HUNFALVY PÁL ÉLETE, PÁLYÁJA SZALAI EDIT (Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola, Magyar Nyelvészeti Tanszék)
Hunfalvy Pál, a XIX. sz. egyik legnagyobb tudósa és polihisztora 1810. március 12-én született Nagyszalókon (Schlagendorf, Velky Slavkov), cipszer földműves családban. Elődei Hunsdorf (Hunfalva, Huncovce) községben éltek, s nevüket is e Késmárk szomszédságában fekvő faluról kapták. Apját Nagyszalókon a jobbágyok elöljárójuknak választották, a község az ő irányításával váltotta meg magát a jobbágy sorból. Hunfalvy Pál tehetsége korán megnyilvánult, az elemi iskola elvégzése után 1823-ban apja a késmárki evangélikus líceumban taníttatta tovább. Anyanyelvén kívül ismerte a latin és a görög nyelvet, franciául tanult, ám a magyar ekkor még ismeretlen volt előtte. 1872-ben Miskolcra adták magyar szóra. Két évet töltött e városban, az ötödik osztályt az evangélikus algimnáziumban végezte, a hatodikat a reformátusok miskolci líceumában. Az itt töltött időben jól megtanult magyarul, majd Késmárkra visszatérve folytatta filozófiai tanulmányait, beiratkozott a főiskola jogtudományi tanfolyamára, emellett tanulmányozta a héber és az arab nyelvet is. Bár Miskolcon megtanult magyarul, még nem érzett közösséget a magyarsággal. Későbbi visszaemlékezéseiből kitűnik, hogy késmárki főiskolásként fordult először a magyar kultúra felé, egyre többet olvasott a kortárs magyar irodalom alkotásaiból. Nagy hatást gyakorolt rá Széchenyi munkássága, kezdte megérteni, milyen célok fűtik a reformkori magyarság legjobbjait. (Szily K. 1910:6) Az ország szívéhez kezdett vágyni, szeretett volna Pestre kerülni, hogy jogi tanulmányait befejezze és ügyvédi vizsgát tegyen. Azonban a család a költségek viselését nem bírta, hiszen öccse, János, 1832-től a késmárki líceum tanulója. Ezért Hunfalvy Pál a Podmaniczky családnál nevelői állást vállalt. 1834-38 között a két Podmaniczky gyermek, Frigyes és Ármin a miskolci evangélikus algimnázium diákja volt. Nevelőjük, Hunfalvy Pál kérésére a család hozzájárult, hogy öccse, János is itt folytathassa tanulmányait. A miskolci évek hasznosak, fontosak, meghatározóak voltak a Hunfalvy testvérek életében. János is itt tanult meg magyarul, Pál pedig itt vált érzelmeiben, gondolataiban testestül-lelkestül magyarrá. A Podmaniczky családdal Drezdába is eljutott, és ott valaki a magyarokat valamilyen választási verekedés és haláleset miatt barbároknak nevezte. Az 1839-ben publikált drezdai levelekben ír arról, miként öntötte el az indulat az igazságtalan, sértő jelző miatt, 9
hogyan védte csapkodó érvekkel a magyarságot. (Domokos P.-Paládi-Kovács A. 1986:13) 1842-ig nevelősködött a Podmaniczky családnál, közben ügyvédi vizsgát tett; az Atheneaum c. folyóirat munkatársa lett, s mind nagyobb lehetőséget kapott, hogy a magyar kultúra fejlesztéséhez hozzájárulhasson. Ebben az időben megjelent írásai többnyire filozófiai, esztétikai tárgyúak, de közreadott irodalmi témájú, néprajzi vonatkozású cikkeket és fordításokat is, melyekbe beleszőtte nézeteit a magyar művelődési kérdésekről. E munkálkodásának köszönhetően 1841-ben az Akadémia levelező tagja lett, s ez év decemberében megtartotta akadémiai székfoglalóját egy ókortudományi tárgyú értekezéssel. Ugyanebben az évben testvérével együtt érzéseiknek megfelelően, nevüket Hunfalvira változtatták. 1842-ben Hunfalvy Pált bízták meg a késmárki evangélikus főiskola jogtudományi tanszékének vezetésével. Merész újítással kezdte meg ottani működését, előadásait magyar nyelven tartotta, holott addig a legtöbb jogtudományi intézetben latinul folytak az előadások. Négy évvel később a főiskola örökös igazgatójának választották meg. Az ő tevékenységének köszönhetően második jogi tanszéket állítottak fel, melynek első tanára öccse, Hunfalvy János lett. Ebben az időben úgy látszott, hogy szakítani fog mind a filozófia, mind a filológia művelésével, s kizárólag a jog- és államtudománynak fog élni. 1843-ban megjelent a magyar váltó- és kereskedelmi jogról szóló munkája, négy év múlva országgazdászati tájékoztatót tett közzé. 1848 júniusában nagy változás állt be a késmárki polihisztor életében. A szepesszombati választókerület egyhangúlag megválasztotta országgyűlési képviselővé, így a forrongó Pestre ment. Majd az országgyűléssel együtt menekült Debrecenbe, 1849-ben Szegedre, Aradon pedig tanúja volt a teljes összeomlásnak. Öccsével együtt szívvel-lélekkel támogatta a magyar forradalom programját. Világos után Hunfalvy Pálnak bujdosnia kellett, fivére az eperjesi börtönben raboskodott. Pál bujdosása nem tartott sokáig, 1850 nyarán kegyelmet kapott. Mivel jövőjét a tanári pályán képzelte, ezért folyamodványt nyújtott be Thun Leó osztrák kultuszminiszterhez, hogy a Pesti egyetemen a görög és a latin nyelv magántanárává habilitáltassa magát. Kérelmét politikai szereplése miatt elutasították. (Krompecher B. 1937:10) Ezzel életének, munkásságának első szakasza, melyre útkeresés, sokirányú tájékozódás volt a jellemző, lezárult. Az 1850-75 közötti időszak munkásságának nagy korszaka, melyet a nyelvtudomány művelésének szentelt. A XIX. század közepén, fél évszázados hallgatás után felerősödött az érdeklődés a magyar nyelv finnugor rokonságával kapcsolatos kérdések iránt, tudományos értékelések, előadások jelentek meg a témáról. Hunfalvy Pál figyelme is erre a nyelvészeti problémára irányult, egyrészt azért, mert bujdosása idején Toldy Ferenc jóvoltából megismerkedett a finn 10
nyelvtannal, s azt tanulmányozva ébredt föl benne a vágy a magyar és a finn nyelv rokonságának vizsgálatára; másrészt élénk érdeklődést keltett HUnfalvyban Reguly Antal vogul és osztják földön tett utazása, s összegyűjtött népköltészeti anyaga. A szabadságharc leverése után nem csatlakozott a csüggedők táborához, mert átérezte, hogy az idegen elnyomatás elleni önvédelemben milyen jelentős szerep vár a magyar nyelvre, az öntudatosságra, a nemzeti tudományokra. 1850ben új tudományos folyóiratot indított Új M agyar M úzeum címmel. A folyóirat beköszöntőjében azt hirdeti, hogy a nemzet felemelkedéséhez az anyag és szellem országában végzett munka visz, nem az ábrándozás. Megfogalmazza sa já t munkaprogramját is: „Nyelvészeti tennivalóink nem szorítkozhatnak csak a magyar nyelv anyagának összegyűjtésére, tovább kell mennünk, tanulnunk kell a rokon nyelveket, mivel magyar nyelvtudós nem lehet, ki rokon nyelvekben nem jártas. Nemcsak a nyelvtudomány érdeke kívánja ezt, hanem őstörténetünk felderítését is legfőképpen a nyelvhasonlítás eredményeiből várhatjuk.” Hunfalvy elöl járt a tennivalók felismerésében, és a felismert tennivalók elvégzésében is. 1851-ben elfoglalja a M agyar Tudományos Akadémia könyvtárosi tisztét, melyet 40 éven át, haláláig viselt. Ebben az évben tartotta első nyelvészeti felolvasását, s utána szakadatlan sorban jöttek nyelvészeti dolgozatai. Fő teendőjének az urál-altáji nyelvészet művelését tartotta. Kezdte megszervezni és kiépíteni a komplex szemléletű uralisztikát, és saját magát is együtt építi ezzel a tudományterülettel. 1856-ban M agyar N yelvészet címmel új folyóiratot indít, melynek 6 évfolyamát nemcsak szerkesztette, hanem jórészt ő írta. Egy szakfolyóiratnak mindig nagy jelentősége van valamely tudományág művelésében: a munka folytonosságát, az utánpótlás nevelését biztosítja. Az új magyar nyelvtudomány elvi és szervezeti kialakítására a M agyar N yelvészet megjelenésének 6 éve alatt került sor. A folyóiratnak nagy szerepe volt a tudománytalan, „délibábos” nyelvészkedés visszaszorításában, az összehasonlító nyelvészeti szempont térhódításában, a magyar nyelv finnugor rokonságának tudatosításában. A M agyar N yelvészet folytatásaként jelent meg 1862-ben a N yelvtudom ányi K özlem ények című folyóirat, amelynek célkitűzései megegyeznek a M agyar N yelvészetével, s nagyban hozzájárult a hazai nyelvtudomány, ezen belül a finnugor kutatások fellendítéséhez. M int nyelvész mindenekelőtt az obi-ugor nyelvek alapos ismerőjeként szerzett nevet. Az uráli népeknek azonban nemcsak a nyelve érdekelte, hanem története, mitológiája, szellemi műveltsége is. Nyelvészeti munkái mellett tanulmányt írt a finn ősköltészetről, fordításrészleteket készített a finn nemzeti eposzról a Kalevaláról; egyike az észt irodalom első külföldi felfedezőinek, az észt eposzról már gyűjtése idején, öt évvel annak megjelenése előtt hírt adott. A tudományos szervezés terén számos jelentős tette közül az egyik legfontosabb a Göttingában végzett fiatal filológus, Budenz József megnyerése a hazai 11
uralisztikai kutatások folytatására. Budenz József nyelvész volt, személyében méltó utódot talált a nyelvtudomány vezetésére. Hunfalvy ekkor más tudományágak felé fordult, hogy csodálatos munkabírásával, szervezőkészségével máshol is segítsen. Életének utolsó 15 évében - néhány nyelvészettel kapcsolatos írását kivéve - leginkább etnográfiával és történettudománnyal foglalkozott. A néprajz már korábban is felkeltette érdeklődését, s munkáiban egyre tisztábban formálódtak az általa kívánatosnak vélt embertudomány körvonalai. A néprajz fő céljának az etnikum megállapítását tartotta. 1876-ban publikálta M agyarország etnographiaja c. munkáját, mely betetőzése volt ilyen irányú kutatásainak. A népek külső leírásánál jobban foglalkoztatták a népek keletkezésének, őstörténetének titkai. Azt vallotta, hogy a nemzet fogalmában a nyelv a legfőbb ismertető, a nemzetiség fő alkotó eleme a nyelv, ameddig a nyelv él, él a nemzet is. Hunfalvy a tudomány tartópilléreinek megteremtésével foglalkozott, a korábban leíró szinten mozgó néprajzot elméleti síkra emelte. Olyan etnográfiai elméletet dolgozott ki, melynek alapelve az evolúció, módszere az összehasonlítás. Alapjaiban helyesen rajzolta meg a magyar etnogenezis menetét. A M agyarország etnographiaja révén váltak ismertté nézetei a magyar nép és nyelv eredetéről, Magyarország etnikumainak történetéről. Kimutatta az etnikus kultúra legfontosabb történeti rétegeit, tisztázta a székelyek, hunok, jászok, besenyők szerepét népünk kialakulásában. E művének nyomán alakult ki az évekig tartó vita a székelyek eredetéről. A székelyekben nem külön népfajt kell keresnünk - mondta - , hanem ők ugyanolyan magyarok, mint a többi népcsoport. Legdöntőbb bizonyítéknak a székelyek nyelvét tartotta, amely a kifejlett magyar nyelvvel egyezik meg. A székelyekben a régi gyepük ősi határőmépességének leszármazottak kell látnunk. írásai nemegyszer vitákat váltottak ki, egyes ellenfelei személyében támadták meg Hunfalvyt. Azzal érveltek, hogy a magyarsághoz későn asszimilálódott, a magyar nyelvet nem anyanyelvként tanulta; hogyan merészel döntőbíróként fellépni a magyar nyelv és nép eredetének kérdésében. Hunfalvy lelkét megkeserítették az igaz magyarságát kétségbe vonó támadások, öccsével együtt vallotta: „...én ugyan vérem szerint német származású vagyok, de tiltakoznám, ha teljes és tökéletes magyarságomat kétségbevonná valaki.” De nem vált keserű emberré, nem vonult vissza, minden harcot végigharcolt, s híveivel, tanítványaival győzelemre vitték a tudományos igazságot. A M agyar etnographia c. művét az első magyar etnológiai kézikönyvnek is szokás nevezni, különösen nagy hatást gyakorolt a kor magyar közvéleményére. 12
Kedvelt témája volt Hunfalvynak a finnugor népek népköltészetének, mitológiájának vizsgálata is. Ismertette a világ teremtésére és az özönvízre vonatkozó vogul mondákat, kifejtette a finnugor népek ősi hetes számrendszerének bizonyítékait, az Akadémián olvasta föl a vogul medvetiszteletről szóló értekezését. A néprajz történetében nemcsak mint néprajztudós írta be a nevét, hanem mint kiváló tudományszervező is. Hunfalvy Pál kezdettől fogva élete végéig vezetője volt annak a tudós körnek, mely a Néprajzi Társaság megalakítását tűzte ki célul. 1889 januárjában létrejött a Magyarországi Néprajzi Társaság, elnöke Hunfalvy Pál lett. A társaság célját a következőképpen fogalmazta meg: „Célunk a magyar állam és a történelmi Magyarország mai és egykori népeinek tanulmányozása, valamint kölcsönös megismerkedés útján a hazában élő népek közt testvéries egyetértésnek és az együvé tartozás érzésének ápolása.” Nyitó előadásában néhány példa elemzésével azt kívánta bizonyítani, hogy „minden nyelv, mely Magyarország területén hangzik, kincsesbánya a néprajz számára.” Hunfalvy Pál a Néprajzi Társaságban maga köré gyűjtötte tudományos munkássága folytatóit, az ifjabb nyelvész és etnográfus nemzedéket. Történetírói munkásságához az etnográfián keresztül vezetett az út. Történetíróként a nemzeti ábrándok lerombolója volt, aki leleplezte a nemesi történetírás romantikus, tudálékos állításait. Megkérdőjelezte a magyar krónikák hitelét, rámutatott arra, hogy a történetírók csak kritikával használhatják azokat, a meséket, mondákat le kell választani a valóságos tényekről. Szily Kálmán írta Hunfalvy történeti munkáiról: „M inket a hun-m agyar rokonság ábrándjaitól foszt meg, a székelyeket a hun leszármazás dicsőségétől, az oláhokat meg az ő rómaiságuktól fosztja meg.” (Szily K. 1910:7) Amilyen szigorú tárgyilagossággal és alapossággal végezte kutatásait a magyar őstörténet terén, éppen oly hideg fejjel ítélt a román nép és nyelv eredetének, rokonságának kérdéséről. Életének utolsó 15 évében 33 közleménye jelent meg ebben a témakörben. Már a M agyarország etnographiaja is nagy teijedelmet szentelt a románságnak, látván, hogy a téma élénken foglalkoztatja a nemzetközi tudományos közvéleményt. Álláspontját több ízben kifejtette német nyelven is. Rámutatott, hogy a román népcsoportok közös őshazáját a Dunától délre, a Balkánon kell keresni, s történeti dokumentumok alapján azt állapította meg, hogy az első román népcsoportok a XII. sz. végén jelentek meg Erdélyben, s nagyobb számban a tatárjárás után települtek be. Felfogása szerint a dákoromán kontinuitás elvének ellentmond az a tény, hogy a magyar és kárpátukrán (ruszin) nyelvnek XII—XIII. sz. előtti román kölcsönszavai nincsenek. Halála előtti este az Oláhok története c. könyvén dolgozott, amelyben a kezdetektől a XVII. sz. elejéig tekintette át a román nép történetét, s amely 13
befejezetlen maradt. Kéziratát a Magyar Tudományos Akadémia jelentette meg. E munka legfőbb értéke, hogy az egész feltárt anyagot, melyet korábbi munkáiban ismertetett, hatalmas egésszé rendezte, összefüggéseiben mutatta be a Kárpát-medence és a Balkán-félsziget népeinek történetét. Hunfalvy Pál életműve szinte áttekinthetetlenül gazdag, sokrétű. A tudomány mezején kevesen tettek annyit a XIX. században a helyes nemzeti önismeret érdekében, mint Hunfalvy Pál. 1891-ben ünnepelte tudományos pályája kezdetének 50. évfordulóját, amikor is emlékülést rendeztek tiszteletére. Eötvös Lóránd is köszöntötte őt, aki szerint: „Hunfalvy munkássága bebizonyította, a tudomány akkor is, ha tárgya magyar, s magyar ember magyar nyelven műveli, a tudományos világ közkincsévé válhatik”.
Irodalom Domokos Péter-Paládi-Kovács Attila: Hunfalvy Pál. Budapest, 1986 Kálmán Béla: Hunfalvy Pál és Munkácsi Bemát emlékezete. Magyar Nyelvőr. 1960, 264-268. o. Krompecher Bertalan: Reguly, Hunfalvy, Budenz és nyelvészeti irodalmunk megindulása. Magyar Nyelv. 1937, 1-12.0. Simonyi Zsigmond: Hunfalvy Pál, mint nyelvész. In: Hunfalvy-album. Budapest, 1891 Szily Kálmán: Hunfalvy Pál emlékezete. Magyar Nyelv. 1910, 1-12. o. Zsirai Miklós: Hunfalvy Pál. In: Finnugor rokonságunk. Budapest, 1937, 521-526. o.
14
