Tericum - 2015/04/14 - Mária Antónia vallomásai - Beliv - 142x197 - 472/7
Első fejezet
Isten veled, ragyogás!
1789. október 5.
I
de nekünk a királynét, élve vagy halva! Louison, a fiatal művésznő vékony hangja rekedten kong: de nem is csoda: órák óta ezt a jelszót skandálja egyvégtében. Ő azonban a torkát kínzó fullánkra éppoly kevéssé vet ügyet, mint az esőre, mely arcát és egyetlen, épségben maradt, ám mostanra sártól lepett szoknyáját öntözi: ő csak lépdel, egyre csak lépdel Párizs központjából Versailles-ba, a palotához vezető kocsiút mentén.
7
Tericum - 2015/04/14 - Mária Antónia vallomásai - Beliv - 142x197 - 472/8
– Ide az egyik bordáját! – károg fel egy poissarde a gyerek mögött: széles derekú, húsos testű, bárdot himbáló nőszemély az, a köténye csurom vér. – Kifilézem, Isten engem úgy segéljen! – rikkant egy másik, jóval mélyebb hang. A lány erre már megfordul: azt várja, hogy egy újabb halaskofa néz majd farkasszemet vele, esetleg azon kurtizánok egyike, akik jobbára a Palais-Royal árkádjai alatt csábítják üzekedésre az éhenkórász férfinépet, ám most csatlakoztak a hőbörgők immáron hatezresre duzzadt menetéhez. Louison most, hogy hátrafordul, felfedezi az ádámcsutkát, mely sziklaként mered elő a kajabáló torokból: aztán már a meredező sörtéket is felfedezi a tátott száj alatt. Most már azt is érti, hogyan is lehetett képes ez a „fehércseléd” úgy himbálni a bárdot, méghozzá hosszú mérföldeken keresztül, mintha az pusztán holmi botocska volna. – Pardon, monsieur – böki oldalba a könyökével a rikácsolót a szomszédnője –, votre perruque! – Azazhogy a parókája félrecsúszott a szerencsétlennek, aki most esetlen mozdulatokkal nekilát, hogy megigazítsa a mondott fejéket. Amely fejék, meglehet, fésűt még soha életében nem látott: beillene az a Gorgó-szobor hajkoronájának is. Amúgy, ezt meg kell hagyni, ez a paróka a jóember egyetlen jellegzetes vonása, ha ez nem lenne, mi sem különböztetné meg a Versailles felé trappoló csorda többi tagjától. Ekkor azonban a parókás férfi megragadja Louison derekát, halálra rémítve ezzel szegény leányt, majd ujját az ajkaira helyezi. – Sokan vannak itt a mieink közül – súgja a lány fülébe. Kiejtése kiművelt emberfőt sejtet, hallani rajta, hogy volt része oktatásban. – Ide nekem az osztrák szajha szívét! – ordít fel most egy alkoholtól tocsogó női hang a tömeg mélyéről. Hát igen, hosszú az út, és hidegen, reménytelenül szitál az égi áldás: elkél a szíverősítő. A masírozó csőcselék számos tagja tartott pihenőt minden egyes kocsmában az út mentén. Eddigre mindegyikőjük kötényét és fapapucsát tenyérnyi vastagon belepte a sár – vöröslő arcuk, bíborló
8
Tericum - 2015/04/14 - Mária Antónia vallomásai - Beliv - 142x197 - 472/9
orruk hegye pedig legalább annyira árulkodik a torkukon ledöntött jóféle snapszokról, mint a lelküket fűtő gyűlöletről. Most, hogy felfedezte az oroszlánt a birkanyájban, Louison körbesandít, hátha talál még valakit, aki kirína a hadra kelt polgárok menetéből. Ámulva látja, hogy mennyi asszony visel divatosra púderezett parókát, hogy hányan járnak hófehérben, úgy, ahogy a királyné öltözködött, amikor ő, Louison, épp az első tétova lépéseket tette az asszonnyá válás rögös útján. Akkoriban ő maga sem ábrándozott egyébről, mint ezekről a habkönnyű, szellő libbentette kelmékről és arról, hogy ilyent ölt magára minden egyes fête champêtre alkalmával Versailles zöldellő gyepszőnyegén. Ezek a nők, akik most így kicicomázva lépnek egy ütemre a többivel, vígan dalolva, mintha nem is zavarná őket, hogy ruhakölteményüket eső áztatja, és sár csúfítja hitvány ronggyá, bizony, nem holmi kofaasszonyok: Louison már-már látni véli őket, ahogy magában a palotában is megtalálják a helyüket. Az első sorban masírozó dobosok most új indulót vernek ki hangszerükön: pattogósabbat, vígabbat, mint ennek előtte: hisz hatodik órája már, hogy úton vannak, nem csoda, ha a zene is elfáradt az utóbbi percekben. – Most már a közelben járunk, mindjárt elérjük a várost! – kiáltja egy hang a tömegből. Erre a hírre ezernyi fegyver – mind-mind paraszti szerszámként, kaszaként, sarlóként vagy vasvillaként kezdte földi pályafutását – emelkedik a magasba. Sőt, immáron a dobosok előtti szekerekre szerelt ágyúk is eldördülnek: a tizenkét fontos ágyúk brummogó hangja szétoszlik a kora őszi égben. Mintegy válaszul többtucatnyi muskéta lövése hallik. – Már látom a kaput! – kiáltja egy újabb hang, és Louison akaratlanul megremeg. Verítékben ázó tenyere ráfeszül a vésőre: ez az ő mesterségének címere. – Félek – súgja a mellette gyalogló férfi fülébe. Az úriember bőre amúgy inkább fahéjtól és borstól illatozik, mintsem a halszaggal és csirkevérrel keveredő izzadságtól, melyet oly mesterien kent
9
Tericum - 2015/04/14 - Mária Antónia vallomásai - Beliv - 142x197 - 472/10
szét a kötényén, hogy avatott művész sem művelhetné ügyesebben. Szökésre mindig kész parókája most biztosan ül a fején: vörös, háromszögletű kalpag tartja fogva – a szabadság sipkája, ahogyan elnevezték –, melyet egy ittas poissarde bocsátott a rendelkezésére, azt hívén a férfiúról, hogy egyike az övéinek. – Gondoljon a Gorgó-főre, s félelme nyomban elenyészik – hallja Louison a férfi megnyugtató feleletét. Az ifjú szobrásznő félhangosan vitába száll vele, mondván, e pillanatban inkább az éhség az ő nemezise. Társa azonban makacskodik: egy, csak egy oka van az üresen korgó gyomornak, ismételgeti. Louison erre lerázza a vizet a szoknyájáról, mélyet lélegzik, s tele tüdővel, frissült lélekkel újfent rágyújt a csatakiáltásra: ide nekünk a királynét, élve vagy halva! Én magam pedig sétára indulok az esőben. A szitáló köd, akár a sírás, úgy telepszik a vállamra. Ezen a napon egyetlen látogatója sem akad a kastélykertnek: a néptelen virányok látványa szinte kísérteties a ködpárában. Megyek, amerre papucsba bújtatott lábaim visznek. Lelkem legmélyén mintha magányos csellista húzna egy nocturne-t. Egy szál magamban veszem birtokba Trianon kertjét, még testőr sem követi lépteimet. Egyedüli társaim a faágakba kapaszkodó levelek: zöldben és aranyszínben derengenek az esőcseppeken keresztül. Összekapom magamon a szoknyámat, és engedve a fenti sziklákról csordogálva aláhulló vízesés csábításának, megindulok felfelé a barlanghoz vezető kövecses meredélyen. Ahogy felérek, leülök a gránitszínű kövekre. Hosszú percekig egyebet sem teszek, csak bámulom a víztükröt, miközben szürke szoknyám hasítékába mélyesztem a kezeimet, hogy felmelegítsem őket a zsebemben. Ujjaim összekulcsolódnak atyám kronométerén, tenyerem élvezettel méregeti az óra súlyát. Ez a finom szemű láncon függő szerkezet az egyetlen, ami Lotaringiai Ferenc után reám maradt, és ez volt
10
Tericum - 2015/04/14 - Mária Antónia vallomásai - Beliv - 142x197 - 472/11
az egyetlen, amit magammal vihettem, midőn örökre elhagytam szeretett Ausztriámat, hogy dauphine legyek Franciahonban. Kihúzom zsebemből az órát, a számlapjára pillantok: két óra múlt kilenc perccel. Sápatag felhő suhan át a fejem fölött. Valaha, a mainál szebb napokon, sokat időztem itt Von Fersen gróf társaságában. Itt beszélgettünk mindenről és semmiségekről, itt öntöttük ki egymás előtt a szívünket. A múlt héten felkeresett, hogy elújságolja, vett magának egy házat Versailles városában, mégpedig nem másért, de egyedül azért, hogy mellettem, a közelemben lehessen. Fel sem foghatom, mihez kezdenék nélküle. Az elmúlt hónapokban az élet valóságos pokollá változott itt. Sokszor, nagyon sokszor, túl sokszor állított a Sors az elé, hogy búcsút vegyek szeretteimtől. Mon cher cœur Gabrielle Polignac száműzetésbe kényszerült. Júliusban, midőn a párizsi polgárok megostromolták a Bastille tornyát, a hangadók az ő vérét követelték: mi mást tehetett volna férjem, mint riasztani az én drága barátnőm családját, hogy fussanak, ha kedves az életük? Erre a sorsra jutott d’Artois gróf is, családostul. Szívem Gabrielle után zokog, ám azt elképzelni is alig tudom, mit érezhet férjem, aki kénytelen-kelletlen száműzetésbe parancsolta legifjabb öccsét, ki olyannyira magára vonta a köznép gyűlöletét, hogy nem maradt egyéb mód a közrendűek őrjöngő vérszomjának csillapítására. És itt van az én derék, jó Vermond abbém, gyermekkorom óta tanítómesterem, kísérőm a Bécsből ide vezető úton, felolvasóm és tizenöt éven át legbensőbb bizalmasom: ő is sebtében csomagolta el ingóságait, hogy elérje ama hintók egyikét, melyek július közepén indultak a határ felé. Ősziesre borult az ég Versailles fölött, hála légyen érte a forradalomnak. Elmúlt éveim társai, mint Gabrielle vagy Vermond, is ennek az áldozatai, hisz ez küldte őket a száműzetésbe. És mások is, akik velem múlatták az időt Trianonban, ahogy például Lamballe hercegnő, arra kényszerültek, hogy meneküljenek a reájuk leselkedő vész elől. Mindaz, ami nemrég még kékben és zöldben pompázott, most szürkében és barnában borong. Ahogy nézem a víztükröt, a
11
