Hungarian translation Békés András, 1988 With the world's kindest and funniest written consent of the Author

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kurt Vonnegut, Jr.: Breakfast of Champions Dell Publishing Co., Inc. © 1973 by Kurt Vonnegut, Jr. FORDÍTOTTA BÉKÉS ANDRÁS A SZERZŐ RAJZAIVAL A BORÍTÓ PATAKI TIBOR MUNKÁJA

Hungarian translation © Békés András, 1988 With the world's kindest and funniest written consent of the Author

Phoebe Hurty emlékére, aki vigaszt nyújtott nekem Indianapolisban, a Nagy Válság idején. Ha megvizsgálna engem, úgy kerülnék ki, mint arany. JÓB

Előszó A „Bajnokok reggelije" kifejezés a General Mills, Inc. bejegyzett áruvédjegye egy reggelire fogyasztható gabonapehely megnevezésére. Amikor e könyvnek ugyanezt a címet adtam, nem a General Mills részvételére vagy támogatására akartam célozni, és kitűnő termékeik hitelét sem akartam rontani. =>Az az illető, akinek ezt a könyvet ajánlottam, Phoebe Hurty már nincs az élők sorában, ahogy mondani szokás. Özvegyasszony vált Indianapolisban, amikor a Nagy Válság vége felé megismerkedtem vele. Én tizenhat éves múltam. Ő negyven körül járt. Gazdag volt, de amióta kinőtt a gyermekkorból, minden hétköznapon dolgozott, így hát később sem hagyta abba. Ő írta a józan és mulatságos lelki tanácsadó rovatot az indianapolisi Timesba, egy jó újságba, amely azóta megszűnt. Megszűnt. Hirdetéseket is írt a William H. Block Társaságnak, egy nagyáruháznak, amely azóta is működik az apám tervezte épületben. Egy nyárvégi szalmakalap-kiárusításhoz Phoebe Hurty ezt a hirdetést írta: „Ennyiért megéri átereszteni a lovon, és utána jó lesz a rózsákra!" => Phoebe Hurty arra szerződtetett, hogy reklámszövegeket írjak kamaszruhákhoz. A fölmagasztalt ruhákat hordanom is kellett. Ez a munkámhoz tartozott. És összebarátkoztam Phoebe Hurty két korombeli fiával. Állandóan átjártam hozzájuk. Az anyjuk trágárul beszélt velem, a fiaival meg a barátnőinkkel, amikor odavittük őket. Mulatságos volt. És fölszabadító. Arra tanított minket, hogy udvariatlanul társalogjunk, ne csak a nemi dolgokról, hanem a történelemről, a híres hősökről, a vagyonelosztásról, az iskoláról, mindenről. Most abból élek, hogy udvariatlan vagyok. Esetlenül csinálom. Csak utánozni próbálom azt az udvariatlanságot, amely oly elegáns volt Phoebe Hurtyben. Azt hiszem, neki könnyebb volt az elegancia, mint nekem, a Nagy Válság hangulata miatt. Ő azt hitte, amit oly sok amerikai hitt abban az időben: hogy a nemzet boldog, igazságos és racionális lesz, amikor eljön a prosperitás. Most már sohasem hallom ezt a szót: Prosperitás. Annak idején ugyanazt jelentette, mint a Paradicsom. És Phoebe Hurty hinni tudott abban, hogy az udvariatlanság, melyet javallott, segít kialakítani az

amerikai paradicsomot. Most már divat lett abból a fajta udvariatlanságból. De már senki sem hisz az új amerikai paradicsomban. Nekem meg cefetül hiányzik Phoebe Hurty. => Ami a könyvben kinyilvánított gyanúmat illeti, mármint hogy az emberek robotok, gépezetek: figyelembe kell venni, hogy kamaszkoromban Indianapolis utcáin és a cirkuszi sokadalmakban mindennapos látványnak számítottak a szifilisz utolsó stádiumában, a járási ataxiában szenvedő emberek, főleg férfiak. Azok az emberek megfertőződtek apró, húsevő dugóhúzókkal, amelyek csak mikroszkóppal láthatók. Az áldozatok csigolyái összehegedtek, miután a dugóhúzók végeztek a köztük levő hússal. A szifiliszesek roppant méltóságteljesen festettek – előrenézve, szálegyenesen álltak. Egyszer láttam egyet, a járda szélén állt a Meridián és a Washington Street keresztezésénél, egy konzolon lógó óra alatt, melyet az apám tervezett. A kereszteződést a helybéliek „Amerika válaszútja" néven ismerték. Ez a szifiliszes férfi azon törte a fejét ott, Amerika válaszútjánál, hogy mi módon léptesse le a lábát a járdáról és vitesse át magát vele a Washington Streeten. Finoman remegett, mintha üresen járna benne egy kis motor. Az volt a baja, hogy az agyát, ahol megszületett a lábának szóló utasítás, elevenen ették a dugóhúzók. A vezetékekről, amelyeknek továbbítaniuk kellett volna az utasítást, már hiányzott a szigetelés, vagy teljesen át voltak rágva. A közbeiktatott kapcsolók nyitott vagy zárt állásba hegedtek. Ez a férfi öregnek, nagyon öregnek látszott, pedig lehet, hogy csak harmincéves volt. Egyre törte a fejét. És aztán kétszer a magasba rúgott, mint egy táncosnő. Az én kamasz szememben igencsak gépezetnek festett. => Máskor meg úgy gondolok az emberi lényekre, mint hatalmas, ruganyos kémcsövekre, melyekben kémiai reakciók fortyognak. Gyerekkoromban sok golyvás embert láttam. Sok golyvás embert látott Dwayne Hoover is, az a Pontiac-kereskedő, aki ennek a könyvnek a hőse. Azoknak a szerencsétlen Föld-lakóknak úgy megdagadt a pajzsmirigyük, mintha egy tök nőtt volna ki a torkukból. Mint kiderült, ahhoz, hogy normális életet éljenek, nem kellett mást tenniük, mint naponta elfogyasztaniuk nem egészen egymilliomod

unciányi jódot. Az én anyám tönkretette az agyát a vegyszerekkel, amelyeknek az lett volna a dolguk, hogy elaltassák. Amikor elszomorodom, beveszek egy kis pirulát, és újra fölyidulok. És így tovább. Így hát amikor regényalakot teremtek, mindig nagy kísértést érzek, hogy azt mondjam, azért olyan, amilyen, mert rossz a huzalozása, vagy mert azon a napon megevett vagy elmulasztott megenni bizonyos mikroszkopikus vegyszermennyiségeket. => Hogy én magam mit gondolok erről a könyvről? Pocsék érzés rágondolni. De minden könyvemre pocsék érzés szokott lenni rágondolni. Knox Burger barátom egyszer azt mondta egy bizonyos nehézkes regényről, hogy,... olyan, mintha Philboyd Studge írta volna". Philboyd Studge az, akinek képzelem magam olyankor, amikor megírom, aminek a megírására látszólag programozva vagyok. => Ez a könyv ajándék magamnak az ötvenedik születésnapomra. Úgy érzem magam, mintha átmásznék egy háztető gerincén – miután följutottam az egyik oldalon. Ötvenévesen arra vagyok programozva, hogy gyerekesen viselkedjem – hogy sértegessem a nemzeti himnuszt, hogy náci zászlót, segglukat és mindenféle egyebet rajzoljak filctollal. Érzékeltetendő e könyvhöz készített illusztrációim érettségét, íme a segglukról rajzolt képem:

=> Azt hiszem, megpróbálok kisöpörni a fejemből minden benne levő kacatot – a segglukakat, a zászlókat, a bugyikat. Bizony – ebben a könyvben bugyiról is van kép. Kisöpröm a többi könyvemből való szereplőket is. Nem rendezek több bábjátékot. Azt hiszem, megpróbálom olyan üresre söpörni a fejem, mint akkor volt, amikor ötven évvel ezelőtt megszülettem erre a selejtes bolygóra. Gyanítom, hogy ezt kellene tennie a legtöbb fehér amerikainak, és azoknak a nem fehér amerikaiaknak is, akik a fehér amerikaiakat utánozzák. Legalábbis azok a dolgok, amelyeket az én fejembe mások

beleraktak, nem illeszkednek szépen, gyakran haszontalanok és csúnyák, nincsenek arányban egymással, és nincsenek arányban a fejemen kívüli, valóságos élettel. Nincs kultúra, nincs humánus harmónia az agyamban. Én már nem tudok kultúra nélkül élni. => Így ez a könyv egy szemetes gyalogút, tele kacattal, amelyet magam mögé hajítok, ahogy visszamegyek az időben ezerkilencszázhuszonkettő november tizenegyedikéig. Visszafelé vezető utamon eljutok majd abba az időbe, amikor november tizenegyedike, mellesleg a születésnapom, szent nap volt, melyet a Fegyverszünet Napjának hívtak. Amikor én kisfiú voltam, meg amikor Dwayne Hoover kisfiú volt, a Fegyverszünet Napján, a tizenegyedik hónap tizenegyedik napján, a tizenegyedik óra tizenegyedik percében némán hallgatott minden embere minden nemzetnek, amely az első világháborúban harcolt. Ezerkilencszáztizennyolcban abban a percben hagyta abba millió meg millió lény egymás mészárlását. Beszélgettem öregemberekkel, akik abban a percben a csatatereken voltak. Más-más szavakkal, de mind azt mondták, hogy az a hirtelen csend Isten hangja volt. így hát van még közöttünk néhány ember, aki emlékszik arra az időre, amikor Isten érthetően szólt az emberiséghez. =>A Fegyverszünet Napjából a Veteránok Napja lett. A Fegyverszünet Napja szent volt. A Veteránok Napja nem az. így hát magam mögé hajítom a Veteránok Napját. A Fegyverszünet Napját megtartom. Szent dolgokat nem akarok eldobni. Mi szent még? Hát például a Rómeó és Júlia. Meg minden muzsika. PHILBOYD STUDGE

Első fejezet Ez a történet arról szól, hogy miként találkozott két magányos, ösztövér, nem éppen fiatal fehér férfi egy gyorsan haldokló bolygón. Az egyikük egy Kilgore Trout nevű tudományosfantasztikus író. Abban az időben kis senki volt, és úgy vélte, neki már befellegzett. Tévedett. A találkozásnak köszönhetően ő lett az egyik legnagyobb szeretetnek és tiszteletnek örvendő emberi lény a történelemben. Akivel találkozott, az egy Dwayne Hoover nevű autókereskedő volt. Pontiac nevű autókkal kereskedett. Dwayne Hoover közel járt a megőrüléshez. => Figyeljetek: Trout és Hoover az Amerikai Egyesült Államok nevű ország polgára volt, amelyet a rövidség kedvéért Amerikának hívtak. A nemzeti himnuszuk tiszta sületlenség volt, mint annyi minden, amit komolyan kellett volna venniük, így hangzott: Ó, mondd, látod-e a pirkadati fényben azt, Amire oly büszkén néztünk napszálltakor, Aminek széles sávjai, fényes csillagai oly fennen lobogtak Szemünk előtt a bástyákért vívott vészes harc alatt? S rakéták vörös tüze, bombák robbanásának légi szava Hozta hírét egész éjjel, hogy zászlónk még mindig ott lobog. Ó, mondd, leng-e még az a csillagos lobogó A szabadok földje, bátrak otthona fölött? A világegyetemben egy kvadrillió nemzet volt, de Dwayne Hoover és Kilgore Trout nemzete volt köztük az egyetlen, amelynek nemzeti himnusza kérdőjelekkel megspékelt zagyvaságból állt.

Íme, így festett a zászlajuk:

Ennek a nemzetnek törvénye volt a zászlajáról, olyan törvénye, mint a bolygón egyetlen más nemzetnek sem. A törvény kimondta: „A zászlót senki és semmi előtt nem szabad meghajtani." A zászlóhajtás barátságos és tiszteletteljes üdvözlésforma volt, amely abból állt, hogy a botra tűzött zászlót a földhöz közelítették, aztán visszaemelték. => Dwayne Hoover és Kilgore Trout nemzetének jelmondata is volt, olyan nyelven, amelyen már senki sem beszélt, így hangzott: „E pluribus unum". Azt jelentette: Sokból egy. A meghajthatatlan zászló érdekes volt, a himnusz és a semmitmondó jelmondat pedig nem sokat számított volna, ha nincs ez: sok polgárt úgy semmibe vettek, becsaptak és bántalmaztak, hogy azt hitték, tévedésből kerülhettek ebbe az országba, sőt erre a bolygóra – hogy valami rettenetes félreértés történt. Kissé megvigasztalhatta volna őket az, ha a himnuszuk és a jelmondatuk említést tesz a tisztességről, a testvériességről, a reményről vagy a boldogságról, valamiképpen üdvözli őket a társadalomban. Ha szemügyre vették a papírpénzüket, hátha abból rájönnek, miféle ország ez, egy halom egyéb barokk kacat között egy csonka gúla képét látták, a tetején sugárzó szemmel, így festett:

Még az Egyesült Államok elnöke sem tudta, mit jelentsen ez. Mintha az ország azt mondta volna a polgárainak: „Értelmetlenségben az erő."

=> Sok értelmetlenség csak a Dwayne Hoover és Kilgore Trout nemzetét megalapító atyák játékosságának ártalmatlan következménye volt. Az alapítók arisztokraták voltak, és föl akartak vágni haszontalan műveltségükkel, ami az ókori hókusz-pókuszok ismeretéből állt. Költőnek is csapnivalók voltak. Az értelmetlenségek egy része azonban gonoszság volt, mert nagy bűnöket rejtett magában. Például az amerikai gyermekek tanítói újra meg újra fölírták ezt a dátumot a táblákra, és felszólították a gyermekeket, hogy büszkeséggel és örömmel véssék az eszükbe:

1492 A tanítók azt mondták a gyermekeknek, hogy a földrészüket ekkor fedezték föl az emberi lények. A valóságban 1492-ben már emberi lények milliói éltek tartalmas és fantáziadús életet a földrészen. 1492 csak az az év volt, amikor a tengeri rablók elkezdték becsapni, kirabolni és megölni őket. Itt jött a másik gonosz értelmetlenség, amit a gyermekeknek tanítottak: hogy végül a tengeri rablók létrehoztak egy új államhatalmat, amely a szabadság világító fáklyája lett minden emberi lény szemében. Képek és szobrok voltak mindenfelé erről a képzeletbeli fáklyáról, hogy láthassák a gyermekek. Olyasmi volt, mint egy lángoló fagylalt, így festett:

A valóságban azok a tengeri rablók, akiknek a legtöbb közük volt az új államhatalom létrehozásához, rabszolgákat tartottak. Az emberi

lényeket gépek helyett használták, és még a rabszolgaság megszüntetése után is, ami igen zavarbaejtő volt, ők és a leszármazottaik továbbra is úgy gondoltak a közönséges emberi lényekre, mint gépekre. => A tengeri rablók fehérek voltak. Azok az emberek, akik a rablók megérkezésekor már a földrészen éltek, rézszínűek voltak. Amikor a földrészen bevezették a rabszolgaságot, a rabszolgák feketék voltak. A szín volt minden. => A tengeri rablók azért tudtak mindenkitől elvenni mindent, amit akartak, mert nekik voltak a világon a legjobb hajóik, és aljasabbak voltak mindenki másnál, és volt puskaporuk, ami káliumnitrát, faszén és kén keveréke. Amikor tüzet érintettek hozzá, ez a látszólag közömbös por vadul gázzá alakult. A gáz fémcsövekből hatalmas sebességgel lövedékeket fújt ki. A lövedékek nagyon könnyen átvágták a húst és a csontokat, úgyhogy a rablók még akkor is tönkre tudták tenni a makacskodó emberi lény huzalozását, légcserélőjét vagy csővezetékeit, ha nagyon, nagyon messze volt tőlük. A tengeri rablók legfőbb fegyvere azonban az volt, hogy megdöbbenést tudtak okozni. Senki sem tudta elhinni, csak amikor már nagyon késő volt, hogy ennyire szívtelenek és mohók. => Amikor Dwayne Hoover és Kilgore Trout találkozott, az országuk messze a leggazdagabb és legerősebb ország volt a bolygón. Az övé volt a legtöbb élelem és ásvány és gép, és azzal fenyegette a többi országot, hogy ha fegyel-mezetlenkednek, nagy rakétákat lő rájuk vagy repülőgépekről meghajigálja őket különféle dolgokkal. A legtöbb más országnak kutyagumija sem volt. Sokukban már élni sem lehetett. Túl sok volt bennük az ember és túl kevés a hely. Már eladtak mindent, ami ért valamit, már nem volt mit enni, és az emberek mégis állandóan basztak. A baszás volt az, amivel a kisbabákat csinálták. => A tönkrement bolygón sok ember kommunista volt. Az ő elméletük szerint azt, ami megmaradt a bolygóból, nagyjából egyenlően szét kellett volna osztani minden ember között, akiket korábban amúgy sem kérdezett meg senki, hogy akarnak-e egy tönkrement bolygóra jönni. Közben meg egyre csak érkeztek a kisbabák, rúgkapálva, bőgve, tejért üvöltve. Egyes helyeken az emberek még sarat is próbáltak enni, vagy kavicsokat szopogattak, miközben tőlük kéznyújtásnyira születtek a kisbabák.

És így tovább. => Dwayne Hoover és Kilgore Trout országa, ahol még bőven volt mindenből, szemben állt a kommunizmussal. Úgy vélekedett, hogy azoknak a Föld-lakóknak, akiknek sok mindenük van, nem kell osztozniuk a többiekkel, ha nem akarnak, márpedig a legtöbbjük nem akart, így hát nem kellett osztozniuk. => Amerikában az volt a szokás, hogy mindenki elmarja, amit csak tud, és megtartja. Egyes amerikaiaknak nagyon jól ment az elmarás és megtartás. Ezek mesésen jómódúak voltak. A többi kutyagumit sem tudott keríteni magának. Dwayne Hoover mesésen jómódú volt, amikor Kilgore Trouttal találkozott. Egy férfi pontosan ezeket a szavakat súgta oda a barátjának egy délelőtt, amikor Dwayne elment mellettük: „Mesésen jómódú!" És megmondom, mennyit birtokolt Kilgore Trout az idő tájt a bolygóból: kutyagumit. Kilgore Trout és Dwayne Hoover 1972 őszén találkozott Midland Cityben, Dwayne szülővárosában, az ottani Művészeti Fesztiválon. Mint már mondtam, Dwayne egy megőrülőben levő Pontiackereskedő volt. Dwayne kezdődő tébolya természetesen főként a vegyszerektől eredt. Dwayne Hoover teste előállított bizonyos vegyszereket, amelyek kibillentették egyensúlyából az elméjét. De Dwayne-nek, mint minden újdonsült elmebetegnek, ártalmas gondolatokra is szüksége volt ahhoz, hogy formát és irányt kapjon az őrültsége. Az ártalmas vegyszerek és az ártalmas gondolatok a Jin és Jang az őrültségben. A Jin és Jang a harmónia kínai jelképe volt. így festett:

Az ártalmas gondolatokat Kilgore Trout szállította. Trout nemcsak ártalmatlannak tekintette magát, hanem láthatatlannak is. A világ eddig annyira semmibe vette, hogy úgy vélte, ő nem is él. Remélte, hogy nem is él.

A Dwayne-nel történt találkozásból azonban megtudta : él annyira, hogy olyan gondolatokat adhasson egy embertársának, amelyek szörnyeteggé teszik. Íme, a Trouttól Dwayne Hoovernek adott ártalmas gondolatok lényege: A Földön mindenki robot, csak egyvalaki nem – Dwayne Hoover. A világegyetem minden teremtménye közül csak Dwayne gondolkodik, érez, aggódik, tervezget és így tovább. Senki más nem tudja, mi a fájdalom. Senki másnak nem kell döntenie semmiben. Mindenki más teljesen automatizált gépezet, amelynek a célja Dwayne stimulálása. Dwayne új típusú lény, amelyet most próbál ki a világmindenség teremtője. Csak Dwayne Hoovernek van szabad akarata! => Trout nem akarta, hogy higgyenek neki. Az ártalmas gondolatokat egy tudományos-fantasztikus regénybe tette, ott találta őket Dwayne. A könyv nemcsak Dwayne-nek szólt. Trout még nem is hallott Dwayne-ről, amikor megírta. Mindenkinek szólt, aki történetesen kinyitja. Lényegében egyszerűen csak ennyit mondott mindenkinek: „Hallod-e, tudod, hogy te vagy az egyetlen teremtmény, akinek szabad akarata van? Milyen érzés?" és így tovább. Szellemi bűvészkedés volt. Intellektuális játék. Dwayne-nek azonban lelki méreg. => Troutot megrendítette az a fölismerés, hogy még ő is képes gonoszságot hozni a világra – ártalmas gondolatok formájában. Miután Dwayne-t kényszerzubbonyban elszállították az elmegyógyintézetbe, Trout megszállottan hirdetni kezdte, hogy milyen fontosak a gondolatok a betegségek létrejöttében és gyógyításáben. De senki sem figyelt rá. Piszkos öregember volt a vadonban, aki a fáknak és az aljnövényzetnek kiáltozza: „A gondolatokba vagy a hiányukba bele lehet betegedni!" => Kilgore Trout a mentáihigiénia úttörője lett. Elméleteit tudományos fantasztikumnak álcázva adta elő. 1981-ben halt meg, kis híján húsz évvel azután, hogy úgy megbetegí-tette Dwayne Hoovert. Akkorra már megbecsülésre talált mint nagy művész és nagy tudós. Az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia emlékművet állíttatott hamvai fölé. Lapjára egy idézetet véstek föl Trout utolsó regényéből, a kétszázkilencedik regényéből, melyet halála miatt nem fejezett be. Az emlékmű így festett:

Második fejezet Dwayne özvegyember volt. Éjszakánként egyedül élt egy álomszép házban Fairchild Heightsban, a város legszebb lakónegyedében. Arrafelé minden ház megépítése legalább százezer dollárba került. Minden ház legalább háromholdas telken állt. Éjszakánként Dwayne egyetlen társa egy Fickó nevű labradori kutya volt. Fickó egy sok évvel azelőtt történt autóbaleset miatt nem tudta csóválni a farkát, ezért nem tudta mivel kimutatni a többi kutyának a jóindulatát. Folyton verekednie kellett. A füle cafatokban lógott. Sebhelyektől volt heges a teste. => Dwayne-nek volt egy Lottie Davis nevű fekete cselédje. Naponta kitakarította a házat. Aztán megfőzte Dwayne vacsoráját, és fölszolgálta. Aztán hazament. Rabszolgáktól származott. Lottie Davis és Dwayne nem beszélgetett sokat, noha nagyon kedvelték egymást. Dwayne a társalgást főleg a kutyának tartogatta. Ledobta magát a padlóra, Fickóval hempergett, és ilyeneket mondogatott: „Mi ketten, Fickó" meg „Hogy van az én öreg cimborám ?" és így tovább. Ez a mindennapos szokása változatlanul megmaradt azután is, hogy elkezdett megtébolyodni, így hát Lottie semmi szokatlant nem vehetett észre. => Kilgore Troutnak egy Vili nevű papagája volt. Dwayne Hooverhez hasonlóan Trout is egyedül volt éjszaka, leszámítva a papagájt. Trout is beszélt a háziállathoz. De míg Dwayne a szeretetről zagyvált a labradori kutyának, Trout gúnyos megjegyzéseket tett a papagájnak, és a világvégéről dünnyögött. – Most már bármelyik pillanatban – mondogatta. – Legfőbb ideje is. Trout elképzelése szerint a légkörnek hamarosan belélegezhetetlenné kellett válnia. Trout föltételezte, hogy amikor a légkör mérgező lesz, Vili néhány perccel hamarabb dobja föl a talpát, mint ő. Ezzel ugratta Vilit. „Mi van a jó öreg légzéssel, Vili?", kérdezgette, vagy „Mintha egy kis tüdőtágulásod volna, Vili!", vagy „Még nem is beszéltünk róla, Vili, hogy miféle temetést akarsz! Még azt se mondtad, milyen vallású vagy!" És így tovább. Azt mondogatta Vilinek, hogy az emberiség megérdemli a

rettenetes halált, mert oly kegyetlen és pusztító módon viselkedett ezen a szelíd és kedves bolygón. „Csupa Heliogabalus vagyunk, Vili", mondta, így hívtak egy római császárt, aki életnagyságú, belül üres bikaszobrot készíttetett, rajta ajtóval. Az ajtót kívülről be lehetett zárni. A bika szája nyitva állt. Az volt az egyetlen nyílás az ajtón kívül. Heliogabalus az ajtón át berakatott egy-egy emberi lényt a bikába, aztán bezárták az ajtót. Ami hangot az emberi lény odabent kiadott, a bika száján átjött ki. Heliogabalus vendégeket hívott, és nagy mulatságot rendezett, sok étellel, borral, szép nőkkel és csinos fiúkkal. Aztán Heliogabalus egy szolgával alágyújtóst gyújtatott meg. Az alágyújtós száraz tűzifa alatt volt – az meg a bika alatt. => Troutnak volt még egy szokása, amelyet egyesek különcségnek tarthattak: minden tükröt léknek hívott. Azzal szórakozott, hogy úgy tett, mintha a tükrök lyukak lettek volna két világegyetem között. Ha egy gyereket tükör közelében látott, megfenyegette az ujjával, és nagy komolyan rászólt: „Nehogy túl közel menj ahhoz a lékhez! Nem szeretnél a másik világegyetemben kikötni, igaz?" És így tovább. Mire Trout meghalt, persze már mindenki lékeknek hívta a tükröket. Ilyen köztiszteletre tettek szert még a tréfái is. => 1972-ben Trout egy alagsori lakásban lakott a New York állambeli Cohoesban. Alumíniumzsalus ablakok és ablaktáblák fölszerelésével kereste a kenyerét. Az árusításukkal nem foglalkozott – mert nem volt személyes varázsa. A személyes varázs olyan fondorlat volt, amelytől az idegenek rögtön megszerették az embert és megbíztak benne, nem törődve azzal, hogy mit forgat a fejében. => Dwayne Hooverből csak úgy áradt a személyes varázs. => Belőlem is csak úgy árad a személyes varázs, amikor akarom. => Sok emberből csak úgy árad a személyes varázs. => Trout munkaadójának és munkatársainak fogalmuk sem volt arról, hogy Trout író. Ami azt illeti, egyetlen valamirevaló kiadó sem hallott róla, pedig amikor Dwayne-nel megismerkedett, már száztizenhét regényt és kétezer novellát írt. Egyetlen művét sem írta másolattal. A kéziratait anélkül küldte el, hogy fölbélyegzett, megcímzett válaszborítékot mellékelt volna hozzájuk. Néha még feladót sem írt. A kiadók nevét és címét az irodalmi szakmával foglalkozó folyóiratokból szerezte meg, amelyeket

mohón olvasgatott a közkönyvtárak hírlapolvasó termeiben, így került kapcsolatba a Klasszikus Világkönyvtár nevű vállalkozással, amely kemény pornográfiát adott ki a Kalifornia állambeli Los Angelesben. Arra használták Trout történeteit, amelyekben rendszerint még nők sem szerepeltek, hogy növeljék a buja képeket tartalmazó könyvek és folyóiratok terjedelmét. Troutot sohasem értesítették, hogy hol vagy mikor találkozhat a műveivel nyomtatásban. És megmondom, mit fizettek neki: kutyagumit. => Még tiszteletpéldányokat sem küldtek a könyvekből és lapokból, amelyekben megjelent, így hát Troutnak kellett fölkutatnia őket a pornóboltokban. És gyakran megváltoztatták a müvek eredeti címét is. A „Pángalaktikus megbízott"-ból például így lett „Mohószájú Maca". Troutot azonban legjobban a kiadók kiválasztotta illusztrációk ejtették kétségbe, amelyeknek semmi közük nem volt a történetekhez. Irt például egy regényt egy Delmore Skag nevezetű Föld-lakóról, egy agglegényről, aki olyan környéken lakik, ahol mindenki másnak hatalmas családja van. Skag tudós, és kitalál egy módszert arra, hogy tyúklevesben szaporodjék. Élő sejteket metsz le a jobb tenyeréről, belekeveri őket a levesbe, és a kozmikus sugárzás hatásának teszi ki a levest. A sejtekből kisbabák fejlödnek ki, amelyek szakasztott olyanok, mint Delmore Skag. Delmore Skag nemsokára naponta több kisbabát hoz a világra, és rendszeresen meghívja szomszédait, hogy osztozzanak büszkeségében és örömében. Nemritkán több mint száz kisbabát kereszteltet meg egyszerre. Híres családapa lesz belőle. És így tovább. => Skag azt reméli, hogy így kényszerítheti az országát arra, hogy törvényt hozzon a túl nagy családok ellen, a törvényhozók és a bíróságok azonban nem hajlandóak szembenézni a problémával. Ehelyett szigorú törvényeket hoznak arról, hogy egyedülálló emberek birtokában nem lehet tyúkleves. És így tovább. Ezt a könyvet elmosódott fényképek illusztrálták, amelyeken több fehér nő leszopta ugyanazt a fekete férfit, aki valamilyen okból mexikói sombrerót viselt. Az idő tájt, amikor Dwayne Hooverrel találkozott, Trout legszélesebb körben terjesztett könyve A négykerekű pestis volt. A kiadó a címet nem változtatta meg, de a legnagyobb részét, a szerző nevével együtt,

eltakarta egy rikító színű szalag, rajta ez az ígéret:

A szélesre tárt pumák fényképek voltak bugyi nélküli nőkről, akik széttették a lábukat, és ily módon látni lehetett a hüvelynyílásukat. A kifejezést először sajtófotósok használták, akik baleseteknél, sporteseményeken, tűzből mentésnél gyakran kerültek olyan helyzetbe, hogy beláttak a nők szoknyája alá. Titkos.szóra volt szükségük, amit odakiálthatnak a többi újságírónak, a rendőr meg a tűzoltó cimboráiknak és így tovább, hogy tudassák velük, mit lehet látni, ha ők is látni akarják. A szó ez volt: „Puma!" A puma a valóságban egy macskaféle ragadozó volt. Szürkés volt a bundája, és ügyesen mozgott a fákon is. így festett:

Az a fajta puma viszont, amely annyira izgatta a sajtófotósokat, így festett:

Innét jöttek ki a kisbabák. => Amikor Dwayne kisfiú volt, amikor Kilgore Trout kisfiú volt, amikor én kisfiú voltam, sőt még akkor is, amikor középkorú és idősebb férfiak lettünk, a rendőrségnek és a bíróságoknak kötelességük volt megakadályozni, hogy az ilyen hétköznapi nyílások ábrázolásait megnézzék és megbeszéljék olyan személyek, akik nem orvosi foglalkozást űznek. Ki tudja, hogyan, döntés született arról, hogy a szélesre tárt pumák, melyek tízezerszer megszokottabbak voltak a valóságos pumáknál, a törvényekkel legádázabbul védett titoknak számítsanak. Így hát őrület tört ki a szélesre tárt pumák iránt. Őrület tombolt egy elem, egy puha, gyönge fém iránt is, melyet korábban, ki tudja, miért, minden elemek legkívánatosab-bikának nyilvánítottak, és úgy hívták, arany. => És amikor Dwayne meg Trout meg én kisfiúk voltunk, a szélesre tárt pumák iránti őrület kiterjedt a bugyikra is. A lányok minden áron rejtegették a bugyijukat, a fiúk pedig minden áron látni akarták. A női bugyi így festett:

Az egyik első dolog, amit Dwayne kisfiúként az iskolában megtanult, egy versike volt, amelyet akkor kellett ordítania, ha a játszótéren véletlenül megpillantotta egy kislány bugyiját. A többiektől tanulta, így hangzott: Látom Franciaországot, Látom Angliát, Látom egy kislány bugyiját! Amikor Kilgore Trout 1979-ben átvette az orvosi Nobel-díjat, így beszélt: „Egyesek azt mondják, hogy haladás. nem létezik. Bevallom, csakugyan zavarbaejtő diadalnak látszik, hogy mostanra minden állat közül csak az ember maradt meg a Földön. Önök közül azok, akik ismerik régebben megjelent müveim jellegét, bizonyára megértik, miért sirattam meg különösen az utolsó puma pusztulását. Kisfiú koromban azonban két szörnyeteg is velünk élt ezen a bolygón, és ma tiszta szívvel örvendek a kipusztulásuknak. Ezek a szörnyetegek elszántan törekedtek arra, hogy elpusztítsanak minket, vagy legalábbis értelmetlenné tegyék az életünket. Kis híján sikerült nekik. Könyörtelen ellenségek voltak, nem úgy, mint puma barátaim. Az oroszlánok? Nem. A tigrisek? Nem. Az oroszlánok és tigrisek az idő legnagyobb részében szunyókáltak. Azok a szörnyek azonban, amelyekről szólok, sohasem aludtak. A fejünkben lakoztak! Ez a két szörny nem más, mint az oktalan epekedés az aranyért és az oktalan epekedés a kislányok bugyijának megpillantásáért. Hálás vagyok azért, hogy ezek az epekedések oly nevetségesek, mert megtanítottak bennünket arra, hogy az emberi lények képesek bármit

elhinni, és képesek viselkedésüket minden energiájukkal hozzáigazítani a hithez – bármiféle hithez. Így hát most fölépíthetünk egy önzetlen társadalmat, az önzetlenségre fordítva mindazt az őrjöngő energiát, amelyet egykor az aranyra és a bugyikra fordítottunk." Egy pillanatra elhallgatott, aztán fanyar komorsággal elszavalta egy vers kezdő sorait, melyeket kisfiú korában, Bermudán tanult meg elordítani. A versnek különösen fájdalmas szépséget adott, hogy a két nemzet, melynek neve elhangzott benne, már nem létezett mint nemzet. „Látom Franciaországot" – mondta, „látom Angliát..." => A valóságban a Dwayne Hoover és Trout közötti történelmi találkozás idejére a női bugyik már drasztikusan leértékelődtek. Az arany ára még mindig emelkedett. A női bugyik fényképei kevesebbet értek, mint a papír, amelyre nyomtatták őket, és még a szélesre tárt pumákról szóló jó minőségű, színes filmekért sem igen tülekedtek a piacon. Régebben volt olyan idő, amikor Trout mindeddig legnépszerűbb könyvének, A négykerekű pestisnek egy példányáért tizenkét dollárt is megadtak az illusztrációk miatt. Most egy dollárért kínálták, és akik ezt megadták érte, azok sem a képekért fizettek. A szavakért fizettek. => A könyvben levő szavak egyébként arról szóltak, hogy milyen az élet egy Lingo-3 nevű haldokló bolygón, amelynek lakói az amerikai gépkocsikra hasonlítanak. Kerekeken gurulnak. Belső égésű motorok hajtják őket. Kőolajbázisú tüzelőanyagokat fogyasztanak. De senki sem gyártja őket, hanem szaporodnak. Tojásokat raknak, bennük autóembriókkal, és az ivadékok a felnőttek for-gattyúházaiból leeresztett olajban fejlődnek ki. A Lingo-3-at ürutazók látogatják meg, akik megtudják, hogy a teremtmények kipusztulóban vannak, mégpedig azért, mert elpusztították a bolygójuk erőforrásait, beleértve a légkört is. Az űrutazók anyagi téren nem sok segítséget tudnak fölajánlani. Az autólények abban reménykednek, hogy kölcsönkérhetnek valamicske oxigént, és a látogatókkal elvitethetik legalább egy tojásukat egy másik bolygóra, ahol talán kikel, ahol újra fölvirágozhat egy autócivilizáció. De a legkisebb tojásuk is huszonnégy kilós, az űrutazók viszont csak egy hüvelyknyi magasságúak, és az űrhajójuk akkora sincs, mint egy földi cipősdoboz. Zeltoldi-marról jöttek.

A zeltoldimariaknak Kago a szószólója. Kago azt mondja, hogy a legtöbb, amit tehet, az, hogy elmondja mindenkinek a világegyetemben, hogy milyen csodálatosak voltak az autólények, íme, ezt mondja a benzin nélküli, rozsdásodó tragacsok tömegének: „Elmúltok majd, de feledésbe nem merültök." A történetet ezen a ponton két kínai lány képe illusztrálta. Látszólag ikrek voltak, és szélesre tárt lábbal ültek egy heverőn. => Így hát Kago és bátor kis zeltoldimari legénysége, mely egytől egyig homoszexuális, bebarangolja a világegyetemet, és életben tartja az autólények emlékét. Végül eljutnak a Föld nevű bolygóra. Kago teljes jóhiszeműséggel beszámol a földieknek az autókról. Kago nem tudja, hogy az emberi lényekkel egyetlen gondolat ugyanolyan könnyűszerrel végezhet, mint a kolera vagy a bubópestis. A földiek nem immúnisak a dilis gondolatokkal szemben. => Figyeljetek, Trout szerint mi volt az oka annak, hogy az emberi lények nem tudták elhárítani az ártalmas gondolatokat : „A Földön az eszmék a barátság vagy ellenségesség jelképei voltak. A tartalmuk nem számított. A barátok egyetértettek egymással, hogy kifejezésre juttassák barátságukat. Az ellenségek nem értettek egyet egymással, hogy kifejezésre juttassák ellenségességüket. A Föld-lakók eszméi sok százezer éven át nem számítottak, mivel amúgy sem igen tudtak mit kezdem velük. Az eszméket ugyanúgy használhatták jelképeknek, mint akármi másnak. Még egy mondásuk is volt az eszmék haszontalanságá-ról: »Ha az óhaj ló volna, minden koldus lovagolna.« Aztán a Föld-lakók feltalálták a szerszámokat. A barátokkal való egyetértés egyszeriben az öngyilkosság egyik formája lehetett, vagy még rosszabb. Az egyetértések azonban folytatódtak, nem a józan ész, a tisztesség vagy az önfenntartás, hanem a barátságok kedvéért. A Föld-lakók egyre csak barátkoztak egymással ahelyett, hogy gondolkodtak volna. És még akkor is, amikor számítógépeket építettek, hogy azok gondolkodjanak helyettük, nem annyira bölcsnek, mint inkább barátságosnak tervezték őket. így hát megpecsételődött a sorsuk. Az öldöklő koldusok lóra szállhattak."

Harmadik fejezet Nem egészen egy évszázaddal azután, hogy Kago megérkezik a Földre, Trout regénye szerint az egykor nyugodalmas, nedves, életadó, kékeszöld bolygón minden életforma pusztulóban van, vagy már el is pusztult. Mindenütt ott állnak azoknak a nagy bogaraknak a fémhéjai, amelyeket az emberek készítettek és bálványoztak. Autók. Az autók pusztítottak ki mindent. A kis Kago sokkal hamarabb meghal, mint a bolygó. Egy detroiti kocsmában akar előadást tartani az autó veszedelmeiről, de olyan aprócska, hogy senki sem figyel rá. Egy pillanatra leheveredik pihenni, és egy részeg autógyári munkás gyufának nézi. Kago belehal abba, hogy ismételten megpróbálják lángra lobbantam a pult alján. => 1972 előtt Trout csak egyetlen olvasói levelet kapott. Egy különc milliomos küldte, aki egy magánnyomozóirodát bérelt föl, hogy derítsék ki, ki az a Trout és hol található. Trout olyan nehezen volt megtalálható, hogy a keresés tizennyolcezer dollárba került. A rajongó levelet cohoesi alagsori lakásában kapta meg. Kézzel írták, és Trout arra a következtetésre jutott, hogy az írója körülbelül tizennégy éves lehet. A levélben az állt, hogy A négykerekű pestis a létező legnagyszerűbb angol nyelvű regény, és Troutnak kellene az Egyesült Államok elnökének lennie. Trout hangosan fölolvasta a levelet a papagájának. –Kezdenek jóra fordulni a dolgok, Vili – mondta. – Mindig is tudtam. Hallgasd csak! – Aztán fölolvasta a levelet. A levélben egy szó sem utalt arra, hogy az írója, akit Eliot Rosewaternek hívtak, felnőtt ember és mesésen jómódú. => Kilgore Trout egyébként csak úgy lehetett volna az Egyesült Államok elnöke, hogy módosítják az alkotmányt. Nem az országban született. Bermuda volt a szülőhelye. Apja, Leó Trout megmaradt ugyan amerikai állampolgárnak, de sok éven át Bermudán dolgozott a Királyi Madártani Társaság alkalmazottjaként. Őrizte a világ egyetlen helyét, ahol még fészkelt a Bermuda-vészmadár. Ezek a hatalmas, zöldes színű tengeri madarak végül kipusztultak, akárki akármit próbált is tenni ellene. => Gyermekkorában Trout látta, hogy egyenként meghaltak a vészmadarak. Őt bízta meg az apja azzal a lehangoló feladattal, hogy mérje meg a tetemek szárnyszélességét. Ezek voltak a legnagyobb élőlények, amelyek saját erejükből repültek a bolygón. Az utolsó tetem

szárnytávolsága volt valamennyi közül a legnagyobb: öt méter nyolcvanhat centiméter. Miután minden vészmadár kipusztult, kiderült, hogy mi ölte meg őket: egy gomba, amely a szemüket és az agyukát támadta meg. Az emberek vitték a gombát a fészkelőhelyükre, a látszólag ártalmatlan lábgombásodás formájában. Íme, így festett Kilgore Trout szülőhelyének zászlaja:

=> Így hát Kilgore Troutnak a sok napfény és friss levegő ellenére is nyomasztó gyermekkora volt. Nagyon valószínű, hogy borúlátása, mely élete későbbi szakaszában elhatalmasodott rajta, tönkretette három házasságát, és egyetlen fiát, Leót tizennégy éves korában elűzte otthonról, az oszlásnak indult madarak keserédes szagú hústömegében gyökerezett. => A rajongó levél nagyon megkésett. Nem okozott örömöt. Kilgore Trout a magánéletébe történő beavatkozásnak tekintette. Rosewater azt ígérte a levélben, hogy híressé teszi Troutot. Troutnak, akit csak a papagája hallott, ennyi mondanivalója volt a dologról: – Mit nyúlkál ez a testzsákomba? A testzsák nagy műanyag csomagolóeszköz volt frissen leolt amerikai katonák számára. Új találmánynak számított. => Nem tudom, ki találta ki a testzsákot. Azt viszont tudom, hogy ki találta ki Kilgore Troutot. Én. Rendetlen fogsort csináltam neki. Adtam neki hajat, de megőszítettem. Nem hagytam, hogy fésülködjön vagy fodrászhoz járjon. Hosszúra és bozontosra növesztettem a haját.

Ugyanolyan lábat adtam neki, mint amilyet a világmindenség Teremtője adott az apámnak, amikor az apám szánalmas öregember lett. Sápadt, fehér pipaszárláb volt, szőrtelen, és visszerek fantasztikus rajzolata ékesítette. Két hónappal után, hogy Trout megkapta az első rajongó levelét, találtattam vele a levélszekrényében egy meghívást, amelyben fölkérték, hogy tartson előadást egy középnyugat-amerikai művészeti fesztiválon. => A meghívást a fesztivál elnöke, Fred T. Barry küldte. Tiszteletteljesen, szinte áhítattal írt Kilgore Troutnak. Esdekelve kérte, hogy meghívott hírességként emelje az öt napos fesztivál fényét, mellyel a Mildred Barry Művészeti Központot fogják fölavatni Midland Cityben. A levél nem tett említést arról, hogy Mildred Barry a fesztivál elnökének, Midland City leggazdagabb emberének néhai anyja volt. Fred T. Barry pénzéből épült föl az új Művészeti Központ, egy oszlopokon álló, áttetsző gömb. Ablaka nem volt. Esténként, amikor belülről kivilágították, úgy festett, mint a fölkelő telihold szeptember végén. Fred T. Barry mellesleg pontosan egykorú volt Trouttal. Ugyanazon a napon születtek. De egy cseppet sem hasonlítottak egymásra. Fred T. Barry már nem is látszott fehér embernek, pedig tiszta angol vér folyt az ereiben. Ahogy egyre öregebb és egyre boldogabb lett, és mindenütt kihullt a szőrzete, egyre inkább úgy festett, mint egy örömmámorban úszó, öreg kínai. Annyira kínainak látszott, hogy rákapott a kínaias öltözködésre. Az igazi kínaiak gyakran azt hitték róla, hogy igazi kínai. => Fred T. Barry bevallotta a levelében, hogy nem olvasta Kilgore Trout műveit, ám szíves-örömest megteszi még a fesztivál kezdete előtt. „Önt igen nagyra becsüli Eliot Rosewater", írta, „aki biztosított arról, hogy ön alighanem a legnagyobb élő amerikai regényíró. Ennél nagyobb dicséretet nem tudok elképzelni." A levélhez hozzá volt tűzve egy ezerdolláros csekk. Fred T. Barry elmagyarázta, hogy ez fedezi Trout útiköltségét és tiszteletdíját. Sok pénz volt. Trout hirtelen mesésen jómódú lett. => Elmondom, hogyan kapta Trout a meghívást. Fred T. Barry fő attrakcióként egy mesésen értékes olajfestményt szeretett volna kiállítani a Midland City-i Művészeti Fesztiválon. Akármilyen gazdag volt, nem engedhette meg magának, hogy vegyen egyet, így hát körülnézett, honnan kölcsönözhetne.

Az első ember, akihez elment. Eliot Rosewater volt. Eliot Rosewaternek volt egy legalább hárommillió dollárt érő El Greco-képe. Azt mondta, a Fesztivál egy feltétellel kaphatja meg a képet: ha meghívja előadónak a legnagyobb élő angol nyelvű írót, aki nem más, mint Kilgore Trout. Trout jót nevetett a hízelgő meghíváson, utána azonban félelem fogta el. Már megint egy idegen nyúlkál a testzsákjába! Égnek emelt tekintettel, elgyötörtén tette föl a kérdést papagájának: – Miért ez a hirtelen érdeklődés Kilgore Trqut iránt? Újra elolvasta a levelet. – Nem elég, hogy Kilgore Trout kell nekik – mondta –, hanem szmokingban kell nekik, Vili! Itt valami tévedés történt! Vállat vont. – Talán azért hívtak meg, mert tudják, hogy van szmokingom – mondta. Valóban a birtokában volt egy szmoking. Egy hajókofferban lapult, melyet Trout lakásról lakásra cipelt magával több mint negyven éven át. A gyermekkori játékszerei voltak benne, egy vészmadár csontjai és számos egyéb érdekesség – közöttük a szmoking, amelyet a felsősök bálján viselt, közvetlenül azelőtt, hogy 1924-ben leérettségizett az Ohio állambeli Dayton város Thomas Jeffersonról elnevezett középiskolájában. Trout Bermudán született, és ott járt elemi iskolába. De aztán a családja átköltözött Daytonba. A középiskolát egy rabszolgatartóról nevezték el, aki egyúttal a világ egyik legnagyobb teoretikusa volt az emberi szabadságot illetően. => Trout előszedte a szmokingot a kofferből, és fölvette. Nagyon hasonlított arra a szmokingra, amelyet egyszer az apám vett föl a szemem láttára, amikor már nagyon, nagyon öreg volt. Zöldes penészréteg borította. A burjánzó penész helyenként puha nyúlprémre emlékeztetett. – Esténként ez nagyon jó lesz – mondta Trout. – Hanem Vili, mondd csak, mit vesz föl az ember Midland Cityben októberben naplemente előtt? – Fölhúzta a nadrágját, hogy kilátszott bizarrul cicomás lábszára. – Bermuda-sortot és hosszú zoknit, mi, Vili? Végül is bermudai vagyok! Vizes ronggyal letörölgette a szmokingot. Könnyen lejött róla a penész. – Nem szívesen teszem, Vili – mondta, ahogy megölte a penészgombákat. – A gombáknak ugyanannyi joguk van az élethez, mint nekem. Ők tudják, mit akarnak, Vili. Én, ha agyonütnek, se tudom már. Aztán elgondolkodott, hogy vajon mit akarhat Vili. Könnyű volt kitalálni. – Vili – mondta Trout –, én annyira szeretlek, és olyan nagykutya vagyok a világmindenségben, hogy most teljesítem három kívánságodat. – Ezzel kinyitotta a kalitka ajtaját. Erre Vili ezer év alatt

sem lett volna képes. Vili kiröppent, leült az ablakpárkányra. Kis vállát nekivetette az üvegnek. Csak egyetlen üvegréteg volt Vili és a végtelen levegőég között. Noha Trout alumínium ablaktáblák felszerelésével foglalkozott, a saját ablaka nem ilyen volt. – Most teljesül a második kívánságod – mondta Trout, és ismét olyasmit tett, amit Vili sohasem tudott volna megtenni. Kinyitotta az ablakot. Az ablaknyitás azonban olyan ijesztő volt a papagáj számára, hogy visszaröpült a kalitkához, és beszökkent. Trout becsukta a kalitka ajtaját, és bezárta. – Ez volt a legértelmesebb fölhasználása a három kívánságnak, amiről valaha is hallottam – mondta a madárnak. – Biztosítottad, hogy legyen ezután is olyasmi, amit érdemes kívánnod : hogy kijuss a kalitkából! => Trout rájött az öszefüggésre az egyszál rajongó levél és a meghívás között, de nem tudta elhinni, hogy Eliot Rosewater felnőtt ember. Rosewater kézírása így festett:

– Vili – mondta bizonytalanul Trout –, ezt a bulit valami Rosewater nevű kamasz szervezte nekem. A szülei biztosan jóbarátai a Művészeti Fesztivál elnökének, és arrafelé semmit sem tudnak a könyvekről. Úgyhogy amikor a fiú azt mondta, zseni vagyok, elhitték neki. Trout megrázta a fejét. – Nem megyek el, Vili. Nem akarom itthagyni a kalitkámat. Több eszem van annál. De még ha itt akarnám is hagyni, akkor sem mennék el Midland Citybe, hogy nevetségessé tegyem magam – és az egyetlen rajongómat. => Trout ennyiben hagyta a dolgot. De időnként újra elolvasta a meghívást, amíg már kívülről tudta. Aztán a szemébe ötlött a levél egy rejtettebb üzenete. A fejlécen volt, ahol két maszk rajza látszott, a komédia és tragédia ábrázolásának szándékával. Az egyik maszk így festett:

A másik így festett:

– Azok ott csak mosolygókat akarnak – mondta Trout a papagájának. – Sikertelen nyomorultak mellőzzék a jelentkezést. – De az agya nem hagyta nyugodni. Támadt egy gondolata, amelyet igen pikánsnak talált: „De talán pontosan arra van szükségük, hogy lássanak egy sikertelen nyomorultat!" Ezután energikusan tenni-venni kezdett. – Vili, Vilikém – mondta –, ide hallgass, itthagyom a kalitkát, de visszajövök. Elmegyek oda, és olyat mutatok nekik, amilyet még nem láttak művészeti fesztiválon: egyet a sok ezer művész közül, akik egész életüket az igazság és szépség keresésének szentelték – és kutyagumit sem találtak! => Trout végül elfogadta a meghívást. Két nappal a fesztivál kezdete előtt az emeleten lakó szállásadónője gondjaira bízta Vilit, és autóstoppal New Yorkba utazott. Ötszáz dollárt biztosítótűvel az alsónadrágja belsejébe tűzött. A többi pénzt berakta a bankba. Azért ment először New Yorkba, mert remélte, hogy az ottani pornóboltokban megtalálja néhány könyvét. Otthon nem voltak példányai. Megvetette azokat a könyveket, de most fennhangon föl akart olvasni belőlük Midland Cityben, illusztrálandó egy tragédiát, mely ugyanakkor nevetséges is. Úgy tervezte, elmondja majd azoknak az embereknek, mit szeretne a sírkövére íratni. íme, ezt szerette volna:

Negyedik fejezet Időközben Dwayne egyre jobban becsavarodott. Egy este tizenegy holdat látott az égen az új Mildred Barry Művészeti Központ fölött. Másnap délelőtt azt látta, hogy az Arsenal Avenue és az Old County Road keresztezésénél egy hatalmas kacsa irányítja a forgalmat. Nem mondta el senkinek, amit látott. Megőrizte a titkot. De a fejében az ártalmas vegyszerek torkig voltak a titkolózással. Már nem elégedtek meg azzal, hogy különös dolgokat láttassanak és éreztessenek Dwayne-nel. Most már azt akarták, hogy cselekedjék is különös dolgokat, és csapjon nagy lármát. Azt akarták, hogy Dwayne Hoover legyen büszke a betegségére. => Az emberek később azt mondták, haragszanak magukra, mert nem vették észre az intő jeleket Dwayne viselkedésében, süket fülekre találtak náluk Dwayne nyilvánvaló segélykiáltásai. Dwayne ámokfutása után a helyi újság mélyen együttérző szerkesztőségi cikket közölt róla, és arra kérte az embereket, hogy figyeljék egymáson az intő jeleket, így festett a címe: SEGÉLYKIÁLTÁSOK De Dwayne nem is volt olyan különös, amíg nem találkozott Kilgore Trouttal. Nyilvános viselkedése a legkevésbé sem lépte át a cselekvés, vélekedés és társalgás Midland Cityben elfogadott korlátait. A hozzá legközelebb álló személy, fehér titkárnője és szeretője, Francine Pefko azt mondta, hogy Dwayne mintha egyre jobb kedélyű lett volna a dühöngését megelőző hónapban. – Mindig arra gondoltam – mondta Francine egy riporternek a kórházi ágyon –, hogy úgy látszik, végre túltette magát a felesége öngyilkosságán. => A lány Dwayne üzleti tevékenységének fő színhelyén dolgozott, a gyorsforgalmi út közelében, az új Holiday Inn szálloda szomszédságában, így hívták a helyet: Dwayne Hoover Pontiaccentruma a 11-es kijáratnál. Elmondom, miből gondolta Francine, hogy Dwayne egyre jobb kedélyű lett: Dwayne olyan dalokat kezdett énekelni, amelyek a fiatalsága idején voltak népszerűek, például „Az öreg lámpagyújtogató"-t, a „Szoríts magadhoz!", az „Ég és föld"-et és így

tovább. Dwayne azelőtt sohasem énekelt. Most teli torokból énekelt, amikor az íróasztalánál ült, amikor próbaútra vitt egy vevőt, amikor nézte a szerelők munkáját. Egy napon teli torokból énekelve ment át az új Holiday Inn szálloda haliján is, gesztikulált és rámosolygott az emberekre, mintha fizetséget kapott volna azért, hogy szórakoztassa őket. De senki sem gondolta, hogy ez szükségképpen az elmezavarjele – különösen, mivel Dwayne a szállodának is résztulajdonosa volt. Egy fekete pikoló és egy fekete pincér elbeszélgetett erről az éneklésről. – Hallgasd csak, hogy énekel! – mondta a pikoló. – Ha nekem annyim lenne, én is énekelnék – felelte a pincér. => Az egyetlen ember, aki hangosan kimondta, hogy Dwayne kezd megőrülni, Dwayne fehér üzletvezetője volt. Úgy hívták, Harry LeSabre. Egy teljes héttel Dwayne be-csavarodása előtt Harry azt mondta Francine Pefkónak: – Valami változáson ment át ez a Dwayne! Régebben olyan kedves volt. Mostanában nem érzek benne semmi kedvességet. Harry jobban ismerte Dwayne-t bárki emberfiánál. Húsz éve volt mellette. Akkor kezdett nála dolgozni, amikor a Pontiac-szalon épp a niggernegyed határán állt. Niggereknek a fekete színű emberi lényeket hívták. – Úgy ismerem, ahogy a frontharcos ismeri a bajtársát – mondta Harry. – Annak idején, amikor a szalon a Jeffer-son Streeten volt, nap mint nap kockára tettük az életünket! Átlagosan évente tizennégyszer raboltak ki minket. És én mondom magának, ez a mostani Dwayne olyan Dwayne, amilyet még sohasem láttam! => Igaz volt, amit a rablásokról mondott. Ezért tudta Dwayne olyan olcsón megvásárolni á Pontiac-szalont. Csak a fehér embereknek volt annyi pénzük, hogy új autókat vegyenek maguknak, leszámítva néhány fekete bűnözőt, akik viszont mindig Cadillaceket akartak. A fehér emberek azonban már féltek a Jefferson Streetnek akár csak a közelébe is menni. => Elmondom, hogyan szerezte meg Dwayne a pénzt az autószalonra. Kölcsönkérte a Midland megyei Nemzeti Banktól. Biztosítékként letétbe helyezte a részvényeit. A részvénytársaság neve akkor Midland City Hadianyag Vállalat volt. Később megváltozott Barrytron Kft-re. Amikor Dwayne először, a Nagy Válság mélypontján megszerezte a részvényeket, a cég neve Amerikai Robo-Magic volt. A cég neve az idők során azért változott meg olyan sokszor, mert a

tevékenysége is sokszor megváltozott. A vezetés azonban a régi idők emlékére megőrizte a cég eredeti jelmondatát. A jelmondat így hangzott: ISTEN VELED, BÚS HÉTFŐ! => Figyeljetek: Harry LeSabre azt mondta Francine-nek: – Ha az ember együtt harcolt valakivel, egy idő múlva a legkisebb változást is megérzi a bajtársa személyiségében. Márpedig Dwayne megváltozott. Kérdezze csak meg Vernon Garrt! Vernon Garr fehér szerelő volt, Harry mellett a másik alkalmazott, aki Dwayne-nél dolgozott már akkor, amikor a szalon a niggernegyed határán állt. Vernonnak történetesen családi gondjai voltak. A felesége, Mary skizofrén volt. így hát Vernonnak nem tűnt föl, hogy Dwayne megváltozott. Vernon felesége szentül hitte, hogy Vernon plutóniummá akarja változtatni az agyát. => Harry LeSabre joggal beszélt harcokról. Ő ténylegesen harcolt már egy háborúban. Dwayne nem vett részt harcokban. De azért a második világháborúban az Egyesült Államok Szárazföldi Hadseregének Légierejében, mint polgári alkalmazott. Egyszer fölmázolt egy üzenetet egy kétszázötven kilós bombára, amelyet a németországi Hamburgra készültek ledobni, így festett:

=> – Harry – mondta Francine –, néha mindenkinek lehet rossz napja. Dwayne-nek ritkábban van rossz napja, mint bárkinek, akit ismerek, ezért amikor néha rájön a dili, vannak, akik meglepődnek és megsértődnek. Pedig nincs igazuk. Dwayne is csak ember. – De miért pont engem szúr ki ? – tudakolta Harry. Igaza volt: aznap Dwayne valóban őt szúrta ki arra, hogy elárassza megdöbbentő sértésekkel és szitkokkal. Mindenki más változatlanul kedvesnek találta Dwayne-t. Csak úgy áradt belőle a személyes varázs.

Később persze Dwayne mindenféle embereket bántalmazott, még három idegent is, akik a Pennsylvania állambeli Erie-ből jöttek, és még sohasem jártak Midland Cityben. De egyelőre Harry volt az egyetlen áldozat. => – Miért pont engem! – kérdezte Harry. Ez mindennapos kérdés volt Midland Cityben. Az emberek mindig ezt kérdezték, amikor különféle balesetek után berakták őket a mentőautókba, amikor garázdálkodásért letartóztatták őket, amikor kirabolták vagy elagyabugyálták őket: „Miért pont engem?" – Mert valószínűleg úgy érezte, maga van olyan férfi és van olyan jó barát, hogy elviseli a rossz napján is – mondta Francine. – Maga mit szólna hozzá, ha Dwayne ócsárolná az öltözködését?kérdezte Harry. Mert Dwayne ezt tette vele: ócsárolta az öltözködését. – Arra gondolnék, hogy ő a legjobb munkaadó a városban – mondta Francine. Ez igaz volt. Dwayne magas béreket fizetett. Minden év végén nyereségrészesedést és karácsonyi jutalmakat osztott. Az államnak ezen a vidékén ő volt az első autókereskedő, aki fölkínálta az alkalmazottainak a Kék Pajzs betegségi biztosítást. Az ő nyugdíjrendszere jobb volt a város minden más nyugdíjrendszerénél, kivéve a Barrytronét. A/ ajtaja mindig nyitva állt minden alkalmazottja előtt, aki meg akarta beszélni vele a gondjait, akár az autókereskedelemmel voltak kapcsolatban, akár nem. Például aznap, amikor Harry öltözködését ócsárolta, két órát töltött Vernon Garral. Vernon feleségének hallu-cinációiról beszélgettek. – Mindenféle nemlétező dolgot lát! – mondta Vernon. – Pihenésre van szüksége, Vera – mondta Dwayne. – Lehet, hogy lassan én is bedilizek – mondta Vernon. –Képzelje, amikor hazamegyek, órákon át beszélgetek a nyavalyás kutyámmal! – Akkor már ketten vagyunk – mondta Dwayne. => Íme, ilyen volt a Harry és Dwayne közötti jelenet, amely úgy fölzaklatta Harryt: Rögtön azután, hogy Vernon távozott, Harry bement Dwayne irodájába. Nem számított kellemetlenségre, mert eddig sohasem volt komolyabb kellemetlensége Dwayne-nel. – Hogy van ma az én öreg bajtársam? – kérdezte Dwayne-től. – Tűrhetően – mondta Dwayne. – Van valami különösebb gond? – Nincs – mondta Harry. – Vern felesége azt hiszi, Vern plutóniummá akarja változtatni az

agyát – mondta Dwayne. – Mi az a plutónium? – kérdezte Harry, és így tovább. Tovább fecsegtek, és Harry kitalált magának egy problémát, csak hogy érdekes maradjon a társalgás. Azt mondta, néha szomorkodik, hogy nincs gyermeke. – De azért másfelől örülök is – folytatta. – Úgy értem, miért járulnék én hozzá a túlnépesedéshez? Dwayne nem szólt semmit. – Lehet, hogy örökbe kellett volna fogadnunk egy gyereket – mondta Harry –, de most már késő. És kettesben is jól elvagyunk az öreglánnyal. Mi szükségünk volna gyerekre? Dwayne az örökbefogadás említése után pörgött be. Őt magát is örökbe fogadták – egy házaspár, akik Nyugat-Virginiából költöztek Midland Citybe, hogy mint első világháborús gyári munkások, meggazdagodjanak. Dwayne vér szerinti anyja egy hajadon tanítónő volt, aki érzelmes verseket írt, és azt állította, hogy Oroszlánszívü Richárd leszármazottja. Oroszlánszívü Richárd egy király volt. Dwayne vér szerinti apja vándor nyomdász volt, aki azzal csábította el Dwayne anyját, hogy kiszedte a verseit. Nem csempészte be okét újságba vagy máshova, Dwayne anyja beérte azzal, hogy ki voltak szedve. Dwayne anyja selejtes gyermekszülő gép volt. Amikor megszülte Dwayne-t, magától tönkrement. A nyomdász meglépett. Ő egy meglépőgép volt. => Lehet, hogy az örökbefogadás témája indította el az ártalmas kémiai reakciót Dwayne fejében. Mindenesetre hirtelen így förmedt Harryre: – Harry, mondok én neked valamit! Kérj egy marék rongyot Vern Garrtól, mártsd be Kék Sunocóba, és gyújtsd föl az istenverte ruhatáradat! Ha rád nézek, úgy érzem, mintha a Watson Fivéreknél lennék! – Watson Fivérek volt a neve a legalább közepesen jómódú fehér emberek temetkezési vállalatának. A Kék Sunoco egy benzinmárka volt. Harry meghökkent, aztán fájdalmas érzés fogta el. Sok éve ismerte Dwayne-t, de eddig sohasem kapott megjegyzést az öltözködésére. Harry véleménye szerint a ruhái konzervatívak és elegánsak voltak. Fehér ingekben járt. Fekete vagy tengerészkék nyakkendőket hordott. Az öltönyei szürkék vagy sötétkékek voltak. A cipője és a zoknija fekete. – Ide hallgass, Harry – mondta Dwayne, rosszindulatú kifejezéssel az arcán –, jön a hawaii hét! Eszem ágában sincs tréfálni: égesd el a ruháidat és vegyél újakat! Vagy ha nem, eredj dolgozni a

Watson Fivérekhez. Ott még be is balzsamoztathatod magadat! => Harryből egy szó sem jött ki, csak ellátottá a száját. A hawaii hét, amelyet Dwayne említett, egy reklámkampány volt, amelynek keretében a szalont földíszítették, hogy a Hawaii-szigetekre emlékeztessen. Aki ezen a héten új vagy használt autót vásárolt, vagy ötszáz dollár fölötti javítást végeztetett, automatikusan részt vett a sorsolásban. Három szerencsés nyertes jutalma egy-egy ingyenes, kétszemélyes út volt Las Vegasba, San Franciscóba és onnan Hawaiiba, teljes ellátással. – Az hagyján, hogy Buick névvel szaladgálsz, Harry, amikor Pontiacokat kellene eladnod – folytatta Dwayne. Arra célzott, hogy a General Motors cég Buick részlege kihozott egy Le Sabre elnevezésű modellt. – Arról nem tehetsz. – Dwayne most halkan dobolt az asztalon. Ez valahogy fenyegetőbb volt, mintha az öklével verte volna. –De istentelenül sok dolog van, Harry, amin igenis tudsz változtatni! Hosszú hétvége következik. Amikor kedd reggel bejövök a munkába, nagy változásokat szeretnék látni rajtad! A hétvége azért volt hosszabb a szokásosnál, mert a következő hétfő nemzeti ünnep volt, a Veteránok Napja. Azokat az embereket ünnepelték vele, akik egyenruhában szolgálták valamikor az országukat. => – Amikor elkezdtünk a Pontiackal kereskedni, Harry –mondta Dwayne –, az a kocsi a tanítónők, a nagymamák és a hajadon nagynénik kényelmes közlekedési eszköze volt. – Dwayne igazat beszélt. – Lehet, hogy elkerülte a figyelmedet, Harry. de a Pontiacból azóta káprázatos, fiatalos csoda lett, azoknak az embereknek készül, akik kalandra vágynak az életben! Te meg úgy öltözöl, úgy viselkedsz, mintha ravatalozóban volnál. Nézz a tükörbe, Harry, és kérdezd meg magadtól: ki társítana a képzeletében egy ilyen alakot a Pontiachoz? Harry LeSabre torka úgy összeszorult, hogy nem tudta emlékeztetni Dwayne-t arra, hogy öltözködés ide vagy oda, ő köztudottan az egyik legsikeresebb Pontiac-eladó nemcsak az államban, hanem az egész Középnyugaton. Midland City környékén a Pontiac volt a legkeresettebb autó, annak ellenére, hogy nem alacsony árú gépkocsi volt. Közepes árú gépkocsi volt. => Dwayne Hoover azt mondta szegény Harry LeSabre-nak, hogy a hawaii hét, amelytől már csak a hosszú hétvége választja el őket, ritka alkalom lesz Harrynek arra, hogy föloldódjék, mókázzék, és a

többi embert is mókázásra biztassa. – Harry – mondta Dwayne –, nagy újságom van a számodra : a korszerű tudomány egész sor csodálatos új színnel ajándékozott meg minket! Már a nevük is furcsa és izgató: vörös!, narancs!, zöld!, piros! Harry! Már nem vagyunk belekényszerítve az állandó feketébe, szürkébe és fehérbe! Hát nem pompás hír, Harry? És az állam törvényhozó testülete bejelentette, hogy ezentúl nem számít bűnnek a munkaidő alatti mosolygás, Harry, és a kormányzó személyesen megígérte, hogy ezentúl soha senkit nem küldenek a Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézet szexuális bűnözőknek fenntartott részlegébe azért, mert elmesélt egy viccet! => Harry LeSabre talán lelki sérülésekkel megúszta volna mindezt, ha nem titkos transzvesztita. Hétvégeken szívesen öltött női ruhákat, nem is éppen színteleneket. Harry és a felesége leeresztette a redőnyöket, és Harry átalakult paradicsommadárrá. Senki sem ismerte Harry titkát, csak a felesége. Amikor Dwayne letolta a benti öltözködése miatt, aztán szóba hozta a Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézet szexuális bűnözőknek fönntartott részlegét, Harry nem hihetett mást, mint hogy kiderült a titka. És bizony az nem egyszerűen mulatságos titok volt. Harryt le lehetett tartóztatni azért, amit a hétvégeken művelt! Meg lehetett büntetni akár háromezer dollárra is, sőt akár öt év kényszermunkát kaphatott a Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézet szexuális bűnözőknek fenntartott részlegében! A Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézet Shepherdstownban volt. => Így hát aztán szegény Harry nyomorultul érezte magát a hosszú hétvége alatt. De Dwayne még nyomorultabbul érezte magát. Elmondom, hogyan töltötte Dwayne a hétvége utolsó éjszakáját. Az ártalmas vegyszerei kihemperítették az ágyából. Felöltöztették, mintha valami szorongató helyzetben kellett volna gyorsan intézkednie. Ez a kora hajnali órákban történt. A Veteránok Napja pontban éjfélkor már véget ért. Dwayne-nel az ártalmas vegyszerei elővetettek a párnája alól egy megtöltött harmincnyolcas kaliberű revolvert, és betetették vele a szájába. Ennek az eszköznek az volt az egyetlen célja, hogy lyukakat üssenek vele emberi lényekbe, így festett:

A bolygónak azon a részen, anol Dwayne élt, bárki tetszése szerint kaphatott ilyet a legközelebbi vaskereskedésben. Minden rendőrnek volt ilyen eszköze. Meg a bűnözőknek is. Meg azoknak is, akik a két tűz közé kerültek. A bűnözők rászegezték a fegyverüket az emberekre, és azt mondták, „Add ide minden pénzedet". Az emberek rendszerint odaadták. A rendőrök rászegezték a fegyverüket a bűnözőkre, és azt mondták, „Állj", vagy amit a helyzet megkívánt, és a bűnözők rendszerint engedelmeskedtek. De néha nem. Néha a feleség úgy megdühödött a férjére, hogy a fegyverrel lyukat ütött bele. Néha a férj dühö-dött meg úgy a feleségére, hogy lyukat ütött bele. És így tovább. Ugyanazon a héten, amikor Dwayne Hoover ámokfutást rendezett, Midland Cityben egy tizennégy éves fiú lyukakat ütött a saját anyjába és az apjába, mert nem akarta megmutatni nekik a rossz bizonyítványát. Az ügyvédje azzal akarta védeni, hogy pillanatnyi elmezavara volt. Ez azt jelentette, hogy a lövöldözés idején a fiú nem tudta fölismerni a különbséget jó és rossz között. => Néha az emberek híres emberekbe ütöttek lyukakat, hogy ők is legalább egy kicsit híresek legyenek. Néha az emberek fölszálltak egy bizonyos helyre tartó repülőgépre, és azt ígérték a pilótának és másodpilótának, hogy lyukat ütnek beléjük, ha nem repülnek máshová a repülőgéppel. => Dwayne egy darabig a szájában tartotta a fegyver csövét. Olajízt érzett. A fegyver meg volt töltve és fel volt húzva. Káliumnitráttal, faszénnel és kénnel töltött takaros kis fémcsomagok várakoztak az agyától alig arasznyira. Csak egy emeltyűt kellett elbillentenie, hogy a por gázzá alakuljon. a gáz kifújt volna egy ólomdarabot a csövön, bele Dwayne agyába. Dwyne azonban úgy döntött, hogy inkább szétlövi az egyik

csempézett fürdőszobáját. Ólomdarabokat eresztett a vécéjébe, a mosdókagylóba és a fürdőkád előtti tolóajtóba. A fürdőkád előtti tolóajtó üvegén egy flamingó maratott képe volt. így festett:

Dwayne szétlőtte a flamingót. Utána, ahogy az eszébe jutott, csak megvetően mordult egyet. Ezt mordulta: – Kibaszott hülye madár. => Senki sem hallotta a lövéseket. A környéken minden háznak olyan jó hangszigetelése volt, hogy sem ki, sem be nem juthatott hang. Annak a hangnak például, amely be vagy ki akart volna jutni Dwayne álomszép házából, át kellett volna hatolnia a négy centiméteres gipszfalon, a polisztirol páravédő fólián, egy alumíniumfólián, nyolc centiméternyi légrésen, egy újabb alumíniumfólián, nyolc centiméter üveggyapot paplanon, egy újabb alumíniumfólián, a két és fél centiméteres szigetelő pozdorjalapon, kátránypapíron, két és fél centiméternyi faburkolaton, újabb kátránypapíron, aztán egy üreges alumíniumburkolaton. A burkolat üregeiben egy szigetelő csodaanyag volt, amelyet a holdrakétákhoz fejlesztettek ki.

=> Dwayne bekapcsolta a háza körüli reflektorokat, és kosárlabdázni kezdett az öt férőhelyes garázsa előtti aszfaltozott pályán. Dwayne kutyája, Fickó elbújt az alagsorban, amikor Dwyne szétlőtte a fürdőszobát. Most azonban előjött. Nézte, ahogy Dwayne kosárlabdázik. – Mi ketten, Fickó – mondta Dwayne. És így tovább. Igencsak szerette azt a kutyát. Senki sem látta kosárlabdázni. A szomszédaitól fák, bokrok és egy magas cédrussövény választotta el. => Eltette a kosárlabdát, és beült egy fekete Plymouth Fury nevű autóba, amelyet az előző napon vett át egy csereakcióban. A Plymouth Chrysler-gyártmány volt, Dwayne viszont General Motors-termékeket árusított. Úgy határozott, egy-két napig a Plymouth-szal jár, hogy lépést tartson a konkurenciával. Ahogy kifarolt a kerti útról, fontosnak tartotta, hogy megmagyarázza a szomszédainak, miért ül Plymouth Fu-ryban, így hát kiordított az ablakon: – Lépést tartok a konkurenciával! – És nagyot tülkölt. => Dwayne végigszáguldott az Old County Roadon, aztán a gyorsforgalmi úton, ahol rajta kívül egy lélek sem volt. Nagy sebességgel kifordult a 10. kijárón, nekivágódott a védőkorlátnak, többször megpördült. Farolva ért ki a Union Avenue-ra, fölugrott a járdára, és végül megállt egy üres telken. A telek Dwayne tulajdona volt. Senki sem látott, senki sem hallott semmit. Senki sem lakott arrafelé. Körülbelül óránként arra kellett volna haladnia egy rendőrnek, de a rendőr három kilométernyire onnét, egy raktárház mögötti sikátorban beverte a szundit. Az, hogy a rendőr beverte a szundit, azt jelentette, hogy munka helyett aludt. => Dwayne egy darabig ott maradt az üres telkén. Hallgatta a rádiót. Éjszaka egyetlen Midland City-i állomás sem működött, de Dwayne talált egy állomást, amely countryzenét sugárzott West Virginiából, és tíz különböző fajtájú virágzó cserjét, valamint öt gyümölcsfát kínált tíz dollár utánvét ellenében. – Jól hangzik – mondta Dwayne. Komolyan gondolta. Szinte minden üzenet, amit Dwayne országában küldtek vagy kaptak, még a telepatikus üzenetek is, ennek vagy annak a megvásárlásával vagy eladásával álltak kapcsolatban. Dwayne fülében úgy csengtek, mint az altatódalok.

Ötödik fejezet Miközben Dwayne Hoover West Virginiát hallgatta, Kilgore Trout megpróbálta beverni a szundit egy New York-i moziban. Sokkal olcsóbb volt, mint ha szállodában töltötte volna az éjszakát. Trout még sohasem próbált moziban aludni, de tudta, hogy igazában ilyet csak a mocskos vénemberek szoktak csinálni. És ő minden vénemberek legmocskosabbikaként akart megérkezni Midland Citybe. Ott egy tanácskozáson kellett részt vennie, amelynek ezt a címet adták: „Az amerikai regény jövője McLuhan korában". Trout azt akarta mondani a tanácskozáson : „Nem tudom, ki az a McLuhan, de azt tudom, hogy milyen érzés egy New York-i moziban éjszakázni a többi mocskos vénemberrel. Beszéljünk inkább arról, jó?" És azt is akarta mondani: „Tud valamit mondani az a McLuhan, akárki legyen is, a szélesre tárt pumák és a könyveladás viszonyáról?" => Trout késõ délután érkezett New Yorkba. Azóta fölkeresett számos pornóboltot meg egy fehérneműboltot. Megvette két könyvét, A négykerekű pestis és a Nem titok többé címűeket, egy folyóiratot, amelyben benne volt egy novellája, meg egy estélyi inget. A folyóirat címe Fekete harisnyakötő volt. Az estélyi ing mellén zsabó ékeskedett. A fehérneműárus tanácsára Trout megvásárolt egy öv-kendőből, gomblyukba való művirágból és csokornyakkendőből álló együttest. Minden darab narancsvörös volt. Mindezek a javak Trout ölében hevertek, mellettük egy zörgős, barna papírcsomag, benne Trout szmokingja, hat új alsónadrág, hat új pár zokni, a borotvája meg egy új fogkefe. Troutnak évek óta nem volt fogkeféje. => A négykerekű pestis és a Nem titok többé borítója egyaránt számos szélesre tárt pumát ígért az olvasónak. A Nem titok többé volt az a könyv, amely majd tébolyult gyilkost csinál Dwayne Hooverből. A borítóján egy egyetemi tanárt vetkőztetett egy csapat meztelen diáklány. Az ablakon át látni lehetett a könyvtárépület tornyát, és rajta a toronyórát. Odakint nappal volt. Az óra így festett:

A tanáron már nem volt más, csak az élénkcsíkos alsónadrágja, a zoknija, a zoknikötője és a négyszögletű kalapja, amely így festett :

A könyv szövegében egyetlen szó sem volt tanárról, diáklányokról vagy egyetemről. Az egész könyv egyetlen hosszú levél volt, amelyet a világmindenség Teremtője írt a világmindenség egyetlen szabad akarattal rendelkező teremtményének. => Ami a Fekete harisnyakötő című lapban talált novellát illeti: Troutnak fogalma sem volt róla, hogy valaha is elfogadták közlésre. Pedig szemlátomást évekkel azelőtt fogadták el, mert a lapon 1962. áprilisi dátum volt. Trout véletlenül bukkant rá az üzlet elülső részében, egy kosárban heverő, régi, illedelmes lapok között. Bugyis lapok voltak. Amikor Trout megvette a lapot, a pénztáros azt hitte róla, részeg vagy hibbant. Nem kap mást, gondolta a pénztáros, csak bugyis nők képeit. A lábukat rendesen széttették ugyan, de bugyi volt rajtuk, úgyhogy semmiképpen sem vehették föl a versenyt az üzlet hátsó

részében kapható szélesre tárt pumákkal. – Remélem, élvezi majd – mondta Troutnak a pénztáros. Arra gondolt, hogy reméli, Trout talál benne olyan képeket, amelyek láttán maszturbálhat, mivel ez volt a lényege mindegyik könyvnek és folyóiratnak. – Egy művészeti fesztiválra lesz – mondta Trout. => Ami magát a novellát illeti, „A táncos bolond" volt a címe. Mint Trout oly sok írása, ez is a tragikus kommunikációképtelenségről szólt. Íme. a története: Egy Zog nevű lény repülő csészealjon megérkezik a Földre, hogy elmondja a Föld-lakóknak, hogyan lehet megakadályozni a háborúkat és gyógyítani a rákot. Ezt az információt Mango nevű szülőbolygójáról hozza, ahol ő és társai fingás és sztepptánc útján érintkeznek. Zog éjszaka ér földet Connecticutban. Mihelyst kiszáll a csészealjból, észrevesz egy lángoló házat. Berohan a házba, sztepptáncot jár és fingik, úgy figyelmezteti a háziakat a szörnyű veszélyre. A családfő egy golfütővel kiloccsantja Zog agyvelejét. => A moziban, ahol Trout ült a csomagjaival, nem játszottak mást, csak disznó filmeket. Andalító zene szólt. A vásznon egy fiatal férfi és egy fiatal nő árnyképei ártalmatlanul szopogatták egymás puha nyílásait. És Trout, ahogy ott ült, kitalált egy új regényt. Egy földi űrhajósról szólt, aki megérkezik egy bolygóra, ahol a környezetszennyezés minden állati és növényi életet elpusztított, csak a humanoidák maradtak meg. A humanoidák kőolajból és szénből készült ételekkel táplálkoznak. Lakomát adnak az űrhajós tiszteletére, akit úgy hívnak, Don. Az ételek förtelmesek. A fő beszédtéma a cenzúra. A városnak valóságos csapást jelentenek a mozik, amelyek nem játszanak mást, csak disznó filmeket. A humanoidák szeretnék valahogy betiltani őket, de anélkül, hogy akadályoznák a szólásszabadságot. Megkérdezik Dontól, hogy a Földön is gondot jelentenek-e a disznó filmek, és Don azt mondja, igen. Megkérdezik, hogy a földi filmek igazán disznók-e, és Don azt mondja, a lehető legdisznóbbak. Hiszi a piszi, mondják a humanoidák, akik biztosak abban, hogy az ő disznó filmjeikkel egyetlen földi film sem veheti föl a versenyt, így hát mindenki beszáll a légpárnás jármüvekbe, és ellebegnek egy belvárosi disznó moziba.

Éppen szünet van, amikor odaérnek, így hát Donnak van egy kis ideje elgondolkodni azon, hogy vajon mi lehet disznóbb annál, amit ő a Földön látott. Még el sem oltják a villanyt, Don már izgalomba jön. A kíséretében levő nők izgatottan mocorognak, sustorognak. Aztán elsötétedik a terem, szétmegy a függöny. Először sötét a vászon. A hangszórókból cuppogás, nyögések hallatszanak. Aztán megjelenik a kép is. A kitűnő minőségű felvételen hím humanoid eszik egy körteszerü gyümölcsöt. A kamera közelről mutatja az ajkát, nyelvét, fogát, melyen csillog a nyál. Komótosan eszi a körtét, nem sieti el. Amikor a szörcsögő szájban eltűnik az utolsó falat, a kamera lesiklik az ádámcsutkára. Az ádámcsutka obszcénul föl-le ugrál. A humanoid elégedetten böffent, és a vásznon a bolygó nyelvén megjelenik a felirat: VÉGE => Persze, csalás az egész. Már nincs a bolygón körte. De a főműsor nem is a körteevés. Ez csak a kísérőfilm, amíg mindenki elfoglalja a helyét. Aztán elkezdődik a nagyfilm. Egy hímről meg egy nőstényről szól, meg a két gyermekükről, a kutyájukról és a macskájukról. Másfél órán át folyamatosan esznek – levest, húst, kekszet, vajat, zöldségeket, krumplipürét, mártást, gyümölcsöt, cukorkát, tortát, lepényt. A kamera ritkán megy kéznyújtásnyinál távolabb a csillogó ajkaktól, a föl-le ugráló ádámcsutkáktól. Aztán az apa fölteszi a kutyát és a macskát is az asztalra, hogy ők is részt vehessenek az orgiában. Egy idő múlva a színészek már nem tudnak többet enni. Úgy telezabálták magukat, hogy a szemük is kidülled. Alig tudnak megmozdulni. Azt mondják, úgy érzik, hogy egy hétig nem tudnak enni, és így tovább. Lassan leszedik az asztalt. Kikacsáznak a konyhába, és vagy tíz kilónyi maradékot kiöntenek a szemetes edénybe. A közönség nem bír magával. => Amikor Don és a többiek kimennek a moziból, humanoid kurvák ajánlkoznak föl nekik, tojással, naranccsal, tejjel, vajjal, mogyoróval kecsegtetik őket. A valóságban persze a kurvák nem tudják mindezt nyújtani. A humanoidák elmondják Donnak, hogy ha elmegy egy kurvával, az borsos árért vacsorát főz neki, persze kőolaj-és széntermékekből. És aztán, még ha az étel nem is valódi, miközben Don elfogyasztja, a

kurva disznó dolgokat mond arról, hogy milyen friss, milyen sok benne a természetes zamat.

Hatodik fejezet Dwayne Hoover egy óra hosszat ült a használt Plymouth Furyban a telkén, és hallgatta West Virginiát. Megtudta, hogyan köthet nevetségesen olcsó életbiztosítást és hogyan sarkallhatja nagyobb teljesítményre az autóját. Megtudta, mi a teendője, ha székrekedés kínozza. Megtudta, hogyan juthat hozzá egy olyan Bibliához, amelyben piros nagybetűkkel van mindaz, amit Isten vagy Jézus kimondott, és hogyan juthat hozzá egy olyan növényhez, amely a lakásban magához csalogat és elpusztít minden bacilusgazda rovart. Dwayne mindezt elraktározta az emlékezetében, hátha később szüksége lesz rá. Már volt odabenn mindenféle. => Amíg Dwayne ott egyedül üldögélt, tőle tizenöt kilométernyire, a Fairchild Boulevard melletti megyei kórházban haldoklóit Midland City legidősebb lakója. Úgy hívták, Mary Young. Száznyolc éves volt és fekete. Mary Young szülei annak idején rabszolgaemberek voltak Kentuckyban. Mary Youngnak és Dwayne Hoovernek volt egy parányi köze egymáshoz. Amikor Dwayne még kisfiú volt, Mary mosónőként szolgált náluk. Bibliai történeteket mesélt a kis Dwayne-nek, és mesélt neki a rabszolgaságról. Elmesélte azt is, hogyan akasztottak föl egyszer kislány korában a szeme láttára egy fehér embert Cincinnatiban. => És most a megyei kórházban egy fekete orvos nézte, hogyan hal meg Mary Young tüdőgyulladásban. Az orvos nem ismerte Maryt. Csak egy hete volt Midland Cityben. Még csak nem is volt honfitársa Marynek, noha a Harvard egyetemen szerezte az orvosi diplomáját. Indaro nemzetiségű volt. Nigériai. Úgy hívták, Cyprian Ukwende. Nem érzett rokonságot sem Maryvel, sem más amerikai feketékkel. Ő csak indarókkal érzett rokonságot. A haldokló Mary ugyanolyan egyedül volt a bolygón, mint Dwayne Hoover vagy Kilgore Trout. Sohasem szaporodott. Nem voltak barátai, rokonai, akik nézzék a haldoklását. A legutolsó szavait a bolygón Cyprian Ukwen-déhez intézte. Nem volt már benne annyi szusz, hogy megrezgesse a hangszalagjait. Csak az ajkát tudta némán mozgatni. Íme, csak ennyi mondandója volt a halálról: – Nahát, nahát. => Mint minden halálán levő Föld-lakó, Mary Young is apró üdvözleteket küldött szét mindazoknak, akik ismerték. Telepatikus

pillangók kis raját bocsátotta ki magából, és ezek egyike meglegyintette a tizenöt kilométernyire levő Dwayne Hoover orcáját. Dwayne egy fáradt hangot hallott valahonnét a háta mögül, pedig senki sem volt ott. A hang ezt mondta neki: – Nahát, nahát. => Dwayne ártalmas vegyszerei most megindíttatták vele az autót. Kigördült az üres telekről, és nyugodt tempóban végighajtott a Union Avenue-n, amely párhuzamosan futott a gyorsforgalmi úttal. Elhajtott üzleti tevékenységének fő színhelye mellett, melyet úgy hívtak, hogy Dwayne Hoover Pontiac-centruma a 11-es kijáratnál, és befordult a szomszédos Holiday Inn parkolójába. Dwayne birtokolta az Inn egyharmadát. Tulajdonostársa volt dr. Alfréd Maritimo, Midland City legnevesebb fogszabályozó orvosa, és Bill Miller, aki egyebek között a shepherdstowni Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézet Felülvizsgáló Bizottságának elnöke volt. Dwayne az Inn hátsó lépcsőjén fölment a tetőre. Nem találkozott senkivel. Telihold volt. Két telihold volt. Az új Mildred Barry Művészeti Központ, az oszlopokon álló, áttetsző gömb most, ahogy belülről kivilágították, úgy festett, mint a hold. => Dwayne lebámult az alvó városra. Itt született. Négy kilométernyire sincs az árvaház, ahol élete első három évét töltötte. Itt fogadták örökbe, itt nevelték föl. Nemcsak a Pontiac-kereskedés, nemcsak az új Holiday Inn egyharmada volt az övé, hanem három „Burger Chef gyorsbüfé, öt automata gépkocsimosó, részben a „Cukorpatak" autós mozi, a WMCY rádióállomás, a „Három juhar" golfpálya, nem beszélve a Barrytron Kft. helybéli elektronikai vállalat tizenhétezer szabadforgalmú részvényéről és több tucat üres telekről. Tagja volt a Midland megyei Nemzeti Bank igazgatótanácsának is. De Dwayne szemében Midland City most ismeretlennek és ijesztőnek rémlett. – Hol vagyok? – kérdezte. Például még azt is elfelejtette, hogy a felesége, Celia öngyilkos lett, mégpedig úgy, hogy Dranót evett. A Drano nátriumhidroxid és alumíniumforgács keveréke, amely lefolyók tisztítására szolgál. Celiából fortyogó vulkán lett, mert ugyanolyan jellegű anyagokból állt, mint amilyenektől a lefolyók szoktak eldugulni. Dwayne még azt is elfelejtette, hogy egyetlen gyermekéből, a fiából hírhedt homoszexuális lett, mire felnőtt. George volt a neve, de mindenki „Nyuszinak" hívta. Az új Holiday Inn bárjában zongorázott.

– Hol vagyok? – kérdezte Dwayne.

Hetedik fejezet Kilgore Trout kiment vizelni a New York-i mozi vécéjébe. A kéztörlő mellett a falon egy tábla A Szultán háreme nevű masszázsszalont hirdette. A masszázsszalonok új és érdekes helyek voltak New Yorkban. A férfiak bemehettek és meztelen nőket fényképezhettek, vagy vízfestékkel befesthették a meztelen nők testét. A férfiak nőkkel dör-zsöltethették mindenütt magukat, amíg a hímvesszőjükből rittyó nem fröcskölt a frottírtörülközőbe. – Tartalmas az élet és vidám – mondta Kilgore Trout. A kéztörlő mellett a csempén ceruzával írt felirat állt. így festett:

Trout tollért vagy ceruzáért kotorászott a zsebében. Tudott választ erre a kérdésre. De nem talált íróeszközt, még egy használt gyufát sem. így hát megválaszolatlanul hagyta a kérdést, de megmondom, mit írt volna, ha talált volna íróeszközt. Ezt: Hogy a szeme, a füle, a lelkiismerete légy a világmindenség Teremtőjének, te mafla! => Amikor Trout visszaindult, igyekezett úgy viselkedni, mint aki a világmindenség Teremtőjének szeme, füle és lelkiismerete. Telepatikus üzeneteket küldött a Teremtőnek, akárhol legyen is. Jelentette, hogy a férfivécé patyolattiszta volt. „A lábam alatt a padlószőnyeg" – jelezte az előcsarnokból, „ruganyos és vadonatúj. Szerintem valami új csodaanyag. Kék színű. Tudod, mit értek azon, hogy kék?" És így tovább. Amikor benyitott a nézőtérre, világos volt. Senkit sem látott, csak a vezetőt, aki egyszemélyben a jegyszedő, a kidobóember és a takarító is volt. A szemetet söpörte ki a sorok közül. Középkorú fehér férfi volt. –

Ma éjszakára vége a műsornak, nagyapó – mondta Troutnak. – Ideje hazamenni! Trout nem ellenkezett. De nem is ment el rögtön. A nézőtér hátsó végében levő, zöldre festett acéldobozt vizsgál-gatta. Abban volt a vetítő, a hangosító rendszer meg a filmek. A dobozból drót vezetett a fali konnektorba. A doboz előlapján lyuk látszott. Ott jöttek ki a képek. A doboz oldalán egyszerű kapcsoló volt. Így festett:

=> Troutot nem hagyta nyugodni az a tudat, hogy csak föl kell kattintani a kapcsolót, és az emberek megint elkezdenek baszni meg szopni. – Jó éjt, nagyapó! – mondta célzatosan a Vezető. Trout kelletlenül hagyta ott a gépet. Ezt mondta róla a mozisnak: – Milyen komoly szükségletet elégít ki ez a gép, és milyen egyszerű a kezelése! => Ahogy Trout távozott, elküldte telepatikus üzenetét a világegyetem Teremtőjének, mint az Ő szeme, füle és lelkiismerete: „A Negyvenkettedik utca felé tartok. Hallottál már a Negyvenkettedik utcáról?"

Nyolcadik fejezet Trout kibaktatott a Negyvenkettedik utcára. Veszélyes hely volt. Veszélyes volt az egész város – a vegyszerek, az egyenlőtlen vagyonelosztás és hasonlók miatt. Sok ember járt abban a cipőben, mint Dwayne: olyan vegyszereket állítottak elő a saját testükben, amelyek ártottak a fejüknek. De ezrével és ezrével voltak olyan emberek is a városban, akik megvásárolták az ártalmas vegyszereket, és megették vagy fölszippantották őket, vagy befecskendezték őket a vénájukba egy készülékkel, amely így festett:

Néha még a segglukukba is földugták az ártalmas vegyszereket. A segglukuk így festett:

=> Az emberek azért vállaltak ilyen borzasztó kockázatokat a vegyszerekkel meg a testükkel, mert azt akarták, hogy jobb minőségű legyen az életük. Csúf helyeken laktak, ahol csúf dolgokat lehetett csinálni. Nem volt kutyagumijuk sem, ezért nem tudták jobbá tenni a környezetüket, így hát amennyire tőlük tellett, a belsejüket próbálták széppé tenni. Az eredmények mindeddig katasztrofálisak voltak – öngyilkosság, lopás, gyilkosság, elmebaj és így tovább. De egyre újabb vegyszerek jelentek meg a piacon. Ott, a Negyvenkettedik utcán, hat méternyire Trouttól egy tizennégy éves fehér fiú feküdt es/méletlenül egy pornóbolt ajtajában. Negyed litert nyelt le egy új fajta festéklemosóból, amelyet csak az előző napon kezdtek először árusítani. Lenyelt két pirulát is, amelyeket eredetileg arra szántak, hogy megelőzzék a szarvasmarhák fertőző vetélését, az úgynevezett Bang-kórt. => Trout megkövültén állt a Negyvenkettedik utcán. Nem adtam

neki olyan életet, amelyet érdemes lett volna élnie, viszont acélos élniakarást adtam neki. Ez gyakori kombináció volt a Föld bolygón. A mozis kijött, bezárta maga mögött az ajtót. És a semmiből hirtelen ott termett két fiatal, fekete prostituált. Megkérdezték Trouttól és a mozistól, nincs-e kedvük egy kis szórakozáshoz. Vidámak voltak és magabiztosak – attól a teljes tubusnyi norvég aranyérbalzsamtól, amelyet félórával azelőtt ettek meg. A balzsamot a gyártója sohasem szánta megevésre. Az embereknek a segglukukba kellett volna nyomniuk. Ezek vidéki lányok voltak. A nemzet déli agrárvidékén nőttek föl, ahol a szüleiket mezőgazdasági gépekként használták. Most már azonban az ottani fehér farmerek nem használtak húsból készült gépeket, mert a fémből készült gépek olcsóbbak és megbízhatóbbak voltak, és egyszerűbb volt a tárolásuk. Így hát a fekete gépeknek el kellett menniük onnét, ha nem akartak éhen halni. A városokba jöttek, mert mindenütt másutt ilyen táblák voltak a kerítéseken és a fákon:

=> Kilgore Trout egyszer írt egy novellát „Még neked is" címmel. A Hawaii-szigeteken játszódott, ahová Dwayne Hoover Midland City-i sorshúzásának szerencsés nyertesei mennek majd. A szigeteken minden talpalatnyi föld körülbelül negyven ember tulajdona, akikkel a történetben Trout elhatároztatta, hogy a legteljesebb mértékben élnek tulajdonosi jogaikkal. Mindenre kiteszik a Tilos az átjárás táblákat. Ez rettenetes gondokat okoz a szigeteken élő másik egymillió embernek. A nehézkedés törvénye megköveteli, hogy valahol a földfelszínhez tapadjanak, ha nem akarnak bemenni a vízbe, és a partok előtt úszkálni.

De aztán a szövetségi kormány rendkívüli intézkedéseket tesz. Héliummal töltött, nagy ballont ad minden férfinak, asszonynak és gyermeknek, aki nem telektulajdonos. => Minden ballonról drótkötél lóg le, rajta kantár. A ballonok segítségével a hawaiiak tovább lakhatnak a szigeteken anélkül, hogy minduntalan hozzátapadnának más emberek tulajdonához. => A prostituáltak most egy stricinek dolgoztak. Elragadó volt és kegyetlen. Megfosztotta őket a szabad akaratuktól, és a legkevésbé sem bánták. Amúgy sem tartottak igényt rá. Olyan volt, mintha Jézusnak szentelték volna magukat, hogy önzetlenül és bizakodva élhessenek – csak éppen ők egy stricinek szentelték magukat. A gyermekkoruk elmúlt. Most haldoklottak. Az ő szempontjukból a Föld talmi bolygó volt. Amikor Trout és a mozis, két talmi Föld-lakó azt mondta, hogy nem kér a talmi szórakozásból, a két haldokló gyermek elballagott. Lábuk hozzátapadt a bolygóhoz, elvált tőle, aztán megint hozzátapadt. A sarkon eltűntek. Trout, a Teremtő szeme és füle, eltüsszentette magát. => – Egészségére! – szólt a mozis. Ez gépies reflexe volt nagyon sok amerikainak a tüsszentés hallatán. – Köszönöm – mondta Trout. Ezzel időleges barátság alakult ki. Trout azt mondta, reméli, hogy biztonságban eljut egy olcsó szállodába. A mozis azt mondta, reméli, hogy eljut a Times Square-i metróállomásra, így hát együtt indultak el, bátorságot merítve lépéseiknek az épületek homlokzatáról visszaverődő zajából. A mozis elmondott egyet-mást Troutnak arról, hogy az ő szemében hogy fest a bolygó. Neki ez az a hely, mondta, ahol felesége meg két gyermeke van. Ők nem tudják, hogy pornómozit vezet. Azt hiszik, mérnöki tanácsadó munkát végez késő éjszakáig. Azt mondta, a bolygó nemigen veszi már hasznát az ilyen idős mérnököknek. Egy időben rajongott értük. – Nehéz idők – mondta Trout. A mozis elmondta, hogy részt vett egy szigetelő csodaanyag kifejlesztésében, amelyet a holdrakétákban alkalmaztak. Ez pontosan ugyanaz az anyag volt, amely a csodálatos szigetelő tulajdonságot kölcsönözte Dwayne Hoover Midland City-i álomszép háza alumíniumburkolatának. A mozis emlékeztette Troutot arra, amit az első Holdra lépő ember mondott annak idején: „Az embernek egyetlen kis lépés, az

emberiségnek hatalmas ugrás." – Lelkesítő szavak – mondta Trout. Hátrapillantott, és látta, hogy egy fekete vászontetős fehér Oldsmobile Tornádó követi őket. Ez a négyszáz lóerős, elsőkerék-meghajtású jármű körülbelül öt kilométeres óránkénti sebességgel duruzsolt három méternyire mögöttük, a járda mellett. Ez volt Trout utolsó emléke – hogy meglátta mögöttük az Oldsmobile-t. => Amikor magához tért, négykézláb állt egy kézilabdapályán a Queensboro híd alatt az Ötvenkilencedik utcán, az Éast River közelében. A nadrágja és az alsója a bokája körül. A pénze eltűnt. Körülötte szanaszét hevertek a csőmagjai – a szmoking, az új ing, a könyvek. Az egyik füléből vér szivárgott. A rendőrség tetten érte, amint fölhúzta a nadrágját. Reflektoruk vakító fénye akkor csapott le rá, amikor nekitámaszkodott a pálya kerítésének, és maflán babrált az övével meg a sliccgombjaival. A rendőrség azt hitte, valami közbotrányokozáson kapták, már amit egy öregember elkövethet az ürülék és az alkohol szerény lehetőségein belül. Nem maradt egészen pénztelen. A nadrágja órazsebében lapult egy tízdolláros bankó. => Egy kórházban megállapították, hogy Troutnak nem esett különösebb baja. Elvitték a rendőrőrszobára, ahol kikérdezték. Csak annyit tudott mondani, hogy elrabolta a fehér Oldsmobilban ülő megtestesült gonoszság. A rendőrség azt tudakolta, hányan voltak az autóban, milyen korúak és neműek, milyen volt a bőrük színe, a beszédük. – Amennyire tudom, akár egy másik bolygóról is jöhettek volna. Amennyire tudom, abhan a? autóban akár a Plútóról jött intelligens gáz is lehetett volna – mondta => Trout ezt teljesen ártatlanul mondta, de a megjegyzése lett az első csírája egy ragályos gondolatmérgezésnek. Elmondom, hogyan terjedt a járvány: egy riporter másnap megírta az esetet a New York Postban, és Trout szavaival indította a cikket. – A cikk ezzel a főcímmel jelent meg: PLÚTÓI BANDITÁK KETTŐS EMBERRABLÁSA! Troutról egyébként azt írták, hogy a neve Kilmer Trotter, a címe

ismeretlen, és nyolcvankét éves. Más újságok átvették a cikket, többé-kevésbé átírva. A Plútóról szóló tréfát mindegyik benne hagyta, és fontoskodva emlegették a Plútó-bandát. És az újságírók egyre azt kérdezgették a rendőrségtől, hogy tudnak-e már valamit a Plútó-bandáról, tehát a rendőrség is a Plútó-banda után nyomozott. => Így hát a New York-iak, akiket oly sok bizonytalan félelem gyötört, könnyen megtanultak félni valami látszólag kézzelfoghatótól: a Plútó-bandáió\. Új zárakat vettek az ajtóikra, új rácsokat az ablakaikra, nehogy bejusson a Plútó-banda. Többé nem mentek késői színházba, hátha jön a Plútó-banda. A külföldi újságok is terjesztették a rettegést, cikkeket közöltek arról, hogy ha a New Yorkba látogató idegen megmarad bizonyos belvárosi utcákon, jó esélye van rá, hogy nem találkozik a Plútóbandával. => New York számos sötétbőrűek lakta gettójának egyikében, egy lakatlan épület alagsorában összegyűlt egy csapat Puerto Ricó-i fiú. Kicsik voltak, de fürgék és számosak. Ijesztőek szerettek volna lenni, hogy megvédhessek magukat, barátaikat és családjaikat, amit a rendőrség nem tett meg. El akarták kergetni a kábítószer-kereskedőket is a környékről, és nyilvánosságot akartak maguknak, ami nagyon fontos volt, hogy fölhívják magukra a kormány figyelmét, hogy a kormány gyakrabban elszállíttassa a szemetet és így tovább. Az egyikük, José Mendoza viszonylag ügyesen pingált. így hát ő mázolta föl az új banda emblémáját a tagok trikójának hátára, így festett:

Kilencedik fejezet Miközben Kilgore Trout akaratlanul megmételyezte New York közösségének lelkét, a Középnyugaton Dwayne Hoover, a tébolyult Pontiac-kereskedő lejött tulajdon szállodájának tetejéről. Nem sokkal napfölkelte előtt Dwayne bement a szőnyeggel borított haliba, hogy kivegyen egy szobát. Még ebben a szokatlan órában is megelőzte egy férfi, méghozzá egy fekete férfi. Cyprian Ukwende volt az, a nigériai indaro orvos, aki a Holiday Innben szállt meg, amíg megfelelő lakást nem talált magának. Dwayne alázatosan várt a sorára. Azt is elfelejtette az előbb, hogy ő a szálló társtulajdonosa. Ami pedig azt illeti, hogy feketékkel lakjon egy fedél alatt, Dwayne higgadtan fogadta a dolgot. Valami keserédes boldogságot érzett, ahogy azt mondta magában: – Változnak az idők. Változnak az idők. => – Az éjszakai portás új ember volt. Nem ismerte Dwayne-t. A bejelentő lap minden rovatát kitöltette vele. Dwayne a maga részéről mentegetőzött, hogy nem tudja a rendszámát. Bűntudatot érzett, még ha tudta is, hogy semmit sem tett, ami miatt bűntudatot kellene éreznie. Kellemes izgalom áradt szét benne, amikor a portástól kapott egy szobakulcsot. Kiállta a próbát! És el volt ragadtatva a szobájától. Olyan makulátlan volt, olyan hűvös, olyan tiszta! És olyan semleges! Testvére volt a világ számos Holiday Innjében levő ezer meg ezer szobának. Lehet, hogy Dwayne Hoover nem látta tisztán, mi az élete értelme, vagy mihez kezdjen vele ezután. De ezt most helyesen tette: emberi lényeknek szánt, kifogástalan tartályban helyezkedett el. A tartály készen várt akárkit. Készen várta Dwayne-t. A vécé ülését papírcsík fogta le, amelyet a vécé használata előtt el kellett távolítani, így festett:

Ez a papírszalag biztosította Dwayne-t, hogy nem kell félnie attól,

hogy dugóhúzó alakú kis állatok másznak föl a segglukán, és szétrágják a huzalozását, így hát eggyel kevesebb gondja volt. => A belső kilincsen egy tábla lógott, amelyet Dwayne most a külső kilincsre akasztott, így festett:

Dwayne egy pillanatra félrehúzta a mennyezettől a padlóig érő függönyt. Meglátta a cégért, amely a szálló jelenlétét hirdette a gyorsforgalmi út megfáradt vándorainak. A cégér így festett: Dwayne összehúzta a függönyt. Beállította a fűtést és a szellőzést. Úgy aludt, mint a bunda. A bunda egy szőrös ruhadarab volt, amely a Föld bolygón híres volt arról, hogy milyen jól alszik, így festett:

Tizedik fejezet A Veteránok Napját követő napon, pirkadat előtt két órával a New York-i rendőrség szélnek eresztette Kilgore Troutot, mint egy léggömböt. Trout kelet-nyugati irányban átkelt Manhattan szigetén a szélsodorta papírzsebkendők, újságok és korom társaságában. Fölkéredzkedett egy kamionra. A kamion harminckilencezer kiló spanyol olajbogyót szállított. Troutot a Lin-coln-alagút szájánál vette föl. Az alagutat annak az embernek a tiszteletére nevezték el, akinek volt bátorsága és fantáziája törvénnyel megtiltani a rabszolgaságot az Amerikai Egyesült Államokban. Ezt az újítást nem régen vezették be. A rabszolgákat egyszerűen szélnek eresztették. Nem volt kutyagumijuk sem. Könnyen föl lehetett ismerni őket. Feketék voltak. Most hirtelen szabadon járhattak-kelhettek. => A sofőr fehér volt. Azt mondta Troutnak, hogy amíg ki nem érnek a városból, le kell feküdnie a padlóra, mert neki törvény tiltja, hogy stoposokat fölvegyen. => Amikor a sofőr szólt Troutnak, hogy fölülhet, még sötét volt. New Jersey megmérgezett mocsarai és rétjei között haladtak. A járművük egy General Motors gyártmányú Astro-95 dízelvontató volt, tizenkét méter hosszú pótkocsival. Olyan hatalmas volt, hogy Trout a saját fejét ak-korkának érezte, mint egy légpuskagolyó. A sofőr azt mondta, ő valamikor réges-régen sokat vadászott, horgászott. Majd megszakad a szíve, mondta, ha arra gondol, milyenek lehettek alig száz évvel ezelőtt a mocsarak és a rétek. – És ha meggondolja, miféle szarokat gyártanak a legtöbb itteni gyárban! Mosószereket, macskaeledelt, jégkrémet... => Fontos dolgot mondott. A bolygót féktelenül pusztították a gyártási folyamatok, és amit gyártottak, nagyjában-egészében pocsék volt. Aztán Trout is mondott egy fontos dolgot. – Nézze –mondta –, én régebben nagy környezetvédő voltam. Jajve-székeltem azon, hogy az emberek helikopterekről automata fegyverekkel lövik a fehérfejü réti sast, és így tovább. De aztán abbahagytam. Van egy folyó Clevelandben, az olyan szennyezett, hogy körülbelül évente egyszer kigyullad. Régebben szinte belebetegedtem, de most már csak nevetek rajta. Amikor egy tartályhajó véletlenül beleengedi a rakományát a tengerbe, és elpusztít több millió madarat meg több milliárd halat, én azt mondom,

„Éljen a Standard Oil", vagy aki éppen beleengedte. – Trout ünnepélyes mozdulattal fölemelte a kezét. – Koccintsunk Mobil olajjal! A sofőr ettől kijött a sodrából. – Maga viccel! – mondta. – Rájöttem – mondta Trout –, hogy Isten a legkevésbé sem környezetvédő, úgyhogy bárki másnak ezzel próbálkoznia szentségtörés és időpocsékolás. Látta már maga az Úristen valamelyik tűzhányóját, tornádóját vagy szökőárját? Mesélt már magának valaki a félmillió évenként megrendezett jégkorszakokról? Hallott már a szilfák gombás rothadásáról? Az aztán szép környezetvédő akció! Isten keze van benne, nem az emberé. Szerintem mire megtisztítjuk a folyóinkat, Isten fölrobbantja az egész galaxist, mint egy petárdát. Az volt a betlehemi csillag is, ha nem tudná. – Mi volt a betlehemi csillag?! – kérdezte a sofőr. – Galaxis. Fölrobbant az egész, mint egy petárda –mondta Trout. => Nagy hatást tett a sofőrre. – Ha meggondolom – mondta a sofőr –, nem emlékszem, hogy bárhol is szó volna környezetvédelemről a Bibliában. – Hacsak nem akarja annak tekinteni az özönvíz történetét – mondta Trout. => Egy darabig szótlanul ültek, aztán a sofőr megint mondott egy fontos dolgot. Azt mondta, tudja, hogy a teherautója mérgező gázzá alakítja a légkört, és hogy a bolygót átalakítják^ úttestté, hogy a kamionja mindenhová eljuthasson. – Úgyhogy én ezzel öngyilkosságot követek el. – Ne vegye a szívére – mondta Trout. – A bátyám még rosszabb – folytatta a sofőr. – Abban a gyárban dolgozik, ahol a vietnami növényirtó meg lombtalanító vegyszereket csinálják. – Vietnam egy ország volt, ahol Amerika úgy próbálta rávenni az embereket, hogy ne legyenek kommunisták, hogy repülőgépről mindenfélével hajigálta őket. A vegyszerekkel, amelyekről a sofőr beszélt, el akartak pusztítani minden lombozatot, hogy a kommunisták nehezebben bújhassanak el a repülőgépek elől. – Ne vegye a szívére – mondta Trout. – Hosszú távon ő is öngyilkosságot követ el – mondta a sofőr. – Úgy látszik, manapság az amerikaiak csak olyan helyen kapnak munkát, ahol így vagy úgy öngyilkosságot követnek el. – Ebben van valami – mondta Trout. => – Nem tudom magáról, komolyan beszél-e vagy nem! –

mondta a sofőr. – Én sem tudom addig, amíg rá nem jövök, hogy az élet komoly-e vagy sem – mondta Trout. – Azt tudom, hogy veszélyes, és nagyon tud fájni. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy komoly is. => Miután Troutból híres ember lett, természetesen az volt körülötte az egyik legnagyobb rejtély, hogy hülyéskedik-e vagy sem. Egyszer azt mondta egy makacs kérdezősködő-nek, hogy amikor hülyéskedik, mindig keresztbe teszi az ujjait. – És figyelje meg – folytatta –, hogy amikor ezt a felbecsülhetetlen értékű tájékoztatást adtam, szintén keresztben voltak az ujjaim! És így tovább. Trout sok szempontból elviselhetetlen alak volt. A sofőr egy-két óra alatt torkig lett vele. Trout kihasználta a csöndet, és kitalált egy környezetvédelem-ellenes történetet. Ezt a címet adta neki: „Gilgongo!" A „Gilgongo!" egy olyan bolygóról szólt, ahol kellemetlenségeket okoz a szüntelen teremtés. Azzal kezdődött, hogy díszvacsorát adnak egy ember tiszteletére, aki kiirtotta az aranyos kis pandamacik egész faját. A kiirtásuknak szentelte az egész életét. A díszvacsorára külön tányérokat csináltattak, amelyeket a vendégek utána hazavihetnek emlékbe. Mindegyiken egy pandamackó képe van meg a díszvacsora dátuma, alatta pedig egyetlen szó: GILGONGO! Ez a bolygó nyelvén azt jelenti: „Kipusztult!" => – Az emberek nagyon örülnek, hogy a pandamackó gilgongo, mert már túl sok faj van a bolygón, és szinte óránként születnek az újabbak. Az emberek akármit csinálnak, fölkészületlenül éri őket a zavarbaejtően sokféle állattal, növénnyel történő találkozás. Az emberek minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy csökkentsék a fajok számát, kiszámíthatóbbá tegyék az életüket. A természet teremtő ereje azonban fölébük kerekedik. Végül az egész bolygón megfojtja az életet egy ötven méter vastag, eleven állattakaró, amely vándorgalambokból, fehérfejü réti sasokból, Bermuda-vészmadarakból és kócsagokból áll. => – Ez legalább olajbogyó – mondta a sofőr. – Mi? – kérdezte Trout.

– Vihetnénk rosszabbat is, mint olajbogyót. – Az igaz – mondta Trout. Közben kiment a fejéből, hogy főleg azért vannak úton, mert harminckilencezer kiló olajbogyót szállítanak az Oklahoma állambeli Tulsába. => A sofőr politizált is egy keveset. Trout nem tudta megkülönböztetni egymástól a politikusokat. Az ő szemében mind idétlenül lelkendező csimpánz volt. Egyszer írt egy történetet egy optimizmust sugárzó csimpánzról, aki az Egyesült Államok elnöke lett. Ezt a címet adta neki: „Éljen a Főnök!" A csimpánz mindig rézgombos kabátkát visel, a szivarzsebére varrva az Egyesült Államok elnökének pecsétje, így fest:

Akárhová megy, a zenekar rázendít az „Éljen a Főnök!"-re.,A csimpánz imádja. Csak úgy ugrál örömében. => Megálltak egy olcsó útmenti vendéglőnél. A vendéglő előtt tábla állt, amely így szólt:

Így hát ettek. Trout észrevett egy idiótát, aki szintén evett. Az idióta felnőtt, fehér férfi volt, egy fehér ápolónő vigyázott rá. Az idióta nemigen tudott beszélni, és az önálló evés is nehezére esett. Az ápolónő partedlit kötött a nyakába. Hanem az étvágya, az csodálatos volt! Trout csak nézte, ahogy tömi magába a palacsintát és a hurkát, ahogy vedeli a narancslét és a tejet. Trout ámult-bámult, milyen hatalmasjószág ez az idióta. Lenyűgöző volt az idióta boldogsága is, ahogy bepakolta a kalóriákat, amelyek átsegítik egy újabb napon. Trout ezt mondta magában: – Bepakol, ki tudja, mit hoz a holnap. => Trout a sofőr nyomában visszament a kamionhoz, és most nézte meg először messzebbről is közlekedési eszközüket, most látta teljes egészében. Az oldalán két és fél méter magas, rikító narancssárga betűkkel írt üzenet állt. így festett:

Trout eltűnődött, hogy vajon egy gyermek, aki most tanul olvasni, mire vélné az üzenetet. A gyermek föltételezné, hogy borzasztóan fontos üzenet, hiszen valaki vette a fáradságot, hogy ilyen nagy betűkkel odaírja. Aztán, még mindig útszéli gyermeknek tettetve magát, elolvasott egy másik kamion oldalán álló üzenetet is. Az így festett:

Tizenegyedik fejezet Dwayne Hoover tíz óráig aludt az új Holiday Innben. Pompásan fölfrissült. Elköltött egy 5. sz. reggelit a szálló népszerű éttermében, melyet úgy hívtak, Vadászterem. Éjszakára behúzták a függönyöket. Most szét voltak húzva. Beengedték a napfényt. A szomszéd asztalnál Cyprian Ukwende, a nigériai, az indaro ült, ő is egyedül. A Midland City-i Harsona apróhirdetéseit böngészte. Olcsó lakásra volt szüksége. A Midland megyei kórház fizette a szállodai számláját, amíg lakást talál magának, és már türelmetlenkedni kezdtek. Nőre is szüksége volt, vagy több nőre, akik hetente több százszor basznak vele, annyira tele volt mindig vággyal és rittyóval. És fájt a szíve az indaro rokonai után. Otthon hatszáz rokona volt, akit név szerint ismert. Ukwende szenvtelen arccal rendelte meg a 3. sz. reggelit a korpás búzakenyérböl készült pirítóssal. A szenvtelen arc mögött azonban egy fiatalember szenvedett a már szinte elviselhetetlen honvágytól és vőlegényfájdalmaktól. => Kétméternyire tőle Dwayne Hoover kibámult a zsúfolt, napsütötte gyorsforgalmi útra. Most tudta, hol van. A szálló parkolója és a gyorsforgalmi út között ott volt az ismerős árok, a betonmeder, amelyet a mérnökök építettek a Cukor-pataknak. Mögötte az ismerős, rugalmas acélkorlát, amely megakadályozta, hogy a személy- és teherautók beleforduljanak a Cukor-patakba. Aztán a három ismerős nyugat felé tartó sáv, majd az ismerős, füves elválasztó sáv. Aztán a három ismerős kelet felé tartó sáv, majd a másik ismerős acélkorlát. Aztán az ismerős Will Fairchild repülőtér – majd azon túl az ismerős vetésterületek. => Bizony lapos volt odakint minden – lapos város, lapos járás, lapos megye, lapos állam. Amikor Dwayne kisfiú volt, azt gondolta, hogy szinte mindenki fátlan és lapos vidékeken él. Úgy képzelte, hogy a tengerek, hegységek, erdők jó része össze van gyűjtve nemzeti parkokba. Harmadikos korában a kis Dwayne rendetlen írású dolgozatában azt javasolta, hogy létesítsenek nemzeti parkot a Cukorpatak kanyarulatánál, Midland City tizenhárom kilométeres körzetében az egyetlen valamirevaló felszíni víz mellett. Dwayne most magában, némán kimondta annak az ismerős felszíni víznek a nevét: – Cukor-patak. => A Cukor-patak csak öt centiméter mély, de ötven méter

széles volt a kanyarulatánál, ahol a kis Dwayne szerint a parknak kellett volna helyet kapnia. Most ahelyett a Mildred Barry Művészeti Központot tették oda. Gyönyörű volt. Dwayne egy pillanatig babrált a zakója hajtókáján, kitapogatta az oda tűzött jelvényt. Levette, mert nem emlékezett rá, mi van rajta. Az aznap este kezdődő Művészeti Fesztivált propagálta. Az egész városban ehhez hasonló jelvényekkel jártak az emberek, íme, ez állt a jelvényeken:

=> A Cukor-patak időnként kiöntött. Erre emlékezett Dwayne. Ezen a lapos vidéken furcsán szép szokása volt a víznek, hogy kiöntött. A Cukor-patak nesztelenül túlcsordult, és hatalmas tükröt kanyarított, amelyben a gyermekek veszélytelenül játszhattak. A tükör megmutatta a helybélieknek a völgy formáját, ahol éltek, bebizonyította, hogy domblakók, akik kilométerenként másfél centiméteres emelkedésü lejtőn élnek, amely elválasztja őket a Cukorpataktól. Dwayne ismét némán kimondta a víz nevét: – Cukorpatak. => Dwayne befejezte a reggelizést, és merészen föltételezte, hogy most már nem elmebeteg, hogy kigyógyította a bajából a helyváltoztatás meg egy jó alvás. Az ártalmas vegyszerei megengedték, hogy különös élmények nélkül átmenjen a halion, majd a koktélbáron, mely még nem nyitott ki. Amikor azonban a koktélbár oldalajtaján kilépett a szállót és a Pontiacszalont övező aszfaltsíkságra, megdöbbenéssel észlelte, hogy valaki átalakította az aszfaltot gumiasztallá. Besüppedt Dwayne súlya alatt. Dwayne jóval az utca szintje alá

süllyedt, aztán lassan visszaemelkedett, de nem egészen. Egy sekély, rugózó gödröcske közepén állt. Ujabb lépést tett az autószalon felé. Megint lesüllyedt, megint fölemelkedett, és egy vadonatúj gödröcskében állt. Tátott szájjal nézett körül, szemtanúkat keresett. Csak egyet látott. Cyprian Ukwende állt a gödröcske peremén. Ó nem süppedt bele. Ukwendének csak ennyi mondanivalója volt Dwayrie rendkívüli helyzetéhez: – Szép napunk van. => Dwayne gödröcskéből gödröcskébe haladt. Átszédelgett a használt autók parkolóján. Megállt egy gödröcskében, fölnézett egy újabb fekete fiatalemberre. Ez a fekete fiatalember ronggyal törölgetett egy bordó, nyitható tetejű, 1970-es Buick Skylarkot. Nem efféle munkához volt öltözve. Olcsó kék öltönyt viselt, fehér inget és fekete nyakkendőt. És nem egyszerűen töröl-gette az autót – fényesítette. A fiatalember fényesítgetett még egy darabig. Aztán kápráztató mosolyt villantott Dwayne-re, és tovább fényesítette az autót. Elmondom, mi a magyarázat. A fiatalembert most helyezték feltételesen szabadlábra a shepherdstowni Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézetből. Azonnal munkát kellett találnia, ha nem akar éhen halni, így hát megmutatta Dwayne-nek, milyen remek munkaerő. Kilencéves kora óta a Midland City környéki különféle árvaházakban, fiatalkorúak intézeteiben és börtönökben töltötte az életét. Most huszonhat éves volt. => És végre szabad! => Dwayne azt hitte, a fiatalember látomás. => A fiatalember folytatta az autófény esi test. Az élete kutyagumit sem ért. Gyöngécske volt benne az élnivágyás. Úgy érezte, rettenetes ez a bolygó, és nem lett volna szabad ide küldeni őt. Valami tévedés történhetett. Nem voltak sem barátai, sem rokonai. Eddig mindig ketrecekbe csukták. Tudta, milyen néven nevezik a jobb világot. Gyakran látta azt a nevet álmaiban. Ha hangosan kimondta volna, csúfot űztek volna belőle. Mert hát nagyon gyerekes név volt. A fiatal fekete börtöntöltelék kedve szerint akármikor láthatta a nevet, fénybetűkkel tündökölt a koponyája belső oldalán, így festett:

=> A fiatalember a zsebében őrizte Dwayne fényképét. Korábban, Shepherdstownban a cellája falára is kitette Dwayne fényképeit. Könnyűszerrel hozzájuk jutott, mert Dwayne minden hirdetésében, amelyet megjelentetett a Harsonában, ott volt mosolygós arca, és alatta a jelmondata. A képet félévenként cserélte. A jelmondat huszonöt éve nem változott, íme, így hangzott: KÉRDEZZEN MEG BÁRKIT: DWAYNE-BEN MEG LEHET BÍZNI! => A börtönviselt fiatalember megint rámosolygott Dwayne-re. Tökéletes állapotban volt a fogsora. A börtönben elsőrangú volt a fogászati ellátás. Az élelmezés is. – Jó reggelt, uram – szólt a fiatalember. Kétségbeejtően tudatlan volt. Nagyon sok mindent kellett megtanulnia. Például semmit sem tudott a nőkről. Tizenegy éve Francine Pefko volt az első nő, akivel szót váltott. – Jó reggelt – mondta Dwayne. Halkan mondta, hogy ne hallatsszék messzire a hangja, ha netán egy látomással társalogna. – Uram, én nagy érdeklődéssel olvasom a hirdetéseit az újságban, és örömömet szoktam lelni a rádióhirdetéseiben is – mondta a feltételesen szabadlábra helyezett fiatalember. A börtönben töltött utolsó év alatt a rögeszméjévé lett, hogy egy szép napon majd munkát kap Dwayne-től, és aztán boldogan él, amíg meg nem hal. Olyan lesz, mint Meseország. Dwayne erre nem szólt semmit, így hát a fiatalember folytatta: – Szorgalmas munkás vagyok, amint láthatja. Önről csak jó dolgokat

hallok. Azt hiszem, a jó Isten azt rendelte, hogy magának dolgozzak. – Igen? – mondta Dwayne. – A nevünk is annyira hasonlít – mondta a fiatalember –, mintha a jó Isten így mondaná meg mind a kettőnknek, mit tegyünk. Dwayne Hoover nem kérdezte meg, mi a neve, de a fiatalember sugárzó arccal anélkül is megmondta: – Az én nevem, uram, Wayne Hoobler! A Hoobler elterjedt nigger név volt Midland City egész környékén. => Dwayne Hoover összetörte Wayne Hoobler szívét, amikor bizonytalanul megrázta a fejét, aztán elment. => Dwayne belépett a Pontiac-szalonba. Most már nem süppedt alatta a föld, viszont meglátott valami mást, amit nem lehetett megmagyarázni: az autószalon padlójából egy pálmafa nőtt ki. Dwayne ártalmas vegyszerei elfeledtették vele a hawaii hetet. Pedig voltaképpen Dwayne maga tervezte a pálmafát. Egy elfűrészelt telefonpóznát betekertek jutaszövettel. A tetejére igazi kókuszdiókat szögeztek. Zöld műanyag fóliából vágták ki a leveleket. Dwayne úgy megzavarodott a fától, hogy kis híján el-alélt. Aztán körülnézett. Mindenütt ananászokat és uku-leléket látott szétszórva. Aztán meglátta a leghihetetlenebb látványt. A szalon vezetője, Harry LeSabre jött feléje szélesen vigyorogva, fűzöld harisnyanadrágban, szalmafonatú szandálban, fű-szoknyában és rózsaszín trikóban, amely így festett:

=> Előzőleg Harry és a felesége az egész hétvégén azon vitatkozott, hogy vajon sejti-e Dwayne, hogy Harry transz-vesztita. Arra jutottak, hogy Dwayne semmiből sem sejtheti. Harry sohasem beszélgetett Dwayne-nel női ruhákról. Sohasem vett részt transzvesztita szépségversenyen, és nem követte számos Midland City-i transzvesztita példáját, akik beléptek egy nagy transzvesztita-klubba odaát Cincinnatiben. Sohasem kereste föl a város transzvesztita sörözőjét, A régi Ratskellert a Fairchild Hotel alagsorában. Sohasem cserélt Polaroidképeket más transzveszti-tákkal, sohasem fizetett elő transzvesztita újságra. Harry és a felesége arra jutott, hogy Dwayne szavai mögött nem volt hátsó gondolat, és Harry jobban tenné, ha fölvenne valami tarkabarka öltözéket a hawaii hétre, máskülönben Dwayne kirúgja. Így hát most itt állt az új Harry, félelemtől és izgalomtól kipirult arccal. Gátlástalannak, gyönyörűnek, szeretetreméltónak és hirtelen fölszabadultnak érezte magát. Azzal a hawaii szóval köszöntötte Dwayne-t, amely egyszerre jelent istenhozottat és istenhozzádot. – Aloha – mondta.

Tizenkettedik fejezet Kilgore Trout még messze járt onnét, de egyenletesen csökkent a távolság közötte és Dwayne között. Még mindig a Piramis nevű teherautóban ült. A teherautó éppen egy Walt Whitman nevű költőről elnevezett hídon haladt át. A híd füstbe burkolózott. Még néhány pillanat, és a teherautó Philadelphia részévé válik. A híd lábánál tábla állt, rajta felirat:

=> Fiatalabb korában Trout gúnyosan mosolygott volna a tábla láttán, amely a testvériséget emlegeti – egy bombatölcsér peremén, mint bárki láthatja. De Trout fejében most már nem rejtőztek afféle elképzelések, hogy milyenek lehetnének, milyeneknek kellene lenniük a dolgoknak a bolygón ahelyett, amilyenek. A Föld csakis olyan lehet, gondolta, amilyen. Minden szükségszerű. Meglátott egy szemetes bödön-ben kotorászó fehér öregasszonyt. Ez is szükségszerű volt. Meglátott egy fürdőszobai játékot, egy kis gumikacsát, az oldalán feküdt egy kanális rácsán. Ott kellett feküdnie. És így tovább. => A sofőr megemlítette, hogy az előző nap a Veteránok Napja volt. – Az – mondta Trout. – Maga veterán? – kérdezte a sofőr. – Nem – mondta Trout. – És maga? – Én sem – mondta a sofőr. Egyikük sem volt veterán. => A sofőr áttért a barátság taglalására. Azt mondta, neki nehéz tartalmas barátságokat fenntartania, mert az idő jó részében úton van. Nevetgélve emlegette azt az időt, amikor még a „legjobb barátai"-ról beszélt. Azt mondta, szerinte az emberek az alsó tagozat után már nemigen beszélnek legjobb barátokról. Úgy vélte, hogy Troutnak, mivel alumíniumzsalus ablakokkal és ablaktáblákkal foglalkozik, a munkája során lehetősége nyílik tartós

barátságok kiépítésére. – Arra gondolok – mondta –, ha az emberek nap mint nap együtt dolgoznak, ahogy fölszerelik azokat az ablakokat, jól megismerik egymást. – Én egyedül dolgozom – mondta Trout. A sofőr szemlátomást csalódott. – Azt hittem, két ember kell az ilyesmihez. – Egy elég – mondta Trout. – Egy gyönge gyermek is egymaga meg tudná csinálni. – A sofőr azt szerette volna, ha Trout tartalmas társasági életet él, hogy másodkézből ő is élvezhesse. – Akkor is –mondta –, vannak cimborái, akikkel munka után összejön. Megisznak pár korsó sört. Kártyáznak egy kicsit. Mulatozgatnak. Trout megvonta a vállát. – Mindennap ugyanazokon az utcákon megy végig –mondta neki a sofőr. – Sok embert ismer, és ők is ismerik magát, mert nap mint nap ugyanazokon az utcákon járnak. Maga odaköszön, ők visszaköszönnek. Néven szólítják egymást. Ha pácba kerül, segítenek magán, mert közülük való. Közéjük tartozik. Nap mint nap látják. Trout nem akart vitatkozni. => Trout közben elfelejtette a sofőr nevét. Troutnak volt egy értelmi fogyatékossága, amelytől én is sokat szenvedtem annak idején. Nem tudott visszaemlékezni az ismerőseire, ha nem volt valami szembeszökően furcsa a testükön vagy az arcukon. Például amikor Cape Codon lakott, az egyetlen személy, akit barátságosan a nevén szólítva tudott üdvözölni, Alfy Bearse volt, egy félkarú albínó. „Neked nincs meleged, Alfy?", szólította meg Trout. „Miért nem láttalak mostanában, Alfy?", kérdezte. „De jól nézel ki ma, Alfy!", mondta. És így tovább. => Most, hogy Trout Cohoesban lakott, az egyetlen személy, akit a nevén szólított, egy Durling Heath nevű, vörös hajú cockney törpe volt. Egy cipészműhelyben dolgozott. Elegáns, irodai névtábla állt a munkaasztalán, hátha valaki a nevén kívánja szólítani. A névtábla így festett:

Trout időnként bekukkantott a műhelybe, és ilyeneket mondott:

„Maga szerint ki nyeri az idén a vébét, Durling?" „Nem tudja, miért szirénáztak az éjszaka, Durling?" „Jól fest ma, Durling, hol vette ezt az inget?" És így tovább. Trout most azon tépelődött, véget ért-e a barátságuk. Legutóbb, amikor Trout bement a cipészmühelybe, és mindenfélét mondott Durlingnak, a törpe hirtelen ráüvöl-tött. Ezt üvöltötte sivító hangján, cockney akcentusával: „Szálljon már le rólam!" => New York állam kormányzója, Nelson Rockefeller egyszer kezet fogott Trouttal egy cohoesi élelmiszerboltban. Troutnak sejtelme sem volt róla, kivel van dolga. Mint tudományos-fantasztikus író, hanyatt vágódhatott volna a meglepetéstől, hogy egy ilyen ember szóba áll vele. Rockefeller nem pusztán kormányzó volt. A bolygó ezen részén uralkodó sajátos törvények lehetővé tették, hogy Rockefeller a földfelszín hatalmas területeit birtokolja, sőt a felszín alatti olajat és értékes ásványokat is. Többet birtokolt a bolygóból, mint sok nemzet. Erre rendeltetett csecsemőkora óta. Beleszületett ebbe a röhejes birtoklásba. – Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezte Rockefeller kormányzó. – Vagyogatunk – mondta Kilgore Trout. => A sofőr megint a maga kedvére akart tenni. Miután bebizonyította, milyen tartalmas társasági életet él Trout, most úgy tett, mintha Trout égne a vágytól, hogy megtudja, milyen egy kamionos nemi élete. Trout egyáltalán nem égett a vágytól, hogy megtudja. – Tudni szeretné, hogy vannak a sofőrök a nőkkel, igaz? – kérdezte a sofőr. – Mert azt hiszi, aki sofőrt csak lát, az mind végigdugja a kontinenst, igaz? Trout csak megvonta a vállát. A sofőr felháborodott Trouton, lehordta buja tájékozatlansága miatt. – Jobb, ha tőlem tudja meg, Kilgore... – tétovázott. – Így hívják, ugye? – Igen – mondta Trout. Már századszor felejtette el a sofőr nevét. Valahányszor levette róla a tekintetét, nemcsak a nevét felejtette el, hanem az arcát is. – Szóval Kilgore – folytatta a sofőr –, ha például Cohoesban lerobbanna a járgányom, és amíg megcsinálják, ott kéne töltenem két napot, mit képzel, könnyű lenne azalatt nőt találnom? Vadidegenként, ezzel a külsővel?

– Attól függ, mennyire elszánt – mondta Trout. A sofőr fölsóhajtott. – No igen, a szentségit... – mondta, és lemondóan hozzátette: – így megy az egész életem. Kevés bennem az elszántság. => Arról beszélgettek, hogy alumíniumburkolattal új külsőt lehet kölcsönözni az öreg házaknak. Ezek a burkolatok sohasem igényelnek festést, és messziről úgy mutatnak, mint a frissen festett fa. A sofőr beszélgetni kívánt a Perma-Stone-ról, a rivális eljárásról is. Az abból állt, hogy az öreg házak falát színes cementtel vonták be, ami messziről úgy mutatott, mint a kőfal. – Ha maga alumínium ablaktáblákkal foglalkozik –mondta a sofőr Troutnak –, akkor alumíniumburkolatokkal is foglalkoznia kell. – A két üzletág országszerte kéz a kézben tevékenykedett. – A cégem árulja – mondta Trout –, és sokfelé láttam is, de a fölszerelését sohasem csináltam. A sofőr azt fontolgatta, hogy alumíniumburkolatot készíttet Little Rock-i házára, és könyörögve kérte Troutot, válaszoljon őszintén a kérdésére: – Abból ítélve, amit maga látott-hallott, azok az emberek, akik alumíniumburkolatot csináltatnak, boldogok vele? – Cohoes táján – mondta Trout –, szinte csak azokat láttam boldognak. => – Tudom, mire gondol – mondta a sofőr. – Egyszer láttam, ahogy egy egész család kinn állt a házuk előtt. Nem hittek a szemüknek, hogy milyen jól néz ki a házuk az alumíniumburkolattal ! Hanem azt mondja meg nekem, Kilgore, és őszintén megmondhatja, mert nekünk nincs üzleti kapcsolatunk: meddig tart ez a boldogság? – Körülbelül tizenöt évig – mondta Trout. – Az ügynökeink azt szokták mondani, hogy amennyit az ember megspórol a festésen meg a fűtésen, abból bőven megcsináltathatja az újat. – A Perma-Stone sokkal mutatósabb, és szerintem sokkal tovább is tart – mondta a sofőr. – Viszont sokkal többe kerül. – Valamit valamiért – mondta Kilgore Trout. => A sofőr beszámolt Troutnak egy gázbojlerről, amelyet harminc éve vett, de azóta egyetlenegyszer sem kellett szerelőt hívni hozzá. – Mi a fene – mondta Kilgore Trout. => Trout a kamion felől érdeklődött, és a sofőr azt mondta, ez a világ legnagyszerűbb kamionja. Csak a vontató rész huszonnyolcezer dollárba kerül. Háromszázhuszonnégy lóerős Cummins dízelmotor

hajtja, amely turbófeltöltése révén nagy magasságokban is jól működik. Hidraulikus kormányszerkezete, légfékje, tizenhárom fokozatú sebességváltója van, a tulajdonosa pedig a sofőr sógora. A sógorának, mondta, huszonnyolc kamionja van. Ő az elnöke a Piramis Fuvarozó Társaságnak. – Miért adta a Piramis nevet a cégnek? – kérdezte Trout. – Azért kérdem, mert ez a jármű, ha kell, százhatvan kilométert is megtesz óránként. Gyors, hasznos és dísztelen. Olyan modern, mint egy űrhajó. Semmit sem láttam még, ami kevésbé emlékeztetne piramisra, mint ez a kamion. => A piramisok hatalmas kősírok voltak, amelyeket sok ezer évvel azelőtt építettek az egyiptomiak. Aztán már nem építettek többet. A turisták messze vidékekről odamentek megbámulni őket. így festettek:

– Nem értem, hogy valaki, aki gyors áruszállítással foglalkozik, miért nevezi el a vállalatát és a kamionjait olyan építményekről, amelyek Krisztus születése óta egy millimétert sem mozdultak el? A sofőr azonnal és kissé ingerülten válaszolt, mintha nem értené, hogy kérdezhet Trout ilyen ostobaságot. – Tetszett neki a hangzása – mondta. – Magának nem tetszik a hangzása? Trout a békesség kedvéért bólintott. – De – mondta –, nagyon jól hangzik.

=> Trout hátradőlt, elgondolkodott a beszélgetésen. Kanyarított belőle egy történetet, de aztán nem volt ideje megírni, csak amikor már öreg, nagyon öreg lett. Egy bolygóról szólt, ahol a nyelv folyton átalakul tiszta zenévé, mert az ottani lények rajonganak a jó hangzásért. A szavakból zenei hangok lesznek, a mondatokból dallamok. Közlésre már nem alkalmasak, mert senki sem tudja és senkit sem érdekel, hogy mit jelentenek. Így hát az állami és gazdasági vezetők ahhoz, hogy dolgozni tudjanak, kénytelenek egyre újabb és egyre csúfabb szavakat és mondatszerkezeteket kitalálni, amelyek ellenállnak a zenei átalakulásnak. => – Maga nős, Kilgore? – kérdezte a sofőr. – Háromszorosan – mondta Trout. Igazat beszélt. Ráadásul mind a három felesége rendkívül türelmes, melegszívű és gyönyörű volt. Mindegyiket elsorvasztotta Trout pesszimizmusa. – Gyereke van? – Egy – mondta Trout. Valahol a múltban, a sok feleség és postán eltűnt kézirat kavargásában ott volt egy Leó nevű fiú. – Már felnőtt – mondta Trout. => Tizennégy éves korában Leó örökre elhagyta az otthonát. Letagadta ifjú korát, és beállt a tengerészgyalogsághoz. Az újonckiképző táborból küldött egy rövid levelet az apjának. Ez állt benne: „Sajnállak téged. A saját segglukadba dugod a fejed. Te már halott vagy." Ezután Trout sem közvetlenül, sem közvetve nem kapott tőle-róla hírt, amíg föl nem kereste a Szövetségi Nyomozó Iroda két ügynöke. Leó megszökött Vietnamban a hadosztályától, mondták. Hazaárulást követett el. Átállt a Vietkonghoz. Íme, így értékelte az FBI Leó akkori helyzetét a bolygón: – Nagy bajban van a fia – mondták.

Tizenharmadik fejezet Amikor Dwayne Hoover meglátta Harry LeSabre-t, az autószalon vezetőjét a fűzöld harisnyanadrágban, a fűszoknyában meg a többiben, nem hitt a szemének, így hát úgy tett, mint aki nem látja. Bement az irodájába, amely szintén tele volt szórva ukulelékkel és ananászokkal. Francine Pefko, a titkárnője normálisan festett, csak a nyakában volt egy virágkoszorú meg az egyik füle mögött egy szál virág. Rámosolygott Dwayne-re. Francine hadiözvegy volt, a szája, mint a puha párna, a haja tűzvörös. Imádta Dwayne-t. Imádta a hawaii hetet is. – Aloha – mondta. => Harry LeSabre-t addigra már tönkretette Dwayne. Amikor Harry abban a nevetséges öltözékben odaállt Dwayne elé, a testében minden molekula Dwayne reakciójára várt. Minden molekula egy pillanatra abbahagyta a sürgés-forgást, eltávolodott valamicskét a szomszédjától. Minden molekula arra várt, hogy megtudja, egyben marad-e a galaxisuk, melyet úgy hívtak, Harry LeSabre. Amikor Dwayne úgy tett, mintha nem is látta volna Harryt, Harry azt hitte, lelepleződött, mint undorító transzvesztita, és ennek okán már ki is rúgták. Harry lehunyta a szemét. Nem is akarta többé kinyitni. A szíve ezt az üzenetet küldte a molekuláknak: „Mindannyiunk előtt ismert okokból ezt a galaxist megszüntetjük!" => Dwayne erről mit sem tudott. Rátámaszkodott Fran-cine Pefko íróasztalára. Kis hiján elmondta Francine-nek, milyen rosszul érzi magát. – Nem tudom, miért, ma nehéz napom van – mondta –, úgyhogy semmi tréfa, semmi meglepetés! Nem akarok semmi bonyodalmat. Diliseket ne engedj be. Ha telefonon keresnek, nem vagyok itt. Francine azt mondta, hogy az ikrek várják Dwayne-t a belső irodában. – Azt hiszem, baj van a barlanggal. Dwayne hálás volt ezért az egyszerű, világos üzenetért. Az ikrek Dwayne mostohaöccsei voltak, Lyle és Kyle Hoover, a barlang pedig a Szent Csodabarlang, egy Shepherdstowntól délre fekvő turistaattrakció, Dwayne és az ikrek közös tulajdona, Lyle és Kyle egyetlen kereseti forrása. Az ikrek két egyforma, sárga, földszintes tanyaépületben laktak, a barlang bejáratát rejtő ajándékbolt két oldalán. Szerte az államban nyíl alakú táblák voltak a fákra és kerítésoszlopokra szögezve. A barlang irányába mutattak, és jelezték,

milyen messze van, például:

=> Mielőtt Dwayne bement a belső irodába, elolvasta a falon az egyik tréfás feliratot. Ezeket a feliratokat Fran-cine tette ki azért, hogy fölvidítsa az embereket, hogy figyelmeztesse őket arra, amiről oly gyakran megfeledkeztek : hogy nem kell állandóan komolynak lenni, íme, ezt a feliratot olvasta Dwayne: ITT NEMCSAK ŐRÜLTEK DOLGOZHATNAK, DE AZOKNAK KÖNNYEBB! A szöveghez mellékelték egy őrült képét is. így festett:

Francine jelvényt viselt a blúzán, amely egy egészségesebb, irigylésreméltóbb kedélyállapotban levő illetőt ábrázolt, így festett:

=> Lyle és Kyle egymás mellett ült a fekete bőrkanapén Dwayne Hoover belső irodájában. Annyira hasonlítottak egymásra, hogy Dwayne sokáig nem is tudta megkülönböztetni őket, amíg 1954-ben Lyle egy görkorcsolya versenyen verekedésbe nem keveredett egy nő miatt. Azután Lyle volt a törött orrú. Dwayne-nek most eszébe jutott, hogy csecsemő korukban egymás ujját szopták. => Elmondom, hogyan lehettek Dwayne-nek mostohaöccsei annak ellenére, hogy a párnak, amely örökbe fogadta, nem lehetett saját gyermeke. Az örökbefogadás elindított valamit a testükben, ami lehetővé tette, hogy mégis legyen gyermekük. Ez gyakori jelenségnek számított. A jelek szerint sok pár volt így programozva. => Dwayne most nagyon megörült, amikor meglátta a mostohaöccseit, a két overallos, munkacipős, sapkás emberkét. Ismerősek voltak, valóságosak voltak. – Hát akkor halljuk – mondta. – Mi van a barlanggal? Amióta Lyle-nak betörték az orrát, az ikrek megállapodtak, hogy ő legyen a szószóló. Kyle 1954 óta ezer szót sem szólt. – Azok a buborékok már félúton vannak a Katedrális felé – mondta Lyle. – Ha így jönnek tovább, egy-két hét alatt följutnak a Moby Dickhez! Dwayne tökéletesen megértette. A föld alatti patak, amely átfolyt a Szent Csodabarlang alatt, elszennyeződött valami ipari hulladékkal, amelyből pingponglabda keménységű buborékok képződtek. Ezek a buborékok egyre följebb nyomakodtak az egyik járaton a hosszúkás, fehérre festett nagy kőtömb felé, amely a Moby Dick, a fehér bálna nevet viselte. Az ikrek attól féltek, hogy a buborékok nemsokára ellepik a Moby Dicket, aztán elárasztják a Suttogó Katedrálist, a barlang fő látványosságát. Sok ezer ember kötött már házasságot a Suttogó Katedrálisban – köztük Dwayne meg Lyle meg Kyle. Meg Harry LeSabre.

=> Lyle beszámolt az előző éjszakai próbálkozásukról. Az ikrek bementek a barlangba, és egyforma Browning automata sörétes puskáikkal tüzet nyitottak az előrenyomuló buborékfalra. – Olyan bűz jött ki belőlük, hogy el se hinnéd! – mondta Lyle. Azt mondta, lábszagra hasonlított. – Nem lehetett megmaradni odabenn! Egy órát járattuk a ventillátorokat, mielőtt visszamentünk. A Moby Dicken fölpattogzott a festék. Szeme már nincs is. A Moby Dicknek eredetileg hosszú pillájú, tányér nagyságú, égszínkék szeme volt. => – Az orgona megfeketedett, a mennyezet meg olyan piszkossárga lett – mondta Lyle. – A Szent Csodát már alig látni! Az orgona Az Istenek Orgonája volt, függő- és álló-cseppkövek összenőtt kis erdeje a Katedrális egyik sarkában. Hangszórót rejtettek mögéje, azon szólt az esküvői meg a temetési zene. Villanyvilágítása állandóan változtatta a színét. A Szent Csoda egy kereszt volt a Katedrális mennyezetén. Két egymást metsző repedés alkotta. – Szó, ami szó, régebben sem látszott valami jól – mondta Lyle. – Most már szinte nem is tudom, ott van-e! – Arra kérte Dwayne-t hadd rendeljen egy adag cementet. El akarta zárni a patak és a Katedrális közötti járatot. – Ne törődj a Moby Dickkel, Jesse James-szel, a rabszolgákkal meg a többivel – mondta Lyle. – Csak a Katedrálist mentsük meg! Jesse James egy csontváz volt, amelyet Dwayne nevelőapja egy orvos hagyatékából vásárolt meg a Nagy Válság idején. Jobb kezének csontjai összefonódtak egy 45-ös kaliberű revolver rozsdás alkatrészeivel. A turisták úgy tudták, hogy ott bukkantak rá, és alighanem valami vonatrabló lehetett, akit a barlangba zárt egy kőomlás. Ami a rabszolgákat illeti: fekete férfiak gipszszobrai voltak egy üregben, amely Jesse Jamestöl tizenöt méternyire nyílt a folyosóról. A szobrok fűrészekkel-kalapá-csokkal a láncokat szedték le egymásról. A turisták úgy tudták, hogy annak idején igazi rabszolgák rejtőzködtek a barlangban, miután az Ohio folyón át elszöktek a rabságból. => A rabszolgák történetéből ugyanúgy egy szó sem volt igaz, mint Jesse Jameséből. A barlangot csak 1937-ben fedezték föl, amikor egy kisebb földrengés rést nyitott rajta. Dwayne Hoover személyesen fedezte föl a rést, aztán a nevelőapjával feszítővasak és dinamit segítségével kitágították. Azelőtt még kisebb állatok sem jártak odabent.

A barlangnak csak annyi köze volt a rabszolgasághoz, hogy a gazdaságot, amelynek a területén fölfedezték, egy volt rabszolga, Josephus Hoobler alapította. A gazdája fölszabadította, ő meg északra jött és gazdálkodni kezdett. Aztán visszament, és kiváltotta az anyját meg egy . nőt, aki a felesége lett. A leszármazottaik tovább gazdálkodtak ott egészen a Nagy Válságig, amikor is a Midland megyei Kereskedelmi Bank érvényesítette a zálogjogot. Aztán Dwayne nevelőapját elütötte egy autó, amelynek a volánjánál az a fehér ember ült, aki megvásárolta a gazdaságot. Dwayne nevelőapja peren kívüli egyezség keretében megkapta azt, amit ő megvetően csak „istenverte niggerfarmnak" hívott. Dwayne jól emlékezett arra, amikor a család először kiment körülnézni. Az apja a nigger postaládáról letépte a nigger táblát, és bevágta az árokba. Ez állt rajta:

Tizennegyedik fejezet A Kilgore Troutot szállító kamion most West Virginiában járt. Ennek az államnak a felszínét szétrombolták az emberek, gépek és robbanóeszközök, hogy kiszedjék belőle a szenet. Azóta a szén java elfogyott. Meleget csináltak belőle. West Virginia felszíne most, hogy eltűnt a szén, az erdő és a termőföld, a gravitáció törvényeinek engedelmeskedve átrendeződött. Beleomlott mindazokba a lyukakba, amelyeket beleástak. A hegyek, amelyek egykor könnyűszerrel megálltak a saját lábukon, most belecsúsztak a völgyekbe. West Virginia szétrombolása az állami kormányzat végrehajtó, törvényhozó és bírói szerveinek jóváhagyásával történt, amelyeket a nép ruházott föl a hatalommal. Itt-ott még állt egy lakott épület. => Trout látta, hogy előttük egy helyen átszakadt a védőkorlát. Lenézett a mélységbe. Lent, a patakban egy fölborult 1968-as Cadillac El Doradót látott. Alabamai rendszáma volt. Több régi háztartási gép is volt a patakban –egy mosógép, kályhák, két frizsider. Egy angyalarcú, lenszőke fehér leánygyermek állt a patak mellett. Fölintegetett Troutnak. A másik kezével egy félliteres Pepsi-Cola?, üveget szorított a melléhez. => Trout fennhangon azt kérdezte magától, hogy mivel szórakozhatnak errefelé az emberek, és a sofőr elmondott egy furcsa történetet. Egyszer West Virginiában töltötte az éjszakát, a kamion vezetőfülkéjében, egy ablaktalan épület közelében, amelyből egyenletes zúgás hallatszott. – Láttam, hogy emberek járnak ki-be – mondta a sofőr –, de nem tudtam rájönni, miféle gép csinálja azt a zú-gást. Olcsó, favázas épület volt, betontömbökön állt ott a nagy semmi kellős közepén. Autók jöttek, autók mentek, a népeknek szemlátomást kedvére volt az, ami odabent zúgott. Így hát a sofőr benézett. – Tele volt görkorcsolyázó emberekkel! – mondta. – Körbe-körbe mentek. Senki sem mosolygott. Csak mentek körbe-körbe! => Arról is beszélt Troutnak, hogy állítólag vannak ezen a vidéken olyanok, akik eleven csörgőkígyókat szorongatnak az istentisztelet alatt, hogy megmutassák, mennyire hisznek abban, hogy Jézus megoltalmazza

őket. – Így kerek a világ – mondta Trout. => Trout elképedt azon, hogy milyen kevés ideje érkeztek a fehér emberek West Virginiába, és milyen gyorsan szétrombolták – a melegért. Most már a meleg is mind eltűnt – alighanem az űrbe, gondolta Trout. Vizet forraltak vele, a víz meg acél szélkerekeket forgatott körbekörbe. A szélkerekek áramfejlesztők forgórészeit forgatták körbe-körbe. Amerika egy ideig fölvillanyozódott tőle. A szén hajtotta a régimódi gőzhajókat és füstös vonatokat is. => A füstös vonatokon meg a gőzhajókon meg a gyárakon sípok voltak, amelyeket gőzzel fújtak meg abban az időben, amikor Dwayne Hoover meg Kilgore Trout meg én kisfiúk voltunk – amikor apáink kisfiúk voltak, amikor nagyapáink kisfiúk voltak. A sípok így festettek:

Az égő széntől felforralt víz gőze vadul kiszáguldott a sípokon, amelyek gyönyörűen, panaszosán rikoltoztak, mintha párzó vagy haldokló dinoszauruszok torkából jöttek volna a kiáltások: óóóóóóóó-óóó, húúúúúúú-hu, jüűűüüűüüűűüüű és így tovább. => A dinoszaurusz akkora hüllő volt, mint egy füstös vonat, így festett:

Két agya volt, egy az elülső, egy a hátulsó fertályának. Már régen kihalt. A két agya együtt kisebb volt egy borsónál. A borsó hüvelyes növény volt, amely így festett:

A szén az elkorhadt fák, virágok, bokrok, fű meg a dinoszauruszürülék összesűrűsödött elegye volt. => Kilgore Trout a régebben hallott gőzsíp-kiáltásokra gondolt, és arra, hogy West Virginia elpusztítása nélkül nem hallhatta volna őket. Föltételezte, hogy a szívszaggató kiáltások a hővel együtt kiszálltak a világűrbe. Tévedett. Troutnak a legtöbb tudományos-fantasztikus íróhoz hasonlóan szinte fogalma sem volt a tudományról, és a műszaki részletek halálra untatták. De a Földtől egyetlen síp hangja sem jutott messzire. Azért nem, mert a hang csak a légkörben terjed, és a Földön a légkör a bolygóhoz képest még olyan vastag sincsen, mint az almán a héj. Azon túl pedig szinte tökéletes a vákuum. Az alma népszerű gyümölcs volt, amely így festett:

=> A sofőr nagyétkű volt. Megállt egy MacDonald-féle hamburgerbüfénél. Az országban sok különféle hamburgerbüfé-hálózat volt. A MacDonald volt az egyik. A Bur-ger Chef egy másik. Dwayne Hoover, mint már elmondtam, több Burger Chefbõl is hasznot húzott. => A hamburger egy állatból készült, amely így festett:

Az állatot megölték, apróra darálták, aztán pogácsákat formáltak belőle és megsütötték, majd betették két kenyérdarab közé. A kész termék így festett:

=> Trout, akinek csak kevés pénze maradt, egy csésze kávét rendelt. Egy öreg, nagyon öreg ember ült mellette az asztalnál. Trout megkérdezte tőle, dolgozott-e a szénbányákban. Az öreg azt felelte: – Tízéves koromtól hatvankét éves koromig. – És örül, hogy megszabadult a bányától? – kérdezte Trout. – Uram Isten – mondta a másik –, az ember soha nem szabadul meg tőle, még álmában sem. Bányákról szoktam álmodni! Trout megkérdezte, milyen érzés volt olyan iparágban dolgozni, amely tönkretette a tájat, és az öreg azt felelte, többnyire fáradtabb volt, semhogy ezzel törődött volna. => – De hiába is törődne akármivel az ember – mondta az öreg bányász –, ha nem az övé. – Elmagyarázta, hogy az őket körülvevő egész megye minden bányajoga a Rosewa-ter Szén- és Vasipari Vállalat tulajdona. A cég rögtön a polgárháború vége után szerezte meg ezeket a jogokat. –A törvény úgy szól – folytatta –, hogy ha valakinek van valamije a föld alatt, és hozzá akar jutni, akkor hagyni kell, hogy fölszaggasson bármit, ami a tulajdona meg a felszín között van. Trout nem hozta összefüggésbe a Rosewater Szén- és Vasipari Vállalatot Eliot Rosewaterrel, egyetlen rajongójával. Még mindig azt hitte, Eliot Rosewater valami kamasz. Igazában Rosewater ősei voltak leginkább felelősek West Virginia felszínének és lakosainak tönkretételéért. => – De valahogy még sincs rendjén – mondta az öreg bányász Troutnak –, hogy az egyik emberé lehet az, ami a másik ember birtoka vagy erdeje vagy háza alatt van. És ha bármikor hozzá akar jutni ahhoz, ami alattuk van, joga van tönkretenni a fenti dolgokat. A föld felszínén levő emberek jogai semmit se érnek annak az embernek a jogai mellett, akié a lenti rész! Fennhangon fölidézte, milyen volt, amikor ő meg a többi bányász

megpróbálta rákényszeríteni a Rosewater Szén- és Vasipari Vállalatot, hogy emberi lényekként bánjon velük. Valóságos kis háborúkat vívtak a vállalat magánrendőrségével meg az állami rendőrséggel meg a Nemzeti Gárdával. – Én sose láttam egyetlen Rosewatert sem – mondta az öreg –, de mindig a Rosewater győzött. Rosewateren jártam. Rosewaternek csákányoztam lyukat a Rosewater-ben. Rosewater-házakban laktam. Rosewater-ételt ettem. Mindig nekimentem a Rosewaternek, akármi is az, és mindig legyőzött, aztán fütyült rám. Kérdezősködjön csak errefelé az emberektől, akárki megmondja magának: ami őket illeti, Rosewater itt az egész világ! => A sofőr tudta, hogy Trout Midland Citybe tart. Azt nem tudta, hogy Trout író, és a művészeti fesztiválra megy. Trout sejtette, hogy a becsületes, dolgozó emberek semmi hasznát nem veszik a művészetnek. . – Minek megy épelméjű ember Midland Citybe? – tudakolta a sofőr. Megint úton voltak. – Beteg a nővérem – mondta Trout. – Midland City a világmindenség seggluka – mondta a sofőr. – Sokat gondolkodtam már, hogy hol lehet a seggluk –mondta Trout. – Ha nem Midland Cityben – mondta a sofőr –, akkor Liberty ville-ben, Georgiában. Járt már maga Libertyville-ben? – Nem – mondta Trout. – Engem letartóztattak ott gyorshajtásért. Van egy rész, az kész csapda, mert egyik pillanatról a másikra le kell lassítani nyolcvanról huszonötre. Megmondtam a magamét a rendőrnek, erre bevágott a dutyiba. – Arrafelé főleg papírfeldolgozással foglalkoznak. Bezúzzák a régi újságokat, képeslapokat, könyveket, aztán új papírt csinálnak belőlük – mondta a sofőr. – Naponta száz tonnaszámra viszik a városba a kamionok, vonatok a fölösleges betűt. – Aha – mondta Trout. – A kirakodásnál meg nagy a rendetlenség, úgyhogy a szél az egész városban széjjelviszi a könyvlapokat meg az újságokat. Aki ott könyvtárat akar összeszedni, annak elég kimennie a teherpályaudvarra, annyi könyvet vihet el, amennyit csak akar. – Aha – mondta Trout. Előttük az úton egy autóstopos fehér férfi integetett, mellette a terhes felesége és kilenc gyermek.

– Úgy néz ki, mint Gary Cooper, nem? – mondta a sofőr a stopos férfira. – Úgy – mondta Trout. Gary Cooper egy híres filmszínész volt. => – Szóval – folytatta a sofőr –, Libertyville-ben annyi a könyv, hogy még vécépapírnak is könyvet használnak a dutyiban. Engem egy péntek délutánon kaptak el, késő volt már, úgyhogy csak hétfőn kerülhettem a bíró elé. így hát két napig ücsörögtem a dutyiban. Nem tudtam mit csinálni, legfeljebb a vécépapíromat olvasgathattam. Még mindig emlékszem az egyik írásra, amit akkor olvastam. – Aha – mondta Trout. – Akkor olvastam utoljára könyvet – mondta a sofőr. –Úristen, lehet már vagy tizenöt éve! Egy másik bolygóról volt szó benne. Őrült egy história. Az egész hely tele van múzeumokkal, a múzeumok tele festményekkel, és a kormány valami rulettfélével dönti el, hogy mi kerüljön a múzeumokba és mi a szemétre. Kilgore Trout hirtelen beleszédült a déja vu érzésébe. Amit a sofőr felidézett, az az egyik könyve alapgondolata volt! Évek óta nem jutott már az eszébe. A Georgia állambeli Libertyville-ben a sofőr Trout Bagnialto Objektivátora avagy Az idei mestermű című művét használta vécépapírnak! => Kilgore Trout könyvének színhelye egy Bagnialto nevű bolygó volt. Az „Objektivátor" egy kormánytisztviselő, aki évente egyszer megforgat egy szerencsekereket. A polgárok benyújtják egy hivatalba a műalkotásaikat, mindegyik számot kap, és a müvek pénzbeli értékét az Objektivátor szerencsekerekén kijött eredmény szabja meg. A történetet nem az Objektivátor, hanem egy Gooz nevű egyszerű varga meséli el. Gooz egyedül él, és lefesti a macskáját. Életében ez az első festménye. Elviszi az Objek-tivátörhoz, aki számot ad neki, és elhelyezi a műalkotásokkal zsúfolt raktárházban. Gooz festményének példátlan szerencséje van a sorsoláson. Tizennyolcezer lambo lesz az értéke, ami megfelel egymilliárd földi dollárnak. Az Objektivátor átad Gooz-nak egy csekket az összegről, amelynek legnagyobb részét tüstént vissza is veszi az adóhivatal. A kép díszhelyre kerül a Nemzeti Galériában, és az emberek kilométeres sorokban várakoznak, hogy láthassák az egymilliárd dollárt érő festményt. Ugyanakkor hatalmas máglyát raknak a többi festményből meg szoborból meg könyvből meg mindenből, amit a szerencsekerék

értéktelennek nyilvánított. Aztán kiderül, hogy a szerencsekerék csal, és az Objektivátor öngyilkos lesz. => Elképesztő véletlen volt, hogy a sofőrnek Kilgore Trout könyve került a kezébe. Trout eddig még egyetlen olvasójával sem találkozott, és most érdekes módon reagált: nem vallotta be, hogy ő a szerző. => A sofőrnek föltűnt, hogy ezen a vidéken minden postaládán ugyanaz a vezetéknév áll. – Ott a következő – mondta, és kimutatott egy postaládára, amely így festett:

A kamion most azon a vidéken haladt, ahonnét Dwayne Hoover nevelőszülei származtak. A házaspár az első világháború idején ment át West Virginiából Midland Citybe, hogy jól megszedjék magukat a Keedsler Autógyárban, amely repülőgépeket és teherautókat gyártott. Amikor megérkeztek Midland Citybe, hivatalosan megváltoztatták a nevüket Hooverre, mert Midland Cityben nagyon sok Hoobler nevű fekete ember volt. Ahogy Dwayne Hoovernek magyarázta egyszer a nevelőapja: „Kínos volt. Errefelé mindenki természetesnek vette, hogy a Hoobler nigger név!"

Tizenötödik fejezet Dwayne Hoover baj nélkül eljutott az ebédidőig. Már eszébe jutott a hawaii hét. Az ukulelék és egyebek már nem voltak rejtélyesek. Az autószalon és az új szálló közötti útburkolat már nem volt gumiasztal. Egyedül hajtott el ebédelni bemutató autójában, egy kék színű, drapp kárpitozású Pontiac Le Mansban. Bekapcsolta a rádiót. Többször hallotta benne tulajdon reklámját, mely a hallgatók elméjébe véste, hogy „Dwayne-ben meg lehet bízni!" Noha reggel óta Dwayne elmeállapota számottevően javult, föllépett egy új tünet, a kezdődő echolalia. Dwayne azon kapta magát, hogy hangosan el akar ismételni mindent, amit hall. Amikor a rádióból azt hallotta, „Dwayne-ben meg lehet bízni", visszhangozta az utolsó szót. – Bízni – mondta. Amikor a rádióból azt hallotta, hogy tornádó volt Texasban, Dwayne hangosan azt mondta: – Texasban. Aztán azt hallotta, hogy azokról az asszonyokról, akiket az India és Pakisztán közötti háború során megerőszakoltak, a férjeik hallani sem akarnak többé. Azok az asszonyok a férjeik szemében már tisztátalanok, mondta a rádió. – Tisztátalanok – mondta Dwayne. => Elmondom, mit tett Wayne Hoobler, a börtönviselt fekete, akinek az volt a nagy álma, hogy Dwayne Hoover-nek dolgozhasson: megtanult bújócskát játszani Dwayne alkalmazottaival. Nem szerette volna, ha elkergetik a parkolóból, mert ott őgyeleg a használt kocsik körül, így hát ha egy alkalmazott közeledett, Wayne hátrabaktatott a Holiday Inn mögötti hulladéktárolóhoz, és komor képpel vizsgálgatta a szendvicstorták maradványait, az üres Salem cigarettadobozokat és egyebeket a szemetes edényekben, mintha közegészségügyi felügyelő vagy valami hasonló volna. Amikor az alkalmazott elment, Wayne visszasomfordált a használt autókhoz, közben kidülledt szemmel leste, hol van az igazi Dwayne Hoover. Az igazi Dwayne Hoover ugyanis voltaképpen letagadta, hogy ő Dwayne. így hát amikor ebédidőben kijött az igazi Dwayne, Wayne, aki legfeljebb saját magával tudott beszélgetni, ezt mondta magában: – Ez nem Mr. Hoover. Pedig nagyon úgy fest. Talán Mr. Hoover ma beteg.

– És így tovább. => Dwayne hamburgert, sültkrumplit és egy kólát fogyasztott a legújabb Burger Chefjében, kinn a Crestview Avenue-n, szemben az épülő új középiskolával, amelyet John F. Kennedyről neveztek el. John F. Kennedy sohasem járt Midland Cityben, de az Egyesült Államok egyik elnöke volt, akit lelőttek. Az ország elnökeit gyakran lelőtték. A merénylők agyát összezavarták az olyasféle ártalmas vegyszerek, mint amelyek most Dwayne-nek kellemetlenkedtek. => Ami a benne levő ártalmas vegyszereket illeti, Dwayne a legkevésbé sem állt egyedül a történelemben. Bőven voltak társai az idők során. Például az ő idejében egy Németország nevű helyen az emberek egy ideig úgy tele voltak ártalmas vegyszerekkel, hogy valóságos gyárakat építettek, amelyeknek az egyetlen célja embermilliók elpusztítása volt. Vonatokon szállították oda az embereket. Amikor a németek tele voltak ártalmas vegyszerekkel, a zászlajuk így festett:

Amikor fölgyógyultak, így festett a zászlajuk:

Amikor fölgyógyultak, egy olcsó és tartós autót gyártottak, amely az

egész világon népszerű lett, különösen a fiatalok körében, így festett:

Az emberek „bogárnak" hívták. Az igazi bogár így festett:

A gépi bogarat a németek készítették. Az igazi bogarat" a világegyetem Teremtője. => A Burger Chef büfében Dwayne-t egy Patty Keene nevű, tizenhét éves pincérlány szolgálta ki. A haja szőke volt. A szeme kék. Az emlősök között igen korosnak számított. Az emlősök legtöbbje tizenhét éves korára elhülyült vagy meghalt. Az az emlősfaj azonban, amelyhez Patty tartozott, nagyon lassan fejlődött, úgyhogy az a test, amelyben Patty közlekedett, csak most érte el az érettséget. Patty vadonatúj felnőtt volt, aki azért dolgozott, hogy kifizesse a hatalmas orvosi és kórházi számlákat, amelyeket az apja halmozott föl, mialatt először vastagbélrákban, aztán minden egyéb rákban is haldokolt. Ebben az országban elvárták, hogy mindenki maga fizessen mindenért, és az egyik legköltségesebb időtöltés a betegség volt. Patty Keene apjának betegsége tízszer annyiba került, mint az összes hawaii üdülések, amelyeket Dwayne akart szétosztani a hawaii hét végén. => Dwayne értékelte Patty Keene vadonatúj voltát, noha

szexuálisan nem vonzották az ilyen fiatal nők. Patty olyan volt, mint egy új autó, amelynek még a rádióját sem kapcsolták be, és Dwayne-nek eszébe jutott róla egy dalocska, amelyet az apja énekelt néha, amikor felöntött a garatra. így hangzott: A szerelmünk, kicsikém, Hidd el, nem csak maszlag, Mihelyt elmúlsz tizenhat, Rögtön meg is győzlek. => Patty Keene szándékosan volt ostoba, akárcsak a legtöbb nő Midland Cityben. A nőknek nagy elméjük volt, mert nagy darab lények voltak, de nemigen használták, mégpedig azért, mert a szokatlan gondolatokkal ellenségeket lehet szerezni, és a nőknek ahhoz, hogy valamennyire is kényelemben és biztonságban lehessenek, a lehető legtöbb szövetségesre volt szükségük. Így hát a fönnmaradás érdekében hozzászoktatták magukat ahhoz, hogy gondolkodó gépek helyett egyetértő gépek legyenek. Az elméjüknek csak annyit kellett kiderítenie, mit gondolnak mások, és aztán ők is ugyanazt gondolták. => Patty tudta, kicsoda Dwayne. Dwayne nem tudta, kicsoda Patty. Patty szíve hevesebben vert, amikor kiszolgálta Dwayne-t, mert Dwayne pénze és hatalma Patty nagyon sok gondját megoldhatta volna. Szép házat, új autót, gyönyörű ruhákat és kényelmes életet adhatott volna Pattynek, és kifizethette volna az összes orvosi számlákat, méghozzá ugyanolyan könnyen, mint ahogy Patty kivitte neki a hamburgert, a sültkrumplit meg a kólát. Dwayne könnyűszerrel megtehette volna vele azt, amit a jó tündér Hamupipőkével, és Patty még sohasem látott ilyen varázserejű személyt közelről. Patty a Természetfölötti jelenlétében volt. És eleget tudott Midland Cityről meg saját magáról ahhoz, hogy megértse: lehet, hogy soha többé nem kerül ilyen közel a Természetfölöttihez. Patty Keene valóban el is képzelte, hogy Dwayne egy varázspálcával elhessenti minden gondját-baját. A varázspálca így festett:

Patty bátran megszólalt, hogy megtudja, lehetséges-e természetfölötti segítség az ő esetében. Hajlandó volt meglenni természetfölötti segítség nélkül, és el is várták tőle, hogy csekély ellenszolgáltatásért gürcöljön élete végéig, hogy a többi szegény, tehetetlen és eladósodott férfi és nő társaságában élje le az életét. Azt mondta Dwayne-nek: – Ne tessék haragudni, Mr. Hoover, hogy így megszólítom, de hát ott van a képe a hirdetéseiben meg mindenfelé, úgyhogy tudom, kinek tetszik lenni. Meg hát idebenn a többiek is mindjárt mondták. Amikor be tetszett jönni, csak úgy zsongtak-bongtak! – Zsongtak-bongtak – ismételte meg Dwayne. Előjött az echolaliája. => – Elnézést, ha nem jól mondom – mondta Patty. Megszokta, hogy mentegetőzzék a beszédmódja miatt. Gyakran ösztönözték rá az iskolában is. Midland Cityben a legtöbb fehér ember bizonytalankodva beszélt, igyekezett rövid mondatokat és egyszerű szavakat használni, hogy a lehető legkevesebb kínos hibát kövesse el. így állt ezzel Dwayne is. így állt ezzel Patty is. Ez azért volt, mert az angoltanáraik az égnek emelték a szemüket, befogták a fülüket, elbuktatták őket és így tovább, ha nem sikerült úgy beszélniük, mint az első világháború előtti angol arisztokratáknak. Ráadásul bebeszélték nekik, hogy méltatlanok arra, hogy beszéljenek vagy írjanak a nyelvükön, ha nem tudnak szeretni vagy megérteni régi és távoli emberekről szóló érthetetlen költeményeket, színdarabokat meg regényeket, mint például az Ivanhoe. => – A fekete emberek ezt nem vették be. Továbbra is az égvilágon mindenféle módon beszéltek angolul. Nem voltak hajlandóak olyan

könyveket olvasni, amelyeket nem értettek – azon az alapon, hogy nem értik őket. Olyasféle arcátlan kérdéseket tettek föl, hogy „Mianyavalyának akarnám én óvasni a Két városi! Mianyavalyának?" => Patty Keene megbukott angolból abban a félévben, amikor olvasnia és értékelnie kellett volna az Ivanhoe-t, amely vasba öltözött férfiakról és az őket szerető nőkről szólt. Pattyt áttették az olvasásjavító osztályba. Ott Az édes anyaföldet olvastatták vele, amely kínaiakról szólt. Ugyanabban a félévben veszítette el a szüzességét is. Egy Don Breedlove nevű fehér gázszerelő megerőszakolta a területi középiskolai kosárlabda-bajnokság újrajátszott mérkőzése után a megyei sportpályán levő Bannister Klubház parkolójában. Patty egy szót sem szólt róla a rendőrségnek. Egy szót sem szólt róla senkinek, mert az idő tájt haldoklott az apja. Elég bajuk volt így is. => A Bannister Klubházat George Hickman Bannisterről, egy tizenhét éves fiúról nevezték el, aki 1924-ben egy középiskolai futballmérkőzésen halt meg. George Hickman Bannisternek volt a legnagyobb sírköve a Kálvária-temetőben, egy tizennyolc és fél méter magas obeliszk, a tetején márvány futball-labda. A márvány futballlabda így festett:

Az amerikai futball küzdőjáték volt. Két szemben álló csapat bőrből, textilből és műanyagból készült páncélban küzdött a labdáért. George Hickman Bannistert a hálaadó ünnep napján ölték meg, amikor megpróbálta megszerezni a labdát. A hálaadó ünnep egy munkaszüneti nap volt, amelyen az országban mindenkinek hálát kellett volna adnia a világegyetem Teremtőjének, főleg az élelemért. => George Hickman Bannister obeliszkjét közadakozásból építették. A Kereskedelmi Kamara minden második befolyt dollárhoz

hozzátett egy dollárt. Sok éven át az obeliszk volt a legmagasabb építmény Midland Cityben. Helyhatósági rendeletet hoztak, amely megtiltotta, hogy magasabb építményt emeljenek. Ez volt a George Hickman Bannister-törvény. A rendeletet később eltörölték a rádiók adótornyai miatt. => Amíg az új Mildred Barry Művészeti Központ föl nem nőtt a Cukor-pataknál, a város két legnagyobb építményét állítólag azért emelték, hogy George Hickman Bannister sohase merüljön feledésbe. De amikor Dwayne Hoover és Kilgore Trout találkozott, már senki sem gondolt George Hickman Bannisterre. Voltaképpen még a halála idején sem igen volt mit gondolni róla, legfeljebb az, hogy milyen fiatal. Már hozzátartozói sem éltek a városban. Nem lehetett Bannistert találni a telefonkönyvben, leszámítva a Bannister nevű filmszínházat. De azt is csak azért, mert még nem jelent meg az új telefonkönyv. A Bannister Filmszínház közben átalakult olcsó bútorok boltjává. George Hickman Bannister apja, anyja és Lucy nevű nővére még a sírkő és a klubház elkészülte előtt elköltözött a városból, és az avatási ünnepségekre sem tudták előkeríteni őket. => Ez nagyon nyugtalan ország volt, az emberek állandóan rohangásztak. Hébe-hóba valaki megállt, és emelt egy emlékmüvet. Az országban mindenfelé voltak emlékművek. De az bizony szokatlan volt, hogy közönséges sorból származó embernek nem egy, hanem két emlékműve is legyen, mint George Hickman Bannisternek. Szigorúan véve azonban csak a sírkő készült kifejezetten az ő tiszteletére. A klubház amúgy is fölépült volna. A költségvetést már két évvel azelőtt elfogadták, hogy George Hickman Bannistert ifjúsága teljében elragadta a halál. Egy fillérrel sem növelte a költséget, hogy róla nevezték el. => A Kálvária-temetőt, ahol George Hickman Bannister nyugodott, egy sok ezer kilométerre levő jeruzsálemi dombról nevezték el. Sokan hitték azt, hogy évezredekkel korábban azon a dombon ölték meg a világegyetem Teremtőjének a fiát. Dwayne Hoover nem tudta, elhiggye-e ezt vagy sem. Nem tudta Patty Keene sem. => De most nem is foglalkoztatta őket, egy cseppet sem. Máson járt az eszük. Dwayne azon tűnődött, vajon meddig tart még az echolaliája, Patty Keene pedig ki akarta deríteni, hogy vadonatúj volta, csinossága és nyílt természete sokat ér-e egy ilyen aranyos, nem is éppen

visszataszító, öreg középkorú Pontiac-kereskedőnek. – Mindenesetre – mondta – nagy megtiszteltetés, hogy nálunk tetszik ebédelni, és tudom, hogy ez se jó kifejezés, de remélem, érteni tetszik. – Tetszik – mondta Dwayne. – Ízlik az étel? – Étel – mondta Dwayne. – Ezt kapja mindenki más is – mondta Patty. – Magának sem csináltunk külön. – Külön – mondta Dwayne. => Nem sokat számított, hogy mit mond Dwayne. Évek óta nem számított sokat. Midland Cityben nem sokat számított, hogy a legtöbb ember mit mond, kivéve, ha pénzről, építményekről, utazásról, gépezetekről vagy egyéb mérhető dolgokról beszéltek. Minden személynek tisztán körvonalazott szerepet kellett eljátszania – a fekete embert, a lemorzsolódott középiskolai tanulót, a Pontiac-kereskedőt, a nőgyógyászt, a gázszerelőt. Ha valaki egy idő múlva az ártalmas vegyszerek vagy más miatt nem felelt meg a várakozásnak, mindenki továbbra is rendületlenül azt képzelte, hogy az illető megfelel a várakozásnak. Főleg ez volt az oka annak, hogy Midland Cityben az emberek olyan lassan vették észre az elmebajt ismerőseiken. A képzeletük kötötte az ebet a karóhoz, hogy senki sem változott meg különösebben egyik napról a másikra. A képzeletük súlyos lendkerék volt a félelmetes valóság rozoga gépezetében. => Amikor Dwayne otthagyta Patty Keene-t és a Burger Chef büfét, amikor beszállt a bemutató autójába és elhajtott, Patty Keene-nek meggyőződésévé vált, hogy fiatal testével, merészségével és vidámságával boldoggá tudná tenni Dwayne-t. Sírni szeretett volna Dwayne ráncos arca miatt, amiatt, hogy a felesége lefolyótisztítót evett, hogy a kutyájának folyton verekednie kell, mert nem tudja a farkát csóválni, hogy a fia homoszexuális. Mindezt jól tudta Dwayne-ről. Mindezt mindenki jól tudta Dwayne-ről. Patty fölbámult a WMCY rádióállomás tornyára, amely Dwayne Hooveré volt. Az volt a legmagasabb építmény Midland Cityben. Nyolcszor olyan magas volt, mint George Hickman Bannister sírköve. A tetején vörös fény égett, nehogy nekimenjenek a repülőgépek. Patty a rengeteg új és használt autóra gondolt, ami mind Dwayneé.

=> Mellesleg a földi tudósok kevéssel korábban lenyűgöző fölfedezést tettek arról a kontinensről, amelyen Patty állt. Rájöttek, hogy a kontinens egy hatvan-hetven kilométer vastag tábla tetején ül, a tábla pedig olvadt masszában úszkál. A többi kontinensnek is mind megvan a maga táblája. Amikor két tábla összeütközik, hegyek születnek. => West Virginia állam hegyei például akkor lökődtek föl, amikor Afrika egy hatalmas darabja Észak-Amerikának ütközött. Az állam szene pedig az összeütközésben eltemetett erdőkből képződött. Patty Keene még nem értesült a nagy hírről. Nem értesült róla Dwayne sem. Kilgore Trout sem. Én is csak tegnapelőtt tudtam meg. Egy képeslapot olvasgattam, és közben szólt a tévé. A tévében egy csoport tudós azt mondta, hogy az úszó, összeütköző, egymást őrlő táblák elmélete már nemcsak elmélet. Már be tudják bizonyítani, és például Japán meg San Francisco irtózatos veszélyben van, mert arrafelé mennek végbe a leghevesebb összeütközések és őrlődések. Azt is mondták, hogy továbbra is folytatódnak a jégkorszakok. A kilométeres vastagságú gleccserek, geoló-giailag szólva, továbbra is úgy járnak föl-le, mint az ablakredőnyök. => Dwayne Hoovernek mellesleg szokatlanul nagy hímvesszője volt, és nem is tudott róla. Az a néhány nő, akivel életében dolga volt, nem rendelkezett kellő tapasztalattal ahhoz, hogy megítélhesse, átlagosak-e Dwayne méretei: A világátlag tizennégy egész kilenctized centiméter hosz-szúság és három egész nyolctized centiméteres átmérő volt vérrel telt állapotban. Dwayne hímvesszője vérrel telt állapotban tizenhét egész nyolctized centiméter hosszú és öt egész négytized centiméter átmérőjű volt. Dwayne fiának, Nyuszinak pontosan átlagos méretű volt a hímvesszője. Kilgore Trout hímvesszője tizenhét egész nyolctized centiméter hosszú volt, de csak három egész kéttized centiméter átmérőjű. Ez volt a centiméter:

Harry LeSabre-nak, Dwayne autószalonja vezetőjének tizenkettő egész héttized centiméter hosszú és öt egész négytized centiméter átmérőjű volt a hímvesszője.

Cyprian Ukwende, a fekete nigériai orvos hímvesszője tizenhét egész öttized centiméter hosszú és négy egész négytized centiméter átmérőjű volt. Don Breedlove-nak, a gázszerelőnek, aki megerőszakolta Patty Keene-t, tizennégy egész kilenctized centiméter hosszú és négy egész nyolctized centiméter átmérőjű hímvesszője volt. => Patty Keene-nek nyolcvanhat centiméteres csípőbősége, hatvanhat centiméteres derékbősége és nyolcvanhat centiméteres mellbősége volt. Dwayne néhai feleségének kilencvenegy centiméteres csípőbősége, hetvenegy centiméteres derékbősége és kilencvenhat centiméteres mellbősége volt, amikor Dwayne feleségül vette. Kilencvenkilenc centiméteres volt a csípőbősége, hetvenkilenc centiméteres a derékbősége és kilencvenhat centiméteres a mellbősége, amikor lefolyótisztítót evett. Dwayne titkárnőjének és szeretőjének, Francine Pefkó-nak a csípőbősége kilencvennégy centiméteres, a derékbősége hetvenhat centiméteres, a mellbősége kilencvenkilenc centiméteres volt. Dwayne nevelőanyjának, amikor meghalt, nyolcvanhat centiméteres volt a csípőbősége, hatvanegy centiméteres a derékbősége és nyolcvannégy centiméteres a mellbősége. => Dwayne tehát távozott a Burger Chef büféből, és elment az új középiskola építkezésére. Nem sietett vissza az autószalonba, különösen így echolaliásan nem. Francine egyedül is tökéletesen elboldogult, nem volt szüksége Dwayne tanácsaira. Dwayne jól megnevelte. Dwayne tehát belerugdosott egy kis földet a pincének kimélyített gödörbe. Beleköpött. Belelépett a sárba. Beleragadt a jobb cipője, a sár leszopta a lábáról. Dwayne a kezével kiásta a cipőt, és letörölte. Aztán nekitámaszkodott egy öreg almafának, amíg fölhúzta. Dwayne kisfiú korában ez itt mind mezőgazdasági terület volt. Itt almáskert állt. => Dwayne már rég elfeledkezett Patty Keene-ről, a lány viszont a legkevésbé sem feledkezett el róla. Estére Patty összeszedi annyira a bátorságát, hogy fölhívja telefonon Dwayne-t, de Dwayne nem fogja fölvenni a telefont. Addigra már a megyei kórház párnázott cellájában lesz. Dwayne odébb baktatott, megbámulta a hatalmas földmunkagépet, amely előzőleg megtisztította a terepet és kiásta a pince helyét. A gép

most mozdulatlanul állt. Rászáradt a sár. Dwayne megkérdezte egy fehér munkástól, hány lóerős a gép. Mindegyik munkás fehér volt. – Nem tudom, hány lóerős, de azt tudom, hogy hívjuk – felelte a munkás. – Hogy hívják? – kérdezte Dwayne. Megkönnyebbülten észlelte, hogy múlóban van az echolaliája. – Úgy hívjuk, százniggeres gép – mondta a munkás. Ezzel arra az időre utalt, amikor Midland Cityben szinte minden kubikosmunkát fekete emberek végeztek. => Az Egyesült Államokban a legnagyobb hímvessző harmincöt egész hattized centiméter hosszú és hat egész háromtized centiméter átmérőjű volt. A világon a legnagyobb hímvessző negyvenkettő egész kilenctized centiméter hosszú és öt egész héttized centiméter átmérőjű volt. A kékbálna nevű tengeri emlős hímvesszője kétszáznegyvennégy centiméter hosszú és harmincöt centiméter átmérőjű. => Dwayne Hoover egyszer postán kapott egy hirdetést, amely gumiból készült hímvesszőnövelőt ajánlott. Ráhúzhatja az igazi hímvesszőjére, biztatta a hirdetés, és plusz centiméterekkel örvendeztetheti meg feleségét vagy kedvesét. El akartak adni neki egy élethű gumihüvelyt is, magányosság esetére. => Dwayne körülbelül délután kettőkor ment vissza dolgozni, és az echolaliája miatt mindenkit került. Bement a belső irodájába, összevissza turkált az íróasztal fiókjaiban, keresett valamit, amit olvashat vagy amin elgondolkodhat. Kezébe akadt a brosúra, mely a hímvesszőnövelőt és a magányosság elleni gumihüvelyt ajánlotta. Két hónappal azelőtt kapta, de még mindig nem dobta ki. A brosúra olyan filmeket is ajánlott, amilyeneket Kilgore Trout látott New Yorkban. Állóképek voltak benne a filmekből. A képek hatására a Dwayne agyában levő szexuális izgalmi központ idegi impulzusokat küldött le a gerincében levő erekciós központba. Az erekciós központ összeszűkítette a Dwayne hímvesszőjében levő hátsó vénát, úgyhogy a vér rendesen be tudott menni, de ki már nem. Az erekciós központ ellazította Dwayne hímvesszőjében az apró artériákat is, és ettől megtelt vérrel a Dwayne hímvesszőjének jó részét kitevő szivacsos szövet, úgyhogy a hímvessző kemény lett és merev, mint egy eldugult kerti locsolócső. Így hát Dwayne fölhívta a telefonon Francine Pefkót, pedig Francine

csak négy méternyire volt tőle. – Francine...? – szólt Dwayne. – Tessék. Dwayne leküzdötte az echolaliáját. – Olyasmit kérek tőled, amit eddig még soha. ígérd meg, hogy megteszed! – Megígérem – mondta Francine. – Azt szeretném, hogy ebben a pillanatban kerekedjünk föl, és menjünk át Shepherdstownba a Minőség Motelba! => Francine Pefko hajlandó volt elmenni Dwayne-nel a Minőség Motelba. Úgy gondolta, kötelessége is, különösen most, hogy Dwayne olyan lehangoltnak és zaklatott-nak rémlik. De nem hagyhatott egyszerűen ott csapotpapot, mert az ő íróasztala volt az autószalon idegközpontja. – Neked valami dilis bakfis kéne, aki minden füttyentésre el tud veled rohanni – mondta Francine. – Nekem nem kell dilis bakfis – mondta Dwayne. – Te kellesz. – Akkor szépen vársz egy kicsit – mondta Francine. Visszament a vevőszolgálathoz, és megkérte Glória Browningot, az ottani fehér pénztárost, hogy egy kis időre vegye át a helyét. Glória nem akarta. Alig egy hónapja vették ki a mehet, miután kontár módon magzatelhajtást végeztek rajta az 53-as müút mellett, a „Pionírfalu" Nemzeti Park bejáratával szemben levő Ramada Innben. Volt itt egy kissé meghökkentő egybeesés: az elpusztított magzat apja nem volt más, mint Don Breedlove, az a fehér gázszerelő, aki megerőszakolta Patty Keene-t a Bannister Klubház parkolójában. Ennek a férfinak felesége és három gyermeke volt. => Francine íróasztala fölött a falon tábla lógott, amelyet tréfás ajándékként kapott az autószalon tavalyi karácsonyi mulatságán. A karácsonyi mulatságot az új Holiday Innben tartották. A tábla pontosan meghatározta Francine valós helyzetét, így festett:

Glória azt mondta, nem akarja átvenni az idegközpontot. – Nem akarok átvenni semmit – mondta. => De azért mégis átvette Francine helyét. – Nincs elég merszem, hogy öngyilkos legyek – mondta –, úgyhogy nekem mindegy, megteszek bármit, amire kérnek. Az emberiség szolgálatában. => Dwayne és Francine külön indult el Shepherdstownba, hogy ne hívják föl a figyelmet a viszonyukra. Dwayne megint egy bemutató autóba ült, Francine pedig a saját vörös GTO-jába. A GTO a Gran Turismo Omologato rövidítése volt. A hátsó lökhárítóra ragasztott matricán ez állt:

Francine-től rendes dolog volt, hogy fölragasztotta a matricát az autójára. Mindig ilyen rendes dolgokat csinált, mindig mindent megtett az uráért, mindig mindent megtett Dwayne-ért. Dwayne apróságokkal próbálta viszonozni. Az utóbbi időben például a nemi közösülésről szóló cikkeket és könyveket olvasott. Az országban szexuális forradalom zajlott. A nők azt követelték, hogy a nemi közösülés során a férfiak ne csak magukra gondoljanak, hanem törődjenek többet a nők élvezetével. Azt mondták, és a tudósok igazat adtak nekik, hogy az élvezetük nyitja a csikló, amely aprócska húshenger

volt a fölött a lyuk fölött, ahová a férfiaknak kellett bedugniuk jóval nagyobb húshengerüket. A férfiaktól elvárták, hogy többet foglalkozzanak a csiklóval, és Dwayne az elmúlt időben sokkal többet foglalkozott Francine csiklójával, annyira, hogy Francine már azt mondta, Dwayne túl sokat foglalkozik vele. Ez nem lepte meg Dwayne-t. A csiklóról szóló írásokban olvasott arról a veszélyről is, hogy a férfi esetleg túl sokat foglalkozik vele. Így hát miközben Dwayne a Minőség Motel felé hajtott, reménykedett, hogy pontosan a megfelelő mértékben fog Francine csiklójával foglalkozni. => Kilgore Trout egyszer írt egy kisregényt arról, hogy milyen fontos a csikló a szeretkezésben. A második felesége, Darlene javaslatára írta meg, aki azt mondta, vagyont kereshetne egy disznó könyvvel. Darlene azt mondta, a hősnek úgy kell értenie a nőkhöz, hogy tetszése szerint akárkit el tudjon csábítani, így hát Trout megírta a Jimmy Valentine fiái. Jimmy Valentiné híres kitalált személy volt egy másik író könyveiben, ugyanúgy, ahogy Kilgore Trout híres kitalált személy az én könyveimben. A másik író könyveiben Jimmy Valentiné lesmirglizte az ujjai hegyét, ezért hiperér-zékeny lett a tapintása. Jimmy Valentiné kasszafúró volt. Érzékeny tapintásával a világon minden páncélszekrényt ki tudott nyitni, mert megérezte, ahogy a zárban átbillennek a peckek. Kilgore Trout kitalált neki egy Ralston Valentiné nevű fiút. Ralston Valentiné szintén lesmirglizte az ujjai hegyét. Ő azonban nem volt kasszafúró. Ralston olyan jól tudta a nőket az ízlésük szerint simogatni, hogy tízezrével a rabszolgái lettek. Otthagyták érte a férjeiket, szeretőiket, és Trout kisregényében Ralston Valentiné végül a női szavazatoknak köszönhetően az Egyesült Államok elnöke lett. => Dwayne és Francine szeretkezett egyet a Minőség Motelban. Utána egy darabig ágyban maradtak. Az ágynak vízzel töltött matraca volt. Francine teste nagyon szép volt. Dwayne teste is. – Eddig még sohasem szeretkeztünk délután – mondta Francine. – Olyan feszültnek éreztem magam – mondta Dwayne. – Tudom – mondta Francine. – Most már jobb? – Igen. – Dwayne hanyatt feküdt. A bokáját keresztbe tette. A kezét összefonta a feje alatt. Nagy fütyköse keresztben feküdt a combján, mint egy szafaládé. Most szunnyadt.

– Annyira szeretlek! – mondta Francine. Aztán helyesbítette magát: – Tudom, megígértem, hogy nem mondom, de ezt az ígéretet egyszerűen képtelen vagyok megtartani! – A helyzet így állt: Dwayne egyezséget kötött vele, hogy soha egyikük sem beszél szerelemről. Mióta Dwayne felesége lefolyótisztítót evett, Dwayne soha többé nem akart szerelemről hallani. Túl fájdalmas téma volt. Dwayne most szusszantott. Rendes szokása volt, hogy közösülés után szusszanásokkal kommunikált. A szusz-szanások mindegyikének megnyugtató jelentése volt: „Ugyan... ne is törődj vele... nem te vagy a hibás". És így tovább. – Az utolsó ítélet napján – mondta Francine –, amikor megkérdezik tőlem, mi rosszat tettem idelenn, kénytelen leszek megmondani: „Nézzék, ígértem valamit egy férfinak, akit szerettem, és folyton megszegtem az ígéretemet. Megígértem, hogy sohasem vallók szerelmet." Ez a nemeslelkű, érzéki nő, aki hetente csak kilencvenhat dollár tizenegy cent nettó bért vitt haza, egy vietnami háborúban vesztette el a férjét, Robert Pefkót. Robert Pefko hivatásos tiszt volt a hadseregben. A hímvesszője tizenhat egész öttized centiméter hosszú volt és négy egész nyolctized centiméter átmérőjű. A West Point-i akadémián végzett, egy katonai főiskolán, amely fiatal férfiakból tébolyult gyilkosokat készített háborús célokra. => Francine követte Robertet West Pointból a Fort Bragg-i ejtőernyős iskolába, aztán Dél-Koreába, ahol Róbert egy kantint vezetett, amely a katonák boltja volt, majd a Pennsylvania Egyetemre, ahol Róbert a hadsereg költségén elvégezte az antropológia szakot, aztán vissza West Pointra, ahol Róbert három évig tanított a társadalomtudományi tanszéken. Azután Francine követte Robertet Midland Citybe, ahol Robert irányította egy új típusú robbanócsapda gyártását. A robbanócsapda könnyen elrejthető robbanó szerkezet volt, amely fölrobbant, ha véletlenül hozzáért valaki. Az új típusú robbanócsapdának az volt az egyik előnye, hogy a kutyák nem tudták kiszagolni. Az idő tájt a különféle hadseregekben kutyákat képeztek ki a robbanócsapdák kiszaglászására. => Amikor Robert és Francine Midland Citybe került, nem volt a városban más katonaember, így hát szert tettek első civil barátaikra. Francine munkát vállalt Dwayne Hoovernél. hogy kitöltse napjait és kiegészítse férje fizetését. De aztán Robertet elküldték Vietnamba.

Nem sokkal később Dwayne felesége lefolyótisztítót evett, Robertet pedig testzsákban hozták haza. => – Sajnálom a férfiakat – mondta Francine a Minőség Motelban. Őszintén beszélt. – Semmi pénzért nem lennék férfi. Olyan sokat kockáztatnak, olyan keményen dolgoznak! – A motel első emeletén voltak. Az üveg tolóajtón át kiláttak a beton teraszra és a vaskorlátra, azon túl a 103-as útra, azon túl pedig a Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézet falára és tetőire. – Nem csodálom, hogy fáradt vagy és ideges – folytatta Francine. – Ha férfi volnék, én is fáradt és ideges volnék. Szerintem Isten azért teremtette a nőket, hogy a férfiak időnként elengedhessék magukat, és legyen, aki babusgatja őket. – Francine nagyon is elégedett volt a dolgok ilyen állásával. Dwayne szusszantott egyet. Málnaillat áradt a levegőben. Azzal szagosították a motelben használt fertőtlenítő és csótányirtó szert. Francine a börtönön mélázott, ahol az őrök mind fehérek, a foglyok majdnem mind feketék voltak. – Igaz – kérdezte –, hogy onnét még senki sem szökött meg? – Igaz – mondta Dwayne. => – Mikor használták utoljára a villamosszéket? – kérdezte Francine. A börtön pincéjében álló szerkezet felől érdeklődött, amely így festett:

A szerkezet emberek megölésére szolgált. Több elektromosságot vezettek át az embereken, mint amennyit a testük elbírt. Dwayne Hoover kétszer látta, egyszer, amikor a Kereskedelmi Kamara tagjai néhány éve látogatást tettek a börtönben, aztán pedig amikor a szerkezetet használták is egy fekete ember ellen, akit Dwayne személyesen ismert. => Dwayne azon törte a fejét, hogy mikor volt utoljára kivégzés Shepherdstownban. A kivégzések egy ideje népszerűtlenné váltak. A jelek szerint elképzelhető volt, hogy újra népszerűek lesznek. Dwayne és Francine megpróbált visszaemlékezni a legutóbbi elektromos kivégzésre, amely megmaradt a fejükben, akárhol történt is az országban. Emlékeztek egy házaspár kettős kivégzésére, hazaárulás miatt. A pár állítólag elárulta egy másik országnak azt a titkot, hogy hogyan készül a hidrogénbomba. Emlékeztek egy férfi és egy nő kettős kivégzésére, akik szeretők voltak. A férfi jóképű volt és érzéki, s egymás után csábította el a csúnya öregasszonyokat, akiknek sok pénzük volt, aztán ő meg a nő, akit igazán szeretett, megölték az öregasszonyokat a pénzükért. A nő, akit a

férfi igazán szeretett, fiatal volt, de hagyományos értelemben csinosnak nem lehetett mondani. Kétszázhúsz kilót nyomott. Francine hangosan tűnődött, hogy vajon egy sovány, jóképű fiatalember mit szerethet egy olyan dagadt nőn. – Kinek a pap, kinek a papné – mondta Dwayne. => – Tudod, mi jár az eszemben? – kérdezte Francine. Dwayne szusszantott. – Az, hogy milyen jó hely volna ez itt egy Sanders-féle Csirkebüfének. Dwayne ernyedt teste úgy összerándult, mintha minden izmát lecsöppentették volna citromlével. Elmondom, mi volt a baja: azt akarta, hogy Francine a testéért-lelkéért szeresse, ne a sok pénzéért. Most azt hitte, Francine arra céloz, hogy vehetne neki itt egy Sanders-féle Csirkebüfét. A Sanders-féle Csirkebüfék sült csirkék áruba bocsátására szolgáltak. A csirke repülésre képtelen madár volt. így festett:

Az eljárás az volt, hogy a madarat megölték, kitépték az összes tollait, levágták a fejét meg a lábát, kikaparták a belső szerveit, aztán darabokra szabdalták és darabokban megsütötték, majd betették egy

fedeles zsírpapír dobozba, ahol végül így festett:

=> Francine, aki eddig igen büszke volt arra, hogy mellette Dwayne elengedi magát, most restellkedett, hogy megint feszültséget keltett benne. Dwayne olyan merev volt, mint egy vasalódeszka. – Jaj, Istenem – mondta Francine –, most mi a baj ? – Ha ajándékot akarsz kunyerálni – mondta Dwayne –, akkor tedd meg azt a szívességet, hogy nem rögtön szeretkezés után hozod szóba! Válasszuk szét a szeretkezést és az ajándékozást, jó? – Nem tudom, miről beszélsz – mondta Francine. –Nem kértem tőled semmit. Dwayne kegyetlen gúnnyal, fejhangon majmolta: –„Nem tudom, miről beszélsz. Nem kértem tőled semmit" – ismételte. Most körülbelül olyan barátságosnak és nyugodtnak látszott, mint egy összetekeredett csörgőkígyó. Természetesen az ártalmas vegyszerei kényszerítették rá, hogy ilyennek látsszék. Az igazi csörgőkígyó így festett:

A világegyetem Teremtője csörgőt tett a farkára. A Teremtő egyúttal olyan elülső fogat adott neki, amely halálos méreggel tele fecskendő volt. => Néha nem egészen értem a világegyetem Teremtőjét. => A világegyetem Terem tője egyebek között föltalált egy mexikói bogarat, amely vaktölténnyé tudta alakítani a hátsó felét. Föl tudta robbantani a saját fingját, és a lökéshullámmal terítette le a többi bogarat. Becsületszavamra – a Diner s' Club Magazine különös állatokról szóló cikkében olvastam róla! => Így hát Francine lemászott az ágyról, hogy ne kelljen megosztania a látszólagos csörgőkígyóval. Meg volt rendülve. Egyre csak azt hajtogatta: – De hát a kedvesem vagy! De hát a kedvesem vagy! – Ez azt jelentette, hogy hajlandó mindenben egyetérteni Dwayne-nel, megtenni érte bármit, akármilyen nehéz vagy undorító is, kitalálni neki mindenféle jót, amit észre sem vesz, szükség esetén meghalni érte és így tovább. Francine valóban így próbált élni. Elképzelni sem tudott jobbat, így hát összeomlott, amikor Dwayne tovább komiszkodott. Dwayne azt mondta, hogy minden nő kurva, és minden kurvának megvan a maga ára, és Francine ára egy Sanders-féle Csirkebüfé költsége, amely jócskán meghaladná a százezer dollárt, ha számításba veszik a megfelelő parkolási lehetőséget, a külső világítást meg a többit, és így tovább. Francine habogva-zokogva azt felelte, hogy ő álmában sem akarta magának a Csirkebüfét, hogy ő Dwayne-nek akarta a Csirkebüfét,

mint ahogy ő mindent Dwayne-nek akar. Egy-két szavát meg lehetett érteni. – Arra gondoltam, milyen sokan jönnek ide meglátogatni a börtönben levő rokonaikat, és hogy a legtöbbjük fekete, és eszembe jutott, hogy a feketék mennyire szeretik a sült csirkét – mondta. – Szóval azt akarod, hogy niggerlebujt nyissak? – förmedt rá Dwayne. És így tovább, így hát Francine-t érte az a megtiszteltetés, hogy a második lehetett Dwayne közeli ismerősei közül, aki rájött, milyen alávaló tud lenni a férfi. – Harry LeSabre-nak igaza volt – mondta Francine. Közben a motelszoba panelfaláig hátrált, a szája elé kapta a kezét. Harry LeSabre természetesen Dwayne autószalonjának transzvesztita vezetője volt. – Azt mondta, megváltoztál – mondta Francine. Ujjai kalitkába fonódtak a szája körül. – Jaj, Istenem, Dwayne – mondta –, te tényleg megváltoztál, megváltoztál! – Talán itt is volt az ideje – mondta Dwayne. – Soha életemben nem éreztem még ilyen jól magam! – És így tovább. => Ugyanebben a pillanatban Harry LeSabre is sírt. Otthon volt, az ágyban feküdt. A fejére húzta a bíbor bársonytakarót. Harry LeSabre jómódú volt. Az évek során okosan és szerencsésen fektette be a pénzét az értékpapírpiacon. Annak idején például száz Xeroxrészvényt vásárolt részvényenként nyolc dollárért. Ahogy múlt az idő, a részvények értéke a százszorosára nőtt, pedig közben egyszerűen csak hevertek egy páncélszekrény teljes sötétségében és némaságában. Sok hasonló pénzvarázslat folyt. Szinte olyan volt, mintha valami kék tündér röpködött volna a haldokló bolygónak azon a részén, és a varázsvesszejével megle-gyintett volna bizonyos kötvényeket, részvényeket, értékpapírokat. => Harry felesége, Grace elnyújtózott egy díványon az ágy közelében. Vékony szivart szívott gólyalábból készült szipkán át. A gólya egy jókora európai madár volt, körülbelül feleakkora, mint egy Bermuda-vészmadár. Amikor a gyermekek azt tudakolták, honnét lesznek a kisbabák, néha azt a választ kapták, hogy a gólya hozza őket. Akik ilyet mondtak a gyermeküknek, azok úgy érezték, a gyermek még fiatal ahhoz, hogy értelmesen gondolkodhassak szélesre tárt pumákról meg hasonlókról. A születési értesítéseken, karikatúrákon és hasonlókon ott is voltak a kisbabákat hozó gólyák képei, hogy láthassák őket a gyermekek. A tipikus példány nagyjából így festett:

Dwayne Hoover és Harry LeSabre kisfiú korában látott ilyen képeket. Hittek is nekik. => Grace LeSabre megvetését juttatta kifejezésre Dwayne Hoover jóindulata iránt, melyet férje, úgymond, elveszített. – Szarok Dwayne Hooverre – mondta. – Szarok Midland Cityre! Adjuk el azokat a rohadt Xerox-részvényeket, és vegyünk egy lakást Mauin! – Maui a Hawaii-szigetek egyike volt. Széles körökben földi paradicsomnak tartották. – Ide hallgass – mondta Grace –, amennyire tudom, a fehér emberek között egész Midland Cityben csak nekünk van valamirevaló nemi életünk! Nem te vagy a perverz, hanem Dwayne Hoover! Mit gondolsz, hányszor élvez el havonta? – Nem tudom – mondta Harry párás sátrában. Dwayne havi elélvezési átlaga az elmúlt tíz évben, beleszámítva a házassága utolsó éveit is, kettő egész egynegyed volt. Grace majdnem eltalálta: – Másfélszer! – mondta. Az ő havi átlaga ugyanebben az időszakban nyolcvanhét volt. A férjéé harminchat. Harry az utóbbi években lanyhulni kezdett. Számos egyéb dolog között ez is oka volt annak, hogy most elfogta a pánik. Grace harsány megvetéssel nyilatkozott Dwayne házasságáról is. – Úgy félt a szextől – mondta –, hogy olyan nőt vett el, aki addig hírét sem hallotta, és aki garantáltan belepusztul, ha mégis neszét veszi! – És így

tovább. – Végül bele is pusztult – mondta Grace. => – Nem hallja a rénszarvas? – kérdezte Harry. – Szarok a rénszarvasra – mondta Grace. Aztán hozzátette: – Nem, a rénszarvas nem hallja. – A rénszarvas volt a titkos szavuk a cselédlányra, aki most a távoli konyhában tevékenykedett. Ez volt a titkos szavuk általában is a fekete emberekre. Lehetővé tette, hogy a súlyos városi feketeproblémáról úgy beszéljenek, hogy senki fekete ne sértődjön meg, ha véletlenül meghallja. – A rénszarvas alszik – mondta Grace –, vagy a Fekete Párduc Szemlét olvassa. => A rénszarvas-probléma lényege a következő volt. A fehérek már szinte semmi hasznát nem vették a fekete embereknek – kivéve a gengsztereket, akik használt autókat, kábítószert és bútorokat árultak nekik. A rénszarvasok azonban egyre csak szaporodtak. Mindenütt ott voltak ezek a haszontalan, nagy, fekete lények, és sokuk igen rossz természetűnek mutatkozott. Minden hónapban kaptak egy kisebb összeget, hogy ne kelljen lopniuk. Szó volt arról is, hogy szinte ingyen kapjanak kábítószert –amitől közönyösek és derűsek maradnak, és elmegy a kedvük a szaporodástól. Midland City és Midland megye rendőrsége főleg fehér emberekből állt. Náluk sok-sok állványon sorakoztak a géppisztolyok és automata sörétes puskák, várták, hogy elkezdődjék a vadászidény a rénszarvasokra. Előbb-utóbb el kellett kezdődnie. – Ide hallgass, én komolyan beszélek! – mondta Grace a férjének. – Ez itt a világegyetem seggluka. Tűnjünk el innét, vegyünk egy lakást Mauin, és a változatosság kedvéért próbáljunk meg élni! Így tettek hát. => Dwayne ártalmas vegyszerei időközben a Francine iránti gyűlölködését szánalmas kiszolgáltatottsággá változtatták. Bocsánatát kérte azért, hogy egy pillanatra is megfordult a fejében, hogy Francine Sanders-féle Csirkebüfét akarna magának. Elismerte Francine ernyedetlen önzetlenségét. Könyörgött, hogy csak szorítsa magához, amit Francine meg is tett. – Olyan zavarodott vagyok – mondta Dwayne. – Nemcsak te – mondta Francine, és a mellén ringatta Dwayne fejét. – Muszáj beszélnem valakivel – mondta Dwayne. – Anyucival nyugodtan beszélhetsz, ha akarsz – mondta

Francine. Úgy értette, hogy ő Anyuci. – Mondd meg, mi az élet értelme! – kérlelte Dwayne az illatos kebleket. – Azt csak az Isten tudja – mondta Francine. => Dwayne egy darabig hallgatott. Aztán akadozva mesélni kezdett Francine-nek arról a látogatásról, amelyet a General Motors cég Pontiac-részlegének központjában, a M ichigan állambeli Pontiacban tett, mindössze három hónappal azután, hogy a felesége lefolyótisztítót evett. – Végigvittek minket mindegyik kutatórészlegen –kezdte. A legnagyobb hatást az a rész tette rá, mondta, ahol laboratóriumok és szabadtéri próbapályák egész során tettek tönkre különféle alkatrészeket, sőt teljes autókat. A Pontiac tudósai fölgyújtották a kárpitokat, sódert zúdítottak a szélvédőkre, kettétörték a főtengelyeket és kardántengelyeket, frontális ütközéseket rendeztek, gyökerestől szaggatták ki a sebességváltók karját, szinte kenés nélkül járatták magas fordulatszámon a motorokat, napokon át percenként százszor kinyitották és becsukták a kesztyűtartókat, az abszolút nulla fok közelébe hűtötték a műszerfalakat és így tovább. – Amit csak nem szabad megtenni egy kocsival, azt ezek mind megtették – mondta Dwayne Francine-nek. – És soha nem fogom elfelejteni, mi állt annak az épületnek a bejárati ajtaján, ahol mindez a gyötrés folyt. – Íme, ezt a feliratot látta Dwayne:

– Ahogy megláttam azt a feliratot – mondta Dwayne –, nem tehetek róla, eszembe jutott, vajon nem azért küldött-e Isten a Földre, hogy kiderítse, mennyit bír ki egy ember tönkremenés nélkül. => – Eltévedtem – mondta Dwayne. – Valakinek kézen kell fognia és kivezetnie a vadonból. – Fáradt vagy – mondta Francine. – Miért is ne lennél fáradt? Olyan keményen dolgozol! Sajnálom szegény férfiakat, olyan keményen dolgoznak. Nem akarsz aludni egy kicsit? – Nem tudok aludni – mondta Dwayne –, amíg választ nem kapok néhány kérdésre. – Nem akarsz orvoshoz menni? – kérdezte Francine. – Nem akarom hallani azokat a dolgokat, amiket az orvosok szoktak mondani – mondta Dwayne. – Valami vadonatúj emberrel szeretnék beszélni, Francine – mondta, és belemarkolt a nő puha karjába. – Új dolgokat akarok hallani, új emberektől! Már mindent hallottam, amit Midland City valaha mondott és valaha mondani fog. Új emberre van szükségem! – Mint például? – Nem tudom – mondta Dwayne. – talán egy Mars-lakóra. – Elmehetnénk egy másik városba. – Mind ugyanilyen. Mind egyformák – mondta Dwayne. Francine-nek támadt egy ötlete. – Mi van azzal a sok festővel meg íróval meg zeneszerzővel, aki most a városba jön? – kérdezte. – Olyanokkal eddig még sohasem beszéltél. Talán közülük valakivel kellene elbeszélgetned. Ők nem úgy gondolkodnak, mint mások. – Minden mással megpróbálkoztam már – mondta Dwayne. Fölragyogott az arca. Bólintott. – Igazad van! A Fesztivál talán egészen új színben mutatja majd meg nekem az életet! – mondta. – Arra való – mondta Francine. – Használd ki! – Ki is fogom! – mondta Dwayne. Ez nagy hiba volt. => Kilgore Trout, aki nyugatra, egyre csak nyugatra tartott, időközben egy Ford Galaxie utasa lett. A Galaxie volánjánál egy kereskedelmi utazó ült. Az eszköz, amellyel kereskedett, rakodás közben körülfogta a teherautók hátulját. Gumírozott vászonból készült, harmonikás alagút volt, amely így festett működés közben:

Az eszköz arra szolgált, hogy az épületekben dolgozó emberek ki vagy be tudjanak rakodni a teherautókba anélkül, hogy nyáron a hideg, télen a meleg levegő kiszálljon a szabadba. A Galaxie vezetője nagy kábel- és kötéldobokat is árult. Tűzoltókészülékeket is árult. Ő gyártói ügynök, magyarázta. Ő a maga ura annyiban, hogy olyan termékeket árul, amelyeknek a gyártói nem engedhetik meg maguknak, hogy saját ügynököket tartsanak. – Magam szabom meg a munkaidőmet, és én választom ki, hogy mit árulok. Nem a termékek árulnak engem –mondta. Andy Lieber volt a neve. Harminckét éves volt, fehér, és jócskán elhízott, mint az országban oly sokan. Szemlátomást boldog ember volt. Úgy hajtott, mint az őrült. A Galaxie most száznegyvenhét kilométeres óránkénti sebességgel haladt. – Én még szabad ember vagyok – mondta. – Nem sokan maradtunk szabadok Amerikában! Andy Lieber hímvesszője két és fél centiméter átmérőjű és tizenkilenc centiméter hosszúságú volt. Az elmúlt évben havonta átlagosan huszonkétszer élvezett el. Ez messze fölülmúlta az országos átlagot. A jövedelme és az életbiztosításai lejárati értéke szintén sokkal magasabb volt az átlagosnál. => Trout egyszer írt egy regényt A magáé mennyi? címmel. A különféle országos átlagokról szólt. Egy másik bolygón egy reklámiroda sikeres hírverést szervez a földi mogyoróvaj ottani megfelelőjének. Mindegyik hirdetés figyelemfelhívó eleme valamilyen átlag értéke – a gyermekek átlagos száma, a férfi nemiszerv átlagos mérete a bolygón – hosz-szúsága öt centiméter, átmérője belül hét és fél, kívül tizenegy centiméter – és így tovább, A hirdetések fölhívják az

olvasót, állapítsa meg, hogy ilyen vagy olyan tekintetben, amiről éppen szó van, ő fölötte vagy alatta van a nagy többségnek. Ezután a hirdetés a tudtára adja, hogy az átlag alatti és az átlag fölötti emberek egyaránt ilyen és ilyen márkájú mogyoróvajat fogyasztanak. Csak éppen azon a bolygón igazában nem mogyoróvaj van. Hanem Sazzvaj. És így tovább.

Tizenhatodik fejezet És a földi mogyoróvaj-evők, Kilgore Trout könyvében, arra készülnek, hogy leigázzák a bolygó sazzvaj-evőit. Ekkorra a Föld-lakók már nemcsak West Virginiát és Délkelet-Ázsiát pusztították el, hanem minden egyebet is. Készen állnak tehát arra, hogy ismét pionír munkát végezzenek. Elektronikus kémkedéssel tanulmányozzák a sazzvajevőket, és megállapítják, hogy számosabbak, büszkébbek és életrevalóbbak annál, hogysem engednének a pioníroknak. Így hát a földiek beszivárognak a sazzvajat hirdető reklámirodába, és meghamisítják a hirdetések statisztikáit. Mindenről olyan magas átlagértéket közölnek, hogy a bolygón mindenki minden tekintetben alacsonyabbrendűnek érzi magát a nagy többségnél. Aztán megérkeznek a páncélozott földi űrhajók, és fölfedezik a bolygót. A bolygólakók csak szórványos, tessék-lássék ellenállást tanúsítanak, mert annyira átlagon alulinak érzik magukat. Aztán megkezdődik a pionír munka. => Trout megkérdezte a boldog gyártói ügynököt, hogy milyen érzés egy Galaxist vezetni, ez lévén a jármű neve. A sofőr nem hallotta a kérdést, és Trout nem ismételte meg. Ostoba szójáték volt, amellyel Trout egyszerre kérdezte azt, hogy milyen érzés az autót vezetni és azt, hogy milyen érzés egy Tejút-félét kormányozni, amely százezer fényév átmérőjű és tízezer mérföld vastagságú. És kétszázmillió évenként egyszer fordul körbe. És körülbelül százmilliárd csillag van benne. Aztán Trout észrevette a Galaxie egyszerű tűzoltókészülékén a márkanevet:

Trout tudomása szerint ez a szó egy holt nyelven azt jelentette, magasabbra. Valamint egy híres költeményben ezt üvöltözte egy kitalált

hegymászó, miközben fölfelé haladva eltűnt a hóviharban. Valamint ez volt a márkaneve azoknak a faforgácsoknak, amelyeket csomagoláskor a törékeny tárgyak védelmére használtak. – Miért adja valaki az Excelsior nevet egy tűzoltókészüléknek? – kérdezte Trout. A sofőr vállat vont. – Biztosan tetszett a hangzása. => Trout kinézett a tájra, amely összemosójdott a szeme előtt a száguldásban. Meglátott egy táblát, így festett:

Így hát most már igazán közel került Dwayne Hooverhez. És, mintha a világegyetem Teremtője vagy valamely más természetfölötti hatalom föl akarta volna készíteni erre a találkozásra, Trout hirtelen kedvet érzett, hogy átlapozza saját könyvét, mely a Nem titok többé címet viselte. Ez volt az a könyv, amely nemsokára tébolyult gyilkossá teszi Dwayne-t. A könyv alapgondolata az volt. hogy az élet a világegyetem Teremtőjének kísérlete. A Teremtő egy új fajta lényt akar kipróbálni, mielőtt elhelyezi a világegyetemben. Ez a lény képes az önálló elhatározásra. Minden más lény csak teljesen programozott robot. A könyv voltaképpen a világegyetem Teremtőjének levele a kísérleti lényhez. A Teremtő gratulál teremtményének, és elnézését kéri mindazokért a kellemetlenségekért, amelyeket el kellett viselnie. Meghívja a tiszteletére tartandó díszvacsorára a New York-i Waldorf Astoria Szálló Empire-termébe, ahol egy Sammy Davis, Jr. nevű fekete robot fog énekelni és táncolni. => És a díszvacsora után a kísérleti lényt nem semmisítik meg, hanem átszállítják egy szűz bolygóra. Elaltatják, és a tenyeréről élő sejteket metszenek le. A műtét egy cseppet sem fáj.

Aztán a sejteket belekeverik a szűz bolygó egyik sűrű tengerébe. Ahogy telnek-múlnak az eónok, a sejtekből egyre bonyolultabb létformák fejlődnek ki. Akármilyen alakot öltenek, mindnek szabad akarata van. Trout nem adott rendes nevet a kísérleti teremtménynek. Csak úgy hívta, az Ember. A szűz bolygón az Ember Ádám, a tenger pedig Éva. => Az Ember gyakran kószál a tengerparton. Néha belegázol Évájába. Néha úszik egyet benne, de Éva túl sűrű ahhoz, hogy frissítő legyen az úszás. Éva úgy intézi, hogy Ádám utána álmosnak és ragacsosnak érezze magát, ezért ilyenkor az Ember beleveti magát egy hegyről lezúduló patak jeges vizébe. Nagyot kiált, amikor beleveti magát a jéghideg vízbe, nagyot kiált akkor is, amikor levegőért kapkodva fölbukik. Amikor négykézláb kievickél a sziklákra, fölhorzsolja a lábszárát, és jót nevet rajta. Zihál, nevetgél még egy kicsit, aztán eszébe jut, hogy kurjant valami meghökkentőt. A Teremtő sohasem tudja, mit fog kurjantani, mert a Teremtőnek semmi hatalma nincs fölötte. Magának az Embernek kell elhatároznia, hogy mikor mit tesz, és miért. Egy napon úszás után például ezt kurjantja: – Sajt! Egy másik alkalommal ezt: – Szíve szerint nem vezetne inkább Buickot? => A szűz bolygón rajta kívül nincs más nagyméretű lény. Csak egy angyal keresi föl időnként. Az angyal a világegyetem Teremtőjének küldönce és nyomozója. Négymázsás, fahéjszínü hím medve alakját szokta ölteni. Ő is robot, sőt Kilgore Trout szerint a Teremtő is. => A medve megpróbálja kideríteni, miért teszi az Ember azt, amit tesz. Például azt kérdezi: – Miért kurjantottad azt, hogy „Sajt"? És az Ember csúfondárosan azt feleli: – Mert ahhoz volt kedvem, te ostoba gép! => Íme, így fest Kilgore Trout könyvének végén az Ember sírköve a szűz bolygón:

Tizenhetedik fejezet Nyuszi, Dwayne Hoover homoszexuális fia munkába készülődött. Zongoristaként dolgozott az új Holiday Inn koktélbárjában. Nyuszi szegény volt. Egy fürdőszoba nélküli szobában lakott a kivénhedt, egykor divatos Fairchild Hotelben, amely most népszálló volt Midland City legveszélyesebb negyedében. Nyuszit nemsokára súlyosan megsebesíti Dwayne Hoover. Nemsokára közös mentőautóban fog utazni Kilgore Trouttal. => Nyuszi sápadt volt, ugyanolyan beteges színű, mint a vak halak, amelyek egykor a Szent Csodabarlang mélyén éltek. A halak azóta kihaltak. Már évekkel ezelőtt fölfelé fordították a hasukat, évekkel ezelőtt kisodródtak a barlangból az Ohio folyóba, égnek fordított hassal, hogy aztán bumm! kipukkadjanak a déli napsütésben. Nyuszi is kerülte a napfényt. És a Midland City csapjaiból folyó víz napról napra mérgezőbb lett. Nyuszi nagyon keveset evett. A szobájában készítette el az ételt. Egyszerű volt elkészíteni, mert nem evett mást, csak zöldséget és gyümölcsöt, azt is nyersen rágcsálta el. Nyuszi nemcsak élettelen húst nem vett magához, hanem élőt sem – nem voltak barátai, szeretői, háziállatai. Nyuszi egykor nagyon népszerű volt. A katonaiskolában például a diákközösség egyhangúan választotta meg utolsó éves korában az elérhető legmagasabb rangra: „kadétezredes" lett. => Miközben Nyuszi a Holiday Inn bárjában ült a zongoránál, sok, nagyon sok titkot rejtegetett. Az egyik titok az volt, hogy igazában nem is ült ott. Transzcendentális meditáció révén ki tudott lépni a koktélbárból, sőt ami azt illeti, az egész bolygóról is. A transzcendentális meditáció módszerét Maharisi Mahes jógitól sajátította el, aki annak idején egyszer megszakította világ körül előadóútját Midland Cityben. Maharisi Mahes jógi egy új zsebkendő, egy szem gyümölcs, egy csokor virág és harmincöt dollár fejében megtanította Nyuszit arra, hogy hunyja le a szemét, és mondogassa magában azt a dallamos, értelmetlen szót, hogy „ Ajííím, aj-íiím, aj-ííím". Nyuszi most leült a szállodában az ágya szélére, és ezt tette. – Aj-ííím, aj-ííím –mondta magának, magában. Két szívdobbanásnyi volt egy szótag. Nyuszi lehunyta a szemét. Könnyűbúvárként lemerült elméje mélyébe. A mélységben ritkán járt látogató.

Nyuszi szívverése lelassult. A légzése szinte megszűnt. Egyetlen szó lebegett a mélyben. Valahogy kiszökhetett az elme elfoglaltabb részeiből. Nem kapcsolódott semmihez. Lustán lebegett, mint valami áttetsző, kendőszerü hal. A szó nyugodalmas volt. így szólt: „Kék". És íme, így festett Nyuszi elméjében:

Aztán arra lebegett egy másik szép kendő, így festett:

=> Tizenöt perc múlva a tudata magától felszínre bukkant. Nyuszi fölfrissült. Felállt az ágyról, kikefélte a haját a katonai keféjével,

amelyet az anyjától kapott annak idején, nagyon régen, amikor megválasztották kadétezredesnek. => Nyuszi csak tízéves volt, amikor elküldték a katonaiskolába, egy emberölésnek és teljesen lélektelen engedelmességnek szentelt intézménybe. Elmondom, miért: azt mondta Dwayne-nek, hogy bárcsak lenne inkább nő, mint férfi, mert a férfiak gyakran művelnek kegyetlen és csúf dolgokat. => Figyeljetek: Nyuszi elment a katonaiskolába, ahol nyolc évi szüntelen sportolás, buzerálás és fasizmus volt az osztályrésze. A buzerálás abból állt, hogy az ember bedugta a hímvesszőjét a másik segglukába vagy szájába, vagy más dugta az övébe. A fasizmus meglehetősen népszerű politikai filozófia volt, amely szentnek tekintette azt a nemzetet és fajt, amelyhez a filozófus történetesen tartozott. Autokratikus, központosított kormányzatot kívánt, az élén diktátorral. A diktátornak mindig engedelmeskedni kellett, akármit parancsolt akárkinek. Valahányszor Nyuszi hazament vakációzni, mindig újabb kitüntetésekkel büszkélkedhetett. Megtanult vívni, bokszolni, birkózni és úszni, puskával és pisztollyal lőni, szuronnyal bánni, lovagolni, bozótban kúszni, észrevétlenül kikémlelni innen-onnan. Nyuszi elbüszkélkedett a kitüntetéseivel, az anyja pedig, amikor az apja hallótávolságon kívül volt, elpanaszolta, hogy napról napra boldogtalanabb. Arra célozga-tott, hogy Dwayne valóságos szörnyeteg. Ez nem volt igaz. Csak úgy kitalálta. Mindig belekezdett, hogy elmondja Nyuszinak, mi olyan förtelmes az apjában, de mindig elhallgatott. – Túl fiatal vagy te még ahhoz, hogy ilyenekről halljál – mondogatta Nyuszinak még tizenhat éves korában is. – Ezeken a dolgokon úgysem változtat senki, még te sem. – Ilyenkor úgy tett, mintha kulcsra zárná a száját. – Ezeket a titkokat magammal viszem a sírba! Nyuszi anyjának legnagyobb titkára persze Nyuszi csak akkor jött rá, amikor az anyja lefolyótisztítót evett: Celia Hoover teljesen hibbant volt. Akárcsak az én anyám. => Figyeljetek: Nyuszi anyja meg az én anyám különböző fajtájú emberi lények voltak, de mind a kettő egzotikus módon volt szép, és mind a kettőből zavarosan ömlött a szó szeretetről, békéről, háborúkról, gonoszságról, kétségbeesésről, az eljövendő jobb

napokról, az eljövendő rosszabb napokról. És mind a kettő öngyilkos lett. Nyuszi anyja Drano nevű lefolyótisztítót evett. Az én anyám altatót evett, ami közel sem volt olyan szörnyű. => És Nyuszi anyjának meg az én anyámnak volt egy igazán fura közös tünete: egyikük sem viselte el, ha fényképezik. Napközben rendszerint semmi gond nem volt velük. Rendszerint késő estig palástolni tudták az őrjöngésüket. De ha valaki akár napközben is fényképezőgépet szegezett valamelyikükre, az illető anya térdre vetette magát, és a karját védekezőén a feje fölé tartotta, mintha agyon akarnák bunkózni. Riasztó és szánalmas látvány volt. => Nyuszit az anyja, ha másra nem is, de a zongora kezelésére megtanította. A zongora egy zenélő szerkezet volt. A jó zongorakezelő szinte bárhol a világon kaphatott bár-zenészi munkát, márpedig Nyuszi jó volt. A katonai kiképzésével nem ment semmire, hiába kapta a sok kitüntetést. A fegyveres erők tudták róla, hogy homoszexuális, hogy bizonyosan szerelmes lesz más harcos férfiakba, és a fegyveres erők nem akarták megtűrni az ilyen szerelmeket. => Így hát Nyuszi most fölkészült szakmai tevékenységére. Fekete, kötött garbója fölé fekete bársony szmokingot húzott. Kinézett egyetlen ablakán a sikátorba. A jobb szobák ablakából a Fairchild Parkra nyílt kilátás, ahol az elmúlt két évben ötvenhat gyilkosság történt. Nyuszi szobája az első emeleten volt, s ablaka keretében csak az egykori Keedsler Operaház kopár téglafala látszott. Az egykori operaház homlokzati falán emléktábla állt. Nem sokan értették a szövegét, így festett:

Korábban az operaház a Midland City-i Szimfonikus Zenekarnak, egy amatőr zenésztársulatnak adott otthont. 1927-ben otthontalanok lettek,

mert az operaház átalakult filmszínházzá, Bannister néven. A zenekar otthontalan is maradt egészen addig, amíg föl nem épült a Mildred Barry Művészeti Központ. A Bannister sok éven át a város legjelentősebb filmszínháza volt, amíg el nem nyelte a rosszhírű városnegyed, amely egyre északabbra húzódott, így hát most már nem volt színház, noha a falifülkékből még mindig lenéztek Shakespeare meg Mozart meg mások mellszobrai. Odabenn a színpad is állt még, de most ebédlőgarnitúrákkal volt tele. Az épületet az Empire Bútorkereskedelmi Vállalat vette át. A vállalat gazdái bűnözők voltak. => Nyuszi városnegyedét csak úgy emlegették, hogy a nyomornegyed. Minden valamirevaló amerikai városnak volt egy része, amelyet csak úgy emlegettek, hogy a nyomornegyed. Ez volt az a hely, ahová azok mentek, akiknek nem volt barátjuk, családjuk, vagyonuk, hasznuk vagy ambíciójuk. Az ilyen emberektől más negyedekben viszolyogtak, és a rendörök mindig arrébb taszigálták őket. Rendszerint olyan könnyű volt őket taszigálni, mint a kis léggömböket. Ők meg ide-oda sodródtak, mint a levegőnél valamivel nehezebb gázzal töltött léggömbök, míg végül megpihentek a nyomornegyedben, a régi Fairchild Hotel tövében. Ott naphosszat szunyókálhattak, motyoghattak egymásnak. Koldulhattak. Berúghattak. A dolog lényege az volt, hogy ott maradjanak, ne alkalmatlankodjanak másutt senkinek – amíg heccből meg nem öli őket valaki, vagy télen halálra nem fagynak. => Kilgore Trout írt egyszer egy novellát egy városról, ahol a lezüllött embereknek úgy akarják a tudomásukra hozni, hogy hol vannak és mi fog velük történni, hogy jókora utcatáblákat helyeznek el, amelyek így festenek:

Nyuszi most rámosolygott magára a tükörben, a lékben.

Összeszedte magát egy pillanatra, ismét az az elviselhetetlenül ostoba, humortalan, szívtelen katona lett, akivé a katonaiskolában nevelték. Elmormogta az iskola jelmondatát, amelyet annak idején naponta százszor is el kellett harsognia – hajnalban, étkezéskor, minden óra elején, sportmérkőzéseken, szuronygyakorlatokon, napnyugtakor, lefekvéskor: – Menni fog – mondta. – Menni fog.

Tizennyolcadik fejezet A Galaxie, amelyen Kilgore Trout utazott, már Midland City közelében járt a gyorsforgalmi úton. Alig ván-szorgott. Beleragadt a környező gyárakból, a Barrytron-ból, a Western Electricböl meg a többiből a városba tartó csúcsforgalomba. Trout fölnézett a könyvéből, meglátott egy nagy táblát, amelyen ez állt :

A Szent Csodabarlang tehát a múlt része lett. => Amikor Trout már öreg, nagyon öreg lesz, az Egyesült Nemzetek főtitkára, Dr. Thor Lembrig megkérdezi tőle, nem retteg-e a jövőtől. Trout ezt a választ adja: – Főtitkár úr, én a múlt láttán szoktam halálra rémülni! => Dwayne Hoover csak hat kilométernyire volt onnét. Egy zebrabőr huzatú kanapén ült az új Holiday Inn koktélbárjában. Félhomály és csönd volt odabenn. A gyorsforgalmi út reflektorfényeit és lármáját kirekesztették a vastag, karmazsinvörös bársonyfüggönyök. Mindegyik asztalon gyertya állt szélvédő üvegben, pedig a levegő meg sem rezdült. Mindegyik asztalon állt egy tál pörkölt mogyoró is, meg egy tábla, amely lehetővé tette, hogy a személyzet megtagadja a kiszolgálást bárkitől, akinek a személye nem illik a koktélbár légkörébe. Ez állt rajta:

=> Hoover Nyuszi kezelte a zongorát. Nem nézett föl, amikor az apja belépett. Az apja sem pillantott feléje. Már sok éve nem köszöntek egymásnak. Nyuszi tovább játszotta szomorkás, fehér zenéjét. Lassan csilingeltek a hangok, hébe-hóba váratlan csend szakította meg őket. Nyuszi szomorkás zenéje kissé emlékeztetett egy zenélődobozra, egy fáradt zenélődobozra. Csilingelt, megállt, aztán kelletlenül, nehézkesen csilingelt még néhányat. Nyuszi anyja egyebek között csilingelő zenélődobozokat is gyűjtött. => Figyeljetek: Francine Pefko a szomszéd autószalonban volt. Igyekezett behozni mindazt a munkát, amit délután elmulasztott. Dwayne nemsokára össze fogja verni. Francine gépelt és kartotékozott. Rajta kívül nem volt más a környéken, csak Wayne Hoobler, az ideiglenesen szabadlábra helyezett fekete, aki még mindig a használt autók között bujkált. Dwayne majd őt is megpróbálja összeverni, de Wayne már zseniálisan megtanult kitérni az ütések elől. Francine pillanatnyilag nem volt más, mint gépezet, húsból készült Írógép, kartotékozó gép. Wayne Hooblernek viszont semmi gépies teendője nem volt. Ö arra sóvárgott, hogy hasznos gépezet lehessen. A használt autókat mind jól lezárták éjszakára. Fölöttük a drótra fűzött alumíniumforgókat időnként megforgatta a bágyadt szellő, és Wayne a maga módján reagálni igyekezett. – Jól van! – szólt oda nekik. – Pörögjetek szépen! => Valamiféle kontaktust alakított ki a gyorsforgalmi úttal is, figyelemmel kísérte változó hangulatát. – Mindenki megy hazafelé – mondta a csúcsforgalom idején. – Mindenki otthon van – mondta később, amikor gyérült a forgalom. Most már lemenőben volt a nap. – Lemegy a nap – mondta Wayne Hoobler. Fogalma sem volt arról, mitévő legyen. Sejtette, bár különösebben nem törődött vele, hogy az éjjel esetleg

halálra fagy. Még sohasem látott halálra fagyást, sohasem fenyegette halálra fagyás, hiszen szinte alig volt a szabadban. A halálra fa-gyásról csak azért tudott, mert a cellájában levő kis rádió zörgős hangján időnként beszámolt róla, hogy itt-ott halálra fagytak az emberek. Wayne-nek hiányzott az a zörgős hang. Hiányzott az acélajtók döndülése. Hiányoztak a tejes és kávés kancsók, a kenyér, a gulyás. Hiányzott, hogy szájba és segglukba basszon más férfiakat, hogy őt is szájba és segglukba basz-szák, hogy maszturbáljon, hogy megbassza a teheneket a börtön tejgazdaságában, egyszóval hiányoztak a bolygó nemi életének tudomása szerint normális eseményei. Íme, ilyen sírkő lett volna Wayne Hooblernek való, amikor meghal:

=> A börtön tejgazdasága nemcsak a börtönt és a megyei kórházat látta el tejjel, tejszínnel, vajjal, sajttal és fagylalttal. A külvilágban is értékesítette a termékeit. A védjegye nem tett említést börtönről, így festett:

=> Wayne nemigen tudott olvasni. A Hawaii szó például többször is feltűnt ismerősebb szavak és jelek kíséretében az autószalon ablakain és egyes használt autók szélvédőjén. Wayne megpróbálta kisilabizálni a titokzatos szót, de nem sokra jutott. – Va-hiájó – mondta. – Hó-hi-jí – mondta. És így tovább. => Wayne Hoobler most elmosolyodott, nem mintha örült volna, hanem mert nem lévén tennivalója, gondolta, legalább fitogtatja a fogsorát. Gyönyörű fogai voltak. A shepherdstowni Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézet büszke volt a fogászati ellátására. Ami azt illeti, a shepherdstowni fogászati ellátás olyan híres volt, hogy cikkek jelentek meg róla az orvosi lapokban meg a Readers' Digestben, a haldokló bolygó legnépszerűbb folyóiratában. A jó fogászati ellátás arra az elméletre épült, hogy sok szabadult rab a külseje miatt nem tud munkát keresni és munkát kapni, márpedig a jó külső alapja a szép fogsor. Ami azt illeti, a fogászati ellátás olyan híres volt, hogy még a szomszéd államokban is, ha a rendőrök elkaptak egy szegény embert, akinek ápolt fogsora volt költséges tömésekkel, hidakkal és hasonlókkal, rögtön azt tudakolták: „No valld be szépen, fickó – hány évet ültél Shepherdstownban?!" => Wayne Hooblerhez kihallatszott egyik-másik rendelés, amelyet a pincérnő kiáltott oda a mixernek a koktélbárban. Wayne hallotta, ahogy azt kiáltja: – Gilbey és kinin! – Fogalma sem volt róla, mi

lehet az – vagy mi lehet a Manhattan vagy a White Lady vagy a kökényes gin-fizz. –Kérek egy Johnny Walker Rob Royt – kiáltotta a nő –, egy mazagrant meg egy Bloody Maryt angoszturával! Wayne mindeddig csak akkor került ismeretségbe az alkohollal, amikor megitta a tisztitószereket vagy megette a cipőkrémet és így tovább. Nem is szerette. => – Kérek egy Black and White-ot vízzel! – hallatszott ki a pincérnő hangja, és erre már Wayne-nek hegyeznie kellett volna a fülét. Az a bizonyos ital nem akárkinek készült. Az az ital annak a személynek készült, aki felelős volt Wayne minden eddigi nyomorúságáért, aki megölhette vagy milliomossá tehette vagy visszaküldhette a börtönbe, aki kedve szerint akármit tehetett vele. Az az ital nekem készült. => Inkognitóban érkeztem a Művészeti Fesztiválra. Azért voltam ott, hogy végignézzem két általam teremtett emberi lény, Dwayne Hoover és Kilgore Trout összecsapását. Nem szerettem volna, ha fölismernek. A pincérnő meggyújtotta a szélvédő üvegben levő gyertyát az asztalomon. Az ujjammal elcsippentettem a lángot. Az előző éjszakát az Ohio állambeli Ashtabula közelében levő Holiday Innben töltöttem, ott vettem egy napszemüveget. A sötétségben most fölraktam, így festett:

Az üveg ezüstözve volt, tükröt mutatott mindenkinek, aki felém nézett. Aki tudni akarta, milyen a szemem, az a saját kettős tükörképével találta szemben magát. Ahol a bárban ülő többi embernek szeme volt, nekem egy másik világegyetembe nyíló két lukam volt. Lékek. => Az asztalomon a Pali Mail cigarettám mellett egy doboz gyufa hevert. A gyufásdobozon üzenet állt. Másfél óra múlva olvastam el, miközben Dwayne éppen agyba-főbe verte Francine Pefkót. így szólt: „Akar szabad idejében könnyűszerrel heti száz dollárt keresni? Mutassa be barátainak a könnyű, kényelmes Mason cipőket! MINDENKI Mason cipőt keres, mert valóságos gyógyír a lábnak. INGYEN útmutatót küldünk, hogy saját otthonából irányíthassa az üzletet. Még azt is

megmondjuk, hogyan kaphat INGYEN CIPŐT, ha jövedelmező megrendeléseket szerez!" És így tovább. => – Nagyon pocsék ez a könyv, amit írsz – mondtam magamnak a lékeim mögött. – Tudom – mondtam. – Attól félsz, te is öngyilkos leszel, mint az anyád –mondtam. – Tudom – mondtam. => Ott, a koktélbárban, ahogy kikandikáltam a lékeimen át egy magam kitalálta világba, a szám némán formálta a szót: szkizofrénia. A szó hangzása és megjelenése már hosszú évek óta lenyűgözött. Ügy hangzott, úgy festett, mintha egy emberi lény viharzó szappanpelyhek közé tüsszentene. Nem tudtam és nem tudom bizonyosan, hogy ebben a betegségben szenvedek-e. Csak annyit tudtam és tudok, hogy förtelmes kellemetlenségeket zúdítottam magamra azzal, hogy nem korlátoztam figyelmemet az élet rövid távon fontos részleteire, és nem voltam hajlandó azt hinni, amit a szomszédaim. => Most már jobban vagyok. Becsületszavamra: jobban vagyok. => Hanem egy darabig igencsak rosszul voltam. Ott ültem a magam kitalálta koktélbárban, és a lékeimen át bámultam a magam kitalálta fehér pincérnőt. A Bonnié MacMahon nevet adtam neki. Dwayne Hoovernek kihozattam vele a szokásos italát, egy House of Lords martinit citromhéjjal. Bonnié régóta ismerte Dwayne-t. Bonnié férje börtönőr volt a Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézet szexuális bűnözőknek fenntartott részlegében. Bonnie-nak azért kellett pincérkednie, mert a férje minden pénzüket beleölte egy veszteséges shepherdstowni autómosóba. Annak idején Dwayne megpróbálta lebeszélni róla. Elmondom, honnét ismerte Dwayne Bonnie-t és a férjét, Ralphot: az elmúlt tizenhat év alatt kilenc Pontiacot vettek tőle. – Pontiacos család vagyunk – mondogatták. Bonnié most egy tréfás megjegyzés kíséretében tette eléje a martinit. Bonnié mindenki elé ugyanennek a tréfás megjegyzésnek a kíséretében tette a martinit. – Bajnokok reggelije!-mondta. => A „Bajnokok reggelije" kifejezés a General Mills, Inc. bejegyzett áruvédjegye egy reggelire fogyasztható gabonapehely megnevezésére.

Azzal, hogy címül adtam e könyvnek, és többször megemlítem, nem a General Mills részvételére vagy támogatására akarok célozni, és kitűnő termékeik hitelét sem akarom rontani. => Dwayne azt remélte, hogy a Művészeti Fesztivál egyikmásik neves vendége, akik mind az Innben szálltak meg, bemegy a koktélbárba. Dwayne beszélni szeretett volna velük, kideríteni, tudnak-e olyan igazságokat az életről, amilyeneket még nem hallott. Elmondom, milyen segítséget remélt az új igazságoktól: hogy nevetni tudjon a gondjain, hogy élni tudjon, hogy el tudja kerülni a megyei kórház északi szárnyát, ahol az elmeosztály volt. Amíg a művészek föltűnését várta, a memóriájában tárolt egyetlen igazán mélyértelmű és titokzatos művészi alkotással vigasztalta magát. Egy vers volt, amelyet még másodikos korában kellett megtanulnia a Cukor-patak Középiskolában, az akkori előkelő fehér középiskolában. A Cukor-patak Középiskola most niggeriskola volt. A vers így szólt: A Nagy Kéz ír; s írván, halad tovább. Nem törölheti egyetlen Sorát Sem Jámborság, sem Ész; a könnyeid Sem moshatják el egyetlen Szavát. Ez aztán vers a javából! => Dwayne mohón várta az élet értelméről szóló új gondolatokat, és ezért fogékony lett a hipnózisra, így hát amikor belebámult a martinijába, révületbe esett a felszínen táncoló miriádnyi hunyorgató szem láttán. A szemek citrom-olaj-cseppek voltak. Dwayne nem vette észre, hogy bejött a Művészeti Fesztivál két neves vendége, és Nyuszi zongorája mellett föltelepedett a támlátlan székekre. Fehér emberek voltak: Beatrice Keedsler, a rémregényírónő és Rabo Karabekian, a minimalista festő. Nyuszi rövid Steinway zongoráját töksárga dekoritle-mez borította, és támlátlan székek álltak körülötte. Az emberek a zongoráról ehettekihattak. Az előző hálaadó ünnep napján egy tizenegy tagú család tálaltatta a vacsorát a zongorára. Nyuszi csak zongorázott. => – Csakis ez lehet a világmindenség seggluka – mondta Rabo Karabekian, a minimalista festő. Beatrice Keedsler, a rémregényírónő Midland Cityben nőtt fel. – Halálra rémültem a gondolattól, hogy annyi év után hazajövök – mondta Karabekiannak.

– Az amerikaiak mindig félnek hazamenni – mondta Karabekian –, és szabadjon megjegyeznem, jó okuk van rá. – Régebben jó okuk volt rá – mondta Beatrice –, de most már nincs. A múltat ártalmatlanná tettük. Most már azt mondanám minden kóborló amerikainak: „Hát persze, hogy visszamehetsz az otthonodba, ahányszor csak akarsz. Az is ugyanolyan motel, mint a többi." => Az új Holiday Inntől egy kilométernyire, a gyorsforgalmi út nyugatra tartó sávjain megbénult a forgalom, mert a 10A kijáratnál halálos baleset történt. A vezetők és utasaik kiszálltak, hogy kinyújtóztassák a lábukat, és ha lehet, kiderítsék, mi történt ott elöl. Kilgore Trout is a kiszállók között volt. A többiektől megtudta, hogy az új Holiday Inn gyalog sincs már mesz-sze. így hát kiemelte csomagjait a Galaxie első üléséről, köszönetet mondott a sofőrnek, akinek időközben elfelejtette a nevét, és bandukolni kezdett. Gondolataiban pedig elkezdte összeállítani azt a hitrendszert, amely illik majd szerény Midland City-i küldetéséhez, melynek célja, hogy ezeknek a vidékieknek, akik mindenáron az egekig akarják magasztalni az alkotókészséget, mutasson egy úgynevezett alkotót, aki egyre csak kudarcot vall. Megállt egy pillanatra, szemügyre vette magát az egyik veszteglő kamion visszapillantó tükrében, visszapillantó lékében. A vontató nem is egy, hanem két pótkocsit húzott. A szerelvény gazdái jónak látták minden emberi lénnyel, aki mellett elhalad, harsányan közölni ezt az üzenetet:

Trout remélte, hogy megdöbbentő arcmás néz rá vissza a lékből. Nem csalódott. Miután a Plútó-banda elagyabu-gyálta, nem mosakodott meg, most tehát alvadt vér volt az egyik fülcimpáján, és még több a bal orrlyuka alatt. A zakója vállán kutyaszar. A rablás után a Queensboro híd alatt kutyaszarba rogyott. Hihetetlen véletlen folytán a kutyaszar éppen az én egyik lányismerősöm szerencsétlen agarából származott. => Az agaras lány egy amerikai történelemről szóló zenés komédia segédvilágosítója volt, és Lancer nevű szegény agarát egy négyszer nyolc méteres, egyszobás lakásban tartotta, hat lépcsősorral az utca szintje fölött. Lancer egész életének célja és értelme az volt, hogy a

megfelelő időben és helyen ürítse ki székletét. Két megfelelő hely volt: az egyik a járda széle a hevenkét lépcsőfokkal lejjebb levő kapu előtt, a zúgó forgalom mellett, a másik a serpenyő, amelyet gazdája a Westinghouse hűtőszekrény előtt tartott. Lancernak igen kicsiny agya volt, de azért időnként gyanítania kellett azt, amit Wayne Hoobler is gyanított: hogy itt valami szörnyű tévedés történt. => Trout baktatott tovább, jövevényként az idegen földön. Zarándoklatának jutalma új bölcsesség lett, mely sohasem lett volna osztályrésze, ha nem mozdul ki cohoes-i alagsorából. Kilgore Trout választ kapott a kérdésre, amelyre sok emberi lény oly lázasan kereste a választ: Mi akadályozza a forgalmat a gyorsforgalmi út nyugatra tartó sávjain Midland City előtt? Kilgore Trout szeméről lehullt a hályog. Meglátta a magyarázatot : egy A Préri Királynője tejszállító tartálykocsi feküdt az oldalán, az állta el az utat. Keményen nekiment egy ádáz 1971-es Chevrolet Caprice sportkocsi. A Chevrolet átugrott a középső elválasztó sávon. Az utasa nem használta a biztonsági övet. Egyenesen átröpült a szilánkmentes szélvédőn. Most holtan feküdt a Cukor-patak medréül szolgáló betonárokban. A vezető is meghalt. Őt a kormányoszlop nyársalta fel. A Chevrolet utasából még folyt a vér, ahogy holtan feküdt a Cukor-patakban. A tejesautóból a tej folyt. A tej és a vér majd bekerül a Szent Csodabarlang mélyében készülő bűzös pingponglabdák alkotóelemei közé.

Tizenkilencedik fejezet Ott, a koktélbár sötétjében én egyenrangú voltam a világegyetem Teremtőjével. Összezsugorítottam a világmindenséget pontosan egy fényév átmérőjű golyóvá. Aztán fölrobbantottam. Ismét szétszórtam. Kérdezzetek valamit, akármit! Milyen idős a világegyetem? Félmásodperces, de az a fél másodperc egy trillió éve tart. Ki teremtette? Senki sem teremtette. Mindig is itt volt. Mi az idő? Az idő egy farkába harapó kígyó, valahogy így:

Ez az a kígyó, amely kiegyenesedett arra az időre, amíg odakínálta Évának az almát, amely így festett:

Mi volt az Ádám és Éva megette alma? Az volt a világegyetem Teremtője. És így tovább. A szimbólumok nagyon szépek tudnak lenni. Már amikor. => Figyeljetek: A pincérnő újabb italt hozott. Újra meg akarta gyújtani a szélvédett gyertyámat. Nem engedtem. – Lát egyáltalán valamit a sötétben, napszemüvegben? – kérdezte. – A nagy műsor idebenn van a fejemben – mondtam. – Aha – mondta ő. – Tudok jósolni – mondtam. – Jósoljak magának?

– Talán majd később – mondta. Visszament a bárpulthoz, és elbeszélgetett a mixerrel, azt hiszem, rólam. A mixer többször aggodalmasan felém pillantott. Nem látott mást, csak a szememet takaró lékeket. Nem féltem attól, hogy távozásra szólít föl. Elvégre én teremtettem. Nevet adtam neki: Harold Newcomb Wilbur. Kitüntettem az Ezüst Csillaggal, a Bronz Csillaggal, a Katonai Érdeméremmel, a Kiváló Szolgálatért éremmel és a két tölgyfalombbal díszített Bíbor Szívvel. Ezzel ő lett a második legtöbb kitüntetéssel rendelkező veterán Midland Cityben. Minden kitüntetését a fiókjába tettem a zsebkendői alá. A sok kitüntetést mind a második világháborúban érdemelte ki, amelyet a robotok azért rendeztek, hogy Dwayne Hoover szabad akarattal reagálhasson egy ilyen világégésre. A háború olyan extravagáns volt, hogy szinte alig akadt robot, amely ne játszott volna szerepet benne. Harold Newcomb Wilbur azért kapta a kitüntetéseit, mert japánokat ölt, akik sárga robotok voltak. Rizzsel üzemeltek. És Harold Newcomb Wilbur tovább bámult rám, pedig most már abba akartam hagyatni vele. Elmondom, mi volt a baj az általam teremtett figurák irányításával: csak nagyjából tudtam kézben tartani őket, mert nagyon megtermettek voltak. Le kellett győzni a tehetetlenségüket. Nem olyan volt, mintha dróton rángatnám őket. Inkább mintha elöregedett gumiszalagokon. Így hát megszólaltattam a bárpult mögötti telefont. Harold Newcomb Wilbur fölvette, de közben rajtam tartotta a szemét. Gyorsan ki kellett találnom, ki van a vonal túlsó végén. Midland City első legtöbb kitüntetéssel rendelkező veteránját tettem oda. Az ő hímvesszője ezerháromszáz kilométer hosszú és háromszáznegyven kilométer átmérőjű volt, de szinte teljes egészében a negyedik dimenzióban. Ő a vietnami háborúban kapta a kitüntetéseit. Ő is sárga robotokkal harcolt, akik rizzsel üzemeltek. – Koktélbár – mondta Harold Newcomb Wilbur. – Hal...? – Igen. – Ned Lingamon vagyok. – Sok a dolgom. – Ne tedd le! A rendőrök behoztak a városi börtönbe. Egy telefont engedélyeztek, hát téged hívtalak föl. – Mért pont engem? – Már csak te vagy az egyetlen barátom.

– Miért vittek be? – Azt mondják, megöltem a gyerekemet. És így tovább. Ez a fehér ember megkapott minden kitüntetést, amit Harold Newcomb Wilbur, de megkapta még a legmagasabb kitüntetést is, amit amerikai katona a hősiességért kaphat, így festett:

És most elkövette a legalávalóbb bűnt, amit egy amerikai elkövethet: megölte tulajdon gyermekét. A gyermek neve Cynthia Anne volt, és bizony nem sokáig élt, mielőtt újra halott lett. Azért kellett meghalnia, mert egyre csak sírt. Nem volt hajlandó elhallgatni. Először a tizenhét éves anyját üldözte el a követelőzésével, aztán az apja megölte. És így tovább. => Elmondom, mit jósoltam volna a pincérnőnek. Ezt: „Magát be fogják csapni a féregirtók, és rá sem fog jönni. Acélbetétes radiálgumit fog venni az autója első kerekeire. A macskáját elüti egy Headley Thomas nevű motorkerékpáros. Szerezni fog egy másik macskát. Atlantában élő Arthur bátyja tizenegy dollárt fog találni egy taxiban." => Hoover Nyuszinak is jósolhattam volna: „Az apja nagyon beteg lesz, és maga olyan fura módon fog reagálni rá, hogy már-már magát is be akarják dugni a bolondokházába. Jeleneteket fog rendezni a kórházi váróban, azt hajtogatja az orvosoknak és ápolónőknek, hogy maga felelős az apja betegségéért. Magát fogja kárhoztatni azért, mert

oly sok éven át próbálta a gyűlöletével elpusztítani az apját. Át fogja értékelni a gyűlöletét. Azontúl az anyját fogja gyűlölni." És így tovább. Wayne Hooblert, a börtönviselt feketét pedig továbbra is ott állattam a szemetes edények között az új Holiday Inn hátsó bejáratánál, és nézegettettem vele a bankókat, amelyeket aznap reggel kapott a börtönkapuban, Nem volt más dolga. Alaposan megnézte a piramist és a tetején a sugárzó szemet. Arra gondolt, bárcsak többet tudna a piramisról és a szemről. Olyan sok megtanulni való várt rá! Wayne még azt sem tudta, hogy a Föld a Nap körül kering. Azt hitte, a Nap kering a Föld körül, mert hát bizony úgy látszott. => Elmondom, milyen jövő várt Wayne-re körülbelül négy nap múlva – mert én azt akartam, hogy az várjon rá. Előállítják és kihallgatják a rendőrök, mert gyanúsan viselkedik a Barrytron Kft. hátsó kapuja környékén, márpedig a Barrytron Kft. szupertitkos fegyverkutatásokkal is foglalkozik. Először azt hiszik, hogy csak játssza az ostobát és tudatlant, hogy a valóságban agyafúrt kommunista kém. Amikor ellenőrzik az ujjlenyomatát és megnézik csodálatosan ápolt fogsorát, kiderül, hogy az, akinek mondja magát. De még valamire magyarázatot kell adnia: mit keres nála az Amerikai Playboy Club Paulo di Capistrano névre kiállított tagsági igazolványa? Egy szemetes edényben találta az új Holiday Inn mögött. És így tovább. => És most már eljött az ideje, hogy e könyv érdekében újabb dolgokat mondassak és csináltassak Rabo Karabe-kiannal, a minimalista festővel és Beatrice Keedslerrel, a regényírónővel. Nem akartam megriasztani őket a bá-mészkodásommal, miközben vezérelem őket, ezért úgy tettem, mintha elmélyülten képeket rajzolgatnék nedves ujjammal az asztalra. Lerajzoltam a semmi földi jelképét, amely így festett:

Lerajzoltam a minden földi jelképét, amely így festett:

Dwayne Hoover és Wayne Hoobler az elsőt ismerte, de a másodikat nem. Aztán a gyorsan eltűnő nedvességgel lerajzoltam egy jelképet, amely keserűen ismerős volt Dwayne-nek, Wayne-nek viszont nem. így festett:

Aztán lerajzoltam egy jelképet, amelynek a jelentését Dwayne annak idején, iskolás korában néhány évig ismerte, de azóta kiment a fejéből. Ez a jelkép Wayne szemében úgy festett volna, mint egy asztal vége a börtön ebédlőjében. A kör kerületének és átmérőjének arányát jelölte. Ezt az arányt számszerűen is ki lehet fejezni, és miközben Dwayne meg Wayne meg Karabekian meg Beatrice Keedsler meg mi mindannyian tettük a dolgunkat, a földi tudósok rádióikkal szüntelenül sugározták ezt a számot a távoli űrbe. Úgy képzelték, hogy ha más lakott bolygók esetleg idefigyelnek, ebből megtudják, milyen intelligensek vagyunk. Mert annak idején addig kínoztuk a köröket, amíg ki nem adták titkos életüknek ezt a jelképét:

=> És a dekorit asztallapon láthatatlan másolatot készítettem Rabo Karabekian Szent Antal megkísértetése című festményéről. A másolat csak kicsinyített mása volt az eredetinek, nem is volt színes, de a kép formáját, sőt szellemét is sikerült érzékeltetnem. Ezt rajzoltam:

Az eredeti hat méter széles és kis híján öt méter magas volt. A háttér Hawaii avokádó nevű zöld falfestékkel készült, melyet az O'Hare

Festék- és Lakkgyár állított elő a Pennsylvania állambeli Hellertownban. A függőleges csík narancsszínű fényvisszaverő szalagból készült. Ez volt a városban levő legköltségesebb műalkotás, nem számítva az épületeket és sírköveket, és nem számítva Ábrahám Lincoln szobrát a régi niggeriskola előtt. Botrányosan sokba került. Ez lett a Mildred Barry Művészeti Központ állandó kiállításának első darabja. Fred T. Barry, a Barrytron igazgatótanácsának elnöke a tulajdon zsebéből fizetett ki ötvenezer dollárt a képért. Midland City föl volt háborodva. Én is. => Beatrice Keedsler is, de ő megtartotta magának a fölháborodását, ahogy ott ült a zongorapult mellett Karabekiannal. Karabekian, aki a trikóján Beethoven arcmását viselte, tudta, hogy olyanokkal van körülvéve, akik gyűlölik, mert olyan kevés munkával olyan sok pénzt szerzett. Ez szórakoztatta. Mint a koktélbárban mindenki, ő is alkohollal lágyította éppen az agyát. Ezt az anyagot egy élesztőgomba nevű aprócska teremtmény állította elő. Az élesztőgombák cukrot ettek és alkoholt ürítettek. Abba pusztultak bele, hogy az ürülékükkel tönkretették saját környezetüket. => Kilgore Trout egyszer írt egy novellát, amelyben két élesztőgomba beszélget. Miközben eszik a cukrot és ful-doklanak saját ürülékükben, arról vitatkoznak, mi lehet az élet célja. Korlátolt eszükkel még csak nem is sejtik, hogy pezsgőt gyártanak. => Szóval azt mondattam Beatrice Keedslerrel a zongorapultnál ülő Rabo Karabekiannak: – Borzasztóan restellem, de én még azt sem tudom, ki volt az a Szent Antal. Ki volt, és miért akarta volna bárki is megkísérteni? – Nem tudom, és semmi kedvem kideríteni – mondta Karabekian. – Nem érdekli az igazság? – kérdezte Beatrice. – Tudja, mi az igazság? – felelte Karabekian. – Valami őrültség, amiben a szomszédom hisz. Ha össze akarok barátkozni vele, megkérdem tőle, miben hisz. Ő elmondja, én meg ráhagyom: „Milyen igaz!" => Én a legkevésbé sem tiszteltem ennek a festőnek és ennek az írónőnek az alkotó munkásságát. Úgy véltem, az értelmetlen képeket festő Karabekian összeesküvést sző a milliomosokkal, hogy aki szegény, az ostobának érezze magát. Úgy véltem, Beatrice Keedsler egy húron pendül a többi régimódi mesemondóval, akik elhitetik az emberekkel, hogy az életben vannak főszereplők, mellékszereplők, fontos

mozzanatok, jelentéktelen mozzanatok, hogy van benne tanulság és nagy próbatételek, és hogy van eleje, közepe és vége. Az ötvenedik születésnapom felé közeledvén, egyre jobban dühítettek honfitársaim idióta döntései, és egyre értetlenebbül álltam előttük. Aztán hirtelen megesett rajtuk a szívem, amikor megértettem, hogy ártatlan és természetes okból viselkednek ilyen förtelmesen és ilyen förtelmes következményekkel. Csak megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy úgy éljenek, mint a költött mesealakok. Ezért lőtték le egymást olyan gyakran az amerikaiak: ez kényelmes írói fogás volt a novellák és regények befejezésére. Miért bánt úgy sok amerikaival a kormány, mintha papírzsebkendőként eldobható volna az életük ? Mert a kitalált történetekben a szerzők rendszerint így bántak az epizódszereplőkkel. És így tovább. Mihelyt megértettem, mitől lett Amerika ilyen veszélyes, boldogtalan ország, melynek lakói teljesen elszakadtak a való élettől, elhatároztam, hogy fölhagyok a mesemondással. Inkább az életről írok. Minden emberfia pontosan ugyanolyan fontos lesz, mint a többi. Minden tény egyforma súlyt kap. Semmi sem marad ki. Teremtsenek mások rendet a káoszban! Én inkább káoszt teremtek a rendben. Azt hiszem, sikerült. Ha minden író követné a példámat, akkor talán az irodalmi szakmán kívüli civilek megértenék, hogy a környező világban nincsen rend, hogy nem a rend, hanem a káosz követelményeihez kell alkalmazkodnunk. Nehéz a káoszhoz alkalmazkodni, de nem lehetetlen. Én vagyok rá az eleven bizonyíték: nem lehetetlen. => Alkalmazkodtam ott, a koktélbárban a káoszhoz, és Bonnié MacMahonnal, aki pontosan ugyanolyan fontos volt, mint a világegyetemben bárki más, újabb penészgomba-ürüléket hozattam Beatrice Keedslernek és Kara-bekiannak. Karabekian Beefeater ginnel készült száraz martinit ivott egy kis citromhéjjal, tehát Bonnié azt mondta neki: – Bajnokok reggelije. – Ezt mondta akkor is, amikor kihozta az előző martinit – jegyezte meg Karabekian. – Mindig ezt szoktam mondani, ha martinit hozok ki – mondta Bonnié. – Nem unja ? – kérdezte Karabekian. – Vagy talán ezért alapítanak

városokat ilyen Isten háta mögötti helyeken az emberek... hogy újra meg újra elsüthessék ugyanazokat a vicceket, amíg csak a Halál Fényes Angyala hamuval nem tömi be a szájukat. – Csak föl akarom vidítani az embereket – mondta Bonnié. – Ha ez bűn, hát most hallom először. De többször nem fogom mondani. Elnézését kérem. Nem akartam kellemetlenkedni. Bonnié rühellte Karabekiant, de mézesmázosan viselkedett vele. Bonnié adott rá, hogy akármi történjék is a koktélbárban, sohase mutassa ki a haragját. Jövedelmének messze legnagyobb része a borravalókból származott, márpedig nagy borravalókat az kap, aki mosolyog, mosolyog, mosolyog mindenen. Bonnie-nak most már csak két célja volt az életben. Vissza akarta szerezni mindama pénzt, amit a férje beleölt a veszteséges shepherds-towni autómosóba, és arra áhítozott, hogy acélbetétes ra-diálgumit szerezzen az autója első kerekeire. A férje közben otthon volt, a profi golfozókat nézte a televízióban, és leitta magát penészgomba-ürülékkel. => Szent Antal egyébként egyiptomi volt. Ő alapította a legelső monostort. A monostor olyan hely volt, ahol a férfiak egyszerűen élhettek és gyakran imádkozhattak a világegyetem Teremtőjéhez anélkül, hogy becsvágy, szex vagy penészgomba-ürülék háborgatta volna őket. Ami Szent Antalt illeti, ő fiatal korában eladta mindenét, kiment a pusztaságba, és húsz évig élt magányosan. A teljes magány sok éve alatt gyakran kísértették látomások arról, hogy milyen jó lett volna az étel meg a barátok meg a nők meg a gyerekek meg a piac és így tovább. Az életrajzírója is egyiptomi volt, Szent Atanáz, akinek a Szentháromságról, a testté válásról és a Szentlélek isteni természetéről a Krisztus meggyilkolása után háromszáz évvel alkotott elméleteit még Dwayne Hoover idején is érvényesnek tekintették a katolikusok. Ami azt illeti, a Midland City-i katolikus középiskolát éppen Szent Atanázról nevezték el. Először Szent Kristófról nevezték el, de aztán a pápa, aki minden katolikus egyház feje volt, kijelentette, hogy Szent Kristóf valószínűleg sohasem létezett, azért most már ne nevezzenek el róla semmit. => A szálló konyhájából most kilépett egy férfi, egy fekete mosogató, hogy szívjon egy kis friss levegőt meg egy Pall Mall cigarettát Verejtéktől lucskos, fehér trikóján nagy jelvényt viselt, így festett:

Ezek a jelvények tálkákban hevertek mindenfelé a szállóban, akárki vehetett belőlük, és a mosogató léha módon elvett egyet. Pedig nem sokra tartotta a művészetet, kivéve néhány olcsó és egyszerű, nem hosszú életűnek szánt műalkotást. Eldon Robbinsnak hívták, a hímvesszője huszonhárom centiméter hosszú és öt centiméter átmérőjű volt. Eldon Robbins is megjárta már a Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézetet, így hát nem esett nehezére rájönni, hogy a szemetes edények között kóválygó Wayne Hooblert frissen helyezték szabadlábra. – Isten hozott a világban, testvér – mondta nyájasan, fanyar kedvességgel. – Mikor ettél utoljára? Reggel? Wayne szégyenlősen elismerte, hogy bizony akkor, így hát Eldon átvezette a konyhán, és leültette a hosszú asztalhoz, ahol a konyhai személyzet szokott étkezni. Televízió is volt ott hátul, be is volt kapcsolva, és Wayne megnézhette Mária, skót királynő lefejezését. Mindenki cifra ruhát viselt, és Mária királynő önként hajtotta a bárd alá a fejét. Eldon elintézte, hogy Wayne ingyen kapjon a többi fekete készítette sült húst, burgonyapürét, mártást, amit csak akart. Az asztalon egy tálkában a Művészeti Fesztivál jelvényei álltak, és Eldon még evés előtt föltűzetett egyet Wayne-nel. – Ez mindig legyen rajtad – mondta neki nagy komolyan –, akkor sosem eshet bajod! => Eldon megmutatott Wayne-nek egy kémlelőlyukat,

amelyet a konyhai dolgozók fúrtak a koktélbár falán. –Ha megelégeled a tévét – mondta –, nézheted az állatkertet! Eldon maga is átnézett a kémlelőlyukon, és elmondta Wayne-nek, hogy az a férfi, aki a zongorapultnál ül, ötvenezer dollárt kapott, mert egy sárga szalagot ragasztott egy zöld vászondarabra. Erősködött, hogy Wayne jól nézze meg Karabekiant. Wayne engedelmeskedett. De néhány másodperc múlva már el is vette a szemét, mert nem tudott eleget ahhoz, hogy bármit is fölfogjon a koktélbárban látottakból. Például fejtörést okoztak neki a gyertyák. Föltételezte, hogy baj van odabenn a világítással, és valaki már elment kicserélni a biztosítékot. Nem tudta mire vélni Bonnié MacMahon öltözékét sem. Fehér cowboycsizma volt rajta, fekete neccharisnya, a tenyérnyi pucér combdarabon piros harisnyakötő, fölötte pedig szűk, csillámló fürdőruhaféle, a fenekén rózsaszín vatta-pamaccsal. Bonnie háttal állt Wayne-nek, ezért Wayne nem látta, hogy nyolcszögletű, keret nélküli, trifokális szemüveget visel, negyvenkét éves és lóarcú. Azt sem látta, hogy csak mosolyog, mosolyog, mosolyog, hiába viselkedik egyre sértőbben Karabekian. Wayne viszont olvasni tudott Ka-rabekian szájáról. Jól tudott szájról olvasni, mint mindenki, aki megjárta Shepherdstownt. Shepherdstownban a folyosókon és az étkezések alatt tilos volt a beszéd. => Karabekian most éppen így szólt Bonnie-hoz: – Ez az előkelő hölgy – Beatrice Keedlser felé intett –, híres mesemondó, ráadásul ennek a vasúti csomópontnak a szülötte. Talán mesélhetne neki néhány új keletű igaz történetet a szülőhelyéről! – Nem tudok – mondta Bonnié. – Ugyan, ugyan – mondta Karabekian. – Fogadni mernék, hogy itt minden ember élete kész regény! – Dwayne Hooverre mutatott. – Annak az embernek milyen az életregénye? Bonnie arra szorítkozott, hogy beszámoljon Dwayne kutyájáról, Fickóról, aki nem tudja csóválni a farkát. – Úgyhogy folyton verekednie kell – mondta. – Pompás!-mondta Karabekian. Beatrice-hezfordult. – Biztosan hasznát veheti majd valahol. – Ami azt illeti, csakugyan – mondta Beatrice. – Elragadó részlet. – Minél több a részlet, annál jobb – mondta Karabekian. – Adjunk hálát Istennek a regényírókért! Adjunk hálát Istennek, hogy vannak,

akik hajlandók mindent leírni. Máskülönben oly sok dolog merülne feledésbe! – Kérlelte Bonnie-t, hogy meséljen még igaz történeteket. Bonnie-t megtévesztette Karabekian lelkes hangja, és fölvillanyozta a gondolat, hogy Beatrice Keedslernek csakugyan szüksége van megtörtént esetekre a könyveihez. – Hát... – mondta –, ugye nagyjából Shepherdstown is Midland Cityhez tartozik? – Már hogy ne tartozna! – mondta Karabekian, aki még életében nem hallott Shepherdstownról. – Mivé lenne Midland City Shepherdstown nélkül? És mivé lenne Shepherdstown Midland City nélkül? – Hát... – mondta Bonnié, és úgy érezte, talán most elmondhat egy igazán jó történetet –, a férjem börtönőr a shepherdstowni Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézetben, és annak idején, amikor még folyton villamosszékbe ültették az embereket, neki kellett azokkal lennie, akik a kivégzésükre vártak. Kártyázott velük, fölolvasott nekik a Bibliából, vagy amit akartak. Egyszer egy Leroy Joyce nevű fehér férfira kellett vigyáznia. Bonnie öltözéke halványan, kísértetiesen, gyöngyházasan derengett. A ruhadarabjai ugyanis fluoreszkáló vegyszerekkel voltak impregnálva. Ugyanígy a mixer kabátja, ugyanígy a falakon levő afrikai álarcok. Ha bekapcsolták a mennyezeti ultraibolya lámpákat, a vegyszerek fölragyogtak. A lámpák most nem voltak bekapcsolva. A mixer összevissza kapcsolta be őket, hogy szívderítő, rejtélyes meglepetést szerezzen a vendégeknek. A lámpákat és Midland City minden más elektromos berendezését működtető áram egyébként szénből származott, az pedig West Virginia külszíni fejtéseiből, amelyek mellett nemrégen haladt el Kilgore Trout. => – Leroy Joyce olyan buta volt – folytatta Bonnié –, hogy kártyázni sem tudott. A Bibliát sem értette meg. Még beszélni is alig tudott. Megette az utolsó vacsoráját, aztán csak ült egy helyben. Nemi erőszakért ítélték halálra, így hát a férjem leült a folyosón a cella előtt, és olvasgatott. Hallotta, hogy Leroy tesz-vesz odabenn, de nem törődött vele. Aztán Leroy a bádogbögréjével megzörgette a rácsot. A férjem azt hitte, kávét kér. így hát fölkelt, odament, elvette a bögrét. Leroy úgy mosolygott, mint aki azt hiszi, most már minden rendben van. Most már nem kell villamosszékbe ülnie. Levágta a micsodáját, az volt a bögrében! => Ez a könyv persze csak kitalálás, de a történet, amelyet elmondattam Bonnie-val, ténylegesen megesett, mégpedig egy arkansasi

fegyintézet siralomházában. Ami pedig Dwayne Hoover Fickó nevű kutyáját illeti, aki nem tudta csóválni a farkát: Fickót a testvérem kutyájáról mintáztam, akinek folyton verekednie kell, mert nem tudja csóválni a farkát. Bizony, van ilyen kutya. => Rabo Karabekian most arra kérte Bonnie-t, meséljen valamit a Művészeti Fesztivál programfüzetének borítóján látható tizenéves lányról. Ő volt Midland Cityben az egyetlen nemzetközi hírű emberi lény. Ő volt Mary Alice Miller, a kétszáz méteres női mellúszás világbajnoka. Még csak tizenöt éves, mondta Bonnie. Mary Alice volt a Művészeti Fesztivál választott királynője is. A programfüzet borítóján fehér fürdőruhában állt, nyakában az olimpiai aranyérem. Az érem így festett:

Mary Alice javában mosolygott egy El Greco nevű spanyol festő Szent Sebestyént ábrázoló képére. A képet Eliot Rosewater, Kilgore Trout pártfogója kölcsönözte a fesztiválra. Szent Sebestyén római katona volt, ezerhétszáz évvel élt előttem meg Mary Alice Miller meg Wayne meg Dwayne meg a többi előtt. Titokban keresztény lett akkor, amikor a kereszténység törvénybe ütközött. És valaki beköpte. Diocletianus császár íjászokkal lövette le. A kép, amelyre Mary Alice olyan kritikátlan elragadtatással mosolygott, egy emberi lényt ábrázolt, aki úgy tele van nyílvesszővel, hogy sündisznóra hasonlít. Valamit egyébként szinte senki sem tudott Szent Sebestyénről, mivel a festők szerették jól telerakni nyílvesszőkkel. Szent Sebestyén túlélte az incidenst. Bizony, fölgyógyult. Összevissza járkált Rómában, dicsőítette a kereszténységet és ócsárolta a császárt, így hát másodszor is halálra ítélték. Ezúttal botokkal verték agyon.

És így tovább. És Bonnié MacMahon elmesélte Beatrice-nek és Kara-bekiannak, hogy Mary Alice apja, aki odaát Shepherds-townban a Felülvizsgáló Bizottság tagja, már nyolc hónapos korában megtanította Mary Alice-t úszni, és hároméves kora után naponta legalább négy órát úszatta. Rabo Karabekian elgondolkodott ezen, aztán hangosan, hogy jó sokan hallják, azt kérdezte: – Miféle ember az, aki csónakmotort csinál a lányából? => És most következik eme könyv szellemi tetőpontja, amikor is engem, a szerzőt, hirtelen átalakít az, amit eddig alkottam. Ezért jöttem volt Midland Citybe: hogy újjászülessek. És a Káosz jelét adta, hogy új változatomat kívánja a világra hozni, e szavakat adván Rabo Karabekian szájába: „Miféle ember az, aki csónakmotort csinál a lányából?" Ez az aprócska megjegyzés azért járhatott oly fergeteges következményekkel, mert a koktélbár lelki erővonalai abban az elrendezésben voltak, amelyet én földrengés előtti állapotnak szoktam hívni. Félelmetes erők hatottak a lelkünkre, de nem tudták kifejteni a hatásukat, mert nagyon pontosan kiegyensúlyozták egymást. De aztán elmorzsolódott egy homokszem. Egy erő hirtelen fölébe kerekedett egy másiknak, és lelki kontinensek kezdtek vonaglani, hullámzani. Az egyik erő minden bizonnyal a pénzsóvárság volt, ami igen sok embert hatott át a koktélbárban. Tudták, mennyi pénzt kapott Rabo Karabekian a festményéért, és ők is szerettek volna ötvenezer dollárt. Nagyon sok örömöt szerezhettek volna maguknak ötvenezer dollárral, vagy legalábbis úgy vélték. De nekik keservesen kellett megkeresniük a pénzt, pár dolláronként összeszedni. Nem tartották igazságosnak. Egy másik erő az emberekben rejlő félelem volt: az attól való félelem, hogy az életük nevetséges, hogy talán az egész városuk nevetséges. És most bekövetkezett a legrosszabb: Mary Alice Millert, az egyetlent, akit a városban mindeddig nevetségbiztosnak véltek, könnyedén ne-vetség tárgyává tette egy idegen alak. És figyelemmel kell lenni az én földrengés előtti állapotomra is, hiszen én voltam az, aki újjászületett. A koktélbárban tudomásom szerint senki más nem született újjá. A többieknek, vagy legalábbis néhányuknak, a modern művészetről alkotott véleményük változott meg. Ami engem illet, én korábban arra a következtetésre jutottam,

hogy sem bennem, sem egyetlen másik emberi lényben nincs semmi magasztos, hogy mindannyian sorozatos összeütközésekre ítéltetett gépezetek vagyunk. Jobb híján megszerettük az összeütközéseket, rajongani kezdtünk értük. Néha jól írtam az összeütközésekről, ami azt jelentette, hogy jó állapotban levő írógépezet vagyok. Néha rosszul írtam, ami azt jelentette, hogy rossz állapotban levő írógépezet vagyok. Ugyanannyira nincs bennem semmi magasztos, mint egy Pontiacban, egy egérfogóban vagy egy esztergapadban. Nem számítottam rá, hogy Rabo Karabekian lesz a fölszabadítom. A tulajdon teremtményem volt, véleményem szerint hiú, gyönge, hitvány ember, még művésznek sem mondható. Mégis Rabo Karabekian tett azzá a derűs nyugalmú Föld-lakóvá, aki ma vagyok. Figyeljetek: – Miféle ember az, aki csónakmotort csinál a lányából? – kérdezte Karabekian Bonnié MacMahontól. Bonnié MacMahonból kitört az indulat. Amióta itt dolgozott a koktélbárban, most először nem tudott uralkodni magán. A hangja hirtelen olyan fülsértő lett, mintha bádogot fűrészelnének szalagfűrésszel. Ráadásul hangos is. – Hallja-e! – mondta. – Hallja-e! Mindenki megdermedt. Nyuszi abbahagyta a zongorázást. Mindenki fülelt. – Szóval nincs nagy véleménnyel Mary Alice Millerről? – kérdezte Bonnie. – Hát mi meg nem vagyunk nagy véleménnyel a maga festményéről! Ötéves gyerekek is jobb képeket tudnak rajzolni! Karabekian lecsusszant a bárszékről, hogy állva nézhessen szembe a sok ellenséggel. Szó, ami szó, meglepett a viselkedése. Arra számítottam, hogy olajbogyók, maraszkinó-cseresznyék és citromhéjak záporában vonul vissza. De fenségesen magasodott föléjük. – Ide hallgassanak – mondta nagyon higgadtan –, olvastam a képem elleni vezércikkeket a nagyszerű újságjukban. Az utolsó szóig elolvastam a gyalázkodó leveleket is, amelyeket voltak szívesek New Yorkba küldeni. Ettől az emberek kissé zavarba jöttek. – Amíg én meg nem festettem, az a festmény nem létezett – folytatta Karabekian. – Most, hogy már létezik, semmi sem tenne boldogabbá, mint ha a város összes ötévesei lemásolnák és a végtelenségig tökéletesítenék. Boldog lennék, ha a maguk gyermekei könnyűszerrel, játékosan találnák meg azt, aminek a megtalálása nekem sok keserves évembe került.

– Ezennel becsületszavamat adom – folytatta –, hogy a városuk tulajdonában levő kép hiánytalanul közöl minden igazán lényegeset az életről! Amit az a kép ábrázol, az minden élőlény tudata. A minden élőlényben benne rejlő anyagtalan lényeg – az „én vagyok", amely minden üzenet címzettje. Csak ez él bennünk – az egérben, a szarvasban, a pincérnőben. Rendíthetetlen és tiszta, akármilyen lehetetlen kalandok essenek is meg velünk. A magányos Szent Antal képmása egyetlen függőleges, rezzenetlen fénysáv. Ha egy svábbogár lenne mellette, vagy egy pincérnő, a képen két ilyen fénysáv lenne. Csak a tudatunk az, ami eleven bennünk, és talán szent is. Minden egyéb csak élettelen gépezet. – Ettől a pincérnőtől, ettől a függőleges fénysávtól az imént hallottam egy történetet a férjéről meg egy idiótáról, aki a kivégzésére várt Shepherdstownban. Nos, akkor hát fesse csak meg egy ötéves annak a jelenetnek a szent ábrázolását! Hagyja el az idiotizmust, a rácsokat, a várakozó villamosszéket, az őr egyenruháját, fegyverét, húsát és csontjait! Mi lesz az a tökéletes kép, amelyet akármelyik ötéves megfesthet? Két rezzenetlen fénysáv! Rabo Karabekian durva képén mámoros öröm ragyogott föl. – Midland City polgárai, köszöntelek benneteket! – mondta. – Mestermünek adtatok otthont! => Dwayne Hoover egyébként az egészből egy szót sem fogott föl. Még mindig révületben volt, még mindig befelé fordult. Nagy kezekre gondolt, amelyek írnak s tovább haladnak, meg hasonlókra. Mákos volt a feje. Baj volt nála az emeleten. Hiányzott egy kereke.

Huszadik fejezet Miközben az én életemet megújították Rabo Karabekian szavai, Kilgore Trout azon kapta magát, hogy a gyorsforgalmi út padkáján áll, és a betonárokban folydogáló Cukor-patak fölött bámul az új Holiday Innre. A patakon át nem vezetett híd. Át kellett gázolnia. Így hát leült a védőkorlátra, levette a cipőjét, zokniját, térdig föltürte a nadrágját. Csupasz lábszárán cikornyás mintázatot alkottak a visszerek és sebhelyek. Olyan volt az apám lába is, amikor öreg, nagyon öreg volt. Kilgore Trout az apám lábszárán járt. Tőlem kapta ajándékba. Megkapta tőlem az apám lábát is, amely hosszú volt, keskeny és érzékeny. És azúrkék. Müvészláb volt. => Trout belépett a művészlábával a Cukor-patak betonárkába. Tüstént bevonatot alkotott rajta a patak felszínén úszó átlátszó műanyag. Amikor Trout némi meglepetéssel kiemelte egyik bevont lábát a vízből, a műanyag azonnal megdermedt, és gyöngyházra emlékeztető feszes, vékony csizmácskát varázsolt a lábára. Trout megismételte az eljárást a másik lábával is. Az anyag a Barrytron üzeméből jött. A vállalat mostanában egy új fajta repeszbombát gyártott a légierő részére. A bomba acéldarabkák helyett müanyagdarabkákat röpített szét, mert a müanyagdarabkák olcsóbbak voltak. Ráadásul röntgenvizsgálattal nem lehetett megtalálni őket a megsebzett ellenség testében. A Barrytronnak sejtelme sem volt róla, hogy a hulladék a Cukor-patakba ömlik. Előzőleg megbízták a Maritimo Testvérek Építövállalatot, amelynek bűnözők voltak a gazdái, hogy építsen hulladékártalmatlanító rendszert. Tudták, hogy vállalatnak bűnözők a gazdái. Mindenki tudta. De általában a Maritimo Testvérek számított a legjobb építővállalatnak a városban. Ők építették például Dwayne Hoover házát is, amely elsőrangú ház volt. Hébe-hóba azonban elképesztően bűnös dolgokat müveitek. Jó példa volt rá a Barrytron hulladékkezelő rendszere. Sokba került, látszatra bonyolult volt és nagy teljesítményű. A valóságban azonban nem volt más, mint ösz-szevissza kapcsolt és vezetékezett ócskavas, csak álcázta a hosszú, egyenes, lopott csatornacsövet, amely a Barryt-ronból egyenesen a Cukor-patakba vezetett. A Barrytron teljesen le lesz sújtva, amikor megtudja, mekkora vízszennyező lett belőle. A cég egész története során igyekezett

példásan szem előtt tartani a közösség érdekeit, kerül, amibe kerül. => Trout az apám lábával most átgázolt a Cukor-patakon, és a végtag minden lépéssel egyre gyöngyházfényűbb lett. Trout a csomagjait, cipőjét, zokniját a fején vitte, noha a víz alig ért a térdéig. Tudta, milyen nevetségesen fest. Arra számított, hogy lesújtó fogadtatásban részesül, arról ábrándozott, hogy halálosan kínos helyzetbe hozza az egész fesztivált. Azért tette meg ezt a nagy utat, hogy tobzódjék a mazochizmusban. Azt akarta, hogy úgy bánjanak vele, mint egy csótánnyal. => Kilgore Trout helyzete, már ami Trout gépi részét illeti, összetett, tragikus és nevetséges volt. Szent része, a tudata azonban rezzenetlen fénysáv maradt. Ezt a könyvet egy húsból készült gépezet és egy fémbőlmüanyagból készült gépezet közösen írja. A műanyag mellesleg közeli rokonságban áll a Cukor-patakbeli mocsokkal. A húsból készült írógépezet mélyén pedig szent dolog lakozik: egy rezzenetlen fénysáv. És mindenkinek a mélyén, aki ezt a könyvet olvassa, egy rezzenetlen fénysáv lakozik. New York-i lakásom ajtaján éppen most csöngettek. És amikor ajtót nyitok, tudom, mi vár kint: egy rezzenetlen fénysáv. Áldja meg az Isten Rabo Karabekiant! => Figyeljetek: Kilgore Trout kimászott a patak betonárkából, megállt a parkoló aszfaltsivatagán. Az volt a terve, hogy csupasz, vizes lábbal megy be az új szálló halijába, és ilyen nyomokat hagy a szőnyegen:

Trout arról ábrándozott, hogy valaki fölháborodik a lábnyomokon, és ez majd alkalmat ad neki arra, hogy fen-söbbségesen odavágja: „Mit

van úgy oda? Hiszen csak az ember első nyomdagépét használom! Amit maga előtt lát, feltűnő és egyetemes közlés. Azt jelenti: Itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok." => Trout azonban nem volt két lábon járó nyomdagép. A lába nem hagyott nyomot a szőnyegen, mert műanyag vonta be, és a műanyag száraz volt. A műanyag molekulájának így festett a szerkezete:

A molekula egyre csak folytatódott, egyre ismétlődött, úgy alkotott szívós, összefüggő réteget. Ez a molekula volt az a szörnyűség, amire automata sörétes puskával támadt Dwayne két iker féltestvére, Lyle és Kyle. Ez volt az az anyag, amely fokozatosan elbánt a Szent Csodabarlanggal. => Azt az embert, akitől megtudtam, hogyan kell lerajzolni a műanyagmolekula egy részét, Walter H. Stockmayernek hívják, és a Dartmouth Egyetemen tanít. Neves fiziko-kémikus, nekem pedig szórakoztató és hasznos barátom. Nem én találtam ki. Szeretném, ha én lehetnék Walter H. Stockmayer. Ragyogó zongorajátékos. Úgy sízik, mint az álom.

És amikor fölvázolt egy elképzelhető molekulát, pontosan úgy jelölte azokat a részeket, ahol egyre csak folytatódik, mint ahogy én jelöltem őket – egy rövidítéssel, amely vég nélküli egyformaságotjelent. Úgy vélem, hogy mivel az életünk nem más, mint a Földet szorosan körbefogó polimer, az emberekről szóló bármiféle történet helyénvaló befejezése csak ugyanez a rövidítés lehet, amelyet most jó nagynak írok, mert nagynak érzem, így fest:

=> És hangsúlyozni akarom ennek a polimernek a folytonosságát, azért kezdek olyan sok mondatot úgy, hogy „És" meg „így hát", és azért fejezek be olyan sok szakaszt azzal, hogy „...és így tovább". És így tovább. „Olyan az egész, mint egy óceán", kiáltotta Dosztojevszkij. Én azt mondom, olyan az egész, mint a celofán. => Így hát Trout belépett az előcsarnokba, mint egy festék nélküli nyomdagép, de még így is ő volt a legfurább küllemű emberi lény, aki betette oda a lábát. Körös-körül úgynevezett tükrök látszottak, amelyeket Trout lékeknek hívott. Az előcsarnokot a koktélbártól elválasztó egész fal nem volt más, mint egy három méter magas, tíz méter hosszú lék. Volt egy lék a cigaretta-automatán, meg egy a cukorka-automatán is. És amikor Trout átnézett rajtuk, hogy meglássa, mi folyik a másik világegyetemben, egy véreres szemű, mocskos, vén teremtményt látott térdig föltűrt nadrágban, mezítlábasán. Történetesen ebben a pillanatban rajta kívül csak egyetlen személy volt az előcsarnokban, Milo Maritimo, a szépséges ifjú fogadóportás. Milo ruhája, bőre és szeme az olajbogyók minden lehetséges árnyalatában barnállott. Milo a Cornell Vendéglátóipari Főiskolán szerzett diplomát. Ő volt a homoszexuális unokája Guillermo Maritimónak, az Ál Capone nevezetű hírhedett chicagói gengszter „Kis Willie"

néven ismert testőrének. Trout odament ehhez az ártalmatlan emberhez, és szétvetett lábbal, kitárt karral megállt az asztala előtt. – Megjött a himalájai majomember! – mondta neki. – Ha nem vagyok olyan tiszta, mint a legtöbb himalájai majomember, annak az az oka, hogy gyermekkoromban elraboltak a Mount Everest lejtőiről, és elhurcoltak rabszolgának egy Rio de Janeiró-i bordélyba, ahol ötven évig tisztítottam a kimondhatatlanul mocskos vécéket. Az ottani korbácsoló szoba egyik látogatója gyötrelmes elragadtatásában azt sikoltozta, hogy művészeti fesztivál készül Midland Cityben. Egy émelyítő szagú kosárból kiráncigált lepedőkön leereszkedtem az ablakból, és elszöktem. Eljöttem Midland Citybe, hogy mielőtt meghalok, elismertessem magam ama nagy művészként, aki hitem szerint vagyok! Milo Maritimo sugárzó rajongással köszöntötte Troutot. – Mr. Trout – mondta mámoros örömmel –, magát bárhol megismerném! Isten hozta Midland Cityben! Ha tudná, milyen nagy szükségünk van önre! – Honnét tudja, ki vagyok? – kérdezte Kilgore Trout. Eddig még soha senki nem tudta, ki ő. – Nem lehet más! – mondta Milo. Trout megjuhászodott. Dezaktiválódott. Leengedte a karját, olyan lett, mint egy gyermek. – Eddig még soha senki nem tudta, ki vagyok – mondta. – Én tudom – mondta Milo. – Mi fölfedeztük önt, és reméljük, hogy ön majd fölfedez minket. Midland Cityt ezentúl nemcsak Mary Alice Miller, a kétszáz méteres női mellúszás világbajnokának szülővárosaként ismerik. Midland City lesz az a város is, amely elsőként ismerte el Kilgore Trout nagyságát! Trout szó nélkül elment az asztaltól, és leült egy brokát-bevonatú, spanyol stílusú pamlagra. Az egész hallt spanyol stílusban bútorozták be, leszámítva az árusító automatákat. Milo most elsütött egy mondatot egy néhány évvel azelőtt nagy népszerűségnek örvendő televíziós műsorból. A műsor már abbamaradt, de az emberek még emlékeztek a mondatra. Az országban a beszélgetések jó része az aktuális és régebbi televíziós műsorokból vett mondatokból állt. A Milo mondatát adó műsor abból állt, hogy fogtak egy idősebb, rendszerint elég híres embert, és bevitték egy látszatra közönséges szobába, amely azonban a valóságban színpad volt, az egyik oldalon közönséggel és köröskörül kamerákkal. Körös-körül olyan

emberek is rejtőztek, akik régebben jól ismerték az illetőt. Ezek később előjöttek, és mulatságos történeteket meséltek el róla. Milo most azt mondta, amit a műsorvezető mondott volna Troutnak, amikor fölmegy a függöny: – Kilgore Trout! Ez az ön élete! => Csak hát itt nem volt közönség meg függöny meg semmi egyéb ilyesmi. És igazság szerint Midland Cityben Milo Maritimo volt az egyetlen, aki bármit is tudott Kilgore Troutról. Csak ábrándozott arról, hogy Midland City krémje ugyanúgy bolondul majd Kilgore Trout műveiért, mint ő. – Pattanásig feszülve várjuk már a reneszánszt, Mr. Trout! Ön lesz a mi Leonardónk! – Hogy a csudába hallhattak maguk rólam ?- kérdezte elképedve Trout. – Amikor fölkészültem a Midland City-i reneszánszra –mondta Milo –, kötelességemnek tekintettem, hogy az ide jövő minden művészről és művésztől elolvassak minderit, amit csak tudok. – De tőlem vagy rólam sehol nincs semmi – tiltakozott Trout. Milo előjött az asztala mögül. A kezében hozott valamit, ami első látásra különféle ragasztószalagokkal összefogott, elnyűtt rongylabdának rémlett. – Amikor semmit sem tudtam kideríteni önről – mondta –, levelet írtam Eliot Rosewaternek, annak az embernek, aki azt mondta, hogy önnek itt a helye. Az ő magángyűjteménye az ön negyvenegy regényével és hatvanhárom novellájával dicsekedhet, Mr. Trout! Megengedte, hogy mindet elolvassam. – Föltartotta a látszólagos rongylabdát, amely a valóságban egy könyv volt Rosewater gyűjteményéből. Rose-water kíméletlen kézzel használta a tudományosfantasztikus könyvtárát. – Ez az egyetlen mű, amellyel még nem végeztem, de mire holnap feljön a nap, már ezt is elolvasom – mondta Milo. => Az a regény egyébként Az okos nyuszi volt. Főszereplője, egy nyúl, ugyanúgy él, mint minden más vadon élő nyúl, de olyan intelligens, mint Albert Einstein vagy William Shakespeare. Nőstény nyúl. Ő volt az egyetlen női főszereplő Kilgore Trout teljes életmüvében. Hatalmas esze ellenére a nőstény nyulak megszokott életét éli. Arra a következtetésre jut, hogy az esze valami haszontalan daganatféle, amelynek semmi helye a nyúldolgok rendjében.

Így hát ugrándozva elindul a városba, hogy kivetesse a daganatot. Mielőtt azonban odaérne, lepuffantja egy Dudley Farrow nevezetű vadász. Farrow megnyúzza és kibelezi, de aztán Grace-szel, a feleségével úgy döntenek, hogy jobb, ha nem eszik meg, mert szokatlanul nagy a feje. Azt hiszik, amit ő hitt, amíg élt – hogy beteg volt. És így tovább. => Kilgore Trout kénytelen volt sürgősen átöltözni egyetlen másik öltözékébe, a középiskolai szmokingjába és az új estélyi ingébe meg a többibe. Föltürt nadrágjának alsó részét úgy átitatta a patakból származó műanyag, hogy nem tudta letűrni. Olyan kemény lett, mint a csatornacsövek pereme. Így hát Milo Maritimo fölvezette a lakosztályába, amely nem volt más, mint két összenyitott, közönséges Holiday Inn-szoba. Troutnak és minden más neves vendégnek ilyen lakosztálya volt, két színes televízióval, két csempézett fürdőszobával és négy Varázslatos Kéz berendezéssel ellátott ággyal. A Varázslatos Kéz az ágy rugóza-tára szerelt elektromos vibrátor volt. Ha a vendég bedobott egy negyeddollárost az éjjeliszekrényen levő dobozkába, a Varázslatos Kéz megrázogatta az ágyát. Troutot annyi virág várta a szobájában, hogy elég lett volna egy katolikus gengszter temetésére. Fred T. Barry, a Művészeti Fesztivál elnöke, a Midland City-i Nőegyletek Szövetsége, a Kereskedelmi Kamara meg még nagyon sokan küldtek virágot. Trout elolvasta a virágokon levő néhány névkártyát, és megjegyezte: – Hát valóban úgy látszik, hogy a város teljes erővel felkarolja a művészetet! Milo szorosan lehunyta olajbarna szemét, gyötrelmes kifejezésbe rándult az arca. – Legfőbb ideje! Jaj Istenem, Mr. Trout, milyen sokáig sóvárogtunk úgy, hogy még azt sem tudtuk, mi után sóvárgunk! – mondta. Ez a fiatalember nemcsak a bűnözés nagymestereinek leszármazottja volt, hanem a Midland Cityben jelenleg működő gonosztevők közeli rokona is. A Maritimo Testvérek Építővállalat gazdái például a nagybátyjai voltak. Gino Maritimo, Milo apjának unokatestvére volt a város kábítószercsászára. => – Ó, Mr. Trout – folytatta a kedves Milo odafenn, Trout lakosztályában –, tanítson meg minket énekelni, táncolni, nevetni és sírni! Olyan sokáig próbáltunk megélni pénzen, szexen, irigységen, ingatlanon, futballon, kosárlabdán, autókon, televízión és alkoholon –

fűrészporon és üvegcserepeken! – Nyissa ki a szemét! – förmedt rá keserűen Trout. –Hát úgy festek én, mint egy énekes-táncos örömhozó? –Már fölvette a szmokingját. Egy számmal nagyobb volt a kelleténél. Trout sokat fogyott középiskolás kora óta. A zsebei tele voltak molyirtó golyócskákkal. Úgy dagadoztak, mint a nyeregzsákok. – Nyissa ki a szemét! – mondta Trout. – így festene az, aki a szépségből táplálkozik? Azt mondja, nincs itt más, mint sivárság és kétségbeesés ? Ha nincs elég, hoztam még! – A szemem nyitva van – mondta lelkesen Milo –, és pontosan azt látom, amire számítottam. Egy embert látok, aki szörnyen megviselt – mert át mert kelni az igazság tüzein a másik oldalra, amelyet mi sosem láttunk. És aztán visszajött – hogy elmondja, milyen odaát. => Én meg ott ültem az új Holiday Innben, melyet eltüntettem, azt£n megint megjelentettem, megint eltüntettem, megint megjelentettem. A valóságban nem volt ott más, csak egy nagy, nyílt mező. Rozzsal vetették be. Legfőbb ideje, gondoltam, hogy Trout találkozzék Dwayne Hooverrel, hogy kezdetét vehesse Dwayne ámokfutása. Tudtam, hogyan fog befejeződni ez a könyv. Dwayne bántalmazni fog egy rakás embert. Le fogja harapni Kilgore Trout jobb mutatóujjának egyik percét. És aztán Trout bekötözött ujjal ki fog baktatni az ismeretlen városba. Találkozni fog Teremtőjével, aki majd mindent megmagyaráz.

Huszonegyedik fejezet Kilgore Trout belépett a koktélbárba. Égett a lába. Nemcsak zokni és cipő fogta körül, hanem átlátszó műanyag is. A lába nem tudott izzadni, nem tudott szellőzni. Rabo Karabekian és Beatrice Keedsler nem vette észre, hogy bejött. Újdonsült jóbarátaik vették körül őket a zongorapultnál. Karabekian szónoklata kitűnő fogadtatásban részesült. Most már mindenki egyetértett abban, hogy Midland City tulajdonában van a világ egyik legnagyszerűbb festménye. – Csak el kellett magyarázni – mondta Bonnié MacMahon. – Most már értem. – Én nem is hittem, hogy van mit elmagyarázni – mondta tűnődve Carlo Maritimo, az építési vállalkozó. – Pedig hát Istenemre, volt! Abe Cohen, az ékszerész így szólt Karabekianhoz: – Ha a művészek jobban elmagyaráznák a műveiket, az emberek jobban szeretnék a művészetet. Tudja maga ezt? És így tovább. Trout feszengett. Azt hitte, talán egy csomó ember ugyanolyan áradozva fogja üdvözölni, mint Milo Maritimo, és semmi gyakorlata nem volt az efféle ünneplésben. De senki sem háborgatta. Régi barátja, a névtelenség megint mellette állt. Kettesben kiválasztottak egy asztalt, nem messze Dwayne Hoovertől és tőlem. Belőlem Trout nem látott mást, csak a gyertyalángok fényét tükrös szemüvegemben, a lékekben. Dwayne Hoover lélekben még mindig messze járt a koktélbártól. Úgy ült ott, mint egy darab gyurma, a tekintete időben, térben messzire révedt. Dwayne ajka megmozdult, amikor Trout leült. Hangtalanul formálta a szavakat, amelyeknek semmi közük sem volt Trouthoz vagy hozzám: – Isten hozzád, bús hétfő. => Troutnál egy vastag, barna boríték volt. Milo Mariti-mótól kapta. Benne volt a Művészeti Fesztivál programja, Fred T. Barry üdvözlő levele, a következő hét eseménynaptára – és még néhány apróság. Trout magával hozta Nem titok többé című regényét is. Ez volt az a szélesre tárt pumás könyv, amelyet Dwayne Hoover nemsokára olyan komolyan vesz majd. Így hát ott voltunk mind a hárman. Dwayne meg Trout meg én

nagyjából négyméteres egyenlő oldalú háromszöget alkottunk. Mint három rezzenetlen fénysáv, egyszerűek voltunk, különállóak és szépségesek. Mint gépezetek, lottyadt zsákok voltunk, tele elöregedett csövekkel és kábelekkel, rozsdás csuklópántokkal és erőtlen rugókkal. A viszonyaink pedig bizánci bonyolultságúak. Hiszen én teremtettem mindkettőjüket, és most már nem sok idő kellett hozzá, hogy Trout a teljes tébolyba kergesse Dwayne-t, Dwayne pedig leharapja Trout ujjpercét. => Wayne Hoobler a konyhai kémlelőlyukon át lesett minket. Megveregették, a vállát. Az, aki enni adott neki, most szólt, hogy menjen el. Így hát kisomfordált a szállóból, és ismét Dwayne használt autói között találta magát. Folytatta a beszélgetést a gyorsforgalmi út forgalmával. => A koktélbárban a mixer most bekapcsolta a mennyezeti ultraibolya lámpákat. Bonnié McMahon egyenöltözéke, mivel fluoreszkáló anyagokkal volt impregnálva, kigyúlt, mint egy neonreklám. Ugyanígy a mixer kabátja meg a falakon levő afrikai álarcok. Ugyanígy Dwayne Hoover inge meg még több másik férfi inge. A következő okból: Ezeket az ingeket olyan mosószerekkel mosták, amelyek fluoreszcens anyagokat tartalmaztak. Napfényben fluoreszkáltak, ezért fehérebbnek látszottak. Amikor azonban ezek a ruhadarabok sötét helyiségben ultraibolya fénybe kerültek, nevetségesen fölragyogtak. Fölfénylett Hoover Nyuszi fogsora is, mert fluoreszcens anyagot tartalmazó fogpasztát használt, amely napfényben állítólag ragyogóbbá tette a mosolyát. Ahogy most vigyorgott, mintha tele lett volna a szája karácsonyfaizzókkal. De a legragyogóbb új fényforrás Kilgore Trout új estélyi ingének ingmelle volt. Ragyogása mélyről jött, villózott. Mintha egy radioaktív gyémántokkal tele, nyitott zsákba nézett volna bele az ember. De aztán Trout valamiért előrehajolt, és a keményített ingmell meghajlott, parabolatükörré görbült. Reflektor lett az ingből. És a fénye Dwayne Hooverre irányult. A váratlan fény magához térítette Dwayne-t a révületből. Úgy vélte, talán közben meghalt. De ha nem, akkor is valami fájdalmatlan és természetfölötti dolog zajlik. Dwayne bizakodva rámosolygott a szent

fényre. Készen állt bármire. => Trout nem tudott magyarázatot arra, hogy a koktélbárban miért mentek át ilyen fantasztikus változáson bizonyos ruhadarabok. Mint a legtöbb tudományos-fantasztikus írónak, neki is szinte fogalma sem volt a tudományról. Nem tartotta többre a konkrét információt, mint Rabo Karabekian. így hát most csak hüledezhetett. Az én ingem régi ing volt, amelyet már sokszor kimostak egy kínai mosodában, ahol közönséges mosószert használtak, azért nem fluoreszkált. Dwayne Hoover most belerévedt Trout ingmellébe, ugyanúgy, ahogy előzőleg belerévedt a csillámló citrom-olaj-csöppekbe. Eszébe jutott, amit a mostohaapja mesélt neki tízéves korában: hogy miért nincsenek niggerek Shepherdstownban. Nem is véletlenül jutott az eszébe. Hiszen korábban szót váltott Bonnié McMahonnal, akinek a férje olyan sok pénzt ölt bele a veszteséges shepherdstowni autómosóba. És az autómosó főként azért lett veszteséges, mert a nyereséges autómosókhoz sok és olcsó munkaerő kellett, vagyis fekete munkaerő – márpedig Shepherdstownban nem voltak niggerek. „Évekkel ezelőtt" – mondta Dwayne mostohaapja annak idején a tízéves Dwayne-nek, „milliószámra jöttek északra a niggerek – Chicagóba, Midland Citybe, Indianapolisba, Detroitba. És folyt a világháború. Olyan munkáshiány volt, hogy még az írni-olvasni nem tudó niggerek is jó gyári állásokat kaphattak. A niggereknek annyi pénzük lett, mint addig soha. Shepherdstownban viszont – folytatta – a fehér embereknek gyorsan megjött az eszük. Nem akartak niggereket a városukban, így hát a város határában meg a vasútállomáson táblákat raktak ki." Dwayne mostohaapja leírta a táblákat, amelyek így festettek:

„Egy este" – mondta Dwayne mostohaapja – „egy nigger család szállt le Shepherdstownban egy tehervonatról. Lehet, hogy nem látták a táblát. Lehet, hogy nem tudták elolvasni. Lehet, hogy nem hitték el." Dwayne mostohaapja éppen munka nélkül volt, amikor olyan kárörvendően mesélte a történetet. Akkortájt kezdődött a Nagy Válság. Ő meg Dwayne a szokásos heti útjukon voltak a családi autóval, kivitték a szemetet a földekre, és beleöntötték a Cukor-patakba. „Mindenesetre éjszakára beköltöztek egy üresen álló kunyhóba" – folytatta Dwayne mostohaapja. „Tüzet gyújtottak a kályhában meg minden. Erre éjfélkor odament a nép. Kirángatták a férfit, és egy szögesdrót kerítés felső szálán kettéfűrészelték." Dwayne tisztán emlékezett, hogy amikor ezt hallotta, a szemétből szivárgó olajfolt szépen, szivárványosan fénylett a Cukor-patak felszínén. „Az az éjszaka nagyon régen volt már" – mondta Dwayne mostohaapja, „de több néger nem töltötte Shepherdstownban az éjszakát." => Trout kínzóan tudatában volt annak, hogy Dwayne eszelős tekintettel bámulja az ingmellét. Dwayne szeme könnyben úszott, és Trout azt hitte, az alkoholtól. Nem tudhatta, hogy Dwayne éppen egy olajfoltot bámul a Cukor-patakon, amely negyven évvel ezelőtt szivárványosan fénylett. Trout az én jelenlétemnek is tudatában volt, már amennyit láthatott belőlem. Én még jobban feszélyeztem Troutot, mint Dwayne. Elmondom, miért: valamennyi szereplőm közül mindeddig egyedül Trout rendelkezett annyi képzelőerővel, hogy gyanakodjék, hátha ő egy másik

emberi lény teremtménye. Már korábban is többször megemlítette ezt a lehetőséget a papagájának. Egyszer például ezt mondta: „Istenemre, Vili, ahogy elnézem a dolgokat, nem tudok másra gondolni, mint hogy szereplő vagyok egy könyvben, és a szerzőnek olyan szereplő kell, aki állandóan szenved!" És most Trout pedzeni kezdte, hogy egészen közel ül ahhoz az illetőhöz, aki megalkotta. Zavarba jött. Nemigen tudta, hogyan reagáljon, különösen azért, mert én határoztam meg, milyenek legyenek a reakciói. Tapintatos voltam vele, nem integettem, nem bámultam. A szemüvegemet sem vettem le. Megint az asztallapra firkáltam, fölírtam a tömeg és az energia közötti össze-füasést. ahoey az én időmben tudták:

Ami engem illet, hibásnak tartottam az egyenlőséget. Valahol szerepelnie kellett volna benne a „T"-nek, a Tudatosságjelének – amely nélkül sem az „E", sem az „M", sem a „c" matematikai állandó nem létezhetett. => Egyébként mindannyian egy golyó felületéhez tapadtunk. A bolygó golyó alakú volt. Senki sem tudta, miért nem esünk le, pedig mindenki úgy tett, mintha nagyjából értené. Az igazán eszes emberek megértették, hogy a meggazdagodás egyik legjobb módszere az, ha birtokolnak egy darabkát a felszínből, ahová az embereknek tapadniuk kell. => Trout irtózott attól, hogy akár Dwayne-nel, akár velem összeakadjon a tekintete, így hát inkább átnézte a lakosztályában kapott barna boríték tartalmát. Az első, amit szemügyre vett, Fred T. Barrynek, a Művészeti Fesztivál elnökének, a Mildred Barry Művészeti Központ adományozójának, a Barrytron Kft. alapítójának és igazgatótanácsi elnökének levele volt. A levélhez hozzá volt tűzve egy szabadforgalmú Barrytron-részvény, Kilgore Trout nevére kiállítva. A levél így szólt: „Kedves Mr. Trout! Öröm és megtiszteltetés, hogy egy ilyen neves, alkotó személyiség Midland City első Művészeti Fesztiváljára áldozza értékes idejét. Szeretnénk, ha ittléte alatt családtagnak erezné magát közöttünk. Hogy Ön és a többi hozzánk látogató kitűnőség mélyebben átérezze, hogy részese lett kicsiny közösségünk életének,

mindannyiukat megajándékozom az általam alapított és most általam vezetett cég egy részvényével. Most már nemcsak az enyém a cég, hanem az Öné is. Cégünk 1934-ben Amerikai Robo-Magic néven jött létre. Kezdetben három alkalmazottja volt, célja pedig az, hogy megtervezze és elkészítse az első teljesen automatikus háztartási mosógépet. A mosógéphez született jelmondatot elolvashatja a részvény felső részén levő emblémán." A cég emblémája egy gazdagon díszített pamlagon ülő görög istennőt ábrázolt. Az istennő zászlórudat tartott a kezében, hosszú zászló lobogott rajta. A zászlón ez állt:

=> A régi Robo-Magic mosógép jelmondata ravaszul ösz-szekevert két különböző elképzelést, amelyet az emberek a hétfőről alakítottak ki. Az egyik elképzelés az volt, hogy az asszonyok hagyományosan hétfőn szoktak mosni. A hétfő ettől csak mosási nap lett, de nem különösebben nyomasztó nap. Azok az emberek viszont, akik hét közben szörnyű munkát végeztek, annak idején időnként „bús hétfőnek" hívták a hétfőt, mert a pihenőnap után nem szívesen mentek vissza dolgozni. Amikor Fred T. Barry fiatal korában megalkotta a Robo-Magic jelmondatát, úgy tett, mintha a hétfőt azért hívnák „bús hétfőnek", mert a mosás undorítja és kimeríti az asszonyokat. És a Robo-Magic majd fölvidítja őket. => Mellesleg egy szó sem volt igaz abból, hogy a Robo-Magic föltalálása idején a legtöbb asszony hétfőn mosott. Akkor mostak, amikor éppen kedvük tartotta. Dwayne Hoovernek például az volt az egyik legtisztább emlékképe a Nagy Válság idejéről, amikor a mostohaanyja karácsony estéjén szánta el magát a mosásra. Kesergett azon, hogy lecsúszott a család, aztán egyszer csak fogta magát és lecsattogott az alagsorba, le a svábbogarak és százlábúak közé, és nekilátott a mosásnak. – Eljött a niggermunka ideje! – mondta.

=> Fred T. Barry már 1933-ban hirdetni kezdte a Robo-Magicet, jóval azelőtt, hogy elkészült volna az áruba bocsátható, megbízható gép. És mivel Fred T. Barry azon kevesek közé tartozott Midland Cityben, akik a Nagy Válság idején is megengedhették maguknak a nagytáblás hirdetést, a Robo-Magic reklámjának nem kellett a többi között szorongva ordítozni, hogy fölhívja magára a figyelmet. Jószerivel az volt az egyetlen a városban. Fred egyik hirdetése az egykori Keedsler Automobil Müvek főkapuja melletti hirdetőtáblánjelent meg. A vállalat megszűnt, mert átvette a Robo-Magic. A hirdetés előkelő társasági hölgyet ábrázolt bundában, gyönggyel. Épp elindult udvarházából, hogy kellemes tétlenségben töltse a délutánt. A szájából felhő jött ki, s a felhőben ez a szöveg állt:

Egy másik hirdetésen, amely a vasútállomásnál levő hirdetőtáblán díszelgett, két fehér szállítómunkás vitt be a házba egy Robo-Magicet. Egy fekete cseléd nézte őket. A szeme mulatságosán kidülledt. Az ő szájából is felhő jött ki. Ő ezt mondta:

=> Fred T. Barry személyesen fogalmazta ezeket a hirdetéseket, és akkortájt azt jövendölte, hogy előbb-utóbb a különféle Robo-Magic gépek fogják végezni „a világ minden niggermunkáját", ami nem volt más, mint a cipekedés, a takarítás, a főzés, a mosás, a vasalás, a

gyermekgondozás és a szennyel történő foglalatoskodás. Nem Dwayne Hoover mostohaanyja volt az egyetlen fehér asszony, aki rettenetesen húzódozott az efféle munkától. Olyan volt az én anyám is, meg a nővérem is, nyugodjék békében. Mind a ketten kerek perec közölték, hogy nem hajlandók niggermunkát végezni. Nem voltak hajlandóak persze a fehér férfiak sem. Ők azt mondták, női munka, a nők meg azt, niggermunka. => Most felelőtlen találgatásba bocsátkozom: szerintem a hazámban folyt polgárháború befejeződése addig soha nem ismert módon okozott csalódást a győztes északi fehéreknek. Szerintem az utódaik örökölték ezt a csalódottságot, anélkül hogy tudatára ébredtek volna. Annak a háborúnak a győzteseit rászedték: megfosztották őket az akkori legkívánatosabb hadizsákmánytól, a rabszolgáktól. => A Robo-Magic álomnak véget vetett a második világháború. A régi Keedsler Automobil Művekből háztartási gépgyár helyett fegyvergyár lett. A Robo-Magicből nem maradt más, csak az agya, az a része, amely tudatta a mosógéppel, hogy mikor engedje be a vizet, mikor engedje ki a vizet, mikor lötyböljön, mikor öblítsen, mikor centrifugáljon és így tovább. A második világháború alatt az agy lett az úgynevezett BLINK rendszer agyközpontja. A rendszert nehézbombázókra szerelték föl, és az irányította a tényleges bombakioldásokat, miután a bombázótiszt megnyomta a maga piros „Bombák ki" gombját. A piros gomb aktiválta a BLINK rendszert, amely aztán úgy oldotta ki a bombákat, hogy a robbanások a kívánt rendben következzenek be lent a bolygón. A BLINK a Becsapódási Lépésidőt Normalizáló Komputer rövidítése volt.

Huszonkettedik fejezet És én ott ültem az új Holiday Inn koktélbárjában, néztem a Kilgore Trout ingmellére meredő Dwayne Hoovert. A csuklómon karperec volt. amely így festett:

A TH1 „első osztályú tiszthelyettest" jelentett. Ez volt Jon Sparks rendfokozata. A karperec két és fél dolláromba került. Ez bevett módja volt annak, hogy kifejezésre juttassam részvétemet a vietnami háborúban fogságba esett amerikaiak százai iránt. Az ilyen karperecek egyre népszerűbbek lettek. Mindegyiken egy valóságos hadifogoly neve, rendfokozata és fogságba esésének dátuma állt. A karperecek viselőitől elvárták, hogy ne vegyék le őket mindaddig, amíg a foglyok haza nem térnek, vagy halottnak vagy eltűntnek nem nyilvánítják őket. Azon törtem a fejem, hogy mi módon illesszem bele a karperecemet a történetbe, és az a remek ötletem támadt, hogy valahol elejtem, aztán Wayne Hoobler majd megtalálja. Wayne majd azt hiszi, a karperec egy nőé volt, aki szerelmes volt egy TH l Jon Sparks nevű illetőbe, és a nő meg TH1 eljegyezték egymást, összeházasodtak vagy valami fontos dolog történt velük 1971. március 19-én. Wayne ajka bizonytalanul formálgatja majd a szokatlan nevet. – Thl ? – mondja. – Thi? Tháj? => Ott, a koktélbárban fölruháztam Dwayne Hoovert a gyorsolvasás képességével, melyet egy esti tanfolyamon sajátított el a Keresztyén Ifjak Egyesületében, Ez majd lehetővé teszi, hogy órák helyett percek alatt olvassa el Kilgore Trout regényét. => Ott, a koktélbárban bevettem egy fehér tablettát, amelyről az orvos azt mondta, hogy módjával szedjem, naponta kettőt, hogy ne erezzem búsnak magam.

=> Ott, a koktélbárban a tabletta és az alkohol hatására rettenetes, sürgető kényszert éreztem, hogy megmagyarázzam mindazt, amit még nem magyaráztam meg, aztán tovább rohanjak a történettel. Lássuk csak: arra már magyarázatot adtam, hogy miért tud Dwayne olyan szokatlanul gyorsan olvasni. Kilgore Trout valószínűleg nem érhetett volna New Yorkból Midland Citybe annyi idő alatt, amennyit adtam neki, de ezzel már késő bajmolódni. Hagyjuk így, hagyjuk így! Lássuk csak, lássuk csak... Igen: magyarázatot kell adnom egy dzsekire, amelyet Trout a kórházban lát majd. Hátulról így fog festeni:

Íme, a magyarázat: Régen csak egy niggergimnázium volt Midland Cityben, és az meg is maradt színtiszta niggergimnáziumnak. Crispus Attucksról nevezték el, egy fekete emberről, akit brit katonák lőttek le Bostonban, 1770-ben. Az eseményt megörökítő olajfestmény a gimnázium fő folyosóját díszítette. Több fehér embert is golyó ért. Crispus Attucks homlokán a lyuk úgy festett, mint egy madárház bejárati ajtaja. De a fekete emberek most már nem Crispus Attucks Gimnáziumnak hívták az iskolát. Ártatlan Áldozat Giminek hívták. És amikor a második világháború után megépült a második niggergimnázium, azt George Washington Carver-ről nevezték el, egy fekete emberről, aki rabszolgának született, mégis híres vegyész lett belőle. A földimogyoró számos fontos felhasználási módját ő fedezte

föl. De a feketék ezt az iskolát sem voltak hajlandóak a rendes nevén emlegetni. Már a megnyitása napján megjelentek a fekete fiatalembereken a dzsekik, amelyek hátulról így festettek :

=> Aztán, tudjátok, azt is meg kell magyaráznom, hogy Midland Cityben miért tudta olyan sok fekete utánozni az egykori Brit Birodalom különféle területein fészkelő madarak hangját. A helyzet úgy állt, hogy a Nagy Válság idején szinte egész Midland Cityben csak Fred T. Barry meg az apja-anyja engedhették meg maguknak, hogy a niggermunkákra niggereket fogadjanak föl. Megvették az egykori Keedsler-udvarházat, ahol annak idején Beatrice Keedsler, a regényírónő látta meg a napvilágot. Nem kevesebb, mint húsz szolgát dolgoztattak ott egyszerre. Fred apja a virágzó húszas években szerezte a sok pénzét szeszcsempészéssel meg részvény- és kötvénycsalásokkal. Minden vagyonát készpénzben őrizte, ami bölcs dolognak bizonyult, mert a Nagy Válság idején igen sok bank csődbe ment. Ezenkívül Fred apja volt az ügynöke azoknak a chicagói gengsztereknek, akik legális befektetésekkel akartak gondoskodni gyermekeikről és unokáikról. Fred apjának közvetítésével ezek a gengszterek a valódi érték tized –, sőt századrészéért vásároltak föl szinte minden valamirevaló vagyontárgyat Midland Cityben.

És mielőtt Fred apja-anyja az első világháború után az Egyesült Államokba jött, Angliában műsoros mulatókban léptek föl. Fred apja éneklő fűrészen játszott. Az anyja az akkori Brit Birodalom különféle vidékein fészkelő madarak hangját utánozta. Aztán a maga örömére tovább utánozta őket, még a Nagy Válság kellős közepén is. Például bejelentette: „A malaysiai bülbül", és utánozta a hangját. Vagy bejelentette: „Az új-zélandi bubuk", és utánozta a hangját. És a feketék, akik nála dolgoztak, mind úgy érezték, soha életükben nem szórakoztak ilyen jól, bár hangosan sohasem mertek hahotázni. És hogy a barátaik és rokonaik a hasukat foghassák neveltükben, a feketék is megtanultak madárhangokat utánozni. A hóbort elterjedt. Később már olyan feketék is, akik soha a közelében sem jártak a Keedsler-háznak, utánozni tudták az ausztráliai lantfarkú madarat és rigóbillegetőt, az indiai bíbormálinkót meg a jó öreg angliai pintyőkét, ökörszemet és fitiszfüzikét. Még Kilgore Trout szigeti gyermekkora kihalt jópajtásának, a Bermuda-vészmadárnak a vidám rikácsolását is utánozni tudták. Amikor Kilgore Trout megérkezett a városba, a feketék még mindig utánozni tudták mindezeket a madarakat, és szóról szóra el tudták mondani azt, amit Fred anyja szokott volt mondani az egyes madárhangok előtt. Ha például valamelyikük a fülemülét utánozta, először mindig ezt mondta: „A költők által olyannyira kedvelt fülemüle dalának sajátos varázst ad az, hogy kizárólag holdfényben énekel." És így tovább. => Ott, a koktélbárban Dwayne Hoover ártalmas vegyszerei hirtelen úgy döntöttek, elérkezett az ideje, hogy Dwayne az élet titkait követelje Kilgore Trouttól. – Halljam a kinyilatkoztatást! – kiáltott föl Dwayne. Föltápászkodott az asztala mellől, lerogyott Trout mellé, úgy sugárzott belőle a hevület, mint egy gőzradiátorból. – Kérem a kinyilatkoztatást! És Dwayne most valami egészen természetellenes dolgot müveit. Azért művelte, mert én műveltettem vele. Már évek óta sóvárogtam arra, hogy ezt műveltethessem valamelyik szereplőmmel. Dwayne azt tette Trouttal, amit a Hercegnő tesz Alice-szel Lewis Carroll Alice Csodaországban című könyvében. Odadugta a fejét szegény Trout vállához, és belevájta az állat.

– Hol a kinyilatkoztatás?! – kérdezte, és vájta, egyre jobban belevájta az állat. Trout nem felelt. Eddig a pillanatig azt remélte, hogy élete kicsiny hátralevő részét további emberi lények érintése nélkül élheti le. A vallanak nyomódó áll Trout számára ugyanolyan megsemmisítő érzés volt, mintha megerőszakolták volna. – Ez az? Ez az? – kérdezte Dwayne, és fölkapta Trout Nem titok többé című regényét. – Igen... ez az – nyögte ki Trout. Hatalmas megkönnyebbülésére Dwayne elvette az állat. Dwayne most mohón olvasni kezdett, kiéhezetten falta a betűket. És a Keresztyén Ifjak Egyesületének gyorsolvasási tanfolyama lehetővé tette, hogy szinte zabálja a szavakat és oldalakat. „Kedves Barátom, szegény barátom, derék barátom!", olvasta. „Te a világegyetem Teremtőjének kísérleti alkotása vagy. Az egész világegyetemben te vagy az egyetlen teremtmény, akinek szabad akarata van. Te vagy az egyetlen, akinek ki kell találnia, mi lesz a következő cselekedete – és miért. Mindenki más csak robot, gépezet. Bizonyára kíváncsi vagy rá, miért van az, hogy egyesek szemlátomást szeretnek, mások szemlátomást gyűlölnek. Nos, azok egyszerűen szerető- és gyűlölőgépek" – olvasta Dwayne. „Kimerült vagy és csüggedt. Miért is ne volnál? Természetesen kimerítő az, hogy folyton ésszerűen akarsz átlátni egy olyan világegyetemet, amelyet senki sem szánt ésszerűnek."

Huszonharmadik fejezet Dwayne Hoover tovább olvasott: „Körülvesznek a szeretőgépek, gyűlölőgépek, kapzsi gépek, önzetlen gépek, bátor gépek, gyáva gépek, igazmondó gépek, hazudógépek, vidám gépek, komoly gépek. Egyetlen céljuk az, hogy minden elképzelhető módon ingereljenek téged, hogy a világegyetem Teremtője megfigyelhesse a reakcióidat. Nincs bennük több érzelem vagy értelem, mint egy állóórában. A világegyetem Teremtője ezúton kéri bocsánatodat nemcsak a próba tartamára melléd adott szeszélyes és tolakodó társaságért, hanem magának a bolygónak az ocsmány, lezüllött állapotáért is. A Teremtő úgy programozta a robotokat, hogy évmilliókon át rongálják a bolygót, hogy mire ideérsz, bűzhödt, rothadó sajtdarab legyen belőle. A Teremtő kétségbeejtő zsúfoltságról is gondoskodott, úgy programozván a robotokat, hogy tekintet nélkül az életkörülményeikre, szinte mindennél jobban áhítsák a nemi közösülést és szinte mindennél jobban imádják a csecsemőket." => Egyébként Mary Alice Miller, a női mellúszás világbajnoka és a Művészeti Fesztivál királynője éppen most haladt át a koktélbáron. A haliba tartott. Ez volt a legrövidebb út az oldalsó parkolóból, ahol az apja várt avokádó-zöld 1970-es Plymouth Barracuda kétajtós, négyüléses sportkocsijában, amelyet használtan vásárolt Dwayne-től. Dwayne ugyanolyan jótállást vállalt rá, mint egy új autóra. Mary Alice apja, Don Miller egyebek között a shepherdstowni Felülvizsgáló Bizottság elnöke volt. Ő döntött úgy, hogy Wayne Hoobler, aki most megint Dwayne használt autói között bujkált, alkalmas rá, hogy elfoglalja helyét a társadalomban. Mary Alice azért ment a haliba, mert koronára és jogarra volt szüksége, hogy a Művészeti Fesztivál esti díszvacsoráján betölthesse királynői szerepét. Milo Maritimo, a fogadóportás, a gengszterunoka a saját két kezével készített neki koronát és jogart. Mary Alice szeme állandó gyulladásban volt. Úgy festett, mint a maraszkinó-cseresznye. Csak egyvalakinek tűnt föl annyira, hogy hangos megjegyzést is tegyen rá: Abe Cohennek, az ékszerésznek. Abe Cohen megvetően nyilatkozott Mary Alice nemi jellegte-lenségéről, ártatlanságáról és üres fejéről, mondván: –Tiszta tonhal! => Kilgore Trout hallotta, mit mondott, hallotta a tiszta

tonhalat. Az agya megpróbált értelmet találni benne. Az agya ki sem látszott a rejtélyekből. Trout most akár a hawaii héten Dwayne használt autói között tengő-lengő Wayne Hoobler is lehetett volna. Műanyaggal bevont lába közben egyre jobban égett. Most már fájdalmasan égett. Mocorgóit, kunkorgott a lába, könyörgött, hogy dugják hideg vízbe vagy lóbálják a levegőben. Dwayne pedig tovább olvasott magáról és a világegyetem Teremtőjéről, imigyen: „Arra is programozta a robotokat, hogy könyveket, képeslapokat és újságokat írjanak neked, meg televízió- és rádióműsorokat, színdarabokat és filmeket. Dalokat is írtak neked. A világegyetem Teremtője százával találtatta ki velük a vallásokat, hogy bőven legyen miből választanod. Milliószámra ölette le őket egymással, csakis azért, hogy te elképedj. Minden elképzelhető szörnyűséget és minden elképzelhető jóságot művelnek érzéketlenül, automatikusan és szükségszerűen, csak hogy a Teremtő lássa, miként reagálsz T-E." Ez az utolsó szó hatalmas betűkkel, külön sorban állt, úgyhogy így festett:

=> „Valahányszor bementél a könyvtárba", folytatódott a könyv, „a világegyetem Teremtője visszafojtotta a lélegzetét. A szabad akaratoddal mit fogsz választani az előtted levő szedett-vedett kulturális svédasztalról? A szüleid veszekedőgépek és önsajnálógépek voltak. Az anyád arra volt programozva, hogy szitkokat szórjon az apádra, mert selejtes pénzkeresőgép, az apád meg arra volt programozva, hogy szitkokat szórjon őrá, mert selejtes házvezetőgép. Arra voltak programozva, hogy szitkokat szórjanak egymásra, mert selejtes szeretkezőgépek. Aztán az apád arra volt programozva, hogy döngő léptekkel kimenjen a házból és bevágja az ajtót. Ez automatikusan átalakította az anyádat sírógéppé. Akkor az apád elment a kocsmába, ahol más ivógépek

társaságában berúgott. Aztán az ivógépek mind elmentek a bordélyba, ahol baszógépeket béreltek. Aztán az apád hazavánszorgott, és bocsánatkérőgép lett belőle. Az anyád meg átalakult nagyon lassú megbocsájtógéppé." => Dwayne most, miután körülbelül tíz perc alatt több tízezer szót behabzsolt ebből a szolipszista fantazmagóriából, föltápászkodott. Merev léptekkel odament a zongorához. Azért járt mereven, mert tulajdon ereje és erkölcsi nagysága félelemmel vegyes bámulattal töltötte el. Az egyszerű járáshoz nem merte teljes erejét bevetni, nehogy lába dobbanása összedöntse az új Holiday Innt. A maga életét nem féltette. Trout könyvéből értesült róla, hogy már huszonhárom-szőr megölték, de a világegyetem Teremtője mindannyiszor megjavította és újra elindította. Dwayne inkább az elegancia, mint a biztonság kedvéért fogta vissza magát. Erre az új megvilágosodásra finom stílusban akart reagálni, hogy megörvendeztesse kéttagú közönségét – önmagát és Teremtőjét. Odalépett homoszexuális fiához. Nyuszi látta, hogy baj lesz; azt hitte, neki vége. Könnyűszerrel megvédhette volna magát a katonaiskolában elsajátított küzdőmódszerekkel. Ő azonban inkább a meditációt választotta. Lehunyta a szemét, és tudata lemerült agya használatlan lebenyeinek csöndjébe. Ez a foszforeszkáló sál lebegett el előtte:

=> Dwayne hátulról megtaszította Nyuszi fejét. Aztán föl-alá görgette a zongorabillentyűkön, mint egy dinnyét. Fölnevetett, és azt mondta a fiára: –... egy istenverte buzerálógép! Nyuszi nem védekezett, pedig borzasztó dolgok történtek az arcával. Dwayne fölrántotta a fejét a billentyűkről, aztán megint

odacsapta. Vér fröccsent a billentyűkre – meg köpet meg nyalka. Rabo Karabekian, Beatrice Keedsler és Bonnié MacMahon együttes erővel elkapta Dwayne-t és lerángatta Nyusziról. Ez csak fokozta Dwayne eksztázisát. – Nőt nem ütünk meg, mi ? – szólt oda a világegyetem Terem tőjének. Aztán állón vágta Beatrice Keedslert. Hasba vágta Bonnié MacMahont. Szentül hitte, hogy érzéketlen gépezetek. – Ti robotok, akarjátok tudni, miért evett lefolyótisztítót a feleségem? – förmedt rá Dwayne elképedt közönségére. – Megmondom, miért: olyan típusú gép volt! => A másnap reggeli újság térképet közölt Dwayne dühöngésének útvonaláról. A pontozott vonal a koktélbárból indult, átment a parkoló aszfaltján az autószalonba, Francine Pefko irodájába, megint vissza az új Holiday Innbe, aztán át a Cukor-patakon és a gyorsforgalmi út nyugatra tartó sávjain, föl a füves elválasztó sávra. Ott, az elválasztó sávon fékezte meg Dwayne-t két arra vetődött rendőr. Íme, ezt mondta Dwayne a rendőröknek, miközben hátrabilincselték a kezét: – Hála Istennek, hogy itt vannak! => A dühöngő Dwayne nem ölt meg senkit, de tizenegy embert olyan súlyosan bántalmazott, hogy kórházba kellett vinni őket. Az újságbeli térképen keresztek jelölték mindegyik helyet, ahol valaki súlyosan megsérült. Erős nagyításban a keresztek így festettek:

=> A Dwayne dühöngését ábrázoló térképen a koktélbárban három ilyen kereszt volt – Nyuszi, Beatrice Keedsler és Bonnié MacMahon. Aztán Dwayne kirohant a szálló és az autószalon közötti aszfaltra. Ordítozott, hogy aki nigger odakint van, az tüstént menjen oda hozzá. – Beszédem van veletek! – mondta. Egyedül állt kinn. A koktélbárból még senki sem ment utána. Mary Alice Miller apja, Don Miller az autójában Dwayne közelében volt ugyan, várta, hogy Mary Alice megjöjjön a koronájával-jogarával, de ő semmit sem látott Dwayne produkciójából. Az autójában lehajtható támlájú ülések voltak. Ágyat lehetett csinálni belőlük. Don hanyatt

feküdt, a feje jóval az ablakok szintje alatt volt, pihent, bámult fölfelé. Magnetofonra vett nyelvleckéket hallgatott, úgy akart megtanulni franciául. – Demain nous allons passer la soirée au cinéma –mondta a magnetofon, és Don megpróbálta utána mondani. – Nous espérons que notre grand-pere vivra encore longtemps – mondta a magnetofon. És így tovább. => Dwayne tovább szólongatta a niggereket, hogy jöjjenek elő, mert beszéde van velük. Mosolygott. Úgy vélte, a világegyetem Teremtője tréfából mindet bújócskára programozta. Dwayne ravaszul körbesandított. Aztán elkiáltotta azt a jelszót, amellyel annak idején, gyerekkorában azt jelezték, hogy a bujocskanak vége, a rejtőzködő gyermekeknek is ideje hazaindulniuk. Már lement a nap, mikor Dwayne imigyen kiáltott: –Aki bújik, előjöhet, vacsorára hazamehet! Az a személy, aki erre a varázsigére előbukkant, soha életében nem játszott még bújócskát. Wayne Hoobler volt, ő lépett elő halkan a használt autók közül. Háta mögött összefogta a kezét, enyhén szétvetette a lábát. A félpihenj néven ismert testhelyzetet vette föl. Ezt a testhelyzetet katonáknak, raboknak egyaránt megtanították – hogy így adják jelét figyelmüknek, hiszékenységüknek, tiszteletüknek és önként vállalt védtelenségüknek. Hoobler készen állt bármire, a haláltól sem riadt volna vissza. – No lám – mondta Dwayne, és keserédes derűvel elmosolyodott, szarkalábak futottak szét a szeme körül. Nem tudta, kicsoda Wayne. Jellegzetes fekete robotként fogadta. Bármelyik másik fekete robot is megtette volna. És Dwayne ismét nyakatekert beszélgetésbe kezdett a világegyetem Teremtőjével, a robotot használva a társalgás élettelen apropójának. Midland Cityben sokan tettek ki Hawaiiból vagy Mexikóból vagy hasonló helyekről származó haszontalan tárgyakat a kávézóasztalkájukra vagy a dohányzóasztalkájukra vagy az ilyen-olyan polcaikra, s az ilyen tárgyak társalgási apropóként szolgáltak, így is hívták őket: társalgási apropó. Wayne ott maradt félpihenjben, amíg Dwayne mesélt arról az évről, amelyet megyei cserkészvezetőként töltött, amikor több fekete fiatalt vettek föl a cserkészek közé, mint korábban bármikor. Dwayne elmondta Wayne-nek, milyen igyekezettel próbálta megmenteni egy Payton Brown nevű fekete fiatalember életét, aki tizenöt és fél éves

korával a legfiatalabb ember volt, aki valaha is meghalt a shepherdstowni villamosszékben. Dwayne tovább zagyvált mindazokról a feketékről, akiket fölfogadott, amikor senki más nem fogadott föl feketéket, meg arról, hogy mintha egyszerűen képtelenek lettek volna reggel pontosan érkezni munkába. Említést tett néhány olyan feketéről is, aki viszont serény és pontos volt, és rákacsintott Wayne-re, mondván: – Ok úgy voltak programozva. Aztán a feleségéről meg a fiáról beszélt, elismerte, hogy a fehér robotok lényegükben éppolyanok, mint a fekete robotok, ők is arra vannak programozva, hogy azok legyenek, amik. hogy a/t tegyék, amit tesznek. Dwayne ezután egy pillanatig hallgatott. Mary Alice Miller apja közben tőlük néhány méternyire feküdt az autójában, és továbbra is francia társalgást tanult. És aztán Dwayne nagy lendülettel odavágott Waynenek. Csattanós pofont akart adni neki, de Wayne nagyon jól megtanulta elkapni a fejét. Térdre bukott, és Dwayne keze csak a levegőt hasította az arca helyén. Dwayne fölnevetett. –Afrikai ugribugri!-mondta. Egy vásári mutatványra utalt, amely nagy népszerűségnek örvendett, amikor Dwayne kisfiú volt. Egy sátor végében egy fekete ember kidugta a fejét egy ponyvába vágott lyukon, és az emberek pénzt adtak azért a kiváltságért, hogy kemény baseball-labdákkal dobálhassák a fejét. Ha eltalálták, nyereményt kaptak. => Így hát Dwayne most azt hitte, a világegyetem Teremtője arra invitálja, hogy játsszanak afrikai ugribugrit. Cselhez folyamodott, erőszakos szándékát látszólagos unott-sággal palástolta. Aztán hirtelen Wayne felé rúgott. Wayne megint kitért, aztán szinte ugyanabban a pillanatban újra ki kellett térnie, ahogy Dwayne rúgások, pofonok és ökölcsapások gyors kombinációival próbálkozva közeledett. Wayne felszökkent egy igen furcsa teherautó platójára, amelyet egy 1962-es Cadillac limuzinalvázra építettek rá. A Maritimo testvérek építővállalatának tulajdona volt. A hirtelen magasságból Wayne teljes szélességében látta a gyorsforgalmi utat, és a mögötte fekvő Will Fairchild repülőtérből is majdnem két kilométernyit. És most fontos tudnunk, hogy Wayne eddig még sohasem látott repülőteret, nem volt fölkészülve arra, ami egy repülőtéren történik, amikor este repülőgép száll le. – Jól van, jól van – nyugtatgatta Dwayne Wayne-t. Sportszerűen

viselkedett vele. Nem állt szándékában utána mászni a platóra, hogy újra megpróbáljon odasózni. Először is kifulladt. Másodszor pedig megértette, hogy Wayne tökéletes kitérőgép. Csak egy tökéletes ütőgép tudná eltalálni. – Veled nem tudok versenyezni – mondta Dwayne. így hát Dwayne elhátrált egy kicsit, és megelégedett azzal, hogy lentről prédikációt tartott. A rabszolgaságról beszélt – nemcsak a fekete, hanem a fehér rabszolgaságról is. Dwayne rabszolgának tekintett mindenkit, aki szénbányában vagy futószalag mellett dolgozik, akármilyen a színe. – Régebben azt gondoltam, szégyen és gyalázat – mondta. – Régebben azt gondoltam, szégyen és gyalázat a villamosszék is. Meg a háború meg az autóbalesetek meg a rák – mondta, és így tovább. Most már mindezt nem tartotta szégyennek és gyalázat-nak. – Miért érdekelne, mi történik a gépekkel?- kérdezte. Wayne Hoobler arca eddig kifejezéstelen volt, most azonban elfojthatatlan áhítat ömlött szét rajta. Ellátottá a száját. A Will Fairchild repülőtéren ebben a pillanatban gyúl-tak ki a leszállópálya fényei. Wayne szemében úgy festettek, mint sok kilométernyi titokzatosan gyönyörű ékszer. Wayne szeme láttára vált valósággá egy álom a gyorsforgalmi út túloldalán. Wayne fejében is kigyúltak az álmot fölismerő fények, fénybetűk adtak gyerekes nevet az álomnak, imigyen:

Huszonnegyedik fejezet Figyeljetek: Dwayne Hoover olyan sok emberben tett súlyos kárt, hogy kihívták a Martha néven ismert különleges mentőautót. A Martha egy jókora General Motors távolsági autóbusz volt, amelyből kivették az üléseket. Harminchat ágyon helyezhették el odabent a szerencsétlenségek áldozatait. Volt konyhája, fürdőszobája és műtője. Az élelem-, gyógyszer- és kötszerkészlete akkora volt, hogy külső segítség nélkül egy hétig működhetett önálló kis kórházként. A teljes neve Martha Simmons Mozgó Segélyhely volt, és Newbolt Simmons megyei közegészségügyi felügyelő feleségéről kapta a nevét. Martha Simmons veszettségben hunyt el. A veszettséget egy beteg denevértől kapta meg, amelyet egy reggel a nappali szoba mennyezettől földig érő függönyére csimpaszkodva talált. Előzőleg Martha Simmons éppen Albert Schweitzer életrajzát olvasta, aki hittel vallotta, hogy az emberi lényeknek szeretettel kell bánniuk az egyszerűbb lényekkel. Miközben Martna Simmons begöngyölte a denevért egy Kleenex nevű papírzsebkendőbe, az állat egy icipicit belekapott a kezébe. Martha Simmons kivitte a belső udvarra, ahol gyöngéden végigfektette az Astrosurf néven ismert mesterséges pázsiton. Martha Simmonsnak a halála idején kilencvenegy centiméteres volt a csípőbősége, hetvenkét centiméteres a derékbősége és kilencvenöt centiméteres a mellbősége. A férje hímvesszője tizenkilenc centiméter hosszú és öt centiméter átmérőjű volt. A férjét és Dwayne-t egy időre összehozta az, hogy mindkettőjük felesége oly különös halált halt egy hónapon belül. Közösen vásároltak egy kavicsbányát odakint a 23A műút mellett, de aztán a Maritimo testvérek építővállalata kétszer annyit kínált érte, mint amennyibe nekik került, így hát elfogadták az ajánlatot, megosztoztak a hasznon, és a barátság valahogy fokozatosan véget ért. Azóta is küldtek egymásnak karácsonyi üdvözlőlapokat. Dwayne legutóbbi karácsonyi lapja, amelyet Newbolt Simmonsnak küldött, így festett:

Newbolt Simmons legutóbbi karácsonyi lapja, amelyet Dwaynenek küldött, így festett:

=> A pszichiáternőm neve is Martha. Az ideges embereket kis családokba gyűjti, amelyek hetente egyszer összejönnek. Remek mulatság. Megtanít bennünket arra, hogy intelligens módon nyújtsunk vigaszt egymásnak. Most a szabadságát tölti. Nagyon kedvelem. És ahogy az ötvenedik születésnapom közeledik, sokat gondolok Thomas Wolfe amerikai regényíróra, aki csak harmincnyolc éves volt, amikor meghalt. A regényei megkonstruálásához sok segítséget kapott Maxwell Perkinstől, a Charles Scribner's Sons kiadó szerkesztőjétől. Állítólag Perkins azt mondta neki, hogy egységesítő alapgondolatként írás közben mindig a hős apakeresése járjon az eszében.

Nekem úgy rémlik, hogy az igazán hiteles amerikai regényekben a hősöknek és hősnőknek egyaránt inkább anyákat kellene keresniük. Ettől nem kell zavarba jönni. Egyszerűen ez az igazság. Egy anya sokkal hasznosabb. Nekem nem okozna különösebb örömöt, ha másik apát találnék. Dwayne Hoovernek sem. Kilgore Troutnak sem. => És miközben az anyátlan Dwayne Hoover az anyátlan Wayne Hooblert pocskondiázta a használt autók parkolójában, a gyorsforgalmi út másik oldalán, a Will Fairchild repülőtéren egy olyan férfi bérelt repülőgépe készülődött leszálláshoz, aki bizony megölte az anyját. Ez a férfi Eliot Rosewater volt, Kilgore Trout pártfogója. Fiatal korában, véletlenül, egy csónakbalesetben ölte meg az anyját. Az anyja ezerkilencszázharminchat évvel az Isten Fiának állítólagos világra jötte után az Amerikai Egyesült Államok női sakkbajnoka lett. Rosewater a következő évben ölte meg. Rosewater pilótája idézte elő, hogy a repülőtér leszállópályája átalakult a börtöntöltelék meseországává. Amikor kigyúltak a fények, Rosewaternek az anyja ékszereit juttatták az eszébe. Nyugatra nézett, és elmosolyodott, ahogy a szemébe tűnt a Mildred Barry Művészeti Központ rózsás szépsége, az oszlopokon álló szeptemberi telihold a Cukor-patak kanyarulatában. Az jutott az eszébe, hogy fátyolos csecsemőtekintetével ilyennek látta annak idején az anyját. => Persze őt is én találtam ki. Meg a pilótáját is. A pilótaülésbe Looseleaf Harper ezredest ültettem, azt az embert, aki atombombát dobott a japáni Nagaszakira. Egy másik könyvben alkoholistát csináltam Rosewaterből. Mostanra a Névtelen Alkoholisták társasága segítségével viszonylag kijózanítottam. Újonnan megtalált józanságát arra használtattam vele, hogy egyebek között megismerje a vadidegenekkel rendezett New York-i szexuális orgiák állítólagos testi-lelkijótéteményeit. Egyelőre csak zavarba jött. Megölhettem volna őt is, a pilótáját is, de élve hagytam őket. így hát a repülőgép simán leszállt. => A Martha nevű mozgó segélyhelyen két orvos volt: Cyprian Ukwende Nigériából jött, Khashdrahr Miasma pedig egy újdonsült államból, Bangladesből. Mindkét vidék híres volt arról, hogy ott időnként kifogy az élelem. Mindkét vidékről említés is történt Kilgore Trout Nem titok többé című könyvében. Dwayne Hoover azt olvasta a

könyvben, hogy a robotok világszerte minduntalan kifogynak az üzemanyagból és elpusztulnak, miközben arra várakoznak, hogy próbára tegyék a világegyetem egyetlen szabad akaratú teremtményének reakcióit, ha netán arra vetődik. => A Martha volánja mögött Eddie Key, egy fekete fiatalember ült, aki egyenes leszármazottja volt Francis Scott Keynek, annak a fehér amerikai hazafinak, aki a nemzeti himnuszt írta. Eddie tudta, hogy Key leszármazottja. Több mint hatszáz ősét tudta megnevezni, és mindegyikről legalább egy adomát tudott. Az ősei afrikaiak, indiaiak és fehérek voltak. Eddie például tudta azt, hogy egykor a családja anyai ágának tulajdonában volt az a farm, amelyen fölfedezték a Szent Csodabarlangot, és az ősei úgy nevezték: „Kékmadár Farm". => Elmondom, hogy egyébként miért volt olyan sok fiatal külföldi orvos a kórházakban: Az ország közel sem termelt annyi orvost, amennyi a sok betegnek kellett volna, viszont rettenetesen sok pénze volt. így hát megvette az orvosokat más országoktól, amelyeknek nem volt sok pénzük. => Eddie Key azért tudott olyan sokat a származásáról, mert a családja fekete ága megőrizte azt a szokást, amely igen sok afrikai családban ma is él: minden nemzedék egy tagjának kötelessége volt, hogy emlékezetébe vésse a család addigi történetét. Eddie Key még csak hatéves volt, amikor elkezdte elméjében elraktározni apai és anyai rokonságának neveit és kalandjait. Ahogy a volán mögött ült és kinézett a szélvédőn, Eddie Keynek az az érzése támadt, hogy ő maga is csak eszköz, mint egy jármű, s a szemén, mint a szélvédőn át kinézhetnek az ősei, ha akarnak. Francis Scott Key csak egy volt az Eddie mögött álló ezrek közül. Eddie arra gondolt, hátha Key épp most veszi szemügyre, mi lett közben az Amerikai Egyesült Államokból, így hát a szélvédőre ragasztott amerikai zászlócskára szegezte a tekintetét. Egészen halkan azt mondta: – Még lengik, fater. => – Eddie Key töviről-hegyire ismert egy emberektől nyüzs-gö múltat, és ezért sokkal érdekesebbnek látta az életet, mint például Dwayne vagy én vagy Kilgore Trout vagy szinte akármelyik fehér ember aznap Midland Cityben. Közülünk senki sem érezte azt, hogy más néz a szemével –vagy más érez a kezével. Mi még azt sem tudtuk, kik voltak a dédapáink és dédanyáink. Eddie Key emberek folyójában úszott, s a

folyó valahonnét valahová tartott az időben. Dwayne meg Trout meg én mozdulatlan kavicsok voltunk. És Eddie Key, mivel oly sok mindent betéve tudott, mély, szívet melengető érzéseket táplálhatott például Dwayne Hoover és dr. Cyprian Ukwende iránt is. Dwayne az az ember volt, akinek a családja annak idején megkapta a Kékmadár Farmot. Az indaro törzsbeli Ukwende az az ember volt, akinek az ősei annak idején Afrika nyugati partvidékén elrabolták Key Ojumwa nevű ősét. Az inda-rók Ojumwát egy muskétáért eladták a brit rabszolgakereskedőknek, azok fölrakták a „Pacsirta" nevű vitorláshajóra, az elvitte a South Carolina állambeli Charlestonba, ott meg árverésen értékesítették önjáró, önjavító mezőgazdasági gépként. És így tovább. => Dwayne Hoovert most föltuszkolták a Marikára, a hátsó, nagy kettős ajtón át. Eddie Key a vezetőülésben ült, és a visszapillantó tükörből nézte, mi történik. Dwayne olyan szorosan be volt bugyolálva a kényszerzubbonyba, hogy Eddie szemében a tükörképe úgy festett, mint egy bekötözött hüvelykujj. Dwayne észre sem vette a kényszerzubbonyt. Azt hitte, a Kilgore Trout könyvében megígért szűz bolygón van. Még amikor Cyprian Ukwende és Khashdrahr Miasma lefektette, akkor is azt hitte, a lábán áll. A könyvből úgy tudta, hogy a szűz bolygón eljár úszni, és amikor kimászik a jéghideg vízből, mindig kiált valami meglepőt. Ez a játék. A világegyetem Teremtője mindig megpróbál rájönni, mit fog aznap kiáltani Dwayne. És Dwayne mindig túljár az eszén. Íme, ezt kiáltotta Dwayne a mentőautóban: – Isten hozzád, bús hétfő! – Aztán az az érzése támadt, hogy a szűz bolygón eltelt egy nap, és újra itt a kiáltás ideje. – Kolbász terem a kenderben! – kiáltotta. => Kilgore Trout a járóképes sebesültek között volt. Segítség nélkül föl tudott szállni a Marthára, és segítség nélkül keresett magának egy helyet, messze az igazán súlyos esetektől. Trout előzőleg hátulról rávetette magát Dwayne Hooverre, amikor Dwayne kirángatta Francine Pefkót az autószalonból a szabadba. Dwayne mindenki szeme láttára akarta összeverni Francine-t, mert az ártalmas vegyszerei azt gondoltatták vele, hogy Francine nagyon is rászolgált. Dwayne már az irodában eltörte Francine állkapcsát és három bordáját. Amikor kihengergette az ajtón, már jókora tömeg gyűlt össze az új Holiday Inn koktélbárjából és konyhájából. – Ez a legjobb

baszógép az egész államban! – mondta Dwayne a tömegnek. – Csak föl kell húzni, aztán egyfolytában baszik és mondogatja, hogy szeret, és csak akkor hallgat el, ha kap egy Sanders-féle Csirkebüfét! És így tovább. Trout hátulról elkapta. Trout jobb kezének gyürűsujja valahogy becsusszant Dwayne szájába, és Dwayne leharapta az utolsó percét. Dwayne azután elengedte Francine-t, és a lány az aszfaltra rogyott. Elvesztette az eszméletét. Ő sérült meg a legsúlyosabban az áldozatok közül. Dwayne pedig peckes léptekkel odament a gyorsforgalmi út melletti betonárokhoz, és beleköpte Kilgore Trout ujja hegyét a Cukor-patakba. => Kilgore Trout úgy határozott, hogy nem fekszik le. Elhelyezkedett egy ülésen Eddie Key mögött. Key megkérdezte, mi baja, és Trout föltartotta véres zsebkendővel részben eltakart jobb kezét, amely így festett:

– Ki mint vet, úgy arat! – kurjantotta Dwayne. => – Ne feledjétek Pearl Harbort! – kiáltotta Dwayne. Az eltelt háromnegyed órában jobbára förtelmes méltánytalanságokat művelt. De legalább Wayne Hooblert nem bántotta. Wayne ismét a használt a utók között volt, és egy haja szála sem görbült meg. Éppen fölvett a földről egy karperecet, amelyet én dobtam oda, hogy megtalálja. Ami engem illet, én tisztes távolságban maradtam mindeme erőszaktól – még ha én teremtettem is Dwayne-t, az agresszivitását, a várost, az eget fönt és a Földet alant. Még így is törött óraüveggel és mint később kiderült, törött lábujjai kerültem ki a csetepatéból. Valaki hátraugrott, hogy elkerülje Dwayne-t. Eltörte az órám üvegét, hiába teremtettem én, és eltörte a lábujjamat is. => Ez nem az a fajta könyv, amelyben az emberek végül azt

kapják, amit megérdemeltek. Dwayne csak egyetlen olyan embert bántalmazott, aki a gonoszságával rászolgált a bántalmazásra: Don Breedlove-ot. Breedlove volt az a fehér gázszerelő, aki Patty Keene-t, Dwayne Crestview Avenue-n levő Burger Chef hamburgerbüféjének pincérnöjét megerőszakolta a megyei sportpálya George Hickman Bannisterről elnevezett klubházának parkolójában, miután a Mogyoró Egyetem legyőzte az Ártatlan Áldozat Gimnáziumot a területi középiskolai kosárlabda-bajnokság újrajátszott mérkőzésén. => Amikor Dwayne dühöngeni kezdett, Don Breedlove a szálló konyhájában volt. Épp egy gáztűzhelyet javított odabent. Kilépett egy kis friss levegőt szívni, és Dwayne odarohant hozzá. Dwayne épp az előbb köpte bele Trout ujja hegyét a Cukor-patakba. Don és Dwayne igen jól ismerte egymást, mert Dwayne egyszer eladott Breedlove-nak egy új Pontiac Venturát, amelyről Don azt állította, hogy tragacs. A tragacs olyan autó volt, amely nem működött jól, és senki sem tudta megjavítani. Dwayne voltaképpen még rá is fizetett az ügyletre, annyit költött á beállításokra és alkatrészcserékre abbéli igyekezetében, hogy megengesztelje Breedlove-ot. Breedlove azonban vigasztalhatatlan volt, sőt végül élénk sárga színnel ezt a feliratot mázolta a csomagtartó fedelére és mindkét ajtóra:

Mellesleg az autónak az volt a baja, hogy Breedlove egyik szomszédjának gyereke juharcukrot tett a Ventura benzintartályába. A juharcukor egy cukorféle volt, amelyet a fák véréből készítettek. Hs Dwayne Hoover most Breedlove felé nyújtotta a jobb kezét, Breedlove pedig gondolkodás nélkül megfogta, így kapcsolódtak össze:

Ez férfiak között a barátság jelképe volt. Elterjedt az a vélekedés,

hogy a kézfogás módja nagyon sokat elárul az ember jelleméről. Dwayne és Don Breedlove kézfogása egyaránt száraz volt és kemény. Tehát Dwayne a jobb kezével szorosan fogta Don Breedlove-ot, és úgy mosolygott, mintha azt mondaná, borítsunk fátylat a niúltra. Aztán kissé behajlította a bal kezét, és a tenyerével fülön vágta Dont. Ez rettenetes légnyomást teremtett Don fülében. Olyan borzasztó volt a fájdalom, hogy összeesett tőle. Azzal a fülével Don már soha többé nem hall semmit. => Így hát most Don is a mentő kocsiban volt – ő is ült, akárcsak Kilgore Trout. Beatrice Keedsler feküdt, bár ő is ülhetett volna. Neki az állkapcsa törött el. Hoover Nyuszi is feküdt. Fölismerhetetlen volt az arca, még az is, hogy arc – akárki arca. Cyprian Ukwende morfiumot adott neki. Rajtuk kívül még öt áldozat volt – egy fehér nő, két fehér férfi, két fekete férfi. A három fehér ember most járt először Midland Cityben. A Pennsylvania állambeli Erie-ből tartottak a Grand Canyonhoz, amely a bolygó legmélyebb repedése volt. Ők bele akartak nézni a repedésbe, de nem jutottak el addig. Dwayne Hoover akkor bántalmazta őket, amikor az autójuktól az új Holiday Inn bejárata felé tartottak. Mindkét fekete férfi a szálló konyhai alkalmazottja volt. => Cyprian Ukwende most megpróbálta lehúzni Dwayne Hoover cipőjét. Dwayne cipőjét, cipőfűzőjét és zokniját azonban átitatta a műanyag, amikor átgázolt a Cukorpatakon. Ukwende nem állt értetlenül a műanyag bevonatú, egységbe forrt cipő-zokni látványa előtt. A kórházban nap mint nap látott ilyen cipőket-zoknikat azoknak a gyerekeknek a lábán, akik túl közel játszottak a Cukor-patakhoz. Sőt. a kórházi segélyszobában föl is akasztott egy lemezvágó ollót – a műanyag bevonatú, egységbe forrt cipőkzoknik levágására. Odafordult bengáli asszisztenséhez, az ifjú dr. Khashdrahr Miasmához. – Keríts ollót – mondta. Miasma nekivetette a hátát a mozgó segélyhelyen levő női vécé ajtajának. Mindeddig egy ujját sem mozdította, hogy ellássa a sérülteket. Eddig Ukwende meg a rendőrség meg egy polgári védelmi alakulat végezte el a munkát. Miasma még ollót sem volt hajlandó keresni. Alapjában véve Miasmának valószínűleg egyáltalán nem lett volna szabad orvosi területen dolgoznia, vagy legalábbis nem olyan területen,

ahol esetleg bírálat éri. Miasma nem tudta elviselni a bírálatot. Ezen a gyöngeségén nem tudott úrrá lenni. Ha bárki a legfinomabb célzást tette arra, hogy valamilyen szempontból nem a lehető legtökéletesebb, Miasma automatikusan átalakult hasznavehetetlen, duzzogó gyermekké, aki csak azt hajtogatta, hogy haza akar menni. Ezt mondta most is, amikor Ukwende másodszor odaszólt, hogy kerítsen ollót: – Haza akarok menni. Elmondom, miért érte bírálat éppen azelőtt, hogy Dwayne ámokfutásának hírére riasztották őket: amputálta egy fekete férfi lábát, pedig azt a lábat valószínűleg meg lehetett volna menteni. És így tovább. => Nagyon sokáig mesélhetnék még intim részleteket a szupermentőautón levő emberek életéről, de mire jó a még több információ? A realista regényeket és szőrszálhasogató részletességüket illetően egyetértek Kilgore Trouttal. Trout A pángalak-tikus adatbank című regényében a hős egy háromszáz kilométer hosszú és száz kilométer átmérőjű űrhajón utazik. A körzeti fiókkönyvtárból kivesz egy realista regényt. Elolvas belőle vagy hatvan oldalnyit, aztán visszaviszi. A könyvtáros megkérdezi tőle, miért nem tetszett, és a hős azt feleli: „Az emberi lényekről már tudok." És így tovább. => A Martha útnak indult. Kilgore Trout meglátott egy hirdetést, amely nagyon megnyerte a tetszését, így festett:

És így tovább. Dwayne Hoover tudata időlegesen visszatért a Földre. Arról kezdett beszélni, hogy kondicionáló szalont nyit Midland Cityben, evezőgépekkel, szobakerékpárokkal, sugármasszázzsal, szoláriumokkal, úszómedencével és így tovább. Azt mondta Cyprian Ukwendének, hogy a kondicionáló szalonnál az a lényeg, hogy az ember megnyissa, aztán mihelyt nyereséggel tudja eladni, túladjon rajta. – Az emberek fölbuzdulnak. hogy visszaszerzik a kondíciójukat vagy leadnak pár kilót – mondta Dwayne. – Beiratkoznak a programokra, de aztán körülbelül egy év alatt elveszítik az érdeklődésüket, és elmaradnak. Az emberek már csak ilyenek. És így tovább. Dwayne nem nyit semmiféle kondicionáló szalont. Nem nyit ő már soha semmit. Azok, akiket oly igazságtalanul bántalmazott, olyan bosszúszomjasan perelik majd kártérítésért, hogy Dwayne teljesen tönkremegy. Ő is odasodródik a többi aszott öregember közé Midland City nyomornegyedébe, az egykor divatos Fairchild Hotel környékére. Semmi esetre sem ő lesz az egyetlen semmittevő, akiről joggal elmondhatni: „Látod? Szinte hihetetlen! Most kutyagumija sincs, pedig régebben mesésen jómódú volt!" És így tovább. Kilgore Trout a mentőautóban ülve csíkokban, foltokban hántolta le a műanyagot égő lábáról. A sértetlen bal kezét kellett használnia.

Epilógus A kórház baleseti sebészete az alagsorban volt. Miután Kilgore Trout ujjcsonkját fertőtlenítették, rendbe tették és bekötözték, azt mondták, menjen föl a gazdasági hivatalba. Troutnak bizonyos űrlapokat kellett kitöltenie, mert nem volt helybéli lakos, nem volt betegbiztosítása, nem volt csekkfüzete, nem volt készpénze. Nincstelen volt. Eltévedt, és egy darabig tévelygett az alagsorban, mint sokan mások. Benyitott a boncterem kétszárnyú ajtaján, mint sokan mások. Automatikusan tűnődni kezdett saját halandó voltán, mint sokan mások. Benyitott egy használaton kívül álló röntgenszobába. Automatikusan tépelődni kezdett azon, hogy nem növekszik-e benne valami rossz. Amikor mások benéztek abba a szobába, ők is pontosan ugyanezen kezdtek tépelődni. Trout most semmi olyat nem érzett, amit más emberek milliói ne éreztek volna – automatikusan. És aztán lépcsőre bukkant, de nem a megfelelőre. Ez a lépcső nem az előcsarnokhoz meg a gazdasági hivatalhoz meg az ajándékbolthoz meg a többihez vezetett, hanem azoknak a szobáknak a sorához, amelyekben különféle sérüléseket szenvedett emberek állapota javult vagy rosszabbodott. Sokukat a gravitáció ereje csapott a földhöz. A gravitáció ereje egy pillanatra sem szünetelt. Trout most elhaladt egy nagyon költséges privát betegszoba mellett, amelyben egy fekete fiatalember feküdt, mellette fehér telefon, színes televízió, körülötte bonbonos dobozok és virágcsokrok. Ez a fiatalember Elgin Washington volt, egy strici, aki a régi Holiday Innben tanyázott, onnan futtatta a nőket. Még csak huszonhat éves volt, de mesésen jómódú. A látogatási idő már véget ért, ezért minden szexuális rabszolganője eltávozott. A parfümfelhőiket azonban hátrahagyták. Troutnak fölfordult a gyomra, amikor elhaladt az ajtó előtt. Automatikus reakció volt ez a lényegében ellenséges felhőre. Elgin Washington kevéssel előbb kokaint szippantott föl az orrába, és a kokain rettenetesen fölerősítette az Elgin agyába érkező és onnan induló telepatikus üzeneteket. Elgin Washington százszor akkorának érezte magát, mint a valóságban volt, olyan harsányak és izgalmasak voltak az üzenetek. A lármájuk villanyozta föl. A tartalmuk nem érdekelte. És a zenebona kellős közepéről Elgin Washington mézes-mázosán

kiszólt Troutnak. – Hé, öregem, hé, öregem, hé, öregem – hívogatta. Aznap amputálta a lábát Khashdrahr Miasma, de arról már elfeledkezett. – Hé, öregem, hé, öregem – hívogatta Troutot. Nem akart tőle semmi különöset. Az agyának valamelyik része céltalanul gyakorolta azt a képességét, hogy ismeretleneket magához tud édesgetni. Emberi lelkek horgásza volt. – Hé, öregem... – mondta. Kivillantotta aranyfogát. Kacsintott. Trout bement, megállt a fekete férfi ágya végénél. Ez nem a részvét jele volt. Trout megint gépiesen reagált. Trout, mint oly sok más Föld-lakó, teljesen automatikusan működő, bárgyú robottá alakult át, amikor egy Elgin Washington-féle torz személyiség megmondta neki, mit akarjon, mit tegyen. Mellesleg mindkét férfi Nagy Károly leszármazottja volt. Mindenki, akinek az ereiben akár csak a legkevesebb európai vér folyt, Nagy Károly leszármazottja volt. Elgin Washington ráébredt, hogy már megint elkapott valakit, pedig igazán nem is akarta. És ha már elkapott valakit, nem tudta úgy elengedni, hogy valamilyen módon ne éreztesse vele az alacsonyabbrendűségét vagy nevetségessé-gét. Ilyen volt a természete. Néha meg is ölt egy-egy embert, hogy éreztesse vele az alacsonyabbrendűségét, de Trouttal jóindulatú volt. Behunyta a szemét, mint aki nagyon töri a fejét, aztán komolyan azt mondta: – Azt hiszem, meghalok. – Hívok nővért! – mondta Trout. Bármelyik emberi lény pontosan ugyanezt mondta volna. – Nem, nem – mondta Elgin Washington, álmatag legyintésseljelezve tiltakozását. – Lassan halok meg. Fokozatosan. – Értem – mondta Trout. – Mindenképpen tegyen meg nekem egy szívességet –mondta Washington. Fogalma sem volt róla, milyen szívességet kérjen. Majd támad valami ötlete. Szívességkérésre mindig támadt. – Miféle szívességet? – kérdezte feszengve Trout. Megdermedt holmi bizonytalan szívességek emlegetésére. Olyan típusú gép volt. Washington tudta, hogy meg fog dermedni. Minden emberi lény olyan típusú gép volt. – Hallgassa meg, ahogy elfütyülöm a fülemüle dalát – mondta. Sötét tekintettel hallgatást parancsolt Troutra. –A költők által olyannyira kedvelt fülemüle dalának sajátos varázst ad az – mondta –, hogy a fülemüle kizárólag holdfényben énekel. – Aztán azt tette, amit

Midland Cityben időnként szinte minden fekete megtett: utánozta a fülemülét. => A Midland City-i Művészeti Fesztivál megnyitását őrület miatt elhalasztották. Fred T. Barry, a fesztivál elnöke limuzinján, kínainak öltözve eljött a kórházba, hogy együttérzéséről biztosítsa Beatrice Keedslert és Kilgore Troutot. Troutot sehol sem találták. Beatrice Keedsler morfiumot kapott, és most aludt. Kilgore Trout feltételezte, hogy este mindenképpen megnyitják a fesztivált. Semmiféle közlekedésre nem lévén pénze, gyalog indult útnak. Nyolc kilométert kellett gyalogolnia a Fairchild Boulevard-on, a másik végén levő parányi, borostyánszínü pötty felé. Az a pötty volt a Művészeti Központ. Trout majd megnöveszti azzal, hogy feléje lépeget. Amikor a lépegetéstől már elég nagyra nőtt, elnyeli Troutot. És odabenn lesz ennivaló. => Én körülbelül hat utcányira onnét vártam, hogy feltartóztassam. Egy Plymouth Dusterben ültem, amelyet az Avistól béreltem a Diner's Club hitelkártyámmal. Papírcsövet tettem a számba. Levelekkel volt megtömve. Meggyújtottam. Ez elegáns dolognak számított. A hímvesszőm hét és fél centiméter hosszú és tizenhárom centiméter átmérőjű volt. Az átmérője tudomásom szerint világrekordnak számított. Most csak szunnyadt a Jockey Shorts alsónadrágomban. Kiszálltam az autóból, hogy kinyújtóztassam a lábamat, ami szintén elegáns dolognak számított. Gyárak és raktárak között voltam. Ritkán és halványan világítottak az utcai lámpák. A parkolók üresek voltak, kivéve itt-ott egy-egy éjjeliőr autóját. A Fairchild Boulevard-on, a város egykori ütőerén nem volt forgalom. Minden életet elszívott onnan a gyorsforgalmi út meg a Róbert F. Kennedy körút, a régi Monon vasút pályáján épült belső autópályagyűrű. A Monon megszűnt. => Megszűnt. => Ebben a városrészben senki sem aludt. Senki sem ólál-kodott. Éjjel ez erődrendszer volt, magas kerítésekkel, riasztóberendezésekkel és őrkutyákkal, amelyek gyilkológépek voltak. Amikor kiszálltam Plymouth Dusteremböl, nem tartottam semmitől. Ostobán tettem. Az író igen veszélyes anyagokkal dolgozik, ezért ha elővigyázatlan, derült égből villámcsapásként csaphat le rá a szörnyű halál. Engem egy doberman készült megtámadni. Ennek a könyvnek

egy korábbi változatában főszereplő volt. => Figyeljetek: a dobermant úgy hívták, Kazak. Ő vigyázott éjjelente a Maritimo testvérek építővállalatának raktártelepére. Kazak kiképzői, azok az emberek, akik elmagyarázták neki, miféle bolygón van és miféle állat ő, arra tanították, hogy a világegyetem Teremtője azt szeretné, öljön meg mindent, amit el tud kapni, és egye is meg. A könyv korábbi változatában Dwayne Hoover cselédjének, Lottie Davisnek a férje, a fekete Benjámin Davis felügyelt Kazakra. Napközben nyers húst dobált be a gödörbe, ahol Kazak helye volt. Napkeltekor bevonszolta Kazakot a gödörbe. Napnyugtakor üvöltözött vele és teniszlabdákat vágott hozzá. Aztán kiengedte. Benjamin Davis első trombitás volt a Midland City-i Szimfonikusoknál, de azért nem kapott fizetést, tehát igazi állásra is szüksége volt. A hadseregtől kiselejtezett matracokból és drótfonatból készült vastag öltözékben járt, hogy Kazak ne tudja megölni. Kazak újra és újra megpróbálta. Az udvar tele volt matracfoszlányokkal és drótfonat-darabokkal. És Kazak megtett minden tőle telhetőt, hogy megöljön bárkit, aki túl közel megy a világát körülzáró drótkerítéshez. Úgy vetette magát az emberekre, mintha a kerítés nem lett volna ott. A kerítés mindenütt kidudorodott a járda felé. Úgy festett, mintha valaki belülről ágyúgolyókkal bombázta volna. Észre kellett volna vennem a kerítés különös vonalát, amikor kiszálltam az autómból, amikor elegánsan viselkedtem és cigarettára gyújtottam. Bizony tudhattam volna, hogy egy Kazak-féle vérszomjas szereplőt nem olyan könnyű kihagyni egy regényből. Kazak egy halom bronzcső mögött lapult, amelyet a nap folyamán a Maritimo testvérek potom pénzért vettek egy rablótól. Kazak feltett szándéka volt, hogy megöl, és meg is eszik. => Hátat fordítottam a kerítésnek, mélyet szívtam a cigarettámból. A Pali Mail apránként öl meg. És elgondolkodva nézegettem a Fairchild Boulevard túloldalán levő régi Keedsler-ház sötét, pártázatos oromzatát. Ott nevelkedett Beatrice Keedsler. Ott követték el a város történetének leghíresebb gyilkosságait. Will Fairchild, a háborús hős, Beatrice Keedsler anyai nagybátyja 1926-ban egy nyári éjszakán megjelent egy Springfield karabéllyal. Agyonlőtt öt rokont, három szolgát, két rendőrt és

Keedslerék magán-állatkertjének teljes állományát. Aztán szíven lőtte magát. Amikor fölboncolták, egy sörét nagyságú daganatot találtak az agyában. Az idézte elő a gyilkosságokat. => Miután a házat Keedslerék a Nagy Válság idején elvesztették, Fred T. Barry meg a szülei költöztek be. Az öreg ház megtelt a brit madarak hangjával. Most pedig a város néma tulajdona volt. Azt fontolgatták, hogy átalakítják múzeummá, ahol a gyermekek megismerhetik Midland City történetét – nyílhegyekből, kitömött állatokból meg a régi fehér ember kezdetleges eszközeiből. A leendő múzeumnak Fred T. Barry félmillió dolláros adományt kínált föl egyetlen feltétellel: hogy kiállítják az első Robo-Magic mosógépet és egykori plakátjait. A kiállítandó tárggyal szemléltetni akarta, hogy a gépek ugyanúgy fejlődnek, mint az állatok, csak sokkal gyorsabban. => A Keedsler-házat bámultam, nem is álmodtam arról, hogy mögöttem egy robbanékony kutya kitörni készül. Kilgore Trout is egyre közelebb ért. Szinte ügyet sem vetettem a közeledtére, pedig nagy fontosságú mondandóink voltak egymásnak – arról, hogy Trout az én teremtményem. Inkább az apai nagyapámon járt az eszem. Ő volt Indianában az első képesített építész. Álompalotákat tervezett indianai milliomosoknak. Ezek most halottashá/ak, gitáriskolák, pincegödrök és parkolóhelyek voltak. Eszembejutott az anyám, aki a Nagy Válság idején egyszer körbeautóztatott Indianapolisban, hogy ámuljak-bámuljak, milyen gazdag és hatalmas volt az anyai nagyapám. Megmutatta, hol volt a nagyapám sörfőzdéje, hol volt egyik-másik álompalotája. Mindegyikből csak pincegödör maradt. Kilgore Trout már csak fél utcányira járt Teremtőjétől, és lassított. Én nyugtalanítottam. Feléje fordultam, úgy, hogy az orrüregeim, minden telepatikus üzenet adó- és vevőhelyei egy vonalba kerültek az övéivel. Telepatikusán újra meg újra elmondtam: „Jó híreim vannak a számodra!" Kazak rámvetette magát. => A jobb szemem sarkából megláttam Kazakot. A szeme két tüzes katlan volt. A fogai fehér tőrök. Csepegő nyála cianid. A vére nitroglicerin. Lustán, lebegve úszott felém a levegőben, mint egy zeppelin.

A szemem értesítette róla az agyamat. Az agyam üzenetet küldött a hipotalamuszomnak, utasította, hogy eressze bele a CRF jelű hormont a hipotala-muszt a hipofízissel összekötő rövid erekbe. A CRF hatására a hipofízisem beleeresztette az ACTH jelű hormont a véráramomba. Előzőleg a hipofízisem pontosan ilyen alkalmakra állította elő és tárolta az ACTH-t. És a zeppelin egyre közeledett. A véráramomba került ACTH egy része elérte a mellékvesém kérgét, amely előzőleg glukokortikoidokat termelt és tárolt veszély esetére. A mellékvesém beleeresztette a maga glukokortikoidjait a véráramomba. Szétáradtak az egész testemben, átalakították a glikogént glükózzá. A glükóz izomtáplálék volt. Segíthetett, hogy küzdjek, mint a vadmacska vagy fussak, mint a szarvas. És egyre közelebb ért a zeppelin. A mellékvesém adott egy adag adrenalint is. Kipirultam, ahogy a vérnyomásom a csillagos égig szökött. Az adrenalintól a szívem úgy megindult, mint egy gőzmozdony. A hajam is égnek meredt tőle. Az adrenalin hatására koagulánsok is ömlöttek a véráramomba, hogy ha esetleg megsebesülök, ne folyjanak el az életnedveim. Mindaz, amit eddig a testem művelt, része volt az emberi gépezet normális működésének. A testem azonban tett egy olyan óvintézkedést is, amely hozzáértők szerint példa nélkül állt az orvostudomány történetében. Talán zárlatos lett egy vezeték, vagy kifújt egy tömítés, az okozta. Mindenesetre visszaemeltem a heréimet a hasüregembe, behúztam őket a törzsembe, mint a repülőgép a futómüvet! És most azt mondják, hogy csak sebészeti beavatkozással lehet őket ismét leereszteni. Így vagy úgy, Kilgore Trout fél háztömbnyi távolságról figyelt. Nem tudta, ki vagyok, nem tudott Kazakról és arról sem, amit a testem művelt Kazak ügyében. Troutnak eddig sem volt unalmas napja, de még nem ért véget. Most azt látta, hogy a Teremtője helyből átugrik egy autót. => Négykézláb értem földet a Fairchild Boulevard közepén. Kazakot visszalökte a kerítés. A gravitáció a hatalmába kerítette Kazakot, ahogy a hatalmába kerített engem is. A gravitáció lecsapta Kazakot a betonra, úgy, hogy belekábult. Kilgore Trout elfordult. Riadtan sietni kezdett vissza, a kórház felé. Utána kiáltottam, de csak jobban szaporázta a lépteit.

Így hát beugrottam az autómba, és üldözőbe vettem. Még mindig föl voltam ajzva az adrenalintól meg a koagulánsoktól meg a többitől. Azt egyelőre nem tudtam, hogy a nagy izgalomban behúztam a heréimet is. Csak valami bizonytalan rossz érzésem volt odalent. Trout javában vágtázott, amikor melléje értem. Tizennyolc kilométeresnek mértem a sebességét, ami az ő korában nem is rossz. Most már ő is tele volt adrenalinnal meg koagulánsokkal meg glukokortikoidokkal. A lehúzott ablakon át kikiáltottam neki: – Hé! Mr. Trout! Várjon meg! Mr. Trout! Amikor meghallotta, hogy a nevén szólítják, lelassított. – Várjon meg! Jóbarát vagyok! – Csosszanó léptekkel megállt, kimerültén zihálva nekivetette a hátát a General Electric cég alkatrészraktárát övező kerítésnek. Eszelős tekintettel nézett rám. A háta mögött az éjszakai égbolton kirajzolódott a cég emblémája és jelmondata, amely így szólt: LEGFONTOSABB TERMÉKÜNK A HALADÁS => – Mr. Trout – szólaltam meg az autó belsejének sötétjéből –, semmi ok az aggodalomra! Nagy örömhíreket hozok! Lassan jutott lélegzethez, úgyhogy eleinte nem volt valami nagyszerű társalgó. – Maga... maga... a Művészeti Fesztiválról... jön? – kérdezte. Még mindig vadul forgott a szeme. – Én a Minden Fesztiválról jövök – feleltem. – Honnét? Gondoltam, nem lenne rossz, ha alaposabban szemügyre vehetne, így hát megpróbáltam fölkapcsolni a belső világítást. Ehelyett a szélvédőmosót kapcsoltam be. Kikapcsoltam. A megyei kórház fényeinek látványát vízcseppek torzították el. Meghúztam egy másik kapcsológombot, és a kezemben maradt. A szivargyújtó volt. Nem maradt tehát más választásom, mint hogy továbbra is a sötétségből szóljak Trouthoz. – Mr. Trout – mondtam –, én regényíró vagyok. Én teremtettem önt a könyveim céljaira. – Tessék? – kérdezte. – Én vagyok az ön Teremtője – mondtam. – Ön most egy könyv kellős közepén van – pontosabban szólva már a vége felé.

– Hm. – Van valami kérdése? Tegye föl bátran! – Tessék? – Nyugodtan kérdezzen meg bármit, amire kíváncsi –akár a múltat, akár a jövőt illetően – mondtam. – A jövőben a Nobel-díj várja önt. – A micsoda? – Az orvosi Nobel-díj. – Hm – mondta diplomatikusan. – Azt is elintéztem, hogy mostantól fogva jó nevű kiadója legyen. Elég a pumás könyvekből! – Hm – mondta. – Nekem bizony a maga helyében rengeteg kérdésem volna – mondtam. – Fegyver van magánál? – kérdezte. Elnevettem magam odabenn, a sötétben. Megint megpróbáltam világosságot gyújtani, megint elindítottam a szélvédőmosót. – Nincs szükségem fegyverre ahhoz, hogy úgy táncoljon, ahogy én fütyülök, Mr. Trout. Csak le kell írnom önről bármit, ennyi az egész. => – Maga meghibbant? – kérdezte. – Nem – mondtam. És szétzúztam minden kételyét. Elvittem a Tadzs Mahalhoz. Aztán Velencébe. Aztán Dar és Salaamba. Aztán a Nap felszínére, ahol nem ártottak neki a lángok. Aztán vissza Midland Citybe. Szegény öreg térdre rogyott. Az anyám meg Nyuszi anyja jutott róla az eszembe, ők viselkedtek így, amikor valaki fényképezőgépet fogott rájuk. Ahogy Trout ott kushadt előttem, elvittem gyermekkora Bermudájára, szemügyre vetettem vele egy Bermudavészmadár terméketlen tojását. Onnét elvittem gyermekkorom Indianapolisába. Egy cirkuszi sokadalom kellős közepébe tettem. Megláttattam vele egy járási ataxiában szenvedő férfit, meg egy nőt, akinek akkora golyvája volt, mint egy kis tök. => Kiszálltam a bérelt autómból. Nagy zajjal szálltam ki, hogy Trout füle sok mindent megtudhasson a Teremtőjéről, ha már a szemét nem hajlandó használni. Keményen bevágtam az autó ajtaját. Ahogy megkerültem az autót, járás közben egy kicsit forgattam a lábamat, úgyhogy a lépéseim nemcsak kimértek voltak, hanem csikorgóan

kemények is. Megálltam előtte. Lesütött szemének szűk látótere épp a cipőm orráig terjedhetett. – Mr. Trout, én szívből szeretem önt – mondtam nyájasan. – Én szétziláltam az ön elméjét. Most egységes egészet akarok csinálni belőle. Azt akarom, hogy olyan egészséget, olyan belső harmóniát erezzen magában, amilyet eddig sohasem engedtem éreznie. Azt akarom, hogy emelje föl a tekintetét, nézze meg, mit tartok a kezemben! Semmit sem tartottam a kezemben, de akkora hatalmam volt Trout fölött, hogy azt látta volna a kezemben, amit csak akarok. Mutathattam volna neki például egy arasznyi magas Szép Helénát is. – Mr. Trout... Kilgore... – mondtam –, amit a kezemben tartok, az az egészség, a harmónia és a táperőjelképe. Az egyszerűsége keleties egyszerűség, mi azonban amerikaiak vagyunk, Kilgore, nem kínaiak. Nekünk, amerikaiaknak színpompás, háromdimenziós, zamatos jelképek kellenek. Legfőképpen pedig olyan jelképekre sóvárgunk, amelyeket még nem rontottak meg a nemzetünk elkövette főbenjáró bűnök, mint például a rabszolgatartás, a fajirtás vagy a bűnös hanyagság, sem a kisstílű kapzsiság és ravaszság. – Nézzen föl, Mr. Trout – mondtam, és türelmesen vártam. – Kilgore...? Az öregember fölnézett, és az arca ugyanaz az aszott arc volt, mint az apámé özvegy korában – mint az apámé öreg, nagyon öreg korában. Látta, hogy a kezemben egy almát tartok. => – Hamarosan elérkezik az ötvenedik születésnapom, Mr. Trout – mondtam. – Másféle évek következnek. Megtisztulva, megújulva akarom várni őket. Hasonló lelki szituációban Tolsztoj gróf szabadon engedte a jobbágyait, Thomas Jefferson szabadon engedte a rabszolgáit. Én szabadon engedem műveim minden szereplőjét, akik oly hűségesen szolgáltak írói pályafutásom alatt. Ön az egyetlen, akinek meg is mondom. A többieknek ez az éjszaka ugyanolyan lesz, mint minden más éjszaka. Álljon föl, Mr. Trout! Ön szabad. Ön szabad! Trout sután föltápászkodott. Kezet ráztam volna vele, de a jobb keze megsebesült, így hát mindketten csak lógattuk a kezünket magunk mellett. – Bon voyage – mondtam. Eltűntem. => Lustán, kellemesen átbukfenceztem a semmin, ahol el szoktam

rejtőzni, amikor eltestetlenedek. Trout kiáltásai elhalkultak, ahogy nőtt közöttünk a távolság. Trout hangja az apám hangja volt. Hallottam az apámat – és láttam az anyámat a semmiben. Az anyám távol, nagyon távol maradt tőlem, mert az öngyilkosságot hagyta rám örökül. Egy kis kézitükör lebegett el a közelben. Gyöngyház nyelű, gyöngyház keretű lék volt. Könnyűszerrel elkaptam, odatartottam tulajdon jobb szemem elé, amely így festett:

Íme, ezt kiáltotta utánam Kilgore Trout az apám hangján : – Fiatalíts meg! Fiatalíts meg! Fiatalíts meg!

=> Kurt Vonnegut, Jr. apja és nagyapja építész volt Indianapolisban. Meg festő is. Egyetlen élő testvére jó nevű fizikus, aki egyebek között fölfedezte, hogy ezüstjodiddal néha havat vagy esőt lehet csinálni. Ez Mr. Vonnegut hetedik regénye. Nagyrészt New Yorkban írta. Mind a hat gyermeke felnőtt.

ISBN 963 02 5651 7 MAECENAS, Budapest Felelős kiadó: Szvák Gyula Irodalmi vezető: Szántó György Tibor Alföldi Nyomda (585.66-14-2), Debrecen, 1988 Felelős vezető: Benkő István vezérigazgató Tipográfia és műszaki szerkesztés: Beszédes Natasa Terjedelem: 13,13 (A/5) ív