I. évfolyam 2-3. szám szeptember-december

Allapította Dicsõ Zsolt és Jankovics Zoltán 1996-ban Szerkesztõk: Dicsõ Zsolt, Gulya István, Jankovics Zoltán Szerkesztõség: 7100 Szekszárd, Palánki u. 3/a Tel.: 06-74/ 414-780

I. évfolyam 2-3. szám 1997. szeptember-december

TARTALOM GULYA ISTVÁN • Jaj kígyó, nyeld le • 5. oldal THOMAS DYLAN • A Szerelem Térképe • 7. oldal PUSKÁS TIBOR • Vidéki Don Juan halálos ágyon • 12. oldal KÁNTOR ENDRE • Versek • 15. oldal DRESCHER J. ATTILA • Fordítások, csínytevések • 16. oldal NAGY ZOLTÁN • Versek • 22. oldal PÁRI MIRELLA • Bádogisten • 24. oldal VOLKER BRAUN • Természetesség • 25. oldal DICSÕ ZSOLT • Vay Bözsi naplója • 26. oldal KOMÁROMI ANDREA • curriculum vitae • 31. oldal RILKE, RAINER MARIA • Mák... • 32. oldal DINNYÉS JÓZSEF • Európa hátsó udvarából • 34. oldal JOHN UPDIKE • Modigliani Halotti Maszkja • 37. oldal E. E. CUMMINGS • mozdulatlan cica • 38. oldal ARMEN TATEVOSZJAN • Az õsi taoista “élettudomány” • 39. oldal TAKÁCS KÁROLY • Nekirugaszkodások • 49. oldal CZIROK RÓBERT • Versek • 52. oldal GULYA ISTVÁN • AL CHEM • 54. oldal JANKOVICS ZOLTÁN • Versek • 56. oldal

A belsõ oldalakon Bézi László, Iker Attila és Komjáthy Péter fotói láthatók.

Gulya István Jaj kígyó, nyeld le (altató)

Jaj kígyó, nyeld le Gyermek agyak tente Harapj elevenbe Jaj sátán, nyeld le Kopasz erdõ lelke Jaj kígyó nyeld le Horgas madár karma Vágott fejû macska Kisfiúnak vacka Jaj halál, nyeld le Sárga béka, lepke Szirma rózsafának Repedt felhõ bánat , Vége a világnak Jaj halál, nyeld le Büdös angyal anyja Csatornának tornya Hímek beteg szarva Jaj kígyó, nyeld le Olaj-hajú csendbe Jaj sátán, nyeld le Harapj elevenbe Anya melle tente Jaj kígyó, nyeld le!

5

Dylan Thomas A Szerelem Térképe – Ím itt lakoznak a két-hátú õsállatok – mondá Teremtõ Sámuel. Ezzel rámutatott a nála lévõ Szerelem-térképre – tengerek, szigetek, ismeretlen kontinensek négyszögére, mind a négy határán sötétség erdeivel. Úgy lapult be érintésére a két-hátú sziget az egyenlítõ vonala mentén, mint a farkas bõre, és a körülölelõ vér tengerárama új mozgásra lelt önnön vizeiben. Szemben az árral a fortyogó partokra bukott a mag, szaporodtak a homokszemcsék, múltak az évszakok, s a nyár egy atya nemzõ hevével adta át helyét az õsznek és a tél elsõ tûszúrásainak, ráhagyván a szigetre, hogy üregeibõl formázza meg a négy ellenséges szelet. – Ím itt lakoznak – mondá Teremtõ Sámuel, ujjait egy kicsiny sziget hegyeibe ásva a Szerelem elsõ õsállatai. És ím itt tenyésznek az elsõ szerelmek ivadékai – tudata mélyén legalábbis így sejtette – elvegyítve a füvekkel, melyek olajjal kenték föl zöld sarjaikat, saját szellõikkel és nedveikkel táplálták a szerelem elsõ bizsergését, mígnem megjött a tavasz és rátalált az idegek válaszára az emberrel társuló fûszálakban. Beth és Reuben kijelölték a szigetet körülvevõ zöldellõ tengert. A tenger úgy futott át a föld repedésein, akárcsak egy fiú élete elsõ barlangjain. A tenger alatt húzódó csatornákat csontvázzal jelölték be, mely az elsõ õsállatok szigetét kötötte össze a lápvidékkel. A lápból szökellõ félig cseppfolyós növények szégyenétõl a fûben tajtékzó, tollrajzolta mérgekétõl és az iszap-mély párzástól a két gyermek fülig pirult. – Ím itt két széljárás barangol – mondá Teremtõ Sámuel. Ujjával megérintette két szél könnyeden-rajzolt háromszögét és két bekarikázott kerub száját. A széljárások egyetlen irányba fordultak. Csupán azok járták be förtelmeit az ingoványnak, saját záporaik és hó-hullásaik árnyképében, saját sóhajaik neszében, önnön zöld vajúdásuk gyönyörében örömet lelvén. A két széljárás – egy fiú és egy leány – vonult át a háborgó világon, a vánszorgó tengeri viharok felett, s a fellegek dührohamokban törtek ki, miközben õk tekintetükkel kísérték az alant szálló szellõk vad falát. – Térjetek meg, ti kísérleti tékozló ifjak, atyátok laboratóriumába és a lombik hizlalt borjához – zengte Teremtõ Sámuel. Megjelölte a terep elmozdulásait, a legyezõként szétterülõ széljárások tollal kihúzott vonalait, melyek a mélységes tenger és a szerelmesek világa közötti második szakadék fölött vándoroltak. A kerubok egyre hangosabban fújták, a dühöngõ széljárás szelei és az egybeömlõ tenger fröccsenése egyre csak tovább nyomult míg végül a két párosult ország magányos partjain a széljárások megálltak. E két mezítlen torony a milliónyi sivatag két-szerelem-egy-szemcséjében – legalábbis ezt mutatták a térkép nyilai – már egyetlen erõvé egyesültek. De a tintával jelölt nyilak visszaverték õket, két szerelemtõl ázott elgyöngült torony még ott reszketett elsõ egyesülésük iszonyatától és két sápadt árny lebegett földjük felett.

7

Beth és Reuben felhágott a hegyre, amely a csíkos völgyre kõ-pillantást vetett, s kéz a kézben rohantak le a hegyrõl, mentükben énekelvén és még innen a Húsz Réten a legelsõ rét nedves füvén levetették saruikat. A Szellem ott szunnyadt a világ ölében, mely akkor is tovább áradt volna, ha a Nyugati Szél betemet minden hegyet, fát, minden sziklaszirtet és patakot. Ez volt ama Elsõ Rét, ahol a tébolyult Jarvis magját egy kopasz fejû leány ágyékába vetette el, aki hetedhét országból azért érkezett, hogy vele háljon a Szerelem Gyötrelmeiben. És ím ott volt már a Negyedik Rét, a Csoda Birodalma, hol a holtak szikkadt sírjaikból napfényre pöröghettek részeg lábukon, vagy ahol a bukott angyalok megvívhattak egymással a patakok vizein. A Sötétségbõl kisarjadt a Negyedik Rét Szelleme, mely mélyebbre volt a völgy talajába elültetve, mint ahogy a vak gyökerek áshattak, párjaik után fürkészve. E gyökerek Mélységet és Homályt csaltak ki mindazok szívébõl, akik a Hegyi Ország Határain valamivel túl egykoron a völgyet taposták. A Rétek Rétjén - a Tizediken - Beth és Reuben egy kunyhó ajtaján kopogtatott be, a Szerelmes Hegyek ölelte Legelsõ Szigetük után sóvárogva. A hátsó ajtón kopogtattak és vissza nékik egy kísértet intett. Kéz a kézben és mezítelen lábbal rohantak a többi tíz Réten át az Idris vize szegélyére, ahol hínár szagot hordott a szél s a völgy szellemét tengeri esõ áztatta. De csípõre tett kézzel leszállt az est, és a félig homályló folyó túlsó nyúlványain közeledtükre az alakzatok új formát öltöttek. Fél mérföldnyire a folyón fölfelé egy sziget alakja sötétség-falként futott körbe. Beth és Reuben lábujjhegyen lopakodtak a csobogó vízhez. Látták az alakzatot nõttön nõni, felnyitották ujjaik lakatját, levették lenge ruhájukat és mezítelenül versenyt futva iramodtak a folyó vizébe. – Felfelé a folyón, felfelé a folyón – suttogta a lány. – Felfelé a folyón – mondta a fiú. Õk mégis lefelé lebegtek a folyón, amint egy áramlat lábukba kapott, ám õk lebírták az áramlatot és az egyre növekvõ sziget felé úsztak. De íme a folyó medrébõl felszállt az iszap és Beth lábába mart. – Lefelé a folyón, lefelé a folyón – kiáltozott a lány és kifejtette magát az iszapból. Hínárba csavarodva tusakodott Reuben a kezére tekeredõ szürke fejekkel, aztán viszsza a tenger felé, a völgy szélére követte a lányt. Ám míg Beth úszott a víz csiklandozta és szorongatta oldalát. – Szerelmem – kiáltott Reuben, akit felizgatott a csiklándó víz és a hínárok karja. És amint meztelen álltak a Huszadik Réten a lány ezt suttogta: "Szerelmem". Megriadtan az elsõ félelemtõl álltak ott, magukra kapva a ruhát. – Át a Réteken – szólott a lány. – Át a Réteken, a hegyek felé és Teremtõ Sámuel hegyi hajléka felé, mint két gyöngült torony, a két gyerek futott immár különváltan, mint kik visszariadtak és pironkodtak az iszap és a homályló szigetet körülölelõ víz elsõ csiklandásától. – Ím itt lakoznak a szerelem elsõ õsállatai – mondá Teremtõ Sámuel. Az új reggel hûvösében a gyermekek hallgattak s egymás kezét se merték megfogni. A fiú újra

8

megérintette a sziget felett görbülõ hegy hajlatait és megmutatta a csontvázzal jelölt csatornák folyási irányát - mocsárvidéket mocsárvidékkel, a felszín zöldjét a mélység sötétjével kapcsolták össze, szigeteket egyetlen tereppé egyesítvén. – Ím itt párosodnak a füvek, itt párosodik a zöld meg a Mag – mondá Teremtõ Sámuel – és a széjjelváló vizek is itt párosodnak és párosulnak. A Nap a füvekkel és a zölddel, a homok a vizekkel, a vizek meg a zöld füvekkel - mindenek párosodnak és párosulnak, hogy megszüljék és földajkálják glóbuszunkat. Teremtõ Sámuel úgy kelt egybe egy Zöld Asszonnyal, ahogyan Õsatya Jarvis a Kopasz Leánnyal, egy Asszonyi Vízzel párosodott, hogy az megszülje és földajkálja a gyermeket, aki szégyenlette õt. Megmutatta, hogy a mocsárvidékek mily közeliek ahhoz a helyhez, ahol az õsállat megkettõzte a hátát és a körhöz, ahol a megduplázott hátú õsállatok egy Õsatya hegy hatalmas lábainál hevertek, midõn az óriás hegy rosszallóan tekintett megesett éjszakájukra és ezért kõbe burkolózott. A hegy bizony hasogatta a gyermekek lábát, kik saruikat örökre otthagyták az Elsõ Rét füvében. Némán ült Beth és Reuben, töprengve a Hegy értelmén. Hallották midõn Sámuel mondá, hogy az elsõ sziget hegye gyapjúként lágyult meg és simává vált, mint a szánkó alatti jég, készen az alászállásra. Még emlékeztek az elmúlt éji szelíd alászállásukra. A szelíd hegy majdan a Felemelkedésnél megkeményszik. A Kamaszok Hegyén elébük terülve egy fehér kõút vezette õket, és egy jégút, tele csúszkáló gyereklábak és szánkótalpak nyomával, aztán a hegylábnál felfelé kúszó másik úton piros kõ és vérvonalai. Mind magasabbra kúsztak a felfelé kapaszkodó gyermekek ropogó léptei, az Alászállás puha volt, mint a gyapjú. Csak botoljon el az ember már az Elsõ Szigeten és az Emelkedõ Hegy éles, fájó kõbe burkolja magát. Beth Rib és Reuben, egy percig se feledkezvén meg a fûben hagyott görgetegkövekrõl és kovakövekrõl, aznap elsõ ízben fordult egymás felé. Teremtõ Sámuel mintázta meg a Nõt és most a Fiút is meggyúrta volna, hogy kettejüket Páros Hegymászóvá tegye, hogy õk a Szigetet keressék és egyetlen erõvé forrjanak össze. Ismét szólt nekik az iszapról, de nem akarta elijeszteni õket. És a hínárok szürke fejei letörtek, hogy soha többé ne tekeredjenek az Úszók karjaira. Ám véget ért az Emelkedés napja, elõttük állott hát az Elsõ Alászállás a Szerelem Térképének Hegyérõl, gyermeki kezükben a kõ és az olajfa kettõs ágával. A kísérleti tékozló ifjak aznap éjjel megtértek a Hegy Házába, át a tetõkre futó barlangokon és kamrákon, hogy a magasban kitáruljanak a csillagok, s csak mentek, egymásba kulcsolt kezük boldog bilincsében. Elõttük hevert a csíkos völgy és a Húsz Rét füve, mely a marhacsordát feltáplálta: vonult az éji csorda a sövények mentén és az Idris meleg vizébe gázolt. Beth Rib és Reuben leszökkentek a hegyrõl, lábuk alá heveredtek a gyönge kövek, aztán széllengette karral még jobban nekiiramodtak a Jarvis-hegy másik szárnyán, míg reszketõ orrcimpáikba a tenger szaga csapott, észak és dél felõl, éppen onnan, ahol nem is volt tenger – majd lassúdó léptekkel elérték az Elsõ Rétet és a Völgy Peremét, hogy megtalálják saruikat, melyeket a tehén-tapodta tisztás egyik pontján hagytak el szép rendben.

9

Saruikat felcsatolták és átvágtak a lehajló fûszálakon. – Ím ez újra az Elsõ Rét – mondta Beth Rib Reubennek. A gyermekek megálltak, tovább haladt a holdfényes éj, és egy hang hajolt ki a sövényedõ sötétbõl. Mondá a Hang – Ti vagytok a Szerelem Gyermekei. – Hol vagy? – Én Jarvis vagyok. – Ki vagy Te? – Ím itt vagyok, kedveseim, egy bölcs asszonnyal, itt a sövény sûrûjén. De a gyermekek elfutottak a sövénybõl kihajló hang elõl. Most íme itt vagyok a Második Réten. Míg a fiatalok levegõvételnyire megálltak, egy lármás menyét futott át lábukon. – Kapaszkodj belém szorosan. – Majd én ölellek át szorosan. Mondá a Hang: Kapaszkodjatok össze szorosan, kapaszkodjatok, Szerelem Gyermekei. – Hol vagy? – Én Jarvis vagyok. – Ki vagy Te ? – Én ím itt fekszem egy szûzzel, ki Dolgelleybõl való. Jarvis szelleme most a Harmadik Réten feküdt és egy Zöld Lánnyal szeretkezett és épp miközben õket a Szerelem Gyermekeinek szólítá, egy nõ szellemével és tej-leheletével hált. A Negyedik Réten egy nyomorékot szeretett, mert számára a testi ficamok a szeretkezés gyönyörét még tovább nyújtották és ekkor megátkozta az épnek született gyermekeket, akik ép végtagú szeretõvel találtak reá az Ötödik Rét negyed-holdnyi földjén. Most egy Tigris-öbölbõl való lány ölelgette szorosan Jarvist, ajkai piros, tört szívet nyomtak a férfi nyakára, ez volt a Hatodik és Szél-csíkozta Rét, ahol kiszabadulván a nõ ragadozó markából a férfi hirtelen úgy pillantotta meg ártatlanságukat, mint egy emse fülébõl himbálódzó kettõs virágot. – “Rózsaszálam” – szólt Jarvis, de kezei között a Hetedik Szerelme csúf szagot árasztott, miként tapogató kezei is, melyek a Nyolcadik sövény alatt Glamorgan fekélyét tartogatták, míg Bethel Szívének Zárdájából egy Szent Nõ tett neki szolgálatokat a Kilencedik alkalommal. És a gyerekek a Iegbensõ Réten kiáltoztak, amint tíz hang szállt fel és le a fele-éjnek tíz ûrjébõl és a sövényedõ világból. Már kerek éjjel volt, midõn egy magányos hang megszámlálhatatlan hangon oly együttérzõn válaszolt a két-szólamú kérdésre, mely belecsendült az egyre fel-le szálló levegõ áramlataiba. – Mi vagyunk Jarvis – zengték a hangok – Jarvis íme egy Nõ karjaiban, a Zöld Nõ karjaiban, aki kopasz és borzas, akár egy borz, ím itt egy apáca combjain. A hangok a gyermekek füle hallatára sorolták fel szeretõik nevét. Beth Rib és Reuben hallotta a Tíz Jóslatot és szelíden megadta magát. Az elõttük álló Réteken a tíz utolsó szeretõ turbékolása és a vénülõ Jarvis szózata

10

hallatán – aki ott, a végsõ árnyak közt már végképp megõszült – õk az Idrishez iramodtak. A sziget csillogott, a víz zubogott, mindenik szélsodorban emberi tagok simogatása búvott meg, behorpasztván a sima folyóvizet. A fiú levette szerelmérõl a ruhát s a lány hattyút formázott karjaiból. A mezítelen fiú párja vállához simult. Az megfordult és látta, amint a fiú épp a víz fodrába merül, éppen az õ sodrába. Mögöttük a lány õsatyáinak hangjai siklottak ki az emlékekbõl. – Felfelé a folyón – szólt Beth – felfelé a folyón. – Felfelé a folyón – válaszolta a fiú. Csak a térképre rajzolt melegáramú források áradtak ki aznap éjjel az Elsõ Õsállat Szigetének Partjaira, egy Új Hold fehérujjú fényében. (Fordította: Erdõdi Gábor)

11

Puskás Tibor Vidéki Don Juan halálos ágyon

Sajnos ez az egész olyan vegyes így õszen Nem is tudom minek fogalmazzam azon kívül hogy Azt hiszem ideje magamba nézni és elfeledni végre a Nõt nem mintha attól bárki jobb lenne Emlékszem Emike imádta a konyakos meggyet Ha belegondolok aranyos volt részegen Bár jegygyûrûje durva volt és zavart Ködöseket nyögött olyasmit mintha erõlködne Biztosan úgy is volt meg a Szép Rózával Akirõl máig nem tudom, hogy akkor hazudott vagy most Mindenesetre Éva mindenkinél jobban illett volna hozzám Õ igazán minden komplikáció nélkül tudott lelkesedni Akkor már tizenöt éve csapataim harcban álltak Lehettem volna kis közép-európai szájhõs mondjuk Casanovics de inkább csinálni volt kedvem Bizony ami jön már nem változtat rajta A történet lényege az volna, hogy az Anyák kérdik miféle, apák kérdik mifán terem, a lányok meg, Nos teremni egyébként terem mert mikor Era lobogó haját simogattam Gyerek lett belõle pedig neki már két Férje volt azelõtt No az a csecsemõ nem él már alighogy megszülte Megállt szegény szíve talán sejtette hogy Nincs rokona se ismerõse mint Bandinak A lány sírt veszettül, mondtam neki te már asszony vagy

12

Sõt, anya is voltál három órára azért ez komoly Pont jókor jött a két Vasvári lány az idõsebb csúnyácska Amilyent mindig érdemeltem volna S talán meg is állapodok dús mellei halmán De a húga, Mari tûzhányó volt és mondhatom Nem aludt ki amíg én ismertem de tombolt ezer kitörést Végül elmenekültem kedvenc szakácsnõm puha karjaiba Ott legalább a rántott máj szaga ismerõs volt a Kis Pipában Nem is tudom miért voltam olyan álmos akkoriban Mindenesetre Aliz az áttetszõ bõrû festõmûnõ Volt az elsõ sikítozó arajelölt mert komolyan vette Hogy õ lesz a feleségem amíg a halál Sokáig hallgattam koloratúr szopránját az õ kedvére Mert akkor nekem is hangulatosnak tûnt a férfikor Legderekabb szakában voltam és könnyen omoltak volna Az ifjabb lányok sõt fiúk is de én inkább operát akartam Hirtelen váltottam a Zserbóra sokévi együttlét után És egyszerre az öregebb Iédik kaptak horogvégre Kétségtelen hogy ekkoriban éltem legaranyabb koromat Mert elõször volt meg mindenem kivéve a nõszerelmet Mondom sokféle banya van és engem csak a tizenhét éves Anna tudott még utoljára igazi harci állásra küldeni A háború hamarosan végetért és én felemelt fejjel Nézhettem vissza a rengeteg szerelemmel elárasztott földre Majdhogynem kihagytam tizenegyéves koromban Gabriella az osztály széplánya egyszer megfogta a kezem Amitõl én menten a mennybe mentem pedig csak azt mondta hogy Tudtam-e: így terjed a lepra?

13

Kántor Endre NEM úgy mint mások

ha arra gondolok, mi mindent mondhattam volna – örülök, hogy SZAVAK nélkül hagytam itt a várost. így most NEM idézhet senki!

NEM jó

ha magamra maradok, mert ilyenkor megszámolom lábamon a szõrszálakat és NEM találom õket sem kevésnek, sem soknak!

14

Drescher J. Attila Fordítások, csínytevések

(A szépírói-fordítói tevékenység mûhelytitkaiból)

Mûfordítói boszorkánykonyhákon sercegve ég-forr a nemes fõzet, melybõl az ízletes étek majdan megszületik. Nyersfordítások és eredeti alapanyagok kevercse adja az egyszeri - bár nem megismételhetetlen - alapízt, hogy aztán évtizedekre, olykor tovább, ama recept vagy étellelemény maradjon a minta, “a” hû magyarítás. Közismerten születnek nem-költõk és kiváló mûérzékkel rendelkezõ derék iparosok tollából is mûremekek, miként a par excellence alkotók is létrehozzák - a maguk teljes vagy hiányos nyelvismeretével - mûfordítói oevre-üket is. Az alkalmi vitát és dilemmát ne mi döntsük el ehelyütt (hogy ti. melyik eset szerencsésebb). S a képet csak színezi, hogy nálunk olyan alkotások is alapmûvé, fordítói csúcsteljesítménnyé válhattak, melyek saját hazájukban mindössze egy-egy korszak reprezentánsai csupán, igaz, a magyarhoni siker alapja éppen a ragyogó fordítói munka volt. Ez jó, ez érdekes – ez gyanúra okot adó körülmény. Amikor 1903 áprilisában (a verset közlõ Bácskai Hírlapban csak 1906. március 4-én) papírlapra kerül Babits Mihály remélten ismert - mert gyönyörû – Memento-ja, még semmi nem sejthetõ. Ha persze legalább annyi nem, hogy itt egy mûfordítói (költõi?) világbirodalom készülõdik. Ne feledjük: Babits a vers megformálásakor 20 éves, ami nem tipikusan mûfordítói virágkor. Az már izgalmasabb adalék lehet, hogy nincs feltüntetve az “eredeti” szerzõ; vélhetnénk, Heine, a németek híres romantikus-ironikusa az, s a sors iróniája, hogy a magyar Heine-fordításkötetek azóta is a német szerzõnél tüntetik fel, sõt a betûrendes versmutatók is össze-vissza hozzák; van, ahol úgymond a Zsengéket gazdagítja, de melyikükét? Babitsét? Heine életmûvét? A mûfordítás keletkezésének dátuma is meglehetõsen változó: a jelzett 1903-tól 1901-ig tart a sor - viszszafelé, Ami biztos (?) kapaszkodónak látszik: az Európa Könyvkiadó 1978-as Lyra Mundi- kötetében Heine versei között a 31. oldalon szerepel, a Dalok könyve ciklus részeként, míg a Babits Mihály Mûvei életmûsorozat keretében kiadott Babits Mihály Összegyûjtött Versei (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977), Belia György által gondozott kötetében a Memento az 519. oldalon található fel, mégpedig a Hátrahagyott versek ciklusban. Ehhez valamit tegyünk nyomban hozzá: a Babits életében megjelent két gyûjteményes kötet (Versek, 1918 és Babits Mihály összes versei, 1937) után Illyés az, aki 1941-ben hátrahagyott verseket közöl tõle, ezek zömmel kéziratos vagy lapokban megjelent mûvek. 1942-ben újabb gyûjteményes kötet lát napvilágot, majd 1945-ben a feleség – már özvegy – Török Sophie szerkeszt új anyagot, de abban már szerepel két egyéb ciklus is, az eredeti kötetek anyagán túl: itt találjuk a Kihagyott versek, ill. az Egyéb, gyûjteménybe fel nem vett versek alcímeket. A modernebb kiadásokat is, melyek

15

azért számosak, azért említjük csak kihagyásosan, mert jellegzetesek a (be)válogatás gyakorlatára vonatkozóan: hol csak a - hûnek vélt - elsõ kiadásra épülnek, Török Sophie bõvítõ szándéka nélkül, hol pedig, a teljességet tartva szem elõtt, lehetõleg mindent felvesznek (így az említett Szépirodalmi-kötet is). A lényeg: van egy ragyogó mûfordításunk ( a Memento ), s van (? ) egy “Heinénk” , amit azonban, bárhogy kereste is, nem lelt meg e tanulmány írója - mert nincs is. De lássuk elõbb a verset: Memento A hajad olyan fekete a ruhád oly fehér; az ifjuság igérete az élettel felér. Ó csal az ember élete! Ki tudja, mi nem ér? Ruhád is lesz még fekete, hajad is lesz fehér... (1903. ápr., illetve Bácskai Hírlap, 1906. márc. 4.) A szöveget az eredeti helyesírással közöljük, ami némi következetlenséget takar, de “költõhû”. Eredetijét is szívesen megadnánk, ám ebben a képi-gondolati változatban nem lelhetõ fel! Hasonló címû Heine-versre sem bukkantunk, igaz viszont, hogy számos más versének képanyaga, motívuma a Memento bázisa is lehetne. Az is! Áll egy fenyõ c. ismert költeménye, mely Nadányi Zoltán fordításában vált ismertté, hasonló ellentétre épül, mint annyi Heine-vers még, bármelyik darabot is sorolnánk fel a Buch der Lieder mutató, általunk is bírt, aranyozott lapszegélyû, év nélküli német kiadásából (PANTHEON AUSGABE, S. Fischer Verlag, Berlin). Elég csupán a Leiden, a Romanzen vagy a Lyrisches Intermezzo ciklusokra utalnunk. Valami nem áll itt össze, vélhetjük elsõ zavarunkban, s kezünkbe vesszük a szintén frissnek tekinthetõ gyûjteményes Babits – kötetet (Babits Mihály Összegyûjtött Versei, Osiris – Századvég, Budapest, 1995), mely második, javított kiadásként van feltüntetve, szöveggondozója Kelevéz Ágnes, s a 413. oldalon ismét a Mementora bukkanunk, Babits „egyébnek” tekintett munkái sorában. Mi van ezzel a mûfordítással? Miért nem leli – igazi – egyértelmû helyét a - két - költõ életmûvében ? A romantikus alkotók közismerten a nagy ellentétek megéneklõi, a tipikus korstílusjegy adta versépítkezési mód kortalan poétikai megoldás. Ha például a mi Vajda Jánosunk költeményeire gondolunk, ugyanazon eljárásra bukkanunk, mint az eredeti vers mögött gyanított Heinénél. Jusson eszünkbe akár legismertebb versei közül csak a Húsz év múlva / Gina emlékkönyvébe / , melynek képi anyaga és ellentétpárjai: jég - nap, csönd - szenvedély, múlt ifjúság-érett ma, szerelmi láng-tél, örök hó-fölkelõ nap akár Heine verseit is gazdagíthatnák. De ha már Vajdát felemlítettük,

16

talán nem érdektelen hozzátennünk, hogy a korszak uralkodó stílusának közösségén túl ismerhette is Heine alkotásait, hiszen ilyen gondolatok, mint “Az erkölcsi süllyedés rendesen hasonló fokú értelmi süllyedéssel szokott párosulni” Heinénél is fellelhetõk / “Dummheit und Bosheit buhlen hier, Wie Hunde auf freier Gasse”, in: Perczel Mór merénylete Kossuth ellen, 1868, Vajda János Válogatott Mûvei, 852.1./, németül pedig Vajda is tudott, önéletrajzi jellegû írásaiban maga utal német nyelvû hadtörténeti munkák olvasására a szabadságharc alatt és után, miközben - trükkösen - harmadik személyben ír önmagáról, kellõen feldicsérve az alkotó Vajdát... De térjünk vissza a 20. századi rokonlelkû költõtárshoz, Babitshoz. Ha gyanúsnak találtuk a Memento címû korai versével kapcsolatos körülményeket, jogosan tettük, ugyanis ennyi nyilvánvaló zavar és tisztázatlanság régtõl meg kellett volna hogy gondolkoztassa a kötetszerkesztõket. Ki hát valójában a Memento eredeti szerzõje? Mûfordítás-e egyáltalán, vagy valójában Babits fiatalkori költeménye egy Heine álruhájában? S miért a rejtezés -, ha Babits-versrõl van szó mégis, melynek nincs is eredetije a mûfordítás alapjaként ?! Kérdések, melyekre meg lehet találni a választ. Mégpedig magánál Babitsnál. Csak elfelejtik elolvasni a szerkesztõk. A következõkben végig Babitsot, a költõt fogjuk idézni, tõle vett eredeti szövegrészletekkel. “Egyetemi hallgató koromban kezdtem idegen nyelven is olvasni. Németül Heinébõl tanultam, kinek ez idõben én is lefordítottam majdnem minden versét”. (Vallomás olvasmányairól, A Könyvtári Szemle ankétja, Könyvek könyve, 87 magyar író vallomásai olvasmányairól, összeáll. Kõhalmi Béla. Lantos, 1918.) (Juhász Gyulával való szegedi kapcsolatáról vallva): “Ez 1903-ban lehetett, amikor fakó téli délutánokon összejöttünk Négyesy professzor „egyetemi önképzõkörében”, ahol jó néhányan voltunk együtt, kik bújtuk a vastag könyveket, és verseket írtunk. Akkor Heineláz volt a fiatalok szívében és mindnyájan Heinét fordítottunk,” (“Juhász Gyula bûne az én fellépésem” – mondja Babits Mihály. Szeged, 1923. május 18.) “... Azért ahogy Heinével jártam, arra vall, hogy a környezetem nagy liberalizmusa mögött mégis ott rejlett valami ellenségesség is a zsidókkal szemben. Heinét tudniillik én nagyon szerettem gyermekkoromban. Mikor aztán megtudtam, hogy zsidó, akkor - azt nem mondhatnám, hogy csökkent a szememben, de - ez igen rosszul esett nekem. .... Az egyetemen kerültem elõször zsidókkal közelebbi barátságba. S mivel ugyanekkor eszméltem rá elõször a magyar állapotok kulturálatlanságára is, egy idõben egyenesen a magyar mûvelõdés mentsvárának kezdtem tartani a zsidóságot. Mert nagyon megszerettem néhány zsidó ismerõsömet. Csak hálával gondolhatok rájuk: az ösztönzésekre, amelyeket tõlük kaptam, s arra, hogy hittek bennem, õk elõször.” (Beszélgetések a zsidókérdésrõl. Múlt és Jövõ, 1926. november) Tárgyunk szempontjából kiemelkedõ fontosságú és perdöntõ, ezért a teljes cikket közöljük a következõ forrás kapcsán: “A vers, amelyrõl szó van, a Memento címû, megjelent a költõnek a Pávatollak címû gyönyörû kötetében, mint mûfordítás. A Memento alatt Heine nevét olvassuk. Csak rá kell nézni, formára, színre, ízre, szellemre tipikusan heinei: /- Itt most a vers következik - D. J. A. -/

17

Legjobb lesz tehát, ha felkeressük magát a mûfordítót, mondja el õ, hol fedezte fel ezt a heinei igazgyöngyöt, amely csodálatosképpen hiányzik az eredetiket õrzõ étui-bõl. És itt ért bennünket a meglepetés, amelyre, õszintén szólva egy kissé számítottunk is. Babits Mihály ugyanis kérdésünkre ezeket mondta: - Pávatollak címû kötetemben Heine neve alatt kiadott két vers közül az egyiket valóban nem Heine írta, hanem én. Egyike ez ama korai verseimnek, amelyeket még gimnazista koromban írtam, teljesen Heine hatása alatt s az õ modorában. De hát akkor, hogy került Heine neve a vers alá? - Mert nem az enyém. Heine adta és a heinei költészet, nekem tehát valósággal kötelességem volt Heinének visszaadni. A verset egyébként igen szépnek tartom, és hinni merem, hogy a költõ hagyatéka nem vall vele szégyent. Úgy éreztem, hogy nincs is jogom a verset saját nevem alatt kiadni, bár egyébként, ha valakinek korábban eszébe jutott volna megkérdezni, nem csináltam volna belõle titkot, hogy a Memento nem eredeti Heine, csak tökéletes utánérzés.” (Egy Heine-vers, amelyet Babits írt. Színházi Élet, 1928. 12. sz. / március 18-24./) “Arany Jánosnak köszönhetem, hogy megtanultam a verset szeretni és a szépségeit értékelni. Õ tanított meg rá, hogy az emberi lélek kifejezéséhez gyakran komplikált eszközökre van szükség. Mert eleinte én is a mindennapi nyelvben, a szinte prózai egyszerûségben láttam a vers titkát, mint Gárdonyi és Szabolcska vagy Heine, akit akkor még mindig divat volt fordítgatni, s akinek én is lefordítottam szinte összes verseit. Ezek elveszelõdtek, s én soká azután még mindig nem tudtam, hogy legelsõsorban költõ vagyok. Egyetemi hallgató koromban filozófiai tanulmányoknak éltem, s verseimet szinte csak mellékterményeknek tekintettem.” (A jubiláns Babits Mihály elmondja, hogyan lett költõvé õ, aki valamikor 'undorodott a versírástól’. Esti Kurír, 1928. június 27.) Amit sikerült tehát megtudnunk: a Memento 1903 tavaszán, áprilisban keletkezett, s eredetileg saját versnek készült; Babits maga “elsõ valamire való” költeményeként tartotta számon. A Költõk beszélnek a tavasz lázában fogant elsõ versükrõl c. hírlapi interjúban ( Új Magyarország, 1937. március 28. ) még egyszer a közönség elé tárta az ominózus költemény megszületésének körülményeit: “Bizony ez már vagy negyedfél évtizede született: éppenhogy túl voltam az érettségin. A vers, amint szemmel látható, tökéletesen Heine-szabású. A századforduló idején még így verseltek az ifjak. Mikor, jóval késõbb, elsõ verskötetem megjelent, akkor restelltem ezt. Nem is vettem föl a kis verset a kötetbe. Egy újabb évtized múltán megsajnáltam, s beiktattam egy mûfordítás-gyûjteménybe - Heine neve alatt. Isten bocsássa meg nekem ezt a kis hamisítást; más alig vette észre. Nem egy olvasó fordult hozzám a zavarbaejtõ kérdéssel: melyik Heine-könyvben találhatja meg az eredetit? Olyan is akadt, aki azt állította, hogy ismeri a kis verset németül. Ez az én ´legrégibb´ versem története.” Ami ez után következik, már filoszok csontja: a verset különbözõ lapokban és különbözõ címeken még életében öt alkalommal közölteti, s a fogantatáshoz legközelebb álló kötetbõl ( Levelek Iris koszorújából ) csak a jelzett megfontolások miatt maradt ki bizonyára. Garai Gábornak is feltûnt annak idején a Heine-versek némelyikével való, nemcsak hangulati egyezése (vö. Garai: Fordítás vagy eredeti? Élet és Irodalom, 1964. aug. 1.).

18

Magunk neki adunk igazat, amennyiben elsõsorban az Es liegt der heisse Sommer kezdetû Heine-dalt véljük kiváltó élménynek, s bizonyságul ide is citáljuk az eredetit a Lyrisches Intermezzo ciklusból: “Es liegt der heisse Sommer Auf deinen Wängelein; Es liegt der Winter, der kalte, In deinem Herzchen klein. Das wird sich bei dir ändern, Du Vielgeliebte mein! Der Winter wird auf den Wangen, Der Sommer im Herzen sein.” “Csak” annyi a különbség, hogy Babits a heinei forró nyár és az arc helyett hajat és ruhát mond, mesterien felhasználva a haj- és ruhaszín egymást cserélõ változását, s megkockáztatjuk, hogy Babits verse a jobb, éppen a megrendítõ ráismerés: az idõ- és külcsíncsere dialektikusan tragikus ténye miatt. A huszonéves költõ világértése? Az ifjú Babits mûvészi és emberi érzékenysége. S mindez a pálya legelején. Ezért is tanulságos a Memento története. Legalább a majd újra kiadandó mûfordítás- és életmûkötetek precizitása, megbízhatósága érdekében szögezzük le konklúzióként: a Memento nem Heine-vers, nem mûfordítás, nem Babits-zsenge, hanem teljes értékû, ragyogó Babits-vers a pálya elejérõl. S ekként célszerû elhelyezni is az életmû kronológiai és tematikus szerkezetében. Dolgozatunk megírása közben nagy haszonnal forgattuk a Babits Mihály - “Itt a halk és komoly beszéd ideje.” Interjúk, nyilatkozatok, vallomások c. könyvet, szerkesztette: Téglás János, Pátria Könyvek, 1993., különösen annak gondolatindító 63. számú jegyzete volt ösztönzõ hatással tételezésünkre és bizonyító anyagunkra.

19

Nagy Zoltán Mr. Minden a küszöbre lépett

Mr. Minden a küszöbre lépett – te voltál az vagy dédanyám ?.. – Mr. Minden a küszöbre lépett és nézett bambán ott a küszöbön – kérdezték: "ki ön?" – de nem õ nem válaszolt Mr. Minden mint aranyhal – kisfiam gyere gyorsan erre! – és mindenki így hal minden arannyal Mr. Minden bambán a küszöbön Mr. Minden utolsó fénykép – hiába törtem mogyoróágakat – hajamból ez tép õ meg koplal Mr. Minden mint egy angyal Mr. Minden nehéz elhinnem hogy a küszöb vastagabb pedig ön is nagydarab – miért kellett ezt tenned?!? – Mr. Minden pedig csak állt. Mr. Minden – ó istenem... – Mr. Minden bambán a küszöbön

21

Hajnal

jobb is jobb is talán hogy Hajnal követi az Éjszakát és pislogva kell a Napba könnyeznünk ha ébredni akarunk zsibbadt bár karunk az ablakot kitárni nem olyan nehéz már hogy lélegezzük ólommal súlyos reggeli harmat édes ízét kotorászva kávépótló és fekély-fájdalom kénye között örökre vesztve a zokogás örömét mi eddig a polcról sóhajtott lágy vigaszt fogkrémmel tisztító reggelim kép-ízét semmi de senki sem veheti el mert ugye majd Hajnal követi lerázza Éjemet s madarak piszkolják ablakom párkányát.

22

Pári Mirella Bádogisten

Indignáció Kis falvak határában álló kereszt, rajta a megfeszített Krisztus, feje fölött a tábla: INRIIesus Nazarénus Rex Iudeororum. Ütött-kopott bádoglemezbõl ácsolt Krisztus szúrágta kereszten lóg. Öntözi esõ, tépi szél, szárítja nap. Feje lecsüggesztve, mintha azt mondaná: “Éli! Éli! Lama Sabaktani!?” “Én Istenem ! Én Istenem! Miért hagytál el engem! ? “ Apám ezeket a faluvégi Krisztusokat Bádogistennek hívta. Cinikus, makacs megvetéssel mondta: “Falu végén Bádogisten!” Megátalkodott ateista. Feketeruhás asszony imádkozik a Bádogisten alatt, s apám nevet ezt látván. “Kiégett kurtizán, a templom küszöbén toporgó eretnek! Imádkozik a Bádogisten alatt. “Ezt mondta gúnyos nevetése. Ez villant szemében is. Karja mozdulatából ez ugrott vállára, s rándult egyet. Felszökött nyakán, a nevetõ ereken s izmokon, ott bújt meg a gondolat ajka félrevont szögletében. Ilyenkor csak ennyit mondott: “Falu végén Bádogisten.” Mindig ezt mondta. Jól hallom hangját, ezt a kifejezés, ha nem mondja, akkor is. Misztikum lebeg e szó körül, jár a betûk között, mint a szél. Egy isten bádogból? A többistenhitûek kõoszlopai, bronzszobrai sorakoznak fel elõttem. Illés szakállán látom villózni a haragot, amint áll a Baált imádókkal szemben. Isten bádogból? Miféle düh, miféle hitetlenség ül az én apám lelkében, amiért így gyalázza Istent? Azt mondja szája: “Bádogisten!” S a szíve ugyanezt gondolja-e? Mozdulatlan szürke test, kifejezéstelen arc. A kezeken, a lábakon bádogból szög. Bádogfejen bádogkoszorú. Bádogszem. Bádogfül. Bádogkeserûség a Bádogisten feje fölött. Kemény, mély magánhangzók, a rideg ´a´ és a visszhangzó ´o´. A sûrû ´b´ döng, a ´d´ morog, s a ´g´ kong, mint a bádog . Kemény, mély, visszhangzó, rideg fájdalom. Sûrû, hangosan kongó keserûség. Az Ószövetség haragos Istene ez! A teremtõ Isten. A bosszúálló, lesújtó, büntetõ Isten. Apám lelkében kemény, visszhangzó fájdalom. Sûrû, kongó keserûség. Tagadja Istent, Krisztust. Neki mindez bálványimádat. Apám azt mondja: “Akár a kalapácsomhoz is imádkozhatnék.” Apám azt mondja: “Bádogisten.” Ám e kifejezéssel elárulta magát, lelkét ... A Bádogisten kifejezéstelen arccal, lecsüggesztett fejjel lóg a szúrágta kereszten, s ezt nyöszörgi: “Éli! Éli! Lama Sabaktani!” Bádogszemébõl bádogkönny hull, s ezt suttogja: “Elvégeztetett!”

23

Volker Braun Természetesség

Miközben mi magabiztos maflák Képernyõkön áruljuk magunk Valójában alig tudjuk: mit is akarunk: szónoklatainkban, barátok Az értelem kevéssé honos. Miközben soványka dátum táplál Miközben papírmasék pepecselt terveink Miközben magunkat egy irányzathoz tartjuk Aligha tudjuk, mégis mit teszünk: Amit felsorjázunk Hozzánk már nem lesz hasonlatos. Mi aligha tudjuk, de természetesen Megy ez nekünk, csak arra: Amit nagylelkûen elpusztítunk Amit eltemetünk mogorva buzgalommal Amit elfelejtünk minden sietséggel Amit elkergetünk, akár az örömöt.

(Fordította: Bayer Béla)

24

Dicsõ Zsolt Vay Bözsi* naplója

Kezdem 1976. március 3-án, hogy emlékezzem! Az én bánatom senki sem méri! Február 28-án szombaton, 1/2 5 körül Pável, az én Pávelem meghalt, itt hagyott engemet. Akkor este nem jött érte a Temetkezési Vállalat, így megvirraszthattam. Nagyon szépen éltünk, most 11-én lettünk volna 33 éves házasok és anyukámhoz is olyan jó volt. 1976. március 11. Ma lett volna házasságkötésünk 33-ik évfordulója. délelõtt könyveket vittem be az antikváriumba, olyanokat, amiket nem akartam megtartani, mert Pávelre emlékeztettek. meglepetésemre mind átvették õket és 144 forintot kaptam értük. Magyarnénál is voltam, azt mondta ma 5 óra körül elviszi a komódot. Már 7 felé jár és még nem jött. Vasárnap fõzök magamnak valamit, talán csirkelevest. 1976. március 17-18. Éjjel, ha a “kisrádióra” teszem a kezem, keresem ott az õ kezét - félálomban - aztán rájövök, Pável keze sosem fogja már érinteni, megfogni a “kisrádiót”. Hallgattuk az éjféli híreket. Felébresztettük egymást mindig, mert nagyon szerettük, amikor bemondták: “Éjfél van, híreket mondunk.” A temetkezésnél azt mondták, legyek nyugodt, szép temetése lesz drága Pávelemnek. Lesz énekkar, drapéria és a legjobb szónok címét adták ide. Titokban arra gondolok, a pénzügyõrség nevében is mond valaki pár búcsúszót. Most 5 óra után majd telefonálok a Pártba is. 1976. március 22. Szombat délelõtt (20-án) 1/2 11-re mentünk ki a temetõbe. Nagyon szépen el volt rendezve az urna és drapéria is volt. Ott voltak a nyugdíjasok, kártyapartnerek, a tényleges állományú pénzügyõrök legalább 30-an, az ismerõsök, jó barátok, a Selyemréti lakóteleprõl is többen. Az énekkar 2 dalt énekelt, a szónok magasröptû volt és megható. A pénzügyõrségtõl a megyei parancsnok helyettese mondott beszédet, némán szalutált Pável hamvai elõtt és odajött hozzám részvétet kifejezni. A Párttól aki búcsúztatta, szintén odajött az Elvtárs. Rangos temetést adtam Pávelemnek!

1976. április 28. Pénteken mennek Daniék Mohácsra, hívtak magukkal. Elõször nemet mondtam, de az-

25

tán arra gondoltam, Mohácsról busszal átmegyek Szekszárdra Csabáékhoz látogatóba. Mikor lesz alkalmam ilyen útra, fõleg ingyen! Ott leszel mellettem Pável a kocsiban és az lesz az eszemben, mennyit jöttünk-mentünk a mi kis Trabantunkkal, hogy milyen szép is volt a mi életünk. Este 22 óra, épp most beszélnek a rádióban a Grecskó marsall temetésérõl, Õt is a szíve ölte meg! 1976. május 8. halálod harmadik hónapja! Reggel mentem ki a temetõbe, mert állandóan esik és attól féltem, hogy még jobban elered és a Deszka temetõben nagyon nagy a sár. Vasárnap is annyira sáros lett a csizmám. Nehéz az az út, a Deszka temetõ útja! 1976. június 20. Pável, annyi látnivaló van az utcákon! A Gömöri mellett fölüljáró épül. Hogy eljárnánk oda! Néznénk a munkálatokat. Most már meleg van. Ülnénk a villanyrendõrnél és néznénk az autóforgalmat. 1976. augusztus 7. A múlt hetekben egymás utáni éjszakákon rólad álmodtam Pável! Borzasztó, hogy ilyen idõben maradtam egyedül. Holnap leszek 70 éves. Öreg vagyok. A komódért még mindig nem jöttek. 1976. szeptember 5. vasárnap Mostanában ha nagyon csuklom és erõsen reád gondolok, a csuklás elmúlik. Pável, ha itt lehetnél! Annyi minden történik a világban! Láttam a TV-ben a felvételeket a Marsról. Kutatják az élet nyomait. Aztán itt vannak az amerikai elnökválasztási korteskedések. Micsoda harcok! A Ford állítólag nagyon jobbra hajlik. A Gömöri fölüljáró építése most stagnál. Átmegyek Magyarékhoz, megkérdezem kell e nekik még a komód. 1976. november 7. vasárnap Tegnap voltam a temetõben, még szépek a virágok. Megpróbálom eladni Pável ruháit, csak 1 pénzügyõr zubbonyát tartom meg, azt ki fogom tisztíttatni. Mikor kinyitom a szekrényt, mindig elborít a fájdalom! A cserépkályhát kitakarították, illetve kiseperték. A kályhást Vass Zoltánnak hívják. Jobb nekem hogy írtam! 1976. december 6. Ma lett volna Pável 67 éves. Hogy telik az idõ, nemsokára azt kell mondjam, tavaly ilyenkor még ... és már években fogok emlékezni. Tegnap kimentem a temetõbe, vittem ki egy mohakoszorút. Megyek lefekszem még 9 sincs. Ma hétfõn nincs televízió. Ha volna, akkor nézném. Hogy szeretted a TV-t! Jó ez a kis füzet. ebbe minden belefér és a papír türelmes. Mindent befogad és türelmes. 1976. december 24. Ma délelõtt kivittem egy kis karácsonyfát az Anyuka és Pável sírjára. Pável! Ez az elsõ

26

karácsony nélküled. Amikor Dániában voltál fogságban, akkor tudtam hogy élsz és haza fogsz jönni. de most! Nem sokára 3 óra. A húslevesem elfogyott, majd a csirke fõtt húsra fogok rájárni. Pávelem! Kívánok neked boldog, csöndes nyugodalmat. 1977. január 1. Ma van az új esztendõ elsõ napja. Még tavaly velem volt Pável. A szilvesztert Esztiéknél töltöttem. 2-kor jöttem haza. Bólét is ittam, pezsgõt is és debreceni párost ettem. Leülök a nagy szobában, olvasni fogok. A telefon csörgését már szinte akkor sem hallom, ha a készülék mellett állok. Majd beszólok a postának emiatt. 1977. január 25. Ma van a névnapod Pável! Milyen névnapokat tartottunk a pénzügyõrségen! Valósággal estélynek illõt. Egyszer még pestiek is voltak nálunk. Elégettem azokat a holmikat, amik a zöld ládában voltak. Vargáné segítségével el tudtam adni Pável bundáját. Eladtam egy öltönyét is és a gumikabátot, meg a teljesen új csizmanadrágját és 1 pár régi csizmáját is. bunda 1400 Ft öltöny 306 Ft gumikabát 378 Ft nadrág 218 Ft csizma 70 Ft összesen: 2372 forint. 1977. február 28. Pável halálának elsõ évfordulója! Most 4 óra körül van és én itt maradtam öreg koromra ilyen egyedül és most már mindig öregebb és magányosabb leszek. Az elébb hóvihar volt, most süt a nap. Furcsa idõjárás! Nincs kedvem semmihez. A lakásban áll a por. 1977. március 11. péntek 1943. március 11., esküvõnk boldog napja. Gyönyörû idõ volt, valóságos nyári meleg. Milyen szépen kezdtük közös életünket és mind boldogabbak lettünk! Most majd a nyugdíjasok is kapnak 4 db félárú vasúti jegyet. Ha megkapom átmegyek Debrecenbe. A héten kimostam a kisholmimat, a mosógép elromlott. Amíg be nem kapcsolom a TVt, keresztrejtvényt fejtek. A romániai földrengés nagyon megrázott! Sokat jelent az idõs embereknek a televízió! 1977. május 9. Tegnap vasárnap volt. Most megint felhõs az ég. Kell az esõ a földeken, de rám nagyon rossz hatással van. Értem jött Dani. Ebédre volt húsleves és töltött csirke petrezselymes krumplival, saláta, sütemény, feketekávé. Sokat ettem. Mióta egyedül vagyok keveset eszem és ritkán terített asztalnál. 1977. június 16. szombat Most nem fizetek be kosztra a jövõ héten. Nincs étvágyam és nincs is kedvem enni.

27

Borzasztó egyedül nézni a tálba! Mikor a temetõbõl hazajöttem, néztem a tévét. Sajnos már nagyon öreg vagyok ahhoz, hogy az idõ valamit segítsen rajtam. Pável, gyakran álmodom, hogy együtt utazunk. Nem tudom mi vár még rám. Sokszor úgy érzem, már nem bírom soká! 1977. augusztus 8. Ma lettem 71 éves. Soha sem gondoltam, hogy elérem ezt a kort, legfõképpen úgy, hogy ilyen egyedül maradok. Nagyon elhatároztam, nem fogok cigarettázni. Most is van Lenkééknek erkélyük, de nem az utcára nyílik. Hol vétettük el, hogy neked el kellett menned? Néha úgy érzem meg fogok bolondulni! Most fogom olvasni a Golgotát, amit te kaptál Pávelem a kollegáidtól, mikor nyugdíjba mentél. A tévében is ez megy. folytatásokban adják, de ma nem kapcsolom be. 1978. április 16. Örvendtem, mert Csabáéktól kaptam egy nylon kombinét és hozzá való bugyit, ill. kisnadrágot. Délelõtt táviratot kaptam, meghalt Juliska! Az új fogsoromat doktor Zsoldos köszörüli, hogy tökéletes legyen. Hát így élem le a napjaimat, az életem. 1978. november 11. Sok minden történt mióta nem írtam. A November 7. megünneplésével kapcsolatban az embereknek 3 napig nem kellett bemenni dolgozni. Félek az utazástól valósággal! A temetõbe szombatonként szoktam kimenni. Mindig van friss virág a síron! A komód még mindig megvan, most már azt hiszem meg is marad, míg én élek. 1979. február 28. Ma harmadik éve, hogy itt hagytál! Miért is ilyen kegyetlen az élet! Majd minden éjjel felõled álmodom. Ilyenkor boldog vagyok, hisz látlak és velem vagy Pável! 1980. február 28. Pável! Már negyedik éve, hogy nem vagy velem. Most is úgy fáj mint akkor! Nem tudok már írni sem. Alig látok, hallani pedig nem hallok egyáltalán. Csak arra vágyom, hogy melletted nyugodjam Pável! Bözsi, 1906. 08. 08. - 1981. 0....... (idegenkezû bejegyzés, a vége olvashatatlan)

28

Komáromi Andrea curriculum vitae már nem ugyanaz a csend jó hogy magamra hagytál eltûrni arcodból szakadt rongyaimon vérzõ valóságod ha a szemedre festem hogy elestem majd holnap megbocsájtod amibe tegnap már belehaltam halkan... inkább aludnék míg élve temetsz el saját tenyerembe szorítom azt a véreres szilánkot ami felhasítja a hangom és majd látod csak veszíts el ítélj el csak kísérj el s magamra találok ahogy ujjaid közül a hajam pókhálói szeppennek szótalan lassan bíborba öltözik egy újabb rend hajnalig s már minden korlátot átszakít a kín amíg megszületik a nevetés és holnap vicsorgó fogaim közül megszöknek a szavak mintha hullaszagot éreznének nem hagynak egyetlen betût verésnek elszivárog az értelem valamiféle üres réseken húzzák nyakamra azt a kedves kötelet - hogy ki ne röhögjem õket már nem kérek levegõt csendet az észnek meztelent merészet hullamerev részegséget számban kötelek keserû cigaretta füst hogy üvölt a világ fáj neki még fáj szegény... létezik

30

Rainer Maria Rilke Mák...

A kis Antjénak a világon nem volt senkije. Árva gyermek volt. A faluközösségnek kellett gondoskodnia a neveltetésérõl. Neveltetés? Nos, arról, hogy iskolába járjon. Egyébként senki nem törõdött vele. A vörös udvarbeli paraszt adott enni neki. Könyörületbõl. Ha nem érkezett idõben - jó is, így a szolgáknak egy falattal több jutott. Ilyen szálka volt szemükben ez a kis kolduscseléd. Már csak emiatt az egy falat miatt is. Az iskolával sem volt különb a helyzet. Ha a tanár kérdezte, már sok mindent tudott volna. Ám ha mondani akarta, a többiek úgy, de úgy nevettek, õ aztán sírni kezdett, a többiek pedig még jobban nevettek. Végül már egyáltalán oda sem ment. Senki nem hiányolta a kislányt. Vajon az egész napot rest kószálással töltötte? Azt azért mégsem. Már korán kint ült a mákföld szélén és kötött. Igen, ezt még mamácska tanította neki. A szegény jó mamácska! Persze lassan haladt elõre a hosszú, hegyes kötõtûkkel meg a pici, ügyetlen ujjacskákkal. De azért ment a dolog. És nem is volt egyedül. Körülötte az árokparton egész udvartartás ült. Csupa mákvirágból készült babácska. Nagyobbak és kisebbek. Rikító pirosak és sötétek. Közülük a legszebbik volt a királynõ. Ott trónolt egy kis szemcsés kövön, mely színaranyként fénylett és csillogott a napon. És ebben az elõkelõ környezetben sokféle szórakozás járta. Antje nagyon komolyan ült ott és történeteket mesélt a királynõnek. Ó, tudott is jó néhányat. Hófehérkérõl, törpékrõl és óriásokról, szellemekrõl és koboldokról. A királynõ hallgatta, udvarhölgyei pedig erre-arra bólintgattak fejükkel. Ha már eleget mesélt, valamennyi babának táncolnia kellett egymással. Mindig kettesével. Csak a királynõ maradt ülve és nézte a körtáncot. Aztán mindnyájan újra leültek, az egész udvartartás. Ám a királynõ nagyon szigorú volt. Ha egyik udvarhölgye elesett, nem volt kegyelem, meg kellett halnia. Olyankor Antje fogta az elítéltet és a kötõtûvel átszúrta annak szép piros testét - egészen - egészen... Kis-Antje ma szorgalmasabban kötött, mint egyébként. Amint munkájából felpillantott, észrevette, hogy az udvarhölgyek öregek, sõt már a királynõ is teljesen fonnyadt. Persze, hiszen egész nap ott ültek, a Nap pedig igen-igen perzselt. Ebben az órában már izzó-vörös gömbként dõlt a kéklõ hegyekre. Súlyos, csillámló esti csönd nehezült a mákföldre. A levegõ nyugodt volt, oly nyugodt, hogy Antje szívverését is meg kellett volna hallani, ha szíve nem lett volna olyan csöpp, hogy egészen halkan vert. Antje még nem akart hazamenni. Hiszen itt sokkal szebb volt, mint ott az idegen

31

parasztasszonynál az alacsony fedél alatt, ahol mindig verést kapott. És õ úgy félt a veréstõl. Mama soha nem verte meg, soha. A kicsinek könnyek szöktek a szemébe. Egyszeriben oly elhagyatottnak érezte magát a nagy, széles világon. Könnyei forrón peregtek alá sápadt, törékeny arcán. Neki csupán a babácskái voltak! Igen, újakat akart szedni - szép frisseket. Ismét maga elé akarta ültetni õket és meséket mondani. Már nem sírt. Ahogy a halott udvarhölgyeket összeszedegette, mintha még egy mosoly is elsuhant volna a gyermekszáj körül. Bal kezében vitte a kötött harisnyát is. Jobbjában tartotta a fonnyadt mákot. Így szaladt messzi be a mezõbe, oda, ahol a legszebbek, legnagyobbak virultak. “Ez királynõ lesz!”, ujjongott és lehajolt, hogy letörjön egy pompás virágot. Háta mögött ekkor durva szitkozódást hallott. A fickó, aki a földet õrizte, jókora furkósbotot lóbálva tartott feléje. Antje felsikoltott, összekapta magát és futott toronyiránt, ahogy csak bírt. Maga mögött mind közelebbrõl hallotta az õr lépteit. Futott és futott. Arca nagyon kipirult. Zihált az erõfeszítéstõl és a félelemtõl. Baljában még mindig görcsösen szorította a harisnyát, jobbjában vitte a mákvirágokat. A fickó most már egészen közel volt. Õ minden erejét összeszedte. Karjait melléhez szorította... Ekkor megbotlott egy rögben. – Elesett. – Egy kiáltás. Aztán ott feküdt néma csöndben. Az õr átkozódva hajolt föléje; karjánál fogva durván megragadta a kicsit és föIemelte botját. – De hirtelen leengedte. Ott, a virágok és a gyermek keze fölött valami piros csurrant... és õ átfordította a kis testet. A lányka nem moccant. Az agyonmosott, szegényes kötényke alól vér bugyogott a mellére. A kötõtû fúródott a szívébe. A kék gyermekszemek nyitva voltak. Ajkai körül még ott látszott a félelem és rémület vonása. Kis-Antje halott volt. Ám körben a színes mákvirágok szegény barátnéjuk fölé hajoltak és halkan susogtak az esti fuvalomban. (Fordította: Erdélyi Z. János)

32

Dinnyés József Európa hátsó udvarából

Több évtized után úgy hozta a sors, hogy két hónapon át, csak átutazóban láttam a várost. 1990. február-március

Állami cselédek kis szobái, megfontoltan hunyorgó ablakszemek, járda mellé rakott tárgyak, összetapasztva szennycsövekkel, villanyhálóval, gázórával a város szívébe kötve, akasztva, ebbe a betonnal, izzadsággal, alkohollal bélelt valamibe, ami álfundamentumra, halottak alagútjára, patkánycsatornákra építve-bontva, telepítve, az örök életbõl kitagadva, mert menekülni csak mindent felégetve szabad, Padlást, pincét, múltat átugorva el kell hagyni ezt az emeletes pusztát! Ránk dõl, eltemet, befogja szánk, megvakít, képzeljük, nincs tovább, mégis talpra ránt az óraberregés, visz a tömegközlekedés, összedörgölõdzünk, a pénztáraknál a sort kivárjuk, megmérettetünk. Hal a hálót elhagyja, az ikrát s tejet a folyóba engedi – árvulunk, hízunk, lökdösõdünk.

33

A jövõ belõlünk merít, a halász már nem vízen jár betonos, cementes hálóval merítenek, mit daru emel s törik, pattan a szem, elhullajtva az idegenné nevelt cselédet, szolgát, tisztviselõt s szerszámok szelíd mestereit. Õk a négyzetméterek boldog birtokosaként már végiglakták mások fekhelyeit, álmodtak óceánok világjáró hajóiról, hol az érkezõt harangszó, a béke, a rend fogadta és kihajolt ablakán a jószerencse. Muzsikált szájukból a szó, színeket látott a szem. Ajánlás Az országutak kikötõkrõl álmodnak, az öblök hegyi ösvényekrõl, a barlangok lelkes állatokról, a mezõ egy madárról, ki megnézi a parasztot és reáfüttyent a vándor.

34

John Updike Modigliani Halotti Maszkja /Fogg Muzeum, Cambridge/

Egy játék baba fejének burka, Rézsút mered, holtában oldalt-töpörödve, Feltüremkedett ajkakkal, mocskosra cserzetten, És nem nagyobb, mint a tenyerem. Lehetett ember ilyen kicsi? Vagy az élet, mint gyors mozgás, Nagyító hatású illúzió? Olaszmódra, borostyánnal övezve, A maszk hulladék benyomását kelti, Befõttként eltéve üvegtárlójában, mint Egy furcsán kiváltságos grapefruithéj. ( Fordította: Rossner Roberto )

36

E. E. Cumings mozdulatlan cica

/moz/ c-i-c-a /dul/ a,t;l:a.n HullleH oppsz! L IbbenvesI kk? so DráspörgésD /il/ /is/ &&& tovaballag: pontos an: mintha mi sem tör-tént voln A ( Fordította: Rossner Roberto )

37

Armen Tatevoszjan HARCMÛVÉSZET – AZ EGYIK “ÚT” A MEGVILÁGOSODÁSHOZ AZ ÕSI TAOISTA “ÉLETTUDOMÁNY”

A taoista nézôpont szerint, az emberi természet, az ég és a föld szülötte. Mivel minden az ég és a föld szülötte, így természetesen az ember is az. Az emberi természetben épp úgy találhatunk földi eredetû vonásokat, mint égieket. Ami a földbôl való az az anyagi test, ami az égbôl az a lélegzet és a lélek. A földbôl való a materiális táplálék, az égi táplálék – tanítások és a légzés. Ám a légzés nem csak egyszerû oxigéncsere, sokkal több annál! A “LÉT” kezdetén volt a “KÁOSZ”. Ebbôl a káoszból ami nehéz és durva volt az alászállt, ebbôl lett a föld. Ami könnyû volt, átlátszó, világos és fényes, az fölfelé szállt, ebbôl lett az ég. Az ember az ég és a föld között középen helyezkedik el. Mikor elkülönült egymástól az ég és a föld, akkor született meg a “jin” és “jang”. E két erô állandó, folyamatos mozgásban van és e folyamatos mozgás, változás közben átlépnek a “Nagy küszöb”-ön. Azaz, ha a “jin”-erô csökken, a “jang” növekszik, mikor a “jin” nô, a “jang”-erô csökken. Ez a folyamat örök, spirális mozgás, ahol a változások állandóan ismétlôdnek, egyre magasabb és magasabb szinten. E folyamatos változások, mozgások következtében csak az lehet nyugalomban, egyensúlyban, ami középen, a középpontban helyezkedik el. Tehát, ha az ember önmagát a világegyetem középpontjába tudja képzelni, akkor tud igazán egyensúlyt teremteni, akkor érezheti a harmóniát, a biztonságot, az önbizalmat, ami nemcsak a hétköznapi életben, de a harcmûvészetekben is alapvetô fontosságú! “Tegnap álmomban jó voltam, erôs és szép. Ma nem alszom el.” ( Fordította: Dicsõ Zsolt ) A taoizmus a Kr. e-i elsô évezredben született. Elsô nagy mesterei, alapítói “Lao ce”, “Chuan ce” és “Lie ce” voltak. A taoizmus azon alapul, hogy a világot szét lehet választani “jin” és “jang” karakterre. A “jin”-bôl és a “jang”-ból származik a négy évszak és a négy évszakból a “Százezer dolog”. Minden ami körülöttünk van, élô és élettelen, organikus és nem organikus természet egy “anyagból” van, mindennek a lényege az egyetlen egy építôanyag a “chi”, az életenergiának az anyagi szubsztanciája, látható manifesztációja, kinyilatkozása. A “chi”-fogalom rokon a görög “pneuma”-

38

val és a hindu filozófiában oly gyakran használt “prana”-val. Kínai források sokféleképp szokták fordítani a “chi” szót: a levegô, a légzés, az éltetô erô, bioenergia, a “Százezer dolog” építôanyaga. Különbözô minõségû “chi”-k léteznek. Van durva és nehéz természetû, ebbôl származnak az anyagi dolgok, a könnyû, vékony, tiszta “chi”-bôl pedig a szellemiek. A “chi”-t légzôgyakorlatokkal át lehet sajtolni és ebbôl a sajtolt, tiszta, esszenciális “chi”-bôl lesz a “shen”, a lélek, ami az egész világegyetem hajtóereje. Bizonyos pszichofizikai gyakorlatokkal meg lehet tisztítani saját “chi”-nket és ez nem csak fizikai egészséghez, materiális szempontból történô tisztuláshoz vezet, hanem a szellem megvilágosodásához is. az ilyen megtisztulás minden taoista, buddhista szekta és “wu shu” iskola életében különös fontossággal bírt. Az emberi természet is attól függ, milyen minôségû a “chi”-je. “Chi Ni chuan”, taoista filozófus és orvos azt írta a Kr. u-i X-XI. században: “Ha az embernek tiszta és világos a “chi”-je, ezt természete is tükrözi, tiszta lesz és vidám. Ha “chi”-je sötét és nehéz, akkor a természete is komor és nehéz lesz.” A taoisták szerint nem csak az emberi természet függ a “chi” minôségétôl, hanem a társadalmaknak, koroknak, korszakoknak a természete is. A jelent és a jövôt láthatatlan bioenergiai források kötik össze. Egy olyan korszakban, mikor sok a forradalom, akkor a társadalom “chi”-je agresszív. A “chi” az élet alapja. A gyenge “chi” következménye a betegség, s ha annyira gyengül a “chi”, hogy nem felel meg az élet minôségének, akkor bekövetkezik a halál. Klasszikus taoista könyvekben azt olvashatjuk: “A “chi” legjobban egy nagy energiaóceánhoz hasonlítható. Ebben az óceánban az ember egy jégdarab, ami idôvel felolvad és visszatér a természetes állapothoz, majd bizonyos idô teltével újra megfagy egy-egy darab, s így alkotják az állandóan változó, de mégis egy energiaóceánt.” A “chi”, mint energia egyenletes, mikroelemekbôl álló anyag. Ezeknek a mikroelemeknek, építôanyagoknak a neve “ching”. Ha a “chi”-t egy molekulaként képzeljük el, akkor a “ching” ebben az atom, s a molekula milyensége attól függ, milyen menynyiségben és milyen sorrendben kapcsolódnak az atomok. Tehát a “chi” minôsége a “ching”-ek viszonyától függ. A “ching”-ek sokféleképpen teremthetnek kapcsolatot egymással. Úgy találták, hogy öt féle kapcsolat létezik, de tízezer formában. A “Shu ching” történetek könyve (Kr. e. V. sz.) azt írja az öt elemrôl: “Elsô a víz. A víz természete, hogy nedves és lefelé folyik. Második a tûz. A tûz természete, hogy ég és fölfelé száll. Harmadik a fa. A fa természete, hogy rugalmas, meghajlik, és kiegyenesedik. Negyedik a fém. A fém természete, hogy külsô hatásra megváltozik. Ötödik a föld. A föld természete, hogy középen van, benne megtalálható az elsô négy elem, ezeknek a háza”. Az öt elem elméletnek nagyon fontos szerepe van a taoista, buddhista és konfucionista filozófiákban. Alapja a pszichofizikai gyakorlatok rendszerének, és mindenféle harcmûvészetnek. A hagyományos kínai természettudományok jelentôsége, különlegessége az, hogy elsô olvasatban nagyon-nagyon egyszerû, világos gondolatokat fogalmaznak meg, ám ezek tulajdonképpen jelképei, szimbólumai a mély tudásnak. Hogy rávilágítsunk e jelképrendszer lényegére, a kínai orvostudományból hozunk példát. Az öt elemnek

39

megvannak az emberi szervezetben is az analógiái. A szív például tûz természetû, a vese víz, a máj fa, a tüdô fém és a gyomor pedig föld természetû, s ezeknek a jellemzôknek megfelelôen választották ki a hatásos gyógymódokat, hisz az öt elem hat egymásra negatív, vagy pozitív irányba. Az öt elem viszonyrendszere különleges és meghatározó. Álljon itt “Dun chun shu” (Kr. e. II. sz.) magyarázata az öt elem kapcsolatáról: “Az öt elem akkor született, mikor az égi és földi “chi” elvált egymástól. Ekkor kezdôdött a “jin” és a “jang” mozgása, örökös változása. – A fa fölül, a fém alul, a tûz elôl, a víz hátul, a föld pedig középen helyezkedik el. – A fa szüli a tüzet, a tûz a földet, a föld a fémet, a fém a vizet, a víz pedig a fát. Ezek rokoni kapcsolatok, de épp így léteznek ellentétpárok is. – A fa megsemmisíti a földet, a föld a vizet, a víz a tüzet, a tûz a fémet, a fém pedig a fát.” Az öt elemnek megvannak tehát az analógiái a belsô szervek között, de ugyanígy az öt szín, az öt hang, az öt íz és az öt szag is hordozza ezeket. Mint tapasztalhattuk, mindegyikbôl öt van és mindegyik mellé odarendelhetô az öt elem egyike és mindegyiknek megvan a saját élete. A taoisták úgy gondolták, hogyha minden e szerint a rend szerint mûködik a világban, akkor minden megfelel egy-egy elemnek az öt közül, s ha az ember ismeri az öt elem kapcsolatát (rokoni vagy ellentétes), akkor uralkodni tud saját sorsán és a természeten is. Ezért olyan fontosak ezek az analógiák a taoisták számára. “Buddha évekig meditált egy fa alatt. A fa még maradt.” ( Fordította: Dicsõ Zsolt ) Az ó- és középkori keleten nem volt meghatározó különbség a vallás, a filozófia és a tudományok között. A taoizmus, a buddhizmus és a konfucionizmus ugyanúgy, mint a hinduizmus, vagy az iszlám, benne volt a vallási tudományokon kívül a tudományos tételekben, a filozófiai és erkölcsi koncepciókban, s így nagyon nagy hatást gyakoroltak az állami törvényekre. Az elsô kínai szent könyv, a “Ji ching” (a változások könyve) volt. Matematikai szimbólumok segítségével magyarázza az ôsi gondolkodók megállapításait és tartalmaz minden ismeretet az emberrôl és a világegyetemrôl. A “Ji ching” ezredéveken keresztül volt alapja a hagyományos kínai filozófiának, asztrológiának, orvostudománynak, harcmûvészeteknek, mûvészeteknek és tudományoknak. A “Ji ching” szerint, a “LÉT” végtelen változások rendje, a “jin” és a “jang” örökös harca. Mindenféle változási variációt grafikus kódba, “trigramba” (három különbözô hosszúságú vízszintes vonal) rejtettek. Nyolc trigram létezett, s ezeket a kör meghatározott pontjain ábrázolták. Mindenféle élethelyzetet ( a születés-fejlôdés-öregség-halál örök körforgását) értelmezni, magyarázni tudtak a megfelelô trigram segítségével.

40

Ezek a trigramok tehát morfológiai, világnézeti strukturákkal tudták a mikro- és makrovilág lényegét értelmezni. (Tulajdonképpen a nyolc égtáj is egy-egy trigramnak felel meg.) Idôvel a nyolc trigramból hatvannégy hexogram jött létre. (Ha két koncentrikus kört képzelünk, s megfelelô pontjain a trigramokat, akkor a körök elforgatásával hatvannégy különbözô helyzet jöhet létre.) Az ember hétköznapi életében, de a harcban egy konkrét ellenfél (ember, vagy állat) ellen is az gyôz, aki ismeri ezeket a változásokat és alkalmazni is tudja ezeket. Tudja hogy hat egymásra a nyugalom és a mozgás, a támadás és a védekezés. A “wu shu”mesterek nagyon komolyan tanulmányozták a “Ji-ching”-et és rájöttek, hogya “Ji ching” nyolc trigram elméletét a harcban is alkalmazni lehet, azaz kompenzálni lehet az aktív cselekvést a passzív cselekvéssel, s ez az optimális megoldás, ez vezet el az egyensúlyhoz. Aki ismerte ezt a törvényt, az elgyôzhetetlen volt a harcban, hisz tudta mire hogyan, milyen cselekvéssel, nem-cselekvéssel kell válaszolni. A taoista és buddhista gondolkodásnak, tanításnak az alapja az elsô “ÜRESSÉG”

41

elmélete, mely szerint minden az ürességbôl származik és oda is tér vissza. Középpontba a “NEM-LÉT”-et helyezték, ami a görög, latin, késôbb a keresztény világnézet ellentéte, (hisz ezen világnézeteknek a “LÉT” volt az alapja, azt tanították, hogy a világ tudatos anyagi lét.) A “NEM-LÉT” szimbóluma a nulla, a kör, a semmi volt. A tao -isták szerint minden dolog nulla (mint egy szorzási mûveletben, ha az egyik tényezô nulla, a végeredmény is nulla), nem létezô, képzelt. Ebbôl következôen a vilgáegyetem és az ember azonos, tehát az ember képes a világegyetem erôit használni, ha harmóniában van velük. Minden ami a világon történik, egy saját természetes úton, a “tao”-n keresztül történik. “Huang ce” könyve (Kr. u. II. sz.) gyönyörûen magyarázza a “tao” lényegét: “A “tao” eltakarja az eget és tartaja a földet. Kinyitja a négy égtájat és a nyolc határt. Ami össze van nyomva azt kisimítja. Ami fényes az tud sötét lenni. Ami erôs, az gyenge tud lenni. Ami kemény, az puha tud lenni. ami a természetben erôszak nélkül történik, az a “tao” szerint történik. A tudaton alapszik a sóhajkönnyû pókháló épp úgy, mint az egész világegyetem. Minden a tudaton alapszik.” A “tao” természete a taoisták szerint szimbólizálja a világharmóniát, a rendet, az egyensúlyt a világegyetemben. Ahhoz hogy valaki alkalmazkodni tudjon ehhez a világharmóniához, elôször a saját “chi”-jével, saját belsô harmóniájával kell foglalkoznia. az emberi szervezetre úgy tekintettek, mint egy mikrokozmoszra, a világegyetemre pedig úgy, mint egy makrokozmoszra, s mindkettôre azonos törvények vonatkoznak. Ha az ember ismeri saját természeti törvényeit, akkor a világegyetem törvényeit is tudja. Tudja mikor mi történik, azaz uralkodik saját sorsán. Ezért mondták hogy az igazi bölcs nem utazik, hanem otthon ül és mégis tud mindent. “A kétely örök, a bizonyság egyszeri. A folyó folyik!?”

( Fordította: Dicsõ Zsolt ) Ahhoz, hogy a taoisták követni tudják a “tao”-t, alkalmazkodniuk kell a természethez és az öt elem játékához. A “tao” lényegét nagyszerûen ragadta meg “Lao ce” a “Tao te king”-ban. “Az Út és erény könyvében.” A “te” azt jelenti erény, de nem az általunk használt értelemben. A “te” sokkal mélyebb, sokkal több. Ha van bennem “te”, az azt jelenti, hogy teljesen természetes vagyok, teljesen beleolvadtam a természetbe.Akkor erényes az ember, ha a természet részévé válik. Akinek tökéletes a “te”-je, az olyan, mint egy csecsemô. A mérges kígyók és rovarok nem marják, a ragadozók nem támadják, a madarak nem vájják szemeit. Teljes harmóniában van a természettel. Ez a természetes, laza, relakszációs állapot a taoista filozófiában nagyon-nagyon fontos, mert csak ilyen állapotban áramlik a

42

szervezet meridiánjain a “chi”. Ezt úgy képzelhetjük el, mint a kerti locsolócsövet. Ha valahol megtörik, lelassul, megszûnik az áramlás. A “belsô” harcmûvészetekben ezért nincsenek gyors mozdulatok, erôs, feszült mozgások. Mozdulatrendszerük körkörös mozgáson alapszik, nincsenek szögletes mozdulatok, mint a “külsô” harcmûvészetekben. Minden körbe megy, folyik, áramlik tovább. A harcmûvészetekben, a “wu shu”-ban tehát a kiindulópont az, hogy a mester mennyire tud megszabadulni a racionális gondolkodástól. “Chuang ce” így fogalmazza meg a természetesség fontosságát: “Mikor a részeg leesik a lovas kocsiról, nem töri össze magát halálosan, mert teljesen természetesen viselkedik, laza, alszik. Tudattalan volt, mikor felmászott a kocsira, s tudattalan volt akkor is, mikor leesett róla. Nem félt semmitôl. Nem gondolkodott az életrôl, a halálról, szíve annyira üres volt, hogy nem kellett tartania semmitõl. Ha az emberek ilyen sérthetetlenek tudnak lenni a bortól, akkor a természettôl milyen hatalmas erôk birtokába juthatnak. A bölcs ember beleolvad a természetbe és semmi sem tud ártani neki.” A taoisták a világot egy egészként próbálták elfogadni. Nem tudták elképzelni a jót a rossz nélkül, a fényt árny nélkül, hisz a “jin” sem létezik “jang” nélkül. “Csak azért van igazság, mert létezik igazságtalanság és azért létezik igazságtalanság, mert van igazság!” (Chuang ce). A bölcs nem foglalkozik a különbségekkel, a jóval, vagy a rosszal. Elfogadja a dogokat úgy ahogy vannak, beleolvad a természetbe. Teljesen beleolvadni a “tao”-ba, csak a “tao” szerint cselekedni, nem ártani senkinek, megélni a “tao”-t, ez minden taoista számára egy megvilágosodási szint volt, ez volt minden taoistának a cél, a “MEGVILÁGOSODÁS”. Annak, hogy elérjék a “tao”-t, különbözô útjai vannak. Az ülô meditáció, a költészet, a festésezt, az ikebana, vagy a harcmûvészetek. Ezek mind eszközök a megvilágosodáshoz. A taoisták úgy képzelték, hogy a tér és idô egy nagy kozmikus viharban forog, ahol az öt elem van, s ezt tekintették a taoista nézôpont alapjának. Így magyarázták, képzelték el az ember helyét, szerepét a világegyetemben. Hisz az elmúlt éveket visszahozni, az idôt megállítani nem lehet. A dolgok jönnek-mennek, születnek-elmúlnak úgy is. Az emberi élet olyan gyors, mint a ló vágtája, de nincs két olyan mozgás, amelyik ugyanolyan, hisz mikor a ló vágtat, állandó, változó mozgásban van, nincs olyan mozdulat, melyik ne hozna változást. Mit tehet az az ember, aki érteni akarja ezeket a természeti törvényeket? Igazából semmit sem kell csinálnia. Az hogy semmit, azt jelenti, hogy semmi fölöslegeset. Nem szabad a folyamatok elé menni! Nem szabad harcolni az erôsebb ellenfél ellen és utána megharagudni azért, mert nem sikerült gyôzelmet aratni. Gyôzni lehet “NEMCSELEKVÉS”-sel is. Tökéletesíteni kell a szellemet és a testet, harmóniába kell kerülni a természet erôivel. Nem muszály aszkétává válni, eltávolodni a gondoktól, konfliktusoktól, veszélyektôl, a világtól. Harcolni kell! De úgy, hogy tudni, érezni, alkalmazni kell a természeti törvényeket. Aki ismeri a “tao”-t, ismeri a természet törvényeit, az követni tudja az eseményeket. az ember akinek tökéletes erényei vannak és erkölcsileg is tökéletes, azt a tûz nem

43

égeti meg, vízbe nem fullad, hideg és meleg nem árthat neki! Ez nem azt jelenti, hogy felelôtlen, megveti a veszélyt. Tudja hová megy, mikor, miért és hogyan, meg tudja különböztetni a veszélyest a veszélytelentôl, hisz ismeri a törvényeket. Ô uralkodik. Mindig nyugalomban van, veszélyben épp úgy, mint ártalmatlan helyzetben. Tudja mikor kell jönni és mikor kell menni. A taoista könyvekben népszerû fogalom volt a puhaság, gyengeség, amit mindig legyôz az erô, a durvaság. A taoisták szerint a bölcsek azok az emberek, akik nagyon puhán cselekszenek, de rettentô kemények tudnak lenni. A gyengeségen keresztül hatnak az erôsre. E tudás birtokában kevéssel lehet uralkodni a sok fölött, nincs legyôzhetetlen erô, nincs ellenfél, aki veszélyt jelent. A “wu-shu” harcmûvészeti hagyományokban nagy fontosságot tulajdonítottak a puhaságnak, a lágyságnak, a rugalmasságnak. Ennek mind jobb megértésére, tanítására számtalan analógia létezik. Álljon itt közülük néhány: “Szélviharban a bambusz engedékenyen meghajlik, ám vihar múltával büszkén fölegyenesedik.” “A fûzfa ága a hó súlya alatt földig hajlik, de lecsúszó terhétôl szabadulva újra fölemelkedik.” “A víz képes görgetni, elkoptatni a komor sziklát, átszivárog mindenen, feltartóztathatatlanul hömpölyög, árad, de puhán, lágyan ringatja a belé hulló falevelet.” “Az ég alatti leglágyabbja mindig legyôzi az égalatti legkeményebbjét. Ami a nemlétbôl (vu-ju) jön, az oda is behatol, ahol nincs közbülsô tér (vu-csien). Így értem én meg a nem-cselekvés haszonosságát. Ám a szavak nélküli tanítást és a nem-cselekvés hasznát az égalattiban csak nagyon kevesen érik el (értik meg)”. (Tao te King) Hatalmas gyôzelmet aratni sok apró veszteséggel! Igazán nagy gyôzelmet csak az tud kivívni, aki elérte a “tao”-t és követi a világegyetem változásainak ritmusát. Csak úgy lehet követni a természetes rendet, ha megértjük az “ÜRESSÉGET”. Mikor “ÜRESSÉG” van, akkor az ember nagyon pontosan, éberen tud reagálni mindenre, ami körülötte történik. Csak ürességállapotban tud megfelelôen dönteni. Ha ragaszkodás mentes tud lenni, akkor találja meg a jó megoldásokat. Szívében olyan ürességnek kell lennie, mint egy barlangban. “Szívemben már nincs ragaszkodás. Ehhez kell tartanom magam!” ( Fordította: Dicsõ Zsolt ) “Nemlét és nem nemlét. Hiány és nem hiány. Ez az igazi út, amikor visszatérünk az ürességhez, ahol nincs se hang, se illat!” (Wu jung shen). Az üresség az elsô, a legfontosabb. Az aminek formája van, az másodlagos.

44

“Harminc küllô kerít egy kerékagyat, de köztük üreség rejlik: a kerék ezért használható. Agyagból formálják az edényt, de benne üresség rejlik: az edény ezért használható. A házon ajtót-ablakot nyitnak, mert belül üresség rejlik: a ház ezért használható. Így hasznos a létezô és hasznot-adó a nemlétezô.” (Tao te King) (Weöres Sándor fordítása) A “wu shu” harcosok számára is ezért fontos az üresség, hisz csak így tudnak pontosan reagálni a körülöttük történtekre, így tudnak beleolvadni az ürességbe. Hisz mikor a víz felül sima és nyugodt, tiszta mint a tükör, minden pontosan látható benne. Ha a harcos lelke nyugodt, az is olyan mint egy tükör. Mindent látni benne. Ha a víztükröt hullámok fodrozzák, megtörik, csalóka lesz a kép. Ha a harcos lelke nyugtalan, nem tud helyesen dönteni. A világon nincs egyetlenegy dolog sem, ami megérdemelné, hogy nyugtalan legyen miatta szív. A bölcs szive állandóan nyugalomban van, a földnek és az égnek tükörképe, a “százezer dolog” tükre. Legyôzni a haláltól való félelmet, fontos dolog volt a taoista nevelésben, tanításban. “Chuang ce” szerint: “Az igazi bölcs nem ismeri az élethez való ragaszkodást és nem fél a haláltól.” A születést és a halált természetes változásként fogadták el, mint az éjszakák és nappalok állandó, folyamatos váltakozását. Ez nem jelenti azt, hogy a taoisták aszkétaként éltek, lemondtak az élet gyönyöreirôl. Nagyon is jól ismerték, gyakorolták azokat. Nem voltak sötét pesszimisták. Az igazi harmóniát csak az tudja elérni, akinek szíve nem sötétedik el a félelemtôl, nem retteg a haláltól, a halálos sebesüléstôl. A “wu shu”-ban a halálfélelem mesterséges gát volt, ami megfékezte a harcos energiáját, nem engedte tovább fejlôdni, ezért kellett kûzdeni, harcolni ellene. A gyengeség, rugalmasság, passzivitás, ez az a tengely, ami körül forog a taoista tudomány, gondolkodás. Aki meg tudja tiszítani saját “chi”-jét és irányítani tudja azt, tökéletes harmóniába kerül az öt elemmel, bele tud olvadni a természetbe, fizikailag és szellemileg tökéletes lesz. Maximális hatást elérni minimális erôkifejtéssel, keveset tenni, sokat nyerni. Ez a tökéletesség a taoisták szerint. Aki ezt meg tudja tenni, az maximálisan közel kerül a “tao”-hoz. Érti és használja a törvényeket, nem cselekszik, csak hagyja hogy történjenek a dolgok és azok úgy történnek, ahogy ô akarja. A természetes harmónia és a passzív világnézet a tökéletességhez kevés. Ehhez

45

rengeteg munkára van szükség. Ahhoz, hogy nem-cselekvéssel tudj cselekedni, nagyon-nagyon keményen kell dolgoznod. Másképp soha nem lehet belôled mester és nem érheted el a “tao”-t. “Huang ce” a következôképp határozta meg a mester fogalmát: “A mester az, aki figyelmét egyetlen dologra tudja koncentrálni és meg is tudja változtatni azt úgy, hogy közben ô maga nem változik. Az megismerte az “Utat”, a legnagyobb mesterré vált. Nem akar uralkodni, nem akarja birtokolni azt amit csinál. Aki ismeri ezt az egyetlen egy utat és az iskolán belül saját tanulmányinak útját, az lesz az a mester, aki tovább viszi a tudást. Egy mester csak azért létezik, mert van egy egyetemes tudása és ezzel összekapcsolódik a természet - “tao”- val. A “wu shu” iskolák tanításai mindezt egy útnak , egy ezoterikus szent doktrinának tekintették. Ezek a “wu shu” iskolák úgy mûködtek, mint egy-egy vallási szekta, hisz aki az iskolába járt, annak volt egy bizonyos útja, amin mennie kellett. A “wu shu” iskolába járni nem azt jelentette, hogy meghatározott napokon, meghatározott idôpontokban edzéseket tartottak és kész, itt sokkal többrôl, mélyebb dolgokról volt szó. Harcmûvészettel foglalkoztak, de nem csak a harccal. A világi emberekkel csak a külsô, felületes részleteket ismertették meg. Mutattak nekik pár trükköt (például: hogyan kell a kezet kicsavarni, hova és hogyan kell ütni , hogy nagyon fájjon), de a mély belsô tudást nem ismertették meg. Tehát aki nem foglalkozik komolyan a “tao”-val, annak csak felületes ismeretei vannak, távol van a belsô, a mély az igaz tudástól.

FOLYTATJUK

46

Takács Károly Nekirugaszkodások

avagy hangulatok Mirko Kova!: BEVEZETÉS A MÁSIK ÉLETBE címû könyvét olvasva

– Mirko Kova!! - hangzik el a kinyilatkoztatás szerû felkiáltás. – Ki? - kérdezem. – Mirko Kova!. Nem ismered? – kérdez vissza. Leteszi a poharat és egy könyvet nyom a kezembe. Egyszerû borító, semmi sallang, név, cím: Mirko Kova!, Bevezetés a másik életbe. – Kötelezõ olvasmány! – mondja kézben pohárral. Így ismerkedtem meg könyvvel, íróval. Megismerkedtem? Számomra ismeretlen író, ismeretlen könyvét kezdtem olvasni még aznap este, s ahogy ez már lenni szokott az igazán jó könyvekkel és írókkal, az elsõ pár oldal után ismerõs volt minden szava, gondolata, érzése. Harmincöt éves koráig szinte minden fontosat meg tudunk róla, bár a könyv nem önéletrajz. Inkább naplórészletek, történetek, hangulatok, gunyoros, csúfondáros szövegfoszlányok, erotikus sziporkák egymás mellett. Történetei bármelyikünkkel megeshettek volna, különlegességüket az adja, hogy vele történetek. Küszöböket lép, vagy próbál átlépni, az ember belsõ változásai érdeklik, az út a küszöbig, s azon túl. Ez a "dolga", hiszen író, a szó igaz értelmében. Annyira egyszerûek, érthetõek szavai, sorai, gondolatai, történetei, hogy az már érthetetlen. Annyira evidens, hogy kételkedni kezdünk. Nem benne, hanem magunkban. Átlépni egy másik életbe, ami nem biztos hogy jobb, de legalább nem ez! "Esténként elnézem a szerszámgépgyár egyik munkását, amint a Kis asztrológia nevezetû kocsmába készülõdik. Viseltes kabátjának egyik zsebébõl átpakolja az aprópénzét a másikba, aztán a mosdókagyló fölött onanizál, és megengedi a csapot. Eloltja a villanyt, lemegy a deszkalépcsõn és betér a Kis asztrológiába. roston sült fehérpecsenyét rendel, sört iszik és megcímez néhány levelet. sohasem távozik zárás elõtt, józanul tér haza koszos ágyába és mély álomba merül." – Mirko Kova!! – Ki? – Mirko Kova!. Nem ismered? – kérdez vissza és egy átlagos külsejû könyvet vesz le a polcról, s a kezembe nyomja. – Kötelezõ olvasmány! Visszavárom, a véleményeddel együtt. A könyv nagyon jó! Felsõ fok. Könnyû azonosulni Kova!“Nagyutazás”-ával, irigyelni vidámságát, az iróniát. Gúnyt ûz a halállal, a hûtlenséggel, a halálhoz már a könyv címében is hûtlen: Bevezetés a

48

másik életbe. Vitába száll a bigott papokkal, az antikrisztust, mint gyönyörû, kívánatos fiatal férfit ábrázolja, hisz a gonosz is tökéletes mint Isten, s akkor mért lenne torz alak. A könyv hangulatok, változások sorozata. Ahány történet, annyi hangulat. Hangulatoddal változnak a történetek, s rajtad áll, mennyire veszed komolyan, vagy komolytalanul. Végkövetkeztetés? Nincs. Hangulatok vannak, s azok mint a hangulatok általában, változnak, nem véglegesek. “– Mit kér a gyermeke számára? – kérdezte a pap. – Az egyházba való bebocsáttatást – mondtam. – Tehát azt kéri, hogy fogadja be õt egy nagy közösség, az Isten népe, akihez maguk is tartoznak, Krisztus egyháza – mondta a pap. – Most pedig meg kell állapítanunk, hogyan jött a világra a gyermek. tudja-e, mitõl fogamzott meg? – fordult a feleségemhez. – Nem – felelte õ alázatosan. – Hát a baszástól, drága menyecském, a Krisztusát! – mondta a pap, arcán megremegtek a szeme alatti táskák. – Megmondaná, ki a gyermek apja? - kérdezte. – Én - mondtam. – Gratulálok – mondta a pap, megszorította és megrázta a kezemet. Aztán a hüvelykujjával megérintette a gyermek fülét meg a két szemét. – Nézze csak ezeket a lábakat – bökött a keresztapa a feleségemre –, ennek az aszszonynak elentiázisa van. – Te barom, ez a két láb otthonom két hatalmas tartóoszlopa – mondtam én. - ez a két láb a család támasztéka!” “A templomban ideiglenesen vizsgálati börtönt rendeztek be. A fõkapun bevezeti egy rendõr Krisztust, aki egy pokrócot, egy csajkát és fél kiló kenyeret cipel. Kövér, lomha disznó, alig mozog. Szája húsos, arca fekete. Szuszogva lépeget. Megkérdezem tõle: – Kövér disznaja, olvastad-e az esszémet? Felkínálom neked Értekezés a gyermekgyûlöletrõl címû könyvem harmadik, bõvített, szamizdat kiadását.” – Nem ismered Mirko Kova!ot? - kérdezte döbbent arccal. Letette a poharat és egy könyvet nyomott a kezembe, Mirko Kova!: Bevezetés a másik életbe. – Érettségi tétel! – tette hozzá. Pár nap múlva megkérdezte - Mirko, mint régi ismerõsünk? – Döbbenet! – mondtam. – Így is lehet írni? – Olyan érzés volt nekem, aki sohasem irt, mintha én adtam volna kezébe a tollat, hogy “diktálok!” Azt hiszem mindenki azonosulni tud vele, szeretett volna, vagy szeretne így élni, érezni. (Vagy nem?) Sok ismerõs közt magányosan. Valahogy ez van a sorok között. Sok barát, rengeteg szeretõ és mégis az egyedüllét. Talán a másik életben... Kuncogunk az ironikus, gunyoros történeteken, helyzeteken, de az élet sötétebb

49

oldalán járunk, s ezt kíméletlenül tudatja is velünk Mirko Kova!. Ebben a nagy játékban, melynek ÉLET a neve, vesztesek is lehetünk. Ez az üzenet! Jó lenne így bánni az emberekkel, de mi még sajnos kicsik vagyunk ehhez és Mirko Kova! nem sietteti növekedésünket. Neki a boldogság gyanús, azonnal el kell lépnie onnan, ahol megjelenik. Gyötrelem kell, valami kín! Olyan érzése van az embernek olvasás közben, mintha õ maga lenne az író, de olyan író, akinek nincs, vagy elveszett a tolla és így helyette írták meg ezt a könyvet. Olyan mintha õ maga is megírhatta volna, de õ lusta írni, pedig milyen egyszerû! Vagy nem? “Én magam is igazságtalannak érzem a jó közérzetet, fõként a sok bajjal, az ínséges idõkkel és szüleim szegénységével szemben - sõt nemcsak igazságtalannak, valahogy hamisnak is. Soha meg nem elégedni, egy pillanatra sem, nem felajzani, továbbvinni a magad örökölt szenvedését – ez a te utad, a merõleges út, a homo patiens útvonala. Amikor boldog vagyok, mindig azt gondolom, hogy ez már túl sok, természetellenes nagy súly nehezedik gyöngye vállamra; nyomban felébred bennem a vágy, bárcsak minél elõbb megváltozna a helyzet. És lám, a kívánságom mindig teljesül. No de nekem örömömre szolgál, hogy mindezt meg tudom érteni. Csak el ne kanyarodjam a történettõl, amibe belefogtam.” Nagyon, sõt kegyetlenül õszinte, mégsem intim regény a Bevezetés a másik életbe. Szerzõje keményen politizál, vitára buzdít. A (közép)- kelet-európai valóságot próbálja Mirko Kova! “az angyalarcú alkotó képzetét” megtépázó könyvvé formálni. Ebbõl a valóságból keresi a ki- és a másik életbe bevezetõ utat.

Mirko Kova! (1938- ) Elsõ elbeszélései a hatvanas években jelentek meg. Szokatlan, “szentségtörõ” hangvételük kihívásnak számított, nagy ellenállást váltott ki. 1971-ben irodalmi díjat kapott, de hamarosan megfosztották tõle. !ivotopis Malvine Trifkovi! (Malvina Trifkovi! önéletírása) címû regénye (1978) azonban meghozta a sikert. Írt számos forgatókönyvet és tévédrámát is. Legjelentõsebb mûvei:

- Rane Luke Meštrevica (Luka Meštrevic sebei, 1971) - Ruganje s dušom (Csúfolódás a lélekkel, 1976) - Vrata od utrobe (A méh kapuja, 1979) - Uvod u drugi !ivot (Bevezetés a másik életbe, 1983) - Nebeski zaru!nici (Égi jegyesek, 1987)

50

Czirok Róbert balok

árván kelt fel a nap ma is /mint mindig/, vagy csak a föld jutott el addig a szintig? mindegy a bal csak akkor az, ha háttal állsz neki. jobb meg úgy lesz, ha valaki mellé teszi. nézed az eget, de nem érted, mért tûnik úgy, hogy minden fénylõ rád réved, pedig nem is az õ fénye.

mennyit ér ma egy kenyér

0,007 0,58 0,01 0,9 0,7 1

51

pár jobb fajta cipõt pár virslit /ma ki fõz?/ lányt a téren jó szót: kérem /77 Ft/perc/ tiroli rétest, meleget véresre vert, betört fejû öreget

erõk

nyálban ázott békát /nem a leveli zöld/ fû füstje emeli föl s ha fönt van már jó! és hat rá a képlet hogy minden másképp lett ez a tükör olyan -egy alak orditami oldalakat fordít! de nem azért szól... és lehet hogy még fáj csak lépkedjék át a zene még árad vagy már az se a képzelet mossa össze a magasba vágyik fölfelé indul s ha fönt van már jó

52

Gulya István AL CHEM

Ne most ... Al-Chem. Füstölgõ homokdombok. Izzó égbolt, a Nap oly mohón és forrón csókolja a dûnéket, hogy szinte olvad, mállik a porzó anyag. Alig mozdul a levegõ. Csak a szem elõtt táncol, mint kéjéhes, ölni kész lány. Gõzöl a föld. Illan el, semmivé foszlik a táncban, a remegõ, folytonos imbolygásban, pokoli mozgásban. Elpárolgott buja korokért lakol, mikor még testre vágyva omlott el a növényzet, mikor még izmos vadak marcangolták a lüktetõ húst. Itt már nincs ki vízért sírna. A lakomának vége, a bor elfolyt, nem maradt semmilyen hûs ital. Al-Chem. Kiégett, aszott, kiélvezett, meggyalázott vidék. Vörösre sütött zöld föld. Ez nem a mi idõnk. Az idõ rajtunk kívül történik meg, kiestünk belõle. Idegenek módjára bámuljuk résnyire húzott szemünkkel a mozgó homokot: ahogy mozdul, elfolyik a térben az idõ. Ordítani kevés a száj. Al Chem. Állva fogunk csonttá, semmivé foszlani: sejtekrõl sejtekre bont le, tüntet el a sivatag. Hol vagy? Nem látlak. Ne itt ... Ne itt keress. Már nincs semmilyen összefüggés, a kóklerek beszórták terméketlen porral a talajt. Nem tenyészik itt, csak a csönd gõgje. Egymáshoz dörgölõdzõ szemcsék között nincs helye az életnek. Betölt minden rést, minden parányi kis lyukat a sima, egyszerû anyag. Megannyi kérdésre sem váró porocska. Fulladsz és sírsz - ha megérint. Már túl mindenen, túl a lakomán, túl a szomorúságon, túl a magányon, túl a halálon csupán a por szitál. Hangtalan, bénán, örökké... Ne õt ... Játszótér homokjára emlékszel... Milyen más is volt! Pici lábacskái apró nyomokat hagytak a talajon. A cipellõjére emlékszel s a rövidke lábára: ahogy kockás szoknyácskája takarta. Szellõ játszott vele. Kacagó, friss kedvet, életet hozó.

53

(Nehéz errõl beszélni. Érezd, minként siklik hosszúpengéjû késként az emlékezés szürke agyadban. Érezd, miként hasogatja az eleven s eltompult sejteket. Borzasztóan fáj. Nincs fájóbb az emlékezésnél. Te akartad, te kérted.) Eszedbe jut arca és szeme. A barna mandula szem. Féltél belenézni. Nagysokára tetted csak meg. S hogy remegett szemed sarkában az az ér: mintha ki akarna ugrani... Gyerekes puszi volt, nem csók, mit ajkaira leheltél. Olyan ügyetlenül persze, hogy nyál csurrant ki utána szádból, fülig vörösödtél, s õ elszaladt. Az hitted, sutaságodért... Óh, gyermek! Lelkedbe égett minden idõkre lénye. Ha kerestél valamit, ha tettél valamit a világban: érte történt. Egyesíteni szeretted volna az elrohanó lelkeket. S mindig rá gondoltál, rá vágytál. Mester! Nézz rám! Én is a játszótéri homokban hagytam a szívem. A bánat és a keresés vezérelt Al Chembe - hol a pusztulást lelem. A kóklerek miatt... Õk erõszakolták meg, õk tépték ki szívét, õk ették húsát, õk tették kutyáknak eledelül. Vagy én? Nem emlékszem. M. Csuhát adott. Nehezet, feketét. Sárga vízzel itatott, mikor rámtalált az al chemi dûnék alatt. Azóta járok vele. Nem kérdezek, nincsenek kérdéseim. Nincs miért, nincs mire kérdezni. M. megy botjára támaszkodva lép, kámzsájából kigömbölyödik púpos háta. Te is itt vagy a dûnék alatt. Már megyünk hozzád. Este majd a hunyó csillagokat nézzük, hallgatunk a tûz körül. Készülj! A fekete csuhákba csak a hallgatás fér: esõ, tenger, könny és sóhajtás nem. De azt már Al Chem eldobtad. Várni fogunk. Ez maradt. Visszük a testeket a Nap alatt a homokba nyugodni meg.

54

Jankovics Zoltán ( megsimogattalak ) szél ûz ázott gondolataim mellõl koponyámban õs-táncot jár a lég versem ha véreddel írnám ... megsimogattalak csigolyád roppan és nyakadon megtalálom az ütõeret hajnal hasad

( ahogy szétnyitod combjaid ) selyemruhádban tapogat az est nedves hold válladon megpihen ahogy szétnyitod combjaid ajtók mögött csak erre vár a kígyó nesztelen duzzadó sebedbe vágja kését a lepedõ felsikít

55

( menstruáció ) vörös zoknit húz a szél rózsákat ültet szemedbe a huszonnyolcadik napon megérkeznek fehér csõrû madaraid vérfoltos patakokban feszes táncot jár az éj

( játék; téged választottalak ) lába keze nincs hang-próbák ócska mondataimban bujkálok keresztre fércelt szavaid elõl vendégszövegek ülnek NYELVemre lehetõségeinket add meg nékünk MA játék téged választottalak

56

SZÁMUNK SZERZÕI

BAYER BÉLA BÉZI LÁSZLÓ BRAUN, VOLKER CZIROK RÓBERT DICSÕ ZSOLT DINNYÉS JÓZSEF DRESCHER J. ATTILA DYLAN, THOMAS E. E. CUMMINGS ERDÉLYI Z. JÁNOS ERDÕDI GÁBOR GULYA ISTVÁN IKER ATTILA JANKOVICS ZOLTÁN KÁNTOR ENDRE KOMÁROMI ANDREA KOMJÁTHY PÉTER NAGY ZOLTÁN PÁRI MIRELLA PUSKÁS TIBOR RILKE, RAINER MARIA ROSSNER ROBERTO TAKÁCS KÁROLY TATEVOSZJAN , ARMEN UPDIKE, JOHN

1951 1956 1939 1973 1956 1947 1950 1914 -1953 1894 -1962 1947 1952 1969 1959 1971 1973 1970 1960 1978 1979 1969 1875 - 1926 1955 1969 1962 1932 -