AGRÁRGAZDASÁGTAN I.
EGYETEMI JEGYZET
GÖDÖLLŐ 2004
155
Szent István Egyetem Gödöllő Agrár- és Regionális Gazdaságtani Intézet Agrárpolitikai Tanszék
AGRÁRGAZDASÁGTAN I.
SZERKESZTETTE: Dr. Fogarassy Csaba Dr. Villányi László
Első kiadás 2004
2
SZERKESZTETTE: Dr. Fogarassy Csaba Dr. Villányi László
Lektorálta: Dr. Káposzta József Dr. Guth László
SZERZŐK: Fogarassy Csaba Nagy Henrietta Orlovics Zsolt Pálinkás Péter Pércsi Kinga Tóth Tamás Tornyai Edit Vasa László Villányi László
ISBN 963 9483 39 7
Készült az OTKA FO 42611 program támogatásával. Kiadja: SZIE ARGI Agrárpolitikai Tanszék Első kiadás 2004
3
TARTALOMJEGYZÉK
1. Az agrárgazdaságtan tárgya
7.
2. Az agrárgazdaságtan és egyéb tudományok kapcsolata
10.
3. A mezőgazdaság gazdasági és társadalmi funkciója
13.
3.1. A mezőgazdaság fogalma
13.
3.2. Az agrárium rendszere és működése
17.
3.3. Az agrárium integrációinak fejlődése
21.
4. A mezőgazdaság nemzetgazdasági szerepe
23.
4.1. Makrogazdasági mutatók az agrárközgazdaságtanban
24.
4.2. A mezőgazdaság nemzetgazdasági jellemzői
28.
4.3. Ágazati kapcsolatok és összefüggések mérése (AKM)
30.
5. A mezőgazdasági szektor sajátosságai
35.
5.1. Közgazdasági sajátosságok a mezőgazdaságban
36.
5.2. A mezőgazdaság természeti és technológiai sajátosságai
39.
5.2.1. A termőföld, mint termelési tényező
44.
5.2.2. Munka és munkaerő a mezőgazdaságban
54.
5.2.3. A műszaki fejlesztés szerepe, elemei
61.
6. A mezőgazdasági és élelmiszerpiac általános és sajátos vonásai 6.1. A piac elemei, szereplői és általános működése
80. 81.
6.1.1. A piac lényege és szereplői
81..
6.1.2. A piaci mechanizmusok működésének általános összefüggései
83.
6.1.3. A kínálat, a költség és az ár alapösszefüggései
84.
6.2. A piaci verseny elméleti működése
89.
6.3. A piacforgalom és működés gyakorlata
91.
6.3.1. A kereslet alapösszefüggései és jellemzői
94.
6.3.2. A kínálat alapösszefüggései és jellemzői
97.
6.4. A keresleti tényezők rugalmassága
102.
6.5. A kínálati tényezők rugalmassága
106.
7. Agrárpiaci és agrárpolitikai tényezők kapcsolatrendszere
109.
7.1. A termelés agrárpolitikai szabályozása
109.
7.2. Az árszabályozás közgazdasági alapjai
112.
7.3. A mezőgazdasági termékárat módosító árpolitikai eszközök
117.
4
7.4. Az agrárpiaci rendtartás kialakulása és működése hazánkban
8. Az EU közös agrárpolitikája és rendtartásai
125.
134.
8.1. A Közös Agrárpolitika (KAP) szakaszai
134.
8.2. A termékpálya szabályozás rendtartásainak fontosabb jellemzői
140.
8.3. Az egyszerűsített támogatás hazai rendszere (SAPS)
146.
9. Az USA agrárpolitikája, támogatási rendszere
150.
9.1. Jövedelemtámogatás
150.
9.2. Ártámogatás
155.
9.3. Egyéb eszközök
156.
9.4. A mezőgazdasági szabályozás reformja
157.
9.5. A mezőgazdaság támogatottsága az USA-ban és az EU-ban (PSE)
157.
10. Szövetkezetek, új generációs együttműködési formák az élelmiszertermékpályán
160.
10.1. A vertikális koordináció kialakulásának okai az élelmiszer-gazdaságban
160.
10.2. A tranzakciós költségek elmélete és a mezőgazdasági szövetkezetek
163.
10.3 Az Európai Szövetkezeti Társulás
167.
10.4 Termelői összefogáson alapuló értékesítő szervezetek hazánkban
172.
Felhasznált irodalom
173.
5
1. Az agrárgazdaságtan tárgya A közgazdaságtan olyan ágazati alrendszere, amely a mezőgazdaság sajátosságainak közgazdasági, elsősorban a makroökonómiai kérdéseivel foglalkozik. Ma már ebben a felfogásban az agrárökonómia szót használják a közgazdaságtan speciális résztudományaként való elkülönült elnevezésére. Tudományszervezeti (tudományos, illetve kutatási munkamegosztási rendszerben is agrárökonómiaként szerepel: pl. MTA Agrárökonómiai Bizottsága). Az általános tudományterületi, és agrárközgazdasági szakmai felfogásban elsősorban a
mezőgazdaság
gazdasági
beilleszkedésének,
működésének
és
fejlődésének
makroökonómiai vonatkozásaira értelmezik. A mai bonyolult társadalmi és gazdasági viszonyok között azonban az agrárgazdaságtan valódi tartalma szerteágazóbbá vált, gazdasági kategóriái is ennek megfelelően a közgazdasági ismeretek kutatási, megismerési, vizsgálati orientációk, célok szerint alakulnak (pl.: élelmiszergazdaság, agrárium, agrárvilág, stb. közgazdasági kérdései). A gazdaságpolitikai és agrárpolitikai elvek és módszerek alátámasztásában ugyancsak sokféleképpen jelentkeznek az agrárközgazdasági ismeretek. A vizsgálatok, elemzések információs bázisa jelentős részben a mezőgazdaság mikroökonómiai, vállalati forrásokhoz, másrészt az élelmiszeripari, bel- és külkereskedelmi, és egyéb nemzetgazdasági makro- és mikrogazdasági területekhez kapcsolódik. Ebből következően a mai agrárgazdaságtan tárgya és mélysége mind tudományterületként, mind ismeretkörként többféleképpen állítható fel. Tananyagként elsősorban a képzési célok (mérnök, agrárközgazdász, vállalati menedzser stb. képzés) oktatási és kutatási munkamegosztásának szükségletei formálják az agrárgazdaságtan tárgyát és ismeretanyagát, művelésének fő feladatköreit. Itt is jelentős azonban az interdiszciplináris téma. A kutatásban nagyobbrészt eleve nem határolódnak el a mikro- és makrogazdasági, köztük pénzügyi, vállalatgazdasági, marketing, gazdaság-irányírási stb. témák. Az oktatásban és az agrárközgazdasági kutatási tervekben napjainkban a legelterjedtebb agrárgazdaságtani (agrárközgazdasági) tárgykörök felépítése a következőkben foglalható össze: •
Az élelmiszergazdaság, benne a mezőgazdaság nemzetgazdasági szerepe, ágazati, gazdasági sajátosságai, piaci és intézményi kapcsolatai, az integráció és a kooperáció rendszere, természeti, ökológiai és közgazdasági adottságai, sajátosságai és konzekvenciái.
6
•
A mezőgazdaság versenyképességének, piaci és társadalmi alkalmazkodóképességének közgazdasági összefüggései. Az ökológiai és piaci versenypozíciók viszonya, a hagyományok és személyi pozíciók hatásai, a kompatibilitás reális közgazdasági megítélése, mezőgazdasági termelési, növekedési koncepciók és agrárstratégiák.
•
A mezőgazdaság- és az élelmiszerpiac működésének általános és sajátos vonásai. A nyersanyagok és élelmiszerek keresletének általános és sajátos vonásai. A kereslet rugalmasságának jellemzői és tényezői. A kereslet változásának hatásai a mezőgazdasági termelésre. A mezőgazdasági termékek kínálatának, termelési, vállalkozási és strukturális összefüggései. A mezőgazdasági termelés színvonalának hatása a kínálat és a kereslet alakulására. A mezőgazdasági és élelmiszerpiacok árviszonyainak változása, tényezőinek és hatásainak összefüggései. A költség- ár- és jövedelemviszonyok mezőgazdasági sajátosságai. Az árviszonyok piaci hatásmechanizmusának jellemzői (árformák, monopolhelyzetek regionális és nemzetközi árösszefüggések, stb.).
•
A mezőgazdaság nemzetgazdasági kapcsolódásai. Az input és output kapcsolatok közgazdasági megítélése. Piaci és szervezeti integrációk mezőgazdasági lehetőségei és korlátai. A magyar mezőgazdaság lehetőségei és korlátai. A magyar mezőgazdaság világgazdasági megítélése. Az EU hatása a magyar mezőgazdaságra. Az EU tagsági viszony közös és nemzeti érdekei a mezőgazdasági és élelmiszertermelésben.
•
A mezőgazdaság költség- ár- és jövedelemviszonyai. A vállalati és a nemzetgazdasági költség kategóriák összefüggései. A mezőgazdasági költségszerkezet közgazdasági megítélése. A mezőgazdasági árviszonyok általános és sajátos jellemzői.
•
A mezőgazdasági árszínvonal, az árviszonyok, az árdiszparitás és az agrárolló öszszefüggései. A keresleti és kínálati piac árhatásai. A mezőgazdasági árrendszer és az árpolitika lényege.
•
A termelési tényezők piacának és közgazdasági hatásainak agrárközgazdasági kérdései. A föld és a földhasználat alapkérdései. A földhasználat sajátosságai. A föld termelési és piaci sajátosságai. A talaj termékenységének természeti és közgazdasági vonatkozásai. A földhasználat tulajdoni és vállalkozási háttere. A földhasználat makrogazdasági vizsgálatának kérdései. A földérték- és a földár a piacgazdaságban. A földpiac és a nemzeti földbirtok-politika.
7
•
A mezőgazdasági munkaerőviszonyok közgazdasági kérdései. A munkaerő létszám, struktúra, a vállalkozási és a személyi jövedelmek összefüggései a mezőgazdaságban. Munkatermelékenységi kérdések.
•
A mezőgazdasági termelőeszközök közgazdasági kérdései. A termelőeszközök (inputok) struktúrája a mezőgazdaságban. A műszaki fejlesztés és innováció a mezőgazdaságban. A hazai mezőgazdaság tulajdoni és vállalkozási átrendeződése, a termelési színvonal és a műszaki fejlesztés összefüggései. A mezőgazdaság termelési színvonala, versenyképessége és a műszaki fejlesztés összefüggései.
•
Az externáliák és a környezetvédelem alapvető mezőgazdasági vonatkozásai.
•
A magyar mezőgazdasági vállalkozások és a vállalatok struktúrájának jellemzői, termelési és piaci konzekvenciái. A tulajdoni- és méretstruktúra változásának agrárközgazdasági jellemzői és konzekvenciái. A kis- közép és nagyvállalkozások versenyképessége és agrárpolitikai megítélése.
•
A mezőgazdasági ágazatok tevékenységek, gazdaságtanának alapkérdései. A növénytermesztési, állattenyésztési ágazatok, szolgáltatások és egyéb tevékenységek működésének, gazdasági pozíciójának vizsgálati, logikai rendszere és makrogazdasági kérdései.
•
A hazai mezőgazdaság európai és világgazdasági helyének közgazdasági megítélése. A makrogazdasági megközelítés módszertani és szakmai mutatói, a szabályozás, a színvonal és a verseny összefüggései.
A felsorolt témakörök és kiemelt témarészek nem fogják át a mezőgazdaság agrárközgazdasági (agrárgazdasági) anyagrészek ma ismert teljes körét. Csupán arra alkalmasak, hogy az agrárközgazdasági gondolkodásmódot megalapozzák, és további vizsgálatokra, elemzésekre ösztönözzék az elméleti és gyakorlati szakembereket. A legtöbb agrárközgazdasági elemzés, módszer és ismeret jó része a gazdaságpolitika, az agrárpolitika és vállalkozási, gazdálkodási gyakorlat megalapozását szolgálja. Nem véletlen, hogy a vázolt agrárközgazdasági témák jó része agrárpolitikai, vállalatgazdaságtani ismeretté vált. A kutatási és oktatási munkamegosztás nyomán az agrárpolitika önálló ismeretkörré vált. Az agrárpolitika cél- és eszközrendszerében persze az agrárgazdaságtani ismeretelemek, elvek, vizsgálati módszerek is megjelennek. Ezért a két ismeretkör sok átfedéssel jelenik meg a szakirodalomban. Könyvünk agrárpolitikai fejezetében a későbbiekben az agrárpo-
8
litika alapkérdéseinek, cél- és eszközrendszerének az alapismereti szintű összefoglalására törekszünk.
2. Az agrárgazdaságtan és egyéb tudományok kapcsolata Az agrárgazdaságtan tudományági és szakismereti vonatkozásban több - a kutatás, oktatás, gazdálkodás munkamegosztása nyomán kialakult - tudományággal kapcsolódik. Természetszerűleg a közgazdaságtannal, mint fő forrással a legerősebb a kapcsolat. Az ismeretek, vizsgálati módszerek, kategóriák tekintetében azonban az agrárgazdaságtan több területen is kölcsönös kapcsolatban van, gyakran szoros interdiszciplináris egymásra épülésben találkozik. A mezőgazdaság közgazdasági kérdéseinek vizsgálatával már a XIX. század elején önállóvá vált szaktudomány, az agrár-közgazdaságtan foglalkozott. A fejlődés eredményeként azonban napjainkra az agrár-közgazdaságtannak két fő kutatási területe alakult ki: egyik makro-, másik mikroszinten. Az agrárgazdaságtan a makroszférában, a nemzetgazdaság mezőgazdasági ágában, a vállalati gazdaságtan pedig a mikroszférában, a termelés alapegységében végbemenő termelési folyamatokat, gazdasági jelenségeket (vállalati tervezést, szervezést, munkaerő-gazdálkodást, stb.) vizsgálja. A két tudományág aktív kölcsönös kapcsolatban van egymással. Az agrárgazdaságtan a vállalati gazdaságtan számára nemcsak kiinduló, módszertani tudomány, hanem közvetíti a gazdasági szabályozókat a vállalatok részére, a vállalati kutatások pedig jelzik azokat a problémákat, amelyekből az agrárgazdaságtan az egész mezőgazdaságra általánosítható következtetéseket von le. Az agrárgazdaságtan közgazdaságtudományi jellege ellenére szoros kapcsolatban van a természet- és műszaki tudományokkal. Az agrárgazdaságtannak foglalkoznia kell az agro- és zootechnikai fejlődéssel, a műszaki haladással. Ez természetesen összefügg azzal, hogy a közgazdasági tudományok fejlesztése sem választható el a termelőerők, a technika, a természet- és a műszaki tudományok fejlettségétől. A mezőgazdaság gazdasági jelenségei szorosan kapcsolódnak a termelés természeti és technológiai oldalához, ezekkel pedig a természet- (talajtan, biológia, növénytermesztés, állattenyésztés, stb.) és a műszaki tudományok foglalkoznak, az általuk feltárt törvényszerűségek ismeretét az agrárgazdaságtan felhasználja.
9
Az elméleti és gyakorlati munkamegosztásban önállóvá vált gazdaságpolitika a mai közgazdaságtanban a makrogazdaságtan része is. A gazdaságpolitika - mint alkalmazott közgazdasági tudomány - a gazdasági tevékenységet az állam és a társadalom viszonyában vizsgálja, abból a célból, hogy feltárja azokat az összefüggéseket, amelyekre támaszkodva a gazdaságpolitikai koncepció kialakítható. Feladata továbbá a célokkal összeegyeztethető szabályozóeszközök rendszerezése, érvényesülési mechanizmusuk, működési feltételeik feltárása. Hasonló a helyzet az agrárgazdaságtan és az agrárpolitikai kapcsolatokkal. Az agrárpolitika a közgazdasági elméletben, de a gazdasági életben is általánosan elismert és használt fogalom. Az agrárpolitika gyakorlatilag az általános gazdaságpolitika része, amely a mezőgazdaság fejlesztésére, állami irányítására és szabályozására irányul. Kiterjed a mezőgazdasági termelés, az értékesítés, az ár, a hitel, a beruházás és a támogatás kérdéseire, a birtokviszonyok alakítására stb. Az agrárpolitika gazdasági racionalitása megköveteli a mezőgazdaságban érvényesülő gazdasági törvények ismeretét, érvényesülésük feltételrendszerének feltárását, amelyeket tudatosan felhasznál az agrárpolitikai célok meghozatala, illetve annak gyakorlati megvalósítása során. Az agrárgazdaságtannak - mint a gazdasági törvények feltárásával, működési feltételeinek kutatásával foglalkozó tudománynak - szoros és kölcsönös kapcsolatban kell lennie az agrárpolitikával. Kidolgozza azokat a módszereket és eljárásokat, amelyek lehetővé teszik a gazdasági törvények agrárpolitikában való felhasználását és alkalmazását. Az agrárgazdaságtan, amikor a mezőgazdaságban végbemenő folyamatokat, jelenségeket vizsgálja, abból a célból is teszi, hogy feltárja a fejlődésre ható tényezőket s ezek ismeretében a fejlődési irányokat és a fejlődés tendenciáit. A gazdasági törvények tendencia jellegű érvényesülése a mezőgazdaságban is végbemegy. Ennek ismerete mellett a fejlődés trendjének meghatározásához nagy időtáv áttekintése szükséges, s ehhez feltétlenül kell a múlt ismerete. A mezőgazdaság múltbeli fejlődését az agrártörténet tartalmazza, bemutatja a társadalmi formációk és a termelőtevékenységek összefüggéseit. Ismerteti a termelőerők, ezen belül a termelési eszközök fejlődését s azok hatását a termelési viszonyok változására, valamint az agrártársadalomra. A jelenben érvényesülő jelenségek, törvényszerűségek objektív érvényesülésének, azok jövőbeni hatásának felismerését a múltbeli jelenségek, fejlődési folyamatok ismerete teszi teljesebbé és megalapozottabbá. Ezért szoros kapcsolat van az agrártörténet és az agrárgazdaságtan tárgya között.
10
A világgazdaság - s benne a világ mezőgazdasága - a termelőerők és a termelési viszonyok olyan világméretű rendszere, amelyben a nemzetközi munkamegosztás alapján sokrétű gazdasági kapcsolat köti össze az egyes nemzetgazdaságokat s azok elemei, amelyben az egyes nemzetgazdaságokra ható általános és sajátos törvényszerűségek érvényesülnek. A törvényszerűségek feltárása a világgazdaságtan feladata. A speciális gazdaságtudományok és a világgazdaságtan tárgya között hasonlóság mutatkozik. A világgazdaságtan is a társadalom fejlődésfolyamatainak egy speciális részterületét, annak gazdasági relációit vizsgálja, de az egész világra kiterjedően. Tehát hangsúlyozottan jelentkezik a szóban forgó tudományágaknál jóval nagyobb komplexitása. Vizsgálatai kiterjednek a világ mezőgazdaságában végbemenő folyamatokra, fejlődési sajátosságok, tendenciák és törvényszerűségek feltárására. Az agrárgazdaságtan tehát nem hagyhatja figyelmen kívül a világgazdaságtan mezőgazdaságra vonatkozó megfigyeléseit, vizsgálati eredményeit sem.
11
3. A mezőgazdaság gazdasági és társadalmi funkciója 3.1. A mezőgazdaság fogalma
A hagyományos természettudományos és közgazdasági felfogásban a mezőgazdaság, mint nemzetgazdasági ág, továbbá földművelés, mint tevékenység fogalom volt meghatározó. A korábbi szakkönyvek és lexikonok szerint a mezőgazdaság a nemzetgazdaság egyik ága, amely növényi és állati eredetű élelmiszereket, ipari nyersanyagokat állít elő. Ez a hagyományos megfogalmazás a mezőgazdaságot tulajdonképpen nyersanyagtermelő tevékenységként fogja fel. Ennél régebbi felfogások is ismeretesek a hazai és a nemzetközi szakirodalomban. Ezek szerint a mezőgazdaság olyan őstermelő gazdasági ág, amely alapvetően a természeti tényezőkre támaszkodik. Az őstermelés körébe egyébként három gazdasági ágat soroltak: a bányászatot, a geotermikus energia kitermelését és a földművelést.1 Az elkülönítés alapja a természet döntő szerepe a termelési folyamatokban. Ezek a megfogalmazások tehát a földmívelés (vagy földművelés) megnevezést használták, és a növényi, állati szervezeteknek a talaj és egyéb természeti elemek segítségével az emberi gazdálkodás szolgálatába állítását értették alatta. Innen származik a magyar nyelvben ma is ismert földművelés szó lényege, s ebből következett a földdel gazdálkodó ember szakmai elnevezése: a földmíves. A régi megfogalmazáshoz és tartalomhoz képest a mezőgazdaság gazdasági lényege és szerepe alapvetően megváltozott. Ma is igaz, hogy a mezőgazdaság termelési tényezői között meghatározóak a természeti tényezők (föld, víz, kémiai és biológiai faktorok stb.). Ugyanakkor a mezőgazdasági termelés technikája és technológiája, valamint gazdálkodásának rendszere gyökeresen megváltozott az utóbbi fél évszázadban. A kézi munkán és az állati igán alapuló mezőgazdaságot felváltotta az iparhoz hasonló technológiai rendszerű termelési folyamatok fő jegyeit viselő, egyúttal az élelmiszertermelő és forgalmazó tevékenységekkel mindinkább integrálódó korszerű mezőgazdaság (ipari, vagy iparszerű mezőgazdaságnak is nevezik). A mai gazdaságban tehát a mezőgazdaság eredeti szerepe jóval több és bonyolultabb a korábbinál, ezért árnyaltabban kell meghatározni. A családi gazdaságok, kis-, közép- és nagyvállalatok tevékenységéből kitűnik, hogy maradtak a mezőgazdasági szférában hagyományos termelési és felhasználási rendszerek (pl. a nagyobbrészt önellátásra, a felesleg értékesítésére berendezkedett családi gazdasá1
Innen származik a pénzügyi és piaci szabályozásban az "őstermelő" kifejezés.
12
gok). Egyúttal azonban erőteljesen megnőtt, sőt uralkodóvá vált (a hagyományoshoz képest) az árutermelő vállalkozás. A gazdaságilag legfejlettebb országokban az 1950-es évtizedtől szorosabbá vált az élelmiszerfeldolgozás, a kereskedelem és a mezőgazdaság kapcsolata (vertikális integráció). Magyarországon az élelmiszeriparral való szerződéses kapcsolat erősödése mellett jelentősen fejlődött a nagy mezőgazdasági (állami és szövetkezeti) vállalatok saját élelmiszerfeldolgozó tevékenysége. Utóbbiakban az 1960-as évtized második felétől - a mezőgazdasági idényszerűség hátrányainak kiküszöbölése, a jövedelemnövelés és más célok miatt - az ipari és szolgáltató jellegű kiegészítő tevékenység részaránya is számottevővé vált. Mindezek a változások együttesen már az 1970-es évtizedben a mezőgazdaság minőségileg új struktúráját, új gazdasági jellemzőjét és szerepkörét alakították ki. A változások egyik lényeges gazdasági hatása az élelmiszergazdasági komplexum megjelenése, amely elvileg az élelmiszertermelés mezőgazdasági és élelmiszeripari ágát foglalja egybe. Élelmiszertermelésen általában a fogyasztóhoz kerülő nyers vagy feldolgozott élelmiszerek előállításának folyamatát értik, függetlenül attól, hogy milyen a végtermék kidolgozottságának foka. Az élelmiszertermelés inkább elvi fogalom, mögötte nem állnak számszerűsíthető közgazdasági paraméterek: célja viszont egyértelműen meghatározható, hiszen az élelmezési célú - végső felhasználásra, vagyis belső fogyasztásra, felhalmozásra és exportra kerülő - anyagi javak előállítását jelenti. E tevékenységben a mezőgazdaság, az élelmiszeripar és az élelmiszer-forgalom egyaránt fontos szerepet tölt be. A mezőgazdaság az élelmiszertermelés folyamatában - még ha egyébként nem csak nyersanyagokat és félkész termékeket, hanem kész, végső felhasználású termékeket is állít elő - alapvetően nyersanyagtermelő, s ez határozza meg a nemzetgazdaság egészébe és az élelmiszertermelésbe való beilleszkedését és szerepét. Az alapanyag-termelésen túlmenő, de a mezőgazdasághoz (helyhez vagy gazdasághoz) kapcsolódó egyéb funkciók más közgazdasági elbírálás alá esnek. Az élelmiszer-feldolgozást végző élelmiszeripar az említett folyamatban szintén fontos, egyúttal a mezőgazdasági tevékenységtől eltérő, de ahhoz szorosan kapcsolódó láncszeme az élelmiszertermelésnek. A forgalmazási folyamat már kevésbé különül el, hiszen nagyobb része az élelmiszeriparhoz (nyersanyag-felvásárlás, késztermék-eladás), kisebb része a mezőgazdasághoz kapcsolódik, s e tevékenységnek csak elenyésző hányada sorolható a speciálisan elkülönült élelmiszer-kereskedelemhez.
13
Szűkebb értelemben a mezőgazdasági termelést és az élelmiszer-feldolgozást (benne az élelmiszeripari feldolgozást) együtt nevezik élelmiszer-gazdaságnak. Tágabb értelemben az élelmiszer-forgalmat is az élelmiszer-gazdasághoz csatlakoztatják. Az élelmiszertermelés e három fő területének, - vagy ahogyan sokan nevezik - "fő vertikumának" kapcsolata, egymásra épülése eleve egyértelműnek látszik, az élelmiszergazdaság elnevezése mégsem régi keletű. Ennek az az oka, hogy a termelés, a feldolgozás és a forgalom kapcsolata a gazdasági fejlődéssel együtt erősödik, s a mezőgazdasági nyersanyagok mind nagyobb hányada jut feldolgozás után végső felhasználásra, továbbá az áruforgalom is bővül. A feldolgozás kapcsolódásának erősödésében fordítva is érvényesül a tendencia, vagyis az élelmiszeripar egyre több terméket juttat vissza a mezőgazdaságba ún. termelőfelhasználásra (ipari takarmányok). Az élelmiszer-gazdaságot a vele egybekapcsolódó ellátó iparágakkal együtt a szakirodalom találóan agrár-ipari komplexumnak (agrobusiness) vagy röviden agrárkomplexumnak nevezi. Az agrár-ipari komplexum makroökonómiai kategória, és jól kifejezi azt a tendenciát, amely a gazdasági életben a specializálódással együtt a kooperáció erősödésében, az integrálódásban jelentkezik. Mindez az agrárgazdaságtanban olyan szemléletmód erősödését eredményezi, amely a konkrét vállalati tevékenységet, az egyes ágazatok működését nem elszigetelten, az egészből kiragadva, hanem összefüggéseibe ágyazva, komplexen vizsgálja. Az élelmiszergazdaság kategória használata mellett a mezőgazdasági tevékenységet a hivatalos statisztika és a gazdaságirányítás élesen elválasztja. Az 1900-as évszázad végére és a 2000-es évek elején a statisztika a mezőgazdasági tevékenységek általános szerkezetét az 1. táblázatban látható módon kezelte. A közgazdasági és gazdaságpolitikai, illetve agrárközgazdasági szóhasználatban elterjedt az agrárszektor elnevezés. Ez tartalmilag nem meghatározott, de általában (jelentésekben, közleményekben politikai programokban) az élelmiszergazdaságon belül a mezőgazdasági tevékenységekkel foglalkozó vállalkozások (gazdaságok) elkülönítése (adatokban, mutatókban).
14
1. táblázat A mezőgazdasági tevékenység szerkezete Mezőgazdasági alaptevékenység
Részarány*%
Növénytermelés
30
Állattenyésztés
31
Mezőgazdasági tevékenység összesen
61
Erdőgazdálkodás
1
Mezőgazdasági szolgáltatás és melléktevékenység
8
Mezőgazdasági alaptevékenység összesen
70
Alaptevékenységen kívüli tevékenységek (ipari, kereskedelmi, stb.)
30
* A kerekített százalékok az egyes tevékenységek folyó áron számított átlagos bruttó termelési értékét jelentik.
A századforduló éveiben - az EU-hoz való csatlakozás előkészítését és megvalósítását megalapozó tudományos és gyakorlati publikációkban, valamint gazdaságpolitikai és agrárpolitikai fórumokon - a mezőgazdaság teljesebb társadalmi-gazdasági szerepét jellemző fogalmak terjedtek el. Ezek között az "agrárium" és az "agrárvilág", valamint a számszerű elemzésekben az "élelmiszervertikum" elnevezések közismertek, talán legegyszerűbb az élelmiszervertikum értelmezése, mert ez szinte teljesen az "élelmiszergazdaság" tartalmat fedi (mezőgazdasági termelés, élelmiszerfeldolgozás, élelmiszerkereskedelem). Példaként szolgáljon egy 1999. évi agrárpolitikai meghatározás "Az élelmiszervertikum a hazai GDPnek több mint 30 %-át adja és a foglalkoztatott lakosságnak 25-35 %-át érinti". Az ezredforduló élelmiszertermelési, benne agrártermelési stratégiai programjainak zöme az "agrárium" fogalmat használja a mezőgazdasági és élelmiszertermelési vertikum fogalmának kiküszöbölésére. A kategória tartalmának értelmezése azonban sem közgazdasági, sem agrárpolitikai (tervezési, irányítási, szabályozási) szempontból nem egyértelmű. Az élemiszertermelés mezőgazdasági és élelmiszeripari nemzetgazdasági szerepének tágabb és stratégiailag átfogóbb kategóriájaként azonban az agrárium a legrövidebb megfogalmazásban, magában foglalja az emberek összes élő természeti környezetét és a társadalom erre irányuló tevékenységét. Tágabb értelemben ebbe a fogalomba és a hozzá kapcsolódó társadalmi, gazdasági tevékenységekhez tartozik a regionális, illetve területfenntartó és az életminőséget érintő tevékenységi, gazdálkodási kör is. Az agrárium alapvető elemeként az élelmiszertermelést veszik figyelembe. A természeti környezet használatának,
15
fenntartásának és megújításának körében az élelmiszertermelés és a környezetgazdálkodás, környezetvédelem összefüggéseit általában kiemelik mind makro- és mikrogazdasági, mind gazdaságpolitikai vonatkozásban. Az EU több tagországában és hazánkban is a makrogazdasági és a kapcsolódó gazdaságpolitikai elvek és stratégiák középpontjába került az életminőség megőrzésének és javításának koncepciója, mintegy kapcsolódva (gyakran szembe állítva) a profitorientált gazdasági működés törekvéseivel. Ez a felfogás külön kiemeli az agrárium szerepét és eredeti funkcióinak ezirányú orientálásának társadalmi, gazdasági okait, céljait, eszközeit és konzekvenciáit. Ebből következik, hogy az agrárközgazdasági elemzéseknek szinte az összes felsorolt tudományos és ismereti tárgykörökben ezeket is vizsgálniuk kell. E tekintetben napjainkban is a mezőgazdasági alaptevékenységekkel különösen öszszefüggő élő környezet fenntartásának, az ún. "fenntartható fejlődés" követelményének a beillesztése áll a makroökonómiai vizsgálataik homlokterében. (Többek között az ún. biotermelés, ökoháztartás, természetgazdálkodás, természeti övezetek, területfejlesztési, környezetvédelmi programjai, a biodiverzitás stb.).
3.2. Az agrárium rendszere és működése
A mai európai közgazdasági, agrárközgazdasági felfogások (főleg az EU országaiban) többnyire rendszerelméleti, de legalábbis rendszerszemléleti megközelítésben vizsgálják és analizálják az agrárium rendszerkomplexumát, annak alrendszereit és ezek arányainak, összefüggéseinek változását. Ennek megfelelően alakulnak a rendszer egészét és részeit érintő gazdaságpolitikai, agrárpolitikai és társadalompolitikai stratégiák is. Ebben a komplex rendszerben (mondjuk, hogy az agrárium tágabb rendszerében) az élelmiszerágazat, benne a mezőgazdaság a rendszer elemeinek integrációjával kapcsolódik. A kapcsolat rendszerelméleti alapja, hogy a rendszerek változását, és lehetőségeit determinálja szerkezetük integráltsági foka, amely adott időpontban az előzőleg végbement integrációs és dezintegrációs folyamatok eredménye. Az integráció a legismertebb fogalmazás szerint olyan társadalmi, gazdasági, politikai, stb. folyamat, amelynek során növekszik a rendszer elemei közötti kapcsolatok, összefüggések, kölcsönhatások és viszonyok száma, intenzitása és súlya, ezáltal fokozódik a rendszer struktúráltsága, szervezettsége és funkcionális sokoldalúsága.
16
Ennek eredményeként erősödik az elemek kölcsönös függése, feltételezettsége és meghatározottsága egymástól és egymás által. Az integráció feltételezi a rendszer elemei közötti különbözőség csökkentését mennyiség, minőség és időbeliség szempontjából. A magas szinten integrált rendszerek szerkezete tehát harmonizált, összehangolt (szinkronizált). Ez egyben azt is jelenti, hogy minél integráltabb egy rendszer annál hatékonyabb az adott funkcióban a működése és a lehetséges maximum körül alakul a teljesítménye. Az integráltság fokának növekedésével alacsonyabb a gazdasági-társadalmi jellegű rendszerek működtetésének, illetve fenntartásának költsége, vagyis a belső irányítás, a menedzsment költsége, viszont ugyanakkor annál kisebb a szerkezeti rugalmassága, vagyis annál kevésbé képes fejlődésre. Előfordulhat, hogy az erősen integrált rendszereknél a környezeti változások által létrehozott egyensúlyhiány annyira elmélyül, hogy az kikényszeríti a szerkezeti változással történő alkalmazkodást. Ez a rendszer elemeinek súlyos sérülésével, a rendszer zavart működésével, illetve szélsőséges esetben teljes szétesésével, megszűnésével jár. Ez esetben - erre történelmi példa az élelmiszertermelésben is adódott - a dezintegrációs folyamatok előtérbe kerülnek. A dezintegrációs folyamatokat általában tekintve, több szükségszerűség indokolja. Először is a rendszer elemei sérülés nélküli elválaszthatóságát teszi lehetővé. Ezáltal a rendszer egyes elemeinek magasabb teljesítményű és hatékonyságú elemekkel való kicserélése és így a rendszer egészének lerombolás nélküli fejlődése válik lehetővé. A teljesítmény-, illetve hatékonyságnövekedést azonban csak a rendszer rendező elve szempontjából lehet értelmezni. A mezőgazdaságban például a szerves trágyák műtrágyákkal történő helyettesítésével, a nagy táblákon gépesítéssel és kemizálással folytatott termelés hatékonyabb, ha az elérendő hozam növelése a cél, illetve ha a mezőgazdaságot csupán mint egyik tőkebefektetési, profitszerzési lehetőséget elemezzük. Ez azonban kevésbé hatékony rendszert eredményez a természeti környezet, a biodiverzitás vagy a vidéki közösségek fenntartása szempontjából. Másrészt mód nyílik a specializált, kevesebb funkciójú, tehát egyszerűbb rendszerek létrehozására. Ez lehetővé teszi a mennyiségi növekedést (koncentráció) és az adott egyszerű rendszerek színvonalának emelkedését. Harmadsorban a specializált, egyszerűbb rendszerek új szerkezeti elrendezettségű rendszerekbe történő szervezése, illetve a magasabb színvonalú egyszerű rendszereknek az eredeti rendszerstruktúra szerinti újraintegrálása egy egészében fejlettebb, magasabb színvonalú rendszerré alakulhat.
17
A mezőgazdaság lényegének, tartalma, működése és társadalmi, gazdasági szerepének változása - a földműveléstől az agráriumig - a rendszer integrációs és dezintegrációs folyamatainak követésével jól kifejezhető. Ezzel lehet tulajdonképpen a mezőgazdaság értelmezése körüli bizonytalanságot megszüntetni. Az évszázadokkal (talán évezredekkel) ezelőtt kialakult földművelő, állattenyésztő tevékenységű a gyűjtögető, vadászó, halászó emberek, családok, falvak gyakorlatilag a természeti környezetbe integrált, az ökológiai rendszerbe beilleszkedő mezőgazdaságot alkottak. Ezt követte (a történészek által "mezőgazdasági forradalom"-nak nevezett) dezintegráció, amelynek folyamatában külön vált az ökológiai rendszerektől a domesztikált állatok tartása, a füves területektől pedig a gabonafélék termesztése. Kialakult a mezőgazdaság és a környezet szembenállása is, amely esetenként a viszonylag kezdetleges technológiák mellett is
romboló
hatású
volt
(túllegeltetés,
elsivatagosodás,
erózió,
öntözött
területek
elsivatagosodása stb.) A mezőgazdaság és a természeti környezet elkülönülése után a dezintegrációs folyamatok a mezőgazdaságon belüli elkülönülés felgyorsulásával folytatódtak. Különváltak egymástól az állattenyésztés és növénytermesztés, az erdészet, a halászat, a vadászat, az akvakultúra, a kertészet, a szőlészet, a gyümölcstermesztés. Ezeken belül is további dezintegráció történt az egyes növény- és állatfajok, sőt hasznosítási irányok, termékek, és egyéb tevékenységekben. A dezintegrációs folyamattal elkülönült a közvetlen termelési folyamatoktól a tárolás, tartósítás, feldolgozás és kialakult az élelmiszeripar, amelyen belül is további dezintegráció ment végbe. Egyes, előzőleg szorosan a földhöz kötődő tevékenységek teljesen elkülönültek. Az 1970-es és 1980-as évtizedben Magyarországon is elterjedt az iparszerű termelés, illetve üzletágukat sokan az ipari tevékenységekbe sorolták (broiler üzem, húsmarha rendszer, stb.). A dezintegráció során egyre több emberi, természeti, biológiai és a mezőgazdaság által előállított erőforrást ipari erőforrásokkal helyettesítettek (gépesítés, kemizálás, mesterséges szénaszárítás stb.). Ennek folyamán egyre nőtt a mezőgazdaság integrációja az ipari tevékenységekkel, ami egyben magával hozta a mezőgazdaság és a vidéki térségek egyre nagyobb függőségét, kiszolgáltatottságát az ipar, a tőkepiac és általában a nem mezőgazdasági szektorok állapotával és változási folyamataival szemben. Ez a magyarázata annak, hogy a dezintegráció hatékonysága mellett egyre többször hivatkoztak a szakemberek annak hátrányaira is. A dezintegrációs folyamatok lehetővé tették a mezőgazdasági rendszer egyes részeinek specializációját és koncentrációját, az egyes résztevékenységek gazdasági színvonalés hatékonyságnövekedését az élelmiszertermelésben, benne a mezőgazdaságban.
18
Magyarországon ez a folyamat közismerten a hazai mezőgazdaság nemzetközileg elismert magas technikai, technológiai színvonalát és termelési paramétereit eredményezte. Ezt a folyamatot segítette a mezőgazdasági nagyüzemek mérete, benne a föld centralizációja és a tőke koncentrációja, valamint az ún. korszerű nagytechnológiák alkalmazhatósága, amelynek előnyeit alátámasztotta az élelmiszerek viszonylagos keresleti piaca. Ezért is érthető az a szakmai felfogás, hogy ennek mesterséges (politikai) és természetes (rendszerváltási, piaci) széthullása erősen visszavetette a magyar mezőgazdaság összteljesítményét.
19
3.3. Az agrárium integrációinak fejlődése
A vázolt integrációs folyamat - a nyugat európai és a hazai vélemények szerint - sok kárt okozott a nemzetek, országok jövője szempontjából. Az EU illetékes szervezeteinek programjai szerint, a túlzottan profitorientált dezintegrációs folyamat nagy károsodást okozott a vidéki térségek gazdasági és társadalmi szerkezetében, a természeti környezetben és a tájban. Megszűnt a mezőgazdaság szerves, sokoldalú kapcsolata a vidéki térségekkel. Lényegében csak a földhöz kötődő mezőgazdasági tevékenységek maradtak a vidéki térségekben, azonban gyakran ezek is "standardizált" technológiák szerint, a konkrét helyi ökológiai feltételektől elszakadva működtek. Lényegében az így megmaradt szűk tevékenységi kört azonosították a mezőgazdaság fogalmával. Ez a leszűkített, torz struktúrájú "mezőgazdaság" valóban nem töltheti be azt a szerepet, hogy a vidéki térségek fenntartásának és fejlődésének gerince, meghatározója legyen. Ebből következik az egyre növekvő társadalmi igény a folyamat megfordítására, a mezőgazdaság újraintegrálására (a mezőgazdasági- és vidékfejlesztési politikát egy integrált keretbe kell foglalni). Az erre épített mezőgazdaság-, agrár-, illetve agrárium fejlesztési programjai, agrárstratégiák az EU gazdaságpolitikai, benne agrárpolitikai programjai nyomán közismertté váltak, s a hazánkban is makrogazdasági és agrárközgazdasági minősítésük a szakemberek ezirányú ismereteit bővítik. Magyarországon erre épültek a mezőgazdaság "fenntartható fejlesztésének" kutatási és agrárpolitikai stratégiára vonatkozó stratégiai programok az 1990-es évtizedben. A programok elvei és törekvései ma már agrárközgazdasági ismeretként foglalhatók össze. Az újraintegrálódás folyamatában a mezőgazdaság és benne a mezőgazdasági vállalati rendszer sokoldalúan (multifunkcionálisan) kapcsolódik a természethez és a vidékfejlesztéshez. Az ún. multifunkcionális mezőgazdaság feladataihoz tartozik az élelmiszerbiztonság garantálása, a megújítható nyersanyagok termelése az ipar és az energiaszektor számára. Ugyanakkor feladata a táj megőrzése és gondozása, a vidéki értékek, életstílusok és kultúrális értékek megőrzése, továbbá az életbevágó környezeti elemek (talaj, víz, levegő) egészséges állapotának megőrzése. A multifunkcionális mezőgazdaság koncepciója tehát lényegében nem más, mint a mezőgazdaság újraintegrálása iránti igény megfogalmazása, hiszen a felsorolt feladatok eredetileg is a mezőgazdaság szerves részét képezték. Az EU ezt a folyamatot az "Integrált megközelítés" néven fogalmazta meg a vidékfej-
20
lesztési politika céljaiban. Ebben a mezőgazdaság európai modelljéről beszélnek, amelyben az Európai Unió olyan mezőgazdaságot tervez, amely „gazdaságilag életképes, képes magas minőségű élelmiszert termelni, s amely hozzájárul a vidéki térségek társadalmi struktúrájának (social fabric of rural areas) fenntartásához és elősegíti, hogy ezek környezeti funkcióikat teljesíteni tudják“. Az újraintegrálás hazai törekvései kapcsolódnak az EU-ban kialakult stratégiai elvek, irányzatok és programok alapjaihoz. Mindemellett a hazai törekvések sem újkeletűek. Az élelmiszerek "kínálati piacának" általánossá válása (az 1980-as évtized) óta több természeti és közgazdasági tudományág művelői hangsúlyozzák, hogy előbb-utóbb célszerű visszatérni az agrikultúra (földművelés, földgondozás), a föld kultúrált használatának (nem a régi, hanem modern) felfogására. A vázolt folyamat részben a növénytermesztés és állattenyésztés, a kertészet, az erdészet, a vadgazdálkodás és más tevékenységek újraintegrálását jelenti. A környezetbarát mezőgazdaság a vegyes szerkezetű mezőgazdasági vállalkozások elterjedésére irányul. A folyamat visszaintegráló területe, hogy az állattenyésztésnek - ahol lehetséges nagyobb mértékben kell alapoznia a mezőgazdaságban közvetlenül előállított inputokra és a természetes tartási módokra. A mezőgazdaság és az erdészet, a vadgazdálkodás stb. közötti éles elhatárolódás megszüntetését is szükségesnek tartják, amelyhez integrálni kell a vonatkozó törvényi szabályozást is. A dezintegrációs folyamat része, hogy a mezőgazdasági termeléstől teljesen elszakadt tároló, feldolgozó, élelmiszeripari tevékenységeket közelebb kell vinni a termeléshez, lehetőleg a vidéki térségekbe kell visszahelyezni. A mezőgazdasági nyerstermékek elsődleges feldolgozását (tisztítás, csomagolás, darabolás stb.) a mezőgazdasági alaptevékenység szerves részének kell tekinteni, elő kell segíteni a regionális, és helyi, kisebb méretű, a helyi sajátosságokhoz igazodó élelmiszeripari tevékenységek kialakítását. Ezzel együttes indoklás, hogy a nagyméretű, koncentrált és a termeléstől távolabb elhelyezkedő élelmiszeripart, a nagyobb összehangolást igénylő gazdasági érdek- és szervezeti integráció útján kell megvalósítani. Ennek megvalósítását szolgálnák a gazdálkodók feldolgozó, értékesítő szövetkezetei, a szövetkezetek másodlagos szövetkezetei, hosszú távú, kölcsönös előnyökre épülő integrációs szerződések és egyéb vállalkozási, szervezeti formák. A mezőgazdasági és a vidéki térségek újraintegrálása Magyarországon akkor vált közismertté, amikor 1998-ban a kormányzat megszervezte a Mezőgazdasági- és Vidékfejlesztési Minisztériumot. Nyugat-Európában már az EU megalakulása előtt szorgalmazták a folyamatot, hazánkban pedig a korábbi kormányzati programokban a regionális fejlesztési
21
célokban jutott kifejezésre. A mezőgazdaság vonatkozásában a kérdés úgy vetődött fel, hogy a mezőgazdaság iparosodása, illetve a nagyüzemek magas technikai, technológiai szintje nyomán a mezőgazdaság egyre inkább elkülönült attól a térségtől, amelyben működött. Az újra összehangolást elősegítette a rendszerváltás utáni tulajdoni és "méretbeni változás, valamint a piaci módosulásokból következően megindult termelésszerkezeti változás. Az újraintegrálódás folyamatában gyakorlatilag egyre inkább átrendeződik a mezőgazdasági tevékenység és összehangolódik az egyes vidéki térségek (tájak, falvak és egyéb települések) átfogó céljaival. Hazánkban már az 1990-es évtizedben készült ún. "térségfejlesztési tanulmányok és konkrét térségfejlesztési programoknak része volt a mezőgazdasági feladatkörök integráló beillesztése. A röviden áttekintett integrációs folyamatok megvalósításához több évre van szükség. A makrogazdasági és agrárközgazdasági konzekvenciák közt az ezredforduló után is élesebben láthatók a többletráfordítások, költségek, illetve finanszírozási problémák, mint az eredmények. Az EU tagság révén ehhez igényelhető összegek eltörpülnek a folyamat nemzeti költségei mellett. A konzekvenciák mezőgazdasági, agrárközgazdasági értékelése során a dezintegráció problémái több vonatkozásban vetődnek fel. Itt csupán azt kell megállapítanunk, hogy az integrációs folyamatok nyomán a huszadik évezred végén jellemző mezőgazdaság multifunkcionális, sokfeladatú nemzetgazdasági ágazattá alakul.
4. A mezőgazdaság nemzetgazdasági szerepe A makroközgazdasági és a vele összefüggő gazdaságpolitikai elméletek és gyakorlati megközelítésű álláspontok mérlegelési rendszerében, módszereiben és logikájában általában kiinduló témakör az egyes nemzetgazdasági ágak szerepének, gazdasági és társadalmi fontosságának értékelése. A mezőgazdaság vonatkozásában ez természetszerűleg az élelmiszertermeléshez kapcsolva oldható meg, hiszen az agrárágazatok teljesítményének, termékeinek már több mint háromnegyede az élelmiszeripari feldolgozás után jut el a gazdaság forgalmi, fogyasztási folyamataiba. Lényegében tehát - nem feledkezve meg sem a szűkebb mezőgazdaság, sem a tágabb agrárium összefüggéseiről - az élelmiszergazdaság nemzetgazdasági szerepének, helyének és közgazdasági konzekvenciáinak a makrogazdasági minősítéséről van szó. A szerepértékelés és az exogén, valamint az endogén gazdasági kapcsolatok differenciált
22
vizsgálata során azonban természetszerűleg szükség van a mezőgazdaság és az élelmiszeripar külön-külön és kölcsönös kapcsolataiban történő vizsgálatára. A mezőgazdaság, az élelmiszeripar, valamint a kapcsolódó kereskedelmi és szolgáltató tevékenységek és működésük vállalkozásai (gazdasági szereplői) közötti viszonyok, teljesítményeik, érdekviszonyaik, jövedelem elosztási stb. jellemzőik megismerése nem egyszerű feladat. A differenciák és összefüggések mutatói közül számunkra természetesen az agrárközgazdasági megközelítés van előtérben, de természetesen a vertikális makrogazdasági jellemzőinek megismerésére való törekvésekkel is foglalkozunk.
4.1. Makrogazdasági mutatók az agrárközgazdaságtanban
A mezőgazdaság szerepének általános és sajátos nemzetgazdasági minősítése az Európában elterjedt mutatók felhasználásával történik. A mutatórendszer általános jellemzője a makroökonómiai vizsgálatok céljaival függ össze. A makroökonómia általában összevont (aggregált) mutatók, jellemzők formájában elemzi a gazdaság teljesítményeit, állapotát, fejlődési tendenciáit. A makroökonómiára a kettős aggregálás jellemző: a gazdasági szereplőket ágazatokká, szektorokká foglalja össze, a termékeket pedig termékcsoportokká, végső soron egyetlenegy termékhalmazzá (összkibocsátássá), outputtáAösszesíti. nemzetgazdasági szintű mérés mutatószám rendszere természetszerűleg, az egyes ágazatokéval, gazdasági tevékenységekével azonos mutatókat tartalmaz. Persze a mutatók adatháttere a nemzetgazdasági mutatókhoz szükséges információkat is magában foglalja, a vállalkozóktól (vállalatoktól és társadalmi szervezetektől) kiindulva. A mezőgazdaság teljesítményének ráfordításainak és jövedelmének méréséhez szükséges mutatók és adatok az általános rendszer mellett az ágazat sajátosságait is figyelembe vevő rendszert is tartalmaznak. A nemzetgazdasági mérlegrendszer és a gazdasági folyamatok számbavételének teljes rendszerét a számviteli és statisztikai rendszer felépítése támasztja alá. A szükséges módszertani ismereteket a vonatkozó szakkönyvek részletezik. Ezért itt csupán a makrogazdasági tevékenységek számbavételének (elszámolásának) a mezőgazdasági elszámolásokban is érvényes alaprendszerét foglaljuk össze. A rendszer iránti követelmény, hogy lehetővé tegye az ország gazdasági tevékenységének eredményességének a gazdálkodás színvonalának változásának vizsgálatát.
23
A makrogazdasági mutatószám rendszer világszerte a nemzetgazdasági mérlegek elkészítésének igényéből indul ki. A makrogazdasági mérlegrendszer természetesen több részlet mérleget épít fel (ágazati, szektoriális, anyagmérlegek stb.), s belőlük és az információs rendszer megfelelő adataiból állíthatók ki a makrogazdasági mutatók rendszere. Ez röviden a következőképp vázolható (a kibocsátási és jövedelmi folyamatok összetevőit a mezőgazdasági információs rendszer bemutatásánál foglaljuk össze): A makrogazdasági folyamatok mutatórendszere a hazai rendszerváltás és az EU csatlakozás előtt az MPS (Material Product System), vagyis az anyagi termelés rendszere volt. Több ország ma is alkalmazza és a hazai makrogazdasági elemzések történelmi összehasonlító elemzéseinél. A rendszer lényege, hogy a gazdasági tevékenységeket, folyamatokat csak az anyagi termelésből származó javakra vonatkoztatja. Nem veszi figyelembe a "nem anyagi szolgáltatások teljesítményértékét (államigazgatás, oktatás, egészségügy teljesítményei). Legjellemzőbb összesítő mutatója a "Nemzeti jövedelem", amely az összes bruttó termelési érték és az anyag, illetve anyagjellegű költségek különbsége. A mezőgazdaság szerepének minősítésében még ma is legtöbbször szereplő mutatók: a mezőgazdasági termelés részaránya a nemzetgazdaság bruttó termeléséből és a nemzeti jövedelemből. Az EU-hoz tartozó és általában a piacgazdaságok működtető országok az SNA (System of National), illetve a "Nemzeti Elszámolások Számlarendszerét" alkalmazzák. Ebben termelőnek tekintenek minden társadalmilag szervezett hasznos tevékenységet, amelynek szereplője jövedelemhez jut. A rendszer tehát beszámítja a "nem anyagi" szolgáltatások teljesítményeinek értékét is. Az EU-ba való belépés során nálunk is ezt a rendszert fogadják el, bár teljes kiépítése az évezred forduló után fejeződik be. Az SNA-mérlegrendszer termelési mutatói a következők (3. táblázat): A bruttó kibocsátás (GO) az adott évben az adott ország területén megtermelt összes termék és szolgáltatás értéke. A bruttó hazai termék (GDP) az adott évben az adott ország területén létrehozott, végső felhasználásra kerülő termékek fogyasztási és beruházási cikkek és szolgáltatások összértéke. A bruttó kibocsátásból a folyó termelő felhasználás levonása után maradó a GDP.
24
Az SNA termelési mutatói Mutatók Megtermelt jövedelem
Félnettó (elnevezésükben bruttó) bruttó hazai termék (GDP) bruttó nemzeti jövedelem (GNI) bruttó rendelkezésre álló nemzeti jövedelem (GNDI)
Bruttó bruttó kibocsátás (GO)
Elsődleges elosztás során megtermelt jövedelem Végső felhasználásra kerülő jövedelem
Nettó nettó hazai termék (NDP) nettó nemzeti jövedelem (NNI) nettó rendelkezésre álló nemzeti jövedelem (NNDI)
3. sz. táblázat
A nettó hazai termék (NDP) az adott évben az adott ország területén létrehozott új értékek és szolgáltatások értékösszege. A bruttó nemzeti termék (GNP) az adott ország állampolgárai által egy adott időszak alatt megtermelt (belföldön és külföldön együtt) végső felhasználásra rendelkezésre álló termékek és szolgáltatások összértéke. A makrogazdasági mutatók minden mérlegben szorosan kapcsolódnak egymáshoz, rendszert alkotnak. A mutatók több ismérv szerint csoportosíthatók. Az alkalmazott ár szerint lehetnek folyó (aktuális) áron, illetve változatlan (összehasonlító) áron számított mutatók. A különböző időpontok és időszakok szerint képezik az időpontra vonatkozó, állomány (stock) jellegű mutatókat (pl. 2000.XII.31-én mennyi a nemzeti, vagy vállalati vagyon, a tartozás, a pénzmennyiség nagysága stb. Az időszakokra vonatkozó folyamat (flow) típusú mutatók (a vagyonváltozás, a beruházás, a jövedelem, a fogyasztás, a megtakarítás, az export és az import stb.). A halmozottság foka szerint különböztetik meg a bruttó (halmozódást tartalmazó), a félnettó és a nettó mutatókat. Hazai, vagy nemzeti jelleg szerint: hazai jellegű mutatók: az ország területén folyó termelés, illetve szolgáltató tevékenység értéke. Nemzeti jellegű mutató az ország állampolgárai termeléséből és szolgáltató tevékenységéből származó teljesítmény, illetve jövedelem függetlenül attól, hogy földrajzilag ez a tevékenység az ország területén vagy azon kívül folyik. A hazai jellegű mutatókból úgy kapjuk meg a nemzeti jellegű mutatókat, hogy hozzáadjuk a külföldről, illetve a külföldre áramló termelési tényező jellegű munka- és tőkejövedelmek egyenlegét. A gazdasági reálfolyamatok mérésének fő mutatója a nemzeti kibocsátás menynyisége és összesített termelési értéke.
25
A nemzeti kibocsátás (output oldalról) naturális mértékegységben kifejezve arról ad képet, hogy egy adott időszakban, a nemzetgazdaságban a legfontosabb termékekből menynyit termeltek (tonna, darab, kg, stb.). Ezek a mérőszámok fontosak, de nem alkalmasak a gazdasági egységekben a tevékenységek együttes színvonalának a mérésére, mert a gazdasági szférákban egyszerre sokféle termékeket állítanak elő, amelyek naturálisan nem öszszesíthetők. A megtermelt termékek és szolgáltatások összesített értéke, a piaci árak alapján való összesítés (a reálfolyamatért történő pénzkifizetések összegzése). Az összesített érték mutatója két tényezőtől, a mennyiségektől és az áraktól függ. A termékek és szolgáltatások mennyiségeit megszorozzák az egységáraikkal, majd a szorzatokat összeadják. A különböző időpontbeli termékértékek folyó áras, illetve változatlan áras összehasonlítása a vizsgált gazdasági egység teljesítményének abszolút változását és a változás relatív mértékét is kifejezi. Ilyen elemzésekre szolgálnak a viszonyszámok (százalékok, indexek, stb.). A gazdasági mérlegrendszer nemzetgazdasági szintű értékeit a Magyar Statisztikai Évkönyvek adott évre és időszakokra (évekre) vonatkozóan a következő mutatók szerint közlik (folyó áron milliárd Ft): Termelés: Összes kibocsátás /Bruttó termelés, Folyó termelő felhasználás, Bruttó hazai termék (GDP), Állóeszközök tárgyévi értékcsökkenése (-), Nettó hazai termék (NDP). Rendelkezésre álló források: Összes kibocsátás, Import, Források összesen. Felhasználás: Folyó termelő-felhasználás, Végső fogyasztás, Bruttó felhalmozás, Export, Végső felhasználás, Felhasználás összesen. Az említett KSH mérlegadatok hasonló ágazati részletezése alapján megállapítható statikusan a nemzetgazdaság termelése és annak színvonala, illetve változása. A hasonló mezőgazdasági mutatók százalékos aránya a mezőgazdaság nemzetgazdasági szerepét és súlyát átfogóan és megközelítően jelezhetik. A nemzetközi gazdaságelemzések azonban kifejezetten jelzik, hogy a mérlegmutatók nem fejezik ki sem egy nemzeti, sem a nemzetközi, sem a nemzeti gazdasági struktúra viszonylatait, az arányok megítélését. Ehhez sokoldalú vizsgálatokat végeznek az egyes országok, s az integrációk (EU). A nemzetgazdasági és az ágazati eredmények megismerésében és elemzésében fontos szerepe van a jövedelem keletkezésének és felhasználásának. Ezt az ún. "összevont társadalmi elszámolási mátrix", foglalja ún. elszámolási rendszerbe, amely a gazdaság szereplőinek jövedelem folyamatait a könyvvitel alapelvei szerint dolgozza fel (jövedelemforrás, illetve bevétel-követel, jövedelem felhasználás, illetve kiadás- tartozik).
26
A mérlegszerű jövedelemmozgások és a termelés, valamint a jövedelem mutatók alapján kimutatható gazdasági színvonalat az egyes országok értékelik az ún. nettó gazdasági jólét (NEW, Net Economics Welfare) mutatóját. Ez a GDP és a GNP mutatók korrigált értékeinek az életminőséget befolyásoló pozitív és negatív korrekciókkal történő módosítása. Mezőgazdasági szempontból ez azért fontos, mert mind pozitív oldalon (természetvédelem, háztartási előnyök, kiegészítő tevékenységek stb.), mind negatív tényezőkben (környezetszennyezés) jelentős korrekciókat okozhat.
4.2. A mezőgazdaság nemzetgazdasági jellemzői
A mezőgazdaság társadalomgazdasági beilleszkedésének és gazdasági értékeinek említett változásai jelentik, hogy a hagyományos szerepmegítélés napjainkig lényegesen változott. A változásban az élelmiszergazdasági és az agráriumi megközelítés már eleve kizárja a nyersanyagtermelés alapú megközelítést. A nemzetgazdasági ráfordítás- és eredménymutatókhoz viszonyított arányok jórésze eleve csak az élelmiszertermelés egészének viszonylatában értékelhetők. A mezőgazdasági termékeknek ugyanis már háromnegyede félkész, illetve feldolgozott élelmiszer. Az is lényeges, hogy időközben hazánk a korábbi "agrárgazdaságból" lényegében ipari országgá vált. Utóbbiból következik a "kibocsátásból" eleve nagyobb lett az ipar részaránya s a fejlődés során a szolgáltatások aránya is. Természetesen ez a másik végletet, a mezőgazdaság szerepének lebecsülését sem indokolja. Az élelmiszertermelés, benne a mezőgazdaság makroszerkezeti arányainak változása világszerte a gazdasági fejlődés jellemző irányait alakította ki, bár országonként időben és arányaiban differenciáltan. A fejlődő országokban ugyan még lassú az iparosodás folyamata és megmaradt a mezőgazdaság hagyományos szerepe, de a fejlett országokban változott a makrostruktúra. A változás röviden úgy vázolható, hogy megnövekedett az ipari és a szolgáltató "szektor" teljesítménye és aránya. Magát a folyamatot általában az ipari, majd az ún. postindusztriális társadalom és gazdaság kialakulásának nevezik. Legismertebb számszerű mutatóként emelik ki, hogy a folyamat konzekvenciájaként a megnövekedett élelmiszertermelés mellett annak aránya (a legfejlettebb országokban) a GDP-ben 3-6 %-ra csökkent. Komplexen értékelve persze ez nem jellemzi a mezőgazdaság nemzetgazdasági súlyát. Erre utal többek között, hogy az
27
USA ilyen arány mellett is az egyik legnagyobb agrárexportör, s a foglalkoztatóttak egynegyede az élelmiszertermelésben, és forgalmazásban, s a kapcsolódó szolgáltatásokban dolgozik. Magyarországon az első évezred utolsó évtizedeiben alakult ki a jellemző makroszerkezet változás. A második világháború előtt és (közvetlenül az utána következő években a lakosság felét foglalkoztató hagyományos mezőgazdaság és az élelmiszeripar a GDP-nek több mint felét adta, s a fogyasztásban is meghatározó volt (a fizetőképes kereslet 45 %-át a nyers és feldolgozott élelmiszerek kötötték le). Az iparosodás és a társadalmi munkamegosztással együtt kialakult dezintegráció során bizonyos tevékenységek leváltak a hagyományos mezőgazdaságról, s a mezőgazdasági termékek feldolgozásával, forgalmazásával foglalkozó különálló szervezetek jöttek létre. Az ipari termelés az 1900-as évszázadban megtöbbszöröződött, s bár a mezőgazdasági termelés is megduplázódott, a nemzetgazdasági arányok megváltoztak. A hiányos, de jellemző felmérések bizonyítják, hogy a szűkebben vett mezőgazdaság és az élelmiszergazdaság egészének nemzetgazdasági arányai jelentősen módosultak az évezred utolsó évtizedeiben. A mezőgazdaság szerepének leértékelődéséről azonban nem lehet beszélni. Az objektív valóságot csak több makro- és mikrogazdsági mutató - s az úgynevezett életminőségi hatások - alapján lehet megítélni. Ezek számszerű változásainak részletes elemzése nem lenne racionális, ezért a minimális mutatóknak, esetenként csak az évezred fordulóra jellemző néhány számszerűségét célszerű áttekintenünk. Az élelmiszergazdaság és (benne külön, vagy együtt) a mezőgazdaság nemzetgazdasági helyét, szerepét jellemző mutatók a következők: a) Részarány a nemzetgazdaság bruttó hazai termékében, GDP-ben - mezőgazdaság (3-4 %) - élelmiszeripar (4-5 %) - erdőgazdálkodás (0,1-0,2 %) - összes részarány (7-8 %) b) A bruttó kibocsátás részaránya - mezőgazdaság (4-5) - élelmiszeripar (6-7 %) - erdőgazdálkodás (0,3-0,4 %) - összes részarány (10-11 %) c) A foglalkoztatottak részaránya
28
- mezőgazdaság (6-7 %) - élelmiszeripar (4 %) d) A lakosság élelmiszer fogyasztásának aránya az összes fogyasztásban (a fogyasztás értékének 25-35 %-a élelmiszer). e) Külkereskedelemből való részarány - külkereskedelmi forgalom export részaránya (8-9 %) - külkereskedelmi forgalom import részaránya (3-4 %) f) A nemzetgazdaság többi termelő és szolgáltató ágazatainak kibocsátásából való részesedés is nagyon jelentős. Az ágazati kapcsolatok mérlege alapján a mezőgazdaság a többi ágazat igen lényeges piaca, hiszen (az élelmiszeripart és az iparhoz sorolva az összes ipari és szolgáltatási tevékenység kibocsátásának mintegy egynegyedét ma is a mezőgazdaság vásárolja meg).
4.3. Ágazati kapcsolatok és összefüggések mérése (AKM) A szűkebben vett mezőgazdaság szerepét a többi nemzetgazdasági ághoz való termelési, ráfordítási és kibocsátási kapcsolatait egy-egy évben jellemző mérlegek elemzik. Magyarországon ezt az „Ágazati kapcsolatok mérlegének“ (ÁKM) nevezik. Ez módszerében egy három mátrixos mérleg amely egy táblázatos formában (a függőleges oszlopokban és a vízszintes sorokban mutatja ki az egyes nemzetgazdasági ágak kibocsátásait és ráfordításait. Például a mezőgazdaság, mint termelő ágazat, kibocsátása vízszintes sorban a mezőgazdaság, mint felhasználó ágazat a függőleges sorban mutatja a saját belső felhasználását. A másik sor (pl. könnyűipar) függőlegesen a mezőgazdaság által felhasznált könnyűipari kibocsátás mezőgazdaságba jutó részét mutatja. A mérleg tehát táblázatos formában a ráfordításokat és a kibocsátásokat egymás kölcsönös összefüggésében ágazatonként tartalmazza. A mérleg ágazatonkénti vízszintes sorai az egyes ágazatok végső felhasználását is mutatják. Az ÁKM tehát alkalmas a mezőgazdaság gazdasági szerepének a nemzetgazdasági és más ágazatok viszonylatában való elemzésére. A mérleg végül is három mátrixból tevődik össze: a Folyó ráfordítások mátrixa (X); a Végső felhasználás mátrixa (Y) és az Elsődleges összetevők mátrixa (W) 1. ábra.
29
Az Ágazati Kapcsolatok Mérlegének általános sémája Felhasználó ágazatok Termelő- és szolgáltató ágazatok 1. 2. 3. ... n.
Kibocsátó ágazatok
Termelő és szolgáltató ágazatok
1. 2. 3.
X
Végső felhasználás F
B
E
Y
n. Importanyagfelhasználás Amortizáció Munkabér és közterhei Tiszta jövedelem
W
B: beruházás és készletváltozás ; F: személyes és társadalmi fogyasztás ; E: export 1. ábra
A mérleg három mátrixa közül tehát az X mátrix függőleges és vízszintes adatai azt a termékmennyiséget részletezik értékben, amelyet egy-egy nemzetgazdasági ág az adott évi termelésből nem fogyasztási, hanem termelési céllal továbbad. A folyó ráfordítások mátrixa függőlegesen a ráfordításokat mutatja. Amíg tehát a sorok abszolút számai a kibocsátó ágazatok számára az adott ágazat kibocsátását jelentik, addig a felvevő ágazatok számára az oszlop számai ráfordításként jelentkeznek. Például a sorokat reprezentáló ágazatok (bányászat, villamosenergia-ipar, kohászat, gépipar, vegyipar, könnyűipar stb.) mezőgazdasági célú kibocsátásai a mezőgazdaság ráfordításai, az oszlop számai között mint a bányászatból és villamosenergia-iparból stb. származó anyagok, ráfordítások értékeként jelennek meg. A végső felhasználás mátrixa (Y) azt a termékmennyiséget részletezi értékben, amelyet az egyes gazdasági ágak nem termelési céllal adnak tovább más gazdasági ágaknak, hanem, amelyek a fogyasztás szférájában ún. végső felhasználásra kerülnek. A mátrix sorai szintén a gazdaság egyes ágait jelentik, oszlopai pedig a végső felhasználás egyes elemeit részletezik. A végső felhasználást reprezentáló mátrix tartalmazza a nem termelő fogyasztást (lakosság és közületek fogyasztását), a bruttó felhalmozást (beruhá-
30
zás+készletezés) és az exportot. A folyó ráfordítások és a végső felhasználás mátrixát együtt tekintve, sorirányban a termelési és a fogyasztási célú kibocsátás együttes összege az egyes nemzetgazdasági ágak adott évi termelését teszi ki. A folyó ráfordítások mátrixának oszlopirányú folytatása az ún. elsődleges értéköszszetevők mátrixa, (W). A folyó ráfordítások az egyes gazdasági ágak anyagköltségeit, annak struktúráját vázolják fel, az elsődleges értékösszetevők mátrixa pedig az anyagköltségen kívüli ráfordításokat részletezi. Ez utóbbi tábla három fő elemet tartalmaz: az értékcsökkenési leírást (amortizációt), a bérek és jövedelmek forintösszegét (v) és a társadalmi tiszta jövedelem (m) nagyságát. Így függőlegesen is az anyagráfordítások (hazai, illetve az importanyag) értéke és az elsődleges értékösszetevők összege az adott nemzetgazdasági ág termelésének nagyságával egyenlő. A nemzetgazdaság egyes ágai közötti kapcsolatok tehát egyrészt a folyó anyagfelhasználásban, másrészt a termelés növelését megalapozó termelésieszközfelhasználásban jelennek meg. A kibocsátási kapcsolatok az egyes gazdasági ágak termékeinek felhasználási területét mutatják, a termékek egy része ún. termelő fogyasztásra (más nemzetgazdasági ág felhasználására), másik része ún. végső fogyasztásra kerül. Öszszegezve a kibocsátási kapcsolatok az egyes nemzetgazdasági ágazatok főbb felvevő piacait mutatják be. A mezőgazdaság kibocsátási kapcsolatainak a mezőgazdaság szerepére utaló fő jellemzői évente és korszakonként változnak. Tartós jellemzői viszont, hogy egyrészt a szűkebb értelemben vett mezőgazdaság alapvetően nyersanyagtermelő ágazat, termelési célú kibocsátásainak fő piaca az élelmiszeripar, de jelenleg is jelentős a mezőgazdaság saját termékfelhasználása, a végső felhasználás döntő részét a végső (lakossági+közületi) fogyasztás teszi ki, az export aránya is elég jelentős. A nyersanyagtermelő jelleg nem jelent valamilyen alacsonyabb-rendűséget, hiszen a hazai élelmiszer-termelésben a nyersanyag-előállítás minősége és funkciója is lényegesen megváltozott. Ez a jelleg várhatóan a továbbiakban is erősödni fog. Ennek ellenére hiba lenne arra számítani, hogy a mezőgazdaság közvetlen kapcsolata a végső fogyasztással lényegesen leszűkül, illetve megszűnik. A mezőgazdasági termékek feldolgozása és forgalmazása közti munkamegosztás fejlődése során egyre több szervezet ékelődik a mezőgazdasági termelés és az élelmiszert fogyasztók közé. Bővül a feldolgozás köre, növekszik a feldolgozó ágazatokon belüli tovább-feldolgozás, megjelennek és fejlődnek az élelmiszerkereskedelmi szervezetek. Ennek megfelelően nő a mezőgazdasági alapanyag értékre rára-
31
kódó hozzáadott érték aránya, a tevékenységek szinte kivétel nélkül minden gazdasági ágnak adnak át terméket. A végső felhasználásra kerülő termékek döntő részét a végső fogyasztás teszi ki. Az exportra kerülő termékek aránya is jelentős, pl. a mezőgazdasági élelmiszeripari tevékenység végső felhasználásának majdnem fele ma is exportra jut. A mezőgazdaság - tevékenységi elv szerinti - fő felvevő piaca a ÁKM szerint az élelmiszeripar. Termelési célú kibocsátásainak több mint a felét az élelmiszeripar használja fel. Az egyéb iparágak közül a könnyűipar jelentősebb. A mezőgazdaság kibocsátásainak egyik sajátos jellemzője, hogy jelentős a saját felhasználás. A termelési célú kibocsátásainak 1/3-át saját maga használja fel. A három fő felvevő piacon (mezőgazdaság, élelmiszeripar- és könnyűipar) kívüli ágazatok szerepe elenyésző. Az élelmiszeripar kibocsátási kapcsolatai főleg abból adódnak, hogy alapvetően a végső fogyasztás szférájával van kapcsolatban. Bruttó termelésének több mint 2/3-át végső fogyasztási célokra (hazai fogyasztás és export) termeli. Termelésének csupán kevesebb, mint 1/3-a kerül alapanyagként, félkész termékként további feldolgozásra. Az élelmiszeripar fő termékfelhasználója a mezőgazdaság, illetve saját maga. Termelési célú kibocsátásának 45 %-át a mezőgazdaságnak továbbítja, 36,7 %-át saját maga használja fel. Emellett kisebb mértékben a könnyűiparba és a vegyiparba is történik kibocsátás. A mezőgazdaság beszerzési (ráfordítási) kapcsolatai is jelzik nemzetgazdasági szerepét és jelentőségét. A fejlődés során a mezőgazdaság egyre nyitottabbá vált más gazdasági ágak felé. Ráfordításai között meghatározóvá vált az ipar szerepe, amelyen belül a legfontosabb helyet a vegyipar, az élelmiszeripar és a gépipar foglalja el. A mezőgazdaságban a modernizáció kapcsán két lényeges folyamat játszódott le. Egyrészt csökkent a mezőgazdaság saját anyagfelhasználásának aránya, amelynek egy részét ipari eredetű anyagfelhasználás váltotta fel. Másrészt a mezőgazdasági munkaerő jelentős része más gazdasági ágakba áramlott, a kieső munkaerőt ipari eszközök pótolták. A mezőgazdaság saját anyagfelhasználása még ma is jelentős, bár az arány fokozatosan csökken. Az ÁKM elemzések is bizonyítják, hogy a mezőgazdasági termelés importanyagtartalma az elmúlt években folyamatosan nőtt, de jelentősen elmaradt az ipari átlagtól. A mezőgazdaság fejlődését tekintve egyre inkább jellemzővé válik, hogy gazdasági növekedése nemcsak a mezőgazdaság saját ügye, hanem fontos iparfejlesztési probléma is. Egyik oldalról a mezőgazdaság növekedése egyre inkább megköveteli az ipar fejlesztését is, másik oldalról a mezőgazdaság piacot biztosít az ipar termékei számára. Az elmúlt időszak-
32
ban a hazai iparfejlesztés nem kellő mértékben számolt - se mennyiségi, se minőségi tekintetben - a mezőgazdasággal, mint fontos ipari felvevőpiaccal. Ez a helyzet is jelentősen elősegítette, hogy a mezőgazdaság növekvő termelőeszköz-igénye növeli a mezőgazdaság importigényét. Az élelmiszeripar ráfordítási kapcsolataiban meghatározó a mezőgazdaság, hiszen anyagfelhasználásának több mint fele a mezőgazdaságból származik. Ebből a kapcsolatból is logikusan következik az élelmiszergazdaság kategória használatának fontossága. Az ipar szerepe is jelentős az anyagfelhasználásban, fő szállítók az iparon belül az élelmiszeripar saját maga, a vegyipar és a könnyűipar. Külkereskedelmi szempontból fontos megjegyezni, hogy az élelmiszeripar importanyag ráfordítás-aránya magasabb a mezőgazdaságinál. Ez természetesen az élelmiszergazdaság export-import egyenlegét befolyásolja. Összefoglalóan elmondható, hogy a magyar élelmiszergazdaság, benne a mezőgazdaság nemzetgazdasági szerepének a termelési arányok és a ráfordítási, illetve kibocsátási mérlegösszefüggések számszerű részei csökkenő tendenciáját mutatják. Ezek okai részben gazdaságfejlődési szükségszerűségek és a világszerte jellemző tendenciák. Az okok másik része a rendszerváltozás szükségszerű és kevéssé indokolt folyamatainak következménye. A termelés abszolút csökkenése az évezred utolsó évtizedében több tényező (piacszűkítés, piaci struktúraváltozás, tulajdoni átrendeződés, termelési szerkezet indokolt változásai, stb.) eredője. Ezek elvi és gyakorlati értékelése a további fejezetekben fejthető ki. Az átmeneti jellegű tényezők az évezredfordulót követő években már nagyrészt változtak. Az erőteljes ipari és szolgáltatási növekedés nyomán természetszerűleg az élelmiszergazdaság szerepére utaló arányok valószínűleg nem változnak és a fejlett országokéhoz hasonló öszszefüggésekben, de a magyar agrárgazdasági, agro-potenciál mai értékeken alakul a jövőben is. Köztudott, hogy a magyar politikai és szakmai közvélemény egésze a mezőgazdaság gazdasági és társadalmi szerepét általában a valóságon felül értékeli. A "felértékelés" részben jogos, hiszen az ökológiai és a társadalmi feltételek jó része kedvezőbb lehetőségeket kínál. Az agropotenciál mellett az élelmiszertermelés szerkezeti és egyéb versenyfeltételeinek javulásával konform agrárium komplex ún. fenntartható fejlesztése együttesen javítja a gazdasági kilátásokat. Reális az a jövőre vonatkozó közgazdasági és agrárpolitikai felfogás, amely az agrárium és a vidékfejlesztés stratégiáit növekvő mezőgazdasági szereppel kívánja megva-
33
lósítani. Ebben szerepel a hazai agrárpotenciál jobb kihasználása és az agrárium tevékenységi körének bővítése, újraintegrálása. Az évezredfordulót követő évekre készített komplex agrárium fejlesztési elvek és programok a vidékfejlesztési stratégiákhoz kapcsolódva reálisan valószínűsítik a magyar élelmiszergazdaság nemzetgazdasági szerepének erősödését. A fejlődés ilyen iránya feltételezi a nyugat európaival azonos, sőt magasabb szintű agrárfoglalkoztatás kialakítását. Az agrárium nemzetgazdasági szerepének jövőbeni megítéléséhez tartozik, hogy a magyar feldolgozóipar egészének több mint 60 %-át teszi ki az élelmiszeripar, a műtrágya- és növényvédőszer-gyártás, a mezőgépek és élelmiszeripari gépek gyártása, a csomagoló eszközök gyártása. Ezek hazai és nemzetközi versenypozíciója továbbra is azon múlik, hogy mennyire számíthatnak a magyar mezőgazdaságra. Ezt a szerepét a mezőgazdaság ugyanakkor az időben változó piaci és gazdasági viszonyokhoz igazodó szerkezeti változásával érheti el. Ezáltal a mezőgazdaság a vidékfejlesztés meghatározó eleme, ugyanakkor ezt a funkcióját csakis az alapanyagtermelés és a kapcsolódó tevékenységek, különösen a feldolgozás szerkezetileg és területileg összehangolt rendszerén keresztül láthatja el. Közvetetten azonban még nagyobb maradt a mezőgazdaság gazdasági potenciálra, növekedési esélyekre ható szerepe. Az egyik legfontosabb kultúraformáló területnek a tájnak, (és a térnek) kultúráját a mezőgazdaság rendje döntően befolyásolja.
5. A mezőgazdasági szektor sajátosságai A mezőgazdaság piaci viszonyainak versenyének, termelési tényezőinek és működésének mikro- és makrogazdasági összefüggései csak akkor érthetők meg, ha adottságainak lényegét vállalati, piaci és egyéb gazdálkodási konzekvenciáit ismerjük. A szűkebben vett mezőgazdasági termelés természeti tényezőit a mezőgazdasági szakemberek jó része főleg ökológiai adottságként értelmezi. Sokszor megfeledkeznek arról, hogy egyrészt a természeti adottságok, mint termelési tényezők nem egyszerűen csupán kedvező, vagy kedvezőtlen lehetőségek, hanem a piacgazdaság működésével összefüggésben vizsgálhatók. Másrészt a természeti, benne az ökológiai tényezők csak a piacból és egyéb gazdasági, társadalmi viszonyokból származó vállalkozás és a kormányzati, gazdaságpolitikai törekvések alapján lehetnek előnyösek, vagy hátrányosak.
34
A hazai szakirodalomban, még inkább egyes közvélemény irányzatokban gyakori álláspont, hogy a magyar mezőgazdaság természeti sajátossága a viszonylag sok művelhető föld, benne főleg a magas szántóterület. Ezt az előnyt fokozza a napsütéses órák viszonylag magas száma. Ez együtt pedig eleve biztos komparatív előnyt jelent a magyar mezőgazdaság számára. A nemzetközi és a hazai közgazdasági szakirodalom több képviselője vulgárisnak ítéli ezt az álláspontot. A komparatív előnyök kihasználásának mikro- és makrogazdasági tényezőinek optimuma esetén tartják valósnak a komparatív előnyök gyakorlati érvényesülését.
5.1. Közgazdasági sajátosságok a mezőgazdaságban
A mezőgazdasági termékelőállításnak és értékesítésnek más nemzetgazdasági ágazattól eltérő, szakmai körökben is elismert sajátosságai vannak. Az agráriumban alapvetően két tünet fedezhető fel: az általában alacsony jövedelmezőség és a jövedelmek hullámzása (jövedelem fluktuáció). A két tünet mögött több kiváltó tényező is található. Az ágazat jövedelmezősége az állami beavatkozások nélkül alacsonyabb, mint az egyéb tevékenységeké a fejlődő és a fejlett országok esetében is. Ez még akkor is igaz, ha egyes kutatók azon megközelítést alkalmazzák, hogy az ágazatban dolgozók olyan, nem számszerűsíthető előnyöket élveznek, melyeket hozzászámítva a jövedelmükhöz a differencia már kisebb (pl. a saját fogyasztásra történő termelés; nyugodtabb, egészségesebb életmód). A mezőgazdasági termékeknél az ún. árdiszparitás esete áll fenn, vagyis a termékek árában realizálható jövedelem alacsonyabb, mint más ágazatok termékeinek esetében. Már kisebb árváltozás is könnyen veszteségessé teheti a termékértékesítést. A sajátosságok alapvetően abból erednek, hogy a termelés természeti környezetben folyik, ami kitettséget jelent a környezeti tényezők rapszódikusságának. Ezen sajátosság közvetlenebbül a növénytermesztésben érzékelteti hatását, de ezen keresztül hatást gyakorol az állattenyésztés tevékenységére is. A termékelőállítás "eszközei" biológiai szervezetek, melyeknek hatása talán még a természeti tényezőknél is jelentősebbnek tekinthető. A biológiai jellegből adódóan a termelési folyamat, a várható termékmennyiség kevésbé precízen tervezhető, a ráfordítások folyamatosan jelentkeznek, míg a hozamok szakaszosan, aminek következményei a finanszírozási oldalon is megjelennek.
35
A természeti és a biológiai tényezők változékonysága miatt az embertől független tényezők a termelési folyamatra igen erős hatásúak, ami jelentősen növeli az ágazatban a bizonytalanságot és a kockázatot. A kockázatról akkor lehet beszélni, amikor valamely lehetőség bekövetkezésének valószínűsége mérhető, megbecsülhető, számadattal kifejezhető. Ilyen a mezőgazdaságban pl. a tojóházban a naponta összetört tojások mennyiségének aránya. Az viszont nem becsülhető meg, hogy egy szokatlanul hideg tél következtében legyengült vetés hogyan vészeli át a tavasszal fellépő szárazságot. Ebben az esetben bizonytalanságról lehet beszélni. Az ilyen bizonytalansági tényezők okozta kibocsátás- és áringadozások igen jelentősek lehetnek. A bizonytalanság gazdasági hatásai közé tartozik az, hogy a gazdálkodó önmagát védve többféle tevékenységet folytat egyszerre, azon megfontolásból, hogy egy veszteséges tevékenység még kompenzálható legyen a többivel. A diverzifikáció okozta biztonság igen költséges, ugyanis egy specializált gazdasághoz képest csökkenti az egyes tevékenységek hatékonyságát, s ezáltal annak jövedelmét. A diverzifikált gazdaságok nem képesek minden egyes tevékenységben a legmodernebb technológiák alkalmazására, a termékegységre jutó költségek csökkentésére. Ez volt egyik alapvető oka annak, hogy egyes országokban a különböző mezőgazdasági termékekre garantált árakat vezettek be. Ez a fajta diverzifikáció ma már nem jellemzi a fejlett nyugat-európai országok farmerjeinek többségét. Ugyanis a bizonytalansági tényezők hatása, így a hirtelen áresés lehetősége a garantált árak és más árés piacpolitikai intézkedések miatt, a természeti-biológiai változók okozta károk a működő biztosítási formák következtében jelentősen csökkentek. A mai mezőgazdaság igen tőkeigényes, és a tőkeigény nagy részét csak hitelekből képes fedezni. Egy nem várt árzuhanás súlyos problémákat okozhat. A termelésben jelentkező kockázat az árbevétel illetve a jövedelem alakulásán keresztül a termelőt kedvezőtlenül érintheti. A mezőgazdasági termelők közül általában kevesen tehetik meg azt, hogy saját tőkéből finanszírozzák jelentősebb beruházásaikat, így az ágazatra a világon mindenhol jellemző, hogy a termelők nagyobb mértékű hiteleket vesznek fel s meglévő vagyontárgyaikat jelzáloggal terhelik. Ennek eredménye, hogy kedvezőtlen ökonómiai körülmények hatására nem csak a gazdaság megy csődbe, hanem a termelő (farmer) is egzisztenciálisan veszélyeztetett pozícióba kerül. A bankok hitelkihelyezési hajlandóságát is jelentősen befolyásolja az, hogy mekkora a kérdéses tevékenységhez kapcsolódó bizonytalanság. A tőkeigényesség nem volt mindig jellemző az ágazatra, hiszen az extenzív termelés idejében egy-egy kellemetlen év hatását a gazdálkodó ki tudta védeni azzal, hogy
36
saját fogyasztását csökkentette. A gépesítés és a kemizáció hatására azonban a gazdálkodó fogyasztása a gazdaság teljes költségei közül szinte a legjelentéktelenebbé vált. A hetvenes években végbement modernizáció következtében a mezőgazdasági termelés egyre iparszerűbbé vált, a nem mezőgazdasági eredetű anyagok és eszközök a termelési költségek döntő hányadát jelentik. Mindezek következtében a növekvő eszközigény, a termelésben viszonylag hosszú ideig lekötött, jelentős tőke nem viseli el a nagy termékelőállítási illetve értékesítési kockázatot sem. Jellemző az ágazatra, hogy a termelési erőforrások átcsoportosítása térben és időben is korlátozott, az ágazatban viszonylag nagy az immobil faktorok száma. (Tenyészidőszak közepén nincs mód - jelentős veszteség nélkül - a tőke kivonására és kedvezőbb folyamatba való befektetésére) Immobilitás jellemzi a mezőgazdaságban foglalkoztatottakat is általában, s azon belül is elsősorban magát a termelőt (farmert). A vidéken mezőgazdaságból élő emberek jó részének nincs más megélhetési alternatívája, mint a mezőgazdasági termelés. Nem rendelkeznek más jellegű tevékenység folytatásához szükséges szakmai felkészültséggel, gyakran nincs is mód más tevékenységbe való bekapcsolódásra, s általában nem képesek, vagy nem is akarják elhagyni jelenlegi életterüket. A mezőgazdasági termelő számára az otthon, az élettér egyet jelent a termelés, a megélhetés eszközével is, ami az immobilitást tovább fokozza. Az eddigi sajátosságokból is következik, hogy mezőgazdasági termékek kínálata és kereslete is rövidtávon rugalmatlanul reagál az árváltozásokra. Az árváltozások viszont közvetlenül befolyásolják a termelő jövedelempozícióját. A jövedelemfluktuáció természetesen elsősorban az árváltozásokból adódik, ám az árak változása nem feltétlenül vezet mindig jövedelemváltozáshoz, hiszen a termelt, illetve eladott mennyiség, vagy a költségek változása kompenzálhatja azt. Szabadpiaci körülmények között az agrártermékek ára sokkal változékonyabb, mint a gazdaság egyéb szektoraiban termelt jószágoké. Egyes agrártermékek árai jelentős változásokat mutathatnak akár hetente, havonta vagy évente is. Az árfunkciónak öt csoportját különböztetik meg az ágazatban. Az első csoportba sorolhatók a hosszú távon végbemenő változások, amelyek elsősorban a kereslet s kínálat alapvető módosulásaiból adódnak, s évek, évtizedek alatt játszódnak le (pl. a fogyasztási szokásokban végbemenő változások). A másik csoportba tartoznak a gazdasági ciklusból eredő változások, amelyek a gazdaság egészének állapotától függenek (a nemzetgazdasági kibocsátás értékének növekedése változásokat eredményez az egyes termékek, így a mezőgazdasági termékek termelésében és fogyasztásában is). A biológiai sajátosságok-
37
ból fakadó változások (pl. sertésciklus stb.) is jelentősek. Külön csoportot képeznek a szezonális ingadozásokból fakadó változások (az évszakokból, így az időjárás-változásból fakadó mozgások). Mindezek mellett vannak előre nem látható, kiszámíthatatlan ingadozások (napi vagy heti jellegűek). Természetesen a gazdaságok alkalmazkodása valós, megfelelő árpolitikák alkalmazásával a fluktuációk közül némelyik befolyásolható. A hosszú távon végbemenő változások ellen nem lehet érdemben fellépni. Ezen árfluktuációk mögött olyan alapvető változások állnak, mint a termelési költségek módosulása, a kínálat mennyiségének s minőségének módosulása új, hatékonyabb technológiák bevezetésével vagy a fogyasztói szokásokban végbemenő változások. Ezen változásokhoz a mezőgazdaságnak és az élelmiszeriparnak alkalmazkodnia kell.
5.2. A mezőgazdaság természeti, társadalmi és technológiai sajátosságai
A mezőgazdasági termelésben, az alkalmazott technológiákban a természeti, a biológiai és az éghajlati tényezőknek jelentős szerepe van. A föld, mint alapvető termelőeszköz, egyik szempontból, főleg a természetes termőképesség és általában a földminőség szempontjából lényeges természeti tényező. A természeti sajátosságok oly módon is érintik a termelést, hogy az ember tapasztalataival, szakértelmével és a különböző termelőeszközök bővítésével a természeti adottságok kedvezőtlen hatásainak csökkentésére és kedvező kihasználására törekszik. A természeti tényezők jelentős szerepe és a technológiákkal való szoros kapcsolódása ellenére a mezőgazdasági termelés folyamatának két oldalát, a társadalmi-gazdasági és a természeti-technológiai oldalt nem szabad szembeállítani egymással. A gazdasági oldal lebecsülése és a természeti-technológiai vonatkozások túlhangsúlyozása éppúgy tévedésekhez vezethet, mintha a gazdasági megfontolásokban és döntésekben figyelmen kívül hagynánk a természeti-technológiai sajátosságokat. A mezőgazdasági újratermelés több természeti-technológiai jellemzőjével kell számolni az agrárgazdaságtani elméletben és a gyakorlati agrárpolitikában egyaránt. A mezőgazdasági termelés egyik legjellemzőbb sajátossága egy-egy termelési folyamat hosszú ideje. Az őszi búza előállítási ideje nálunk 10, a növendék vágómarháé 18, a hízósertésé 7-10 hónap. A termelési időszak viszonylagos hosszúságának egyik gazdasági
38
hatása, hogy a már megkezdett termelési folyamat csak aránylag hosszú idő múlva állítható át más termelési folyamatra. Másik fontos közgazdasági következmény, hogy a termelési időszakok viszonylagos hosszúsága miatt a gazdasági programot jóval a termelési folyamat kezdete előtt rögzíteni kell. Ezzel elegendő időt fordíthatnak az alakítható technológiai feltételek megteremtésére. Harmadik jelentős közgazdasági konzekvencia, hogy a termelési időszakok viszonylagos hosszúsága miatt az álló- és forgóeszközök, s a beruházások megtérülése általában lényegesen lassúbb a mezőgazdaságban, mint a legtöbb iparágban. Ezt a körülményt többé-kevésbé mérlegelik a hitellejárati idő és a kamatláb kialakításánál, továbbá az adóztatásnál, de ha nem, akkor a mezőgazdasági vállalat kénytelen ehhez alkalmazkodni. A viszonylag hosszú termelési periódust nagyrészt a biológiai és a klimatikus tényezők okozzák. A gépek használata ugyan törvényszerűen csökkenti a munkaperiódus idejét, a legtöbb területen azonban lényegesen nem rövidíti meg a termelési periódust, nem hozza időben közelebb a késztermékké válást. A klimatikus-természeti-biológiai tényezők miatt a tudomány mai fejlettségi fokán nem lehet bizonyos határokon túl meggyorsítani a mezőgazdasági termelést. A termelési folyamat viszonylagos hosszúsága miatt a mezőgazdaság természetesen a piaci viszonyokhoz is aránylag lassabban alkalmazkodik. Csupán a munkamennyiség változtatásával nem lehet a termelési folyamatot gyorsítani és a termelési folyamatokat megsokszorozni úgy, mint az iparban. A mezőgazdasági termelőfolyamat viszonylagos hosszúsága miatt a hosszú távú gazdasági célkitűzés és vállalkozás kerül előtérbe. A mezőgazdasági újratermelési folyamat lényeges természeti sajátossága a termelési idő és a munkaidő időbeli eltérése. Az iparban a termelési idő és a munkaidő leggyakrabban egybeesik, a mezőgazdaságra általában ennek az ellenkezője jellemző. Ezt a sajátosságot a tervezésben és a szervezésben figyelembe kell venni. Az eltérés figyelembevételének gyakori szervezési megnyilvánulása a tartalékkészletek képzése, valamint a vetések fejlődése alapján várható terméseredményeknek előzetes hozzávetőleges meghatározása, illetve becslése. A termelési idő és a munkaidő eltérése különböző formában valósulhat meg. Lehetséges, hogy a termelési eszköz a termelési periódusban tartózkodik, mielőtt a munkafolyamatba belépett volna (pl. a zöldtrágyának vetett növény alászántás előtt). A termelési idő és a munkaidő úgy is eltérhet egymástól, hogy a termék még "termelési idejét" tölti, miután a munkafolyamaton átesett (pl. a bor érlelése). A termelési időt olykor többször is megszakíthatja a munkaidőszak, ami igen gyakori a növénytermesztésben.
39
A termelési idő és a munkaidő eltéréséből adódik végül is a mezőgazdasági termelés idényszerűsége. Az idényszerűség (szezonalitás) a befektetett eszközök és a munkaerő kihasználását befolyásolja. Ha a mezőgazdasági vállalat csak eszköz-, vagy csak munkaigényes termékekre specializálódik, akkor előfordulhat, hogy a termelési tényezők kihasználatlansága miatt olyan magasak lesznek a költségei, amit a piaci árakban nem lehet realizálni, tehát veszteséges lesz a termelés. A mezőgazdasági vállalat, illetve farm tehát nem juthat el az iparban megvalósult specializációig. Ennek velejárója a többoldalú (sokoldalú), több ágazatú termelés. A gazdálkodás szempontjából ezt sokan "több lábon állás"-nak nevezik. A mezőgazdasági kisvállalatok a többoldalúság elvét elsősorban az alaptevékenységben alkalmazzák. A közép- és nagyvállalatokban erőteljes törekvés az élelmiszeripari, ipari és szolgáltatási tevékenységek bővítése révén megvalósítani a sokoldalúságot. Utóbbi törekvés lényege, hogy így élvezhetik az alaptevékenység optimális specializálásának előnyét, ugyanakkor a vertikálisan kapcsolódó ágazatok biztosítják a feltételek egyenletesebb kihasználását és jövedelem szerzését. Az idényszerűség és a termelési ciklus miatt a vállalkozás hátránya - még többoldalú termelési struktúra mellett is - a bevétel folyamatosságának megszakadásából eredő többletköltség. Amíg a termelési folyamat tart, a ráfordításokat (anyagot, bért stb.) finanszírozni kell. Nyilvánvaló, hogy ha ez kölcsönből, hitelből történik, a kamat többletköltséget jelent. Az eltérő termelési ciklusú ágazatok összehangolása, a többoldalú termelési szerkezet tehát mérsékli a mezőgazdasági termelés sajátosságából fakadó hátrányt (pl. a tehenészet folyamatos bevétele fedezi a búzatermelés, vagy a sertéshízlalás ráfordításait a megtérülésig). A ciklussajátosságnak azonban jelentős agrárpolitikai konzekvenciája van. A vállalkozók a termelési periódusban végzett ráfordítások és megélhetésük fedezetét az értékesítésig nem mindig képesek pénztartalékaikból rendezni. Ez részben megoldódhat piacosan is, ha a vásárló előleget fizet. Emellett szükség van azonban olyan hitelrendszerre, amely ezt a kérdést képes rendezni (zöldhitel, jelzálogkölcsön, egyéb rövidlejáratú, alacsony kamatlábú hitelek és támogatások). A mezőgazdaság biológiai sajátosságaival függ össze a mezőgazdaságon, gyakran a farmon belüli termékforgalom. Ennek legáltalánosabb példája az állattenyésztés és a növénytermesztés kapcsolata. A növénytermelő ágazatot elhagyja a takarmány, mint végtermék, de újra belép a termelési folyamatba az adott állattenyésztési ágazatban (üzemben). Ez az összefüggés is meghatározóan befolyásolja a ráfordítások és megtérülések időbeli és térbeli viszonyát, s a vállalkozó jövedelmét. Az összefüggés szervezési, gazdálkodási vetüle-
40
te is jelentős (pl. saját takarmányt használ fel, vagy piacon vásárolja; milyen takarmányt és milyen állattenyésztési ágazatot válasszon stb.). Az éghajlati tényezők viszonylag nagy szerepe miatt a mezőgazdasági termelést különösen a növénytermesztést - nem lehet az iparihoz hasonló pontossággal és biztonsággal tervezni, s maga a tervezési munka is nagyobb körültekintést és szakmai felkészültséget igényel. A hazai növénytermesztési eredményeket évről-évre befolyásolja az időjárás, amelynek szélsőségei ismeretesek. Öt-hatéves száraz ciklusok alakultak ki, de emellett rendszeres a nyári szárazság. Pl. júliusban és augusztusban elég gyakran nagy szárazságok köszöntenek be és akadályozzák a növények fejlődését. Nálunk a nyári meleg sokkal erősebb, a levegő szárazabb, az elpárolgás nagyobb a közép-európai átlagnál. Hőmérsékleti viszonyainknak viszont előnyös oldala, hogy a tenyészidő elég hosszú (ez a változatos termelés egyik alapfeltétele) és a napsütéses napok viszonylag nagy száma következtében igen jó minőséget érhetünk el mezőgazdasági termékeinknél. Nagyrészt az időjárási viszonyok okozzák a mezőgazdaság termelésének számottevő ingadozását. Az időjárás, különösen a mikroklíma alakítása csak jelentős befektetésekkel, pl. öntözéssel, fásítással érhető el. Az éghajlati és az időjárási viszonyok, valamint az azoktól nagymértékben függő biológiai fejlődés határozza meg az egyes mezőgazdasági munkák elvégzésének optimális időpontját. Az egyes munkák legkedvezőbb idejére vannak tudományos és tapasztalati normatívák, de a munkák idejét végső soron az időjárási és egyéb viszonyok alakulásától függően a helyszínen kell megválasztani. Az éghajlati és az időjárási, valamint az általuk befolyásolt biológiai fejlődés váltja ki a mezőgazdaságban az ún. kritikus időszakot, amikor a termék mennyisége és minősége attól függ, hogy a műveletet meghatározott időben kezdik-e el és meghatározott idő alatt fejezik-e be. Ilyenkor a munkafolyamat csak megszabott ideig tarthat. A kritikus időszak nemcsak a munka kezdetét, időtartamát, hanem a munka célját, konkrét formáját is meghatározza. A kritikus mozzanatok közül kiemelkednek a betakarítási és a növényvédelmi munkálatok. Az előbbi késése a már kész termék teljes veszendőbe menését eredményezheti. Az utóbbi elmulasztása pedig teljesen megakadályozhatja a késztermék kialakulását. A mezőgazdaság egyik természeti sajátossága az is, hogy bizonyos biológiai tényezők, növényi vagy állati betegségek veszélyeztetik az egész termelést, a termelési folyamat előrehaladását. A korszerű mezőgazdaságban ezért a termelési költségeknek igen jelentős hányadát, 4-15 %-át teszik ki a különféle védekezési költségek, mégis gyakori, hogy a kártevők és kórokozók miatti veszteségek a termés 10-20 %-át is elérik.
41
A mezőgazdaság speciális termelési eszközei, a föld, a növények és az állatok is sok szempontból egészen sajátos és gyakran változó funkciót töltenek be a termelési folyamatban. A mezőgazdasági termékek természeti sajátosságainak egyik közgazdasági vonatkozása a termelési eszközök és a fogyasztási cikkek elhatárolásának jellegzetessége. Ugyanaz a mezőgazdasági termék - természeti tulajdonságainál fogva - igen sok esetben a termelési eszköz és a fogyasztási cikk szerepére egyaránt alkalmas. A mezőgazdasági termékek egy része (vetőmag, szaporítóanyag) termelési eszköz gyanánt ugyanabba a termelési és munkafolyamatba kerül vissza, amelyből termékként kilépett. Ez a termékmennyiség rendszerint a nélkül lép be újból a termelési folyamatba, hogy részt venne a forgalom folyamatában, nem válik áruvá; ugyanakkor az a termék is elkerüli a forgalom területét, amelyet termelője és annak családja elfogyaszt. A munkaeszközök, a nyers- és a segédanyagok közötti határok is gyakran teljesen elmosódnak a mezőgazdaságban. A műtrágya példája is jól mutatja ezt. A műtrágya ugyanis előmozdítja a felhasználáskor rendszerint már megindult vagy meginduló termelőfolyamatot, tehát segédanyagként szerepel. A műtrágya anyagát tekintve részben bekerül a növényi termékbe és ez már nyersanyag jellegére vall. A műtrágya ugyanakkor több éven át fejtheti ki hatását, ezért régi használati formáját megőrző értékének egy része tartósan rögzítődik, tehát munkaeszköz funkcióját gyakorolja. A természeti tényezők hatása, s termelési tényezőként való funkcionálása a termelés bővítése és a felhalmozás tekintetében is néhány sajátosságot idéz elő a mezőgazdaságban. A mezőgazdaság egyik alapvonása, hogy benne az ember a természet erőit a maga javára közvetlenül kamatoztatja. Ez a tény alapul szolgál arra, hogy a mezőgazdaság egészében, vagy néhány termelési folyamatában a termelés hosszabb-rövidebb ideig állandó tőkemennyiséggel, pótlólagos munkaeszközök és munkatárgyak előlegezése nélkül, tehát pusztán nagyobb eleven munka-mennyiség révén is végbe mehessen. A természeti tényezőknek, főképpen a földnek, mint alapvető mezőgazdasági termelési eszköznek a szerepe folytán, a mezőgazdaságban adott munkáslétszám által teljesített nagyobb munkamennyiség is növelheti az előállított termékmennyiséget anélkül, hogy új termelési eszközöket kellene megelőlegezni. A mezőgazdasági felhalmozás, illetve a bővített újratermelés másik sajátossága, hogy a mezőgazdasági vállalatok a természeti tényezők szerepe alapján kiválóan alkalmasak a fokozatos bővítésre, a felhalmozás és a beruházások adott területen való pótlólagos, egymás utáni megvalósítására.
42
A mezőgazdasági termelés természeti-technológiai sajátosságai számottevőek, de nem egyedüli és túlbecsülhető tényezők a mezőgazdasági termelés folyamatában. A gazdasági, vállalati feltételek, a társadalmi-közgazdasági viszonyok nem kevésbé fontosak, sőt rendszerint éppen ezek esnek döntő súllyal latba. Az agrárpolitika akkor tarthatja kezét a mezőgazdaság ütőerén, ha a piaci viszonyok mellett a mezőgazdaság tulajdonviszonyaiból, az általános gazdasági feltételekből kiindulva mérlegeli a természeti-technológiai törvényeket és ennek megfelelő eszközökkel szab irányt alkalmazásuknak. A mezőgazdaság természeti és technológiai sajátosságai között jelentősek a földrajzi, fekvésbeli jellemzők. Itt alapvető, hogy a mezőgazdaság adott földterülethez, földrajzi környezethez kötött, s viszonylag nagy kiterjedésű területen folyik a termelés. Ennek gazdálkodási konzekvenciái számottevőek (erőgép- és munkagép viszony; anyag, termény és munkaerő-szállítási költségek és azok differenciái stb.). Jellemző következménye a kiterjedésbeli, fekvésbeli adottságoknak a nagy-, közép- és kisvállalatok aránya, a termelés mérete, összetétele, a táblák nagysága stb. A helyhez kötöttség megadja a földminőségi jellemzőket, azok technológiai, költség- és jövedelmi hatásával együtt. Ezért a vállalkozók közötti jövedelem differenciáltsága jellemző vonása a mezőgazdaságnak, s ezzel az agrárpolitikának számolnia kell (hol, mikor és milyen mértékben kell beavatkozni).
5.2.1. A termőföld, mint termelési tényező A mezőgazdasági termelés folyamatában működő tényezők között a földet sajátos termelőeszközként emlegetik.. Alapja, hogy a föld természeti tényezője, munkahelye, termelési eszközként pedig munkaeszköze és munkatárgya is a mezőgazdasági termelésnek. A föld sajátossága, hogy a munkaeszköz-szerepét csak akkor töltheti be, ha az ember más munkaeszközökkel is kapcsolatba hozza. A föld maga is munkaeszköz, de ahhoz, hogy a mezőgazdaságban munkaeszközként legyen használható, még egész sor egyéb munkaeszközre és munkaerőre (erőforrásokra) van szükség.
A földbe bekebelezett munkaeszközöket földtőkének nevezzük. Huzamosabb és állandó jelleggel tartoznak a földhöz a gazdasági épületek, a levezető csatornák, az öntözés eszközei, ezek növelik a földterület értékét. A talaj közgazdasági termelékenysége, a ténylegesen elért vagy elérhető termést mutatja. A talajtermelékenység fenntartása, helyreállítása a mg-i újratermelés alapja.
43
Magyarország földalapja: Az ország földterülete: 9,3 millió hektár Termőterület: 8 millió hektár Mezőgazdasági terület: 6,5 millió hektár Szántóterület: 4,7 millió hektár
A földellátottság a belső ellátás, illetve a belső szükségletet meghaladó többlettermelés egyik forrása, ami rugalmasan igazítható a mindenkori piaci szükségletnek megfelelően. Az 1000 lakosra jutó mezőgazdasági terület nagyságát a következő felsorolás mutatja (1999): 1. Írország
1738 ha
2. Görögország
942 ha
3. Spanyolország
831 ha
4. Magyarország
616 ha
5. Franciaország
584 ha
6. Dánia
564 ha
7. Portugália
412 ha
8. Egyesült Királyság
326 ha
9. Olaszország
307 ha
10. NSZK
198 ha
11. Belgium/Luxemburg
154 ha
13. Hollandia
141 ha
Egyértelmű, hogy az egy lakosra jutó nagyobb terület növeli a feleslegtermelés lehetőségét. A sorrend természetesen nem tükrözi a minőségi különbségeket, de közismert, hogy ezekben az országokban a termőtalajok minősége és a klíma Magyarországénál nem kedvezőbb. A hasznosítási arányok is nyilvánvalóan rendkívül eltérőek lehetnek, ami nagy mértékben befolyásolja a szükségletek kielégítésének lehetőségét és módját. Kiragadott és jellemző példaként nézzük meg mi tapasztalható, ha csak a szántó művelési ág 1000 lakosra jutó nagyságát vizsgáljuk (1999): 1. Dánia
514 ha
2. Magyarország
470 ha
3. Spanyolország
415 ha
4. Franciaország
320 ha
5. Portugália
299 ha
44
6. Görögország
290 ha
7. Írország
290 ha
8. Olaszország
165 ha
9. Egyesült Királyság
123 ha
10. NSZK
118 ha
11. Belgium/Luxemburg
83 ha
13. Hollandia
59 ha
Az előző táblázathoz képest a sorrend megváltozott. Ez a változás egyedül annak köszönhető, hogy a földellátottsági rangsorban előttünk álló országok mindegyikében a legelő aránya rendkívül magas. Ez az érték a mezőgazdasági területhez viszonyítva Írország esetében 83%, Görögországnál 57% és még Spanyolország esetében is 34%, ami a Magyarország 19%-ának csaknem a duplája. Ezeket az adatokat természetesen nem szabad csak önmagukban nézni. Rendkívül szoros az összefüggés a földellátottság, a művelési ágak aránya, a klimatikus viszonyok, a földminőség, a tradíciók és a társadalmi viszonyok között. A termőföld erőforrásjellegéhez tartozik a értékének meghatározása. Magyarországon nem végeztek folyamatos földértékelést, a vállalatok éves mérlegében sem szerepelt reális értékkel a termőföld azon az erőforrásoknál, amelyek közül talán a legfontosabb. A közgazdaságtan klasszikusai valamennyien foglalkoztak a föld szerepével. Mindenki elismeri különleges tulajdonságait és így is kezelik, értéktelen jelzővel igen kevesen illetik. Az esetek többségében megélhetést biztosít tulajdonosának és bérlőjének is (természetesen a piaci viszonyok, agrártámogatások, környezetvédelem stb. tényezők függvénye). A földtulajdonos jövedelme a járadék - kivéve azokat a földdarabokat melyek nincsenek megművelve, illetve éppen csak művelésbe vannak fogva. Nézzük meg milyen jövedelmet biztosíthat a "földtőke"! A legtermékenyebb talajok a legnagyobb járadékot hozzák. Ha a termelhető növények ára növekszik, minden megművelt földdarab járadéka is nőni fog és új földdarabokat vonnak művelésbe. Nyilvánvalóan a termékárak, az azokban realizálható járadék (nyereség tartalom) dönti el milyen minőségű földeken "szabad" mezőgazdasági termelést folytatni. Differenciálja a földtőke hozadékát a területi elhelyezkedése. Az ásványi kincsekben gazdag területhez hasonlóan a legkönnyebben hozzáférhető réteg hozza a legmagasabb járadékot. Az átlagprofit felett lehet jövedelemhez jutni akkor is, ha nem mezőgazdasági tevékenységet folytatunk a földterületen, hanem valamilyen jól működő céget hozunk létre. Tartósan többlet jövedelmet biztosít a monopólium. Hasonlóan a kormány kiváltságaihoz képesek bizonyos "gátakat" létrehozni, amelyek kivégzik a potenciális versenytársakat.
45
A legmagasabb járadékot egy földdarab, mint saját vagyon hozza. E tekintetben jelentős beavatkozás bármilyen ártámogatás-politika, amely növeli a járadékot és ezen keresztül a farmok árait. Egy ilyen fajta politika nyilvánvaló előny a saját farmmal rendelkezőknek, de ez nem növeli szükségszerűen azoknak a számát, akik farmot akarnak vásárolni és dolgozni rajta. Ennek oka, hogy az új belépők kedvét szegi a kezdeti, egy farmvásárlás költségének növekedése. A földtőke értékelése (ármeghatározása) természetesen valamennyi, korábban említett tényező figyelembevételével történik. Nyugat-Európában a mezőgazdasági vállalatoknál a termőföld mint földtőke úgy szerepel az erőforrások oldalán, mint egyenrangú erőforrás. A tőkeérték 47,8 százaléka átlagosan a földérték. Természetesen országonként eltérések mutatkoznak a földérték részarányában, például: 11-16%
Ausztria, Norvégia és Svájc
43-55%
Finnország, Franciaország, Hollandia, Németország és Svédország
64-73%
Belgium, Írország és Nagy-Britannia
Nagyon érdekes dolgok állnak az eltérések hátterében. Az okokat vizsgálva a megállapíthatjuk, hogy valamennyi említett országban a föld megfelelő értékkel rendelkezik, bár merőben más módszerekkel határozzák meg az értékét. Véleményem szerint nem is az a legfontosabb, hogy milyen módszert alkalmazunk, hanem az, hogy a módszerrel megállapított földérték ösztönözze a gazdálkodót a földel való racionális gazdálkodásra. Az eltérések okai a következőkben foglalhatók össze: Ausztria, Németország, Svájc esetében a termőföld értékbecslését a hozamérték alapján végzik. Anglia és Franciaország esetében például a földértékre döntő hatással van az örökösödési és adóteher mértéke. Angliában a legidősebb fiú örökli a földbirtokot, a testvéreinek nem fizet kártérítést. Az örökösödési adó azonban olyan magas, hogy minden generáció szinte megvásárolja a földet. Franciaországban bárki is örökölje a földbirtokot a többi örököstől meg kell váltania az örökrészüket, amely rendkívül nagy terhet jelent. Általánosságban elmondható, hogy a fejlett országokban, ahol inflációs jelenség tapasztalható az emberek igyekeznek pénzüket értékálló dolgokba fektetni. Nagyon sok esetben értékmentésre szolgál a föld. Ez a tény is hangsúlyozza a termőföldnek, amely természeti tényező, tőke jellegét. Nyugat-Európában a földértéknek megfelelőek a költségek, nálunk nem. A földértékelés hiánya gátolta, gátolja a földdel való racionális gazdálkodást, ami a földvagyon pusztulásának alapvető oka.
46
A földpiaca jellemzői igen sokfélék. Közgazdász megítélés szerint a fejlett piacgazdaságokban az erőforráspiacok közül a földpiac a leginkább szabályozott. E minőség egyben rendkívüli bonyolultságot, kiterjedt ellentmondásosságot és - olykor a rendszer stabilitását is fenyegető - működészavarokat fed. A földviszonyokat eleve kettős szabályozó politikai hatalom államigazgatási kényszere veszi célba, amely viszont érdekütközést, illetve az abból kialakuló (érdek-kiegyenlítő, érdek-beszámító) változó erőegyensúlyon nyugvó kompromiszszumot foglal magában. A hazai szabályozás kénytelen számolni az agrártermelők sajátos érdekeivel és szükségleteivel, amelyek azonban a nemzetközi rendezéssel kikényszerített, erősebb ellenérdekekbe ütköznek. (Pl. termeléskorlátozás.) A földpiac állami szabályozása összetett célrendszert követ. Az egyes célok ugyan bizonyos preferencia-skála szerint tagozódnak, de ennek ellenére egymással gyakran inkonzisztensek, keresztezik egymást. Emiatt egyik szabályozó elem kiolt(hat)ja a másikat, a főszabály helyett a kivétel válik rendező elvvé, avagy az informális (esetleg illegális) piackapcsolat dönti el a földviszony sorsát. (Pl. a hatósági ingatlanár vagy földbérleti díj megkerülése.) A földpiac szabályozása történetileg változó agrár- és földbirtokszerkezet politikát szolgál, amelynek tartalma a prioritások megőrzése (pl. az életképes családi gazdaság erősítése) mellett is lényegesen átalakul. A szabályozórendszernek természetesen - mint alárendelt eszköznek - minderre (lehetőleg hatékonyan) reagálnia kell. A földpiaci mechanizmus ellentmondásai okszerűen összefüggnek a kiterjedt és nagyszámú közvetítettség torzító hatásaival is, amelyek a mezőgazdasági árupiac követelményeinek a földhasznosítással szembeni érvényesítésében állnak elő. A föld keresletét végső fokon a mezőgazdasági termékek iránti kereslet határozza meg. Ugyanakkor a mezőgazdasági árupiac - amelyet fejlett piacgazdaságban az állam sokoldalúan, bonyolultan szabályoz - nem mindenkor számol következetesen a termőföld sajátos termelőeszköz minőségével és a föld-erőforrás ismérveivel. A működő földpiac sok tényező által meghatározott, mozgása a társadalmigazdasági-politikai alrendszerek hálózatába ágyazódik, emiatt pedig az eltérő minőségű és erejű hatások végső eredőjeként alakul. A meghatározó közvetítő közeg azonban maga az agrárgazdaság. A föld iránti kereslet származékos, a mezőgazdasági árupiac keresletéből származik. Ezért minden állami beavatkozás (részvétel és szabályozás), amely a termékpiacot érinti, hatással van a földpiacra. A fejlett piacgazdaságok mezőgazdasági piaca tökéletlenül versenyző, vagyis monopolizált piac. Az állam gazdaságpolitikája a piaci monopóliumokat bürokratikus koordinációval vagy a szabadpiaci mechanizmus működtetésével igyekszik megtörni. Máig sem dőlt el az agrárszférában, hogy az állami intervenció gyenge vagy közepes erejű legyen. A magyar agrárpiac állami szabályozása számára az egyik lényegi tanulság, hogy a piaci és az állami 47
szabályozás viszonyát konkrét elemzések alapján a gazdasági célracionalitásra kell alapozni. A fejlett piacgazdaságokban a túltermelés és az alacsony mérethatékonyság dilemmája jórészt a nemzeti szintű és az integrációs szintű erős állami beavatkozásból ered. A mai agrárpiac olyan sajátos piac, amely nem tekinthető sem tökéletesen, sem tökéletlenül versenyző piacnak, ezért mind a kettőből magában rejt elemeket. Ha az állam kivonulna a mezőgazdaságból, úgy a koncentráció előrehaladása - ha később is - az állami monopólium helyett vállalati monopóliumokat szülne. A konfliktus abból ered, hogy az állami beavatkozás hatékonyságrontó és alkalmazkodást korlátozó. E szerint fokozatosan le kell építeni a támogatásokat és szabad áralakulást kell engedni a mezőgazdaságra. Ezzel a marginális földek és a marginális jövedelmezőségű üzemek az agráriumból kiszorulnak, a termékárak pedig csökkennek. A közérdeket érvényesítő, földpiaci direkt beavatkozásról - belátható történelmi távon - a polgári jogállam se mondhat le. Az állam földpiaci beavatkozását megkönnyíti a földforgalom kis aránya, míg korlátozza a mezőgazdaság atomizált üzemi szerkezete. A földpiac-szabályozás alapvető termelés- és földbirtok-politikai eszközei: • A termelés korlátozása kvótával, illetve a termőterületek csökkentésével; • A földtulajdon és a mezőgazdasági üzemi tevékenység befolyásolása a különböző közös piaci vagy nemzeti költségvetésből származó támogatásokkal; • A földtulajdonszerzés korlátozása - a tulajdonszerzés esetére előírt megszorításokkal (pl. a szerződés érvényességének hatósági engedélyhez kötése), - a megszerezhető ingatlan mértékének maximalizálásával; • Az egy üzem által hasznosítható földterület mértékének meghatározása; • A haszonbérlet jogintézményi szabályozásával a földtulajdonossal szemben a földhasználó, mint mezőgazdasági üzemvezető kedvezményezése; • Az öröklési jogszabályokkal a mezőgazdasági foglalkozású örököstársak termelési biztonságának védelme; • Az állam vagy e célra létesített társaságok által gyakorolt elővételi jog, amely az ésszerű üzemméret kialakítását célozza. A földpiac állami szabályozása összefügg az ingatlanforgalom méreteivel és szerkezetével. A mezőgazdasági földforgalom az ingatlanforgalomnak csak kis hányadát teszi ki. Az ingatlanforgalom döntő többsége naturális földmozgás (az adás-vétel elenyésző az örökléssel való tulajdonszerzéshez képest). A fejlett európai országokban a földpiaci forgalom a
48
területnek csak kevesebb mint 1%-át éri el. A földpiaci eladások aránya a gazdaságok számához viszonyítva is alacsony, általában 10 % alatt marad. A földek elidegenítése, bérlete, kereslete, kínálata, a földár és a földbérleti díj több szabályozó tényezőtől függ: • az állam, a szupranacionális és regionális szervezetek szabályozásától, • továbbá a mezőgazdaságon belüli tényezőktől. Ezek
közül
(makrotevékenység),
kiemelkedik valamint
az az
állam állam
pénz-
agrárpiacot
és
költségvetési
szabályozó
politikája
beavatkozása
(mikrotevékenység). Ha az állami foglalkoztatás-politika a munkaerőpiacon növeli a keresletet, a gazdák könnyebben feladják üzemeiket. Ez fokozza a földpiaci kínálatot és csökkenti a földárakat. (A munkanélküliség ellenkező hatást gyakorol a földpiacra.) Amikor az állam a nem-mezőgazdasági földpiacon mint jelentős infrastrukturális földvásárló jelenik meg, ez emeli a mezőgazdasági földárakat. A nem-mezőgazdasági földkereslet alakulása és ebben az állam szerepe a termőföldárakra igen jelentős. Minden olyan állami szabályozás (részvétel vagy beavatkozás), amely befolyásolja a mezőgazdasági termékpiacot (pl. agrárpiaci rendtartás, fogyasztói érdekvédelem), a földpiacra is hat. E hatás háromféle lehet: • Az állam hatást gyakorolhat az agrártermékek termelői árára. (A különböző ártámogatások, árintervenciók, mennyiségi-minőségi felárak, kiegészítő, - maximált, limit- és védőárak hatnak a piaci áru árakra, így a keresletre, végső fokon a földárakra.) • Az állam befolyásolhatja a mezőgazdasági keresletet (pl. az állam intervenciós felvásárlásai, melyek a termelés biztonságát és az árcsökkenés korlátozását célozzák. Idetartozik az állami készletek képzését szolgáló felvásárlás stb.) • Az állam szabályozhatja a mezőgazdasági termékkínálatot. A kiterjedt eszközrendszeréhez reál eszközök: a különböző folyó termelési támogatások, gép és anyagok ártámogatása, beruházási támogatások, valamint szabályozó eszközök: kedvezményes hitel- illetve hitelgarancia- nyújtás, adókedvezmények, jövedelem-kiegészítő beavatkozások tartoznak. Ezek mind jövedelemnövelők, a befektetések forrásait növelik, így a termelési kínálatot ösztönzik.) A közgazdaságtant leköti az a dilemma, amely az állami beavatkozás ereje, mértéke, minősége, módszerei, intézményrendszere alapkérdéseinek meg nem szűnő vitatása, másfelől a között a civil társadalmi értékrend között éleződik, amely - a termőföld sajátos erőfor49
rás-minőségére figyelemmel - nem tűrheti a földpiac teljes szabályozatlanságát, a földviszonyokból a közérdek kiszorítását. A termőföld pénzbeni értéke feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a föld- és bérleti piac kialakulhasson, a föld hitelfedezet tárgya lehessen, szükséges a föld rendszeres közgazdasági értékelése. A földértékelések segítik a reális földár kialakulását. A földnek döntően három sajátos tulajdonsága kerül piaci mérlegelésre: • Mint erőforrás korlátozottan áll rendelkezésre. A művelésbe vont földek területe jelentősen nem növelhető, sőt rendszeresen csökken a termőföld területe. • A természeti (ökológiai) meghatározottság, amely nem csak a termőföld fizikai, kémiai, biológiai tulajdonságait jelenti, hanem adott terület valamennyi természeti tényezőjét. • A föld termelési funkciójának változtatási lehetősége, melynek során a földértéket sokszorosan meghaladó telekár véglegesen elszakad a földértéktől. Az említett sajátosságok tükröződnek a földértékelési módszerekben. A működő földpiac a földértékelést számos célra felhasználja. (Pl. a tevékenységek pénzügyi szabályozása - adók, támogatások - során, a piaci földár alku kiinduló pontjának meghatározása, kisajátítás stb.) Sajátos szerephez jut a földértékelés a földdel kapcsolatos jogi rendezés megalapozásában. (Öröklési jog, földjog, kötelmi jog - az adósság és a hitelezés körében -, a beruházási hiteleknél és a bérleti jognál.) Az értékelési módoknak gazdag a szakirodalma. Vannak közgazdászok akik a földnek nem tulajdonítanak értéket. Évek óta foglalkoznak a termőhelyi értékszámok kimunkálásával, de máig is az aranykorona érték maradt az értékelés kiindulási alapjául szolgáló - és szakmailag is elfogadható - mérce. A föld ára az érték módosult formája, amely a legrosszabb minőségű, még művelés alatt álló földterület termékenységének újraelőállításához társadalmilag szükséges munkamennyiséghez igazodik. (Lényegében a klasszikus közgazdaságtan egyik tételéről van szó) A termőföld értékalkotó tényezői közül a területi hatékonyság és a különbözeti földjáradék vizsgálata került az értékelések középpontjába. Az elemzésekből az alábbiak emelhetők ki: A területi hatékonyság általános kritériumát úgy kell értelmezni, hogy a rendelkezésre álló összmunka-ráfordítással a legtöbb használati értéket állítsuk elő. A földminőség hatékonyságot befolyásoló szerepe elsődlegesen attól függ, hogy a területet milyen kultúrnövénynyel hasznosítjuk. A járadéktömeg alapvetően függ a földterület minőségétől, ágazati hasznosításától, az egyéni ráfordításoktól és a gazdálkodás színvonalától. A különbözeti földjáradék képződése a földek termékenységbeli különbségeinek függvénye. 50
A jelenlegi földértékelési rendszer: A kártalanítási értékelés (1984. évi MÉM irányelv) összevontan tartalmazta a főbb ökológiai és ökonómiai értéktényezőket. Az aranykorona-érték (1 kataszteri hold búza jövedelmének tőkésített hozadéka) és minőségi osztály alapulvételével, szorzókulcsokkal forintosított átlagérték, melyet módosítanak: • A föld fekvése a településhez, az üzemi központhoz, a piaci központhoz, a közművekhez viszonyítva. • A föld megközelítése az útminőség alapján. • A föld művelésre való alkalmassága a domborzati viszonyok, a táblásítás, az öntözéses gazdálkodás adottságai és lehetőségei alapján. • Növekvő értéktényező a távközlés fejlettsége és a környezet infrastrukturális ellátottsága. A kártalanítási földértékelés legmagasabb-legalacsonyabb és átlagos minőségű földekre vonatkozó értékmutatói a regionális vizsgálatok alapján a következők voltak 1995-ben: Művelési ág
AK-érték
Földérték
Szántó
40 AK/ha
396.000 Ft/ha
Szántó
24 AK/ha
194.400 Ft/ha
Szántó
16 AK/ha
115.200 Ft/ha
Legelő
1,8 AK/ha
9.000 Ft/ha
A piacgazdaságban a föld forgalmi értékének kiemelt tényezője lesz a föld hozadéka és a bérleti díja. Átlagos földminőség (19,8 AK) esetén a tiszta jövedelem 1980-1990 évek átlagában búzakilogrammban kifejezve a következő volt: Földminőség-csoportok AK -5 AK alatti 10.1-15,0 20,1-25,0 30,1-35,0 35-AK felett Országos átlag: 19,8
Földjövedelem Ft/ha 1300 3500 6800 9300 10400 5800
Búzakilogramm kg/ha 133,3 359,0 697,4 953,8 1066,7 594,9
A földjáradék alatt a földtőke kamatát, valamint a befektetett tőke hozadékának egy részét értjük. Ez tulajdonképpen nem más, mint a gazdálkodás jövedelmének az a része, ami a földtőkén felüli tőkerészek kamatigényének levonása után marad a földtulajdonos számára (bérleti díj=földjáradék).
51
Fj = TÉ – (TK+Ki) (Termelési érték (TÉ)= 150.000 Ft; Termelési költség (TK)= 120.000 Ft; Jövedelem= 30.000 Ft; - A földtőkén kívüli tőkerészek: Befektetett eszközök:110.000 Ft; Forgóeszközök: 155.000 Ft; Földtőkén kívüli tőkerészek kamatigénye (10 %): 15.500 Ft)
Fj = TÉ – (TK+Ki)= 14.500 Ft A magyarországi földárak nem tükrözik a termőföld valós értékét, így abszolút értékben és relatíve is jelentősen elmaradnak az európai földárak mögött. Jelentősen eltérő lehet a különböző minőségi kategóriába tartozó gazdaságok anyagi helyzete, tevékenységi köre, eredményessége. A föld minősége az egyik legfontosabb közgazdasági tényező. A föld értéke a ,megtermelt termékek áraiból származik a piacgazdaságban. A termékek árarányai és a földön megtermelhető árumennyiség, valamint a nyereség tőkésítése adja meg a föld forgalmi értékét. Az erőforrások elosztásához szükséges a föld értékének és árának ismerete. A föld termőképessége nem egy statikus állapotot jellemez, s a termőképességet az adott területen termelhető legfontosabb gazdasági növény termésátlagával mérhetjük. Az ökológiai adottságok kihasználása javítja az ökonómiai hatékonyságot, a gazdaságosságot és növeli a mezőgazdaság alkalmazkodóképességét. A földjelzálog ellenében kapott hitel egy olyan kölcsön, amelynek fedezetéül az ingatlant jelzálog formájában lekötik. Akinek a javára a terhelés történik, az meghatározott pénzösszeget fizet az ingatlan tulajdonosának. Ha az adós a lejáratkor nem teljesíti fizetési kötelezettségét, a hitelező az ingatlanból nyer kielégítést. A jelzáloghitelnek lényeges eleme tehát, hogy a zálogjog nincsen a zálogtárgy birtokához kötve. E hitelformának ez a tulajdonsága a mezőgazdasági termelésben igen nagy jelentőségű, miután a mezőgazdasági ingatlanok, jelzálog alakjában, egyes hitelek biztosítékául szolgálhatnak, a tulajdonosok (egyének, üzemek) pedig - akiknek legtöbb esetben mezőgazdasági ingatlanokon és annak felszerelésén túl más fedezetük nincs - így juthatnak megfelelő hitelhez. Vagyis a jelzálog intézménye lehetővé teszi, hogy a gazdák (vállalkozók) ingatlanaikat különleges módon használják fel hitelszükségletük biztosítására. A jelzáloghitelek jellemzője, hogy azok általában hosszú lejáratúak. A hosszú lejáratúságnak a célja és feladata: • a föld adás-vétele pénzügyi hátterének megteremtése, a földpiac megélénkítése;
52
• a földbirtok (farmgazdaság, szövetkezet, mezőgazdasági célú társulás) műszakitechnikai felszereltségének kiépítése; • a föld minőségét hosszabb távon javító meliorációs beruházások finanszírozása; • örökösödés esetén az örököstárs hányadának kielégítése; • egyéb sajátos funkciók, amelyek főleg a termelési feltételek megteremtését szolgálják. A jelzáloghitelezés működtetésénél abból kell kiindulni, hogy: a földjelzálogjoghitelezés alapvető célja az agrárágazat működőképességének fenntartása és javítása; a földjelzálog-hitelezés kialakuló gyakorlatában alapvetően ne a pénzintézet céljainak vessék alá az agrárgazdaság finanszírozásának és működésének ügyét, hanem fordítva, a mezőgazdaság fejlesztése, a vidéken élők megélhetési körülményeinek javítása, tehát agrárérdekek szem előtt tartása legyen az elsődleges szempont. A termőföld erőforrásjellegéhez tartozik az értékének meghatározása. Magyarországon nem végeztek folyamatos földértékelést, a vállalatok éves mérlegében sem szerepelt reális értékkel a termőföld. A földtulajdon, a földhasználat három alapvető feltétele:
•
a földpiac
•
a földérték/földminőség,
•
a földbérlet és a föld használatának jövedelme. A piacgazdaság egy-másfél évtizede alatt egyik feltételt sem sikerült az EU orszá-
gokhoz hasonló rendszerekben megoldani. (Az EU erőforráspiacai közül a földpiac a leginkább szabályozott.) A földpiac szabályozása történetileg változó agrár- és földbirtokszerkezet politikát szolgál, amelynek tartalma a prioritások megőrzése (pl. az életképes családi gazdaság erősítése) mellett is lényegesen átalakul. Az állam, illetve a kormányzat földpiaci beavatkozását megkönnyíti a földforgalom kis aránya, míg korlátozza a mezőgazdaság atomizált üzemi szerkezete. Lényeges szabályozó a földtulajdonszerzés korlátozása (vásárlási prioritás), és a megszerezhető ingatlan méretének maximalizálása (max. 300 ha).
5.2.2. Munka és munkaerő a mezőgazdaságban A munka a mezőgazdaságban is meghatározó tényező, de mind termelési, mind társadalmi, politikai szemszögből a munkát képviselő munkaerőt (munkás, tisztviselő, menedzser, tulajdonos) a mezőgazdasági sajátosságok is jellemzik.
53
A munkát, illetve a munkaerő keresletét, kínálatát és árát (bérét) befolyásoló mezőgazdasági sajátosságok: - a földterület és a mezőgazdasági vállalkozások földrajzi, regionális tagoltsága és a helyhez kötöttség; - a családi, háztartási gazdaság sajátos hatása; - a korábban, főleg a mezőgazdasághoz kapcsolódóan kialakult falusi és családi munkaerő-felesleg, s vele járó alacsonyabb bér; - a munkaerő képzettségbeli eltérése falun; - a munkaerőpiac hatásának késése és gyengülése falun (az előző sajátosságokkal összefüggésben); - a falu és város kulturális színvonalának tartós eltéréséből adódó munkaerő-piaci, munkaerő-mozgási problémák, - a mezőgazdaságban végzett fizikai munka felhasználásának, a munkaerő folyamatos foglalkoztatásának problémái stb. A mezőgazdasági termelés tényezői között ma is meghatározó a munka, valamint a mennyiségét és minőségét meghatározó létszám, illetve munkaerő, s annak teljesítőképessége. A mezőgazdaság egészének teljesítménye, termelékenysége szempontjából a ráfordított munka hatékonysága a legdöntőbb közgazdasági kérdés. Ugyanakkor annak másik oldalán a mezőgazdasági népesség foglalkoztatása, életszínvonala, nemzetgazdasági mozgása igen sok gazdaságpolitikai, agrárpolitikai problémakört jelent szinte minden országban. A mezőgazdasági termelés egészét, piaci versenyképességét, vállalkozásainak színvonalát, eredményét a munkaképesség, illetve a munkaerő teljesítőképessége döntő mértékben befolyásolja. A munkaképesség már említett három alkotóeleme: az ismeret, a tapasztalat és a kvalitás a mezőgazdaságban felhasznált munkaerő összteljesítményében, termelékenységében differenciáltan és történelmileg változva jelent meg. A század elején és közepén a nagy számú és arányú mezőgazdasági népesség hagyományos, egyszerű földművelési, állattartási tapasztalata és kvalitása átlagosan megfelelt a korszak technológiai és szervezési alapkövetelményeinek. Az ismeretbeli, átlagos tudás azonban igen lassan bővült. A kis- és közepes parasztgazdaságok tulajdonosai is általában alacsony képzettségűek voltak, s csupán az 1930-as évtizedtől erősödött fel a parasztgazdák továbbképzése (ezüst- és aranykalászos téli iskolák, tanfolyamok stb.). A nagybirtokok vezetőinek képzésében is ettől a korszaktól jellemző a fejlődés. A mezőgazdaság teljes szakmastruktúrája azonban az évszázad derekáig az alacsony iskolai végzettségű (jelen-
54
tős részben analfabéta) napszámosok és cselédek hada és a parasztgazdaságok nem sokkal képzettebb családi munkaereje nyomta rá a bélyegét. A döntő változás mind a mezőgazdasági munkaerő teljesítménye, a munkaráfordítás hatékonysága, mind pedig a mezőgazdasági szakmastruktúra tekintetében az ipari fejlődés hatásának magyarországi felgyorsulásával kezdődött. Az ennek nyomán kialakult társadalmigazdasági fejlődés alapjaiban megváltoztatta a népesség foglalkoztatottsági szerkezetét, a mezőgazdaság munkaerő-feleslege átlépett a gazdaság egyéb ágaiba. A mezőgazdasági munkaerő létszámának csökkenése tehát az egyes országok iparosodásának velejárója volt. Nem lehetett kiemelkedni a gazdasági elmaradottságból másképpen, csak a mezőgazdaság korszerűsítése útján, miközben a régi termelők fokozatosan az egyre kultúráltabb, a sokrétűbbé váló és a növekvő lakossági igényeket jobban kielégítő, jóval nagyobb termelékenységű ágazatokba csoportosultak át. A társadalmi munkamegosztás folyamata tehát csökkentette a mezőgazdasági és egyúttal növelte a nem mezőgazdasági ágak munkaerejét. A gazdaságilag fejlett ipari országokban a mezőgazdasági népesség arányának és létszámának csökkenése a hazainál korábban megkezdődött és nagyobb mértékű is volt (mára általában 6% alá csökkent). A mezőgazdasági népesség és a munkaerő arányának alakulására hazánkban is a csökkenés a jellemző. A mezőgazdasági keresők száma a huszadik század első felében alig változott, az összes kereső létszámának 50-60%-a volt. Az 1950 után bekövetkezett gyors ütemű iparosítás hatására azonban az 1949-ben még 4,5 millió főt kitevő mezőgazdasági népesség száma 1960-ban már 3,3 millióra, 1970-ig pedig 2 millió alá esett. A falvak lakosságának ma már 2/3-a nem mezőgazdasági foglalkozást folytat. A mezőgazdasági népességgel együtt természetesen a keresők száma is csökkent. A mezőgazdasági népesség eltávozása más gazdasági ágakba - és elsősorban az iparba - a társadalmi-gazdasági fejlődéssel együtt járó egészséges, törvényszerű folyamat. Az iparosodás meggyorsulásával az 50-es évek elején gyorsan csökkent a mezőgazdasági aktív keresők száma. Ez a csökkenés abban az időben gyorsabb ütemű volt annál, mint ahogyan a mezőgazdaság gépesítése ezt követni tudta. Az eltávozottak egy része 1954 és 1956 között visszatért a mezőgazdaságba és az áramlás mértéke is lassult. A termelőszövetkezetek szervezése idején és az azt követő években (1959-1965 között) több mint 450 ezer fős további csökkenés következett be, ez 1966-68 között megállt, majd 1969 után ismét csökkent. Végeredményben két és fél évtized alatt (1950-75 között) majdnem 900 ezer fővel csökkent a mezőgazdaságban az aktív keresők száma. Az 1980-as évtizedben - bizonyos
55
kiegyenlítődési folyamatok után - kereken 1 millió volt a mezőgazdasági aktív keresők száma, ma alig közelíti meg a háromszázezer főt. A mezőgazdasági keresők létszámának csökkenése területileg egyenlőtlenül ment végbe, erőteljesebb volt Győr-Sopron, Komárom, Veszprém, Borsod-Abaúj-Zemplén és Bács-Kiskun, kevésbé intenzív Szabolcs-Szatmár-Bereg, Békés, Somogy és Zala megyében. A népsűrűség területi szóródása, az elvándorlás és a mezőgazdasági nagyüzemek területenként eltérő ütemű korszerűsítése, üzemi szerkezetének fejlődése eredményeként eltérések tapasztalhatók az egyes országrészek mezőgazdasági népességében és a foglalkoztatottság megoszlásában. A mezőgazdasági keresők létszámcsökkenésének fontos jellemzője volt a korösszetétel szerinti változás és a női munkaerő arányának növekedése, amely a mezőgazdaságban ma is nagyobb arányú, mint a nemzetgazdaság bármely más ágában. Az idősebbek és a fiatalabbak, a férfiak és a nők korántsem azonos arányban hagyták el a mezőgazdaságot. A fiatalok és a férfiak nagyobb arányban távoztak, ezért a mezőgazdasági munkaerő kor szerinti összetétele ebben a folyamatban viszonylagosan romlott. A mezőgazdasági dolgozók korösszetételének kedvezőbb alakulása már az 1970-es évtizedben megkezdődött, s az 1980-as évtizedben már megközelítette az ipar átlagát. E mögött jelentős hatótényező a mezőgazdaság munkaerőigényének stabilizálódása, az ipari és mezőgazdasági keresetek viszonylagos kiegyenlítődése és a mezőgazdasági dolgozók életfeltételeinek és munkakörülményeinek javulása. A tényleges mezőgazdasági tevékenységekben dolgozók száma tovább csökkent, amit a technikai fejlődés is lehetővé tett (a kialakult és jellemző munkacsúcsok kivételével). Ezzel szemben a kiegészítő tevékenységekben foglalkoztatottak száma nőtt, s a mezőgazdasági vállalatok szintjén kiegyenlítette az említett csökkenést. A munkaerő számának és összetételének alakulásából nem lehet egyértelműen megítélni, hogy elegendő-e a mezőgazdaságban a mindenkor rendelkezésre álló munkaerő. A mezőgazdasági termelés technikai színvonala javul, így a munkaerő létszámának csökkenése általában indokoltnak tekinthető. A rendelkezésre álló munkaerő a nyolcvanas évek második felére elegendőnek bizonyult a mezőgazdasági munkák elvégzéséhez. Ezt követően a falu népességmegtartó képessége a piaci, jövedelmezőségi, gazdálkodási problémák következtében jelentősen romlott. Így számolni kellett azzal, hogy a piacgazdaság elveivel össze nem egyeztethető jogi korlátok (foglalkoztatási kötelezettség) feloldásával a burkolt munkanélküliség több tízezres nagyságrendben nyíltan jelenik meg. Az idényszerűségből fakadó sajátosságok miatt a mezőgazdaságban a keresők évi rendszeres, illetve folyamatos foglalkoztatását kevésbé lehet megoldani, mint a 56
nemzetgazdaság más területén. A téli időben még erősen jelentkezik a rendszeres foglalkoztatás hiánya, míg nyáron és az őszi betakarítás időszakában esetleg előfordulhat a munkaerő-szükséglet kielégítésének gondja. Ezért a mezőgazdasági munkák idényjellege szükségessé teszi a nem mezőgazdasági keresők, az eltartottak és a mezőgazdasági dolgozók családtagjainak időszakos bevonását a mezőgazdasági munkába. Utóbbiak alkotják a mezőgazdasági aktív keresőkön belül az időszakosan foglalkoztatottak jelentős részét. Ezt a megoldást a világ fejlett országaiban is alkalmazzák. A nem mezőgazdasági ágazatokban az időszakosan foglalkoztatottak aránya az 1%-ot sem éri el. A mezőgazdasági munkaerőhelyzetről elmondottakat ki kell még egészíteni azzal, hogy hazánkban az össznépességből lényegesen többen végeznek mezőgazdasági munkát, mint amennyi a mezőgazdasági aktív keresők száma. A mezőgazdasági aktív keresőkön kívül közel 200 ezer ún. inaktív kereső végez mezőgazdasági munkát és ugyanennyien más nemzetgazdasági ágban végzett főtevékenység mellett folytatnak időszakosan mezőgazdasági tevékenységet. A mezőgazdasági munkaerő-állomány szektorok, vállalatcsoportok szerinti összetételére a nagyüzemi átszervezés, a mezőgazdaság többszektorúsága, továbbá a differenciált műszaki fejlődés együttesen hatott, s ez kifejezésre jutott a mindenkori szakmastruktúrában is. A foglalkoztatottak legnagyobb hányada a termelőszövetkezetekben dolgozott, arányukat példázza, hogy a mezőgazdasági aktív keresőknek 75%-a dolgozott szövetkezeti, 17%-a az állami szektorban és kereken 6%-a a kisegítő és egyéni gazdaságokban. Elsősorban szövetkezet-politikát érintő tény, hogy a termelőszövetkezetekben a tagságon kívül jelentős számú alkalmazott is dolgozik. A privatizáció nyomán növekszik az önálló, vagy társult magángazdálkodók száma. Az élőmunka hatékonysága (termelékenysége) a mezőgazdaságban. Az élőmunka ráfordítás hatékonyságát a munka termelékenysége elnevezéssel is jelölik. Ez utóbbi magában foglalja a termékek előállítására közvetlenül ráfordított elevenmunkát és azt is, amely a termelési eszközökben tárgyiasult. Utóbbi munkaráfordítás az újonnan előállított termékekben a munkaeszközök elhasználódásának mértékében jelentkezik. A teljes munkaráfordításnak munkaidőben való összevont kifejezése gyakorlatilag nehezen lehetséges, ezért a statisztika általában csak az eleven munka felhasználásában bekövetkezett változásokat jelzi. A munka termelékenysége tehát kifejezi, hogy a termelésben foglalkoztatott munkaerő milyen mennyiségű és minőségű terméktömeget állít elő, vagyis a dolgozók munkája mennyire hatékony. A munka termelékenysége növekszik, ha bizonyos terméktömeg, termésmennyiség előállításához felhasznált élőmunka mennyisége csökken. A munka termelékenységének mutatója általában: 57
MT =
Q T
ahol: MT = munkatermelékenységi mutató, Q = előállított termék mennyiség, T = a termelésben felhasznált munkaidő mennyisége. Gyakran használják a fordított munkatermelékenységi mutatót is, amelyet munkaigényességi mutatónak is neveznek. ez azt mutatja, hogy a terméktömeg előállításához mennyi élőmunkát használtak fel. Az élőmunka-termelékenység mutatóinak kiszámításakor a termelt termékmennyiség (termelés) és a felhasznált eleven munka számbavétele egyaránt szükséges. A termékmennyiség megadható természetes mértékegységben, technikai mértékegységben és értékben. A természetes mértékegységben számításba vett termelés csak bizonyos termék vagy termékcsoportnál alkalmas a munkatermelékenység kiszámításához. Egy-egy termék termelésével a természetes mértékegységben számításba vett termelés és az ebből kiszámított munkatermelékenységi mutató adja a legmegbízhatóbb eredményt. A termelés technikai mértékegységben való kiszámítása azért alakult ki, hogy az eltérő mértékegységek ellenére a termékek együtt is összeadhatóvá váljanak. Technikai mértékegység a Joule, a takarmányegység, a nettó energia, a gabonaegység stb. A munkatermelékenységi mutatók kiszámításakor a hazai gyakorlatban az értékben kifejezett termelést használják a leggyakrabban. E számítási módszernek is számtalan hátránya van, a valóságos értékek megközelítésére mégis ez a legalkalmasabb és technikailag a legkézenfekvőbb. A termelés és a termelésben felhasznált élőmunka hányadosa adja végső soron a munkatermelékenység mutatóját. A termelés érdekében a felhasznált élőmunka mennyiségének kiszámítását így különböző módon lehet megvalósítani: munkaórában, létszámban (az évi átlagos létszámban), munkanapban stb. történhet. A számszerűsítéstől függően kiszámíthatjuk az egy munkaórára, az egy főre, egy dolgozóra és az egy munkanapra jutó termelés mutatóját. A felsorolt munkatermelékenységi mutatókat közvetlen élőmunka-termelékenységi mutatóknak is nevezhetjük. Ezen kívül a közvetett mutatókat is lehet számolni. Gyakorlatban leggyakrabban használják az 1 ha-ra, az 1 számos állatra, az 1 traktornapra jutó termelést, illetve teljesítményt stb. Az élőmunka termelékenységi mutatóit általában relatív értelemben használják. A mezőgazdasági fejlődés hatékonyságának megítéléséhez a munkaerő-ráfordítások oldalán ezek a mutatók és ezek viszonyai adnak megbízható alapot.
58
A magyar mezőgazdaság termelése hosszú ideig lassú ütemben növekedett, s a mezőgazdasági munka termelékenysége sem nőtt jelentősen. A mezőgazdaság új műszaki alapokra helyezése óta azonban megváltozott a helyzet. Gyorsan nőtt, s továbbra is növekszik az egy mezőgazdasági keresőre és az egy munkanapra jutó termelés értéke. Jellemző példaként említhető meg, hogy hosszabb távon (1965-1990 között ) az egy főre jutó mezőgazdasági bruttó termelés (az állattenyésztés és növénytermesztés együttes termelési volumene) megduplázódott. Ebben szerepet játszott a termelési volumen növekedése és a munkaerő létszámának a csökkenése. Az eleven munka termelékenysége rendszeresen nagyobb arányban növekszik, mint az összes termelés. Ez a technikai-technológiai fejlődés következménye. Ezen összefüggés érvénye alapján valósulhat meg, hogy a mezőgazdasági dolgozók a létszámcsökkenés ellenére is növekvő szinten látják el a lakosságot élelmiszerrel.
59
5.2.3. A műszaki fejlesztés szerepe, elemei A műszaki fejlesztés is a tudományos-technikai forradalom részeként értelmezhető. Olyan újszerű technikai eszközöket, eljárásokat, a tudományos eredmények olyan gyakorlati alkalmazását foglalja magában, amelynek a termelés egész rendszerére való kiterjesztése forradalmasítja a termelőeszközöket. A tudományos-technikai forradalom új eredményei gyors ütemben hatolnak be a mezőgazdaságba. Az iparban alkalmazott hagyományos és új energiahordozókat, anyagokat a mezőgazdaság is egyre nagyobb mértékben hasznosítja, s emellett új, nagyobb hozamú, illetőleg jobb termőképességű növény- és állatfajták, hibridek, korszerű természeti technológiák és rendszerek alakulnak ki és terjednek el. A műszaki fejlesztés a termelőerők fejlődése során elsősorban az ipari termeléshez kötődő kategóriaként fogalmazódott meg. Tartalmában olyan tevékenységet jelent, amely új gyártmányok, korszerű termelési eljárások kifejlesztésére irányul, növeli a munka hatékonyságát. A műszaki fejlesztés irányulhat a munkaeszközökre, a munkatárgyakra, a termékekre és a termelési technológiákra. A technikai-műszaki forradalom hatása elsődlegesen az ipari fejlődés felgyorsulásában jelentkezett, ezért a műszaki fejlesztés természetesen ehhez az ághoz kapcsolódott. A nemzetgazdaság tervszerű, arányos fejlesztése azonban különösen a szocialista országokban, megkövetelte, hogy a nemzetgazdaság különböző ágai szorosan együttműködjenek, és az iparosítás ne mint cél jelenjen meg csupán, hanem a társadalmi munkamegosztás olyan fejlesztését, valamint a termelőerőknek a nemzetgazdaság különböző ágai között olyan átcsoportosítását eredményezze, amely együtt jár a munkatermelékenység társadalmi méretű növekedésével. A műszaki fejlesztés az egész nemzetgazdaságot érintő, valamennyi nemzetgazdasági ágra, így a mezőgazdaságra is kiható folyamat. Számos történelmi példa, de az elmúlt évtized hazai tapasztalatai is azt igazolják, hogy az általános fejlettségi szintnek megfelelő technikai színvonalon termelő mezőgazdaság nélkül nincs az arányosság és az egyensúly követelményeit biztosító gazdasági növekedés, ezért szerves része az általános gazdasági fejlődés folyamatának. A műszaki fejlesztés sajátosságai A műszaki fejlesztés ma már általánosan elfogadott és használt közgazdasági kategória a nemzetgazdaság minden ágára vonatkozóan. Az egyes nemzetgazdasági ágaktól eltérő sajátosságok miatt azonban fogalma és értelmezése a mezőgazdaságban sajátos formát ölt, noha céljai megegyeznek - vagy hasonlóak - más nemzetgazdasági ágakban is kitűzhető feladatokhoz.
60
A műszaki fejlődés végeredményben maguknak a termelőeszközöknek menynyiségi és minőségi fejlődése. Ha a termelőeszközökkel együtt az embert is felölelné a fogalom, akkor már nem termelőeszközök, hanem a termelőerők fejlődéséről beszélhetünk. Ezen kívül a (humán) emberi tényezők bevonása olyan mértékben szélesítené a műszaki fejlesztés fogalmát, hogy nem vagy csak alig maradna terület a termelési folyamatban más, fontos közgazdasági kategóriák számára. Ezért is indokolt különbséget tenni a termelőeszközök mennyiségi és minőségi változása és azok használati módja között. Alapvető és lényeges kérdés azonban, hogy a műszaki fejlesztés mozgatója, az ember alkotó, szervező, irányító tevékenysége - amely a tudományos-technikai ismeretek birtokában, a várható társadalmi-gazdasági fejlődés törvényszerűségeinek ismeretében - mennyire képes a termelőeszközök célszerű és gazdaságos felhasználására. Ha nem is tekintjük szorosan a műszaki fejlesztés tényezőcsoportjához az emberi tényezőket, azonban meg kell jegyezni, hogy a műszaki fejlesztés magával vonja a termelés területi, technológiai, szervezeti, vezetési és irányítási, valamint számos közgazdasági problémájának változását is. Ezeknek a változásoknak eredményeképpen olyan körülmények alakulnak ki, amelyek a műszaki fejlesztés további ütemére, hatékonyságára, a vállalati jövedelmezőségre gyakorolt hatása szempontjából nem hanyagolhatók el. A közgazdasági, illetve agrárökonómiai tényezők változása is visszahat a műszaki fejlesztés további ütemére, azt gyorsíthatja, illetve fékezheti. A mezőgazdasági műszaki fejlesztés végső általános célja a következő rendszerben foglalható össze: - a társadalmi munka termelékenységének fokozása és azáltal az önköltség csökkentése, - a munka technikai feltételeinek javítása, - a terméshozamok növelése, - a választék bővítése, - a minőség javítása. A célrendszert alkotó célok együttesen is jelentkezhetnek a műszaki fejlesztés megoldásaiban. Ugyanakkor a gyakorlati megvalósítás során előfordul, hogy az általános célkitűzések közül csak az egyik vagy a másik megoldására irányul a műszaki fejlesztés. Az említett általános célrendszerben ugyanis egy ország, s ezen belül a vállalatok természeti és közgazdasági adottságaitól függően különböző súllyal szerepelnek az összetevők. Ezenkívül jelentős mértékben befolyásolják a műszaki fejlesztés célkitűzéseit a termelési viszonyok is. Így pl. szocialista termelési viszonyok között fontos célkitűzés a munkavégzés technikai feltételeinek javítása, a nehéz fizikai, valamint egészségre ártalmas munka kiküszöbölése. Ezt a célt akkor is meg kell valósítani, ha annak gazdasági előnye közvetlen nem mutatható ki. 61
A mezőgazdaság műszaki fejlesztésének sajátos vonásai vannak. Ezek a sajátosságok részben a mezőgazdaság természeti-technológiai jellemzőiből adódnak, s részben pedig az adott társadalmi-gazdasági helyzet következményei. A mezőgazdaság műszaki fejlesztésének legfontosabb sajátosságai, amelyek többé-kevésbé megkülönböztetik más ágazatok műszaki-technikai fejlesztésétől, a következők:
A mezőgazdasági termelés alapvető munkatárgya és munkaeszköze a föld, amely természeti termőképessége, minőségi tulajdonságai és egyéb sajátosságai által meghatározza az alkalmazható műszaki-technikai lehetőségeket. E termelési eszköz korlátozott volta egyben feltételezi más termelési eszközök mennyiségének növelését, a mennyiségi növekedésen túl az alkalmazott technikai-technológiai rendszerek állandó minőségi fejlesztését.
A mezőgazdasági termelés alapvető sajátossága, hogy a felhasznált holt munka két nagy területre bontható: ún. ipari eredetű holt munkára és mezőgazdasági eredetű holt munkára. Az ipari és mezőgazdasági eredetű holt munka arányváltozásának jellemző tendenciája, hogy erőteljesen növekszik az ipari eredetű anyagok (gépek, műtrágya) felhasználása, a mezőgazdasági eredetű holt munkáé viszont kismértékben csökken.
A műszaki fejlesztés további sajátossága, hogy a mezőgazdasági termelés összes ráfordításain belül nő a holt munka tömege és aránya, míg az élőmunka aránya és mennyisége csökken. Ez az élőmunka-csökkenés a műszaki-technikai fejlődéssel szemben fokozott követelményeket támaszt. Mivel nemcsak az élőmunka egyszerű helyettesítéséről van szó, hanem ezen túl a felhasznált termelési eszközök termelésre gyakorolt hatásáról is.
A mezőgazdaság műszaki-technikai fejlődése nem csupán az ipari eredetű holtmunka-ráfordítások aránynövekedését jelenti, hanem hatásában csökkenti a mezőgazdaságban foglalkoztatott élőmunka és igaerő újratermeléséhez szükséges földterület nagyságát. Ez úgy jelenik meg a magyar mezőgazdaságban, hogy a műszaki fejlesztés hatására csökken a mezőgazdasági munkaerő, amely máshol megjelenik fogyasztóként, így az önellátásra termelő mezőgazdasági dolgozók fogyasztására lekötött földterület már más ágazatban tevékenykedő kereső számára termel. Hasonlóan vonatkozik ez a vonóerő-struktúrában történt változásra is, hiszen a megelőző időszakokban, amikor a vonóerő döntő hányadát az igaerő tette ki, akkor az igaerő újratermeléséhez nagy területű takarmánytermő területre volt szükség. A vonóerőstuktúra átalakításával ez a takarmánytermő terület felszabadult, és árunövények termelésére használták fel.
62
A műszaki-technikai fejlődés sajátossága, hogy a mezőgazdaság termelőeszközeinek másik nagy csoportja biológiai rendszer. Ennek a műszaki fejlesztésre gyakorolt konkrét hatása abban jelentkezik, hogy a technikai fejlesztés lehetősége mindig függvénye egy adott növény vagy állat termelési potenciáljának, biológiai ciklusának, potenciális termőképességének. a nagy hozamú növény- és állatfajták kinemesítése során a hozamszinten túlmenően tekintetbe kell venni, hogy ezek az élő termelőeszközök alkalmasak legyenek magas szintű technika, továbbá a kemizálás lehetőségeinek kihasználására. A biológiai termelési eszközökkel függ össze, hogy a mezőgazdaságban a termelési ciklusok folyamán a termést meg kell védeni, hisz mind a növényeknek, mind az állatoknak nagyon sok károsító tényezője van.
Műszaki fejlesztési sajátosságot jelent, hogy az árutermelés növelésével a mezőgazdaságban is egyre nagyobb tömegű termék szállítását kell megoldani.
A mezőgazdasági termékek zömmel élelmiszeripari alapanyagok, tulajdonképpen élő szervezetek, ezért a tárolás és a tartósítás során veszteségek keletkeznek, ezek azonban megfelelő tároló- és feldolgozó kapacitással csökkenthetők, illetve megszüntethetők.
Alapvető sajátossága a mezőgazdaság műszaki fejlesztésének, hogy a termelés természeti környezetben folyik. A műszaki-technikai fejlesztés fontos célkitűzése a természeti hatások negatív következményeinek csökkentése.
A műszaki fejlesztés elemei és hatásuk a mezőgazdasági termelésre A mezőgazdaság műszaki fejlesztése a termelésben használt termelési eszközök mennyiségi és minőségi növekedését, minden irányú fejlesztését jelenti, beleértve a biológiai tényezők(nemesítés, új fajták) fejlesztését is. A mezőgazdaság műszaki fejlesztésének megítéléséhez feltétlen szükséges, hogy az egyes komponensek változási tendenciáit és ezek kiváltó okait is vizsgáljuk. A műszaki fejlesztés legfontosabb elemcsoportjai az ún. technikai és biológiai elemek: -
a gépesítés,
-
az energiagazdálkodás,
-
a mezőgazdasági építészet,
-
a kemizálás és
-
az élő szervezeteken végzett genetikai munka, abiolőgiai alapok fejlesztése.
Melyekhez szorosan kapcsolódnak a humán tényezők: a szakképzettség, az üzem és munkaszervezés.
63
A gépesítés szerepe a mezőgazdasági termelésben A mezőgazdasági termelés fejlesztésének gerince a gépesítés. A gépesítés ebben az értelemben azt jelenti, hogy a megelőzően emberi erővel (fogaterővel) végzett tevékenységeket már különböző technikai berendezésekkel végezzük. A gépesítéssel a munka termelékenysége közvetlenül és közvetetten is javul. A közvetlen hatás abban nyilvánul meg, hogy emelkednek a területegysége jutó hozamok, ezzel egyidejűleg csökken az egységnyi termék-előállításához szükséges élőmunka-ráfordítás. Közvetett termelékenységet javító tényező is, mivel a gépesítés hatására a munkaerő egy része más nemzetgazdasági ágakba áramlik, ahol termelékenyebb foglalkozáshoz jut. A mezőgazdaság gépesítésének fejlesztésére viszont visszahat a mezőgazdasági népesség csökkenése is. A munkaerőhiány - különösen a munkacsúcsok idején - az ország erősebben iparosodott vidékein és főleg a gazdálkodásban gyenge mezőgazdasági vállalatokban a termelés fejlesztésének fő akadálya. Ennek megoldása elsősorban a gépesítés fejlesztésével lehetséges. Mindezeken túlmenően a gépesítés fejlesztését indokolják a következők is: - a korszerű termelési technológiák megvalósítása, - a termékek minőségének javítása, - a munkák időbeni elvégzése, a munkacsúcsok kiküszöbölése, - a veszteségmentes betakarítás, - a nagy tömegű szállítások. Napjainkban a gépeket tömegesen és egyre fokozódó ütemben alkalmazzák a mezőgazdasági termelésben. Az ember nagyon hosszú utat tett meg, amíg a mezőgazdasági termelés egyszerűbb eszközétől eljutott a mai modern mezőgazdasági géprendszerekig. A termelésben felhasznált holt munka egyre nagyobb hányadát a gépesítéssel járó ráfordítások adják, és egyre növekszik a termelési költségekben is a gépesítési költségek aránya. Ebből következik, hogy a gépesítés napjainkban egyre inkább közgazdasági problémává válik, és a műszaki-technikai problémák megoldásával szemben az ökonómiai szempontok kerülnek előtérbe. A mezőgazdaság korszerűsítésében az egyedi gépesítés helyébe a géprendszerek léptek. A mezőgazdaság gépesítését és ennek folytán a géprendszerek működését meghatározó sajátosságok a mezőgazdaságban a következők: - A mezőgazdaságban az erő- és munkagép általában nem kapcsolódik össze egész évben. Egy erőgép a különböző munkaműveletekben más-más munkagépkombinációval dolgozik (kivéve az önjáró célgépeket), más-más munkagéppel (gépekkel) alkot gépcsoportot. 64
- A növénytermelés munkaműveletei szorosan egy-egy időszakhoz kötöttek, ezért a műveletek gépei is csak ebben az időszakban, nem pedig egész évben használhatók folyamatosan. - A növénytermelésben a termelési folyamat teljes idejének csak bizonyos időszakaiban folyik munka, a géprendszer egyes elemei tehát időben is változatosan kapcsolódnak egymáshoz. - A géprendszerek elemeinek egymáshoz kapcsolódó viszonyát alapvetően meghatározzák a technikai keresztmetszete, pl. egy-egy termék különböző műveleti igényeinek volumenéhez, illetve egy gazdaság azonos műveleti igényeinek volumenéhez illeszkedés (pl. a növényvédelem). A géprendszerek fejlesztése elválaszthatatlan attól, hogy a mezőgazdaság és ezen belül a növénytermesztés munkafolyamatainak egyre nagyobb része válik gépesített folyamattá, tulajdonképpen a növénytermesztési munkafolyamat azonossá válik a gépi munkafolyamattal. A mezőgazdaság gépesítésével kapcsolatban is felvetődött az elmúlt évtizedekben a rendszerszemléletű fejlesztés. A gépesítésben a rendszerszemlélet alapját a géprendszer képezi, amelynek fő gazdasági ismérve, hogy olyan gépeket foglal rendszerbe, amelyek egymást kiegészítve elvégzik a munkatárgy késztermékké alakításához szükséges különböző műveleteket, vagyis gépesítik az adott munkafolyamat valamennyi alapvető munkaszakaszát. A mezőgazdasági géprendszer kialakítása tehát azt jelenti, hogy olyan gépeket gyártanak és alkalmaznak a termelésben, amelyek egymással szoros kapcsolatban, szoros összefüggésben állnak, és elvégzik a mezőgazdasági munkafolyamatok legfontosabb szakaszait. A géprendszer annál tökéletesebb, minél ritkábban szakítja meg a gépek összefüggő munkáját az emberi munka. A növénytermesztésben a géprendszeren belül ma már említünk műveleti, ágazati és funkcionális géprendszereket mint gépi alrendszereket. A műveleti géprendszer egyetlen munkafolyamatban, illetve műveletben (pl. a cukorrépa betakarításában)együtt dolgozó, műszaki-szervezési szempontból egymással öszszehangolt gépek rendszerét jelöli. Az ágazati (vertikális) géprendszer egyetlen termék (növény) előállításához szükséges gépek összehangolt rendszerét jelenti. Az összehangolás egyrészt az agrotechnikai követelményekkel (munkaminőség, művelet időszaka), másrészt egy-egy munkafolyamaton belül és az egymást követő kapcsolódó műveletekben a gépek, gépcsoportok összehangolását jelenti. Az ágazati géprendszer voltaképpen adott technológiai(vertikális) rendszer szerves része. A funkcionális (horizontális) géprendszer azonos funkciót végző gépekből áll (pl. traktorrendszer, talajművelő géprendszer, növényvédő géprendszer), amely több termék 65
előállításában vesz részt, de egy-egy termék folyamataiban mindig azonos vagy hasonló műveletet végez. Az állattenyésztés géprendszereire is érvényesíthetők ezek, de éppúgy alárendeltek a biológiai-technológiai követelményeknek, mint a növénytermesztés gépei. Működésük is időszakos, bár a termelés egyes fázisainak ismétlődése gyorsabb és rövidebb. Az állattenyésztés gépei azonban részben helyhez kötöttek, túlnyomórészt csak az adott ágazatban használhatók, tehát kevésbé jelentkezik a horizontális alkalmazásuk. Azonban nem zárható ki itt sem az egyes gépek több területen történő használata (pl. egy szállítóeszköz használata különböző állattenyésztési telepek között). A magyar mezőgazdaság gépesítése jelentősen fejlődött a háború óta. Ma már a vonóerő-szükségletnek több mint 90%-át a gépi vonóerő adja. A gépberuházások hatására csökkent az egy traktorra, illetve vonóerő-egységre jutó mezőgazdasági terület A gépellátottság az ötvenes években elsősorban a gépállomások szolgáltató tevékenységére épült. Ekkor azokat az alapvető munkafolyamatokat igyekeztek gépesíteni, amelyek elsősorban nagy kézi- vagy igaerő-szükségletet jelentettek (szántás, talajművelés). Mindenekelőtt a traktorok számának növelésére fektették a fő hangsúlyt, ezzel a növénytermesztési munkafolyamatok gépesítése került előtérbe. A kollektivizálás után a gépesítésben is minőségi változások történtek. A kisebb teljesítményű traktorokat nagy teljesítményű univerzális traktorokkal helyettesítették, és egyre nagyobb hangsúlyt kapott a megfelelő munkagép-állomány kialakítása. A traktorok vonóerőteljesítményének és munkasebességének emelkedése a munkagépek arányának növekedését vonta maga után. A munkagépek gazdaságosabb kihasználása céljából a célgépek helyett az univerzális gépek kerültek előtérbe. A gépesítés fejlesztése révén javult a gépesítési színvonal, különösen azokban az ágazatokban, ahol a betakarítás kézimunka-igényes. Napjainkban gyakorlatilag már teljesen megoldott a gabonatermesztés gépesítése, ugyanakkor viszonylag kedvezőtlenül alakult a még mindig nagy kézimunkaerő-igényű zöldség- és gyümölcs-betakarítás gépesítése. A gépesítés további fejlesztését és ütemét különböző tényezők határozzák meg: • termelési célok, • a gépek műszaki állapota, • az erkölcsi elavulás mértéke, • a gépesítés iránya, • a mezőgazdasági munkaerőhelyzet alakulása, • a talaj és a domborzati viszonyok.
66
Ökonómiai szempontból akkor tartjuk megfelelőnek a gépet, ha munkájának minősége és üzemeltetési költsége jobb és kedvezőbb, vagy legalább is azonos más típusú, de hasonló célú gép munkájának minőségével és üzemeltetési költségeivel. Nagyon fontos tehát, hogy a gépek műszaki és gazdasági jellemzői között minél nagyobb összhang alakuljon ki. Az egyre nagyobb gépesítés ugyanis közvetlen hatással van a termelés költségeire, az amortizáció, az üzemanyag-felhasználás, a javítás költségei, az egyre bonyolultabb, és drágább technika alkalmazásával egyre nagyobb hozamnövekedést igényelnek annak érdekében, hogy a pótlólagos ráfordítások növekedése megtérüljön a termelési érték növekedésében. A hazai mezőgazdasági gépek számottevő részének előrehaladott műszaki és erkölcsi kopása miatt a gépberuházások zöme rekonstrukciós, illetve pótló jellegű. Cél tehát, hogy az elavult - műszakilag és gazdasági értelemben csökkent - értékű gépek minél hamarabb amortizálódjanak a termelésben, és pótlásra kerüljenek. A gépállomány korszerűsítésére folyamatosan törekedni kell, mert korszerűtlenségének több kedvezőtlen hatása van: - A korszerűtlen gépek üzemeltetése konzerválja a régebbi műszaki színvonalat, gátolja a termesztési technológia fejlődését, a munkatermelékenység és a hatékonyság javulását. - Az elavult gépek karbantartása, felújítása az átlagosnál nagyobb anyagi ráfordításokat igényel. - A műszakilag korszerű gépek sem használhatók ki optimálisan, ha mellettük elavult, selejtezésre váró gépek is dolgoznak. - A korszerűtlen, műszakilag elavult gépek üzemképessége, üzembiztonsága igen alacsony, a termelő munkában sorozatos zavarokat okoznak. (Ez is egyik oka annak, hogy a mezőgazdasági munkák egy részét csak optimális időponton túl lehet elvégezni.) - Az elavult gépek és berendezések üzemeltetése a kisebb termelékenység miatt általában több dolgozót köt le. Az előzőkből következő feladat tehát, hogy a mezőgazdasági vállalatok minél magasabb színvonalú, a termelésre pozitív hatást kifejtő műszaki fejlesztési alternatívákat dolgozzanak ki. A gépesítés irányainak meghatározásakor általános elv a mezőgazdasági munkafolyamatok komplex gépesítésének továbbfejlesztése, másrészt a már komplexen megvalósított gépesítésben az automatizálás irányába való továbbhaladás. A traktorok és az önjáró gépcsoportok automatizálását illetően nem elsősorban a programozott irányítás a cél, hanem a munkaműveletek, a munkagépkapcsolás, az automatikus védőberendezések, a vágási 67
magasság szabályozása, továbbá az állattartás, az öntözés és kertészeti termelés speciális területeinek ilyen irányú fejlesztése. A mezőgazdasági munkaerőhelyzet várható alakulása úgy fogalmazható meg, hogy a mezőgazdaság megszűnt más ágazatok munkaerőforrása lenni. A gépesítés a jövőben nem elsősorban munkaerő-felszabadítást jelent, hanem a munkaerő minőségi átcsoportosításával vagy átalakulásával egyidejű folyamat. A munkaerővel szemben a gépesítésfejlesztési irányok viszont magasabb minőségi követelményeket támasztanak, hiszen a komplex géprendszerekben már olyan nagy értékű gépek funkcionálnak, amelyek műszaki és ökonómiai szempontból csak magasan kvalifikált munkaerővel tudnak hatékonyan dolgozni. Az elkövetkező időszakokban a mezőgazdaság gépesítésének egyik legfontosabb tényezője, hogy javuljon a vonóerő-ellátottság és a műszaki színvonal. A traktorállomány minőségét és szerkezetét úgy kell kialakítani, hogy a technológia által előírt munkákat időben, megfelelő minőségben és a lehető legkisebb költséggel el lehessen végezni. A gépesítés fejlesztésében a következők a feladatok: - A tipizálás jelentős költségcsökkentési forrás, mert könnyebben végezhetők el a karbantartási, javítási munkák is. - Tovább növekszik a nagy teljesítményű gépek aránya. A termelés specializációja megköveteli, hogy a növénytermelési munkák időbeni elvégzése érdekében nagy területteljesítményű gépeket alkalmazzanak, s lehetőleg egy menetben többféle munkafolyamatot is el lehessen végezni. - A fejlődés jellemző vonása, hogy a már jelenleg is gépesített munkafolyamatok mellett a komplex géprendszerek, valamint a még nem vagy alig gépesített munkafolyamatok gépesítése kerüljön előtérbe. A komplex gépesítés nemcsak a szűkebb értelemben vett termelési folyamatokat érinti, hanem kiterjed a termeléssel kapcsolatos anyagmozgatási és szállítási feladatokra, valamint a tárolásra is. - A gépesítésfejlesztés fontos kérdése a még nagy kézimunka-igényű ágazatok komplex géprendszereinek kialakítása. - A növényvédelem növekvő feladataival összefüggésben szükséges a repülőgépek és helikopterek szélesebb körű alkalmazása. A nagy teljesítmény, a jó minőség, továbbá a talajkárosodás megszűnése a növényvédelem ilyen irányú technikai fejlesztését indokolja. - Az állattenyésztés technológiájának rohamos fejlődésével párhuzamosan fő feladat az állattenyésztési munkák gépesítésében történő továbblépés. Mindenekelőtt a takarmány-előkészítés, a vízellátás gépesítése a legfontosabb. Továbbra is alapvető, hogy az állattenyésztési beruházások komplex módon valósuljanak meg, hiszen az 68
intenzív állattenyésztés technológiai feltételei csak a korszerű, magas szinten gépesített telepeken valósíthatók meg. - Figyelembe véve a magángazdaságok gazdaságok termelésben elfoglalt helyét, fontos feladatnak kell tekinteni ezen kisgazdaságok gépellátásának megszervezését és javítását. A kisgazdaságok számára megfelelő kerti traktorokat, háti és motoros növényvédő gépeket és az intenzívebb háztáji állattartáshoz szükséges állattenyésztési gépeket kell biztosítani. Az energiagazdálkodás főbb jellemzői A mezőgazdaság dinamikus fejlődését az elmúlt évtizedekben korszerű ipari háttér biztosította és biztosítja az elkövetkező időben is. Ezen ipari háttér tényezői között az energiafelhasználás, általában az energetika térhódítása alapvető szerepet játszott. Amellett, hogy a nyersanyagok előállítására nagy tömegű energiát fordítunk, a feldolgozás és a forgalmazás energiafogyasztása is jelentős. A feldolgozó iparok fejlődése, új iparágak belépése a termelésbe a termék útját a nyersanyagtermeléstől a fogyasztóig meghosszabbítják, és ezzel jelentősen növelik az energiafelhasználást. A mezőgazdasági dolgozók az általuk előállított termékekből egyre kevesebbet fogyasztanak közvetlenül, maguk is az élelmiszeriparon és kereskedelmen keresztül jutnak az élelmiszerek többségéhez. Mindemellett számos más iparág termel a mezőgazdaságnak jelentős energiafelhasználással gépeket, eszközöket és vegyi anyagokat. Az energiafelhasználás növekedése igen szoros összefüggésben áll azokkal a nagy társadalmi változásokkal, amelyek az elmúlt évtizedben a magyar parasztság életében bekövetkeztek. A termelés emelkedésével és korszerűsödésével párhuzamosan csökkent a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma. A nehéz fizikai munkát korszerű gépek váltják fel, könnyebbé vált a falun dolgozó emberek munkája. Mindez tovább fokozza a mezőgazdaság energiaszükségletét. A mezőgazdaság energiagazdálkodásának van egy sajátos vonása. A mezőgazdaság egyike azon kevés ágazatoknak, amely a befektetett energiák által a nap sugárzó energiájának megkötésével újabb, nagyobb tömegű, minőségileg magasabb rendű energiát, élelmiszert állít elő. Az élelmiszertermelés két fontos energiaforrása: az ipari eredetű energia és napenergia. Ennek a két energiának a felhasználásában is jelentős eltérések mutatkoznak. A növénytermelés energiafelhasználásának ugyanis csak egy kis hányada az ipari eredetű energia, ha a naptól nyert energiát is számításba vesszük. Amerikai kutatók adatai szerint egy hektár jó termésű kukorica összes energiaszükségletének mindössze 11%-a ipari eredetű energiaráfordítás (pedig a számításba a kutatók a termeléshez szükséges gépek gyártásához felhasznált energiát is figyelembe vették), a többi energiát a naptól kapja a ku-
69
korica. Mégis a földre érkező napenergia csupán 1,26%-a konvertálódik a kukoricanövényben, és csak mindössze 0,4-0,7%-a magában a szemtermésben. Tehát a növénytermesztés döntő többségében a nap sugárzó energiáját építi be a termésbe. Ez az energia időben és mennyiségben szinte korlátlanul áll rendelkezésre, míg az ipari energiaellátás korlátozott. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy az ipari eredetű energiafelhasználás okszerű fokozása újabb napenergia-készletek feltárását biztosítja. Ennek köszönhető többek között a szántóföldi növénytermesztés termésátlagaiban bekövetkezett kedvező növekedés. A mezőgazdaság energiafelhasználása a nemzetgazdaság összes energiafelhasználásában abszolút mértékben viszonylag alacsony (1960-ban 3,8%, 1970-ben5,1%, 1975-ben 6,5%, 1990-ben 6,7%, 1991-ben 5,9%, 1997-ben 3,8%) A felhasználás ütemének dinamikája viszont különös jelentőségű, mert ez megközelítőleg kétszerese a nemzetgazdaság által felhasznált energia növekedési ütemének. Gondot jelent, hogy a többletenergia-igény túlnyomó mértékben - az energiamérlegben legnagyobb terhet jelentő - kőolajtermékekben jelentkezik. A mezőgazdaság az energiafelhasználás szempontjából tehát rendkívül szerteágazó, sokrétű és igen jelentős változásoknak kitett terület. Az elmúlt évtizedben a mezőgazdasági nagyüzemek jelentős fejlődésen és nagy változáson mentek keresztül. A termelés koncentrációja, a szakosodás, a tevékenységi körök bővülése jellemzi ezt az időszakot. Speciális feldolgozó üzemek, szakosított állattartó telepek tömegei kerültek a termelésbe, amelyek mind az üzemanyag-, mind a hő- és villamosenergia-felhasználás tekintetében jelentős objektumok. Mindezek hatására a mezőgazdaság villamos energia és hőigénye ugrásszerűen megnövekedett. Ha a mezőgazdasági termelésnövekedés ütemét, valamint a felhasznált ipari energia növekedés ütemét vizsgáljuk, a kettő között jelentős eltérés tapasztalható. Még 1960 és 1971 között a mezőgazdaság bruttó termelése 33%-kal nőtt, az összes energiafelhasználás több mint 250%-kal emelkedett. 1971 és 1975 között a mezőgazdaság bruttó termelési értéke mintegy 16%-kal nőtt, miközben az ágazat összes energiafelhasználása 80%-kal emelkedett.
Az energiafelhasználás növekedése viszont nem egyenletes folyamat. A hatvanas
évek elején a nagyüzemek kialakulása, a gépesítés fejlődése gyors energia-felhasználás növekedést eredményezett. Az 1965-1970 közötti szakaszra általánosságban az elért technikai-technológiai színvonal stabilitása volt jellemző, az energiaigény növekedése is mérséklődött. A hetvenes években az iparszerű termelés térhódításával párhuzamosan az energiafelhasználásban ismét dinamikus fejlődés következett.
70
Energiafelhasználás a mezőgazdaságban, erdő- és vízgazdálkodásban 1998 Megnevezés
Felhasználás ezer tonna
Szén
83
Földgáz, millió m3
262
Tűzifa
90
PB gáz
11
Benzin
25
Petróleum
-
Gáz- és tüzelőolaj
383
Fűtőolaj Villamos energia, millió kWh
16 a
998
Forrás: KSH, Magyar Statisztikai Évkönyv 1998 A mezőgazdaság energiafelhasználásában meghatározó szerepet töltenek be a folyékony tüzelőanyagok, ezek között is a motorüzem energiaszükséglete (benzin, gázolaj). Amint a közölt adatok is igazolják, elsősorban a szénhidrogén alapanyagú energiahordozók felhasználása igen magas arányú a mezőgazdaságban. A technológiai fejlesztés, a hőigényes folyamatok széles körű elterjedése megváltoztatta a felhasznált energiahordozók öszszetételét. A szilárd tüzelőanyagok felhasználása folyamatosan csökkent. A folyékony tüzelőanyagok felhasználásán belül is szerkezeti változások figyelhetők meg. A mezőgazdaság a kőolajtermékek felhasználásában az ország legnagyobb fogyasztójává lépett elő. A földgáz felhasználása viszonylag lassabban terjed. Ennek alapvető oka, hogy a gázvezeték és a fogadóállomások kiépítése jelentős beruházási terhekkel jár, ezért a mezőgazdasági vállalatok a fejlesztés során beruházás szempontjából a kedvezőbb olajfelhasználó berendezéseket részesítették előnyben. Az elmúlt évek tapasztalatai viszont igazolják, hogy a földgázellátás fejlesztése az energiatakarékosság egyik alapvető területe. A mezőgazdaság energiafelhasználásában a villamos energia sajátos szerepet tölt be. Aránya az ágazat összes energiafelhasználásában még nem jelentős (16%), viszont növekedési üteme az ágazat összes energiahordozóinak felhasználási ütemét jóval meghaladja. A villamosenergia-felhasználásban a villamos motorok játsszák a döntő szerepet. Az állattenyésztésben a belső üzemi munkák gépesítése révén a mezőgazdasági telepeken használatos stabil munkagépek hajtására kizárólag a villamos energia lehet racionális megoldás. A gépek, gépcsoportok célszerű elrendezésével megvalósítható a központi vezérlés, az automatikus üzemeltetéssel pedig növelhető a termelés biztonsága és hatékonysága. A mezőgazdasági nagyüzemek többsége eljutott oda, hogy több tevékenységnél az energiafelhasz71
nálás további mérséklése már nem a költségek csökkentésével, hanem a termelés visszaesésével, vagy a helyettesítő ráfordítások aránytalan növelésével járna. A mezőgazdaság fajlagos energiafelhasználása mintegy egy nyolcada az iparénak és az élelmiszeriparral együtt sem éri el az egy negyedét (1998.). Hazánk különlegesen kedvező geotermikus adottságokkal rendelkezik. Előtérbe kerül tehát e hasznos energiaforrás céltudatos felhasználása is. Ennek eredményeképpen ma világviszonylatban is Magyarországon van a legtöbb geotermikus fűtésű növényház. Jelentős tartalékaink e területen megfelelő fejlesztési munkával kiaknázhatók. Az elkövetkező időszakokban a mezőgazdaság energiafelhasználásában is elsősorban a racionális felhasználás, az energiatakarékos megoldások fejlesztése látszik legszükségesebbnek. Ennek érdekében: • Tovább kell fejleszteni az energiatakarékos művelési és tenyésztési rendszerek munkáját, illetve adaptálását, az ehhez szükséges technikai feltételek biztosítását. • A különböző termények tartósításánál (szárításánál) fokozottabban és szélesebb körben kell alkalmazni a komplex hasznosítás, a biokémia, illetve mikrobiológiai vagy légmentes tartósítás módjait. • A termékek és termények tartósításánál tovább kell folytatni a szárítás más energiaforrásra történő átállítását (gáz, mezőgazdasági hulladékok, szilárd tüzelőanyagok stb.) • Javítani kell az erőgépek átlagos vonóerő-teljesítményét, egyúttal az erőgépek fajlagos energiafelhasználását is csökkenteni kell. • A szállítás és a rakodás energiaigényének fajlagos csökkentése érdekében fejleszteni kell a szállítás szervezettségét, valamint a rakodási energiát és a szállítási problémákat csökkentő, a veszteségeket mérséklő, a munkafolyamatokat egyszerűsítő konténeres megoldásokat. • A mezőgazdasági termelésben és tartósításban fokozottabb mértékben kell hasznosítani a nap- és egyéb megújuló energiákat, ennek szélesebb körű elterjesztését szorgalmazni kell. • Az optimális geotermikus energiafelhasználás lehetőségét figyelembe véve, ösztönözni kell ennek az energiaformának minél nagyobb mértékű elterjesztését. • Javítani kell a mezőgazdaság energiagazdálkodási tevékenységében a tervszerűséget és a fegyelmet, valamint a termelés gyakorlatában az energiagazdálkodás racionalizálásának szükségességét.
72
Mezőgazdasági építészet A mezőgazdaság nagyüzemi rendszerének kialakítása és továbbfejlesztése nagyarányú épület-beruházásokat követelt a rendszerváltás előtt. Elsősorban az állattenyésztés nagyüzemi fejlesztése indokolta, hogy a beruházások részarányában az építés jellegű beruházások részarányában az építés jellegű beruházások domináltak. Az építés jellegű beruházások az állattenyésztés férőhelyszükségletén túlmenően a mezőgazdaság tárolókapacitásának megteremtését , illetve fejlesztését is célozzák. Az 1960-as évekhez viszonyítva 1980-ra megváltozott a mezőgazdasági beruházások részarányában az építés és a gépesítés aránya. Amíg az 1960-as években a beruházások döntő többsége építés jellegű beruházás volt, és csak kisebb arányú volt a gépesítés beruházásainak volumene, addig az 1980-as évekre a gép jellegű beruházások aránya meghaladta az 50%-ot. A mezőgazdasági beruházások szerkezetének ilyen arányú alakulásához hozzájárult az is, hogy a mezőgazdaság összes állóeszköz-állományának a nagyobb része az épületek értéke, kisebb hányadot tesz ki a gépállomány értéke. Az építési beruházások arányváltozása azt jelzi, hogy a mezőgazdaságban erőteljesen fejlődött az állattenyésztés, ennek pedig alapfeltétele a korszerű férőhelyellátás. Emellett a termelés megóvása, a gépek technikai javítása, a nagy értékű ipari és mezőgazdasági eredetű termelőeszközök (vetőmagvak, műtrágyák) tárolása mind építési beruházásokat tett és tesz szükségessé. A könnyűszerkezetes épületelemek elterjedése, a technológiai és épületgépészeti berendezések volumenének és azok műszaki színvonalának növekedése miatt egyre inkább előtérbe kerülnek az olyan gyártóbázisok (vállaltok, közös vállalkozások), amelyek technológiával is felszerelt, komplett épületek és épületrendszerek előregyártását, forgalmazását és helyszíni szerelését is megoldják. A mezőgazdasági épület-beruházások területén is a hatékony kihasználásra kell az elkövetkező időszakban a hangsúlyt helyezni. Elsősorban nem az új kapacitások megteremtését kell szorgalmazni, hanem a meglevő kapacitások maximális kihasználását, illetve rekonstrukció által a termelés bővítését. A kemizálás jellemzői a mezőgazdaságban A mezőgazdaság műszaki fejlesztésének egyik fontos eleme a kémiai eredetű anyagok nagyarányú és egyre szélesebb körű felhasználása. Az 1970-es években a kemizálás jelentette a technológiai forradalmat a mezőgazdaságban. A fejlődést nemcsak a mennyisé73
gi növekedés mutatta, hanem az is, hogy minőségileg új, nagyobb hatékonyságú kémiai anyagokat használtak fel, és amelyeket egyre több munkafolyamatban és ágazatban alkalmaztak. A műszaki fejlesztés technikai elemei közül a kemizálás, a mezőgazdaság technikai forradalmának egy fontos szakaszát jellemzi, s egyben a mezőgazdasági termelés fejlesztésének igen nagy lehetőségeit tárta fel. A vegyszerek felhasználásának lehetősége gyorsan bővült, és gyakorlatilag általánossá vált a mezőgazdasági termelés minden ágazatában. A mezőgazdaság kemizálása a következő elemeket foglalja magában: - a műtrágyázást, - a vegyszeres növényvédelmet, - a különböző növény- és állatgyógyászati szerek, valamint a takarmányhelyettesítő és takarmánykiegészítő anyagok használatát, - a műanyagok mezőgazdasági felhasználását. A mezőgazdaság kemizálása igen széles területet ölel fel. Egyes elemei közvetlenül hatnak a termelés növekedésére azáltal, hogy többlettápanyagot juttatnak a talajba(műtrágya), elősegítik a tápanyag feltárását (meszezés). A kemizálás más elemei védik a növényzetet a különböző növényi és állati kártevőkkel szemben (növényvédő szerek), emellett közvetlenül kihatnak a munkatermelékenység növekedésére azáltal, hogy feleslegessé teszik olyan munkák elvégzését, amelyeket a vegyszerek használata előtt csak jelentős élőés holtmunka-ráfordítással lehetett elvégezni (pl. sorközi kapálás). Más elemei a kemizálásnak serkentik a növekedést, illetve gátolják a betegségek fejlődését (antibiotikumok, növényvédő szerek, s így ezek a termelés anyagi alapjaiként is felfoghatók. Egyes hatások közvetettek, mivel alkalmazásuk kedvező feltételek mellett növeli a tápanyagok hatékonyságát azáltal, hogy kedvezően befolyásolják a talaj hőmérsékletét (pl. műanyagok felhasználása talajtakarásra, vagy fóliasátrak alkalmazása). A növénytermelési színvonal emelkedésében a műtrágya-felhasználás növekedése mindeddig olyan tényező volt, amely a hozamok növelésén túl a gazdaságosabb termelést is elősegítette. A magasabb terméshozamok elérésében a szervestrágyázásnak is nagy a jelentősége, de az istállótrágya mennyiségének korlátai miatt jelentős mértékben nőtt a műtrágya-felhasználás. A gyors fejlődés indoka volt, hogy a műtrágyázás hatékonysága általában csak nagy adagok esetén alakul ki, s a hazai mezőgazdaság viszonylag alacsony felhasználási szintről indult el. A műtrágyázás hatékonyságának további fokozásához feltétlenül hozzátartozik, hogy a felhasználás mindinkább a komplex műtrágyák irányába tolódik el. Ezzel csökkenthető a vivőanyag mennyisége, olcsóbb a szállítási és a kiszórási költség.
74
A növények nemcsak a talajból képesek tápanyagot felvenni, hanem a leveleiken keresztül is. Ennek eredményeként mind szélesebb körben alkalmazták a levéltrágyázást. A levéltrágyázás alkalmas a talajból hiányzó mikro- és nyomelemek pótlására. Az összetett, tartós hatóanyagú, valamint a folyékony műtrágyák, a levéltrágyák előállítása költségtakarékosabb az ipar számára, előnyösebb s szintén költségtakarékosabb felhasználást jelenthet a mezőgazdaság számára is. Műtrágya-hatóanyag felhasználás 1980-1998 1980
1989 1990
1991
1993
1995
1998
Nitrogén
537
583
358
140
161
191
248
Foszfor
390
266
127
23
25
29
39
Kálium
470
372
186
33
21
27
41
1 399 1 221
671
196
207
247
328
Összesen Egy ha mg-i területre, kg
211
188
104
30
34
40
53
Egy ha szántó, kert, gyümöl-
262
231
127
37
41
49
57
csös- és szőlőterületre, kg Forrás: KSH, Gazdasági Statisztikai Évkönyv, 1999. A műtrágya-előállítás folyamatos tevékenysége a vegyiparnak, mezőgazdasági felhasználása viszont időszakos. A termeléstől a felhasználásig sok idő is eltelhet, s ez az időkülönbség szükségessé teszi, hogy viszonylag nagy mennyiségek kerüljenek rövidebbhosszabb ideig tárolásra. A műtrágya hatóanyag-tartalma tárolás közben csökken, ez szakszerű tárolással, illetve kijuttatással mérsékelhető. Az agrárátalakulás a "minden áron" való költségtakarékosság drasztikusan csökkentette a hatóanyag felhasználást. A műtrágyák hatékony felhasználása szempontjából nem hagyható figyelmen kívül az öntözés sem. Kétségtelen, hogy az öntözés igen költséges folyamat, ezért a meglevő, a műszakilag berendezett öntözőterületeknek csak kis hányadát használják ki. A kémiai anyagok felhasználása terén egyre nagyobb a szerepük a különböző növényvédő szereknek. A vegetációs időszakban a termesztett növényeket nagymértékben károsítják a különböző betegségek, növényi és állati kártevők. Becslések szerint 25-30%-os az a veszteség, amit a különböző kártevők okoznak a növénytermesztésben. Nemcsak közvetlen, hanem közvetett károk is jelentkeznek, elsősorban azon keresztül, hogy romlik a termés minősége, csökken az értéke. Közgazdasági szempontból tehát a növényvédelem elsősorban az intenzív gazdálkodás kérdéseként kezelhető. Ez abból ered, hogy a belterjesség fokozódásával a termesztett növények - a nagyobb hozamra történő nemesítés következtében - kártevőkkel és a beteg75
ségekkel szemben általában érzékenyebbek. Lényeges a gazdaságossági szempontokat figyelembe véve, hogy a védekezés időben történjen, mert a termés megvédése során nemcsak a védekezés költsége térül meg, hanem mindaz az élőmunka- és holtmunka-ráfordítás, amit a termelésben addig felhasználtunk. A magyar mezőgazdaságban a növényvédelem és a növényápolás kemizálása a hatvanas évektől kezdve növekedett erőteljesen. A nagyüzemi gazdálkodás létrejöttével alakultak ki az intenzív kémiai védekezés szervezeti feltételei. A nagyüzemi gazdálkodás olyan növekvő szükségleteket is teremtett, amelyek a kisparaszti gazdálkodás viszonyai között kevésbé jelentkeztek (a termelés nagyüzemi megszervezése, gépesítés lehetősége). A növényvédelem azonban nemcsak kémiai védőszerek használatát jelenti. A tudomány fejlődése ugyanis az utóbbi években feltárta egyes kémiai eredetű vegyszerek káros mellékhatását is. A legújabb tapasztalatok igazolják, hogy a kémiai védekezés mellett a biológiai védekezésnek is megvannak a lehetőségei. Az említett problémák ellenére a vegyszeres növényvédelemnek óriási a jelentősége, és e téren kimagasló eredmények születtek. A felhasznált növényvédő szerek jelentős része importból származik, az import anyagárak emelkedése viszont a termelési költségek jelentős növekedését eredményezi. Ebből következően a növényvédelem fejlesztésének alapvető feladata a komplex növényvédelem megvalósítása. A növényvédő szerek takarékos felhasználása érdekében tovább kell fejleszteni az előrejelzést, az egyes legfontosabb és rendszeresen megjelenő károsító populációkról. A növényvédő szereken kívül növekvő szerephez jutnak olyan kémiai szerek, amelyek befolyásolják a terméskötődést, gyorsítják az érést, fokozzák a színeződést, de csökkentik a párolgást, szabályozzák a fejlődést. Növelni kell a biológiai folyamatokat szabályozó kémiai anyagok felhasználását, amelyek lehetővé teszik az élő szervezetek nagyobb termelékenységét, a homogén termékminőséget, a gépek alkalmazásának növekvő termelékenységét, a kedvezőtlen természeti körülmények káros hatásának mérséklését, általában a termelékenyebb, biztonságosabb termelést. A kémiai anyagok közül nagy jelentősége van azoknak, amelyeket az állattenyésztésben használnak fel. A takarmányok, a takarmány-kiegészítők és a tápok az állattenyésztés termelésfejlesztésének fontos anyagai. A nagyobb biológiai potenciállal rendelkező állatfajták csak megfelelő beltartalmú takarmányok mellett képesek többet termelni. A műtrágyák, a növényvédő szerek, a takarmányadalékok, állatgyógyászati szerek mellett a műanyagok térhódítása is jellemző a mezőgazdaságban. A műanyagok felhasználása nem elsősorban valamely természetes eredetű anyag pótlását célozza, hanem új megoldások, hatékonyabb technológiák megvalósítását teszi lehetővé. Kiterjedten alkalmazzák a 76
műanyagokat a kertészeti termelésben, a korszerű zöldségtermesztés nem nélkülözheti a fóliaházakat, a fóliasátrakat, amelyek elsősorban a palántanevelésben, a primőr zöldség előállításában fontosak. A tárolási veszteségek csökkentésében is nagy szerepük van a különféle fóliáknak, az öntözésnél pedig a fémcsöveket célszerű műanyag csövekkel helyettesíteni. A fejlődés ütemét tekintve a következő években a műanyagok további széles körű felhasználásával kell számolni. A biológia alapok fejlesztése A műszaki fejlesztés biológiai komponenseinek elsősorban a növénynemesítésben és a fajtakeresztezésben, valamint a biológiával határos tudományágak (biotechnológia, biokémia, biofizika) újabb eredményeinek a gyakorlati hasznosításban van fontos szerepe. Az utóbbi évtizedekben a biológia fejlődése több irányban is hatott a termelésre. Egyrészt a különböző növény- és állatfajták termelési tulajdonságait javították, és az új genetikai tulajdonságok potenciálisan alátámasztották a nagyobb termőképességet. Olyan termesztési és tenyésztési eljárások születtek, amelyek hatására a különböző hibridek termőképessége megsokszorozódhat. A növénytermesztésben a nagy hozamú intenzív fajták lehetővé teszik a nagy adagú műtrágyázás megvalósítását, a föld termőképességének jobb kihasználását. Az állattenyésztésben alkalmazott hibridek takarmányértékesítő képessége, ezen keresztül a termelése lényegesen javult, az egyes ágazatoknál (baromfi, sertés) megvalósulhatott az iparszerű termelés. A biológia eredményei azonban nemcsak a fajlagos hozamok növelését tették lehetővé, hanem a mennyiségi szempontokon túl minőségi változásokat is hoztak. Az élelmiszertermelésben a fajták megválasztásával lehetővé válik a fogyasztói igények szélesebb körű kielégítése. A biológia szerepének növekedésével mérhető a tudomány termelőerővé válásának folyamata. A mezőgazdaság egyre nagyobb mennyiségben igényli a tudománytól a bőven termő, illetve a jó termőképességű, a kiváló minőségi paraméterekkel rendelkező új növényés állatfajtákat, hibrideket, a talajok termőképességét, az állatok teljesítőképességét növelő korszerű kémiai, mikrobiológiai anyagokat, korszerű technikát. Az élő anyag, a biológiai alap a mezőgazdaság fejlesztésének, a termelés hatékonyságának és biztonságának, a hozamnövelés lehetséges mértékének a meghatározója. A biológia egyre inkább a mezőgazdasági termelőerő alapvető részévé válik. Az elmúlt években sajnos visszaesett a biológiai alap fejlesztése, a konkurens országokhoz képest fokozódó elmaradás tapasztalható. Az elmaradás mérséklésével kapcsolatos főbb feladatok:
77
- A korszerű, nagy biológiai potenciállal rendelkező fajták, hibridek előállítása. A hazai kutatás ehhez csak részben szolgálhat alapul, nagyobb részben vásárolni célszerű, illetve a nemzetközi együttműködésekben kell a fajtákat beszerezni vagy előállítani. - Gyorsítani kell a hazai biológiai kutatásokat, a vásárolt fajták adaptációit valamint ezek elterjesztését. Génmanipulációs (GMO) lehetőségek áttekintése. - Javítani kell a genetikai kutatásokat, a hibrid- és fajta-előállítást célszerű koncentráltabban és meghatározott célokra irányítva folyatni. A fajta-előállítást és újabb fajták hasznosítását a termelés szférájába helyezve meggyorsítható a tudományos eredmények elterjedése. - Elő kell segíteni, hogy speciális mikrobiológiai és biotechnológiai eljárások komolyabb szerepet kapjanak a minőségi agrártermelés megvalósításában. A mezőgazdaság műszaki fejlesztésének komplexitása A műszaki fejlesztés komponensei, valamint a természeti és közgazdasági adottságok a termelési érték növelésére gyakorolt hatásukat együttesen fejtik ki, egymással bonyolult kölcsönhatásban vannak. Egyiknek vagy másiknak a hiánya, vagy nem kielégítő szintje az egyéb tényezők hatékonyságát is csökkenti. A meglévő tényezők arányai tehát meghatározzák azok hatékonyságát is, ugyanakkor az optimális arányok a vállalatok természetiközgazdasági adottságai vagy fejlesztési célkitűzések módosítása esetén változhatnak. A műtrágyázás például kevésbé gazdaságos akkor, ha nem felel meg a talaj kémiai összetételének és a növények igényeinek. A gépesítés pozitív gazdasági hatása nem érvényesül akkor, ha az üzemi és munkaszervezési feltételek és adottságok nem teszik lehetővé a gépek jobb kihasználását, az üzemeltetési költségek csökkentését. Az eddigi gyakorlati tapasztalatok, ökonómiai vizsgálatok is azt bizonyítják, hogy kedvező gazdasági hatást a komplexen megvalósított műszaki fejlesztés biztosít. A komplexitásnak egyik nagyon fontos eleme a technikai tényezők hatékony felhasználását biztosító társadalmi tényezőrendszer. A műszaki fejlesztés technikai elemeinek hatékony felhasználása megköveteli a társadalmi oldal erősítését nevezetesen a munkaerő képzettségi színvonalának javítását, valamint a korszerű menedzsment kiterjesztését. A szakmai színvonal továbbfejlesztése érdekében nem csökkenhet a mezőgazdaságban dolgozó mérnökök, állatorvosok, közgazdászok jelentősége. A szűk keresztmetszetet a szakmunkás létszám jelenti. Az állattenyésztési telepek, a korszerű növénytermesztési és állattenyésztési rendszerek olyan technikai színvonalon termelnek, ahol egyes részfolyamatok elvégzése is komoly szakértelmet kíván. A rendszeres szakmai képzés és továbbképzés tehát a műszaki fejlesztés nélkülözhetetlen elemévé válik. A mezőgazdaság fejlesztésében a műszaki-technikai színvonal, valamint a gazdálkodás hatékonyságának javítási igénye megváltoztatja a hagyományos üzemszervezési kon78
cepciókat, amelyek elsősorban a földterület olyan legjobb hasznosítását tűzték ki célul, amely egybeesik a fajlagos jövedelmezőségi mutatók maximalizálásával. A gazdasági racionalitás céloldalával összefüggésben a makrogazdasági szükségletek kielégítése a legfontosabb feladat. Az eszközoldalon, vagyis a cél megvalósításának módját tekintve, a legfejlettebb technika hatékony felhasználása lényeges a mezőgazdaságban is. A komplexitás tehát a műszaki fejlesztés technikai-biológiai és társadalmi tényezőinek együttese. A komplexitásra való törekvés döntő fontosságú a műszaki fejlesztés hatékonyságát illetően. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a vállalkozás rendelkezésére álló anyagi eszközöket, illetve a fejlesztésre előirányzott beruházási összegeket a műszaki fejlesztés elemei között elaprózva használja fel. Itt az a követelmény jelentkezik, hogy a mezőgazdasági vállalkozás fő termelési és gazdasági célkitűzései alapján kiválasztja, hogy melyek azok az elemek, amelyek a termelési és gazdasági célkitűzései megvalósítását lehetővé tevő összes tényező közül a szűk keresztmetszeteket jelentik. A tudományos-műszaki fejlesztési feladatok a jövőben még sokrétűbbek, bonyolultabbak és komplexebbek lesznek. Ezek részbeni hazai megoldása is a rendelkezésre álló szellemi, anyagi és más kapacitások, valamint források koncentráltabb, szervezettebb felhasználását teszik szükségessé. Ennek megfelelően a műszaki fejlesztés komplexitása megköveteli a tudományos kutatás és a termelés közötti közvetlen kapcsolat erősítését, az ezt szolgáló emberi és technikai feltételek megteremtését. A tudományos-technikai fejlesztés szerepe a termelőerők harmonikus növekedésében fokozódik. A kutatás a termelőerők fejlődését egyrészt az eredmények gyakorlati általánosítása útján, másrészt a fejlesztést elősegítő elvi, elméleti alapkutatások révén serkenti. A tudományos-műszaki fejlesztés a komplexitás, a koncentráció és a szervezettség mellett még a vertikalitás megvalósítását is kívánja. A jövőben olyan fejlesztési alternatívákat kell kidolgozni, amelyek nemcsak a mezőgazdaság, hanem a mezőgazdaság és az élelmiszeripar körét is felölelik, sőt ezen túlmenően a fejlesztés kiterjed a részükre termelőeszközöket gyártó iparra és a forgalmat lebonyolító kereskedelemre is.
6. A mezőgazdaság és élelmiszerpiac általános és sajátos vonásai A közgazdasági fogalmak, elvek, kategóriák, működési módszerek teljes körét és részletes kifejtését a jegyzet (terjedelme és célja) nem vállalhatja. Ezért az agrárgazdaságtan megértéséhez szükséges közgazdasági fogalmakat és kategóriákat röviden, és célratörően foglaltuk.
79
Piacgazdaságról lévén szó, a kategóriák, fogalmak és gazdasági folyamatok alapismeretei is elsősorban a piachoz, a piac működéséhez fűződnek. A piac működésével kapcsolatos közgazdasági alapvetések megismerése előtt elégedjünk meg azzal a tömör deffinícióval, hogy a piac lényegét bonyolult, de egymással is összefüggő tényezők jelentik: a kereslet, a kínálat, az ár és a jövedelem. Mindegyik mennyiségi és minőségi mértékeiben, de különösen az ár, s a jövedelem összefüggéseiben a pénz szerepe meghatározó (pl. az ár maga is a javak, áruk pénzben kifejezett értéke). Ezért elöljáróban a pénz lényegét és gazdasági szerepét foglaljuk röviden össze.
6.1. A piac elemei, szereplői és általános működése 6.1.1. A piac lényege és tényezői
Az emberek az árucsere lebonyolítására szolgáló helyet tekintik piacnak. Ennél azonban jóval bővebb a kategória közgazdasági tartalma. A mindennapi értelmezés kiindulópontja azonban mindenképp alapvető, hiszen a munkamegosztás és a gazdaság szereplőinek elkülönült érdeke az erőforrások, termékek és szolgáltatások cseréjében nyer megoldást. A gazdaság szereplői eladják saját termékeiket és ezek ellenében vásárolnak más termékeket és szolgáltatásokat. Az egyik oldalon tehát az eladó kínálata, a másikon pedig a vevők, illetve felhasználók kereslete jelentkezik, mind a fogyasztási termékek, szolgáltatások, mind a tőkejavak, mind más erőforrások (köztük a munkaerő) tekintetében. Más kifejezéssel a piac két alapeleme a kereslet és a kínálat. A cserére kerülő javakat, szolgáltatásokat stb. áruknak nevezik, ezért beszélnek áruviszonyokról (árutermelésről), amikor a cserére termelés meghatározó a gazdaságban. A piac tehát végeredményben az árucserék összessége, a kereslet és a kínálat találkozásának viszonya. A kereslet és a kínálat találkozásának feltétele olyan mérce, amely meghatározza, hogy a piacon az áruk, szolgáltatások és egyéb tevékenységek milyen arányban cserélődhetnek. Áruviszonyok között cserearányok kifejezésének gazdasági eszköze az ár, amely az általános csereeszközzé vált pénz révén az áruk, szolgáltatások stb. csereértékének mércéje. Ezt fejezi ki az általános megfogalmazás, miszerint az ár az áruk értékének pénzben való kifejezése.
80
Az ár a vevő esetében elvileg nem haladhatja meg azt az értéket, amelyet számára az adott mennyiség és minőség ér, ugyanakkor az eladó vonatkozásában nem lehet alacsonyabb az áru termelési költségénél. A kereslet és a kínálat tehát csak az ár közrejátszásával válik meghatározóvá, hiszen ez mint mérce dönti el, ki mennyit hajlandó venni, vagy eladni. Az elmondottak tehát jelzik, hogy a piac három, egymással összefüggő eleme a kereslet, a kínálat és az ár. Az ár további tartalmi szerepének megismerése nélkül is le kell szögezni, hogy a keresletet és a kínálatot egyensúlyozó árra nemcsak a cserére kerülő áruk aránya hat, hanem az általános csereeszközként önállóan is piacképes pénz értéke is. Lényegében negyedik piaci tényező a jövedelem, amely a termelőnél és a forgalmazónál hat a keresletre és kínálatra, valamint az árra egyaránt. Az ár piaci egyensúlyozó szerepét általánosan mutatja, hogy valamely áru ára nem változik akkor, ha a keresett és kínált mennyiség megegyezik. Más kifejezéssel piaci egyensúlynak azt az állapotot tekinthetjük, amikor a keresett és kínált mennyiség adott áron egyensúlyba kerül. Persze a gyakorlatban tartós és teljes piaci egyensúly nem alakul ki, de a piaci mechanizmusnak jellemző irányzata az egyensúly felé való törekvés. A törvényszerű egyensúlyi tendenciáktól való eltérések a kereslet, a kínálat és az ár tényezőinek sokaságából és azok változásaiból következnek, de végül is a piac egyensúlyozó hatása érvényesül. A piac gazdasági egyensúlyozó hatásának (a piaci mechanizmusnak) a leegyszerűsített modellje röviden a következőképp fogalmazható meg. A piac a piaci feleket, mind a termelőket, mind a fogyasztókat alkalmazkodásra kényszeríti. A kényszerítő hatás tehát a kereslet. Ez a hatás külső beavatkozás nélkül úgy érvényesül, hogy a haszonra törekvő egyének, illetve vállalatok termelőként a termelés, fogyasztóként a fogyasztás változtatásával reagálnak a piac változásaira. Az ár növekedése esetén a fogyasztók - adott jövedelmük mellett kénytelenek csökkenteni, árcsökkentésnél pedig képesek növelni fogyasztásukat. A termelők, illetve általában az eladók (kínálók) az ár emelkedésével a több haszon miatt növelik, árcsökkenés esetén mérséklik kínálatukat. Az egyszerű piaci séma ismét csak a piaci mechanizmus megértését szolgálja, a valóságban ez bonyolultabb (a bonyolultság természetesen nemcsak az állam piaci beavatkozásaiból adódik, mint ahogy azt sokan képzelik). A piaci mechanizmus működése részleteiben csak a piaci verseny, a piaci szereplők magatartásának, érdekviszonyainak és egyéb mikro- és makrogazdasági tényezőinek változó összefüggésein keresztül érthető meg részleteiben. Itt csupán a főbb
működési
összefüggések
vázolására
81
van
lehetőségünk,
hiszen
csupán
az
agrárgazdaságtani gondolkodáshoz szükséges piaci közgazdasági alapismeretek összefoglalására törekszünk.
6.1.2. A piaci mechanizmusok működésének általános összefüggései
Az adott árura irányuló kereslet alapvetően a szükségletekkel van kapcsolatban. A szükségletek mértéke több tényezőtől (emberi igények, fogyasztási szokások, termelési igények stb.) függ, de gazdaságilag a kereslet egészét a természetes szükségletek mellett befolyásolja a vásárlók fizetőképessége, amelyet globálisan vásárlóerőnek, vagy a szükséglettel együtt fizetőképes keresletnek neveznek. A szükségletnek és a fizetőképességnek is számos tényezője van, de leegyszerűsítve mondhatjuk, a kereslet két fő meghatározó eleme a szükséglet és a fizetőképesség. Együttes hatásukra jelenik meg az ún. fizetőképes kereslet. A fizetőképes keresletet az adott termék ára és a vevő jövedelme határozza meg. A kereslet változásának piaci automatizmusát alapvetően két törvényszerűség határozza meg: egyik (adott jövedelem mellett) a termék árának alakulása, másik adott ár mellett a jövedelem változása. Minél magasabb az ár, amelyet egy cikkért kérnek, annál kisebb az a mennyiség, amelyet az emberek hajlandók megvásárolni belőle, és minél alacsonyabb a piaci ára, annál több egységet keresnek belőle. Ezt és a vásárolt mennyiség közötti összefüggést nevezzük keresleti függvénynek vagy keresleti görbének.
82
Az ábrából is látható, hogy a mennyiség (Q) és az ár (P) fordított arányban áll egymással. A görbe ereszkedő, s e tulajdonságát a csökkenő kereslet törvényének nevezzük. A csökkenő kereslet törvénye szerint, ha egy áru árát felemelik, kevesebbet keresnek belőle. A keresleti görbét az ár és a mennyiség határozza meg. Emellett vannak még más tényezők is, amelyek a keresletre hatnak. Ilyen a családok átlagjövedelme. (A jómódú család kereslete magasabb, mint a szegényé.) Hat továbbá a piac mérete. (A fogyasztók száma más a magyar, és más az amerikai piacon.) Ugyancsak befolyással van a fogyasztók ízlése és a fogyasztói szokások. A közgazdasági gyakorlatban az árösszefüggést a kereslet árrugalmasságának, a jövedelem összefüggést pedig a jövedelem-rugalmasságnak nevezik (ár- és jövedelem elaszticitás). Növekvő ár mellett általában csökken, fordított esetben növekszik a kereslet. Az árrugalmasság jelzője az egységnyi áremelkedésre jutó keresletváltozás nagysága. Ha az ár változása nyomán erősen módosul a vásárolt mennyiség, akkor beszélnek rugalmas (elasztikus), ellenkező esetben merev (inelasztikus) keresletről. Valamely termék (illetve annak kereslete) jövedelem-rugalmasságáról akkor van szó, ha a lakosság, vagy a termelő-fogyasztó jövedelmének lényeges változására a kereslet számottevően módosul. Természetesen egyes áruk kereslete inkább az árváltozásra, másoké a jövedelem változására rugalmas, de a rugalmasság jellege (a fogyasztási szükségletek tényezőinek változása miatt) történelmileg is változik. A kereslet változásának visszahatását az árra, az ár érzékenységének (flexibilitásának) nevezi a szakirodalom.
6.1.3. A kínálat, a költség és az ár alapösszefüggései
Az árupiac kínálati oldalán a piaci résztvevők érdekeit és magatartását a termékek és szolgáltatások és az ár összefüggései határozzák meg. A két piaci tényező kapcsolatát azonban a költségek alakulása közvetíti. Ebben az összefüggésben a gyakorlat igen sok részletkérdését és elméleti hátterét világosítja meg az ún. mikrogazdaságtan. A kínálat mozgatórugója, hogy a vállalkozók jövedelemszerzési törekvéseihez igazodik. A kínálat végül is annál több, minél nagyobb az elért ár és a kínált termék költsége közötti különbség. A piacra kerülő termék mennyisége, illetve a kínálat így részben az ártól, részben a termelési költségtől függ. 83
A kínálati függvényen, vagy kínálati görbén azt az összefüggést értjük, amely egy áru piaci ára és az áru azon mennyisége között áll fenn, amelyet a termelők hajlandók eladni. Az árak emelkedése a kibocsátott mennyiség növekedését vonja maga után.
A vállalkozó tehát kalkulációjában a piacon uralkodó árból kiindulva dönt arról, hogy termelési költségei mellett mennyit érdemes termelnie. Az árut folyamatosan termelni csak addig ésszerű, amíg az ár legalábbis fedezi a termelés költségeit. Ha az ár tartósan a termelési költségek alá süllyed és ez minden termelő esetében bekövetkezik, az áru kínálata esetleg meg is szűnik. A kínálat és az ár összefüggése tehát ellenkezője a kereslet és ár kapcsolatának. Emelkedő ár növeli, süllyedő ár pedig csökkenti a kínálatot, a kínálat elaszticitása általában kisebb a keresleti rugalmasságnál, mert adott vállalatnak a csökkenő árhoz való alkalmazkodása csak szűkebb határok között lehetséges. A vállalat működtetésének költségei ugyanis nem csökkenthetők olyan arányban, mint a termelés mennyisége. A kínálat alkalmazkodása az ár emelkedéséhez már könnyebb, de a termelőkapacitás ennek is határt szab, bővítése pedig újabb költségekkel jár. A kínálat merevsége különösen a befektetés nagyságával növekszik, és a nagy tőkebefektetést igénylő termelési ágaknál sok nehézséget okoz. A viszonylag kevés tőkét kívánó kisvállalatok kínálata is csak kevéssé rugalmas, mert a rendelkezésre álló tőke mennyisége itt is nehezíti az árváltozáshoz való alkalmazkodást. A keresletről és kínálatról mondottakat összekapcsolva meghatározzuk a piaci vagy egyensúlyi árat. Piaci áregyensúly azon ár és mennyiség mellett áll elő, amely mellett a piacon működő hatóerők egyensúlyban vannak egymással. Ilyen ár és mennyiség mellett az a mennyiség, amelyet a vevők meg akarnak vásárolni, pontosan egyenlő azzal a mennyiséggel, amelyet az eladók el akarnak adni. Így nincs,
84
ami az árat vagy mennyiséget változásra késztetné. Az ábrán Po az egyensúlyi ár és a Qo az egyensúlyi mennyiség. Kínálati és keresleti görbéink szigorúan csak tökéletes piacra alkalmazhatók. Ilyenek a szervezett kereskedelmi piacok, például a gabonapiac. De alkalmazható ez a leírás minden olyan piacra is, ahol a vevők és eladók száma viszonylag nagy, s külön-külön nem gyakorolnak hatást az árakra. Az agrárpiacra ez sok tekintetben jellemző.
A kínálat rugalmassága az egyes vállalkozások esetében szűkebb korlátok között mozog ugyan, de az ár változásának az ország adott termelési ágára jelentős a hatása. Egyrészt az ár emelkedése új üzemek létesítésére ösztönöz, viszonylag kevés befektetési költség esetén adott üzem növekedéséhez is vezet. Az ár süllyedése viszont üzemek, sokszor vállalatok megszüntetéséhez vezethet. Hosszabb időközt tekintve tehát az ár változása a kínálatot is erősen módosítja. A vállalkozó piaci alkalmazkodásának végül is alapvető tényezője a termelés költsége. Ezért a termelési költségek kalkulációjának és közgazdasági felfogásának néhány alapkérdését röviden összefoglaljuk. A fogalmak és a szemlélet tisztázását segíti elő a termelési költségek csoportosítása, amely többféle szempont szerint lehetséges. Tárgyuk szerint vannak anyagköltségek (nyers- és segédanyagok), munkaköltségek, tőkeköltségek (kamat és törlesztés) és egyéb költségek (adó, reklám, érdekképviselet). A vállalkozó költségvetésében a haszon is szerepel, melyet bizonyos kulcs szerint vesz számításba a kalkuláció során. A vállalkozói költségekben szerepelnek tehát a saját szolgálataiért járó térítések, benne a vállalatban fekvő saját tőkének a kamata és saját munkájának ellenértéke. A vállal-
85
kozó természetesen saját munkájának díját elszámolhatja jövedelemként is, de annak megtérülését így is az ártól várja. Céljuk szerint megkülönböztetik az ún. finanszírozási költségeket, előállítási költségeket és eladási költségeket. Ezek a vállalkozás megindításának és a vállalat fenntartásának a költségeit, a szorosabb értelemben vett termelési (gyártási) költségeket és a termékek elhelyezési, vagyis forgalomba-hozatalukkal kapcsolatos költségeket foglalják magukban. Elszámolásuk módja szerint vannak közvetlen és közvetett, vagyis felosztandó költségek. E megkülönböztetés abból származik, hogy csak a költségek egy része kapcsolódik közvetlenül a termeléshez, illetve az előállított mennyiséghez. Ilyen mindenekelőtt az anyagköltség, amely minden előállított darabnál felmerül és közvetlenül meghatározható. Ilyenek a bérköltség is és egyes segédüzemi költségek is. A költségek jelentő része nem függ közvetlenül össze az előállított mennyiséggel, hanem együttesen, globálisan jelentkeznek. Így van ez a vállalat berendezésénél, az irodáknál és a műhelyeknél. Ha ezeket egy előállított darabra vonatkozóan ismerni akarjuk (már pedig a kalkulációhoz ismernünk kell), akkor ezeket valamilyen elv szerint el kell osztani az előállított mennyiségre és különböző termékekre. A felosztandó költségek azok, melyek bizonyos rugalmasságot nyújtanak a költségszámításhoz, mert lehetővé teszik, hogy a közvetett költségekkel jobban terheljék az olyan árukat, amelyek a keresletre való tekintettel több költséget bírnak el és kevésbé terhelik azokat, melyek költsége rövidebb vagy hosszabb távon korlátozott. A vállalat szempontjából az a fontos, hogy a közvetett költségek, melyek éppúgy költségek, mint a közvetlen költségek, a vállalat egészében megtérüljenek. Ezért a vállalatok, amelyekben több termékkel foglalkoznak, sokszor átmenetileg megelégszenek egy-egy terméknél az ún. szűkített költségek megtérülésével, s a rezsihez való hozzájárulással. A szűkített költség a közvetlen és a termékre jutó főágazati költségek (két vagy több tevékenység közös költségei) összege. A szűkített költség és az ár különbségét jövedelemfedezetnek (gyakran nyers jövedelemnek) nevezik. Utóbbi nem nevezhető nyereségnek, amely elvileg az összes költség és az ár különbözete. A vállalatok számára hosszú távon ugyan a nyereség optimumának elérése a cél, mégis az üzleti (gazdálkodási) taktika többféle megfontolást igényel. Utóbbihoz pedig többféle kalkulációt és költségelemzést végeznek a vállalatok. A vállalati kalkulációk zömében a termelés folyamatosságát garantáló alapsémából indulnak ki. Az alapséma a költség és a termelés változásának összefüggése. Az összefüggés lényege, hogy a vállalkozó a termelt mennyiség változásától nem függő (állandó) és a válto-
86
zással módosuló (változó) költségeket döntéseinél eltérő módon kezeli. A változó költségek köre nemcsak a termelés volumenének, hanem intenzitásának, technológiai színvonalának változtatásával is befolyásolható. Az állandó költségek viszonylag függetlenek a termelés változásától (pl. az amortizációs költség, vagy a vállalat működésének költségei). Természetszerűleg a termelés volumenének növelése nyomán csökken az állandó költség egységnyi termékre jutó hányada, s ez mindaddig javítja az önköltséget és a jövedelmet, amíg a volumen növelésére fordított változó költség emelkedése azt ki nem egyenlíti. A termelési volumen és a ráfordított költség változása közötti összefüggés vizsgálata tehát a vállalkozó folyamatos feladata. A vonatkozó költségvizsgálatok során a változó költségeket csoportosítják lineárisan, progresszíven és degresszíven változó költségekre. Egy-egy üzleti tevékenység megítélésekor, vagy az árutermékek, gyártmányok jövedelempozíciójának egybevetésekor gyakran az ún. fedezeti hozzájárulást kalkulálják. A vállalatok ezt sokszor összehasonlításokra is használják. A fedezeti hozzájárulás a hozadék, termelési érték (a volumen és az ár szorzata) és a változó költségek különbsége. Ha levonják belőle az állandó költségeket, a nyereség összegét kapják. A költség-hozam összefüggés alapvető vállalati mutatója az önköltség (egységköltség), amely az egységnyi termékre jutó költséget jelenti. Az egységköltség jelzi a vállalkozónak, hogy mennyit kell kérnie a termék egy egységéért. Nem mutatja azonban, hogy milyen mennyiség előállítása legelőnyösebb számára. Ha a termelő az előállított mennyiséget addig növelné, amíg az önköltség egyenlő lesz az árral, akkor az árban csupán költsége térülne meg. Más mércét kell tehát keresnie a termelőnek azon mennyiség meghatározására, melynek előállítása számára a legelőnyösebb. E célra alkalmas a határköltség, illetve marginális költség, amely a termelési volumen egységnyi növelésével járó közvetlen költségnövekedés. A többletköltség az árudarab, ill. sorozat közvetlen költségéből áll. Amikor ez a költség megtérül az árban, addig érdemes a termelést növelni. Ha ugyanis a határköltség éppen megtérül, akkor az utolsó egységen már nincs ugyan nyereség, de a határon belüli hozam még nyereséget ad. Az egységköltség ugyanis kisebb, mint a határköltség, mert az egységköltségnél az állandó költségek is szerepet játszanak és ezek hányada annál kisebb lesz, minél több egységet állítunk elő. Azon a ponton túl, melyen a határköltség egyenlő az árral, elvileg már nem érdemes az előállított mennyiséget növelni, mert az egységköltség növekszik és ez a nyereséget csökkenti. A határköltség egy ideig csökkenő irányzatú, mert a változó költségek között vannak olyanok, amelyek nem nőnek az előállított mennyiséggel arányosan.
87
Minél inkább megszűnik ennek a hatása és előtérbe lép a mennyiséggel arányosan vagy emelkedő arányban növekvő költségek hatása, annál inkább kezd emelkedni a határköltség. A határköltség legalacsonyabb pontját előbb éri el, mint az egységköltség, mert az utóbbit az állandó költségnek az előállított mennyiséggel csökkenő hatása is befolyásolja, a határköltség pedig ettől független. A határköltség grafikon görbéjének emelkedésében metszi az egységköltség-görbét, melynek emelkedése később következik be. A vállalkozó érdeke tehát - szabadversenyt feltételezve - a termelésnek addig a pontig való növelése, míg határköltsége egyenlő az árral. Szabadverseny mellett az eladónak nincs befolyása az árra, ezért akkor nyer legtöbbet, ha annyit tud eladni, amennyit még nyereséggel termelni képes. A kínálat tehát ebben az esetben siet a keresletet olyan mértékben kielégíteni, amennyire költségeinek alakulása ezt megengedi. Ha a termelőnek exportra is lehetősége van, akkor előnyössé válhat számára termelésének az előbbi határon túli növelése is, mindaddig, míg a többlettermelést az állandó költségek növelése nélkül elbírja. Racionális ebben az esetben olyan többletet termelni, melynél a hozzánövekvő mennyiség utolsó egységének közvetlen, tehát a változó költségei még éppen megtérülnek. Ha ugyanis a belföldön eladott mennyiség megtéríti az állandó költséget és az itthon eladott mennyiség változó költségeit is, akkor a többletet csak közvetlen költségek terhelik. Az ily módon való versenyzést a szakirodalom dömpingnek nevezi.
6.2. A piaci verseny elméleti működése
A piaci mechanizmus érvényesülése a gazdaság verseny (kompetitív) rendszerét jelenti, ahol minden résztvevő részesülhet az alkalmazkodás előnyeiből és a lemaradás hátrányaiból. A kompetitívnek, vagy szabadnak, vagy nálunk piacgazdaságnak nevezett rendszer "olyan bonyolult mechanizmus, amely az árak és a piacok rendszerén keresztül spontán módon koordinálja és kommunikálja a különböző személyek millióinak ismereteit és cselekedeteit”. A piaci mechanizmusban a különböző áruk, tőkejavak, szolgáltatások stb. piacai öszszefüggenek egymással és kölcsönhatásban vannak. A kölcsönhatások lehetnek igen szorosak (pl. a helyettesíthető áruk esetében) és kevésbé szorosak. De mindent egybevetve - és ezt erősíti, hogy a piaci mozgásokat a pénz közvetíti - a piacok egymásra hatása érvényesül. Áruviszonyok között természetszerűleg nemcsak a fogyasztási cikkeknek, szolgáltatásoknak
88
és tökejavaknak van piaca, hanem a munkaerőnek is. Az árugazdaságban fontos szerepet betöltő pénznek és az értékpapíroknak is van piaca. Nyilvánvalóan tehát, utóbbiak is a piaci mechanizmus komplex rendszerének részei. A piaci rendszer tökéletlenségeire gyakran utal, mind az elmélet, mind a gyakorlat. A "szabadversenyes" (kompetitív) rendszerben minden egyén saját érdekének követésekor a piaci mechanizmus, mint "Láthatatlan Kéz" irányítása alatt terelődik a számára is legkedvezőbb cselekvés irányába. A tiszta piacgazdaság azonban a gyakorlatban általában nem létezik. Illúzió lenne törekedni ezért a tisztán szabadversenyes piacgazdaság valamilyen modelljére. A korlátozott verseny (korlátozott piaci mechanizmus) alapkérdéseit Heller Farkas professzor a következőképpen foglalja össze: "A tökéletes piacon minden eladó versenyez a többi eladóval és hasonlóképpen a vevők is mind versenyeznek egymással abban az értelemben, hogy egyik sem akar hátrányosabban cserélni, mint a másik és mindegyik addig akar cserélni, amíg abból, esetleg a másik rovására is, előnye származik”. A piac áttekinthetőségének hiánya, a felek hanyagsága és pontatlansága, az áru minőségében mutatkozó különbségek, a helyi kötöttségek és egyéb hasonló körülmények akadályozzák, hogy a verseny a maga teljességében érvényesüljön. Minél inkább vezeti a vevőket a megszokás, vagy bizonyos körülményeknél (pl. a helyi viszonyoknál vagy az élvezett hiteleknél) fogva egyes üzletekhez való kötöttség, annál inkább bomlik meg a piac egysége és annál inkább fejlődik ki az az állapot, amelyet korlátozott versenynek nevezünk. Lényegét tekintve a korlátozott verseny a piac egységének gyengülése. Emiatt a piac mintegy részpiacokra szakad, anélkül azonban, hogy ezek a részpiacok teljesen önállósulnának és elveszítenék egymással való kapcsolatukat. Minden eladónak helyi adottságaiból és a vevőknek egyéb okokból üzletéhez való ragaszkodásából kifolyólag megvan a maga vevőköre (törzsközönsége). (Ez persze nem jelenti, hogy a vevő mindenesetre és minden körülmények között hű marad a kínálóhoz). A versenyt korlátozó tényezők közül kiemelkedik az áruk minőségének különbözősége. Minél egyneműbb az áru, annál inkább hajlik piaca a teljes verseny felé, míg a minőségi különbségek jelentős akadályai annak, hogy a verseny teljes legyen. Ugyanazon áruknak különböző minőségeit lényegileg különböző áruknak tekinthetjük, mert így sokszor a vevők egy-egy minőséghez annyira hozzászoknak, hogy más minőség iránt nem is érdeklődnek. Az áruk minőségének a vevőkre való hatását az üzleti élet a verseny korlátozására igyekszik
89
erősen kihasználni. A gyárak és a kereskedők bizonyos minőségeknek a többiekkel szemben való előnyeit domborítják ki, hogy árujuk kelendőségét növeljék. A verseny tehát most már nemcsak árakkal folyik, hanem minőségekkel is, mert hiszen az egyes minőségek árai különbözőek lehetnek és ha a vevő ragaszkodik a minőséghez, akkor az ár bizonyos határok között el is térhet a hasonló szükségletet kielégítő, de más minőségű áruétól. A minőségi verseny széles körű érvényesülése jut kifejezésre a reklám erős felkarolásában, amely éppen azt akarja elérni, hogy a vevő ne annyira az árat, mint inkább a minőséget nézze a vásárlásnál. Természetesen a minőségi különbségek különbözőségének monopóliuma csupán egyik tényezője a versenyt korlátozó monopolista tényezőknek (állami, szervezeti, vállalati stb. monopóliumok).
6.3. A piacforgalom és működés gyakorlata (kereslet-kínálat élesben)
A piacgazdaság működésének központi mechanizmusa a piac, amely - mint láttuk - nem működik konzekvensen (tökéletlen piac) és ennek számos mikro- és makrogazdasági következményei vannak. Az agráriumban mind az árupiacon, mind a termelési tényezők piacán ezeken kívül még sajátos piacműködési tényezők és hatások is érvényesülnek. A piacgazdaságban a gazdasági szereplők közötti koordináció fő formája piaci koordináció, így a piac, annak szereplői, a koordináció formái, a közgazdaságtan - beleértve az agrárközgazdaságtant - egyik kiinduló alapkategóriája. A piac, a rendszeres árucsere gazdasági, szervezeti formája a kereslet és a kínálat találkozási helye és tere, valamint az eladások és vételek összessége. Ezek alapján a piac fő dimenziói a következőkben határozhatók meg: A piac egyrészt az árucsere intézménye, amely keretet biztosít az árucsere lebonyolítására. A piac, mint intézmény különösen a koncentrált piacok (nagybani piacok, aukciók és határidős árutőzsdék) esetében válik nyilvánvalóvá. A piac, mint intézmény az árucsere infrastruktúráját is biztosítja. A piac másrészről az árucsere helye is, az eladók, a vevők meghatározott földrajzi határokon belül léphetnek egymással piaci kapcsolatokba. Ez a földrajzi távolság részben a termék jellegétől (romlandóság, szállíthatóság), részben a szállítási és tárolási, valamint feldolgozási technológia színvonalától, valamint az információs rendszer működésétől függ. A
90
piac földrajzi hatóköre, a technikai fejlődés révén folyamatosan nő, így bizonyos termékek esetében ma már egységes világpiacról beszélhetünk (pl. gabonafélék), míg bizonyos termékek esetében (pl. élősertés, friss tej) csak helyi, vagy legfeljebb közvetlenül határos országok közötti árucseréről beszélhetünk. A piac földrajzi hatóköre alapján megkülönböztethetünk regionális és nemzetközi piacokat. A piac harmadrészt az árucsere és az arra épülő információk összessége. A piaci szereplők magatartása szempontjából a piaci információk - a kereslet, a kínálat és az ár jelenlegi helyzete, jövőbeni várható változása - meghatározóak. A piac működéséhez egyik oldalról információkra van szükség, másik oldalról a piac maga is fontos információs forrás. A piaci információnak a piac átláthatósága és hatékony működése szempontjából van kiemelkedő jelentősége. A piacokat az árucsere tárgyát illetően a következőképpen célszerű csoportosítani: árupiacok és szolgáltatások piaca, szellemi termékek piaca, munkaerőpiac, pénz-, hitel-, tőkepiac, és földpiac. A mezőgazdaságban, illetve az élelmiszergazdaságban működő vállalkozások ezekkel a piacokkal egyaránt kapcsolatba kerülnek, vagy ráfordítási (input), vagy kibocsátási (output) kapcsolataikon keresztül. Agrárközgazdasági szempontból a felsorolt piacok közül a meghatározóak a mezőgazdasági termékek és élelmiszerek, mint árupiacok. Mindemellett a mezőgazdaságban sajátosan vetődik fel a földpiac és a munkaerőpiac működése. A piac fő szereplői egyrészt az eladók, akik képviselik a kínálatot, másrészt a vevők, akik képviselik a keresletet. A gazdaság fő szereplői jellemzően jelennek meg a piaci szereplők között. A fogyasztó(k) és a háztartás(ok) döntően vevőként jelentkeznek az árupiacokon és egyben a végső felhasználást is képviselik. Fontos megjegyezni, hogy a fogyasztók viszont a munkaerőpiacon eladóként jelennek meg. Koordináció szempontjából lényeges, hogy a vállalatok, illetve a vállalkozók az árupiacon kettős szerepben jelennek meg részben, mint az alapanyagok, nyersanyagok, félkész- és késztermékek vevői részben, mint félkész, vagy kész termékek eladói. A gazdaság harmadik fő szereplője az állam, a piaci intézkedéseivel, szabályaival közvetett piaci szereplőként van jelen, amely mind a kínálatra, mind a keresletre egyaránt hat. Az árucsere két oldalán a kereslet egyrészt fogyasztói keresletként (egyes fogyasztó kereslete), másrészt piaci keresletként (az összes fogyasztó aggregált kereslete az adott termékből) jelenik meg. A másik oldalon a kínálat egyrészt az egyes eladó kínálataként másrészt, mint piaci kínálat (az összes eladó aggregált kínálata az eladott ter-
91
mékből) mérhető. A közgazdaságtan, (beleértve az agrárgazdaságtant is) döntően az aggregált kereslettel, illetve az aggregált kínálattal foglalkozik. Az egyes fogyasztók és eladók keresletének és kínálatának eltéréseivel, annak okaival és következményeivel, elsősorban a marketing foglalkozik, de több agrárközgazdasági összefüggés vizsgálata interdiszciplinárisan merül fel. A neoklasszikus közgazdasági elméletek szerint a piaci szereplők magatartását a következők jellemzik: egyrészt a kereslet kiindulópontja az egyéni fogyasztó, akinek magatartását a hasznosság maximalizálására irányuló törekvés vezényli. Másrészt a kereslet kiindulópontja az egyes vállalkozó, akinek magatartását a profit maximalizálása irányítja. A piaci szereplők magatartását az előző összefüggésben racionálisnak tekinthetjük. A piac szereplőinek magatartását ilyen módon kizárólag a piacon megjelenő ár koordinálja. Ennek megfelelően a piac három kiindulóponttal - a kereslet, a kínálat, valamint az ár - rendelkezik, amelyek kölcsönösen hatnak egymásra. A klasszikus közgazdaságtan elméletei szerint a kereslet, a kínálat és az ár kapcsolatrendszere az ún. piaci automatizmusokon keresztül (láthatatlan kéz) képes a piacokat hosszabb távon tartósan egyensúlyban tartani. Ezt az elméletet a történelmi gyakorlat cáfolta meg, a nagy gazdasági világválság során (1929-33). A gazdasági válság káros hatásainak csökkentésére, illetve elkerülésére az 1930-as évektől kezdve az állam egyre inkább aktív piaci szereplővé vált. Az állam túlzott beavatkozását szintén a gyakorlat vétózza meg. Az elmúlt évtizedben egyre határozottabb trendként jelentkezik az állami szerepvállalás csökkenése az agrárpiacok terén is. Az állam szerepe alapvetően három összefüggésben jelenhet meg: egyrészt a piacok működési, technikai feltételeinek kialakítása és fejlesztése, ilyenek lehetnek pl. az áruszabványok, szokványok, minőségi osztályok, a minőségellenőrzés technikai feltételeinek biztosítása, az infrastruktúrális és információs rendszerek fejlesztése. Másrészt a piaci szereplők közötti verseny szabályainak meghatározása és betartatása, a piaci verseny fenntartása és fejlesztése érdekében. Harmadsorban a mezőgazdaságban igen fontos a gyenge alkupozícióval rendelkező piaci pozíciók védelme és támogatása. A gyenge alkupozíció, a nagy számú viszonylag egyenlő piaci részarányú szereplők, alacsony termékdifferenciáltság, valamint az alacsony be- és kilépési korlátok miatt jelentkezhet. A horizontálisan és vertikálisan megnyilvánuló gyenge alkupozíció közvetlenül az árakban, illetve közvetetten a jövedelmekben jelenik meg. A fentiek érdekében az állam különféle agrárrendtartásokat, ár- és jövedelemtámogatási rendszereket, import- és exportszabályozási rendszereket működtethet. A mezőgazdasági termelők
92
mellett az árupiacok másik szereplői a fogyasztók, akiknek alkupozíciói szintén gyengék, ezért alkalmaznak, különböző fogyasztóvédelmi eszközöket és szabályokat.
6.3.1. A kereslet alapösszefüggései és jellemzői A kereslet alapvetően a szükségletből vezethető le, a szükséglet - az igény - és a kereslet hármas kapcsolati rendszerében. Az anyagi szükségleten az emberi lét fenntartásához szükséges javak és szolgáltatások összességét értjük. A szükségletek legalapvetőbb szintje a fiziológiai szükségletek, mint pl. az éhség, szomjúság, stb. A szükséglet az ember vele született jellemzője, nem teremthető. A szükséglet konkrét kielégítési módját (éhség ⇒ szendvics), annak alternatív lehetőségeit igényeknek nevezzük. Az igény megjelenése vezethet el a kereslethez. A fenti hármas kapcsolatrendszerbe több szűk keresztmetszet épül be. A szükséglet és az igény közé, az adott termék elfogadhatósága (kultúra, más társadalmi csoport, saját tapasztalat által meghatározva) iktatódik be. Az igény és a kereslet közötti szűk keresztmetszet egyrészt a jövedelem és az ár, másrészt a termék időbeni és térbeni elérhetősége. A közgazdaságtan - beleértve az agrárgazdaságtant is - döntően a kereslet, a jövedelem és az ár összefüggésekre koncentrál (a többi tényezőt döntően a marketing vizsgálja). A neoklasszikus közgazdaságtan elméletében a kereslet kiindulópontja az egyéni fogyasztó, illetve a háztartás. A fogyasztó preferenciáit adottnak és homogénnek tekintik, amelynek döntően a használati érték és az ár viszonyában jelennek meg. A kereslet egyik oldalán a fogyasztói kereslet (consumer demand) jelenik meg. Ide tartoznak azok az alternatív termékmennyiségek, amelyeket az egyéni fogyasztó hajlandó és képes megvásárolni az árváltozás függvényében, ha az egyéb tényezőket változatlannak tekintjük. A másik oldalon összegződik a piaci kereslet (market demand). Ide tartoznak azok az alternatív termékmennyiségek, amelyet az összes fogyasztó meghatározott piacon hajlandó és képes megvásárolni az árváltozás függvényében, az árak függvényében (ha az egyéb tényezőket változatlannak tekintjük). A fogyasztói kereslet nem tekinthető egyenlőnek, az adott időpontban az egy főre jutó fogyasztások összességével, mivel a fogyasztás magában foglalja a saját termelésből történő felhasználást is, amely Magyarországon különösen a sertéshús, a baromfihús, illetve a zöldség- és gyümölcsfélék esetében jelenik meg. A fogyasztói kereslet és a piaci kereslet közötti kapcsolatot statikus értelmezésben a lakosság létszáma, dinamikus értelmezésben a lakosság létszámának változása jelentősen befolyásolja. Statikus értelemben a kereslet az
93
árváltozásoktól függ, mivel az egyéb tényezőket konstansnak tekintjük és így a jelenlegi ár és a jelenlegi kereslet közötti kapcsolat a meghatározó. A gyakorlatban a kereslet dinamikus értelmezése a helyénvaló, amely az időtényező hatásaival is számol. Az időtényezőhöz tartoznak egyrészt az ár változásai, illetve a termék áralakulásával kapcsolatos jövőbeni feltételezések, másrészt a lakosság létszámának és jövedelmének változása. Harmadik tényező az adott időpontban történő árváltozásra való késleltetett reagálás. A jelenlegi keresletet, a jelenlegi ár mellett az ár jövőbeni változásával kapcsolatos feltételezések és várakozások is jelentősen befolyásolják. Mindenki számára jól ismert jelenség a nagyobb áremelések előtt vásárlási hullámok, "bespájzolás" léte. A jövőbeni véletlen események (pl. természeti tényezők, szárazság, növénybetegségek hatása) képezik alapját a spekulatív kereslet kialakulásának (tárolható termékek esetében). A lakosság létszámának változása meghatározó a kereslet változása szempontjából. A gazdasági életben természetes jelenségnek tekinthető a lakosság létszámának változása, s ezzel összefüggésben a lakosság nominál, illetve reáljövedelmének változása. Az adott időpontban a piacon megjelenő árváltozás hatása a fogyasztók egy részénél, így a piaci keresletnél késleltetve jelentkezik. Késleltetésről akkor beszélhetünk, ha az ok és az okozat között időeltérés mutatkozik, a fogyasztók reagálása időkéséssel valósul meg. A késleltetés fő okai egyrészt, hogy a fogyasztók keresletének változása fokozatosan, nem ugrásszerűen jelentkezik (a hiányos ismeret, a fogyasztói bizonytalanság és technológiai tényezők miatt). A késletetés a fogyasztói szokások merevsége miatt is bekövetkezhet, továbbá a helyettesítő termékek felhasználásának hatása és a jövedelem, valamint hitelkorlátok miatt. Ezek alapján célszerű a kereslet vizsgálatát két idődimenzióban elvégezni, egyrészt rövid-távon, másrészt hosszú távon. Az élelmiszerek iránti kereslet rövid-távon kevésbé változik, mint hosszú távon. A kereslet változását hosszú távon befolyásoló fő tényezők között alapvető a lakosság létszámának és megoszlásának (kor, településtípus, nem, jövedelem szerint) változása és a fogyasztói jövedelmek nagyságának és elosztásának változása. Ároldalon az adott termék saját árának és a helyettesítő kiegészítő termékek árának változása hat a keresletre. A helyettesítő (közvetlen) termékek elérhetősége, ennek módosulása, valamint a fogyasztói ízlések és preferenciák változása is befolyásolja hosszú távon az adott termék keresletének változását. Ezek a tényezők általában hosszabb távon együtt hatnak, a hatások szétválasztása nehéz feladat. Jó példa erre hazánkban a sertéshús fogyasztásának erőteljes visszaesése az 1990-es évtizedben. Ez részben a lakossági reáljövedelmek csökkenésével, a lakossági
94
jövedelmek differenciálódásával, másrészt a helyettesítő termékek növekvő szerepével (baromfihús), illetve az egészséges táplálkozással kapcsolatos fogyasztói megfontolások (preferenciák) változásával függött össze. Az agrárközgazdasági piacelemzésben a keresletet két csoportra osztják: egyrészt az elsődleges keresletre, másrészt a származtatott keresletre. Az elsődleges kereslet a fogyasztók, a háztartások szintjén jelentkező kereslet, a származtatott kereslet a közbülső felhasználók kereslete (pl. a kristálycukor iránti fogyasztói keresletet elsődleges keresletnek tekintjük, a cukorgyárak cukorrépa iránti kereslete másodlagos, származtatott kereslet). Az elsődleges kereslet és a cukorgyárak származtatott kereslete közé a szállítási, a tárolási, a feldolgozási, nagy és kiskereskedelmi költségek iktatódnak be. A mezőgazdasági termékek származtatott kereslete megjelenik az elsődleges élelmiszerfeldolgozók piacain, a nem élelmiszeripari feldolgozók (könnyűipar, vegyipar, stb.) piacán, a továbbá az ún. intézményi piacokon (pl. nonprofit szervezetek, kórházak, iskolai közétkeztetés), és a kormányzati piacokon (pl. állami intervenciós felvásárlás, illetve önkormányzatok vásárlásai). Mezőgazdasági termékek piacelemzésénél, ezek helyzetét és változását is vizsgálni kell.
95
6.3.2. A kínálat alapösszefüggései és jellemzői
A kínálat fogalma alatt azt az áru és szolgáltatásmennyiséget értjük, amelyet adott áron meghatározott piacon az eladók felajánlanak. A kínálat esetében beszélhetünk összkínálatról (aggregált, más néven piaci kínálat), illetve egy-egy eladó kínálatáról vagy egy-egy termék (fajta, minőség, osztály stb.) kínálatáról. Egy-egy mezőgazdasági ágazat termékeinek kínálatát az agrárközgazdasági vizsgálatok több oldalról közelítik meg. Tulajdonképpen az egyes tevékenységek termelésének alakulását legtöbbször éppen a piac kínálati viszonyainak megismerése érdekében vizsgálják. A kínálat időbeni változását befolyásoló tényezők csoportosítása a kínálat elemzésének módszeres megközelítésével szükséges. A főbb tényezők a következők: a felhasznált erőforrások (inputok) árainak változása, ugyanazon erőforrásokért versenyző termékek árainak, illetve jövedelmezőségének változása, a technológiai fejlődés hatása, a termék saját árának változása, az ikertermékek árainak, illetve árarányainak változása, a termelési és hozamkockázatok nagysága, az intézményi, illetve szabályozási tényezők és a természeti tényezők hatása. Nem véletlen, hogy az inputok és a versenyző termékek árösszefüggése szerepel első helyen. Vállalati szinten a termékek előállítása érdekében felhasznált ráfordítás árainak változása jelentősen hat az adott termék termelésének jövedelmezőségére. Ha az input árak változása a termelési árakban megtérül, akkor indokolt lehet az input felhasználás színvonalának fenntartása vagy növelése. Az inputok, ráfordítások helyettesítési lehetőségei esetén a kedvezőbb árpozíciójú termék felhasználása lehetséges. Egyéb esetben indokolt lehet az inputok felhasználásának csökkentése. Az utóbbira példa a műtrágyaárak, illetve a műtrágya-felhasználás változásának összehasonlítása. Hasonlóan fontos a takarmányárak (például takarmánybúza, kukorica, szója stb.) és az abrakfogyasztó ágazatok termékei árváltozásának
összehasonlítása
is.
Makrogazdasági
szempontból
az
összefüggésben
agrárközgazdasági és agrárpolitikai konzekvenciákat kell keresni. A mezőgazdasági termékek, ágazatok egy része ugyanazon szűkös erőforrásokért versenyez (pl. föld, földminőség, gépek, berendezések, pénzügyi erőforrások). Az erőforrások szempontjából versenyben álló termékek árváltozásai kölcsönösen hatnak egymásra, pl. a búza, kukorica árarány változása megjelenhet a vetésszerkezet változásában. A mezőgazdasági termelés során felhasznált ipari anyagok, vetőmagvak, állatfajták és technológiák folyamatos fejlesztésen mennek keresztül, amelyek a termelés ráfordí96
tás-hozam arányaiban, illetve költségeiben jelennek meg. A talajművelési, tápanyagutánpótlási, növényvédelmi, takarmányozási és tartástechnológiai változások hosszabb távon lezajló folyamatok, hatásuk is csak hosszabb távon értékelhető. A mezőgazdasági termékek termelése során előfordul, hogy két termék termelése nem választható szét, vagy nem válik szét egymástól és mindkét termék szerepe jelentős az árbevételben. Az ikertermékek árai, árarányai (pl. gyapjú, és vágójuh, vagy kettős hasznosítás esetén tej és vágómarha) egymás kínálatára kölcsönösen hatnak. Például az 1990es években a mélypontra zuhant gyapjúárak a vágójuh kínálatát is visszavetették. A mezőgazdasági termékek termelésének, hozamainak ingadozása, így kockázata egymástól jelentősen eltér. A termelési kockázatok egy része az időjárással függ össze, (pl. repcénél tavaszi fagyok), vagy fajtulajdonságok (kajszibarack termékingadozása). Az előbbi tényezők rövid távon is jelentős kínálatváltozást okozhatnak, hosszabb távon viszont a termelők magatartásában, tartózkodásában jelenhetnek meg. Makroszintű vizsgálatoknál a változások tendenciáit és az állami beavatkozások szükségességét, módszereit keresik. A kínálat alakulását intézményi és piacszabályozási tényezők is jelentősen befolyásolhatják, mint pl. a kínálat kvótákkal való szabályozása, (pl. önkéntes libamáj kiviteli kvóták) szerződéses korlátok, illetve kötelezettségek (pl. több éves szerződések), integrációs kötelezettségek vagy szerződéses rendszerek (pl. cukorrépa termelési szerződés keretében való előállítása). Ezek makrogazdasági figyelése és elemzése a termelők reagálásának rendszeres vizsgálata, valamint agrárpolitikai konzekvenciái fontosak. A természeti környezet hatása a kínálatra két szempont szerint jelentős. Egyrészt a rövid távú, elsősorban időjárási tényezők (csapadékmennyiség, szárazság, napsütéses órák számának ingadozása, eloszlása) jelentősen hatnak a kínálat mennyiségére és minőségére, másrészt a természeti tényezők a kínálat hosszú távú stabil elemeit is képezik (a termeszthető növények körének meghatározásán keresztül). A természeti tényezők egy része véletlenszerű, hatása nem kiszámítható és előrejelezhető, de ilyen típusú véletlenszerű tényezők, pl. az állatbetegségek, járványok is. Itt sem elegendő csupán a vállalkozók alkalmazkodására gondolni, hanem a makrogazdasági elemzések és az agrárpolitikai hatások feltárása is szükséges. A termelés és a kínálat változása nem statikus, hanem dinamikus folyamat, így döntően az időbeni eltérések figyelembevételével értékelhető. A kínálatot befolyásoló tényezők szerepe időtáv szerint jelentősen eltér rövid, közép és hosszú távon. A rövid távú kínálatváltozások (termelési cikluson, perióduson belüli változások) nagyrészt véletlen tényezők
97
(pl. időjárás változása, növény- és állatbetegségek) megjelenésével és hatásával, valamint a technológiákkal és a belőlük következő termelési színvonal kockázataival függenek össze. A középtávú kínálatváltozások (néhány termelési cikluson, perióduson keresztül) egyrészt az ártényezők (saját termék ára, a helyettesítő termékek ára, input és output termékek árarányai) következményei, másrészt a termelés- és hozamkockázatok (az eladó magatartásán keresztül), velejárói, és az intézményi, illetve szabályozási tényezőkre való reagálás hatásai. A hosszú távú hatások a sok termelési cikluson, perióduson keresztül ható tényezők nyomán észlelhetők. A technológiai változások hatása tartozik az egyik csoportba, de a mezőgazdaságban a természeti tényezők stabil, hosszú távú tényezőinek hatása is igen számottevő (pl. 3-4 száraz év jelentősen csökkenti a hozamokat és a kínálatot). A kínálat változásának idődimenziója nemcsak a keresletre ható általános tényező, hanem a döntést hozó termelők reagálásaiban is fontos. Ez ugyan eleve mikrogazdasági vállalatgazdasági kérdéskör, de makrogazdasági következtetéseivel is számolni kell. A termelők termelési döntéseiket nem a jelenlegi árak, hanem a várható és előre jelzett árak alapján hozzák meg. A termelők magatartásában a megváltozott árak és árarányok mellett is létezik egy pszichológiai tartózkodás a változások ellen, a hagyományokhoz való ragaszkodás révén. A kialakult piaci és környezeti tényezőkhöz való igazodás pótlólagos információgyűjtést és értékelést igényel, amelynek idő és pénzigénye van, így az késleltetheti a reagálást. A kínálat igazodását és reagálását a piaci környezethez nehezíthetik, illetve korlátozhatják, szervezeti és strukturális korlátok is (pl. alternatív termelési lehetőségek hiánya, több éves szerződések), illetve szabályozási kötöttségek (pl. beruházás támogatási, kapacitáskihasználási kötöttségek). Végül a kínálat alkalmazkodását technikai jellegű korlátok is akadályozhatják, mint pl. vetésforgó követelményei, illetve biológiai korlátok (pl. termőrefordulási idő). A termelők a kínálati alkalmazkodásban gyakran olyan magatartást tanusítanak amelyek a várható árakkal számolnak (árvárakozások). A jövőre vonatkozó árvárakozások típusait a szakirodalom három fő típusba sorolja. Az ún. naiv árvárakozások, amelyben a jelenlegi ár a jövőbeni, előre jelzett árral egyenlő. A normál árvárakozásokban az elmúlt évek egyszeri vagy súlyozott átlag ára egyenlő a jövőbeni árral. Ezt a makrogazdasági agrárközgazdasági elemzések is használják esetenként az inflációs tendenciák figyelembe vételével. Az ún. adaptív árvárakozások lényege a normál árvárakozások és a tényleges árak összehasonlítása, értékelése. A mezőgazdasági termékek kínálatának piaci alkalmazkodása szempontjából három fontos jellemző magatartás figyelhető meg a hazai és a külföldi gyakorlatban. Egyik, hogy az
98
atomisztikus piaci (sok, viszonylag egyenlő erejű piaci szereplő) jellemzők miatt egyes piaci szereplők nem képesek felmérni a többi szereplő várható magatartását, ezért általában kedvező, vagy kedvezőtlen piaci jelzésre egyszerre, illetve egy irányba reagálnak (pl. a zöldségtermelésben és értékesítésben). Másik jelenség, hogy a mezőgazdasági termékek kínálatának alkalmazkodó képessége viszonylag alacsony (technikai, biológiai és pszichológiai tényezők miatt), időtáv szerint változó (rövid-távon alacsony, hosszú távon magasabb). Harmadik jelenség - az előzővel összefüggésben, hogy a biológiai és pszichológiai tényezők miatt általános a kínálat késleltetett alkalmazkodása a biológiai és a technikai tényezők, a termelési periódus hossza miatt, amelyhez ún. pszichológiai késleltetés (azaz időtáv, ameddig a termelő elfogadja az alkalmazkodás szükségességét) adódik hozzá. A mezőgazdasági összkínálat, illetve egyes termékek kínálata jelentős mértékben eltér más, elsősorban ipari javak, illetve feldolgozott termékek kínálatától. Az eltérések egyrészt a termékek eltérő jellemzőivel, másrészt a mezőgazdasági termelés sajátosságaival függenek össze. Agrárközgazdasági, illetve árpolitikai vizsgálatoknál ezt is figyelembe veszik. A mezőgazdasági termékek kínálatának struktúráját és differenciáit, továbbá piaci formáit befolyásolják a termékek jellegéből következő sajátosságok. A mezőgazdasági termékek döntő része nyersanyag, csak feldolgozás útján kerülhet végső fogyasztásra. A termék a feldolgozás során elveszti identitását és a végtermékben a felhasznált alapanyag nem azonosítható, ezért a piacbefolyásolás lehetősége is kisebb. Ettől eltérő helyzetben csupán a friss fogyasztásra kerülő mezőgazdasági termékek (burgonya, zöldség, gyümölcs, tojás, virág, stb.) vannak. Ugyancsak kínálatot érintő sajátosság, hogy a mezőgazdasági termékek zömében nagy tömegű ún. termelés termékek, tömegükhöz fizikai méretükhöz viszonyított értékük, árarányuk alacsony. Ebből ered az a kínálati jellemző, hogy a mezőgazdasági termékek jó részének fajlagos szállítási és tárolási költségei viszonylag magasak. A magas szállítási költségek miatt a mezőgazdasági nyerstermékek egy része csak meghatározott szállítási rádiuszon belül értékesíthető gazdaságosan. A viszonylag magas tárolási költségek a termékek egy része esetében a piaci árban megtérülnek (pl. raktározható gabonafélék), más esetben általában nem térülnek meg (pl. húsfélék raktározása). A mezőgazdasági termékek zöme romlandó, de a romlandóság szempontjából jelentős eltérések vannak. A termékek egy része jól tárolható, pl. gabonafélék, olajosmagvak, burgonya, alma, körte, csonthéjasok, zöldségfélék egy része. A termékek másik része speci-
99
ális tárolási körülmények között is csak rövid ideig tárolható (zöldség, gyümölcs és virágfélék egy része). A romlandóság miatt az agrárpiacokon jelentős szerepet kap a speciális tárolási, szállítási és infrastrukturális feltételek megléte, illetve a termékpálya menti összehangoltsága. A romlandó termékek esetében viszonylag gyors a minőségromlás és jelentős mennyiségű veszteségek jelentkezhetnek. A minőségmegőrzés költségei viszonylag magasak. A termékek kivonása és visszavonása a piacról csak nagy költségek árán, illetve korlátozottan valósítható meg. A mezőgazdasági összkínálat és a termelés összefüggései több piaci és agrárközgazdasági konzekvenciát takarnak. Ezek közül alapvetők a következők: A mezőgazdasági termelés hosszabb távon - válságperiódusok visszaesését kivéve - folyamatosan növekvő, annak ellenére, hogy az input és output árarányok hosszabb távon általában romló tendenciát mutatnak. Ennek okai döntően a technológiai fejlődésben, az innovációk mezőgazdasági elterjedésében keresendők. A mezőgazdasági összkínálat - elsősorban növénytermelési termékeknél - jelentősen ingadozik. A termelés ingadozása részben a termőterület (állatállomány), részben a hozamok ingadozásából adódik. A növénytermelés ingadozásában az időjárási tényezők és a technológiai színvonal együttesen játszik meghatározó szerepet. A vágóállat és állati termék termelésében az időbeni változás döntően ciklikus jellegű, a fejlett országokban több évtizede jól kimutatható sertés és szarvasmarha ciklusok működnek. A mezőgazdasági termelés szezonális ingadozása általános jellemző. A szezonalítás egyértelműen a szakaszosan termelt és betakarított termékek esetében jellemző, de szezonálisan ingadozik az állati termékek kínálata is. A kínálati szezon megnyújtására rendelkezésre álló eszközök az eltérő érési idejű fajták termelése, az eltérő éghajlati zónák kihasználása, eltérő technológiák (hajtatásos szántóföldi) alkalmazása, illetve az import termékek kínálata nyújt lehetőségeket. A folyamatosan termelhető termékek (például élő állatok és állati termékek) esetében a szezonális kínálat részben biológiai okok miatt (pl. tej, tojás, halhús termelés), illetve piaci okok miatt (vágópulyka, vágójuh, vágóbárány kínálat) jelentkezik. A termelés mennyiségének évenkénti és szezonális ingadozása mellett fontos jellemző a termékminőség változatossága és ingadozása. A mezőgazdasági termékek minősége évről évre, illetve szezonról szezonra változhat. Bizonyos mezőgazdasági termékek esetében jelentős az évjárathatás (pl. szőlő, bortermelés, gyümölcs, zöldségfélék termelése, stb.). Az előző hatásokat döntően véletlenszerű időjárási tényezők okozzák, előre nem tervezhe-
100
tőek. Az előzőek alapján a mezőgazdasági termékek esetében használt szabványok, illetve minőségi osztályok követelményeinek betartása évről-évre változhat. A mezőgazdasági termékek minőségellenőrzésének lehetőségei és feltételei is jelentősen eltérnek az ipari termékekhez képest. A mezőgazdasági termelés földrajzi régiók közötti eloszlása eltérő, a földrajzi koncentráció viszonylag magas, különösen igaz ez a speciális termőhelyi követelményekkel rendelkező termékek esetében, pl. szőlő- és borvidékek, illetve zöldség- és gyümölcstermelő körzetek. Kisebb a területi specializálódás a szántóföldi növénytermelés esetében, viszont a fajtacsoportok termelésének földrajzi koncentrációja itt is jelentkezhet (pl. kukorica érési idő szerinti fajtacsoportjai). Az állattenyésztés esetében jelentős az abraktakarmány-termelés és az abrakfogyasztó ágazatok, valamint a legelő és a szarvasmarha- és juhtenyésztés közötti viszonylag szoros regionális kapcsolatok. Az adott ország mezőgazdasági termékeinek kínálatában jelentős szerepet játszhat az import is. Az import termékeket döntően két nagy csoportra oszthatjuk: egyrészt az ún. kiegészítő importtermékek (komplementer), másrészt ún. kompetitív importtermékek csoportjára. A kiegészítő importtermékek azok az import termékek, amelyek az adott országban egyáltalán nem, vagy gazdaságosan nem termelhetők. A nem termelhető termékek közé a déli gyümölcsök, a tengeri halak és halászati termékek, a kávé, a tea, a kakaó tartoznak. A gazdaságosan nem termelhető termékek közül a legfontosabbak a szója, illetve egyéb fehérjehordozók. Az import termékek az adott ország kínálatának nagyságát, illetve választékát növelik meg. A kínálatra elsősorban, mint input tényezők (pl. szója és halliszt ára), illetve mint helyettesítő termékek (alma-narancs árarány) hatnak.
6.4. A keresleti tényezők rugalmassága
A kereslet és az azt befolyásoló tényezők közötti számszerűsíthető kapcsolatokban főleg a saját ár- és kereslet, a helyettesítő termék ára és az adott (helyettesítési termék) kereslete, valamint a jövedelem és a kereslet közötti kapcsolat fontos. Ha független változónak a termék saját árát, a helyettesítő termék árát és a lakossági jövedelmeket vesszük, akkor a kereslettel való kapcsolatuk szorosságát kifejező mutatókat rugalmassági, más néven elaszticitási mutatóknak hívjuk. A három alapvető rugalmassági mutató tehát a termék saját árrugalmassága, a keresztrugalmasság (a helyettesítő és kiegészítő termékek esetében), és a
101
jövedelemrugalmasság. A termék saját árrugalmassága az adott termék ára és kereslete közötti kapcsolatot, annak irányát és mértékét mutatja. A termék saját árrugalmassága azt mutatja meg, hogy a termék árának 1 %-os változása hány százalékos változást okoz a termék keresletében. A termék saját ára és kereslete közötti kapcsolat negatív, amely szerint növekvő árak csökkenő keresletet indukálnak, illetve fordítva. Az árrugalmasság szempontjából lehet a kereslet rugalmas és rugalmatlan. Az adott termék keresletére nemcsak a saját termék ára, hanem egyéb termékek ára is hathat. A kereslet, a fogyasztás szempontjából a termékek, az élelmiszerek egymással való kapcsolata három típusba sorolható: a helyettesítő termékek (pl. margarin - vaj, sertéshús - baromfihús, növényi olaj - állati zsiradék), a kiegészítő termékek (pl. hot-dog esetében a virsli és a kifli, a palackkosbor esetében a bor és a palack), és független termékek, amelyek a fogyasztó szempontjából teljesen függetlenek egymástól (pl. cigaretta, juhhús). A helyettesítő, illetve kiegészítő termékek árai és az alaptermék kereslete közötti kapcsolatok, a kapcsolat irányát és mértékét a keresztárrugalmassági mutató adja meg, amelynek képlete a következő:
∆Qi ∆Qi Pj Qi E ij = = x ∆P j Pj Qi Pj
A képletben Eij az i termék j termékhez viszonyított keresztárrugalmassága, Qi az i termék keresletének mennyisége, és Pj a j helyettesítő termék ára. Ebből következik a keresztárrugalmasság lényege, miszerint azt mutatja, hogy a j helyettesítő, vagy kiegészítő termék árának 1 %-os változása hány százalékos keresletváltozást okoz az i termék esetében. A keresztárrugalmasság és a termékek csoportjai közötti kapcsolat szempontjából megkülönböztetünk helyettesítő termékeket, amelyeknél a pozitív keresztárrugalmasság (pozitív
helyettesítési
hatás),
a
kiegészítő
terméket,
amelyeknél
a
negatív
keresztárrugalmasság (negatív helyettesítési hatás), és független termékeket, amelyek esetében a 0 értékű keresztárrugalmasság (nincs helyettesítési hatás) jellemző. Az árrugalmasság legfontosabb keresleti jellemzői a mezőgazdasági termékek és élelmiszerek esetében röviden összefoglalhatók, de részleteiben további vizsgálatokra van szükség ezek agrárközgazdasági minősítéséhez. A gyakorlat bizonyítja, hogy az adott termék keresleti árrugalmasságának nagyságát jelentősen befolyásolja a közeli helyettesítő termékek jelenléte a piacon. Vannak közeli helyettesítő termékekkel nem rendelkező élelmi-
102
szerek (mint pl. a só, a cukor, a tojás és részben a tej, valamint a burgonya), amelyek árrugalmassága általában kisebb, mint a közeli helyettesítő termékkel rendelkező húsféléké, (pl. sertéshús, vaj). Az adott termék keresletének árrugalmassága jelentősen függ a felhasználási irányok sokféleségétől. A sok alternatív felhasználási irányú termék (mint pl. a búza) árrugalmassága alacsonyabb, mint az egyféle felhasználási irányúé (pl. a cukorrépa). Az adott termék keresletének árrugalmassága jelentősen függ a fogyasztói kiadásokban elfoglalt súlyától. A magasabb részaránnyal rendelkező termék árrugalmassága általában nagyobb, mint az alacsony részarányban lévő terméké. Az árrugalmasság mértéke függ a termék iránti kereslet aggregáltsági szintjétől. Az élelmiszerek iránti kereslet árrugalmassága alacsonyabb, mint a húsfélék irántié, illetve sertéshús iránti, illetve sertéscomb iránti, illetve az adott boltban a sertéscomb iránti kereslethez képest. Az utóbbi esetben legnagyobb az árrugalmasság mértéke. Az árrugalmasság mértéke függ a kereslet jellegétől (elsődleges, illetve származtatott),
illetve
a
származtatott
kereslet
szintjétől
(nagykereskedelem,
élelmiszerfeldolgozás, mezőgazdasági alapanyagtermelés). Ugyanazon termék árrugalmassága az alapanyagtermelés szintjén alacsonyabb, mint az elsődleges keresletet megjelenítő kiskereskedelem szintjén. Az ár és a kereslet kapcsolatában a hatás nem egyirányú, hanem kölcsönös, nemcsak az ár változása válthat ki keresletváltozást, de a kereslet megváltozása is árváltozást okozhat. Ha az adott termék keresletét tekintjük független változónak és a termék saját árát függő változónak, akkor a kereslet flexibilitásáról beszélhetünk. A kereslet flexibilitása megmutatja, hogy az adott termék keresletének 1 %-os változása hány %-os árváltozást vált ki az adott termék esetében. A vázolt árösszefüggések mellett a mezőgazdasági termékek keresletére ható másik fontos tényező a lakosság, a fogyasztók jövedelmének nagysága, illetve változása. A jövedelem és a kereslet változása közötti kapcsolatot a jövedelemrugalmasság mutatója adja meg, amelynek képlete (Ey= a termék jövedelem rugalmassági mutatója, Q a kereslet mennyisége, Y a fogyasztók jövedelme). A jövedelemrugalmasság tehát azt mutatja meg, hogy 1 %-os jövedelemváltozás hány %-os keresletváltozást okoz az adott termék esetében. A jövedelem és a kereslet közötti kapcsolat általában pozitív. A jövedelemrugalmasság mutatója alapján a termékek, az élelmiszerek lehetnek rugalmas termékek (főleg a luxuscikkek) rugalmatlan áruk
103
(normál áruk, élelmiszerek) és negatív jövedelemrugalmasságú (inferior, alacsonyabb rendű) termékek. A jövedelemrugalmassági mutatók a jövedelem és a kereslet közötti regressziós együtthatókkal fejezhetők ki. Számítása elvégezhető idősorok alapján, illetve ún. keresztmetszeti számítások alapján (pl. a háztartásstatisztika jövedelemcsoportjainak adatai alapján). A jövedelemrugalmassági mutatók számíthatók a kereslet mennyiségi adatai (pl. kg, l, db), illetve az adott termékre fordított fogyasztói kiadások alapján (Ft). A fogyasztói kiadások alapján végzett számításokat kiadási rugalmasságnak szokás nevezni. A kiadások alapján végzett keresztmetszeti számítások esetében a fogyasztói kiadások rugalmassági mutatója két tényező eltérését foglalja magában: egyrészt a kereslet mennyiségi eltéréseit, másrészt a kereslet minőségi összetevőinek eltéréseit (pl. húsfogyasztásnál az értékesebb húsrészek aránya). Az élelmiszerek jövedelemrugalmasságával kapcsolatos fontos rugalmassági összefüggést mutat ki az Engel törvény (más néven Engel-görbe), amely szerint a növekvő jövedelmek esetén az élelmiszerekre fordított kiadások részaránya csökkenő. Ez a jövedelemrugalmassági mutatóra átfordítva azt jelenti, hogy az élelmiszerek aggregált keresletének jövedelemrugalmassága átlagosan +1-nél kisebb. A gazdasági fejlődéssel párhuzamosan az élelmiszerek jövedelem rugalmassága csökkenő, amely az élelmiszer kereslet fokozódott telítődését mutatja. A jövedelemváltozás és az élelmiszerfogyasztás közötti összefüggést az ábra szemlélteti. A jövedelem növekedésével az élelmiszer-fogyasztásra fordított pénzösszeg növekszik. Először jobb minőségű élelmiszerek vásárlása következik be, majd az élelmiszerfogyasztáshoz kapcsolódó szolgáltatások igénybevétele fokozódik (pl. étteremben étkezés). A jövedelmen belül egyre kisebb hányadot képvisel az élelmiszerre fordított hányad, ugyanis az egy ember által elfogyasztható tápanyag mennyiségének fizikai korlátai vannak. Egy bizonyos mennyiségű élelmiszernél többet képtelenség elfogyasztani. Az így fennmaradó, másra fordítható összeg a jövedelem növekedésével egyre nagyobb arányú.
104
Az agrárgazdasági szakirodalomban az elmúlt időszakban egyre többet foglalkoztak az egyes rugalmassági (saját ár, keresztárrugalmasság, jövedelemrugalmasság) mutatói közötti kapcsolatok meghatározásával. A kutatások során az összefüggések és a differenciák több részletét analizálták, de az agrárpolitikai célú publikációk nagy része főleg a keresletváltozások makrogazdasági irányait és fő okait emelik ki.
6.5. A kínálati tényezők rugalmassága
A mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek kínálatát alapvetően ugyan elsősorban rugalmassági mutatókkal vizsgálják, de az agrárközgazdasági kutatások és a vállalati elemzések a termelési színvonal és a piaci verseny szélesebb összefüggéseit elemzik. Természetesen a kínálat piaci versenyének vizsgálatában az egyes termékek saját és egymással versenyző kínálatának alaptényezőiből indulnak ki. A mezőgazdasági és az élelmiszeripari termékek kínálatát befolyásoló input és output árak eltéréseinek és változásának rugalmasságához kapcsolódnak. Nem véletlen tehát, hogy mind a szakirodalomban, mind a bulvár sajtóban a mezőgazdasági termelők értékesítési (kínálati) problémáit zömmel a termelői árak "kritikájával" közelítik meg. A kínálatot befolyásoló számszerűsíthető három fő tényező: az adott termék ára, a versenyző termékek ára és a termeléshez felhasznált inputok (ráfordítások) árai.
105
Adott termék kínálatának árrugalmasság számítása analóg a kereslet árrugalmasságáéval. Mutatja, hogy az adott termék 1 %-os árváltozása hány százalékos kínálatváltozást eredményez.
A kínálat árrugalmasságának értéke pozitív. A kínálat árrugalmasságának Ep képlete:
∆Q Q ∆Q P Ep = = x ∆P ∆P Q P A képletben Q az adott termék kínálatának mennyisége, P pedig az adott termék ára. A kínálat árrugalmassága - hasonlóan a keresletéhez - alapvetően három csoportba sorolható. Rugalmas kereslet (+1-nél nagyobb) egységnyi rugalmasságú kereslet (+1-gyel egyenlő) és a rugalmatlan kereslet (+1 és 0 között). A termék kínálatának saját árrugalmassága több általános és sajátos tényezőtől függ. Függ a termelési szakasztól (pl. a broiler-hústermelés kínálati árrugalmassága nagyobb mint a tenyésztojás-termelés, a szülő és a nagyszülő pár tartás árrugalmassága). A kínálat árrugalmassága szoros kapcsolatot mutat a termelés specializáltságával. A speciális eszközöket használó termékek árrugalmassága kisebb, mint az alternatív felhasználásúaké. Az árrugalmasság függ a vállalkozás méretétől, a nagyméretű vállalkozások (üzemek, ágazatok) árrugalmassága kisebb, mint a kis ágazati méretek esetében. Gyakorlati tapasztalat, hogy a mezőgazdasági termékek kínálatának rövid távú árrugalmassága kisebb, a hosszú távú árrugalmassága nagyobb mértékű. A kínálat árrugalmassága függ a kínálattól és a termék biológiai ciklusától. A rövid biológiai ciklusú termékek árrugalmassága nagyobb, mint a hosszú termelési ciklusúaké (pl. a rövid ciklusú broiler nagyobb, mint a vágómarháké, szarvasmarha, vágójuh), illetve a szántóföldi termékek árrugalmassága nagyobb mint az ültetvényeké. A mezőgazdasági kínálat árrugalmassága függ a kínálat aggregáltsági szintjétől is. A mezőgazdasági termelés aggregált kínálati árrugalmassága alacsonyabb, mint az egyes ágazatok árrugalmassága. A termelés technológiájának és szerkezetének változásával párhuzamosan változik a kínálat árrugalmassága is. Az USA-ban 1950-1970 közötti időszakra végzett számítások szerint a fontosabb mezőgazdasági termékek kínálati árrugalmassága a következő volt:
106
burgonya +0,8, takarmánygabona +0,4, búza +0,4, gyűmölcsfélék +0,2, tojástermelés +1,2, baromfihús +0,9, sertéshús +0,6, marhahús +0,5, tej +0,3. A mezőgazdasági aggregált kínálatra vonatkozó számítások szerint annak árrugalmassága +0,15 volt átlagosan, az árcsökkenési időszakokban +0,07, az árnövekedési időszakokban +0,17. Ezek a tapasztalatok és elemzések Magyarországra is kiterjeszthetők, s így megállapítható, hogy a mezőgazdasági termelés általában alacsony árrugalmasságú tevékenység, amely döntően az alternatív tevékenységek korlátozott volta miatt érvényesül. A kereslet flexibilitásához hasonlóan létezik az ún. kínálat flexibilitásának fogalma is. A kínálat saját árrugalmassága esetén az ár a független változó és a kínálat a függő, a kínálat árflexibilitása esetén fordított a helyzet, a kínálat a független változó és az ár a függő változó. Így a kínálat árflexibilitása megmutatja, hogy 1 %-os kínálatváltozás hány százalékos árváltozást eredményez. A kínálat árflexibilitásának reciproka a kínálat árrugalmasságának felel meg. Utóbbira jellemző példa, hogy ha Magyarországon a búza árrugalmassága +0,5, akkor a búza kínálatának árflexibilitása 1:0,5=2, ami azt jelenti, hogy a kínálat 1 %-os változása (növekedése), a piacon 2 %-os árcsökkenést fog eredményezni. Ez az összefüggés igen fontos jellemzője a mezőgazdasági termelésnek. A termelők által elért árbevétel ugyanis főleg két tényező függvénye: egyrészt a kínálat mennyiségéé, másrészt az áré. A kínálat növelése gyakran az árak 1 %-nál nagyobb esésében jelennek meg, így a termelők árbevétele növekvő értékesítés ellenére is csökken. Ez a felismerés nem mai keletű, Henry A. Wallace már 1915-ben a következőket írta: "A kereslet törvénye... a mezőgazdaság egészében bünteti a túltermelést és jutalmazza a hiányt". A vázolt összefüggések alapján állítható, hogy a magyar mezőgazdaságban is nagyon fontos a kínálat szabályozása. Elméletileg lehetőség lenne ugyanazon erőforrásokért versenyző termékek árainak hatásvizsgálatára is - hasonlóan a kínálat keresztárrugalmassági mutatójához -, viszont az agrárközgazdasági szakirodalom ilyen típusú képleteket, illetve számításokat nem alkalmaz. Elterjedt viszont a versenyző termékek árarányainak vizsgálata, mint pl.
107
a búza-kukorica vagy kukorica-napraforgó árarány, mivel ezek a termékek ugyanazon minőségi kategóriába eső földterületekért versenyeznek. A ráfordítások árainak hatása analóg a kiegészítő termékek keresleti árrugalmasságával, amelyre szintén a kínálat keresztárrugalmassági mutatója lenne alkalmazható, de itt is az a helyzet, mint a versenyző termékek esetében, nevezetesen, hogy ilyen típusú számításokat általában nem végeznek. A fenti tényezőkre vonatkozó ár-összehasonlításokat,, árarány-számításokkal helyettesítik. Ilyen típusú árarány-számítások lehetségesek, mint búzaműtrágya, kukorica-műtrágya vagy vágósertés-kukorica, vagy vágósertés-szója árának arányai és azok változásai az árviszonyokkal.
7. Az agrárpolitikai és az agrárpiaci tényezők kapcsolatrendszere 7.1. A termelés agrárpolitikai szabályozása Az alkalmazott agrárpolitikák, mint más gazdaságpolitikák is elsősorban politikai szempontok figyelembevételével alakulnak ki. Elsődleges cél az agrárpolitikák kialakításkor az a törekvés, hogy az egyes államok élelmiszerszükségletüknek a lehető legnagyobb részét maguk állítsák elő, és ne legyenek kitéve a világpiaci bizonytalanságoknak. Ezt vagy egy esetleges háborús helyzet kialakulásának veszélyével támasztották alá, vagy egyszerűen arra hivatkoztak, hogy az ország kereskedelmi mérlegének állapota nem engedi meg azt, hogy külföldről olyan termékeket vásároljanak, melyeket képesek maguk is előállítani. A fejlett országokban az egyik legfontosabb cél a vidéki lakosság helybenntartása volt, mert a kormányzatok úgy vélték, hogy a tömeges elvándorlás okozta problémák megoldása, melyeknek kiváltói a városokba betelepülő "vidékiek", jóval költségigényesebb, mint a folyamat megelőzése. A harmadik nagyon fontos cél, mely elsősorban a fejlett országok agrárpolitikáját jellemzi, az a termelők jövedelmének növelése, hatékonyabb termelési szerkezet kialakítása. Ezt a célt azért kellett megfogalmazni, az ágazatra jellemző specialitások miatt a szabadpiac működésének köszönhetően nem kívánt folyamatok váltak meghatározóvá. Jobb esetben stagnált, de inkább csökkent a termelők jövedelme. Ez pedig azt eredményezte, hogy a termelők nem tudtak beruházni, csökkent a termelékenységük, így tovább csökkent a jövedelmük. Ennek hatására az első két céllal éppen ellentétes folyamatok indulhattak volna be. A kitűzött célok eléréséhez az agrárpolitikának alapvetően három nagyobb eszközcsoportot áll rendelkezésére, az árpolitika, a struktúrapolitika és a piacpolitika
108
(marketing politika). Mindhárom eszközrendszer egyes elemei a mezőgazdasági termelő jövedelmét módosítják annak érdekében, hogy a kitűzött céloknak megfelelő irányban következzenek be változások az ágazaton belül. Az agrárpolitikai eszközök számát tekintve az eszközök legtöbbje az árpolitikai beavatkozások közé sorolható. Struktúrapolitika A struktúrapolitika célja, hogy a farmok nagyságában, s a gazdálkodás méretében végbemenő szükségesnek tartott változásokat ösztönözze, s a változás okozta nehézségeken enyhítsen. A termelékenység- és jövedelemnövelés, azaz az általános agrárpolitikai célok eszközei között mind a földterület nagyságára, mind a technológiai előrehaladásra inspiráló intézkedések találhatók. Nyugat-Európában a struktúrapolitika főbb tevékenységei az alábbiak szerint csoportosíthatók: 1. farmstruktúra, azaz termelési méret kialakítás a hatékonyság javítása érdekében 2. szociális és környezeti hatások makroszintű kompenzálása 3. regionális problémák megoldása A farmstruktúrába való beavatkozásnak 3 fő eszköze az örökösödési törvény (1 örökös kijelölése a földterület elaprózódásának elkerülésére), konszolidációs programok, ami a földosztások korrekciós programja, mely jelentős költségvetési terheket felvállalva igyekszik a szétaprózott földterületeket egyesíteni és az egyesítési politika, ami a farmméret növelését célzó intézkedés, az állam által felvásárolt földterületet csak a szomszéd terület birtokosa vásárolhatja meg. Ezen intézkedések nem minden országban figyelhetők meg, hiszen az ilyen komoly költségvetési terheket okozó állami beavatkozásokat csak ott indokolt bevezetni, ahol feltétlenül szükségesek. Egyes országokban (pl. Anglia) az adott időszak megfelelő gazdasági körülményei önmagukban, állami beavatkozás nélkül is létrehozták a megfelelő hatékonyságú gazdasági méretet. Napjainkban azonban a vidéki lakosság ipari centrumokba áramlása olyan súlyos problémákat vet fel, mint a munkanélküliség növekedése, a túlduzzadt városi agglomerációk további erősödése. Az állami szabályozásnak, melynek során a vidéki lakosság jövedelmének akár közvetlen támogatások általi szinten tartása árán is meg kell akadályozni a lakosság eláramlását. Ide kapcsolódik a regionális problémák megoldása is, melynek során az állam különböző terület- és településfejlesztési programokkal igyekszik a nem homogén vidék helyzetét befolyásolni a városok elszívó hatását mérsékelni. Törvényekkel segítették elő az egy tulajdonban lévő földterületek elhelyezkedésének racionalizálását, vagyis területcserék sokaságát hajtották végre állami segédlettel. Hasonló 109
céllal törvényekkel rendezték az elhagyott területek tulajdonjogát éppúgy, mint az örökösödés okozta problémákat. Mindent megtettek annak érdekében, hogy a területek további aprózódását elkerüljék, ugyanakkor a struktúra és az árpolitika összekötésével általában sikeresen akadályozzák meg a túlzott földterület-koncentrációt is. Bizonyos nagyság fölött ugyanis a termelő nem jogosult a különböző támogatásokra. Piacpolitika Piacpolitikai intézkedésekkel a gazdaságirányítás az agrárium egészére jellemző bonyolult, sokszereplős piaci kapcsolatokat szeretné befolyásolni, méghozzá úgy, hogy minél nagyobb védelmet nyújtson az egyébként igen gyenge alkupozícióval rendelkező termelőnek. Teheti ezt úgy, hogy jól működő, a termelő és a vásárló számára is elfogadható piaci intézményeket hoz létre (például nagybani piacokat, tőzsdéket, aukciókat működtet). De teheti ezt úgy is, hogy a piaci szereplők közül néhányat kiválaszt, s azokat valamilyen preferált helyzetbe hozza. Az alkalmazott eszközökkel el tudja érni, hogy a verseny magas szintű legyen. Lehetővé teszi az ágazatba való szabad be- és kilépést, az új belépőket segíti a piacra-jutásban, a kisebb volumenű termelők közös értékesítését támogatja. Árpolitika Az árpolitika elsősorban a termelő által elért, valamint a vertikális lánc egyes pontjain kialakuló árra összpontosít. Az elérni kívánt konkrét célok lehetnek különbözőek: pl. árstabilizálás, a termelők jövedelmének növelése, vagy a kereskedelmi árak csökkentése annak érdekében, hogy a fogyasztók könnyebben juthassanak a termékhez. Az árstabilizálásra való törekvés azt jelenti, hogy a mezőgazdasági termelésre jellemző árfluktuáció nagyságát a lehető legkisebbre kívánják csökkenteni. Árfluktuáció az évenként eltérő termés hatására is bekövetkezik.
110
7.2. Az árszabályozás közgazdasági alapjai A piacgazdaság gazdaságpolitikája tiszteletben tartja a piac árszabályozó szerepét és árpolitikája a legkisebb beavatkozás elvét vallja. A mezőgazdasági árpolitika is magában hordja ezt az alapelvet, de az országok többségében – éppen a mezőgazdaság természeti és közgazdasági sajátossága és szerepe miatt – szélesebb körű és viszonylag speciális jegyeket mutat. Sajátos megjelenése az egyes országok mezőgazdasági és árpolitikájának a nemzetközi gazdasági és politikai integrációk (pl. a EU) közös és nemzeti árpolitikája közötti összhang megteremtése. Az EU közös és tagországainak nemzeti agrárpolitikája a mai reform állapotában már nem használja az árpolitika kifejezést (éppen főleg a GATT és a WTO hatására) a régiókban a piacpolitika támogatási alrendszerében maradtak árpolitikai elemek. A korábbi években az egyes országok mezőgazdasági árpolitikájának kiterjedését és rendszerét az egész gazdaság fejlettsége befolyásolta (pl. az infláció mértéke és egyéb gazdasági, politikai tényezők is). A legkisebb beavatkozás elve alapján a mezőgazdasági árpolitika két részre volt bontható: az árvédelemre és az árszabályozásra. Az árvédelem azokat az állam által támasztott módszereket foglalta magában, amelyekkel a termelők a rájuk káros árhatásokat kívánták ellensúlyozni. A nem tisztán kedvezőtlen piaci árhatások forrásai közismertek a mezőgazdaságban. Ilyenek a −
piactól való távolság és a szállítás, tárolás stb. többletköltségei,
−
a termelés szezonalításából eredő áreltérések tartós hatásai,
−
az időjárási különbségek tartós árdepressziói,
−
a termés romlékonyságából eredő eltérések következményei,
−
és a kereskedelmi és egyéb piaci spekulációk árhatásai. Az árvédelem módszereit általában a termelők egyesületei, egyesülései, szövetkeze-
tei dolgozták ki, s az állam támogatja érvényesítésüket. Nyugat-Európában különösen jellemző a szövetkezeteken keresztül történő árvédelem. Lényegében tehát nem közvetlen állami árszabályozásról van szó. A módszereket az adott termék és az adott helyzet motiválja, melyek leggyakrabban a következők: −
a kereskedelmi árrés egy részének a termelő hibáján kívüli veszteségek megtérítése, az árveszteség részbeni, vagy teljes ellensúlyozásában;
−
egyesületi, szövetkezeti ártartalékokból való árveszteség ellensúlyozása (kedvezőtlen esetekben abból fedezik a veszteségek mérséklését);
−
a kínálat idényszerű hullámzásából fakadó kínálatszabályozási módszerek szervezett alkalmazása, elsősorban a túlkínálat megelőzése (közös raktározás, dömping-
111
értékesítés, külső piacok szerzése, a termék egy résznek az eredeti céltól eltérő felhasználása, kereslet növekedésének elősegítése, kínálat önkorlátozása stb.). Az állami árszabályozás az illetékes állami és az önigazgatási szervek tudatos beavatkozását jelenti, kisebb részben az egyes árak alakulásába, nagyobb részt az ártényezőkön (keresleten, kínálaton) keresztül. Az állami árszabályozásnak is része az árvédelem. Az árak egyértelmű meghatározása, korlátozása stb. helyett részben árvédelmi módszereket alkalmaznak. A nemzetközi történelmi tapasztalatok igazolják, hogy az állami közvetett árszabályozásnak jellemző fokozatai alakultak ki, s ezek a piackonformitás szempontjából is megkülönböztethetőek. Ezek a fokozatok a következők: −
Intervenció: olyan piaci beavatkozás, amely általában egy-egy termékre, vagy termékkörre vonatkozó, rendszerint nem tartós és a piaci önszabályozást nem érintő állami, vagy önkormányzati intézkedés (pl. a takarmányfehérje import vámnak csökkentése, vagy a sertésciklus mérséklésére malacfelvásárlási akció stb.).
−
Rendszeres piac- vagy árszabályozás: a vevők, vagy (és) az eladók, meghatározott piaci magatartását kényszerítő hatósági beavatkozás (nem a piac minden elemét illetően, hanem adott értékesítési vagy vásárlási folyamatban).
−
Piaci rend, piackormányzás: valamely termék, vagy termékcsoport zárt árszabályozása (nem valamilyen speciális folyamat ellensúlyozását szolgálja), az árváltozások megakadályozását szolgáló rendelet.
−
A gazdasági irányítási beavatkozás olyan árpolitikát jelent, amely politikai célokat szolgál, ilyen érdek alá rendeli az egész árpolitikát. Ez sem tekinthető közvetlen állami árbeavatkozásnak, mert a termelők és a forgalmazók képviselőinek érdekegyeztetésével alakul ki. Hazánkban a rendszerváltás után is – a totális árrendszer és árpolitika megszűnése
ellenére - a mezőgazdasági elméleti és gyakorlati szakemberek körében megmaradt az árszínvonal és az árarányok korábbi megítélése. A reális kép megalkotásához induljunk ki az árszínvonal és az árarányok fogalmának tisztázásából. Az árszínvonal a mezőgazdasági árutermelési javak árainak súlyozott számtani átlagával közelíthető mutató.. A mezőgazdasági árszínvonalat az egyes termékek árumennyiségének és árának összege alakítja ki. Vállalati szinten az árbevétel összege függ az árutermelés struktúrájától és az értékesítési formák (szerződéses, szabadpiac, illetve saját értékesítés) arányától is. Az árarányok alapvetően a termékek árainak egymáshoz való viszonyát jelentik. Az árarányok szerepe a jövedelemarányokban az egyes termékek jövedelmezőségének megíté-
112
lésében jut kifejezésre. Az egész mezőgazdaság árviszonyainak megítélésében alapvető kérdés az ipari és a mezőgazdasági árarányok alakulása. A mezőgazdasági árak régi szabályozása során a két fő kérdés az volt, hogy egyrészt milyen árszínvonal megfelelő a mezőgazdasági termelés fejlődése szempontjából, másrészt a megfelelő árszínvonal biztosítása esetén milyen árarányok szükségesek a nemzetgazdasági céloknak megfelelő termelési szerkezet kialakításához. Gyakorlatilag az árszínvonal és az árarány egymással olyan szorosan összefügg, mint a jövedelem és a termelés szabályozása. Árarány-változás azonos mezőgazdasági árszínvonalon csak úgy valósulhat meg, ha az egyik termék árát növelik, a másikét csökkentik. Árarány-változtatással nemcsak a termelés szerkezetének módosítása irányába hatnak, hanem a gazdálkodók között jövedelem-újraelosztást is végeznek. Ez érthető, hiszen az érintett terméket nem minden gazdaság termeli. A piacgazdaságban a piaci önszabályozás minden korlátozottsága ellenére megoldja, de legalábbis jelzi a mezőgazdasági árszínvonal és a termelői jövedelem érdekeltség viszonyát. A piaci automatizmus érvényesülése azonban az élelmiszerek hazai és nemzetközi piacán – és különösen a kettő szoros kapcsolatával is összefüggésben – sokoldalúan korlátozott. Elegendő itt arra utalni, hogy a világpiac tudatos árleértékelései, a külkereskedelmi diszkriminációk, életszínvonal szabályozási problémák stb. miatt a mezőgazdasági és élelmiszertermékek piaci ára (a reális költségekhez képest) nem teszi versenyképessé a mezőgazdasági vállalkozásokat. Ugyancsak példaként elegendő megemlíteni, hogy ha az alapvető élelmiszereket máról holnapra kitennék az import árak versenyének, úgy a mezőgazdaság árutermelése felére csökkenne és a termelő vállalkozók jelentős része csődbe jutna. Nyilvánvalóan ilyen körülmények között a piaci automatizmus mezőgazdasági érvényesítésének és befolyásolásának mértéke az agrárpolitika egyik alapkérdése. Ennek megválaszolása igen sokoldalú megfontolást kíván a nemzetgazdaság, a mezőgazdaság és a mezőgazdasági vállalkozások szintjén egyaránt. Nemzetgazdasági és összmezőgazdasági szintű (agrárpolitikai) megközelítésben a kiindulás alapja az adott költség mellett kialakult mezőgazdasági árszínvonal és annak a mezőgazdasági inputok és a mezőgazdasági népesség fogyasztása szempontjából alapvető ipari árszínvonal viszonya. Éppen ezért az ipari és a mezőgazdasági árszínvonal eltéréséből és annak változási irányából indulnak ki a mezőgazdasági árszínvonal mértékének értékelésekor. A mezőgazdasági árszínvonal elvi és gyakorlati megítélését gyakran az un. árolló alakulása szerint közelítik meg (termelési folyamat input/output oldalának árszínvonal változása). Ma is gyakran vetik fel az agrárolló kedvezőtlen hatását a mezőgazdasági termelők (vállalatok) jövedelmére és az önálló gazdálkodás feltételeire vonatkozóan. Ennek alapja, hogy a mezőgazdasági termelés költségeit az ipari eredetű ráfordítások és azok árai (az input árak, 113
valamint a mezőgazdasági termelői (output) árak viszonya befolyásolják. Azonos hozamok és ráfordítások mellett tehát az ipari eszközök árának a termelői árakét meghaladó növekedése a mezőgazdasági jövedelem szűkülésének tendenciáját váltja ki. A kérdés objektív megítéléséhez az árolló és az árparitás lényegét és közgazdasági hatását együtt kell figyelembe venni. Agrárollóról beszélünk, ha a ha mezőgazdasági termelés input és output oldalának árszínvonal változási folyamatait vizsgáljuk. Az agrárolló nyílása akkor következik be, ha az ipar és a mezőgazdaság árszínvonalának változása (adott időszakban egy korábbi időponthoz képest) eltér egymástól, jelen esetben a mezőgazdasági termeléshez szükséges iparcikkek és szolgáltatások árszínvonala intenzívebben változik, mint a mezőgazdasági termékek árszínvonala. Az agrárolló nyílása lehet reális árarányosító gazdasági törekvés adott időszakban és lehet hátrányos az érintett nemzetgazdasági ágra nézve. Az agrárolló adott időpontban csak az árparitás helyzetében becsülhető meg. Ha adott időszakban a tényleges ipari és mezőgazdasági árszínvonal un. eszmei áron (értékarányos áron) számítva egyezik, akkor árparitásról van szó. Ilyen azonban a világ egyetlen országában sincs. A modern gazdaságban ugyanis törvényszerűen mezőgazdasági árdiszparitás alakult ki, vagyis az ipari árszínvonal az eszmei ár felett, a mezőgazdasági pedig az alatt alakult ki. A tartós mezőgazdasági árdiszparitás gazdasági okaként nálunk az életszínvonal-politika érdekében történő élelmiszerár-növekedés korlátozását említik legtöbbször. A mezőgazdasági árdiszparitás tehát tartós gazdasági jellemző, de mértéke lehet különböző és megítélése csak más jövedelemalakító faktorokkal együtt lehetséges. A hazai mezőgazdasági árdiszparitást (az 1980-as évtized első felében 20 %-ra, 2010-ben pedig 2530 %-ra becsülték) az adó és a személyi jövedelem paritása alapján lehet reálisan értékelni. Ha a mezőgazdaság javára adódiszparitás jellemző (kevesebb adót fizet a mezőgazdaság) és ez kiegyenlíti az árdiszparitás termelői jövedelemdifferenciáját, - a mezőgazdasági dolgozók személyi jövedelme pedig egyidejűleg azonos az ipari dolgozókéval – nem vethető fel a mezőgazdasági árszínvonal kritikája. A valóság azonban az, hogy a mezőgazdasági termelők jövedelme, az előállított termékek jövedelme valóban kevés más nemzetgazdasági ágakéhoz képest. A mezőgazdasági termékek output áraiban realizált jövedelem – tehát abszolúte is kevés és relatíve - költségekhez viszonyítva – a jövedelmezőség is alacsony. Ez Európában és más országokban is jellemző. Arra a kérdésre tehát, hogy milyen árszínvonal lenne megfelelő a mezőgazdaság számára, nem lehet egyértelműen felelni. Elvileg felvethető, hogy a mezőgazdasági árszínvonalnak egyrészt fedeznie kell az elhasznált termelési eszközök pótlását, az anyagráfordítások (takarmány, vetőmag, gép, üzemanyag stb.) megtérülését és a mezőgazdasági dolgozók személyi jövedelmét (a jövedelemszabályozási céloknak megfelelően, más hasonló munkakifejtésű nemzetgazdasági ágakban dolgozók személyi jövedelmével arányosan). Egyúttal 114
tartalmaznia kell olyan tisztajövedelem-hányadot, amelynek a központosított tisztajövedelem elvonása után megmaradó része elegendő a termelés fenntartásához és bővítéséhez. Az árpolitika elsősorban a termelő által elért, valamint a vertikális lánc egyes pontjain kialakuló árra összpontosít. Az elérni kívánt konkrét célok lehetnek különbözőek: pl. árstabilizálás, a termelők jövedelmének növelése, vagy a kereskedelmi árak csökkentése annak érdekében, hogy a fogyasztók könnyebben juthassanak a termékhez. Az árstabilizálásra való törekvés azt jelenti, hogy a mezőgazdasági termelésre jellemző árfluktuáció nagyságát a lehető legkisebbre kívánják csökkenteni. Árfluktuáció az évenként eltérő termés hatására is bekövetkezik (7. ábra).
Adott termék esetében minden piacon meghatározható a kereslet jellege, a keresleti görbe jellemző lefutása (D). Normál hozamú évben az átlagos mennyiség hatására a kínálat átlagos szintű Sn, amihez a normál hozamú évekre jellemző ár tartozik (Pn). Gyenge hozamú évben az alacsony termésmennyiség hatására a piacon is az átlagosnál kevesebb mennyiség jelenik meg a kínálati görbe balra tolódik (Sgy) és a kereslet a kevesebb mennyiséget magasabb áron (Pgy) is hajlandó megvásárolni. Ezzel ellentétes hatást vált ki a jó hozamú évben megjelenő nagy mennyiségű termék. A kínálati görbe ekkor jobbra tolódik (Sj), vagyis a kereslet ilyen mennyiséget alacsony (Pj) áron ismer el. Amikor magasak az árak akkor csökkentik azt, amikor alacsonyak akkor növelik azért, hogy ne alakulhasson ki a szélsőséges árfluktuáció eredményeképpen túltermelés vagy hi-
115
ány. A problémát az okozza, hogy amennyiben árnövelő beavatkozás után árcsökkentésre lenne szükség, akkor a politikai döntéshozók nem szívesen vállalják ennek népszerűtlenségét, így az árstabilizálás elsősorban áremelkedést illetve a megemelkedett ár szinten-tartását jelenti.
7.3. A mezőgazdasági termékárakat módosító árpolitikai eszközök Az évről-évre történő hozam és ennek következtében fellépő áringadozás mérséklése céljából kormányzati beavatkozásra van lehetőség. A túlzott mértékű ingadozások káros hatásainak megelőzése céljából az un. ütközőkészletek elve, árpolitikai beavatkozást lehet alkalmazni. Az ütközőkészletek elve a készletezésen alapszik (8. ábra). Amikor az árak túlságosan alacsonyak a termék felvásárlásával a kereslet fokozódik és az árak nőnek. Amikor az árak túlságosan magasak, a termék értékesítésével a kínálat bővül és az árak elfogadható szintre
ár (P)
mérséklődnek. Ütközőkészletek elve D
Sgy
Pgy maximum ár
Pmax
Sn Pn
minimum ár
Pmin
Sj Pj
Qgy
Qn
Qx
Qm
Qj
mennyiség (Q)
8. sz. ábra Jó hozamú évben sok termék lesz a piacon (Qj) és az árak annyira alacsonyak (Pj), hogy a termelők többsége tönkre menne. A Kormányzat megkísérli behatárolni azt a minimális termelési színvonalat (Qm), mellyel a végletes állapotok elkerülhetők és az ehhez a menynyiséghez tartozó árat minimum árként (Pmin) alkalmazza. Amikor az árak (Pj) a minimum ár
116
(Pmin) alá csökkennek a kormányzat vásárlóként lép be a piacra és a felvásárolt mennyiséget (Qj-Qm) raktározza. Gyenge hozamú évben a piacon rendkívül kevés termék jelenik meg (Qgy), minek következtében az árak szinte megfizethetetlenül magas szintre emelkednek (Pgy). Ezen szélsőséges állapot megelőzésére, amikor az árak az elfogadható maximum árat (Pmax) meghaladják, a kormányzat terméket bocsát a piacra (a korábban raktározottat) és megfelelő menynyiség megjelenésével (Qx) a felső határt az árak nem lépik túl. Ezen árpolitikai beavatkozás sikere az ütközőként szolgáló minimum és maximum ár megfelelő meghatározásától függ. Optimális esetben hosszú távon a felvásárolt és a piacra bocsátott mennyiség azonos, így nem következik be készlethalmozódás. A tranzakció még akkor sem veszteséges, amikor ugyan kevesebb mennyiség kerül piacra, mint amennyi a felvásárolt volt, de a kiadás azonos a bevétellel:
(Qj − Qm ) × Pmin = (Qx − Qgy ) × Pmax Ez esetben egyértelmű, hogy Pmax > Pmin, minek következtében (Qx -Qgy) < (Qj - Qm) eredményeként a raktárkészlet növekedni fog. A felesleges készletek elhelyezése további problémát, esetleg egyéb költségeket jelent. Az ütköző készletek elvének alkalmazása tehát nem ad kielégítő megoldást, többek között azért, mert nem lehet a határértékeket pontosan meghatározni, aminek más jellegű problémák a következményei. Az agrárpolitika a jelentkező gondok miatt ezen árpolitikai eszközt önmagában nem is alkalmazza, legtöbbször más árpolitikai eszközzel kombinálva lehet találkozni vele. A készletek halmozódásának elkerülésére az ütközőkészletek elvének alkalmazásához leggyakrabban a vásárlás támogatása társul. A támogatott vásárlás árpolitikai beavatkozás célja a belföldön keletkező többlet világpiacon történő értékesítésnek elősegítése (9. ábra).
117
Támogatott vásárlás D
S
E d=végtelenül rugalm as
P w +A
ár (P)
Pe A
Pw
Qe m enny iség (Q )
Qd
Qs
9. sz. ábra A belföldi magas árak (Pw+A) miatt túlkínálat alakul ki (Qs>Qd). A terméktöbblet világpiaci áron Pw csak támogatással értékesíthető, ezért a belföldön Pw+A áron vásárló külkereskedő támogatást kap a vásárláshoz (A) azért, hogy a világpiacon történő értékesítéssel (Pw áron) ne érje veszteség. A világpiaci értékesítéssel a terméktöbblet elhelyezésre kerül ugyan, de a kormányzatot (Qs-Qd) x (Pw+A-Pw) kiadás terheli a világpiacról származó (Qs-Qd) x Pw árbevétel mellett. A kormányzat a belföldi termelők számára az egyensúlyi árnál magasabban kialakult árat fenn kívánja tartani úgy, hogy a világpiaci értékesítés esetén támogatásban részesíti a terméket, vagyis a belföldi piacról "kivásárolt" mennyiség a világpiacon kerül elhelyezésre. A belföldi árszint a világpiaci árnál a támogatás mértékével magasabban alakul, de konkrét árszint meghatározására nem kerül sor. A garantált ár és veszteségfizetés árpolitikai beavatkozásnál meghatározott belföldi ár az ún. garantált ár jelenti a belső piac árszintjét. A külkereskedelem nélkül kialakuló piaci helyzet az ábrán látható. Ezen árpolitikai beavatkozás a belföldi termelők jövedelmének növelését célozza azzal, hogy a termelői árak (Pg) az egyensúlyt jelentő ár (Pe) fölött kerültek meghatározásra (10. ábra). Az egyensúlyi ár fölötti garantált ár eredményeként többlet keletkezik a piacon, mivel a termelők Qs mennyiséget állítanak elő, viszont a fogyasztók csak Qd mennyiséget hajlandóak a Pg áron megvásárolni. A többlet elkerülése végett a kormányzat a garantált árhoz (Pg) tartozó mennyiség (Qs) alapján meghatározódó (kereslet ilyen áron fogadja el ezt a mennyiséget) piaci ár (Pm) és a garantált ár (Pg) közötti különbséget veszteségfizetés 118
(V) címén megtéríti a termelő részére. A beavatkozás eredményeként a kormányzatnak (Pg Pm) x Qs kiadása keletkezik, melynek mértéke a garantált ár, valamint a kereslet és a kínálat árrugalmasságától függ.
ár (P)
Garantált ár és veszteségfizetés (nincs import) D
S
P g
P e
V
P m
Q e
Q d
Q s
m e n n y is é g (Q )
10. sz. ábra
Garantált ár és veszteségfizetés (import van) D
S
Pe
ár (P)
Pg
V
Sw
Pw
Qs
Q 's
Qe
Qd m e n n y isé g (Q )
11. sz. ábra Liberalizált külkereskedelem esetén más jellegű helyzet áll elő a belföldi piacon. A belső piacon a világpiaci ár (Pw) fog kialakulni (szabad külkereskedelem) és ezen az áron a kínálat (Sw) végtelenül rugalmassá válik, ami azt jelenti, hogy adott ország importja nem képes befolyásolni a világpiaci árat. A jelentős import-igény (Qd - Qs) csökkentése céljából a belföldi termelést előnyben részesíti azzal, hogy a belföldön is az értékesítési árat jelentő
119
világpiaci árnál magasabb árat garantál (Pg) a belföldi termékeknek (11. ábra). A magasabb ár következtében a belföldi termelés kibővül (Q's - Qs), míg a belföldi kereslet (Qd) a piaci ár változatlansága következtében ugyanakkora marad. Ez esetben a kormányzati kiadás (Pg - Pw) x Q's mértékű, melynek eredményeként a termelők árbevétele (Pg x Q's) - (Pw x Qs) a kiadást jelentősen meghaladó mértékben nő, ami megegyezik a korábbi importszámla csökkenésével (Q's - Qs) x Pw . Tehát költségvetési kiadással sikerült az import egy részét helyettesíteni és ezzel együtt a belföldi termelést kedvezőbb jövedelem-pozícióba hozni. Ezen árpolitikai eszköz alkalmazása előtt a kiadásokat kell a várható előnyökkel (pl. az import csökkenése, a belföldi termelők árbevételének növekedése) összevetni és ezeket mérlegelve dönteni az alkalmazás vagy a nem alkalmazás mellett. Az árpolitikai beavatkozások közé sorolható a termelés mennyiségi korlátozása is. A hazai kvóta alkalmazásának akkor van értelme, ha nincs lehetőség importra. A hazai kvóta alkalmazása következtében kialakuló piaci helyzetet az ábra szemlélteti. A termelés mennyiségi korlátozása (kvóta) következtében a kínálat ezen mennyiségnél (Qs) végtelenül rugalmatlanná válik (S'), vagyis az árváltozásra nem reagál. Ezt a mennyiséget (Qs) a piac P' áron ismeri el, ami az egyensúlyi árnál (Pe) magasabb. A kvóta alkalmazásával ugyan magasabb áron lehet a terméket értékesíteni, de kevesebb termék értékesíthető. Ennek következtében a termelők a kevesebb terméket minél alacsonyabb fajlagos költséggel fogják előállítani és elméletileg a termelés intenzitása is csökken.
ár (P)
Hazai kvóta (nincs import) S'
D
S
P'
Pe
Qe
Q'
12. sz. ábra 120
m e n n y isé g (Q )
A hazai kvóta bevezetését az esetek többségében egyrészt az indokolta, hogy stabil keresletű termék esetében ne következzen be ugrásszerű termelésbővülés, melynek következtében az árak drasztikusan csökkennének. Másrészt a korábbi árpolitikai beavatkozások eredményeként megszokott kedvező árakat nem kívánták csökkenteni, viszont a készlethalmozódást is el akarták kerülni. Jó példa erre az Európai Unió 1984-ben maghatározott tejkvótája, mellyel a költségvetési kiadások drasztikus növekedését kívánták elkerülni. A mezőgazdasági termékek esetében lehetőség van a termékhez kapcsolódó támogatás alkalmazására is. A termelés támogatása az ábrán látható helyzetet idézi elő (13. ábra). A termelés támogatásával a kínálati görbe (S) jobbra tolódik (S') és az egyensúly (Qe) új helyen a Qs=Qd pontban jön létre. A piacon több termék jelenik meg, mivel a termelő magasabb árat (Pp+a) kap, viszont a fogyasztó alacsonyabb árat (Pp) fizet a termékért. A két ár közötti különbség a támogatás mértéke (A).
ár (P)
Termelés támogatása D
S
Pp+a S' Pe
A
Pp
Qe
Q s= Q d
m e n n y isé g (Q )
13. sz. ábra A támogatás következtében mind a termelő, mind a fogyasztó jól jár. A támogatás megoszlik a termelő és a fogyasztó (a termék megvásárlója) között (Pp+a-P):(Pe-Pp) arányban. Az, hogy a támogatás kit juttat nagyobb előnyhöz attól függ, hogy a kereslet és a kínálat árrugalmassága egymáshoz viszonyítva milyen. A kereslet és a kínálat közül mindig az árrugalmatlanabb oldal részesedik nagyobb mértékben a támogatásból, tehát
121
amikor a kereslet árrugalmatlanabb a kínálatnál (meredekebb a görbe), akkor a kereslet, amikor a kínálat árrugalmatlanabb mint a kereslet, abban az esetben a kínálat. Ez is azt bizonyítja, hogy szükség van az egyes termékek keresletének illetve kínálatának vizsgálatára és ezen belül az árrugalmasságok megállapítására. Az árrugalmasságok ismeretében az agrárpolitika prognosztizálni tudja döntéseinek hatását. Jelen esetben, ha a termelőt szeretné támogatni azzal, hogy a termékhez kapcsolódóan ún. termeléstámogatást alkalmaz és a kereslet árrugalmatlanabb a kínálatnál, akkor sokkal nagyobb előnyöket fog élvezni a támogatás kapcsán a fogyasztó, mint a termék előállítója. Ezért az agrárpolitika ezzel az árpolitikai beavatkozással nem fogja elérni a kitűzött célját. A termelés támogatás ellentéte a termelés adóztatása. Adóztatáskor a termelés költségei nőnek. A termelő ugyan az egyensúlyi ár (Pe) fölött kialakuló új piaci áron (Pm) értékesíti termékét, de az árbevételnél a piaci ár (Pm) adóval (T) csökkentett értékét (Pt) tudja figyelembe venni (14. ábra). Az egyensúlyi árnál alacsonyabb Pt (termelő által realizált ár) áron kevesebb termelő képes profitot realizálni, felhagynak a termék előállításával és a piacon kínált termékmennyiség csökken.
ár (P)
Termelés adóztatása D
S'
S
Pm Pe
T
Pt
Q d=Q s
Qe
m e n n y isé g (Q )
14. sz. ábra Az eddig ismertetett árpolitikai eszközök a belföldi keresletet illetve kínálatot kívánták befolyásolni. Adott piacon külföldi kínálat is megjelenik. A külföldi kínálat korlátozására alkalmas árpolitikai eszköz az importlefölözés. A kormányzat célja a belföldi termelés előnyben részesítése, mégpedig olyan módon, hogy az import termékekre vonatkozóan elvonást (L) alkalmaz, ami lehet vám, adó stb.
122
Ennek következtében a szabad piaci viszonyok között kialakuló világpiaci ár (Pw) a lefölözés mértékével megnő és kialakul a belföldi piaci ár (Pp+l). A külföldről származó termék csak ilyen, vagy ennél magasabb áron kerül be az országba azért, mert ez esetben a lefölözés befizetésével ugyanakkora árat realizál, mintha bárhol máshol a világpiacon értékesítette volna termékét.
ár (P)
Importlefölözés D
S
Pe Pp+l L Pw
Qs
Q's
Qe Q'd
Qd mennyiség (Q)
15. sz. ábra Amennyiben nem tudja az adott piacon a világpiaci árat realizálni, nem is fog oda szállítani. A kialakuló magasabb ár (Pp+l) következtében többen fognak az adott termék előállításával foglalkozni illetve akik eddig is ezen termék előállításával foglakoztak fokozzák termelésüket. A belföldi termelés kibővül, a korábbi Qs mennyiség helyet Q's mennyiséget tud a belföldi termelés a piacon kínálni. A Pp+l áron a kereslet Q'd mennyiséget hajlandó megvásárolni. Az import a belföldi termelés kibővülése és a kereslet szűkülése következtében visszaszorul és a korábbi Qd-Qs mennyiség helyett már csak Q'd-Q's mennyiségre van szükség. Az importlefölözésből a kormányzatnak bevétele származik (Q'd-Q's) x (Pp+l-Pw), a belföldi ár magasabb szintre emelkedik, az import visszaszorul, ugyanakkor a fogyasztó is magasabb árat fizet a termékért. A külföldi kínálat csökkenthető a beérkező mennyiség korlátozásával, az ún. importkvóta meghatározásával is.
123
ár (P)
Importkvóta D
S
S' Pe k
Pk
Pw
Qs
Q 's
Qe
Q 'd
Qd m e n n y isé g (Q )
16. sz. ábra Az importkvóta (k) azt a termékmennyiségét jelenti, ami beérkezhet az adott országba (belföldi piacra). Az importkvóta mennyiségével a kínálati görbe (S) jobbra tolódik, és a világpiaci árnál (Pw) magasabb belföldi ár (Pk) alakul ki. A belföldi termelés ezen az áron a korábbi mennyiségnél (Qs) többet fog előállítani (Q's) , ugyanakkor a kereslet is kevesebb terméket (Q'd) hajlandó megvásárolni. Az importkvóta esetében a legnagyobb gondot a kvóta elosztása jelenti. Nehéz meghatározni ki, milyen mértékben részesüljön a beszállítási lehetőségből, valamint újonnan értékesíteni szándékozók miként juthatnak kvótához.
7.4. Az agrárpiaci rendtartás kialakulása és működése hazánkban Átalakuló gazdaságunk irányító, koordináló tényezőjévé a piac válik, mely a kereslet és a kínálat összeegyeztetése révén küldi a szükséges információkat a piacon megjelenő szereplőknek, vagyis a termelőnek és a fogyasztónak. A piac rideg elosztási mechanizmusát a társadalmi igazságosság érdekében, szociális szempontok figyelembevételével az állam részben befolyásolja, illetve korrigálja. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a mezőgazdaság az az ágazat, melyre leginkább jellemző az erős állami beavatkozás. E jegyzetben nem kívánunk állást foglalni abban a vitában, mely e beavatkozások szükségszerűségének kérdéséről zajlik, hanem ismertetni kívánjuk azon okokat, melyekkel magyarázható az állami beavatkozás, s azon eszközöket, melyek a cél érdekében felhasználhatók. A mezőgazdasági termelésnek és értékesítésnek a többi ágazattól igen eltérő sajátosságai vannak. Ez elsősorban abból adódik, hogy a természeti, elsősorban az időjárási és biológiai tényezők változékonysága miatt az embertől független tényezők hatása a termelési
124
folyamatra igen nagy, s ez jelentősen növeli a kockázatot. Ugyanakkor jellemző az ágazatra, hogy a termelési erőforrások átcsoportosítása térben és időben is korlátozott. (A tenyészidőszak közepén nincs mód - jelentős veszteség nélkül - a tőke kivonására, s a pillanatnyilag kedvezőbbnek tűnő folyamatba való befektetésre.) A kínálat rövidtávon nehezen tud alkalmazkodni a kereslet hirtelen, előre nem prognosztizált változásához. Ezért a piacszabályozás egyik legfontosabb előfeltétele a megbízható információk összegyűjtése, s azok elemzésével a keresletre vonatkozó prognózisok elkészítése. Szervezettség hiányában, a mezőgazdasági termelésben, a kínálatban évről-évre nagy ingadozások következhetnek be. Többlet esetén a piacról történő átmeneti kivonás - tárolással vagy kényszerhasznosítással - jelentős költséggel lehetséges csak. Hasonlóan drága a hiány importtal történő helyettesítése is. Ezek az állami beavatkozások már csak utólagos kezelések, melyek vagy a mezőgazdasági termelőnek vagy a nemzetgazdaság egészének érdekeit sértik. A hiány és a felesleg váltakozása veszélyezteti a fogyasztók kiegyensúlyozott ellátását, a viszonylag stabil fogyasztói reálár színvonalat. Az exportra termelt termékeknél pedig a piacok elvesztésével, a piaci rések kihasználásának elmaradásával jár. Az eddigiekből is látható, hogy a mezőgazdasági termelés egészséges fejlődősére akkor van mód, ha a termelők bizonyos mértékig stabil értékesítési lehetőségre számíthatnak. Ez a viszonylagos stabilitás viszont nem jelenti azt, hogy a kevésbé hatékonyan dolgozó, a kereslethez nem alkalmazkodó gazdák is nyereségesen termelhessenek. Tehát a gazdasági verseny fenntartását és a hatékonyság javulását ösztönző beavatkozások fogadhatók csak el. (Ez a kitétel mind kevésbé érvényes egyes nyugat- európai országok agrárpolitikájára. Az eddig említett piacszabályozási célok közé bekerült, s mind nagyobb szerepet kap a szociálpolitika és a regionális érdekek kiszolgálása.) Nyugat-Európában az agrártermelésbe és a kereskedelembe történő beavatkozási intézkedéseket az agrárpiaci rendtartások tartalmazzák. A rendtartás tehát nem más, mint az agrárszféra sajátosságait figyelembe vevő, a biztonságos ellátást, a termelők verseny- és esélyegyenlőségének biztosítását szolgáló intézkedéscsomag. Az európai integrációhoz való közeledésünk szükségessé teszi azt, hogy rendtartást dolgozzunk ki hazánkban is. A termelők számára ez csak akkor nyújthat segítséget, ha a lehetőségekkel élni tudnak, ami viszont azt feltételezi, hogy ismerik a rendtartás főbb szerkezeti elemeit és fogalomrendszerét. A magyarországi agrárpiaci rendtartás kialakulása Magyarországon a nyolcvanas évek második felétől jelentősen megváltozott az élelmiszergazdaság szervezeti, ár- és szabályozó rendszere. 1989-től megszűnt az állami vállalatok felvásárlási, illetve ellátási kötelezettsége, valamint liberalizálták a nagykereskedelmet. 125
A fontosabb élelmiszerek külkereskedelme azonban ma is tételes engedélyezés alá tartozik. A termelői és fogyasztói ártámogatások drasztikus csökkentésével egyidejűleg - a kenyérgabona és a tej kivételével - felszabadították az élelmiszerárakat. A kilencvenes évek fordulóján kibontakozó agárválság nyilvánvalóvá tette, hogy az eddig alkalmazott eszközök együttese, illetve a meglévő intézményrendszer alkalmatlan önmagában a kialakult bajok orvoslására, továbbá hosszabb távon sem felel meg a modern agrárpiaci szabályozás követelményeinek. Ezt felismerve a földművelésügyi kormányzat elhatározta, hogy az agrárpiac szabályozására a fejlett országokéhoz hasonló intézményrendszert épít ki. Az agrárpolitika kialakítására vonatkozó irányelveket az FM politikai dokumentuma adta meg (1991.). A dokumentumból a következő fontosabb gondolatokat emeljük ki: - a mezőgazdaság olyan ágazat, amely hosszabb távon pozitívan járulhat hozzá Magyarország fizetési mérlegéhez, ami az eladósodás veszélye miatt elsőrendű fontosságú; - a fő célkitűzés olyan mezőgazdaság megteremtése, amely a korábbinál hatékonyabb, jobb az alkalmazkodóképessége és erősebben piacorientált; - a mezőgazdaságnak a hazai fogyasztókat el kell látnia jó minőségű élelmiszerrel, közben pedig tekintettel kell lennie az importversenyre, fenn kell tartania exportorientáltságát, és meg kell őriznie külpiaci versenyképességét; - a versenyképesség csak alapvető változásokkal valósítható meg, ezen belül privatizációval, a piacorientált termeléssel, és a korábbihoz képest kisebb foglalkoztatási szinttel. Az agrárpolitikai dokumentum, bár kijelenti, hogy az EU mezőgazdasági piacszabályozási modellje nem tekinthető ideálisnak, mégis azt javasolja, hogy Magyarország adaptálja az EU piacszabályozási rendszerében alkalmazott szabályozási módszereket, közöttük a garantált minimális (intervenciós) árakat, a kontingens szabályozásokat és az exporttámogatásokat. A kifejezett szándék azonban az, hogy el kell kerülni az EU rendszer ártorzító hatásait és figyelembe kell venni a nemzetközi árakat. A fenti célkitűzések alapján Magyarország 1991-ben megkezdte az EU rendszerével harmonizáló szabályozási és intézményi rendszer kidolgozását, egyrészt a zavartalan együttműködés érdekében, másrészt az Európai Unióba való majdani felvételünk előkészítéseként. Ennek kiemelkedően fontos része volt az agrárpiaci rendtartásról szóló 1993. évi hatodik törvény. A törvény hatálya kiterjed a mezőgazdasági, az élelmiszeripari, és erdészeti termékekre - ideértve a biotermékeket is - , valamint az ezen termékeket előállító, feldolgozó, kül-
126
és belkereskedelmi tevékenységet folytatókra, valamint a terméktanácsként működő szervezetekre. Az agrárpiaci rendtartás feladata: • a hazai termékek piaci biztonságának elősegítése garantált ár és kvóta meghirdetésével, Terméktanácsokkal való együttműködéssel, az export és import szabályozásával, végső esetben piaci intervencióval; • a hazai termékek külpiaci esélyeinek javítása az exporttevékenység normatív támogatásával (exportszubvenció). Ez a termékek többségénél előre meghirdetett, de szükség esetén év közben is módosítható. • a szabályozott agrárpiac (termékpálya) kialakítása, • a magyar agrárgazdaság ökológiai és ökonómiai potenciáljának hatékony kihasználása, a piaci verseny fenntartása, • a bel- és külpiaci igényekhez igazodó gazdaságos élelmiszerkínálat fenntartása. Ezen célok elérése érdekében nem csak új eszközöket, de új intézményeket is létre kellett hozni. Az agrárpiaci rendtartás intézményi rendszere Az intézményrendszer kialakításának első lépéseként 1991-ben létrehoztak egy tárcaközi bizottságot, az Agrárpiaci Rendtartást Koordináló Bizottságot (ARKB). Az (ARKB) felállításának az volt a célja, hogy irányítsa az 1991. elején bevezetett Agrárrendtartási Programot, amíg a Parlament nem fogadja el az Agrárrendtartási Törvényt, amely hivatalosan is létrehozza a programot és biztosítja a finanszírozását. A törvény elfogadásáig tartó átmeneti időszakban az ARKB-t a földművelésügyi miniszter irányította, de a bizottságban képviselve volt az összes érintett minisztérium. Így tag volt a Pénzügyminisztérium, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma és az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium. Ezen kívül még az érdekképviseleteket hárman képviselték, valamint állandó meghívottként, tanácskozási joggal, a Versenyhivatal megbízottja is jelen volt az üléseken. Az agárpiaci rendtartás második szintje a főbb termékekre létrehozott, s az azóta folyamatosan megalakuló terméktanácsok. A terméktanácsok tagjai a termelők, a feldolgozók, a kereskedők és a fogyasztók képviselői. A terméktanácsok tehát önszerveződésű egységek, amelyeknek az a célja, hogy biztosítsák a képviseletet az egyes mezőgazdasági termékekhez kapcsolódó érdekcsoportok részére és hogy segítsenek a döntések végrehajtásában. 1993-ban a Parlament elfogadta az Agrárrendtartási Törvényt, amely március 1én lépett életbe.
127
Az intézményi rendszer elemei a törvény meghatározásában: - FM minisztere (esetenként más tárcák minisztereivel együtt), - Tárcaközi Bizottság (ARKB utódja), - Terméktanácsok. Az agrárpiaci rendtartás működésének megszervezése a miniszter, illetve az általa létrehozott Agrárrendtartási Hivatal feladata. A Tárcaközi Bizottság döntés-előkészítő, egyeztető fórum, valamint véleményt nyilvánít a Terméktanácsokkal kötendő szerződéstervezetekről. A rendtartás céljainak elérése érdekében a következő eszközöket használhatja fel: • a termelés mennyiségi szabályozása, amely lehetséges termelői önkorlátozással és kvótarendszerrel; • árrendszer (garantált ár, irányár, küszöbár, zsilipár), • exportszabályozás (támogatás, engedélyezés, vámrendszer, lefölözés), • importszabályozás (engedélyezés, vámrendszer, lefölözés), • agrárintervenció (termékfelesleg, illetve hiány keletkezésekor egyaránt alkalmazható), • egyéb jogi szabályozás. Az agrárpiaci rendtartás (APR) eszközei finanszírozásának forrása az állami költségvetés, valamint az APR működéséből származó bevételek. A Terméktanácsok is képezhetnek saját hatáskörben felhasználható pénzügyi alapot. Az APR-en belül 1994-ben 5 milliárd forintot akartak elkülöníteni a piaci beavatkozásokra, míg exporttámogatásra 23 milliárd forintot. Az agrárpiaci rendtartás működése A törvény az egyes termékek vonatkozásában háromféle szabályozást rendelhet el: - közvetlen szabályozást, - közvetett szabályozást, - befolyásolt agrárpiaci szabályozást. Ezzel párhuzamosan a törvény meghatározza azon termékek körét is, amelyekre az egyes szabályozási módokat alkalmazni kell. A közvetlenül szabályozott piacokra egyedi rendtartások vonatkoznak és kontingensektől függően megszabott garantált árak érvényesülnek. A garantált árak olyan minimálárak, melyek elválaszthatatlanul kontingensekhez kötődnek. Ez azt jelenti, hogy 128
1994. január 1-től bizonyos kontingensnek megfelelő mennyiségig az élelmezési célú búza, a takarmánykukorica, a tehéntej, sertés- és marhahús garantált árú. A közvetett szabályozású piacok azok, amelyeknél a törvény szerint rendelkezésre álló szabályozási lehetőségeket a piaci egyensúly biztosítására használják fel, de ezekre nem vonatkoznak a garantált árak és kontingensek. A közvetett szabályozást kell alkalmazni a vágócsirkére, a cukorrépára és az ipari célú napraforgóra. Alapértelmezés szerint az összes többi, a törvény által érintett termék a harmadik kategóriába tartozik. Az árkiegészítésben, közvetlen támogatásban részesülő termékek, szükség esetén történő beavatkozásai (feldolgozás támogatás, stb – olivaolaj, dohány, vetőmag, stb). Az agrárpiaci rendtartás keretein belül szigorú piacszabályozás alá vont termékek esetén úgynevezett garantált ár kerülhet meghatározásra. A garantált ár az agrártermelés biztonságát szolgálja. Az állam garanciát vállal arra, hogy a terméktanáccsal megkötött szerződésben meghatározott mennyiségű és minőségű terméket a termelők legalább ezen az áron értékesíteni tudnak. A garantált ár mértékét a hatékonyan gazdálkodó költségei kell, hogy meghatározzák. Amennyiben a piaci ár eléri a garantált árak szintjét, az előre meghatározott költségvetési források terhére az államnak fel kell vásárolnia a piacon vevőre nem talált termékmennyiséget. Az irányár azaz ár, ami körül a vélelmezhető piaci viszonyok valamint a ráfordítások figyelembevételével a tényleges ár prognosztizálható. Az irányár, amit a terméktanácsok határoznak meg az egyes termékekre tehát nem nyújt semmilyen garanciát, csak orientálja a termelőt a termelési döntéseinek meghozatalakor, egyúttal átlagos termelési és piaci viszonyok között a belföldi fogyasztói ármozgások alapját képezi. A mezőgazdasági termelés sajátosságaiból adódó termelésingadozásnak, a keresletkínálat piaci egyensúly tartós megbomlásának elkerülése, és a mezőgazdasági termelés biztonsága érdekében a termelés mennyiségi szabályozása elengedhetetlen. A mennyiségi szabályozás formái: • a termelés önkorlátozása, • állami kvótarendszer. Egy-egy termék termelésének korlátozását jellemzően az érintett terméktanács kezdeményezheti és hajthatja végre saját hatáskörében. Az önkorlátozás esetleges ellentételezéséről a terméktanács külön megállapodásokat köthet az állammal. Az állami kvótarendszer csak kivételes esetekben alkalmazható a tartós és más módon el nem kerülhető többlettermelés megakadályozására. Ilyenkor az állam a terméktanácscsal történő konzultáció után megszabja az adott termékből termelhető mennyiséget és minőséget, s ugyanakkor arra garantált árat is megszab, s megadja a kvótához jutás módját, a kvótához kapcsolódó juttatásokat, illetve a kvóta megsértésének következményeit. A kvóta
129
túllépése rendszerint olyan szankciók életbelépésével jár, mely már a kvóta alatti mennyiséget is sújtja. Az agrárpiaci rendtartásokban alkalmazott exportszabályozási elemek a következők: • támogatási rendszer, • engedélyezési rendszer, • lefölözés. Az exporttámogatási rendszernek elő kell segítenie a termelés kereslet-kínálat egyensúlyának megteremtését, a hatékony agrárexportot, figyelembe véve az állam nemzetközi szerződéseiből adódó kötelezettségeit. A támogatás célja az, hogy a termék versenyképessége a nemzetközi piacokon javuljon. A támogatás mértéke a költségvetés lehetőségei mellett attól függ, hogy a kormányzat hogyan ítéli meg az export hatékonyságát és szükségességét. Amennyiben a költségvetés az ágazatból származó exportbevételeit növelni kénytelen, akkor a nemzetközi agrárkereskedelmet ismerve megállapíthatjuk, hogy az exporttámogatás mértékét emelni kell. Az exporttámogatási rendszernek biztosítania kell, hogy a támogatáshoz minden érintett egyenlő esélyekkel jusson hozzá, függetlenül például attól, hogy készpénzes vagy barter-ügyletről van szó. Az alapvető mezőgazdasági alapanyagokra, nyersanyagokra a belső piac biztonságos ellátásának védelme érdekében az államok exportengedélyezési rendszert hoznak létre. Ez azt kívánja megakadályozni, hogy egyes termékek kedvező külpiaci lehetőségeinek kihasználásakor a belső piacon olyan kereslet lépjen fel, amelyet csak import segítségével lehet kielégíteni. Az exportengedélyezési rendszernek úgy kell működnie, hogy a termelők mindegyikének hasonló lehetősége legyen az engedélyek megszerzésére. A GATT Uruguay-i fordulójának eredményeként a nem vámjellegű kereskedelemszabályozó eszközöket 1995. január 1-től vámosítani kell. Az előzőtől eltérő módon, ám részben hasonló céllal, tehát a belföldi piac és árszínvonal védelme érdekében alkalmazható az exportlefölözés. Ilyenkor az állam a termék exportára és a belföldi ára közti különbség egy részét vagy egészét elvonja. Ezzel megakadályozza, hogy a külpiaci lehetőség eredményeként a belső piacon hiány lépjen fel. A lefölözéssel képződő bevételt általában visszaáramoltatják az ágazatba, a rendtartáson keresztül. Az importszabályozás célja a hazai termelők esélyegyenlőségének biztosítása a nemzetközi agrárkereskedelemre jellemző protekcionista versenyben, ezzel egyidejűleg az importverseny feltételeinek kialakítása, a stabil hazai kínálat folyamatos biztosítása. Elemei: • vámrendszer, • import lefölözés, • egyéb importszabályozás. 130
Az importszabályozás legfontosabb eleme a harmonizált agrár vámrendszer kialakítása és működtetése. Hosszú távon olyan vámrendszert kell működtetni, - az állam nemzetközi kötelezettségeivel összhangban - mely a belföldi termelőnek a nemzetközi agrártámogatás miatt keletkező versenyhátrányait kiegyenlíti. Cél, hogy a vámrendszer a hatékonyan, versenyképesen termelő hátrányait semlegesítse. A vámrendszer kialakításakor az ágazatban az alapanyagokra és a feldolgozott termékekre arányos vámtételeket kell kialakítani. Az agrártermelés speciális jelegéből és a nemzetközi protekcionizmus ingadozásaiból adódóan a vámrendszert az importlefölözéssel is ki lehet egészíteni. Importlefölözés esetén a termék import- és belföldi ára közötti különbség egy részét vagy egészét vonja el az állam, csökkentve ezzel az importáló nyereségét, így védi a hazai termelőt, hiszen megakadályozza a belpiaci ár túlzott csökkenését. Egyes termékek - a belföldi piac védelme érdekében - import engedélyezési körbe voltak vonhatók 1995. január 1-ig. Az agrár intervenciós rendszer létrehozása is az agrártermeléssel kapcsolatos belföldi piaci zavarok kiküszöbölését szolgálja. Az intervenció formái termékfelesleg és termékhiány esetén különbözőek. Termékfelesleg esetén: • A termékfelesleg belpiacról történő végleges kivonása. Ennek keretében vagy kényszerexport lebonyolítására, vagy állami felvásárlásra és a belpiacon államilag támogatott forgalomba-hozatalra vagy megsemmisítésre kerülhet sor, amelyhez az állam többletforrásokat biztosíthat. • Termékfeleslegek piacról történő ideiglenes kivonása. Ezen belül a következők érvényesíthetők: vagy állami felvásárlás és készletezés, vagy bértároltatás, melyhez az állam biztosít többletforrást. Termékhiány esetén: • állami készletek meghatározott áron történő piacra-vitele, • import elrendelése, szükség szerinti kedvezményekkel történő belföldi forgalmazása. A piaci zavarok keletkezésének megelőzése érdekében elrendelhető termelési eszközök termelésből való kivonása, esetleges kártalanítás mellett, vagy éppen ellenkezőleg: állami célú termeltetés elrendelése s ennek anyagi eszközökkel történő támogatása. Az agrárpiaci rendtartás keretein belül a nemzetközi követelményeknek megfelelő eredetvédelmi rendszernek a megteremtése és működtetése is szükséges. A minőségbiztosítási rendszer részét képező humán-egészségügyi, állat- és növény-egészségügyi, valamint környezetvédelmi előírásokat, vizsgálati és ellenőrzési módszereket igazítani kell a nemzetközi gyakorlathoz. 131
A magyar agrárpiaci rendtartás számos szakember szerint jó néhány ellentmondást tartalmaz, arról nem is szólva, hogy vannak olyan részei amelyek a gyakorlatban megvalósíthatatlanok. Az agrárpiaci rendtartás módosítása Ezért volt időszerű, hogy az új rendtartási törvény 2003. áprilisában életbe lépett, melynek legfontosabb eleme, hogy létrehozta a termékpálya bizottságokat (CMO). A bizottságok feladata, hogy a termékpályákat ne utólag egy-egy piaci zavar bekövetkezte után szabályozzák, hanem a piaci zavarokat megelőzve intézkedjenek. A törvény hét termékpálya bizottság létrehozásáról rendelkezik. Ezek: a gabona, a tej, a hús, a cukor, a zöldség-gyümölcs, a szőlő-bor és a dohány. Az ágazati miniszternek lehetősége van ideiglenes termékpálya bizottságok felállítására is. A termékpálya bizottságok felállításával a civil szervezetek befolyása is nő az agrárpiaci szabályozásban. Eddig ugyanis az Agrárrendtartási Tárcaközi Bizottság (ARTB) ülésein csak véleménynyilvánítási joguk volt. Most azonban a termékpálya bizottságokban képviseltethetik magukat és hangot adhatnak tagságuk véleményének is. A termékpálya bizottságokban részt vesznek a Földművelési és Vidékfejlesztési, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium, valamint a Pénzügy- és a Külügyminisztérium képviselői mellett a Magyar Agrárkamara, a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége
(MOSZ),
a
Magyar
Gazdakörök
és
Gazdaszövetkezetek
Szövetsége
(MAGOSZ), valamint az Élelmiszerfeldolgozók Országos Szövetsége (ÉFOSZ) szakértői és a terméktanácsok megbízottai. Ezek a testületek - egy később meghatározandó ügyrend szerint - folyamatosan üléseznek majd. Így figyelemmel kísérhetik egy-egy fontos termelési ág folyamatait és megtehetik az általuk szükségesnek tartott intézkedéseket a piaci egyensúly biztosítására. A termékpálya bizottságok várhatóan közvetítik majd az Európai Unió úgynevezett menedzsment bizottságaiba a magyar agrártermelők véleményét és így hangot adhatnak Brüsszelben a magyar gazdák javaslatainak is. Az új szabályozás deklarált célja, hogy a magyar agrárpiaci szereplők még az EU-csatlakozás előtt hasonló gazdasági környezetbe kerüljenek. Az új agrárpiaci rendtartási törvény elsősorban a piaci stabilitást, a kiszámíthatóságot és a termelők jövedelembiztonságát szolgálja. Rögzíti a jogszabály, hogy a megrendelőknek legfeljebb 30 napon belül ki kell fizetniük a termelők számára az áru ellenértékét. Emellett rendelkezik arról is a törvény, hogy a beszerzési ár alatt nem értékesíthetik a kereskedők a megvásárolt árut. Ezeket a garanciákat az agráriumban tevékenykedők már régóta szorgalmazták. A törvény kiterjeszti a termékpálya fogalomkörét, így az nem csak az alapanyag-előállítástól a végtermék gyártásáig, hanem annak értékesítéséig tart. Az új jogszabály az intervenciós ár beve-
132
zetésével meghatározza a termékek árának alsó szintjét, ami a szakértők szerint stabilizálóan hat majd a felvásárlási árakra, illetve várhatóan emeli majd azokat.
8. Az EU közös agrárpolitikája és rendtartásai 8.1. A Közös Agrárpolitika (KAP) szakaszai Az agrárpolitika az EU egyik legalapvetőbb közös politikája a kezdetektől fogva, ezt igazolja az is, hogy a közös agrárpolitikára fordítják az összes kiadás 50%-át, akárcsak a szabályozásáról szóló 40.000 oldalnyi joganyag. Az 1957-ben aláírt Római Szerződés fogalmazta meg az első közös politikák alapelveit (közös kereskedelem-, közlekedés- és agrárpolitika), 39. cikkelyében kerültek megfogalmazásra a közös agrárpolitika céljai: •
a mezőgazdasági termelékenység növelése
•
a mezőgazdaságból élők számára megfelelő jövedelem és életszínvonal biztosítása
•
az agrárpiacok stabilizálása
•
az élelmiszerellátás biztosítása (háború utáni időszak, jelentős élelmiszerhiány)
•
a fogyasztók számára méltányos árszint kialakítása A célok megfogalmazásakor a tagállamok nettó importőrök voltak szinte valamennyi
mezőgazdasági termékből, folyamatos volt az élelmiszerhiány. Érthető, hogy ebben a légkörben az elsődleges a lakosság élelmiszerellátásának megoldása, lehetőleg elfogadható árszint mellett. Ezt viszont az akkori termeléshatékonyság nem tette lehetővé, ezért volt szükség a termelékenység növelésére. A mezőgazdaságból élők életszínvonalának és jövedelmének javítását pedig elsősorban az a helyzet indokolta, hogy az aktív keresők közel 20%-a dolgozott a mezőgazdaságban, ami a szavazóképes lakosság jelentős arányát képezte. Az 1958-as Stresa-i konferencián fogalmazódtak meg a fenti célok, valamint az európai mezőgazdasági modell alapgondolatai is, mely szerint a családi gazdaságok elsődlegességet kell kapjanak, az agrárvilág az önálló tulajdonos egyénekre épül, illetve a minőséget szem előtt tartó európai stílusnak kell megvalósulnia. Ez támasztja alá az európai mezőgazdaság multifunkcionális jellegét. A célok megvalósítása érdekében három alapelvet követtek: A piac egységessége: a tagországok határain belül a termékek és szolgáltatások szabad áramlása biztosított. A tagállamok közötti kereskedelemre vonatkozó vámok és minden más kereskedelmi korlátozás megszüntetése révén egységes belső piac jött létre. Eh133
hez egységes szabályokat kellett bevezetni a versenyszabályok, az egészségügyi, növényés állategészségügyi előírások, az árak és a valutaárfolyamok területén egyaránt. A harmadik országokkal szembeni külső védelem, fellépés egységes. Az agrárpiac egységességét a Közös piaci szervezetek (CMO - közös agrárrendtartás) valósítják meg az egyes termékek, termékcsoportok piacának szabályozásával, melyekből jelenleg 27 működik az EU-ban. Közösségi preferencia: a tagállamok termékei elsőbbséget élveznek a külső termékekkel szemben. Ennek érdekében az importra vonatkozó küszöbár meghatározásánál a belső árak színvonalához közelítő árat kívánnak elérni, így biztosítva az európai termelők számára a versenyképességet, a megfelelő jövedelmet, és a kiegyensúlyozott, tervezhető árakat. Az importlefölözésből befolyó összegből fedezik az export-visszatérítések (exporttámogatások) egy részét. Pénzügyi szolidaritás: az agrárpolitika finanszírozása jelentős összegeket emészt fel, ezt pedig közösen kell előteremteniük a tagállamoknak, hiszen minden tagállam részesedik belőle. Gyakorlati megvalósítása az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciaalapon (EAGGF-angol/FEOGA-francia/EAGFL-német rövidítés) keresztül történik, melyet 1962-ben hoztak létre. Két része az Orientációs és a Garancia alap, melyből a Garanciaalap finanszírozza a közös agrárpolitikához kapcsolódó kiadásokat, az Orientációs rész pedig elsősorban a strukturális politika eszközeként működik. A CAP megvalósításához szükséges eszközök a Közös piaci szervezetekben, piaci rendtartásokban kerültek meghatározásra. Alapvető eszközök közé tartozik az árrendszer, az intervenció, az export-import rezsim, a tárolás elősegítése, valamint az egyéb prémiumok, kifizetések, támogatások rendszere. Ezeket az eszközöket alkalmazzák – egymástól eltérő módokon – az egyes területek szabályozása során. Árrendszer: A piac egységessége érdekében a Mezőgazdasági Miniszterek Tanácsa minden évben három intézményi árat hirdet meg, valamennyi termékre. Irányár: olyan elvi ár, melyet a piaci árszint várható alakulása alapján hirdetnek meg. Ez az ár a Miniszterek által optimálisnak tekintett, maximális ár. Segítségével a termelők előre becsülhetik a termelésük jövedelmezőségét, alakíthatják termelésüket. Ez az ár szolgál alapul az intervenciós ár és a küszöbár kiszámításához is. Intervenciós ár: ez az az ár, mellyel a Közösség mindenképpen biztosíthatja a termelők számára a minimális jövedelmet. Az állami felvásárlás garantálja, hogy legalább ezt az árat megkapja a termelő a termékéért. 134
Vagyis az EU belső ára az intervenciós ár és az irányár között ingadozik. Küszöbár: ennek segítségével védi a Közösség belső piacát az alacsony világpiaci ártól, lehetővé téve a közösségi preferencia megvalósítását. Ez alatt az ár alatt nem kerülhet áru a belső piacra. Intervenció: Amennyiben a piaci ár az intervenciós ár alá esik, az állami felvásárlásokkal kivonják a felesleget a piacról, így a piaci ár visszaemelkedik a kiindulási árszintre. Elvileg ezeket a készleteket az állam akkor értékesíti a belső piacon, amikor az árak az alacsony kínálat miatt túlságosan magasak, ezzel egyenlíti ki a szezonális ingadozásokat (ütköző készletek elve). Gond akkor merül fel, ha a feleslegek nem szezonális jellegűek, hanem állandósulnak – ez a helyzet alakult ki az EU-ban a 70-es évek második felétől szinte valamennyi termék esetében. Export-import rezsim: Importszabályozás: A beérkező import ára és a küszöbár közti különbséget az importőr befizeti a FEOGA kasszájába (importlefölözés), így az importált termék is az irányárhoz közeli áron tud megjelenni a belső piacon. Vagyis a rendszer megőrzi a Közösség termékeinek versenyképességét a belső piacon. Exportszabályozás: a 70-es évek második felétől a Közösség folyamatos túltermeléssel küzd, a feleslegek már nem vezethetőek le a belső piacon, vagyis csak a világpiacon értékesülhetnek. Mivel a belső piac árai magasabbak, mint a világpiaci árak, egyetlen kereskedő sem akar exportálni, hiszen haszon helyett ráfizetne az ügyletre. Ezért a Közösség exportvisszatérítés formájában utólag visszafizeti az exportőrnek a világpiaci ár és az intervenciós ár közti különbséget. Ezeket a kiadásokat is a FEOGA finanszírozza. Ezeket a szabályozásokat egészítik ki egyes rendtartások esetén a tárolási támogatás, kompenzációs támogatások, termelői támogatások (prémiumok), hegyvidéki területen folytatott állattenyésztés támogatása. A különböző termékek különböző piaci szabályozást igényelnek. Így a fenti eszközök felhasználásával három(+1) szabályozási mód, típus alakult ki: Ö
Külső védelem és intervenció (intervenciós felvásárlás, garantált ár, kvóta – gabona, tej, cukor, marhahús) – közvetlenül szabályozott agrárpiac
Ö
Külső védelem intervenció nélkül (export-import szabályozás, magántárolási támogatás –zöldség- gyümölcs, bor, baromfi és tojás, sertés, stb) – közvetetten szabályozott agrárpiac
135
Ö
Árkiegészítésben, közvetlen támogatásban részesülő termékek, szükség esetén beavatkozás (feldolgozás támogatás, stb – olivaolaj, dohány, vetőmag, stb) – befolyásolt agrárpiac
Ö
Néhány termékre nincs kiépített piaci szervezet, a szabad piaci feltételek érvényesülése a cél. Ilyen termék a virághagyma, burgonya, és néhány állati takarmány-kiegészítő.
A CAP fejlődése A közös agrárpolitikának 4 fejlődési szakaszát különítjük el, melyek a következők: 1. CAP kiépülése (1958 - 1970-es évek második fele) 2. CAP korrekciós szakasza (1980-as évek eleje – 1992) 3. CAP reform időszaka (1992-1999) 4. AGENDA 2000 (2000-2006) 5. CARPE (2006-) A CAP kiépülése A célként megfogalmazott, megfelelő jövedelem biztosítását ebben az időszakban az áron keresztül látták megvalósíthatónak (ár allokációs szerepe került előtérbe az egyensúlyi és az orientációs funkció rovására), vagyis a jövedelem- és árpolitika összekapcsolódott. De ahhoz, hogy megfelelő jövedelmet biztosítson a termelőknek, az EU belső árainak jóval magasabbnak kellett lenniük, mint a világpiaci árak. Ez csak magas importlefölözéssel, és túltermelés esetén magas exporttámogatásokkal valósítható meg. Az első Közös piaci szervezet a Gabonarendtartás bevezetése volt 1962-ben, ezt követte 1968-ban a marhahús és a cukor, majd 1969-ben a tej piaci szervezete. Majd folyamatosan bevezetésre került a fehérjenövények és olajos magvak, juh-, kecske-, baromfi és sertéshús, zöldség-gyümölcs, szőlő, bor, stb. piaci szervezetek. A rendszer alapvető hibája az volt, hogy a valós, világpiaci ártól elszakított ár elvesztette egyensúlyteremtő és orientációs célját, vagyis már nem hordozott információt a piac valós igényeiről, a kereslet valódi méretéről, a termelés gazdaságosságáról, így a termelők nem is tudtak reagálni a piac változásaira, jelzéseire. Ez volt az egyik alapvető oka annak, hogy a háború utáni élelmiszerhiányból a termelés alig 10 év alatt meghaladta a belső piac igényét, de a termelők továbbra is növelték a termelést, a helyett, hogy önkorlátozó lépéseket tettek volna, hiszen a mesterségesen magasan tartott árakkal biztosított jövedelmet csak a megtermelt mennyiség növelésével lehet növelni. Ez a modell viszont azoknak a termelőknek kedvező, akik jelentős mennyiségű terméket képesek előállítani, vagyis nagy méretekben, jelentős gépesítéssel, új technológiákkal rendelkeznek. Vagyis a mellett, hogy a 136
rendszer nagyon költséges volt, ráadásul még nem is azokat támogatta, akiknek valóban támogatásra volt szükségük. Az így megtermelt, a piac számára felesleges termékeket pedig a közösség vonta ki a piacról, részben a magas exporttámogatásokkal, részben állami készletezéssel. Az eladhatatlan készletek így folyamatosan nőttek, a piac koordinálása pedig egyre több nehézséget okozott (export-import szabályozás, stb.). Ráadásul az intenzív termelési technológiák elterjedése miatt jelentősen megnőtt a környezetterhelés, egyre inkább előtérbe került a társadalom részéről a környezetvédelem iránti igény. A CAP korrekciós szakasza Tekintettel a fent bemutatott problémákra és feszültségekre, az európai közösség kiigazító intézkedéseket vezetett be egyrészt az árak, másrészt a kínálat szabályozásában. Restriktív (megszorító) ár- és támogatási politikát vezettek be, az árakat az inflációnál kisebb mértékben emelték, vagyis az árakat a világpiaci árakhoz képest egy magas szinten befagyasztották, nem közelítették őket a valós árakhoz. Ennek ellenére, az exporttámogatások mértéke továbbra is nőtt, hiszen a belső ár és a világpiaci ár különbözetét továbbra is növekvő mennyiségekre kellett kiosztani. Ezért a kínálatot mesterséges eszközökkel próbálták szabályozni, megoldhatónak gondolták az összekapcsolt ár- és jövedelempolitika mellett behatárolni a mennyiséget, és megtartani az árvédelmet. Kvótarendszert vezettek be a tej- és cukorszektorban, a gabonatermelésben pedig kötelező területpihentetést írtak elő. A kivont területekre prémiumot fizetett a közösség, amit a termelők a legjobb földjeik termelésébe fektettek, holott a legrosszabb minőségű földjeiket vonták ki a termelésből. Így viszont a termelés csökkentését célzó intézkedés eredménye a termelés fokozása lett, tehát nem tudták feloldani az alapproblémát. Az CAP reform Vagyis a korrekciós intézkedések nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a CAP alapvető problémáját nem voltak képesek megoldani. Ezért 1992-ben a Tanács jóváhagyta a Bizottság CAP reformra vonatkozó javaslatát. Ennek értelmében szétválasztották az ár- és a jövedelempolitikát. Az árakat három lépcsőben csökkentették, közelítették a világpiaci árakhoz, a termelők kieső jövedelmét pedig átmenetileg közvetlen kifizetésekkel, kompenzációs támogatásokkal pótolták. A cél a piaci egyensúly megteremtése volt. A reform egyes piaci rendtartásokat célzott meg, melynek majd ki kellett volna terjednie a többi termék piaci szabályozására is. Így reform alá került a szántóföldi rendtartássá összevont gabona, olaj- és fehérjenövények piaci szervezete, a marhahús és a juhhús rendtartása, il-
137
letve szinte alig, de érintette a tejszektort is. A szántóföldi rendtartásban kötelező területpihentetést írtak elő, ehhez kapcsolódott a kieső jövedelem kompenzációs támogatása. A marhahús rendtartásába került környezetkímélő, extenzifikációt célzó intézkedésként az állatsűrűség csökkentése, aminek fejében a termelőt prémiumok illetik meg. A konkrét piaci intézkedések mellett a reform kísérő intézkedéseket is tartalmaz, ezek elsősorban vidékfejlesztési, struktúrapolitikai célokat szolgálnak. Ilyen az előnyugdíjrendszer, az erdősítési támogatás vagy az agrár-környezetvédelmi rendszer. A reform eredményeként több termék esetében sikerült a termelést korlátozni, az intervenciós készleteket csökkenteni, a termékek világpiaci versenyképessége javult. Ugyanakkor felemás piacosodás ment végbe, hiszen bár a rendszer piaci működése javult, az áreltérítés mértéke csökkent, de bekerült egy nem piaci elem, a kompenzációs kifizetések, melyek egyre nagyobb szerepet játszottak a termelők jövedelmében (ma átlagosan a termelői jövedelem 40%-át ezek a járadékszerű kifizetések teszik ki). A jövedelem elosztása sem vált következetesebbé, mivel egy korábbi bázistermelésre számították, így továbbra is a legjobb termelők kapták a legtöbb támogatást, ráadásul a rengeteg nyilvántartási és ellenőrzési kötelezettség hatalmas bürokratikus rendszert igényelt. E miatt azonban megnőttek a tranzaktív költségek, az ellenőrzés, az információs és az adminisztratív költségek, vagyis lényegesen drágább rendszert hozott létre, mint a reform előtti összekapcsolt modell volt. A környezetvédelmi és vidékfejlesztési célok sem tudtak maradéktalanul megvalósulni. AGENDA 2000 Az előző okoknál fogva az AGENDA 2000-től várták sokan a reform reformját, mivel az átmeneti rendszer hosszú távon nem bizonyult működőképesnek. Az AGENDA 2000 csomag három fő részből áll. Első része a struktúrapolitika reformját tartalmazza, a második rész foglalkozik a közös agrárpolitikával, végül a harmadik rész a keleti bővítésről, a csatlakozásra váró országok felkészültségéről ad tájékoztatást. Új célokat határozott meg, melyek között található még néhány a kezdeti öt célból, de alapvetően az új szükségleteket, igényeket tükrözik: •
a külső és belső versenyképesség fokozása
•
az élelmiszerbiztonság és minőség garantálása
•
a mezőgazdaságból élők számára tisztességes életszínvonal és stabil jövedelem biztosítása
•
a környezetvédelmi szempontok beépítése a közös agrárpolitikába
•
a fenntartható mezőgazdaság támogatása
138
•
a gazdálkodók és családjuk számára helyettesítő és alternatív jövedelemforrások létrehozása
•
az EU törvényhozásának egyszerűsítése.
Az agrárpolitika rendszerében azonban nem hozott gyökeres változást, tovább csökkentette az intervenciós árakat, amelyekhez újabb kompenzációs támogatásokat kapcsolt a szántóföldi rendtartásban, de azzal a kitétellel, hogy a kompenzációs támogatás mértéke módosítható a piaci ár nem várt alakulása esetén. Ugyancsak árcsökkentést vezettek be a marhahús esetén, jelentősen megemelve az állatlétszámra járó prémiumok mértékét. A tejszektorban a kvótarendszer továbbra is érvényben maradt, az intervenciós árat viszont 10%kal csökkentették. Ezek mellett a Bizottság a közvetlen támogatások mértékének maximalizálását és a támogatások elosztásának javítását javasolta, hogy azokhoz kerüljenek, akiknek szükségük van rá. Az 1992-es reformmal létrehozott kísérő intézkedéseket vidékpolitika címen kiterjesztette, illetve más, hasonló jellegű intézkedéseket is bevezetett, és valamennyit a FEOGA Garancia része finanszírozza. CARPE 2006 A vidékfejlesztés intenzív beépítése az agrárpolitikába. Ami többek között piacliberalizáció, alternatív mezőgazdasági stratégiák, versenyképes mezőgazdaság, termelési extenzifikáció, közösségi agrárkiadások csökkentése szempontrendszerek érvényesítését jelenti.
139
8.2. A termékpálya szabályozás rendtartásainak fontosabb jellemzői A gabona-, olaj és fehérjenövények rendtartása (szántóföldi rezsim - GOFR) Az első közös piaci szervezet a gabona volt, melyet 1962-ben hoztak létre. Az 1992es reform óta ezt a szektor összevonták az olaj- és fehérjenövények szabályozásával, azóta azonos rendtartásba tartoznak. A rendtartás a következő termékekre vonatkozik: •
gabonafélék: árpa, búza, durumbúza, rozs, zab, tritikálé, kétszeres, tak. kukorica, silókukorica, csemegekukorica, cirok, tönkölybúza, köles, fénymag, vadrizs
•
olajmagvak: repce, napraforgó, szója, olajlen
•
fehérjenövények: takarmányborsó, lóbab, édesvirágú csillagfürt
•
rostnövények: len, kender
A gabona intervenciós ára 101,31 EUR tonnánként (20%-os csökkenés), így nő az európai gabona versenyképessége a világpiacon és a belső piacon (állati takarmányozás) egyaránt. Ha a piaci ár az intervenciós ár alá csökken, az EU az intervencióra kínált teljes mennyiséget köteles felvásárolni, amennyiben az megfelel az előírt minimális minőségi és mennyiségi követelményeknek. Termeléshez nem kötődő, területalapú támogatásként 63 EUR/tonna támogatás jár, ez 21%-kal magasabb az AGENDA 2000 előtti szintnél. Ezt az összeget szorozzák az 1992-es reform során megállapított regionális átlaghozammal és a tulajdonban lévő gabonatermő terület nagyságával. Ez az a támogatás, amely nem várt piaci áremelkedés esetén csökkenthető. A fehérjenövények területalapú támogatása +6,5 EUR, vagyis 72,5 EUR/tonna. A durumbúzára vonatkozóan a hagyományos termőterületekre a gabona területalapú támogatáson felül 344,5 EUR pótlólagos támogatás jár. A kötelező területpihentetés mértékét évente állapítják meg, jelenleg 10%, az önkéntes területpihentetés engedélyezett. A pihentetett terület legfeljebb 5 évre vonható ki a termelésből, azonos támogatási feltételekkel, mint a gabona területalapú támogatása. A 92 tonnánál kevesebbet termelő (kb. 20 ha alatti területtel rendelkező) gazdákra nem vonatkozik a területpihentetési kötelezettség. A pihentetett területen árunövény nem termeszthető sem élelmezési, sem állati takarmányozási céllal, de művelési kötelezettség vonatkozik rá. Előállítható a területen ipari alapanyag, pl. biodízel előállításához repce, napraforgó. Előírás, hogy a végtermék értékének meg kell haladnia a feldolgozás során nyert bármely melléktermék értékét. Az export és az import egyaránt engedélyhez kötött, az exporttámogatások mértékét pályázatos rendszerben határozzák meg, a küszöbárat minden évben meghirdetik. Cukorpiaci rendtartás
140
Ez az egyetlen olyan rendtartás, amely nem a mezőgazdasági terményre (cukorrépa), hanem a feldolgozott élelmiszerre (cukor) vonatkozik. 1968-ban vezették be, és alapvetően ma is az eredeti elvek alapján működik, csupán kisebb módosításokon ment át, nem érintette sem az 1992-es reform, sem az AGENDA 2000. 1977-ben a rendtartás kiterjedt az izoglükózra, majd 1994-ben az inulinra is, vagyis a teljes édesítőszer-skálát lefedi. A jelenlegi szabályozás 2001. június 30-ig érvényes. A cukortermelésre termelési kvótákat határoztak meg, mely a tagországok tulajdona. Ezeket a tagállam osztja szét a cukorgyárak között, akik a saját termelési kvótájuk alapján kötnek cukorrépa-termeltetési szerződést a termelőkkel. Vagyis magára a cukorrépára nincs meghatározva termelési korlátozás, de áttételesen behatárolt a termelés mértéke. Az előállított cukorra két kvótát határoznak meg. Az „A” kvóta a tagállam belső fogyasztását fedező mennyiség, a „B” kvóta az exporttámogatással nemzetközi piacon értékesítésre kerülő mennyiség. A kvótán felül előállított, úgynevezett „C” cukor exporttámogatás nélkül kell, hogy az EU-n kívül értékesítésre kerüljön. A fehér cukorra meghatároznak intervenciós árat, irányárat és küszöbárat, míg a cukorrépára vonatkozólag alapárat és minimális répaárat, melyeket a cukor árából számítanak ki. Az árrendszer mellett termelési illetékeket alkalmaznak, melyet a cukorrépatermesztők, a cukorgyártók, valamint izoglükóz- és inulingyártók fizetnek be, ezekből finanszírozzák a „B” kvóta exporttámogatását. Mértéke az „A” cukorra az intervenciós ár 2%-a, a „B” cukor esetében 39,5%-a. Az illeték 58%-át a répatermesztők, 42%-át a cukoripar fizeti be. Így valósul meg a közös felelősség-viselés alapelve, miszerint a termelési többlet miatti költségeket, legalábbis azok jelentős részét a termelők fizessék. A felesleges cukor raktározását nem állami közraktárak, hanem maguk a cukorgyárak kötelesek tárolni. Ennek fejében raktározási költség-visszatérítést fizetnek a gyáraknak, amit az EU-n belül értékesített cukorra kivetett raktározási illetékekből fedeznek. A szakmai részletekről, a kedvezmények elosztásáról a termelők és a gyártók Szakmaközi egyezményben állapodnak meg. Ez tartalmazza többek közt a felvásárolt répáért járó átvételi árak számítási módját, a répaszeletek értékelését, de a répaszállítási jog meghatározását is. A cukor exportálása és importálása is engedélyhez kötött, bár gyakorlatilag a nyerscukron kívül nem érkezik az EU-ba importcukor, mivel nagyon erős a vámvédelem. Az exportra viszont visszatérítés jár, a cukorra (direkt export) és a cukortartalmú feldolgozott termékekre (indirekt export) egyaránt. Tejpiaci rendtartás A tejpiaci rendtartást 1968-ban hozták létre a tej, a sovány tejpor, a vaj és néhány sajtféle szabályozására, mivel intervenció csak tárolható termékre vonatkozhat, a tej alkalmatlan rá. A Miniszterek Tanácsa minden évben három intézményes árat hirdet meg a tej141
szektorra: a 3,7%-os zsírtartalmú tej irányárát, a vaj intervenciós árát és a tejpor intervenciós árát. Az intervenció a vajra és a soványtejporra vonatkozik, mértéke jelentősen csökkent, ennek oka, hogy a kvótarendszer erősen behatárolja a termelést, illetve a tej feldolgozási fokának emelése, a tejpor állati takarmányozásra való felhasználása és a sajtok jó világpiaci értékesíthetősége. Mindehhez járul a feldolgozók által végzett magántárolások támogatása. A tejszektor termelésének korlátozására 1984-ben termelési kvótákat vezettek be az addigra felhalmozódott hatalmas, eladhatatlan készletek csökkentése érdekében. A tagállamok kvótáját az 1981-es termelés +1% mennyiségben határozták meg. A kvóta felosztásának két módja ismert az EU-ban: az „A” típus a feldolgozói kvóta, ezt a feldolgozó üzemekre osztják le, akik termelési szerződéseken át adják tovább a termelőknek, a „B” típus pedig a közvetlen értékesítési kvóta, amit a termelők közvetlenül birtokolnak. Mindkét típusra évenként állapítják meg az egyes tagállam nemzeti kvótáján belüli arányát, de minden országban alapvetően a feldolgozói kvóta dominál. A kvóta nem a megtermelt, hanem az értékesített tej mennyiségére vonatkozik, de annak áthágása nagyon komoly büntetést von maga után. Ezért a termelőnek inkább érdekében áll a többlettejet kiönteni vagy saját használatra megtartani, mint a feldolgozónak továbbadni. A tejkvóta forgalomképes, annak értékesítése engedélyezett. A közvetlen kifizetések mértéke az AGENDA 2000 hatására nőtt, bevezették az egy tehénre jutó kiegészítő támogatást, mely az alaptámogatást egészíti ki, és melyet a tagországok nemzeti borítékjukból növelhetnek. Az import beérkezését a GATT Megállapodás értelmében folyamatosan csökkenő vámok korlátozzák, illetve minimális piacra jutási lehetőséget kell biztosítani (belső fogyasztás 3, ill. 5%-a). Viszont az import alakulásának nyomon követésének érdekében az import engedélyköteles. Az export visszatérítés szinte valamennyi tejtermékre jár, melynek mértéke a célországoktól függően eltérő lehet. Az export szintén engedélyköteles. Marhahús piaci rendtartás A Miniszterek Tanácsa minden évben megállapítja az intervenciós árat, viszont a húsminősítési rendszer minden minőségi kategóriájára eltérő felvásárlási árak vannak érvényben. A piac alakulásának követése érdekében heti gyakorisággal kell jelenteni az árakat az árjelentési rendszerben. Az intervenciónak két lépcsője létezik, a normál és a biztonsági intervenció. 2002-től azonban az intervenció helyét lényegében a magántárolási rendszer vette át, amire magántárolási támogatás jár. Termelői támogatás (prémium) jár az 1992-es reform intervenciós árcsökkentéséből adódó jövedelemkiesés pótlására. Speciális húsmarha támogatás jár a bikákra és a tinókra, borjastehén prémium húshasznú tehenekre, illetve szükség esetén szezonalitást csökkentő 142
támogatást kaphatnak bizonyos tagországok. Ezeknek a támogatásoknak a szintje tovább nőtt az AGENDA 2000-el. Ezek mellett szintén megnőtt az állatlétszám alapú kifizetés mértéke, ami a 2 számosállatnál kisebb hektárankénti állatlétszámra jár, illetve a borjak korai kivágásának (10 napos kor előtt) támogatása is. Az exportra támogatás van érvényben, ennek összege függ a célországtól és az adott húsrésztől. Az importot adóztatják, viszont az ACP országokkal fennálló kedvezményes import megállapodások értelmében a marhahús import jelentős része nulla vagy csökkentett vámtarifa mellett érkezik az EU-ba. Zöldség-gyümölcs piaci rendtartás Ez a szektor lazán szabályozott, nem vonatkozik rá kvóta, a minőségi előírások is elsősorban a fogyasztók és a piac igényeit közvetíti a termelők felé, így minden termelő tiszta versenyfeltételek között mozog. A minőségi előírások alapját a minimumkövetelmények képezik, ezek legtöbbje az összes termékre vonatkozik. Ezek értelmében az áru legyen ép, egészséges, tiszta, friss megjelenésű, állati kártevőktől és azok kártételétől mentes, betegségek nyomaitól, idegen szagtól stb. mentes, érett termék legyen. A kötelező előírások közé tartoznak továbbá a méretelőírások, a csomagolásra és jelölésre vonatkozó előírások. Ezek azonban már termékenként eltérőek, hiszen a termék egyedi jellegét kell tükrözniük. Intervenció jelentős piaci zavar esetén 16 termékre vonatkozhat: alma, körte, karfiol, paradicsom, csemegeszőlő, kajszi, őszibarack, sárga- és görögdinnye, stb. Viszont a kivont árunak is meg kell felelnie az érvényes minőségi előírásoknak. Exporttámogatás is csak néhány termékre, erősen korlátozott mennyiségben és értékben jár, ugyanakkor az importvédelem igen erős. Bár a vámok mértéke nem magasabb, mint Magyarországon, de bizonyos időszakokban belépési ár-rendszert működtetnek, így a vám mellett kiegészítő vámot is kell fizetni, ami meglehetősen magas szintre emeli a beérkező import árát. A szabályozási rendszer fontos elemét jelentik az „EU típusú” TÉSZ-ek ( lásd később), mivel bármilyen közösségi támogatás csak ezen szervezeteken keresztül igényelhető. Szőlészeti szabályozás A szőlészet szabályozásának az alapja a szőlőkataszteri nyilvántartás, ami a tagállamok szőlőtermő területének pontos statisztikája. A piaci helyzet felmérése érdekében tízévente statisztikai alapfelmérést kell végezni, mely tartalmazza az ültetvényben található fajták nevét és a tőkék korát. Ezt egészítik ki az évente végzett időközi felmérések. Ezeken a tagállami nyilvántartáson felül a termelők kötelesek vezetni a borkészletük alakulását, mustés bortermelésüket.
143
A szőlőfajtákat a Közösség közigazgatási egységenként a piaci megfelelőség alapján három kategóriába sorolja: ajánlott, engedélyezett és ideiglenesen engedélyezett csoportot képez. A csoportba nem sorolt fajták termesztésben tartása nem engedélyezett, az ideiglenesen engedélyezett fajták már nem telepíthetőek. A szakszerű borkészítés érdekében az EU rendeletekben szabályozza a borászati eljárásokat, a mustjavítást, a sav hozzáadását, tompítását, a kénezést és az egyéb borászati adalékanyagok használatát. Tekintettel az asztali borok jelentős arányára, és az értékesítésével kapcsolatos problémákra, az EU az ültetvénykivágás támogatásával kívánja csökkenteni az asztali borokat előállító ültetvények méretét. Új ültetvények telepítésére nem adnak engedélyt, csak a kivágott ültetvényeket szabad újratelepíteni. Az ültetvény-kivágási támogatás mértéke függ az átlagterméstől, a termék típusától és a fajtától. Borpiaci rendtartás A minőségi borokra gyakorlatilag nem vonatkozik közös szabályozás, azok a nemzetközi piacokon könnyen és jól értékesíthetőek. Az EU csak keretszabályokkal igyekszik biztosítani néhány minimális követelmény betartását és a versenyegyenlőséget, a konkrét szabályozás nemzeti hatáskörbe tartozik. Az asztali borok esetén a jelentős felesleg kezelése érdekében azonban már közösségi szabályok vannak érvényben. Meghatároznak rá irányárat, garantált árat és reprezentatív árat. Ez utóbbit a piaci helyzet alapján, amit heti árfelmérésekkel követnek. Intervenció vonatkozik a kötelező vagy az önkéntes lepárlás során előállított termékekre, továbbá támogatás jár magára a lepárlásra is. A lepárolt bort elsősorban üzemanyagként értékesítik a világpiacon. Az intervenció mellett magántárolási támogatást nyújtanak a termelők számára. Sertéshús rendtartás A sertéshús piaci szervezetének lényege a külső védelem és az intervenció, akárcsak a marhahús esetében, de szabályozása sokkal egyszerűbb, nem szigorúan szabályozott termékpálya. Nincs összetett árrendszer, rendszeres intervenció, termelési támogatás, termelési kvóta, prémiumfizetés. A szektorban mindössze két támogatási formát alkalmaznak, az exporttámogatást és a magántárolási támogatást. A rendtartás három fő elemre épül: az árszabályozásra, a harmadik országokkal folytatott kereskedelemre és a hasított testek közösségi kereskedelmi osztályokba sorolására (EUROP-rendszer szerinti minősítés). Két árat állapítanak meg: irányárat (alapár) és ehhez kötött intervenciós árat (Intervenció viszont 1971 óta nem volt a sertésszektorban.). Ezeken kívül meghatározásra kerül a maximális felvásárlási ár az élősertés felvásárlására, ez szintén az alapárhoz kötött.
144
Exporttámogatásra termékenként fix összeg jár, szigorú engedélyezési rendszerhez kötötten. Az ellátáshoz egyáltalán nincs szükség importra, szabályozása azonban kiterjed az APC országok kedvezményes tételeire és a dömping kizárására. Ezek mellett különleges piactámogató intézkedéseket működtetnek, ha járványszerű megbetegedést kell felszámolni, és az onnan származó hús emberi fogyasztásra nem alkalmas, vagy nem ajánlott. Juhhús és Kecskehús piaci rendtartása A Miniszterek Tanácsa évente meghatározza az irányárat (alapár) határoz meg, ezt alkalmazzák a kompenzációs és a magántárolási támogatás mértékének megállapításához. Ebben a szektorban is árjelentési rendszer működik, akárcsak a marhahús esetében. A juhhús szektorban nem intervenciót, hanem magántárolási támogatást adnak a piaci mennyiségek időszakos csökkentése érdekében, melyet a kereskedők vagy a feldolgozók végeznek. A rendszer pályázat alapján működik, a minimális pályázati mennyiség 4 tonna, az időtartam 3-7 hónap. A magántárolás mellett éves anyajuh és anyakecske támogatás jár a tenyészállatokra, amire minden, legalább 10 anyát tartó termelő jogosult. Az összes támogatható anyajuh száma azonban korlátozott. Baromfihús, tojás rendtartás A baromfi ágazatban is árjelentési rendszer működik, de ez az ágazat alapvetően szabadon, piaci mechanizmusok alapján működik. Nincs mesterséges beavatkozás, az árakat a piac alakítja ki. Sem intervenció, sem magántárolás nem működik ebben a szektorban. A piac egységessége érdekében forgalmazási-értékesítési követelményeket határoz meg a közösségi szabályozás, ami viszont az egyik legaprólékosabb rendszer a hasonló elvű szabályozások közül. Nincs exporttámogatás, csak néhány termék esetében, ezekhez a termékekhez illetve a támogatáshoz engedélyezési kötelezettség társul. Az importszabályozás vámok és engedélykötelezettség formájában valósul meg. Amennyiben a beérkező termék ára különösen alacsony, lehetőség van pótvám kivetésére is.
145
8.3. Az egyszerűsített támogatás hazai rendszere (SAPS) A Magyarország és az Európai Unió között zajló csatlakozási tárgyalások 2002. december 13-án zárultak le. A csatlakozás részletes feltételeit a 2003. április 16-án Athénban aláírt Csatlakozási Szerződés rögzíti. Az Unió közös költségvetéséből rendelkezésre álló mezőgazdasági támogatások két összetevő alapján kerültek meghatározásra: A) a termelési kvóták; valamint B) a támogatások mértéke és ütemezése (exporttámogatások, vidékfejlesztési támogatások és közvetlen kifizetések). A kvóták meghatározása során az 1998-2002-es magyar termelési szintet vették alapul. Bár az agrárágazat stagnálása, visszafejlődése miatt ennek az időszaknak bázisként való felhasználása negatívan befolyásolta az elérhető kondíciókat, a megállapodás eredményeként minden egyes kvóta biztosítja a jelenlegi termelési színvonal fenntartását, többségük esetében mozgásteret nyújt a további fejlődéshez is. A támogatások körében a magyar termelők teljesen azonos feltételekkel és mértékben részesedhetnek az exporttámogatásokból és a vidékfejlesztési keretből. Az EU-s agrártámogatások legnagyobb tételét képező közvetlen támogatások fokozatosan, a magyar kormány döntésének megfelelően az ún. egyszerűsített rendszerben kerülnek bevezetésre. Mód van azonban arra, hogy a korábban belépett tagállamok keretéhez képest szűkebb támogatási keretet a nemzeti költségvetésből legfeljebb 30%-ponttal kiegészítsük. A következő táblázatban jól látható a tervezett forrásösszetétel, azaz a közvetlen kifizetések ütemezése Magyarországon az átmeneti időszakban (A jelenlegi államoknak járó teljes támogatás %-ában). 2004 EU forrás 25 Nemzeti kiegé- 30 szítés Teljes 55 Támogatáshányad
2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 30 35 40 50 60 70 80 90 100 30 30 30 30 30 30 20 10 0 60
65
70
80
90
100
100
100
100
FORRÁS: VAJDA LÁSZLÓ (2003): A csatlakozási tárgyalások eredményei 26. p.
Az új tagállamokban a Csatlakozási Szerződés átmeneti időszakot ír elő a közvetlen támogatási/kifizetési rendszer fokozatos bevezetésére (2004-től 25%-os, 2013-tól 100%-os szinten). A Csatlakozási Szerződés lehetőséget ad arra is, hogy az új tagállamok ezt kiegészíthessék maximum 30%-ponttal, azaz kiegészítő nemzeti támogatást (népszerű nevén „top-up”-ot) adjanak a mezőgazdasági termelőknek az átmeneti időszak alatt a Bizottság
146
jóváhagyása mellett (mivel a rendszer előkészítésében, jóváhagyásában, üzemeltetésében és ellenőrzésében közösen viselik a felelősséget). Amint az a 2. táblázatból látható, 2004. évben nemzeti forrással kiegészített támogatás mértéke a 2004. április 30-i (azaz hazánk belépése előtti) összetételű Közösségben érvényes támogatottsági szint legfeljebb 55%-áig történhet. Magyarország az egyszerűsített területalapú támogatási rendszent (single area payment scheme - SAPS) vezette be a csatlakozás időpontjától. Ez több elemében különbözik az Unió korábban belépett tagállamaiban bevezetett rendszertől. A SAPS keretében adható támogatás éves összegét a Bizottság a Csatlakozási Szerződésben foglalt kvóták és bázisterületek alapján határozta meg. Ez két részből áll: Az Uniós támogatási keret kizárólag mezőgazdasági terület után jár, mértéke 17.000 Ft/ha. Ez az unióban adható területalapú támogatás 25%-a, nemzeti szinten összesen 73 Mrd Ft. A nemzeti kiegészítés a teljes unióban adható összeg 55%-ára (30%-pont) 93 Mrd Ft-ot jelent, azaz a nemzeti és uniós forrás együtt mintegy 166 Mrd Ft-ot tesz ki. Ebből az állatállományra leosztott támogatás (az ún. prémiumok) kizárólag a nemzeti kiegészítő keretből finanszírozhatóak. I. A SAPS terület meghatározása. A támogatásba vont mezőgazdasági terület nagyságának meghatározása az érintett tagállam feladata, ugyanúgy, mint annak eldöntése, hogy mekkora legyen a támogatható minimális birtokméret 0,3-1 ha határértékek között. A magyarországi döntés szerint szántó esetén 1 ha, szőlő- és gyümölcsterület esetén 0,3 ha. A SAPS közösségi támogatásokra jogosult területnagyságot úgy kell meghatározni, hogy az jogilag teljesen egyértelmű legyen országos, üzemi és parcella szinten egyaránt. Fontos a támogatásra való jogosultság, illetve kizárás pontos kritériumainak, az ellenőrzés módszerének meghatározása is. A támogatásban részesülő területeken a minimális művelési kötelezettségen túl nincs művelési kötelezettség, a termelő szabadon dönthet arról, mit termel, nincs jogalapja a területpihentetési kötelezettség előírásának sem. A Csatlakozási Szerződés szerint támogatás csak olyan területre igényelhető (szántó, gyep, szőlő, gyümölcsös), amely 2003. június 30-án – a hasznosítástól függetlenül – megfelelő kultúrállapotban volt, azaz megfelelt a nemzeti hatáskörben megszabott „Helyes Mezőgazdasági és Környezeti Állapot” (Good Agricultural and Environmental Condition) követelményeinek. Ez a követelményrendszer előírja többek között: -
a művelés minimális szintjét (gyommentes talajállapot fenntartása);
-
vetésváltás alkalmazását (monokultúra kerülését); 147
-
a talajerózió elleni megfelelő védelmet. II. A SAPS támogatási jogcímei. A Csatlakozási Szerződés rögzíti, hogy nem folyó-
sítható nemzeti kiegészítés azon mezőgazdasági tevékenységek esetében, amelyek nem részesülhetnek közvetlen támogatásban. Ennek megfelelően az egyszerűsített rendszerben - közösségi támogatást lehet adni (1) minden mezőgazdaságilag hasznosított területre, - nemzeti kiegészítés adható a gabonafélék, az olajos magvak, a fehérje- és rostnövények (GOFR) termesztésére; rizs-, dohány-, lencse-, csicseriborsó- és takarmánybükköny-termesztésre; egyes vetőmagvak (tönkölybúza, rizs, len, kender, pázsitfüvek és hüvelyes növények) előállítására; marha- és borjúhús-előállítók, tejtermelők részére, valamint juh- és kecsketartók számára. SAPS keretében a „top-up”-ra pénzügyi borítékot lehet létrehozni minden olyan termékkörre/ágazatra, melyekre nemzeti kifizetés adható. Ez a kifizetés lehet hektár alapú, vagy állatonkénti. Ez utóbbi körben a magyar döntés szerint a top-up kifizetés az állatborítékokban létszám, illetve tejre tonna alapú. Az állattartók számára nemzeti forrásból biztosítaná az állam a teljes 55%-nyi támogatást és csak a megmaradó forrásrészt osztanák fel a növényi kultúrával foglalkozó gazdák részére. Emiatt tehát az 1 ha mezőgazdasági területre jutó uniós közvetlen támogatás mértéke (17.000 Ft/ha) nem 30%-ponttal növekszik nemzeti forrásból, mivel a 30%-os nemzeti kiegészítés egy része kizárólag az állatprémiumok kifizetésére fordítódik. A fennmaradó forrásból – előre láthatólag – 8.000 Ft/ha nemzeti kiegészítő támogatás jut a növénytermesztési szektorra (összesen tehát 25.000 Ft/ha). III. A SAPS támogatás kifizetése. A támogatás kifizetésére évente egy alkalommal, elsőként 2004. december 1-je és 2005. április 30-a között kerülhet sor. Tehát a SAPS támogatást a tagállamnak meg kell előlegeznie, mert a Bizottság a részletes elszámolás benyújtását követő két hónapon belül utalja csak át a támogatást (utófinanszírozás elve). A SAPS rendelet alapján lehetőség van december 1-jét megelőző kifizetésre is, ekkor azonban csak időarányosan leszámítolt (faktorált) támogatásmérték fizethető ki. Ezt a tagállam kérelme alapján a Bizottság a pénzügyi helyzet függvényében, nagyon indokolt esetben engedélyezheti. Ennek részaránya nem haladhatja meg az éves támogatás 50%-át. A piacszabályozás körében meg kell említenünk az ún. „általános védzáradék” intézményét. Ez kölcsönös lehetőséget nyújt hazánk, illetve az EU számára arra, hogy a csat-
148
lakozást követően esetlegesen kialakuló súlyos piaci zavarok létrejöttekor a felek a megfelelő konzultációk és EU-s eljárásjogi normák betartásával, valamint az Európai Bizottság jóváhagyásával a problémákkal szembesülő ágazatok megsegítésére védelmi intézkedéseket dolgozhassanak ki. Az export-import szabályozás, a garantált áras felvásárlás és az egyéb, SAPSon kívüli előírások azonos feltételekkel hazánkban is érvényesek 2004. május 1-jétől. Ezen szabályozók részletei az Agrárgazdaságtan II. tantárgy keretében ismerhetők meg.
149
9. Az USA agrárpolitikája, támogatási rendszere Az Európai Unió agrárszabályozásának áttekintése után ebben a fejezetben az USA, mint a nemzetközi agrárkereskedelem egyik legfontosabb résztvevőjének agrártámogatási rendszere kerül röviden bemutatásra. Hasonlóan az Európai Unióhoz, az USA-ban is a támogatási rendszer a mezőgazdasági termelés és piac szabályozásának. Az USA agrárpolitikája sok tekintetben megegyezik az Európában alkalmazottal. Ez különösen igaz a mezőgazdasági politika célkitűzéseire, melyek az alábbiak: -
a mezőgazdasági termelés stabilizálása,
-
a gazdálkodók jövedelemtámogatása,
-
a megfelelő táplálkozás biztosítása,
-
az élelmiszerbiztonság fokozása,
-
a vidékfejlesztés elősegítése,
-
és a környezetvédelem ösztönzése.
Bár az USA és az EU célkitűzései gyakorlatilag megegyeznek a mezőgazdaság tekintetében, jelentős különbségek mutatkoznak azonban a megközelítés módjában és a végrehajtás eszközeiben. Ezek az eltérések vezettek a hosszú éveken át húzódó kereskedelmi vitákhoz a két nagyhatalom között, és akadályozták a kereskedelmi korlátok további leépítését először a GATT, majd a WTO tárgyalások keretében. Az utóbbi években mind az USA, mind pedig az EU jelentős változtatások hajtottak végre agrárpolitikájukban. Számos szakértő egybehangzó véleménye szerint e változások következtében agrárpolitikájuk egyre inkább hasonlít egymásra, ami természetesen nagyban köszönhető GATT Uruguay-i fordulója alkalmával aláírt Mezőgazdasági Megállapodásnak. A GATT majd később WTO tárgyalások alkalmával és azok eredményeként a kereskedelem további liberalizálása érdekében mind az USA, mind az EU kezdett elmozdulni a kevésbé kereskedelemtorzító szabályozási módok irányába. Az USA és EU támogatási eszközeit az 1. és 2. táblázat mutatja be.
150
1. tábázat
Intézkedések típusonként és termékenként - USA Jövedelemtámogatás Ártámogatás Piacra jutást segítő Közvetlen és Kölcsönnyújtási Imort kölcsönök és nehéz ciklikusságot Katasztrófa- Termés programok vagy Vámok kvóták kölcsönhöz jutást kompenzáló segély biztosítás állami felvásárellensúlyozó támoga(TRQ) támogatások lás tások x x x x x x x x x x x x x x x x x
Termék Búza Kukorica Egyéb gabona Szója Egyéb olajosmagvak x x Rizs x x Cukor Tejtermékek x Marha Sertés Baromfi Juh Zöldség és gyümölcs Gyapot x x Nem termékspecifikus Forrás: US - EU food and agriculture comparisons, USDA, 2004
x x x x x x x x
x x x
x x
x x
x x x
x x x x x x x x x x
Egyéb ExportMarketing Területtámogatás programok pihentetés x x
x x x x x
x
x
x x x x
151
2. táblázat
Termék
Jövedelemtámogatás
Kompenzációs kifizetések x x x x x
Intézkedések típusonként és termékenként - EU Ártámogatás
Egyéb
Termelői és forEgyéb terImport galmamelői kifizeTárolási Import kvóták zási kvóExportTerületIntervenció támogatás vámok (TRQ) tések ták támogatás pihentetés x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x x
Búza Kukorica Egyéb gabona Olajosmagvak Rizs Cukor Tejtermékek Marha Sertés Baromfi Juh Zöldség és gyümölcs Nem termékspecifikus Forrás: US - EU food and agriculture comparisons, USDA, 2004
152
9.1. Jövedelemtámogatás A jövedelemtámogatás eszközei többek között a közvetlen kifizetések, a ciklikusságot kompenzáló kifizetések, a katasztrófák okozta károkat enyhítő eseti segítségnyújtás, illetve a piacra jutást és a nehéz kölcsönhöz jutást ellensúlyozó támogatások. A termés és bevétel biztosítását szintén támogatja az állam, melyek a kockázat csökkentése és a fokozott megtérülés révén szintén jövedelemtámogatást jelentenek. A közvetlen kifizetések referencia hozamokon és területeken alapuló jövedelemtámogatások. A támogatás búza, szemestakarmányok, rizs, gyapot, olajosmagvak és földimogyoró esetében vehető igénybe. A termelők nagy döntési szabadsággal rendelkeznek abban a kérdésben, hogy ilyen növényt termesztenek a támogatásra jogosult földterületen. Mivel ezek a kifizetések nem kapcsolódnak az aktuális piaci árakhoz, illetve a termelői döntések többségéhez, ezért nincsenek közvetlen hatással a gazdák telepítési döntéseire, vagyis el vannak választva a termeléstől (decoupling). A ciklikusságot kompenzáló (CCP) támogatás a következő termékek esetében vehető igénybe: búza, szemestakarmányok, rizs, gyapot, olajosmagvak és földimogyoró. A termelők akkor részesülhetnek a támogatásban ha a termelők által realizált ár (piaci ár és támogatások) nem éri el az irányárat. A tejtermékek esetében a termelői veszteségeket kompenzáló támogatást alkalmazzák, mely áralapú biztonsági hálóként szolgál a termelők számára. Abban az esetben, ha a meghatározott minőségű tej ára egy bizonyos árszint alá esik, a termelők közvetlen támogatásban részesülnek. A támogatás csak az első kb. 1200 tonna tejre vonatkozik évente és üzemenként. Ez a mennyiség 135 tehén termelési szintjének felel meg. Habár az amerikai tejtermelő gazdaságok közel 80%-a 100 tehén alatt, mégis ezek a gazdaságok (135 tehén vagy több) termelik meg a teljes előállított tejmennyiség mintegy 27%-át. A katasztrófák okozta károkat enyhítő közvetlen támogatás többször került alkalmazásra az utóbbi tíz évben a súlyos természeti katasztrófák, rossz időjárási viszonyok és nehéz gazdasági körülmények (pl. nagyon alacsony piaci ár vagy szokatlan gazdasági jelenség) esetén. A piacra jutást segítő kölcsönök, illetve a nehéz kölcsönhöz jutást ellensúlyozó támogatások kedvezményes feltételek mellett juttatja pénzhez a rászoruló termelőket. A támogatások a következő termékek esetében vehetők igénybe: búza, rizs, kukorica, szemes cirok, árpa, zab, gyapot, szója, egyéb olajosmagvak, földimogyoró, gyapjú, méz stb. 155
A termés és bevétel biztosítás meghatározott veszteségcsökkentést nyújt a termelőknek bizonyos termékek körében az átlagon aluli hozamok vagy bevételek esetében.
9.2. Ártámogatás Bár az ártámogatások szerepe csökkent az utóbbi időben a jövedelemtámogatásokhoz viszonyítva, még mindig számos termék (cukor, dohány, tejtermékek) esetében alkalmazzák kölcsönnyújtási programok, állami felvásárlások, vámkvóták és exporttámogatás formájában. A kölcsönnyújtási programok keretében bizonyos növények termelői állami kölcsönt kaphatnak, melyhez biztosítékul maga a termelés szolgál. A programok keretében a termelőknek lehetőségük van a termést felajánlani az államnak a kölcsön fejében, amennyiben a visszafizetés idején érvényben lévő piaci ár alacsonyabb, mint az esedékes törlesztés kamattal együtt. E támogatási formát szinte minden termék esetében alkalmazzák, kivéve a cukrot, tejtermékeket, dohányt és az extra hosszú szálú gyapotot. A kormányzat az állami felvásárlások révén támogatja a vaj, a cheddar sajt és a sovány tejpor árát. Az intézkedés keretében az állam elegendő mennyiségű árut von ki a piacról ahhoz, hogy az említett tejtermékek előállításához szükséges tej ára legalább akkora legyen, mint a végső fogyasztásra kerülő tej támogatott ára. Az ún. vámtarifa-alapú kvótarendszer (angol rövidítés: TRQ) révén az állam ártámogatást nyújt bizonyos termékek esetében az alacsonyabb áru import korlátozásával. Mára ennek az eszköznek az alkalmazása jelentősen csökkent, ami a WTO egyezményeknek köszönhető. Jelenleg az USA rendelkezik a WTO tagállamok között az egyik legalacsonyabb vámszinttel a mezőgazdasági termékek körében, mely átlagosan 12%. Az exporttámogatás két különböző program keretében valósul meg, melyek feladata az export ösztönzése. A programok keretében az exportőrök vagy pénzbeli támogatást kapnak, vagy pedig olyan bizonyítványt, melyet állami tulajdonban lévő termékekre válthatnak export céljából. Az adott termékeket aztán az exportőr meghatározott országokba exportálhatja, az USA piaci árainál alacsonyabb áron. Az utóbbi években e programok a baromfi és tejtermékek terén volt jelentős.
9.3. Egyéb eszközök
156
A marketing programok keretében a tejtermékekre, illetve bizonyos zöldségekre és gyümölcsökre alkalmazzák. A tejtermékek esetében a felhasználási mód szerint termékkategóriákat határoznak meg, illetve az ezekre vonatkozó minimum árakat. A zöldség és gyümölcs esetében alkalmazott önkéntes marketing programok keretében a termelők közösen határoznak meg csomagolási és tárolási szabványokat, illetve árukészletet halmoznak fel, valamint hozzájárulnak a piackutatási és fejlesztési tevékenységekhez. A programok célja a piac feltételek stabilizációjának elősegítése. A környezetvédelmi programok keretében a termelőknek meg kell felelniük bizonyos környezetvédelmi előírásoknak annak érdekében, hogy jogosultak legyenek az állami támogatásra. E programok fontos részét képezik a mezőgazdasági területek művelés alól történő kivonása (területpihentetés).
9.4. A mezőgazdasági szabályozás reformja Az 1980-as években az EU-hoz hasonlóan az Egyesült Államokra is a mezőgazdaság túlzott és helytelenül strukturált támogatása volt jellemző. Ennek következtében túltermelés alakult ki és a termelők értékesítési lehetőségei is romlottak a nemzetközi piacokon a magas áraik miatt. Ezt a helyzetet felismerve a kormányzat piacorientáltabb agrárpolitika kiépítésébe kezdett, melynek eredménye az 1996-os ún. Farm Act (Mezőgazdasági törvény) lett. A törvény drasztikus változtatásokat vezetett be: nagyarányú ültetési rugalmasság, a nemzetközi piaci lehetőségek javítása. A csökkentett jövedelemtámogatások negatív hatásait számos ad hoc jellegű segély nyújtásával csökkentették, melyeknek nagy szerepe volt az új rendszerre való átállásban.
9.5. A mezőgazdaság támogatottsága az USA-ban és az EU-ban A mezőgazdaság támogatottságának mérésére széles körben használt mutató az OECD által kidolgozott PSE mutató (Producer Support Estimate – Termelő Támogatás Becslése), melyet mezőgazdaságban eszközölt állami támogatások értékelésére használnak. A mutató az állam által nyújtott mezőgazdasági támogatások révén a szektorba kerülő fogyasztói és adófizetői transzferek pénzbeni értékét szemlélteti. A PSE az egyes országokra jellemző termelői támogatási szintet mutatja pénzbeni értékben vagy a termelési érték százalékában kifejezve.
157
A következő oldalon az 1. és 2. ábra az USA-ra és az EU-ra jellemző PSE mutatókat ábrázolja azon termékcsoportok szerinti lebontásban, melyeknél kiszámításra kerültek. 9.6. A jelenlegi rendszert befolyásoló egyéb tényezők Az olyan újkeletű kérdések, mint az élelmiszerbiztonság és minőség, környezetvédelem, vidékfejlesztés, illetve a változó birtokstruktúra mind az EU-ban, mind az USA-ban komoly hatással vannak a mezőgazdasági politikára. A 2002-es amerikai Farm Act például 80%-kal növelte a természeti értékek megőrzésére fordítandó állami támogatást. Az EU-ban és az USA-ban egyaránt kezdenek teret nyerni a nem mezőgazdasági jellegű gazdasási tevékenységek a vidéki területeken, így egyre fokozódik az igény a hatékony vidékfejlesztési intézkedések bevezetésére. Mindkét „országban” a gazdaságok nagy változatosságot mutatnak a gazdák életkorától kezdve a gazdaságok méretéig. Ez a sokféleség rendkívül nagy feladat elé állítja a törvényalkotókat, hogy olyan jogszabályokat alkossanak, melyek egyaránt képviselik a különféle érintettek eltérő érdekeit. Ugyanakkor a hagyományos hazai támogatások és kereskedelempolitikai problémák továbbra is fontos szerepet fognak játszani az EU és az USA agrárpolitikájában egyaránt.
158
1. ábra: Mezőgazdasági támogatás (PSE) termékenként az USA-ban, 1999-2001
Olajosmagvak 12% Gabona 41%
Cukor 4%
Baromfi és tojás 3%
Tej 35%
Borjú és marha 4%
Forrás: OECD
Sertés 1%
2. ábra: Mezőgazdasági támogatások (PSE) termékenként az EU-ban, 1999-2001
Olajosmagvak 2%
Juhhús és gyapjú 5%
Cukor 4%
Gabona 25%
Tej 23%
Borjú és marha 27%
Forrás: OECD
159
Sertés 8%
Baromfi és tojás 6%
10. Szövetkezetek, új generációs együttműködési formák az élelmiszertermékpályán 10. 1. A vertikális koordináció kialakulása az élelmiszergazdaságban A kilencvenes években, elsősorban az ágazat strukturális átalakulásából fakadóan, az agárgazdaságtan irodalmában egyre népszerűbbé vált a tranzakciós költségek elméletének alkalmazása az élelmiszer-gazdasági lánc problémáira. Az élelmiszer-gazdaságon belül az ellátási lánc (termeléstől az értékesítésig) koordinációja hagyományosan árjelzéseken alapult. A termelési szerződések alkalmazása részben, a vertikális integráció pedig teljesen az utóbbi évek egyik jellemző koordinációs eszközévé vált. Az élelmiszerek iránti kereslet változása, a magasabb fogyasztói elvárások, valamint az új technológiai eljárások alkalmazása, amelyek lehetővé teszik már a termelés során a termékek differenciálását, szorosan integrált piaci struktúra kialakulásához vezetett. Az élelmiszer-gazdaság vertikálisan egymásba kapcsolódó termelési és feldolgozási szintek sorozataként tekinthető. Az egyes szintek közötti kapcsolatok elsősorban kvantitatív, másodsorban kvalitatív koordinációt kívánnak meg. A kvantitatív koordináció az inputok és outputok mennyiségének szinkronizálását vagy kiegyensúlyozását jelenti, míg a kvalitatív koordináció a termelési és feldolgozási folyamatok fejlesztésére vonatkozik. A termékek differenciálódása és a piac szegmentálódása kihat magára az élelmiszeripari termékek (vagy azok alapanyagának) termelésére is (pl. biotejtermelés).
10.1.1 A vertikális integráció és tranzakciós költségek elmélete az élelmiszergazdaságban A tranzakciós költségek elmélete hasznos betekintést nyújt a vertikális kapcsolatok alakulásába az agrárszektor esetében. A tranzakciós költségeken alapuló megközelítés értelmében a tranzakciók nem súrlódásmentes környezetben zajlanak, mind az eladó, mind a vevő tranzakciós költségekkel szembesül, amelyek a tranzakció előtt, alatt és után merülhetnek fel. A tranzakciós költségek azok a költségek, amelyek a piaci cserével kapcsolatosan merülnek fel.
160
A tranzakciós költségeknek alapvetően három fajtáját különböztetjük meg: •
az információs költségeket,
•
a szerződés megkötésével, valamint
•
a szerződés betartásával kapcsolatosan felmerült kiadásokat.
A tranzakciós költségek annál nagyobb mértékben jelentkeznek, minél kisebb az adott szervezeti egység, mivel az információk begyűjtése, a szerződés betartása ebben az esetben nehezebb. A mezőgazdasági termelőket tehát segíti, ha nagyobb szervezeti egységben vertikálisan integrálódnak, így csökkentve tranzakciós költségeiket. A nemzetközi elméletekkel összhangban a mezőgazdaságban lezajló vertikális integrációs folyamatokat két formára lehet osztani:
integráció tulajdonbavétel, illetve
integráció szerződések útján.
A külső koordináció szélsőséges esete az ún. nyíltpiaci termelés, ekkor szerződés nélkül nagy kockázattal, ugyanakkor nagyobb nyerési lehetőséggel történik a termelés (pl. értékesítés a nagybani piacon). A másik végpont a koordinációs skálán, a különleges belső koordinációt megtestesítő eset, a vertikális integráció. A két végpont között számos átmenet található, melyek többnyire különböző hatókörű, idejű és részletességű szerződésekben valósulnak meg. Ahogy egyre közelebb jutunk a vertikális integrációhoz, annál inkább csökken a függetlensége, ugyanakkor a kockázata is a koordinált-integrált egységeknek, szervezeteknek. A tranzakciós költségek elméletének legfőbb magyarázata az agrárgazdaságban kialakuló vertikális
koordinációra
az
eszközspecifikusság
és
az
ehhez
szorosan
kötődő
kapcsolatfenntartási probléma (hold-up problem).
A „hold-up”, a kapcsolat fenntartásának problémája akkor merül fel, ha egy szerződéses kapcsolatban az egyik fél visszaél a másik kiszolgáltatottságával, melyet a tranzakcióspecifikus beruházások megléte okoz. Williamson (1985) szerint a tranzakciókkal együtt járó költségek nagyságát három szerződéses jellemző befolyásolja:
161
•
tranzakció-specifikus beruházások
•
a tranzakcióval együtt járó bizonytalanság
•
a tranzakciók gyakorisága.
A tranzakciós költségek elmélete három magatartási feltevésen alapul: korlátozott racionalitás, opportunizmus, kockázatsemlegesség. Az agrártermékek esetében a leginkább megkülönböztető termékjellemző a romlandóság, és ez a tényező számos szerződéses kockázatot hordoz magában, például a szerződő fél opportunista magatartását, illetve az ún. hold-up (kapcsolat-fenntartási) problémát, ami az előzőekben említetteknek megfelelően akkor merül fel, ha az egyik szerződő fél megkísérli kiaknázni a másik fél eszközspecifikus befektetései miatt fennálló sebezhetőségét. Mivel az agrártermékek egyre differenciáltabbakká válnak, a nyíltpiaci tranzakció nem mindig a legmegfelelőbb forma az árucsere lebonyolítására. A vevői preferenciák egyre inkább a megfelelő információáramlás, a teljes ellátási láncot felölelő termékkövethetőség felé tolódnak el. Az agrárszektorban jellemző szerződéseket a szakirodalom három kategóriába sorolja: •
piac-specifikus szerződések, amelyben a vevő piacot biztosít az eladó termékei számára. A vevők bizonyos mértékben kockázatot vállalnak, cserébe a kiterjedtebb döntéshozatali jogkörért. A termelők megtartják az ellenőrzést a termelési folyamat felett.
•
termelésmenedzsment szerződések: ez a szerződési forma több ellenőrzési lehetőséget jelent a vevő számára. Így lehetővé válik, hogy a vevő meghatározza a termelés bizonyos feltételeit, és ellenőrizze azt (pl. inputfelhasználás, stb.).
•
erőforrás-biztosító szerződések: a vevői ellenőrzés magasabb szintje valósítható meg e a szerződési forma keretében. A vevő biztosítja az áru piaci elhelyezését, felügyeli a termelési gyakorlatot és beszállítja a legfontosabb inputokat. Ebben az esetben a vevő nagyobb arányú kockázatot vállal, valamint az áru felett a termelővel közösen tulajdonosi jogokat is gyakorol (bizonyos díj fejében). Ez a gyakorlat már közelít a teljes, vertikális integrációhoz.
Az agrárszektorra jellemző szerződések egyes szerzők szerint pontosabban körülírhatók a kvázi vertikális integráció fogalmával. Ez a szerződéses forma hosszú távú kötelezettségvállalást jelent, és mind az eladó, mind a vevő befektet az adott kapcsolatba. A teljes vertikális integrációtól annyiban különbözik, hogy a (szerződéses) kapcsolat megszűnik a szerződés tárgyát képező időszak végén, és a vállalatok önálló egységek maradnak. 162
10.2 A tranzakciós költségek elmélete és a mezőgazdasági szövetkezetek Az új intézményi közgazdaságtan és azon belül a tranzakciós költségek elmélete jó támpontot jelenthet a szövetkezetek gazdasági lényegének és integrációs szerepének elemzésére. A szövetkezetek általában egy különleges vegyes integrációs formát jelentenek, ahol egyaránt jelen van a részleges közös tulajdonra épülő integráció, valamint az azt kiegészítő különböző szerződéses kapcsolat.
10.2.1 A szövetkezetek szerepe a vertikális integrációban Az egyes termékpályák bizonyos szakaszait integráló szövetkezetek eleinte a piacon velük szemben monopolhelyzetben lévő kereskedelmi és ipari szervezetek ellen jöttek létre, hogy egyfajta piaci ellensúlyozó erőt alkossanak a termelők számára. A szövetkezetek klasszikusan a vertikális koordináció legszorosabb formáját, a vertikális integrációt valósították meg. Azonban az ezt jellemző tulajdoni egybefonódás csak részleges, így a szövetkezetek lényegesen különböznek más, nem termelői integrációtól. A modern, jól működő, új generációs szövetkezetek esetében az integráció másik fő vonala a különböző típusú szerződéseken keresztül megvalósuló esetek, melyek kiegészítik és átalakítják a hagyományos tag-szövetkezet viszonyt, hiszen a tagok sokszor egymással is versenyeznek. Ez utóbbi oka, hogy a nagy piaci verseny miatt a szövetkezetek kénytelenek speciális termékeket előállítani, ahhoz viszont kiváló minőségű alapanyagra van szükség. Az új generációs szövetkezetek tehát a tulajdonosi és a szerződési integráció speciális esetei, hiszen a tagok mindkét módon kötődnek a szövetkezethez. Az új típusú szövetkezetek kiemelkedő szerepe a vertikális integráció szempontjából az alábbiakban foglalható össze:
új piacok megszerzése és megtartása hosszú távon is;
a technológiai és a piaci kockázat csökkentése;
nagy hozzáadott értékű tevékenységek végzése;
nagyobb hatás a piacra és az árakra;
a tranzakciós költségek csökkentése;
a fogyasztó közelebb hozatala a termelőhöz, és így az információs költségek csökkentése;
163
valamint a marketing csatorna egy másik szintjéről a jövedelem egy részének biztosítása a termelő számára.
Összességében a szövetkezetek vertikális integrációban betöltött szerepe a termelők-tagok technológiai és piaci hatékonyságának növelésében, s ennek révén jövedelmi pozícióiknak, függetlenségük (az alternatív integrációs mechanizmushoz képest) nagyfokú megőrzése melletti, erősítésében áll.
10.2.2 Tranzakciós költségek csökkentése szövetkezetek révén Az úgynevezett tranzakciós költségek csökkentése a szövetkezeti tagok számára valószínűleg az egyik legnagyobb ösztönző arra, hogy vertikális integrációt hozzanak létre. A tranzakciók szempontjából vizsgálandó főbb dimenziók a következők:
milyen a befektetett eszközök specifikussága,
milyen fokú a mezőgazdasági termelés és feldolgozás bizonytalansága, (a mezőgazdasági termelés komplexitása, a termékek romlandósága, a termelés helye sajátos)
milyen a csere gyakorisága a piac és a farmer között,
milyen externáliák érik ezt a kapcsolatot.
A tranzakciós költségek általánosságban csökkenthetők a következők szerint:
Az információs rendszerek fejlesztése révén, és így az egy gazdasági szereplőre jutó költség csökkentésével. A szövetkezetek lényegéből adódik, hogy az információ áramoltatása valóban a tagság érdekeit szolgálja és kölcsönös.
Piaci intézmények létrehozásával. Egy nagybani piac, tőzsde vagy aukció létrehozása hatalmas kiadással jár, de egy szereplőre elosztva sokkal kisebb, mint az intézmény létrehozása nélkül. A holland zöldség-gyümölcs aukciók, illetve a szövetkezeti formában működő nagybani piacok gyakorlati szempontból is aláhúzzák a szövetkezetek, mint piaci intézmények jelentőségét.
Az ügyletek szereplőinek megszervezésével. Minél kevésbé atomizáltak a termelők, annál inkább csökkennek a kis méretekből adódó költségek. Még a marketingértékesítő szövetkezetek legalapvetőbb formái (gyűjtő-, illetve alkuszövetkezet) is jó példák erre a hatásra.
A tranzakciós költségek internalizálása egy szervezeti egységbe való integrálással. Ebben az esetben a tranzakciós költségek belső, szervezési költséggé való alakításáról van szó. Ez két formában működhet:
164
o
A piaci koordináció és a magántulajdon megmarad, és a sok kis szereplő egyesítésével, oligopol, vagy monopol szervezetbe való integrálásával következik be a kívánt hatás.
o
A bürokratikus koordináció lesz a jellemző, a gazdasági szereplők önállósága gyengül, vagy teljesen eltűnik, és adminisztratív irányítás lesz a mérvadó.
A szövetkezetek esetében egyre inkább előtérbe kerül az adminisztratív irányítás, ugyanakkor a gazdálkodók magántulajdona, s viszonylag nagyfokú önállósága megmarad.
10.2.3 A hagyományos szövetkezeti modell korlátai és az ún. alternatív szervezeti megoldások A differenciált, márkázott termékekkel rendelkező piacon a szövetkezeteknek szükségük van pótlólagos kockázatviselő tőkére, hogy versenyezni tudjanak. Utóbbi biztosítása azonban talán a legnehezebb feladat tekintettel pénzügyi struktúrájukra (változó tőke elve: a belépő tagok részjegyei növelik, a kilépő tagoké csökkentik a szövetkezet részjegytőkéjét). Milyen körülmények között jobb tehát egy másik szervezeti formát (Rt., Kft.) választani, annak ellenére, hogy a szövetkezetek általában csökkentik az egy termelőre, illetve egy ügyletre jutó tranzakciós költségeket és képesek az ún. „hold-up” probléma bizonyos aspektusainak megoldására? Az eszközspecifikusság és bizonytalanság miatt a „hold-up” probléma elsősorban a zöldséggyümölcs és a tejszektorban jelentős, ezért érthető, hogy különösen ezeken a területeken nagy a szövetkezetek piaci részesedése. A megfelelő irányítási struktúrát keresve azonban két különböző „hold-up” problémát kell megkülönböztetni:
a betakarítás után fellépő értékesítési kiszolgáltatottságot, különösen romlandó termékek esetében,
a szükséges külső kockázatviselő tőke bevonását.
A marketing szövetkezetek esetében (piaci ellensúlyozó erő jellegük miatt) mindkét probléma megoldható, ha a piac homogén termékekből áll, illetve a szükséges befektetések nem specifikusak. Azonban akkor, ha differenciált termékpiacról van szó, a szövetkezetek sokszor nem képesek a speciális befektetéseket, például önálló márkanevek kialakítását eszközölni. A demokratikus döntéshozási mechanizmus egyre problémásabbá válik, különösen, ha a
165
tagság egyre heterogénebb, így a belső szervezési költségek is egyre nagyobbak lesznek. A gazdálkodónak mérlegelnie kell továbbá, hogy a saját gazdaságába fektessen be, vagy a szövetkezetbe. Így a további vertikális integrációt megvalósító pótlólagos befektetések versenyeznek a saját gazdaságba való beruházásokkal. Szintén meglehetősen nehéz külső kockázatviselő tőkéhez jutni, mert a szövetkezet demokratikus döntési rendszere (1 tag-1 szavazat) és a tagsági kontrol elve alapján a feltételek meglehetősen kedvezőtlenek a külső befektetők számára. Így a második „hold-up” probléma megoldása nehezen képzelhető el szövetkezeti formában, a szervezetnek át kell alakulnia, például gazdasági társasággá. A szövetkezeteknek jelentős szerepük lehet tehát, amikor egy piac nem működik megfelelően, különösen gyorsan romló termékek esetében, valamint amikor a piac telített. Amikor a piaci mechanizmus jól működik és a tranzakciós költségek nem igazán nagyok a belső szervezési költségekhez képest, akkor a vertikális integráció és a szövetkezeti forma nem bír olyan nagy vonzerővel. Amikor a piac differenciált és meglehetősen nagy pótlólagos befektetések szükségesek, akkor nem a szövetkezeti forma a legmegfelelőbb. Olyan irányítási struktúra például termelői egyesület, beszállítói vállalat a megfelelő, amelyben a tagoknak sokkal kevesebb döntési jogkörük van.
166
10.3 Az Európai Szövetkezeti Társulás A szövetkezet klasszikus működési elveinek szupranacionális szintű elismerését jelenti, az Európai Szövetkezeti Társulásról (ESzT) szóló rendeletet, amelyet az EU Tanácsa 2002. május 22-én fogadott el. Az EU Tanácsa deklarálta, hogy a szövetkezet az Unió gazdaságpolitikájában továbbra is jelentős tényező, a szabályozás pedig jelentős hangsúlyt helyez az alapvető szövetkezeti elvek torzításmentes érvényesítésére. A jogszabály rögzíti, hogy az ESzT célja a tagok szükségleteinek kielégítése, a tagok gazdasági és társadalmi előmenetelének biztosítása. Az egyes tagállamok szabályait és a közösségi rendeletet összevetve egyértelmű, hogy a közösségi modell a szövetkezet tőkeegyesítő jellegének erősítésére törekszik, a tagállami modellek viszont a szövetkezet szociális funkcióját hangsúlyozzák. A különbségek miatt hosszú és nehéz útnak tűnik a tagállami szabályozások összehangolásának folyamata. Tény azonban, hogy az Európai Közösség célja az volt, hogy új intézményeket hozzon létre, amelyek révén a szövetkezeti szektor szereplőinek olyan eszközök állnak rendelkezésükre, amelyek lehetővé teszik, hogy közösségi szinten is gyakorolják, sőt továbbfejlesszék a tagállamokban folytatott tevékenységüket. Ugyanis a tisztán profitorientált tevékenységekhez képest, szükséges lehetővé tenni, hogy a civil szféra és a szövetkezeti szektor is részesüljön az egységes piac kínálta előnyökből, illetve ugyanazon a szinten legyen versenyképes, mint az egyéb gazdasági és termelő tevékenységet végző szervezetek.
10.3.1 Európai Szövetkezeti Társulás alapítása ESzT több módon is alapítható. Természetes személyek alapítása esetén legalább 5 személyre van szükség, mégpedig azzal a megkötéssel, hogy legalább két tagállamból kell származnia az alapítóknak. A jogi személyek általi alapítás is érvényes, amennyiben azok legalább két különböző tagállam jogszabályainak hatálya alatt állnak. Az ESzT tehát abban különbözik a tagállamok nemzeti szövetkezeteitől, hogy annak mind természetes, mind pedig jogi személy tagjai nem egy, hanem több tagállamon belül élnek, illetve működnek. 167
Az ESZT székhelye kizárólag a közösségen belül jelölhető meg, mégpedig úgy, hogy a székhelyének egybe kell esni azzal a tagállammal, ahol az ESzT központi irodája működik. Az ESzT jogi személy. Nyugat-Európa különböző államaiban a szövetkezetek jogi formája változatos szabályozást mutat. Egyes tagországokban a szövetkezetek akár egyesületi formában, akár a gazdasági társaságok bármelyikében jogi személyként, de anélkül is működhetnek (Egyesült Királyság, Írország, skandináv államok). Más államokban a jogi szabályozás a mezőgazdaságban működő szövetkezetekre nevesített szövetkezeti típus követését ajánlja, vagy általános jelleggel felkínálja a szövetkezetek számára a szövetkezeti típus felvételét (Belgium, Luxemburg, Németország). A spanyol, portugál, olasz, osztrák és magyar jog „szövetkezeti típuskényszert” ír elő. Az ESzT-re a székhely szerinti jogot kell alkalmazni, így attól függően áll fenn az ESzT-re a típusválasztási szabadság, a típusajánlás vagy a típuskényszer, hogy az adott ESzT-nek melyik tagállamban van a székhelye. Egy korlát azonban fenn áll, mivel az ESzT csak jogi személyként működhet. Ebből adódik, hogy egyesületi formát pl. brit székhellyel felvehet (a brit jog ugyanis azt jogi személyként elismeri), de az Egyesült Királyságban sem működhet jogi személyiség nélküli társasági formában.
10.3.2 Az Európai Szövetkezeti Társulás gazdálkodása A részjegytőke a szabad be- és kilépés elve következtében a klasszikus szövetkezeti szabályok szerint sem limitálva, sem maximálva nem volt. A szövetkezetbe lépő tag valamennyi európai államban – így Magyarországon is – egy részjegyet köteles jegyezni, fakultatívan azonban
jegyezhet
többet
is,
aminek
pénzbeli
értékét
kilépéskor
a
szövetkezet
részjegybevonás mellett visszatéríti. Így a részjegytőke állandóan változó, a szövetkezetek részjegytőkéje a belépésekkel automatikusan növekszik, a kilépésekkel pedig ugyanígy csökken. Ahol nem érvényesül az előzőekben ismertetett típuskényszer, és a szövetkezetek az rt. formát is választhatják, úgy ott a változó alaptőkéjű rt.-t alkalmazzák. Az EszT-rendelet a szabályozás egységességének elvéből indul ki, emiatt azonos szabályokat állapít meg a beszerző-értékesítő szövetkezetek mellett a pénzintézeti szövetkezetekre is. Ennek megfelelően egy ESzT-nek – figyelemmel a takarékszövetkezetek magasabb tőke-
168
igényére – megalakuláskor 30.000 Eurónak megfelelő részjegytőkével kell rendelkeznie, amelyet az Euro-övezeten kívüli tagállami székhely esetén a székhely államának pénznemében kell felmutatni. Lényeges vagyonjogi szabály, hogy az alapszabályokban rögzíteni kell azt a minimális értéket, amely alá nem csökkenthet a jegyzett tőke az ESzT-ből történő tagi kilépések esetén sem. Ez az összeg értelemszerűen nem lehet kevesebb a jegyzett tőke minimális értékénél, tehát legalább 30.000 Euro-ban kell maghatározni. Az ESzT tagjai nemzeti szövetkezetekhez hasonlóan kétféle módon részesülhetnek főszabályként a gazdaságvitel, illetve a működés eredményéből. Egyfelől a jegyzett üzletrészek alapján részjegyosztalék formájában, másfelől pedig a személyes közreműködés arányában, amely a szövetkezet típusától függően vásárlási, értékesítési, szolgáltatás-igénybevételi visszatérítés, vagy a szövetkezeti közös munkavégzésben való részvétel díjazása formájában valósulhat meg. Ezen túlmenően az ESzT további értékpapír alapján történő osztalékadást, illetve részesedésbiztosítást is elrendelhet, ugyanis ESzT alapszabályba foglalva „nem részvényjellegű” értékpapírokat és kötvényeket is kibocsáthat, amelyek tulajdonosai azonban szavazati joggal nem rendelkezhetnek. Ilyen értékpapír vásárlása ugyanis nem vonja maga után tagsági viszony keletkezését. A rendelet előírja, hogy az ESzT az általános szövetkezeti szabályoknak megfelelően olyan tartalékot köteles képezni, amely fel nem osztható szövetkezeti alap is egyben. A tartalék terhére a tagok sem kilépéskor, sem az ESzT felszámolásakor nem támaszthatnak kielégítési igényt.
10.3.3 Az Európai Szövetkezeti tagsági viszony A tagsági jogviszony létesítésére két lehetőség adott. Ismeretes az ún. rendes tagi státusz mellett a befektetői (pártoló) tagi státusz is. Abban az esetben, ha egyes tagok az ESzT működése során a szolgáltatásokat nem veszik igénybe, avagy a termékek előállításában nem vesznek részt, akkor befektetőnek minősülnek. A befektető tagok esetében (lényegében a szövetkezetet támogató jogi személyekről van szó) a tagsági jogviszony érvényes létrehozatalához a közgyűlésnek, vagy a közgyűlés által megbízott más szervnek a jóváhagyása szükséges. Mint arról már az alapítás kapcsán szóltunk, ha az alapszabályok másként nem rendelkeznek, természetes személyek és jogi személyek is lehetnek az ESzT tagjai. Hogy milyen arányban, arról viszont az ESzT-rendelet már nem szól, azt a tagállamok nemzeti szabályai
169
határozzák meg. Magyarországi székhelyű ESzT esetében ez azt jelenti, hogy a jogi személyek számaránya nem érheti el az össztaglétszám felét. A rendelet lehetővé teszi, hogy az ESzT a vele tagsági viszonyt létesítő személytől alapszabály által előírt minimális tőkebefizetést igényelhessen és az ESzT tevékenységében – a pártoló tagságot kivéve – ugyancsak az alapszabály által meghatározott feltételekkel működjön közre. Az előbbi alatt a belépéskori kötelező részjegy-jegyzés, míg az utóbbi alatt a szövetkezet gazdasági tevékenységében és célkitűzéseiben való személyes közreműködés értendő. Az ESzT tagjai pótbefizetésre is kötelezhetők. Az ESzT-rendelet jellegzetessége, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonít a tőkeelemnek a kölcsönös segélyezés elve mellett. A nemzeti szabályozásokhoz képest a közösségi rendelet egyáltalán nem határozza meg az egy tag által szerezhető részesedés felső határát, illetve kimondja, hogy a tagállamok jogalkotói által esetleg meghatározott felső határnak az alapító okiratban szerepelnie kell. Továbbá, mind a tagállami szabályozások, mind a közösségi rendelet lehetővé teszi a szövetkezet finanszírozásának fejlesztését kockázati tőke formájában szolgáltatott hozzájárulás (apport) segítségével. A kockázati tőke származhat maguktól a szövetkezetben részt vevő tagoktól vagy befektető tagi státuszúaktól egyaránt. A tag tulajdonában lévő részjegyek összege és értékük nagysága egyébként az általános szövetkezeti elveknek megfelelően nem hat ki a tagokat megillető szavazati arányra, aminek következtében az ESzT esetében is az egy tag-egy szavazat elve érvényesül. Ez alól a szabály alól azonban ESzT esetében kivételek engedhetők akár a szolgáltatásokat igénybe vevő tagok javára (akik többszörös szavazati jogot kaphatnak az ESzT tevékenységében való részvételük arányában), akár a szövetkezet szolgáltatásait igénybe nem vevő, pártoló tagok javára.
10.3.4 Az Európai Szövetkezet belső szervezeti felépítése Mind az egyesületnek, mind pedig a jogi személyiséggel rendelkező gazdasági (kereskedelmi) társaságoknak – beleértve a szövetkezetet is – kétféle belső szervezeti formája alakult ki az európai jogrendszerben. Az egyesület, illetve a társaság legfőbb döntéshozó szerve mindenütt a közgyűlés, illetve a taggyűlés. A szűkebb irányítás és a belső ellenőrzés rendszerének két formája alakult ki: (1) a dualista és (2) a monista irányítási-ellenőrzési rendszer. A német-osztrák és a svájci jogban, valamint Magyarországon az ún. „kétlépcsős”, dualista irányítási-ellenőrzési rendszer alakult ki, amely az irányítást-igazgatást elválasztja az ellenőrzéstől. Ennélfogva a szövetkezet esetében is az igazgatóság mellett, attól elkülönülő szervezet, a felügyelőbizottság ellenőrzi az igazgatóság működését.
170
Az irányító szerv (igazgatóság) határkörébe tartozik a stratégiai döntéshozatal, amelyben a felügyelőbizottság nem vesz részt, csupán a döntések sorozatát meghatározott időszakokra nézve értékeli és ennek alapján ad véleményt a közgyűlés, mint legfőbb szerv számára a vezetőség munkájáról. Ami az ESzT-rendeletben eltér a magyar szövetkezeti rendszertől az az, hogy az irányító szerv tagjait nem a közgyűlés, hanem a felügyelő szerv nevezi ki és hívja vissza. A felügyelő szerv az irányító szerv működését felügyeli, az ESzT irányításába és képviseletébe azonban nem folyhat be. A felügyelő szerv tagjait a közgyűlés nevezi ki és hívja vissza. A felügyelő bizottság tagjainak csak egynegyede lehet olyan, aki nem felhasználója a szövetkezetnek. Az „egylépcsős”, monista rendszerben a felügyelet szervezetileg nem különül el az irányítástól, hanem azon belül működik. Ennek megfelelően a francia és az angolszász-skandináv jogrendszerben az igazgatóságon belül található meg mind a kettő, mégpedig úgy, hogy a többnyire tisztségüket munkaviszony kötelékében ellátó ügyvezető igazgató(k) mellett az igazgatóság tiszteletdíjas tagjai végzik az ellenőrzést. Ugyanakkor az ügyvezető és a tiszteletdíjas igazgatók együttesen hozzák meg a stratégiai döntéseket. Az egylépcsős rendszernél az ügyvezető igazgató felelős az ESzT irányításáért és látja el kifelé a szövetkezet képviseletét, míg az igazgató szerv nem ügyvezető igazgató tagjai lényegében az ügyvezetés kontrolljaként működnek. A döntést az ügyvezető hajtja végre, míg a többi igazgatósági tag a közös döntés végrehajtását kíséri figyelemmel és értékeli mind a végrehajtást. Az igazgatóság tagjait a közgyűlés választja meg, elnökét főszabályként maga az igazgatóság, saját tagjai sorából. Az ESzT-rendelet a szintetizálásra törekvés alapján mind a két rendszert szabályozza, amelyek közül az ESzT-nek a belső szervezete kialakításánál azt kell választania, amelyiket a székhelye szerinti állam a gazdasági társaságok – beleértve a saját nemzeti szövetkezeteit is – alkalmaz.
171
10.4 Termelői összefogáson alapuló értékesítő szervezetek hazánkban A termelői összefogás ösztönzése a kormányzati szervek részéről a rendszerváltást követő években ellentmondásosan alakult. Sajnálatos módon a termelők számára Európában jelentős gazdasági szerepet biztosító szövetkezeteknek nehezen alakult az elismertsége. Egyfelől az új földtulajdonosoknak a korábbi termelőszövetkezetekkel szembeni ellenérzése játszik ebben szerepet, másfelől az a koncepcionális tisztázatlanság, amely következtében a szövetkezetek nemzetközileg elismert rendszerének érvényesülését a szövetkezeti törvény, többszöri módosítása ellenére, sem tudta hazánkban elérni. A korábbi termelőszövetkezetek gazdasági társaságokká történő átalakulása sem segítette elő a termelők összefogását ösztönző kezdeményezéseket. A termelői összefogások erősítése 1999-ben jutott el jogalkotási lépéshez hazánkban (25/1999 FVM rendelet). Ehhez a zöldség-gyümölcságazat szabályozásának Európai Uniós modellje szolgált alapul. Ezen ágazat piaci szabályozása az EU-ban a többi szektortól eltérően ugyanis nem a terméken, hanem az ún. elismert termelői szervezeteken (Producers’ Organisation - PO) keresztül valósul meg. (A termelői szervezetet, termelői és értékesítő szervezetnek magyarították.) A 2000. évi agrártámogatási szabályozásban új kategória jelent meg, a beszerzőértékesítő szövetkezetek (BÉSZ) támogatási jogcíme alatt. Ennek hátterében az a szándék állt, hogy az európai szövetkezetek fő funkciójának (beszerzés-értékesítés) kedvezményezettségén keresztül megerősödjön a termelők szövetkezeti alapú összefogása. (A BÉSZ a hatályos szövetkezeti törvény (2000. évi) szerint működő, beszerző, értékesítő funkciót ellátó szövetkezet.) Az adaptáció következő szakaszát a SAPARD intézkedések késztették, hiszen a lehetséges intézkedések igénybevétele érdekében végül kiadásra került a vidékfejlesztési indíttatással készült, a termelői csoportok (TCS) elismerési rendjét szabályozó 85/2002 FVM rendelet. A TÉSZ-eket és a termelői csoportot szabályozó rendeletek a szervezet jogi formájaként a szövetkezetet és a gazdasági társaságot is megengedik, ugyanakkor az EU-ban mind a termelői értékesítő szervezetek, mind a termelői csoportok zöme (közel 90%-a) szövetkezet.
172
FELHASZNÁLT SZAKIRODALOM: 1. ANDRÁSSY A. (1980): A föld és az egyéb termelési tényezők kapcsolata a mezőgazdasági növekedésben. Kandidátusi értekezés, Szeged. 2. Az Európai Bizottság, Mezőgazdasági Főhatóságának jelentése Magyarország gazdasági helyzetéről. DG II. 1995, Budapest. 3. BÁTORI L. (1992): Raiffeisen típusú szövetkezeti modell. MOSZ Információk, 1992/4. sz. 4. BÉKÉSI F.-MOLNÁR I.-SERES I.-TAR I. (1968): Új törvény a földekről. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. 5. BENET I. (1995): Mezőgazdaság, élelmiszergazdaság, agráripari komplexum. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 6. BEREND T. I.-RÁNKI GY. (1972): A magyar gazdaság száz éve. Kossuth Könyvkiadó - Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 7. BOON, A (1999): Capabilities, Transaction Costs and Vertical Coordination in the Food System. In: Vertical Relationships and Coordination in the Food System. Szerkesztette: Galizzi G és Venturini L.Physica-Verlag, 1999. pp.21-37. 8. CZETTLER J. (1932): „Agrárpolitika” Mezőgazdasági Szemle, Budapest 9. COMTA, M. (1934 ): Traite de la propriété. Párizs. 10. CSÁKI CS. (1982): Mezőgazdasági rendszerek tervezése és prognosztizálása. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest. 11. CSÁKI CS. (1991): Sürgető lépések. Magyar Mezőgazdaság, 1991/23. sz. 12. CSERESNÉ K. ZS. (1991): Megjegyzések a családi gazdálkodás, kistermelés, részmunkaidős gazdaság fogalmához. Gazdálkodás, 1991/12. 13. CSERESNÉ K. ZS. (1992): További adalékok a családi gazdaságok természetrajzához. Gazdálkodás, 1992/5. sz. 14. CSETE L. (1993): Az agrárgazdaság jövője. AGRO-21. 1. alprogram, Kézirat, Budapest. 15. CSIZMADIA E.-SZÉKELY M. (1978): Vállalati gazdálkodás és gazdaságirányítás a mezőgazdaságban. Mezőgazdasági Könyvkiadó, Budapest. 16. DOMOKOS Z. (1992): A mezőgazdasági szövetkezetek átalakulásának kérdőjeleiről. Gazdálkodás, 1992/3. sz. 17. DORGAI-LACZKÓ I. (1987): A hegy- és dombvidéki gazdálkodás ökonómiája. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. 18. FEKETE F. (1984): A föld közgazdasági értékelésének néhány elméleti kérdéséről. Kézirat, Budapest. 19. FEKETE GY. (1992): A birtok, a vállalat és az üzemstruktúra távlati alakulása. Gazdálkodás, 1992/2. sz. 20. FERTŐ I.-JUHÁSZ P.-MOHÁCSI K. (1991): A magyar élelmiszer-gazdaság gondjai és lehetőségei. Európa Fórum, 1991/2. sz. 21. GUBA M.-RÁKI Z. (1993): A mezőgazdasági tulajdoni-, üzemi- és termelési struktúra összefüggésének néhány dilemmája a jelenlegi átmeneti időszakban. AKII kiadvány, Budapest. 22. GUTH L. (2000): Háztartásgazdaságtan. Egyetemi jegyzet, SZIE GTK Gödöllő
173
23. GUTH L.-FOGARASSY CS.-TÓTH T. (1999): "EU konform energetikai mezőgazdálkodási technológiák fejlesztése a társadalmi feltételek összefüggéseinek tükrében" OKTK kutatás zárójelentése 24. HOBBS, J.E. (2000): Closer Vertical Co-ordination in Agri-Food Supply Chains: a Conceptual Framework and Some Preliminary Evidence. Supply Chain Management, Vol.5.Nr.3. 2000 pp.131-142 25. KOVÁCS T. (1994): A kárpótlás területi sajátosságai. Gazdálkodás, 1994/6. sz. 26. LÁNYI K. (1992): A KGST-piac összeomlása és a magyar agrárpolitika. Külgazdaság, 1992/1. sz. 27. LŐKÖS L. et al. (1984): Agrárgazdaságtan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. 28. LACZÓ F. (1990): A dán mezőgazdasági szövetkezetek. Szövetkezés, 1990/1-2. sz. 29. LACZÓ F. (1992): Szövetkezeti formák és típusok az Amerikai Egyesült Államokban. Szövetkezés, 1992/1-2. sz. 30. LACZKÓ I. (1985): Kedvezőtlen termőhelyi adottság, ésszerű földhasználat és környezetvédelem hegy- és dombvidéken. Kézirat, Budapest. 31. MÁTYUS A. (1993): Megélhetés a gazdálkodásból. Gazdálkodás, 1993/1. sz. 32. MÉSZÁROS S. (1990): Földárak és bérleti díjak. In. : A földtulajdon és a mezőgazdasági struktúra átalakulása. AKII kiadvány, Budapest. 33. MAGDA S. (1996): A mezőgazdasági üzemi formák változása a XXI. század küszöbén. Agrárátalakulás, stabilizáció, modernizáció, MTA Agrárközgazdasági Bizottsága, Budapest. 34. OECD Évkönyv 2003, 35. OECD Review, 2004 36. PRUGBERGER, T. (2003): Az Európai Szövetkezetekről szóló rendelet a magyar szabályozás és a nyugat-európai szövetkezeti jogi szabályozás tükrében Jogtudományi Közlöny LVII. Évf. 11. Sz. 37. SZABÓ G.(2000): A szövetkezeti vertikális integráció lehetőségei a magyar élelmiszergazdaságban. Szövetkezés XXI.évf. 1-2.szám. 38. SZABÓ G. (2002): A szövetkezeti vertikális integráció fejlődése az élelmiszer-gazdaságban. Közgazdasági Szemle, XLIX.évf.március. pp.235-250. 39. USDA, US - EU food and agriculture comparisons, USDA, Washington, 2004 40. VERES J. (1999): Gazdaságpolitika –Szűkülő eszköztár, növekvő felelősség- Studium Kiadó 41. VILLÁNYI L.-TÓTH T. (1998): „Vállalkozásfejlesztés az agrárágazatban 1994-1998 helyzetértékelés” készült a Vállalkozásfejlesztési Koordinációs Programiroda megbízásából 42. VILLÁNYI L-TÓTH T. (2000): „Az életképes húsipari vállalkozások versenyhátrányainak csökkentése, növekedésük elősegítése” kutatási jelentés, Készült a Húsművességért Alapítvány megbízásából
43. VILLÁNYI L. szerk. (1995): Agrárgazdaságtan /jegyzet és munkafüzet/ GATE Gödöllő-Gyöngyös 44. WILLIAMSON, O.E. (1985): The Economic Institutions of Capitalism. New York. The Free Press.
174
