések azt mutatják, hogy Vietnam most már a nemzetközi jogra és a nemzetközi intézményekre támaszkodva kívánja megoldani a dél-kínai-tengeri vitát az érintett országokkal, melyek közül Kína a legfontosabb, és nem csak az ASEAN körein belül akarja rendezni a problémát. Ennek ellenére, mielőtt akár az ADMM Plus, akár az ASEAN szerepet játszhatna a dél-kínai-tengeri vita megoldásában, Vietnam elszánta magát arra, hogy párbeszédet kezdeményezzen az érintett országokkal, hogy a „jó szomszédság, barátság, együttműködés és testvériség” szellemében vitassák meg a helyzetet (Kate, 2010: papra.2). A multilaterális csatornák mellett Vietnam a kétoldalú katonai kapcsolatait is pró­bálja diverzifikálni a Dél-kínai-tengeren és a Kína felemelkedésében érdekelt egyéb országokkal. Elsőként, lépésről lépésre elmélyíti katonai együttműködését az Egyesült Államokkal, másfelől viszont próbálja nem elidegeníteni magától Pekinget. Kína igen gyorsan emelkedik, és úgy tűnik, egész Kelet-Ázsiában és Délkelet-Ázsiában nincs ellensúlya. Ennek megfelelően „Vietnamnak is érdekében áll, hogy az Egyesült Államok erős jelenléte a régióban továbbra is megmaradjon” (Thayer, 2009: 1). Annak ellenére, hogy az Egyesült Államok csendes-óceáni katonai parancsnoka, Charles R. Larson először 1994-ben látogatott el Vietnamba, a Vietnam és az Egyesült Államok közötti katonai együttműködés kezdetét az Egyesült Államok védelmi miniszterének, William Cohennek 2000-ben történő látogatása jelentette. Az Egyesült Államok védelmi minisztere, Donald Rumsfeld 2006-os látogatása és néhány amerikai hadihajó vietnami kikötőben való horgonyzása csak erősítette ezt a kapcsolatot. A két ország közötti katonai együttműködés során néhány vietnami katona amerikai katonai nyelvi és technológiai oktatásban részesült. 2010 júniusában az Egyesült Államok védelmi minisztere, Robert Gates azt mondta az IISS Shangrila Párbeszéden Szingapúrban, hogy az Egyesült Államok semleges marad a vitás tengeri határok kérdésében, de „nem nézi jó szemmel, ha megpróbálnak amerikai vagy bármely más nemzethez tartozó, jog szerinti gazdasági tevékenységet végző cégeket megfélemlíteni [a Déli-kínai-tenger térségében]” (Kate, 2010: 7. bek.). Kínával vagy az Egyesült Államokkal ellentétben, Oroszországnak és Indiának mindig is összeütközésektől és háborúktól mentes, jó kapcsolata volt Vietnammal. Mostanában a Vietnam és Oroszország közti katonai együttműködés szorosabb lett. 1998-ban kormányközi megegyezést írtak alá a katonai együttműködésről, 1999ben pedig felállítottak egy, az együttműködésért felelős bizottságot is. 2008 októberében megállapodtak a 2020-ig folytatandó katonai és technológiai együttműködési stratégiáról. 2009-ben Vietnam több milliárd dollár értékű katonai szerződéseket írt 2010. december  |  114

Vietnam Kína-politikája alá Oroszországgal, és az orosz gyártású felszerelések egyik legnagyobb vásárlójává lépett elő. A megállapodás értelmében Oroszország segíteni fog Vietnamnak a tengerészeti támaszpontok és a karbantartó létesítmények kiépítésében is. India és Vietnam mindig is jó kapcsolatban voltak egymással. Számos olyan dolog van Kínával kapcsolatban, ami miatt Vietnam és India „jó barátok”. Mind Vietnam, mind India hosszú szárazföldi határszakaszt oszt meg Kínával, és mivel Kína megtámadta Indiát (1972) és Vietnamot is (1979), mindkét ország „veszélyeztető tényezőként” tekint rá. Kína kapcsán közeledik egymáshoz Vietnam és India érdekszférája, és ez előrelendíti a kétoldalú vietnami-indiai kapcsolatokat. 2007-ben a két ország „stratégiai partnerséggé” fejlesztette a kapcsolatát, és megegyeztek, hogy együttműködnek egymással a védelmi ügyekben és a civil nukleáris technológia alkalmazásában. India segít „a vietnami személyzet kiképzésében, és segítséget nyújt a vietnami Dalatban található Indiai-Vietnami Nukleáris Tudományos Központ működtetésében … [A két oldal] dolgozni fog a vietnami urániumérc feldolgozási technológiájának kifejlesztésén is” (Singh, 2007: 3. bek.). 2000 márciusában Vietnamba látogatott az indiai honvédelmi miniszter és ezt követően a Vietnam és India közti katonai együttműködés kibővült. A két ország együttműködik a veszélyforrások felderítésében, a hírszerzésben, a haditengerészeti gyakorlatokban és az indiai légierő segít kiképezni a vietnami légierő pilótáit. Legalább ennyire fontos azt is megjegyezni, hogy Vietnam katonai együttműködésre lépett Ausztráliával is, mely ország szintén jelentős érdekeltségekkel bír a Délkínai-tenger térségében. Bár a Vietnam és Ausztrália közti katonai együttműködés egyelőre még kimerül pár delegátus és katonatiszt látogatásában, Vietnam kiemelt feladatként kezeli az ausztrál haditengerészettel való együttműködést. A két fél 1999-ben kezdte fogadni partnere katonai tisztségviselőit, de nemrégiben számos igen magas rangú látogatás is történt. Legutóbb az ausztrál védelmi erők parancsnokhelyettese, David Hurley tábornok látogatott el Vietnamba 2009 augusztusában. Mind Vietnam, mind Ausztrália beleegyezett, hogy „növeli a látogatások számát és a kiképzési, katonaorvosi, terrorelhárítói, határkezelési és háborúban eltűnt személyek utáni kutatási együttműködést” (VietnamNet, 2009: 1. bek.). Szintén 2009-ben történt, hogy a Vietnami Kommunista Párt főtitkára, Nong Duc Manh Ausztráliába látogatott. Nong Duc Manh főtitkár és Kevin Rudd miniszterelnök közös nyilatkozatban jelentették be az átfogó együttműködés kezdetét. Először Vietnam azt javasolta, legyenek „stratégiai partnerek”, de Ausztrália óvatosabbnak bizonyult, és az „átfogó együttműködés” mellett döntött. Bár nem árultak el túl sok információt, az elképzelések szerint Ausztrália és Vietnam inkább a katonai együttműködésben érdekeltek. Természetesen tény, hogy mind Vietnam, mind Ausztrália aggodalommal tekint Kína területi igényeire a Dél-kínai-tenger térségében. Ennek ellenére a két fél közt fennálló katonai együttműködés egyelőre nem felel meg Vietnam elvárásainak. Az, hogy Vietnam katonai együttműködésre lépett Oroszországgal, Indiával és Ausztráliával, azt mutatja, hogy Vietnam szeretné, ha ezek az országok beépül115  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

nének a csendes-óceáni érdekhálóba. A fokozott katonai együttműködés ezzel a három országgal nagyobb magabiztosságot ad Vietnamnak vitás ügyeiben, és ami még fontosabb, Vietnam arra számít, hogy bármikor multilaterális síkra terelheti a Kínával való vitái megbeszélését.

Összefoglalás A történelem és a földrajzi közelség Vietnamot Kína közvetlen szomszédjává teszi, de a két ország kapcsolata aszimmetrikus marad. Vietnam „vegyes” megközelítéssel kezelte Kínával való kapcsolatát. Amint arra Vuving (1998) felhívta a figyelmet, Vietnam négy fő megközelítést használt Kínával való viszonyában: az egyensúlyozás, a meghajlás, a szolidaritás és a behálózás módszerét. De fontos az is, hogy Ho Si Minh öröksége milyen jelentős szerepet játszott Vietnam Kínához fűződő viszonyában. Sok szempontból Vietnam próbál „baráti” viszonyban maradni Kínával. Ho Si Minh mindig arra emlékeztette társait, hogy a Vietnam és Kína közötti viszonynak „barátinak kell maradnia”. A Doi Moi (Megújulás) után 1986-ban Vietnam elkezdte bevezetni a nemzeti érdek fogalmát, és a „kommunizmus a kapitalizmus ellen” kettős világából egy interdependens világképre váltott. Vietnam a többsíkúságot és a sokszínűséget is bevezette külpolitikájában, és lassan integrálódik a világközösségbe. 1991-ben úgy döntött, normalizálnia kell a kapcsolatát hatalmas északi szomszédjával, Kínával. Vietnam azzal folytatta regionális és nemzetközi integrációját, hogy csatlakozott olyan regionális és nemzetközi intézményekhez, mint az ASEAN, a Világbank, az Ázsiai Fejlesztési Bank, az APEC és a Világkereskedelmi Szervezet. A normalizálás utáni évtizedben Kína és Vietnam kapcsolatát több szinten folyó tárgyalások sora jellemezte, annak érdekében, hogy megoldják a két ország között fennálló vitákat. Mindkét ország jelentős eredményeket ért el a szárazföldi határ és a Tonkini-öböl kérdésében. De még mindig vannak rendezetlen konfliktusok Vietnam és Kína között, melyek közül a legsúlyosabb a Dél-kínai-tengert érintő területi vita. A Vietnam és Kína közötti viszony problémásabbá vált 2009-ben, amikor Kína erőszakosabban kezdte érvényesíteni dél-kínai-tengeri igényeit. A két ország közti feszültséget tovább szította, hogy a vietnami kormány beleegyezett, hogy Kína bauxitot termeljen ki és dolgozzon fel a Központi-hegységben, a vietnami nemzetbiztonság stratégiailag legérzékenyebb területén. A vietnamiaknak más okuk is van arra, hogy féljenek Kínától, például az, hogy csempészett és mérgező kínai termékek árasztják el Vietnam belföldi piacait, és a kereskedelmi kapcsolatuk Vietnam szempontjából deficites. Magasabb szinten a vietnami vezetők Kína délkelet-ázsiai terjeszkedésének geopolitikai következményeitől tartanak. Kína geopolitikai törekvései során megjavította a viszonyát Mianmarral és Indonéziával, így az Észak-Déli Gazdasági Folyosó közrefogta Vietnamot. Kína geopolitikai stratégiájára válaszul Vietnam a belső és külső erők kombinációjára támaszkodik. A belső erő szempontjából Vietnam az emberek tudtára adja, hogy az ország viszonya feszült Kínával, 2010. december  |  116

Vietnam Kína-politikája és arra bátorítja lakosait, hogy telepedjenek le a területi vita tárgyát képező szigeteken. Vietnam igyekszik haditengerészeti erőt kiépíteni, és a belső erő növelésére is kihasználni geopolitikai erőforrásait. Külső erő tekintetében Vietnam stratégiai törekvése az, hogy nemzetközivé tegye a Kínával való vitáját, és így jobban tudja befolyásolni északi szomszédját. Vietnam és Kína közti kapcsolat igen sajátos. Vietnam a kisebb ország, de Kínának sincs egyszerű dolga a Vietnammal való kapcsolatában. Vietnam most minden tőle telhetőt megtesz, hogy kezelje Kína terjeszkedését a délkelet-ázsiai régióban. Ez a kapcsolat továbbra is összetett lesz mind Vietnam, mind Kína geopolitikai célkitűzései miatt. Kína továbbra is határozottan fog fellépni, de Vietnam elszánta magát Kína kiegyensúlyozására.

IRODALO M

Anh, Le Tran (2009) China’s Rise Stirs Vietnam’s Anxiety. [Kína felemelkedése aggodalommal tölti el Vietnamot.] Letöltés ideje, helye: 2010. június 20, http://www.atimes.com. Asia News Network (2009) Rising Sea Level Could Sink Half of Vietnam’s Farm Land. [Az emelkedő tengerszint eláraszthatja Vietnam megművelt földjeinek felét.] Letöltés ideje, helye: 2010. július 5. http://www.asianewsnet.net/news. Asia News Network (2010) Vietnam Hosts ASEAN Defence Summit. [Vietnamban rendezik az ASEAN védelmi csúcstalálkozóját.] Letöltés ideje, helye: 2010. május 19. http://www.asianewsnet.net/home/news. BBCVietnamese (2007) Tai sao ong Tuan phai ra di? [Miért kellett Mr. Tuannak távoznia?] Letöltés ideje, helye: 2010. június 15., http://www.bbc.co.uk/vietnamese/vietnam/story. BBCVietnamese (2009) Tuong Giap lai len tieng ve bauxite. [Giap tábornok véleménye a bauxitról.] Letöltés ideje, helye: 2010. június 20. http://www.bbc.co.uk/ vietnamese. Bernama (2010) Vietnam Aims to Become Strong Maritime Nation. [Vietnam erős tengeri nemzetté kíván válni.] Vietnam Business News, 2010. május 27. Curtis, Glenn E. (1996) Russia: A Country Study. [Oroszország: Országtanulmány.] GPO for the Library of Congress. Letöltés ideje, helye: 2010. június 10., http://countrystudies.us/russia. Dy, Danh Duong (2010) Got chan Asian cua Trung Quoc. [Kína gyenge pontja.] The Vietnam Week, 2010. február 26. Frost, Frank (1995) Vietnam’s ASEAN Membership: Issues and Implications. [Vietnam ASEAN-tagsága: Problémák és következmények.] Australian Parlamentary Research Service, No. 3 1995-96. 117  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

Guan, Ang Cheng (1998) Vietnam-Chinese Relations since the End of the Cold War. [A vietnami-kínai kapcsolatok a hidegháború vége óta.] Asian Survey, 38 (12), 1122–1141. Hiebert, Murray (1992) Unhealed Wounds. [Nem gyógyuló sebek.] Far Eastern Economic Review, 16, 20-21. Hunt, Luke (2010) Vietnam Plays Its Old China Hand. [Vietnam a régi Kína-politikát folytatja.] Bangkok Post, 2010. június 20. Letöltés helye: http://www.bangkokpost.com/news/politics. Hochiminh Város, Kereskedelmi és Ipari Bizottság (2009) Vietnam: Smuggled goods hinder growth. [Vietnam: A csempészet a növekedés útjában.] Letöltés ideje, helye: 2010. június 15., http://www.trade.hochiminhcity.gov.vn. Karniol, Robert (2008) Vietnamese Build-up a Response to China. [A vietnamiak választ adnak Kínának.] The National, 2008. június 3. Kate, Daniel Ten (2010) Vietnam Moves to Resolve South China Sea Disputes. [Vietnam lépéseket tesz a dél-kínai-tengeri vita rendezésére.] Bloomberg Businessweek, 2010. június 6. Keohane, R. O. és Nye, J. S. (1989) Power and interdependence. [Hatalom és kölcsönös függés.] Harper Collins: Cambridge. Lam, Vu Hong (2005) Tai nguyen dia chinh tri Viet Nam. (Vietnam geopolitikai erőforrásai.) Saigon Economic Times, 2005. november 26. Lampton, David M. (2008) The Three Faces of Chinese Power: Might, Money, and Minds. [A kínai hatalom három arca: erő, pénz és elme.] Kaliforniai Egyetemi Kiadó, Berkeley. Minh, Ho Chi (1995) Loi chao mung Chu tich Luu Thieu Ky tai san bay Gia Lam. [Liu-Sao-csi köszöntése a Gia Lam repülőtéren.] Ho Chi Minh’s Complete Work. X. kötet, Nemzeti Politikai Kiadó: Hanoi. Nam, Phan Doan (2006) Hoat dong doi ngoai cua Viet Nam trong nam qua. [Vietnam külkapcsolati aktivitása az elmúlt évben.] Journal of Communism, 1 (748), 30-33. Nien, Nguyen Dy (2005) Chinh sach va hoat dong doi ngoai thoi ky doi moi [Külkapcsolati stratégia és aktivitás a megújulás korában.] Vietnami Kommunista Párt, Online Newspaper, 2005. december 28. Nga, Pham (2009) Vietnam Tense as China War is Marked. [Vietnam feszült, ahogy a kínai háború kirajzolódik.] Letöltés ideje, helye: 2009. március 10., http://news.bbc.co.uk. Overland, Martha Ann (2009) In Vietnam, New Fears of a Chinese ‘Invasion’. [Vietnam újra kínai „inváziótól” tart.] The Time, 2009. április 16. Letöltés helye: http://www.time.com. Roy, Denny (2005) Southeast Asia and China: Balancing or Bandwagoning? [Délkelet-Ázsia és Kína: Egyensúly vagy helyezkedés?] Contemporary Southeast Asia, 27 (2), 305–322. 2010. december  |  118

Vietnam Kína-politikája Sidel, Mark (1998) Vietnam in 1997: A Year of Challenges. [Vietnam 1997-ben: A kihívások éve.] Asian Survey, XXXVIII (1), 80-90. Singh, Madhur (2007) India, Vietnam Deepen Defence, Nuclear Ties. [India és Vietnam elmélyíti a védelmi és nukleáris kapcsolatokat.] Hindustantimes, 2007. július 6. Sinh, Doan Quang (2010) Di dan ra dao de phat trien kinh te va bao ve chu quyen lanh tho (Szigetekre való vándorlás a gazdasági fejlődés és a területi védelem reményében.) Letöltés ideje, helye: 2010. április 10. http://www.vfej.vn. Thayer, Calyle A. (2008) The Structure of Vietnam-China Relations, 1991-2008. [A vietnami-kínai kapcsolatok rendszere, 1991-2008.] Előadás a 3. Vietnami Tudományok Konferenciájára, Hanoi, Vietnam, 2008. december. Thayer, Carlyle (2009) Vietnam after the First Decade of the 21st Century. [Vietnam a 21. század első évtizede után.] Háttéranyag, 2009. december 17. The New York Times (2005) China and Indonesia Seal Strategic Pact. [Kína és Indonézia stratégiai paktumot ír alá] The New York Times, 2005. április 26. Letöltés helye: http://www.nytimes.com. Torode, Greg és Chan, Minie (2009) Vietnam Buys Submarines to Counter China. [Vietnam tengeralattjárókat vásárol Kína ellen.] South China Morning Post, 2009. december 17. Vietnam Business News (2010) Investment within ASEAN Promoted. [Befektetési kedv növelése az ASEAN országaiban.] Letöltés ideje, helye: 2010. május 15. Letöltés helye: http://vietnambusiness.asia. Vietnami Kommunista Párt (1991) The 7th National Congress Documents. [A 7. Nemzeti Kongresszus dokumentumai.] Vietnami Idegen Nyelvi Kiadó: Hanoi. Vietnami Kommunista Párt Online újság (2010) Vietnam Strives to Become a Strong Country from the Sea. [Vietnam a tenger segítségével akar erős hatalommá válni] Letöltés ideje, helye: 2010. június 15. http://www.cpv.org.vn/cpv/Modules/News_English. VietnamNet (2009) Australian Army Delegation visits Vietnam. [Ausztrál katonai delegáció látogat Vietnamba.] Letöltés ideje, helye: 2010. június 25., http://english.vietnamnet.vn/politics. VietnamNet (2010) Cuu Ngoai truong Viet Nam ban chuyen ung xu voi nuoc lon [Korábbi miniszterelnök kommentárja a nagyhatalmakkal való bánásmódot illetően.] Letöltés ideje, helye: 2010. június 12., http://vietnamnet.vn. Vietnam News Agency (2005) Vietnam and China Sign Cooperation Agreements. [Vietnam és Kína együttműködési megállapodásokat írnak alá.] Letöltés ideje, helye: 2010. június 15., http://www.vietnamnews.vnagency.com.vn. VOA News (2006) China’s Military on the Move. [Kína hadereje mozgásban.] Letöltés ideje, helye: 2010 június 15., http://www1.voanews.com/english/news. 119  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

VOVNews (2010) East-West Economic Corridor Forum opens in Quang Tri. [A kelet-nyugati gazdasági fórum kezdetét veszi Quang Triben.] Letöltés ideje, helye: 2010. július 8. http://english.vovnews.vn. Vuving, Alexander L. (2005) Vietnam’s Geopolitical Resources. [Vietnam geopolitikai erőforrásai.] The Saigon Times Weekly, 2005. október 15. Vuving, Alexander L. (2006) Strategy and Evolution of Vietnam’s China Policy. [Stratégia és evolúció Vietnam Kína-politikájában.] Asian Survey, 46 (6), 805–824. Womack, Brantly (2003) Asymmetry and Systematic Misperception: China, Vietnam and Cambodia during the 1970s. [Aszimmetria és szisztematikus félreértelmezés: Kína, Vietnam és Kambodzsa az 1970-es években.] Journal of Strategic Studies, 26 (2), 96–99. Womack, Brantly (2006) China and Vietnam: The Politics of Asymmetry. [Kína és Vietnam: Az aszimmetria politikája.] Cambridge Egyetemi Kiadó: Cambridge. Wong, Edward (2010) Vietnam Enlists Allies to Stave off China’s Reach. [Vietnam szövetségeseket keres Kína befolyása ellen.] The New York Times, 2010. február 4. Yang, Ai (2010) Vietnam Seeks ASEAN Discussion over South China Sea. [Vietnam az ASEAN-nel akar tárgyalni a Dél-kínai-tengerről.] The China Daily, 2010. február 11.

2010. december  |  120

Kína geostratégiái Közép- és Kelet-Európában   Dr. R ácz Lajos a hadtudomány PhD fokozatosa tanszékvezető egyetemi docens Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem [email protected]

Kína nemzeti felemelkedési stratégiája az össznemzeti erő koncepcióján alapul. Napjainkra Kína a világ második legerősebb hatalmává vált. Peking számára a regionális kérdések, kiemelten a kelet-ázsiai térség (ASEAN+3) bír elsődleges fontossággal, a globális problémákat is a régióra vonatkoztatva értelmezi és kezeli. Ázsiában egy öthatalmi rendszer (pentarchia) van kialakulóban, amely várhatóan felváltja az euro-atlanti térséget mint a világ fő geostratégiai erőcentrumát. A kínai-európai, azon belül a kínai-magyar kapcsolatok középpontjában a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatok állnak, de a komplex biztonságpolitikai aspektusok is kiemelt szerepet játszanak. A Kína és az EU közötti potenciális konfliktusok ellenére a magyar-kínai kapcsolatok kilátásai bíztatóak.

A kínai stratégia kiinduló pontja: az össznemzeti erõ A stratégia kifejezés a hadtudományból került át más tevékenységi területekre. Eredetileg a legfelső szintű hadvezetés tudományát vagy inkább művészetét jelentette, a tervezés, a szervezés és a vezetés-irányítás középpontba állításával. A stratégia mindenképpen fontos dolgokkal kapcsolatos, térben és időben kiterjedt, nagy léptékű, hosszú távra szóló, országos jelentőségű ügy, a távoli jövő tervezésének és alakításának eszköze (az alacsonyabb szintet képviselő csapatvezetés a taktika). Szun-ce szavaival: A háború az ország legfontosabb ügye, az élet és a halál fundamentuma, a túlélés illetve a pusztulás útja, melynek tanulmányozása el nem hanyagolható (Szun-ce, 2006, 9.o.). Napjainkban a katonai stratégiánál is divatosabb fogalom a gazdasági, az üzleti és a vállalati stratégia, sőt az egyes ember szempontjából is beszélhetünk például életvezetési stratégiáról. A stratégiai tanulmányok tehát ma már nem szűkíthetőek le a fegyveres konfliktusok vizsgálatára, de – értelmezésünkben – megmaradtak a nagy létszámú közösségeket, nemzeteket, államokat érintő, országos jelentőségű ügyek, a makrogazdasági, társadalmi, politikai, katonai, kulturális-civilizációs kérdések körében. Az államiság meghatározó jegyeinek létfontosságú – és történelmileg szinte változatlannak tekinthető – területi dimenziója hívta életre a 19-20. szá121  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

zadban a geostratégia fogalmát, aminek jelentését a 21. századi globalizáció markáns kontúrokkal rajzolta át. Stratégiáról tehát csak egy meghatározott léptéken felül, a méretek és az egyéb mennyiségi jellemzők viszonyítása tükrében érdemes beszélni. Mielőtt Magyarország, vagy akár Kelet-Közép-Európa Kína számára vett „stratégiai” jelentőségéről kezdenénk értekezni, néhány összehasonlító adatot feltétlenül meg kéne említenünk. De vajon melyek a geostratégiai szempontból releváns összehasonlító adatok? A multidiszciplináris, szakszerű elemzés és döntéstámogatás igénye óhatatlanul felveti a kérdést, hogy léteznek-e tudományosan megalapozott módszerek a nagyhatalmak (és az általuk vezetett koalíciók) közötti erőviszonyok alakulásának komplex mérésére és e viszonyok „átbillenésének” – pl. új szuperhatalmak felemelke­désének, régiek hanyatlásának – előrejelzésére. Az egyik ilyen eljárás az „össznemzeti erő” (kínaiul „zonghe guoli”, angolul „comprehensive national power”, rövidítve CNP) kiszámításán és a stratégiai tervezés céljaira való felhasználásán nyugszik. Noha a módszert a kínai társadalomtudósok évek óta alkalmazzák, a kutatások eredményei a kínai nyelvű közleményekből csak lassan szivárognak át a nemzetközi tudományos „köztudatba”. Az „össznemzeti erő” (CNP) egy korszerű, integrált, többfaktoros és többrétegű mutató (indikáns), nemzetközi összehasonlításra alkalmas többdimenziós érték, viszonyszám (koefficiens), és annak mérésére, illetve kiszámítására szolgáló eljárás (kalkulus). Az össznemzeti erő az egyes szuverén országok tényleges erejét és befolyá­sát megalapozó természeti, gazdasági, katonai, tudományos-technikai, politikai, társadalmi, oktatási, nemzetközi kapcsolati és egyéb erőforrások összessége (Lu, 2000). Elméleti szempontból a CNP egy új, multidiszciplináris társadalomtudományi kategória, a gyakorlati alkalmazás szempontjából pedig a kínai hosszú távú stratégiai tervezés kiinduló pontja. A nemzetközi kapcsolatok tudományának keretein belül a CNP-t mindenekelőtt versenyképességi mutatónak tekinthetjük. Kínai felfogásban az országok közötti versengés nem más, mint a politikai, gazdasági, katonai, tudományos-technikai, oktatási stb. területeken ténylegesen megvalósított vagy bevetésre készen felmutatott potenciális össznemzeti erőkifejtések megmérettetése. Ezért a CNP mérése (becslése) az állami szintű döntéshozatal támogatásának alapvető eszköze. A CNP és a „katonai potenciál” rokon fogalmak. A katonai potenciál az egymással szemben álló felek hadviselési képességét meghatározó, mérhető és „összeadható” erőtényezőket (pl. fegyveres erők létszáma, fegyverzete, tűzereje, mozgékonysága, harceszközök maximális gyártási kapacitása stb.) és az ún. erő-sokszorozó faktorokat (erkölcsi állapot, kiképzettség, szervezeti hatékonyság, a vezetés színvonala, a doktrína korszerűsége stb.) tartalmazza sajátos szerkezetben. Egy 1937-es, a katonai potenciál összetevőit taglaló fejtegetés figyelemre méltó hasonlóságot mutat a mai, 21. századi, a nemzetközi versenyképesség tényezőit tár­g yaló művekkel (Berkó – Föld, 1937). A CNP azonban nem hadászati, nem is katonai, hanem még általánosabb, stratégiai mutató, ami a katonai potenciál mellett 2010. december  |  122

Kína geostratégiái Közép- és Kelet-Európában mindazokat az egyéb tényezőket is integrálja, amelyek az adott állam nemzetközi versenyképességét, hatalmi pozícióját, befolyásának érvényesíthetőségi terjedelmét meghatározzák. Ebben az értelemben a CNP az államok érdekvédelmi és érdekérvényesítő képességének komplex modellje. Ahogy a hazai össztermék (GDP) egy ország gazdaságát jellemző fontos mutató­ szám, amit makrogazdasági folyamatok jellemzésére, tervezésre, nemzetközi összehasonlításra stb. lehet felhasználni, úgy a CNP a nemzetközi összehasonlító politológiai, biztonságpolitikai, geostratégiai stb. tervezés támogatására alkalmas. Nagy hatást gyakorolt a formálódó elméletekre – köztük a kínai megközelítésekre – Ray S. Cline: „Világhatalmi tendenciák és az USA külpolitikája a 80-as évekre” c. munkája (Cline, 1980), amely a nagyhatalmi erőviszonyok változásainak tendenciái és az amerikai külpolitika közötti összefüggéseket elemezte. Cline először foglalt matematikai képletbe olyan „puha” tényezőket, mint a vélelmezett erő, a stratégiai cél és a megvalósításra irányuló akarat intenzitása. A „puha erő” absztrakt fogalomként történő elkülönítése messzemenő módszertani, de biztonságpolitikai és stratégiai következményekkel is jár. Az össznemzeti erő finomszerkezete a rétegezettségnek megfelelően egy fastruktúrával jellemezhető. A hat csoportba sorolt több tucat tényezőt, azon belül közel kétszáz részfaktort tartalmazó struktúra természetesen még mindig jócskán finomítható, azonban a makroszintű elemzés céljára és a következtetések levonására már megfelelő kiindulási alapot nyújt (Lu, 2000). Nyilvánvaló, hogy a politikai, társadalmi és nemzetközi kategóriák alá besorolt mutatók jellege különbözik a többitől. A kínai kutatók elsősorban ezeket tekintik az úgynevezett „puha” („soft”) faktoroknak, amelyek a többi tényező kiszámított értékét módosítják. Az összefüggések természetét, a CNP-struktúra felépítését, a részmutatók kiszámításának és aggregálásának (súlyozott összesítésének) módszertanát másutt részletesen tárgyalom (Rácz, 2007). Az össznemzeti erő fenti koncepciója az 1980-as évek elejétől, Deng Xiaoping nemzeti fejlesztési stratégiája kapcsán alakult ki Kínában (DoD, 2008). Ez a stratégia a 70-es évek végén meghirdetett négy modernizálás programjára támaszkodott, amelyben a katonai erő korszerűsítése csak az utolsó helyen szerepelt a mezőgazdaság, az ipar, valamint a tudomány és technika mögött (Cordesman, 2000). Béke és fejlődés: mindmáig ezek Kína felemelkedési stratégiájának jelszavai (IOSC, 2005). A reform és a nyitás politikájának sikere azonban azzal is együtt jár, hogy miközben Kína regionális és globális befolyása egyre jobban terjed, Peking törekvései mind több akadályba és ellenállásba ütköznek. Az akadályok egy részét a kínai vezetés nem egyszerűen kihívásnak, hanem olyan fenyegetésnek tekinti, amellyel szemben – szükség esetén – katonai erővel is fel kell lépni. Így – Kína össznemzeti erejének növekedésével párhuzamosan szinte elkerülhetetlenül – a továbbra is prioritásnak tekintett gazdasági fejlesztés mellett mind jobban előtérbe kerül a korábban viszonylag elhanyagolt katonai korszerűsítés is. A létérdeknek tekintett belső stabilitást gazdasági feszültségek és társadalmi ellent­mondások, a területi egységet a tajvani, tibeti és hszincsiangi függetlensé123  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

gi törekvések, a szuverenitást az USA és szövetségesei (a „nemzetközi közösség”) beavatkozási kísérletei veszélyeztethetik. Az 1999-es, Jugoszlávia elleni NATO-légicsapásokat és a koszovói szerepvállalást Kínában mint „új intervencionizmust” értelmezik (Moore, 2000). Újabban ide sorolják az Európai Parlament (EP) Tibet-határozatait is (Fang, 2009). A külső hatalmakkal való konfrontáció lehetősége az kiemelt fontossággal ruházza fel az erőviszonyokat, vagyis a CNP funkciói közül a fejlődési potenciállal szemben az „életerőt” és a „hatóerőt” részesíti előnyben. (Huang, 2001). A Huang-vezette munkacsoport, elsősorban a technológiai változások tendenciáinak és a nemzetközi kapcsolatok várható alakulásának előrevetítésével, a 20002010-ig terjedő időszakra középtávú ajánlásokat fogalmazott meg a kínai kormányzat számára a CNP átfogó fejlesztésére, beleértve a nemzetvédelmet is. A javaslatok hátterében az a felismerés áll, hogy a műszaki fejlődés központi területe az információtechnológia, a nemzetközi kapcsolatok alakulásának fő iránya pedig az átmenet az egypólusú, Amerika-központú világrendből a többpólusú hatalmi elrendeződésbe, amelyben Kína is jelentős szerepet tölt be. Azóta ezen a téren változás állt be: Kína – az EU-ban csalódva – lemondott a multipoláris világrend szorgalmazásáról (helyette most inkább a pólus nélküli világot tartja kívánatosnak), és a multilaterális diplomáciát is csak egy olyan eszköznek tekinti, amely semmiképpen sem tévesztendő össze a multilateralizmussal, amit viszont elvet (Song, 2010).

A kínai stratégiai gondolkodás jellemzõ sajátosságai A KKP 17. kongresszusa (2007 októberében) 30 évre visszamenően, 1978-tól, a reform és nyitás politikájának meghirdetésétől értékelte Kína gazdasági-társadalmi fejlődését, miközben az elérendő konkrét célkitűzéseket 2020-ig vázolta fel. Hu Jintao államelnök-pártfőtitkár nyitó beszédéből és a KKP más dokumentumaiból, valamint a kínai történelemben meghatározó szerepet játszó „gondolkodók” (ideológusok) ma már klasszikus műveiből és a rájuk utaló hivatkozásokból leszűrhetők a modern kínai stratégiai gondolkodás legjellemzőbb sajátosságai, elvei. (Ezeket az alábbiakban terjedelmi okokból csak címszavakban foglalom össze, mert a részletes ismertetést egy korábbi publikációban már megtettem (Rácz, 2008)): 1. Hosszú távú tervezés, előrelátás (az angolszász vezetéstudományi szakirodalomban vision, azaz jövőkép); 2. A vezetés és a végrehajtás egysége, aminek alapja az erkölcsi-politikai legitimáció (tekintélyelvűség); 3. Kormányzati kompetencia (jól felépített bürokratikus intézmények); 4. Fokozatosság, mértékletesség, türelem, szívósság; 5. Elzárkózás, önerőre támaszkodás, „Nagy Fal”- mentalitás; 6. Nyitottság a változásokra, készség a reformokra, a megújulásra; 7. Egyensúlyra, stabilitásra, harmóniára törekvés (biztonság-központúság); 2010. december  |  124

Kína geostratégiái Közép- és Kelet-Európában 8. Átfogó, integrált, holisztikus szemlélet. A kínaiak minden problémát átfogó, egyetemes szemlélet alapján, az ellentétek kibékítésére törekedve közelítenek meg. Ha a nyugati stratégiai gondolkodást a sakkjátékkal modellezhetjük, amelyben a fekete és a fehér sereg kölcsönösen a másik legyőzésére, megsemmisítésére tör, akkor a kínait a go-játékkal szemléltethetjük, amelyben ugyan az egyik fél legyőzheti a másikat, de a játék végén a korongok a táblán maradnak, és együtt „élnek”. A győztes fél több erőforrást (nagyobb területet) birtokol, de a másikat is „élni hagyja”. Nincs abszolút győzelem, csak relatív fölény, amit úgy értékelnek, hogy összeszámolják az „életben maradt” korongokat és az általuk elfoglalt, hatókörükbe tartozó területet.

Az új szemléletmód szaporodó jelei Az utóbbi években, de különösen 2008-tól a nemzetközi fejleményekre adott külés biztonságpolitikai pekingi reagálásokban új elemeket fedezhetünk fel, amelyek megkérdőjelezik a kínai stratégiai gondolkodásról kialakított sztereotípiákat. Ilyen, korábban maguk a kínaiak által is vallott, ma már meghaladott, „legendás” nézetek voltak például az alábbiak: –– Kína nem köt szövetséget senkivel (mert legújabb kori történelme folyamán mind a szovjet, mind az amerikai partnerben „csalódott”); –– Nem állomásoztat határain kívül csapatokat, és csak ENSZ béke-fenntartásban (de nem béketeremtésben vagy -kikényszerítésben) vesz részt; –– Nem avatkozik más államok belügyeibe; –– A konfliktusok nyílt vállalása helyett azok elkendőzését preferálja; –– Kontinentális (nem pedig tengeri) hatalom; –– Fejlődő (és nem fejlett) ország; –– Nem törekszik világméretű vezető szerepre, sőt globális szerepvállalásra sem; –– A többpólusú világrend megteremtése érdekében elsősorban Európával működik együtt. Ehhez képest: –– Kína a Sanghaji Együttműködési Szervezeten (SESZ) belüli katonai együttműködés szorosabbra fűzésének aktív előmozdítója és résztvevője; –– Évente jelentést ad ki az amerikai emberi jogi helyzetről; –– A tibeti kérdés, a pekingi olimpia és a hszincsiangi zavargások kapcsán felmerült nemzetközi emberi jogi (politikai) bírálatokkal szemben „felvette a kesztyűt”, ellen-médiakampányt indított, hatásos nyomást gyakorolt a Nemzetközi Olim­piai Bizottságra, Franciaországot ismétlődően hivatalos álláspontja mentegetődző 125  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

–– ––

––

–– –– –– ––

helyreigazítására kényszerítette, az EU ellen pedig gazdaságdiplomáciai szankciókat alkalmazott; A kalózkodás elleni harc jegyében hadihajókat küldött Szomália partjaihoz; 2009 áprilisától a haditengerészeti erők részvételével fokozott őrjáratozást folytat a vitatott hovatartozású dél-kínai-tengeri Nansha-szigetek körzetében (China Daily, 2009. 05. 13); A legutóbbi párt- és parlamenti (NPC) kongresszusokon a külpolitikai prioritások között a nagyhatalmakhoz fűződő kapcsolatokat hangsúlyozta az első helyen, a szomszédságpolitikát a másodikon, és a fejlődő országokat (csak) a harmadikon; A 2009 áprilisi londoni G-20 csúcstalálkozón kezdeményezően lépett fel a nemzetközi valutarendszer átalakításának kérdésében; A 2010. évi Horsham-i G-20 csúcstalálkozón a Világbank és az IMF reformját szorgalmazta, nagyobb részesedést követelve a döntéshozatalból; A koppenhágai klíma-csúcson határozottan érvényesítette nemzeti érdekeit és a fejlődő országok csoportjának szószólójaként lépett fel (Európával szemben); Szoros, stratégiai jellegű, sokoldalú egyeztetést folytat az Egyesült Államokkal (és nem az EU-val), ami már olyan nemzetközi figyelmet keltett, hogy kínai és amerikai politikai nyilatkozatok egyaránt (nem túl meggyőzően) cáfolni kényszerültek a G-2-viszony „világuralmi” jellegét (www.china.org.cn 2009. 05. 05).

Becslések Kína össznemzeti erejérõl Hol tart Kína manapság az össznemzeti erő (CNP) fejlesztésében a többi nagyhatalomhoz képest? A CNP mint indikátor nemcsak a stratégiai tervezés segédeszköze, hanem a végrehajtásé is, mert a külvilág felé kommunikált „adatok” meghatározott értékeléseket és reakciókat váltanak ki, amelyeket a stratégia – éppen ezekkel a közlésekkel – befolyásolni igyekszik. Alighanem az információk eme célirányos (vagy önkéntelen?) „manipulálásával” függ össze, hogy az illetékes kínai intézmények, például a Jelenkori Nemzetközi Kapcsolatok Intézete (CICIR) eddig közzétett becslései (a kínai CNP-ről) meglehetősen visszafogottak, már-már álszerények voltak (Rácz, 2007). 2009-től azonban „megtört a jég”. Egy dél-koreai agytröszt, a Koreai Progresszív Pénzügyi Csoport (Korean Peninsula Advanced Finance Group) júliusban kiszámította a G-20-ak CNP-jét, és arra az eredményre jutott, hogy az Egyesült Államok mögött Kína össznemzeti ereje a második legnagyobb a világon. A jelentésről – amelyből először a Choson Ilbo nevű dél-koreai lap közölt kivonatokat – a kínai és a nyugati hírügynökségek is tudósítottak (CI, 2009. 08. 15.). Az USA mind a kemény, mind a puha erőtényezők tekintetében első. Kína második a kemény, és hetedik a puha erő vonatkozásában (és az összesítésben is második). Japán harmadik a kemény, és nyolcadik a puha erő terén. 2010. december  |  126

Kína geostratégiái Közép- és Kelet-Európában Az USA első a hadügy, a gazdaság, a technika, az oktatás, az információ, a diplomácia és a rugalmasság (válságkezelés) terén. Kína viszont az élre tört a kulturális-civilizációs identitás, a vezetés politikai támogatottsága és a társadalmi stabilitás tekintetében (!). Ez utóbbi két tényezőben elért besorolásra talán magyarázatot adhat a PEW 2008. és 2009. évi „globális hangulatindex” felmérésének eredménye, miszerint „a kínai az egyik legelégedettebb nép” (Kurlantzik, 2009). Egy amerikai szerző sajnálkozva mutat rá arra a nagyon is valószerű jövőbeni eshetőségre, hogy Kína fokozatos demokratizálódása és a „kommunista” rezsim összeomlása mellett létezik egy harmadik forgatókönyv is: az, hogy a piacgazdasági viszonyok és az autokratikus, elnyomó, egypárti politikai rendszer egyaránt megerősödnek. A városi középosztály szövetségre lép a pártelittel, és csírájában fojtják el a szervezetlen paraszti tömegek elégedetlenségét. Fennáll az esélye annak, hogy nem az USA integrálja Kínát, hanem Kína az USA-t a saját képére alkotott világrendbe (Mann, 2007). A tekintélyes agytrösztök különböző szempontok szerint rendezett országok közötti rangsoraitól függetlenül a 2009-2010-es év gazdasági és politikai fejleményei tagadhatatlanul Kína nemzetközi súlyának és szerepének megnövekedéséről tanúskodnak. Talán még a gazdasági-pénzügyi mutatószámoknál is kifejezettebben jelzi Kína erejének növekedését az a megváltozott szerep, amit a globális fórumokon (G-20, Koppenhága) játszott és az a mód, ahogy mindazokat a belső és nemzetközi konfliktushelyzeteket (hszincsiangi zavargások, Google-vita stb.) kezelte, amelyeknek 2009/2010-ben is a középpontjában állt. Az Európai Reformközpont elemzője úgy véli, hogy Kína „viselkedése” az elmúlt néhány évben kihívóbb lett. A vezetés keményvonalas, nacionalista elemei kerültek előtérbe. Peking külpolitikája határozottabb, magabiztosabb jelleget öltött. Kína nyílt területi követeléseket fogalmazott meg az indiai Arunachal Pradesh államra. Nem támogatja a Nyugatot az iráni probléma megoldásában. Gazdasági szankciókkal fenyegeti azokat az EU-tagállamokat, amelyek vezetői hivatalosan találkoznak a dalai lámával. Területéről számítógépes támadások indulnak nyugati országok elektronikai infrastrukturája ellen. A koppenhágai csúcson a színfalak mögött a nyugati országok és a fejlődő államok által szorgalmazott megállapodás zátonyra futtatásán munkálkodott. Politikai rendszere még elnyomóbbá vált. Szigorította az internet-cenzúrát (annyira, hogy a Google kivonult Kínából)! Peking gazdaság- és pénzügyi politikája nacionalista és protekcionista. A jüan árfolyamának manipulálásával aránytalanul nagy kereskedelmi többletre tesz szert (Grant, 2010). A kedvezőtlen kínai változások az EU-tagállamok kormányait és az uniós intézményeket arra kényszerítik, hogy átértékeljék Kína-stratégiájukat (uott). Külföldi elemzők a reform és nyitás elmúlt 30 évében Kínát minősítették már megbízhatatlannak, fenyegetőnek, a felelősségvállalást kerülőnek és – legújabban – arrogánsnak. Pang Zhongying, a Renmin University professzora szerint ezek a vádaskodások a kulturális különbségek számlájára írhatók, és Kína alapos ismeretének hiányára vezethetők vissza. A kínaiaknak a kormányzati szinttől az egyes em127  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

berekig többet kellene kommunikálniuk a külvilággal, hogy valós képet tudjanak közvetíteni az országról (China Daily, 2010. 03. 15). Yang Jiechi a kínai parlament (NPC) 2010. márciusi ülésszaka alkalmából adott sajtókonferenciáján kifejtette: „Reméljük, a világ figyelembe veszi Kína egyediségét és sajátos körülményeit, és az emberek nem színszűrő szemüvegen keresztül nézik az országot, hanem igyekeznek elfogulatlanul – vagy még inkább: előítélet-mentesen – értékelni a fejleményeket”. A kínai külügyminiszter az eltérő nézőpontok potenciális torzító hatását a kínai tusrajzok és a nyugati olajfestmények közötti különbséghez hasonlította: mindkettőt más perspektivikus szemléletből kiindulva lehet csak megérteni. „Azok a kritikusaink, akik szerint Peking egyre inkább túlzásba viszi a „keménykedést”, nem látják be, hogy Kína csak a szuverenitását, biztonságát és fejlődését védelmezi” – tette hozzá (China Daily, 2010. 03. 08).

Kína és Kelet-Ázsia (ASEAN+3) A Kínai Népi Egyetem (RUC) 2009. évi összehasonlító integrációs konferenciájának egyik nagy tanulsága az volt, hogy az EU – a regionális különbségek miatt – nem tekinthető a kelet-ázsiai integráció követendő példájának, mintaértékű modelljének (Rácz, 2009b). Kína az ázsiai integráció fő hajtóereje és vonzáscentruma, sőt – összetett államalakulatként (birodalomként) – maga is egy unió jellegzetességeit hordozza (u.ott). Az EU és Kína között azonban van egy nagy különbség. Garibaldit idézve és átfogalmazva („Létrehoztuk Olaszországot, és most létre kell hoznunk az olaszokat”): létrehoztuk az Európai Uniót, és most az a feladat áll előttünk, hogy létrehozzuk az „európai” módra gondolkodó embert (Camraux, 2009). Kínának nincs ilyen problémája, a kínai „uniót” ugyanis – igaz, hogy erőszakkal – i.e. 221-ben alapították, és manapság már emberek százmilliói gondolkoznak kínai módra, beszélnek (vagy írnak) egy közös nyelven, vallanak azonos alapértékeket, követnek egy kulturális-civilizációs hagyományt és tartják magukat egy és ugyanazon politikai nemzet képviselőinek (Rácz, 2009c). Az EU és az ASEAN mint integráció között jelentős aszimmetria létezik. Az interregionalizmust mindig az intra-regionalizmussal párhuzamosan kell vizsgálni (azaz a régiók közötti kapcsolatokat a régiókon belüli viszonyokkal összefüggésben). Az interregionalizmus így óhatatlanul szembe kerül az aszimmetrikus bilateralizmussal, mivel az ASEAN az integráció egy különböző formáját képviseli (nem rendelkezik az EU-hoz hasonló intézményekkel és mandátummal). Az interregionalizmus az EU és az ASEAN között valójában csak multilateralizmust takar, ami pedig nem más, mint megtöbbszörözött bilateralizmus (Camraux, 2009). Az integrációs folyamatoknak saját logikájuk van, s az nem áll a nemzeti kormányok ellenőrzése alatt („spill-over”). Az EU keleti bővítése azonban – elsősorban 2010. december  |  128

Kína geostratégiái Közép- és Kelet-Európában gazdasági téren – megkérdőjelezi a „túlcsordulás” (vagyis az áttételes pozitív ösztönző hatások) érvényesülését, mivelhogy a fejlettségbeli különbségek éppen, hogy a „visszarendeződés” („spill-back”) lehetőségét vetik fel. A délkelet-ázsiai integráció (az ASEAN) problémája viszont az, hogy elképzelhetetlen az integrációs logika szerinti fejlődés kibontakozása egy olyan „zárt” regionális rendszerben, amely nem foglalja magában Kínát, Japánt és Dél-Koreát (Lin, 2009). Napjaink „történelmét” a válság határozza meg, és ebben (Európa és Ázsia mellett) az USA szerepével is óhatatlanul számolni kell. Az ASEAN bővítésének folytatása már nem kecsegtet további stabilizációval (hozzáteszem: az EU-é sem). A bővítési hullámok az egyes regionális integrációk között is feszültségeket gerjeszthetnek. Fel kell tenni a kérdést: Mi az, hogy Ázsia? Mi tartozik hozzá, hol húzódnak a határai? Ausztrália növekvő ázsiai „öntudata” erre jó példa. Törökország esetében szintén nehezen eldönthető, hogy európai vagy ázsiai országnak tekintjük (Camraux, 2009). Ezeket a kérdéseket Kína szempontjából is fel lehet és kell tenni. Hol húzódnak a szűkebb és a tágabb régió határai? Mi az, hogy Kína? Kik a kínaiak? A kínaiak magukról elsősorban nem mint egy nemzetről, hanem mint egy civilizációról gondolkodnak (Polonyi, 2005). A geopolitika és a történelem (mint elméleti és kutatás-módszertani kiindulási alapok) viszonyáról kijelenthetjük: Most írjuk a jelen történelmét („We are making history now”). Az ázsiai integráció egyik mozgatórugója a térség államainak (kormányainak) geopolitikai törekvése. Vagyis az erős belső (integrációs) önmozgás (a gazdaság) mellett létezik még egy kifejezett külső alakító erő, a politika (Lin, 2009). Az ASEAN kohézióját elsősorban az motiválja, hogy integrációként jobb alkupozíciót érhet el Kínával szemben (Wissenbach, 2009). Az ASEAN számára az európai tényezőnél sokkal fontosabb a kínai faktor (Hnat, 2009, szóbeli közlés, idézi Rácz, 2009). Miközben a Kína felemelkedése által nyújtott lehetőségek óriási vonzerőt képviselnek, a méretbeli aránytalanságok kockázatokat is hordoznak és félelmet keltenek. Az ASEAN-tagállamok, Japán, Dél-Korea (és India) számára Kína sok szempontból követendő példa, mintakép, ugyanakkor veszedelmes versenytárs, az önálló kibontakozás útjában álló megkerülhetetlen akadály, potenciális fenyegetés is. Ázsiában egy – az európai történelemből is ismert – dinamikus egyensúlyhoz vezető öthatalmi rendszer, pentarchia van kialakulóban (az USA, Kína, Oroszország, India, Japán részvételével), amely várhatóan felváltja az euroatlanti térséget, mint a világ fő erőcentrumát. A G-2 kialakulása tény. Észre kell venni, hogy mindkettő állam, és nem regionális szervezet. A regionalizmus tehát egyáltalán nem biztos, hogy „nyerő stratégia”. Be kell látni, hogy Kína számára sem elsősorban az európai régióval kialakított kapcsolatok a legjelentősebbek (Beeson, 2009). Az ázsiai integráció gazdasági aspektusai globális tanulságokkal is szolgálhatnak. A szuverén országok külgazdaság-stratégiájában két fő irányzat volt megfigyelhető, az import-helyettesítés és az export-vezérelt növekedés. Az előbbire nincs sikeres példa. Az utóbbi (az exportvezérelt növekedés) alapját a (külföldi) beruházások és 129  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

a nemzetközi nagyvállalatokon belüli globális, az erőforrások hatékony elosztását célzó „belterjes” kereskedelem („intra-industry trade”) képezi. Ez az, ami a befektetések hatékonyságát biztosítja. A világkereskedelem 40%-a a cégeken belül zajlik, ami a „nyitott ajtók” politikájának kiemelkedő jelentőséget kölcsönöz. A „nyitott ajtók” politikájának regionalizációja a világgazdaság fő stabilizáló tényezője (Heiduk, 2009). Véleményem szerint ez Kína egyik legjelentősebb hozzájárulása a válság leküzdéséhez. Az integráció Kelet-Ázsia számára részben szükségszerűség, részben lehetőség. A kelet-ázsiai integráció nem szűkíthető le az ASEAN szervezetére, hanem annak Kína, Japán és Dél-Korea is szerves része (ASEAN+3). Nominális árakon Japán GDP-je a régió egészének 53%-a, Kínáé pedig a fennmaradó rész kétharmada (PPPértéken kettőjük részesedése még ennél is nagyobb)! A regionális integráció szempontjából visszahúzó faktornak számít, hogy Kelet-Ázsiában nincs egy erős (közös) valuta. Még ennél is nagyobb súllyal esik latba, hogy nincs az együttműködésnek vezető ereje, mert Kína és Japán nem képes egymással - a német-francia megbékélés mintájára - rendezni történelmi örökségüket. Az integrációs kezdeményezések ezért az ASEAN részéről jelentkeznek, a szervezet azonban a „nagyokhoz” képest „túl kicsi” ahhoz, hogy valódi integrációs tömörülést képezhessen. A mégoly kezdetleges integráció előnyei így is nyilvánvalóak. Nem véletlen, hogy az ASEAN+3 mellett már az ASEAN+6 formula is megjelent (Ausztrália, Új-Zéland és India bevonásával), ez viszont a „felállást” politikai és gazdasági értelemben egyaránt rendkívüli mértékben bonyolítja (Dai, 2009). A RUC 2009. évi pekingi konferenciáján „Integráció európai sajátosságokkal: mit gondol Kína?” címmel tartottam előadást (Rácz, 2009c). Ebben az európai integráció globális példaértékűségéről vallott nézetekkel szálltam vitába, az EU és Kína mint integrációs „képződmények” komparatív vizsgálatából, történelmi, gazdasági, politikai, intézményi jellemzőik összehasonlításából kiindulva. A tanulmány magyar és angol nyelvű változata a Világgazdasági Kutató Intézetben (VKI) rendelkezésre áll, ezért itt csak néhány „tézisszerű” megállapításra utalok. –– Kína, noha politikai értelemben a legtöbben nemzetállamként hivatkoznak rá, valójában maga is integráció, mégpedig – az EU-val ellentétben – nem „hibrid” (föderációs és kormányközi) szervezet, hanem „valódi” szupranacionális állam (többnemzetiségű unió); –– A komplex társadalomtudományi módszerek, (pl. a kínai CNP-metodika) alkalmazásával az európai integráció hatékonyságát nem lehet mérni; –– Ha Kína az olyan aggregált mutatók tekintetében, mint a GDP, előbb-utóbb „lehagyja” az USA-t (ahogy azt a szakértői értékelések túlnyomó többsége előrejelzi), akkor az EU-t is le fogja hagyni, de ennek komplex gazdasági, társadalmi, kulturális, ideológiai stb. várható következményeivel szinte senki sem foglalkozik; –– Az össz-európai intézmények belső viszonyai és döntési mechanizmusai, egymáshoz fűződő kapcsolatai (különösen, ami az Európai Parlament és a Bizottság együttműködését illeti) nem annyira a „klasszikus” demokratikus jogálla2010. december  |  130

Kína geostratégiái Közép- és Kelet-Európában mi rendszert (a hatalommegosztást, a függetlenséget és a kölcsönös ellenőrzést) mintázzák, mint amennyire a kínai pártok és társadalmi szervezetek együttműködésének konzultációra és konszenzus-kényszerre alapozott modelljét. Kína mind belső felépítésében és működésében, mind regionális integráló szerepében sok tekintetben hasonlít az EU-hoz. –– Lényeges különbség viszont, hogy míg a kínai társadalomnak – legalább formálisan – van vezető ereje (a KKP), amelynek kiemelt jogosultságait és felelősségét az alkotmányban rögzítették, az EU-nak nincs egységes vezetése (következésképpen a stratégiai fókusz és az előrelátás hiányzik); –– A történelem folyamán az egységes fogalomírás-rendszer, illetve napjainkban a köznyelv (putonghua) általános elterjedtsége a kínaiak kulturális azonosulásának meghatározó eleme. Európa nyelvi sokfélesége – jelenlegi formájában – hosszú távon meggátolja az „európai”-tudat megszilárdulását;

1. ábra. Az EU és az ASEAN+3 (Kína, Japán és Dél-Korea) összehasonlítása

Forrás: A szerző saját számításai a legfontosabb nemzetközi statisztikai adatállományok alapján 131  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

–– Kína és az EU együttműködésre ítélt. Ha az USA és Kína „egy csónakban evez”, továbbá az USA és az EU is „egy csónakban evez”, akkor hogyan lehetséges, hogy az EU és Kína ne „egy csónakban evezzen”? A válságkezelés érdekében is nélkülözhetetlen együttműködésnek elsősorban politikai akadályai vannak (például a tibeti kérdés), amelyek hátterében kulturális különbségek és ismerethiány is meghúzódik (Rácz, 2009c). Kína számára a kihívások sohasem kétoldalú keretek között jelentkeztek. Kínának van a világon a legtöbb szomszédja, és ezért is nagyon nehéz, szinte lehetetlen a szomszédokkal külön-külön intézni az ügyeket. Kína stratégiája ezért az, hogy a bilaterális ügyeket (is) regionális platformon próbálja meg kezelni. Ennek kiemelkedő példája a Sanghaji Együttműködés Szervezete, a SESZ (Song, 2009). A szervezetnek ma Kína, Oroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán a tagja. Területük együttesen 30 millió négyzetkilométert tesz ki, azaz Eurázsia háromötödét (Európa háromszorosát), lakosságuk 1,455 milliárd fő, a világ egynegyede (lásd a. sz. térképvázlatot). A nem csekély összpotenciálhoz Kína elsősorban emberi erőforrásaival és gazdasági erejével, kereskedelmi kapcsolataival, Oroszország pedig technológiai színvonalával és katonai képességeivel, valamint nyersanyagokkal és energiahordozókkal járul hozzá, vagyis valóban „harmonikusan” egészítik ki egymást, bizonyítva, hogy a nagyhatalmak közötti gyümölcsöző együttműködés nemcsak a nyugati értelemben vett demokratikus és piacgazdasági értékek mentén alakulhat ki. A statisztikák szerint az EU Kína legnagyobb kereskedelmi partnere. Ha azonban a kelet-ázsiai régióba beleszámítjuk az ASEAN 10 tagállama mellett Japánt és Dél-Koreát (továbbá Tajvant és Hongkongot is), akkor az egyes térségek Kína számára vett fontosságáról reálisabb képet kapunk (lásd a . térképvázlatot). Kína szomszédsági politikája sok tekintetben hasonló az EU-éhoz. Az EU azonban a szorosabb együttműködés feltételéül szabja a környező országoknak, hogy bizonyos (demokratikus, piacgazdasági és jogállami) követelményeknek feleljenek meg, és legyenek egymásnak is „jó szomszédai”. A kínai külpolitika sajátosságait (az európai segélypolitikához képest) leginkább Afrika példája szemlélteti. Kína regionális gazdasági integrációkhoz (AFTA, CAFTA, EAFTA, ASEAN, 10+3) való viszonyulását gazdaságstratégiai megközelítésben a termékciklus szakaszainak és jövedelmezőségének összefüggéseiben lehet elemezni. Eszerint Kína a reform és a nyitás után a külkereskedelemre alapozott növekedési pályára tért, és ennek árufedezetét az alacsony jövedelmezőségű (mert alacsony hozzáadott értéket és tudástartalmat képviselő) összeszerelési munka-produktumok adták. Ebből a külföldi tőkét és technológiát használó, bérmunkára épülő piaci szegmensből szorította ki Kína az ázsiai „kistigriseket”, amelyek a fejlemények hatására tértek át a magasabb tőke- és technológiaigényű ágazati tevékenységre (Huang, 2009). Kína azonban – a versenyképességi előny ellenére – nem akar örökre „a világ műhelye” maradni, és az eddigi növekedési modellt egy olyannal kívánja fokozato2010. december  |  132

Kína geostratégiái Közép- és Kelet-Európában san felváltani, amely a termékciklus jövedelmezőbb (technológia- és tudásintenzív) szakaszait is magában foglalja, azaz 10-15 éven belül a kereskedelem-, az ipar- és a szolgáltatás-alapú (együttesen: „supply-chain based”) tevékenységek terén egyaránt világpiaci pozíciókat kíván elfoglalni (u.ott). Európában a gazdaság, Ázsiában a biztonság az integráló tényező, de a hangsúly (Ázsiában) az együttműködésen, és nem az integráción van (Kirchner, 2009).

Kína és az EU A Kína-EU kapcsolatok központi területét a kereskedelmi és beruházási szféra adja (Chen, 2009b). A kétoldalú kereskedelmi forgalom alacsony szintről indult, de a 21. századra rekord magaslatokba emelkedett. Chen szerint az árucsere-forgalom kiegyensúlyozatlansága nem feltétlenül tükrözi hűen a feleknek a kapcsolatokból származó előnyeit. A kétoldalú viszonylat ugyanis a Kína–EU–Kelet-Ázsia kereskedelmi háromszög része. Vagyis a kétoldalú egyensúlytalanságok valójában a három pólus közötti tényezőáramlás dinamikájának részét képezik, és arra vezethetők vissza, hogy Kína vált a világ összeszerelő műhelyévé, és az EU szempontjából átvette az ázsiai gazdaságoktól a fő exportőr szerepét (Freitag, 2008). Az EU tehát – gazdaságszerkezetéből következően – mindenképpen deficites kereskedelmet folytatna Ázsiával, csak most Japán és a „kistigrisek” helyett Kína a fő (közbeeső) exportőre azoknak az árucikkeknek, amelyek a többi ázsiai országból származnak (de Kínában szerelik össze őket végtermékké). Ugyanakkor az is igaz, hogy az EU-befektetések növekedésével a helyben gyártott termékeket Kínában adják el, ami az EU Kínába irányuló exportjának helyébe lép. Ezzel – a kínai kutatások szerint – az EU közvetlen tőkebefektetései (FDI) jelentősen hozzájárulnak a kétoldalú külkereskedelmi forgalom aránytalanságaihoz (YeYu, 2008). Az EU-val szembeni kínai kereskedelmi többlet egy nagyobb problematika része. Az EU számára nem Kína önmagában jelenti a kihívást, hanem Kelet-Ázsia erősödő integrációja, aminek középpontjában Kína áll (Zaborowski–Marcin, 2006). Vagyis integráció áll integrációval szemben (mint az a sz. térképvázlat adataiból is látszik). Ez Európa szempontjából legalább akkora probléma, mint a gazdasági-pénzügyi világválság, ami nemcsak az európai gazdaságra, hanem a politikai és a társadalmi helyzetre, valamint a külkapcsolatokra is jelentős hatást gyakorolt (Shen, 2010). Kínai értékelés szerint a válságkezelő intézkedések hatására az EU összetartása megerősödött, az integráció elmélyült, a közös érdekek mentén EU-szinten javult a koordináció. A lisszaboni szerződés életbe lépésével az európai integráció új, reményteljes távlatai nyíltak meg. Az integráció a gazdasági szférából „átcsordult” a külpolitikai ügyekre is. Az EU ambiciózusan megkísérelte a saját normái szerint átalakítani a nemzetközi pénzügyi intézményrendszert és vezényelni a klímaváltozásra adott globális reakciót, azonban ez – az európai érdekellentétek mellett nem 133  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma? 2. ábra. A NATO és a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SESZ) összehasonlítása

Forrás: A szerző saját számításai a legfontosabb nemzetközi statisztikai adatállományok alapján

kis részben az amerikai ellenállásnak tulajdoníthatóan – sikertelen próbálkozásnak bizonyult (Fu, 2010). A kínai-európai kapcsolatok a folyamatos átalakulás periódusában vannak, és az elmúlt időszakban többször is válságos állapotba jutottak. Sarkozy, francia elnök törekvése, hogy az EU soros elnöki minőségében is találkozzon a dalai lámával, nemcsak a kínai-francia kapcsolatokat károsította, hanem aláásta a KínaEU viszony politikai alapjait is (Zhao, 2010). Ezt követően szembesült Kína és az EU egyaránt a globális pénzügyi válsággal, ami nehéz próbatétel elé állította a kétoldalú kapcsolatokat, megkérdőjelezve, hogy a politikai összezördülések árnyékában képesek lesznek-e a felek aktív együttműködésben kezelni a felmerülő problémákat. A hetedik ASEAN csúcstalálkozó, a G-20-ak washingtoni, londoni és pittsburghi tanácskozása, Ven Csiapao bizalomerősítő látogatásai, a 11. és különösen a 12. Kína-EU csúcstalálkozó mind arról tanúskodott, hogy a két fél vezetői a szorosabb együttműködést pártolják, és tisztában vannak a Kína-EU bilaterális kapcsola2010. december  |  134

Kína geostratégiái Közép- és Kelet-Európában tok globális jelentőségével is. Mindemellett továbbra is léteznek a kínai-európai kapcsolatokat bonyolító, zavaró, sőt romboló tényezők, különösen a „Kína-ellenes európai erők” (!) tibeti és hszincsiangi szeparatisták melletti kiállása miatt, ami károsan befolyásolja a kétoldalú viszonyt. Ekképpen a Kína-EU kapcsolatok a globális pénzügyi válságot követő időszakban is kemény próbatételek elé néznek – szögezi le a Kínai Társadalomtudományi Akadémia Európa-Kutató Intézetének értékelése (Zhou, 2010). Az EU és Kína kapcsolatait jelenleg két olyan probléma terheli, amelyet az unió látszólag elvszerűen a Kínával szembeni egységes elvárásainak nyomatékossá tételére használ ki, valójában azonban az idejétmúlt történelmi örökségen változtatni akaró tagállamait köti gúzsba a konszenzus-kényszerhez ragaszkodással. Ez a két kérdés a fegyverembargó ügye és a piacgazdasági státus megadása. Mindkettő stratégiai jelentőségű (amennyiben a valódi stratégiai partnerség előfeltétele), ugyanakkor a szükséges intézkedések megtételének időzítése taktikai megfontolás tárgya is. A lépéskényszer azonban az EU-t terheli, mert a kialakult helyzeten csak az unió változtathat. A kérdéssel részletesebben foglalkozom „A kínai biztonságpolitika régi és új elemei” című, a VKI számára készített tanulmányomban (Rácz, 2010b). A Sanghaji Nemzetközi Tanulmányok Intézetének (SIIS) munkatársa, Zhang Pei, a Hogyan kezeljük a kihívást, amit EU-nak neveznek c. tanulmányában (amelyből a China Daily egy szerkesztett cikkben közölt részleteket) javasolja, hogy Kína fordítson nagyobb figyelmet az EU kisebb tagállamaira, és kezelje őket is „nehézsúlyúként”, mivel a szervezeti döntéseket ők is képesek befolyásolni. „Meg kell értenünk, hogy a kis országok olyan fontosak, mint a nagyok, sőt néha még fontosabbak is lehetnek… Kínának az EU-tagországokkal kiépített kétoldalú kapcsolatokra kell koncentrálnia, annak érdekében, hogy a kínai-európai kapcsolatokat új, erősebb alapokra helyezzük, kevesebb vitával.” (Zhang, 2010). Ez a megközelítés azt mutatja, hogy a kínai kutató(k) szerint az EU – bár a legfejlettebb integráció – híján van annak az integritásnak, ami a stratégiai tényezővé váláshoz szükséges lenne. Ezért az „oszd meg és uralkodj” elv alapján taktikai célokra lehet kihasználni a megosztottságot a kellemetlen meglepetések elkerülése érdekében. Ha Kína harmonikus viszonyt tud kialakítani a fontos tagállamokkal, akkor nincs szüksége diszharmonikus kapcsolatokra az Unióval mint egésszel. Peking számára kijózanító volt belgrádi nagykövetségének 1999-es lebombázása, és ahhoz hasonlóan „bombaként” érte az, hogy az EP 2008-ban kitüntetett vendégként meghívta és Kína-ellenes szónoklat megtartására kérte fel a dalai lámát. A pekingi olimpiát Kína mérföldkőnek tekintette abból a szempontból, hogy megpecsételheti a nemzetközi közösség egyenjogú tagjává válását. Az olimpiát megelőző, mesterségesen szított Tibet-hisztéria ugyanakkor megerősítette, hogy Európa nem akarja Kínát „befogadni a családba”. A stratégiai együttműködés tehát nem csak Európa, hanem Kína oldaláról is felismerten illúzió (Song, 2010).

135  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

Kína és Magyarország A kínai geoökonómiai felosztásban Közép- és Kelet-Európának nevezett ország­ csoportot Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország és a három balti állam alkotja. Méreteikből és külső függőségükből adódóan a kelet-közép-európai országok még kevésbé tudtak alkalmazkodni a világgazdasági válság kihívásaihoz, mint az EU-tagállamok többsége. A gazdaság és a belpolitika meghatározó hatást gyakorol az országok közötti kapcsolatokra is. Kínai értékelés szerint (Chen Yali, 2010) a kelet-közép-európai régióban ma a magyar-szlovák ellentét a legkifejezettebb, de nem ez az egyetlen – gazdasági, társadalmi és belpolitikai aktualitásokkal súlyosbított – káros történelmi örökség a térségben, amelynek a megoldása jelentős, hosszú távú erőfeszítések nélkül elképzelhetetlen. A magyar-kínai kétoldalú kapcsolatok fejlesztési lehetőségeinek, közvetlen és áttételes kockázatainak, kihívásainak értékeléséhez elengedhetetlen a két ország gazdasági-társadalmi helyzetének, nemzetközi beágyazottságának, szerepének valamiféle összehasonlítása a nyilvánvaló nagyságrendi különbségeken túlmenően is. Az azonosságok és különbségek mintázatából vezethető le az egymást kiegészítő illeszkedések (komplementaritások) és potenciális súrlódások, elkerülendő ütközéspontok rendszere, amely támpontként szolgálhat Kína-stratégiánk célszerű alakításához, érdekeink tudatosításához és világos artikulálásához. A földrajzi távolság, a látszólagos kulturális differencia és a bejárt történelmi út különbözősége elfedi azt a tényt, hogy a mai globális kihívások közepette problémáink és megoldási kísérleteink is sok mindenben „rímelnek” egymásra, és számos kapcsolódási pontot, együttműködési lehetőséget kínálnak. A Magyarország iránti kínai érdeklődés növekedésének jeleként a Kínai Kereskedelmi Minisztérium Befektetéseket Ösztönző Ügynöksége (CIPA) a külországokat ismertető könyvsorozatában az USA, Oroszország, Ukrajna és Spanyolország után Magyarországról jelentetett meg összefoglaló kötetet (Chen Xin, 2009). Ez a maga nemében az első ilyen átfogó, gazdaságközpontú, a kínai üzletembereknek szóló, praktikus ismeretterjesztő, a vállalati kapcsolatfejlesztés és beruházások állami (információs) támogatását megtestesítő kiadvány. 1992-ben, a kínai kisvállalkozók igényéhez igazodva már jelent meg egy „Kelet-európai tőkebefektetési és turisztikai iránytű” c. könyvecske a Nemzetközi Ismeretterjesztő Kiadó gondozásában, Pekingben (Zhu, 1992). Ennek első, leghosszabb fejezete Magyarországgal foglalkozott (a rövidebbek pedig Lengyelországgal, Csehszlovákiával, Bulgáriával, Romániával és Albániával), de az elsősorban a csekély tőkeerejű kivándorlókat, kisvállalkozókat célozta meg (pl. hasznos tudnivalóként közli a budapesti kerületi rendőrkapitányságok címét is). Chen munkájához hasonló, önálló és színvonalas, informatív, nagyvállalati szakembereknek, stratégiai döntéshozóknak szóló, részletes statisztikai adatokkal és értékelésekkel illusztrált, szemléletes és esztétikus kötetben még nem „szerepeltünk”.

2010. december  |  136

Kína geostratégiái Közép- és Kelet-Európában A könyv első fejezete a beszédes Magyarország: az Európába törekvő kínai vállalatok hídfője címet viseli. Kína szempontjából Magyarország versenyelőnyei közé tartoznak az alábbiak: 1. Magyarország sikeres integrálódása a világgazdaságba; 2. A külföldi beruházások hatékony hasznosulása; –– a beruházásokat ösztönző feltételek kedvezősége, amelyek a 80-as évektől kezdve megalapozták a tőkevonzást és a gazdasági fejlődést; –– a 90-es évek iparszerkezeti változásai, amelyek a közvetlen külföldi tőkebefektetésekkel (FDI) összhangban hozzájárultak az ágazati struktúra korszerűsítéséhez; –– a 2008-2009-es válság miatti visszaesés átmeneti jellege, a külföldi tőkebefektetési hajlandóság várható növekedése 2010-2011-től; 3. A környező országokkal szemben érvényesíthető fejlettségi előny, ami a régiónak szánt külföldi tőkebefektetéseket elsősorban Magyarország felé irányítja; –– az oktatási rendszer; –– a Magyarországon települt nemzetközi cégek vállalati hatékonysága; –– az innovációs potenciál; –– az EU Kutatás-fejlesztési Központjának Budapestre költözése; 4. A nemzetközi versenyképességi rangsorban elfoglalt előkelő hely, mint pl. a FORBES 2008-as, gazdasági-kereskedelmi környezet színvonalát értékelő listáján szereplő 121 ország közötti 13. helyezés. Chen közöl egy olyan kivonatos globális versenyképességi listát is a Világgazdasági Fórum (WEF) értékelése alapján, amelyen Magyarország a 24., Görögország a 76. helyet foglalja el. Chen Xinnek a görög válság tanulságairól szóló írását egyébként 2010 március 30-án közölte a Renmin Ribao, a legnagyobb példányszámú kínai napilap. A cikk három pontban foglalja össze a válság tanulságait: 1. Aki segítségre tart igényt, annak először is magát kell megsegítenie. 2. Szükség van a szorosabb pénzügyi ellenőrzésre és a piacok felügyeletére. 3 A valutaunió az európai integráció kiemelkedő állomása, de a pénzügypolitikák nemzeti hatáskörben maradása, különösen egyes tagállamok felelőtlensége miatt, növeli a sebezhetőséget, és utat nyit az instabilitásnak. Véleményem szerint Chen cikkével kapcsolatban – Magyarországról szóló könyvével összefüggésben – két dolgot érdemes észrevételezni: 1. Kínának saját, sikeres válságkezelési receptje van, és annak tükrében az európai folyamatokat kritikával szemléli; 2. Kínai értékelés szerint Magyarország sokkal jobb gazdasági helyzetben van és versenyképesebb, ezért ígéretesebb partner, mint némelyik euró-övezeti tagállam.

137  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

Ezek a kínai vélemények – és a mögöttük meghúzódó tények – kedvező kiindulási feltételeket biztosítanak Magyarország szuverén Kína-stratégiájának kialakításához.

IRODALO M

Beeson, Mark (2009) East Asean Regionalism in Times of Crisis. RUC Collected Papers, Beijing, 135–151.o. Berkó–Föld (1937) Készül a háború. Cserépfalvi, Budapest. Besenyei–Gidai–Nováky (1982) Előrejelzés, megbízhatóság, valóság. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Camraux, David (2009) Interregionalism or Merely a Fourth-Level Game? In RUC Collected Papers, Beijing, 25–45.o. Chen Yali (2010) Zhongdongou zhuguo (Central and Eastern European Countries) in Zhou (2010) Chen Xin (2009) Touzi Xiongyali (Invest in Hungary), CIPA (Investment Promotion Agency of the Ministry of Commerce), Beijing. Chen Xin (2009b) Policy Evolution of the China-EU Trade and Economic Relationship. CASS IES, Beijing. Cline, Ray S. (1977) World Power Assessment 1977: A Calculus of Strategic Drift. Westview Press, Boulder, Colorado. Cline, Ray S. (1980) World Power Trends and US Foreign Policy for the 80s. Westview Press, Boulder, Colorado. Cordesman, Anthony (2000) China and the US: National Missile Defenses and Chinese Nuclear Modernization. CSIS, Washington, DC. Dai, Bingran (2009) European Experience and East Asian Regionalism: A Chinese Perspective. RUC Collected Papers, Beijing, 179–183.o. DoD (2000) Annual Report to Congress on the Military Power of the People’s Republic of China. Office of the Secretary of Defense, Washington, DC. DoD (2008) Annual Report to Congress on the Military Power of the People’s Republic of China. Office of the Secretary of Defense, Washington, DC. Fang Lexian (2009) Ouzhou Huiyi duiHua sheZang jueyide zhengzhi neihan fenxi (Political Implications of the European Parliament’s Resolutions on Tibet) in Chinese Journal of European Studies (CJES) 2009/5, 86–99.o. Fu Cong (2010) Oumeng yingdui qihou bianhua zhengcede jinzhan (Progress of EU’s Policy towards Climate Change in Zhou (2010) Grant, Charles (2010) How should Europe Respond to China’s Strident Rise? CER Bulletin, 2010 March, London. Heiduk, Günter (2009) The Process of Economic Integration in QASEAN+3.?? RUC Collected Papers, Beijing, 151–165.o. 2010. december  |  138

Kína geostratégiái Közép- és Kelet-Európában Huang Shuofeng (1992) Zonghe guoli lun (Az össznemzeti erőről). China Social Science Academic Press, Beijing. Huang Shuofeng (2001) Zonghe guoli shin lun (Az össznemzeti erő új elmélete). Social Science Academic Press, Beijing. Huang, Weiping (2009) Key Action: Chinese View of Early Harvest in the Region. RUC Collected Papers, Beijing, 257–281.o. IOSC (2005) China’s Endeavors for Arms Control, Disarmament and Non-Proliferation. Information Office of the State Council, Beijing. Kirchner, Emil J. (2009) Methodological Issues in the Study of European Integration. RUC Collected Papers, Beijing, 1–5.o. Kurlantzik, Joshua (2009) China a global power at last, http://network.nationalpost.com/np/blogs/fullcomment/archive/2009/09/28/ joshua-kurlantzick-china-a-global-power-at-last.aspx Lin, Xi (2009) Neofunctionalism Revisited in the Light of Eastern Enlargement. RUC Collected Papers, Beijing, 45–63.o. Lu Zhongwei (2000) Quanqiu zhanlüe da geju (Global Strategic Structure). Shishi Kiadó, Peking. Mann, James (2007) The China Fantasy. Viking, London. Moore, Gregory J. (2000) Human Rights and United States Policy Toward China in the New Millenium. University of Denver. N. Rózsa Erzsébet (2005) Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában. Teleki László Alapítvány, Budapest. Pillsbury, Michael (2000) China Debates the Future Security Environment. NDU Press, Washington, DC. Polonyi Péter (2005) Birodalom-e Kína? in: N. Rózsa Erzsébet (2005). Rácz Lajos (2007) A kínai össznemzeti erő növekedésének hatása a nemzetközi erőviszo­ nyokra és a nagyhatalmak geostratégiai törekvéseire. ZMNE, Budapest. Rácz Lajos (2009) Kína össznemzeti ereje, I. rész. Felderítő Szemle, 2009/3, 16–45.o. Rácz Lajos (2009b) Összehasonlító regionális tanulmányok: az EU és Kelet-Ázsia. VKI, Budapest. Rácz Lajos (2009c) Integration with European Characteristics: What does China think? In RUC Collected Papers, Beijing, 205–223.o. Rácz Lajos (2010b) A kínai biztonságpolitika régi és új elemei. VKI, Budapest. Shen Yannan (2010) Preface to Zhou (2010) Song Xinning (2009) European Studies in China: Implications to China’s Development. RUC Collected Papers, Beijing, 239–257.o. Song Xinning (2010) China and the Global Political Economy, RUC, Beijing Szun-ce (2006) A háború művészete. Cartaphilus, Budapest. Wang Songfen (1996) Shijie zhuyao guojia zonghe guoli bijiao yanjiu (A világ fő országainak CNP-je: összehasonlító elemzés). IWEP, Hunan. Wissenbach, Uwe: Comparative regionalism: the European Experience. RUC Collected Papers, Beijing, 165–179.o. 139  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

Ye-Yu (2008) Oumeng dui Zhongguo FDI yu ZhongOu maoyi guanxide shizheng fenxi (Empirical Study on the Relations between EU FDI to China and China-EU Trade), in. Shijie jingji yu zhengzhi luntan (World Economical and Political Studies), no. 4. p.27. Zaborowski-Marcin (2006) Facing China’s rise: Guidelines for an EU Strategy, Chaillot Papers, no. 94.p. 18. Zhang Pei (2010) How to meet a challenge called the EU, China Daily, 09.03.2010., p. 9. Zhao Junjie (2010) Zai weijizhong diaozhengde ZhongOu guanxi (China-EU Relations) in Zhou (2010) Zhou Hong (2010) Ouzhou fazhan baogao (Annual Development Report of Europe). Social Science Academic Press, Beijing. Zhu Xiaozhong (1992) Dongou touzi guanguang zhinan (Kelet-európai tőkebefektetési és turisztikai iránytű), Shijie zhishi, Beijing.

2010. december  |  140

Magyarország Kína-stratégiája geopolitikai megközelítésben   Dr. R ácz Lajos a hadtudomány PhD fokozatosa tanszékvezető egyetemi docens Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem [email protected]

A magyar-kínai kétoldalú kapcsolatokat övező figyelem középpontjában a kereskedelmi forgalom alakulása és a gazdasági együttműködés különféle formái állnak. Egyre nyilvánvalóbb azonban, hogy esetünkben – mint ahogy Kína más viszonylataiban is – egy olyan komplex, átfogó kapcsolatrendszerről van szó, amelynek a politikai (sőt biztonságpolitikai), társadalmi és kulturális összetevői nem egyszerűen annak hátterét és feltételrendszerét, hanem lényegi, megalapozó részét adják. A fejleményeket ugyanakkor tágabb környezetünk helyzetébe ágyazva, EU-tagságunk tükrében érthetjük meg és befolyásolhatjuk, de nem vonatkoztathatunk el a globális összefüggésektől, a nagyhatalmi politika által nyújtott mozgástértől sem.

Bevezetés: pillanatkép a modern Kína-kutatás magyarországi helyzetérõl A rendszerváltással Magyarország lehetőséget kapott (teremtett) arra, hogy fejlődésének jövőbeni irányait és együttműködő partnereit szabadon, szuverén döntéseire alapozva válassza meg. NATO- és EU-tagságunk formálisan is megpecsételte a demokratikus, jogállami, piacgazdasági értékeket követő államok érdekközösségéhez való tartozásunkat. Csatlakozásunk az Észak-atlanti Szövetséghez és az Európai Unióhoz egyben felzárkózási követelményeket is támasztott egy olyan időszakban, amely a globalizáció néven ismert világgazdasági korszakváltás feltételei között a Nyugatot mindenoldalú (gazdasági, technológiai, társadalmi, politikai, katonai, biztonsági, kulturális) alkalmazkodási kényszer elé állítja. Az új viszonyoknak megfelelően gyökeresen átalakul a nemzetközi kapcsolatok rendszere, és a hidegháború utáni, átmenetileg „egypólusú világrendet” fokozatosan felváltja egy többpólusú berendezkedés. Az államközi gazdasági, politikai, katonai és kulturális erőviszonyok eltolódásának egyik kulcseleme Kína „felemelkedése”, ami a 21. század elejét jellemző bonyolult konfliktusokkal, veszélyekkel és kihívásokkal terhes nemzetközi környezetben megy végbe. Magyarországnak a 141  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

nemzetközi erőviszonyokat, saját képességeit és lehetőségeinek korlátait számításba vevő választ kell adnia a kínai kihívásra úgy, hogy az nemzeti érdekeinknek és az egyetemes emberi értékeknek egyaránt megfeleljen. Túl vagyunk már a Kelet és a Nyugat közötti választás leegyszerűsített modelljén. Olyan döntéseket kell hoznunk, amelyek során – adott esetben – a Nyugat részeként kell Észak és Dél, Európa és Amerika, az euro-atlanti és az eurázsiai „ihletésű” stratégiák között felelősségteljes különbséget tenni, vagy még inkább: összhangot biztosítani (Rácz, 1999). Tudomásul kell vennünk: Magyarországnak egy olyan új, globalizálódó világrendbe kell beilleszkednie, amelynek Kína az egyik tartóoszlopa (Rácz, 2009). A magyarországi modern Kína-kutatás központjává az elmúlt években – a Miniszterelnöki Hivatal (MEH) és az MTA stratégiai együttműködésének köszönhetően – a stratégiai projekt koordinálásával megbízott Világgazdasági Kutató Intézet (VKI) vált. Ennek a 2010-ben véget ért programnak, mint „policy-oriented” projektnek, azaz a politikai döntéshozatal támogatását célzó tudományos tevékenységnek a középpontjában a kétoldalú kapcsolatok helyzetének, lehetőségeinek és kockázatainak, célszerű alakításának, várható kilátásainak elemzése állt. Az egyes részterületeket lefedő kutatási blokkok eredményei a bilaterális viszonyrendszer fejlődési irányaira vonatkozó megállapításokban és a résztanulmányok végén, valamint az összefoglalókban megfogalmazott, jövő-orientált javaslatokban csúcsosodtak ki. A 2006-2007-es kutatási ciklus összefoglalója (Juhász–Inotai–Tálas, 2007) foglalkozott Kína belső helyzetével, fejlesztési és nemzetközi stratégiájával, nemzetközi helyzetével és a nagyhatalmakhoz fűződő viszonyával, valamint a magyar-kínai kapcsolatok értékelésével. Ez utóbbin belül a szerzők kitértek a viszonyunkat megalapozó történelmi adottságokra, a Magyarországon kialakult Kína-képre, Kínastratégiánk tervezésének fő vonalaira, az államközi kapcsolatok jellemzésére és a nem kormányzati szervezetek együttműködésére, valamint olyan szakpolitikai kérdésekre, mint a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok, Hongkong hídfőállás-szerepe, a kultúra, a tudomány és az oktatás jelentősége. A következtetés-részben rámutattak, hogy „a magyar-kínai kapcsolatok mindkét fél számára előnyös és zavartalan fejlődése a magyar politikai elit, a magyar közigazgatási szervek és a magyar lakosság túlnyomó részénél szemléletváltást igényel”. Ehhez kapcsolódva szükséges „a két ország nyelvét, kultúráját és belső viszonyait egyaránt jól ismerő szakember-gárda kinevelése”. A magyarországi kínaiak a kapcsolatok ápolásában és fejlesztésében „hasznos hídszerepet” tudnak betölteni. Az első év fő kutatási eredményeit bemutató publikációkat az MTA VKI 2008ban „Kína: Realitás és esély” címmel tette közzé (Inotai–Juhász, 2008). A második ciklus eredményeit tükröző négykötetes VKI-kiadványban a kétoldalú gazdasági kapcsolatok fejlesztésének néhány területével foglalkozó tanulmányokat külön kötet gyűjtötték össze. E blokk összefoglalója önálló fejezetként helyt kapott az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent tanulmánykötetben (Rácz, 2009 in Inotai–Juhász, 2009). 2010. december  |  142

Magyarország Kína-stratégiája geopolitikai megközelítésben A 2008-2009-es kutatási fázisban a kétoldalú gazdasági kapcsolatok jellemzésére és kilátásaira összpontosítottunk, kelet-közép-európai (elsősorban lengyel és román) összehasonlításban. A 2009-2010. évi ciklusban a magyar-kínai kétoldalú gazdasági kapcsolatokkal és azok európai összefüggéseivel foglalkozó tanulmányok születtek. Jelen dolgozatban megkísérlem a projekt során összegyűlt megállapításokat, következtetéseket és javaslatokat a geostratégiai szempontok kiemelésével összefoglalni, s saját, legújabb kutatási eredményeimmel kiegészíteni. A magyar-kínai kétoldalú kapcsolatokat övező figyelem középpontjában a kereskedelmi forgalom alakulása és a gazdasági együttműködés különféle formái állnak. Egyre nyilvánvalóbb azonban, hogy esetünkben – mint ahogy Kína más viszonylataiban is – egy olyan komplex, átfogó kapcsolatrendszerről van szó, amelynek a politikai (sőt biztonságpolitikai), társadalmi és kulturális összetevői nem egyszerűen annak hátterét és feltételrendszerét, hanem lényegi, megalapozó részét adják. A fejleményeket ugyanakkor tágabb környezetünk helyzetébe ágyazva, EU-tagságunk tükrében érthetjük meg és befolyásolhatjuk, de nem vonatkoztathatunk el a globális összefüggésektől, a nagyhatalmi politika által nyújtott mozgástértől sem. A lehetőségek kihasználása és a kockázatok kezelése érdekében elengedhetetlen a kínai társadalmi és kulturális-civilizációs sajátosságok figyelembe vétele. A pekingi konferencián David Shambaugh professzor, a George Washington Egyetem vezető Kína-kutatója kemény kritikával illette azt a tendenciát, hogy a modern sinológia (Kína-kutatás) színvonala és a kínai fejlemények értő ismerete Európában, beleértve Közép-Európát is, visszaesett, és a tudomány nem képes megadni azt a támogatást az üzleti, a politikai és a kulturális szférának, amire a kapcsolatok fejlesztéséhez szükség volna. Véleményem szerint a MEH-VKI kutatási programja az élő cáfolata annak, hogy a közép-európai országokban nem létezik színvonalas, modern Kína-kutatás, bár az igaz, hogy az eredmények hozzáférhetősége – különösen angol nyelven – hagy kívánnivalót maga után. A VKI kutatások megállapításaira még Kínában megjelent művekben is van hivatkozás, igaz, hogy annak a Chen professzornak az írásaiban, aki tud magyarul is (Chen, 2009). Azt azonban aligha várhatjuk el, hogy a nemzetközi tudományos közvélemény magyarul tájékozódjon Kína-kutatásunk helyzetéről. Ugyanakkor az is tény, hogy az EU és tagállamainak Kínával fenntartott kapcsolataiban az utóbbi időben olyan negatív fejlemények következtek be, amelyek arról tanúskodnak, hogy az állami, az üzleti és a politikai szféra, a kultúra és annak közvetítő közege, a média nem mindig viszonyul tárgyilagosan Kínához, és nem is érdeklődik kellőképpen a kínai fejlemények mélyebb összefüggései és háttere iránt. Ennek az érdektelenséggel párosuló ellenérzésnek a hátterében nem kis részben a hiányos ismeretek és a megcsontosodott előítéletek állnak, amelyek megnehezítik a modern sinológia eredményeinek befogadását. Ezért különösen örvendetesnek tartom, hogy a „Geopolitika a 21. században” c. folyóirat külön számot szentel a témakörnek, ráadásul nem csak magyarul, de angol nyelven is. 143  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

A magyar-kínai kétoldalú kapcsolatok általános feltételrendszere Ázsia és azon belül elsősorban Kína növekvő világgazdasági jelentősége ma már közhelyszámba megy. A kínai kapcsolat nem egy európai ország számára „húzóágazat”, konjunktúra-növelő, beruházásokat és fejlesztéseket ösztönző szerepet tölt be, miközben a foglalkoztatottságra, az ár- és a bérszínvonalra, a külkereskedelmi egyensúlyra, a termelési szerkezetre, a nemzetközi versenyképességre – más világgazdasági hatásokkal komplex módon összefonódva – reformokat kikényszerítő nyomást gyakorol. A kihívásra Magyarország aktív kapcsolatfejlesztéssel vagy védekező, elzárkózó stratégia követésével reagálhat. Tekintettel arra, hogy a külkereskedelemre orientált, nyitott magyar gazdaság, ha akarná, se vonhatná ki magát azon hatások alól, amelyek Kína szerteágazó kapcsolatrendszerén keresztül közvetlenül vagy közvetve érik, nem kétséges, hogy melyik stratégia a célravezető: aktív kapcsolatfejlesztés, a kockázatok kezelésével. Az egyoldalú kockázatkerülő magatartásra épülő stratégia ésszerűségét – külgazdasági sebezhetőségünk mellett – a várható „elmulasztott haszon” is kétségessé teszi. Nem elhanyagolható megfigyelés, hogy Kína külkereskedelmi rangsorokban elfoglalt helye és a gazdasági fejlődés üteme között éppen azokban az európai országokban mutatkozik a legkifejezettebb, egyértelmű, pozitív összefüggés, amelyekhez fel szeretnénk zárkózni. A kétoldalú kapcsolatok alakításának feltételrendszere szempontjából kedvező körülménynek számít, hogy Kína európai jelenléte erősítésére törekszik, és ehhez a kelet-közép-európai térséget, benne hazánkat egy lehetséges „csatolási felületnek” (behatolási pontnak, „ugródeszkának”) tekinti, ahol stratégiai jelentőségű, tartósnak ígérkező pozíciókra tehet szert. Magyarország ilyen értelemben lehetne az egyik „híd” vagy „kapu”, összekötő kapocs Kína és az EU (illetve a kelet-középeurópai régió) között (Novák–Túry, 2008). További előnyöket biztosíthat földrajzi helyzetünk, amely – megfelelő infrastrukturális fejlesztésekkel kiegészülve – megalapozhatja regionális központtá válásunkat. Ezt elősegíthetik a délkelet-európai, balkáni, kárpát-medencei régióban kialakult szoros gazdasági kapcsolatok és a több évszázados együttélés során felhalmozódott történelmi tapasztalatok, helyismeret is, ami egyfajta regionális „tudásközpont” szerepét oszthatja Magyarországra a térségre vonatkozó ismeretek hangsúlyozásával, a szomszédos országokkal összekötő gazdasági és kulturális szálak megújításával és felerősítésével (u.ott). Ugyancsak kedvező feltételeket biztosíthat a kapcsolatfejlesztés számára az, hogy kínai megítélésünk még mindig pozitív, ami nem kis részben azoknak az időközben kormányzati-közéleti pozíciókba került (ma már zömében nyugdíjas) kádereknek köszönhető, akik az ’50-es, ’60-as évek gazdasági, politikai, kulturális, oktatási téren megnyilvánuló csereprogramjaiban vettek részt, és nosztalgikus emlékeket őriznek Magyarországról, a magyarokról. E pozitív képnek az új vezetői nemzedékre való „átörökítését” segítheti, hogy a rendszerváltás után térségünk államainál korábban kezdtük meg a kínai kapcsolat felélesztését és új alapokra helyezését, amivel – egyes 2010. december  |  144

Magyarország Kína-stratégiája geopolitikai megközelítésben alszektorokban – sikerült domináns gazdasági-kereskedelmi-kulturális pozíciókat kiharcolnunk. A ’80-as évek végén, ’90-es évek elején a magasabb képzettséggel, műveltséggel, ambícióval, mobilitással, tőkével, vállalkozókedvvel rendelkező kínaiak számára Magyarország egyfajta kelet-közép-európai referencia-pontként szolgált. A hazánkban letelepedő kínai csoportoknak az anyaországgal fenntartott kapcsolatai információs „visszacsatolást” képezve növelték ismertségünket, és a médiában közölt tudósítások révén fenntartották a kínai közvélemény érdeklődését országunk iránt (Petővári, 2008). Az Európai Innovációs és Technológiai Intézet Budapestre költözése lendületet adhat a magyarországi tudományos kutatás-fejlesztésnek is, és a kínai csúcstechnológiai vállalatokra is vonzóerőt gyakorolhat. Szinte a szektoriális bontástól függetlenül a kínai piac nagysága önmagában is olyan behatolási lehetőségekkel kecsegtet, amelyeknek még világgazdasági súlyunkkal megegyező arányú kihasználása is jövedelmezőnek ígérkezik. 1300 millió potenciális fogyasztó, növekvő fizetőképes kereslet, reálértéken a világ második legnagyobb GDP-je, a legnagyobb külkereskedelmi forgalom (a legnagyobb exporttöblettel), kiugróan magas valutatartalékok – ezek a makroadatok jellemzik a kínai gazdaságot. Kína WTO-tagsága és vállalásainak teljesítése a kétoldalú kapcsolatokat a piacgazdaságok esetében megszokott jogi és intézményes keretek közé helyezi. A kiszámíthatóságot növeli a központi tervutasításos rendszer elemeinek beépítése a kínai gazdaságirányítási szisztémába, a stratégiai prioritások meghirdetése és átláthatósága, a dinamikus fejlődési potenciál következetes realizálása, a fejletlenebb kínai térségek felzárkóztatása melletti politikai elkötelezettség. Kína szervesen beágyazódott a világgazdaságba. A kínai vállalatokkal kialakítandó együttműködés lehetőséget biztosíthat a nagy nemzetközi vállalatok hálózatába történő bekapcsolódásra is (Frigyesi–Szajp, 2008). Az együttműködés során Magyarországon (és harmadik országokban is) hasznosíthatóak a multinacionális fejlesztési zónák kialakításában példaértékű kínai tapasztalatok (Kutasi, 2008). A kapcsolatfejlesztés útjában azonban – a serkentő faktorok mellett – nem kevés gátló tényező is tornyosul. A kínai kapcsolat fejlesztése más viszonylatokhoz képest jóval nagyobb mértékű – a szabályozó intézkedéseken túllépő – állami beavatkozást, támogatást igényel, amit objektív és szubjektív követelmények is alátámasztanak: –– A szükséges beruházások volumene messze meghaladja a magyar kis- és közepes vállalatok kockázatvállalási, tőkebefektetési lehetőségeit; –– A magyar közlekedési, logisztikai infrastruktúra jelenlegi állapotában csak korlátozottan alkalmas a Kínával folytatott együttműködésben rejlő gazdasági növekedési lehetőségek realizálására (Kutasi, 2008); –– Olyan ágazati döntésekre (és azok összehangolására) lenne szükség – például: 145  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

–– ––

––

––

vasútfejlesztés –, amelyek a mai érdekviszonyok és korlátok mellett jelenleg ellenkező irányú tendenciát követnek, illetve jelentős ellenállásba ütköznének; A kínai tőke bevonása csak hosszú távú, stratégiai elkötelezettséget tükröző magyar állami garanciavállalás mellett lehetséges; A gazdaságirányítási mechanizmusok különbözősége az állami és a magánszektor szerepvállalásának összehangolásakor (mindkét részről) bürokratikus akadályokba ütközhet, és működési zavarokhoz vezethet; Hazánknak nincs hivatalos, átlátható migrációs stratégiája (következésképpen a kínai bevándorlásra vonatkozó transzparens szakpolitikai célkitűzéseink sincsenek). Mindez – a schengeni csatlakozás következményeivel súlyosbítva – azt eredményezi, hogy a magyarországi kínai közösség létszáma csökkenhet, minőségi összetétele viszont romlik (Petővári, 2008); Egy hosszú távra szóló Kína-stratégia meghirdetésének és elfogadtatásának politikai és társadalmi feltételei nem minden szempontból kedvezőek.

„Regionális tudásközpont” szerepünk, azaz a környező térségekre vonatkozó ismereteink és azok gyakorlati alkalmazásának színvonala a szomszédainkkal kialakított, folyamatosan működtetett és továbbfejlesztett mindenoldalú kapcsolatok függvénye. E téren elsősorban a szubjektív feltételek oldaláról még sok a zökkenő. A gazdasági felzárkózás, az infrastruktúra-fejlesztés és az EU-s források felhasználása mindenekelőtt együttműködési követelményeket támaszt a térség országaival szemben, és nem annyira egy „centrum”, mint inkább ágazati, szektorális csomópontok hálózata létrehozásának szükségességét veti fel. Kína stratégiai partnerválasztását jelentősen befolyásolhatja a térségünk államai között kibontakozó, egyre erősödő verseny Peking „kegyeinek” megnyeréséért. Az európai nagy- és közepes hatalmak tőkeerejük, technológiai fölényük, történelmileg kialakult hagyományos Kína-kapcsolataik és nagyobb helyismeretük, nyelvtudásuk, kapcsolati rendszerük (Hongkong), etnikai és kulturális sokszínűségük miatt versenyelőnyt élveznek velünk szemben, és kiszoríthatnak bennünket még azokból a szűk piaci szegmensekből is, ahol eddig megőriztünk valamit pozícióinkból. Kína nemcsak együttműködő partner lehet, hanem – a kockázatok nem megfelelő kezelése esetén – veszedelmes gazdasági versenytárs és a globális szintű hatalmi elrendeződést bonyolító „játékos” is (Rácz, 2007). Miközben Kína a magyar árukivitel ígéretes célpiaca, más célpiacokon ugyanakkor versenytársi pozíciót foglalhat el (Kartali–Wagner, 2008). A pekingi politikai-gazdasági vezetés és a kínai közvélemény körében egyaránt létező kedvező megítélésünk (és Kína kedvező magyarországi megítélésének „szigetei”) jórészt egy olyan generáció tagjaihoz köthetők, akik – életkorukból adódóan is – lassan „kikopnak” a közéletből. A mai – és még inkább a jövőbeni – kínai vezetés már nem nosztalgikus emlékekre épít. A kapcsolatokat új, reális, egymás képességeire, megbízhatóságára és az együttműködés várható előnyeire támaszkodó alapokra kell helyezni. 2010. december  |  146

Magyarország Kína-stratégiája geopolitikai megközelítésben A kínai beruházók rendkívül nyitottak a magyarországi lehetőségek iránt, míg a magyarországi politikai döntéshozói szint gondolkodása kevésbé érett meg arra, hogy átlássa a kínaiak kínálta lehetőségek előnyeit. Ezért még egy jelentős akadályt kell felszámolni: a hazai kistérségi, regionális és országos döntéshozók bizalmatlanságát és elzárkózását a kínai beruházókkal szemben (Kutasi, 2008). Miközben Kína az Egyesült Államok után a világon a legtöbbet költi tudományos kutatás-fejlesztésre (OECD, 2006), a magyar oktatási rendszer hatékonysági mutatói nemzetközi összehasonlításban romlottak, a vállalatok K+F tevékenysége, kockázatvállalási, befektetési készsége pedig lanyha. A magyar „tudásexportot” az is fékezheti, hogy Kínában a szellemi tulajdonjogok védelmének még nincs meg a stabil háttere (Kartali–Wagner, 2008). Ezt csak megfelelő licensz-konstrukciók alkalmazásával, folyamatos, az „élen maradást” biztosító újításokkal és magas tudástartalmú kiegészítő szolgáltatások nyújtására szóló hosszú távú szerződésekkel lehet ellensúlyozni (Kenyeres, 2007).

A magyar-kínai gazdasági kapcsolatok alakulása uniós csatlakozásunk óta A kétoldalú gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok történetének legújabb, uniós csatlakozásunk óta eltelt szakaszát áttekintve megállapítható, hogy abban a történelmi hagyományok, a politikai viszony jellege és az állami, valamint a pártvezetők közötti személyes érintkezés gyakorisága mindig is lényeges szerepet játszott (Szunomár, 2010). Történelmi és földrajzi adottságaink mellett EU-tagságunk az a tényező, amely a Kínával kiépített kapcsolatok fejlesztésének lendületet adhat. A kétoldalú kereskedelmi forgalom alakulását jellemző összesített statisztikai adatok ennek nyilvánvaló bizonyítékát szolgáltatják. A forgalom export-import bontású mérlege arról tanúskodik, hogy a válság idején Magyarország szempontjából a cserearányok javultak, vagyis Kína hazánk számára – ma inkább, mint bármikor – elsősorban fejlesztési erőforrás. Ezt támasztja alá az is, hogy – a VKI adatai szerint – a Kínával szembeni kereskedelmi mérleghiányunkat teljes mértékben kompenzálja a környező keletközép-európai országok viszonylatában jelentkező többletünk, aminek feldolgozóipari árualapját (alapanyagait és alkatrész-ellátottságát) kínai importunk biztosítja. A magyar-kínai külkereskedelem fent részletezett értékeivel változatlanul vezető szerepet tölt be a kelet-közép-európai térségben. Regionális összehasonlításban hazánk a környező országokkal szemben is (Ausztria kivételével) sokáig megőrizte elsőbbségét (Novák–Túry, 2009). A Kínai Kereskedelmi Minisztérium számításai, illetve a 2009-es Kínai Statisztikai Évkönyv adatai alapján 2008-tól a lengyel-kínai kereskedelmi forgalom vala147  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

melyest megelőzi a magyar-kínai relációt, de ahogy azt a külgazdasági jelentések is kiemelik, lényegesen kisebb mértékben, mint ahogy azt a két ország méretbeli különbségei indokolnák. A magyar-kínai külkereskedelmi forgalom 2009-ben is, mind az export, mind az import tekintetében meghaladja a hazánkhoz hasonló méretekkel rendelkező Cseh Köztársaság adatait, s jelentős mértékben megelőzi Romániát, Bulgáriát és a régió többi országát is (Szunomár, 2010). Ami a kereskedelem összetételét illeti, a magyar kivitelt elsősorban a motor és motoralkatrészek, elektronikai távközlési termékek, számítástechnikai eszközök, egyéb gépipai termékek, gyógyszerek alkotják. A kínai importnak – a hiedelmekkel ellentétben – csak csekély részét adják a textil- és ruházati termékek, sokkal inkább a gépek és berendezések, elektronikus alkatrészek, számítástechnikai eszközök teszik ki a jelentős részét (uott). A kínai viszonylatot magyar szempontból jellemző kereskedelmi deficit (hasonlóan az EU-éhoz) kétoldalú keretek között nem értelmezhető és nem kezelhető. Az export fellendítésén túl mindenképpen szükséges a tőkebefektetések ösztönzése (mindkét irányban), a tudás-transzfer, a turizmus bővítése, a termelési kooperáció fejlesztése, a logisztika területén való együttműködés is. Magyarország vonzó befektetési célpont lehet a kínaiak számára, és nem csupán azért, mert fontos európai közúti és vasúti útvonalak csomópontjában fekszik. Hanem hatalmas anyagi, pénzügyi és szellemi (kulturális) infrastrukturális előnyt jelenthet az is, hogy itt van a legnagyobb kínai kolónia a régióban, itt működik egyedül kínai-magyar kéttannyelvű általános iskola, itt található az egyetlen Bank of China-fiók, valamint csak Budapestről indul közvetlen légi járat Kínába (Szunomár, 2010).

A geostratégia biztonságpolitikai dimenziója a magyar-kínai kapcsolatokban A Pentagon legutóbbi Négyéves Védelmi Áttekintésében szerepel ez a megállapítás: Képességei alapján a jövőben elsősorban Kína lehet az az ország, amely katonai téren versenyezhet az Egyesült Államokkal, és olyan romboló haditechnikai eszközöket rendszeresíthet, amelyek idővel ellentételezhetik az USA hagyományosan meglévő katonai fölényét (QDR, 2006). Ha Kína világméretűre terjesztené ki katonai szerepvállalását és fegyverkezési versenybe bocsátkozna az Egyesült Államokkal, akkor szuperhatalmi ambícióival oly módon kérdőjelezné meg a fennálló „nemzetközi rendet”, ami egyben a globális biztonság veszélyeztetését is jelentené. A nemzetközi és magyar külpolitikai szaknyelvben a „szuperhatalom” kifejezés az USA részére van fenntartva. Kínát általában leendő „globális hatalom”-nak tekintik, és a fogalmat a következőképpen definiálják: „Globális hatalom alatt olyan nagyhatalmat értünk, amely a világban átfogó politikai, gazdasági és biztonság2010. december  |  148

Magyarország Kína-stratégiája geopolitikai megközelítésben politikai érdekekkel bír, és azok érvényesítéséhez megfelelő politikai, gazdaságipénzügyi és katonai eszközrendszerrel rendelkezik. Egy globális hatalom esetében a globális rend alapviszonyaira kiható jelentősége van az ország belső gazdasági, politikai és társadalmi folyamatainak, ezek stabilitásának vagy instabilitásának. Kína ma is nagyhatalom, de a jelzett értelemben csak az elkövetkező évtizedekben válhat globális hatókörű nagyhatalommá. Ez azzal jár, hogy magatartását az egyre inkább bővülő globális érdekeltségei határozzák meg” (Fazekas-Gergely, 2006). Tálas Barna egy másik, találó kifejezést alkalmaz Kínára már 1998 óta (Tálas, 1998), amit később így jellemez: A „hiperhatalom” új kifejezéssel elsősorban a kínai nemzetgazdaság kiugróan nagy méreteire és abszolút teljesítményére kívánunk utalni. A „szuperhatalom” elmúlt évtizedekben kialakult és elfogadottá vált kifejezést Kína esetében nemcsak azért nem használjuk, mert ez a fogalom az adott állam gazdasági ereje és tudományos-technikai potenciálja mellett mindenekelőtt katonai erejét és ütőképességét emeli ki, azaz eredendően katonapolitikai fogalom. A 21. század közepére Kína olyan gazdasági „hiperhatalommá” válhat, amely meghatározó hatást gyakorolhat nem csupán a távol-keleti és a délkelet-ázsiai térség, hanem az egész világ gazdasági, tudományos-technológiai és civilizációs fejlődésére, és ezen keresztül a 21. század új világrendjének a kialakulására is (Tálas, 2006). A „szuperhatalom” tehát katonai kategória, a „globális hatalom” megnevezés esetében az átfogó (világméretű) érdekek, a „hiperhatalom” kifejezés használatakor pedig a gazdasági teljesítmény mértéke a jelentés meghatározó tartalma. A kínai nemzeti felemelkedési stratégia fókuszában az össznemzeti erő növelése áll, és az „össz” („comprehensive”) előtag a CNP-t alkotó tényezők átfogó, azaz teljeskörű, sokoldalú összhatására utal. Kína nem „szuperhatalom” vagy „hi­ perhatalom”, még csak nem is „globális hatalom” akar lenni (a közvetlen szándéktól függetlenül úgyis az lesz), hanem „harmonikus hatalom”, azaz belső viszonyaiban és külső kapcsolatrendszerében stabil, kiegyensúlyozott, sokoldalú képességekkel rendelkező, nemzetközi környezetébe illeszkedő, egyben azt alakító globális erőtényező (Rácz, 2007). A globalizáció – ellentétben híveinek és kritikusainak többségi álláspontjával – nem elsősorban „amerikanizáció”, hanem legalább annyira a világ „elkí­ naiasodása” is: a keleti és a nyugati kultúra soha nem látott méretű összeütközése és keveredése. Ahogy Amerika felfedezése egy „új világ” felépítéséhez vezetett, úgy Kína „felfedezése”, korszakokat átugró, emberek milliárdjait érintő modernizációja és a világfolyamatokba integrálása is globális hatalmi átrendeződést okoz, csak éppen még nagyobb méretekben, még rövidebb idő alatt és még sokkolóbb következményekkel. Ezen sokkoló következmények között az áldásos hatások és az átkos mellékhatások kibogozhatatlanul egymásba fonódnak. A veszélytényezők között a Kína felemelkedése által képviselt „katonai fenyegetés” ha egyáltalán létezik – elhanyagolható azokhoz a transznacionális kockázatokhoz és kihívásokhoz képest, amikkel az egész világ (beleértve Kínát magát is) – szembesül. Így például: környezetkárosodás, demográfiai anomáliák, egészségügy, járványok, élelmiszerbiz149  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

tonság, éhínség, szegénység, társadalmi ellentétek, életvezetési konfliktusok, a családok és közösségek széthullása, szenvedélybetegségek, pszichológiai torzulások, aszociális magatartásformák, információrobbanás, kormányozhatatlanság, a jogállamiság és az egyéni szabadságjogok kibékíthetetlensége, az állam szerepvesztése és szereptévesztése, természeti katasztrófák, globális felmelegedés, tömeges migráció, energiaéhség, vízhiány, terrorizmus, a kritikus infrastruktúrák sebezhetősége. Ezeket a problémákat nem lehet katonai eszközökkel, nyomásgyakorlással, megbélyegzéssel, kiközösítéssel, szankciókkal, büntetésekkel, fenyegetésekkel, kettős mér­cét alkalmazó kivételezésekkel, elvtelen „elvekhez ragaszkodással” kezelni, csak a bizalom megelőlegezésén alapuló jóhiszemű nemzetközi együttműködéssel, felelősség- és áldozatvállalással, kompromisszumokkal. Egy feltételezett háború – Kína és a „Nyugat” között – ilyen körülmények között a konfliktusok megoldásának végső eszközeként, „ultima ratio”-ként is értelmét veszti, és besorol a szakmai és a politikai válságkezelés kudarcát fémjelző természeti és társadalmi kockázati té­nyezők közé, mint járulékos katasztrófaveszély, amelyet el kell hárítani. Magyarország szempontjából ezek a járulékos katonai veszélyelemek csak átté­ telesen, egy esetleges távol-keleti regionális fegyveres konfliktus tovagyűrűző közvetett hatásaiként jelentkezhetnek. Ilyen lehet például, ha egy Tajvan körüli háborús helyzetben az USA erőinek jelentős részét kényszerül lekötni a térségben, és ezért a helyzet a NATO-szövetségesektől más hadszíntereken (Afganisztánban, Irakban, Európában vagy másutt) nagyobb hozzájárulást, még aktívabb szerepvállalást követel meg. Ilyen lehet, ha Tibet ügyében Magyarország – a Nyugattal közös álláspontot képviselve – valamilyen „Koszovó-típusú” (vagy „hongkongi”, esetleg „tajvani” vagy „izraeli”) megoldást szorgalmaz, amire válaszul Kína az ENSZ Biztonsági Tanácsában megvétóz egy vagy több másik, az EU vagy a NATO szempontjából fontos béketámogató műveletet (mondjuk a Földközi-tenger vagy Észak-Afrika térségében), ahol így részvételünk, szerepvállalásunk feltételei megnehezednek. Ilyen lehet, ha a terrorista-szeparatista mozgalmak elleni határozott kínai (és orosz) fellépés KözépÁzsiában a radikális, fundamentalista iszlám mozgalmak fegyveres tevékenységének világméretű erősödését vonja maga után, ami Európára és Magyarországra is kiterjedhet. Ilyen lehet, ha egy Kína elleni esetleges szankcióra, a kínai „rendszerváltó” ellenzék támogatására vagy a belügyekbe való beavatkozásként értelmezhető más nyugati (és magyar) intézkedések ellenreakciójaként a nemzetközi kapcsolatokban újra hidegháborús légkör alakul ki, és a nagyhatalmak csatlósaikon keresztül vagy saját maguk is a világ számos régiójában nyomásgyakorlást és fenyegetést alkalmaznak egymás ellen (például bejelentik rakétáiknak a szövetségi rendszerek tagállamainak fővárosaira és katonai célpontjaira irányítását). Ekkor Magyarországgal szemben is követelményként merülhet fel a hadikiadások növelése, a fegyveres erők fejlesztése, készültségi fokozatuk emelése, esetleg egy rakétavédelmi rendszer elemeinek telepítése. Mindezek az – egyelőre csak elméleti eshetőségként létező, valószínűtlen – fejlemények politikai eszközökkel megelőzhetők, illetve kezelhetők. A katonai szférába 2010. december  |  150

Magyarország Kína-stratégiája geopolitikai megközelítésben átsugárzó hatásoknál egyébként is sokkal súlyosabbak lennének a gazdasági, politikai és társadalmi következmények.

Következtetések és javaslatok Ebben az utolsó alpontban a „leíró” elemzés módszerét felváltjuk a „normatívák” formájában megfogalmazott tennivalókra utaló következtetésekkel. A politikai és a stratégiai elemzés lényegéhez tartozik a célkitűzések, a prioritások és a megvalósítás módszereinek kritikai értékelése. Az alábbi ajánlások azonban – amelyeket a VKI kutatási program keretében kidolgozott összefoglalóimból szerkesztettem – nem értelmezhetők sem a tudományos objektivitástól elszakadni kívánó szubjektív véleményként, sem pedig politikai állásfoglalásként. Nem azt kívánom megfogalmazni bennük, hogy a mindenkori kormányzatnak milyen irányvonalat „kell” követnie Kína-politikájában, hanem azt, hogy bizonyos „választható” célok kitűzése esetén milyen intézkedés-sorozat illeszkedik azokhoz a legkövetkezetesebben. Két ilyen általános, komplex (gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális ös�szefüggésrendszerbe ágyazott) stratégiai célkitűzés fogalmazható meg a magyarkínai kapcsolatrendszerre vonatkoztatva: 1. A Kína felemelkedését kísérő veszélyek és fenyegetések megelőzése, elhárítása, a Magyarországot is érintő globális és regionális kockázatok és kihívások kezelése; 2. A Kínával kialakított viszonyban rejlő előnyös lehetőségek minél hatékonyabb kihasználása. A további ajánlások érvényessége addig terjed, amíg e két átfogó stratégiai célkitűzés a kormányzati politika szintjén nem kerül kibékíthetetlen konfliktusba más átfogó, még fontosabbnak ítélt stratégiai célkitűzésekkel. –– Kína megismerésében és megítélésében szemléletváltásra van szükség. Bár kétségtelen tény, hogy sok tekintetben még csak fejlődő ország, Kína nem tekinthető gyenge, elmaradott, kiszolgáltatott és kioktatandó, pusztulásra ítélt kommunista diktatúrának, sokkal inkább egy gazdag, erős és büszke nagyhatalomnak, a formálódó új nemzetközi elrendeződés egyik tartóoszlopának. Kína nem „haldokló dinoszaurusz”, hanem „eleven sárkány”. –– Ezt a szemléletváltást a politikai elit, a média és a közvélemény számára is érthetően és meggyőzően kell megjeleníteni, amiben a modern Kína-kutatásnak jelentős szerepe és felelőssége van. –– Hazánk szempontjából a „kínai kapcsolat” stratégiai kérdés, a Pekinggel fenntartott jó viszony – az alapértékek szem előtt tartásával – nem rendelhető alá bel- és külpolitikai taktikai megfontolásoknak, rövidtávú, aktuálpolitikai célkitűzéseknek. –– A Kínával fenntartott kapcsolataink komplex viszonyrendszert képeznek, amelyben az előnyös gazdasági lehetőségek kihasználása szoros összefüggésben van a politikai, a társadalmi és a kulturális kapcsolatok minőségével. 151  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

–– Kína a világ legnépesebb állama, nukleáris nagyhatalom, az ENSZ Biztonsági Tanács tagja, a legnépesebb országcsoport (a fejlődő országok) szószólója, az ENSZ Emberjogi Tanácsába a legtöbb szavazattal beválasztott tagállam, az Amerikai Egyesült Államok méltó stratégiai partnere a globális problémák kezelésében. Értékes politikai erőforrásunk, hogy Peking az egyenjogúság, a tisztelet és a kölcsönös előnyök alapján baráti viszonyra törekszik Magyarországgal. –– Kína lakosságának lélekszáma 1340 millió. A dalai lámát  százezer híve követte az önkéntes száműzetésbe (a különbség tizenháromezer-négyszázszoros). Az emigráns tibeti kormányt a világ egyetlen egy országa sem ismeri el hivatalosan. Külpolitikai öngyilkossággal érne fel, ha Magyarország az ideológiai szélmalomharc jegyében a nemzetközi színtéren konfrontálódna Kínával, kétségbe vonva az ázsiai nagyhatalom területi egységét, vagy a civilizált világhoz tartozását. –– Az Európai Unió döntéshozó testületeiben nincs egységes vélemény a Kínával fenntartott kapcsolatok kívánatos jellegét illetően. Magyarországnak a nemzeti érdekeknek megfelelő, önálló, konstruktív álláspontot kell képviselnie, amely mentes a pártpolitikai, ideológiai előítéletektől és kötöttségektől. Érdekünk, hogy az EU ne lebontsa, hanem sokoldalúan kibontakoztassa a Kínával fenntartott stratégiai partnerséget. –– 2011-es EU-elnökségünk kiváló alkalmat szolgáltat arra, hogy Kína-politikánkat önálló kezdeményezésekkel, az EU-Kína stratégiai partnerséget előmozdító javaslatokkal jelenítsük meg. Semmi sem indokolja, hogy a fegyverembargó, vagy a piacgazdasági státus megadása kérdésében „követő” álláspontot képviseljünk. Ha Spanyolországnak lehet az a véleménye, hogy az EU fegyverembargóját fel kell oldani, akkor Magyarország is bátran képviselheti azt az álláspontot, hogy a fegyverembargó idejétmúlt, eltörlése szimbolikus jelentőségű, és nem jelenti automatikusan a fegyverszállítások beindulását, ellenkezőleg: a viselkedési kódex életbe léptetésével ellenőrzött keretek közé helyezi a kettős felhasználású termékek forgalmát is. A magyar-kínai kapcsolatoknak vannak értékes, továbbvitelre érdemes hagyományai a rendszerváltást megelőző időkből is, de hazánk ma Kínában – szerencsére, és a magyarországi fejleményeket figyelemmel kísérő kínai szakembereknek köszönhetően – nem csak erről ismert. Ismertek a gazdasági-társadalmi átalakulás során szerzett tapasztalataink, közelmúltbeli eredményeink, törekvéseink, lehetőségeink és képességeink. A kínai szakmai közvélemény – a gazdasági, a politikai és a kulturális szféra – pozitív várakozással, a kapcsolatépítésre nyitottan tekint Magyarországra. Földrajzi helyzetünk, tudásintenzív gazdaságunk, EU-tagságunk vonzó partnerré avat minket Kína számára. Az együttműködés lehetőségeinek „aprópénzre váltásához” elkötelezett és felkészült, kínaiul tudó, a kínai viszonyokat és gondolkodásmódot ismerő szakemberekre van szükség. –– Ha ki akarjuk használni a térségben elfoglalt központi helyzetünket, és a környező országokkal közösen kívánjuk a kínai kapcsolatban rejlő előnyöket hasz2010. december  |  152

Magyarország Kína-stratégiája geopolitikai megközelítésben

––

––

––

––

––

––

nosítani (ami a méretbeli különbségek okán egyébként is szükségszerű), akkor együttműködésre kell törekednünk szomszédainkkal. Jó pozíciót biztosíthat ehhez, hogy a modern Kína-kutatás színvonala regionális léptékben hazánkban a legjobb, és a kapcsolatfejlesztésben is – eddig – mi értük el a legjobb eredményeket. A mi tudásintenzív, „harmadik szektoros”, „virtuális” gazdaságunk jól kiegészítheti Kína „második szektoros”, „termelő” gazdaságát. A hazai gyártókapacitások szűkössége miatt az árukereskedelem, a tőkevonzás, a beruházás-ösztönzés és a turizmus mellett a tudásexport, a termelés és a K+F Kínába kihelyezése is ígéretes lehetőségeket kínál (különösen a vidéki tartományokban), azonban ehhez (is) vállalkozó kedvre, mozgékonyságra, szakemberekre, nyelvtudásra, helyismeretre és hosszú távú, stratégiai szemléletre van szükség. Konstruktív EU-tagságunk Kína szempontjából is alapérték, a kapcsolatfejlesztés ösztönzője és erőforrása. Nemzeti önállóságunk megőrzése mellett is az EU erősítése (és nem gyengítése) nyilvánvaló érdekünk. A Kínával fenntartott kapcsolataink és azok gazdasági egyensúlytalanságai nem értelmezhetőek és nem kezelhetőek a kétoldalú viszony keretei között, csak szélesebb körű, multilaterális összefüggésekbe helyezve, mindenekelőtt a környező országokhoz, az EU-hoz, Oroszországhoz és az USA-hoz fűződő viszonyunk tükrében. Az ASEAN+Kína, az ASEAN+3 viszonylat az EU-nak egyszerre versenytársa és nélkülözhetetlen partnere. Kína az ázsiai integráció vonzáscentruma. Dél- és Kelet-Ázsiába is Kínán keresztül visz az út. Korábban a kínai-amerikai kapcsolatokat jellemezték azok a kölcsönös félreértésekből származó, be nem teljesült várakozások feletti kudarcélmények, konfliktusok, amelyek manapság inkább az EU-Kína kapcsolatokat fémjelzik. Nemzeti és európai keretek között egyaránt a Kínával kapcsolatos elvárások realitásokhoz igazítására kell törekednünk. Kína nemzetközi összehasonlításban is a globális pénzügyi válságból való kilábalás fő húzóereje, egy új növekedési szakasz beindítója. Vitathatatlan, hogy Kína maga is számos alapvető nehézséggel, óriási kihívásokkal néz szembe, amiket a pekingi vezetés sem mindig megfelelően kezel. A fejlődés elképesztő gyorsasága és mindeddig tanúsított fenntarthatósága ugyanakkor Kínát egyre inkább a globális problémák megnyilvánulásának és megoldásának „kísérleti műhelyévé”avatja. Más szóval Kína – az Egyesült Államok és az EU mellett – a fejlődés fő tendenciáinak egyik hordozója, megtestesítője. Ezért e „távol-keleti” ország tanulmányozása, tapasztalatainak feldolgozása, a negatív és a pozitív eredményekből való okulás mindenképpen hasznunkra válik. A kínai rendszer „bukására” spekulálni önsorsrontó magatartás. A pekingi vezetés esetleges hibáira, a reformkísérletek kudarcaira nem a káröröm a megfelelő reakció. Ha mégis bekövetkezne Kína „összeomlása” – amire szerencsére kicsi az esély –, akkor az a 2008-as gazdasági-pénzügyi világválságnál sokkal súlyosabb globális 153  |  2010. december

Kína a 21. század geopolitikai nagyhatalma?

következményekkel járna, és a nemzetközi biztonságot is alapjaiban rendítené meg (Rácz, 2010). A Kínával fenntartott kapcsolatoknak kétségkívül lehetnek kockázatai is (az infrastruktúra túlterheltsége, árudömping, környezetszennyezés, szellemi tulajdonjogok sérülése stb.). A megoldás azonban nem az elzárkózás, hanem az aktív kezdeményezés, a kínai üzleti kultúra és etika civilizációs gyökereinek megértése és a kölcsönös alkalmazkodás, a partnerek hozzáértő megválasztása, a felek mindegyike számára előnyös, hosszú távra szóló, fokozatos kapcsolatépítés. Nem törvényszerű, hogy a balatoni emléktárgyakat, vagy a magyar népművészeti alkotásokat Kínában kell gyártatni, nem kötelező a makói hagymát Kínából importálni, és nem kéne Budapesten olyan „kínai piacokon” uzsora-helypénzt szedni, amelyekhez hasonlókat Pekingben már régen felszámoltak vagy korszerűsítettek. Kína az ellentétek országa. Van, ami olcsó, igénytelen, hamis, haszonleső és élősdi. Van, ami igényes, korszerű, jó minőségű, ésszerű és hatékony. Az utóbbira kell „rácsatlakozni”, azt kell elfogadni és befogadni, de vele kell versenyezni is. Tárgyilagosan, előítélet-mentesen szükséges értékelni, hogy mi az, ami jó, és mi az, ami rossz a „kínai modellben”. Ebben az összefoglaló tanulmányban főleg a kétoldalú kapcsolatok makroszintű gazdasági (továbbá társadalmi és politikai) összefüggéseiről, a kormányzati, intézményi feltételteremtés követelményeiről volt szó. A „kínai kapcsolat” azonban természetesen kis- és középvállalati szinten, sőt az egyes emberek számára is kínál lehetőségeket, azok kihasználása viszont már nem csekély mértékben egyéni, közösségi és szervezeti irányultság, stratégia, vállalkozó kedv, felkészültség, leleményesség és szorgalom, valamint – nem utolsó sorban – interkulturális kompetencia függvénye. IRODALO M

Chen Xin (2009) Policy Evolution of the China-EU Trade and Economic Relationship, CASS IES, Beijing. Fazekas–Gergely: Kína a globális hatalommá válás útján. Külügyi Szemle, V. évfolyam, 2006/1–2.szám; 3–15.o. Frigyesi–Szajp (2008) Együttműködési lehetőségek a magyar tudásexportban, a kutatásfejlesztésben és az oktatásban. VKI, Budapest. Inotai–Juhász (2008) Kína: Realitás és esély, MEH-VKI, Budapest. Inotai–Juhász (2009) A változó Kína. Akadémiai Kiadó, Budapest, 231–253.o. Juhász–Inotai–Tálas (2007) Magyarország Kína-stratégiájának megala-pozása. In: Stratégiai kutatások 2008–2007, MEH-MTA, Budapest, 171–201.o. Kartali–Wagner (2008) A magyar-kínai kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének lehetőségei az agráriumban. VKI, Budapest. 2010. december  |  154

Magyarország Kína-stratégiája geopolitikai megközelítésben Kenyeres István (2007) Hogyan tudja Magyarország „felvirágoztatni” Kínát? – Környezetvédelmi technológia-transzfer Magyarországról. DEMOS, Budapest. Kutasi Gábor (2008) Logisztikai lehetőségek a kínai-magyar gazdasági kapcsolatokban. VKI, Budapest. Novák–Túry (2008) Magyarország, mint regionális központ Kína számára Közép-, Keletés Délkelet-Európában – a regionális kooperáció lehetőségei, VKI, Budapest. OECD (2006) Science, Technology and Industry Outlook. OECD, Paris. Petővári Bence (2008) Migrációs és vízumpolitika Magyarország Schengen-tagságát követően. VKI, Budapest. QDR (2006) Quadrennial Defense Review, DoD, Washington, D.C. Rácz Lajos (1999) Az európai biztonság néhány geostratégiai aspektusa. Hadtudomány, X. évfolyam, 2. szám, http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2000/2_2.html Rácz Lajos (2007) A kínai össznemzeti erő növekedésének hatása a nemzetközi erőviszo­ nyokra és a nagyhatalmak geostratégiai törekvéseire. ZMNE, Budapest. Rácz Lajos (2009) A magyar-kínai kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének lehetőségei. in: Inotai-Juhász (2009), 231–253.o. Rácz Lajos (2010: Nagyhatalmi viszonyok Ázsiában (A Kína-USA-Oroszország-IndiaJapán ötszög). VKI, Budapest. Szunomár Ágnes (2010) A magyar-kínai gazdasági kapcsolatok alakulása az uniós csatlakozás óta eltelt időszakban. VKI, Budapest. Tálas Barna (1998) Kína az ezredfordulón (China at the Turn of Millenium). A Keleti Füzetek sorozatszám nélkül megjelentetett kötete. Külkereskedelmi Főiskola, Budapest. Tálas Barna (2006) Kína – a 21. század leendő hiperhatalma. Külügyi Szemle V. évfolyam 2006/1–2.szám 16-70. old.

155  |  2010. december

A legnagyobb kínai mÛködÕtÕke-befektetÕ vállalatok 2005 márciustól 2010 júniusig A vizsgált időszakban Kína összes működőtőke-kivitelének 54%-át a táblázatban szereplő nyolc vállalat bonyolította le!

A vállalat neve

CNPC China National Petroleum Corpo­ration CIC China Investment Corporation

Helyezés a Fortune Jövedelem Global 500 (milliárd USD) vállalati listán 2009 2009

Székhely/ tulajdon

Szektor

A működőtőkeexport értéke 2005 márc. – 2010 jún. (milliárd USD)

165,5

10

Peking/ állami tulajdonú

kőolaj- és földgáz-termelés, kereskedelem

38,3

nincs adat

nincs adat

Peking/ állami tulajdonú

állami beruházási társaság

26,0

kőolaj-termelés és kereskedelem, vegyipar

23,3

Sinopec

187,5

7

Peking/ állami tulajdonú

Chalco Aluminium Corpo­ration of China

19,8

436

Peking/ részvény­ társaság

bauxit-bányászat. alumínium-gyártás

15,6

12,3

China Railway Group

50,7

137

közlekedési Peking/ infrastruktúra részvény­ tervezés, fejtársaság lesztés, építés

CITIC Group

30,6

254

Peking/ állami tulajdonú

állami beruházási társaság

11,9

CNOOC China National Offshore Oil Corporation

30,7

252

Peking/ részvény­ társaság

kőolaj- és földgáz-termelés

8,6

China Metallurgical Group

25,9

315

Peking/ állami tulajdonú

ércbányászat, fémipar

8,4

Források: Fortune Global 500, August 9, 2010; a vállalatok honlapjai; The Heritage Foundation „China Global Investment Tracker 2010” adatállománya http://www.heritage.org/research/reports/2010/02/china-global-investment-tracker-2010

2010. december  |  156