HULLADÉKGAZDÁLKODÁS egyetemi jegyzet

Széchenyi István Egyetem Környezetmérnöki Tanszék

Dr. Nagy Géza, Dr. Bulla Miklós Dr. Hornyák Margit, Vagdalt László

HULLADÉKGAZDÁLKODÁS egyetemi jegyzet

szerkesztette:

DR. NAGY GÉZA

Győr, 2002.

2

Széchenyi István Egyetem Környezetmérnöki Tanszék Szerkesztő:

Dr. NAGY GÉZA a műszaki tudomány kandidátusa főiskolai tanár

HULLADÉKGAZDÁLKODÁS egyetemi jegyzet Szerzők: Dr. Nagy Géza PhD., a műszaki tudomány kandidátusa 1., 4., 5., 6. fejezet Dr. Bulla Miklós PhD, műszaki doktor, a közgazdaságtudomány kandidátusa, 2. fejezet Dr. Hornyák Margit kémiai doktor, 3. fejezet Vagdalt László környezetmérnök, környezetvédelmi megbízott, 7. fejezet

Lektor: Dr. Szita Lajos a kémia tudomány kandidátusa egyetemi docens

TARTALOMJEGYZÉK

Győr, 2002.

3

oldal

1. BEVEZETŐ 5 2. KÖRNYEZETI PROBLÉMÁK TÁRSADALMI ÖSSZEFÜGGÉSEI 6 2.1. Környezetvédelmi kulcsterületek 6 2.2. Környezetvédelmi kihívások és feladatok az EU csatlakozás küszöbén 8 3. HULLADÉK GAZDÁLKODÁS JOGI SZABÁLYOZÁSA 10 3.1. A jogi szabályozás felépítése az EU-ban és Magyarországon 10 3.2. Alapelvek a hulladékgazdálkodásban 21 3.3. A hulladék fogalma, hulladéklisták 23 3.4. Hulladékkezelési tevékenységek, prioritások 33 Forrásmunkák (3. fejezethez) 43 4. HULLADÉKGAZDÁLKODÁSI ALAPISMERETEK 44 4.1. Környezeti hatások 44 4.2. Hulladékok 44 4.2.1. A hulladékok főbb típusai, hulladékfajták 46 4.2.1.1. Települési (kommunális) hulladék 47 4.2.1.2. Termelési hulladék 49 4.2.1.3. Különleges kezelést igénylő (veszélyes) hulladékok 50 4.2.2. A hulladékok káros környezeti hatása 51 4.2.3. Melléktermék, másodnyersanyag, másodlagos energiahordozó 53 4.2.4. A hulladékgazdálkodás eszközei 54 4.2.4.1. A hulladék keletkezésének megelőzése és csökkentése 54 4.2.4.1.1. A termék előállítása során keletkező hulladék csökkentése 57 4.2.4.1.2. A termék felhasználása során keletkező hulladék csökkentése 69 4.2.4.2. A hulladékok átalakulása a természetben 71 4.2.4.3. Hulladékhasznosítás 82 5. HULLADÉKGYŰJTÉS ÉS ELSZÁLLÍTÁS 99 5.1. A települési szilárd hulladékok gyűjtése és átmeneti tárolása 99 5.1.1. A gyűjtésre és átmeneti tárolásra szolgáló eszközök 101 5.1.2. Az átmeneti hulladéktárolók kialakításának szempontjai 102 5.1.3. A ledobó berendezések és alkalmazás feltételeik 103 5.1.4. A telepített tömörítő berendezések és alkalmazási feltételeik 104 5.2. A települési szilárd hulladék elszállításának módszerei és eszközei 105 5.2.1. A hulladékszállító járművek kialakításának általános elvei 105 5.2.2. A félpormentes hulladékgyűjtési és –szállítási rendszer 106 5.2.3. A pormentes hulladékgyűjtési és –szállítási rendszer 106 5.2.4. A cserekonténeres gyűjtési és szállítási rendszer gépei 107 5.2.5. A zsákos hulladékgyűjtési és –szállítási rendszer 107 5.2.6. A pneumatikus gyűjtés és szállítás 108 5.2.7. A kétütemű hulladékgyűjtési és – szállítási rendszer 109

4

6. A HULLADÉK KEZELÉSE, ÁRTALMATLANÍTÁSA 6.1. Fizikai eljárások 6.1.1. Aprítás 6.1.2. Rostálás 6.1.3. Tömörítés 6.1.4. Mosás, tisztítás 6.1.5. Fázisszétválasztási műveletek 6.1.6. Komponensszétválasztási műveletek 6.1.7. Hulladékok beágyazása és szilárdítása 6.2. A hulladékok kémiai kezelése 6.2.1. Semlegesítés 6.2.2. Csapadékos leválasztás 6.2.3. Hidrolízis 6.2.4. Redukció 6.2.5. Oxidáció 6.2.6. Elektrokémiai módszerek 6.3. A biokémiai hulladékkezelés 6.3.1. Komposztálás 6.3.2. Biogáz-előállítás 6.3.3. Enzimes fermentáció 6.4. Hulladékégetés 6.4.1. Égetési jellemzők 6.4.2. Az égetési technológia 6.5. A hulladék végső elhelyezése 6.5.1. A hulladéklerakó elhelyezése, telepítése 6.5.2. Hulladéklerakók építési osztályai és szigetelési előírások 6.5.3 Hulladéklerakó működtetése Forrásmunkák (4.,5.,6. fejezethez)

110 110 110 111 111 112 112 114 116 119 119 120 121 122 122 124 124 124 125 126 126 128 129 132 132 136 137 141

5

1. BEVEZETŐ A hulladékgazdálkodás a környezetvédelem egyik fontos -talán legfontosabb- szakterülete. Kulcsszerepe van a környezeti elemek (víz, föld, levegő, élővilág, épített környezet) minőségének és a természeti erőforrásoknak a védelmében egyben eredményesen segítheti a gazdasági hatékonyságot. A hulladékgazdálkodás a hulladékok káros hatása elleni védelemnek a hulladékok teljes életciklusára kiterjedő tevékenységek összehangolt sorozata. Gyakorlatilag a hulladékok keletkezésének megelőzését, csökkentését, a keletkezett hulladékok elkülönített gyűjtését és hasznosítását, a nem hasznosítható hulladékok környezetszennyezés nélküli átmeneti tárolását és ártalmatlanítását foglalja magában. A tevékenységet ma már hazánkban is átfogó jogszabályi keretek között végezzük. A hazai hulladékmennyiség nemzetközi összehasonlításban mind fajlagos, mind abszolút értelemben igen magas. A fajlagos anyag- és energiafelhasználásunk ezzel összefüggésben nagyon rossz, ami a nagymennyiségű hulladékképződés mellett nemzetközi piaci pozícióinkat is rontja. Az Európai Unióhoz való csatlakozási kérelmünkre az Európai Bizottság "országjelentésében" életképesnek ítélte Magyarország piacgazdaságát, de figyelmeztetett a környezetvédelmi és energiagazdálkodási hiányosságokra ill. teendőkre. Az Európai Unióhoz történő csatlakozásunk elősegítése érdekében különös jelentőséggel bír, az EU konform hulladékgazdálkodási politika és stratégia kialakítása. Az Európai Unió direktívák formájában deklarálta és akcióprogramokkal erősítette meg szándékát a hulladékgazdálkodás egységes elveken alapuló, magasabb minőségi szintet biztosító fejlesztésére vonatkozóan. Az EU által meghatározott és a Hulladékgazdálkodási törvényben (2000. évi XLIII. tv.) nálunk is kihirdetett alapelvnek kell tekintenünk a hulladékgazdálkodás prioritásait. (3. fejezet) E jegyzetben csak röviden foglalkozunk a termelési hulladékok keletkezésének, újrahasznosításának ismertetésével mivel ezt a Technológiai Rendszerek c. tantárgy keretei között részletezzük. A hulladékminősítési vizsgálatok megismertetésére pedig a Környezetvédelmi vizsgálatok c. tantárgy szolgál. A jegyzet 4., 5., 6. fejezete – a terjedelmi korlátok figyelembevételével – foglalkozik a hulladékok környezeti hatásával, a begyűjtés és kezelés módszereivel, valamint az újrahasznosítás, illetve ártalmatlanítás legfontosabb megoldásaival. A 7. fejezetet egy gyakorlati alkalmazási példának szántuk, ahol egyszerre jelenik meg a hulladékképződés minimalizálódását biztosító korszerű termelési technológia, amely minőségbiztosítási és környezetközpontú irányítási rendszer alkalmazás mellett működik és a képződő hulladék szakszerű, áttekinthető gyűjtését, tárolását biztosító nyilvántartás dokumentálás.

6

2. KÖRNYEZETI PROBLÉMÁK TÁRSADALMI ÖSSZEFÜGGÉSEI A rioi ENSZ Környezet és fejlődés Világkonferencia idején 1992 nyarán az INFOTársadalomtudomány tematikusszámot jelentetett meg a környezeti problémák társadalmi összefüggéseinek vizsgálatáról – interdiszciplináris megközelítésben. A fölvezető tanulmány záró mondata így szólt: „… a belátható jövőben azonban a Föld alkalmasságát kell – számunkra is – fönntartanunk (hogy az embernek megfelelő élőhelye maradjon), a fenntartható fejlődés (sustainable development) lehetőségét szükséges keresnünk és támogatnunk” (Bulla 1992).

2.1 Környezetvédelmi kulcsterületek A környezetvédelem kulcsproblémái, kulcsterületei között közvetlen egészségkárosító hatása miatt első helyen áll a levegőtisztaság-védelem. Különösen a városi levegő szennyezettsége okoz mára már komoly problémát, s ez döntően a közúti közlekedésnek, egyszerűbben szólva: az autóforgalom megállíthatatlannak látszó növekedésének „köszönhető”. Magyarországon az autókból származik a nitrogén-oxidok emissziójának legalább a fele, s ez ráadásul talajközelben található, abban a magasságban, ahol élünk és e vegyületeket, valamint reakciótermékeiket belélegezzük. Az autózási – úgynevezett „rigid” fogyasztási – szokás nem reagál sem környezetvédelmi észérvekre, sem közgazdaságiakra, az üzemanyag árától sem függ. Ilyenfajta fogyasztásszabályozás tehát, úgy tűnik, nem lehet sikeres, kivéve talán azt az esetet, ha az autóközlekedés valamennyi külső hatásának költségét megfizettetnék a használóval, ami azonban (egyelőre?) kívül esik a realitások határán, a 21. század elején uralkodó gazdasági és politikai gondolkodáson. Nincs kormányzat, amely az általa felügyelt, szabályozott (nemzet)gazdaság versenyképességét ne tartaná előbbre valónak a közúti közlekedés összes társadalmi költségének beépítésénél és a fuvaroz(tat)óval történő teljes megfizettetésénél. Egy példa erre a közelmúltból: Németországban a kormányzó koalícióban részt vevő „zöld párt” választási programjában a motorbenzin árát literenként öt márkában javasolta megállapítani, hogy ez az ár tartalmazza a külső társadalmi költségeket. A tényleges ár ennek még a felét sem éri el. Második környezeti kulcsproblémaként a víziközmű-ellátottság helyezte említhető. Pontosabban: a települési szennyvíz- és csapadékvíz-elvezető rendszerek-hálózatok állapota, amennyiben ilyenek vannak, illetve ezek hiánya. A vízellátást megoldottnak tekinthetjük, bár tudjuk, hogy a vezetékes víz EU-minőségének biztosítása az ország egyes területein, bizonyos komponenseket illetően (pl. arzén, nitrát), igen jelentős erőfeszítéseket és (technológiamódosító, kiegészítő) beruházásokat igényel a nagyon közeli jövőben. A külterületi belvíz- és árvízvédelem nem a vízminőség-szabályozás, tehát nem a környezetvédelem illetékessége. Kérdéses azonban, hogy lehetséges-e ésszerű vízgazdálkodás, ha a készleteknek és azok minőségének felügyeleti illetékességét megosztják. Vagy még pontosabban fogalmazva: meg kellene próbálni elemezni, hogy mennyivel csökken a hatékonyság és mennyivel nő a nehézkesség, továbbá a szervezetek és együttműködésük támogatására szolgáló infrastruktúrák mérete és költsége az erőforrásgazdálkodás felügyeleti feladatainak (és illetékességének) megosztásával. Ez a kérdés azonban nem csak a vízgazdálkodással, hanem valamennyi környezeti erőforrás hasznosításának felügyeletével kapcsolatosan felvethető. A települési csapadék- és szennyvízelvezető, tisztító és elhelyező (befogadó) rendszerek működ(tet)ésével, hiány(pótlás)ával kapcsolatos vélekedések jórészt átgondolásra és új

7

következtetések levonására szorulnak. Ez a szemléleti, technológiai, közgazdasági, újragondolás megkezdődött (Kerekes – Kiss 1997). Megfontolandó az elsődleges közműollónak (a vízellátás és a csatornázottság arányának) használata környezetvédelmi mutatóként. Ennek alkalmazása ugyanis további részletes elemző magyarázatok nélkül félrevezető. A szennyvízcsatorna-építés mutatószámai a mélyépítő kapacitás teljesítményét, valamint az erre szolgáló alapok és céltámogatások felhasználásának mértékét jól mutatják, a vízminőség-védelem alakulását azonban alig. Ha pusztán ezt vesszük figyelembe, akkor a kép lehangoló. A csupán mintegy 10 %-kal több lakás szennyvízét ma kétszer annyi csatorna szállítja, mint korábban, és harmadrészben még mindig nem valamely szennyvíztisztító telepre, hanem egyenesen a folyókba, tavakba, az ún. befogadó(k)ba. Több figyelmet érdemelne a települési csapadékvizekkel kapcsolatos problémák megoldása. Az elvezető hálózatok állaga leromlott, szállító kapacitása csökkent, helyenként/időnként megszűnt, különösen a kicsi településeken, ahol az önkormányzat költségvetéséből nem telik karbantartásra. A felszíni vízelvezetés megoldása, fenntartása ugyan feladata az önkormányzatoknak, de nem alapfeladata, amelyet minden áron el kell látni. Ráadásul az 1990-es évek elején, az önkormányzatiság kezdetén száraz, illetve a csapadékviszonyokat illetően kiegyenlítettebb esztendők voltak, és így ez a feladat hátrasorolhatónak tűnt egészen a feledésig. A következmények drasztikusan mutatkoznak az évtized utolsó harmada óta. Nagy mennyiségű csapadékhullás idején – ami most (a klímaváltozással összefüggésben) gyakoribb, mint korábban – az Alföld kötött talajú (kis)települései belvízben állnak. A csapadékvíz lemossa a szennyezett felületeket, és az így keletkező szennyvíz (többek között közlekedési eredetű szénhidrogén-maradványokat, nehézfémeket tartalmazva) károsabb lehet a kommunális szennyvizeknél, és tisztítómű, illetve tisztítóberendezés hiányában a befogadó méretétől függő kockázatot jelent a vízminőségre. A települési szennyvizek megfelelő kezelésével kapcsolatos súlyos kérdéseket itt most nincs mód részletezni. A források szűkössége miatt érhető, hogy a támogatáshoz jutás szabályi minimalizálni igyekeznek a környezetvédelmi, vízügyi alapokra és a céltámogatásokra pályázók számát. Az is igaz, hogy a nagyobb településekről több szennyvíz, tehát nagyobb szennyezőanyagtömeg származik. Egy adott (például a csaknem kizárólag alkalmazott eleveniszapos tisztítási) technológia gazdasági – beruházási és üzemeltetési – hatékonysága együtt nő a településmérettel. A nagyobb települések elhelyezkedése azonban nem esik egybe a vízminőségi szempontból érzékeny, így sérülékeny településekével. Léteznie és működnie kell(ene) tehát a közgazdasági hatékonyság érvényesítése mellett a vízminőség-védelmi érdekeket kifejező döntési szabálynak is. Kétségtelenül alkalmazkodunk kell – e téren is – az EU-szabályozáshoz (Uran Waste Water Directive), amely azonban nem ír elő kötelezően alkalmazandó megoldást a megfelelő szennyvízkezelésre, illetve –elhelyezésre. A direktívában szereplő 2000 lakosegyenérték – amely felett biológiai tisztítást végezni – egy technológiai terhelési adat és nem lélekszám! A céltámogatások(ról szóló törvény) előírása, amely a támogathatóságot legalább kétezer lakoshoz köti (szándékos?) félreértés, amely figyelmen kívül hagyja a magyarországi településszerkezetet és –méreteket. Magyarország mintegy 3250 településéből – a városokat leszámítva – a megmaradó több mint háromezer község átlagos lélekszáma 1836 fő (KSH1998), amelyek tehát nem kaphatnak támogatást szennyvizeik megfelelő kezeléséhez és elhelyezéséhez, s így műszakilag, gazdaságilag előnytelen, technológiailag kockázatos társulásokra kényszerülnek (Bulla – Pomázi 1999).

8

A harmadik környezetvédelmi kulcsterület a hulladékgazdálkodás. Ez ma az egyes számú probléma, amelynek megoldása egyáltalán nem csak környezetvédelmi feladatot jelent. Túl sok anyagból túl sok energia felhasználásával túl kevés jövedelmet termelünk és túl sok szemetet. Ez a nem megfelelő mértékben növekvő hatékonyság „újratermelődése”. A legfontosabb feladatok e téren: a „múlt felmérése” a több mint 2600 ismert lerakóban, továbbá a nem ismertek felderítése. Ezen túlmenően pedig legalább az újonnan keletkező hulladékok sorsának rendezése, nyomon követése. Jóllehet a szabályokat illetően a keretek már rendelkezésre állnak (2000. évi LXIII. Törvény a hulladékgazdálkodásról), az alkalmazást késlelteti, hogy a hulladékforgalom információs rendszere töredezett és megbízhatatlan. A számítások szerint az elmúlt évtizedben Magyarországon mintegy harmadával-negyedével csökkent a keletkező hulladékmennyiség, s így az ország a kb. 300 kg/fő/év fajlagos értékkel az európai középmezőnybe tartozik. A veszélyes hulladékok esetében az információkat illetően jobb, a mennyiségeket tekintve rosszabb a helyzet. Magyarország Oroszország és Németország mögött a harmadik legtöbb veszélyes hulladékok produkáló ország Európában. Az ország méretét és gazdaságát figyelembe véve ez a „helyezés” érdemi hulladékgazdálkodási politikáért, de magyarázatért is kiált.

2.2 Környezetvédelmi kihívások és feladatok az EU csatlakozás küszöbén „Magyarországnak szembe kell néznie azzal a kihívással, amit a víz- és levegőminőségre, valamint a hulladékgazdálkodásra vonatkozó előírásainak az EU követelményeihez való igazítása jelent” (EU 1997). Az Unió tehát ugyanazokat a területeket jelölte meg kritikusnak, amelyeket magunk is a környezet kulcsproblémáinak neveztünk. EU-, WB- és OECD-szakértők több mint 10 milliárd ECU-re kalkulálták a magyar környezetállapot, ezen belül döntően a víz- és hulladékgazdálkodás felzárkóztatását az uniós követelményekhez. Világos, hogy milyen károk származhatnak abból a körülményből, hogy nincs átgondolt, egységes koncepció alapján fölépített adatgyűjtés, környezetmonitorozás. Természetesen nem egyetlenegy gigantikus rendszerre volna szükség – ez nem is lehetséges -, „csupán” arra, hogy az ágazati, szakági információs rendszerek képesek és hajlandók legyenek kommunikálni egymással, hogy egy-egy adott területen az ismeretek integrálhatók, és így a környezeti problémák, valamint gazdasági-társadalmi előzményeik és következményeik komplex módon elemezhetők legyenek. Ez alapvető feltétele mind a valódi döntéselőkészítésnek, mind a megbízható tájékoztatásnak. Ide tartozik egy másik évtizedes adósság is: Magyarország környezeti állapotfelmérése. Készültek állapotjelentések, de nem olyan részletességgel, „felbontó képességgel”, amelyre alapozni lehetne a környezeti hatásvizsgálatokat, illetve a települési, kistérségi, megyei környezetvédelmi programokat. Az alapállapot felmérése, majd az azt követő folyamatos környezetállapot-értékelés és az állapotjelentések elkészítése a környezetpolitikai célokat és a környezetgazdálkodást megalapozó tevékenység. A környezetről szóló jelentések nemcsak a felelős tárca, hanem a kormányzat eredményességének is egyfajta – a társadalmi és nemzetközi megítélés szempontjából sem elhanyagolható – fokmérői. Annak, hogy kielégítő színvonalú környezetállapotot felmérő dokumentumok készülhessenek, a következők a feltételei: - a környezetvédelemnek és a természeti erőforrás-igénybevétel felügyeletének összehangolt irányítása,

9

-

a környezet állapotának részletes és szabatos ismerete, az állapotváltozások folyamatos nyomon követése, folyamatos szakmai elemző és minősítő háttérmunka (fejlesztő „műhelyek” foglalkozatása), s végül, de nem utolsósorban - egy (működőképes) környezeti információs rendszer (ki)fejlesztése. Mindezek mellett szükséges a kormányzati szándékok határozott kifejezése a környezeti szempontok figyelembevételére mind a tervezési, mind pedig a szabályozási célokban és programokban.

3. A HULLADÉKGAZDÁLKODÁS JOGI SZABÁLYOZÁSA

10

3.1.

A jogi szabályozás felépítése az EU-ban és Magyarországon

Az Európai Unió1 hulladékkal kapcsolatos szabályozásának jogforrásai csakúgy, mint általában a közösségi jog forrásai, alapvetően két nagy csoportra oszthatók fel annak alapján, hogy valamely, erre hatáskörrel felruházott hatalom által alkotott ("törvénybe iktatott", írott) jog-e, vagy más módon keletkezett (szokásjogi, íratlan) norma, amely a jogi kötőerejét általában a bírói elismerés által nyeri, azaz "bíró alkotta" jog. Az első csoportba a Tagállamok által és a Közösség intézményei által alkotott normák tartoznak, míg a másodikba az Európai Bíróság2 által – az elé kerülő ügyek kapcsán hozott ítéletekben – megfogalmazott alapelvek, amelyek kötelező normaként a közösségi jog részévé válnak. A Tagállamok által alkotott jog legfontosabb elemei a Közösségeket létrehozó Szerződések, beleértve azok módosításait és kiegészítéseit is, valamint a Szerződésekhez kapcsolódó jegyzőkönyvek és nyilatkozatok. A Tagállamok által alkotott jog csoportjába sorolandók a közösségi jognak azok a speciális forrásai, amelyeket a Tagállamok kormányainak képviselői a Tanácsban ülésezve alkotnak, azonban döntéshozataluk során nem a Közösség Tanácsának tagjai minőségben járnak el. (Következésképpen az általuk elfogadott aktusok nem minősülnek a Tanács által alkotott jogforrásoknak.) E sajátos jogforrások kiemelkedő jelentőséggel bírnak a közösségi környezeti politika szempontjából, hiszen a Közösség Környezeti Akcióprogramjait a Tagállamok ebben a formában fogadták el. Mivel a közösségi jog alapvető forrásainak a Közösségeket létrehozó Szerződések tekinthetők, hagyományosan ezeket primer (elsődleges) jogforrásoknak, míg a Közösség intézményei által alkotott jogot, amelyek a Szerződések végrehajtására irányulnak, bizonyos esetekben azokat kiegészítik, szekunder (másodlagos) jogforrásoknak tekintik.

1

Az Európai Uniót az Európai Közösségek 12 Tagállama az 1992. február 7-én Maastrichtban aláírt és 1993. november 1-jén hatályba lépett Szerződéssel hozta létre. A Maastrichti Szerződés az európai integrációt egységes intézményi keretekbe foglalja úgy, hogy ráépül az európai integráció kezdetén létrehozott három Európai Közösségre (Európai Szén- és Acélközösség, Európai Gazdasági Közösség, Európai Atomenergia Közösség), amelyek az Európai Unió első pillérét alkotják. Az Európai Uniónak ebből adódóan nincs külön környezeti (ezen belül hulladékgazdálkodási) politikája, e terminológia alatt az Európai (Gazdasági) Közösség keretében létrehozott környezeti politika értendő. 2

Az Európai Közösség Bírósága kizárólagos hatáskörrel rendelkezik a közösségi joggal kapcsolatban felmerült bármely vitás kérdés eldöntésében. Ítélkezési és jogértelmezési funkcióján keresztül kiemelkedő szerepet tölt be a közösségi jog fejlesztésében, sőt ítéleteivel jelentős hatást gyakorol a Közösség politikáinak formálására is. Tizenöt bíráját és a Bíróság munkáját segítő kilenc főtanácsost a Tagállamok kormányai közös megegyezéssel nevezik ki hatévi időtartamra, amely megújítható. Az Elnököt az Európai Bíróság a tagjai közül választja, háromévi időtartamra, amely megújítható.

11

A Közösség intézményei által alkotott jogszabályok formájáról, jogi jellegéről a Római Szerződés 189. cikke rendelkezik, melynek alapján az Európai Parlament3 a Tanáccsal együtt döntve, a Tanács4 vagy a Bizottság5 által alkotott aktusok a következők lehetnek: Rendelet [angolul: Regulation], Irányelv [Directive], Határozat [Decision], Ajánlás [ Recommendation] és Vélemény [Opinion]. A 189. cikk szerint a Rendeletek, az Irányelvek és a Határozatok kötelező jogi erővel bírnak, míg az Ajánlásoknak és a Véleményeknek jogi kötőerejük nincs, ez utóbbiak tehát nem keletkeztetnek sem jogokat, sem kötelezettségeket. A Rendeletek minden Tagállamban teljes egészükben kötelezőek, általánosan és közvetlenül alkalmazandók. Általános jellegükből következik, hogy címzettjük a közösségi jog minden alanya, így vonatkoznak a Közösség intézményeire, a Tagállamokra, a Tagállamok szerveire, jogi és természetes személyeire. Közvetlen alkalmazásuk azt jelenti, hogy a végrehajtáshoz nincs szükség a Tagállamok további aktusaira. Az Irányelvek kötelező ereje annyiban tér el a Rendeletekétől, hogy a címzett Tagállamok számára (ami nem jelenti szükségképpen valamennyi Tagállamot) az Irányelvekben megfogalmazott eredmény elérése kötelező, azonban a forma, az eszközök és a módszerek megválasztásában – a Római Szerződés alapján – a Tagállamok diszkrecionális joggal rendelkeznek. Az Irányelvek végrehajtása, tehát a nemzeti jogba történő átvétele érdekében a Tagállamok további aktusaira van szükség.

3

Az Európai Közösség Parlamentje a Római Szerződés megfogalmazása szerint "a Közösséget alkotó Államok népeinek képviselőiből" áll. Székhelye Strasbourg. A Parlament tagjait kezdetben a nemzeti parlamentek tagjai közül jelölték ki. 1979. óta tagjai, akik már nem szükségszerűen tagjai a nemzeti parlamenteknek, közvetlen választás útján nyerik el öt évre szóló megbízatásukat. Az egyes Tagállamok a Római Szerződésben meghatározott számú képviselőt választanak, amely megközelítően arányos a népesség számával. 4

Az Európai Közösségek Tanácsa [angolul: Council of the European Communities] a Tagállamok érdekeit kifejezésre juttató legfőbb politikai intézmény. A Tanács a Tagállamok miniszteri tisztséget betöltő képviselőiből áll, akik jogosultak államuk kormánya nevében kötelezettséget vállalni. Összetétele azonban nem állandó, mindig a tárgy szerint illetékes miniszterek tanácskoznak. A Tanács Elnökségét, a Római Szerződésben meghatározott sorrendben, a Tagállamok egymást követően 6 hónapi időtartamra töltik be. Elsősorban jogalkotási munkájának folyamatosságát biztosítandó jött létre szervezeti rendszerén belül az ún. Állandó Képviselők Bizottsága (COREPER). 5

Az Európai Közösségek Bizottságának [angolul: Commission of the European Communities] feladata a közös piac megfelelő működésének és fejlesztésének biztosítása, ennek érdekében jogszabálykezdeményezési joggal, a Tanács által átruházott jogalkotói hatáskörrel, önálló végrehajtói hatalommal, stb. rendelkezik. Őrködik a közösségi jog betartása felett, diszkrecionális joga a Tagállamokkal szembeni keresetindítás az Európai Bíróság előtt. A Bizottságnak 20 tagja van, minden Tagállamból legalább 1, legfeljebb azonban 2 tag nevezhető ki. Döntéseit egyszerű többségi szavazással hozza, a leszavazott bizottsági tag a Bizottságon kívül a közösen elfogadott álláspontot képviseli.

12

A Határozatok az Irányelvekhez hasonlóan nem általánosan, hanem csak a címzettekre nézve kötelezőek, akik azonban a Tagállamokon kívül jogi és természetes személyek is lehetnek. A Határozatok – a Rendeletekhez hasonlóan – teljes egészükben kötelezőek és közvetlenül alkalmazandók, tehát további végrehajtási aktust a Tagállamok részéről nem igényelnek. A Közösség intézményei által alkotott, fentiekben felsorolt jogforrási formák között az adott jellemzők alapján nincs minden esetben éles határvonal, sokszor az Irányelvnek nevezett jogforrás olyan részletesen megfogalmazott kötelezettségeket állapít meg a Tagállamok számára, hogy igen kevés lehetőségük marad az eszközök és a módszerek megválasztásában. A másodlagos jogforrások közül a rendeleti formát a környezettel kapcsolatos közösségi jogban ritkán alkalmazzák, a hulladékkal kapcsolatban pedig csak a hulladék Európai Közösségen belüli, illetve onnan ki- és oda beszállításának felügyeletéről és ellenőrzéséről szóló 259/93/EK tanácsi rendelet és annak módosításai ismertek. E rendelet fontosságát a hulladék áru mivolta és környezeti veszélyessége emeli ki. Az Európai Közösség (EK)6 hulladékkal kapcsolatos jogforrásainak döntő hányadát az irányelvek adják, amelyeknek a magyar nemzeti jogrendszerbe történő átvétele, valamint az alkalmazásukhoz és betartatásukhoz szükséges intézményrendszer fejlesztése (együtt: jogharmonizáció) részét képezi a Közösségi Vívmányok ("Acquis Communautaire") átvétele Nemzeti Programjának (röviden: ANP). A jogharmonizációs folyamat törvényi kereteit a Magyar Köztársaság és az Európai Közösségek és azok Tagállamai között társulás létesítéséről szóló, Brüsszelben, 1991. december 16-án aláírt Európai Megállapodás, illetve a Megállapodást kihirdető 1994. évi I. törvény teremtette meg, a megvalósítás a Kormány határozatai alapján folyik. Az irányelvek gyakran egy-egy környezetvédelmi célt szolgáló keretszabályozást tartalmaznak, mint például a hulladékról szóló 75/442/EGK tanácsi irányelv, amelyeket további, közösségi szinten alkotott, egyes hulladékkezelési tevékenységre (pl. hulladékégetés, lerakás) vagy a hulladékok egyes csoportjaira (pl. hulladék olajok, akkumulátorok) vonatkozóan különös szabályokat megállapító irányelvek követnek. A jogharmonizáció során mind a keretirányelvet, mind az egyes további irányelveket figyelembe kell venni, eltérés csak a szigorúbb szabályozás irányában megengedett.

6

Európai Közösség [angolul: European Community] alatt - a szakirodalomban elterjedt használat alapján azt a Római Szerződéssel (1957.) létrehozott, önálló nemzetközi jogalanyisággal rendelkező integrációs szervezetet értjük, amelyet a Maastrichti Szerződést megelőzően Európai Gazdasági Közösségnek [angolul: European Economic Community] neveztek.

13

Az EK hulladékra vonatkozó szabályozásának jelenlegi rendszere 1975., vagyis az első ilyen tárgyú joganyag (a hulladék olajok ártalmatlanításáról szóló 75/439/EGK tanácsi irányelv) megjelenése óta eltelt csaknem 3 évtizedben alakult ki. A struktúrát Bándi [1] az alábbiak szerint foglalta össze: Hulladékgazdálkodási szabályok ↓ Hulladékgazdálkodási keretszabály ↓ Hulladék általában, ezen belül esetleg

↓ Különös hulladékos rendelkezések

↓ Veszélyes hulladék

↓ ↓ Települési hulladék Termelési hulladék (szilárd vagy folyékony) (esetleges)

↓ pl. PCB egyes ipari tevékenység pl. csomagolási

hulladék

∨ ↓ Megelőzés

↓ ↓ ↓ Gyűjtés Újrafeldolgozás, Ártalmatlanítás Szállítás újrafelhasználás (lerakás, égetés)

A hulladékkal kapcsolatos, jelenleg hatályos közösségi joganyag felsorolását a 3. fejezet 1. sz. melléklete tartalmazza. Ebben a fejezetben a hulladékról és a veszélyes hulladékról szóló irányelvek legfontosabb rendelkezéseit emeljük ki. A legátfogóbb, általános szabályokat a Tanács 91/156/EGK irányelvvel módosított 75/442/EGK irányelve tartalmazza, amely előírja a Tagállamoknak, hogy tegyenek megfelelő intézkedéseket a hulladék keletkezésének megelőzésére vagy mennyiségük és veszélyességük csökkentésére, a hulladékok visszanyerésére újrahasználat (angolul: re-use), ismételt feldolgozás (recycling), illetve bármely más eljárás útján, vagy a hulladék energiatartalmának hasznosításával. A hulladékképződés megelőzésének alapvetően két lehetősége van: - a technológiai fejlesztés (tiszta technológiák alkalmazása); - a termékek fejlesztése (minimális hulladéktartalmú, illetve hulladékként jól hasznosítható termékek előállítása, ehhez kapcsolódóan a termék életciklusának elemzése a környezeti hatások szempontjából).

14

A Tagállamokat arra ösztönzi az irányelv, hogy hozzák meg a szükséges intézkedéseket a hulladékok hasznosításának (recovery) vagy ártalommentes elhelyezésének (disposal) megoldására, egyebek között tiltsák meg a hulladékok tömeges lerakását és ellenőrizhetetlen körülmények közötti elhelyezését, illetve hozzanak intézkedéseket egy koordinált és megfelelő hulladéklerakó hálózat kialakítására, a túlzott költségeket nem igénylő legjobb elérhető technika figyelembe vételével. E hálózat tegye lehetővé, hogy a környezet és az emberi egészség magas szintű védelme mellett és érdekében a Közösség egésze önfenntartóvá váljék a hulladék-elhelyezésben oly módon, hogy a hulladék a legközelebbi megfelelő lerakóhelyek egyikén, a legmegfelelőbb módszerek és technológiák alkalmazásával kerüljön elhelyezésre. A hulladékról szóló keretirányelv tartalmazza azt is, hogy az illetékes nemzeti hatóságnak kötelessége hulladékgazdálkodási tervet készíteni, és megfelelő intézkedéseket tenni annak érdekében, hogy megakadályozza a hulladéknak a tervektől eltérő mozgatását. Bármely gazdálkodó szervezet, amely a II.A Melléklet szerinti hulladékártalmatlanítási tevékenységet, vagy a II.B Melléklet szerinti hulladékhasznosítási tevékenységet végez, e tevékenységre az illetékes nemzeti hatóság engedélyével kell, hogy rendelkezzen. A termelés helyén folytatott hulladék-elhelyezési és hasznosítási tevékenység mentesül az engedélykötelezettség alól. Azokról a gazdálkodó szervezetekről, amelyek hulladékgyűjtést vagy szállítást végeznek, az illetékes hatóságnak nyilvántartást kell vezetnie. Az irányelv rendelkezése szerint a szennyező fizet (polluter pays) elvnek megfelelően a hulladék-elhelyezés költségeit a hulladékot kezelésre átadó birtokosnak, és/vagy az előző birtokosnak, és/vagy a hulladékká vált termék gyártójának kell állnia. A veszélyes hulladékról szóló 91/689/EGK tanácsi irányelv a 75/442/EGK irányelv rendelkezéseinek figyelembe vételével készült el, de annál – a hulladék veszélyeztető hatásai miatt – szigorúbb szabályokat állapít meg. Ez az irányelv a közösségi jogban nem előzmény nélküli. (A korábbi szabályozást, a mérgező és veszélyes hulladékról szóló 78/139/EGK irányelvet váltotta fel.) A 91/689/EGK irányelv rendelkezései – egyebek mellett – az alábbi szabályokat tartalmazzák: - minden, veszélyes hulladékot kibocsátó helyen nyilvántartást kell vezetni a veszélyes hulladékról; - a különböző veszélyes hulladékok nem keveredhetnek egymással, sem más hulladékkal, kivéve az előzetesen meghatározott feltételeket; - a veszélyes hulladékot a nemzetközi és a közösségi szabványoknak megfelelően csomagolni és feliratozni kell; - a veszélyes hulladékok kezelésére a nemzeti hatóságok készítsenek nyilvános tervet;

15

-

vészhelyzetekben és súlyos veszély esetén a Tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a veszélyes hulladék kezelési módja ne jelentsen veszélyt a lakosságra vagy a környezetre; a Tagállamoknak részletes információt kell biztosítaniuk a Bizottság számára minden szervezetről és vállalkozásról, amely harmadik fél számára veszélyes hulladék ártalmatlanítási vagy hasznosítási tevékenységet végez.

Az EK hulladékgazdálkodási szabályozásában alkalmazott jogintézményeket, az ideális prioritási sorrend feltételezésével, Bándi [1] szerint összefoglalva az alábbi ábrán mutatjuk be: Elvek

↔

Prioritások ⁄

\ Általános követelmények ↓ A hulladékgazdálkodás tervezése ⁄ Hatósági tervek

\ A hulladéktermelők, kezelők

↔

tervei

⁄ Bejelentés, adatszolgáltatás \

→

Engedélyezés ↓ Nyilvántartás ↓ Hatósági ellenőrzés ↓ Felelősség

Nemzetközi kapcsolatok rendezése

\ ↔

Tájékoztatás ⁄

16

Az elvek, prioritások és általános érvényű elvárások együttesen teszik ki a hulladékgazdálkodási rendszer általános részét. E jogintézményi körből közvetlen kötelezettségek nem erednek, előírásaik mögöttes szabályként érvényesülnek. A hulladékgazdálkodási tervek, amelyek lehetnek országos, regionális és helyi tervek is, meghatározzák a hatóságok által általánosan követendő irányt, e terveknek megfelelően lehet a későbbiekben a hulladékkal kapcsolatos tevékenységeket engedélyezni és végezni. A tervezést követően kerül sor az egyes tevékenységek engedélyezésére. Az engedély meghatározza a hulladékkezelési tevékenység végzésének legfontosabb feltételeit, és egyben arra is lehetőséget ad, hogy a hatóságok folyamatos ellenőrzésük alatt tarthassák az egyes tevékenységeket és azok folytatóit. A tervet készítő és az engedélyező hatóságok nem szükségképpen azonosak. Az engedélyezett tevékenységekről nyilvántartást kell vezetni, és azok egyben bejelentésre is kötelezettek. Azok a tevékenységek, amelyek nem engedélykötelesek, szintén nyilvántartás kötelezettek, és általában bejelentésre is kötelezettek. A tájékoztatás pedig az így generált nyilvántartási adatok alapján valósulhat meg. A jogintézmények ideális sorrendje azonban éppen ezen a ponton némi módosításra szorul, hiszen a tervezés csak akkor valósulhat meg, ha az ahhoz szükséges adatok rendelkezésre állnak. A hatósági ellenőrzés az engedély által adott feltételek megvalósulására, illetve a bejelentett adatok valódiságára vonatkozik. Az ellenőrzés során nyert információk alapján a hatóság további, szükség szerinti lépéseket tehet. Ha az ellenőrzés negatív eredményekhez vezet, felmerül a felelősség kérdése, kezdve az engedélyezési feltételek átgondolásától egészen a polgári vagy éppen a büntetőjogi felelősségig.

Magyarországon a hulladékgazdálkodás szabályozási rendszerének felépítése az Országgyűlés által elfogadott és 1995. december 19-én hatályba lépett új környezetvédelmi törvény alapján kezdődött meg. A környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény 30. §-a a hulladékokkal kapcsolatban az alábbiakat tartalmazza: (1) A hulladékok környezetre gyakorolt hatása elleni védelem kiterjed mindazon anyagokra, termékekre – ideértve azok csomagoló- és burkolóanyagait is – amelyeket tulajdonosa eredeti rendeltetésének megfelelõen nem tud vagy nem kíván felhasználni, illetve amelyek azok használata során keletkeznek.

17

(2) A környezethasználó köteles a hulladék kezelésérõl (ártalmatlanításáról, hasznosításáról) gondoskodni. (3) A hulladékok kezelésére vonatkozó szabályokat kell alkalmazni a különbözõ tisztítási, bontási mûveletek során leválasztott, illetõleg elkülönített anyagok, a hulladékká vált szennyezett föld, továbbá a bontásra kerülõ vagy bontott termékek esetében. A környezetvédelmi törvény a hazai környezetvédelemmel – ezzel együtt természetesen a hulladékgazdálkodással – kapcsolatos jogi, műszaki és gazdasági szabályozórendszerek kialakításának legszélesebb kereteit határozza meg. A törvény a céljai között deklarálja a fenntartható fejlõdés feltételeinek biztosítását, egyúttal definiálja annak fogalmát. A törvény 4. § w) pontja szerint "a fenntartható fejlõdés társadalmi-gazdasági viszonyok és tevékenységek rendszere, amely a természeti értékeket megõrzi a jelen és a jövõ nemzedékek számára, a természeti erõforrásokat takarékosan és célszerűen használja, ökológiai szempontból hosszú távon biztosítja az életminõség javítását és a sokféleség megõrzését." A környezetvédelmi törvény szerint – a törvénnyel összhangban – a hulladékokról külön törvénynek kell rendelkeznie. A külön törvény megalkotására a 2000. évben került sor.

A hulladékgazdálkodásról szóló 2000. évi XLIII. törvény, amely 2001. január 1-jén lépett hatályba, megteremtette a törvényi szabályozáson alapuló, egységes hulladékgazdálkodási rendszer kialakításának lehetőségét, egységes keretet adott a korábban mindössze néhány részterületre kiterjedő szabályozásnak és összhangban áll a Tanács 91/156/EGK irányelve által módosított 75/442/EGK irányelvével, a hulladékgazdálkodás közösségi stratégiájáról szóló 97/C-76/01 tanácsi határozattal, valamint a hulladékok jegyzékéről szóló 94/3/EK és 96/350/EK bizottsági határozatokkal. A törvény jelentős lépés azon az úton, amely a nemzetközi elvárásoknak is megfelelő struktúra kialakításához, kialakulásához és folyamatos, színvonalas működtetéséhez vezet. A rendszer kialakulásához a törvény mellett szükség van a végrehajtási jogszabályok elkészítésére, a hulladékgazdálkodási tervek hierarchikus rendszerének kiépülésére, az érdekeltek (állampolgárok, gazdálkodó szervezetek, önkormányzatok, állami szervek) környezettudatos intézkedéseire, összefogásukra, továbbá gazdasági eszközökre és megfelelő nagyságú pénzügyi forrásokra annak érdekében, hogy a jogharmonizáció keretében a vonatkozó EK joganyag átvétele mellett a végrehajtás intézményrendszere is kiépüljön és működjön, valamint biztosítva legyen a jogszabályokban foglaltak betartatása, hatékony ellenőrzése. A törvény tárgyi hatálya – a radioaktív hulladékok és a levegőbe kibocsátott anyagok kivételével – valamennyi hulladékra kiterjed. Külön fejezetekben határozza meg a társadalom és a gazdasági élet valamennyi szereplõjének jogait és

18

kötelezettségeit, definiálja a hulladékokkal és azok kezelésével kapcsolatos fogalmakat, megállapítja a hulladékgazdálkodási politika céljait és prioritásait, a kitűzött célok megvalósításának eszközeit, szabályozza a hulladékkezeléssel kapcsolatos hatásköröket, kötelezettségeket és tilalmakat. A törvény határozottan elsőbbséget ad a képződő hulladék mennyisége és veszélyessége csökkentésének, továbbá a hulladék hasznosításának, szemben az ártalmatlanítással, és érvényesíti – többek között – a megelőzés, ezen belül az integrált szennyezés-megelőzés, az elővigyázatosság, a gyártói felelősség, megosztott felelősség, a közelség, az önellátás, a „szennyező fizet”, a fokozatosság és a költséghatékonyság elveit. Szabályozza a hulladékgazdálkodással kapcsolatos általános viselkedésnormákat, kötelezettségeket, jogokat és hatásköröket, a felelősség megosztását, a társadalmi és gazdasági kérdéseket stb. úgy, hogy közben biztosítva legyen a hulladékgazdálkodási törvény horizontális és vertikális kapcsolódása a már meglévő, illetve a kidolgozás alatt álló egyéb jogszabályokkal. A hulladékgazdálkodás stratégiai célkitűzéseinek és az alapvető hulladékgazdálkodási elvek érvényesítésének érdekében a hulladékgazdálkodási törvény tervkészítési kötelezettséget ír elő. Ennek keretében a környezetvédelmi tárcánál 2002-ben elkészült és elfogadás céljából a Parlamenthez benyújtásra került az Országos Hulladékgazdálkodási Terv tervezete. Az országos terv kisebb területi egységekre: régiókra és településekre bontva kerülhet megvalósításra. A különböző szintű hulladékgazdálkodási terveket – hat évre szólóan – a környezetvédelmi törvényben, a Nemzeti Környezetvédelmi Programban, a tervezési területre vonatkozó környezetvédelmi programban, a terület- és településfejlesztési, valamint terület- és településrendezési dokumentumokban foglaltakkal összhangban kell kialakítani úgy, hogy azok tartalmazzák az állapotfelmérést és állapotértékelést, az elérendő célállapotot, valamint a célállapot elérése érdekében szükséges intézkedéseket meghatározó cselekvési programot. A tervezés általános bevezetése kiemelkedően fontos jelentőségű azért, mert a helyi, területi és országos tervek kidolgozásával lehetőség nyílik az átfogó, egységes hulladékgazdálkodási politika végrehajtására. Bevezetése módot ad arra is, hogy országos szinten átláthatóvá és tervezhetővé váljanak a hulladék-feldolgozó háttéripar szükséges kapacitásai és a megvalósításhoz szükséges források.

A hulladékgazdálkodási törvény szerint a lakosságnál keletkező hulladék környezetkímélő kezelésére a települési önkormányzat köteles megszervezni a helyi közszolgáltatást, vagy más önkormányzatokkal együttműködve végezni azt. A települési hulladékkezelési régiók kialakulása az elmúlt években már megkezdődött, a középtávú fejlesztéseknél ezekre a regionális központokra alapozni lehet és kell.

19

A törvény gyakorlati megvalósítását, beleértve természetesen a következetes ellenőrzést is, különböző szintű végrehajtási jogszabályok: kormányrendeletek és miniszteri szintű rendeletek biztosítják, amelynek megalkotására vonatkozóan a törvény 59. §-a tartalmazza a felhatalmazó rendelkezéseket. E végrehajtási jogszabályok részben elkészültek és kihirdetésre kerültek, ez utóbbiak jelentős része hatályba is lépett. Az eddig megjelent végrehajtási jogszabályok jegyzékét a 3. fejezet 2. sz. melléklete tartalmazza. A gazdasági szabályozásban fontos elem a környezetvédelmi termékdíjról szóló 1995. évi LVI. törvény, amelynek célja, hogy a környezetet vagy annak valamely elemét a termék előállítása, felhasználása során vagy azt követõen közvetlenül, illetve közvetve terhelõ vagy veszélyeztetõ termék által okozott környezeti károk csökkentéséhez és megelõzéséhez szükséges pénzügyi forrásokat teremtsen, valamint járuljon hozzá a környezetszennyezés csökkentéséhez, a természeti erõforrásokkal való takarékos gazdálkodásra irányuló tevékenységek ösztönzéséhez. A törvény végrehajtásának részletes szabályait a 113/l995.(IX.27.)Korm. rendelet és a 10/1995.(IX.28.)KTM rendelet tartalmazza. A törvény által meghatározott termékdíjköteles termékek az üzemanyag (mint közvetlenül szennyezõ termék), a gumiabroncs, a hűtõberendezés, hűtõközeg, a csomagolóeszköz, az akkumulátor és a kenõolajok A környezetvédelmi termékdíjat a termék elsõ belföldi forgalomba hozója vagy saját célú felhasználója, illetve importálója köteles befizetni. A jogszabályban megállapított termékdíj felét kell megfizetni az olyan termékdíjköteles termék esetében, amely jogosult a környezetbarát védjegy használatára. A termékdíj megfizetése alól – jogszabályban meghatározott körülmények között – mentesség szerezhetõ.

A termékdíjból befolyt összegből törvényben meghatározott módon, egyszeri támogatás nyújtható: - a termékdíjköteles termékek, illetve az azokból származó anyagok környezetszennyezést, veszélyeztetést megelõzõ, környezetterhelését csökkentõ, a terhelés mértékét mérõ és ellenõrzõ rendszerek létrehozását célzó, - a környezetbarát fogyasztói szokások kialakítását, valamint a környezetbarát termékdíjköteles termékek alkalmazását ösztönzõ, - a termékdíjköteles termékekbõl képzõdõ hulladékok visszagyűjtését elõsegítõ, hasznosításukat, ártalmatlanításukat szolgáló beruházásokhoz, fejlesztésekhez, a támogatási irányelvekben meghatározott célokra és egyedi feltételek szerint.

20

Rendszeres támogatás nyújtható a termékdíj köteles termékek, illetve azokból származó anyagok újrahasználatára, újrafeldolgozására, újrahasználat és újrafeldolgozás hiányában energianyerésre, visszagyűjtésére. Pályázat nyújtható be vissza nem térítendõ támogatás, kamatmentes vagy kedvezményes kamatozású visszatérítendõ támogatás és hitelgarancia igénybevételére. A támogatás irányelveit, prioritásait, a pályázatok benyújtásának tartalmi és formai követelményeit, a pályázatok elbírálását követõen hozott döntéseket és azok indoklását a környezetvédelmi miniszter rendszeresen közzéteszi a tárca hivatalos lapjában. A jelenlegi termékdíjas rendszer működése szakmai vita és sok kritika tárgya, ennek ellenére egyes részterületeken (pl. akkumulátor, hűtőberendezések) határozott eredményeket mutat. A működésre természetszerűleg jelentős hatást gyakorolnak a hulladékpiaci változások, az egyes begyűjtött hulladékokból nyert, hasznosítható anyagok világpiaci árai, e változásokat viszont meglehetősen rugalmatlanul képes a hazai rendszer követni. Az EK előírásai szerint a tagállamok 2001-ig kötelesek a csomagolóanyag hulladékok tömegének 50 %-át hasznosítani, a kevéssé fejlett országoknál ez az arány 25 %. Ezen belül valamennyi csomagolóanyag fajtánál (fém, üveg, papír, műanyag stb.) legalább 15 %-os hasznosítási arányt kell elérni. A gumiabroncs esetében a hasznosítási arányra nincs előírás, viszont lerakásukat a közösségi előírások tiltják. A hűtőberendezések, az autóroncsok, az elektronikai hulladékok esetében pedig a hasznosításra vonatkozóan a termékfelelősségi rendszer érvényesül. Csatlakozásunkat megelőzően szükséges tehát a termékdíjas rendszer reformja, mert az állami költségvetésen keresztül áramoltatott bevételek újraelosztásának módja nem felel meg az Uniós követelményeknek, a megfelelő gazdasági ösztönző rendszert – állami felügyelet biztosítása mellett – más módon kell kialakítani. Az új rendszer kialakítása a csomagolási hulladék kezelésére vonatkozóan, a gyártói felelősség elvére épülően kezdődött meg. A rendszer alapja az, hogy hulladékgazdálkodási törvényben meghatározott hasznosítási arány teljesítése érdekében a csomagolási hulladék – más hulladéktól elkülönített – visszavételét, valamint újrahasználatát, hasznosítását a gyártónak, illetve a forgalmazónak kell biztosítania oly módon, hogy e kötelezettségét vagy saját maga, vagy erre engedéllyel rendelkező gazdálkodó szervezetnek történő átadással teljesíti. A visszavételi és hasznosítási kötelezettség önállóan, más gyártókkal együtt, vagy a hasznosítást koordináló szervezet útján teljesíthető. A rendszer működtetése üzleti alapon történik.

21

Az egyes termékekre vagy termékcsoportokra kormányrendelet állapíthat meg meghatározott arányú visszavételi és hasznosítási kötelezettséget.. Ebben az esetben a gyártók kötelesek a fogyasztóktól illetve a forgalmazóktól visszafogadni vagy visszaváltani a belföldön forgalmazott termékből származó hulladékot, illetve a használt terméket, és gondoskodni annak újrahasználatáról, hasznosításáról vagy környezetkímélő ártalmatlanításáról. A visszafogadás ösztönzésére, valamint annak a célnak az elérése érdekében, hogy a hulladékot a lehető legnagyobb mértékben hasznosítsák, kereskedelmi eszközként betétdíj vagy letéti díj alkalmazható. 3.2.

Alapelvek a hulladékgazdálkodásban

A környezetvédelmi törvény számos alapelvet (elővigyázatosság, megelőzés, helyreállítás, felelõsség, együttműködés, tájékozódás, tájékoztatás, nyilvánosság) fogalmaz meg, amelyeket korábban, Magyarországon jogszabály nem rögzített. A környezetvédelmi törvényben megfogalmazott alapelvek közül, hulladékgazdálkodási szempontból feltétlenül kiemelésre méltó, hogy a környezethasználatot az elővigyázatosság elvének figyelembevételével, a környezeti elemek kíméletével, takarékos használatával, továbbá a hulladékkeletkezés csökkentésével, a természetes és az előállított anyagok visszaforgatására és újrafelhasználására törekedve kell végezni. Az elővigyázatosság elvének alkalmazása azt jelenti, hogy a veszély, illetve a kockázat valós mértékének ismerete hiányában úgy kell eljárni, mintha azok a lehetséges legnagyobbak lennének. A megelőzés érdekében a környezethasználat során a leghatékonyabb megoldást, a környezeti, műszaki és gazdasági körülmények között elérhetõ, legkíméletesebb környezet-igénybevétellel járó tevékenységet kell alkalmazni. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a legkisebb mértékűre kell szorítani a képződő hulladék mennyiségét és veszélyességét, figyelembe véve az integrált, vagyis a környezet valamennyi elemére kiterjedő megközelítést. A gazdálkodó szervezetek szempontjából különösen fontos a gyártói felelősség elve, amely azt jelenti, hogy a termék előállítója felelős a termék és a technológia jellemzőinek a hulladékgazdálkodás követelményei szempontjából kedvező megválasztásáért, ideértve a felhasznált alapanyagok megválasztását, a termék külső behatásokkal szembeni ellenállóképességét, a termék élettartamát és újrahasználhatóságát, a termék előállításából és felhasználásából származó, illetve a termékből keletkező hulladék hasznosításának és ártalmatlanításának megtervezését, valamint a kezelés költségeihez történő hozzájárulást is. A gyártói felelősség alapján a gyártó törvényben és más jogszabályokban előírt kötelezettsége a termékét és csomagolását úgy kialakítani, valamint olyan technológia- és termékfejlesztést végrehajtani, amely az elérhető leghatékonyabb

22

anyag- és energiafelhasználással jár, továbbá elősegíti a termék újrahasználatát, hulladékká válását követően annak környezetkímélő kezelését, hasznosítását, illetőleg ártalmatlanítását. A gyártó kötelezettsége kiterjed arra is, hogy az azonos célra szolgáló nyers- és alapanyagok, félkész termékek, az azokból készült termékek, továbbá csomagolóeszközeik közül azokat részesítse előnyben, amelyek gyártásának és felhasználásának anyag- és energiaigénye alacsonyabb, használata kevesebb hulladék keletkezésével jár, illetőleg az azokból készült termék, csomagolóeszköz tartósabb, többször használható, hulladékként kevésbé terheli a környezetet. A gyártói felelősséggel összefügg a megosztott felelősség elve, ami azt jelenti, hogy a gyártói felelősség alapján fennálló kötelezettségek teljesítésében a termék és az abból származó hulladék teljes életciklusában érintett szereplőknek együtt kell működniük. A gazdálkodó szervezeteket ugyancsak jelentős mértékben érinti a szennyező fizet elv, amelynek alapján a hulladék termelője, birtokosa vagy a hulladékká vált termék gyártója köteles a hulladékkezelési költségeit megfizetni, vagy a hulladékot ártalmatlanítani. A szennyezés okozója, illetőleg előidézője felel a hulladékkal okozott környezetszennyezés megszüntetéséért, a környezeti állapot helyreállításáért és az okozott kár megtérítéséért, beleértve a helyreállítás költségeit is. Az elvárható felelős gondosság elve alapján a hulladék mindenkori birtokosa köteles – a lehetőségeinek megfelelően – mindent megtenni annak érdekében, hogy a hulladék környezetet terhelő hatása a legkisebb mértékű legyen. Az elérhető legjobb eljárás elve alapján törekedni kell az adott műszaki és gazdasági körülmények között megvalósítható leghatékonyabb megoldásra; a legkíméletesebb környezet-igénybevétellel járó, anyag- és energiatakarékos technológiák alkalmazására, a környezetterhelést csökkentő folyamatirányításra, a hulladékként nagy kockázatot jelentő anyagok kiváltására, illetőleg a környezetkímélő hulladékkezelő technológiák bevezetésére. Különösen a hulladékgazdálkodási tervek készítése során van szükség az alábbi, a hulladékgazdálkodási törvényben meghatározott alapelvek érvényesítésére: -

a közelség elve alapján a hulladék hasznosítására, ártalmatlanítására a környezeti és gazdasági hatékonyság figyelembevételével kiválasztott lehető legközelebbi, arra alkalmas létesítményben kerülhet sor; a regionalitás elve (területi elv) alapján a hulladékkezelő létesítmények kialakításánál a fejlesztési, gazdaságossági és környezetbiztonsági szempontoknak, valamint a kezelési igényeknek megfelelő területi gyűjtőkörű létesítmények hálózatának létrehozására kell törekedni;

23

-

-

az önellátás elve alapján - országos szinten, a területi elv és a közelség elvének figyelembevételével - a képződő hulladékok teljes körű ártalmatlanítására kell törekedni, ennek megfelelő ártalmatlanító hálózatot célszerű kialakítani és üzemeltetni; a fokozatosság elve alapján a hulladékgazdálkodási célokat ütemezett tervezéssel, egymásra épülő lépésekben, az érintettek lehetőségeinek és teherviselő képességének figyelembevételével kell elérni.

A példamutatás elve alapján az állami és helyi önkormányzati szervek a munkájukban érvényesítik a törvény céljait és elveit. A költséghatékonyság elve alapján a hulladékkezelés szabályainak kialakítása, a hulladékgazdálkodás szervezése során érvényesíteni kell, hogy a gazdálkodók, fogyasztók által viselendő költségek a lehető legnagyobb környezeti eredménnyel járjanak. Az alapelveken túlmenően általános követelményként határozza meg a hulladékgazdálkodási törvény, hogy minden tevékenységet úgy kell megtervezni és végezni, hogy az a környezetet a lehető legkisebb mértékben érintse, csökkenjen a környezet terhelése és igénybevétele, ne okozzon környezetveszélyeztetést, illetve környezetszennyezést, biztosítsa a hulladékképződés megelőzését, a keletkezõ hulladék mennyiségének és veszélyességének csökkentését, a hulladék hasznosítását, környezetkímélő ártalmatlanítását. 3.3.

A hulladék fogalma, hulladéklisták

Az eddig fellelt, legkorábbról származó magyar nyelvű, hulladékkezelést szabályozó joganyag, a "Fogarasi Felső Széknek Prothocularis Articuliissinak rendben való írása, mellyek ab anno 1638 emánaltattak" egy részlete szerint: Art. 2. Az patakokban kik Városson által follynak, semmi némű rusnyaságot önteni, szemetet belé hánni, ganét reá hordani, árnyék széket reá tsinálni, bőröket benne ásztatni, bélt, moslékot, dögöt, és rusnya ruhákot szapulláson kívül ne mossanak, se ne ásztassanak. A borbélyok is rusnya lugot belé ne öntsenek, és véres ruhákot belé ne mossanak. A szőcsök is bőröket Patakokban ne ásztassanak, és edgy szóval az Városson által folyó Patakokban az VÁROS között semmi rusnyaságot belé ne öntsenek, se benne ne cselekedgyenek, mellyekben ha valaki deprehendaltatik, először 1 forintra, másodczor 2 forintra, harmadczor 3 forintra et. sic consequentet totis quoties büntettessék meg. Az évszázadok múlásával az emberi tevékenység – a természeti környezetbõl származó anyagok átalakítása és feldolgozása során, illetve a termékek

24

felhasználását követően – mennyiségét és minőségét tekintve egyre több, illetve többféle, a termelõ vagy a fogyasztó számára feleslegessé vált, rendszerint természetidegen, nehezen lebomló anyagot, hulladékot hozott létre, amelyet az adott műszaki, gazdasági és társadalmi feltételek között annak tulajdonosa nem tud vagy nem kíván felhasználni és ezért kezelésérõl – a környezet veszélyeztetésének vagy szennyezésének megelõzése érdekében – gondoskodni kell. A hulladék fogalmában alapvetõen fontos tényezõ a felhasználhatóság hiánya az adott idõpontban a tulajdonos számára, amelyet a hulladékot alkotó összetevõk anyagi minõségén kívül a társadalmi és a gazdasági értékítélet is jelentõs mértékben befolyásol. Ennek következtében nehéz definiálni a hulladék fogalmát. A Környezet- és Természetvédelmi Lexikon [3] a következő definíciót tartalmazza: "hulladék az az anyag (elhasználódott termék, maradvány, leválasztott szennyezőanyag, szennyezett kitermelt föld), amely az ember termelő-fogyasztó tevékenysége folyamán keletkezik, és amelyet az adott műszaki, gazdasági és társadalmi feltételek mellett tulajdonosa sem felhasználni, sem értékesíteni nem tud, ill. nem kíván, és ezért kezeléséről – a környezet szennyezésének megelőzése érdekében – gondoskodni kell." A jogi szabályozásban jelenleg Magyarországon is használt, nemzetközileg elfogadott definíció az Európai Közösség hulladékokról szóló, módosított 75/442/EGK irányelve szerinti megfogalmazás, amely a hulladék mindenkori birtokosának szándékát és az emberi egészség, valamint a környezet érdekét veszi alapul. A hulladékgazdálkodási törvény 3. § a) pontja adja meg a hazai definíciót, amely szerint „hulladék: bármely, az 1. sz. melléklet szerinti kategóriák valamelyikébe tartozó tárgy vagy anyag, amelytől birtokosa megválik, megválni szándékozik, vagy megválni köteles.” A hulladék fogalmának használatakor nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni a törvény 3. § i) pontját sem, amely szerint „újrahasználat: a terméknek az eredeti célra történő ismételt felhasználása; a többször felhasználható, újra tölthető termék a forgási ciklusból történő kilépésekor válik hulladékká.” A törvény 1. sz. melléklete az alábbi hulladékkategóriákat tartalmazza: Q1 A továbbiakban másként meg nem határozott termelési, szolgáltatási vagy fogyasztási maradékok Q2 Előírásoknak meg nem felelő, selejt termékek Q3 Lejárt felhasználhatóságú, szavatosságú termékek Q4 Kiömlött, veszendőbe ment, vagy egyéb kárt szenvedett anyagok, beleértve a baleset következtében szennyeződött anyagokat, eszközöket stb. is Q5 Tervezett tevékenység következtében szennyeződött anyagok (tisztítási műveletek maradékai, csomagolóanyagok, tartályok stb.)

25

Q6 Használhatatlanná vált alkatrészek, tartozékok (elhasznált szárazelemek, kimerült katalizátorok stb.) Q7 A további használatra alkalmatlanná vált anyagok (szennyeződött savak, oldószerek, kimerült edzősók stb.) Q8 Ipari folyamatok maradék anyagai (salakok, üstmaradékok stb.) Q9 Szennyezéscsökkentő eljárások maradékai (gázmosók iszapja, porleválasztók pora, elhasznált szűrők, szennyvíziszapok stb.) Gépi megmunkálás, felületkezelés maradék anyagai (esztergaforgács, reve Q10 stb.) Ásványi nyersanyagok kitermelésének és feldolgozásának maradékai (pl. Q11 ércbányászati meddő, olajkitermelés hulladékai stb.) Tiltott anyagokat tartalmazó termékek (PCB-tartalmú olajok stb.) Q12 Bármely anyag vagy termék, amelynek használatát jogszabály tiltja Q13 A birtokosa számára tovább nem használható anyagok (mezőgazdasági, Q14 háztartási, irodai, kereskedelmi és bolti hulladékok stb.) Talajtisztításból származó szennyezett anyagok Q15 Bármely más hulladékká vált anyag vagy termék, amely nem tartozik a Q16 fenti kategóriákba A meglehetősen általános hulladék fogalom gyakorlati alkalmazásának megkönnyítése érdekében a világon mindenütt jegyzékben (listán) sorolják fel az egyes hulladékfajtákat, számos rendezõ elv szerint csoportosítva azokat. A legegyszerûbb rendszerezés a termelõ és szolgáltató, illetve a fogyasztási szférában képzõdõ termelési és települési (kommunális) hulladékokat különbözteti meg. A termelési hulladékok árnyaltabb, de továbbra is eredet szerinti csoportosítását tartalmazza a gazdasági ágazat szerinti, továbbá a kibocsátó technológia szerinti felbontás. Az eredet szerinti csoportosítás alapján a hulladékot azzal a tevékenységgel, folyamattal vagy technológiával jellemzik, amelyben a hulladék keletkezett. Az anyagi minõség szerinti csoportosítás a hulladék, vagy annak domináns összetevője kémiai elnevezésén alapul. A hulladék összetétele, anyagi minõsége szerinti rendszerezés – az eredet szerinti csoportosítással ellentétben – sokkal több eligazítást ad a hulladék kezelhetõségérõl és veszélyeztetõ hatásairól, ugyanakkor a hulladék képzõdési körülményeinek ismeretében szinte elképzelhetetlen, hogy kémiai értelemben a hulladék egyetlen anyagi minõséggel jellemezhetõ lenne. A környezetre és az emberi egészségre gyakorolt hatásuk alapján a hulladékokat a veszélyes és a nem veszélyes, valamint az inert hulladékok kategóriájába soroljuk. E csoportosítás alapját az képezi, hogy az adott hulladék rendelkezik-e a

26

nemzetközileg megállapított veszélyességi jellemzõk valamelyikével vagy sem. A veszélyességi jellemzõket Magyarországon a hulladékgazdálkodási törvény 2. sz. melléklete sorolja fel. A környezetre és az emberi egészségre gyakorolt hatásai szerint mind a termelési, mind a települési hulladék lehet veszélyes, illetve tartalmazhat veszélyes összetevõket. A települési hulladékban leggyakrabban elõforduló veszélyes komponensek: a szárazelemek, az elektronikai hulladékok, az olajtartalmú hulladékok, a lakk- és festékmaradékok, a növényvédõszer-maradékok, a lejárt szavatosságú gyógyszerek és egyéb betegápolási hulladékok stb. Kémiai összetételüket tekintve a hulladékok általában egynél több komponensbõl állnak. Attól függõen, hogy az egyes komponensek egymáshoz való viszonya, oldhatósága milyen, megkülönböztetünk homogén, heterogén és diszperz rendszereket. A hulladékok halmazállapotuk szerint szilárd, folyékony és iszapszerû hulladékok lehetnek.

Az EK szabályozását az egyes tagállamok nemzeti hulladéklistáinak egységesítése jellemzi, biztosítva ezzel is az egyes hulladékfajták kezelésével szemben támasztott azonos környezetvédelmi követelmények érvényesítését, végső soron a versenysemlegességet. A jelenleg érvényes Európai Hulladék Katalógus (European Waste Catalogue, röviden EWC) a 2001/118/EK és 2001/119/EK bizottsági, valamint a 2001/573/EK tanácsi határozatokon alapul és 2002. január 1. óta van érvényben. A hulladék katalógus kihirdetése hazánkban a 16/2001.(VII.18.)KöM rendelettel történt meg. A miniszteri rendelet 1. sz. mellékletének A) pontja az ún. Alaplista, amely az Európai Hulladék Katalógus kódszámait tartalmazza. A jegyzék főcsoportjai a következők: EWC kód 01 02

03 04 05

Megnevezés ÁSVÁNYOK KUTATÁSÁBÓL, BÁNYÁSZATÁBÓL, KŐFEJTÉSBŐL, FIZIKAI ÉS KÉMIAI KEZELÉSÉBŐL SZÁRMAZÓ HULLADÉKOK MEZŐGAZDASÁGI, KERTÉSZETI, VÍZKULTÚRÁS TERMELÉSBŐL, ERDŐGAZDASÁGBÓL, VADÁSZATBÓL, HALÁSZATBÓL, ÉLELMISZER ELŐÁLLÍTÁSBÓL ÉS FELDOLGOZÁSBÓL SZÁRMAZÓ HULLADÉKOK FAFELDOLGOZÁSBÓL ÉS FALEMEZ-, BÚTOR-, CELLULÓZ ROST SZUSZPENZIÓ-, PAPÍR- ÉS KARTONGYÁRTÁSBÓL SZÁRMAZÓ HULLADÉKOK BŐR-, SZŐRME- ÉS TEXTILIPARI HULLADÉKOK KŐOLAJ FINOMÍTÁSÁBÓL, FÖLDGÁZ TISZTÍTÁSÁBÓL ÉS KŐSZÉN PIROLITIKUS KEZELÉSÉBŐL SZÁRMAZÓ HULLADÉKOK

27

06 07 08

09 10 11

12 13 14 15

16 17 18

19

20

SZERVETLEN KÉMIAI FOLYAMATOKBÓL SZÁRMAZÓ HULLADÉKOK SZERVES KÉMIAI FOLYAMATOKBÓL SZÁRMAZÓ HULLADÉKOK BEVONATOK (FESTÉKEK, LAKKOK ÉS ZOMÁNCOK), RAGASZTÓK, TÖMÍTŐANYAGOK ÉS NYOMDAFESTÉKEK TERMELÉSÉBŐL, KISZERELÉSÉBŐL, FORGALMAZÁSÁBÓL ÉS FELHASZNÁLÁSÁBÓL SZÁRMAZÓ HULLADÉKOK FÉNYKÉPÉSZETI IPAR HULLADÉKAI TERMIKUS GYÁRTÁSFOLYAMATOKBÓL SZÁRMAZÓ HULLADÉKOK FÉMEK ÉS EGYÉB ANYAGOK KÉMIAI FELÜLETKEZELÉSÉBŐL ÉS BEVONÁSÁBÓL SZÁRMAZÓ HULLADÉKOK; NEMVAS FÉMEK HIDROMETALLURGIAI HULLADÉKAI FÉMEK, MŰANYAGOK ALAKÍTÁSÁBÓL, FIZIKAI ÉS MECHANIKAI FELÜLETKEZELÉSÉBŐL SZÁRMAZÓ HULLADÉKOK OLAJHULLADÉKOK ÉS FOLYÉKONY ÜZEMANYAGOK HULLADÉKAI (kivéve az étolajokat, valamint a 05, 12 és 19 fejezetekben felsorolt hulladékokat) SZERVES OLDÓSZER-, HŰTŐANYAG- ÉS HAJTÓGÁZ HULLADÉKOK (kivéve 07 és 08) HULLADÉKKÁ VÁLT CSOMAGOLÓANYAGOK; KÖZELEBBRŐL NEM MEGHATÁROZOTT ABSZORBENSEK, TÖRLŐKENDŐK, SZŰRŐANYAGOK ÉS VÉDŐRUHÁZAT A JEGYZÉKBEN KÖZELEBBRŐL NEM MEGHATÁROZOTT HULLADÉKOK ÉPÍTÉSI ÉS BONTÁSI HULLADÉKOK (BELEÉRTVE A SZENNYEZETT TERÜLETEKRŐL KITERMELT FÖLDET IS) EMBEREK, ILLETVE ÁLLATOK EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁSÁBÓL ÉS/VAGY AZ AZZAL KAPCSOLATOS KUTATÁSBÓL SZÁRMAZÓ HULLADÉKOK (kivéve azokat a konyhai és éttermi hulladékokat, amelyek nem közvetlenül az egészségügyi ellátásból származnak) HULLADÉKKEZELŐ LÉTESÍTMÉNYEKBŐL, SZENNYVIZEKET KELETKEZÉSÜK TELEPHELYÉN KÍVÜL KEZELŐ SZENNYVÍZTISZTÍTÓKBÓL, ILLETVE AZ IVÓVÍZ ÉS IPARIVÍZ SZOLGÁLTATÁSBÓL SZÁRMAZÓ HULLADÉKOK TELEPÜLÉSI HULLADÉKOK (HÁZTARTÁSI HULLADÉKOK ÉS AZ EZEKHEZ HASONLÓ,

28

KERESKEDELMI, IPARI ÉS INTÉZMÉNYI HULLADÉKOK), BELEÉRTVE AZ ELKÜLÖNÍTETTEN GYŰJTÖTT HULLADÉKOKAT IS A jegyzékben a hulladékokat hat számjegyű kóddal jellemzik. A kód első két számjegye a keletkezés tevékenység szerinti főcsoportra, a második két számjegye a főcsoporton belüli alcsoportra utal. Hulladék csak a keletkezési tevékenység szerinti főcsoportba és ezen belül a megfelelő alcsoportba sorolható be. A jegyzékben lévő hulladék azonosítása érdekében a következők szerint kell eljárni: -

-

-

-

A 01-12 és 17-20 főcsoport címe szerint azonosítsuk a hulladékot a keletkezési tevékenység alapján, és keressük ki a hulladékra vonatkozó megfelelő hat számjegyű kódot (a fejezet 99-re végződő kódjának kivételével). A lista felépítéséből adódik, hogy adott hulladék több különböző tevékenység során is keletkezhet. A külön gyűjtött csomagolási hulladékot (beleértve a különböző csomagolási hulladékok keverékét is) a 15 01 alcsoportba kell besorolni, és nem a 20 01 alcsoportba. Ha az adott hulladékot a 01-12, illetve a 17-20 főcsoportokba nem lehet besorolni, akkor a hulladék azonosítására a 13, 14 és 15 főcsoportokat kell használni. Ha a hulladék besorolására egyik csoport sem alkalmazható, akkor a 16. főcsoport alapján kell besorolni a hulladékot. Ha a hulladék nem található a 16. főcsoportban sem, akkor a 99 kódot (közelebbről nem meghatározott hulladékok) kell használni a jegyzék azon fő- és alcsoportjában, amely megfelel az adott tevékenységnek, azonban 99-esre végződő kóddal veszélyes hulladék - a 13 08 99* kódszám kivételével - nem sorolható be. Nehézfémnek tekintendő az antimon-, arzén-, kadmium-, króm(VI)-, réz-, ólom-, higany-, nikkel-, szelén-, tellúr-, tallium- és ón, ezek elemi formája és vegyületei veszélyes anyagok, amennyiben a jogszabály alapján annak minősülnek. Ha a hulladékot az Alaplista szerint nem lehet besorolni vagy besorolása szerint az nem minősül veszélyes hulladéknak, ellenőrizni kell, hogy az szerepel-e a Kiegészítő listán.

Az Európai Hulladék Katalógusban felsorolt, a nemzetközileg megállapított veszélyességi jellemzők bármelyikével rendelkező hulladékok a kódszám mellett található (*)-gal vannak megjelölve. A hazai veszélyes hulladék lista az EU jelenleg 16/2001.(VII.18.)KöM rendelet 1. számú mellékletének hulladékokkal bővebb, amelynek elsősorban az az oka, szabályozás e hulladékok tekintetében még nem készült el,

érvényes listájánál a B) pontjában felsorolt hogy a külön ágazati ezért e hulladékok nem

29

vonhatók ki a hulladékgazdálkodási törvény és végrehajtási szabályainak tárgyi hatálya alól. Az ún. Kiegészítő listában a következő veszélyes hulladékok szerepelnek: Kódszám Megnevezés 02

MEZŐGAZDASÁGI, KERTÉSZETI, VÍZKULTÚRÁS TERMELÉSBŐL, ERDŐGAZDASÁGBÓL, VADÁSZATBÓL, HALÁSZATBÓL, ÉLELMISZER-ELŐÁLLÍTÁSBÓL ÉS FELDOLGOZÁSBÓL SZÁRMAZÓ HULLADÉKOK

02 02

hús, hal és egyéb állati eredetű élelmiszerek előkészítéséből és feldolgozásából származó hulladékok csont, bőr, pata, köröm, szarv, sörte és szőr vér paraffinos toll leölt állatok gyomor- és béltartalma vadon élő állatok feldolgozásából származó hulladékok állati zsírok állatok feldolgozásából származó, emberi fogyasztásra alkalmatlan hulladékok nem fertőző betegségben elhullott állatok tetemei, testrészei egyéb emberi fogyasztásra vagy takarmányozásra alkalmatlan állati testrészek

V 13102 V 13106 V 13107 V 13108 V 13109 V 13110 V 13111 V 13403 V 13404 18

EMBEREK, ILLETVE ÁLLATOK EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁSÁBÓL ÉS/VAGY AZ AZZAL KAPCSOLATOS KUTATÁSBÓL SZÁRMAZÓ HULLADÉKOK (kivéve azokat a konyhai és éttermi hulladékokat, amelyek nem közvetlenül az egészségügyi ellátásból származnak)

18 01

szülészeti, illetve az emberi betegségek diagnosztizálásából, kezeléséből, illetve megelőzéséből származó hulladékok injekciós tűk, fecskendők, infúziók, transzfúziós szerelékek, vágó, szúró éles eszközök, ampullák, tárgy-lemezek állatbetegségek kutatásából, diagnosztizálásából, kezeléséből, illetve megelőzéséből származó hulladékok injekciós tűk, fecskendők, infúziók, transzfúziós szerelékek, vágó, szúró éles eszközök, ampullák, tárgylemezek

V 97104 18 02 V 97104

Látható, hogy a Kiegészítő listában a főcsoportok és az alcsoportok számozása és elnevezése megegyezik az Alaplistában találhatókkal, a hulladék kódszáma az eddig használt magyar veszélyes hulladék nyilvántartási kódszámokkal azonos.

30

A hulladékjegyzék alkalmazása szempontjából különösen fontos szabály, hogy a listák alapján nem azonosítható, illetve a 16/2001.(VII.18.)KöM rendelet 1. számú mellékletének A) pontjában nem jelölt hulladékok esetében a hulladék veszélyes hulladéknak minősül, ha a hulladékgazdálkodási törvény 2. számú melléklete szerinti veszélyességi jellemzők valamelyikével és a H3-H8, H10 és H11 tulajdonságok tekintetében az alábbi egy vagy több jellemzővel rendelkezik: -

zárttéri lobbanáspont < 55 oC egy vagy több, nagyon mérgezőnek besorolt anyag összkoncentrációja (R 26-tal, R 27-tel, R 28-cal jellemezve) > 0,1 % egy vagy több, mérgezőnek besorolt anyag összkoncentrációja (R 23-mal, R 24-gyel, R 25-tel jellemezve) > 3 % egy vagy több, ártalmasnak besorolt anyag összkoncentrációja (R 20-szal, R 21-gyel, R 22-vel jellemezve) > 25 % egy vagy több, maró hatásúnak besorolt anyag (R 35-tel jellemezve) összkoncentrációja >1 % egy vagy több, maró hatásúnak besorolt anyag (R 34-gyel jellemezve) összkoncentrációja >5 % egy vagy több, irritálónak besorolt anyag (R 41-gyel jellemezve) összkoncentrációja >10% egy vagy több, irritálónak besorolt anyag (R 36-tal, R 37-tel és R 38-cal jellemezve) összkoncentrációja >20 % legalább egy 1. vagy 2. osztályú rákkeltőnek tartott anyag koncentrációja >0,1 % legalább egy 3. osztályú rákkeltőnek tartott anyag koncentrációja >1 % legalább egy 1. vagy 2. osztályú reprodukciós toxicitású anyag (R 60-nal és R 61-gyel jellemezve) koncentrációja >0,5 % legalább egy 3. osztályú reprodukciós toxicitású anyag (R 62-vel és R 63mal jellemezve) koncentrációja >5 % legalább egy 1. vagy 2. osztályú mutagén anyag (R 46-tal jellemezve) koncentrációja >0,1 % legalább egy 3. osztályú mutagén anyag (R 40-nel jellemezve) koncentrációja >1%.

Az R mondatok értelmezését a veszélyes anyagokkal és a veszélyes készítményekkel kapcsolatos egyes eljárások, illetve tevékenységek részletes szabályairól szóló külön jogszabály tartalmazza. A veszélyes anyagok és a veszélyes hulladékok közötti kapcsolat fentiek szerinti megteremtése a jogi szabályozásban régóta meglévő hiányt pótol, egyúttal lehetőséget ad arra, hogy a korábbi szabályozás által alkalmazott veszélyes hulladék minősítési és besorolási rendszer új, a gazdálkodó szervezetek részére kevésbé költséges megoldással helyettesíthető legyen.

31

A 2002. január 1-jét megelőző hazai szabályozás, a 102/1996.(VII.12.)Korm. rendelet szerint a veszélyes hulladékok listáját a rendelet 2. sz. melléklete tartalmazta. A lista összeállításánál a jogalkotó a hulladékok összetevőinek veszélyességét, eredetét is figyelembe véve, a jogszabály 1. sz. mellékletében – a nemzetközi szabályozással összhangban – felsorolt veszélyességi jellemzők, illetve a hulladékok környezetvédelmi szempontból biztonságos kezeléséhez szükséges védelem mértéke alapján, különösen veszélyes (I.), fokozottan veszélyes (II.) vagy mérsékelten veszélyes (III.) veszélyességi osztályba sorolta. A listán olyan veszélyes hulladékok is szerepeltek, amelyeket a jogalkotó veszélyességi osztályba nem sorolt be (***-gal jelölt veszélyes hulladékok), és amelyeket a Kormányrendelet 3. § (3) bekezdésének rendelkezése szerint a hulladék minősítéséig a legnagyobb környezeti veszélyt jelentő összetevőjének megfelelő veszélyességi osztályúnak kellett tekinteni. A 102/1996.(VII.12.)Korm. rendelet 3. § (2) bekezdése úgy rendelkezett, hogy az 1. sz. melléklet szerinti veszélyességi jellemzők bármelyikével rendelkező, de a Kormányrendelet 2. sz. mellékletében nem szereplő ismeretlen eredetű hulladékot a minősítéséig I. veszélyességi osztályúnak kell tekinteni. A Kormányrendelet 5. §-a alapján a hulladék tulajdonosa kérhette a veszélyeshulladékjegyzékben felsorolt veszélyes hulladékának más veszélyességi osztályba történő sorolását, vagy veszélytelenségének megállapítását, amely eljárásra szintén a minősítés szabályait kellett alkalmazni. A minősítés eljárási szabályait egyfelől a fent hivatkozott Kormányrendelet 4. §-a, másfelől annak 3. sz. melléklete részletesen tartalmazta. A fenti jogszabálynak megfelelően lefolytatott minősítési eljárás eredményeként pl. egy faiparban keletkező hulladék V 57104-01 kódszámú, impregnáló-gyantával szennyezett faforgács és fűrészpor megnevezésű hulladékként, III. veszélyességi osztályú hulladéknak lett minősítve. Az új szabályozás szerint {lásd 16/2001.(VII.18.)KöM rendelet 1. sz. mellékletének A) része} ez a hulladék kétféleképpen sorolható be, nevezetesen:

EWC 03 01 04* veszélyes anyagokat tartalmazó faforgács, fűrészáru, deszka, furnér, falemez darabolási hulladékok, valamint EWC 03 01 05 faforgács, fűrészáru, deszka, furnér, falemez darabolási hulladékok, amelyek különböznek a 03 01 04-től Annak eldöntése, hogy az adott hulladék a két kódszám közül melyik kódszámmal azonosítható, történhet a hulladék veszélyességi jellemzői alapján, következőképpen: A faforgácslap-gyártási technológiában felhasznált vegyszerek tulajdonságait megállapítjuk az Európai Unióban osztályozott veszélyes anyagok jegyzékét tartalmazó

32

8004/2000.(EüK.22.)EüM tájékoztató alapján. E példában a hulladék besorolását a formaldehid-tartalom alapján szükséges elvégezni. A 8004/2000.(EüK.22.)EüM tájékoztatóban a formaldehid legtöményebb (>25 %) vizes oldatára megadott osztályozás: Karc.Kat. 3; R40 T; R23/24/25 C; R34 R43. A laboratóriumi vizsgálatok azt mutatták, hogy a hulladék a formaldehid-tartalma 5,6 mg/100g és 72,5 mg/100g szélső értékek között változik. A tömegszázalékban kifejezett, legmagasabb mért értéket (0,0725 %) összehasonlítva a 16/2001.(VII.18.)KöM rendeletben a veszélyesség mértékéül megállapított jellemzőkkel megállapítható, hogy a faforgácslap-gyártási tevékenység során képződő, példa szerinti termelési hulladék EWC 03 01 05 kódszámú hulladékként sorolandók be. A besorolást – a termelő kérelmére – a veszélyes hulladékokkal kapcsolatos tevékenységek végzésének feltételeiről szóló 98/2001.(VI.15.)Korm. rendelet 4. § (3) bekezdésének rendelkezése alapján a Környezetés Természetvédelmi Főfelügyelőség határozatban állapítja meg. E minősítés hatálya csak az ügyfélre és az ügyfél így minősített hulladékára terjed ki.

A Kiegészítő lista alkalmazására vonatkozóan az alábbi példa szolgál tanulságul. A hulladékgazdálkodási törvény 3. § a) pontja által megfogalmazott definíció szerint az eredeti rendeltetési céljára az állategészségügyi előírások alapján fel nem használható húsliszt Q2 vagy Q13 kategóriába tartozó hulladék. A hulladékok jegyzékéről szóló 16/2001.(VII.18.)KöM rendelet 1. sz. mellékletének A) része alapján a hulladék húsliszt az Európai Unióban alkalmazott hulladékjegyzéknek megfelelően az EWC 02 02 03 kódszámú hulladékhoz, a rendelet 1. sz. mellékletének B) része (kiegészítő nemzeti lista) alapján viszont a V 13111 kódszámú veszélyes hulladékhoz sorolandó. A hulladékgazdálkodási törvény 2. § (2) bekezdésének rendelkezése szerint az állati hulladékra, valamint más természetes, a mezőgazdaságban felhasználható nem veszélyes anyagokra a törvény hatálya csak annyiban terjed ki, amennyiben azokról jogszabály másképp nem rendelkezik. A veszélyes hulladékkal kapcsolatos tevékenységek végzésének feltételeiről szóló 98/2001.(VI.15.)Korm. rendelet 1. § (3) bekezdése szerint e rendelet hatálya az egyes veszélyes hulladékok vagy hulladékcsoportok kezelésére annyiban terjed ki, amennyiben más jogszabály eltérően nem rendelkezik. Figyelemmel arra, hogy a húsliszt kezelésére vonatkozóan az állategészségügyi jogszabályok tartalmaznak rendelkezéseket, a hulladékká vált húsliszt Magyarországon történő kezelésének (pl. égetéssel történő ártalmatlanításának) engedélyezésekor nem a környezetvédelmi hatóság az eljáró hatóság. Ezzel szemben a hulladék kivitelének (exportjának) engedélyezése a hulladékgazdálkodási törvény. 41. § (2) bekezdése a) pontjának rendelkezése szerint, továbbá a veszélyes hulladék kivitelének engedélyezése a veszélyes hulladékokról szóló, módosított 102/1996.(VII.12.)Korm. rendelet 25. § (1) bekezdésének és 27. § (1) bekezdésének rendelkezései szerint, a Környezet- és Természetvédelmi Főfelügyelőség hatáskörébe tartozik. Az engedély megszerzésére

33

irányuló kérelmet a veszélyes hulladék tulajdonosa a Kormányrendelet 7. sz. mellékletének megfelelően, a magyar és angol nyelven kitöltött „Bejelentő lap” és „Notification Form” dokumentumok felhasználásával nyújthatja be.

Az engedélyezési eljárás során a környezetvédelmi hatóságnak figyelemmel kell lennie a 101/1996.(VII.12.)Korm. rendelettel kihirdetett Bázeli Egyezményre, valamint a C(92)39/FINAL2. számú OECD határozatra is, amelyek alapján a hulladék húsliszt Y18, H4.1/H6.2 kódszámokkal jellemezhető. A hulladék országhatárt átlépő szállítása a fentiek miatt a szállítással érintett államok illetékes környezetvédelmi hatóságainak engedélyéhez kötött (ellenőrizendő) függetlenül attól, hogy a hulladék az Európai Hulladék Katalógus (EWC) kódszáma alapján nem veszélyes hulladék. 3.4.

Hulladékkezelési tevékenységek, prioritások

A hulladékgazdálkodási törvény rendelkezése alapján a hulladékkezelési tevékenységek közé a következők tartoznak: a hulladék gyűjtése, begyűjtése, szállítása, előkezelése, tárolása, hasznosítása, ártalmatlanítása. Ezt azért fontos leszögezni, mert a korábbi, veszélyes hulladékkal kapcsolatos szabályozás kizárólag a hulladék előkezelését, hasznosítását, valamint ártalmatlanítását sorolta a hulladékkezelési tevékenységek közé. A törvény szerint valamennyi hulladékkezelési tevékenység, feltéve hogy törvény, kormányrendelet vagy miniszteri rendelet másképp nem rendelkezik, engedélyköteles. Az engedélyt - kérelemre induló államigazgatási eljárás keretében - az illetékes környezetvédelmi hatóság adja meg, ha az engedély megadásának jogi, műszaki, személyi és pénzügyi feltételei adottak. A veszélyes hulladékkal kapcsolatos tevékenységek végzésének feltételeiről szóló 98/2001.(VI.15.)Korm. rendelet pl. azt tartalmazza, hogy a veszélyes hulladéknak a termelő telephelyén történő gyűjtése, a hulladék termelő által végzett előkezelése a környezetvédelmi hatóság engedélye nélkül végezhető tevékenységek. Az engedélyhez kötött tevékenységek engedély nélkül, vagy az engedélytől eltérő módon történő végzését a környezetvédelmi hatóság szankcionálja, amelynek formái lehetnek: kötelezés, bírság, a tevékenység korlátozása vagy felfüggesztése, továbbá személyes felelősségrevonás: szabálysértési vagy súlyosabb esetben büntető eljárás kezdeményezése. A törvénynek a hulladékkezelési tevékenységekkel kapcsolatos általános rendelkezései szerint minden tevékenységet úgy kell megtervezni és végezni, hogy az a környezetet a lehető legkisebb mértékben érintse, csökkenjen a környezet terhelése és igénybevétele, ne okozzon környezetveszélyeztetést, illetve környezetszennyezést, biztosítsa a hulladékképződés megelőzését, a keletkező hulladék mennyiségének és veszélyességének csökkentését, a hulladék hasznosítását, környezetkímélő ártalmatlanítását. Általános szabályként rögzíti a törvény, hogy tilos a hulladékot elhagyni, a gyűjtés, begyűjtés, tárolás, lerakás szabályaitól eltérő módon felhalmozni, ellenőrizetlen körülmények között elhelyezni, kezelni.

34

Az Európai Közösség V. Környezetvédelmi Akció Programjában megfogalmazottak szerint, amit a hulladékgazdálkodás prioritási sorrendjének is szokás nevezeni, a korszerű hulladékgazdálkodás feladatai: -

a megelőzés a hasznosítás az ártalmatlanítás

A hulladékképződés megelőzése, valamint a keletkező hulladék mennyiségének és veszélyességének csökkentése a következő intézkedésekkel segíthető elő: -

az anyag- és energiatakarékos, hulladékszegény technológiák alkalmazása; az anyagnak, illetőleg a hulladéknak a termelési-fogyasztási körfolyamatban tartása; a legkisebb tömegű és térfogatú hulladékot és szennyező anyagot eredményező termékek előállítása; a hulladékként kockázatot jelentő anyagok kiváltása.

A megelőző intézkedések ellenére képződő hulladék hasznosítása történhet: -

a hulladék anyagának termelésben, szolgáltatásban történő ismételt felhasználásával (újrafeldolgozás); a hulladék valamely újrafeldolgozható összetevőjének leválasztásával és alapanyaggá alakításával (visszanyerés); a hulladék energiatartalmának kinyerésével (energetikai hasznosítás).

A biológiailag lebomló szerves anyagok aerob vagy anaerob lebontása (pl. komposztálás, rothasztás) és további felhasználásra alkalmassá tétele szintén hasznosításnak minősül. A hulladékhasznosítási tevékenységeket, illetve a hasznosítást szolgáló műveleteket a hulladékgazdálkodási törvény 4. sz. melléklete tételesen felsorolja. A hulladék hasznosítására vonatkozó alapvető követelmény, hogy a hasznosítással előállított termék az elsődleges alapanyagból előállított terméknél nagyobb környezetterhelést ne okozzon, a hasznosítási technológia alkalmazása ne veszélyeztesse az emberi egészséget és a környezetet, valamint az elérhető eredményhez képest ne jelentsen túlzott mértékű gazdasági terheket. Összefoglalva: a hulladékot akkor lehet és kell hasznosítani, ha az ökológiailag előnyös, műszakilag lehetséges és gazdaságilag megalapozott.

35

Ha hasznosítás gazdasági és technológiai feltételei adottak, a hulladékot a hasznosítás elősegítése érdekében a hasznosítási lehetőségeknek megfelelően elkülönítve kell gyűjteni (szelektív hulladékgyűjtés). Az elkülönített hulladékgyűjtés tehát nem cél, hanem a hasznosítás eszköze. A hulladékgazdálkodási törvény rendelkezése szerint ártalmatlanításra csak az a hulladék kerülhet, amelynek anyagában történő hasznosítására vagy energiahordozóként való felhasználására a műszaki, illetőleg gazdasági lehetőségek még nem adottak, vagy a hasznosítás költségei az ártalmatlanítás költségeihez viszonyítva aránytalanul magasak. A hulladékártalmatlanítási tevékenységeket, illetve az ártalmatlanítást szolgáló műveleteket a hulladékgazdálkodási törvény 3. sz. melléklete tételesen felsorolja.

36

3. fejezet 1. sz. melléklet HULLADÉKKAL KAPCSOLATOS HATÁLYOS EK SZABÁLYOZÓK

Stratégia

a Tanács 90/C 122/02 állásfoglalása a hulladék-politikáról a Tanács 97/C 76/01 állásfoglalása a közösségi hulladékgazdálkodási stratégiáról Hulladék

a Tanács 75/442/EGK irányelve a hulladékról - a Tanács 91/156/EGK irányelve a 75/442/EGK tanácsi irányelv módosításáról - a Bizottság 96/350/EK határozata a 75/442/EGK tanácsi irányelv II/A és II/B mellékleteinek átalakításáról - a Bizottság 94/3/EK határozata a 75/442/EGK tanácsi irányelv 1(a) bekezdése szerinti hulladék lista létrehozásáról - a Bizottság 2000/532/EK határozata a 75/442/EGK tanácsi irányelv 1(a) bekezdése szerint a 94/3 határozattal létrehozott hulladék lista, valamint a 91/689/EGK tanácsi irányelv 1(4) bekezdése szerint a Tanács 94/904/EK határozatával létrehozott veszélyes hulladék lista helyettesítéséről - a Bizottság 2001/118/EK határozata a hulladékok listájára vonatkozó 2000/532/EK határozat módosításáról - a Bizottság 2001/119/EK határozata a hulladékok listájára vonatkozó 2000/532/EK határozat módosításáról - a Bizottság 2001/573/EK határozata a hulladékok listájára vonatkozó 2000/532/EK határozat módosításáról - a Bizottság 76/431/EGK határozata a Hulladékgazdálkodási Bizottság létrehozásáról

Veszélyes hulladék a Tanács 91/689/EGK irányelve a veszélyes hulladékról - a Tanács 94/31/EGK irányelve a 91/689/EGK tanácsi irányelv módosításáról - a Bizottság 96/302/EK határozata a 91/689/EGK tanácsi irányelv 8(3) bekezdése szerint adandó információk formátumáról Határokat átlépő szállítás

a Tanács 89/C 9/01 állásfoglalása a veszélyes hulladékok országhatárokat átlépő szállításáról harmadik országba

37

a Tanács 259/93/EK rendelete a hulladék Európai Közösségen belüli, illetve onnan ki- és oda beszállításának felügyeletéről és ellenőrzéséről - a Tanács 120/97/EK rendelete a 259/93/EGK tanácsi rendelet módosításáról - a Bizottság 2408/98/EK rendelete a 259/93/EGK tanácsi rendelet módosításáról - a Bizottság 1999/816/EK határozata a 259/93/EK tanácsi rendelet 42(3) bekezdése szerinti II., III., IV. és V. mellékletek elfogadásáról - a Bizottság 94/774/EK határozata a 259/93/EK tanácsi rendelettel kapcsolatos hozzájárulási formanyomtatványról - a Bizottság 1999/412/EK határozata a 259/93/EK tanácsi rendelet 41(2) bekezdése szerinti beszámolási kötelezettség kérdőívéről - a Tanács 93/98/EGK határozata a Bázeli Egyezményből adódó következményekről a Közösségre vonatkozóan - a Tanács 97/640/EK határozata a veszélyes hulladékok országhatárokat átlépő szállításának ellenőrzéséről és kezeléséről szóló Bázeli Egyezménynek a Részesek Konferenciája III/1 Határozata szerinti módosítása elfogadásáról - a Tanács 1420/1999/EK rendelete az egyes hulladékok egyes nem-OECD országokba történő szállításánál alkalmazandó közös szabályok és eljárás megállapításáról - a Bizottság 1208/2000/EK rendelete a 1420/1999/EK és a 1547/1999/EK tanácsi rendeletek módosításáról Bulgáriára és Nigériára vonatkozóan - a Bizottság 2630/2000/EK rendelete a 1420/1999/EK tanácsi rendelet módosításáról Bahreinre, Haitire, Hondurasra, Líbiára, Namíbiára, Quatarra, Üzbegisztánra és a Vatikánra vonatkozóan - a Bizottság 1547/1999/EK rendelete az egyes hulladékok egyes, az OECD C(92)39 final határozatát nem alkalmazó országokba történő szállításánál alkalmazandó, a 259/93/EK tanácsi rendelet szerinti ellenőrzési eljárás meghatározásáról - a Bizottság 334/2000/EK rendelete a 1547/1999/EK tanácsi rendelet módosításáról Malajziára vonatkozóan - a Bizottság 354/2000/EK rendelete a 1547/1999/EK tanácsi rendelet módosításáról Kínára vonatkozóan - a Bizottság 1552/2000/EK rendelete a 1547/1999/EK tanácsi rendelet módosításáról Észtországra, Hong Kong-ra, Magyarországra, Indonéziára, Litvániára, San Marino-ra és Thaiföldre vonatkozóan - a Bizottság 77/2001/EK rendelete a 1547/1999/EK és a 1420/1999/EK tanácsi rendeletek módosításáról Albániára, Brazíliára, Bulgáriára, Burundira, Jamaicára, Marokkóra, Nigériára, Perura, Romániára, Tunéziára és Zimbabwére vonatkozóan Égetés

az Európai Parlament és a Tanács 2000/76/EK irányelve a hulladékégetésről

38

-

-

a Tanács 89/369/EGK irányelve az új települési hulladék égetőkből származó levegőszennyezés megelőzéséről a Tanács 89/429/EGK irányelve a működő települési hulladék égetőkből származó levegőszennyezés csökkentéséről a Tanács 94/67/EK irányelve a veszélyes hulladékok égetéséről a Bizottság 97/283/EK határozata a dioxinok és furánok légköri emissziója tömegkoncentráció-meghatározási mérési eljárásainak összehangolásáról a 94/67/EK Tanácsi Irányelv 7(2) bekezdésének megfelelően a Bizottság 98/184/EK határozata a tagállamok beszámolóiról a veszélyes hulladék égetéséről szóló 94/67/EK tanácsi irányelv végrehajtásáról (a 91/692/EGK tanácsi irányelv végrehajtására)

Lerakás

a Tanács 1999/31/EK irányelve a hulladéklerakásról - a Bizottság 2000/738/EK határozata a tagállamok beszámolóiról a hulladéklerakásról szóló 1999/31/EK tanácsi irányelv végrehajtásáról

Gépjármű az Európai Parlament és a Tanács 2000/53/EK irányelve a kiselejtezett gépjárművekről

-

a Bizottság 2001/753/EK határozata a tagállamok bezámolóiról a kiselejtezett gépjárművekről szóló 2000/53/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv végrehajtásáról a Bizottság 2002/151/EK határozata a bontási igazolás kiadásának minimális követelményeiről

Akkumulátor

a Tanács 91/157/EGK irányelve az egyes veszélyes anyagokat tartalmazó elemekről és akkumulátorokról - a Bizottság 93/86/EGK irányelve a 91/157/EGK tanácsi irányelv technikai végrehajtásról - a Bizottság 98/101/EK irányelve a 91/157/EGK tanácsi irányelv technikai végrehajtásról Olaj a Tanács 75/439/EGK irányelve a hulladék olajok kezeléséről - a Tanács 87/101/EGK irányelve a 75/439/EGK tanácsi irányelv módosításáról PCB

a Tanács 96/59/EGK irányelve a poliklórozott bifenilek és a poliklórozott terfenilek kezeléséről -

a Bizottság 2001/68/EK határozata két referencia-eljárás bevezetéséről a PCB-k mérésére

39

Csomagolás

az Európai Parlament és a Tanács 94/62/EK irányelve a csomagolásról és a csomagolási hulladékokról - a Bizottság 97/129/EK határozata a 94/62/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv szerinti csomagolóanyag-jelölési rendszer létrehozásáról - a Bizottság 97/138/EK határozata a 94/62/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv szerinti adatbázis-rendszerre vonatkozó formátum létrehozásáról - a Bizottság 1999/177/EK határozata a 94/62/EK irányelvben megállapított nehézfém koncentráció határértékektől való eltérésről a műanyag rekeszek és granulátumok esetében - a Bizottság 1999/42/EK határozata a 94/62/EK irányelv 6(6) bekezdése alapján Ausztria által tett intézkedések jelentésének jóváhagyásáról - a Bizottság 1999/652/EK határozata a 94/62/EK irányelv 6(6) bekezdése alapján Belgium által tett intézkedések jelentésének jóváhagyásáról - a Bizottság 1999/823/EK határozata a 94/62/EK irányelv 6(6) bekezdése alapján Hollandia által tett intézkedések jelentésének jóváhagyásáról - a Bizottság 2001/171/EK határozata a 94/62/EK irányelvben megállapított nehézfém koncentráció határértékektől való eltérésről az üveg csomagolások esetében - a Bizottság 2001/524/EK határozata a 94/62/EK irányelvvel kapcsolatos referencia-szabványok közzétételéről TiO2 a Tanács 78/176/EGK irányelve a titán-dioxid ipar hulladékairól - a Tanács 83/29/EGK irányelve a 78/176/EGK tanácsi irányelv módosításáról - a Tanács 82/883/EGK irányelve a titán-dioxid ipar hulladékainak környezeti megfigyeléséről és monitorozásáról - a Tanács 92/112/EGK irányelve a titán-dioxid ipar hulladékai okozta szennyezés csökkentésének, megszüntetésének összehangolási módjáról Szennyvíz-iszap

a Tanács 86/278/EGK irányelve a talaj védelméről a szennyvíziszapok mezőgazdasági használatában

Állati hulladék a Tanács 90/667/EGK irányelve az állati hulladékok ártalmatlanításának és feldolgozásának, forgalomba hozatalának, az állati és hal eredetű takarmányok patogenitása megelőzésének állategészségügyi szabályairól, valamint a 90/425/EGK irányelv módosításáról

40

Papír a Tanács 81/972/EGK ajánlása a hulladékpapír hasznosításáról és a hasznosított papír használatáról Adatszolgáltatás

a Tanács 91/692/EGK irányelve az egyes környezetvédelmi irányelvek végrehajtásról szóló beszámolók egységesítéséről és racionalizálásáról - a Bizottság 94/741/EGK határozata a hulladékokra vonatkozó egyes előírások végrehajtásáról szóló beszámolókról (a 91/692/EGK Tanácsi Irányelv végrehajtása) (75/439, 75/442, 86/278) - a Bizottság 97/622/EK határozata a tagállamok hulladékokra vonatkozó egyes előírások végrehajtásáról szóló - beszámolóiról (a 91/692/EGK Tanácsi Irányelv végrehajtása) (91/689, 94/62) Hajózás

az Európai Parlament és a Tanács 2000/59/EK irányelve a hajózásból származó hulladékok és cargo maradékok kikötői átvételi létesítményeiről Scrap

az ECSC Tanácsadó Bizottságának 97/C 356/05 állásfoglalása a fémtörmelékek (scrap) osztályozásáról

41

3. fejezet 2. sz. melléklet

HATÁLYOS HAZAI HULLADÉKGAZDÁLKODÁSI JOGSZABÁLYOK

2000. évi XLIII. törvény a hulladékgazdálkodásról 1995. évi LVI. törvény a környezetvédelmi termékdíjról, továbbá egyes termékek környezetvédelmi termékdíjáról 55/1987.(X.30.)MT rendelet az emberi környezetre veszélyt jelentő egyes anyagok külföldről történő behozataláról 113/1995.(IX.27.)Korm. rendelet a környezetvédelmi termékdíjról, továbbá egyes termékek környezetvédelmi termékdíjáról szóló 1995. évi LVI. törvény végrehajtásához szükséges egyes intézkedésekről 101/1996.(VII.12.)Korm. rendelet a veszélyes hulladékok országhatárokon át történő szállításának ellenőrzéséről és ártalmatlanításáról szóló "Bázeli Egyezmény" kihirdetéséről 102/1996.(VII.12.)Korm. rendelet a veszélyes hulladékokról (részben hatályos) 241/2000.(XII.23.)Korm. rendelet a hulladékkezelő közszolgáltató kiválasztásáról és a közszolgáltatási szerződésről 242/2000.(XII.23.)Korm. rendelet a települési hulladékkezelési közszolgáltatási díj megállapításának részletes szakmai szabályairól 50/2001.(IV.3.)Korm. rendelet a szennyvizek és szennyvíziszapok mezőgazdasági felhasználásának és kezelésének szabályairól 98/2001.(VI.15.)Korm. rendelet a veszélyes hulladékkal kapcsolatos tevékenységek végzésének feltételeiről 213/2001.(XI.14.)Korm. rendelet a települési hulladékkal kapcsolatos tevékenységek végzésének feltételeiről 241/2001.(XII.10.)Korm. rendelet a jegyző hulladékgazdálkodási feladat- és hatásköréről 271/2001.(XII.21.)Korm. rendelet a hulladékgazdálkodási bírság mértékéről, valamint kiszabásának és megállapításának módjáról 94/2002.(V.5.)Korm. rendelet a csomagolásról és a csomagolási hulladék kezelésének részletes szabályairól 11/1991.(V.16.)KTM rendelet a hulladékégetés technológiai kibocsátási határértékeinek és az azok alkalmazására vonatkozó szabályok megállapításáról 10/1995.(IX.28.)KTM rendelet a környezetvédelmi termékdíjról, továbbá egyes termékek környezetvédelmi termékdíjáról szóló 1995. évi LVI. törvény végrehajtásáról 4/2001.(II.23.)KöM rendelet a hulladék olajok kezelésének részletes szabályairól

42

5/2001.(II.23.)KöM rendelet a poliklórozott bifenilek és a poliklórozott terfenilek és az azokat tartalmazó berendezések kezelésének részletes szabályairól 9/2001.(IV.9.)KöM rendelet az elemek és akkumulátorok, illetve hulladékaik kezelésének részletes szabályairól 16/2001.(VII.18.)KöM rendelet a hulladékok 10/2002.(III.26.)KöM rendelet a hulladékok jegyzékéről szóló 16/2001.(VII.18.)KöM rendelet módosításáról 22/2001.(X.10.)KöM rendelet a hulladéklerakás, valamint a hulladéklerakók lezárásának és utógondozásának szabályairól és egyes feltételeiről 3/2002.(II.22.)KöM rendelet a hulladékok égetésének műszaki követelményeiről, működési feltételeiről és a hulladékégetés technológiai kibocsátási határértékeiről 2/2002.(VII.9.)KvVM rendelet a titán-dioxid gyártás hulladékairól 1/2002.(I.11.)EüM rendelet az egészségügyi intézményekben keletkező hulladék kezeléséről 16/2002.(IV.10.)EüM rendelet a települési szilárd és folyékony hulladékkal kapcsolatos közegészségügyi követelményekről

A hulladékokkal kapcsolatos tevékenységekre is vonatkozó legfontosabb általános jellegű jogszabályok: 1995. évi LIII. évi törvény a környezet védelmének általános szabályairól 20/2001.(II.14.)Korm. rendelet a környezeti hatásvizsgálatról 193/2001.(X.19.)Korm. rendelet az egységes környezethasználati engedélyezési eljárás részletes szabályairól 80/1999.(VI.11.)Korm. rendelet a telepengedély alapján gyakorolható ipari és szolgáltató tevékenységekről, valamint a telepengedélyezés rendjéről 112/1990.(XII.23.)Korm. rendelet az áruk, szolgáltatások és anyagi értéket képviselő jogok kiviteléről, illetve behozataláról (az 1/c. melléklet 1. pontja a hulladékok külkereskedelmének kereskedelmi feltételeit határozza meg)

43

Forrásmunkák (3. fejezet) [1] Bándi – Erdey – Horváth – Pomázi: Az Európai Unió környezetvédelmi szabályozása – KIR-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest, 2001. [2] Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról – Magyar Országgyűlés 2001. [3] Környezet- és Természetvédelmi Lexikon Akadémiai Kiadó, Budapest 2002 [4] Bencze – Gellérthegyi – Kocsis-Kupper: Környezetvédelmi Jogi Útmutató – hvgorac Lap- és Könyvkiadó Kft, Budapest, 2002.

44

4. HULLADÉKGAZDÁLKODÁSI ALAPISMERETEK 4.1. Környezeti határok A környezeti tényezők hatása részben az élettelen környezet fizikai és kémiai hatásaiból (abiotikus hatások), részben pedig az életközösség kölcsönös egymásra hatásaiból (biotikus hatások) adódik. Külön emlegetik az embertől eredő (antropogén) hatásokat. A hatások következménye a környezeti tényezők jellegétől és mértékétől (intenzitásától), ill. változásainak szélsőértékétől függ. A környezeti tényezők hatása gyakran (de nem mindig) az élőlény viselkedésének, aktivitásának, életképességnek megváltozásában nyilvánul meg. Az élőlény létezése, tartós fennmaradása vagy igényli egy adott környezeti tényező hatását (pozitív hatás) vagy elviseli azt anélkül, hogy hasznosítaná (tolerancia). Ha az optimálisnál nagyobb vagy kisebb intenzitású a környezeti hatás, akkor rosszabbléti szakaszról, ha pedig csak éppen elviselhető az élőlény számára (pl. nem hoz termést, nem szaporodik), akkor pesszimumról van szó. A negatív környezeti hatások az élő rendszereket és az élettelen környezetet közvetve vagy közvetlenül veszélyeztető vagy károsító jelenségek, ilyen pl. a szennyeződés, az ártalom, a károsítás és a természeti erők okozta károk. Ezek szerint légszennyezésről, vízszennyezésről, talajszennyezésről, a hulladék káros környezeti hatásáról, zajártalomról, hőterhelésről, sugárártalomról stb. beszélhetünk. A szennyeződés a szennyező anyag meghatározható térben való megjelenése. A szennyező anyag a környezetet előnytelenül megváltoztatja, vagy veszélyezteti annak tulajdonságait. Az ártalom a szennyeződés következtében létrejött változás negatív hatása a természeti környezetre. Például a levegő fluorszennyezettsége magában véve szennyeződés, ha ez a természeti környezetet, élővilágot károsítja, már környezeti ártalom. A hulladék káros hatása következtében környezeti ártalmakat idéz elő. A károsítás emberi tevékenység következtében létrejött környezetszennyeződés, amely rontja vagy elpusztítja az azzal kapcsolatban álló élővilágot vagy épített környezetet. A természeti erők okozta károk a természeti folyamatok hatására bekövetkezett változások, amelyek a természeti és az épített környezetben egyaránt okozhatnak súlyos károkat (pl. árvíz, földrengés, vulkanikus tevékenység, szökőár, tornádók).

4.2. Hulladékok A természeti folyamatokban a hulladék fogalma ismeretlen, azt az emberi tevékenység hozta létre. A hulladék által előidézett környezetszennyezés a civilizáció megjelenésével kezdődött. A természeti környezetből származó anyagok alakítása és feldolgozása során, ill. felhasználása után egyre több, a használónak már feleslegessé vált természetidegen, nehezen lebomló anyag, hulladék marad, amelyet a természetes körfolyamatok már nem

45

tudnak feldolgozni, értékesíthetetlensége, használhatatlansága vagy egyszerűen csak terhessége miatt a termelő szabadulni kíván tőle. A hulladék fogalmában alapvetően fontos tényező a felhasználhatóság hiánya, vagyis az, hogy a hulladék a termelő számára nem érték. Ennek több oka lehet. Az egyik például, hogy nincs olyan eljárás - és műszaki okok miatt a kifejlesztésére rövidebb időtávon remény sincs -, amelynek során a hulladékban levő anyagok hasznosulhatnának. Egy másik ok, hogy bár ilyen eljárás létezik, annak alkalmazása nem gazdaságos. A hulladék mennyisége az ipari termelés fejlődésével egyidejűleg egyre gyorsuló ütemben nő. Az emberi tevékenység sokfélesége következtében a hulladékok anyagi jellemzői is rendkívül sokfélék, ezért nehéz mindenki által elfogadható rendező elveket találni csoportosításukra. A hulladékok csoportosítása többféle lehet. A két legjellemzőbb: − Az eredet szerinti csoportosítás. Történelmileg ez az osztályozás alakult ki először és terjedt el. A hulladékot azzal a folyamattal (technológia, tevékenység) jellemzik, amelyből az kikerült, ill. ahol az képződött (ipari, mezőgazdasági, egészségügyi, települési stb.). − Az anyagi tulajdonságok szerinti csoportosítás. Az eredet szerinti csoportosítás hiányosságait felismerve jött létre. A hulladék anyagi tulajdonságai és összetevői alapján rendszerez, amely már sokkal több eligazítást ad a hulladék kezelhetőségéről és veszélyeztető hatásairól. Valószínű, hogy a két csoportosítási módszer még sokáig megmarad egymás mellett párhuzamosan (3. fejezet) Ez a kettősség már régen megvan, hiszen a klasszikus terminológia alapján csoportosított termelési és települési hulladék kategória eredet szerinti, míg a települési folyékony és szilárd hulladék, vagy a veszélyes hulladék megkülönböztetés már utal a hulladék anyagi tulajdonságaira és az összetevőire, továbbá, hogy más-más kezelést kíván. Hulladék tehát az az anyag (elhasználódott vagy selejtessé vált termék, maradvány, leválasztott szennyező anyag, szennyezett kitermelt föld), amelyet az adott műszaki, gazdasági és társadalmi feltételek között tulajdonosa sem felhasználni, sem értékesíteni nem tud, ill. nem kíván, és ezért kezeléséről - a környezet szennyezésének megelőzése érdekében - gondoskodni kell. A hulladék az anyagi rendszer sajátos csoportját alkotja. A hulladék, anyagi természeténél fogva egynemű (homogén), nem minden részében azonos tulajdonságú (heterogén), és egymástól különálló apró részecskéket valamilyen közegben szétosztva tartalmazó (diszperz) rendszer alakjában egyaránt létezhet. Homogén rendszert képez például az egykomponensű oldószerből álló, vagy oldószerelegyben több komponenst tartalmazó oldat, ez utóbbi általában folyékony hulladék.

46

Heterogén rendszert alkot a szilárd halmazállapotú hulladékkeverék, pl. a szilárd hulladék. Diszperz rendszer az ún. iszap. Az anyagi rendszerek egyes csoportjai szerkezeti, fizikai, kémiai jellemzőkkel egyértelműen meghatározhatók. Hogy valamely anyag hulladéknak minősül-e vagy sem, azt az anyagi jellemzőkön kívül a társadalmi és gazdasági tényezők is befolyásolják. Ez a megkülönböztetés azt kívánja hangsúlyozni, hogy a hulladéknak a természeti és épített környezettel való kölcsönhatása - ún. gyűjtése, szállítása, hasznosítása, ártalmatlanítása, tehát a kezelése - a hulladékot alkotó összetevők anyagi minőségén kívül a társadalmi és gazdasági értékítélettől is függ.

4.2.1. A hulladék főbb típusa, hulladékfajták Egy bizonyos technológiából származó hulladék a keletkezés állapotában egyedi hulladék (pl. a krómcserzés bőrhulladéka, kohászati salak, egyszer használatos injekciós tű). Azokat az egyedi hulladékokat, amelyeknek lényeges anyagi tulajdonságaik lehetővé teszik együttes kezelésüket hulladékfajtának nevezzük. Azonos fajtájúnak tekinthető a hulladék, ha az összetevő anyagai lényeges fizikai vagy kémiai tulajdonságaik miatt egymáshoz hasonlóak és együtt kezelhetők (pl. háztartási hulladék, kerti hulladék, tűz- és robbanásveszélyes hulladék, radioaktív hulladék). A közös jellemző tulajdonságaik szempontjából hasonló hulladékfajták együttese a hulladéktípus, amelynek a hazai szabályozással és gyakorlattal összhangban három főbb típusát különböztetjük meg (4.1. táblázat). Mindhárom hulladéktípus halmazállapotát tekintve lehet szilárd, folyékony vagy iszap jellegű. Fizikai és kémiai tulajdonságaik igen változatosak, de különösen a termelési hulladék minőségi jellemzői - a termelő tevékenység jellegétől függően - rendkívül eltérőek.

47

4.1. táblázat A hulladék főbb típusai Hulladéktípus Termelési hulladék Települési (kommunális) hulladék

Különleges kezelést igénylő (veszélyes) hulladék

Eredet Kitermelő, feldolgozó és szolgáltató tevékenység Elosztási, szolgáltató és fogyasztás tevékenység

Kitermelő, feldolgozó, szolgáltató, elosztási és fogyasztási tevékenység

Jellemző Fizikai és kémiai tulajdonsága igen változó Fizikai és kémiai tulajdonsága változó. Összetétele és mennyisége az életszínvonaltól és a fogyasztási szokásoktól függ Mérgező, fertőző, korrozív, radioaktív, tűz- és robbanásveszélyes. A hulladék vagy bármely bomlásterméke az emberre, az élővilágra és az épített környezetre káros hatást fejhet ki.

Hazánkban - a ”KÖRNYEZETVÉDELEM” c. magazin 1995/3.sz. megjelent tanulmány szerint – a 4.1. ábrán feltüntetett megoszlásban évente kb. 108 millió tonna hulladék keletkezik (azóta számos ettől eltérő mennyiséget becsültek, de az ábra jól szemlélteti a hulladék típusok megoszlását és egymáshoz viszonyított részesedését). Ezen kívül számolni kell a több évtized alatt összegyűlt 250-300 millió tonna hulladék létezésével is. 4.2.1.1. Települési (kommunális) hulladék Települési (kommunális) hulladék a lakossági fogyasztási, intézményi, kiskereskedelmi és vendéglátó tevékenységből, valamint a közterületek tisztán tartásából származik, összetétele és mennyisége erősen függ az életszínvonaltól és az életmódtól, ezen belül a fogyasztási szokásoktól. Megkülönböztetünk települési szilárd hulladékot és települési folyékony és iszaphulladékot (továbbiakban települési folyékony hulladék). Települési szilárd hulladék Ez különböző méretű és összetételű szerves és szervetlen szilárd halmazállapotú anyag keveréke, amely a települések − lakóépületeiben (háztartási hulladék), − intézményeiben (intézményi hulladék), valamint − közforgalmú és zöldterületein (közterületi hulladék, kerti hulladék) keletkezik. Ide tartoznak továbbá az elhasznált, nagyméretű tartós fogyasztási cikkek, elhasznált közlekedési eszközök, gumiabroncsok stb. (ún. nagy darabos hulladék).

48

4.1. ábra Magyarországon keletkező hulladék mennyisége és megoszlása

49

A települési szilárd hulladékból a különleges kezelést igénylő, veszélyes hulladék kategóriájába tartozó anyagok: − a kórházak és az egészségügyi intézmények fertőző, mérgező hulladékai; − a kutató-fejlesztő intézmények fertőző, mérgező hulladékai; − a kereskedelem veszélyes hulladékai; − a lakossági fogyasztásból visszamaradó veszélyes anyagok, kémiai áramforrások, fáradt olajok, növényvédő szerek, gyógyszerek, háztartási vegyi áruk, szórópalackok, lakkok, festékek stb. Települési folyékony hulladék: „az a hulladékká vált folyadék, amelyet nem vezetnek el és nem bocsátanak ki szennyvízelvezető hálózaton, illetve szennyvíztisztító telepeken keresztül” − a települések területén a közcsatornára nem kötött, emberi tartózkodásra alkalmas épületek szennyvíztároló létesítményeinek, közműpótló berendezéseinek ürítéséből, továbbá − a nem közüzemi csatorna- és árokrendszerek, szennyvíztisztító berendezések fenntartásából, tisztításából származó hulladék; − a települési (kommunális) szennyvíz tisztításából képződő nyers vagy kirothasztott szennyvíziszap, valamint − a gazdasági, de nem termelési tevékenységből származó kommunális szennyvíz. 4.2.1.2. Termelési hulladék A termelési hulladék a kitermelő, feldolgozó és szolgáltató (pl. fenntartás, szállítás) tevékenységből származó technológiai, ill. amortizációs hulladék. Eredete szerint: − a termelési tevékenység során az anyagátalakítási műveletek következtében részben üzemszerűen keletkező, részben a fenntartás (felújítás és karbantartás), időszakos üzemleállás, termékváltás során szükségszerűen képződő tisztítási maradék, hulladék: a technológiai fegyelem be nem tartása és a berendezések hiányosságai miatt képződő hulladék (technológiai hulladék); − nem üzemszerűen, alkalmilag keletkező hulladék (amortizációs hulladék); − a javító- és szolgáltatóipar hulladéka; − a termelés adminisztratív és szociális létesítményeiből, valamint az üzemépületek takarításából származó hulladék; − a termelőlétesítmények üzemi közterületeiről származó hulladék. A termelési hulladéknak az utolsó két csoportba tartozó része együtt kezelhető a települési (kommunális) hulladékkal, mivel minőségi jellemzői hasonlóak; néhány kivételtől eltekintve (pl. ólomfeldolgozó üzem közterületéről származó hulladék). Az első három csoport nagy része elkülönítendő a települési hulladéktól, mert különleges kezelést igénylő, veszélyes hulladék. A nem veszélyes termelési hulladék (pl. csomagolóanyagok, környezetre nem veszélyes iszapok) akkor kezelhető együtt a települési hulladékkal, ha nem hat kedvezőtlenül azokra az eljárásokra, amelyeket a települési hulladék kezelésére alkalmaznak. Ez azonban mindig csak esetenként dönthető

50

el, a hulladék összetevőinek, jellemzőinek és az alkalmazandó kezelési eljárások ismeretében. A termelési hulladék-fajták: − ipari hulladék (pl. kohászati, vegyipari, könnyűipari, építő- és építőanyag-ipari, élelmiszer-ipari); − mezőgazdasági hulladék (mező- és erdőgazdasági); − közlekedési hulladék (közúti, vasúti, légi és vízi közlekedési). 4.2.1.3. Különleges kezelést igénylő (veszélyes) hulladékok Veszélyes hulladék a 2000. évi XLIII. tv. 2. sz. mellékletében felsorolt tulajdonságok közül egyel vagy többel rendelkező, illetve ilyen anyagokat vagy összetevőket tartalmazó, eredete, összetétele, koncentrációja miatt az egészségre, a környezetre kockázatot jelentő hulladék. Üzemen belüli hasznosítás vagy értékesítés hiányában a termelőnek kell a veszélyes hulladék ártalmatlanításáról (lerakással, égetéssel vagy egyéb módon) gondoskodni. Az ártalmatlanítást a termelő - a környezetvédelmi hatóság engedélyével - elvégezheti saját berendezésében vagy lerakóhelyén, de azzal megbízhat e tevékenységre feljogosított szervezetet is. A termelő köteles a veszélyes hulladékokat fajtánként elkülönítve gyűjteni és biztonságos átmeneti tárolásáról gondoskodni. A veszélyes hulladék szállítását oly módon kell végezni, hogy az kizárja a különböző veszélyes hulladékok keveredését és a környezet szennyezését. A hazai ipari termelés korszerűtlen szerkezetére és technológiáira, valamint a potenciális veszélyre lehet következtetni, ha összehasonlítjuk néhány európai országban keletkezett egy lakosra és egy egységnyi GDP-re jutó veszélyes hulladék mennyiségét (4.2. táblázat). 4.2. táblázat A keletkezett veszélyes hulladékok viszonya a GDP-hez néhány országban

Ausztria Dánia Franciaország Írország Luxemburg Magyarország Németország Portugália Svájc

GDP USD/fő 1990 15569 21237 15626 6200 18250 2729 18278 3329 26161

Veszélyes hulladék termelés Ezer t/év kg/fő 200,0 26.0 150,0 25,0 3118,0 63,0 127,0 36,0 6,0 10,0 2316,0 220,5 2794,0 45,0 1049,0 100,0 100,0 15,0

g.vesz.hull. GDP (USD) 1,6 1,1 4,0 6,0 1,0 82,5 2,5 30,0 1,0

51

Svédország

18434

497,0

59,0

3,2

4.2.2. A hulladék káros környezeti hatása A víz, a levegő és a talaj természetes öntisztulása során hosszú időn át ”feldolgozta” az odakerült hulladékot anélkül, hogy az közvetlenül vagy a különböző kölcsönhatások során keletkező bomlás- vagy szintézistermékeik a növényekre, az állatokra, és rajtuk keresztül közvetve vagy közvetlenül az emberre károsan hatottak volna. Az elmúlt évtizedekben bekövetkezett városodási és városiasodási változások, továbbá a műszaki-tudományos fejlődés hatására felfokozódott termelési-fogyasztási tevékenység következtében az ember és környezete közötti harmonikus kapcsolat megbomlott. Az ember - főként pazarló anyagfelhasználása miatt - az indokoltnál nagyobb ütemben sajátítja ki a természeti erőforrásokat. Az emberi tevékenység - a megváltozott szükségletek kielégítése érdekében - egyre nagyobb mértékben alakítja át a természetből kitermelt anyagokat, a természetes anyagoktól eltérő összetételű termékeket állít elő. A természetidegen anyagok termelésével, ill. elhasználódásával létrejött hulladék egyre nagyobb mennyiségben és térben koncentráltan kerül ki az ökoszisztémákba. Mindezeknek a változásoknak a következtében a hulladék − vagy nem alkalmas arra, hogy bekapcsolódjék a természetes körfolyamatokba, − vagy ha a bekapcsolódik, akkor zavarokat okozhat olyan mértékben, hogy hatását a természetes körfolyamatok már nem képesek ellensúlyozni, károsítja a természet elemeit, − közvetlenül, ill. közvetve a természet elemein keresztül veszélyezteti magát az embert is. A hulladék egyrészt szennyezi valamelyik környezeti elemet (vizet, levegőt, talajt), ezáltal nagy népességet érint, és a hatása sok esetben időben elhúzódó. Másrészt a hulladék egyes alkotórészei beépülnek a növényi és állati szervezetekbe, és a táplálkozási láncon keresztül végső soron az embert károsítja (környezetre káros, mérgező hatású anyagok bioakkumulációja és toxicitása). A települési és egyes termelési hulladékok fertőző mikroorganizmusai különböző fertőző betegségek okozói lehetnek. Az eltávolított hulladék új természeti erőforrásokkal helyettesítendő, és a hulladékban megtestesített anyag, energia és emberi munka elvesztésével a természeti erőforrások igénybevétele is indokolatlanul felgyorsul. A hulladék környezetbe jutása a hulladéklerakó természetes védelmétől és műszaki védelmétől (4.2. ábra), valamint a termelői és állampolgári magatartástól (elrejti, szétszórja stb.) függ.

52

4.2. ábra A hulladék környezetbe jutásának lehetséges útjai A hulladéklerakók altalajának tulajdonsága lényegesen befolyásolja a szennyező anyagoknak és a mikroorganizmusoknak a talajvízzel való elterjedését. A talajfelszín és a talajvíz szintje közti, telítetlen talajréteg (pl. homogén anyag) vízzáró, szűrő és megkötő (adszorpciós) tulajdonságai nagymértékben akadályozhatják a veszélyes anyagok kilúgozódását és a már kilúgozott anyagnak a talajvízzel való szétterjedését. A talajvíz elszennyeződése homokos talajban gyorsabb, agyagos talajban lassúbb folyamat. A szennyező anyag átszivároghat a lerakóhely mellett fúrt ivóvízkutakba és évtizedekig is szennyezheti a vizet. Ha a kút vizében bármelyik szennyező anyag megjelenik, feltételezhető, hogy egyéb szennyezések is jelen vannak. A felszíni vizek elsősorban a csapadékvíztől szennyeződnek, bár azt a szennyezett talajvizek is okozhatják. A hulladék veszélyes alkotórészeinek kioldódását, kilúgozódását, kihajtását (deszorpcióját), párolgását stb. a fizikai és a kémiai körülmények befolyásolják. A veszélyes anyag vízoldhatósága elősegíti a kioldódását. Például a kloroform mint vízoldható szerves oldószer, elősegítheti a különben vízben nem oldódó szerves anyagok kilúgozódását. A komplex fémvegyületek képződése ugyancsak veszélyes. Például a települési szilárd hulladék baktériumok közreműködésével létrejött lebomlásakor keletkező zsírsavak a fémekkel vízoldható komplex vegyületeket képezhetnek.

53

Ha a szennyező anyag megkötődik a talajban (adszorpció), gátolhatja a szerves (pl. az olaj) és a szervetlen vegyületek vándorlását (migrációját). Ugyanakkor például a fenol jól oldódik a vízben, és mivel a talajok megkötő- (adszorbeáló-) képessége általában kicsiny, ezért a fenol könnyen kilúgozható és igen veszélyes talajszennyező. Jelentős hatással lehet a lerakott anyagra a vízzel való reakció hatására létrejövő vegyi bomlás (hidrolízis), a biológiai lebomlás, a fény hatására végbemenő vegyi bomlás (fotolízis) és az oxidáció. (Ez utóbbi különösen fontos a fenolok és az aromás aminok lebomlásakor.) A baktériumok okozta biológiai lebomlás következtében igen veszélyes anyagok is képződhetnek, pl. a triklór-etilén, a perklór-etilén, az l,l,l-triklór-etán a biológiai lebomlás folyamán igen ellenálló vinil-kloriddá alakul, amely rákkeltő. Az oxigént igénylő (aerob) biológiai folyamatok igen eredményesek lehetnek például a cianidionok elbontásában. A lerakott, lefedett hulladékrétegekben az oxigén jelenléte nélküli (anaerob) biológiai bomlás a jellemző, elbomlanak a szulfátok, a nitrátok, a szénhidrátok. A szulfátokból képződő hidrogén-szulfid a fémeket a vízben igen kevésbé oldható szulfidokká alakítja. Egyes vegyületek igen bomlékonyak, mechanikai hatásra is érzékenyek (pl. alkálifémek: nátrium, kálium; szerves peroxidok). Az ultraibolya sugarak okozta fotodegradációs folyamat főleg az elpárolgott szervesanyag-gőzökre vagy a felszíni vizekben oldott egyes vegyi anyagokra hat. Ez a folyamat felerősödhet, ha a lerakott hulladékot nem fedi földréteg. Különösen veszélyes lehet a gondatlanul lerakott és a széllel könnyen mozgatható és a levegőben szétosztva megmaradó (diszpergálható) azbeszthulladék. A levegő oxigénjét igénylő (aerob) biológiai folyamatok, a párolgás, a kiszellőzés csökkenthetik a felszíni vizek szervesanyag-szennyezését. Számítani kell a veszélyes szennyező anyagoknak a víziállatok és növényzet szervezetébe való beépülésére. A lerakott települési szilárdhulladék-rétegekben gáz keletkezik, amely főleg metánt, széndioxidot, kevés hidrogén-szulfidot tartalmaz. A gázképződés több éven át tarthat, és veszélyessé válhat, ha a hulladéklerakó feletti levegőben a metán koncentrációja 5...15 térfogatszázalék. A gáz szerves anyagok gőzét is tartalmazhatja, amely ugyancsak a hulladékból fejlődhet. E hatások összességét, amelyek a környezet szennyeződésében, ill. a természeti erőforrások igénybevételének csökkenő lehetőségeiben nyilvánulnak meg, a hulladék káros környezeti hatásának nevezzük. Alapvető környezetvédelmi elv tehát megakadályozni, hogy a környezetbe kerülő hulladék hatása bármilyen kis terjedésű térségben és akár időlegesen is meghaladja a természeti elemek tűrőképességét, öntisztuló képességét. Ennek az elvnek a megvalósítását segíti elő a hulladék káros környezeti hatása elleni védelem: a hulladékgazdálkodással és eszközeivel; a jogi, műszaki és gazdasági szabályozással; a kutatásfejlesztéssel; a háttériparral és műszaki infrastruktúrával, valamint a hulladék káros környezeti hatása elleni védelem állam irányításával.

4.2.3. Melléktermék, másodnyersanyag, másodlagos energiahordozó

54

A termelés, a szolgáltatás és a fogyasztás folyamatában olyan anyagok keletkezhetnek, amelyek keletkezési formájukban vagy hasznosíthatók vagy értékesíthetők, ill. olyan anyagok, amelyek ugyan a termelő számára hulladékok, de más technológiában mint nyersanyagok vagy mint energiahordozók felhasználhatók. Ezért el kell határolni a hulladék és az emberi tevékenységben felhasznált anyag fogalmát. Ami tehát hasznosítható belőle, vagy felhasználásával hasznos, értékesíthető termék, vagy másodnyersanyag, másodlagos energiahordozó. Melléktermék az az anyag, amely a főtermék mellett keletkezik, és keletkezési formájában hasznosítható vagy értékesíthető. Másodnyersanyag, másodlagos energiahordozó az az anyag, amely hulladékként keletkezik, és más technológiában mint nyersanyag vagy mint energiahordozó közvetlenül vagy közvetve (átalakítást követően) felhasználható.

4.2.4. A hulladékgazdálkodás eszközei A hulladékgazdálkodás eszközei két csoportba sorolhatók: − a hulladék keletkezésének megelőzése és csökkentése, − a keletkezett hulladék kezelése a gazdaságban való újrafelhasználással, a hasznosítással és az ártalmatlanítással. A hulladékgazdálkodásnak kulcsszerepe van a környezet minőségének és természeti erőforrásoknak a védelmében, a lakosság környezeti biztonságérzetének alakításában, továbbá eredményesen segítheti a gazdasági hatékonyságot. A környezetvédelmi, társadalmi és gazdasági optimum a hulladék káros környezeti hatása elleni hatékony védelemmel és ezen belül a hulladékgazdálkodás eszközeinek egyidejű, ill. együttes alkalmazásával érhető el. 4.2.4.1. A hulladék keletkezésének megelőzése és csökkentése A hulladék keletkezésének megelőzése, mennyiségének csökkentése és a legalacsonyabb szinten tartása a hulladékgazdálkodás elsődleges eszköze. A megelőzés egyik leglényegesebb eleme olyan termelés, feldolgozási, szolgáltatási és fogyasztási technológiák, ill. szokások bevezetése és alkalmazása, amelyek során kevesebb és a környezetre kevésbé ártalmas hulladék keletkezik. Minimális hulladékképződéssel járó technológiákat - a hiányzó anyagi eszközök miatt nem lehet rövid idő alatt és tömegesen bevezetni. Az viszont teljesíthető igény, hogy a hagyományos, a különösen nagy mennyiségű, és esetleg veszélyes hulladék keletkezésével járó technológiák hulladéktermelését csökkentsék. Az anyag- és energiatakarékos, hulladékszegény, környezetkímélő, környezetbarát technológiák kerüljenek előtérbe ill. váljanak uralkodóvá.

55

Az igen nagy ártalmatlanítási költségek miatt gazdasági és egyben környezetvédelmi érdek az is, hogy a keletkező hulladék ne, vagy kisebb mértékben legyen veszélyes. Ez gyakran elérhető nem, vagy kevésbé toxikus alapanyagok alkalmazásával. A gyártástechnológiának legfontosabb alaptörvénye, hogy az mindenképpen gazdaságos, profitot termelő legyen. Abszurd az a gyártástechnológia, amelynek alkalmazása során a gyártási és azzal összefüggő költségek nagyobbak, mint a termék piaci ára. Jellegzetes, hogy ugyanazon terméket előállító technológia fejlődésének és más technológiák kialakulásának hajtóereje korábban csakis a jövedelmezőség, a profit növelésének célja volt. A hulladék mennyisége elsődlegesen a termelésben, másodlagosan a fogyasztásban csökkenthető. A hulladék mennyiségének elsődleges csökkentése - a gyártásfolyamatban - az elméletileg lehetséges átalakítási hatásfok megközelítésével; a technológiai fegyelem betartásával; a termék helyettesítésével; az alapanyagok, a technológia és az üzemeltetés megváltoztatásával, valamint a hulladék visszavezetésével (újrahasznosításával) érhető el. Az anyag energia átalakítási hatásfok növelésével és a technológiai fegyelem betartásával a termék előállítása során a hulladék mennyisége csökkenthető. A fő cél olyan technológiák alkalmazása, amelyek jövedelmezőek és ezzel együtt kevés, egyúttal a természetet és az ember egészségét nem veszélyeztető hulladékok megjelenésével járnak együtt (ezeket hívjuk környezetbarát technológiáknak). A teljesen hulladékmentes technológia megalkotása lehetetlen. A nyers- és az alapanyagokat, valamint az energiát nem lehet teljes mennyiségükben a termékben megjelentetni, veszteségekkel, más szóval hulladékokkal, mindenképpen számolnunk kell. A gyakran alkalmazott "hulladékszegény" jelző arra utal, hogy az adott termék előállításánál alkalmazott technológiához képest olyan gyártási módokat, eljárásokat kell alkalmaznunk, amelyek kevesebb hulladék keletkezésével járnak együtt. Tehát, csak összehasonlítás alapján dönthető el, hogy az adott technológia hulladékban szegényebb, mint a másik. Mindebből az is következik, hogy bármelyik technológia - kellő hozzáértéssel - hulladékszegénnyé tehető. Arra azonban ügyelni kell, hogy a hulladékban szegényebb technológia is feltétlenül jövedelmező legyen. A hulladékszegény technológia definícióját először 1976-ban, Párizsban az ENSZ környezetvédelemmel foglalkozó konferenciáján alkották meg a következőképpen: ”A tudás a megismert módszerek és eszközök gyakorlati alkalmazása az ember szükségleteinek kielégítésére, a kívánt termék előállítására úgy, hogy a természet adta forrásokat és az energiát a lehető legésszerűbben használjuk fel, egyúttal védjük a környezetet”. Ez a meghatározás önmagában, a hulladék említése nélkül, azt az általánosan ismert elvet fejezi ki, hogy törekednünk kell a nyers- és alapanyagokat úgy alakítani a kívánt termékké, hogy minimális energia felhasználásával az elméletileg lehetséges legnagyobb hatásfokot

56

mindinkább megközelítsük. Mindeddig a termelés nyereségének, profitjának növelése volt e törekvés előrelendítő ereje, és ehhez csak most csatlakozott a másik követelés: ”... egyúttal védjük a környezetet”. Az utóbbi években mindinkább hangsúlyossá váltak ennek a definíciónak a környezet védelmével foglalkozó utolsó szavai. Hulladékszegénynek nevezünk ma már olyan technológiákat is, amelyek nyersanyag- és energiafelhasználásának hatásfoka azonos, esetleg rosszabb, mint az általánosan használt technológiáé, viszont kiegészítő, pótlólagosan beépített készülékek és berendezések alkalmazásával a termelt hulladék mennyisége, veszélyessége kisebb, ill. a termelt hulladék könnyebben ártalmatlanítható. (Példaképpen említhető egy olyan széntüzelésű hőerőmű, amelyet utólagosan a kéményen át távozó füstgáz környezetet szennyező pernyéjének gyűjtése végett nagyfeszültségű villamos pernyeleválasztó készülékkel szereltek fel. A füstgázt tisztító készülékek beruházási, működtetési költségei, továbbá a füstgázból eltávolított pernye lerakásának költségei mindenképpen növelik az erőmű termelési költségeit, ezáltal a termelés gazdaságossága csökken. A környezet, az ember egészségének védelme érdekében azonban a füstgáz pernyetartalmának eltávolítása elengedhetetlen. A rendezett lerakóban lerakott pernye sem teljesen ártalmatlan, azonban mindenképpen kevesebb veszéllyel jár a jelenléte, mintha az az erőmű környékén szétszóródna.) Általános érvényű megállapításnak vehetjük azt, hogy valamennyi gyártástechnológiával keletkezik hulladék, amely a környezetet, az ember egészségét veszélyezteti, és amelynek kezelése (gyűjtése, átmeneti tárolása, szállítása, előkezelése, lerakása vagy égetése) költségekkel jár. Manapság a környezet védelme, az ember egészségének megőrzése elsőrendű fontosságú, továbbá mind nehezebb olyan megfelelő területeket találni, ahol a szakadatlanul növekvő hulladékáram környezetkímélő módon rendezetten lerakható. Valamely új gyártástechnológia létrehozásakor a legfontosabb szempont a létrejövő hulladék mennyisége és milyensége. A technológia nem értékesíthető, nem adható el olyan, a környezetére ügyelő, fejlett állam termelőjének, akinél a technológia által termelt hulladék az illető államban kifogás alá esik. Az eredményesen működő, eladható minőségű terméket gyártó, de jelentős mennyiségű, veszélyes vagy igen költségesen kezelhető, ártalmatlanítható hulladékot termelő technológiák hulladékszegénnyé tétele számos nehézséggel járó folyamat. Ösztönzőek ugyan a folytonosan növekvő környezetvédelmi követelmények és a bírság, de ezzel együtt általában a vállalatok vezetői is, akik kellően érdekeltek a technológiai váltásban. Az új és hulladékszegény technológia bevezetését, létrehozását rendszerint azok ellenzik, akik a még jövedelmező és megfelelő terméket létrehozó - technológiát működtetik. Ellenállásuknak valójában az az oka, hogy jövedelmük attól függ, hogy milyen minőségű és mennyiségű terméket állítanak elő. Tapasztalatból tudják, hogy ha a jól ismert, jól begyakorolt technológiai folyamatot, akár csak a legkisebb mértékben is megváltoztatják, az esetleg hátrányosan hat az előállított termék minőségére és mennyiségére, és így csökkenni fog a jövedelmük. Továbbá, az új - a kevesebb vagy kevésbé veszélyes hulladékkal járó - technológia bevezetése a jól ismert ”gyermekbetegségek” megjelenésével, pl. gyakori üzemzavarokkal, leküzdendő nehézségekkel, még ismeretlen

57

munkafogások megtanulásával jár együtt, s ezzel szintén csökkenhet a termék mennyisége és/vagy minősége, amely együtt jár a jövedelem csökkenésével is. 4.2.4.1.1. A termék előállítása során keletkező hulladék csökkentése A termelés és környezet kapcsolata A termelési folyamat és a környezet igen szoros kapcsolatban van. A termelés lényegében nem más, mint a természet - a termelés szempontjából környezet - javainak elsajátítása szükségletek kielégítése érdekében. Ez az elsajátítási folyamat anyagi (anyag, energia és emberi munka) jellegű folyamat, és lényegében a természet anyagainak átalakítását és/vagy mozgatását rejti magában. Ezeknek a termelési folyamatoknak megvannak a sajátos gazdasági vetületei. Ezért igen lényeges a termelési folyamat megfelelő részletességű ismerete. Másik oldalról szemlélve a termelés definícióját a természet, mint környezet három területen van kapcsolatban a termelési folyamatban dolgozó emberrel: • a természet nyersanyag és energiaforrásul szolgál, • a természet az ember természetes élettere, • a természet a fölöslegessé váló felgyűlt anyagoknak, a hulladékoknak a befogadója. A termelés folyamatában és a termelést követő fogyasztási fázisban is keletkeznek olyan anyagok, amelyek közvetlenül (továbbá munkavégzés nélkül) nem hasznosíthatók: a termelési és fogyasztási folyamatok szempontjából hulladékok. Az idő múlásával a keletkező hulladékok mennyisége időről-időre nő, a hulladékok összes mennyisége is monoton nő. Ennek következtében beszélünk hulladékentrópiáról. A hulladékentrópia lényege abban áll, hogy a természetből, mint környeztből elvett anyagokat teljesen más formába átalakítva a környezet egészen más helyére, egészen más megoszlásban juttatjuk vissza. Ez önmagában igazán nem jelentene gondot, hiszen ez a hulladékentrópiával járó jelenség az ősi természeti fejlődés részfolyamata. Ugyanez játszódik le egy tápláléklánc - részben körforgás - esetében is. A természet évmilliárdok alatt kialakította sajátos anyagi folyamatait, kialakította a külső (éghajlati, sugárzási stb.) feltételeknek megfelelő szabályozási mechanizmusait (például egyedszám), és kialakult a természet egyensúlya elsőroban az anyagi körforgásnak köszönhetően. Ebbe az anyagi körforgásba az emberiség történetének kezdetén az ember a saját tevékenységével jól beleillett. Az emberi tevékenység bővülésével, iparszerűvé válásával egyre több olyan tevékenység jelent meg, amely a környezetben irreverzibilis változásokat hozott létre. Ezek a változások az ipari fejlődés kezdetén többnyire lokális jellegűek és kis mértékűek voltak. A hatásokat a természeti környezet többnyire tovaterjedő károsodások nélkül elviselte.

58

A tudomány és technika jelentős fejlődésével új termelési eljárások és új anyagok váltak ismertté. Például új mesterséges kémiai anyagok (műanyag), rádioaktív anyagok (izotópok) stb. Mind a természetes, mind a mesterséges anyagok alkalmazásának mennyisége századunk második felére ipari méreteket öltött. Ugyanilyen arányban nőtt a keletkező hulladékok mennyisége is. A termelési folyamatban felhasznált és keletkező anyagok mennyisége időről-időre exponenciálisan nőtt és nő. Az így keletkező hulladékokat a környezet nem képes károsodás nélkül befogadni, mert − a környezetbarát vagy természetes anyagok helyi mennyisége és így intenzitása (hatása a lerakási helyre) olyan nagy, hogy azt a környezet saját erejéből feldolgozni nem képes, − a környezetidegen mesterséges anyagok hatása intenzitástól függő mértékben károsítja a környezetet, amely azt semmilyen mértékben nem képes feldolgozni. A termelési folyamat és technológia kapcsolata Az előzőekben rendszerint anyagról és/vagy anyagi folyamatokról beszéltünk. Anyagi folyamatokon természetesen anyag-, energia- és munkaátalakítási folyamatot értünk, valójában technológiai folyamatban gondolkozunk. Ezt a technológiai folyamatot tágan, nem a szokásos formájában értelmezzük. Nem csak az ipari technológiai folyamatokat értjük a technológiai folyamat alatt, hanem olyan folyamatot, ahol térben és időben az anyag(ok) bármely paraméterének megváltoztatása folyik. Itt lényeges, hogy nem természetes folyamatról (pl. növény fejlődése) van szó, hanem emberi célnak megfelelően irányított mesterséges folyamatról. Nyilván ez a folyamat is tartalmazhat természetes mozzanatokat, azonban ezek szabályozását részben vagy egészben az ember végzi. A technológiai folyamat valamint az anyag, a termék, a melléktermék és a hulladék kapcsolata A technológiai folyamatot megvalósító erőforrásokat konkrét cél érdekében hozzák létre és működtetik. Ez a konkrét cél az igények kielégítését szolgáló főtermék. A főtermék egy technológiai folyamat működésének eredményeként megjelenő, az előírt feltételeknek megfelelő anyag, energia, eszköz. A főtermék mellett keletkezhet melléktermék, amely minden további beavatkozás nélkül hasznosítható anyag és/vagy energia, azonban előállítása nem célja a technológiai folyamatnak, hanem csak annak szükségszerű velejárója. Más technológiát választva - vagy kidolgozva - a melléktermék "termelés" elmaradhat. Példaként mondhatjuk, hogy a városigáz-gyártás mellékterméke a koksz, a kokszgyártás mellékterméke a fűtőgáz. Hullaldéknak nevezünk a technológia szempontjából minden olyan anyagot és/vagy energát, amely a főtermék és a melléktermék mellett keletkezik. E megközelítésben a

59

hulladék olyan anyag ill. energia, amely további alakítás(ok) művelet(ek) nélkül nem használható fel, vagy további tevékenységet igényel. A hulladék az alkalmazott technológia veleljárója. Az alkalmazott technológiával hulladék nélkül a főtermék nem állítható elő. A hulladék szempontjából a technológiákat a hulladék mutatóval szokás jellemezni: Hm =

ΣGh ΣGi

ahol a nevező a technológiába belépő összes anyag tömegét, vagy energia mennyiségét, míg a számláló a folyamatból kilépő hulladékok összes tömegét vagy összes energiatartalmát jelenti. Minél kisebb a Hm hulladék mutató, annál inkább beszélhetünk hulladékszegény technológiáról. A hulladék a technológia szempontjából három részből tevődik össze: − selejt (javítható ill. gazdaságosan nem javítható selejt), − veszteségek (szállítási és tárolási anyag és energiaveszteségek), − technológia hulladék (például: szabási hulladék, forgács, üstmaradék stb.). A selejt mértéke minimalizálható, azonban teljes bizonyossággal nem zárható ki. Másrészt veszteségek a legnagyobb gondosság esetén is vannak. Harmadrészt a technológiai hulladék keletkezése a technológiák töredékénél zárható csak ki. Egyszerű technológiáknál (egy technológiai lépés) elképzelhető hulladékmentes eset. Például -a termék anyaga szempontjából- hulladékmentes technológia lehet egy fém (pl. acél) hőkezelése (védőgázban). Ugyanakkor a termék gyártását komplexen vizsgálva e technológiai lépés is energiát fogyaszt (=veszteség) és környezetet szennyez. A hulladék mennyiségének csökkentése mind az anyag, mind az energia területén igen jelentős gazdasági eredményekkel jár. A technológiák hulladéktermelésének csökkentése, a hulladékszegény technológiák irányába történő fejlesztése az alábbi változásokat hozza a technológiát működtető gazdálkodó szervezetnél és a környezetében: − csökken az anyag- és energiaköltség, ugyanilyen arányban nő a nyereség, − csökkennek a szükséges raktárkészletek, csökken a forgóalap nagysága, nő a nyereség, − termelőkapacitások szabadulnak fel a ”hulladék termelésé”-ből, nő a termelékenység, több termék állítható elő ugyanolyan költséggel, nő a nyereség, − csökken a hulladékok kezelésére (gyűjtés, szállítás, tárolás, ártalmatlanítás) fordítandó költség, − csökken a hulladékok okozta környezetterhelés, − csökken a környezet erőforrások igénybevétele. A hulladékcsökkentés lehetőségei

60

Az alaphelyzetet egy olyan technológiai folyamat jelenti, amely a főtermék előállítására koncentrál azaz főtermékcentrikus. Így a technológia a főtermék mellett keletkező anyagok további műveleteit, alakításait nem tartalmazza. Ekkor két lehetőség kínálkozik a hulladék mennyiségének csökkentésére: • A hulladékok relatív csökkentése a technológiai folyamat elemeinek (alakítás és áramlás) olyan módosításával amely ugyanannyi végtermék keletkezése mellett kevesebb hulladékot eredményez (Tisztább Termelés). Ez egyben a felhasznált anyag- és energiamennyiség csökkentését is jelenti (hulladékprevenció). • A hulladékok abszolut csökkentése a technológiai folyamat elemeinek kiegészítésével (újabb technológiai ággal vagy ágakkal) annak érdekében, hogy a keletkező hulladékból minél több hasznos anyag és a környezetre nem ártalmas anyag keletkezzen (hulladékszanálás). A technológiai folyamatok modellezése Ahhoz, hogy a technológiai folyamatokat megfelelő hatékonysággal fejleszteni tudjuk, azok belső összefüggéseinek pontos ismertetése és folyamatos figyelemmel kísérése, korrekciója szükséges. Ehhez nyújt segítséget a forgalmi diagramok módszere. A forgalmi diagramok módszere olyan szervezési eljárás, amely teljes technológiai folyamatok modellezésére, elemzésére, optimalizálására és a továbbfejlesztési feladatok megalapozott meghatározására alkalmas. A forgalmi diagramok módszere felsorakoztatja azokat a szervezési lépéseket és a kapcsolódó szervezési eljárásokat, amelyek végrehajtása a technológia továbbfejlesztési feladatainak megalapozott és szisztematikus kidolgozását eredményezi. A forgalmi diagramok módszere és ezen belül a forgalmi diagramok modellje a technológiai folyamatok több területére terjed ki. Ezeknek a területeknek megfelelően beszélhetünk: − anyagforgalmi diagramról, − energiaforgalmi diagramról, − költségforgalmi diagramról, és ezen belül: − anyagforgalmi diagram költségforgalmi diagramjáról, − energiaforgalmi diagram költségforgalmi diagramjáról, − bérek és egyéb közvetlen költségek költségforgalmi diagramjáról, − és az előzőek összegezése alapján előállított összegzett költségforgalmi diagramról. A forgalmi diagramok módszere az alábbi feladatok ellátására is alkalmas: − technológiai folyamatok átalakításainak és áramainak (anyag, energia, munka költség) modellezésére alakítási helyekre (munkahely, munkagép), alakítási helyek csoportjára (műhely, üzem) és a folyamat összességére;

61

− a technológiai folyamatok input-output egyensúlyának (anyag, energia, munka költség) modellezésére alakítási helyekre, alakítási helyek csoportjára és az egész technológiai folyamatra; − technológiai folyamatok output és input oldali igényszámításainak (anyag, energia, munkaidő, közvetlen költség) elvégzésére; − technológiai folyamatok összes outputjainak (főtermék, melléktermék, hulladékok) egyenkénti anyag-, energia-, munka- és költségtartalmának meghatározására; − egy (termelési) időszak igényeinek (anyag, energia, munka, költség) és keletkező anyagainak számítására. Így ellenőrizhetővé válik a raktári kivételezések szükségszerűsége, valamint a keletkező hulladékok mennyisége; − technológiai folyamatok továbbfejlesztési irányainak meghatározására; − technológiai folyamatok elemzésére természetes mértékegységben és költségértékben. Ezzel biztosít korrekt számítási alapot a modell a veszteségek felszámolásához és a fejlesztési feladatok meghatározásához; − két vagy több technológia különböző szempontok (anyagkihozatal, energiafelhasználás és hasznosítás, komplex gazdaságosság stb.) szerinti összehasonlítására, technológiák közül történő választásra, továbbfejlesztés után beruházáshatékonysági számítások elvégzésére; − technológiai folyamatok sztochasztikus kezelésére (pl. a selejt mennyisége is valószínűségi változó), vagy sztochasztikus igényszámításra is, azaz meghatározhatók sztochasztikus folyamatok esetében a felhasználásra kerülő és keletkező anyagok és energiák várható értékei és szórásai és a kapcsolódó költségek várható értékei és szórásai; − technológiai folyamok megfelelő célfüggvény szerinti optimalizálásra; − technológiai folyamatok értékelemzésének támogatására; − továbbfejlesztés után alkalmas az előírt hulladék adatszolgáltató lapok kitöltésére, valamint a forgalmi diagramok kinyomtatására; − a termelésirányatási, és ezen belül optimális teremelésprogramozási, teremelésdokumentálási és termékdokumentálási, termeléselszámolási, raktárnyilvántartási, termékköltségelemzési feladatok ellátására. Az anyagforgalmi diagramok szerkezete és fajtái Az anyagforgalmi diagram olyan input-output ábra, amely bemutatja a technológiai folyamat anyagáramlását, ennek keretében az anyagátalakításokat, az átalakításhoz szükséges és az átalakítás folyamán keletkezett anyagelemeket. Az anyagforgalmi diagram szerkezete szerint lehet: • egyszerű anyagforgalmi diagram, egyetlen átalakítási folyamatot ábrázol, • összetett anyagforgalmi diagram, több, egymáshoz input-output azonossággal kapcsolódó egyszerű anyagforgalmi diagramból épül fel. Az egyszerű anyagforgalmi diagramok is számos kivitelben készülhetnek. Az egyetlen átalakítási hely (A) grafikus anyagmérlegét a 4.3. ábra felső (a,) része ábrázolja. Ebből a fajta ábrázolásból kitűnik az inputok (I1-6) és outputok (O1-4) közötti egyensúly ill. eltérés,

62

az átalakulás azonban semmilyen módon sincs feltüntetve. A 4.3. ábra alsó részén (b,) az egyetlen átalakítási hely anyagáramait azok nagyságával arányos szélességű sávokkal ábrázoló un. Schankey féle ábrázolási módot szemléltetjük. A gyakorlatban elterjedt az egységnyi főtermékre vonatkoztatott (fajlagos) anyagmérleg készítése, amelyből egy konkrét gyártás (a technológia) anyagmérlege a fajlagos anyagmérleg adatainak szorzásával állítható elő. Egy átalakítási hely táblázatos fajlagos anyagmérlegét a 4.3. táblázatban foglaljuk össze, az ebből meghatározható -a gyártási helyre vagyis 20 főtermékre vonatkozó- táblázatos anyagmérleget pedig a 4.4. táblázat tartalmazza. Az összetett forgalmi diagram (4.4. ábra) az egész rendszer (A) határát átlépő inputokból outputokból (amelyeket az input és output lista tartalmaz) valamint a belső kapcsolatok (vagyis "egyetlen" átalakítási helyek = A1-A4) egymásközötti anyagforgalmából (amelyet a belső kapcsolatok input-output listája tartalmaz) épül fel.

63

a,

b, 4.3. ábra Egy átalakítási hely grafikus anyagmérlege (a) és Schankey diagramja (b)

64

4.3. táblázat Egy átalakítási hely táblázatos fajlagos anyagmérlege

Jel

I1 I2 I3 I4 I5 I6

Egységnyi főtermék anyagigényei Fajlagos inputlista A mennyiség A tömegátváltási Megnevezés természetes szorzó mérőmértékértéke mértékszáma egység egység 3 Anyag 1. 2,4 M 1/24 kg/m3 Anyag 2. 0,3125 M 0,8 kg/m Anyag 3. 0,4 kg 1,0 kg/kg Anyag 4. 0,0625 M2 4,0 kg/m2 2 Anyag 5. 1,25 M 0,2 kg/m2 Anyag 6. 0,4 L 1,25 kg/l

Összesen: kg/kg

Jel

O1 O2 O3 O4

Egységnyi főtermék mellett keletkező anyagok Fajlagos outputlista A mennyiség A tömegátváltási Megnevezés természetes szorzó mérőmértékértéke mértékszáma egység egység Főtermék 1,0 kg 1,0 kg/kg 2 Melléktermék 6,0 M 1/24 kg/m2 3 Hulladék 1. 0,8 dm 2,0 kg/dm3 Hulladék 2. 0,08 l 1,25 kg/l

Összesen: Eltérés:

Mennyiség kg 0,1 0,25 0,4 0,25 0,25 0,5 1,75 kg/kg

1,75

Mennyiség kg 1 0,25 0,40 0,1 1,75 kg/kg -1,75 kg/kg 0 0%

65

4.4. táblázat Egy átalakítási hely (20 főtermékre vonatkozó) táblázatos anyagmérlege

Jel

I1 I2 I3 I4 I5 I6

Az A átalakítási helyre belépő anyagok Inputlista A mennyiség A tömegátváltási Megnevezés természetes szorzó mérőmértékértéke mértékszáma egység egység 3 Anyag 1. 48,0 m 1/24 kg/m3 Anyag 2. 6,25 M 0,8 kg/m Anyag 3. 8,0 Kg 1,0 kg/kg 2 Anyag 4. 1,25 m 4,0 kg/m2 Anyag 5. 25,0 m2 0,2 kg/m2 Anyag 6. 8,0 L 1,25 kg/l

Összesen:

Jel

O1 O2 O3 O4

Az A átalakítási helyről kilépő anyagok Outputlista A mennyiség A tömegátváltási Megnevezés természetes szorzó mérőmértékértéke mértékszáma egység egység Főtermék 20,0 Kg 1,0 kg/kg 2 Melléktermék 120,0 m 1/24 kg/m2 3 Hulladék 1. 4,0 dm 2,0 kg/dm3 Hulladék 2. 1,6 L 1,25 kg/l

Összesen: Eltérés:

Mennyiség kg 2 5 8 5 5 10 35 kg

35 kg

Mennyiség kg 20 5 8 2 35 kg

-35 kg 0 kg 0%

66

4.4. ábra Összetett anyagforgalmi diagram 4.5. táblázat Összetett anyagforgalmi diagram (4.4. ábra) külső és belső anyagáramlása (inputoutput listái)

Jel I1 I2 I3 I4 I7 I9

Belépő külső kapcsolatok Inputlista Megnevezés Mennyiség (kg) Anyag 1. 20 Anyag 2. 5 Anyag 3. 10 Anyag 4. 15 Anyag 5. 10 Anyag 6. 5

Jelek I5 O2 I8 O3 I6 O4 I10 O6

Jel O1 O5 O7 O8 O9

Kilépő külső kapcsolatok Outputlista Megnevezés Mennyiség (kg) Hulladék 1. 5 Hulladék 2. 5 Melléktermék 15 Hulladék 3. 5 Főtermék 35

Belső kapcsolatok Output-input lista Megnevezés Mennyiség (kg) Félkész termék 1. 15 Félkész termék 2. 20 Félkész termék 3. 20 Félkész termék 4. 10

67

Az anyagforgalmi diagram kidolgozásának lépései Első lépésként meg kell határozni a diagram készítésének célját, azaz azt, hogy milyen adatok összerendelése és együttes áttekintése a cél. Példaként néhány lehetséges cél: − − − −

egy munkahely anyagáramlásának elemzése, egy kiválasztott termelési folyamat anyagáramlásának elemzése, csak a veszélyes hulladékok keletkezési helyének és mennyiségének felmérése, az anyaggazdálkodás hatékonyságának növelése, stb.

Második lépésként a kitűzött célnak megfelelő diagramtípust kell kiválasztani. Elvként kell elfogadni, hogy olyan típus választása célszerű, amelynél a cél eléréséhez szükséges információk a legmegfelelőbb formában jelennek meg, azaz a munkaráfordítás a minimális. Ha például egy folyamat alakítási helyeinek csak az anyagáramlási egyensúlyát vizsgálják, akkor nem szükséges léptékhelyes, térképszerű, arányos vektorokat tartalmazó anyagforgalmi diagramot rajzolni. Harmadik lépés az adatok összegyűjtése és rendezése a kitűzött célnak és diagramtípusnak megfelelően. Erre az alábbi eljárások alkalmazhatók: • a technológiai előírás alapján történő számítás; • az anyagfelhasználási, illetve termelési adatok nyilvántartásának felhasználásával történő számítások; • a termelési folyamat méréssel történő követése; • a termelési folyamat mérési adatainak statisztikai elemzése. Az anyagforgalmi diagramok felépítéséhez szükséges adatok generálására felhasznált módszer kiválasztását a technológiai folyamat, illetve a rendelkezésre álló adattípusok határozzák meg. A következőkben részletesen bemutatjuk az egyes módszerek jellemző vonásait. Anyagforgalmi diagramok kidolgozása technológiai előírások alapján. A módszer alkalmazásának feltétele, hogy részletesen kidolgozott és mennyiségileg pontosan meghatározott technológiai előírás álljon rendelkezésre. Vagyis pontosan ismerjük: − − − −

a felhasznált (bevitt) anyagok fajtáját, mennyiségét, jellemzőit, a keletkező termékek (fő- és melléktermékek) mennyiségét és jellemzőit, a keletkező hulladékok minőségét és mennyiségét, a folyamatban keletkező selejt arányát, az arányt befolyásoló tényezőket, továbbá a javítható selejt arányát.

68

Természetesen alapvető követelmény, hogy a rendelkezésre álló adatok és információk a ténylegesen lejátszódó folyamatokat tükrözzék, aktualizáltak legyenek. Például a textiliparban rendelkezésre állnak ugyan anyagnormák, ezek azonban csak ”tájékoztató” jellegűek. A nagyszámú termékvariáns miatt ugyanis az egyes konkrét esetekben a megadott anyagnormától igen nagymértékű eltérések is adódnak. Az eltérésre vonatkozó információt a technológiai előírás vagy az anyagnorma kell, hogy tartalmazza. Anyagforgalmi diagramok készítése az anyagfelhasználási, illetve termelési adatok alapján Amennyiben a rendelkezésre álló technológiai előírások, anyagnormák nem térnek ki részletesen a technológiai folyamatok során keletkező hulladékok minőségére, illetve mennyiségére, az ezekre vonatkozó információkat egy adott időszak (pl. egy hónap, egy év) tényleges termelési, illetve tényleges anyagfelhasználási adataiból kell kigyűjteni. Az eljárás lépései: 1. A technológiai folyamat részletes elemzése, különös tekintettel a folyamatban keletkező hulladékok keletkezési pontjaira, a hulladékok összetételére és mennyiségére. Ezzel történik azoknak a technológiai lépcsőknek a kijelölése, amelyekre a tényadatokon alapuló anyagforgalmi diagramokat fel kell állítania a harmadik lépésnél leírtak szerint. 2. A kijelölt technológiai lépcsőben (átalakítási fázisban) a vizsgált időszak tényleges termékkibocsátását összevetjük a tényleges anyagfelhasználással. A termékbe beépült anyagok mennyisége (amelyeket ismét a technológiai előírások alapján számíthtajuk vissza) várhatóan kevesebb lesz, mint a valóságos anyagfelhasználás. A kettő különbözete - adott időszak vonatkozásában - meghatározza a keletkezett hulladékok mennyiségét. Ez az anyagmennyiség-különbözet vagy önállóan vagy más anyaggal összeépülve jelentkezik hulladékként. 3. Ebből - a technológia ismeretében - meghatározható, hogy anyag, ill. termékfajtánként mennyi hulladék keletkezett a vizsgált időszakban. (Természetesen egyszerűsíti a feladatot, ha legalább néhány hulladékfajta mennyiségére vonatkozóan dokumentált mérési adatok állnak rendelkezésünkre.) Az anyagforgalmi diagramok készítése a termelési folyamat méréssel történő követésével Ezt az eljárást különösen egyedi- vagy kis-sorozatgyártásnál célszerű alkalmazni. A módszer lényege: a termelési folyamat során felhasznált és képződött anyagok mennyiségi és minőségi változásának figyelemmel kísérése méréssel. Az anyagmérleg ezen mérési adatok alapján állíthatóak fel.

69

A termelési folyamat mérési adatainak statisztikai elemzése alapján meghatározott anyagforgalmi diagramok A termelési folyamat lefolyását rendkívül sok külső és belső tényező befolyásolja, amelynek következtében a technológiai folyamat kimenetele (pl. a keletkező végtermék, illetve hulladék mennyisége és minősége) bizonyos határokon belül véletlenszerűen ingadozik. A véletlen tényezők együttes hatásának pontos meghatározása gyakorlatilag (de elméletileg is) lehetetlen. Ezért az ilyen esetekben, ha rendelkezésre állnak is a ”rendkívül” pontosan kidolgozott technológiai előírások, azok valójában a technológiai folyamatok kimenetének, legvalószínűbb értékeit adják meg. 4.2.4.1.2. A termék felhasználása során keletkező hulladék csökkentése A termék felhasználása, elfogyasztása /elhasználódása/ után használati értékét elveszítve hulladékká válik. Számos esetben azonban hasznosítható tulajdonságai miatt újra felhasználható. Ennek gyakorisága igen nagy mértékben függ az adott termék előállításához felhasznált anyagok minőségétől, a termékbe beépült anyagok szétválaszthatóságától, ill. együttes újrafelhasználhatóságától. Ha a termékek tervezésekor figyelembe veszik ezeket a szempontokat, ez anyag- és energia-megtakarítással, valamint csökkent hulladéktermeléssel jár. A környezetkímélő anyagáramlás körfolyamata az 4.5. ábrán látható. Az 1 körforgás a többször használatos (többutas) termékkel (pl. újratölthető palackokkal, csereszabatos göngyölegekkel) érhető el. A 2 ciklus a mellékterméket és a termelési hulladék, valamint a települési (kommunális) hulladék hasznosítható összetevőit másodlagos nyersanyagként visszavezeti a termelésbe. A környezetkímélő anyagáramlás a két körforgás együttes alkalmazásával valósítható meg. A termékek anyagi minősége meghatározóan hat a termék hulladékká válása után bekövetkező környezeti hatások jellegére. A természetben könnyen bomló, vagy bizonyos körülmények között jól reagáló anyagokból álló termékek hulladékának bomlás- vagy reakcióterméke, esetleg maga a termék közvetlenül vagy közvetve veszélyezteti a természeti folyamatokat, megzavarja, elszennyezi vagy károsítja azokat. E tulajdonságok ismerete és figyelembevétele vezetett el a hulladékszegény, a környezetkímélő és környezetbarát termékek gyártásához. Ezek tervezésekor már figyelembe veszik a hulladékká válás utáni környezeti hatásukat, kezelési lehetőségeiket is. A hulladékszegény termék elhasználódásakor az azonos, vagy hasonló rendeltetésű termékhez képest kevesebb, vagy a környezetet kevésbé károsító hulladék keletkezik (pl. csereszabatos göngyöleg, többször használatos termék). Környezetkímélő termék alkalmazása, ill. elhasználása során szintén kevesebb, vagy a környezetet kevésbé károsító szennyező anyag keletkezik (pl. csökkentett foszfáttartalmú mosószer, higanyt nem tartalmazó gombelem).

70

4.5. ábra Környezetkímélő anyagáramlás 1 körforgás; 2 ciklus; 3 természet A környezetbarát termék alkalmazása során, ill. elhasználása után is kevesebb, a természeti folyamatok működését károsan befolyásoló szennyező anyag jön létre (pl. vízoldható pigmentek, papírzacskó). A korszerűtlen technológiai folyamatokban sokkal nagyobb mennyiségű hulladék keletkezhet. Ezért lehetőleg korszerű környezetkímélő gyártási folyamatokat, alapanyagokat kell alkalmazni. A termék és a keletkező hulladék lényeges tényezője a gazdasági körülmények alakulása. A termékek előállítása, fejlesztése és fogyasztása a gazdasági és fogyasztási érdekeknek van alárendelve. Az emberek egyre jobban törekednek arra, hogy megóvják egészségüket. Egyre jobban tudatosul a társadalomban, hogy az ember egészségének feltétele a természeti környezet egyensúlyának megőrzése, terhelésének megelőzése és csökkentése. A társadalom egyrészről igényli, sőt gyakran megköveteli a környezetbarát termelést, másrészről az emberek - anyagi lehetőségeik függvényében - fogyasztói szokásaikban, fogyasztási döntéseikben érvényesítik a környezetvédelmi szempontokat. A vásárló azonban csak

71

akkor tudja a környezetvédelmi szempontokat döntéseiben figyelembe venni, ha az áruk csomagolásán rajta van a helyes felhasználást ajánló információ. Ebből megtudja, hogy az adott termék mennyire kíméli a környezetet, és mint fogyasztónak mit kell tennie a termék felhasználása során, ill. elhasználódása után. 4.2.4.2. A hulladékok átalakulása a természetben Önmaguktól végbemenő folyamatok A hulladék a természetben különböző változáson mehet keresztül, amely jellegét tekintve lehet fotokémiai, redoxi-, hidrolízises és metabolitikus folyamat. Természetesen ez a felosztás meglehetősen önkényes, és nagyon sok átfedés lehetséges. Fotokémiai átalakulás általában redoxifolyamatban valósul meg, A metabolitikus reakciók is magukban foglalhatnak redoxi- és hidrolízises folyamatokat. A fotokémiai folyamatok végbemeneteléhez elengedhetetlenül szükséges, hogy a hulladékot alkotó molekula a napsugárzás nagy energiájú fotonjait elnyelje. A gerjesztett állapotú molekula megnövekedett reakciókészsége következtében valamilyen degradációs folyamat játszódik le, és általában kisebb molekulatömegű termékek keletkeznek, pl. műanyagok esetében. A kisebb molekulatömeg előnyös a metabolikus bontás szempontjából. Annak ellenére, hogy a fotokémiai reakciók nagyon hatásosak lehetnek a szerves hulladék lebontására, részarányuk a hulladéklebontásban azonban nagyon kicsiny az önárnyékolás és a hulladék takarása (pl. földdel) miatt. A redoxifolyamatokban elektronleadás (oxidáció) és elektronfelvétel (redukció) játszódik le a hulladék és a környezet molekulái között, amely természetesen egy másik típusú hulladék is lehet. Redoxifolyamatok játszódhatnak le szerves anyagok kémiai vagy biológiai oxidációja és változó vegyértékű fémhulladékok (króm, vas, mangán, ón) bomlása során. A hidrolízis olyan egyensúlyt kialakító protolitikus folyamat, amelyben az egymásra ható anyagok egyike víz. Ionvegyületeket (sókat) tartalmazó hulladékok hidrolízisekor mutatkozó kémhatást (savas vagy lúgos lesz-e a képződött oldat) az határozza meg, hogy a víz az ionvegyület kationjával vagy anionjával lép-e reakcióba. Ha a víz a BA ionvegyület kationjaival reagál (pl. ammónium-kloriddal), akkor a kémhatás savas lesz: B+ + 2 H2O = BOH + H3O+

Ha a víz a BA ionvegyület anionjával reagál (pl. nátrium-acetát), akkor a kémhatás lúgos lesz. A- + H2O = HA + OH-

72

Ha a víz nem lép reakcióba az ionvegyület (pl. nátrium-klorid) kationjával vagy anionjával, akkor nem következik be a hidrolízis, a kémhatás semleges marad. 2 H2O = H3O+ + OHA hidrolízis főleg az észteralapú (szerves foszforsav-észterek) anyagok lebontásakor jelentős. A nagy oxigénigényű hulladékok nem feltétlenül mérgező vegyületek. Káros hatásukat csak közvetett úton fejtik ki azáltal, hogy ezek a hulladékok alacsonyabb rendű élő szervezetek tápanyagai, pl. baktériumoké, amelyek e vegyületeket oxidatív úton lebontják, és a lebontott részeket a felszabaduló energia segítségével saját testük építésére használják fel. A megnövekedett tápanyag mennyisége a baktériumokat gyors szaporodásra ösztönzi, a nagyobb baktériumaktivitás miatt az oxigénfogyasztás egyre gyorsul. A növekvő oxigénhiány következtében sorra pusztulnak ki az oxigénigényes élőlények, és szélsőséges esetben az oxigénhiány olyan mértéket is elérhet, hogy maguk a baktériumok is elpusztulnak, és a víz vagy talaj anaerob (oxigénmentes) jellegű lesz. Természetesen az élet ebben az esetben sem szűnik meg, csak minőségileg változik meg; anaerob populáció fejlődhet ki, amely az ember számára intenzív, kellemetlen szagával válik észlelhetővé. Ennek oka az aerob és anaerob anyagcsere különbségében rejlik (4.6. táblázat). 4.6. táblázat Anyagcsere-végtermékek oxigéndús (aerob) és oxigénmentes (anaerob) környezetben Aerob körülmények

Anaerob körülmények

Szén → szén-dioxid Kén → szulfátok Foszfor → foszfátok Nitrogén → nitrátok

Szén → szénhidrogének Kén → hidrogén-szulfid Foszfor →foszfidok Nitrogén → aminok

A nagy oxigénigényű hulladékok nevüket a lebontásukhoz szükséges oxigén mennyiségéből kapták. Ezek az anyagok általában nagy széntartalmúak, és a következő egyszerűsített reakcióegyenletet figyelembe véve C + O2 → CO2 12 g szénhez 32 g oxigén szükséges, amely tömegében közel háromszoros mennyiség a szénhez képest. Nagy oxigénigényű hulladéknak tekinthető tehát minden élő szervezet által termelt vagy feldolgozás során képződött szerves szénvegyületet tartalmazó - pl. háztartási, textilipari, élelmiszeripari, papíripari, bőripari, mezőgazdasági szilárd és folyékony - hulladék. Nem tartoznak ebbe a kategóriába - bár szerves szénvegyületet tartalmaznak - a műanyagok.

73

Fertőzést okozó hulladék Ez az egyetlen hulladékfajta, amely a társadalmi-gazdasági fejlődéssel egyre kevesebb környezeti problémát okoz. Ennek oka, hogy a helytelen hulladékkezelés és a pusztító járványok közötti összefüggés nemcsak egyes emberek számára vált nyilvánvalóvá, hanem a társadalom nagy többsége számára is. A fertőző anyagok megjelenésére lehet számítani a fekáliatartalmú hulladékok esetében, amelyek potenciális veszélyt jelentenek a kolera, vérhas, tífusz, tetanusz, fertőző májgyulladás terjesztése miatt. Az ilyen jellegű hulladékok környezetbe kerülése általában véletlenszerű, és a kikerült baktériumok többsége a talajban, vízben elég gyorsan elpusztul. Éppen ezért esetleges jelenlétükre csak közvetett úton, a fekáliás szennyeződést mindig kísérő kólibaktériumok jelenlétéből következtetünk. Kivételek a tuberkulózis, paratífusz kórokozói, amelyek hónapokig is életképesek. Az egészségügyi intézmények hulladékai közül a biológiai anyagok (vér, vizelet, váladék), az egyszer használatos eszközök (pl. katétercsövek, injekciós tűk), a kísérleti állatok, a testrészek és szervmaradványok stb. kórokozó mikrobái vagy toxinjai nem megfelelő hulladékkezelés esetén, állati vagy emberi megbetegedést idézhetnek elő. Fertőzést okozó hulladékok az állati tetemek is. Függetlenül attól, hogy az elhullás megbetegedés vagy baleset miatt következett-e be, a tetemet fertőzőnek kell tekinteni. A tetem szerves anyagai a talajban, vízben mineralizálódnak; oxigénmentes környezetben anaerob rothadás során metán, ammónia, hidrogén képződik, a levegővel érintkező részeken aerob korhadás játszódik le, amelyet a szén-dioxid és víz képződése kísér. A rothadó tetemben elszaporodhatnak A tetanuszt, gázödémát Clostridium baktériumok okozzák. Elhullott állati tetemek terjeszthetik az athrax- (Bacillus anthracis) fertőzést. Ez az anaerob baktérium évekig megőrzi fertőző képességét. Az állati és emberi maradványok a talaj típusától függően általában 10...20 év alatt mineralizálódnak. Túl száraz talaj esetén azonban mumifikálódás, kötött, oxigénmentes vizes talajok esetén viaszos konzerválódás következhet be; a szöveti zsír zsírsavra bomlik, és kalcium-, magnéziumionokkal reagálva a képződött zsírsavók konzerválhatják a tetemet az újbóli felszínre kerülésig. Növényi tápanyagként viselkedő hulladék Bizonyos hulladék, pl. műtrágyamaradványokat tartalmazó szilárd hulladék - bár önmagában az emberre nem mérgező - közvetett úton igen súlyos károkat okozhat, ha a hulladék kezelése nem megfelelő. A növények fejlődését tápanyagfelvétel során a nitrogénhez, a foszforhoz, oldódása révén kerülnek

általában a rendelkezésre álló tápanyag korlátozza. A növény hozzájut a számára nélkülözhetetlen elemekhez, a a kénhez, a nyomelemekhez. Ezek az anyagok a talajerózió és a vízbe, és ezt a folyamatot hívják eutrofizációnak. A

74

természetes eutrofizációs folyamat az emberi tevékenység következtében felgyorsult. Az eutrofizáció azonban csak részben tulajdonítható a nem megfelelő hulladékkezelésnek, növekedése olyan mindennapos dolgokra vezethető vissza, mint a földművelés, a műtrágyahasználat. Az eutrofizáció a folyamat kezdetén hasznos lehet, hiszen a vízinövények által felvehető tápanyagok koncentrációjának növekedésével nő a növénymennyiség, amely magával hozza a növényevő és ragadozó halak számának növekedését is. Később azonban az algák robbanásszerű szaporodása véget vet ennek a hasznos folyamatnak. A túlzott mértékű eutrofizáció veszélyével kell számolni minden oldható foszfát- és nitrogéntartalmú hulladék elhelyezésekor, ugyanis a kioldódott sók a talajvízzel eljuthatnak a folyókba, tavakba és a víz minősége jelentősen megváltozhat. A foszfor különösen veszélyes a vízminőség szempontjából, ugyanis a vízgyűjtőbe jutó foszfor gyakorlatilag nem távozik el, mert állandó körforgást végez . A víz foszfortartalmát felvevő növények, továbbá a növényeket és egymást elfogyasztó halak elhalt maradványai a fenékiszap részévé válnak. Az iszap biológiai bomlása következtében a növényi és állati szövetekben koncentrálódott foszfor újra oldhatóvá válik, és a körfolyamat folytatódhat. Bizonyos mennyiségű foszfor eltávozására lehet számítani abban az esetben, ha a vízterületen nagy számban élnek olyan élőlények, amelyek fejlődésük első szakaszát vízben töltik, majd kifejlett állapotukban életüket a szárazföldön folytatják (pl. árvaszúnyog). Ásványolaj-tartalmú hulladék Az ásványolaj kémiai szempontból nem azonos alkotórészekből áll, így a környezettel különböző módon lép kapcsolatba. Az olajos hulladékok különböző szénhidrogének százait tartalmazhatják. A szénen és hidrogénen kívül kén, oxigén, nitrogén és nyomelemek találhatók bennük. Az olajos hulladékok általában ugyanazokat a vegyületeket tartalmazzák, de mindig különböző arányban. A környezetbe kikerülő olajos hulladék változatos kémiai átalakulásokon megy keresztül. Ha az olajos hulladék a benzinéhez hasonló forráspontú frakciókat tartalmaz, jelentős részük elpárolog. A többit a talajrészecskék adszorbeálják, vagy vízzel érintkezve olyan emulzió képződik, amelyet az ásványolajban található különböző gyantás, aszfaltos jellegű anyagok stabilizálnak. Az ásványolaj alkotórészeinek jelentős része biológiailag bontható, azonban ezért a biológiai bontásért, amely jelentős mennyiségű oxigént igényel, a környezet oxigénhiányával fizetünk. A lebontás csak oxigéndús környezetben baktériumok segítségével valósulhat meg, ezért rendkívül veszélyes a talaj olajjal való szennyeződése, mivel az oxigéntartalom pótlása a talajban rendkívül lassú folyamat. Éppen ezért kifejezetten rossz eljárás az, amikor a kiömlött, víz felszínén úszó olajszennyeződést süllyesztőszerekkel, pl. cementtel, téglaporral távolítják el. A kezelőanyag felületén adszorbeálódott olaj a meder oxigénnel kevéssé ellátott alján rakódik le, és ezáltal a lebomlás jóval lassabban megy végbe, mint a felszín közelében. Oxigénmentes környezetben az olaj nem bomlik biológiailag, hiszen maga az ásványolaj is anaerob bomlás végterméke.

75

Az eddigiek alapján az ásványolaj-tartalmú hulladékok viselkedése azonos a nagy oxigénigényű hulladékokéval. Azért sorolják külön csoportba őket, mert nemcsak nagy oxigénigényűek, de igen nagy a toxicitásuk. Ebből a szempontból különösen veszélyes a kis forráspontú aromás szénhidrogén tartalom (pl. benzol, toluol, xilol), továbbá a kondenzált gyűrűs aromás szénhidrogének (pl. naftalin, antracén, fenantrén). Ezek a vegyületek zsíroldható tulajdonságuk révén beépülnek a test szövetébe (pl. hal, kagyló), és elfogyasztásuk esetén jelentős ízelváltozást vagy pusztulást okoznak. A hulladékból származó ásványolaj-szennyeződés további kellemetlen tulajdonsága, hogy nem bontható le teljesen biológiailag. Az elágazó szénláncú és a 32 széntatomszámnál hosszabb szénhidrogének mikrobiológiailag inertek, és a bontási folyamat lezajlása után aszfaltos csomócskák formájában visszamaradnak. Ilyen jellegű szuroklabdák - amelyek néhány miligrammtól kezdve több kilogramm tömegűek is lehetnek - gyakran észlelhetők a tengereken, amelyek olajkiömlések, tartályhajók ballasztvíz-kibocsátásának végső maradványai. Növényvédőszer-tartalmú hulladék Növényvédő szerek alkalmazása nélkül a jelenlegi tudásunk szerint, sajnálatos módon a mai termésátlagok nem érhetők el. Az óriási tömegű felhasználás, ill. ezen anyagok gyártása során jelentős mennyiségű hulladék képződik. A növényvédőszer-tartalmú hulladékok (eldobált csomagolóeszközök, elfolyás) hatása, és a környezetben bekövetkező változás hasonló a célzottan kijuttatott szerekéhez, csak a hulladékok esetében ez a hatás fokozottan jelentkezhet. A növényvédő szereket felhasználásuk alapján a következőképpen csoportosíthatjuk: Inszekticidek → rovarölő szerek Fungicidek → gombaölő szerek Herbicidek → gyomirtók, Rodenticidek → rágcsáló elleni szerek, Molluszkicidek → csigák elleni szerek, Nematocidek → mikroszkopikus élőlények, fonálférgek ellen. A növényvédő szerek kémiai szempontból a következő vegyületcsoportokba sorolhatók: klórozott szénhidrogének, klórfenoxisavak, szerves foszforsav-észterek, karbamátok, egyéb vegyületek. Klórozott szénhidrogének A klórozott szénhidrogének rovarölő szerként hosszú ideig uralkodó szerepet töltöttek be, mivel igen hatásosak voltak és aktivitásukat sokáig megtartották. A klórozott szénhidrogének hosszú élettartama a hulladékkezelés szempontjából kifejezetten káros. (Növényvédő szerek élettartamának azt az időt nevezzük, amely alatt 95 %-os hatáscsökkenés következik be.) Hatáscsökkenésen azt értjük, hogy a növényvédő szerek kémiai vagy biológiai folyamatok során inaktív formává alakulnak. A hulladék kezelése szempontjából is a hatáscsökkenést érdemes figyelembe venni, ugyanis a lebomlási idő nem ad megfelelő tájékoztatást az anyag veszélyességére vonatkozóan. Előfordulhat, hogy egy növényvédő szer első

76

lebomlási terméke környezetvédelmi szempontból sokkal veszélyesebb, mind a kiindulás anyag (pl. egyes nyújtott hatású szerves foszfátok). A lassan lebomló klórozott szénhidrogének - amelyek természetesen nemcsak növényvédőszer-maradványok lehetnek, hanem egyéb, iparban használatos anyagok, pl. klórozott aromás szénhidrogének, poliklórozott bifenil - veszélyessége abban rejlik, hogy a lassú bomlás miatt bizonyos élőlényekben feldúsulhatnak (pl. a hosszú éveken át használt, majd betiltott DDT). A környezetbe kikerülő klórozott szénhidrogének lebomlásának első szakasza általában valamilyen élő szervezetben valósul meg úgy, hogy az apoláros jelleg a molekula egy vagy több csoportjának oxidatív átalakításával (hidroxil- vagy karboxilcsoportok kialakulása) szűnik meg, és ezáltal a szervezetből kiválasztható. A vízoldhatóvá vált, eredeti biológiai aktivitását elvesztő vegyület ezután a többi szerves vegyületekhez hasonlóan bomlik le. Külön meg kell említeni a poliklórozott bifeniltartalmú /PCB) hulladékot. A poliklórozott bifenilek nem használhatók növényvédő szerként, mivel felezési idejük 10...15 év, de igen kiváló stabilitásuk miatt az iparban sok helyen használják, pl. hőközlő folyadékként, transzformátorfolyadékként, hidraulikai rendszerek közvetítő folyadékaként. A PCBtartalmú hulladék emberre nézve erősen mérgező hatását az 1968-ban Japánban megtörtént mérgezés bizonyította. Egy hőcserélő-meghibásodás következtében étolaj szennyeződött PCB-vel, és közel ezer ember esetében észleltek súlyos elváltozásokat (szemkárosodást, keléseket, torzszülést). PCB-mérgezéssel lehet számolni, ha bifeniltartalmú hulladék kerül a folyóvízbe, ugyanis az ivóvíztermelésnél a klórozás során a bifenilből poliklórozott bifenilek képződnek. A hosszú felezési idő, a nagy hőállóság, az erős toxicitás miatt a PCB-tartalmú hulladék a legveszélyesebb hulladékok kategóriájába tartozik. Klórfenoxisavak A klórfenoxisavak származékai gyomirtó szerként használatosak. Az indolecetsavval (auxin) azonos hatású növekedés-szabályzó hormon. Nagy adagban alkalmazva a növény állandó növekedésre kényszerül, és felélve tartalékait elpusztul. Ezek az anyagok nem mérgezők, és közelítőleg négy hét alatt lebomlanak. A klórfenoxisavak látszólagos ártalmatlanságuk ellenére nem veszélytelen vegyületek, mivel gyártásuk során dioxin is keletkezik, amely a technológiai folyamattól függően különböző mértékben, de mindig jelen van a végtermék klórfenoxisavakban mint kísérőanyag. Ugyancsak dioxinszennyezés kíséri a faanyagok védelmére alkalmazott pentaklórfenolt is. A dioxin rendkívül stabil vegyület, amely súlyos fejlődési rendellenességet okoz, ezért a dioxintartalmú hulladék kezelése különös elővigyázatosságot kíván. Szerves foszforsav-észterek A növényvédelemben alkalmazott klórozott szénhidrogének számos nem kívánatos hatását felismerve fejlesztették ki a szerves foszforsav-észter tartalmú hatóanyagokat. Az ilyen típusú szereket tartalmazó hulladék jóval mérgezőbb az emberre és állatra, mint a klórozott szénhidrogének, viszont természetes körülmények között gyorsan lebomlik. A gyors lebomlás előnyös, mivel a kártevők így nehezebben tudnak alkalmazkodni hozzá, azaz

77

kisebb a rezisztencia kialakulásának veszélye. A gyors lebomlás hátránya, hogy a szert gyakrabban kell alkalmazni, ezáltal a hulladékképződés is nő. A környezetbe kikerülő szerves foszforsav-észterek lebomlása nem mikrobiológiai úton, hanem egyszerű kémiai úton, víz hatására bekövetkező hidrolízissel valósul meg. Bizonyos szerves foszforsav-észterek természetes környezetben sokkal mérgezőbb vegyületté alakulnak át, és ezáltal hatásuk időben elnyújtottá válik. A paration például enzimatikusan vagy levegőn a kiindulási vegyületnél négyszer mérgezőbb vegyületté oxidálhat. Karbamátok Az inszekticid csoportba tartozó vegyületek, hatásuk azonos a szerves foszforsavészterekével, azzal a különbséggel, hogy melegvérűekre nem kifejezetten mérgezők. A karbamátok fény vagy víz hatására viszonylag gyorsan lebomlanak olyan vegyületekké, amelyek már nem mérgezők, és a lebomlási termékek mikrobiológiailag feldolgozható. Műanyaghulladék A szintetikus polimerek, műanyagok olyan makromolekulák, amelyek molekulatömege 10.000 ... 1.000.000 lehet, és a molekula ismétlődő csoportokat tartalmaz. A makromolekulák az élő szervezetben sem ismeretlenek, pl. keményítő, cellulóz, proteinek. Ezeket a vegyületeket az élő szervezet építi fel, tehát ezek a molekulák biológiailag is lebonthatók. A szintetikus makromolekulák azonban gyakran nem bonthatók biológiailag, sőt gyártásuk során kémiai módszerekkel igyekeznek meghosszabbítani élettartamukat. Ezek az anyagok használat után hulladékként kerülnek a környezetbe, ahol bár mérgező hatást nem fejtenek ki, az évtizedekig megmaradó tejeszacskó, műanyag pohár esztétikai és hulladéklerakási problémákat okoz. A műanyaghulladékok esetében gondolni kell arra is, hogy ezek az anyagok a szerves polimer molekulán kívül más anyagokat is tartalmaznak, pl. plaszticizáló szereket (ftálsav-észterek, poliklórozott bifenilek), töltőanyagokat (fa, üveg, azbeszt, ásványi őrlemények). E kísérő anyagok tulajdonságait szintén figyelembe kell venni a hulladékkezeléskor. A poliklórozott bifenilek égetéskor nagy hőállóságuk miatt bomlás nélkül a légkörbe kerülhetnek. Az azbeszt az elégetett anyag maradékaként okoz hulladéklerakási problémát. A szintetikus polimerek viselkedését természetes környezetben felépítésük és anyagi minőségük határozza meg. Számos szénhidrogén-alapú polimer (polietilén, polipropilén) kémiai és mikrobiológiai reakciókészsége a kőolaj nagy forráspontú frakcióihoz hasonlíthatók, és így rendkívül hosszú életűek. A műanyagok közül csak nagyon kevés az, amelyik valóban biológiai úton, mikroorganizmusok révén bontható. A jelenleg használatos műanyagok közül csak az alifás észtercsoportokat tartalmazó poliészterek érzékenyek a mikrobiológiai bontásra. A vinilpolimerek (PVC) környezeti körülmények közötti degradációja csak látszólagos, mivel a mechanikai szilárdság csökkenése,

78

elporlódása csak a benne levő lágyító eltávozásának a következménye. A polimer molekula valójában nem bomlik. A lineáris szénhidrogének általában nem bonthatók abban az esetben, ha molekulatömegük 450-nél nagyobb (kb. 32 szénatomszám). A poliészter tényleges biológiai feldolgozását meg kell hogy előzze a lánchasítás, amelyet extracelluláris (sejten kívüli) enzimek végeznek el. A polimer lánc hasítása azonban nemcsak biológiai úton, hanem fény hatására is bekövetkezhet. A napsugárzás valóban képes bizonyos polimerek degradációját előidézni, azonban csak olyan polimerekét, amelyek 290 nm-nél hosszabb hullámhosszon abszorbeálnak. A 290 nm-nél rövidebb hullámhosszú fény nem jut el Földünk alsóbb rétegeibe az ózonréteg szűrőhatása következtében. A legtöbb polimer fényabszorpciós maximuma 290 nm-nél rövidebb tartományba esik, ezért a fotobomlás nem számottevő. A polisztirolok esetében azonban a molekula jelentős mennyiségű fenilcsoportot tartalmaz, amelynek abszorpciója 290 nm körüli, így polisztirolból készült termékek fény hatására bomlanak. A fotobomlás egy köztiterméken keresztül is megvalósulhat. Egy ilyen köztitermék a polimer molekulából és az oxigénmolekulából képződött komplex, amely a fényabszorpciót a hosszabb hullámhosszak felé tolja el. Az összetett fotokémiai reakciók eredményeképpen peroxidok, majd különböző lánchosszúságú hasadási termékek keletkeznek. A polimerek fotokémiai reakcióinak ismerete tette lehetővé, hogy olyan műanyagokat állítsanak elő, amelyek hulladékként természetes körülmények között elfogadható sebességgel bomlanak. A műanyagok élettartamának megrövidítésére a következő módszerek alkalmazhatók: − karbonilcsoportok beépítése a polimer láncba; − késleltetett fotokémiai bomlás fémkelátokkal; − biológiailag közvetlenül bontható polimerek előállítása. Karbonilcsoportok beépítése a polimer láncba A karbonilcsoportok megfelelő energiájú fény abszorpciója szén-szén kötésfelhasadást idézhet elő. Számos műanyag tartalmaz karbonilcsoportokat, amelyek a feldolgozás során képződött peroxidok bomlása útján keletkeznek, de ezek mennyisége általában nem elegendő ahhoz, hogy a polimernek fény hatására jelentősen megváltozzanak a fizikai tulajdonságai. A karbonilcsoportok száma lényegesen növelhető, ha a monomert egy karbonilcsoportot tartalmazó vegyület kis mennyiségével (kb. 1 %) kopolimerizáljuk. Ez a mennyiség nem változtatja meg lényegesen a kopolimer tulajdonságait a tiszta polimerével összehasonlítva, viszont a terméket fényabszorpcióra teszi képessé. Ilyen jellegű fényérzékenyítés valósítható meg polisztirol esetében, amikor is a sztirolmonomert 1 % fenil-vinil-ketonnal kopolimerizálják. A karbonilcsoport alkalmazása rendkívül előnyös, ugyanis az abszorpció maximuma 300 ... 325 nm hullámhossz-tartományban van. A fotobomlásnak ez a kritikus tartománya. Az ablaküveg mögött elhelyezkedő fényérzékenyített polimerből készült tárgyak azonban nem

79

károsodnak, mivel az ablaküveg csak a 325 nm-nél hosszabb hullámhosszúságú fényt engedi át. Ebből következően a műanyag használati eszköz mindaddig stabil marad, amíg a talaj felszínére kikerülve hulladékká nem válik. A fényérzékenyített polisztirolból készült eldobható poharak, palackok 2...3 hét alatt olyan jól nedvesíthető kis szénatomszámú porrá esnek szét, amelyeket a talajlakó mikroorganizmusok már fel tudnak dolgozni. Savtartalmú hulladék A természetes vizek savasságának legfőbb okozója a savas eső és a folyékony hulladékként jelentkező bányavíz. A savas bányavízzel elsősorban a kéntartalmú ércek (cink, réz, ólom) és a piritet is tartalmazó szén bányászatánál kell számolni. A tényleges szennyező anyag általában kénsav és vasvegyületek. Ezek az anyagok a levegő, a víz és a szulfidos ércek (pl. a pirit) kémiai reakciói során keletkeznek, bizonyos baktériumok hatására: 2 FeS2 + 7 O2 + 2 H2O → 2 FeSO4 + 2 H2SO4 Ez a folyamat mind a föld alatti, mind a külszíni fejtéseknél előfordulhat. A folyékony hulladékként jelentkező bányavíz savasodása fokozódik, amikor a levegő oxigénje a vas(II)iont vas(III)ionná oxidálja. 4 FeSO4 + 10 H2O + O2 → 4 Fe(OH)3 + 4 H2SO4 A savas bányavíz és az egyéb oldható savas komponenseket tartalmazó hulladékok, annak ellenére, hogy nem kifejezetten mérgezők, mégis komoly károkat képesek okozni környezetünkben. A savas jellegű hulladék egyik veszélye, hogy vagy közvetlenül, vagy a csapadékkal a vízgyűjtőbe jut, ahol a víz természetes állapotára jellemző kémiai egyensúlyi viszonyokat megbontja. A savas jellegű hulladék veszélyessége a talaj esetében is közvetett módon nyilvánul meg. Oldóhatása révén a talaj szemcséiből mérgező fémeket oldhat ki, amelyek közül a talaj agyagásványaiból felszabaduló alumíniumion a legkellemetlenebb a növények számára. A szabad alumíniumion ugyanis gátolja a gyökérsejtek osztódását, érzékennyé teszi a növényeket a másodlagos fertőzésekre. A savas eső erdőpusztító hatása is a talajösszetétel kedvezőtlen változására vezethető vissza. Mérgező fémtartalmú hulladékok Nem minden fémet tartalmazó hulladék jelent kiemelt veszélyt a környezetre, viszont számos fémről bebizonyosodott, hogy súlyos környezetkárosodást okoz, ha beépül a bioszféra körfolyamataiba.

80

A szerves vegyületek, mint ahogy azt az előzőekben láttuk, előbb vagy utóbb biológiailag vagy kémiailag lebomlanak. A fémek azonban nem bomlanak le, csak megváltoznak, sőt gyakran mérgezőbb hatásúvá alakulnak át, és stabil vegyületeik nagy távolságokat tesznek meg (ionvándorlás). A bioszféra fémszennyeződésének legfőbb veszélye a biológiai koncentrálódás lehetősége a tápláléklánc végén, amely az élő szervezet pusztulásához is vezethet. A biológiai dúsulás lehetőségére a tragikus kimenetelű Minamata-kór hívta fel a figyelmet az 1950-es években. A japán Minamata-öböl halászain súlyos megbetegedéseket észleltek, és eredetükre csak akkor jöttek rá, amikor az öbölbeli tengeri madarakon és macskákon is hasonló tünetek jelentkeztek. A gyanú a közösen fogyasztott táplálékra, a halra terelődött, amely mint kiderült, jelentős mennyiségű higanyt tartalmazott. A higanyt tartalmazó hulladékot a közeli műanyaggyár helyezte el az öbölbe. A fémtartalmú hulladékok közül a krómot, kadmiumot, ónt, ólmot és higanyt tartalmazóakat tárgyaljuk, abból a szempontból, hogy milyen hatással van rájuk a környezet, ill. azok milyen változásokat idézhetnek elő. Króm Általában úgy ismerjük, mint inert anyagot, amely dekorációs vagy védőrétegként használatos. Kiváló korrózióállósága miatt az acél ötvözőanyaga. Oldható sói a kromátok, amelyeket számos technológiai folyamatban használnak. A krómtartalmú hulladékok esetében a króm(VI)ion kiszabadulása jelent gondot, mivel nagymértékben mérgező, továbbá rákkeltő hatása is ismert. A króm(VI)ion azonban erős oxidálószer, így a talajban és a vízben található szerves anyagokat oxidálja, miközben kevésbé mérgező króm(III)ionná alakul át amely oldatban hidroxid formájában kicsapódik. Kadmium A kadmium kémiailag a cinkhez hasonló. A cink nem mérgező, de a kadmium az egyik legmérgezőbb nehézfém. Az ipari hulladékok gyakran tartalmaznak kadmiumot, pl. bizonyos narancsszínű vagy piros festékek kadmium-szulfidot vagy szelenidet. Bár ezek a vegyületek jórészt oldhatatlanok, ez a tulajdonságuk nem feltétlenül jelenti azt, hogy biológiailag inertek. Számos baktérium ismeretes, amely a szervetlen szulfidokat oldható szulfátokká oxidálja. Az eddig ismert legsúlyosabb kadmium-mérgezés Japánban történt (Itai-Itai kór), amikor is a lakosság olyan rizstől betegedett meg, amelyet egy kadmiumbánya hulladék vize által szennyezett folyóból öntöztek termesztésekor. Ón, ólom Nagyon sokféle hulladék tartalmaz ónt, pl. a konzervdobozok fémónt, a tartósítószerrel kezelt fa gombaölő szereket, a PVC szerves ónvegyületeket. A szerves ónvegyületek önmagukban mérgezők, azonban környezeti hatásra mikrobiológiai és fotokémiai folyamatok során viszonylag gyorsan lebomlanak szervetlen ón-oxidra vagy valamilyen sóra, amely már nem mérgező. A környezetbe kerülő ólom nagyobb része a közlekedésben elégetett üzemanyag ólomtartalmából származik. Ólomtartalmú hulladék lehet a bázisos ólom-karbonátot tartalmazó fehér, ólom-kromátot tartalmazó sárga és ólom-oxidot tartalmazó vörös festékmaradvány. Miután gyermekek esetében sok ólommérgezés történt az emésztőrendszerbe jutott festékrészecskék miatt, az ólomtartalmú festékek helyettesítésére számos más anyagot alkalmaznak.

81

Higany A higanytartalmú hulladékok a higanyt szerves és szervetlen higanyvegyületek, fémhigany alakjában tartalmazhatják. A villamos ipar, az elektrolitikus alkáli-klorid-gyártás, a fogászat főleg fémhigany tartalmú hulladékot termel, a mezőgazdaság és a gyógyszeripar szerves és szervetlen higanyvegyületekkel szennyezheti környezetünket. Az elemi higany a másik két csoporthoz képest kevésbé mérgező. Jelentős gőznyomása miatt gyorsan párolog. Mivel a fémhigany (pl. fogászati amalgám) szájon keresztül nem fejt ki mérgező hatást, ezért az ilyen jellegű szennyezésekre korábban nem fektettek kellő hangsúlyt. Ma már ismeretes azonban, hogy a fémhigany-tartalmú hulladékok azáltal válnak veszélyessé, hogy biológiai úton vízoldható vegyületekké alakulnak át. A szerves higanyvegyületek eredeti alakjukban is igen mérgezők, mivel zsíroldhatók, és a magasabbrendű szervezetek nem tudják lebontani, ill. kiválasztani. Emiatt jelentős a felhalmozódás veszélyes a táplálékláncolaton keresztül. A higany a természetben kémiai és mikrobiológiai reakciók sorozatán keresztül egy érdekes körforgásban vesz részt. A szervetlen higany-szulfidot (HgS) mikroorganizmusok oldható higany(II)sókká tudják alakítani, amelyek bizonyos bakteriális enzimek hatására elemi higannyá redukálhatók. A képződött elemi higany vagy elpárolog, vagy a jelen levő higany(II)kationnal egyensúlyt teremtő reakció során higany(I)só képződik. A higany(II)iont bizonyos baktériumok kobalttartalmú koenzimjükkel (B12-vitamin) metilezni tudják, és metil-higany-kation (CH3Hg+) vízoldható, így a vizes fázisból az élő szervezetek által könnyen felvehetővé válik, és beépül a táplálékláncolatba. A metil-higany ionos formában (CH3Hg+) vízoldható, így a vizes fázisból az élő szervezetek által könnyen felvehetővé válik, és beépül a táplálékláncolatba. A dimetilhigany [(CH3)2Hg] illó vegyület a légkörbe párolog, ahol fotobomlás során elemi higany képződik. Ez a természetes körfolyamat a higanytartalmú hulladékok lerakása szempontjából igen fontos tanulság. Nevezetesen a fémhigany és a szervetlen higanyvegyületek ugyanolyan veszélyes anyagok, mint a szerves higanyvegyületek, ugyanis a fémhiganyból és a szervetlen higanysókból is képződhet természetes körülmények között a testszövetekbe, különösen az agyszövetbe beépülő metil-higany-kation. Különböző fémeket együttesen tartalmazó hulladék A különböző fémeket együttesen tartalmazó hulladék kategóriájába tartozik a széntüzelés hulladéka a salak és a hamu. A szén számos elemet tartalmaz, igaz csak nagyon kis koncentrációban. Az eltüzelés után visszamaradó salakban, hamuban azonban ezek a fémek feldúsulhatnak. Ezek az elemek általában oxidok, szilikátok alakjában jelennek meg. A savas esőnek kitett salakból azonban igen nagy mennyiségű nehézfém oldódhat ki, amely különböző reakciókban vehet részt.

82

4.2.4.3. Hulladékhasznosítás A hulladékhasznosítás az a technológiai tevékenység, amelynek során az eredeti rendeltetésük szerint tovább nem használható anyagokat közvetlenül (átalakítás nélkül, eredeti állapotban) vagy közvetve (átalakítást követően), a termelési vagy szolgáltatási folyamatok kezdetén részben vagy teljes egészében a forgalomba hozatal és a környezetvédelem követelményeinek, valamint a felhasználók igényeinek megfelelő termékké (annak lényeges összetevőjévé) alakítják. A hasznosítási eljárást követően a hulladék mint másodnyersanyag, ill. energiahordozók vagy mint félkész, ill. késztermék kerül vissza a termelési folyamatba, esetleg közvetlen felhasználásra. A hulladékhasznosítás maradék anyagai további ártalmatlanítást igényelnek. A hulladékhasznosítás gazdasági vonatkozásai A termelés során munkát és energiát fordítanak arra az anyagra is, amely végül nem épül be a késztermékbe. Ha a hulladékot nem hasznosítják, az említett ráfordítások a társadalom számára elvesztett értékek, az újratermelés költségeit növelik és a fogyasztót terhelik. A hulladékok hasznosítása mellett jelentős gazdasági érdekek is szólnak. A magyar gazdaság összes termelési költségének anyaghányada 67%. Ebben a hasznosított hulladékok aránya kb. 5%. A termelési folyamatok során felhasznált nyersanyagnak ugyanakkor mintegy 65%-a a hulladékban jelenik meg. A további 35% a felhasználás következtében hosszabb-rövidebb idő után hulladékká válik. A hulladék hasznosítása a következő előnnyel jár: − csökkenti a nyersanyagforrások kitermelését; − nem terheli a természeti és az épített környezetet; − energia-megtakarítást jelent, mert a hulladékból származó másodnyersanyagok feldolgozása általában kevesebb energiát igényel, mint az eredeti nyersanyagok átalakítása. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján a következő időszakban meg kell vizsgálni, hogy a rendelkezésre álló nyersanyagkészletek mennyi ideig képesek az igényeket kielégíteni. Ennek megfelelően célszerű kidolgozni azokat a technológiai eljárásokat, amelyek során a másodnyersanyagok a termelés kiindulási anyagaivá válhatnak. Néhány gyakorlati példa a másodnyersanyagok felhasználására: A másodnyersanyag felhasználásával járó energia-megtakarításnak számottevő gazdasági előnyeit érzékelteti a 4.7. táblázat, amely 1 tonna (elsődleges ill. másodlagos) nyersanyag felhasználásának energiaigényét mutatja be különböző iparágak területén.

83

4.7. táblázat 1 t anyag felhasználásának energiaigénye (109 J/t) Iparág

Másodlagos nyersanyagok 2,94 0,42 1,26 2,52 8,40

Papírgyártás Műanyagipar Üvegipar Acélgyártás Alumíniumgyártás

Elsődleges nyersanyagok 6,3...10,5 2,94 11,76 25,2 58,8

A hulladékhasznosítás környezetvédelmi vonatkozásai A hulladékhasznosításnak a gazdasági előnyökön kívül jelentős környezetvédelmi haszna is van. Ezek az alábbiak: − a hasznosításra kerülő hulladék üzemi átmeneti tárolása több esetben megtakarítható, ezáltal a közvetlen szennyezés és a káros hatás megelőzhető; − lényegesen csökken az elszállítandó hulladék térfogata és tömege; − a hulladékhasznosítással megelőzhető a hulladék ellenőrizhetetlen körülmények közötti elhelyezése a környezetben; − csökken a lerakásra szóba jöhető területek igénybevétele, ill. a szennyeződés; − a hasznosítás lényegesen kisebb környezetszennyeződéssel jár, mint a jelenleg leggyakrabban alkalmazott lerakás, ill. égetés; − csökkenti a megbetegedési, fertőzési veszélyeket. Összességében a hulladékhasznosítási technológiák szervezett, ellenőrzött alkalmazásával megelőzhető és csökkenthető a potenciális szennyezés veszélye. Az adott hulladék nem válik szennyező anyaggá, és ezáltal megelőzhető a gyakran visszafordíthatatlan környezetkárosítás (4.8. táblázat). 4.8. táblázat A hulladékhasznosítás előnyei

A környezetkárosodás Csökkentése Az energiafelhasznás csökkentése, % A selejt és hulladék csökkentése, % A levegőszennyezés csökkentése, %

Papír

Alumínium

Vas és acél

30...55 130 95

90...95 100 95

60...70 95 30

84

A települési hulladék hasznosítása Szilárd hulladék A települési szilárd hulladék hasznosítása két úton közelíthető meg: − a háztartásokban keletkező hulladékot vagy a keletkezés helyén, vagy adott gyűjtőhelyen az erre a célra rendszeresített edényzetben célszerű a főbb összetevők szerint külön egymástól elválasztva gyűjteni (szelektív hulladékgyűjtés); − a vegyesen keletkező és összegyűjtött háztartási hulladékot adott speciális anyaghalmazként kezelik, szétválogatják vagy a hulladéktömeget együtt hasznosítják. A települési szilárd hulladék hasznosításának főbb technológiai eljárásai: − a hulladék-összetevők mechanikai szétválasztása, tisztítása és előkészítése ipari nyersanyaggá; − a szilárd hulladék biológiai lebontása; − a szilárd hulladék energetikai hasznosítása. A települési szilárd hulladék biológiai úton való hasznosítása kétirányú lehet: − a hulladék komposztálása (aerob lebontás); − a hulladék anaerob lebomlása során keletkező ún. biogáz hasznosítása. Többéves kutatási-fejlesztési munka eredményeképpen már rendelkezésre állnak azok az eszközök, amelyekkel elméletileg a hulladékból az összes hasznosítható komponens viszavezethető lenne. Gyakorlatilag azonban meg kell elégedni (elsősorban gazdasági korlátozó tényezők miatt) azoknak a komponenseknek a visszanyerésével, amelyek részaránya a hulladékban jelentős és mint másodnyersanyag viszonylag jól értékesíthető. Folyékony hulladék A települési folyékony hulladék kezelésének fő területe a mezőgazdasági elhelyezéssel egybekötött hasznosítás. A hasznosítási technológiák lényegében az elhelyezendő hulladék halmazállapotától függően változnak. A közcsatornába nem jutó folyékony hulladék, valamint a folyékony szennyvíziszap ártalmatlanítására hazánkban is elterjedt módszer a kevert trágya előállítása. Alkalmazásával nemcsak az ártalmatlanítás gondjait csökkentik, de a kapott szerves trágya mezőgazdasági elhelyezésével a hulladékot hasznosítják. A kevert trágya előállításához felhasználható alapanyagok: − lakóházak, üzemek vagy közintézmények (vízöblítéses vagy vízöblítés nélküli) folyékony hulladékgyűjtő berendezéseinek tisztítása során kitermelt fekália;

85

− a települési (kommunális) szennyvíztisztítókban a lakóházak és üzemek vagy közintézmények folyékonyhulladék-gyűjtő berendezéseinek tisztítása során kitermelt nyers- vagy kirothasztott iszap; − az ipari üzemek szennyvíztisztítójából kikerülő, trágyakészítésre alkalmas, nem mérgező szerves iszap (szeszgyári, húsipari, cukorgyári iszap). A keverőanyagokat a felsorolt folyékony hulladékok felszívatására, keverésére használják. Felhasználható bármilyen keverőanyag, ha általa a szabvány szerinti trágyaminőség elérhető. Ilyen keverőanyag a tőzeg, lápföld, a kukoricaszár a fűrészpor stb. (E témakört érintjük a biológiai hulladékkezelés kapcsán is.) A termelési hulladék hasznosítása Fémek (vas, színesfémek) Legnagyobb mennyiségű a vas- és acélhulladék kohászati hasznosítása. Az acélművek részesedése az összes hulladék vas felhasználásában több mint 80 %, a vasöntödéké alig haladja meg a 10 %-ot. A vas- és acélhulladék felhasználásában tehát az acélgyártásnak van döntő szerepe. Az acélgyártási technológiák fejlődése azonban időről időre változik, és ez szabja meg a vas- és acélhulladékra vonatkozó mennyiségi és minőségi igényeket. A hagyományos Siemens-Martin-eljárások 50% körüli acélhulladékhányaddal termelnek, az elektromos ívkemencék 60...80% a hulladékot igényelnek, az LD konverteres acélgyártás pedig max. 30%-ot kitevő hulladékhányaddal dolgozik. A világ acéltermelésének strukturális átalakulására az SM-acél termelésének rohamos csökkenése egyben a konverter acél, valamint az elektroacéltermelés uralkodóvá válása jellemző. Jelentős az alumínium és a színesfémek beolvasztással történő újrahasznosítása is. A beolvasztás ebben az esetben is csak ipari alapanyagot vagy félkészterméket szolgáltató technológia. A késztermékké válás általában újraöntést, extrudálást vagy más, pl. forgácsoló megmunkálást igényel, amely már csak közvetett hulladékhasznosítási eljárásnak tekinthető. Speciálisan hulladékhasznosítási technológiának számít a hulladék akkumulátorok ólomtartalmának beolvasztásával ólomtömb félkésztermék vagy más termék előállítása. A hulladék akkumulátorok ólomtartalmának beolvasztását elsősorban az ólom elkülönítése, ill. az ólomcellák felületén levő szulfátréteg nehezíti. Rézhulladék újraolvasztására forgódobos kemence használatos, bár aknás kemencék is használhatók és ezekkel kombinálhatók. Miután igen sokféle rézötvözet van, ezért az összetétel meghatározása gyakran bonyolult fémanalitikai feladat. Papírhulladék A papírhulladék hasznosítása kiválogatás, ill. gyűjtés, osztályozás után négy területre osztható: papíripari, építőipari, mezőgazdasági és egyéb felhasználásra.

86

A legtöbb papírhulladékot a papíriparon belül a csomagolóanyag- és hullámlemezgyártásban használják fel. Az újságpapírok gyártásában 30%-nál több előkészített, festéktelenített hulladék papír felhasználható. A szürkelemez-gyártásban a hulladék papír feldolgozásának hagyománya van, mivel nem igényes a hulladék papír minőségére, a gyártáshoz leggyengébb minőségű papírhulladék is felhasználható. A papírhulladék feldolgozásakor a következő munkafolyamatok különböztethetők meg: − az anyag feloldása (vízzel puperben); − az anyag osztályozása és megtisztítása az idegen anyagoktól (zsinór, drót, műanyag stb.) rostán, centrifugán való áteresztéssel; − színtelenítés, fehérítés kimosással vagy flotálással; − finomosztályozás szálhosszúság szerint; − nemesített másodnyersanyag előállítás. A gyengébb minőségű és növekvő mennyiségű hulladék papír beadagolása a nyersanyagba több gondot okoz a papíriparnak. Ennek megoldására azért is fel kell készülni, hogy nagy hasznosítási hányadot érhessenek el. A feldolgozás során gondot okozhatnak az egyre gyakrabban alkalmazott műanyagalapú bevonatok és ragasztók, amelyek nem oldhatók fel gazdaságosan vegyszerekkel. További gondot jelent a nyomdatechnika átalakulása folytán kialakított új festékek minőségi változása is. A papírhulladék építőipari gipszkartongyártás.

hasznosításával

egyre

jobban

előtérbe

kerül

a

Külön terület a papírhulladék cellulóztartalmának fermentációs feldolgozása takarmánnyá, tápkeverékké, adott esetben ipari etanollá. A cellulózrostok speciális kezelése után a szennyvizek olajmentesítésére is alkalmas felszívatóanyagot lehet előállítani. Műanyaghulladék A műanyagok hasznosításának lehetőségei három fő csoportba oszthatók: − természetes lebomlás; − mesterséges lebontás; − regenerálás. A műanyaghulladék hasznosításának leghosszabb útja, ha a természetes lebomlás révén keletkező anyagok növényi tápanyagként, mint mezőgazdasági eredetű alapanyagok (pl. cellulóz) nyersanyaga jelenik meg. Az ilyen jellegű megoldások két csoportra oszthatók: az egyik a fizikai-kémiai hatásra (napfény) elbomló, a másik a mikrobiológiai úton (talajban) lebontható műanyagok előállítására törekszik. A műanyaghulladék hasznosítása mesterséges lebontással - ez előbbi megoldásokkal szemben - már jelentős gazdasági előnyöket nyújt a hulladék értékesítésének. A lebontás

87

gyűjtőfogalmába az oldás, a depolimerizálás és a termikus krakkolás, vagy más szóval pirolízis sorolható. A harmadik hasznosítási csoportba sorolhatók a műanyaghulladék regenerálási eljárásai. A műanyaghulladék regenerálási eljárásait lényegében két csoportba kell osztani: a kevert és a szennyezett műanyaghulladékot hasznosító technológiák csoportjára és a típusazonos, tiszta, hőre lágyuló műanyaghulladék hasznosítási eljárásaira. A vegyes műanyaghulladékot hasznosító technológiák is csak akkor valósíthatók meg, ha a keverék legnagyobb része hőre lágyuló műanyag (min. 50%-a). Ha ez a hányad több különböző típusú műanyagból áll, akkor a keverékben még nagyobb a hőre lágyuló műanyag aránya (85...90%). A vegyes műanyaghulladék hasznosításának két fő kérdése: az ún. összeférhetőség és a megfelelő kilágyítási hőmérséklet megválasztása. Vegyes műanyaghulladék hasznosítására jelenleg több speciális berendezést forgalmaznak. A vegyes, tisztított és típusazonos műanyaghulladék a hagyományos technológiai berendezésekben az eredeti (reguler) anyaghoz bizonyos hányadban adagolva jól visszaforgatható. (Ez alól csak a PVC kivétel, amelynek a termikus degradációja kedvezőtlen hatású.) Az ilyen technológiákat hazánkban is széleskörűen alkalmazzák: − fröccsöntés, − extrudálás, − sajtolás. A műanyaghulladék hasznosításából készíthető termékeke és az alkalmazási területeket a 4.9.táblázatban foglaltuk össze. Gumihulladék A szilárd fogyasztási gumihulladék hasznosítási eljárásait tekintve a legelterjedtebb az elhasznált gépkocsi-gumiabroncsok újrafutózással végzett felújítása. A gumiőrlemény hulladék bekeveréssel való hasznosítása szinte korlátlan lehetőséget kínál sportpályák és játszóterek burkolatának elkészítéséhez, de kiaknázatlan lehetőségek vannak az építőipar területén is: alkalmazható épületek alapozására, tetőszigetelésre, padozatok és padlóburkolatok kialakítására is. A használt gépkocsi-gumiabroncsokból készült őrlemény és bitumen vagy aszfalt keveréke értékes anyag az útépítés számára.

88

4.9. táblázat A műanyaghulladékok hasznosításával készített termékek, és felhasználási területeik szerinti csoportosításuk

Felhasználási terület

Termék

Csomagolás, szállítás

Kábeltároló dobok, raklapok, tárolóedények, rögzítőkarók acéltermékekhez

Építészeti és szerkezeti anyag Építészet

Könnyű fal- és mennyezetburkolat, tetőszigetelő alapozóanyag, szellőző sajátságú aljzat- és födémburkoló anyag, tetőcserép, lemezek, védőfedelek

Póznák, rudak, idomok

Határmezsgye-jelölők, kitűzőpóznák, jelölőrudak, támpillérek, támkarók facsemetékhez, golfpályajelölő rudak, virágágyak kerítése, vasúti kereszteződések párnafái

Lemezek

Útépítő gyékényfonat, földcsuszamlás- és talajerózió-gátló lemezek, járdák, védőlemez betongyárakhoz, robbantószertárolóhüvely, kábelvédő lemez

Rudak és lemezek

Kertek, parkok kerítése, asztalok, szórakozóhelyek és sportlétesítmények berendezései, ütközőbak, kerítéskorlát

Párnafa

Betemetett csövek védelmére, vasúti talpfa, párnafa kábelekhez

U szelvények, csövek stb.

U alakú védőtokok, csövek, kábelcsatornák

Egyéb

Dobozok, fedelek, kupakok, fakalapács, döngölő, szennyvízgyűjtők, gáz- és villanyórák burkolótokozata, földcsuszamlás-gátló ácsolatok, futóhomok ellen védő lemez

Mezőgazdaság

Kerítés és rudak a háztáji bekerítésére, tartóelemek hajtatóházakhoz, U alakú öntözőcsövek, vízelvezető csatornák disznóólakhoz, csíráztató, virágcserép, gombatermesztő tálca, vödrök

Halászat

Halketrecek, -tárolók, -farmok, polipcsapda, bóják, tutaj, etető- és csalikosár halfarmokhoz, fenékhálósúlyok

Egyéb

Vízelvezető elemek, keréktartó, ékek, hajtótartó állvány, kormányszerkezet-védő elemek, díszítések, cipősarkok, strandcipő-alapanyag, PVC-lemezek, regranulátum

89

Üveghulladék A hulladéküvegek hasznosítása háromirányú folyamat: az újratölthető (betétdíjas) üvegpalackok hasznosítása, visszairányítás az üvegiparba beolvasztásra, ill. az egyéb célú hasznosítás. A használt üvegek hasznosításának előfeltétele az üvegek tiszta állapota. A tisztítást vizes mosással forgódobban végzik, és ezután kerülnek a palackozóüzembe. A hulladéküvegeket beolvasztás után palackok és ipari üvegtáblák készítésére használják. Az üvegipar nyersanyagának jelenleg 10...50%-a üvegcserép. Az öblösüvegek gyártásakor az üvegtörmeléknek meghatározott minőségűnek és tisztaságúnak kell lennie. A hulladéküvegek szín szerinti osztályozása ma már optikai elven működő berendezésekkel megoldható. A szín szerinti szétválogatás azért fontos, mert a színek szerint szét nem válogatott üvegből csak zöld üveg készíthető. A laboratóriumi vizsgálatok, és a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy az üveghulladék többféleképpen alkalmazható az üvegiparon kívül is: pl. az építő- és útépítő iparban. Az útépítés során az üvegcserepet megfelelő méretűre zúzzák, cementtel vagy bitumennel keverik, és az útfelületre terítve lehengerlik. Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen a kőzúzalék egy részét őrölt üveghulladékkal helyettesítik. Az üvegaszfalt tartóssága és érdessége a szokásos forgalmi feltételek mellett a legtöbb esetben a hagyományos aszfalténál jobb vagy azzal egyenértékű. Az őrölt hulladéküveg igen sokrétűen alkalmazható az építőiparban is. A cementhez kevert üvegőrlemény növeli a nagy tömegű betontestek, gátak stb. szilárdságát. A betonhoz adalékanyagként adott, finomra őrölt üvegpor lassítja a betonban végbemenő természetes vegyi folyamatokat, így növeli a beton tartósságát. Az üveg mint adalékanyag a falazóelemek gyártásához szintén jól bevált. Hulladéküvegből olvasztás után szálhúzással hőszigetelő üveggyapot állítható elő. Textilhulladék A textilhulladék alapanyag szempontjából természetes és mesterséges elemi szálak keverékéből álló anyagokként osztályozható. A textilhulladék hasznosítása elsősorban az alapanyag jellegétől függ. A pamutalapú textilhulladék hagyományos felhasználója a papíripar. A pamuthulladékot - mint cellulóz-alapanyagot - az őrlés, feltárás után a legkiválóbb minőségű ún. merített papírok gyártására használják. A pamut jó nedvszívó hatását hasznosítják a textilhulladékok ipari tisztítórongyként való alkalmazásakor (ún. géprongy). A pamut alapanyagú textilhulladék egyéb felhasználási területe az építőipar. A textíliát tépőgépekkel feltépik, laza, vattaszerű ”paplant” alakítanak ki, gombaölő vegyi anyagokkal kezelik és sajtolják. A sajtolt anyagot nátron- vagy kátránypapír közé helyezve hő- és hangszigetelő elemeket állítanak elő.

90

Bőrhulladék A feldolgozóipari szabási bőrhulladék az alapanyagon kívül számos segédanyagot (cserző, kenő-, oltóanyagokat, színezékeket, pigmenteket) tartalmazhat. Az eddigi hasznosítási törekvések fő iránya: − krómcserzett maradék aprítása és hasznosítása talajjavító anyagként; − krómkinyerés megoldása vegyszeres kezeléssel, a krómmentesített bőrhulladék hasznosítása fehérjetartalmú takarmánytáppá; − a bőrhulladék aprítása és - a papíripari technológiáknál említett - hidropulperes kezelése. Az így kapott pépes anyagból szitaszöveten felszívatva, majd szárítva sokoldalúan hasznosítható anyag állítható elő. A bőrhulladék fehérjetartalma az irányított hidrolízis után takarmánytápként is hasznosítható. Az ilyen jellegű felhasználás főként a krómcserzés nélküli hulladékok esetében javasolható. Galvánfürdő, -iszap, páclé A galvánfürdők és galvániszapok, valamint a különböző páclevek a fémtartalmú hulladékok speciális anyaghalmazát alkotják. Tulajdonságuk lényegében az alkalmazott felületkezelési, ill. az azt követő szennyvíz-kibocsátási technológiától függ. A galvániszapok keletkezésének üteme különböző, mennyisége ún. takarék-öblítő eljárásokkal csökkenthető, az így megfogott elektrolitoldat közvetlen visszaforgatható. Elsőrendű cél tehát az adott technológia felülvizsgálata és a szükséges előkezelési fokozatok beépítése, hogy minél kevesebb fém kerüljön a csatornahálózat útján a szennyvíztisztítóba, majd a természeti környezetbe. Az adott csatornahálózat jellegéből, ill. az adott felületkezelő üzemben alkalmazott gyártástechnológia jellegétől függően (csak egyes fémbevonatok készülnek vagy többféle bevonatképzés folyik) a galvánfürdők és -iszapok is - minőségüket tekintve - kétfélék: − szelektíven kezelt (túlnyomórészt egy fémet tartalmazó) hulladék; − vegyes galvánfürdő és -iszap. A vegyes galvánfürdő és -iszap hasznosítása - bár történtek jelentős kísérletek - hazánkban nincs megoldva. A fejlett ipari országokban az értékes színesfémek kinyerésére számos eljárást fejlesztettek ki. Például: − − − − − − −

ezüst kinyerése vasforgácson (acélgyapoton) áteresztve; ezüst leválasztása csapadékképzéssel; az ioncserés, ill. elektrolízises visszanyerés speciális katód alkalmazásával; a kadmium kicsapása, ill. ioncsere kinyerése; a króm kinyerése oxidálással, majd ezt követően elektrolízissel; a réz kinyerése folyadék-folyadék extrahálással; a nikkel kinyerése ioncserével.

91

Olajtartalmú hulladék A kőolajiparból és a kőolajtermékek felhasználásából származó hulladékok hasznosítása is több esetben megoldható, bár a teljes körű vizsgálatok időigényessége miatt több eljárás még csak biztató kísérletnek számít. Az olajos iszapok és az olajfelszívató anyagok (olajos rongy, olajos homok, fűrészpor) hasznosítására több eredményes eljárást dolgoztak ki. Ezek főbb típusai: − mezőgazdasági hasznosítás; − téglaipari hasznosítás és − biogáztermelés. A mezőgazdasági hasznosítási eljárások többirányúak: − az olajos-vizes hulladék fáziselválasztása, a vízfázis határérték szerinti kezelése (közcsatornába engedése). Az olajos iszap kezelése speciális olajfaló mikroorganizmusokkal, és az érlelési idő után elhelyezése adott mezőgazdasági talajon; − a hagyományos trágyakezelési eljárással kombinálják az olajos iszap lebontását, és a kapott terméket előkezelés után közvetlenül a talajra terítik; − a trágyakezelési technológiát biogiliszta alkalmazásával tovább korszerűsítve a kapott biomassza értékesebb tápanyagforrás; − az olajos iszapokat speciális mikrokultúrával kezelve közvetlen a talajon helyezik el. A téglagyártási hasznosítás során az olajos iszapot megfelelő arányban az agyagba keverik és kiégetik. Ezáltal tüzelőolaj takarítható meg, másrészt a tégla porozitása is kedvezően alakul. Az eljárást hazánkban is elterjedten alkalmazzák. A biogáz-előállítással kombinált hasznosítás több rendezett lerakótelepen megvalósított eljárás. Lényege, hogy az olajos rongy, fűrészpor, homok a szeméttel keverve anaerob úton lebomlik, és nagy fűtőértékű biogázzá alakul. Az emulziók hasznosításának alapfeltétele a különböző emulziók szelektív gyűjtése. A fémmegmunkálás során kizárólag ”olaj a vízben” (o/v), a kompresszorokban ”víz az olajban” (v/o) típusú hulladékemulzió keletkezhet. A bontás során keletkező olajos fázis fáradt olajként értékesíthető. A vizes fázis a bontás hatásfokától függően a közcsatornába is elvezethető. A kisózás és/vagy savazás az emulziók megszüntetésének legrégebben ismert és művelt módja. Az alkalmasnak kiválasztott sót (sókeveréket) vagy savat adagolva a rendszerhez az emulgeált fázis kicsapódik. Az elektroforetikus (vagy gyakran elektrolitikusnak nevezett) emulzióbontás során a cseppek koagulálását segíti az elektródok körüli pHváltozás. Az emulziók desztillálással is bonthatók, ugyanis felfoghatók úgy, mint két különböző forráspontú folyadék keveréke.

92

Salakhulladék A nagyolvasztósalak a kohászati technológia jellegétől függően változik, de mégis nagy tömegű és értékesíthető anyag. Számos országban használják útépítésre, alapozásra, töltéskészítésre. Miután a megőrölt salaknak ún. puccolánaktivitása is van, cement kötőanyag is megtakarítható. A speciális granulált salakot betonadalékként alkalmazzák. Van olyan eset, amikor előkezelésként habosítják, ill. pelletizálják. Külön terület a cementipari adalékkénti alkalmazása. Salaktípustól függően min. 5, max. 90% salaktartalom is elérhető. Más irányú hasznosítási terület a megolvasztott salak szigetelőanyaggá alakítása (salakgyapot). A hazai salakok egy csekély hányadát felhasználják építőipari blokkok előállítására, ill. a foszfáttartalmú salakot pedig műtrágyázásra. A salakhasznosítás új területe a települési hulladékégető műből kikerülő maradékanyag elhelyezése. A települési hulladékégetők salakja olyan helyeken hasznosítható viszonylag a leggazdaságosabban, ahol területfeltöltés, ill. szigetelés folyik és nincs szükség aszfaltvagy betonborítás létrehozására, mint pl. a gátaknál. Erőművi pernye Az erőművi pernye összetétele az adott tüzelőanyag (szénfajta) jellegétől függ. Az erőművi pernyének jó a puccolánaktivitása, (vagyis víz hatására a cementhez hasonlóan köt és szilárdul meg). A gyakorlati hasznosítás során lényegében ezt a fő tulajdonságát, valamint jó szorpciós kapacitását (nagy fajlagos felületét) hasznosítják. A hazai gyakorlatban a következő hasznosítási eljárások terjedtek el: − cementipari felhasználása (a cement egy részének helyettesítése pernyével; pernyecement); − pernye felhasználása útépítéshez (alsóbbrendű utak folyamatosan épülnek felhasználásával; − pernye felhasználása töltőanyagként (az egri, ill. pécsi pinceüregek tömedékelése); − pernyeblokkok előállítása építőelemként; − a pernyebeton alkalmazása ipari hulladékok beágyazására és építőipari felhasználásra. Öntödei homok Az öntödei homokot regenerálása folyamán eredeti szemcsés állapotába kell hozni, el kell távolítani a port és az esetleges fémmaradványokat, kötőanyag-maradványokat A kötőanyag eltávolítható:

93

− mechanikusan, amikor a homokszemcsék egymáshoz dörzsölése, ütődése eltávolítja a szemcsékről a kötőanyagot, amit azután elszívnak. Ez a módszer a kötőanyagoknak csak 30...50%-át távolítja el; − hevítéssel 700...800 0C-on, oxidáló légkörben, elégetve a homokban levő szerves maradványokat. Ez a módszer a szerves vegyületekből álló kötőanyagot teljesen eltávolítja, de energiát fogyaszt és a környezetet is szennyezi; − mosással, vízben oldható kötőanyag esetén tisztán vízzel, a vízben nem oldódó kötőanyagok esetén savval mossák a homokot. A mosás után a mosófolyadékot a kioldott anyagoktól meg kell tisztítani. Építési, bontási hulladék Az építőanyagok növekvő felhasználása, ill. a bontásra kerülő épületek, útszakaszok nagy tömegű hulladékainak hasznosítása külön hasznosítási területként jelentkezik. (4.10. táblázat) A hulladék több lépésben hasznosítható, ehhez gyakran a helyszínen telepített berendezésekkel készítik elő: − a hulladék előkészítése aprítással; − a hulladék osztályozása; − a hulladék minőségétől függő további hasznosítása. Vegyipari hulladék A kénsav hasznosítása: A vegyiparban keletkező szervetlen folyadékfázisú hulladék nagyobb részét a szervetlen savak, ill. vizes oldatok képezik. Mennyiségüknél fogva különösen jelentősek a kénsavtartalmú hulladékok. A különféle technológiákból kikerülő savhulladékok 2...20 tömegszázalékra felhígulnak: szervetlen sókkal és szerves anyagokkal szennyezettek. A kénsavtartalmú hulladék fontosabb hasznosítási módjai a következők: − töményítés; − hulladék savként való felhasználás. Az olyan kénsavhulladék, amely csupán felhígult és nem tartalmaz lényeges mennyiségű szennyező anyagot, töményítés után visszavihető a felhasználási folyamatba. A töményítéseknek két módja van, a bepárlás és a kémiai vízelvonás. A híg kénsav bepárlását - kivéve azokat a ritka lehetőségeket, amikor nagyobb mennyiségű hulladékenergia áll rendelkezésre - energetikai okokból nem alkalmazzák. Annál inkább használatos a tiszta híg sav ún. feljavítása kén-trioxiddal. A kénsav víztartalma kén-trioxiddal savvá alakul. A folyamat a kénsavgyártásban használthoz hasonló abszorberben kivitelezhető. A megfelelő tisztaságú híg kénsav zavartalanul töményíthető kén-trioxiddal. A hazai kénsavhulladékot főleg a szuperfoszfát-műtrágya gyártásában használják fel.

94 4.10. táblázat Építési, bontási hulladékok felhasználása területei Felhasználási területek Anyagcsoport Zajvédő falak

Nem kötött felületű falak z

HidrauliAlépít- Háttöltés, Vezeték- Talajszi- Kötőanyag kusan kö- Bitumenes Bitumenes Betonmények felszórás árkok lárdítás nélküli hortött hordozófedő- és hordofelés dozórétegek hordorétegek kötőrétegek zórétetöltése javítás zórétegek gek z   z    

z Aszfalt Beton, z z z z z betonelem Más hidraulikus kötési z z z z z építőanyag Terméskő,új vagy használt anyagok, páz z z z z lyakavics z z z Kavics, hoz z mok Egyéb z  z   ásványi anyagok Tégla, malter, z z z  z kőanyag z - alkalmazása megengedett;  - alkalmazása feltételesen megengedett

z

z

z



z

z

z

z



z

z z

z z

z z

z z





z 

z z

 z



95 A sósavhulladék hasznosítása: A gázfázisban képződő sósavhulladék izoterm és adiabatikus abszorberekben nyelethető el. Ha a sósavgázból a szilárd részecskéket (szűréssel) és a szerves szennyező anyagokat (mosással, adszorpcióval stb.) kinyerik, és az abszorpcióhoz megfelelő tisztaságú vizet használnak fel, kiváló minőségű, 33...35 tömegszázalékos sósavoldat készíthető. Ez kereskedelmi termékként értékesíthető. A szerves vegyipari eljárásokban keletkező sósavtartalmú vizes oldatok visszaforgatásához tisztítják (adszorpció, desztilláció stb.) a savat, vagy kémiailag elbontják (oxidáció), és az így kapott klórgázt kinyerik. A híg sav tisztítási módszere annak szennyezettségétől függ. Oldhatatlan - lebegő szennyezéseket tartalmazó savak dekantálhatók, szűrhetők. Oldható sószennyezések esetében az oldat tisztítható ioncserés eljárással vagy desztillációval. A szerves oldószerek hasznosítása: Egyik gyakran alkalmazott eljárás a szakaszos desztilláció és a tisztított termék visszajuttatása a termelésbe. A desztilláció ipari alkalmazása előtt azonban laboratóriumi vizsgálatok szükségesek a szennyezettség megítéléséhez, ill. az oldószerelegy desztillálhatóságának meghatározásához. A desztilláción alapuló hasznosítás különösen a gyógyszer- és festékiparban, valamint egyes klórozott oldószerek esetében a textiltisztítói szolgáltatásban (perklór-etilén, ill. triklór-etilén) terjedt el. A vörösiszap hasznosítása: A Bayer-féle timföldgyártás mellékterméke a vörösiszap, amely a lúgos feltárás miatt veszélyes hulladékként kezelendő, ezért különös figyelmet kell fordítani a hasznosítás vizsgálatára. A vörösiszapban feldúsuló ritkaföldfémek visszanyerésére eredményes kísérleteket végeztek az ötvenes évek közepén. Ennek a kutatómunkának megvalósult ipari megoldása a germánium, mint ritkaföldfém folyamatos előállítása a vörösiszapból. Számtalan egyéb hasznosítási kísérlet is folyik, ezek azonban ipari alkalmazásra nem kerültek. Ilyen fejlesztési kísérletek voltak: − a vörösiszap kezelése, a semlegesített anyagtömeg töltőanyagként való hasznosítása útépítésben; − a vörösiszap vastartalmának termikus hasznosítása, ill. adagolása vasérc előkészítéséhez; − a hulladék építőanyag-ipari hasznosítása formázás és kiégetés után. Egyéb ipari hulladék A kemencebontási maradék hasznosítását már a bontás során megkezdik. − az ép és kevésbé szennyezett darabokat külön gyűjtik, − a kiégett, porózus és elhasználódott téglákat a szennyeződéstől függően kezelik. Az ép és kevésbé szennyezett samott és magnezittégla ugyanis megfelelő törőberendezésben őrölhető, és adott arányban az újonnan készülő, de kiégetés előtti masszához adagolható.

96 A zománciszap hazai hasznosítási törekvései közül megemlítjük a kerámiatárgyakra (pl. építőelemek, kályhacsempe) termikus megolvasztással felvihető bevonat készítését. Az így kapott bevonat időjárás- és kopásálló. A gipsziszap hasznosítása az adott gyártástechnológia jellegétől, ill. a benne levő szennyező anyagok mennyiségétől és minőségétől függ. Kis szennyezőanyag-tartalom esetén eredményesen alkalmazzák talajjavításra, víztelenítés, szárítás után töltőanyagnak útalapozáshoz, sőt vannak olyan külföldi eredmények, amelyekkel építőipari minőségű gipszet állítanak elő a gipsziszapból. A növényvédő szer tárolási és felhasználási maradékával kapcsolatban egyik fő feladat a szelektív gyűjtésük, ezáltal az egyes hulladékok azonosíthatók. Az elhasznált göngyölegek hasznosítását több helyen megoldották. A mosott, szárított műanyagot újra őrlik, ez elhasznált mosóvizet speciális öntözővízként (folyékony növényvédő szerként) hasznosítják. A festékiszap töltőanyag tartalma szerves szennyező anyagok - pirolitikus - elégetése után a festékiparban újra hasznosítható. A gyapjúmosodai iszapból a kinyert lanolin a világpiacon is jól értékesíthető termék. A szulfit szennylúgból értékes textilipari segédanyagot, ill. állati takarmányozásra alkalmas fehérjéket állítanak elő. A kimerült vegyipari katalizátorok többnyire értékes fémeket (platina, nikkel stb.) tartalmaznak, és ezért érdemes gazdasági érdekből is foglalkozni visszanyerésükkel. Többféle kísérleti munka alapján hazánkban is rendelkezésre áll olyan technológia, amely alkalmas az értékes katalizátorhulladék regenerálására. Mezőgazdasági hulladék A mezőgazdasági termelésében az almostrágya mellett számos egyéb, főként biomassza jellegű hulladék (szalma, kukoricacsutka stb.) is keletkezik. Az olajárak növekedése új energetikai hasznosítási eljárás bevezetését eredményezte, a hulladékokból préselt ún. biobrikettek előállítását. A biobrikettek a legújabb gépészeti megoldások során már kötőanyag nélkül, közvetlen a keletkezés helyszínén is gyárthatók. Fűtőértékük a legjobb barnaszenekével egyenértékű, környezetvédelmi előnyük, hogy kénmentesek, ezért nincs kén-dioxid-képződés. A kukoricacsutka pentozántartalma miatt a rendkívüli értékes furfurolgyártás alapanyaként is hasznosítható. A kukoricaszárítók koncentráltan képződő csutka-mellékterméke, mint alternatív energiahordozó is felhasználható. Így a költséges és környezetszennyező fosszilis tüzelőanyagok egy része megújuló energiaforrással válthatók ki. Környezetbarát csutkaégető berendezés és hulladékégető hőlégfúvók kifejlesztésében a Miskolci Egyetem és a Széchenyi István Egyetem kutató-fejlesztő szakemberei jelentős hazai eredményeket értek el (szabadalmaztatott kazáncsaládokat fejlesztettek ki).

97 Élelmiszeripari hulladék Az élelmiszeripari hulladékok és melléktermékek hasznosítása általában kielégítő. Hagyományos technológiákat alkalmaznak, és a melléktermékek hasznosítását már régebben megoldották. A melléktermékek egy része olyan tápanyagokat tartalmaz, amelyek emberi táplálkozásra már nem, takarmányozási célra azonban felhasználhatók. A kisebb értékű hulladék egy részét trágya- vagy talajjavító szerként hasznosítják. Baromfiipar:A feldolgozás során a kereskedelemben is értékesíthető melléktermék és kitermelési veszteség (bél, belsőségek, vér stb.) keletkezik. Az utóbbiak egy részét állati takarmányként értékesítik. Kémiai feldolgozásukra javasolható módszer nem ismert. A trágyatollat megőrölve baromfitápba dolgozzák be, más részét aminosav előállítására használják. Húsipar: A húsipar melléktermékei közül a belsőségeket főtermékek előállítására használja fel vagy közvetlenül értékesíti. Az emberi fogyasztásra alkalmatlan részeket és az állati hullákat állati takarmánynak dolgozzák fel. A vérből részben albumint, ill. különböző műanyagokat állítanak elő. Célszerű lenne az étkezés vér mennyiségének fokozása, ezért tervezik több üzemben steril vérgyűjtők és vérszeparátorok üzembe állítását. A belső szervek nagy többségét organoterápiás készítmények előállítására a gyógyszeripar, ill. az állatifehérje-értékesítő veszi át. A gyors hűtés és az azonnali feldolgozás érdekében a gyógyszeriparral közös hűtőláncot célszerű kialakítani. Tejipar: A tejiparban igen nagy mennyiségű melléktermék a savó, amely a túró- és sajtgyártó üzemekben keletkezik. Próbálkoznak közvetlenül takarmánykénti felhasználásával, ill. keresik azokat a megoldásokat, amelyek a tápanyagkinyerést célozzák. Konzervipar: A konzervipar minden hulladéka értékesíthető. Legnagyobb részét, mint pl. az almatörkölyt takarmányozásra használják fel. A csonthéjas magvak kemény részét műszénnek dolgozzák fel, a húskonzervek feldolgozási hulladékát az állati takarmányt előállító cégek értékesítik. A csontokat enyv készítésére használják fel. Értékes hulladék a paradicsomtörköly, amely szárított állapotban 54% magot, 45% héjat tartalmaz. A szárított mag 23...25% étkezési olajat, a paradicsomhéj 250 mg/kg karotint és 13% fehérjét tartalmaz. A magból olajat nyernek ki, az olajpogácsát pedig takarmányozásra használják fel. Édesipar: A kakaóbab héjából a vegyipar teobromint gyárt. Minden egyéb hulladékot vagy törmeléket takarmányozásra használnak fel. Cukoripar: A cukoripar melléktermékeit, a melaszt, a préselt répaszeletet takarmányozásra, és a hulladékként jelentkező mésziszapot pedig talajjavításra hasznosítják.

98 Szeszipar: A szeszipar a melaszt erjeszti és finomszesszé dolgozza fel. Ennek során híg moslék keletkezik, amelyből élesztőt állítanak elő. Boripar: A boripar melléktermékei közül legfontosabb a sajtolt törköly, valamint a bor kezelése során keletkező seprőtészta. A törköly mintegy 50%-a héj, 30%-a kocsány, 20%-a mag. A keletkező törköly nagy részét a szeszipar használja fel. Söripar: A söripar igen nagy mennyiségű melléktermékei, a sörtörköly, a malátacsíra, a tengericsíra és hulladékai, a takarmányárpa, kukoricamaradék értékes takarmányok és könnyen értékesíthetők. A kukoricacsírából nedves- és szárazeljárással értékes étolaj nyerhető. Növényolajipar: A növényolajipar jelentősebb hulladékanyaga a napraforgómaghéj, amely a napraforgómag olajipari feldolgozása során keletkezik a héjtalanítás után. Mennyisége évente változik, általában csökken. A napraforgómaghéj összetétele: víz 11,0%, nyersprotein 4,6%, nyerszsír 1,3%, nyersrost 58,2%, nitrogénmentes extrahálóanyag 22,9%, hamu 2,1%. A napraforgómag héját jelenleg eltüzelik. Megkísérelték viasztartalmának hasznosítását, de a nagy oldószer veszteség miatt nem gazdaságos. A viasztartalom ugyanakkor akadályozza, hogy ezt a nyersanyagot bútorlakk gyártására használják. Malomipar: A malomipar legtöbb takarmányként jól értékesíthető.

hulladékanyaga

nagy

keményítőértéke

miatt

99

5. HULLADÉKGYŰJTÉS ÉS ELSZÁLLÍTÁS A települési szilárd és folyékony hulladékra vonatkozó helyi közszolgáltatás ellátásáról szóló rendeleteket a 3. fejezet 2.sz. mellékelte tartalmazza. A települési szilárd hulladék hasznosításának és ártalmatlanításának elvi folyamatát az 5.1. ábra szemlélteti.

5.1. A települési szilárd hulladékok gyűjtése és átmeneti tárolása A települési szilárd hulladékkezelés technológiai folyamatának első fázisa a hulladékoknak a keletkezés üteméhez igazodóan szervezetten, a környezetet nem szennyező és közegészségügyileg megfelelő módon kialakított eszközök, berendezések segítségével történő összegyűjtése, elszállításra alkalmas állapotba hozása és elszállításig történő átmeneti tárolása. A települési szilárd hulladékok eltávolításának általános elterjedt módszerek az elhordásos rendszer. A nem elhordásos eltávolítási módszerek (vízöblitéses és pneumatikus rendszerek) ma még kivételnek tekinthetők, bár a pneumatikus gyűjtési és szállítási rendszerrel egyre szélesebb körben kísérleteznek. Az elhordásos rendszerű hulladékeltávolítás gyakorlatban alkalmazott változatai a gyűjtés-szállítás technológiájának függvényében a következők: a) Ürítéses rendszer - félpormentes és pormentes változatban. b) Cserekonténeres rendszer. c) Zsákos rendszer. Az ürítéses rendszer félpormentes változatánál nyitott vagy zárt felépítménnyel ellátott gyűjtőjárműbe, kézi úton ürítik a hulladékot. A hulladék gyűjtőjárműbe ürítése nem zárt rendszerű, és így a művelet végrehajtása a munkahelyen jelentős porképződéssel jár. A félpormentes rendszer semmilyen követelményt nem támaszt a gyűjtőedényzetel szemben. A munkahelyi környezetet porral, bűzzel terhelő gyűjtési rendszer korszerűtlen, alkalmazását kerülni kell. Az ürítéses rendszer korszerű, higiénikus, pormentes változatánál a gyűjtőjármű speciális felépítménnyel és szabványosított gépi beürítő szerkezettel rendelkezik. Működtetése csak a beürítő szerkezethez illeszkedő típusedényzettel lehetséges. A gyűjtés folyamán a zárt, fedéllel ellátott típusedényben tárolt hulladék gépi emeléssel és zárt térbeni fedélnyitással, munkahelyi porképződés nélkül üríthető a járműbe. Ez a rendszer világszerte a legelterjedtebben alkalmazott gyűjtési megoldás. A cserekonténeres rendszernél az alkalmazott gyűjtőjármű speciális felépítménnyel van ellátva., melynek segítségével a munkagép a gyűjtés során megtelt és lezárt konténereket átürítés nélkül magára emeli és a feldolgozó létesítménybe szállítja. A hulladékkal telt konténereket a gyűjtőjármű az elszállításkor üresre cseréli. Különösen ennél a gyűjtési rendszernél tapasztalható az utóbbi időben nagyarányú fejlődés.

100

5.1. ábra: A települési szilárd hulladék hasznosításának és ártalmatlanításának folyamatábrája

101 A zsákos gyűjtési rendszernél a hulladékkal telt, lezárt műanyag vagy papírzsákokat átürítés nélkül közönséges tehergépkocsikkal szállítják el. Higiénés előnyei miatt indokolt széleskörű elterjedésének többnyire gazdasági korlátai vannak. A hazai településeken a félpormentes és pormentes ürítéses, valamint a cserekonténeres megoldásokat kombináltan alkalmazzák. A zsákos rendszert korlátozott mértékben, főként az üdülőterületek nyári idényben megnövekedett hulladék-mennyiségének elszállítására használják. 5.1.1. A gyűjtésre és átmeneti tárolásra szolgáló eszközök A korszerű hulladék-eltávolítási rendszereknél technológiai, környezetvédelmi, egészségügyi és munkavédelmi szempontból egyaránt csak a megfelelő típusedények használhatók. A korszerű gyűjtési rendszernél alkalmazott típusedények: − 50 dm3, − 90 dm3, − 110 dm3, − 240 dm3, − 660 dm3, − 1100 dm3 befogadóképességgel készülnek. Hazánkban a pormentes gyűjtési rendszerben a 110 literes, műanyagból vagy acéllemezből (régebbi változat) és az 1,1 m3-es acéllemezből vagy alumíniumlemezből készült tárolóeszközöket alkalmazzák. Az 1,1 m3-es tárolótartályok alkalmazása lakótelepeken, intézményeknél, nagyobb kereskedelmi és vendéglátó egységeknél, esetleg kisebb ipari üzemeknél javasolható. Ugyanez a tartálytípus a régebbi beépítésű lakóterületeken is alkalmazható, ha ezt az elhelyezhetőség és a megfelelő lakosszám lehetővé és szükségessé teszi. A városok régi negyedeiben, a szűk utcákban, a szűk kapualjakban legtöbbször nem helyezhetők el az 1,1 m3-es tartályok. Ilyenkor különösen előnyösek a 240 literes műanyagtartályok. Ezek egyesítik magukban a 100 literes és az 1,1 m3-es tartályok előnyeit. A 240 literes tartály helyigénye alig nagyobb, mint a 110 literesé. Alkalmazásával a tiszta gyűjtési idő a felére csökken. A 110 literes tartályok kertes, családiházas lakókörzetekben előnyösen használhatók. Kisebb településeken, külterületeken, ahol még a félpormentes gyűjtési-szállítási rendszert használják, az emberi erővel történő beürítés és a későbbi gépesítés figyelembevételével az 50 literes típusedények használata általános. A települési szilárd hulladéknak az előzőekben már említett térfogat-növekedési üteme miatt, a munkafolyamatok egyszerűsítése és fokozott gépesítése érdekében fejlesztették ki a különböző méretű konténereket. A konténerek változatos befogadó-képességgel, horganyzott acéllemezből, alumíniumlemezből és üvegszál-erősítéssel készülhetnek. A hazai gyakorlatban 5 m3-nél nagyobb konténert nem alkalmaznak, külföldön a legnagyobb konténerek űrtartalma eléri a 35-40 m3-t is.

102 Hazai viszonyok között jelenleg megfelelő megoldást biztosítanak az acéllemezből, illetve alumíniumlemezből készített, megfelelően merevített, zárható kivitelű 1,5, 2,5 és 5 m3-es konténerek. A konténerek mozgatására, szállítására és gépi ürítésére speciális konténerszállító-járművek szolgálnak. Az 1,5, 2,5 és 5 m3-es konténerek alkalmazása, különösképpen olyan intézményeknél (pl. kórházak, áruházak stb.) és termelő, forgalmazó vállalatoknál javasolható, ahol nagyobb mennyiségű hulladékot kell szabályozott időközönként eltávolítani. Figyelembe véve a később ismertetendő tömörítős nagy konténereket is, megállapítható, hogy a hazai tárolóedényzet választéka kielégítő, újabb típusok bevezetése nem látszik szükségesnek. Indokolt viszont az 50 literes típusedények - már említett helyeken történő szélesebbkörü alkalmazása. Közegészségügyi szempontból fontos a hulladékgyűjtő edényzet rendszeres tisztítása. A nagyszámú, kisebb méretű gyűjtőedény tisztítása jelenleg többnyire lakossági (ingatlankezelési) feladat. Hatékony tisztítás, fertőtlenítés csak mobil gépi mosóberendezéssel oldható meg. A mosás nagynyomású vízsugárral, esetenként mechanikus eszközökkel is történik. A helyszíni tisztításnál gondoskodni kell az edényekből kimosott iszapszerű maradék eltávolításáról. Mind a 110 literes, mind pedig a 240 literes és az 1,1 m3es tartályok tisztítására javasolhatók a mobil berendezések. Az 1,5, 2,5 és 5 m3-es konténerek, valamint a tömörítős nagy konténerek tisztítását a hulladékfeldolgozó üzem telephelyén vagy a javítóbázison kialakított, telepített mosóberendezésekkel célszerű megoldani. Mobil berendezéssel történő utcai edénymosás nem terjedt el. Különleges, egyszeri felhasználásra szolgáló gyűjtőeszközök az impregnált papírból vagy főleg műanyagból készült szemétgyűjtő zsákok. A zsákok tárolására egyszerű kivitelű, rögzített vagy gördíthető állványok szolgálnak. Ezekre a zsákok nyitott szájrésszel vannak felfüggesztve és zárható fedéllel rendelkeznek. Az állványról a zsák könnyen levehető és cserélhető. Külföldön az 50-60 dm3 befogadóképességű zsákoktól egészen a 400-500 dm3 befogadóképességű zsákokig különböző méreteket alkalmaznak. Hazai viszonyok között az 50 és 100 literes, színezett, legalább 0,08 mm falvastagságú műanyagzsák használatos. A zsákokhoz alkalmazható zsáktartó-állvány hazai változata nem tipizált. Az egyszeri felhasználás miatt a zsákok maguk is hulladékká válnak. A műanyagzsák, mint idegen, nem bomló anyag egyes hulladékfeldolgozási eljárásoknál (rendezett lerakás, komposztálás) zavarólag hat. A termikus eljárásoknál alkalmazása nem jelent nehézséget, a hulladékhasznosítási módszereknél pedig kifejezetten előnyös. Üdülőterületeken, ahol esetleg félpormentes gyűjtést alkalmaznak, a zsákos gyűjtési-rendszer egészségügyileg megfelelő megoldást ad (pl. Balaton, Velence-tó, Dunakanyar stb.). Jól alkalmazható a zsákos gyűjtési-rendszer egyes területek időszakosan jelentkező gyűjtési, tárolási gondjainak kielégítésére is (pl. nemzetközi vásárok, ifjúsági táborok, kempingek stb.). 5.1.2. Az átmeneti hulladéktárolók kialakításának szempontjai A tulajdonképpeni hulladékgyűjtés a lakásban használt edényzetben történő összegyűjtéssel kezdődik, majd a lakóházon belüli szállítással és az elszállításig a hulladék átmeneti tárolásával.

103 A szilárd hulladékoknak a gyűjtőedényzetben való tárolására - megfelelően kialakított épületen belül elhelyezett tárolóhelyiséget vagy épületen kívül elhelyezett tárolóteret kell biztosítani. A tárolóhelyiséget vagy -teret a hulladék mennyisége és az elszállítás gyakorisága alapján számított tartályszám elhelyezhetőségének figyelembevételével kell kialakítani úgy, hogy ott a hulladék tartályokba töltéséhez és a tartályokkal való manipulálás műveletéhez elegendő hely álljon rendelkezésre. A tárolófülke épületen kívül is elhelyezhető, a szállítójárművel megközelíthető ponttól max. 10m távolságban. A hulladék odaszállításának útvonalát az épülettől a tárolófülkéig legalább 0,5m, a fülkétől az elszállítási pontig legalább 1,2 m szélességben szilárd burkolattal kell kiképezni. lejtés max. 2% lehet. Ajánlható megoldás az előre gyártott formában készíthető, modulelemekből is összeállítható tárolófülke. A tárolóhelyiség és a tárolóterek kiképzésekor fokozott figyelmet kell fordítani arra, hogy a gyűjtés és ürítés műveleteit, valamint a szállítójárművek beállását zavarmentesen és minél egyszerűbben lehessen biztosítani. 5.1.3 A ledobó berendezések és alkalmazás feltételeik A ledobó berendezés magában foglalja a ledobó aknát a megfelelően kiképzett beöntő szerkezetekkel, a csatlakozó szellőző rendszert, szükség szerint a bedobó fülkéket, valamint a tárolótartályokkal ellátott gyűjtőhelyiséget. Az egyes országokban használt berendezések főként a beürítő szerkezet megoldásában különböznek egymástól. Eszerint két alapvető típus terjedt el, úgymint a vályús rendszerű, illetve a típusedényes beöntő szerkezetű ledobók. Az utóbbi megoldásnál a helyiségekben történő hulladékgyűjtésre típusedények szolgálnak. A vályús típus az egyszerűbb, üzembiztosabb szerkezeti kialakítás, a könnyű kezelhetőség és nem utolsósorban a nem típusedényes gyűjtés feltétele miatt szélesebb körben elterjedtek. Hátrányuk, hogy a beürítés erős porképződéssel, szóródással és bűzterheléssel jár, ezért külön bedobófülke kialakítását igénylik. Egészségügyi intézményekben, kórházakban a szigorú higiénés követelményeknek jobban megfelelő - részben a típusedények, részben pedig a bedobó szerkezet zsiliprendszerű kiképzése miatt -, bár költségesebb típusedényes megoldás alkalmazása célszerű. A ledobó aknák anyaga lehet acéllemez, vagy alumíniumlemez. Ma már egyre inkább az alumíniumlemezből készült, előre gyártott elemekből összeállított aknákat alkalmazzák, amelyek többnyire kör keresztmetszetűek. Az aknák szellőztetése mesterséges ventilációval megfelelően biztosítható. A ledobó-berendezés csőrendszerének kifogástalan, gépesített tisztítása hazánkban jelenleg nem megoldott. Jó megoldásnak tekinthetők a külföldön bevezetett, az akna felső végére szerelhető csörlős, mechanikus tisztítóberendezések, illetve szerkezetek. Ezek csörlőből és a drótkötél végére erősített nehezékből, valamint a belső felületet mechanikusan tisztító

104 drótkefékből, illetve laprugókból állnak. Korszerű mechanikus tisztítószerkezetek beépített porlasztó fúvókák segítségével az akna mosását és fertőtlenítését is megoldják. 5.1.4 A telepített tömörítő berendezések és alkalmazási feltételeik A telepített tömörítő berendezés feladata, hogy az adott helyen (intézményben, üzemben stb.) nagy mennyiségben keletkező, nagy térfogatú szilárd hulladékot a gyűjtő- és szállítókonténerekbe minél nagyobb sajtoló erővel tömörítse, biztosítva ezzel a konténert szállító jármű terhelési kapacitásának minél jobb kihasználását. A telepített tömörítő berendezések javasolt alkalmazási területei: vásárcsarnokok, áruházak, ipari üzemek, irodaházak, egészségügyi intézmények és ledobó berendezéssel ellátott többszintes lakóépületek. A telepített tömörítő berendezések magukba foglalnak egy - általában elektromos meghajtású - hidraulikus rendszerű sajtoló egységet, amely a hulladék betáplálására kiképzett adagológarattal van ellátva. A sajtoló egységre kapcsolható, a hulladékot befogadó konténer. A megtöltött konténert lezárt állapotban a gépről lekapcsolják és speciális konténerszállító jármű azt magára emeli, rögzíti, majd a lerakóhelyre szállítja és üríti. Az ürítés kisebb konténereknél egyszerűbb billentéssel, nagyobb konténereknél a konténerbe épített kényszerpályás, mechanikus, ill. hidraulikus ürítőszerkezettel történik. A megtöltött konténer helyére újabb üres konténert tolnak. A konténerszállító célgépeknek két alaptípusa ismert. Az egyik típus hidraulikus mechanizmus segítségével magára emeli a konténert és végzi az ürítésnél annak megbillentését. A másik típus csörlő mechanizmussal húzza magára a konténert és a hidraulikusan működtetett rakfelület megdöntésével végzi a konténer ürítését. Az első típust a kisebb űrtartalmú konténereknél (6-12 m3 között), a másik típust általában csak a nagyobb űrtartalmúaknál (12 m3 felett) alkalmazzák. Az utóbbi években terjedtek el a tömörítő egységgel egybeépített konténerek. Ezeknek nincs alapozási igényük. Alkalmazásukkal elmarad a leginkább balesetveszélyes és egyébként is nehézkes tömörítőgép és konténer összecsatolás művelete. Tisztításuk a központi telepen történik és a telepítéshez csak elektromos kábelcsatlakozás szükséges. Ezeket célszerű alkalmazni, ahol időszakosan nagymennyiségű hulladék keletkezik és azonnali megoldásra van szükség. A telepített tömörítő berendezésekkel szemben az alábbi műszaki követelmények támaszthatók: − − − −

megbízható és hatékony üzemelés, egyszerű és biztonságos kezelési mód, kevés zajjal járó és minél kisebb munkahelyi porártalmat okozó üzemelés, könnyű és jó minőségű tisztíthatóság.

105 A telepített tömörítő berendezés épületen belül, illetve épületen kívül is elhelyezhető. Az alapterület-igény típusonként változó, de mindenkor biztosítani kell a balesetmentes kezeléshez szükséges körbejárás lehetőségét. Szükség esetén a cserekonténer helyigényét is figyelembe kell venni. Épületen belül a helyiség magasságát a tömörítő adagológaratjának magassága, a biztonságos anyagfeladáshoz (töltéshez) szükséges helyigény és a konténert szállító jármű magassága (az a magasság, amely ahhoz szükséges, hogy a jármű a konténert magához tudja emelni) határozza meg. A helyiség falazatát mosható burkolattal vagy bevonattal kell ellátni. A nyílászárók nem éghető kivitelben készüljenek. A berendezést úgy kell elhelyezni, hogy a szállítójármű a konténert könnyen és biztonságosan megközelíthesse (ráállási lehetőség). A telepített tömörítő berendezés számára gépalap (típustól függően) szükséges, általában azonban elegendő a legfeljebb 0,3 m vastagságú sávalap. Célszerű a berendezést - figyelembe véve a cserekonténer helyigényét is - betonozott, mosható és vízlefolyóval ellátott felületen elhelyezni.

5.2. A települési szilárd hulladék elszállításának módszerei és eszközei A szervezett hulladékeltávolításnak a gyűjtést követő, ahhoz szorosan kapcsolódó és attól el nem választható része az elszállítás. Az idők folyamán a hulladék elszállítására a legkülönfélébb típusú járműveket alakították ki, melyek a gyűjtés, a szállítás, a rakodás munkáját is elősegítő célgépek. A hulladékszállításhoz szükséges gépeket és eszközöket hazánkban csak igen korlátozott mértékben gyártják. A hazai gyártás főleg a tartályokra, egyes kiegészítő gépi berendezésekre és gyűjtőedényzetre korlátozódik. 5.2.1 A hulladékszállító járművek kialakításának általános elvei A szállítójárművek kialakításának legfontosabb követelményei az alábbiakban foglalhatók össze: • Gyors, könnyű, lehetőleg szóródás- és zajmentes rakodást, teljesen zárt elszállítást és a jármű gyors kiüríthetőségét megvalósító felépítmény. • A gyűjtőterület jellegének megfelelő, kielégítő teljesítményt nyújtó, hasznos terhelés és a járműben olyan tömörítőhatás megvalósulása, amely a hasznos terhelés minél nagyobb mértékű kihasználását lehetővé teszi, összhangban a gyűjtőterületen lévő hulladék térfogattömeg-viszonyokkal, illetve a jármű hasznos térfogatával. • A szállítójármű felépítményébe (tartály) beürített hulladékot folyamatosan továbbító, azt egyenletesen elosztó szerkezetek. • Egyszerű, tartós, üzembiztos kivitel, biztonságos és zavarmentes üzemelés. • A felépítmény (tartály) elegendő térfogatú legyen, de terjedelménél fogva jól igazodjon a forgalmi viszonyokhoz is. • Kis ívben fordítható alváz, a gyakori megállásokat figyelembe vevő gyors indítást, megállást lehetővé tevő indító- és fékező-berendezés. • A járművek feleljenek meg a mindenkor érvényes, a terepviszonyokat is figyelembe vevő forgalmi és közlekedésbiztonsági előírásoknak.

106

5.2.2 A félpormentes hulladékgyűjtési és -szállítási rendszer A félpormentes rendszer gépei A félpormentes hulladékgyűjtés és -szállítás az országban még sok helyen alkalmazott módszer. A gyűjtés és szállítás általában billenőplatós tehergépjármű alvázára épített, 4-5 m3es térfogatú tartállyal felszerelt gépjárművel történik. A hulladék betöltése a gyűjtőtartály fedelén kiképzett négy beöntőnyíláson át kézierővel, míg az ürítés hidraulikus billentéssel történik. Az edényzet általában nem tipizált. A gép két oldalára felhajtható járó- (oldal)-deszka van szerelve, a beöntés megkönnyítése céljából. A félpormentes szállítójármű 3 fő kezelőszemélyzetet igényel (1 fő gépkocsivezető, 2 fő beöntőrakodó). A félpormentes rendszer alkalmazhatósága A félpormentes hulladékgyűjtési és -szállítási rendszer ma már nem korszerű eljárás. Ennek ellenére ma is széles körben alkalmazzák. 5.2.3 A pormentes hulladékgyűjtési és -szállítási rendszer A rendszer lényege, hogy a hulladékot a keletkezés helyén, a szállítójármű beürítőszerkezetéhez tervezett és egységesen kialakított, szabványosított tartályokban gyűjtik és tárolják. A fokozatosan megtelt edényzetet az előre megtervezett gyűjtőkörzetben, menetrendszerűen megállapított gyakorisággal, zárt rendszerben, speciális szállítójárművekbe ürítik a hulladékot. A járművek konstrukciós kivitele teljesen portalan munkavégzést biztosít. A pormentes gyűjtési rendszer gépek A pormentes rendszerű hulladékgyűjtők a hazánkban jól ismert KUKA-típusú, SKODAgyártmányok. Ezek a járművek csak hasznos terhelésük és gyűjtőtartály-térfogatuk nagyságában különböznek. A hulladék befogadására szolgáló tartály acéllemezből készül. A dob belső palástjára csavarszerűen felhegesztett lemezek - forgás közben - biztosítják a hulladékkal való feltöltést (tömörítést), illetve ürítést. A hulladéknak a tartályba történő ürítése a jármű hátsó felére felszerelt pneumatikus vagy hidraulikus emelő- és beürítő-szerkezettel történik. A tartály ürítése a hátsófedél felemelésével végezhető a dob forgatása mellett. A tömörítést aránya ezeknél a gépeknél 1:1,25-1:2,0-ig terjed. A korszerűbb, gazdaságosabb gyűjtés érdekében alkalmazott nagy tömörítő-képességű gépekkel történő szállítás hazánkban a KUKA-MUT-HAIFISCH típusú gépekkel valósul meg. Ezek a gépek belső elrendezésükben, erősebb műszaki kivitelükben, valamint a tömörítés hatásfokában különböznek az előző típusoktól. A pormentes hulladékgyűjtési és szállítási rendszer jelenleg a legkorszerűbb megoldás, amely megfelel a környezetvédelmi és higiéniai előírásoknak is. A világszerte tapasztalható azon tény következtében, hogy a városi (települési) hulladékok térfogattömege rohamosan csökken, a jövő útja mindenképpen a pormentes tömörítős célgépek felé mutat. A napjainkban

107 hazánkba települő külföldi cégek általában a legkorszerűbb hulladékgyűjtési és szállítási rendszereket alkalmazzák. 5.2.4 A cserekonténeres gyűjtési és szállítási rendszer gépei A konténeres szállítási rendszerhe a gyakorlatban emelődaruval működő speciális járműveket alakítottak ki, amelyek általában különféle térfogatú, nagy tartályok szállítására alkalmasak. A konténerek jármű-alvázra emelését, az ürítőhelyen a tartályok billentéssel történő ürítését, az alapjármű motorja által, mellékhajtómű közbeiktatásával, hidraulikusan mozgatott dugattyúk végzik. A konténeres hulladékgyűjtés és -szállítás szinte teljesen kiküszöböli a nehéz fizikai munkát, minimálisra csökkenti a kiszolgáló létszámot. A hazai nagykonténeres szállítási rendszerhez 2,5 , 5 m3-es típuskonténereket rendszeresítik. Az 5 m3-es konténerből 10-12 darabra van szükség egy-egy géphez, egy nyújtott műszakra, ha a szállítási távolság nem haladja meg a 6-7 km-t. Az edényzetszükségletet a konkrét helyi adottságok (szállítási távolság, gyűjtőkörzet jellemzői, járatszám, járatidő stb.) alapján járatszervezési, gazdaságossági számításokkal lehet meghatározni. A konténeres gyűjtési és szállítási rendszer korszerű, környezetvédelmi szempontból is megfelelő eljárás. 5.2.5 A zsákos hulladékgyűjtési és -szállítási rendszer Papírzsák használatát a háztartási hulladékok eltávolítására már 1935-ben kezdték alkalmazni Spanyolországban. Nagyobb mérvű felhasználását csak az ötvenes évek végén kezdték el Svédországban, a hatvanas évektől rohamosan terjedt Európaszerte. A zsákos gyűjtés térhódítását a műanyagzsákok alkalmazása tovább növelte. A zsákos gyűjtés gyors elterjedés oka elsősorban az volt, hogy a hulladék fellazulásával a tárolótartályok száma, az ürítésekkel járó munka túlzott mértékben növekedett. A különböző konténerek, gyűjtőedényzetek higiénés szempontból nem kívánatos túltelítődése mind gyakoribbá vált, a tartályok folyamatos tisztítási, tárolási, kezelési feltételeire előírt követelményeknek mind nehezebb volt eleget tenni. A szákos gyűjtési és szállítási rendszer előnyei: − elmarad a rendszeres tartálytisztítás és karbantartás, − a bekötözött zsákok kezelése, szállítása könnyű és egyszerű, por-, zaj-, bűzmentes, − nincs szükség költséges, pormentes járműre, − a napi, erősen ingadozó hulladék-mennyiséghez rugalmasan alkalmazható, − egyszerűbb a tárolóhely kialakítása is, − gyűjtéshez és szállításhoz bármely típusú jármű megfelel. A szákos gyűjtési és szállítási rendszer hátrányai: − a zsákok beszerzése viszonylag drága, − a folyamatos zsák (papír, műanyag) gyártásáról és lakossági ellátásáról gondoskodni kell, − salak, törött üveg, szúrós tárgyak gyűjtésére nem alkalmas.

108

5.2.6 A pneumatikus gyűjtés és szállítás Egészségügyi, várostervezési és közlekedéstechnikai szempontból egyaránt a legkorszerűbb hulladékgyűjtési és -szállítási rendszer. A lakásokból a hulladék elszállítása ledobóakna ürítőnyílásától kezdve a központi gyűjtőállomásig teljesen zárt rendszerű, többnyire föld alá telepített csővezetéken történik. Az elhordásos gyűjtési rendszerrel járó környezeti zaj-, por- és bűzterhelés, valamint a higiénés kívánalmak a pneumatikus rendszer alkalmazásával teljesen kiküszöbölhetők. A rendszer alkalmazási területeit korlátozza azonban az, hogy előnyösen csak új lakótelepek, új városrészek létesítésekor valósítható meg. A rendszer lényegében a ledobó aknákból, aknaszelepekből, szállítólevegő szelepekből, szállítócsövekből és a gyűjtőállomást magába foglaló gépközpontból áll. A lakásokban összegyűjtött hulladékot a ledobó aknák ürítőszerkezetébe öntik. Közintézményekben kiépített rendszernél a bedobószerkezet 50 litere zsákok befogadására is alkalmassá tehető. A ledobó akna végén helyezkedik el az aknaszelep, mely a ledobó és a szállítócső közötti kapcsolatot biztosítja. Az aknaszelep felett összegyűlt hulladék a szelep nyitásakor hullik a szállítócsőbe. Időprogram szerint, vagy szintjelzővel kiváltva bekapcsolódik a gépközpontban elhelyezett, szívást biztosító turbóventillátor csoport. A zárt csővezetékben fellépő depresszió hatására automatikusan nyit a szállítólevegő szívószelep, majd sorrendben kinyílnak az aknák elzáró aknaszelepek. A szállítócsőbe esett hulladékot a légáram magával ragadja és azt a gyűjtőközpontban elhelyezett gyűjtőtartályba szállítja. Itt a levegő és a hulladék egymástól elválik. A hulladék a gyűjtősiló alatt elhelyezett telepített tömörítő berendezésbe kerül, ahol azt nagyméretű konténerekbe tömörítik. A siló csigás rendszerű kihordóval közvetlenül az égetőberendezéshez is csatlakoztatható. A portartalmú szállító levegőt a leválasztó silóba épített durvaszűrőn és rázókészülékes szövetszűrőn átáramoltatva tisztítják, majd a turbóventillátorokon keresztül, hangtompítón át vezetik a szabadba. A leválasztott port a silóba visszavezetik. A szagtalanításra - szükség szerint aktívszenes szűrést iktatnak be. Darabos hulladékok aprítására az aknaszelepek elé aprítók is beépíthetők, nagyobb lakótelepeken külön aprítógépek is elhelyezhetők. Az egész rendszer automatikusan vezérelt. A szállítócső-hálózat maximális hossza 2,5 km, tehát a gyűjtőterület 4-5 km átmérőjű lehet. A pneumatikus rendszer széleskörű elterjedését a még viszonylag magas egyszeri beruházási költségráfordítás akadályozza. Az üzemeltetési költségráfordítás szempontjából azonban, a rendszer gazdasági előnyei jelentősek a hagyományos elhordásos rendszerrel szemben. Figyelembe véve továbbá a rendszer egészségügyi, közlekedéstechnikai, városépítészeti és munkaerő-helyzettel kapcsolatos előnyeit, a jövőben a pneumatikus rendszer széles körű elterjedésére lehet számítani.

109

5.2.7 A kétütemű hulladékgyűjtési és -szállítási rendszer Egyes nagyvárosokban a környéken levő hulladéklerakó-helyek már beteltek. Az összegyűjtött hulladékokat a normál gyűjtő- és szállítójárműveknek igen nagy távolságra kellene szállítaniuk (50-100 km). Ez természetesen nem volna gazdaságos, mivel így a járművek fordulószáma általában napi egyre csökkenne. Ennek kiküszöbölésére több nyugati nagyvárosban, régióban ún. átrakóállomásokat hoztak létre. A hulladékátrakásnál kétféle módszerről beszélhetünk. Tömörítetlen hulladék átrakása A tömörítés nélküli hulladékátrakás technológiája a következő: A normál gyűjtőjárművek tartalmukat zárt, vagy nyitott felhajtórámpával rendelkező épületben, egy surranón keresztül közvetlenül a nyitott vasúti kocsikba, vagy nagy űrtartalmú nyitott tehergépjárműbe ürítik. Szállításkor a vagonokat, illetve a tehergépjárműveket leponyvázzák. Használnak (pl. Hollandiában) speciális szemétszállító vagonokat is. Az ártalmatlanító helyeken a vagonokat markolóval, a tehergépjárműveket billentéssel ürítik ki. A tömörítetlen hulladék elszállításához sok járműre van szükség, és ezért nem gazdaságos. Tömörített hulladék átrakása A korszerű hulladékgyűjtő járművek már tömörítő berendezéssel vannak ellátva. A tömörítő berendezések - a hulladék összetételétől függően - 1:4-1:5 arányú tömörítést érnek el. Az átrakóállomásra így kiszállított hulladék a kiürítésnél ismét fellazul, ezért az optimális tömörítés megtartása céljából két módszert dolgoztak ki. Az egyik módszer, hogy a tömörített hulladékot a jármű felépítményével együtt speciális-szállítójárművekre emelik át és úgy szállítják el az ártalmatlanító helyre. Ez a módszer kevésbé terjedt el. Az általánosabb módszer, hogy az átrakóállomáshoz telepített tömörítő berendezést csatolnak, amely konténerbe préseli a hulladékot. A konténert különleges szállító jármű szállítja el az ártalmatlanító helyre. Jelenleg folynak kísérletek olyan telepített tömörítők kialakítására, ahol a mindenkori hulladék-összetételt figyelembe véve az átrakásnál 1:8-1:10 arányú tömörítést lehet elérni. Továbbá a szállító konténerek nagyságát a jelenlegi 25-45 m3-es átlag űrtartalomról 80-100 m3-re kívánják változtatni. Az 1:8-1:10-es tömörítéssel, valamint a konténer nagyságának 80100 m3-re történő növelésével a költségtényezőket igen kedvezően lehet változtatni és a gazdaságosság közelít az optimálishoz.

110

6. A HULLADÉK KEZELÉSE, ÁRTALMATLANÍTÁSA A hulladékok környezetre gyakorolt káros hatását a keletkezésük csökkentésén túl megfelelő kezelésükkel lehet mérsékelni. A hulladék kezelésén egy összehangolt technológiai rendszert értünk, amely magában foglalja a megfelelő gyűjtést, tárolást, esetleges előkezelést, szállítást, feldolgozást, továbbá megfelelő berendezésében, létesítményben történő ártalmatlanítást. A hulladékok kezelése során megváltoztatjuk azok fizikai, kémiai minőségét, összetevőiket, ezáltal veszélyességük csökken illetve hasznosításuk, feldolgozásuk könnyebbé válik. A hulladékkezelési eljárások közül elsőként a fizikai ún. előkezelő műveleteket tárgyaljuk.

6.1. Fizikai eljárások A hulladékok előkezelése, a további kezelést megkönnyítő eljárások többnyire fizikai eljárások, melyek során a hulladék fizikai tulajdonságait változtatjuk meg. A fizikai eljárások döntő hányada anyagelőkészítési funkciót tölt be, egy részük azonban önálló feldolgozási műveletként is alkalmazható. Legfontosabb előkezelési módok: − − − − −

aprítás, rostálás, tömörítés, darabosítás, tisztítás és mosás.

6.1.1. Aprítás Célja: a hulladék méretének csökkentése, és az anyagegyüttesek megbontásával a hulladék előkészítése a komponensek szétválasztására, ezzel a további kezelés hatékonyságának növelése. Aprítás végezhető: mechanikai, termikus, száraz, nedves, mélyhűtött eljárásokkal. A hulladékaprítás alapgépei különböző vágó, őrlő malmok, törők, amelyek régóta alkalmazott géptípusok. Leggyakrabban alkalmazott aprítógépek a kalapácsos malmok. Az aprításnál fellépő környezeti kibocsátás a zaj és a por. Ennek csökkentésére az aprítógépeket többnyire zárt épületben helyezik el és megfelelő elszívó-porleválasztó berendezést alkalmaznak a kibocsátás csökkentésére. Speciális aprítási módszer a hűtve aprítás (kriogén aprítás). Ezt elsősorban gumi, műanyag, többkomponensű textil-műanyag hulladékok, nyomtatott áramköri lemezek esetében alkalmazzák. Hűtőközegként cseppfolyós N2-t vezetnek be az aprítótérbe, illetve aprítás előtt ún. hűtőalagútba hűtik elő a hulladékot és ezáltal ridegebbé, könnyebben apríthatóbbá teszik azt.

111 6.1.2. Rostálás Célja kettős: − egyrészt méret szerinti osztályozás, − másrészt a tisztítás, a szennyezőanyagoktól való elválasztás. A gyakorlatban alkalmazott rostatípusok: Dobrosta: ez egy forgódob, amelynek dobfelülete perforált lemezből készül. Ezt a típust elválasztási és tisztítási célra használják. Vibrációs rosta: A rostafelület vibrációs mozgásával történik az egyes komponensek méret szerinti elválasztása. Elsősorban nedves rostálásra használják, mosás, tisztítási műveletek után. Rugalmas felületű lengőrosta: elsősorban nedves-tapadó anyagkeverékek elválasztására használják. A megfelelő rostatípus kiválasztásánál figyelmbe veendő hulladékjellemzők: méret, alak, hőmérséklet, nedvességtartalom, valamint a további feldolgozási módok. 6.1.3. Tömörítés Célja: laza állapotú, nagy pórustérfogatú hulladék térfogatának csökkentése, szállítási költségek csökkentése és a hulladék további feldolgozáshoz való előkészítése. Módjai: Bálázás: aprítatlan laza szerkezetű hulladék kötőanyag nélküli tömörítésére alkalmazott módszer (papír, textília, műanyag, fa, esetleg fémhulladék). Bálázógépek lehetnek a nyomóerő kifejtés iránya szerint függőleges és vízszintes kiképzésűek. Többnyire a bálába tömörített hulladékot össze is kötözik, hogy a szállítás, rakodás alatt megakadályozzák a hulladék szétesését. Általában 1 m3-es bálákat készítenek. Brikettálás: kisebb méretű, vagy aprított hulladék préseléssel történő tömörítése. A brikettálás során esetenként kötőanyagot is adnak a tömörítendő hulladékhoz. A gyakorlatban fém- és faforgács hulladékok, valamint szilárd kommunális hulladékok feldolgozásánál, mezőgazdasági (melléktermékek) hulladékok tömörítésénél (biobrikett) alkalmazzák. A brikettálógépek általában vízszintes elrendezésű ellennyomólapos vagy kéthengeres prések. Darabosítás: ezen előkezelési művelet során az apróbb szemcséjű vagy aprítással előkészített anyagrészekből préseléssel, sajtolással vagy termikus módszerrel nagyobb, szabályos vagy szabálytalan szemcséket állítanak elő. A darabosítás célja a további kezelés megkönnyítése. A darabosítás fogalomkörébe tartozik a hőre lágyuló műanyagok agglomerálása, regranulálása. Általában poliolefin (polietilén, polipropilén fóliák) anyagú előzetesen osztályozott, előaprított, tisztított műanyagfóliák feldolgozására alkalmazzák.

112 Regranuláláskor a hő hatására megolvadt műanyagot lehet tisztítani és ezáltal nagy tisztaságú alapanyagot lehet előállítani. A műanyagolvadékot hűtés, aprítás után megfelelő granulátummá alakítják át, amely visszavihető a gyártási folyamatba. A pelletizálást, mint darabosítási műveletet aprított szerves hulladékok feldolgozásánál alkalmazzák (takarmány, tüzelőanyag előállítása). A hulladékok darabosítását megelőző műveletek általában a megfelelő méretre történő aprítás, osztályozás, tisztítás. Esetenként kötőanyagot (gyanta, olaj) is alkalmaznak. 6.1.4 Mosás,tisztítás A művelet célja a hulladék felületén lévő szennyeződések eltávolítása. Tisztításra általában vizet, vagy vizes oldatot, ritkábban szerves oldószert alkalmaznak.A szennyeződés a hulladék felületéről oldat, diszperzió, emulzió formájában a folyadékfázisba megy át. A tisztítás hatásfoka különböző adalékok, diszpergáló-, emulgeáló-, nedvesítőszerek alkalmazásával, hőmérséklet növelésével, vízlágyítással javítható. Ezt a hulladékelőkezelési módszert elsősorban textil,-műanyag és üveghulladékok esetében alkalmazzák.Többnyire recirkulációval működő mosógépekben történik a tisztítás, mely összekaocsolható rostálással is. 6.1.5.Fázisszétválasztási műveletek Ezen fizikai műveleteket a nem egyfázisú rendszerek: zagyok, iszapok, emulziók kezelésére alkalmazzák. A fázisszétválasztás során a hulladék anyagi szerkezetét nem csupán alakját és tömegviszonyait, térfogatát változtatjuk meg. A fázisszétválasztási művelet különösen akkor előnyös, ha az elválasztandó veszélyes komponensek csak az egyik fázisban vannak jelen ("olaj a vízben" emulziók). Zagyok szétválasztása A zagyokat két csoportra oszthatjuk: − ülepíthető zagyok, − nem ülepíthető zagyok. Az ülepíthető zagyoknál alkalmazott fázisszétválasztási műveletek: − ülepítés (kúpos fenekű ülepítőkádak), − szűrés (szalagszűrők ,szűrőprések ,dobszűrők), − centrifugálás, flotálás (ritkábban alkalmazott módszerek). A nem ülepíthető zagyoknál az ülepedés javítására különböző adalékokat - flokkuláló (pelyhesítő) szereket - adagolnak a hulladékhoz. A flokkuláló szerek lehetnek: − kolloid "szol" elektrolitok, − csapadékképző szerek (Fe(III), Al-sók).

113 Iszapok szétválasztása A leggyakrabban alkalmazott szétválasztási műveletek a szűrés és a centrifugálás. Ezeknél a műveleteknél is használhatnak szűrést javító adalékokat. Mind a zagyok, mind az iszapok esetében -ha a folyadékfázis könnyen elpárologtatható,- alkalmazzák a bepárlást és desztillációt mint fázisszétválasztási műveleteket. Folyadék-folyadék kétfázisú rendszerek elválasztása A gyakorlatban leginkább előforduló kétfázisú folyékony hulladékok a gépiparban alkalmazott olajos emulziók hulladékai. Az emulzióknál két típust különböztetünk meg: − víz az olajban (V/O), − olaj a vízben (O/V). Az O/V típusú emulziók a forgácsolásnál alkalmazott hűtő-kenő emulziók, ezekből képződik nagyobb mennyiségű hulladék.A V/O típusú emulziók, melyek olajra nézve jóval töményebbek a kompresszorok, motorok fáradt kenőanyagaként jelentkeznek. Mennyiségük jóval kisebb, de a környezetre nagyobb veszélyt jelentenek. Az O/V típusú emulziók vízzel higíthatók, ezért a vizekbe jutva önmaguktól felhígulnak, és a természetes vizek baktériumai viszonylag gyorsan le tudják őket bontani. A V/O típusúak viszont csak olajjal higíthatók. A vízbe jutva annak felszínén filmszerűen szétterülnek és gátolják a vizek "légzését". Az olaj-víz rendszereknél alkalmazott szétválasztási műveletek A) Gravitációs elválasztás: az olaj felúsztatása a víz felszínére. A gravitációs elválasztás hatékonyságának növelésére centrifugákat, hidrociklonokat lehet alkalmazni. A víz felszínére felúsztatott olaj eltávolítására un. koaleszcens eljárásokat alkalmaznak. Ennek során fémből vagy műanyagból készült vékony felületű "szalagoknak" a vízzel és olajjal szembeni eltérő adhéziós tulajdonságait használják ki. Az olaj felszínén úszó végtelenített szalagok csak az olajat kötik meg a vizet nem. Egy megfelelő hordóra vagy egyéb gyűjtőedényzetre szerelt leválasztó szerkezetben a szalagra tapadt olajat folyamatosan leválasztják (olajszkimmerek). Ezzel a módszerrel gyakorlatilag vízmentes formában lehet az olajat a víz felületéről lefölöznünk. B) Flotáció: az olaj víz keveréken átbuborékoltatott gáz (levegő) olajcseppeket ragad magával és hab formájában felúszik a víz felszínére, ahonnan lefölözhető. A fenti módszerek hagyományos O/V emulziók kezelésére nem kielégítőek, mert az emulzióban még egyéb anyagok emulgeátorok, korróziógátló anyagok, baktericid anyagok is találhatók amelyek egyszerű felúsztatással nem távolíthatók el C) Emulziók bontására alkalmazott fizikai módszerek Ultraszűrés: az emulziót 0,01 µm pórusméretű membránon 2...10 bar nyomással préselik át, csak a vízmolekulák tudnak áthatolni a membránon.Membrán anyaga cellulóz-acetát, vagy poliamid. Általában több egységet kapcsolnak össze. Így az olaj-víz rendszer olajtartalma 25%-ra növelhető.

114 D) Fordított ozmózis (membránszűréshez hasonló módszer): membrán helyett 0,001 µm pórusméretű féligáteresztő hártyát alkalmaznak. Alkalmazott nyomás 35-45 bar. Eredmény: a vizes fázis nem tartalmaz az emulzióból származó semmiféle szennyeződést, gyakorlatilag csatornára bocsátható. Az olajban feldúsult fázisban a sótartalom is megnő, ami az emulzió további bomlását segíti elő. Ezzel a módszerrel 40-50% -os olajtartalmat lehet elérni. E) Adszorpció: por alakú hidrofób (víztaszító) felületű adszorbenssel (aktív szén, szilánnal kezelt kovasav) keverik össze az emulziót. Az olajat az adszorbens a felületén megköti, amely szűréssel eltávolítható. Eredménye: a tisztított víz olajtartalma kisebb mint 20 mg/l, sókat, nehézfémeket alig tartalmaz. Hátránya: viszonylag magas adszorbens igény, drága és nem nyerhető vissza. F) Víz elpárologtatásával történik a fázisszétválasztás. Merülőégős elpárologtató: Az elgőzölögtető edénybe egy ún. merülőégő nyúlik be. Az égőből távozó forró füstgázok elpárologtatják a vizet. A távozó gőz sótalanítás és kondenzálás után csatornára engedhető. A visszamaradt olaj ugyancsak sótalanítás után elégethető a merülőégőben. Vékonyfilmes elpárologtatás: Elgőzölögtető toronyban történik az emulzió melegítése. A távozó gőz az előzőekhez hasonló kezelés után csatornára bocsátható. Az olaj a torony oldalán lecsurog, melyet forgó rotor segítségével távolítanak el. Az emulzióbontást fizikai-kémiai módszerekkel kombinálva is el lehet végezni. Ez a kisózás és a savazás, valamint ezek kombinációja, kiegészítve flokkulálással. Kisózásra többértékű kationokat, általában Fe(III), Al ionokat alkalmaznak. A sóadagolás hatására az olajcseppek negatív töltése csökken, nagyobb cseppek tudnak összeállni és így felúszni az emulzió felszínére. A savazás mechanizmusa is hasonló. Hátrány:a sótartalom nő a vizes fázisban, a vizet semlegesíteni kell közcsatornába engedés előtt. 6.1.6. Komponensszétválasztási műveletek A komponens-szétválasztási eljárások, mint anyagelőkészítési eljárások és önálló anyagátalakítási eljárások is alkalmazhatók. Ezt a fizikai módszert egyfázisú, többkomponensű anyagegyüttesek kezelésére, a veszélyességet okozó komponensek kinyerésére, elválasztására használják, részben hasznosítási célból. A gyakorlatban elsősorban folyadékfázisú hulladékok - vizes oldatok, oldószerelegyek - esetében terjedt el ez a kezelési mód. A komponens-szétválasztási eljárások közé tartoznak a szilárd hulladékkeverékek hasznosítható komponenseinek kinyerésére alkalmazott módszerek is. Vizes oldatok kezelése A) Szerves oldószeres extrakció: ezt az eljárást régóta alkalmazzák, mint hidrometallurgiai eljárást. A fémtartalmú szennyvizek kezelésére újabban kezdik alkalmazni . Lényege: szerves savak, vagy komplexképző (főleg kelátképző) vegyületek adagolásával a szennyvízben olyan fémvegyületet hoznak létre, amelynek a megoszlása a vizes és az

115 extrakcióra alkalmazott oldószeres fázis között az oldószeres fázisban kedvezőbb. Így oldószeres extrahálással eltávolíthatók a vizes fázisból. A leggyakrabban alkalmazott komplexképzők: dikarbonsavak, aminósavak, fenolszármazékok, hidroxisavak. B) Ioncsere: ez az eljárás fémionokat tartalmazó vizes oldatok kezelésére alkalmazott módszer. Elsősorban a galvántechnikában keletkező híg fémtartalmú oldatok (öblítövizek) tisztítására terjedt el. A fémionokat erős kationcserélő gyantán kötik meg és a gyanta telítődése után savval regenerálják, így savas fémoldatokat kapnak koncentrált formában. Bizonyos anionos állapotban is jelenlévő fémek (pl.kromátok, bikromátok) kinyerésére anioncserélő gyantákat is alkalmaznak. Az ioncserét 0,1%-nál kisebb fémtartalmú szennyvizek kezelésére lehet alkalmazni. Hátránya:a fémeket együtt (nem szelektíven) lehet kinyerni, és az ioncserélő oszlopok érzékenyek a lebegőanyagokra. C) Membrános eljárások: ide tartoznak az emulzióknál említett ultraszűrés és fordított ozmózis. A membránok anyagukat tekintve lehetnek:cellulóz-acetátok vagy poliamidok. Kialakításuk alapján: lemezesek, üreges szálmembránok, spirális kiképzésűek. A membránokkal szemben támasztott követelmények: nagy visszatartó képesség, jó szelektivítás, kémiai és bakteorológiai ellenállás, nagy áramlási sebesség, nagy mechanikai szilárdság. Általában több elemet kapcsolnak össze, lehet sorosan illetve párhuzamosan kapcsolni az elemeket. Első fokozatban általában csőmembránokat, második és a további fokozatokban spirális membránokat alkalmaznak. Hátrányuk:érzékenyek a mechanikai szennyeződésekre, korrózióra és lebegőanyagokra. Szerves oldószerek elválasztására alkalmazott komponens-szétválasztási módszerek A két-, vagy többkomponensű szerves oldószerkeverékekből egyes komponensek kinyerésére alkalmazott eljárások a desztillálás és a lepárlás Ezeket a módszereket főleg hasznosítási célból, a tiszta komponensek visszanyerésére alkalmazzák. A) A desztillálás során az oldószerelegyet a kinyerendő komponens forráspontja fölé melegítik, majd a keletkező oldószergőzöket lehűtve kondenzáltatják. Ezáltal az egyik komponens feldúsul a desztillátumban, a másik visszamarad az ún. desztillációs maradékban. Ismételt desztillációval növelni lehet a kinyerendő komponensek tisztasági fokát. Elméletileg tökéletes elválasztás csak végtelen sokszor végzett desztillációval érhető el, és ha a két elválasztandó komponens forráspontja elég távol van egymástól. A gyakorlatban a végtelen számú desztillációt az ún. frakcionált desztillációval lehet megközelíteni. A desztillációs módszereket elsősorban festékiparban, nyomdaiparban és műanyagiparban keletkező oldószerhulladékok tisztítására, oldószervisszanyerésre használják. Szilárd többkomponensű hulladékok kezelése, tisztítása A szilárd hulladékok komponensszétválasztási módszereit olyan technológiákhoz alkalmazzák, amelyekben a hulladékokban energetikailag értékes ill. másodnyersanyagként hasznosítható komponensek kinyerése a cél. Ezek a módszerek a hulladékokban lévő

116 komponensek: elektromos, mágneses, optikai, sűrűségbeli, szemcseméretbeli, felületi nedvesíthetőségbeli tulajdonságait használják fel az elválasztás során. A) Légosztályozó készülékek: a légosztályozókban szabályozott sűrűségű levegőárammal osztályozzák a hulladékot szemcseméret, szemcsealak és sűrűség szerint. Vertikális és horizontális elrendezésű, a levegő áramlási irányát tekintve egyenáramú és ellenáramú változatok léteznek. A légosztályozókkat műanyag-, papír-, textilhulladékoknak a nehezebb komponensektől történő elválasztására illetve szárított szerves anyagnak a szervetlentől történő elválasztására használják. B) A nehézközegű elválasztás során nagy sűrűségű folyadékot vagy szuszpenziót használnak a hulladékkomponensek - fém és műanyagkeverékek - szétválasztására (Pl.tetrabróm-etán, ferroszilícium szuszpenziók). A szétválasztás előtt a hulladékot aprítani és méret szerint osztályozni kell. Az elválasztás azon alapszik, hogy a nehéz közegű folyadékba vezetik a hulladékszemcséket, majd a szuszpenziót szabályozható térerejű mágneses téren vezetik át. A térerő változtatásnak megfelelően változik a szuszpenzió sűrűsége és ezáltal megváltozik a hulladékrészecskék ülepedési sebessége. Így az elválasztandó részecskék ülepedése időben szabályozható. C) Az optikai szeparátorokban a hulladékalkotók eltérő optikai tulajdonságait használják ki elválasztásra. Elsősorban üveghulladék (színes és fehér) szétválasztására alkalmazott módszer. Általában három fokozatban üzemel:először a nem átlátszó szennyező anyagokat (kő, kerámia) választják el, majd a fehér üveget a színestől és végül a barnát a zöldtől. A szilárd hulladékok komponenseinek szétválasztására alkalmas készülékekből, megfelelő anyagelőkészítés mellett különböző szilárdhulladék osztályozási-hasznosítási technológiákat lehet kialakítani (Pl.:települési szilárd hulladékból brikettált tüzelőanyag visszanyerő technológia, vagy települési szilárd hulladékégető salakjából a hasznosítható fémtartalom kinyerése). 6.1.7. Hulladékok beágyazása és szilárdítása A veszélyes hulladékok rendezett lerakással történő elhelyezésének feltételei egyre inkább szigorodnak, a rendelkezésre álló hely pedig egyre inkább korlátozódik. Ezért az egyéb módon már nem ártalmatlanítható végleges lerakásra kerülő hulladékok térfogatának és a veszélyes komponensek kioldhatóságának csökkentése egyre inkább előtérbe kerül. E cél elérésére alkalmazzák a hulladékok szilárdítási, stabilizálási módjait, melyeket összefoglaló néven beágyazási módszereknek nevezünk. Ezek fizikai és kémiai eljárások egyaránt lehetnek. Beágyazás (gyűjtőfogalom) tartalmazza a hulladék: I Stabilizálását, melynek során a hulladékban lévő veszélyes komponensek kémiailag stabilabb formába kerülnek, és így ellenállnak a kioldódásnak. Általában stabilizálás során megváltozik a hulladék kémhatása ill. redoxipotenciálja és ezáltal oldhatósági viszonyai romlanak. II Szilárdítását: melynek során a hulladékhoz olyan anyagokat adnak, amelyek a szabad vizet megkötik és ily módon az anyagunk megszilárdul és ellenáll a további oldódási folyamatoknak. Gyakran a stabilizálást és a szilárdítást együtt alkalmazzák.

117 III. Kapszulázást: melynek során a veszélyes hulladékot körülveszik, beburkolják egy új anyaggal, ami teljesen elzárja a külső környezettől és így megóvja a környezetet a hulladékból kijutó veszélyes komponensek hatásától. A beágyazást általában folyékony és iszap hallmazállapotú anyagok esetében alkalmazzák, de füstgáztisztítási szilárd maradékok beágyazása is gyakori. A beágyazás végterméke szilárd vízoldhatatlan anyag, amely már ilyen formában lerakókban biztonságosan elhelyezhető, illetve egyéb célokra pl.terület feltöltésre, útalapba hasznosítható. Természetesen a beágyazás minőségét a végleges elhelyezés előtt un. kioldási próbákkal ellenőrzik. A beágyazási eljárások gyakorlatban alkalmazott módszereit táblázatban foglaltuk össze. (6.1.táblázat) A beágyazás során alkalmazott anyagok hatásmechanizmusa A) Cementek: elsősorban portlandcementet alkalmaznak melyben a különböző szilikátvegyületek aránya szabja meg a kötési időt és a szilárdságot. A nehézfémek a cement lúgos pH-ján oldhatatlan hidroxidokká, karbonátokká alakulnak. A cementtel nem reakcióképes hulladék kohéziós erőkkel kötődik. Azbeszt, latex, műanyag a keverékek stabilitását növelik, egyéb szerves anyagok viszont a kötést és szilárdulást károsan befolyásolják. (Ilyenkor adalékanyagok pl. vízüveg adagolásával lehet a kötést javítani.) Savas pH esetén különösen szulfátok hatására bomlás jöhet létre. B) Mész-pernye keverékek: A módszer a mész, a szilikáttartalmú pernye és a víz reakcióján alapul, amelyből kemény ún. puzzolánbeton keletkezik. A pernye általában cementgyárak pora vagy széntüzelésű erőművek pernyéje, melynek tulajdonságait az égetés körülményei és szemcsemérete befolyásolja. Finomszemcsés pernyével jobb puzzolán nyerhető. C) Hőre lágyuló anyagok: Ezek általában aszfalt,kátrány, különböző poliolefinek, epoxidok, melyek melegen keverendők a hulladékhoz és kihűlés során a hulladékkal együtt megszilárdulnak. Ezek az anyagok drágábbak, mint a szilikátkeverékek. A hulladékkal csekély kémiai kötést mutatnak. D) Szerves polimerek: A hulladékhoz kevert szerves monomer általában katalizátor segítségével polimerizálódik, megszilárdul és rögzíti, magába zárja a hulladékot. Többnyire szivacsos szerkezetű anyag keletkezik. Legkorábban alkalmazott módszer a fenol formaldehid gyantába való ágyazás volt. Újabban poliakrilátokat, poliakrilamidokat alkalmaznak. E) Üvegbe ágyazás: Elsősorban radióaktív hulladékok esetében alkalmazott módszer. Ebben az eljárásban a rögzítés olvadékban történik, majd az olvadékot hagyják kihűlni és együtt szilárdul meg a hulladékkal. A beágyazási eljárások alkalmazása gondos előkészítő munkát igényel .A hulladék fizikaikémiai tulajdonságai határozzák meg ,hogy melyik módszert alkalmazzuk. A beágyazás a hulladékkezelés egyik részművelete, amelyet többnyire a korábban tárgyalt és későbbiekben tárgyalandó eljárások előznek meg.

118 6.1. táblázat A beágyazási eljárások jellemzői Eljárás Cementalapú beágyazás

Előnye olcsó adalékanyagok; kidolgozott eljárások; ésszerűen megvalósíthattó berendezések. Az eljárás a hulladékok vegyi összetételének ingadozására nem érzékeny. A cement adagolásával szabályozható a szilárdság és a vízáteresztő képesség. Mérgező szervetlen vegyületekhez, a füstgáztisztítás szilárd és iszapmaradékaihoz jól alkalmazható Mész, Az adalékok olcsók és könnyen pernyealapú beszerezehtők; a berendezések beágyazás egyszerűek. A lejátszódó reakciók jól ismertek (puzzolánreakció). Mérgező szervetlen hulladékhoz füstgáztisztítók szilárd és iszapmaradékaihoz jól alkalmazható Hőre lágyuló A szennyező anyagok migrációja anyagok általában kisebb, mint más felhasználása beágyazási módszernél. A végtermék jól ellenáll a legtöbb vizes oldatnak. A hőre lágyuló anyagok jól tapadnak a hulladékhoz. Mérgező szervetlen vegyületekhez alkalmazható. Szerves polimerek alkalmazása

Kis mennyiségű adalék szükséges a keverék megszilárdításához; a végtermék más eljárásokhoz viszonyítva kis sűrűségű. Száraz és nedves hulladék (főként iszap) esetében egyaránt jó eredményt ad. Különleges berendezés nem szsükséges hozzá. Mérgező, szervetlen hulladékhoz jól alkalmazható.

Kapszulázás

A hulladék nem tud érintkezni a vízzel, így jól oldaható anyagokhoz sikeresen alkalmazható. A kettős burkolat ellenáll a külső környezeti hatásoknak

Gipszképzés

Kevés adalékanyagot igényel, gyors a kötési idő. A termék stabil, nem éghető, biológiailag nem bontható. Nehézfém-visszatartása jó, részbeni szárítást igényel.

Üvegbe történő Igen jó hatásfokú beágyazás. A beágyazás nyersanyagok olcsók, könnyen hozzéáférhetők.

Hátránya A savas oldatokra a kis szilárdságú betonok érzékenyek; adott körülmények a beton bomlását idézhetik elő. Az egyes hulladékfajták esetében szükséges előkezelés és adalékok alkalmazása költségnövelő. A cement és más adalék növeli a tömeget és térfogatot. Szerves hulladék és mérgező anionok esetében nem megfelelő A stabilizált hulladéktömb érzékeny a savas oldatokra és a szervetlen szennyeződésekre, ami lassítja a kötési folyamatot. Szerves hulladékhoz és mérgező anionokhoz nem alkalmazható. Drága berendezések és szakképzett személyzet szükséges hozzá. A kis hőmérsékleten párolgó hulladékkomponensek gondot okoznak; a hőre lágyuló anyagok gyúlékonyak. A nedves hulladékot stabilizálás előtt szárítani kell. Szerves aqnyagokat, erős oxidálószereket tartalmazó hulladékhoz nem alkalmazható. A hulladékkomponensek laza szerkezetű gyantamátrixban helyezkednek el. A karbamidformaldehid eljárás katalizátorai erősen savasak, a legtöbb fém kis pH-értéknél oldódik, és belekerülhet a csurgalékvizekbe a polimerizálódás alatt. Egyes szerves polimerek biológiailag lebonthatók. A végleges lerakáshoz még tárolóés csomagolóeszközt is fel kell használni. Savas és erős oxidálószer tartalmú, valamint szerves anyagú hulladékokhoz nem megfelelő. A felhasznált kötőanyagok drágák. Az eljárás energiaigényes (szárítás, hevítés). Speciális berendezéseket igényel, alkalmazásához laboratóriumi háttér és szakképzett személyzet szükséges Csak szulfit vagy szulfáttartalmú iszapra alkalmas. A kioldási jellemzők a cement- és mészalapú eljárásokéval azonosak. A kalcináláshoz többletenergia és külön berendezés szükséges. Az eljárás energiaigénye nagy. Speciális berendezéseket és szakképzett személyzetet igényel.

119 6.2. A hulladékok kémiai kezelése A korábbi fejezetekben tárgyalt fizikai előkezelő műveletek bizonyos hulladékok estében nem adnak megfelelő eredményt, ezért ezeknél a hulladékoknál kémiai kezelést kell alkalmazni. Kémiai kezelés során a hulladékban lévő veszélyes komponensek anyagi szerkezetét kémiai reakcióban vagy reakciósorozatban változtatják meg. Alkalmazásuk célja lehet ártalmatlanítás vagy hasznosítás, illetve a környezetkárosító veszélyes komponensek mennyiségének, koncentrációjának csökkentése. A kémiai eljárások az ipari gyakorlatból többnyire jól ismertek és különösebb módosítások nélkül alkalmazhatók a hulladékok kezelésére. 6.2.1. Semlegesítés Semlegesítés során savas ill. lúgos pH-jú oldatok kémhatását vegyszer segítségével semleges értékre állítjuk be. Többlépcsős víztisztítás esetén általában ez a kezelési mód megelőzi a többi tisztítási műveletet. Pl: biológiai szennyvíztisztítás előtt semlegesíteni kell a szennyvizet, mert a baktériumok pH=7 értéknél életképesek leginkább. Más esetekben pl. emulzióbontáskor a folyamat végén kell a semleges pH-értéket beállítani. Abban az esetben, ha egy technológiában lúgos és savas szennyvizek, hulladékok keletkeznek célszerű ezeket összeengedni és így egymást részben-egészben semlegesítik. A gyakorlatban alkalmazott semlegesítőszerek: A) Lúgos szennyvizek, hulladékok esetén: sósav, kénsav, esetleg CO2-gáz (általában füstgáz CO2 tartalmát használják ilyen célra). A gyakorlatban a sósav alkalmazása terjedt el leginkább. Ennek oka részben, hogy a semlegesítéskor keletkező sók (kloridok) általában jó vízoldhatók. Természetesen a semlegesítésnél ügyelni kell, hogy az előírt sótartalmat ne lépjük túl a távozó szennyvízben. B) Savas jellegű hulladékokat három csoportra osztjuk. − vízben jól oldódó sókat képező savak-erős savakat tartalmazó hulladékok (HCl, HNO3), − vízben rosszul oldódó sókat képező erős savak: kénsavat, foszforsavat tartalmazó, melléktermékek. Ebben az esetben semlegesítéskor csapadékképződéssel kell számolni, − gyenge savakat tartalmazó melléktermékek: ecetsav, szénsav. A savas hulladékok semlegesítésére használt vegyszerek: különböző mészféleségek: mészkő - (CaCO3), dolomit - (CaMg (CO3)2), oltott mész - (Ca(OH)2), égetett mész - (CaO), szóda - (Na2CO3). A gyakorlatban ezek a leginkább alkalmazott szerek, mert olcsók. Viszonylag hosszú azonban a reakcióidejük. Bizonyos esetekben, pl. kénsavtartalmú hulladék kezelésekor csapadéképződéssel kell számolni. Nátrium-hidroxid: drágább mint a mészféleségek mégis elég gyakran alkalmazzák. Ennek oka gyors reakcióideje, könnyű adagolhatósága és semlegesítés során oldható végtermék keletkezése .

120 Semlegesítő berendezések Általában betonból készült többrekeszes kádakban történik a semlegesítés. A kádakban még terelőlemezeket is szokás beépíteni, ezzel növelhető a tartózkodási idő és a megfelelő keveredés. A kádak falát saválló téglával kibélelik. Mésszel történő semlegesítés esetén a reakciósebesség határozza meg a kádak méretét. A semlegesítés szabályozása és ellenőrzése beépített pH-mérő szondák segítségével lehetséges. Mérni kell a beadagolt és az elfolyó szennyvíz pH-értékét és térfogatáramát, ezen paraméterek ismerete alapján kell szabályozni a beadagolandó semlegesítőszer térfogatáramát. 6.2.2. Csapadékos leválasztás A csapadékos leválasztás lényege: a hulladékban, szennyvízben vízoldható formában jelenlévő veszélyes komponensek kicsapatása, vízoldhatatlanná alakítása. Ez történhet: − kémiai reakció útján, vegyszer hozzáadásával − az oldat összetételének olyan irányú megváltoztatásával melynek során a leválasztandó anyag oldhatósága csökken. A csapadékos leválasztást elsősorban mérgező fémionok leválasztására alkalmazzák: As, Cd, Cr, Cu, Pb, Hg, Ni, Se, Ag, Zn, Ta stb. Anionok közül elsősorban a foszfátok leválasztására használatos eljárás. A csapadékos leválasztáshoz alkalmazott vegyületek a következők A) Hidroxidok, ezek közül is a mésztej. A levált hidroxid-csapadékot ülepítéssel, szűréssel távolítják el az oldatból. A mésztejes leválasztással egyes anionok is leválaszthatók (pl.szulfátok, foszfátok, fluoridok). B) Szulfidok Na2 S, NaHS, FeS A szulfidos lecsapás általában hatékonyabb mint a hidroxidos, mivel a szulfidok oldhatósága jóval kisebb, mint a hidroxidoké. Az előnye még, hogy számos fémet szulfidjából állítanak elő, így a leválasztott csapadék hasznosítása könnyen megoldható. Hátránya viszont, hogy a feleslegben adagolt szulfidot utókezeléssel el kell távolítani az oldatból. C) Karbonátok. Bizonyos fémek kationjai pl.Cd, Pb, esetében jobb a lecsapás hatásfoka, mint hidroxidos lecsapásnál. A keletkező csapadék sűrű és jól szűrhető. Nem alkalmazható azonban minden fémre.(pl. Zn, Ni) D) Bórax (nátrium-tetrahidro-borát:) Na(BH4), amely elemi fém formájában választja le az oldatból a fémionokat:

121 Legkedvezőbb pH = 8-11 közötti tartomány a reakció lejátszódásához. Nagyon jól alkalmazható Pb, Ni, Hg, Cu és Cd leválasztására, sőt nemesfémek (Au, Ag, Pt) kinyerésére is. E) Komplexképző anyagok: A fémek leválasztására használják pl. a kálium-hexacianóferrátot (K4 Fe(CN)6): a ródium bevonatok készítéséhez használt oldatokból a fémszennyezők (Pb, Sb, Cd, Zn, Fe) leválasztására alkalmazzák. Nikkel bevonatok oldatainak tisztítására alkalmazott komplexképző szer pl. a Ni-dialkil-tiokarbamát, amely oldhatatlan csapadékot képez az Fe, Cu fémekkel. D) Mész, illetve többértékű kationok sói (pl. Al3+ , Fe3+). Anionok leválasztására alkalmazott szerek. Elsősorban a foszfát-ionok leválasztására alkalmazzák. A fémek csapadékos leválasztási módszereit elsősorban galvánipari szennyvizek tisztításánál alkalmazzák. A lecsapást gyakran kombinálják egyéb tisztítási módszerekkel pl. ioncserével. 6.2.3. Hidrolízis Hidrolízis során víz hatására egy vegyületből két új vegyület keletkezik. Ezt a kémiai módszert a hulladékok esetében két okból alkalmazzák: − mérgező komponensek kevésbé mérgező vagy ártalmatlan anyaggá alakítására, − vízzel hevesen ,esetleg robbanásszerűen reagáló anyagok reakciójának szabályozására. A hidrolízis során keletkező vegyületek lehetnek erősen savas vagy lúgos anyagok, melyeket a hidrolízis után semlegesíteni kell. A fontosabb, hulladékkezelésnél előforduló hidrolízis reakciók a következők: Cianidok hidrolízise: NaCN + 2H2O =NH3 +HCOONa Na-formiát Cianátok hidrolízise: CH3NCO +2H2O =CH3 NH2 + H2 CO3 metil-izocianát metil-amin Halogenidek hidrolízise: AlCl3 + 3H2O = Al(OH)3 + 3 HCl Karbidok hidrolízise: CaC2 + 2 H2O = Ca(OH)2 + C2 H2 Ca-karbid acetilén

122 A hidrolíziskor lejátszódó reakciók többnyire hevesek, robbanásszerűek, ezért a technológiai berendezés kialakításánál ezt figyelembe kell venni.(hőmérséklet, pH, betáplálási sebesség) A hidrolízisre gyakorlati példaként a kalcium-karbid tartalmú hulladékok ártalmatlanítását lehet említeni. A folyamat során Ca(OH)2 (mészhidrát) és acetilén gáz képződik. A mészhidrát gyengén oldódik vízben ezért az gyengén lúgos kémhatású lesz. A hidrolízist egy kalapácsos malommal összekapcsolt reakciótartályban játszatják le. A karbid hulladékot először megőrlik a malomban, majd a malom alján lévő rostán keresztül a reakciótartályba kerül. A reakciótartályban lévő gyengén lúgos oldatot cirkuláltatják a malomba, így már őrlés közben megindul a hidrolízis. A keletkező acetilén gázt gázmosóba vezetik és elnyeletik. A reakciótartályban keletkező telített Ca(OH)2 oldatot szűrik és a szennyvízbefogadóba engedik (pH beállítás után). A berendezést robbanásbiztos beton épületben helyezik el, robbanótetővel ellátva. A keletkező gázok kijutásának megakadályozására vákuumot tartanak fenn a helyiségben, és a terem elszívott levegőjét szintén gázmosóba vezetik. 6.2.4. Redukció Elektronfelvétellel járó reakciók, melyek során az anyag pozitív töltése (oxidációjuk) csökken. A redukciót viszonylag ritkán alkalmazzák a hulladékkezelés területén, elsősorban fémek redukciójára: − Cr(VI)-Cr(III) redukció, − Hg redukciója, fémorganikus vegyületek előállítása, − fémkelátokat tartalmazó hulladékok kezelése. Az alkalmazott redukálószerek: kén-dioxid-gáz, Na-biszulfit (Na2S2O3), Na-metabiszulfit (Na2S2O5), Vas(II) vegyületek, Na-tetrahidroborát, formaldehid, hangyasav. A szerves redukálószerek esetében a redukció után általában biológiai szennyvíztisztítást kell alkalmazni, a maradék szerves anyagok elbontására. 6.2.5. Oxidáció Az oxidáció elektronleadással járó folyamat, melynek során az anyag oxidációfoka nő. Hulladékok többkomponensű rendszerek esetében az oxidációt nem lehet szelektíven lejátszatni, tehát az anyagban lévő valamennyi komponens oxidálódik bizonyos fokig. Az oxidációt lejátszathatjuk teljes mértékig, amikor valamennyi komponens teljes oxidációfokig (C-szén-dioxiddá, H2-vízzé, S-kén-dioxiddá)oxidálódik, illetve részlegesen, amikor csak a veszélyes komponenseket oxidáljuk teljes mértékben. A gyakorlatban legelterjedtebb oxidálószerek: klór, hypokloritok( NaOCl-hypo), (Ca(OCl)2) klór- dioxid, hidrogén -peroxid, káliumpermanganát, ózon Ezek közül a legáltalánosabban alkalmazott szerek a hypokloritok. Az oxidáció során a hypoklorit -ionból bomlás során keletkező naszcensz oxigén végzi az oxidációt. Savas közegben korrozív sósav képződik, amire figyelemmel kell lenni. A hypokloritos oxidációt elsősorban cianidok oxidációjára használják, főleg galvánipari szennyvizek esetében.

123

Nedves oxidáció A nedves oxidáció vizes fázisban lejátszódó oxidációs folyamat, melynek során a vizes fázisban jelenlévő szerves anyagokat 150.....325 0C -on és 2....20 MPa nyomáson oxidálják. A nyomás megválasztása a hőmérséklettől függ. Úgy kell beállítani, hogy a vizes oldat megfelelő hányada folyadékfázisban maradjon az oxidáció során. Az alkalmazott hőmérséklettől függően 3 tartományt különböztetünk meg. A) Kis hőmérsékletű oxidáció: 150-200 0C. Ez a hőmérséklet alkalmas a biológiai és háztartási eredetű iszapok kondicionálására a szervesanyag tartalom jelentősebb csökkenése nélkül. B) Közepes hőmérsékletű oxidáció: 200-280 0C. Biológiailag nehezen bontható szerves vegyületek oxidációjára alkalmas módszer. Ezen a hőmérsékleten a szervesanyag tartalom 6070%-kal csökkenthető. Ezzel a módszerrel lehet kimerült aktívszenet regenerálni. Az aktív szenet a biológiai szennyvíztisztításban alkalmazzák, ahol a felületén megköti a szerves anyagok egy részét. Telítődés után a fölösiszappal együtt távolítják el. A nedves oxidáció fenti hőmérsékletén az aktív szénen megkötött szervesanyagot oxidálják és a tiszta szenet vissza lehet nyerni és visszavezetni a szennyvíztisztítóba. A folyamat szénvesztesége mindössze 5%. Az oxidáció során keletkező szerves vegyületek: karbonsavak, aldehidek és ketonok, melyek már lebonthatók biológiai úton. C) Nagy hőmérsékletű oxidáció: 280-325 0C. Ezen a hőmérsékleten az oxidáció teljes mértékben lejátszódik, vagyis a szerves anyagok CO2-á, nitrogénné és vízzé alakulnak. A reakció 20...40 min. alatt lejátszódik. Szuperkritikus nedvesoxidáció A nedvesoxidáció speciális változata, amelyet a víz kritikus hőmérséklete (374 oC) feletti hőmérsékleten és kritikus nyomása feletti nyomáson hajtanak végre. A gyakorlatban 400-650 o C-on és 25-30 MPa nyomáson végzik az oxidációt. A reakcióidő mindössze 0,5-5 min. Az eljárás előnyei: − a víz tökéletes oldódása a szuperkritikus állapotú vízben, − szerves anyagok gyors oxidációja, − végtermék CO2 ,N2 és víz, ezért a véggázokat nem kell tisztítani, − szervetlen szennyezők oldhatatlan maradék formájában kiválnak az oldatból, − az energia nagy hatásfokkal visszanyerhető gőz alakjában. Az eljárás a szuperkritikus víz tulajdonságait használja ki. Nevezetesen: a víznek ezen állapotában a szerves vegyületek minden arányban elegyednek a vízzel. A szervetlen ionos sók pedig oldhatatlanná válnak és kicsapódnak a vízből. Kritikus hőmérsékleten a folyadékgáz fázishatár eltűnik. Ózonos oxidáció

124

Az ózon az oxigén 3 atomos allotróp módosulata, a természetben a magasabb légköri rétegekben fordul elő. Mesterséges úton oxigéntartalmú gázból lehet előállítani nagyfeszültségű elektromos ívkisülés útján. Az ózon a legerősebb oxidálószer, a legtöbb szerves vegyületet teljes mértékig oxidálja. Oxidálja -különösen nedves körülmények közötta legtöbb fémet ((kivétel: Au, Pt, Ir), a hidrogén-halogenideket, (a HF kivételével). A cianidok, fenolok, szerves színezékek, szerves S-vegyületek ózonnal végzett oxidációja a szennyvíztisztítás szempontjából jelentős. Az ózonnal végzett oxidáció előnye, hogy az ózon vízoldhatósága nagyobb , mint a tiszta oxigéné, és viszonylag széles pH tartományban tud oxidálni. Az oxidáció sebessége az oxidálandó vegyület összetételétől függően néhány másodperctől, néhány óráig is terjedhet. A Cl-F-carbon vegyületek ellenállnak az ózonos oxidációnak, ezért ezeket mint oldószereket lehet az oxidáció során alkalmazni. 6.2.6. Elektrokémiai módszerek Az elektrokémiai hulladékkezelési módszereket elsősorban híg fémtartalmú oldatok (galvánipari öblítővizek, szennyvizek) kezelésére alkalmazzák. Itt a cél az ártalmatlanítással együtt a hulladékokban lévő fémek kinyerése. A fémkinyerés az elektródok felületén lejátszódó oxidáció-redukció elvén alapszik. A katódon a fémek elektronfelvétel - azaz redukció - útján válnak le. Az anódon elektronleadásoxidáció-játszódik le ami általában gázfejlődéssel jár, a gáz összetétele az elektrolit összetételétől függ.

6.3. A biokémiai hulladékkezelés A biokémiai eljárások során a hulladék szerves alkotóinak feldolgozása élő mikroszervezetek segítségével történik. A hulladékhasznosítás a mikrobiológiai lebomlás termékeinek kinyerése, tisztítása, illetve értékesítése révén valósul meg. A mikrobiológiai folyamatok szabályozhatók. Ennek egyik alapvető módja a levegő- vagy oxigénellátás biztosítása, illetve ennek kizárása (aerob, illetve anaerob mikroorganizmusok elszaporodása). További fontos tényező a megfelelő hőmérséklet-tartomány biztosítása (kriofil, mezofil és termofil mikroorganizmusok). Az életműködésüknek legkedvezőbb hőmérséklet fenntartásáról szükség szerint a lebontandó szervesanyag-tömeg melegítésével vagy hűtésével lehet gondoskodni, attól függően, hogy a mikrobiológiai lebontás endoterm vagy exoterm folyamat. A mikroorganizmusok életműködését, szaporodásuk intenzitását módosító további tényezők: a lebontandó anyag nedvességtartalma, oldatának kémhatása, a tápanyag kémiai szerkezete, valamint a közegben jelenlevő egyéb vegyületek vagy ionok jellege (katalizáló vagy toxikus hatása). A felsorolt tényezők szükség szerinti szabályozásával a cél szempontjából a legelőnyösebb mikroszervezetek szaporíthatók el, a nem kívánt folyamatokat kiváltó mikroorganizmusok pedig elpusztulnak vagy látens állapotba kerülnek. A biokémiai hulladékfeldolgozási eljárások közül széles körben alkalmazott a komposztálás és a biogáz-előállítás. Viszonylag újabb és fejlesztés alatt áll az enzimatikus fermentációs eljáráscsoport. 6.3.1. Komposztálás

125 A komposztálás a szilárd és iszapszerű kommunális, illetve bizonyos termelési hulladékok (pl: élelmiszeripari, mezőgazdasági hulladékok) feldolgozására alkalmas aerob biokémiai eljárás. Meghatározott feltételekkel olajok és zsírok feldolgozására is mikroorganizmusok enzimrendszerei a hasznos anyagokat biológiai oxidáció útján lebontják és ennek eredményeképpen stabil szerves anyagok, valamint szervetlen ásványi anyagok keletkeznek. Az eljárás végterméke kb. 40-50 % nedvességtartalmú anyag (komposzt), amely a humuszképző szerves anyag és növényi tápanyag tartalma miatt a mezőgazdaságban a talaj termőképességének növelésére hasznosítható. A komposzt kihozatal a hulladék összetételének és az alkalmazott technológiának a függvénye. Átlagosan figyelembe véve kb. 20-25 %-os erjedési veszteséget, mintegy 40-45 tömegszázalékos komposztkihozatallal lehet számolni. A 35-40 %-nyi nem komposztálható maradék rendezett lerakással ártalmatlanítható. A komposztálás folyamatát döntően befolyásolható tényezők technológiailag jól szabályozhatók. A végterméknek nemcsak magas biológiai értékűnek kell lennie, hanem megkövetelt az optikailag kifogástalan külalak, valamint a minimális károsanyag tartalom (nehézfémek). Ezek a tulajdonságok részben utólagos minőségjavítási műveletekkel, részben ellenőrzött minőségű nyersanyag bevitellel biztosíthatók. A veszélyes hulladékok kezelése területén ott van jelentősége, ahol sikerült a települési hulladékokkal történő együttes komposztálás (pl. olajos rongyok, vágóhídi hulladék stb.), illetve olyan speciális mikrobatörzsek kerültek kitenyésztésre, amelyek jól alkalmazkodnak az adott eltérő körülményekhez (pl. olajos iszapok lebomlása stb.). 6.3.2. Biogáz-előállítás A biogázképződés körülményeit a komposztálással szemben az anaerob (oxigénmentes) lebomlás jellemzi, elsősorban mezofil (30...40 0C) hőmérsékletszinten. Az anaerob lebomlás termofil (50...60 0C) mikroorganizmusokkal gyorsabban végbemegy. A folyamat végeredménye a döntően metánból és szén-dioxidból álló, 20...30 MJ/m3 fűtőértékű biogáz, amely energetikai célokra hasznosítható. A biogáz energiaértékét a tiszta metán részaránya határozza meg, amely az egyes eljárások és a feldolgozott hulladékok függvényében 50-70 % között mozog. A berendezésekben a feldolgozott anyagféleség függvényében 1 kg szerves anyagból 0,25...0,5 m3 hasznosítható biogáz nyerhető. Ennek átlagosan minimum 15-25 %-a fordítandó a rendszer saját fűtésére. Tulajdonképpen az egész biogázgyártás gazdaságosságát, műszaki realitását a termosztálás hőszükséglete határozza meg. A biogáz-előállításnál visszamaradó melléktermék a kirothasztott iszap (biomassza). Ezt jelenleg leginkább szerves trágyaként hasznosítják, amely a növekvő áru műtrágya helyettesítése mellett a talaj vízháztartása szempontjából is előnyös. A biogáz-előállítás technológiájának műszaki és gazdasági szempontból történő optimalizálására színvonalas műveleti kutatások irányulnak. Ezek a vizsgálatok elsősorban a

126 felhasználandó nyersanyagok összetételére vonatkoznak, főképpen a technológiára, a kitermelésre gyakorolt hatásuk miatt. A technológiai változatok és az üzemi megoldások számosak. Az anyag-előkészítés szükség szerint magában foglal tisztítást és kondicionálást, valamint összetétel-beállítást. Az adagolás szivattyús, szállítócsigás vagy egyéb megoldású lehet (pl. cellás adagoló). A zárt erjesztőtank vagy -reaktor kialakításánál legfontosabb a megfelelő keverés, a gázkilépés és a maradék anyag kiürítésének hatékony megoldása, valamint az alkalmas fűtési módszer kivitelezése (fűtőrendszer, hőszigetelés). Megkülönböztetünk egylépcsős, illetve kétlépcsős eljárásokat aszerint, hogy a fermentatív és a metános erjesztést külön-külön vagy együtt valósítják meg a reaktorban, vagy a reaktorokban. A reaktor kialakítását az üzemmód is befolyásolja (folyamatos, szakaszos), amit csak a feldolgozandó anyag szárazanyag-tartalmának függvényében lehet megválasztani (nedves: 0,5-1 % szárazanyag-tartalmú, szuszpenziós: 515 % szárazanyag-tartalmú és félszáraz: 15-25 % szárazanyag-tartalmú töltetekkel dolgozó reaktorok). A biogázt a kondenzálás után a nyersgáztartályban tárolják. A további gázkezelési, tisztítási feladatokat (szén-dioxid és kén-hidrogén eltávolítása), esetenként komprimálás követi. A maradék anyag utókezelése kiszellőztetésből, átlevegőztetésből, utóerjesztésből, stabilizálásból és fáziselválasztásból áll. A biogáz-előállítási eljárások széles körben alkalmazottak a szennyvíziszapok kezelésénél, további elsődleges hasznosítási területük a mezőgazdasági hígtrágyák és az egyéb mezőgazdasági hulladékok feldolgozása. Az ilyen irányú eredményes hazai fejlesztésekre jó példa néhány mezőgazdasági nagyüzemünk biogáztelepe (pl. Rákóczi Mgtsz., Szécsény; Petőfi Mgtsz., Dunavarsány) 6.3.3. Enzimes fermentáció A fehérjék, zsírok és más komplex szerves anyagok lebontására is kidolgozott enzimes eljárásokat a hulladékfeldolgozás területén még viszonylag szűk körben alkalmazzák, azonban a gyakorlati alkalmazás érdekében igen komoly fejlesztő munka is folyik. Az eljárásnál a mikroszervezetek által termelt enzimek, mint biokatalizátorok végzik az anyag átalakítását. Ily módon főként a hulladék cellulóztartalma, vagy az egyszerűbb szénhidrátokká bontott cellulózanyagok, cukrok alakíthatók etanollá vagy más szerves vegyipari alapanyaggá. A hulladékban levő cellulóz enzimes feldolgozására, illetve etanol előállítására alkalmazott eljárás rendszerint három szakaszra különül el: a cellulóz hidrolízise cukortartalmú masszává, a cukrok fementációja és az etanol koncentrálása desztillációval. A cellulóz hidrolízisére savas bontást alkalmaznak. Az enzimes fermentációs eljárások felhasználásával elsődlegesen állati táplálkozásra szolgáló egysejtfehérje állítható elő. A módszerek széles körű gyakorlati alkalmazásra még nem kiforrottak. Hulladékkezelési szempontból az enzimes fermentáció elsődlegesen a mezőgazdasági és élelmiszeripari, valamint a papírhulladékok hasznosításában jelent, ez ideig nagyrészt kiaknázatlan lehetőségeket. 6.4. Hulladékégetés (energetikai hasznosítás) Az eddigiekben tárgyalt ártalmatlanítási módszerekkel nem kezelhető, viszonylag nagy égéshőjű hulladékok ártalmatlanítási módszere az égetés. Az égetés exoterm folyamat,

127 melynek során a hulladék szervesanyag tartalma gázokká és vízzé ég el, majd füstgáz formájában távozik a tűztérből. Az éghetetlen szervetlen anyagok salak és pernye formájában szilárd alakban távoznak a rendszerből. A távozó anyagok minőségét az égetésre kerülő anyagok összetétele, valamint az égetési körülmények(hőmérséklet, áramlási viszonyok, tartózkodási idő, légfelesleg stb.) együttesen befolyásolják. A hulladékégetés technológiája a következő részfolyamatokra tagolódik: átvétel (fogadás) és tárolás, anyag-előkészítés és adagolás, égetés és hőhasznosítás, füstgázhűtés és -tisztítás, salak és pernyekezelés. Az általános technológiai folyamatot a 6.1. ábra szemlélteti.

6.1. ábra A hulladékégetés általános technológiai folyamata 1 tárolás; 2 anyag-előkészítés; 3 adagolás; 4 égetés; 5 póttüzelőanyag; 6 levegő

128 7 füstgázhűtés; 8 hőhasznosítás; 9 füstgáztisztítás; 10 mosóvízkezelés; 11 kémény; 12 pernyeválasztás; 13 salakgyűjtés és kihordás; 14 salak- és pernyetárolás

129 6.4.1. Égetési jellemzők Hőmérséklet Égetés során a kívánt hőmérséklet min.850 0C .A legtöbb hulladékégetőben a szervetlen maradékok lágyulási pontja miatt a hőmérséklet 1050-1100 0C, ezen a hőmérsékleten a salak még nem olvad meg. Ha az égetést magasabb hőmérsékleten 1200-1700 0C-on végzik, akkor a szervetlen maradékok olvadék formájában távoznak a rendszerből, ez az ún. salakolvasztásos módszer. Tartózkodási idő A füstgázok kívánatos tartózkodási ideje a tűztérben szilárd hulladékok égetésekor 2...3 s folyékony hulladékok égetésekor 0.5...1 s. Légfelesleg tényező A hulladékégető berendezésekben a szükséges égéslevegő mennyisége átlagosan 50....150 %kal nagyobb, mint a sztöchiometrikus égéshez szükséges elméleti levegő mennyisége. A légfelesleg tényező 1,5....2,5 érték között változik. Az elméleti levegőszükségletet az égetendő anyag C, H, O és S tartalma alapján számítják ki. Pontosabb értéket kapunk ha figyelembe vesszük a hulladék fűtőértékét is. A levegőszükséglet és fűtőérték között lineáris az összefüggés. A tényleges levegőszükséglet mennyisége függ még az égetőberendezés konstrukciójától, a levegőbevezetés módjától. Az égéslevegő mennyiségét úgy kell szabályozni, hogy a távozó füstgáz oxigéntartalma min.8 % legyen. Áramlási viszonyok A megfelelő áramlási viszonyok mechanikai eszközökkel (mozgó rostélyok ,forgó kemence, bolygatószerkezetek) illetve aerodinamikai módszerekkel (gázáramok irányított mozgatása) érhetők el. Az égetés szilárd maradékának mennyisége függ az elégetett hulladékok minőségétől. Szilárd hulladékok égetésekor a salak mennyisége 25....40 % (salakolvasztásos égetésnél 15.....25 %), iszap és folyadékok égetése során átlagosan 2...10 %. Ahhoz, hogy egy hulladék égetéssel történő ártalmatlanítását meg tudjuk tervezni és az égetési paramétereket ideális értékre tudjuk beállítani feltétlenül szükséges a hulladék minőségének ismerete. Ezek: − halmazállapot (folyékony,iszap,pasztás,szilárd,vegyes) − elemi összetétel(C,H,O,N,S,víz és hamutartalom) − fűtőérték − sűrűség − hamu olvadási jellemzői − szilárd hulladék: szemcseméret eloszlás, darabméret(max), anyagfajták szerinti összetétel. − folyékony hulladékoknál: viszkozitás, gyulladás- és lobbanáspont, szilárd szennyezőanyagtartalom -szemcseméret, kémhatás. − halogéntartalom, nehézfémtartalom, egyéb mérgezőanyagtartalom(PCB) − egyéb speciális tulajdonságok(pl.fertőző, vízzel hevesen reagáló, hőmérséklet)

130 6.4.2. Az égetési technológia Átvétel A hulladék beérkezése, szállítóokmányok ellenőrzése, mérlegelés, gyorsanalízis elvégzése ,hulladék irányítása a tárolóhelyre. Tárolás A szilárd hulladékok tárolása megfelelően kialakított bunkerben történik. A bunkerek kialakításuk szerint lehetnek a fenékszintjük szerint:magas- és mélybunkerek, osztott és osztatlan terűek. A bunkerekben a hulladék mozgatása híddarura szerelt markolóval történik. A fedett bunkerek a por és tároláskor felszabaduló gázok eltávolítása céljából szívás alatt állnak. A nem szivattyúzható iszapokat és az ún. pasztás hulladékokat un. kazettás bunkerban tárolják, vagy a szilárd hulladék tárolására szolgáló bunkerbe helyezik és bekeverik a szilárd hulladékkal. Mozgatása , adagolása szintén markolóval történik. A szivattyúzható iszapok és nagyobb viszkozitású folyadékok tárolására fűthető tartályokat alkalmaznak. Folyadékok tárolása zárt tartályban,vagy hordóban történik.Adagolásuk szivattyúkkal végezhető. A tárolóterek kapacitását az égetőmű óránkénti teljesítménye, az üzemidő és a hulladékok térfogattömege határozzák meg. Általában 3...5 napra elegendő hulladék tárolását kell az égető területén biztosítani. Hulladék előkészítése Célja a hulladékok tulajdonságainak (fizikai) olyan megváltoztatása,hogy égetésre alkalmas állapotba kerüljenek. Előkészítő művelet szilárd hulladékok esetében a hulladékaprítás. Ennek célja a hulladék méretének csökkentése mellett a homogenizálás. Folyékonyhulladékok esetében előkezelés a szilárd szennyeződésektől történő elválasztás -ez történhet ülepítéssel, szűréssel, centrifugálással. Folyadék előkezelési módszer még a semlegesítés, méregtelenítés, víztartalom csökkentés, emulzióbontás, homogenizálás. Adagolás A szilárd hulladék adagolása markolóval (serleges, vagy polip)történik az égetőberendezés garatjába. Kisebb berendezésekhez speciális acéllemezes szállítóhevederek is alkalmazhatók, ezáltal biztosítható az egyenletes adagolás.Ez lényegesen befolyásolja az égésfolyamat minőségét, biztosítja a tűztér állandó hőterhelését. Az adagológaratba jutt atott hulladék kettős zsiliprendszere megakadályozza a füstgáz és a láng kicsapódását és hamis levegőnek az égéstérbe jutását. A garatból a szilárd hulladék gravitációs úton hullik az adagolóberendezésbe. Ez többféle formában működhet,lehet :dugattyús betolószerkezet,adagolórostély, vagy acéllemezes adagolóheveder. Folyadékok adagolása szivattyúval, többnyire a tűztérbe történő porlasztással vagy égőfejen való betáplálással történik. Égetés,égetőberendezések A hulladékégetők legfontosabb része a tüzelőberendezés. Kétféle típusát ismerjük:rostélyos és rostély nélküli. A rostélyos tüzelőberendezéseket főleg települési szilárd hulladékok égetésére alkalmazzák. A rostély alkalmazásának célja:biztosítani a hulladékok keveredését ,mozgatását ,másrészt lehetővé tenni az égéságy levegőztetését. Az ún. primer levegőt (mely az összes

131 levegőszükséglet 70-80%-a ) a rostélyon keresztül juttatják a tűztérbe, ezzel egyúttal a rostély hűtését is biztosítják. A rostély nélküli berendezések elsősorban folyékony és pasztaszerű hulladékok égetésére használatosak, azonban bizonyos típusok szilárd anyag égetésére is alkalmasak. Az égetőberendezéseket osztályozhatjuk a füstgáz és a levegő áramlási iránya szerint is. Ez alapján megkülönböztetünk egyenáramú, ellenáramú és kombinált áramú formákat. Magasabb fűtőértékű hulladékok esetébenaz egyenáramú megoldás terjedt el. A tűztérfalazat a tüzelőberendezés legkritikusabb része. Megfelelő szilárdságú kémiai korrózióval és kopással szembeni ellenállóképességű kell legyen. Kisebb igénybevételnél samott típusú bélést, az erősebben igénybevett részeken szilícium-karbid és műkorund falazatot készítenek. Póttüzelés: Az ingadozó fűtőértékű hulladékégetés esetében szükségessé válhat póttüzelés, ezzel tudjuk az egyenletes tűztérhőmérsékletet fenntartani. Póttűzeléshez olaj vagy gázégőket használnak, az égőket közvetlenül a tűztérben helyezik el. Az égéstér hőmérsékletét az égéslevegő mennyiségével és a póttüzeléssel lehet beszabályozni a kívánt határok közé. Hazánkban a hulladékégetés terén elsősorban a rostélynélküli tüzelőberendezések terjedtek el. Rostélynélküli tüzelőberendezések fajtái: forgódobos kemencék, égetőkamrák, emeletes kemencék, fluidizációs kemencék, egyéb speciális túzterek. A rostélynélküli berendezések tűztere általában hengeres, ezáltal növelhető a hősugárzás intenzitása. nálunk a legelterjedtebb típusa az ún. forgódobos kemence, mely tűzálló flazattal kibélelt hengeres tűztér. A vízszinetshez képest enyhén lejt és lassan forog (0,3...2 ford/min.). A fordulatszám és a dőlésszög változtatásával lehet a hulladék tartózkodási idejét változtatni a kemencében. A forgókemencében a hulladék és a füstgázok egyenáramban haladnak. A hulladék a henger palástjával együtt a tengelyirányra merőlegesen is mozog, így megnő az ún. égéságy aktív felülete. A forgódobos kemencékhez az esetek többségében utóégető kamra csatlakozik, amelyben a forgódobból távozó még kiégetlen füstgáz összetevők égnek ki. Az utúégetőtérben váltalában 900...1000 oC a hőmérséklet, melyet olaj- vagy vázégőkkel állítanak be, illetve itt van lehetsőgé folyékony oldószerek égetésére is. A forgódobban a hőmérséklet általában 900 C0, a légfelesleg tényező: 2...2,5, a dob kb. 20 %--ig tölthető meg hulladékkal. A hulladék beadagolása, valamint a primer levegő betáplálás és a támasztóégők a kemence fejrészénél helyezkednek el. A távozó salak általában nedves slakkihordón keresztül hagyja el a berendezés. A Magyarországon üzemelő nagyobb hulladékégetők forgódobos kemencével rendelkeznek. (Dorobi Égető, Győri Égető, Nitrokémia Fűzfő, Százhalombattai Finomító égetője) Füstgázhűtés,hőhasznosítás Az égetőtérből távozó füstgázok hőmérséklete 900...1000 C0 körüli, ezt a harmatponti korrózió elkerülésére a füstgáztisztítás előtt 250...350 C0-ra le kell hűteni.A hűtés történhet közvetlen és közvetett úton.

132 Közvetlen hűtés: víz vagy levegő beporlasztása a füstgázcsatornába. Ennek az eljárásnak hátránya a viszonylag nagy levegőszükséglete, valamint, hogy a turbulencia miatt a szilárd részecskéket a füstgáz tovább viszi magával.Vízbepermetezésnél pedig korróziós gondok léphetnek fel a füstgázcsatornában. Közvetett hűtés: hőcserélők, rekuperátorok, hőhasznosító kazánok alkalmazása. Az, hogy melyik típusú hűtést alkalmazzuk függ a hőhasznosítási lehetőségtől (van-e igény gőzre, villamos energiára), a hulladék fűtőértékétől és az égető hőteljesítményétől, a beruházási és üzemeltetési költségektől. A nagyobb teljesítményű égetőknél gyakran alkalmazzák a kazánokat. A hőhasznosító kazán által termelt gőzt többféle módon lehet hasznosítani. Lehet a gőzt átadni a távhőszolgáltatásnak, vagy ipari gőzfelhasználóknak, illetve lehet a gőzzel villamos energiát termelni. Lehetséges hasznosítási mód egy közelben lévő szennyvíztisztító telep szennyvíziszapjának szárítására alkalmazni. Általában szükségkondenzátorokat is építenek be arra az esetre, ha valamilyen meghibásodás, vagy karbantartás miatt a hőhasznosítás nem megoldható .A lekondenzáltatott gőzt vissza lehet táplálni a kazánba, mint tápvizet Füstgáztisztítás Környezetvédelmi szempontból a hulladékégetők legjelentősebb problémája a füstgázzal a levegőbe jutó káros komponensek leválasztása (határérték alá való csökkentése). A füstgázzal távozó szennyezőanyagok mennyisége az égetett hulladék minőségétől valamint az égetés üzemeltetési paramétereitől függ. A szennyezőanyagtartalom viszonylag tág határok között változik. A füstgázokban található egyéb lényeges szennyezők:nehézfémek illetve az elégetlen szénhidrogének és a dioxinok. A nehézfémek egy része a salakban és a pernyében jelenik meg, az illékonyabbak pedig a füstgázban. A szennyezőanyagok általában a szállópernyében dúsulnak, mert a gőz állapotú szennyezők a füstgázok lehűlése következtében kondenzálódnak a füstgázban lévő szilárd részecskék felületén. A pernyére rakódott nehézfémek a pernye leválasztásával eltávolíthatók. Ahhoz, hogy a hulladékégető az előírásoknak megfelelően működjön a füstgázt meg kell tisztítani a szennyeződésektől. A füstgáz tisztítással részletesen a Levegőtisztaság-védelem c. tantárgy foglalkozik. Itt csak néhány lehetőségre hívjuk fel a figyelmet. Porok leválasztása: a potartalom 99 %-nál nagyobb hatásfokkal leválasztható száraz vagy nedves elektrofilterek illetve szövetszűrők alkalmazásával. Gázállapotú szennyezőanyagok leválasztása: Két alapvető módon történhet a füstgáztisztítás nedves és száraz eljárással. A gyakorlatban a nedves füstgáztisztítást alkalmazzák gyakrabban. A szennyeződések kimosása a füstgázból savas illetve lúgos mosóvízzel történhet. A savas ill., semleges mosóvizek jó hatásfokkal távolítják el a füstgázból a HCl-ot és HF-ot.A SO2 kibocsátás csökkentésére rendszerint egy második fokozatban lúgos mosást alkalmaznak. Ha a mosó előtt nincsen porleválasztó beépítve akkor ún. Venturi-, rotációs-,illetve örvénylő mosók használatosak. A mosóberendezésből távozó víz viszonylag magas sótartalmú és iszaptartalmú, ezért ezt kezelni kell. Az iszapot szűréssel, ülepítéssel esetleg bepárlással lehet elválasztani a vizes fázistól. A vizes fázist semlegesítés, nehézfémkicsapatás után lehet csatornára engedni, vagy visszacirkuláltatni a mosóba.. A nedves mosásnál komoly gondot okoz a korrózió ezért a nedves füstgáztisztító berendezéseket korrózióálló anyagból célszerű gyártani, ami jelentősen növeli a beruházási költségeket.

133 A nedves mosási eljárások mellett az utóbbi években egyre szélesebb körben alkalmaznak félszáraz és száraz füstgáztisztítási eljárásokat. Ezeknél az eljárásoknál a szorbens anyagot, amely megköti a füstgázban lévő szennyeződéseket szuszpenzió vagy oldat illetve por formájában porlasztják be a füstgázáramba. A reakció során a szorbens által megkötött szennyeződéseket a gázáram útjába kötött szűrőkkel választják le. Száraz eljárás esetében amikor por formájában juttatjuk a szorbenseket a füstgázba, az adszorpció hatásfoka nő, ha az optimális hőmérséklet és víztartalom beállítására vizet is porlasztanak be. különösen sósavgáz eltávolításához nélkülözhetetlen a víz porlasztás. Az adszorbenst kiszűrő szövetszűrő felületén az adszorpciós folyamatok tovább folynak; a felületen megkötött anyagok az adszorbens belsejébe diffundálnak. Szorbens anyagként általában mészhirdátot vagy egyéb Na ill. Mg vegyületeket alkalmaznak. Az égetés során keletkező szilárd égetési maradékok kezelése: A kemencéből távozó salak és füstgázból leválasztott pernye a bennük koncentrálódó veszélyes komponensek miatt az égetők többségénél veszélyes hulladékoknak minősülnek, ezért gyűjtésüket és elhelyezésüket ennek megfelelően kell megoldani. A salak salakhűtő rendszeren keresztül távozik a kemencéből és innen egy szállító, kihordószerkezet útján kerül a gyűjtőedényzetbe. A hűtést általában vízzel végzik. A salak minősége függ az égetett hulladék minőségétől, illetve az égetési körülményektől. Éghetőanyag-tartalma lehet akár 10...15 % is. A pernye a salak mennyiségének 5...10 %-a. Adszorpciós tulajdonságai miatt ként, fluoridokat, kloridokat és nehézfémeket tartalmaz. Vízoldhatóanyag-tartalma magas 8...10 %. Gyűjtése és elhelyezése a salakkal és a füstgáztisztítási maradékokkal közösen történik általában.

6.2.5. A hulladék végső elhelyezése A rendezett hulladéklerakás a különleges kezelést nem igénylő települési szilárd és termelési hulladék közegészségügyi-, vízügyi, valamint környezetvédelmi előírások szerint megszabott technológiával és műszaki védelemmel végzett végső elhelyezése. A hulladéklerakók fontos kritériuma, hogy azok sem művelésük alatt, sem feltöltésük után nem válhatnak egészségügyi vagy környezeti veszélyforrássá. A környezetvédelmi követelményeket kielégítő, modellnek tekinthető rendezett lerakó vázlatos elrendezését a 6.2. ábra szemlélteti. 6.5.1. A hulladéklerakó elhelyezése, telepítése Hulladéklerakót az e célra kijelölt területre vagy a területfelhasználási engedélyben meghatározott területre lehet telepíteni. minden esetben szükséges a környezetvédelmi engedély megszerzése. A védőtávolságokat − a lerakómedence külső szélétől, − a szerves hulladék kezelésére (komposztálás) szolgáló terület szélétől, − a háztartási veszélyes hulladék gyűjtőépületének külső falsíkjától kell számítani. A hulladéklerakó helykiválasztásánál a

134 − − − − − − − − −

környezetföldtani és vízföldtani, vízvédelmi, levegőtisztaság-védelmi, közegészségügyi, természetvédelmi, tájvédelmi, földvédelmi, területfejlesztési, tűzvédelmi

szempontokat figyelembe kell venni, azaz a felsorolt szempontoknál az egyes követelményekre irányadó hatályos jogszabályok előírásait kell alkalmazni.

135

6.2. ábra Rendezett lerakó környezetvédelmi modellje 1 gépház, biogáz-szivattyúház; 2 bejárat és kerítés; 3 bejárati ellenőrzés; 4 hídmérleg; 5 biogázszívó kút szállítócsővel; 6 papírfogó háló vagy palánk; 7 hulladéktömörítés; 8 biogázgyűjtő vezeték; 9 védőtöltés; 10 zöld növényzet; 11 körforgalom; 12 vízelvezető övárok; 13 szivárgóvízelvezetés tisztításrs vagy elszállításra; 14 homokoskavics-réteg; 15 talajfeltöltés magas talajvíznél; 16 tömörített hulladék; 17 homokréteg szivárgóvíz-vezetékkel; 18 vízzáró altalaj vagy műszaki védelem; 19 talajvíz; 20 víznyelő akna; 21 talajvíz-ellenőrző kút (figyelőkút)

145

A hulladéklerakó helykiválasztásának szempontjából tiltott területek − erősen erózióveszélyes, felszíni mozgásveszélyes területeken, − karsztos, vagy karsztosodásra hajlamos helyen, vagy olyan helyen, ahonnan szennyeződés juthat a karsztba, − a meglevő vízmű, potenciális vízbázis területén, − a gyógyvíz termelő kút, gyógyforrás esetében a hatásterületre korlátozott védőidomon, − árvíz, belvízveszélyes, ill. ármentesítéssel nem rendelkező területen, − magas talajvízállású területen. A lerakó szigetelő rendszerének fenékszintje alatt a max. talajvízszint, ill. annak nyomásszintje legalább 1,0 m-re legyen.. − természetvédelmi és tájvédelmi területen, − kiemelten védett levegőtisztaságú területen, − energiaszállító vezeték védősávjában, − működő vagy felhagyott mélyművelésű bánya felszakadási területén belül, ha a mozgások még nem konszolidálódtak, ill. bányaművelésre előzetesen kijelölt terület fölött. Altalajjal szembeni követelmények − Földtani kutatással kell megalapozni a számításba vett terület geológiai alkalmasságát. − Épített szigetelőrendszer nélkül hulladéklerakó csak legalább 3,0 m vastag nagy adszorpciós kapacitású altalajon létesíthető, melynek megkívánt vízre vonatkozó szivárgási tényezője − k < 10-9 m/s. − Ha ilyen minőségű altalaj nem áll rendelkezésre, akkor épített szigetelő réteg is megfelel. Hulladéklerakók megkövetelt létesítményei − műszaki védelemmel ellátott lerakómedence (talp-rézsű-fedő-záró szigetelés), − csurgalékvíz elvezető szivárgó és drénrendszer, − csurgalékvíz gyűjtőmedence, − csurgalékvíz ártalmatlanítás megoldása, − kezelőépület porta, iroda, tartózkodó és mosdó-WC helyiségekkel, − kerítés, − ellenőrző (monitoring) rendszer /talajvízfigyelő kutak), − hídmérleg, − számítógépe hulladék-nyilvántartás, − gépszín, üzemanyag-tároló, − hulladéktömörítő gép (kompaktor), − Gyűjtőcsarnok a fedett helyen tárolandó, csomagolásra vagy bálázásra kerülő egyes hulladékfajták, és a háztartási veszélyes hulladékok részére, − közművek vízellátás, (ivó-, locsoló- és tűzoltóvíz) kommunális szennyvízelvezetés és -kezelés elektromos energiaellátás, térvilágítás

146

telefon (lehet mobil is) és telefax − konténer- és kocsimosó (iszap- és olajfogóval) − üzemi utak és térburkolatok − szelektív hulladékgyűjtési technológia esetén gyűjtőudvar Hulladéklerakó létesíthető − bányagödörben, mélyedésben, völgyben kialakított medenceként (gödörfeltöltéses technológia) − szorítógátakkal határolt medenceként (dombépítéses technológia) A lerakótól a környező területekről lefolyó csapadékvizet talp és övárkokkal távol kell tartani. Települési szilárd hulladék csak természetesen és/vagy műszaki védelemmel rendelkező hulladéklerakóban rakható le. A műszaki védelmet szükség esetén a lerakómedence teljes talpfelületén, továbbá a határoló rézsükön olyan magasságig kell elhelyezni, ameddig a szivárgó vizek elvezető rendszerének esetleges elzáródása esetén azok elárasztásra kerülhetnek. A medence talpszigetelésének fejtése a mélyvonalak felé legalább 3 % legyen. A medence alján, a talpszigetelés fölött legalább 25 cm vastag kavics szivárgóréteget kell építeni. A lerakómedencéből a szivárgó vizeket dréncső hálózaton és csatornarendszeren keresztül gyűjtőmedencébe kll elvezetni. A lerakó fennállásának teljes időtartama alatt gondoskodni kell a szivárgórendszer megfelelő működéséről. A lerakó végső lezárása előtt gondoskodni kell a depóniagázok ártalmatlanításáról, vagy hasznosításáról. Az alkalmazott műszaki megoldást (szívó-, elvezetőrendszer, gázfáklya, kompresszor) az adott lerakónál alkalmazott lerakási technológia függvényében kell megválasztani (ömlesztett vagy szelektív gyűjtés-lerakás). A megtelt lerakómedencét (medencerészt) felső szigetelőrendszerrel kell lezárni (rekultiváció). A hulladék végső lezárását úgy kell kialakítani, hogy a csapadékvíz a felszínről gyorsan lefolyhasson és a hulladékba beszivárgás nem történjen. 6.5.2 Hulladéklerakók építési osztályai és szigetelési előírások Az építési osztályok a lerakók szigetelési rendszereinek építésénél alkalmazandó minimális műszaki követelményeket rögzítik, amelyek a telepítési hely talajosztályával összefüggésben szükségesek ahhoz, hogy a hulladékokat biztonsággal lehessen lerakni. I. építési osztály Talpfelület: Legalább kétrétegű ásvány szigetelőréteget kell kialakítani, rétegenként max. 20 cm tömörített vastagságban, k < 10-9 m/s értékkel /K-vízre vonatkozó vízszivárgási tényező/ és min. 40 cm összvastagságban.

147

helyette beépíthető egy réteg szigetelőfólia min. 2 mm névleges vastagsággal. A szigetelőfólia minden építési osztályon és szigetelőrétegben HDPE /nagysűrűségű polietilén, angolul: high density poliethylen, németül: hohe Dichte Poliethylen/ minőségű műanyagólia legyen. Rézsüfelületek: Min. 20 cm tömörített vastagságú ásványi szigetelőréteggel kell kialakítani, k<10-7 m/s érték mellett. Helyette beépíthető egy réteg szigetelőfólia min. 2 mm névleges vastagsággal II. építési osztály Talpfelület: Elő kell állítani egy legalább háromrétegű ásványi szigetelőréteget, rétegenként 20 cm tömörített vastagsággal, k < 10-7 m/s értékkel és legalább 60 cm összvastagsággal. Helyette létesíthető egy kombinált szigetelés, mely összetevődik legalább egy 20 cm tömörített vastagságú ásványi szigetelésből k < 10-9 m/s értékkel, és egy réteg min. 2 mm névleges vastagságú szigetelőfóliából. Rézsüfelületek: A rézsüszigetelést egy ásványi szigetelőréteggel kell kialakítani min. 20 cm tömörített vastagságban és k = 10-8 m/s értékkel. Helyette beépíthető egy réteg, min. 2 mm névleges vastagságú szigetelőfólia is. III. építési osztály Talpfelület: Létre kell hozni egy kombinált szigetelést, mely legalább háromrétegű, egyenként 20 cm tömörített vastagságú ásványi szigetelésből, min. 60 cm összvastagságban, k < 10-9 m/s értékkel és egy réteg min. 2 mm névleges vastagságú szigetelőfóliából áll. Rézsüfelületek: − Egy réteg 2 mm névleges vastagságú szigetelőfólia, k < 10-7 m/s értékű ágyazással. − A felső, lezáró szigetelés mindhárom építési osztály esetében azonos: − cm vastag. humuszos talajfüvesítéssel, − cm vastag. homokos kavics szivárgóréteg, − geotextília, − x 20 cm vastag. tömörített ásványi szigetelés k < 10-9 m/s vagy 1 réteg 2 mm névleges vastagságú szigetelőfólia, − kiegyenlítő földréteg (kőmentes) a lezárás felületének kialakításához A fenti szigetelőrendszereken kívül alkalmazható velük bizonylatoltan azaonos értékű szigetelőrendszer is. 6.5.3. Hulladéklerakó működtetése

148

A működés rendje Új lerakóhelyek elhelyezését, engedélyezését és tervezését számos korábban említett előírás szabályozza. Ezek előírják az új helyszínek kijelöléséhez szükséges lépéseket és azon tanulmányokat, jóváhagyásokat, amelyek elkészülte után a ”Használatbavételi engedély” kiadására sor kerülhet. A lerakóhelyejek üzemeltetőinek össze kell állítaniuk egy listát a lerakóhelyre vonatkozó szabályokból, lehetővé téve ezzel a hulladékok elhelyezésének és a lerakóhelyen végzett egyéb tevékenységeknek az ellenőrzését. A lerakóhelyre vonatkozó szabályokat célszerű egyetlen lapra kinyomtatni, amelynek hátoldalára a lerakóhely térképe kerül. A szabályok másolatának az ellenőrző személyzetnél rendelkezésre kell állnia. Az üzemeltetőnek a szabályok másolatát mindenkihez el kell juttatnia, aki a lerakóhelyet igénybe veszi. Ellenőrzés A hatályos jogszabályok előírják, hogy a lerakóhelyet megfelelő kerítéssel kell körülvenni a helyszínre történő bejutás - ha a lerakóhely zárva van - megakadályozására. Őrökre is szükség van, akik biztosítják, hogy üzemidőn kívül senki sem használhatja a területet, és értesítik a megfelelő hatóságokat a létesítmény bezárása után fellépő problémákról, pl. vandalizmus, tüzek és engedély nélküli használat. A lerakóhely bejáratánál táblát kell elhelyezni, amely tájékoztatást nyújt a felhasználóknak a következőkről: − a létesítmény neve és az engedély száma; − az engedéllyel rendelkező neve, címe és a telefonszáma; − a napok és órák megjelölése, amikor a létesítmény hulladék átvételére nyitva tart; − az átvehető, illetve lerakható hulladék típusa − a nem engedélyezett lerakásért járó büntetés. A forgalom irnyítása: Az üzemeltetőnek biztosítania kell a forgalomnak a lerakóhelyre történő szabályos be- és kiáramlását. A forgalomnak nem szabad elkerülnie a mérleget és az ellenőrző pontot. Oszlopokat, korlátokat, abroncsokat és jeleket lehet felhasználnia a hulladékszállító jrműveknek a lerakóhely aktív részéhez történő irányítására. A találomra történő lerakodást nem szabad megengedni. A lerakóhelyre történő ellenőrizetlen bejutás közlekedési problémákat és torlódást okozhat a lerakóhelyen, különösen csapadékos időben. Az üzemeltető korlátozhatja a járművek lerakóhelyre történő behajtását és kisebb járművek részére gondoskodhat konténerről. Az üzemeltetőnek a megfelelő helyeken táblákat kell elhelyeznie, amelyek a forgalmat a konkrét tárolóhelyekre irányítják. A járművezetőknek célszerű átadni a lerakótelep térképének másolatát, amelynek segítségével a megfelelő ürítési területet megtalálják.

149

A lerakóhely nyitvatartási ideje alatt kapuőrre is szükség van: − az ügyfelek kilétének ellenőrzésére annak megállapítása céljából, hogy rendelkeznek-e telephasználati engedéllyel, (Ezt a tulajdonos által kidolgozott engedélyezési eljárás szabályozza, amelynek keretében a jármű elején bal oldalt címkét ragasztanak fel, ami mutatja, hogy a tulajdonos az ügyfelet nyilvántartásba vette, és utóbbi használhatja a lerakót;) − az ügyfélre vonatkozó információs feljegyzéseére, ami magában foglalja a dátumot, az időpontot, a nevet vagy az engedély számát, a jármű típusát, a hulladék térfogatát vagy súlyát, a hulladék típusát és azt a földrajzi helye (gyűjtési körzetet), ahonnan a hulladék származik; − az ügyfélnek tájékoztatására, hogy a szállított hulladékot pontosan hol kell üríteni.Ez lehetővé teszi az üzemeltető számára, hogy megkezdje a különféle típusú hulladékok szétválasztását aszerint, hogy komposztálásra, újrahasznosításra vagy napi földtakarásra lehet felhasználni, ha a rakomány teljes egészében földhulladékból áll; Mérés és ürítés A beérkező hulladék mérése: A hulladék-lerakóhelyek üzemeltetőinek ismerniük kell a beérkező hulladék napi, heti és éves mennyiségét. A lerakóhely működésének hatékonyságát és a várható élettartamot a lerakóhelyen elhelyezett hulladék mennyiség alapján lehet meghatározni, ezért a lerakóhelyre érkező minden hulladéknak meg kell határozni a típusát, majd le kell mérni vagy megbecsülni a térfogatát. A lerakóba érkező hulladék mennyisége két módszerrel határozható meg: − hídmérleget kell felszerelni és minden egyes járművet meg kell mérni, ha az tele van és ha üres. A kettő különbsége adja a nettó hulladéktömeget. A kezelőnek minden lerakóhelyre érkező hulladékot a naplóba kell jegyeznie. − a napló vezetése, a lerakóhelyet használó valamennyi járműről. A naplónak a járműre és a lerakóhelyen elhelyezendő rakomány nagyságára vonatkozó különféle információkat kell tartalmaznia. Ezt az információt azután össze kell gyűjteni, és ennek segítségével kell kiszámítani a beérkező hulladék mennyiségét. A beérkező hulladékok ürítése: A lerakóhelyre érkező hulladékáradat legfőbb összetevője a kommunális szilárd hulladék. Ezt a hulladékot a lerakóhely munkafelületének aljára kell üríteni. Az újra felhasználható anyagok engedélyezett kiválogatásának rögtön meg kell kezdődnie, mihelyt a hulladékot lerakták. Miután az újrahasznosítható anyagokat kiválogatták, a hulladékot 0,5 méteres rétegekben szét kell teríteni és tömöríteni kell. Kommunális hulladékok esetenként terjedelmes tárgyakat is tartalmazhatnak, pl. kidobott bútort vagy háztartási készülékeket. Az ilyenfajta hulladékot újra fel kell dolgozni, ha csak

150

lehetséges. Ha nem lehet újrafelhasználni, akkor egy kompaktorral össze kell sajtolni, és egyéb hulladékokkal együtt tömöríteni kell. Szekvenciális felöltési terv: Az üzemelő személyzet számára szekvenciális feltöltési terv készül a lerakóhely feltöltéséhez, biztosítva a lerakóhely felszíni vizeinek folyamatos elvezetését. A terv abban is segít, hogy a telep a megengedett területen belül maradjon, és ha megtelt, a tetején és az oldalakon megfelelő meredekségű legyen. Egy hatékony szekvenciális feltöltés terv a következőket biztosítja: − a rendelkezésre álló lerakótérfogat kihasználtsága hatékony és maximális. − a rétegek és cellák építéséhez nem kell a kívánt mennyiségen felül fedő talajréteget alkalmazni. − ahol szükséges közbenső, sőt napi fedőréteget húznak fel olyan lejtéssel, amely lehetővé teszi a fertőzetlen esővíz felszíni elvezetését. − a lerakó kiinduló első hulladékrétegének lerakása szekvenciális, hogy ezzel is korlátozva legyen a fertőzetlen esővíz bejutása. − a rákövetkező hulladékrétegek lerakása során a rétegek aljáról el kell távolítani a napi fedőréteget azért, hogy a csurgalék függőlegesen haladjon és ne szivárogjon át az oldalfalakon. − a lerakó hulladékrétegeit úgy kell építeni, hogy a felszíni vizek elvezetése ne zavarja a teherautók közlekedését és a hulladéklerakó feltöltését. − a rétegeket úgy kell kialakítani, hogy építésük sorrendje tartsa szem előtt a teherautók megközelítési útvonalainak hatékony megszervezését. A hulladék takarása A lerakóhelyen alkalmazott fedőanyagok három kategóriába sorolhatók: napi, közbenső és végleges. A fedőanyag típusát a kihelyezési időtartam határozza meg, ez általában a naponkénti takarás esetén egy hónap, vagy annál rövidebb idő, a közbensőnél egy hónap és egy év közé esik, a végleges lefedés esetén pedig egy vagy több év. Naponkénti takarás: A naponkénti földtakarás elsődleges funkciója a hulladék védelme, ill. a rovarok, madarak és rágcsálók távoltartása és a begyulladás elkerülése. A naponkénti fedőrétegnek általában 15 cm-es tömörített vastagságúnak kell lenie, és bármely talajtípusból állhat. Közbenső takarás: A közbenső rétegnek ugyanaz a funkciója, mint a naponkénti fedőrétegnek, ezenkívül alapként szolgál a következő réteg elkészítéséhez. Mivel a közbenső rétegnek a folyamatos forgalmat is segítenie kell, kb. 30 cm vastagnak kell lennie.

151

A közbenső fedőréteg bármely talajtípusból állhat, amelynek kielégítő szerkezeti tulajdonságai vannak a járműforgalom fenntartására, illetve elviselésére. Végleges takarás: A végleges fedőréteg célja, hogy amennyire lehet, csökkentse a lerakóhelyen elhelyezett hulladékba szivárgó víz mennyiségét. Ezt azzal érjük el, hogy kis vízáteresztő-képességű talajokat alkalmazunk. A végleges réteget akkor viszik fel a lerakóhelyre, amikor az elérte tervezett határértéket. Miután a lerakóhely betelt, az esővíz beszivárgását a lerakóhelyre célszerű megakadályozni. Ezért a végleges fedőrétegnek kis áteresztőképességű talajnak, pl. agyagnak vagy iszapnak kell lennie. A végső fedő talajrétegnek el kell tartania a vegetációt, ami az eső által okozott eróziót csökkenti, és elpárologtatja azt a vizet, amely a talajba szivárog.

152

Forrásmunkák (4., 5., 6. fejezet) 1. Moser M. - Pálmai Gy.: A környezetvédelem alapjai. Tankönyvkiadó 1992. 2. Árvai J.: Környezetgazdálkodás Bp. Mérnöktovábbképző Intézet Bp. 1990. 3. Bulla M.: Környezetvizsgálat SZIF Győr, 1994. 4. Farkas - Nagy G.: Tüzeléstan Tankönyvkiadó Bp. 1985. 5. Varga L.: Hulladékkezelés és újrahasznosítás SZIF Győr, 1993. 6. Láng I. - Bulla M.: Magyarország környezeti jövőképe Bp. 1994. 7. Bulla M.: Tanulmányok hazánk környezeti állapotáról Bp. 1989. 8. Fehér K.: A hulladékgazdálkodás kiinduló pontjai Környezetvédelem 1995. III. évf. 3. sz. p. 15-16. 9. Fehér K.: Hol lesz végső nyughelye Környezetvédelem 1995. III. évf. 3. sz. p. 16-19. 10.Bulla M.: Áttekintését az alternatív energiaforrásokról Környezet és fejlődés 1995. V/7. p. 19-23. 11.Fehér K.: Több szemét, kevesebb pénz Környezetvédelem 1995. III. évf. 2. sz. p. 18-19. 12.Bulla M.: A környezeti hatásvizsgálat preventív szerepe a (beruházási) döntésekben SZIF Győr, 1993. 13.Bulla M.: Környezetelemzés Kandidátusi értekezés Bp. 1993. 14.Nagy G. és társai: Növényi hulladékok energetikai hasznosítása SZIF Tudományos közleményei 1985. 15.Husmann W.: Szennyvíztisztítás Bp. Műszaki Könyvkiadó, 1973.

153

16.Benedek P. - Valló S.: Víztisztítás-szennyvíztisztítás (zsebkönyv) Bp. Műszaki Könyvkiadó 1976. 17.Barótfi I.: Környezettechnika kézikönyv Eger, Radó Nyomda 1991. 18.Wiles, C.: A review of solidification/stabilization technology (A szilárdítási/stabilizálási technológiák áttekintése) Journal of Hazardous Materials, 14.k. 1.sz. 1987. p.5-21. 19.Sell N.: Soliditiers for hazardous waste disposal (Kötőanyagok veszélyes hulladékok lerakásához) Pollution Engineering, 20.k.8.sz. 1988. p.44-49. 20.Árvai J.: Hulladékgazdálkodás Műszaki Könyvkiadó Bp. 1993. 21.Környezetvédelmi Lexikon Akadémiai Kiadó Bp. 1993. 22.Marton Gy.: A farmergazdaságokban képződő növényi anyagok agrár-ipari nyersanyaggá történő konvrtálása III. Másodnyersanyag hasznosító konferencia. Sopron 1992. szept. p.2-5. 23.Nagy G. és társai: Biomassza környezetkímélő eltüzelése Energiagazdálkodás, XXXV. évf. 8. sz. 1994. aug. p.353-357. 24.Láng I.: A biomassza hasznosításának távlatai Energia és atomtechnika KLI évf. 4. sz. 1988. p. 171-171. 25.Kiss E. : Megújuló energiaforrások: A biomassza az USA-ban Energia és atomtechnika XL évf. 1. sz. 1987. p. 28-32. 26.Christian G. - Franz M.: Umweltbelastung durch kleine Eninzelfeuerungen für feste Brenstoffe Montanuniversitat Leoben 1992. 27.Chiang, P.C. - You, J.: Szemétégetők PAH emissziói Journal of Hazardous Materials, 31.1.sz. 1992. p.29-37. 28.KÉTÜSZ-ME Tüzeléstani Tanszék: "FARMER KÁLYHA" kifejlesztése Zárójelentés Miskolc 1993. p.53. 29.Batsona-Smith-Wilson (eds.): The Safe Disposal of Hasardous Wastes Vol. I-III. Washington D.C., USA, The World Bank, 1989. 30.Olessák D.: Hulladékgazdákodás (jegyzet)

154

Környezetgazdálkodási Intézet, Bp. 1990. 31.Reiniger R.: Veszélyes hulladékok Anyaggazdálkodás, raktárgazdálkodás 6.sz. 1991. 32.Az alumuniumhulladék hasznosítása Recycling Today 26, 8.sz. 96-98. 1988. 33.Biotechnology of waste treatment Waste Management, 78. 10.sz. 717-718. 1988. 34.Grossmager, G.: Müll und Abfall, 20. 4.sz. 170-177. 1988. 35.Henstoch, M.E.: Resources, Conservation and Recycling 2, No.1. 69-85. 1988. 36.Kümpf-Maas-Straub: Müll und abfallbeseitigung (Müll-Hanbuch. Bd. 1-5) Bielefeld, Erich Schmidt Verlag, 1968-1969. 37.Szabó L. - Olessák D.: Hulladékhasznosítás, szilárd hulladékok feldolgozása Műszaki Könyvkiadó, Bp. 1983. 327.p. 38.Thomé-Kozmiensky K. J. (ed): Recycling International Berlin, EF-VErlag für Energie und Umwelttechnik, 1985. 39.Fehér Gy.: Települési hulladékok eltávolítása és hasznosítása Műszaki Könyvkiadó Bp. 1977. 40.Halász-Kiss-Martonyi: Veszélyes anyagok szállítása Műszaki Könyvkiadó, Bp. 1989. 41.Horváth B.(szerk): Környezetvédelem Népszava lap- és Könyvkiadó, Bp. 1988. 42.Librizzi, W.J.-Lowery, Ch. N.: Hazardous Waste Treatment Process (Including Environmental Andits and Waste Reduction) Virginia, 1990. 43.Mogens P.: The Danish System, 2nd International Symposium on Operating European Centralized Hazardous (Chemical) Waste Management Facilitis Odense, Denmark, 1984. 44.Országos Környezetvédelmi Információs Konferencia kiadványa. Esztergom Környezetvédelmi Informaciós Klub, 1991. jún. 5-7. 45.Szász L. - Szénich S.: A közterület-fenntertás gépei Műszaki Könyvkiadó, Bp.

155

46.American public Works Association "Municipal Refuse Disposal" 1966. 47.Bass J.M.: Avoiding failure of leachate collections system Waste Manage. Res. 3. 1985. 48.Methane Generation and Recovery from Landfills EMCON Associates 1980. 49.Kommunális szilárdhulladéklerakók működtetése és irányítása LEM kézikönyv 1994. 50.Sorg T.J. és Bendixen T.W.: Sanitary landfill In Solid Wastes Origin Collection Processing and Disposal, 1975. 51.Hulladéklerakók építése, tervezése. Kutatási jelentés Készült a Széchenyi István Főiskola, Környezetmérnöki Tanszékén az "Építési Fejlődéséért Alapítvány" támogatásával 1995. 52.Nagy G. és társai: Fosszilis tüzelőanyagok helyettesítése biomasszával. III. Ipari Környezetvédelmi Konferencia Siófok 1996. p.81-86. 53.Nagy G.: Mezőgazdasági hulladékok energetikai célú harmonizálása XXVI. ÓVÁRI TUDOMÁNYOS NAPOK 1996 p.853-857. 54.ADATOK HAZÁNAK KÖRNYEZETI ÁLLAPOTÁRÓL KTM Környezetvédelmi Hivatala Budapest 1996. 55.Nagy G., Bulla M.: A fitomassza, mint megújuló energiahordozó B. Veszprémi Környezetvédelmi Konferencia és Kiállítás 1997. p.462-467. 56.Dr. NagyG., Dr. Bulla M., Dr. Hornyák M.: Hulladékgazdálkodás főiskolai jegyzet. 1998.p. 140. SZIF-UNIVERSITAS Kft. 57.Dr. Nagy G. és szerzőtársai: Győr-Moson-Sopron Megye Környezetvédelmi Programja. Tisztább Termelés Győri Regionális Központja.. 2002. június 21.

7.

MÉRNÖKI FELADATOK GAZDÁLKODÁSBAN

A

VÁLLALATI

HULLADÉK-

156

7.1. Üzemi hulladéklogisztika (Szamos Péter nyomán) A logisztika célja az általánosan elfogadott definíció szerint annak biztosítása, hogy a megfelelő termékek a megfelelő mennyiségben és minőségben, a megfelelő időben a megfelelő helyen rendelkezésre álljanak a lehető legalacsonyabb költségszint mellett (7Melv). Más megfogalmazásban a logisztika a vállalati folyamatok zavartalanságát biztosító funkció, mely átfogja a vállalaton kívüli és belüli anyagok, szolgáltatások és információk áramlását.

7.1.1. A logisztikai alapfunkciók Szállítás Az áruszállítási rendszerek feladata az alap, -segéd, - és nyersanyagok, félkész -és késztermékek, valamint az alapfolyamatok melléktermékeként keletkező anyagok helyváltoztatásának biztosítása a termelés (források) és a felhasználás (nyelők) illetőleg a hulladékkeletkezés –és feldolgozás (ártalmatlanítás) helye között. Raktározás A beszerzés és a termelés, valamint a termelés és a fogyasztás közötti időbeli (ütembeli) eltérés kiegyenlítését szolgáló logisztikai funkció. Tárolás (beleértve az anyag –és készletgazdálkodást is) A termelési alapanyagok (alkatrészek) jelentős részének felhasználása készletekből történik, mert az igények és a lehetőségek közötti eltérés kiegyenlítést igényel. Készletek nélküli gyártás (pl. JIT-elvű anyagellátás) viszonylag szűk keretek között, csak bizonyos alkatrészek esetében, körültekintő vizsgálatok után (ABC -illetve XYZ-analízis) válhat alternatívává, erre ehelyütt részleteiben nem térünk ki. A raktári szükséges és elégséges készletszint meghatározása, a termelési rendszerek folyamatos, zökkenőmentes ellátásának biztosítása a lehető legalacsonyabb költségszint (lekötött tőke) mellett, alapvető készletgazdálkodási feladatok. Csomagolás A csomagolás feladata az alapanyagok, félkész -és késztermékek piaci és használati értékének megóvása, esetlegesen növelése (marketing funkció), valamint azok alkalmassá tétele logisztikai folyamatokban (raktározás, szállítás, tárolás) történő részvételre (egységrakomány-képzés). Hulladékgazdálkodás (tágabb értelemben vett logisztikai alapfunkció) A termelési folyamatok melléktermékeként keletkező, illetve egyéb, az eredeti funkciójukban, a továbbiakban fel nem használható anyagok gazdasági és környezetvédelmi szempontok figyelembe vételével történő gyűjtése és szállítása, illetve esetleges újrahasznosításában, kezelésében történő közreműködés.

7.1.2. A logisztikai lánc

157

A logisztikai alapfunkciók végső soron a logisztikai lánc (ellátási lánc) elemeiként biztosítják a 7.1. pont alatt megfogalmazott célkitűzések megvalósulását, valamint összekapcsolják a folyamatrendszer egyéb elemit (a logisztika integráló funkciója). A logisztikai lánc egyszerűsített modelljét a 7.1. ábra szemlélteti. A későbbiekben a folyamatrendszer egyik fő elemét, mint a hulladékgazdálkodási menedzsment szempontjából az egyik legtöbb potenciált kínáló részrendszert, a termelési logisztika területét vizsgáljuk meg részletesebben.

7.1.3. A környezetvédelem és a logisztika kapcsolata A fenntartható fejlődés alapvető kritériuma a természeti környezet megóvása a káros hatások csökkentése, valamint a szűkösen rendelkezésre álló természetes erőforrásokkal történő hatékony, takarékos gazdálkodás, úgy, hogy mindemellett az emberi társadalom és az élővilág további fejlődése biztosított legyen. A logisztikai folyamatok által kiváltott környezeti hatások az előbbiekben felvázolt logisztikai lánc különböző pontjain eltérően jelentkeznek. A potenciális környezeti hatások az egyes láncelemeken a következők: Szállítás − füstgáz emissziók a belsőégésű motorokból, − zajhatás. Raktározás − füstgáz emissziók a belsőégésű motorral szerelt anyagmozgató eszközökből,

158

− egyéb emissziók, pl. savkibocsátás anyagmozgató eszközök esetén, − zajhatás.

elektromos

hajtású

motorral

szerelt

Csomagolás − egyutas csomagolóanyagok (fa, karton, papír, műanyagok), − kiegészítő csomagolások (köztes elválasztók, védőfóliák stb.), − ragasztóanyagok, − árukísérő nyomtatványok. Termelés A termék-előállítás során a technológia folyamattól függő mértékű környezetterheléssel kell számolnunk. Technológiai (termelési) hulladékok − fémforgács, − emulziók, − iszaphulladék, − selejt. Egyéb hulladékok − kommunális hulladékok, − irodai hulladék, − veszélyes hulladékok, − csomagolóanyagok (lásd korábban).

7.1.4. A termelési (üzemi) logisztika és a hulladékgazdálkodás speciális kérdései A termelési logisztika a termelő vállalat belső anyaggazdálkodási rendszerének működtetéséért és a külső kapcsolatok biztosításáért felelős mikrologisztikai rendszer. Fő feladatai: − a beérkező alapanyagok (alkatrészek), nyersanyagok és segédanyagok átvétele, beraktározása, − anyag -és készletgazdálkodás, − a termelő rendszer (gyártó területek) igényének 7M-elv szerinti (lásd korábban) kielégítése, − a technológiai folyamat melléktermékeként keletkező anyagok illetve egyéb hulladékok termelési és logisztikai területeken történő gyűjtése, és elszállítása, valamint a termelő vállalat területéről történő kiszállításának szervezése, lebonyolítása. A logisztikai menedzsment funkcióit a különböző hulladékgazdálkodás tekintetében a 7.2. ábra szemlélteti.

irányítási

szinteken

a

159

Termelő vállalat esetében a logisztikai rendszer működtetése szempontjából elsődleges feladat a gyártóterületek igényeinek a korábban említett 7M-elv szerinti zavarmentes kielégítése, hiszen a telepített gyártókapacitások (gépek, berendezések) csak működésük esetén termelik ki beruházásuk értékét, majd egy idő után nyereséget, az álló gép ilyen formán a legdrágább. A vállalati logisztikai rendszer prioritást élvező feladata mellett lebonyolítandó minden egyéb tevékenységet ennek kell alárendelni, azokat úgy kell megtervezni és üzemeltetni, hogy az anyagellátási zavartalan működését ne veszélyeztessék. Egy termelő vállalat belső anyagáramlási rendszerének egyszerűsített modelljét a 7.3 ábra szemlélteti.

160

A korábbiakban említett, prioritást élvező alapfolyamat, a gyártóterületek anyagellátása az ábrán I. jellel került feltüntetésre. A körfolyamatot ellátó anyagmozgató eszköz az alapanyagraktárból a termelő terület igényeinek megfelelő ütemben, valamilyen anyagellátó rendszer támogatásával (Kanban, Andon, JIT stb.) végzi az anyagok gyártó területre történő kiszállítását. Célszerű ehhez a körjárathoz a termelő területen keletkező göngyölegek (üres anyagtartók) gyűjtésének funkcióját is hozzárendelni, amelyet a kijelölt göngyölegátrakó pályaudvaron kell leadni, majd újabb megrendelések kielégítésére vissza kell térni az alapanyagraktárba, így a körfolyamat újraindul. Az alapanyagraktárakból a termelő területekre kiszállított anyagtartók részben a korábbiakban említett, a továbbiakban fel nem használható csomagolóanyagokat, kiegészítő csomagolásokat is tartalmaznak, illetve adott esetben maga a gyűjtőcsomagolás is egyutas. Ezeknek az anyagoknak a gyűjtése az alapanyagok (alkatrészek) beépítése után elvileg megoldható lenne az eredeti egységrakomány-képző eszközben is. Ebben az esetben azonban a fenti folyamatot végigkövetve (I. körfolyamat) az összegyűjtött üres göngyöleget a hulladékokkal együtt kellene a göngyöleggyűjtő területen leadni, vagy a gyártóterület kiszolgálását végző (adott esetben szigorú útvonal –és időkötöttségek mellett közlekedő) ellátó körnek érintenie kellene az (adott esetben távolabb fekvő) központi hulladékgyűjtő és átrakó állomást (a 7.3. ábra jobb felső sarkában látható). Mindezek figyelembe vételével, gyakorlati megvalósítása képzelhető el (optimálisan):

tapasztalatok

alapján

két

megoldás

a) az üres göngyölegek gyűjtésére és szortírozására kijelölt területen a hulladékok anyagtartókból történő eltávolítását –és szelektív gyűjtését, illetve maguknak az egyutas csomagolóanyagoknak a kezelését is meg kell oldani, b) a mindenkori keletkezés helyén (tehát ebben az esetben a gyártóterületeken is) meg kell oldani a hulladékok szelektív gyűjtését (az anyagtartókból történő eltávolítását), valamint az önálló elszállítását. Az ellátó –és a hulladékkezelő folyamatok szétválasztásával a gyártóterület mellett, valamint a termelő vállalat egyéb területein keletkező különböző eredetű és összetételű hulladékok, illetve selejtanyagok típusok szerint szétválasztva gyűjthetők már a keletkezés helyén, speciálisan erre a célra kifejlesztett eszközökben. A hulladékgyűjtő tartók, a telítődési ciklusidők figyelembe vételével önálló gyűjtő-elszállító körökbe szervezhetők, melyek a korábban említett anyagellátó köröktől szeparáltan, saját útvonalon és menetrend szerint, az ellátó körök elsőbbségét figyelembe véve, azok minimális zavarása mellett biztosíthatják a hulladékok szakszerű, rendezett kezelését. A gyártóterületeken és a termelő vállalat egyéb területein a keletkező hulladék -és selejtanyagok gyűjtésére rendszeresített speciális tartók átrakó-pályaudvarra kerülnek, ahol nagyobb méretű gyűjtőtartókba üríthatők, melyek a termelő vállalat területéről külső szállítóeszközzel (tgk.) történő kiszállításra alkalmasak. A szétválasztás lehetőséget ad a termelő területek anyagellátását végző kihordó körök optimalizálására is az útvonal (minimalizálva a bejárandó utat) és a szállítandó anyagmennyiségek tekintetében, hiszen az üres göngyölegek (egységrakomány-képző eszközök) a gyártósorok mellől közvetlenül a szortírozó-átrakó állomásra kerülhetnek, a hulladékok –és egyutas csomagolóanyagok gyűjtése és elszállítása alól pedig a fent ismertetett módon mentesülnek. A 7.3 ábrát tovább tanulmányozva megállapítható, hogy a

161

leválasztott hulladékkezelő folyamatban részt vevő anyagmozgató eszközök gyakorlatilag a II. jelű körjárat mentén végzik tevékenységüket, emellett pedig lehetőség nyílik a félkész –és késztermékek elszállítását biztosító alrendszer leválasztására is, mint azt a III. körfolyamat is mutatja. A különböző rendeltetésű folyamatok szétválasztása eredményeképpen lehetőség nyílik az eltérő paraméterekkel rendelkező tevékenységek (ciklusidők és frekvenciák, valamint mozgatandó anyagmennyiség, illetve a feladó és leadó helyek elhelyezkedése stb. szempontjából) önálló kezelésére és vizsgálatára, hiszen azok diszkrét mikrorendszerként hatékonyabban működtethetők, a kapacitások jobban kihasználhatók, a folyamatok áttekinthetőbbek. Természetesen nem szabad megfeledkeznünk a logisztika egy másik fontos alapvetéséről, a rendszerszemléletű gondolkodásmódról, ennek megfelelően mindig meg kell vizsgálni a részrendszerek kapcsolódási pontjait, a felépített rendszer működését, mert végső soron a komplex rendszer hatékony működése a cél és nem a szuboptimumok (rész optimumok) keresése. Fentiek figyelembe vételével megvalósulhatnak az alábbi, a gyakorlat szempontjából fontos, a rendszer hatékony működését támogató célkitűzések: → → → → → →

Szétválasztott anyagellátás és hulladékkezelés, Szelektív hulladékgyűjtés a keletkezés helyén, Optimalizált körjáratok, Optimális szállítóeszköz-kapacitás kihasználás, Rendezett, átlátható folyamatok, felelősségi körök, Lehetőség részfolyamatok, tevékenységek leválasztására, esetlegesen kiszervezésére (outsourcing), szakértő (spec. know-how-al rendelkező) cég kezébe adására

7.1.5. A logisztikai rendszer környezetvédelmi szempontú fejlesztésének lehetőségei, céljai A logisztikai rendszer fejlesztése, állandó optimalizálása fontos mérnöki feladat. A környezetvédelmi szempontú optimalizálás lehetőségeit az alábbiakban foglaljuk össze: A szállítás tekintetében − − − − −

korszerű, gazdaságos, környezetkímélő szállítóeszközök alkalmazása, vasúti áruszállítás volumenének növelése, kombinált áruszállítás volumenének növelése, szállítási útvonalak (járatok) optimalizálása, szállítási kapacitások minél jobb kihasználása.

A raktározás tekintetében − elektromos hajtású motorral szerelt anyagmozgató eszközök alkalmazása, − anyagmozgató eszközök megfelelő karbantartása, ellenőrzése, − fáradt akkumulátorok elhelyezésének környezetbarát megvalósítása.

162

A termelési rendszerek tekintetében A korábban említett potenciálokon kívül: − többutas (többször felhasználható) csomagolóanyagok, egységrakomány-képző eszközök előnyben részesítése, − egyutas csomagolóanyagok környezetbarát anyagválasztása, újrahasznosításuk megoldása, − környezetbarát gyártási technológia kialakítása, a környezetterhelés csökkentése érdekében, − korszerű minőségbiztosítási rendszer bevezetése a kisebb hulladék –és selejtarány elérése érdekében, − termékek életciklus végi kezelésének, újrahasznosításának megoldása, lehetőleg a termelő vállalat felelősségi körében.

7.2. Üzemi hulladékgazdálkodási koncepció Az ember termelő-fogyasztó tevékenysége folyamán mindig keletkezik hulladék, amelyet adott műszaki, gazdasági és társadalmi feltételek mellett tulajdonosa sem felhasználni, sem értékesíteni nem tud, illetve nem kíván. A hulladékok kezeléséről a környezet szennyezésének megelőzése érdekében gondoskodni kell. Másfajta szóhasználattal élve, a hulladék nem más, mint anyag rossz helyen és időben. Ezen állítás létjogosultságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a hulladék fogalma a környezetvédelem történeti visszatekintésében folyamatosan változott, új meghatározások követték egymást. Hulladéknak nevezzük az anyagot, melyet nem tudunk hasznosítani, ami nem kell semmire, függetlenül attól, hogy az a környezetre káros vagy „neutrális” hatással van. Sokszor később jövünk rá, hogy anyag és energia, nyersanyag. Gondoljunk csak arra, hogy a lakossági fogyasztásból származó üveghulladék napjaink egyik fontos bitumenadaléka, vagy a fémek megmunkálásából származó, magas fémtartalmú de olajszármazékkal (folyadékkal támogatott nedves mechanikus megmunkálás) terhelt, s ezen tényező miatt veszélyesnek titulált köszörűiszapokra, melyek kiválóan kohósíthatók. Jó példa lehet még a papírhulladék, az öntödei technológiákból visszamaradt maghomokok, melyek átfogó vizsgálódás után talajjavító anyagként használhatóak. A sor végtelen, s ez az oka annak, hogy az EU szabályozásában nagyon finoman fogalmaz a hulladékok definícióit illetően, ösztönözve ezzel a mérnökileg, s természetesen gazdaságilag is jól átgondolt zárt technológiákat és újrahasznosítást. A hulladékok keletkezése egy üzemelő gyár mindennapjait jelentik, s mérnöki feladat az ökológiai- és ökonómiai-alapú üzemi hulladékgazdálkodás megtervezése, kialakítása, felügyelete és – a folyamatosan javuló környezetteljesítmény jegyében – folyamatos optimalizálása, azaz a létező környezeti és gazdasági potenciálok kiaknázása. Fontosnak tartjuk azt, hogy az üzemi környezetvédelem már a gyár technológiai tervezésekor be legyen vonva, hiszen egy jól működő hulladékgazdálkodási koncepció

163

nem más, mint az összes létező információ ismerete, azok közül a környezetvédelmi szempontból relevánsak kiválasztása és mérnöki súlyozása. Abban az esetben, ha a technológiák beüzemelése, azaz a gyártás beindítása után merülnek fel a „Mit kezdjünk a keletkező hulladékokkal?”, vagy a „Van-e elegendő hely a tömörítő konténer kihelyezésére?”, illetve a „Hol fogjuk gyűjteni a gyár hulladékait?” típusú kérdések, sokkal kisebb mozgástérben mozog a mérnök, mint, hogy ha a berendezések, gépek nyers telepítési rajzán tervezheti meg a hulladék- utakat, gyűjtőhelyeket, hulladékgazdálkodási berendezéseket. Természetesen ilyenkor minden sokkal drágább, hiszen a helyszükségleteket nem vettük figyelembe ű, nem tudunk szabványos eszközöket betervezni, speciális megoldások kellenek, melyek sokkal költségesebbek. Függetlenül attól, hogy milyen helyzetbe csöppenünk bele, törekedni kell a lehető legoptimálisabb megoldásra, s nem „belső környezetvédelmi hatóságként” elzárkózni, s betartandó paragrafusokra hivatkozni, hanem igyekezzünk támogatóan fellépni, s megbirkózni a mérnöki feladatokkal. Egy átfogó, alapos átvizsgáláson, logisztikán (lásd korábban) és újrahasznosítási és ártalmatlanítási irányokon alapuló hulladékgazdálkodási koncepció, amely a flexibilitás és a többfunkciós szemlélet jegyében a jövőbe látva, tervezve került megtervezésre sok környezeti és gazdasági előnyt jelenthet a vállalat számára, melynek megvilágítása mérnöki feladat. Egy hulladékgazdálkodási koncepció megtervezése az alábbi fázisokból áll: - technológiák, anyagáramok, energiák, helyviszonyok alapos és részletes átvizsgálása; - a keletkező hulladékok mennyiségi és minőségi ismerete, berendezésenként, - a gyűjtési technikák, eljárások, személyi kompetenciák, eszközrendszer, hulladék-utak megválasztása a fentiek és a rendelkezésre álló források, valamint a hulladékgazdálkodás haszonoldala (melyik hulladékomat tudom értékesíteni?) ismeretében; - az így kialakult váz mértékadó vezetőkkel, termelőterületi illetékesekkel való egyeztetése, felhasználva a tapasztalatokat; - koncepció dokumentálása, prezentálása a vállalatvezetésnek; - folyamatleírások, munkautasítások, transzparensek bevezetése, oktatás, . …és a legfontosabb: FOLYAMATOS OPTIMALIZÁCIÓ! Ezen szempontok alapján vázoljuk, hulladékgazdálkodási rendszer.

milyen

módon

építhető

fel

egy

üzemi

Technológia átvilágítása, állapotfelmérés Ahhoz, hogy egy átfogó tervet készítsünk minden egyes termelési szegmens, minden egyes munkahelyét részletesen át kell világítani. Ezen átvilágítás dokumentált kell, hogy legyen, a tájékozódásban meg kell találnunk segítő partnerünket, aki pontosan ismeri az adott technológiát. Legjobb, ha egy előre megadott kapcsolattartó személy-lista segítségével kezdjük el az átvilágítást, ahol az adott területek előre – pl.: felső vezetés által kiválasztott – területi kapcsolattartók lajstroma van, telefonszámmal kiegészítve. Az egyes interjúkat rögzítsük mindenképp, erre legjobb módszer az előre elkészített ún. check-lista, ahol az általunk fontosnak tartott kérdések szerepelnek. Szinte minden érdekes lehet, teljesen

164

tökéletes lajstromot nehéz felállítani. Fontos, hogy egy minél bővebb információhalmazt vigyünk be a listánkba, s az ott szereplő kérdéseket következetesen minden illetékesnek tegyünk fel. Fontos, hogy a technológia pontos működésével az interjú után tisztában legyünk. (Optimális esetben az interjúalany maga a technológia tervezője.) Néhány fontos szempont a check-lista összeállításához: - gyártás/működés pontos leírása; - felhasznált anyagok, veszélyes anyagok, azok mennyisége; - megmunkálandó termék mennyisége időegységben, tömege, vagy térfogata; - víz- és energiafelhasználás; - keletkező hulladékok (minden hulladék, nem csak a veszélyes), mennyisége, minősége; - hulladékok jelenlegi gyűjtése; edényzete; - edények ürítése, azok gyakorisága, ki üríti?; - milyen a feliratozás, szelektív gyűjtés teljesül-e?, stb. A 7.1. mellékleten bemutatunk egy használható check-listát, mely tapasztalataink alapján már jó párszor hasznos segítség volt hasonló feladatok megoldása során. Lényeges lehet - a későbbi hasznosítás vagy ártalmatlanítás módjának vizsgálatára -, ha mintát veszünk a keletkező hulladékokból, vagy a felhasznált anyagokból. Itt is fontos a pontos megjelölés, címkézés, hogy később tudjuk identifikálni (azonosítani) a vett mintákat. Az adott edényzetben találtakról képet kaphatunk a hulladékgyűjtés szabályainak – ha van ilyen – betartásáról, munkahelyi gyűjtési kultúráról, melyekből később intézkedések következhetnek (oktatás a területnek, a gyűjtés hatékonyságának érdekében, vagy ez lehet műszaki intézkedés alapja is). Fontos, hogy az üzem minden egyes szegmenséről elkészítsük ezen felmérésünket, melyet aztán egységes egészbe, áttekinthető formába kell hozni. Meg kell választani az ábrázolás optimális módját, mely oly áttekintő képet ad számunkra, hogy a koncepció egyes alternatívái, a konkrét lépések mérlegelhetők és meghatározhatók legyenek. Nagy jelentőséget tulajdonítunk itt a mérnöki kreativitásnak, valamint a fejlett számítógépes felhasználói ismereteknek, hiszen ha az adatbázisainkat jól, áttekinthetően sikerül összegeznünk, esetleg grafikus ábrázolásokkal kiegészítve, akkor nagy valószínűséggel a végső megoldás, tehát maga a koncepció magától kirajzolódik. Egy gyakorlatban kipróbált összesítést mutatunk be a 7.2. mellékleten, mely jó alapját képezheti a gyárátfogó koncepció megtervezésének. Személyi kompetenciák, eszközrendszer kiválasztása Miután látjuk a keletkező mennyiségeket és fajtákat célszerű a rendszer végére ugrani, s megnézni, hogy a hulladékgazdálkodásból származó bevételek és kiadások a hulladékok

165

értékesítése és átadása következtében kialakuló gazdasági mérleg hogyan alakul. Természetesen ez nem más, mint a mennyiségi és minőségi adatok ismeretében elsősorban a hulladék-újrahasznosítási, vagy ártalmatlanítási megoldásainak gazdasági szemléletű felkutatása. Próbáljuk meg a minél nagyobb arányú újrahasznosítást elérni, de közben igyekezzünk minél pozitívabb pénzügyi mérleget kihozni. Tapasztalataink alapján, melyek a környezettechnika jelen állását jelentik, általában újrahasznosíthatóak, s gyakran jó bevételi forrást jelentenek a csomagolóanyagok, az irodai papírhulladék, a fahulladék, a veszélyes hulladékok közül a fáradt olaj (persze ha megfelelő minőségű, a fáradt olaj minősége nagyon gyakran a megfelelő gyűjtésen múlik…), a megmunkálásból származó magas fémtartalmú iszapok, az akkumulátorok, a nyomtatók és fénymásolók festékpatronjai, a fémselejtek, a forgácshulladékok, stb. Ilyen esetben az újrahasznosítási lehetőségek és/vagy a költségelőnyök gyakran a szelektivitási foktól (pl.: a színes papír ára magasabb, azonban más típusú papírhulladékkal együtt kerül gyűjtésre), a minőségi kérdésektől és az együtt vagy külön gyűjtsük dilemmájától függenek. Az árak és a környezeti előnyök ismeretében kell megválaszolni ezen kérdéseket. Lehet például, hogy több fajta csomagolóanyagot összegyűjtve érdemesebb gyűjteni s kiszállítani, annak ellenére, hogy így kisebb az átvételi ár, mert a szelektív gyűjtése (külön-külön edények, zavarja a termelést, esetleg termeléskiesést okoz, vagy túlzottan nagy feladatot jelent a munkatársaknak, stb.) sokkal drágább, s így összességében negatív a mérleg. Vagy lehet, hogy érdemes egybe gyűjteni, s valahol szortírozni. Ezeket a kérdéseket átfogó gazdasági elemzés után kell megválaszolni. Fontosnak tartjuk elmondani, hogy ha a veszélyes hulladékokról van szó, nem baj, ha az analízis - vagy azért mert az újrahasznosítás technológiailag lehetetlen, vagy azért, mert nagyon magas lenne az újrahasznosítás fajlagos költsége - az ártalmatlanítás mellett szól. Lényeges szempont viszont az, hogy a legökologikusabb ártalmatlanítási mód (elsősorban a hőhasznosítással támogatott veszélyes hulladékégetés, majd a termikus energiát vissza nem forgató égetés, …, s csak a legvégső esetben a deponálás) és a hatályos környezetvédelmi jogi hátérben fogalmazottak tökéletes teljesülése (pl.: hatályos hatósági elbánási engedély megléte) kiemelt szerepet kapjon és a tervezés és analízis alapját képezze. A fentiek mérlegelése után már meg is vannak az újrahasznosítható – amit a piac befogad – és ártalmatlanítandó hulladékáramaink, kialakult egy költségvetés, valamint az együtt gyűjthető frakciók csoportosítása. A helyi viszonyok ismeretében, elsősorban a felső vezetők bevonásával el kell dönteni, hogy ki milyen szerepet vállal az operatív végrehajtásban, a munkatársakkal vagy külső szolgáltató bevonásával, vagy a kettő szintézisével valósuljon-e meg a hulladékok áramlása. Ez szintén költséganalízis, hiszen a kialakult mérleg, a vállalat anyagi helyzete, illetve a helyi viszonyok (olcsóbb-e ha a munkatárs nem a termeléssel foglalkozik, hanem részt vállal a hulladékok kezeléséből, van-e erre rendelkezésre álló személyzet, stb.) azok a peremterületek, melyek meghatározzák a döntést. Multinacionális vállalatoknál az a jellemző, hogy a munkatárs alapfeladata a termék előállítása, s minimális időt tölthet el olyan tevékenységekkel, melyek nem tartoznak a gazdasági társaság főprofiljába. Ilyen vállalatoknál tehát a képződött hulladékot a munkahelye közelében található edényzetbe helyezi, s innen a környezetvédelmi szolgáltató az illetékes a hulladékok elhozatalában, előkezelésében (pl.: bálázás, tömörítés, folyadékfrakció különválasztása, stb.) és kiszállításában.

166

Miután ezen kérdéskör is tisztázásra került, meg kell határozni a használni kívánt eszközrendszert. Milyen eszközökben gyűjtsük a hulladékokat a munkahely közelében. A kiválasztani kívánt edény legfontosabb jellemzője az, hogy amennyiben környezetkárosító anyag, azaz veszélyes hulladék kerül benne tárolásra, a tárolt anyagnak ellenálló legyen, a környezet szennyezése ki legyen zárva. A környezeti szennyezés kockázatát a lehető legkisebbre kell csökkenteni. Másik fontos szempont a használhatóság, azaz a hulladék könnyen bedobható legyen, viszonylag nagy legyen a befogadóképessége (fertőző, vagy bomló, bűzős hulladékoknál óvatosan kell bánni e kérdéssel), hiszen ezzel optimalizálni lehet a gyár belső logisztikáját (ne feledjük, ha egy kuka sokszor telik meg, akkor sokszor kell elhozni, s ez időt energiát és nem utolsó sorban költséget jelent). Lényeges még az, hogy a gyűjtő edényzet méretével alkalmazkodjon a termeléshez. Gyakran csak nagyon kis hely van, s nehezen teljesíthető a felmérésünkből következő kívánatos űrtartalom. Ilyenkor célszerű a kisebb alapterületű magasabb edény. Fontos szempont a külalak is, fontos, hogy illeszkedjen a gyár képébe. A fenti szempontok és a felmérés ismeretében határozzuk meg, hogy mely technológiánál, hol milyen gyűjtési módszert alkalmazunk, mekkora űrtartalommal, majd az ürítési gyakoriságukkal együtt (a check-listán felvett, tervezési érték) tüntessük fel (adott esetben számozva) egy helyszínrajzon, helyezzük ki őket a termelő területekre, jelöljük fel, lássuk el sorszámmal, ha szükséges. Miután az edények, kukák, konténerek, stb. kihelyezésre kerültek a rendelkezésre álló keletkezési adatok (gyakoriság, volumenek), illetve a távolságok ismeretében tervezzük meg a hulladékok logisztikáját, azaz, hogy milyen úton, milyen eszközzel kerüljenek – lehetőség szerint egy központi hulladék gyűjtő helyre -, ahol előkezelésük és szállításra való előkészítésük, térfogat-optimalizálásuk, stb. megtörténik. Itt mondjuk el, hogy a munkahelyekről nem minden esetben egy centralizált helyre kerülnek a hulladékok, hanem gyakran a decentralizáltan kihelyezett konténerekbe, ahonnan elszállíthatók. Adott esetben több központi hulladékgyűjtő hely is lehet. Tapasztalataink alapján a logisztikai peremfeltételek, üzemi adottságok, ezen célra fordítható költségvetés nagysága, valamint a szállító és előkezelő berendezések beszerzési ára, vagy bérleti díja szabja meg a legoptimálisabb megoldást. Alapvetően tehát a költségek a döntők, például az, hogy a hulladékgazdálkodás éves mérlege (folyamatos kiadás, vagy bevétel) milyen viszonyban áll az egyszeri invesztíciókkal, azaz a hulladékgazdálkodás eszközeinek költségével, illetve a felmerülő folyamatos költségekkel (konténerbérlet). Irányértéket nem lehet mondani, ahány helyzet, annyi féle. A lényeg abban rejlik, hogy a mérnök feladata mind az eszközállományt, mind az esetlegesen szükséges személyi állományt úgy tervezni, hogy az a lehető legkisebb költséget jelentse és a környezetvédelmi szempontok ne sérüljenek. Fentiektől függetlenül célszerű egy központi gyűjtőhely kialakítása, ahol a gyár hulladékai összegyűjtésre kerülnek. Így a veszélyes hulladékok miatt csak egyszer egy helyen kell kialakítani az előírt műszaki védelmi infrastruktúrát (pl. tömített padlóburkolat, ellenőrző szivárgó), s ez jelentős költségmegtakarítással járhat. Jobban átlátható, átfogó, az esetlegesen bekövetkező haváriákra hatékonyabban lehet reagálni, s a kockázat csökkentése (gyorsbeavatkozó készletek kihelyezése, kármentők, stb.) eredményesebben, s

167

nem utolsó sorban kisebb költséggel valósíthatók meg. Így a gyár egy adott helyén csoportosíthatók a veszélyes hulladékok, s nem tesszük potenciális haváriaövezetté az egész üzemet. A tűzvédelmi, a felügyeleti, illetve a később tárgyalásra kerülő dokumentációs előnyökről most nem kívánunk szólni. A nem veszélyes hulladékok vonatkozásában is számos előnnyel jár a központi hulladékgyűjtő kialakítása. Az ilyen központi helyeken célszerű a hatóságilag előírt előkezeléseket (pl.: olajos papír tömörítéses bálázása, fénycső veszélyes hulladék kénezése, stb.) elvégezni, illetve a lehetőleg szállítási optimalizációs szempontokat támogató (tömörítős) nagy gyűjtőkonténereket kihelyezni. Itt kell elmondani, hogy a kiszállításokat minden esetben optimalizálni kell. Optimalizálást jelent a lehető legnagyobb konténer, illetve a minél tömörebb állapotban történő szállítás. Koncepció dokumentálása, munkautasítások, oktatás és folyamatos optimalizáció A már részleteiben kész hulladékgazdálkodási koncepciót érthetően, kultúrált megjelenési formába kell hozni, a legapróbb részletekig le kell dokumentálni. A rendszer legyen működésében jól definiált, legyenek a hulladékutak, eszközök, személyi kompetenciák, stb. pontosan meghatározva. Célszerű egy tanulmány formájában a felmérés során tapasztaltakat leírni, feltárva a javítási potenciálokat. Erre jó segítség az átvilágítás során készített check-lista, illetve az interjúk tapasztalatáról készített összefoglalás. Ezután vázoljuk a koncepciót, a folyamatokat, a szükséges eszközállományt, személyzetet, hulladékáramokat, logisztikát, újrahasznosítási/ártalmatlanítási utakat. Itt fontos az esetlegesen több lehetséges alternatíva közötti előny-hátrány kimutatás, illetve költséganalízis bemutatása, mely rávezet az optimális megoldásra. Az eszközállomány ledokumentálására jó lehetőség egy berendezéslista, műszaki tartalommal (hol, mennyi, milyen konténer, bálázó, stb.), illetve egy kuka-edénykataszter, ami nem más, mint a szükséges edények helyszínrajzom, listán való feltüntetése. Egy edény-katasztert bemutatunk a 7.3. mellékleten. Célszerű a koncepció vizuális prezentációs fóliákon történő tálalása a felső vezetésnek. A rendszer beüzemelésére a folyamatban operatív, vagy irányító módon résztvevőket, illetve a folyamattal akármilyen csekély módon kapcsolatba kerülőket (pl.: egy titkárnő, aki biztos, hogy fog hulladékot termelni) specifikusan oktatni kell, minden szereplőnek a feladatával kapcsolatos vonatkozásokat kell kihangsúlyozni. Jó, ha az oktatást oktatási segédlettel támogatjuk, illetve célszerű jelenléti íveket készíteni, s aláíratni. A folyamatban szervesen résztvevőket – tapasztalataink alapján – nem elegendő oktatni, hanem munkakörüket, feladataikat célszerű írásos folyamatleírás vagy munkautasítás keretében szabályozni. Az ilyen munkautasítások készülhetnek egy környezetközpontú irányítási rendszer (KIR) keretében. Nagy segítség a hulladékgazdálkodási koncepcióban meghatározott hulladékfrakciók (mit mivel engedünk együtt gyűjteni a területeken) gyűjtési fegyelmének betartására a jól látható edényzet-címkézés (edénymanagement) bevezetése. Ez nem más, mint a

168

kihelyezett gyűjtőkonténerek, kukák áttekinthető feliratozása, mely a megkívánt szelektivitás alfája és omegája. Lényeges a feliratok áttekinthetősége, pontos és jól körülhatárolt definíciók, valamint az időtállóság. Ha egy hulladékcsoportot egy edényben gyűjtünk, akkor a hulladékcsoport egyes elemeit fel kell tüntetni, pl.: Csomagolóanyagok: karton, fólia, hungarocell. A feliratok meglétének ellenőrzése szintén nagyon fontos. Egy edényzet felirat fajtát bemutatunk a 7.4. mellékleten. A rendszer működését folyamatosan figyelni kell, s a feltárt hiányosságokat ki kell küszöbölni. Egy ilyen rendszer nem lehet tökéletesen tervezett, hiszen gondoljunk csak bele, hogy akár milyen pontosan és körültekintően is játunk el az állapotfelmérés során, a termelés hulladékgazdálkodásra kifejtett hatását egy pillanatképen láttuk, illetve láttatta velünk az illetékes területi kapcsolattartó, vezető. Ebből adódóan mind az üzemi logisztika, mind az edények darabszáma, mind pedig a termelés és létszám ingadozása nagyban módosíthatja rendszerünket. Az igazi középérték megtalálása időt és folyamatos odafigyelést, az eredmények állandó analizálását igényli. Ezen folyamatos optimálás nagyon gyakran újabb költség és környezeti (optimáltabb logisztika=kisebb energiafelhasználás és környezetterhelés) előnyöket jelenthet, melyeket szakmai kötelességünk újabb, környezetbarátabb csővégi technikák (egy újabb hulladék újrahasznosításának feltárása költségelőnnyel párosulva) felkutatásával, de még inkább a termelési technológiák még környezetkímélőbbé (tisztább termelés) tételével folyamatosan fokozni.

7.3. Üzemi hulladékgazdálkodás dokumentálása A vonatkozó jogszabályok a veszélyes hulladékokkal kapcsolatosan átfogó dokumentációs követelményeket határoznak meg. A dokumentáció egy része a környezetvédelmi hatóságnak nyújtandó adatszolgáltatás, másik része pedig a hulladékgazdálkodás segédiratai, melyek egy esetleges hatósági ellenőrzés során kerülhetnek felülvizsgálatra. Három évre szóló hulladékgazdálkodási terv A három évre szóló hulladékgazdálkodási terv nem más, mint az üzem hulladékgazdálkodásnak jövőre vonatkozó tervezése, természetesen a folyamatosan csökkenő környezetterhelés jegyében. E tervnek illeszkednie kell a más törvényi orgánumokban meghatározott országos, területi és települési hulladékgazdálkodási tervbe. Konkrét kritériumok itt sincsenek meghatározva, csupán az a cél, hogy a vállalat hulladékprodukcióját valamilyen módon konkrétan meghatározott mértékben csökkentenie kell. Itt megint a környezetvédelmi mérnök szaktudása, technológiai ismerete és kreativitása kerül előtérbe. Meg kell tehát három évre előre látni azt, hogy a gyár milyen mértékben, milyen módon fejlődik, ennek milyen hatása lesz a hulladéktermelésre, milyen lehetőségek vannak arra nézve, hogy kevesebb hulladék termelésével tudja az üzleti tervet elérni. Számos eszköz és lehetőség van, például meg kell látni azt, hogy az emberi tudatformálással (oktatás) mely technológiákra, mely hulladékok keletkezésére lehet hatást gyakorolni, milyen módon lehet a gyárvezetést a költségtudatosság szempontrendszerének figyelembevételével a hulladékszegényebb technológiák alkalmazása irányába terelni,

169

illetve hol lehet olyan anyagot felhasználni, ami elhasználódása után ott az adott technológiába vagy egy másik helyen visszavezethető, újra hasznosítható. Ezen potenciálok feltárása után pedig meg kell jeleníteni a tervezett – és nem utolsó sorban a gyárvezetés által elfogadott – intézkedések környezeti hasznát mérhető mennyiségben. Egy ilyen terv létrehozása nem egyszerű feladat, viszont a pontos és részletes technológiai ismeretek birtokában kellő kreativitással végrehajtható. Általában sok ötletet adhat, s nagy segítség egy átfogó tapasztalatcsere (Benchmark) végrehajtása, azaz a hasonló kaliberű, környezetterhelésű, profilú, technológiájú, stb. üzemeknél, a szakmai partnereknél történő tájékozódás. Anyagmérleg Az üzem köteles minden veszélyes hulladékot eredményező tevékenységéről anyagmérleget készíteni - melynek tartalmaznia kell az adott termelési technológiába bemenő anyagok mennyiségét és összetételét, a keletkező termékek mennyiségét és összetételét, valamint a veszélyes hulladékok mennyiségét és összetételét. Egy ilyen anyagmérleg elkészítése rengeteg utánjárást és megint a sokszor emlegetett technológiai ismeret meglétét feltételezi. A 7.5 mellékleten bemutatunk egy anyagmérleget. Veszélyes hulladék üzemnapló Az üzemi veszélyes hulladék gyűjtőhely működéséről nyilvántartást kell vezetni, amelyben fel kell tüntetni az ott gyűjtött veszélyes hulladékok mennyiségére és összetételére vonatkozó adatokat, a gyűjtőhelyre került és a gyűjtőhelyről kezelésre átadott veszélyes hulladékok mennyiségét és összetételét, a kezelők adatait, továbbá az üzemvitellel kapcsolatos rendkívüli eseményeket, a hatósági ellenőrzések megállapításait és ezek hatására tett intézkedéseket. E napló, mely illeszkedik az előadáson részletezésre kerülő veszélyes hulladékok éves bevallásához, nem más, mint a veszélyes hulladékok gyűjtőterületi forgalma. Üzemi veszélyes hulladék gyűjtőhely szabályzata A működési szabályzat az üzemi gyűjtőhelyen található környezetvédelmi berendezések (edények, konténerek, bálázók, prések, tömörítőkonténerek, stb.) lajstromát, az ellenőrzési és működési szabályokat tartalmazza. Az ellenőrzési szabályok azok a karbantartási, javításai felülvizsgálati terjedelmek, gyakoriságok és kompetenciák, amelyek a környezet szennyezése kizárásának tényét (tömített-e a padozat: pl.: mintavétel a szivárgóaknából, nem eresztenek-e a tárolóedények) vizsgálják. Megjegyezzük, hogy a hulladékgazdálkodás, de az összes környezetvédelmi aspektusból releváns berendezés vonatkozásában érdemes bevezetni egy karbantartási és felülvizsgálati rendszert, ha egyébként nem működik ilyen az üzemben. A rendszeresen elvégzett és ledokumentált, visszakereshető karbantartások ugyanis jelentősen megnövelik a berendezések üzembiztonságát, s így a környezetvédelmi hatékonyságukat, valamint jelentős költségek kiadásától kímélik meg a gyárat.

170

Az üzemi szabályzat egy példányát jóváhagyásra be kell nyújtani a környezetvédelmi felügyelőséghez, végrehajtására felelős személyt (pl.: környezetvédelmi megbízott) kell kinevezni. Veszélyes hulladék bevallás A veszélyes hulladék bevallás nem más, mint az üzem adott tárgyévre vonatkozó veszélyes hulladék forgalma. A bevallás technológiánként részletezi a tárgyévben az adott technológiából keletkező veszélyes hulladékokat, meghatározza az egyes veszélyes hulladékok fizikai és kémiai jellemzőit, majd összesíti a fajtánkénti mennyiségeket és éves mérleget von az egyes veszélyes hulladék fajtákról a tárgyévi nyitóegyenleg (előző évről az üzemi gyűjtőhelyen visszamaradt mennyiség) és az elszállításra került mennyiség vonatkozásában. A veszélyes hulladékok ártalmatlanításra vagy újrahasznosításra történő kiszállításáról szóló kísérőjegyek (Sz-jegy) sorszámlajstroma szintén a dokumentáció részét képezik. A nagyon részletes dokumentációt minden évben meg kell küldeni a környezetvédelmi felügyelőségnek.

7.4. Környezeti kontrolling, környezeti teljesítmény A termelő üzem környezetvédelmi szakemberének alapfeladata az, hogy a gyártásból származó környezeti hatásokat mindenek előtt a hatályos környezetjogi háttérben foglaltaknak megfelelő szint alatt tartsa, elkerülve ezzel a jogi nemmegfelelőségeket. A fenntartható fejlődés eszmerendszerét alapul véve azonban ki kell mondani, hogy ez nem elegendő, hanem függetlenül attól, hogy a törvényi kötelezettségek teljesülnek (nincs határérték-túllépés), tovább kell csökkenteni a környezetterhelést: javítani kell a környezeti teljesítményt. A környezeti teljesítmény permanens javítása az alapfilozófiája és küldetése a környezetmenedzsment rendszereknek (ISO 14001, EMAS). Ilyen rendszer bevezetésével és független tanúsító szervezettel való hitelesítéssel elérhető a környezeti teljesítmény javulása. A környezeti teljesítmény nehezen definiálható fogalom, a környezeti elemekre vonatkozó kihatások mértékét jelenti. A környezeti teljesítmény javulását jelenti a kevesebb képződő hulladék, a korábbihoz képest kisebb veszélyességgel bíró hulladék, a kisebb energia-, vagy egyéb erőforrás-felhasználás, kisebb zajhatás, de a környezeti havária bekövetkezési valószínűségének csökkenése is. A környezeti teljesítmény megállapításával és elemzésével a környezeti kontrolling tudománya foglalkozik, melynek részterületeivel a következőkben foglalkozunk. Mielőtt a környezeti teljesítmény meghatározásához foglalkoznánk, nézzük a rendszer globális összefüggéseit

szükséges

mérőszámokkal

A konkrét környezeti teljesítmény elemzéséhez elengedhetetlenül szükséges az, hogy ismerjük a termelő üzem teljes tevékenységét, illetve a tevékenységek, technológiák (nem

171

csak a termelő, hanem a kiszolgáló, karbantartó technológiák is) környezeti tényezőit, valamint azok valós, vagy potenciális környezeti hatásait. Ezen mérnöki ismeretek nélkül ugyanis gyakorlatilag nem ismerjük azt a rendszert, amelynek aktuális állapotát és állapotváltozását (környezeti teljesítmény-változás) a környezeti kontrolling segítségével meghatározni, majd permanensen követni szeretnénk. Egy környezeti tényező-környezeti hatás elemzést tehát mindenképpen el kell végezni.

7.4.1. Környezeti tényező-környezeti hatás Környezeti tényező: olyan objektum, tevékenység, technológia, berendezés, amelynek hatása van a környezetre, függetlenül attól, hogy a hatás pozitív vagy negatív. Környezeti tényező egy föld alatti vízveszélyes folyadékot tartalmazó tartály (pl.: olajtartály), vagy egy fémmegmunkáló technológia berendezése, mely a megmunkáláshoz hűtő-kenő folyadékot tartalmaz. Ilyen tényező lehet egy szállítójármű, de akár egy irodai fénymásoló is, hiszen működése energiaigényes, gyártásakor nyersanyagokat, erőforrásokat használtak fel, s nem utolsósorban papírt fogyaszt. Tehát gyakorlatilag minden az, csak a tényezők hatásnagysága és a hatás iránya (környezetre kedvező, vagy kedvezőtlen) az, mely hierarchiát teremt az egyes környezeti tényezők között. Környezeti hatás: a környezeti tényező környezetre gyakorolt hatása. A környezeti tényező-környezeti hatás-analízissel prioritási sorrendbe rendezhetjük a környezeti tényezőket. Mindenek előtt átfogó, check-listás analízis segítségével gyűjtsük össze az összes információt. Az információbázis gyakorlatilag definiálhatatlan határokkal rendelkezik. Az adatgyűjtést a hulladékgazdálkodási koncepciónál leírtak figyelembe vételével kell végezni. Az állapotfelmérés után kapott adatbázis ismeretében lajstromba kell venni (pl.: táblázatkezelő szoftver segítségével) a megállapított környezeti tényezőket. A környezeti tényezőknél meg kell állapítani a lehetséges hatások legszélesebb halmazát, melynek valamelyik eleme legalább egy környezeti tényezőnél szóba jön. A hatások egy lehetséges halmaza: - levegő, mint környezeti elem, - talaj, mint környezeti elem, - víz, mint globális környezeti elem, - zajhatás, - hulladékképződés, - munkahelyi baleset bekövetkezési potenciálja, - jogi nemmegfelelőség, - erőforrás-használat, - érdekelt felek várható elégedetlensége. Ez után mátrixosan megjelöljük, hogy melyik környezeti tényezőnél melyik hatással lehet számolni.

172

A lehetséges környezeti hatások összessége környezeti tényezőnként a környezeti tényező súlyossága. A súlyosság már egy hierarchikus sorrendet képez, hiszen az egyik környezeti tényezőhöz a lehetséges hatáshalmazból x elem, míg a másikhoz y elem rendelhető hozzá, tehát az egyik környezeti tényező x, a másik y pontot kap. Példaként említhető a föld alatti olajtartály, melyhez a felsorolt halmazelemek szinte mindegyike (zajhatástól és levegőszennyezéstől eltekintve) hozzárendelhető (7 pont), illetve a fénymásoló, melyhez legfeljebb kettő halmazelem rendelhető (2 pont). Nyilvánvaló, hogy a fenti elemzés nem korrekt, hiszen nem vettünk figyelembe mennyiségi különbségeket (néhány száz liter veszélyes folyadékot tartalmaz a tartály, vagy több száz köbmétert), figyelmen kívül maradt az, hogy a hatás üzem közben bármikor, vagy berendezés-leálláskor, illetve csak havária esetében következik be (bekövetkezési gyakoriság). Nem vettük figyelembe a hatás detektálásának lehetőségeit sem, valamint azt, hogy az adott környezeti tényező valamilyen írásos utasításban (pl.: folyamatszabályozás) szabályozásra került-e. Természetesen egy sor szempont felsorolható, melyek a rendszert a pontosság irányába befolyásolják, melyek az adott körülményektől függenek. Ezen osztályozási szempontok mindegyike egyedi pontozási skálát kell, hogy kapjon (pl.: a mennyiségi osztályozásnál 1-20 m3=1, 21-40 m3=2, 41-60 m3=3), melynek sávszélességét az adott körülmények határozzák meg. Az osztályozási szempont skáláján található számokat faktoroknak nevezzük. Minden környezeti tényező mindegyik osztályozási szempont esetében meg kell, hogy kapja a maga faktorát. A környezeti tényező összes pontszámát a súlyosság és az osztályozási szempontok faktorainak szorzata adja. Fontosnak tartjuk elmondani azt, hogy a fent vázolt analízis egy megoldás a sok közül. Sokféle elemzés létezik, vannak pontosabbak és kevésbé pontosak, általánosan elterjedt analízisek (pl.: BUWAL analízis), egyedi megoldások. Ezektől függetlenül mindegyik elemzés közös vonása, hogy igazítani kell őket az adott helyzethez. Minden esetben igazítani kell az osztályozási szempontok skáláján, illetve a fent tárgyaltaknak megfelelően jelentkezhetnek új osztályozási szempontok, illetve egyesek feleslegessé válhatnak. Az elemzés mérnöki munka. Itt is, mint minden más mérnöki feladatnál meg kell vizsgálni azt, hogy a rendszer generált végeredménye (a pontszámok, tehát a környezeti tényezők csökkenő számsorba rendezve) megfelelő e. Úgy igazítottuk e a skálákat, minden releváns körülményt osztályozási szempontként figyelembe vettünk e, minden lehetséges hatást figyelembe vettünk e (a hatáshalmaz megfelelően széles e), hogy a környezeti tényezők megfelelő sorrendbe rendeződtek. Józan ésszel nézve vizsgáljuk meg az eredményt, hogy a föld alatti olajtartály valóban nagyobb relevanciát kapott e mint a fénymásoló, illetve, hogy az arányok megfelelőek e. Fentiek szemléltetésére egy környezeti tényező-környezeti hatás analízist bemutatunk a 7.6. mellékleten.

7.4.2. Környezeti teljesítmény javítása

173

A környezeti tényező-környezeti hatás-analízissel a végső pontszámok alapján prioritási sorrendbe rendeztük a környezeti tényezőket. Az ilyen módon rendezett listában célszerű megállapítani egy pontszámhatárt, mely felett a környezeti tényezők hatásának csökkentésére valamilyen intézkedést kívánunk foganatosítani egy adott időszakon belül. Az általunk meghatározott időszakon belül csak az e pontszámnál nagyobb értékű környezeti tényezők hatáscsökkentésével foglalkozunk, a többi környezeti tényezővel csak a ciklusunk lejárta után. A következő feladat a folyamatosan javuló környezeti teljesítmény jegyében az, hogy az egyes környezeti tényezők káros hatását súlyukhoz mérten valamilyen módon csökkentsük. A hatáscsökkentésre az alábbi lehetőségek kínálkoznak: - környezetvédelmi program, - folyamatszabályozás, - műveleti utasítás, - oktatás, képzés. A környezetvédelmi program általában valamilyen környezetmenedzsment rendszer elemeként jelenik meg. A környezetvédelmi program tartalmazza a probléma (környezeti tényező káros hatása) leírását, az elérendő célt (mekkora pozitív elmozdulás kívánatos a környezeti teljesítményben), a cél elérésének módját (műszaki, vagy szervezeti intézkedés), a megvalósításhoz szükséges forrást (általában pénz), a megvalósulás határidejét, illetve a megvalósításért felelős személyt. A környezetvédelmi program egy pontja lehet például egy porleválasztó berendezés beszerzése és beépítése a köszörülés technológiájába, amennyiben a környezeti tényezőkörnyezeti hatás-analízis ezt környezeti teljesítmény-növelő potenciálként tünteti fel. A folyamatszabályozás a vállalat több szegmensét, szervezeti egységét érintő és általában átfogó problémák megoldására alkalmas írásbeli szabályozó. Nem más, mint egy írásos, felső vezetés által engedélyezett és megfelelően archivált utasítás. Ha például a környezeti tényező-környezeti hatás-analízis azt hozza eredményül, hogy a szelektív hulladékgyűjtés esetében a környezeti teljesítmény javítható azzal, hogy írásos folyamatszabályozásban a felső vezetés utasítja a megfelelő gyűjtésre a dolgozókat, akkor e szabályzót kell alkalmazni. A műveleti utasítás a folyamatszabályozástól abban különbözik, hogy specifikus esetekre (pl. fáradt olaj átfejtése) alkalmazzák. Az oktatás nagy lehetőségeket kínál a környezeti teljesítmény javításában. Tudatformálással, célirányos információátadással, motiválással, vagyis jól megtervezett szervezeti intézkedésekkel gyakran nagyobb eredmények érhetők el, mint nagy befektetéssel járó műszaki intézkedésekkel, beruházásokkal. A fent felsorolt környezeti teljesítmény javítását szolgáló eszközökön túl természetesen léteznek más lehetőségek is, de ezekkel helyhiány okán nem foglalkozunk.

7.4.3. Környezeti teljesítmény mérése

174

A fentiekben vázoltuk azt, hogy mily módon határozzuk meg a környezeti tényezőket, s hogyan súlyozzuk őket hatásnagyságuk szerint. Ezzel felfedtük azokat a potenciálokat, amelyek a környezeti teljesítmény javítása érdekében kiaknázhatók. Meghatároztuk, hogy milyen módon javítjuk a környezeti teljesítményt, melyik környezeti tényezőnél melyik módszer eredményez nagyobb hatékonyságot. Ezek után célszerű megvizsgálni azt, hogy a javító intézkedések az egyes környezeti tényezőknél valóban növelték e a környezeti teljesítményt. A környezeti teljesítmény javítását célzó intézkedés hatékonyságát valamilyen paraméter segítségével úgy határozzuk meg, hogy megmérjük a paraméter értékét az intézkedés előtt és után (akkor, amikor az intézkedés már biztosan érezteti hatását). A különbség abszolút nagysága és előjele ismeretében kell dönteni afelől, hogy az intézkedést fenntartsuk vagy elvessük. A környezeti teljesítmény mérése tehát saját magunk által leképezett paraméterek pontos definiálását, majd ezen definiált paraméterek konzekvens meghatározását és az eredményváltozások ábrázolását jelenti. A környezeti-tényező-környezeti hatás-analízisnél látottakhoz hasonlóan a teljesítményjelző paraméterek meghatározására sincs általános képlet. Ebben az esetben is a mérnök kreativitása és a körülményekhez való igazodás a meghatározó. Törekedjünk minél kevesebb, de minél hatékonyabb (nagy információtartalom) teljesítményjelző paramétert alkalmazni. A környezeti teljesítményt jelző paraméterek lehetnek abszolút, vagy relatív mennyiségek. Az abszolút és relatív mennyiségek közül néhány: - adott veszélyes hulladék - adott termelési hulladék - adott kommunális hulladék - összes veszélyes hulladék - összes termelési hulladék - összes kommunális hulladék - összes újrahasznosított veszélyes hulladék - összes újrahasznosított termelési hulladék összes hulladék összes újrahasznosított hulladék összes elektromos energia összes szennyvíz

kg/év, kg/év, kg/év, kg/év, kg/év, kg/év,

kg/termék kg/termék kg/termék kg/termék kg/termék kg/termék

kg/év,

kg/termék

kg/év, kg/év, kg/év,

kg/termék kg/termék kg/termék

MWh/év, m3/év,

MWh/termék m3/termék

A hulladékok területén még fontos megemlíteni az újrahasznosítási kvótát, mely az összes hulladék mennyiségéhez viszonyítja az újrahasznosított hulladékmennyiséget.

175

A környezeti teljesítmény mérésének másik, a potenciális környezeti havária bekövetkezési valószínűségének változásmérésére alkalmas módszer a kockázatbecslés. Amennyiben az analízis adott pontszámot rendelt egy környezeti tényező által okozható környezeti kárhoz, akkor az ezen kockázat csökkenését megcélzó intézkedés hatékonysága kockázatbecsléssel mérhető. 7.1. sz. melléklet ÁLLAPOTFELMÉRŐ CHECK-LISTA CHECK-PONTOK IDENTIFIKÁCIÓ Munkahely jele:

JEL

OPCIÓ/DIM

JEL

Munkahelyi technológia:

M.HELY

Gyáregység:

GYE

KELETKEZŐ HULLADÉK Név:

NÉV

Hulladék csoport:

CSOP

K/T/V

Kód:

KÓD

V ab cde

Osztály:

O

I-II-III

Halmazállapot:

F

SZ/F/I

GYŰJTÉS-MUNKAHELY Gyűjtő fajtája:

GY

Gyűjtő térfogata:

V-GY

m3

Gyűjthető tömeg:

M-GY

to

Elszállítás frekvenciája:

FR

hét-1

HULLADÉKLOGISZTIKA Gyűjtőkonténer száma:

Ü1

Távolság:

dx

m

Logisztikai eszköz:

LE

K/T

Konténer űrtartalma:

V-Ü1

m3

Gyűjthető tömeg:

M-Ü1

to

Elszállítás frekvenciája:

FR

hó-1

Ö/K/FE/FU-X/SZ

ÁTADÁS Átvevő: Elbánás módja:

Kitöltő:

D/T/AÚ/TÚ

ÉRTÉK

176

Kontakt személy: Telefon: Dátum:

165

7.2. sz. melléklet ÖSSZESÍTŐ KIÉRTÉKELÉS IDENTIFIKÁCIÓ JEL

HULLADÉK

M.HELY GYE CHL

1 LASCO

K

NÉV

GYŰJTÉS-MUNKAHELY CSOP

999 olajos köszörűiszap V

KÓD

O

54120 II

F

I

GY

k.láda

HULLADÉKLOGISZTIKA

V-GY

M-GY

FR

M/aGY

m3

to

hét-1

to/a

0,5

1,5

5,0

390

Ü1

dx

LE

m 111

10 T

V-Ü1 M-Ü1 m3

to 5

15

ÁTADÁS FR hó-1 5

M/aÜ1 %GY-Ü1 to/a

M/a

%Ü1-SUM ÁTVEVŐ

ELBÁNÁS

to/a

900 43,3% 3000

30,0% Dunaferr

TÚ

167

7.3. sz. melléklet EDÉNYKATASZTER

169 7.4. sz. melléklet EDÉNYZET FELIRATA

Csomagolóanyag igen: karton, fólia, műanyag pántoló szalag, hungarocell nem:

szennyezett göngyöleg, kommunális hulladék, irodai papírhulladék, MEWA törlőkendő Tel: 1234

170 7.5. sz. melléklet ANYAGMÉRLEG

Technológia

Szumma

Oldószer Ragasztó Isopropanol Festék

I I2 I3 I4 1

Summa

Jelmagyarázat: I = Input O = Output

Oldószer Ragasztó Isopropanol

O1 O2 126,57 4,913 1,720 1 5,313 4,913 41,280 1,720 79,978 0,000 126,57 4,913 1,720 1

Festék- Párolgási maradék veszteség

Gépkocsikban elmenő mennyiség

O3 O4 O5 O6 0,000 0,000 0,400 119,538 126,571 0,400 0,000

5,313 39,560 41,280 79,978 79,978

0,000 0,000

0,400 119,538 126,571

171 7.6. sz. melléklet KÖRNYEZETI TÉNYEZŐ-KÖRNYEZETI HATÁS ANALÍZIS

No

Tevékenység/ berendezés

Környezeti Tényező

Lehetséges hatás

Lehetséges kategória

Súly El Men Észl RPN Célok/ őf ny programok

Lég Tal Víz Zaj Hul Bal Jogi Erő aj ladé eset nmf f. Fel k h.

1

Vesz. hulladék gyűjtőhely üzemeltetése

2

4

Szilárd vesz. hulladék gyűjtőhely üzemeltetése

5

Anyag mozgatás

6 7

Ládamosókabin tisztítása, ürítése

8

9

Hulladék átrakodása

10

Tömörítés

Feliratok hiánya

Jogi nemmegfelelés

x

Helytelen kezelésből adódó kiömlés Burkolatszennyezés Csatornaszennyezés

x

Burkolatra, talajra való kiszóródás Burkolatszennyezés

x

Csatornaszennyezés Burkolatszennyezés Csatornaszennyezés Műszaki hiba, olajszivárgás Burkolatszennyezés Csatornaszennyezés Előírás be nem tartása miatt elfolyás Talajszennyezés Csatornaszennyezés Folyékony vesz. hulladékkal végzett Potenciális veszély munka során munkafegyelem megsértése Hulladék kiszoródása, kiömlése Burkolatszennyezés Csatornaszennyezés Hidraulika meghibásodása miatt Burkolatszennyezés olajelfolyás Csatornaszennyezés Baleset

2

2

1

3

12

x

2 1

2 2

2 2

3 3

24 12

x

2

2

1

3

12

x

1 2 2 2 2 2 1 1

2 2 2 2 2 2 2 1

2 2 2 2 2 2 2 1

3 3 3 3 3 3 3 3

12 24 24 24 24 24 12 3

x x x

3 2 3

2 2 2

1 1 2

3 3 3

18 12 36

1

2

2

3

12

x

x x

x x x x

x x x

x

x x x

x x

x

x x

x

Érdekelt felek