HUGO DE BURGH (SZERK.) OKNYOMOZÓ ÚJSÁGÍRÁS

HUGO DE BURGH (SZERK.)

OKNYOMOZÓ ÚJSÁGÍRÁS

Hugo de Burgh (Szerk.)

Oknyomozó újságírás

A kötet a Nyitott Társadalom Alapítvány – Open Society Institute OSI-ZUG – támogatásával jelent meg. © Jószöveg Mûhely, 2005 A fordítás DE BURGH, Hugo (ed) : Investigative Journalism. Context and Practice, c. könyv alapján készült. © 2000, Routledge

Fordította: BÉRESI CSILLA

Borítóterv: LÁZÁR

Minden jog fenntartva.

A kiadvány még részleteiben sem reprodukálható, keresõrendszerben nem tárolható, illetve semmilyen módon nem tehetõ közzé elektronikus, mechanikai, fotómásolati terjesztéssel a copyright tulajdonosának elõzetes írásos engedélye nélkül.

ISBN 963 9134 88 0

© Jószöveg Mûhely Kiadó FÁY ÉVA – DR. FÓTI PÉTER 1066 Budapest, Ó u. 11. Postacím: 1244 Budapest, Pf. 826. Telefon: 302-16-08 Fax: 226-59-35 www. joszoveg.hu E-mail: [email protected]

Tartalomjegyzék

Az oknyomozó újságírás lényege . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

7

Munkatársainkról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

8

Köszönetnyilvánítás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

9

1. rész Az oknyomozó újságírás elméleti összefüggései . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 01. Bevezetés: Magasabb rendû hûség? (Hugo de Burgh) . . . . . . . . . . 02. Az oknyomozó újságírás története (Hugo de Burgh) . . . . . . . . . . . 03. A brit oknyomozó újságírás három évtizede (Hugo de Burgh) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 04. Az oknyomozó újságírás néhány problémája (Hugo de Burgh) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 05. Médiabírálatok (Deborah Chambers) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 06. A média globalizációja (Deborah Chambers) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 07. Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei (Gill Moore) . . . . . . . . 08. Az oknyomozó újságírás szabályozási keretei és etikája (Matthew Kieran) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 09. Az újságírás és az új technológiák (Carole Fleming) . . . . . . . . . . . .

13 40 68 89 118 141 164 201 224

2. rész Az oknyomozó újságírás gyakorlata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 249 10. A vállalati korrupció felderítése a BBC File on Four címû mûsora alapján (Hugo de Burgh) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 251

6 ⋅ Hugo de Burgh 11. Hogyan számolnak el a nyilvánosságnak a helyi önkormányzatok? Egy kelet-közép-angliai példa nyomán (Mark D’Arcy) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12. A szociális ellátás vizsgálata a Channel 4 Dispatches címû programjának példáján (Hugo de Burgh) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13. Justizmord, a BBC Rough Justice címû mûsora alapján (Hugo de Burgh) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14. Sírásók. A kozákok ügye (Hugo de Burgh) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15. Környezetrombolás: egy Cook Report példáján (Hugo de Burgh) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16. A nagypolitika békaperspektívából: a Sunday Times Insight (Hugo de Burgh) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17. Ne fogadj el édességet idegentõl! – oknyomozás külhonban, a First Tuesday példáján (Hugo de Burgh) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

268 289 306 318 332 352 369

Végszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 386 Név- és tárgymutató . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 389 Függelék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 401 A valóság nyomában. Az oknyomozó újságírás Magyarországon (Vajda Éva–Ószabó Attila) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 403

Az oknyomozó újságírás lényege

„Meglepõ könyv. Meglep, hogy nem korábban jutott eszébe valakinek, de még jobban meglepne, ha bárkinek jobban sikerült volna.” „Egyetlen média szakos hallgató sem lehet meg enélkül a könyv nélkül.” Jjon Snow, Channel 4 News Az oknyomozó újságírás kormányokat buktatott meg, politikusokat juttatott börtönbe, törvények születésénél bábáskodott, felfedezte az igazságszolgáltatás durva mulasztásait és a szégyenletes nagyvállalati suskusokat. E szûk szakma áldásait tehát mindenki ismeri, elemezni azonban már jóval kevesebben elemezték. A jelen kötet kritikus szemmel közelít e nagy hagyományhoz. Mindenekelõtt áttekinti a történetét. Ezután a szerzõk rendre elmondják, hogyan viszonyul a tényfeltárás a tömegmédiához és a jogrendhez, hol a helye az erkölcsnek az újságírói munkában, végül milyen kihatással van a technika fejlõdése és az Internet az újságírói gyakorlatra. A kötet szerzõi beszélgetések sorát folytatták le a téma szaktekintélyeivel – Philip Knightleyval, David Lloyddal, John Pilgerrel, Alan Rusbridgerrel, Nick Clarke-kal, Dorothy Byrne-nel és Roy Greenslade-del. Elemezték az országos és helyi sajtó termékeit, a rádiós és televíziós mûsorokat. Rendre ismertették neves mûsorszolgáltatók – a Sunday Times Insight, a File on Four, a Rough Justice és a Dispatches – híres oknyomozó csapatainak tevékenységét, s számba vették a jövõ lehetõségeit. Munkatársaink: Hugo de Burgh, Deborah Chambers, Mark D’Arcy, Carole Fleming, Mathhew Kieran és Gill Moore A szerkesztõ Hugo de Burgh, aki a University of London, valamint a Goldsmith’s College média szakos elõadója. Dolgozott az STV, BBC és C4 hírmûsorainak. 1995 és 2000 között a Notingham Trent University angol–média fakultásán tanított. Ugyanitt õ irányította a kínai média programot is.

Munkatársainkról

Valamennyien a Nottingham Trent University Nemzetközi Kommunikáció és Kultúra Kutatóközpontjának csapatához tartoznak, amelynek élén Tomlinson professzor áll. Hugo de Burgh a University of London, valamint a Goldsmith’s College média szakos elõadója. Dolgozott az STV, BBC és C4 hírmûsorainak. 1995 és 2000 között a Notingham Trent University angol–média fakultásán tanított. Ugyanitt õ irányította a kínai média programot is. Deborah Chambers a Nottingham Trent University docense a kommunikáció és kultúra szociológiájával foglalkozó tanszéken. E témán belül is a nõk szerepét vizsgálta családi fényképalbumok és szegény peremkerületek életének tükrében. Mark D’Arcy a BBC Radio 4 producere. Hat évet töltött a BBC helyi tudósítójaként Kelet-Közép-Angliában. Két évig a Leicester Mercury politikai tudósítója volt. Carole Fleming helyi lapoknál kezdte újságírói pályáját, majd rádiózással foglalkozott. A BBC-nek és kereskedelmi adóknak egyaránt dolgozott. A Nottingham Trent University média és újságíró szakának elõadója. Matthew Kieran a University of Leeds elõadója. Könyvei: Media Ethics (1998, szerkesztõ), Media Ethics: A Philosophical Approach (1997, szerzõ). Társszerzõje a Regulating for Changing Values: A Report for the Broadcasting Standards Commission címû munkának (1997). Gill Moore a Nottingham Trent University média és újságíró szakának tanszékvezetõ-helyettese. A médiajog vendégprofesszora.

Köszönetnyilvánítás

Valamennyi munkatársunk a Nottingham Trent Universityn dolgozik elõadóként vagy vendégprofesszorként. Köszönetet mondunk dékánunknak, Stephen Channek, továbbá Sandra Harris professzor tanszékvezetõnek, amiért megkönnyítették munkánkat. Kutatócsoportunk élén Tomlinson professzor áll, aki jeles tudós és nagylelkû munkatárs egy személyben. Köszönet illeti Julian Ivest, a média és újságíró szak tanszékvezetõjét. Az õ fáradozásának tudhatjuk be, hogy a közelmúltban elsõrangú környezetbe költözhettünk. Itt mondunk köszönetet hallgatóinknak lelkesedésükért, szorgalmukért és türelmükért. Különösen Carole Fleming és Hugo de Burgh hálás a legelsõnek végzõ, 1998-as osztálynak. Az alábbiakban felsoroljuk azoknak az újságíróknak, hallgatóknak és „civileknek” a nevét, akiknek ezért vagy azért köszönettel tartozunk. Természetesen a hibáinkért egyedül mi vagyunk elmarasztalhatók: Lindsay Alker, Frances Banks, Martin Bell, John Boileau, Roger Bromley, Dorothy Byrne, Jonathon Calvert, Nick Clarke, Roger Cook, Peter Curtis, Mary Dawson, Clive Edwards, Rob Edwards, Ray Fitzwalter, Jancis Giles, Ed Glinert, Roy Greenslade, Victoria Hawthorne, Steve Haywood, David Heggie, Jeff Hill, Peter Hill, Richard Holloway, Claire Jaggard, Peter Golding, Gary Jones, David Leigh, David Leppard, David Lloyd, Sue MacGregor, Richard McShane, Clodagh Meiklejohn, Sir Anthony Meyer, Jeff Moore, David Northmore, Matthew Parris, John Pilger, Louisa Preston, David Ross, Bob Satchwell, John Sinnott, Jon Snow, Kate Sparks, Tim Tate, Bob Warren, Vivian White és Matt Youdale.

1. RÉSZ

AZ OKNYOMOZÓ ÚJSÁGÍRÁS ELMÉLETI ÖSSZEFÜGGÉSEI

1. Bevezetés Magasabb rendû hûség? Hugo de Burgh

Gyakran mondják, hogy az újságírás a történelem nyersvázlata. Tovább bontva e hasonlatot, megkockáztathatjuk, hogy az oknyomozó újságírás viszont a törvényhozásé. Tevékenységének lényege, hogy felhívja a figyelmet a társadalom szabályozórendszereinek hiányosságaira, s azokra a kiskapukra, amelyeket mindig megtalálnak e rendszereken belül a hatalmasok, gazdagok és a tilosban járók. Miért teszi mindezt? A fejezet címét egy kínai újságíró1 könyvébõl vettem kölcsön, mert érzésem szerint ez sûríti magába a brit oknyomozó újságírás kvintesszenciáját. Hazai zsurnalisztáink készen állnak arra, hogy a közvélekedés mögé nézzenek, megkérdõjelezzék a tekintélyt és az általa sugalmazott magyarázatokat, igazságérzetünkhöz fellebbezzenek, s a törvény szellemére hivatkozzanak annak betû szerinti értelmezése helyett. E ténykedésük közel hozza õket a Magasabb rendû hûség szerzõjéhez, aki arra intette kormánya tisztviselõit, hogy tartsanak ki eszméik, jelen esetben a kommunizmus mellett. Reméljük, hogy alá tudjuk támasztani állításainkat a következõ oldalakon. Szükség van egy ilyen könyvre, mert hiába tudja mindenki, mit takar az oknyomozó újságírás fogalma, e fogalom értelmezése rendkívül szerteágazó lehet. Van, aki lenézi a tényfeltárást, mások szerint épp ez ment meg minket. Megint mások úgy vélik, e szép hagyomány ma kihalóban van. Olyanok is akadnak, akik épp újraéledését és nagyszerû felvirágzását remélik az új technológiák térhódításától. Erõsen vitatott fogalomról van tehát szó, amelyet napjainkban egyre többen tanulmányoznak.

14 ⋅ Hugo de Burgh Kinek készült ez a könyv? Noha reméljük, hogy könyvünk számot tarthat a nagyközönség érdeklõdésére, elsõsorban az újságíró-iskolák és a kommunikáció szakos hallgatók számára íródott. Számukra ugyanis az oknyomozó újságírás egy mûfaj a sok közül. Arra törekszünk ezért, hogy beleágyazzuk az összefüggések eleven szövetébe, megmutassuk, hogyan illeszkedik a közélet keretei közé, s miként látják helyzetét mûvelõi. Ugyanakkor nem holmi „csináld magad” könyvet tart kezében az olvasó. 1996-ban David Northmore megírta az elsõ kötetet e témában Lifting the Lid (Mi van a fedél alatt?) címmel. Ez a munka a pontos meghatározáson túl értékes tanácsokkal látja el a szakmabelieket. Mi ezzel szemben, mint mondottam már, mindenekelõtt diákoknak szánjuk mûvünket, akik szociológiai jelenségként tekintenek a tényfeltárásra, függetlenül attól, hogy ûzik-e maguk is az újságíró mesterséget. Kötetünk több szerzõje tanít különbözõ újságíró-iskolákon. Õk azonban azon vannak, egy kezdõ ne csupán a szakma fogásait sajátítsa el, hanem értse is ennek korlátait. Ugyanõk azt remélik, hogy az újságírótanoncok a tények világára alapozzák majd vélekedéseiket. Úgy hisszük, hogy könyvünket más egyetemek diákjai is haszonnal forgathatják. Kevés elõzetes ismeretet feltételez a témában, bõven elegendõ némi tájékozottság a hírek világában. Megpróbáltuk úgy megfogalmazni a felvetõdõ problémákat, hogy azokat nem csupán az angol nyelvterületen élõk, de más európai országok polgárai is a maguk viszonyaira alkalmazhassák. A brit tapasztalatok talán javára válhatnak a külhoniaknak, és nem csupán volt gyarmatainkra gondolunk, amelyek társadalmi berendezkedése nagyjából és egészében a mienket követi. A BBC híre sem csökkent, amelyet szakmai és technikai színvonala jogán szerzett meg magának. A posztkommunista világban – többek között Kínában – a brit minõségi újságírás szintén követendõ példa. Mindenkinek csak hasznára válhat tehát, ha a brit média tapasztalatait összeveti Európáéval (ld. pl. Weymouth és Lamizet 1996). Az Egyesült Államokban, ahol több mint hetven éve tanítják az újságírást, a tényfeltárást is régóta tanulmányozzák. Könyvünk európai szemléletével gazdagítja az amerikai nézõpontot. Szükségképpen ízelítõt ad csupán a témából, amelyet Európában ugyan széltében vitatnak, kutatni azonban jóval kevesebben kutatnak. Reméljük, hogy az újságíró szakos hallgatók fellelik e kötetben a brit oknyomozó újságírás valamennyi jelentõs példáját és helyenként még amerikaiakat is. Az egyes fejezeteket irodalomjegyzék és az ajánlott olvasmányok listája követi.

Bevezetés ⋅ 15 Az érdeklõdõ olvasó, sõt, a kutató is elmerülhet tehát a témában. Talán olyan új szemléletû vizsgálatokra is ösztönzést adunk, amelyeket az Egyesült Államokban folytattak a közelmúltban, s amelyekrõl a 4. fejezetben szólunk.

A könyv felépítése A jelen fejezet megpróbálkozik az oknyomozó újságírás hevenyészett meghatározásával, amely legalábbis az olvasás idejéig megállja a helyét. A szakma közkeletû példái képet adnak a tényfeltárás sokarcúságáról. A 2. fejezet a tényfeltárás történetét tekinti át, miközben kísérletet tesz arra, hogy bemutassa, miként alakult ki fokonként elõképeibõl az oknyomozó újságírás. Meggyõzõdésünk ugyanis, hogy az újságírás – mint annyi más – történelmi produktum, amelyet ilyenképpen befolyásolni tudunk. Ha errõl elfeledkezünk, könnyen abba a tévedésbe esünk, hogy a sajtó szabadelvûségét a modernitással kapcsoljuk össze. Britek és észak-amerikaiak könnyen esnek ebbe a csapdába. Nem fenyegeti ugyanez a német, olasz vagy lengyel újságírókat, hiszen ezekben az országokban a média a fasizmus és kommunizmus idején elvesztette nehezen kivívott jogait. Vannak azután a történelemnek másfajta, közvetlenül korunkhoz szóló tanulságai is. Ilyen a radikális sajtó háttérbe szorulása a hirdetések tömeges elszaporodásával párhuzamosan a 20. század elején, amelynek kihatásait a mai napig érezzük. A kérdést Curran és Seaton (1997) vizsgálta behatóbban. A technika és gazdaság drámai változásainak korában kísértetiesen visszaköszön a múlt. A könyvet olvasva és a nevekkel megismerkedve önök maguk is eldönthetik, nem Pilger-e a mi Cobbetünk; nem Harmsworth új megtestesülése-e Murdoch, a médiacézár, akit szeretünk és gyûlölünk egyszerre; nem Whittam Smith-e a kor Renaud-ja; vagy nem az angol Paul Foot radikalizmusában és észtiszteletében éled-e újra Ida Tarbell. Mindez azt sugallja, hogy a kulturális összefüggések fontosabbak lehetnek a gazdasági hatásoknál. A 3. fejezetben a jelenkori brit újságírásról készítünk körpanorámát. Ugyanakkor számolnunk kell azzal, hogy az újságírás és ezen belül az oknyomozó újságírás újdonságértéke múlékony valami. Ugyan miféle tanulsággal szolgálhatnak a ma embere számára az 1972-es év leleplezései és közbotrányai? Igazolhatják többek között, hogy a tényfeltárás kihat a társadalmi fejlõdés menetére és eképpen a jelen pillanatra is. Feléb-

16 ⋅ Hugo de Burgh reszthetik az érdeklõdést a történelem iránt, de példát is mutathatnak, amelyet utánozni vagy elkerülni érdemes. Silvester izgalmas interjúkötete – Penguin Book of Interviews (1994) – sokat elmond mind a témáról, mind az újságírókról, miközben megajándékoz minket az utókor bölcsességével. Melegen ajánljuk kezdõ újságíróknak, s ráadásul még szórakoztató is. Könyvünk esettanulmányai ugyanerre törekszenek. Az elõzetes kutatások hiánya megnehezíti a tényfeltáró újságírás módszeres tanulmányozását. Tény és való, az újságírók általában könyvet – esetleg épp visszaemlékezést – írnak élményeikrõl, és újabb kötetek szólnak arról, hogyan hat a társadalom mûködésére az újságírás. Csak kevés olyan mû akad azonban – közéjük tartozik a Peter Hill és munkatársai által jegyzett More Rough Justice (Még többet a Rough Justice-ról, 1985) –, amely szigorúan szakmai és mûfaji kérdésekkel foglalkozik. Magát az oknyomozó újságírást alig taglalja egyik is. További vizsgálódásokra van tehát szükség a jövõben, addig is olvassák el a 3. fejezetet. Van néhány kérdés, amelyrõl a tényfeltárást tanulmányozó diák semmiképpen nem feledkezhet meg. Az egyik az, egyáltalán miféle jogon ûzi tevékenységét az oknyomozó újságíró, miféle társadalmi felelõsségvállalás mozgatja? A másik a tárgyilagosság problémája, amelyet Martin Bell feszeget az utóbbi években. Ott van azután a Watergate-botrány talánya. A 4. fejezet ezekre a kérdésekre keres választ. Az újságírók szívesen látják magukat a szabadság bajnokainak. A médiaelmélet más színben tünteti fel ezt a romantikus elképzelést. Szálljanak fel az elmélet helikopterére, s tekintsenek alá madártávlatból az újságírásra a globális politika és gazdaság összefüggéseiben az 5. fejezetben! Deborah Chambers ül a kormánynál. Mert amíg a 4. fejezet mindössze az 1996-os médiatörvény konkrét hatásait vizsgálja az oknyomozó újságírásra, Chambers a média makrokörnyezetét térképezi fel, amelynek az oknyomozó újságírás is része. Chambers átfogó horizontja a megszokottól eltérõ képet ad a törvény (7. fejezet) és az erkölcs (8. fejezet) médiumokhoz fûzõdõ viszonyáról. A politikai gazdaságtani megközelítés arra figyelmeztet, hogy az oknyomozó újságírás a gazdasági viszonyok erõterében értelmezendõ, amelyeknek megvannak a maguk törvényei és elvárásai. Igen, bizony, napjaink nagy kommunikációs birodalmai külön világot és követelményrendszert fejlesztettek ki maguknak. Chambers rámutat, miként mossa el a piaci nyomás a határvonalakat az oknyomozó újságírás és egyéb mûfajok között. Szóba jöhetnek emellett a szakmai ideológia szociológiai korlátai, az újságíró társadalomban el-

Bevezetés ⋅ 17 foglalt helyzete és munkaviszonyának jellege. Az ezt felvázoló „propaganda modell” szükségképpen kiigazítja az újságírói nagyzolást. Szép dolog a véleménynyilvánítás szabadsága, a megalapozott véleményalkotáshoz azonban információra, igazolható tényekre és a nézetek ütköztetésére van szükség. Ezzel járulhat hozzá az oknyomozó újságírás annak a társadalmi nyilvánosságnak az ápolásához, amelynek mindanynyian részesei vagyunk. A 6. fejezetben Deborah Chambers rákérdez arra, vajon a globalizáció segíti vagy gátolja-e a nyilvánosság és a közélet nemes eszményeinek megvalósulását, s hogyan hat mindez a tényfeltárásra. Egyesek szerint az oknyomozás mára csak az elitet érdekli. A bulvársajtó diadalmas térhódítása azzal jár, hogy a tömegtájékoztatás nélkülözi a minõséget. Chambers ezekre a változásokra hívja fel a figyelmet. A nõk helyzetét is elemzi az újságírást érintõ változások tükrében, s kérdõre vonja az angolszász médiát. Vajon tág, avagy éppen nagyon is szûk emennek a szemhatára? Meghatározzák-e gondolkodásunkat az angolszász nagyvállalatok gazdasági érdekei, vagy mindanynyian külön szigetek vagyunk – akadnak, akik ezt szeretnék elhitetni magukkal –, amelyek vezéregyéniségei (véletlenségbõl szintén angolszászok) vígan gázolhatnak át kultúrákon és népek gondjain, annak biztos tudatában, hogy úgyis mindenki követi útmutatásukat, miközben õk 2 Fukuyama-kötetet lobogtatnak a kezükben? Ezeket a kérdéseket a 6. fejezet boncolgatja. Az amerikai és brit újságírás történelmi gyökerei azonosak, mégis számottevõ közöttük a különbség. A legjelentõsebbek azokat a jogi és politikai kereteket érintik, amelyek között a média emberei tevékenykednek. A jogi környezetet Gill Moore elemzi a 7. fejezetben. Elsõnek a véleménynyilvánítás szabadságát veszi górcsõ alá, s megvizsgálja, miként védelmezi e jogot az angol törvénykezés. Konkrét törvényeken keresztül vizsgálja, hogyan hat ki a jog az oknyomozó újságíró munkájára. Példákon mutatja be, miképpen oldották fel az angol bírák az egymásnak feszülõ érdekellentéteket a jó hírt, az igazságos jogszolgáltatást és a magánélet sérthetetlenségét védelmezve. Sajnos e példák többnyire azt igazolják, miként akadályozta az igazságszolgáltatás a tényfeltáró újságírók és szerkesztõik tevékenységét. E példák kellõképpen meggyõzik arról az olvasót, hogy új törvényi szabályozásra volna szükség a véleménynyilvánítás szabadságának és az információhoz való jognak a kimondásában. Gill Moore arra is kitér, miért várható, hogy enyhít e zord körülményeken az Európa Tanács emberjogi egyezményének beépítése az angol jogba. Egyetlen témakört nem érint a szerzõ, amely gyakran szól bele a

18 ⋅ Hugo de Burgh tényfeltáró munkába, ez pedig a hivatali titkok kérdése. Azért sem, mert olyan szakkérdésrõl van szó, amelynek taglalása zömmel csak szakpublikációkban lelhetõ fel. A jogi környezet azonban csak egy az oknyomozó újságírást meghatározó tényezõk közül. Ott van emellett az újságírói gyakorlat, akár a szakma íratlan szabályai, akár a józan paraszti ész vagy ennél is kézzelfoghatóbban a szabályozó rendszerek és az erkölcsi normák alakjában. Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik Matthew Kieran a 8. fejezetben. Szerzõnk kapcsolatba hozza az oknyomozó újságírás gyakorlatát övezõ vitákat a nagy erkölcsi kérdésekkel, majd nyomon követi a folyamatot, ahogyan a kormány, a gazdaság és a szakma az újságírói viselkedés normáinak kialakítására törekedett. Kieran szól a szándékos félrevezetésrõl, a csali fogásokról, a hírforrás titokban tartásáról, végül a televíziós dokumentumok „játékfilmes” elemeinek lehetséges határairól. Elemzi a szabályozók és az erkölcs szakmára gyakorolt hatásait, s szól arról, milyen sajátos helyzetet teremt a számára Nagy-Britannia. A tapasztalt vén rókák fölöttébb borúlátóak a tényfeltárás jövõjét illetõen. Akkora a rá nehezedõ nyomás, hogy az újságírás eme legköltségesebb és tömegérdeklõdésre a legcsekélyebb mértékben számot tartó ága gyakorlatilag kihalásra ítélt, hacsak nem szippantja magába a szórakoztatóipar úgy, ahogy az Mike Mansfield vagy Mark Thomas3 esetében megtörtént. Az embereknek egyre kevesebb az idejük, ezért a médiától veszik el azt, amire maguknak szükségük van. Amúgy az ellenfelek hihetetlenül agyafúrtak, és egy lépéssel mindig a riporter elõtt járnak. A törvények és rendelkezések újabb korlátokat jelentenek. Az oknyomozó újságírás kockázata amúgy is túl nagy úgy a kiadónak, mint a mûsorszóró vállalatnak. Általában ezek a leggyakoribb panaszok. Vélhetõleg a média-igazgatók ugyanígy gondolkodnak, amikor egyre kevesebb tõkét fektetnek be az újságírásnak ebbe az ágába. Az egyedüli kivételt az Express címû napilap képviseli, amely 1999-ben összehozott egy oknyomozó csapatot. Paradox módon tevékenységük tanulmányozása idõközben egyetemi kutatómunka tárgya lett. Legkivált a fiatalok lelkesednek ugyanis az Expressért. Végül, de nem utolsósorban megalakult Nagy-Britannia elsõ Oknyomozó Újságíró Szövetsége.4 Milyen fórumot remélhet hát magának a jövõ oknyomozó újságírása? Carole Fleming a technikától várja a választ. A 9. fejezetben azt bizonygatja, hogy a tényfeltárók olyan információk birtokába jutnak majd, amely független az „elsõdleges eseménymeghatározóktól”. Ez megkönnyíti számukra a tájékozódást, s a közönséget sem határolják be töb-

Bevezetés ⋅ 19 bé a hagyományos kötöttségek. A fejezet áttekinti a technika ama vívmányait, amelyek mindezt lehetõvé tehetik a jelen pillanatban. A szerzõnõ példákat közöl az új technológia alkalmazásáról, és több hasznos honlapot is megad. A könyv második fele a szakmai gyakorlatot tekinti át. Bevezeti az olvasót egyik-másik témába, amely nagy port vert fel a közelmúltban, s megismertet a feldolgozásukhoz felhasznált eszközökkel. Látják majd, hogy a hangsúly a televízió felé tolódott el, amely az 1980-as években és az 1990-es évek elején lett az oknyomozás fellegvárává. Se szeri se száma a témáknak, amelyeket a televíziós tényfeltárók felderítettek. Mi azokat választottuk ki, amelyekbõl leszûrhetõ valamiféle általános tanulság, vagy másként gazdagítják az olvasó ismereteit. Mindenekelõtt azonban a brit rádió és közszolgálatiság kezdeteit vázoljuk fel. A File on Four a „bizonyítékgyûjtõ” újságírás beszédes példája, hogy szerkesztõje meghatározását idézzük. A program kivált az üzleti ügyek firtatásában jeleskedik, ezért ide iktattuk az üzleti célzatú oknyomozás rövid áttekintését. A vizsgálódás másik fontos terepe az önkormányzati munka, amelyre hatalmas összegek mennek el. Ez igazán minden állampolgár zsebére megy, a korrupció pedig gyakori, vélhetõleg bármilyen fajta társadalomban is az volna. A téma szakértõi évekig siratták a helyi sajtó, a „néma házõrzõkutya” végzetes hanyatlását. 1999-ben azután cikkek sora látott napvilágot, amelyek a helyi lapok újjáéledését ünnepelték.5 Hogy ez azt jelenti-e, az Egyesült Államok példájára a vidéken is lesz jövõje az oknyomozásnak, egyelõre nem tudjuk. A 11. fejezetben Mark D’Arcy mindazonáltal azt fejtegeti, hogy a helyi sajtó embere néha az olyan témát sem veszi észre, amely kis híján kiszúrja a szemét. A szerzõ meggyõzõen bizonygatja, azért is van szükség vidéki tényfeltárásra, mert az állam keze nem ér ilyen messzire. Frank Beck gyermekbántalmazási botránya felveti az újságíró felelõsségét a hasonló mocskos ügyek hosszú lappangásában. Ugyanakkor arra is rávilágít, milyen óriási lehetõségek állnak a kockáztatni merõ riporter és laptulajdonos elõtt. A 12. fejezet a brit televíziózás egyik sztármûsorával foglalkozik, amely nemrégiben robbant be a köztudatba. A Dispatches úttörõ módon tárgyalta az állam jóléti tevékenységét, ezért mi is követjük a példáját. Helyszûke miatt itt nem szólhatunk a mûsor bõséges kínálatának egyéb darabjairól. Az 1950-es évek Amerikájában Erle Stanley Gardner, a Perry Mason tárgyalásfilmek alkotója, pályája elején összehozta a Court of Last Resort

20 ⋅ Hugo de Burgh (Legfelsõbb Bíróság) címû mûsorsorozatát, amely a justizmordokat tárta a nyilvánosság elé. Brit megfelelõje napjainkban a BBC Rough Justice címû programja, legújabban pedig a Trial and Error, amelyet a Just Television készít a Channel 4 (C4) számára. E mûfaj látványos elõtörténettel rendelkezik az igazság rettenhetetlen bajnokairól, akik sorra kiálltak a védtelen, kiszolgáltatott áldozatok mellett. A 13. fejezet bontja ki ennek fejlõdéstörténetét, s egy újabb programot is elemez. Évekkel ezelõtt Philip Knightley vizsgálni kezdte a Gallipoli-mítoszt (melyet „véres ikonnak” nevez). A mítosz egyetlen személytõl eredeztethetõ, Keith Murdochtõl, Rupert Murdoch médiacézár apjától. Ebben a megvilágításban az elsõ világháború kiváló ausztráljait csupa brit idióta vezényelte a biztos halálba. Gallipoli felemlegetését persze felhasználhatták, és fel is használták az ausztrálok a britek ellenében (Knightley 1997:254–57). Talán Rupert is génjeiben hordozza a brit-ellenességet, amely megnyilvánulásait jellemzi. Knightley tényfeltáró munkáját az ausztrálok természetesen nem nézték jó szemmel, mindamellett kutakodása beszédes példája annak, mit kezdhet az oknyomozó újságírás a történelemmel. A 14. fejezet kevésbé meghatározó és több kérdõjelet felmutató történelmi eseményt boncolgat. A második világháború „kozákjainak” tragédiája történelem, politika és újságírás szövevényes kapcsolatára mutat rá, emellett az oknyomozás lehetséges hátulütõire is felhívja a figyelmet. Roger Cook minden más kollégájánál többet tett azért, hogy megértesse a tömegekkel, mi is valójában az oknyomozó újságírás. Népszerûséghajhásznak bélyegzik ugyan, de hiszen népszerû is, ezért aztán nemigen törõdik a bírálatokkal. A téma epizódról epizódra változik. A 15. fejezet számára kiválasztott példa a környezetrombolás meglehetõsen szívszorító vonatkozásával foglalkozik izgalmasan, lebilincselõen. Az epizód legjobb formájában állítja elénk Cookot. A 16. fejezetet a nagypolitikának szenteljük, a „nagyvadak” felhajtásának, a nagykutyák lefülelésének. A konkrét példa ez esetben az iraki fegyverszállítási botrány, amely igazi csemegéje az oknyomozó újságírásnak. Nyomon követjük a Sunday Times Insight tényfeltáró tevékenységét, amely a megtévedt minisztert is leleplezte. A híres melléklet a tényfeltárás egyik utolsó mentsvára. Legvégül szemrevételezzük, hogyan tekintenek a brit oknyomozók más országok vétkeire, s milyen politikai buktatókkal járhat buzgólkodásuk. Megint csak egyetlen televíziós mûsor példáján szemléltetjük mindezt, amelyet egy kínai magányos farkas, Harry Wu és a Yorkshire Television hírszerkesztõsége jegyez (szerkesztõ John Willis és Grant KcKee).

Bevezetés ⋅ 21 Mi is az az oknyomozó újságírás? Az oknyomozó újságíró az a buzgó kolléga, aki foglalkozásszerûen ûzi az igazság kiderítését, s minden lehetséges médiumban felhívja a figyelmet a mulasztásokra. E ténykedést szokás oknyomozó vagy tényfeltáró újságírásnak nevezni, megkülönböztetendõ a detektívek, jogászok, számvevõk és szabályozó testületek buzgólkodásától. A különbség legfõbb ismérvei, hogy az oknyomozás célpontja nem meghatározott, törvény nem támogatja, és a nyilvánosságra apellál. Ezt az utóbbi kitételt könyvünk úgy járja körül, hogy közben megvizsgálja, milyen szerepet tölt be az oknyomozás a tömegkultúrában és a szakmai diskurzusban. Konkrét példákon mutatjuk be, miként valósul meg mindez a társadalom életében. A John Grisham regényébõl készült híres film, a Pelikán ügyirat hõse, Gray Grantham romantikusan eszményített újságíró, amint az el is várható a tömegkultúrától. Nem csupán a papírmunkában kiváló, de ha rákerül a sor, rátermetten száll szembe a nagy hatalmú és gátlástalan politikusokkal és magas rangú köztisztviselõkkel, akik az életére törnek. Ám ha ennyi erény nem volna elegendõ, lovagunk a hiszékenységig nemes szívû. E tulajdonságban osztozik két nonfiction oknyomozó újságíróval, a The Typewriter Guerillas (Gépíró gerillák – Behrens 1978) és a Raising Hell (Pokoli bugyrok – Chepesiuk és mtsai) hõseivel. Ugyanilyen félelem és gáncs nélküli lovagok népesítették be Henty fiatalos erõtõl duzzadó kalandregényeit, amelyek a második világháborúban örvendtek nagy népszerûségnek.6 Elõképeik még nem papírfigurák, mint például a csetlõbotló Boot Evelyn Waugh Scoop (Hírlapi szenzáció) címû mûvében, a hidegfejû Hildy Hecht The Front Page (Címoldal) címû regényében, valamint az ellenszenves Totges Heinrich Böll Katherina Blum elvesztett tisztessége címû híres mûvében. Ki tudja, napjainkban miért nõtt meg e szakma becsülete, és miért akar annyi fiatal újságíró lenni, de legalábbis a médiában dolgozni, amikor e korai prózai mûvek ékesszólóan szemléltetik, milyen kevéssé becsülte meg a társadalom annak idején ezt a szakmát. A megbecsülés hiányát és általában az alulfizetettséget talán az újságírói lét kalandossága feledteti. Hisz a zsurnaliszta nyakig gázol az élet sûrûjében, s fáradozásait nem csupán siker, de sokszor hírnév is koronázza.7 Az újságíró ráadásul megrögzött idealista, már ha hihetünk az újságíró tagozatok oktatóinak. A diákok a legtöbbet Martin Bellrõl, Kate Adierõl, Veronica Guerinrõl, Paul Footról és John Pilgerrõl hallanak. Közülük az elsõ kettõ rendíthetetlen kitartásáról ismert, amely minden bajon át-

22 ⋅ Hugo de Burgh segítette õket. A fennmaradó három szintén jeles oknyomozó újságíró. Természetesen ezzel még nem soroltuk fel maradéktalanul a szakma legjobbjait, az õ nevüket azonban inkább csak a mûfaj rajongói és a kollégák ismerik, nem a nagyközönség. Mindamellett rendszeresen elhangzik az újságíró-iskolákban Phillip Knigthley, David Leigh, Jonathan Calvert és Michael Gillard neve. Mi emeli ki õket a közönséges újságírók sorából? Mi ösztönzi õket? Miféle készségeket vetnek be munkájuk során? És végül mi ennek a munkának a jelentõsége a számunkra?

Oknyomozó újságírás és ellenzékiség Fontos, hogy a kezdet kezdetén különbséget tegyünk ellenzékiség és tényfeltárás között, bár e kettõ nemritkán közel áll egymáshoz. Az angolszász társadalmak jó ideje megszokták az ellenzéki hangokat. Nemes hagyomány ez, amelyet a 17. század írói alapoztak meg. Elnyomott kisebbségek védelme, jobbítást célzó polémiák, eltérés a szabványtól – mindezt az angolok is többnyire elfogadják. Kivételt talán csak a háborús idõk jelentenek, amint azt a BBC munkatársa, John Simpson is megtapasztalhatta a saját bõrén, mikor 1999-ben, a Jugoszlávia ellen intézett NATO-támadás során más úton indult el, mint a média fõ csapásiránya (Gibson 1999). Háborús idõkben más szempontok kerülnek elõtérbe, amilyen a nemzetbiztonság kérdése, a tárgyaló felek erõviszonyai és a tudósítók biztonsága. Sokan amúgy is úgy vélik, hogy korunkban nincs helye az ellenzékiségnek. Az oknyomozás ezzel szemben más lapra tartozik. Ilyenkor az újságíró szembehelyezkedik a hatóságokkal, mivel azonban eleinte nem talál közvetlen bizonyítékot kihágásaikra, nyomozni kezd. Dorothy Byrne, a Dispatches szerkesztõje úgy véli, egyre nehezebb meglepni a nézõket a különbözõ skandalumokkal, mivel ragályosnak tekintik a korrupciót (Byrne 1999). Ha igaza van, a mi olvasóink is igenelhetik az oknyomozó újságírást. Akadnak azután olyan szaktekintélyek, akik elvetik a szakmának ezt az ágát. Õk bizonyára abból a nemzedékbõl kerülnek ki, amely feltétel nélkül hisz a tekintélyben. Az elsõ csoport ezzel szemben mindenütt csalást szimatol, s a tisztességet tartja kivételesnek. Az oknyomozó újságírás esküdt ellenségei az újságírás legalantasabb ágának tekintik e szakmát. Nem is szakmának nevezik, hanem az újságírói önteltség, elkényeztetettség és lenézés iskolapéldájának. Né-

Bevezetés ⋅ 23 zetük szerint leginkább a háttérmûsorokban dolgozó zsurnaliszták ilyenek, akik egyedül a nézettségre és a saját zsebükre gondolnak, miközben „émelyítõen szajkózzák társadalmi felelõsségüket, elkötelezettségüket a nemzettel, a nézõkkel és az igazsággal szemben” (Ingham 1991:355). Bernard Ingham, a Vaslady egykori sajtófõnöke számos újságírói betegséget diagnosztizált. Közülük az elsõ az oknyomozó újságírásra vonatkozik: A kormány elítélése semmi jót nem szül, nem szabad bíznunk benne, és összeesküvés számba megy. Nem más ez, mint a „le Carré szindróma”, amely annyira megfertõzte egyébként hozzáértõ újságírók ítélõképességét, hogy patetikussá, kötekedõvé, pontatlanná és megbízhatatlanná silányította õket. Ebben az összefüggésben a Watergate-botrány résztvevõinek van miért felelniük, éspedig az egész világ közvéleménye elõtt. (Ingham 1991:363) Ingham tehát ártalmasnak és velejéig elítélendõnek tekinti az oknyomozó újságírás kétkedõ hangvételét. Ám nem csupán a nagypolitika kérdõjelezi meg a sajtó felelõsségre vonáshoz való jogát. 1999-ben Nottingham városi tanácsa mindent megtett azért, hogy bíróság elé citálja a Dispatches-t, hogy megakadályozza egy árvaellátással foglalkozó epizód sugárzását. Ezután ugyanõk követelték, szülessen törvény arról, az újságíró csak abban a témában vizsgálódhasson, amelyet a helyi önkormányzatok és rendõrkapitányságok engedélyeznek (Lloyd 1999, NCC 1999). Ha most félretesszük az oknyomozás igazságának vagy létjogosultságának kérdését, még mindig bele lehet kötni, és bele is kötnek az újságírók rátermettségébe. Nem az õ dolguk, hanem a törvényhozásé, hogy olajozottan mûködõ hivatalok felállításával rendezzék a szóban forgó kérdést, jelentik ki e nézet képviselõi (Kedourie 1988). Ezt az érdekes szempontot késõbb még megvizsgáljuk. Másfajta nézõpontot képvisel Charles Moore, a Daily Telegraph szerkesztõje, aki az oknyomozó újságírásban valamiféle devianciát lát, hisz – mondja õ – a sajtó feladata a tudósítás és az elemzés, semmi egyéb. „Vannak magasabb rendû szempontok is, mint a korrupció leleplezése… Ez pedig, hogy közölni kell a nagyközönséggel a híreket, s érdekesen, tisztességesen és segítõ szándékkal kell értelmezni õket” (Page 1998:46). Ám még Moore is a következõ megjegyzést biggyesztette az elõbbiekhez: „Elismeréssel adózom a

24 ⋅ Hugo de Burgh Guardiannek, amiért a 80-as évek végén leleplezte egyik-másik tory honatya suskusait.” Nem nehéz felfedezni tehát Moore gondolkodásának ellentmondásait. Hiszen ha az oknyomozó újságírás ártalmas, minek akkor az elismerés? Nos, azok ismerik el e szakmát, akik azt vallják, hogy idõrõl idõre nem elegendõ a hatóságok véleményének tényszerû visszaadása vagy akár elemzése. A hatóságot ugyanis homlokegyenest ellenkezõ érdekek mozgatják, mint a nagy nyilvánosságot. Vannak azután politikusok és tisztviselõk, akiket megingat az önérdek vagy a tudatlanság, s a rendszer óhatatlanul is eltapossa a kiszolgáltatottak néma tömegeit. Ahol az intézmények nem vállalják át az oknyomozó riporter munkáját, ennek tagadása egyet jelent a fenti jelenségek félresöprésével. A londoni Evening Standard kitûnõ szerkesztõje mondta egyszer, hogy fiatal újságíróként ezt hallotta a szakma nagy öregeitõl: „Ezek csak hazudnak, hazudnak és hazudnak” (Max Hastings a BBC-rõl: „Any Questions” – Van kérdés? –, 1999. május 1.). Ha pedig hazudnak, valakinek fel kell tárnia az igazságot.

Oknyomozó újságírás és a hírek világa A hírmûsoroknak meghatározott értékrendje van, amelyet hírértéknek szokás nevezni. Mindezzel tudós kötetek foglalkoznak. Egy újságíró iskolásoknak szóló tankönyv jellegzetes állítása szerint abból az eseménybõl lehet hír, amely nagy horderejû, közvetlenül a jelenre vonatkozik, drámai és lehetõleg közeli (Boyd 1994). A hírekrõl tudósító újságíró általánosan elfogadott forrásokból, módszeresen szûri ki a maga adatait. Több tényezõ együtthatása határozza meg, milyen információt fogad el hitelesnek. Emezeket és az információ feldolgozásának módját behatóan tanulmányozta Shoemaker 1996-ban, elõtte pedig mások mellett McQuail 1994-ben. Az oknyomozó újságírás témái nem feltétlenül a közvetlen jelent érintik. Az újságírót ilyenkor erkölcsi felelõssége hajtja, hogy utána eredjen a megdöbbentõ valóságnak. Könyvünkben nyolc olyan eset is elõfordul, amikor az újságíró fittyet hányt a közfelfogásnak. A témák sokkírozó ereje eltérõ, a legátütõbb talán a 15. fejezetben bemutatott vadállatias bánásmód az állatokkal. A Dispatches 12. fejezetben feldolgozott epizódja azt feszegeti, mi az, amit már semmiképpen nem tûrhetünk meg magunk körül. Erre kérdez rá a 14. fejezet is egy háborús bûntett kapcsán, melynek Nyikolaj Tolsztoj eredt a nyomába.

Bevezetés ⋅ 25 John Pilger szerint az oknyomozó újságírás kifejezés „úgy egy évtizeddel ezelõtt terjedt el”, párhuzamosan a szakma színvonalának csökkentésével és az újságírói kíváncsiság általános megcsappanásával (Pilger 1999). A hanyatlást a szerzõ a szórakoztató média-összefonódások térnyerésével és a munkaerõpiac változásaival magyarázza. Ezek együtt megfélemlítették az újságírókat és elvették kezdeményezõ készségüket. A hajszás munkatempó és a szerkesztõségek költözködése „a szakma egészét elszigetelte a való élettõl”, véli a szerzõ. Pilger azt látná a legszívesebben, ha az oknyomozó újságíró kifejezés a jövõben önismétléssé válna, hisz voltaképpen minden újságírónak „a kutakodás a feladata”. Mégsem hiszi, hogy a jelen feltételek között erre e szakág képviselõin kívül más kollégák is alkalmasak.

Az oknyomozó újságírás viszonya a tudósításhoz és elemzéshez A tudósítás leíró jellegû. A tudósítótól pontosságot, világos magyarázatot, eleven és megrendítõ jellemzést várnak el, a médiumtól függetlenül. Az elemzõ újságírás ezzel szemben átformálja a birtokába került tényeket. Amivel hozzásegít minket, hogy magunk is kérdéseket tegyünk fel a helyzettel kapcsolatban, vagy más megvilágításból lássuk azt. Clive Edwards, a BBC jelenleg legsikeresebb háttérmûsorának, a Panoramának a szerkesztõje beismeri, hogy mûsora nem mindig tényfeltáró jellegû, mivel nem hosszas vizsgálódás elõzi meg, és nem is a szemnek rejtett, eltitkolt valóság felderítésére törekszik: Bizonyos értelemben a Panorama hétrõl hétre arról beszél, amit nem ismerünk eléggé. Még az olyan viszonylag ártalmatlannak tetszõ témák, mint a házbérek, is társadalmi kihatásukkal együtt kerülnek bemutatásra mûsorunkban. Igyekszünk a helyzet ama mozzanataira felhívni a nézõ figyelmét, amely mellett talán szó nélkül elmenne. A mélyére kívánunk látni az eseményeknek, a mögöttes erõk munkájára vagyunk kíváncsiak. (Edwards 1999) Az oknyomozó újságíró egy lépéssel ennél is tovább megy. Azt firtatja, az-e a valóság, amit a két szemünkkel látunk. Példa erre az „Inspecting the Inspectors” címû mûsor (12. fejezet). Olyan mozzanatra hívja fel a figyelmet, amelyet különben észre sem vennénk. Ezt teszi a

26 ⋅ Hugo de Burgh File on Four egyik epizódja, az „Insolvency Practitioners” (10. fejezet). Az oknyomozó munka máskor felelõsséget ébreszt olyasvalami iránt, amire különben nem is gondolnánk (ilyen a kínai rabok ügye a 17. fejezetben). Legszélsõségesebb változatában a tényfeltáró újságírás a vaskalaposság alapjait teszi kérdésessé, a valóságnak azt a fajta tálalását, amelyet a hatalmon lévõk el akarnak velünk fogadtatni. Lloyd szavaival: A mai információ-szolgáltatók rendkívül befolyásosak és agyafúrtak. Olyanra formálják a valóság képét, amilyenre óhajtják. Teszik ezt úgy, hogy kiragadják és felnagyítják az igazság egyik vagy másik elemét, és ezzel mintegy kiforgatják önmagából. Az újságírónak nem szabad bevennie ezt a maszlagot, nem szabad elhinnie, hogy ennyibõl áll az igazság. Be kell bizonyítanunk, hogy igenis másképpen is tudjuk láttatni a dolgokat, s hogy a hatalmon lévõk kiindulópontja velejéig elhibázott. (Lloyd 1998)

A tényfeltárás jelentõsége Amíg a hírmûsorok rendkívül gyorsan adják tovább az információt, melyet zömében elfogadnak a hatóságoktól (minisztériumoktól, rendõrségtõl, tûzoltóktól, egyetemektõl és sajtófelelõsöktõl), s melyet alkalmasnak vélnek arra, hogy hírré avassák, az oknyomozó újságírók másképpen szûrik meg és rangsorolják, amit megtudtak. A különbség semmiképpen nem maradéktalan. A hírmûsorok szerkesztõi sem olyan tétlenek, és az oknyomozó riporterek sem annyira ügybuzgók, amennyire azt le szokták egyszerûsíteni. Ezenfelül nagy eltérések adódnak a kereskedelmi és közszolgálati, országos és helyi csatornák között is. A hírek szerkesztõje mindenekelõtt az események hírértékét veszi számításba, az oknyomozó újságírót ezzel szemben saját értékrendje mozgatja. Miben is áll ez az értékrend? Kezdjük mindjárt azzal, maga az oknyomozó újságírás annyira sokrétû tevékenység, hogy nem könnyû általánosítanunk. Egyik újságíró azt tartja fontosnak, hogy a sztori sokakat érintsen, a másik megelégszik egyetlen áldozattal. Áldozat azonban mindig van, ahogyan gonosztevõ is, akkor is, ha nem személyrõl, hanem embercsoportról van szó. Többnyire a rendszer is hibásan mûködik, lett légyen szó az igazságszolgáltatásról, az államapparátusról vagy valamely szakterület igazgatásáról.

Bevezetés ⋅ 27 A gonosztevõk vagy pénzéhesek, mint a 10. fejezet üzleti csalásaiban, vagy ádáz idegengyûlölõk, mint Pilger kelet-timori oknyomozásában. Lehetnek azonban egyszerûen csak félrevezetettek és tudatlanok is, mint a Dispatches sorozat egyik-másik politikusa és vezetõje volt egy olyan diszkriminációs alkalmaztatási ügyben, ahol a munkaadó nem fogadott el idõsebb jelentkezõt (Dispatches „An Age Apart” – Korok választanak el bennünket, 1993). A gonosztevõk természetesen ellene dolgoznak, hogy a sztori a nyilvánosság elé kerüljön, de legalábbis befolyásolni szeretnék a tálalás módját. Az oknyomozó újságírás közkeletû meghatározása: „utánajárni valaminek, amit valaki el akar titkolni”. Persze nem minden titok érdemli meg az utánajárást. Jonathan Calvert, aki korábban az Insight és az Observer munkatársa volt, jelenleg pedig az Expressnek dolgozik, így foglalja össze saját újságírói hitvallását: „Helytelen gyakorlatot akarok feltárni, az ezt folytatók nem érdekelnek”. David Lloyd, a C4 hír- és háttérmûsorainak fõszerkesztõje szerint: „Kinek és minek van szüksége a sztorira? Mekkora hatalma van? Minél nagyobb, annál izgalmasabb a feladat” (Lloyd 1998). Alan Rusbridger, akinek szerkesztõi tevékenysége idején, az 1990-as években lett a Guardian az oknyomozó újságírás fellegvára, a maga részérõl úgy véli, a célpont jellege különbözteti meg az oknyomozó újságírást az egyszerû leleplezésektõl: Ugyan kit érdekel, ha egy krikettezõ félrelép egy hotelszobában, vagy egy rögbijátékos húsz évvel ezelõtt marihuánát szívott? Ha viszont választott képviselõink pénzt fogadnak el azért, mert bizonyos kérdéseket a parlament elé visznek, ez már a demokrácia lényege ellen intézett támadás. A közérdek követeli meg beavatkozásunkat. Nem nehéz megvonni a határokat. (Rusbridger 1999)

A tényfeltárás erkölcsi hajtóereje Az igazság tisztázásának, valamint a jó és rossz közti különbségtételnek a vágya a leginkább a jusztizmord esetekben nyilvánvaló, ahol az újságíró mindent elkövet, hogy felhívja a nyilvánosság figyelmét a méltánytalanságokra, egy olyan nyilvánosságét, amely aligha hisz gyilkosok és tolvajok ártatlanságában. Az iraki fegyverszállítási botrány (16. fejezet) tovább súlyosbította az amúgy is elképesztõ emberi szenvedést a háború

28 ⋅ Hugo de Burgh sújtotta Közel-Keleten. Mindez arról tanúskodik, hogy a hatalmon lévõk kisebb kihágásai is elborzasztó következményekkel járhatnak. A tényfeltáró újságíró rendszerint épp erkölcsi érzékünkhöz fellebbez, nemes felháborodásunkra számít. Ilyen értelemben meg is kérdõjelezi a fennálló rendet, bár csak ritkán kényszerül a társadalommal szembeszálló határátlépõ romantikus szerepébe. Még egy szerb újságíró, aki Koszovóban szembehelyezkedett az övéivel, még õ is a honfitársaiban bizonyára ott élõ erkölcsi törvények nevében tette ezt, amelyeket fontosabbnak vélt az idegengyûlöletnél. A Dispatches idõsökrõl szóló epizódja (C4 1993) ugyancsak kívül helyezte magát a közkeletû, vaskalapos nézeteken, s ehelyett egy magasabb rendû erkölcsi törvény megvilágításába helyezte az általa bemutatott helyzetet. Az állatvédõk szintén elmondhatják magukról, hogy erkölcsi határaink kitágítására törekszenek. Nem véletlen ezért, hogy számos oknyomozó riport végzõdik azzal, az illetékesek beígérik vagy tervbe veszik új, hatásosabb törvények és jogszabályok bevezetését.

A tényfeltárás eszköztára Ez esetben szintén tanulságos a tudósító és az oknyomozó riporter közötti különbség. A tudósító érthetõ, szabványos formában fogalmazza meg riportját. A televíziós tudósítások „mondattana” egyértelmû. A felvételek az interjú, kommentár és effektusok köré szervezõdnek. A dokumentumfilmeknek és a dokumentumjátékoknak szintén megvan a maguk sajátos nyelvtani szerkezete. Az oknyomozó riportok modellje valamelyest eltér ettõl. Amiként a regények formája és talán tartalma is rendkívül változatos, a riportoké nemkülönben sokszínû. A tudósító a körülhatárolt és a célközönséghez igazított tartalomhoz keres alkalmas formát. Médiakutatók úgy vélik, hogy az ilyenformán új összefüggések közé ágyazódó hírek kulturális kategóriákká lépnek elõ. Ezeknek a kategóriáknak meg lehet a maguk társadalmi szerepe, munka közben azonban e szempont nem érdekli az újságírót. Õt mindössze az foglalkoztatja, hogy hitelesen számoljon be a kiszemelt eseményrõl. Tuchman (1973) kezdte el vizsgálni, hogy a határidõk szorításában élõ, agyonhajszolt újságírók rutinszerûen besorolják anyagaikat, éspedig az alábbi csoportokba:

Bevezetés ⋅ 29 * kemény hírek * puha hírek * helyi érdekességû hírek * szenzációk Brundston és Morley (1978:40) négyféle sztorit különböztet meg: * különösen jelentõs esemény * áldozatokról szóló szívszorító történetek * veszélyben a közösség * rítusok, hagyomány és múltidézés 1997-ben jómagam egy helyi televíziós programot elemezve az alábbi felosztást alkalmaztam. Diákjaim két osztályban is tõlem függetlenül szinte megszólalásig hasonló csoportosítást dolgoztak ki (de Burgh 1998): * húha! sztorik (Ahá! sztorik vagy a görkorizó kacsa) * játék a szív húrjain * milyen viccesek is vagyunk * a mi kutyánk kölyke * leküzdjük a nehézségeket * harcolunk jogainkért * minden a legnagyobb rendben, éljen a haladás * a vétkesek elnyerik méltó büntetésüket, a törvény a mi védõpajzsunk 1998-ban Langer hajszálra hasonló körülmények között vizsgálódott Ausztráliában. Brundston és Morley felosztását alkalmazta, melyet a „balek áldozat” alcsoporttal toldott meg. Emellett a sztorik szerkezetét is tanulmányozta, s azt találta, hogy az egyes alcsoportokhoz az alapvetõ eszköztár mellett meghatározott technikák tartoznak. Ezek a technikák a jelentésadás repertoárjából merítenek. Ide sorolhatók egy riport kereteinek lerögzítése, a hanganyag megvágásának módja egy televíziós vagy rádiós mûsorban, bevált képek alkalmazása, különbözõ vizuális (képkivágás, kompozíció, világítás, ráközelítés, látószög) és verbális – színészi – eszközök, és így tovább. Langer tehát a szerkezetre magára is rákérdez, mert, mint mondja „a narratív szerkezet összefûzhet adott sztori-típushoz tartozó tematikus alapmintákat” (Langer 1998:40). Ezekben a sztori-típusokban a tények újfajta összefüggésrendszerbe kerülnek. A hírszerkesztõségek elfogadják a hatóságok híradásait. Kétely

30 ⋅ Hugo de Burgh esetén a riporter mindkét felet megszólaltatja, vagy kommentárjában ad hangot az ellentétes nézetnek. A bizonyítékot szemtanúk szolgáltatják, s esetenként szaktekintélyek támogatják meg, máskor csupán õket halljuk vagy látjuk. Az oknyomozó újságíró munkája mindössze annyiban közös a tudósítóéval, hogy neki is meghatározott formai elvárásokhoz kell igazodnia, lett légyen szó rádiós dokumentummûsorról, televíziós programról vagy egy újság szedéstükrének elrendezésérõl. Miközben azonban a tudósítók megtalálják a maguk csúcstalálkozóit, görkorizó kacsáit, leküzdött nehézségeit és felszabadító gyõzelmeit, az oknyomozó újságírók az igazság után erednek, mikor azt az érdekeltek el kívánják kendõzni, kihágásokat tárnak fel, és ráveszik a közvéleményt, hogy vegye mindezt komolyan. Eközben közönségük erkölcsi érzékére igyekeznek hatni. E tartalmakhoz az alábbi formai megoldások járulhatnak (a 10–17. fejezetek eseteiben): 10. Szégyenletes, ha nem éppen törvénytelen gyakorlat napvilágra hozása, amely áthágja az íratlan erkölcsi szabályokat. 11. Hatalmi visszaélések feltárása. 12. Olyan tények megkérdõjelezése, amelyeken jelentõs nyilatkozatok alapulnak. 13. Az igazság meggyalázásának esetei. 14. A hivatalos változat megkérdõjelezése. 15. A törvény kijátszásának felmutatása. 16. A szakma és a gyakorlat közti szakadék áthidalása. 17. Az illetékesek által rejtegetett igazság nyilvánosság elé tárása. Ettema és Glasser (1988) szerint az oknyomozó riportok erkölcsi igényeket is kielégítenek, nagyjából úgy, ahogyan errõl a hírekkel kapcsolatban magam is szóltam. A rövidség kedvéért kivonatosan próbálom visszaadni hosszadalmas fejtegetésük lényegét: A feladat az, hogy felismerhetõ erkölcsi elvárásokhoz igazítsuk a sztori felvezetését, és ezzel magunk mellé állítsuk közönségünket. Mindehhez olyan szakmai elemek gyakorlott bevetésére is szükség van, amilyen a megfelelõ nézõpont megválasztása, ironikus részletek beiktatása, végül pedig a rituális elutasítás. (Ettema és Glasser 1988)

Bevezetés ⋅ 31 Ha kijelentjük, hogy az oknyomozó újságírás meghatározott kulturális mintákhoz igazodik, ezzel még nem csökkentettük jelentõségét. Bár a tényfeltáró újságíró nem csupán a maga feje után ered a rossz nyomába és piszkálja fel erkölcsi érzékünket, ahogyan azt a tömegkultúra el szeretné hitetni velünk, még így is kitágítja szemhatárunkat, s arra csábít, hogy adott módon gondolkodjunk valamely eseményrõl vagy ügyrõl. Az sem zavar bele a képbe, hogy az igazságnak a nyers tényeknél többnyire öszszetettebb változatával van dolgunk.8 1938-ban Dobrée nálam is tömörebben fogalmazta meg, mirõl is van szó: „A többség megszûnt hinni az igazságban, s úgy érezzük, nem is annyira ez számít, mint az igazság keresésének változatlanul tovább élõ igénye” (idézi Houghton 1957:430). Ez az összetettebb igazság megalapozott tényekbõl és olyan beszámolók hitelesítésébõl áll, amelyeket elfogult vagy közönyös interjúalanyok adtak. Ezért bármilyen nemes célok is hevítik az újságíró kebelét, mindig megfelelõ bizonyítékokkal kell megtámogatnia az ügyet, amelyet képvisel. Jonathan Calvert szintén a bizonyíték elsõbbségét hangsúlyozza a tényfeltárás folyamatában: Van, amikor öt embert keres meg a zsurnaliszta, máskor húszat. Ha a számuk megközelíti a százat, az már oknyomozó újságírás. Könnyen meglehet, hogy maga a sztori az ölébe pottyan az embernek. Tényfeltárássá a sok utánajárás teszi. Mikor ugyanis rájössz, hogy hazudnak neked vagy az utadba állnak, kiskapukat kell találnod, ami eltarthat egy ideig. Amúgy is csak nagyon körültekintõen lehet bevádolni akárkit, ez esetben a bizonyíték minden. (Calvert 1999) Alan Rusbridger: Bizonyos mértékig minden újságíró tényfeltárást folytat, csupáncsak az oknyomozó újságíró egy kicsit jobban. Az õ ténykedésében kifejezettebb az utánajárás mozzanata. Az 1970-es években Adam Raphael az ügyben kutakodott, hogyan fizetik a dél-afrikai feketéket. Nos, ennek tisztázásához tömérdek idõre és tetemes erõfeszítésekre volt szüksége. Újabban a „Cash for Questions” és a „The Connection” elkészülése igényelt annyi energiaráfordítást, hogy megérdemlik az oknyomozó riport megjelölést. (Rusbridger 1999)

32 ⋅ Hugo de Burgh Amikor több kiemelkedõ oknyomozó újságírót – Phillip Knigthleyt, Steve Haywoodot és David Leppardot – , akik a mûfaj különbözõ alváltozatait mûvelik, arról faggattak, mit tart az oknyomozó újságírás legfontosabb elemének, valamennyien a papírmunkának adtak elsõbbséget. Ezen a hírforrások alapos ismeretét értik, amihez hozzátartozik az informátorok indítékainak felderítése. De az okiratok böngészése közben is szükség van lényeglátásra, mi több, a statisztika tudományának elemi alkalmazására. Eddy (1976) és Knightley (1997) a thalidomide-botrányon keresztül érzékelteti e készségek jelentõségét. A könyvünkben felsorolt esetekben legalább nyolc igényelt kiterjedt levéltári kutatást. A szintén lényegesnek mondott személyes kapcsolatteremtés csak ezután következik. Itt már szükség van empátiára. A riporternek figyelembe kell vennie alanya esetleges gyengeségeit, például emlékezetkihagyásait, valamint saját kérdezési technikája tökéletlenségét. Elegendõ kurázsival is kell rendelkeznie ahhoz, hogy becsöngessen idegenekhez. Némi színészi véna sem árt annak, aki „álruhát ölt”. E készségek legszórakoztatóbb leírásával eddig a német Günther Walraff író és újságíró szolgált (1978).

Oknyomozó újságírás és leleplezés Az 1990-es években többen megkérdõjelezték az oknyomozó újságírás technikáit, sõt, maga a fogalom is besározódott valamelyest. Közkeletûvé lett a csali, azaz a célszemély csapdába csalása. Ez akkor vitte el az ízléstelenség felé e fontos újságírói fogást, amikor a riporter szórakoztatni és nem használni akart vele. A bulvársajtó rászoktatta olvasóit erre a fajta kukkolásra. Néha attól sem riadt vissza, hogy rosszindulatúan tálalt információival tönkretegye emberek jó hírét. Michael Foot tárgyalótermen kívül egyezett meg egy rágalmazási perben azzal a lappal, amely kémnek bélyegezte. Richard Gott, a Guardian újságírója arra ébredt egy szép napon, hogy kollégái és a nyilvánosság titkos ügynöknek tartják. A legellentmondásosabban Arthur Scargill bányászvezér 1990-es megvádolása mosta el az oknyomozó újságírás és szenzációhajhász leleplezés határait (az esetrõl a 15. fejezetben szólunk bõvebben). Ha a vádak megalapozatlanok voltak, miért nem indítottak pert mégsem Scargill vagy a kollégái? A válasz az angol rágalmazási törvényekben keresendõ, amelyek csak a leggazdagabbak számára teszik lehetõvé a viszszavágásnak ezt a formáját. Nem szólva arról, hogy egy ilyen per a felperest is bemocskolhatja, a védelem ugyanis a lehetõ legrikítóbb színek-

Bevezetés ⋅ 33 ben szokta ecsetelni múltját és minden gyengeségét. A média gátlástalansága így többnyire nem nyeri el méltó büntetését. Noha az oknyomozó újságírás a köztudatban összekapcsolódik a csalikkal, mûvelõinek tudniuk kell, hogy ez is csak egy eszköz a sok közül. A lépre csalt bûnözõ bebizonyítja vétkességét. Ráadásul mivel az újságíró többnyire hangszalagon vagy videotekercsen rögzíti az eseményeket, az egyszerû eskütételnél perdöntõbb bizonyítékot szolgáltathat a tárgyalóteremben. Roger Cook (1999) különbséget tesz az olyan csapda között, amely a valóságban egyébként elõ nem forduló helyzetet teremt (például, amikor rávesznek egy fiatalt, hogy adjon el drogot a riporternek, mint a William Straw botrány kapcsán is), és az olyan csali között, amely mindennapos tevékenysége közben állítja elénk a vétkest. Az 1990-es évek végén így derült ki egy rögbi-csillagról, hogy drogfüggõ, s ezzel bizonyították rá egy országgyûlési képviselõre, hogy rendszeres törzsvendége a masszázsszalonoknak. Mindez persze nem mérhetõ össze jelentõségben a háborúk tömeges áldozataival vagy a kormányszerzõdéseket övezõ korrupcióval. 1994 júniusában Jonathan Calvert, aki akkor a Sunday Times-nak dolgozott, az Alsóház teraszán lefizetett két honatyát, név szerint Graham Riddicket és David Tredinnicket. Az ennek nyomán kirobbanó botrány „Cash for Questions” címen nagy port kavart a médiában, s csak évek múlva ült el (ld. 3. fejezet). Calvert szerint mindebben a gyakorlat és nem a személyek leleplezése a fontos: Nem akartuk mi bunkósbottal fejbe verni Graham Riddicket vagy David Tredinnicket. Arra szerettünk volna rámutatni, hogy a parlamenti közfelfogás szerint semmi kivetnivaló nincs kenõpénzek elfogadásában. Mi másként gondoljuk. A csalit egyébként nem csupán a nevezett két honatyán próbáltuk ki, hanem tömérdek képviselõnek ajánlottunk fel pénzt. Tíz tory és ugyanennyi munkáspárti akadt a horgunkra, holott tökéletesen ötletszerûen választottuk ki õket. (Calvert 1999) A csali eszközét olyan lapok is felhasználják, akiket nem a közérdek, hanem a közönség kíváncsiságának kellemes birizgálása foglalkoztat. „Az oknyomozást a leleplezéstõl a közérdek szem elõtt tartása különbözteti meg”, szögezi le Rusbridger. Saját lapja 1999 elején napvilágra hozta, miként adta kölcsön az egyik miniszter (Geoffrey Robinson) egy másik-

34 ⋅ Hugo de Burgh nak (Peter Mandelson) a házvásárlásához szükséges összeget. Rusbridger egyetért abban, hogy mindez nem volt nagy ügy, „noha lehetett volna, ha jobban kiteregetjük”. Az oknyomozó újságírás szintén sokat bírált eszköze a televíziós áldokumentumfilm. Az utóbbi években elszaporodóban vannak a példák. Az egyik például egy kiskorú thaiföldi örömlányról szólt, aki minden volt, csak örömlány nem. Máskor a producer barátaival játszatta el a bûnözõk szerepét, ahogy azt a „The Connection” egész képsorai bizonyítják. A dolog erkölcsi vonatkozásait a 8. fejezet boncolgatja.

Indítékok Mi is voltaképpen a célja az oknyomozó újságírásnak? A konzervatív kormányzat tizennyolc esztendeje alatt azt a feltevést próbálta elhinteni, hogy mindössze a baloldal taktikai fegyverérõl van szó. A kormánynak jól jött ez a magyarázat, hisz ezzel igazolhatta, miért nem tûri meg a kritikát. Mindennek azonban nem sok alapja volt. A konzervatív párt hívei között is sokan akadtak, akik kételkedve tekintettek a hatalomra. Annyi mégis igaz a dologban, hogy a tényfeltárás és általában az újságírás legjelesebb képviselõi mégiscsak a baloldalhoz húznak (Weaver 1998:151). Paul Footot például sokáig forradalmár szocialistának tartották. Mivel azonban nem szándékozunk személyiségelemzést készíteni róla, sem azt nem igyekszünk megérteni, miként nyilvánul meg a személyén keresztül az angol kultúra, válasszuk el ezt a körülményt attól, hogy a Daily Mirror rovatvezetõjeként tizenhárom éven keresztül harcolt az igazságtalanság különbözõ megnyilvánulásai ellen. A témában íródott könyvei – Who Killed Hanratty? (Ki ölte meg Hanrattyt?, 1971), The Helen Smith Story (Helen Smith története, 1983), Who Framed Collin Wallace? (Ki vádolta meg Colin Wallace-t?, 1989), valamint a Murder at The Farm: Who Killed Carl Bridgwater? (Tanyasi gyilkosság: ki ölte meg Carl Bridgwatert?) – olyan esetekrõl számolnak be, amelyek a kezdet kezdetén nem sok jóval kecsegtettek. Peter Jay, egy kolléga szerint Footot erkölcsi meggyõzõdése hajtja: „Veleszületetten a kiszolgáltatokkal, a kevésbé szerencsésekkel érez együtt” (Langdon 1993). Õ maga bevallja, „megbotránkozik, ha látja, hogy lakat alá kerülnek ártatlanok, és hogy keresztülgázol rajtuk az igazságszolgáltatás” (Preston 1999:3). Így folytatja:

Bevezetés ⋅ 35 Az újságírónak az a dolga, hogy kiderítse az igazságot. Mindig van mit napvilágra hozni. Soha ne higgyenek el semmit, csak ha hivatalosan is megcáfolják. Mindig létezik hitelesebb magyarázat. Az oknyomozó újságíró mozgásba hozza a dolgokat, a kormánytól függetlenül kíváncsiskodik, s egyetlen hatalmi szervezetben sem bízik meg. Ha nem akadnak olyanok, akik számon kérik mûködésüket, ezek az intézmények egyre többet engednek meg maguknak. (Preston 1999:5) John Pilger életmûve termékenyebb; körülbelül ötven dokumentumfilmet jegyez, és sokat is írt. Legfõképpen az érdekelte, miként képviseli kormányunk külhonban a nemzet érdekeit. Ha ezt korruptan teszi, nem csupán idegen országokat károsít meg, de minket magunkat is. A dolog mögött általában a személyes dicsõséghajhászás és a pénz áll. A gazdagok ugyanis általában nem elégszenek meg azzal, amijük van, még többet akarnak. „Az újságíró elsõdleges feladata az, hogy megmondja az embereknek, téged bizony becsaptak”, vallja Pilger. Elsõ jelentõs munkájában az amerikai katonák lázongását térképezte fel a vietnami háborúban, az 1970-es évek végén. Errõl általában hallgatni szokás, holott óriási hatással van ma is Amerika és a háborúk viszonyára. Késõbb Pilger a Year Zero (Nulladik év) címû filmjében mutatta be, mit tett Kambodzsa népével Pol Pot eszelõs idealizmusa, amely milliók életét követelte, és városokat döntött romba. Pilger ezek után rendhagyó filmet készített a japán szegénységrõl, egy olyan országéról, amelyet a legtöbb újságíró a jólét fényében láttat. Az 1990-es években többször is visszatért a kelet-timoriak meghurcoltatására az indonéz uralom alatt. Az idegen elnyomást a portugál és ausztrál kormányzat összejátszása hozta a nép nyakára. Pilger egyik könyvéhez írott elõszavában (1992) Martha Gelhorn így ír errõl: Pilgert legtöbbször az igazság és igazságtalanság nagy témája foglalkoztatja. Felháborodik, ha a hatalmasok visszaélnek hatalmukkal a kiszolgáltatottak ellenében. A reálpolitikát alkotó hazugságszövevény és erõszak, a nagypolitika eszelõs játékai megnyomorítják a kisembert. Az oknyomozó újságírás többi nagysága sem gondolja ezt másként. Meg szeretnék változtatni a látásmódunkat, felhívni a figyelmet olyasmire, amire nem gondoltunk korábban, megvédelmezni a gyengét, megvá-

36 ⋅ Hugo de Burgh dolni a bûnöst. Phillip Knightley a következõképpen indokolja, miért fordított öt évet az életébõl a thalidomide-ügyre: „Elõször az újságírói kíváncsiság mozgatott… aztán, amikor már áldozatokkal is találkoztam, az erkölcsi felháborodás és megbotránkozás… látva azoknak az orcátlan pimaszságát, akik önös érdekeik érvényesítése közben emberi életekkel játszottak” (Knightley 1999). A fiatalabb nemzedékbe tartozó Dorothy Byrne, aki 1998-tól a Dispatches kinevezett szerkesztõje, miután korábban a The Big Story és a World in Action stábjába tartozott, elmondja, akkor ébredt fel érdeklõdése az oknyomozó újságírás iránt, amikor Nyugat-Afrikában járt önkéntesként: „Tudtam, a szenvedésen nem enyhíthetek, de legalább elmondhatom az embereknek, kinek áll ez hatalmában.” Így folytatja: Vannak fontos dolgok világszerte, amelyekrõl tudniuk kell az embereknek. Ha nem közöljük velük, semmit sem tesznek a helyzet jobbítására. (Byrne 1999)9 Összefoglalva az eddigieket leszögezhetjük, hogy az oknyomozó újságíró akkor ered az igazság nyomába, amikor az zavaros körülmények között jelenik meg, csak mert ez érdekében áll egyeseknek. A jó és rossz tudása vezeti õt témaválasztásában, amit jobb híján erkölcsi érzéknek nevezhetünk. A feltáró munkának ugyanakkor szenvtelennek és tárgyilagosnak kell lennie. Az újságíró ilyenkor nem csupán ellenérzését fejezi ki a társadalom rendjével szemben, de arra is rávilágít, hogy ez a rend önsúlya alatt roppanhat össze. Leleplezi a bûnösöket, ám a köz érdekében teszi ezt. Sikere erõfeszítései felhívják a figyelmet a társadalom hibáira. Arra ösztönzik a politikusokat, jogászokat és rendfenntartókat, hogy megtegyék a szükséges lépéseket, amelyek azután rendeletek és törvények alakját ölthetik. Hogy mindez hogyan valósul meg, arról szól a következõ három fejezet.

Jegyzetek 1 2

Ld. Liu Binyan (1990). Fukuyama híres tantétele szerint a liberális demokrácia ma a társadalmi berendezkedés egyetlen lehetséges formája. Ld. Fukuyama 1993.

Bevezetés ⋅ 37 3

Érdekes, hány oknyomozó újságíró és szerkesztõ hozta szóba e két komédiást saját mesterségérõl vallva. 4 1999 szeptemberében David Northmore, Tim Fuell, Jancis Giles és Richard Newman megalakította Nagy-Britannia elsõ oknyomozó újságíró szövetségét. 5 Ld. pl. Palmer (1999). 6 Egy tanulmány a következõt feszegeti: van-e összefüggés az 1850–1950-es évek fiúregényeinek – legjelentõsebb e mûfajban Henty – hõsi szemlélete és eme új jelenség között? 7 A médiaigazgatók igyekeznek felfújni sztárjaik hírnevét, már amíg azok tönkre nem teszik azt. Mikor e sorokat írom, a Times szalagcíme a következõ: „A frontvonalban Pristinában”. Az újság nem csupán a több millió menekült sorsáról számol be, de a riporternõ csinos pofikáját is melléjük biggyeszti (Prentice 1999). 8 Ld. bõvebben Ettema és Glasser (1998:132). Két újabb munka: R. J. Evans (1997) és Fernandez-Armesto (1997). 9 Byrne persze nem naiv kislány, és tudja, hogy akik megkeresik, azoknak mögöttes gondolatai is lehetnek. Ezért mindig gondosan leellenõrzi a tényeket, nehogy szándékosan félrevezessék. Az is megeshet, hogy kollégái nem elég elõvigyázatosak, vagy félnek felhívni a figyelmet a sztorijuk gyengéire, esetleg egyszerûen nem elég rátermettek. Egy alapjában véve szabadúszó szakmában, amelyet nem kötnek papírokhoz, az oknyomozó újságírásnak nincs meg az a szakmai, anyagi és szervezeti háttere, mint a korábbi sikeres háttérmûsoroknak.

Bibliográfia Behrens, J. C. (1978): Typewriter Guerillas. Chicago: Nelson Hall. Boyd, A. (1994): Broadcast Journalism, Techniques of Radio and TV News. Oxford: Focal. Brundston, C.–Motley, D. (1978): Everday Television: „Nationwide”. London: British Fil Institute. Byrne, D. (1999): Elõadás a Nottingham Trent University oknyomozó újságíró szakos diákjainak, 1999. április 29. Calvert, J. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. május 28. Central TV (1990): The Cook Report: „Where Did the Money Go?” Birmingham: Central TV. Adásba ment 1990. március 15-én, producer Clive Entwhistle, riporter Roger Cook. Channel 4 (1993): Dispatches: „An Age Apart”. London: Channel 4 TV. Riporter/producer Hugo de Burgh. Chepesiuk, R., Howell, H., Lee, E. (1997): Raising Hell: Straight Talk with Investigative Journalists. London: McFarland. Curran, J.–Seaton, J. (1997): Power without Responsibility: The Press and Broadcasting in Britain. 5. kiadás. London: Routledge.

38 ⋅ Hugo de Burgh De Burgh, H. (1998): Audience, journalist and text in television news. A Médiaés Kommunikációkutatás Nemzetközi Szervezete évi tanácskozásán elhangzott elõadás, 1998. július 27. Dorril, S.–Ramsay, R. (1991): Smear! Wilson and the Secret State. London: Fourth Estate. Eddy, P. (1976): Destination Disaster. London: Granada. Edwards, C. (1999): interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. június 25. Ettema, J. S.–Glasser, T. L. (1998): Narrative form and moral force. Journal of Communication, 1998:8–26, nyár. Ettema, J. S.–Glasser, T. L. (1998): Custodians of Conscience: Investigative Journalism and Public Virtue. New York: Cambridge University Press. Evans, H. (1997): Prometheus unbound. Iain Walker emlékbeszéd, Green College, Oxford, május. Evans, R. J. (1997): In Defense of History. London: Granta. Faulkner, R. (1998): Tolstoy pamphlet. Fernandez-Armesto, F. (1997): Truth: A History. London: Bantam. Foot, P. (1973): Who Killed Hanratty? St. Albans: Panther. Foot, P.–Ron Smith (1983): The Helen Smith Story. Glasgow: Fontana. Foot, P. (1989): Who Framed Colin Wallace? London: Macmillan. Foot, P. (1993): Murder at the Farm: Who Killed Carl Bridgewater? London: Penguin. Fukuyama, F. (1994): A történelem vége és az utolsó ember. Budapest: Európa Könyvkiadó. Gelhorn, M. (1992): Introduction. In: J. Pilger (1992): Distant Voices. London: Vintage. Gibson, J. (1999): BBC veteran denies bias. http://www.newsunlimited.co.uk/BBC/story/0,2763, 43185,00.html. Herman, E.–Chomsky, N. (1995): Manufacturing Consent. London: Vintage. Hill, P., Young, M.–Sargant, T. (1985): More Rough Justice. London: Penguin. Houghton, W. E. (1957): The Victorian Frame of Mind. New Haven: Yale University Press. Ingham, B. (1991): Kill the Messenger. London: Harper Collins. Kedourie, E.–Mango, A. (1988): Talking about the BBC. Encounter, 71 szept/okt:60–4. Knightley, P. (1997): A Hack’s Progress. London: Jonathan Cape. Knightley, P. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. május 22. Langdon, J. (1993): High noon at the Holborn oasis. Guardian, 1993. március 29. Langer, J. (1998): Tabloid Television. London: Routledge. Liu, B. (1990): A Higher Kind of Loyalty. London: Methuen. Lloyd, D. (1998): Elõadás a Nottingham Trent University oknyomozó újságíró szakos diákjainak, 1998. február 19. Lloyd, D. (1999): Személyes közlés Hugo de Burgh-nek, 1999. június 10.

Bevezetés ⋅ 39 McQuail, D. (1994): Mass Communication Theory. London: Sage. Milne, S. (1995): The Enemy Within: The Secret War Against the Miners. London: Pan. Northmore, D. (1996): Lifting the Lid: A Guide to Investigative Research. London: Cassell. NCC (1999): City wins fight. Notthingham városi önkormányzatának sajtótájékoztatója, 1999. június 19. (további információt nem adtak) Page, B. (1998): A defense of „low” journalism. British Journalism Review, 9 (1). Palmer, M. (1999): Why the locals know best. (London) Evening Standard, 1999. május 5. Pilger, J. (1992): Distant Voices. London: Vintage. Pilger, J. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. június 29. Prentice, Eve-Ann (1999): My nights under fire in Pristina. Times, 1999. május 22. Preston, Louisa (1999): Paul Foot: The role of the journalist in the survaillance of justice. A Broadcast Practice 3. számára íródott kiadatlan esszé, Nottingham Trent University. Rusbridger, A. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. május 25. Shoemaker, P. (1996): Mediating the Message. London: Longman. Silvester, C. (1994): The Penguin Book of Interviews. London: Penguin. Tuchman, G. (1973): Making news by doing work: routinizing the unexpected. American Journal of Sociology, 79. Ullmann, J.–Colbert, J. (1991): The Reporter’s Handbook: An Investigators’s Guide to Documents and Techniques. 2. kiadás. New York: St. Martin’s Press. Wallraff, G. (1978): The Undesirable Journalist. London: Pluto. Weaver, D. H. (szerk.) (1998): The Global Journalist. New Jersey: Hampton Press. Weir, D. (1983): How the Center for Investigative Journalism Gets a Story. Reading, MA: Addison–Wesley. Weymouth, A.–Lamizet, A. (szerk.) (1996): Markets and Myths: Forces for Change in the European Media. London: Longman.

További ajánlott olvasmányok Ettema, J. S.–Glasser, T. L. (1998): Custodians of Conscience: Investigative Journalism and Public Virtue. New York: Cambridge University Press. Evans, H. (1997): Prometheus unbound. Iaian Walker emlékbeszéd, Green College, Oxford, május. Northmore, D. (1996): Lifting the Lid: A Guide to Investigative Research. London: Castell.

2. Az oknyomozó újságírás története Hugo de Burgh

A 19. század derekára tisztázódtak az újságírást övezõ fogalmak. Ezek, valamint viszonya a politikához azóta is példa és ösztönzés gyanánt szolgált. Az újságírás rövidesen kifejlesztette önnön szakmai elvárásait, módszereit és számos mûfaját. Az oknyomozó újságírás csak egy a sok közül. A korszak szellemi életét a racionalizmus térhódítása jellemezte. A Felvilágosodás legnagyobb ajándéka az a fajta tudományos szemlélet volt, amely a tényekben kereste az igazság magvát. Mindez a tárgyszerûség vagy legalábbis a tárgyilagosság irányában hatott. A kor nagy regényíróihoz hasonlóan az oknyomozó újságírás az ésszerû megfigyelést erkölcsi pátosszal társította. A megalázottak és megszomorítottak kizsákmányolása és bántalmazása hirtelenjében elemzés, kutatás és heves viták tárgya lett. Mikor azután a 20. század elején a sajtó mind nagyobb üzlet lett, veszélybe került a fentiek értelmében vett újságírás. A cikkek egyre inkább térkitöltõ szerepet játszottak a hirdetések között. Ezzel együtt az erkölcsi kiállás ugyanolyan árucikké lett, mint a ruhátlan hölgyemények, újabb csalafinta fogás a vásárlók elkábítására. Az 1960-as évektõl az 1980-asokig a közszolgálati rádió és televízió (PSB) visszahelyezte jogaiba az oknyomozó újságírást, amelyre a késõbbiekben súlyos csapást mért ugyanezen csatornák hanyatlása.

A 19. század és ami elõtte volt Perszeusz mítosza, Horatius ódái, a Beowulf hõskölteménye, az Odüszszeia vagy éppen a Leila és Madzsnoun szerelmét elregélõ poéma megelõzik az írásbeliséget. Az írás megjelenése lehetõvé tette az események

Az oknyomozó újságírás története ⋅ 41 rögzítését. Mindez élesen megkülönböztette egymástól a „meséket” és a tényeket. Ez a különbségtétel az újságírás és a valóság viszonyát boncolgató jelenlegi viták fényében mesterkéltnek tûnik. Az újságírás történetének feljegyzõi rendszerint korán kezdik a maguk meséjét. Egyesek akár i. e. 500-ig is visszamennek, hogy megemlékezzenek az elsõ újsághírekrõl, amelyeket Egyiptom lakói róttak fel hieroglifákkal papiruszra. Nagyjából ezzel egy idõben, Caesar fellépése elõtt, a római köztársaságban Acta Diurniákat adtak közre a Fórumon a napi eseményekrõl: Április havának negyedik napján, Livinius konzulsága alatt. Vihar volt s egy villám kora délután egy tölgybe csapott a Palatinus-domb Summa Veliának nevezett részén. Kocsmai verekedés tört ki a Páncélos disznóhoz címzett ivóban, a Pénzváltók utcájának alsó végében, melynek során a tulajdonos súlyosan megsebesült. Tertinius aedilis megbírságolta a mészárosokat, mert olyan húst árultak, amelyet nem vizsgáltak felül a piaci felügyelõk. (idézi Andrews 1859:11) Kínában a kormány a legkorábbi idõktõl felvigyázókat küldött ki, hogy számoljanak be a gazdasági-társadalmi viszonyokról és a nép hangulatáról. I. sz. 700-ra a központi kormányzat képviselõi saját krónikáikat küldték szét a tartományi és megyei tisztviselõknek. Európában ugyanerre a fogásra hét évszázad múltán jöttek rá, mikor is az uralkodók más vélemények elfojtásával és tulajdon beszámolóik közreadásával szilárdították meg helyzetüket. VIII. Henrik (1509–47) angol király, aki hírhedt viszályba keveredett Rómával, s a hazai lázadókkal is meggyûlt a baja, széles körben köröztette saját híradásait (Andrews 1859:23), amit a papírgyártás és a könyvnyomtatás fejlõdése tett lehetõvé.1 Az egyik legkorábbi híradás Angliában az 1415-ös agincourti csatáról származik. „Szenzációhajhász” stílusát buzgón utánozták az elkövetkezõ két évszázad pamfletjei. Ezek a nyomdászok által kiadott füzetecskék aktuális eseményekrõl számoltak be színpadias, túlfûtötten hazafias és kormánypárti hangnemben. Stílusukat elevenség, harsányság és részletezõ kedv jellemezte egy olyan idõszakban, amikor Angliát spanyol támadás fenyegette, s amikor „a spanyolok a legkegyetlenebb ostorokkal készültek vala megkínozni az angol férfiakat és asszonyszemélyeket” (idézi Cranfield 1978). Egy másik híradás a spanyol csapatok németalföldi vérengzésérõl fest érzékletes képet:

42 ⋅ Hugo de Burgh James Messiert a hasán találá el a szablya, hogy kilógott a béle, meg is halt vala néhány nap múltán. Ennek a Messiernek az asszonyát úgy elagyabugyálták vala, hogy többé soha nem álla lábra. Peter Riondetet akkor koncolák fel, amikor kikelt az ágyból, noha már a hetvenet is bétölté. Feleségét úgy elnáspángolák, hogy aligha gyógyul fel.” (idézi Cranfield 1978:3) Ezek a beszámolók egyre inkább a jelenrõl adtak hírt a múlt helyett, vagy ha mégsem, pamfletként íródtak, amelyek a jelent kívánták befolyásolni. A szándék mindkét esetben politikai volt. A kereskedelem elõretörése a 16–17. században új olvasótábort szült, újfajta igényekkel. A legbuzgóbb hírfogyasztók mostanra a kereskedõk lettek. A középkorban a kereskedelmet jószerével az állam határozta meg. A földmûvelõ közösségek önellátó gazdálkodást folytattak. Város alig volt, mesteremberek csak helyben mûködtek, a kereskedõk pedig a királyi vagy nemesi udvartartáshoz tartoztak. Mindez megváltozott az elkövetkezõ évszázadokban, amelyek az üzleti élet ugrásszerû fejlõdését hozták magukkal. Európa legbefolyásosabb kereskedõcsaládjai – amilyenek a Fuggerek és a Rotschildok voltak – már az 1500-as években kialakították saját hírhálózatukat. Az 1600-as években áruba bocsátották ezeket a híreket kereskedõtársaiknak. 1700-ban üzleti vállalkozásként megalakult a Lloyds List, ez a gazdasági híreket közreadó fontos hírforrás. A hír fogalma tehát már bõ négy évszázada elhatárolódott a krónikától, szépprózától és feljegyzéstõl. A fentieket támasztja alá a francia Theophraste Renaudot (1586–1683) pályafutása is. Személyében a híreket adó-vevõ vállalkozót üdvözölhetjük, aki már különbözik a korábbi pamfletíróktól. Renaudot felkapott orvosdoktornak számított a maga korában, még Richelieu bíborost is gyógyította. Azt a feladatot kapta az udvartól, hogy mérje fel a városi szegénység egészségi állapotát. Posztja voltaképpen a mai egészségügyi miniszterekének felelt meg. Meggyõzõdéssel hirdette, a szegénységnek az az oka, hogy aki munkát kínál, nem talál rá a munkát keresõkre. A városok mostanra akkorára nõttek, hogy szóbeli hírközlés útján már nem lehetett munkához jutni. Renaudot ezért létrehozta Címhivatalát, egyfajta munkaközvetítõt, hirdetõtáblával és ingyenes újsággal (Sgard 1976). Tevékenységének oldalhajtásaként híreket kezdett gyûjteni. Ezt azzal folytatta, hogy levelezésbe bonyolódott az ország különbözõ pontjain lakó tájékozott honfitársaival, majd amit megtudott, korabeli pamfletek-

Az oknyomozó újságírás története ⋅ 43 ben adta hírül a kevésbé tájékozottaknak. Mivel az uralkodót sértette e röpiratok goromba hangneme, felhatalmazta Renaudot-t, hogy alaposan megemésztett információt adjon közre, amelyet a jó doktor közvetlenül a felsõ körökbõl származó kül- és belpolitikai tájékoztatással toldott meg (Smith 1979). Újságja, a Gazette de France elõször 1631-ben látott napvilágot. Hasonló sajtótermék corantos néven már jó ideje létezett Hollandiában és Némethonban. Szerkesztõ alig látta, az állam jóváhagyásától és gyakran anyagi támogatásától függött, s olvasóköre az uralkodó osztályra és állandó elõfizetõkre korlátozódott. Kevésbé sikeres angliai megfelelõjét Muddiman nyomdász és könyvkiadó jelentette meg, aki azonban mindenekelõtt üzletembernek tudta magát. Õ meg Renaudot a híreket adóvevõ vállalkozók elsõ nemzedékéhez tartozott. Renaudot legtevékenyebb idõszakában Angliában polgárháború pusztított. A levellerek és más szélsõséges csoportok síkra szálltak az egyenlõség és az emberi jogok gondolatáért. E nemes eszméknek tömegesen támadtak követõik a háború idején, miközben a régi rend képviselõinek helyzete megingott. Ennél is fontosabb azonban, hogy az angol polgárháború lehetõséget adott az események különbözõ szemszögbõl történõ tolmácsolására, egymással versengõ újságok megjelenésére, egyszóval a vitára és a politikai részrehajlásra. Akik hírekkel kereskedtek, azoknak jól jöttek ezek a nézetkülönbségek és a gyorsabb híradásért folytatott versengés. Az 1700-as évek elejére a röpiratok hasábjain közkeletûvé vált a vita és az alacsony sorúak vitriolos leszólása. E stílust leginkább Daniel Defoe és Jonathan Swift neve fémjelzi. A kor angol pamfletjei – melyeket a maguk korában newesbooknak neveztek – heves vitáktól voltak hangosak. A röpiratok csak kevés hírt közöltek a szó mai értelmében, noha már felcsillant a gondolat, hogy az igazság a tényekben rejtõzik. Hartley (1992:150) úgy véli, hogy az elsõ médiaelméleti alapvetést John Miltonnak (1608–74) köszönhetjük angol földön, amelyet a nagy költõ 1644-ben körvonalazott Areopagitica címû munkájában. Milton itt kifejtette, hogy a szabadság a nemzeti nagyság velejárója, s ennek a szabadságnak a megõrzésérõl a sajtó gondoskodik. Hartley emellett úgy véli, hogy a riporter mint az igazság bajnoka – õ ezt a „szemtanú fölényének” nevezi – már jóval a tudományosság térhódítása, tehát a Felvilágosodás kora elõtt megjelent a színen. Az évszázad elõrehaladtával egyre nõtt a vallásos gondolkodással szembeni kétely, mind népszerûbb lett a tudományos vizsgálódás és a történetírói tevékenység. Soha annak elõtte egyetlen civilizáció nem kérdõjelezte meg ilyen heves-

44 ⋅ Hugo de Burgh séggel a fennálló intézmények létjogosultságát. Ez volt tehát a szellemi háttere a tárgyilagosság és tényszerûség gondolatának, s ebben a korban lépett fel a tényeknek és bizonyítékoknak utánaeredõ riporter. A hírközlés újságírássá való átalakulásának gazdasági okai is voltak. A nyomdászoknak szükségük volt gyorsan fogyó sajtótermékekre, mivel a könyvek csak lassan keltek el és hozták be az árukat. A kereskedelem fejlõdésével a kikötõk és postakocsi-állomások jelentõs hírközpontokká léptek elõ. A piaci kereslet is nõttön-nõtt a friss hírek iránt. Európa szellemikulturális forradalma egyszerre volt a kiadói tevékenység függvénye és hajtóereje. Az olvasótábor ugyan még csekélyke volt, ám korántsem olyan kis létszámú, mint az ókorban. Részben az Európában mostanra elterjedt római írás és arab számrendszer viszonylagos átláthatóságának, részben pedig az anyanyelvû írásbeliséget sürgetõ protestantizmus terjedésének köszönhetjük, hogy egyre nõtt az írástudók száma. Egyelõre kisebbségben voltak, mégis mind többen lettek. A leggyorsabban Amerika kivételével talán Észak-Európában sokasodtak meg.2 Az Újvilág protestáns telepesei – e szenvedélyes hitszónokok és vitázók – vakon hittek a betû térítõ erejében. Mivel maguk mögött hagyott hazájukból is szerettek híreket kapni, létrehozták saját folyóirataikat. Olvasóközönségük, akárcsak Angliában, a kávéházak vendégkörébõl állt, ahol kereskedõk és hivatalnokok vitatták meg az éppen elolvasott híreket. Ez volt az elsõ mai értelemben vett nyilvánosság, amely számottevõen megnövekedett az elkövetkezõ két évszázadban. Hogy Hartleynak a Spectatorra vonatkozó meghatározását idézzük: a kor embere számára a lapkiadás „ennek a képzeletbeli nyilvánosságnak tevékeny szószólójává lett” (Hartley 1992:153). Ezért William Cobbett (1763–1835) fellépésének és az amerikai függetlenségi harc (1775–83) kirobbanásának idejére a sajtó már nem csupán üzleti híreket terjesztett, de a politikai vita olyan fegyverévé is vált, amely versenyre kelt a véleményformálás egyéb eszközeivel. Mindebben csírájában már ott lappangott az igazság keresésének eszméje. Szép számmal akadtak újságolvasók, sõt a közvélemény kezdeménye is létezett. A Felvilágosodás érdeme, hogy megalapozta az eszmék eszményét. Más szóval, a vallás immár nem adott végsõ választ minden kérdésre, ehelyett egyre nõtt a megfigyelés megbecsültsége. Márpedig a megfigyelt tények alapján egymástól homlokegyenest eltérõ véleményeknek is jutott hely a nap alatt. A személyiség kisugárzásának legalább akkora szerepe lehet az angol nyelvû sajtó fejlõdésében, mint az anyagi tényezõknek. Hogy Milton, Defoe, Swift vagy Cobbett miért úgy érvelt és cselekedett, ahogyan, kí-

Az oknyomozó újságírás története ⋅ 45 vül esik vizsgálódásaink körén, mindamellett ezek a korántsem elhanyagolható részletek befolyással voltak az újságírás hangvételére. Amennyiben az oknyomozó újságírás egyik ismérve a tények rettenhetetlen és a hatalmasok számára kellemetlen leleplezése, akkor Cobbettet méltán tekinthetjük jelentõs elõfutárnak. 1810 és 1812 között két évet töltött lakat alatt, amiért elítélte azoknak a katonáknak a megkorbácsolását, akik tiltakoztak zsoldjuk igazságtalan lefaragása ellen (Green 1983:350). Korábban a tájékoztatás szakembereit azért volt szokás börtönbe küldeni, mert megtámadtak egy hatalmasságot, istent káromolták, vagy mert rosszul értették meg a hivatalos irányvonalat. Cobbett azonban azért került hûvösre, mert néma, magukat megvédeni nem tudó kisembereket vett védelmébe. Hogyan jutott idáig? Két évtizeddel korábban, 1780-ban az akkor 17 éves ifjonc, egy földmûves gazda kalandkedvelõ fia ahelyett, hogy megült volna odahaza, vöröskabátosnak jelentkezett. A brit hadsereg katonájaként Észak-Amerikába került, ahol a telepesek ellen harcolt. A csatamezõn olyan jól megállta a helyét, hogy törzsõrmesterré léptették elõ. Üres idejében az angol nyelvtant tanulmányozta. E tanulmányok egy nagy újságíró pályafutását alapozták meg, az igazi hajtóerõt azonban e pályán Cobbett meg nem alkuvó, harcos jelleme jelentette. Politikai nézetei a konzervatív oldalra állították ugyan, újságírói tevékenysége mégis velejéig felforgató volt, s nem kevesebbet hirdetett, mint forradalmi változásokat. Amikor csak tehette – és épp elég módja nyílt rá –, az elnyomottak, kizsákmányoltak, becsapottak és a társadalom peremére kerültek oldalára állt. 1791-ben leszerelt. Angliába visszatérve elsõ dolga volt, hogy sikkasztásért bevádolja saját tisztjeit, annyira felháborította a hadsereg soraiban elharapózó korrupció. Mivel azonban nem tudta kielégítõen bizonyítani vádjait, a tisztek ellenvádakkal álltak elõ, õ pedig a forradalmi Franciaországba menekült. Innen újra Amerikába ment, ahol éveken keresztül szenvedélyes pamfletekben ostorozta a születõ demokrácia hiányosságait, s több folyóiratot alapított, köztük a Porcupine’s Gazette-et. Mikor rövidesen Amerikában is forró lett lába alatt a talaj, visszatért Angliába, s itt hetilapot hozott létre. A Cobbett’s Weekly Political Register, mely heves támadásokat intézett a korrupció és a közpénzek pazarló felhasználása, az igazságtalan törvények, az alacsony bérek és a dolgát rosszul végzõ papság ellen, egészen Cobbett haláláig megjelent. Kirohanásainak színvonala széles olvasótábort szerzett neki. Derry (1968) könyvébõl képet alkothatunk magunknak ezekrõl az írásokról, példánkat is innen vettük. A cikk szellemi hátterét a malthusianizmus alkotja, amely a szegények

46 ⋅ Hugo de Burgh szaporodását nehezményezte, hiszen ez csak a gazdagok szegényadóját növelte. Jellemzõ ez arra a felháborodásra, amellyel a gazdag országok a szóban forgó három évtizedben a szegénység térhódítását figyelték. Könyvében ön arra mutat rá, hogy a túlnépesedés boldogtalanság, nyomor és züllés, egyszóval csupa rossz forrása. Ezután minden megalapozottság híján, anélkül, hogy érveit a továbbiakban kifejtené, azt állítja, hogy ugyanez vár ránk Angliában is. Ami azt illeti, ezek az érvek szinte egytõl egyig elhibázottak, s okoskodása is csaknem mindig ilyen… A Népesedésrõl írt könyve (Population) valamennyi figyelmes olvasója számára világos, hogy egyedüli célja… az igazságtalanság és kegyetlenség igazolása. 1831-ben Cobbettet bíróság elé állították, amiért védelmébe vett egy földmûves-sztrájkot. Röviddel halála elõtt újra megvádolták, ezúttal azzal, hogy a parasztság mellé állva lázadást szít (Green 1983:164). Életében jelentõs társadalmi változások zajlottak hazájában, de az eszmék, az üzleti élet és a politika kapcsolata is megváltozott francia és angol földön, valamint az Államokban. Cobbett alulról jött, és semmiféle kapcsolata nem volt a hatalommal. Az igazság szeretete és nem a haszon reménye vitte az újságírók táborába. Olyan olvasókört talált magának, amelyet korábban senki nem vett észre. Hogy szót értsen olvasóival, kora radikális gondolkodóinak eszméit az utca emberének nyelvére fordította le, hiszen valóban utcasarkokon és kocsmákban olvasták a legtöbben. Korábban az újságírókat az udvari és vallási élet foglalkoztatta a társadalmi viszonyok helyett. Cobbett olyan kérdésekrõl írt, amelyek a kisember életének elevenébe vágtak. Neki köszönhetjük egy igazságosabb elosztási rendszer kivívását, s õ alapította Hansard címen a parlamenti vitákról tudósító elsõ sajtóterméket. Legfõbb érdeme azonban az, hogy új típusú újságírást honosított meg, példát állítva ezzel a 19. századi radikális lapok elé, amilyen a Black Dwarf is volt. Íme egy kiragadott részlet, amely képet ad e stílus újdonságáról: Anglia népe, úgy tetszik, régóta tévedésben leledzik az ír parasztság viszonyairól. Lord Castlereagh és Mr. Curwen nem is késlekedett, hogy eloszlassa e tévedést. Szó sincs róla, állítják, hogy Írország a világ legelmaradottabb és legnyomorultabb állama volna. Az írek igenis bol-

Az oknyomozó újságírás története ⋅ 47 dog és vidám halandók… Igaz ugyan, hogy szinte állati sorban élnek, ami a lakást és ruházkodást illeti. Azt sem tagadhatjuk, hogy sárral tapasztott nyomorúságos kunyhókban tengetik napjaikat, minden kényelem és higiénia híján, s hogy e förtelmes odvakba még a hottentották sem költöznének szívesen. Lakóik úgy merednek ránk foszladozó rongyaikban, akár a jólét vízióját kergetõ õrültek. Az is igaz, hogy küllemük kizárólag viszolygást szülhet. Mindennek dacára természetesen elégedettek, jókedvûek és boldogok. (idézi Cranfield 1978:95) Kialakult egy életerõs, kétkedõ szellemû és tiszteletlen újságírás, amely elsõsorban társadalmi kérdéseket tûzött napirendre. Egyik leghíresebb fórumának címe – The Poor Man’s Guardian – jól jellemzi ennek az iskolának az irányultságát.

Tizenkilencedik század Újságírás és közélet Az angol újságokat a hatóságok még a 19. század elsõ éveiben is adók kivetésével, üldöztetésük kilátásba helyezésével, segítõ szándék vagy éppen titkos adatok beígérésével, valamint kormány-hirdetésekbõl származó támogatásokkal befolyásolhatták. 1860-ra azonban mindez megváltozott, s a sajtó viszonylag függetlenné vált a politikától. A radikális újságírás túlélte az elfojtására irányuló kísérleteket. Többen felemlegették már, hogy az ógörög agórának a Times és társai lettek jelenkori megfelelõi. Olyan fiktív fórum született tehát, ahol a véleményalkotók és a döntéshozók találkoztak, hogy létrehozzák a közvéleményt. Hogyan alakult ez ki? Az egyes történészek különbözõ súllyal veszik számításba a szóba jöhetõ tényezõk játékát. A hagyományos angol történetírás a haladó erõk harcának tudja be, hogy csökkent a kormánykorlátozások sajtóra gyakorolt hatása (Williams 1957). Mások az elõretörõ polgárság szerepét hangsúlyozzák, amely rövidesen elég erõssé vált ahhoz, hogy ellenálljon a politikai elit tájékoztatást elferdítõ kísérleteinek (Harris 1996:106). Franklin úgy véli, hogy „a legszükségszerûbb változás kétségkívül a ’tudásra kivetett adó’ eltörlése volt, ahogyan ezt az ellenzék nevezte”. 1853 és 1861 között az állam rendre vonta vissza a hirdetésre, a papírra és a bé-

48 ⋅ Hugo de Burgh lyegre kivetett illetéket (Franklin 1997:78). A technika fejlõdésével lehetõvé vált nagyobb példányszámú és terjedelmesebb lapok kinyomtatása és forgalmazása, ezzel együtt a növekvõ kereslet kielégítése. Mai szóhasználattal élve a lapkiadásban nagy tétek forogtak kockán. Már a befektetéshez szükséges tõke is jókora volt, és megoszlott a különbözõ kockázatviselõk között, akik elszántan védték érdekeiket. A reklámbevételek szükségtelenné tették a politikai támogatást, s maguk az olvasók is kulcsszerepet játszottak egy-egy újság irányvonalának meghatározásában. A belföldi közlekedés forradalma kitágította a piacot, s a széles körû forgalmazás olyan hatalommal ruházta fel az újságírókat, amelytõl a politikusok is tartani kezdtek. A Times túlsúlya mindenki elõtt világos volt. 1800 és 1860 között, miközben Nagy-Britannia világuralmi helyzete feltörekvõ, információéhes, befolyásos és a világra nyitott, erõs polgárságot teremtett, ez a lap lett e nagy létszámú osztály vitafóruma. Thomas Barnes (1817-tõl 1841ig a lap fõszerkesztõje) volt legfõbb szócsövük, aki haladó kérdések – ilyen volt a parlamenti reform, valamint a peterloo-i vérengzés áldozatainak ügye – tálalásával tett szert új olvasókra. A gyarapodó bevételek lehetõvé tették számára, hogy növelje az utánajárásra fordított összeget. Õ és utódai büszkék voltak arra, hogy minden információhoz hozzáférnek, és a külsõ nyomástól is függetlenek. Mulatságos ízelítõt ad a korabeli helyzetrõl egy sokat ismételt anekdota. 1851-ben a Times – amelynek akkor John Delane volt a fõszerkesztõje – megtámadta a francia miniszterelnököt, Louis Napóleon herceget. A feldühödött méltóság utasította londoni követét, gyakoroljon nyomást a brit kormányra, hogy az büntesse meg a Times-t, de legalábbis megvesztegetéssel biztosítson számára jobb sajtót. A követ hosszan magyarázta õfelségének, hogy az élet Angliában nem olyan egyszerû, mint képzeli: Valakitõl úgy tudja, herceg, hogy a Times és a Morning Chronicle ellenségességét megvásárolták. Semmi nem lehet hamisabb egy ilyen híresztelésnél. Higgye el nekem, hogy ilyen kényes kérdésben százszor is meggondolom minden kijelentésemet… Az angol politikusokat épp eléggé aggasztja az újságok bírálata – noha nem annyira, mint hazánkban – ahhoz, hogy gyakran próbálkozzanak valamelyik, a Timeshoz hasonló, nagy példányszámú sajtóorgánum lepénzelésével, ám mindannyiszor kudarcot vallottak… (idézi Cranfield 1978:160)

Az oknyomozó újságírás története ⋅ 49 Követünk helyesen szögezte le, hogy a Times már 1851-ben sem hajlott az olyan befolyásra, amellyel a herceg próbálkozott. Míg a 18. század politikai vitái leginkább személyek, érdekkörök és a korrupció körül forogtak, mostanra a hazai gazdasági fejlõdés és a világbirodalom mesés gazdagsága, továbbá a mindkettõtõl függõ új osztályok a kormányintézkedéseket állították az érdeklõdés homlokterébe, mind az olyanokat, amelyek üzleti kérdéseket taglaltak (például külügyi szerzõdéseket és a kereskedelmi politikát), mind pedig azokat, amelyek szélesebb tömegek érdekeit érintették (ilyenek voltak a társadalmi állapotok és az adó). Egy 1832-es lap a következõkben határozta meg céljait: A dézsma eltörlése; a gabonatörvények visszavonása; igazságosabb adórendszer; az öröklött fõnemesi rangok érvénytelenítése; a nemzeti adósság méltányos csökkentése… a korona kiadásait megnyesõ reform; valamennyi érdemtelenül osztogatott járadék és kiváltság megszüntetése; szakítás a költséges államvallással, hogy a társadalom találja meg saját lelkipásztorait; a törvények felülvizsgálata, törvény elõtti egyenlõség szegény és gazdag számára; a választójog kiterjesztése stb. (idézi Cranfield 1978:134) A szerkesztõk olyan újságírókat gyûjtöttek maguk köré, akik felismerték, mi az, ami idõszerû, majd e kérdéseket alaposan kielemezve feltárták jelentõségüket kritikus szellemû olvasóik elõtt. E képességeket és a sajtó új szerepét példázza egy közismert háborús tudósító pályafutása.

Az elsõ vérbeli riporter 1853-ban, a krími háború kitörésekor William Howard Russell lett a Times tudósítója. Alig érkezett a helyszínre, máris a csapatok felkészületlenségérõl, az élelmezés és szállás hiányosságairól számolt be. Kétféle fórumon tette ezt, egyrészt a lap hasábjain, másrészt háttér-információ formájában, amelyet az illetékeseknek adott tovább. Riportjai nyomán kiderült, hogy az angol haditengerészet jóval nehézkesebb a franciánál, a francia orvosi ellátás sokkalta magasabb színvonalú, a brit sebesültek iszonyatosan szenvednek, a rosszul kiképzett tisztek nem állják meg a helyüket, továbbá, hogy a hazai hadparancsnokok nemtörõdömök és tájékozatlanok. A talpraesett riporter elérte, ami

50 ⋅ Hugo de Burgh Raglannak és bátor tisztjeinek nem sikerült: a hadvezetés kiküszöbölte a hibák egy részét, és jobb ellátásról gondoskodott. Egyesek (Snoddy 1992) úgy vélik, e leleplezõ erejû tudósításoknak tudható be a kormány bukása, hadügyminiszter kinevezése – ez akkor új posztnak számított – és a csapatok körülményeinek javulása. A Times lelkes olvasóinak adományaiból gyûjtést rendezett az orvosi ellátás javítására. Russel cikkei nyomán buzgó honleányok buzdultak fel, és álltak háborús ápolónõnek. A tisztek kinevezésének rendszerét az illetékesek még idejében átalakították, s ez a változás számottevõen javított a britek hadi esélyein. Russell sikereirõl külön kötet számol be The First Casualty (Az elsõ sebesült) címen (Knightley 1975). Kezdõ újságírók figyelmébe ajánljuk, hogy olyan karizmával rendelkezett, amelyet napjaink áldozatai is kiérezhetnek Clifford kapitány szavaiból: Alacsony, szabad szájú ír… de jó a beszélõkéje, s a tollat ugyanolyan könnyedén forgatja, mint a nyelvét. Jó torkú, nemcsak szépen dalol, de a szeszt is bírja. Ráadásul füstöl, mint egy kémény, mert ezek a tejfelesszájú fiatal tisztek hagyják. Egyszóval mindenki jóravaló, vidám fickónak tartja a táborban. Pontosan e tulajdonságaival bírja szóra az embereit, kivált a tapasztalatlan ifjoncokat. Biztosíthatom, nem egy nemes is jobbnak vélte, hogy csínján bánjon vele, mint hogy ridegen lerázza. Ha akar, kellemetlen is tud lenni, tanácsos ezért jóban lenni vele. (idézi Wilkinson-Latham 1979:59) A krími háború azért is jelentett fordulópontot az újságírás fejlõdésében, mert a sajtó növekvõ megbecsülésérõl tanúskodott. Ekkor született meg a riporter mint az eseményekrõl hírt adó tudósító szerepköre. Stephen (1988) megemlíti, hogy az elsõ hasonszõrûek közé – akik nem várták meg, hogy az információ az ölükbe hulljon, hanem utánajártak – tartozott Tyas, aki jelentõs riportokat írt az 1819-es peterloo-i vérengzésrõl. Stephens rámutat a Tyas és utódai közti érdekes különbségre, amennyiben nem a rossz véget ért nyilvános találkozó szervezõit kérdezte ki, hanem egyszerû nézelõdõként számolt be az eseményekrõl (Stephens 1988:243). Russell idejében a tudósítók már tábornokokat és minisztereket zaklattak kellemetlen kérdéseikkel, a könnyebben hozzáférhetõ döntéshozókról nem is szólva, azt követelve tõlük, hogy világítsák meg álláspontjukat, vagy legalábbis hihetõen hazudjanak.

Az oknyomozó újságírás története ⋅ 51 Együttérzés és morál Charles Dickens, a regényíró elõtt már létezett Charles Dickens, az újságíró, aki síkra szállt azért, hogy könnyebbedjen a kor Twist Oliverjeinek és Kis Nelljeinek sorsa (Philip 1986:6). Hasonló szándék vezérelte egyik vezércikkének kezdõsorait is, amely saját újságjában, a Household Wordsben jelent meg 1852-ben: Utcáinkon egymást érik az esernyõjavító, székjavító vagy órajavító mûhelyek. De ki felel annak a több ezer gyermeknek a megjavításáért, nagyjából ugyanezeken az utcákon, akiknek ártatlan hangja ugyanolyan csengõ, mint egykor a bölcsességé volt, s jószerével ugyanannyian is figyelnek rá. Pedig ezek a kicsinyek darabokra hullnak szét, ha nem javítják meg õket, és így is halnak meg! (Dickens: „Boys to Mend” (Javításra váró fiúk), Household Words, 1852. szeptember 11-i szám) Charles Dickens irodalmi elõfutárai a 18. századi Anglia társadalmi viszonyait leíró regények, meg azok, amelyek nem a felsõ osztályok, hanem az alacsony sorsúak körében játszódtak. E regénytípust többé-kevésbé Walter Scott teremtette meg. Dickens elõdei társadalmi érzékenységéhez a szegények otthoni és munkakörülményeinek éles szemû jellemzését adta hozzá. Európában Manzoninak, Balzacnak és Zolának köszönhetjük ugyanezt. Emile Zola (1840–1902) egy lépéssel elõbbre jutott, amikor Dickens társadalmi tudatosságát és együttérzését olyan eljárásokkal ötvözte, melyeket manapság a szociológia alkalmaz. Dosztojevszkijhez hasonlóan õ is elment a nyomornegyedekbe, majd írásaiban leleplezte, amit ott látott. Ezt a tüzetes megfigyelésekre alapozó mozgalmat dokumentarista regényírásnak nevezzük (Keating 1991). Amennyiben az oknyomozó újságírót módszere jellemzi, ezek a dokumentarista regényírók vitathatatlanul az elsõ kollégák közé számítanak. Õk is megszállottan vizsgálták a nincstelenek körülményeit,3 és nagy együttérzéssel figyelték az ipari forradalom nyomában járó nyomort. A hagyományos közösségek gyökértelenné váltak, ám ennél is szembeszökõbb és azonnali változást jelentett a vidékiek városokba özönlése, amelyek nem voltak felkészülve ekkora tömeg befogadására. Sem a megfelelõ tudás, sem a szükséges technikai színvonal nem állt még rendelkezésre. Az ivóvíz ragályokat hordozott, elégtelenek voltak a higiéniai viszonyok, hiányos

52 ⋅ Hugo de Burgh és egészségtelen az élelmezés, az iskoláztatásról, megfelelõ munkaalkalmakról és a bûnmegelõzésrõl már nem is szólva. A fenti jelenségek boncolgatásának és osztályozásának feladatán az elsõ társadalomtudósok osztoztak. Ennek vélhetõleg leghíresebb terméke a Life and Labour of the People of London (London lakosságának élet- és munkakörülményei), Charles Booth tizenhét kötetes mûve, amely 1889 és 1891 között látott napvilágot. Keating felhívja a figyelmet arra (1991:305), hogy a tudomány és a tudományos módszerek növekvõ megbecsültségének betudhatóan mind az újságírók, mind a tudósok tárgyszerûségre törekedtek. Ami azt illeti, a sajtó céljait aligha lehetett tárgyilagosnak nevezni, a módszernek azonban tudományosan távolságtartónak illett lennie. A gondolat, hogy különbséget kell tenni a tárgyválasztás és a módszer között annak érdekében, hogy az elõbbiben tetten érhetõ elkötelezettség vagy akár részrehajlás egybevágjon a részvétlenség követelményével az utóbbiban, érdekesnek tetszik, s hatása az oknyomozó újságírás fejlõdésére magáért beszél. A nyomorúság és kiszolgáltatottság bugyrainak felderítése mögött nem csupán szellemi kíváncsiság lappangott. A tudományos látásmód biztosította ehhez a szükséges eszközöket, a hajtóerõt azonban bonyolult tényezõk együttese szolgáltatta. Ilyen volt a jól végzett munka hittérítõ buzgalommal áthatott vágya; a kor alapvetõen derûlátó szemlélete, amely hitt az emberiség léptékû utópiák megvalósulásában (Houghton 1957:33); a viktoriánus komolyság, amely az örömök megtagadásával kívánt jobb világot építeni; végül vállveregetõ lenézéstõl sem mentes, a romantikában fogant együttérzés a mosdatlan nincstelenek szenvedéseivel. Nagyjából ilyen érzések töltötték el Dorothea Brooke-ot is George Eliot Middlemarchában. A 19. század második felében sok tollforgató volt egyszerre szépíró és zsurnaliszta, az 1880-as évekre azonban e két tevékenység fokozatosan elvált egymástól.4 H. G. Wells például kijelentette, jobb szereti, ha újságírónak tekintik (Parrinder 1972:297). Az õ és mások realista dokumentumregényei ezért újságírói tevékenységük melléktermékeként születtek meg. A szépprózát mostanra szépírók mûvelték. Ez a megkülönböztetés máig érvényben maradt, s csak a Tom Wolfe vagy Gore Vidal nagyságrendû amerikai íróknak sikerült áthidalniuk.

Az oknyomozó újságírás története ⋅ 53 Tárgyilagosság A század elsõ évei és 1853 között a Times oly mértékben függetlenedett a politikától, hogy joggal mondhatta tárgyilagosnak tudósításait, s ugyanilyen joggal állíthatta, hogy nem szolgálja a hatalmasok érdekeit. Az 1853-as év azért jelentett fordulópontot, mert ekkor jelentek meg a lapban Russell tudósításai a krími háborúról. Mi tette mindezt lehetõvé? A tárgyilagosság születését általában négyféle – politikai, gazdasági, technikai és intézményes – okkal magyarázzák. Ezek valóban fontosak, és át is hatják egymást. Jürgen Habermas úgy véli, hogy a szenvtelen, tárgyilagos tájékoztatás, a korábbi idõk politikától erõsen megfertõzött és részrehajló híradásaival szemben a közéletiség kialakulásával párhuzamosan született meg az angolszász világban. A tájékozott nyilvánosság tárgyszerû híreket követelt meg, véli Habermas. E „nyilvánosság” egymással vetélkedõ csoportokból állott, amelyek ugyanazt az információt várták el, hogy azután a tényeket saját érdekeik tükrében értelmezzék. Ezt a fajta nyilvánosságot a média táplálta és növesztette nagyra híreivel. A politikai fejlõdésnek e folyamata a modern polgári demokrácia létrejöttében csúcsosodott ki (Dahlgren és Sparks 1991). Schiller (1981) a maga részérõl úgy gondolja, hogy a tárgyilagosságot gazdasági kényszerek hívták életre. A kapitalista minél többet szeretett volna eladni termékeibõl, ezért igyekezett minél kevesebb lehetséges vevõt és üzletfelet megsérteni. Schiller emellett az empirizmus mint tudományos módszer fokozatos térhódítására is rámutat a 19. században, amely a kommunikációra ugyanúgy hatott, mint a kérdezés mikéntjére a szellemi életben. Desmond (1978) a tárgyszerûség okait mindenekelõtt a technikai fejlõdésben keresi – így határozta meg azon nyomban a stílust a távíró feltalálása –, emellett gazdasági okot is felemlít, éspedig a hírügynökségek megjelenését. A távíró elterjedése elõtt az újságírói stílus mai mértékkel mérve bõ lére eresztett volt, tele személyes észrevételekkel és aprólékoskodó részletekkel. A külföldi tudósítók végtére is akkor körmölték le cikkeiket, amikor napokig vártak hajóra a kikötõkben. Az amerikai polgárháború (1862–65) több újságírót vonzott, mint bármely korábbi háború, s ekkor szerepelt elõször a távíró a tudósítók munkájában. A továbbítási díj magas volt,5 s minden szót külön meg kellett fizetni. Minél tömörebbre sikerült tehát a tudósítás, annál kevesebbe került. A lapok természetesen arra serkentették riportereiket, hogy a lehetõ legkevesebb tényre

54 ⋅ Hugo de Burgh szorítkozzanak, és áttekinthetõen közöljék „rövidre vágott”anyagukat. A riportot ezután cirkalmazta ki, s látta el személyes hangvételû körítéssel vagy magyarázattal a szerkesztõ. A tudósításnak ez az újfajta módja igen hamar más változásokat is maga után vont. Ekkor vezették be a „fordított piramist” a riporteri munkában. A híranyag magját a legszükségesebb tények alkották, mindenfajta bevezetés nélkül. Ennek az anyagnak a bõvítése, kitöltése azután csökkenõ fontossági sorrendben haladt elõre, hogy a segédszerkesztõ az alsó bekezdéseket a jelentés megkárosítása nélkül nyeshesse le; innen a „fordított piramis” elnevezés. A szépírói cselekménybonyolítás ezzel ellentétes irányban halad, amennyiben olyan apró részletek beépítésével ér el a tetõpontra, amelyek fontossága elsõ pillantásra nem mindig szembetûnõ. Ami azután a piramis tartalmát illeti, azt az „3 m plusz 2 h plusz 1 k” képlet határozta meg. A sztori leglényegesebb elemeit összefoglaló íratlan szabályt minden újságírótanonc ismerte: mi történt; hol történt; mikor történt; ki vett részt benne; miért történt; hogyan történt. Ezt a távirati stílusú pontosságot a távíró kényszerítette a tudósítókra, ami a már emlegetett pontosság mellett olvasmányosabb, átláthatóbb stílushoz vezetett. Újságírói berkekben bevett szokássá vált ezek után, hogy ez a fajta tényszerûen célratörõ híranyag elkülönült az értelmezõ, személyes hangvételû közlésektõl. A következõ jelentõs fordulatot a hírügynökségek megjelenése hozta. „Míg a riporter csupán a saját lapja szája íze szerint fogalmaz, egy hírügynökség beszámolója ugyanerrõl a témáról számtalan újsághoz kerül, ezért szenvtelennek és tárgyilagosnak kell lennie” – szögezi le Desmond (Desmond 1978:217). A hírügynökségek ezért csak a legszükségesebb tények közlésére szorítkoztak. Munkájuk többletkontrollt jelentett a tudósítók saját lapjukhoz küldött beszámolójával szemben, s összehasonlítási alapként, igazi hírforrásként szolgált. Mindez tovább hangsúlyozta a kicirkalmazatlan, nyers tények fontosságát a hírközlésben. Magukban az újságokban és késõbb a rádióhírekben is elkülönültek egymástól azok a hasábok vagy mûsorok, amelyek megfeleltek a fenti kívánalmaknak, és azok, amelyek megengedhették maguknak a személyességet. Mindez a tudás letéteményesévé avatta a szemtanút, ami újfajta tudósítói pályákat indított útjukra, és beemelte a szemtanú-beszámolót az újságíró fegyvertárába. A realista fotó nagyjából az 1850-es években, az imént jellemzett fejleményekkel párhuzamosan hódított teret. Talán az a meggyõzõdés állhatott a hátterében, hogy létezik olyan megismerhetõ valóság, amelyet az újságíró feltérképezhet. A következõ fejezetben bõvebben tár-

Az oknyomozó újságírás története ⋅ 55 gyaljuk azokat a közelmúltban jelentkezõ tényezõket, amelyek aláásták az addig kötelezõ újságírói tárgyszerûséget. Ugyanitt fogalmazzuk meg e tárgyilagosság kortársi bírálatát is. A bizonyíték szükségessége A tárgyszerûség mint újságírói követelmény azzal párhuzamosan jelent meg, hogy a riporterek (ahogyan ma hívjuk õket) szakszerû eszközöket kezdtek alkalmazni. Ilyen volt az események megfigyelése és a hírforrások felülvizsgálata. El tudjuk képzelni, mennyire büszkék voltak az újságírók megbízhatóságukra, amelyben nem csupán népszerûségük zálogát látták, de szakmai becsületük megalapozását is. Mindez gyökeresen átalakította a sajtó helyzetét. Az újságíróknak, akiket eleinte lefizethetõnek és megbízhatatlan szócséplõnek tekintettek, most hercegek kérték ki a tanácsait. Nem csupán azért udvarolták körül õket, mivel befolyásolták a közvéleményt, de azért is, mert nemegyszer tájékozottabbaknak bizonyultak a szakértõknél. Az ilyen tájékozottságot pedig megbecsülték a viktoriánus kor vitára hajlamos üzleti és értelmiségi körei, amelyek egyre nagyobbra tartották a tények bizonyító erejét, s racionális okfejtésükkel ízekre szedték a kor idejét múlt intézményeit és eszméit (legalábbis némelyiket). Õk szálltak legtöbbször síkra a közérdek védelmében is (Houghton1957:4. fejezet). Ez a kor már különbséget tett a vezércikk és a helyszíni tudósítás között. Akárcsak ma, a riport más mûfajt képviselt, mint az elemzés. Elszaporodtak az „emberi szempontokat” megfogalmazó kis színesek, melyek mindkettõtõl különböztek. A „kemény” és a „lágy” hírek külön világot alkottak, megjelent a glossza, feltalálták az interjút, s az újságok nemes ügyekért szálltak síkra.

Az oknyomozás születése 1885-ben W. T. Stead megvásárolt szexuális szolgáltatások céljából egy 12 éves kislányt a londoni East Enden. Tettéért letartóztatták, bíróság elé állították és börtönbe vetették. Mivel azonban célja kizárólag a hírlapi szenzáció volt, büntetését rövidre szabták. Végül ez az ügy vitte sikerre a gyermek-prostitúció megállításáért vívott küzdelmet (Crossland 1996). William Stead már 14 évesen egy newcastle-i cég alkalmazottja volt. Idõvel külsõ munkatársként vett részt a darlingtoni Northern Echo tevé-

56 ⋅ Hugo de Burgh kenységében, amelynek 1871-ben, 22 éves korában a szerkesztõje lett (Griffith 1992). Egy protestáns szekta neveltjeként hitt a jól végzett munka erkölcsnemesítõ erejében és abban, hogy az újságírás az üdvözülés útjára vezeti. Elõször akkor keltett országos figyelmet, amikor részt vállalt abban a sajtóhadjáratban, amely a törökök állítólagos üzelmeit leplezte le Bulgáriában. A maga korában befolyásosnak számító Pall Mall Gazette segédszerkesztõnek kérte fel, majd ugyanitt 1883-ban lépett elõ szerkesztõvé. Az újság színeiben a tudatlan szudániak megmentéséért, a londoni nincstelenek felemeléséért és a haditengerészet korszerûsítéséért küzdött. Késõbb sem adta fel harciasságát, ekkor a békeharc foglalta le, majd a búr háborúban a búrok oldalán foglalt állást. Legszenzációsabb és legemlékezetesebb írása azonban kétségtelenül az volt, amely a „The Maiden Tribute of Modern Babylon” (Egy kislány hozzájárulása korunk Babilonjához) címet viselte. A cikk háttere a következõ. Egy évvel azelõtt, hogy Stead elsõ írása megjelent a témában, brüsszeli bordélyokat ellátó emberkereskedõk lepénzelték a kvéker emberjogi aktivistát, Josephine Butlert, hogy hallgasson az angol gyermeklányok adásvételérõl. A harcos angol hölgy talált ugyan egy belga rendõrségi tanút, de sem a brit rendõrség, sem a diplomaták nem érdeklõdtek az ügy iránt. Az üzlet közben virágzott, s embertelen kegyetlenségeit Butler idõvel tövirõl-hegyire megismerte, mégis hallgatott. A hatóságok csak akkor figyeltek fel az esetre, amikor W. T. Stead – aki akkor már a Pall Mall Gazette szerkesztõje volt – is belebonyolódott. Miután vásárolt magának egy kislányt, 1885. július 6-án cikket jelentetett meg „The Violation of Virgins, the Report of Our Secret Commission” (Szüzek megerõszakolása, beszámoló egy titkos megbízásról) címen. A munka öt oldalból állt, s olyan hangzatos alcímek tagolták, mint „Megkötözött lányok” vagy „Miért nem halljuk az áldozatok kiáltását”. Az öt oldal elég volt arra, hogy Stead viszonylag kimerítõen beszámolhasson személyes vizsgálódásai eredményérõl: A madám kissé gyanakvóan fogadott, hiszen idegen voltam, ám rövid társalgás után elárulta, van egy friss áruja, akit azonnal átnyújt, amint megállapodunk. Aztán elküldött a lányért, s az annak rendje és módja szerint megjelent. Elmondták neki, jó helye lesz Londontól alig néhány mérföldnyire… mégis kissé ideges lett attól, hogy olyan sokat faggattam, talán a vidékre kerülés gondolata is félelem-

Az oknyomozó újságírás története ⋅ 57 mel töltötte el. Az alku mindamellett megköttetett. A „tulajdonosnak” 2 font üti a markát, s még egy arany, amennyiben a lányka szûznek bizonyul. (Pall Mall Gazette, 1885. július 6:5) Stead újságírói stílusában leginkább szabadszájúságának újdonsága az említésre méltó. Láttuk már, két évszázaddal korábban miként elégítették ki a pamfletek az emberek nemiség és erõszak iránti kíváncsiságát. A hasonló témákat továbbra sem vetették meg, de vagy titokban láttak napvilágot, vagy olyan speciális sajtótermékekben, mint a The Pearl, ahol olyan címen jelentek meg cikkek, mint „Lady Pokingham” vagy „They all do it” (Mindannyian ezt teszik) (Cranfield 1978:212). Stead fellépéséig a vezetõ lapokban nem volt helye szeméremsértõ hangnak, lévén, hogy az erkölcs bevehetetlen fellegvárának számítottak. Stead változtatott a helyzeten, amikor az erkölcsi elkötelezettséget a szenzációval egyesítette; a mai napig ez több brit újság kedvenc stílusa. Stead azonban nem csupán sikamlósságával, de leleplezéseivel is figyelmet keltett. Hogy ez a fajta emberkereskedelem létezik, legtöbb olvasója számára újdonságnak számított. Vizsgálódásainak titkossága ugyancsak elõremutató volt. A szakértõnek számító Josephine Butler segítségével beható elõzetes tanulmányokat folytatott. A csel, amit vetett, a mai oknyomozó újságírás fegyvertárába tartozik. A sztori közlésének módjából nem hiányzik egy csöppnyi szenzációhajhász kiszámítottság. Stead ugyanis részletekben, több héten keresztül adta közre, amivel még inkább felszította olvasói kíváncsiságát. Az esetet széltében-hosszában tárgyalták. Más újságok is kommentálták, s jelentõsen megugrott a lap példányszáma. Élelmes üzérek a rendes ár kétszázszorosáért adták el a kapós példányokat. Az oknyomozó újságírást tehát – nem véletlenül – akkor találták fel,6 amikor a kor nagyszabású változtatásokat várt el a sajtótól.

A tömegtájékoztatás kezdetei Stead is célzott rá, hogy az újságírás körülményei a közeljövõben alapvetõen átalakulnak. Bár saját mércéjükkel mérve lapjaik örvendetesen nagy példányszámban fogytak, Stead és rajongói nem észlelték a társadalomban a szemük elõtt zajló, jelentõs horderejû változásokat, de legalábbis nem húztak akkora hasznot zászlólobogtató hevületükbõl, mint

58 ⋅ Hugo de Burgh tehették volna. Igényes szerkesztõtársaihoz hasonlóan Stead szintén magasröptû eszményekben hitt, s még a képességei is megvoltak a sikeres újságíráshoz, ám mindezeket csupán egy meghatározott réteg érdekében kamatoztatta. Már a színvonalas sajtó nyelve, valamint a kultúráról, tudásról és érdekrõl alkotott fogalmai is árulkodtak minderrõl. Amenynyiben ezek a kulturált szerkesztõ urak jobb üzletemberek lettek volna, észreveszik, hogy a piac drámai módon kiszélesedett. Csakhogy elkerülte a figyelmüket, ezért hiába volt a ténykedésüket kísérõ felhajtás, az új típusú újságírás átlépett rajtuk (Williams 1957). Idõközben kitartóan folytatódott a 18. században meginduló népességrobbanás. A születések arányszáma mértani haladvány szerint növekedett, és a városra költözés tömeges méreteket öltött. A pénzgazdálkodás mostanra csaknem általánossá vált; lépten-nyomon kiskereskedések nõttek ki a földbõl; óriási mértékben javult a közúti és vasúti, valamint vízi közlekedés. De a nyomdák is jobbak lettek, a papír és az illusztrációk pedig olcsóbbak. A reklám oly rohamléptekben fejlõdött, hogy tetemesen csökkentette az egyéb bevételi formáktól való függõséget, és ezzel együtt az árakat. Mindez tovább szélesítette a lehetséges olvasók körét. Ami az olvasókat illeti, a férfiak általános választójogának kivívása, továbbá a kibontakozó szakszervezeti mozgalom politizálta a tömegeket. Bevezették a közoktatást, s gyorsan nõtt az írni-olvasni tudók száma. Az 1870-es évektõl fejlõdésnek indult a futball, ami sportrajongó férfiak százaival növelte meg az újságolvasók táborát. A szakma helyzete okán és részben saját választásából csak kevés újságíró élt a gyors változások kínálta lehetõségekkel. A profi újságírás elterjedése és ezzel együtt az újságok tekintélyének megnövekedése – egyszóval a tömegtájékoztatás szárnybontogatása – mégis meghozta a sikert a sajtó számára. A média lassan nagy üzlet lett, ezért olyanokat vonzott, akik elsõsorban vállalkozónak számítottak, s csak másodsorban újságírónak. Ekkor indult útjára a „tájékoztatás szakembereinek” második nemzedéke, amelynek Alfred Harmsworth volt a vezéralakja (Taylor 1996). 1881-ben George Newnes Titbits (Apróságok) címen képesújságot alapított. Nos, õ sem újságíró volt már, hanem vállalkozó. A Titbits más kiadványokból ollózta össze rövid, szórakoztató híreit, amelyeket tetemes adag folytatásos sztorival tetézett. Mindezzel azokat a fiatalokat célozta meg, akik olvasni tudtak ugyan, a magaskultúra azonban kívül esett érdeklõdési körükön, s nem is vették kézbe a szószátyár elit lapokat. A lap csodálói közé tartozott a 16 éves Alfred Harmsworth, lelkes kerékpáros, aki az országot járta a hozzá hasonló ifjoncok, jobbára hivatalnokok vagy

Az oknyomozó újságírás története ⋅ 59 bolti eladók társaságában. Ezek a fiatalok vélhetõleg a Titbits iránti rajongásában is osztoztak. Harmsworth lelkesedése odáig terjedt, hogy a Titbits legkorábbi tudósítói közé küzdötte fel magát, majd késõbb elszegõdött a Wheel Life címû kerékpáros újsághoz (Williams 1957:136). 21 éve korára a Bicycling Newst szerkesztette, s készen állt arra, hogy saját lapot indítson a Titbits mintájára Answers (Válaszok) címen. Az elkövetkezõ évtizedben ezt tizenegy másik követte, köztük a háziasszonyoknak szánt Home Chat (Otthoni Csevely), a kifutófiúk kedvét keresõ Chips and Pluck (Innen-Onnan), a gyári lányok álmait kielégítõ Forget-me-not (Ne felejts el!), aztán sorban a többi, az Union Jack (Brit Birodalmi Lobogó), a Halfpenny Marvel (Félpennys Csodák) és a Comic Cuts (Viccújság) (Taylor 1996:19). 1896 májusában Harmsworth vállalkozása több milliós tõkével mûködött, amellyel napilapok kiadásába is be tudott már szállni. Mostanra bebizonyította a világnak, hogy tudja, mi kell a tömegnek. Ráadásul azt is pontosan tudta, hogyan vonzzon magához újabb és újabb olvasókat hírlapi szenzációkkal és árai leszállításával. Amikor felajánlották megvételre a csõd szélén álló Evening Newst, potom pénzért megvásárolta, s ugyanolyan elvek szerint mûködtette, mint a folyóiratait és hetilapjait. Idõvel oly sok lapnak lett a tulajdonosa, hogy méltán nevezhetjük az elsõ mai értelemben vett médiamágnásnak. A 1870-es években más vállalkozók is sajtóbirodalmat építettek ki maguknak a tömegtájékoztatás eme szép új világában. Jellemzõ módon kiskirályként uralkodtak birodalmukban. Noha jobbára határozott politikai nézeteket vallottak, s hébe-hóba ki is álltak mellettük, mégis mindennél elõbbre valónak tekintették a nyereséget. Ennek az embertípusnak tökéletes megtestesítõje Rupert Murdoch. Amikor 1986-ban a Sunday Timest behúzták a csõbe Hitler hamisított naplóival, az újságírók nem gyõztek szégyenkezni. Rupert Murdoch azonban kijelentette: „Hisz az eladott lapok példányszáma végül is a magasba szökött, és ott is maradt. Nem veszítettünk a dolgon, semmi ilyesmi nem történt” (idézi Harris 1996:567). Murdoch az egész fiaskót azzal intézte el, hogy „végtére is a szórakoztatóiparban dolgozunk” (id. mû). Amúgy tulajdonostársaira hivatkozott, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint õ, például Lord Matthews, az Express csoport tagja. „A sajtó számomra a pénzcsinálás egy formája” – zárta fejtegetéseit a sajtócézár. Amikor Harmsworth a 1920-as években a frissen írástudóvá válók egyre növekvõ számú rétegének kiszolgálójává lett, az eladás vált mindennek az alfájává és omegájává. A tekintélyes országos napilapok-

60 ⋅ Hugo de Burgh nak kis számú, válogatott olvasóközönségre volt szüksége, s a színvonalas újságírás költségeinek megnövekedése a reklámot is mind jobban elõtérbe állította. Kezdetben a reklámok megrendelõi nemigen szóltak bele e lapok tartalmába, noha a kis színesek aránya megemelkedett a politikai írásokéhoz képest. Hasonló változások következtek be a bulvárlapok sorában, noha eltérõ okokból. A reklám itt kevésbé jött számításba – a hirdetõk ugyanis kevesebbet fizettek a szegényekhez szóló reklámokért –, annál meghatározóbb volt ezzel szemben a példányszám szerepe, mivel a bulvársajtó jórészt eladott példányaiból élt, így pótolva a réven azt, amit elvesztett a vámon. A nagy példányszámot viszont egyedül szenzációhajhászással és egyszerûsítéssel lehetett fenntartani. A lényegre, a sztori sarkalatos pontjaira való csupaszítás folyamata már a távíró bevezetésével elkezdõdött, s ezt csak még kifejezettebbé tette az újonnan támadt népszerûséghajhászás. A politikai tartalom rövid úton háttérbe szorult az emberi rovására (Curran és Seaton 1997:5. fejezet). A korra jellemzõ erõteljes versengés tovább erõsítette ezt az irányvonalat. Az újságíró fegyvertárában megjelent a csali, az interjúalany „bepalizása”, a tulajdonosokéban pedig a piackutatás, hogy kiderítsék, azt adják-e a tömegnek, amit elvár tõlük. Mindez megkongatta a lélekharangot a radikális sajtó felett. A nagy politikai lapok árak vagy szenzációhajhászás dolgában nem kelhettek versenyre a bulvársajtóval (Uo.), kivált, amikor hirdetõik száma is megfogyatkozott. A kivételek között tartjuk számon a manchesteri Guardiant. A lapot olyan üzletemberi-szakmai közösség olvasta a városban, melynek tagjai hasonló liberális politikai és vallási nézeteket vallottak. Az újság így oly mértékben õrizhette meg színvonalát és függetlenségét, amit más nagy országos sajtótermékek nem engedhettek meg maguknak. A kevés fehér holló azután nyomtalanul eltûnt az 1930-as 1950-es évek fúziói során. Összefoglalva az eddig leírtakat, a sajtómágnások megjelenése kedvezõ és kedvezõtlen következményekkel egyaránt járt a brit újságírásra nézve. Mostanra jócskán megnõtt az újságolvasók tábora, ezzel együtt azonban a bulvársajtó és a politikai újságírás mind tartalmában, mind pedig formájában élesen elkülönült egymástól. Ekkorra egyértelmûvé vált, hogy a média kitûnõ üzlet, amiként az is, hogy üzlet-jellege döntõen kihat a tartalomra. Emez ott is eltorzult, ahol a reklám fontosabbá lett az eladott példányszámnál. Curran és Seaton úgy véli, hogy az üzleti szempontú sajtó különbözik az újságírás eddig kikristályosodott, magasztos elveitõl (1997). Szerintük a sajtómágnások elnyomták a nép

Az oknyomozó újságírás története ⋅ 61 hangját azért, hogy lapjaik elfogadhatóak legyenek néhány önzõ üzletember szemében. Így mulasztotta el a sajtó a nagy gazdasági világválság okainak és folyamatainak elemzését, sorsára hagyva az utca emberét, aki mindebben isten ujját látta. A sztrájkolókat hamis vádakkal illették, s követeléseiket egy elhanyagolható kisebbség törekvéseinek tüntették fel. Mumusokat agyaltak ki a közvélemény számára – ilyenek voltak az oroszok vagy a zsidók –, s ha épp lelkesedést keltettek, hát az sem mindig volt egészséges, gondoljunk például a brit birodalmi öntudat élesztgetésére (Spurr 1994). A Daily Mail egyenesen a fasizmussal kacérkodott. Curran és Seaton érvelése különösen napjainkban elgondolkoztató, amikor növekvõ aggodalommal szemléljük a sajtó alávetettségét az üzleties szellemnek és olyan szerkesztõk növekvõ hatalmának, akik a sikert egyedül a hasznon mérik le.

Mit árulnak az árulók? Láttuk, miként izmosodott meg az újságírás mint olyan a 19. század végére. Chalaby (1998) Jürgen Habermas gondolataira támaszkodva – ezeket mûve 5. fejezetében fejti ki – úgy véli, hogy a sajtó iparosodása egyúttal a színvonalas újságírás végét is jelenti. A szerzõ szerint a tömegtájékoztatás megjelenése elõtt a hírek kiválogatása erkölcsi meggondolások alapján történt. A sajtó vitáktól volt hangos, s meghatározott politikai pártokhoz és nézetekhez kötõdött. A bélyegadó visszavonása megszabadította a médiát ezektõl a kötelékektõl, s lehetõvé tette egy viszonylag független és részrehajlásmentes újságírás megszületését. A sajtó mostantól nem kicsinyes csoportérdekek szolgálatában állt, lett légyen szó manchesteri gyárosokról vagy éppen a munkásosztályról – Chalaby egyébként részletesen elemezte a munkás-újságírást –, hanem ennél sokkal szélesebb olvasóközönség véleményének adott hangot. Mikor azonban ez az olvasóközönség tömeggé szélesedett, a laptulajdonosok rájöttek, mennyit kereshetnek a dolgon. Amúgy erre a piacra csak tetemes tõkével lehetett belépni. Mindeközben a sajtó heves versenyre kényszerült, s ez a verseny olyan normák és módszerek elfogadása felé terelte, amelyek számottevõen megváltoztatták az újságírás mibenlétét. A sajtó eleinte nyilvános vitafórumot biztosított a közvélemény számára, emellé pedig olyan tárgyilagos, megbízható tényeket, melyeket vitatni lehetett. Mostanra azonban puszta termékké silányult, amelynek szerepe kimerül a kelendõség-

62 ⋅ Hugo de Burgh ben, áruvá, melynek értékét az ára méri. Az újságírónak a továbbiakban nem az volt a dolga, hogy megemelje az eszmecsere színvonalát, vagy nevelje, netalán a közéletben való részvételre ösztönözze az olvasót, hanem hogy ilyennek tetszõ terméket állítson elõ. Mindeközben a részrehajlásmentes politikai dokumentumok – például a parlamenti tudósítások – eltûntek a palettáról. Mivel az újságíró válogatatlanul tudósított fontos és szedett-vedett témákról, mindennek az elõbbiek komolysága látta kárát. Chalaby teóriája tehát megvilágítja, miként alkalmazkodott az újságírás a tömegigényekhez és a növekvõ bevételekhez. Mindez olyan üzletembereket vonzott a sajtó berkeibe, akik kiárusították és egyszerû termékké silányították a lapokat. Chalaby szerint a 19. század végén vette kezdetét az a hosszú folyamat, amelynek keserû gyümölcseit ma aratjuk le az újságírás elsekélyesedése formájában. Postman találó címû könyvében – Amusing Ourselves to Death (Nevessük magunkat halálra, 1987) – kifejti, hogy az igénytelen és olcsó szórakoztatás, amelyben részünk van, elvonja figyelmünket a lényeges és alapvetõ kérdésekrõl. McManus (1994) részletes példákkal világítja meg, mit ért olcsó újságíráson, amely napjainkban a tájékoztatás helyére lépett. Könyve 8. fejezetében konkrét eseteken szemlélteti, milyen csekély erõfeszítést fejtenek ki a riporterek érdemi háttértanulmányok lefolytatására és az összefüggések megvilágítására, s hogyan részesítik elõnyben az érzelmi ráhatást vagy a szórakoztató tartalmat a sztorinak értelmet adó információk helyett. Ez az elsekélyesedés az egyre inkább piac-orientálttá váló újságírás következménye, amelyet a szerzõ az értékteremtõ újságírással állít szembe, mondván, hogy a haszontalan, holt táplálékhoz hasonlóan ez is egészségtelen vágyakat szül, és ellehetetleníti a minõséget. Bár a pénzéhes üzletemberek már 150 éve átvették a sajtó irányítását a politikai pártoktól, nyereségvágyukat mindamellett az alagsorban rejtegették. Most azonban a hírek kiárusítását már senki sem szégyelli, ott folyik ország-világ szeme elõtt az emeleten, ha nem éppen a templomban. (McManus 1994:1) Sparks (1991) egyre szélesedõ szakadékot vél felfedezni a tájékozott elit és a szórakoztatásra vágyó tömegek között, míg mások (Golding 1998) szerint az elitet kiszolgáló médiát is egyre inkább áthatja a szórakoztatás kívánalma.

Az oknyomozó újságírás története ⋅ 63 Eddig rendjén is volna. A kutatások régóta rámutattak a kemény híreket ragályosan megfertõzõ torzításokra: például a tekintélytiszteletre vagy a sablonok kedvelésére. Ezek a kutatások egy ideig nem foglalkoztak a kemény híreket fokozatosan felváltó, könnyedén szórakoztató „emberi” elemekkel.7 Mikor azután ráébredtek növekvõ térhódításukra, megpróbálták õket megérteni. Amint arról az 1. fejezetben is szót ejtettünk, Brundson és Morely (1978), Rutherford Smith (1979), van Poecke (1988) és mások egyaránt bonckés alá vették a bulvársajtó kategóriáit és szerepköreit – amilyen többek között a tekintélyelvûség megerõsítése, elõítéleteink megszilárdítása vagy egy szélsõséges példában a híranyag sablonokba csomagolása. A híres Charles Stuart-esetrõl, egy gyilkosságról van szó, ahol a tudósítások egytõl egyig a konvenciót szolgálták (fiatal fekete férfi, autólopás, fehér nõ, forgalmi kihágások). Mindennek az égvilágon semmi köze nem volt a valósághoz, annál több a tömeg elvárásaihoz (Berkowitz 1997:498). Miért van mindez? A tudósítás az újságírás egy válfaja, s minden mûfajnak megvannak a maga sajátosságai, amelyeket az alkotók és a fogyasztók egyaránt számon tartanak. Mindkét tábor elvárja, hogy az újságíró engedelmeskedjen a szerkezet, szókészlet és grammatika kívánalmainak, s ragaszkodjon ahhoz a tematikai skálához, amelyet szintén a mûfaj határoz meg (McQuail 1994). Több erre vonatkozó kutatás – köztük Manzonié (1987) és Bellé (1991) – is egybehangzóan állítja, hogy az újságírók e mûfaji követelményekhez igazodva tálalják az eseményeket. Természetesen emezek maguk is különbözõ kulturális elvárásokban és gazdasági megkötésekben gyökereznek. Sarkítottan fogalmazva azt is mondhatjuk, az újságíró úgy tükrözi a világot, hogy az inkább az olvasói elvárásokhoz igazodjon, mint a valósághoz. Mindennek szerteágazó társadalmi következményei is vannak. Bourdieu még tovább megy bírálatában, kivált, ami a televíziós újságírást illeti. Azt állítja, hogy e mûfaj a közélet gazdagítása helyett számos veszedelemmel jár. Eleve behatárolja a vitatható gondolatok körét, osztályokba sorolja az embereket, és ránk kényszeríti ezt a beskatulyázást (Bourdieu 1998:22). Intézményes, technikai, gazdasági és szociológiai okokból a televíziós újságírók rákényszerítik az emberekre és az általuk feldolgozott témákra a maguk sajátos világlátását: „Az újságíró tevékenységét olyan elõítéletek és feltevések sora határozza meg, amelyek túllépnek az egyszerû nézetkülönbségeken… mindennek eredõje egyfajta cenzúra alkalmazása” (Bourdeiu 1998:47). Chalaby nagyívû tételét, melyet az imént ismertettünk, több konkrét vizsgálódás is alátámasztja. Ilyen Keeble tanulmánya, amely azt firtatja, miként „hozta létre” mesterségesen az Öbölháborút a média (Keeble

64 ⋅ Hugo de Burgh 1998), ilyenek a helyi kábeltelevíziók mûködését elemzõ kutatások (de Burgh 1998 és Langer 1998) vagy Cao összehasonlító vizsgálata arról, hogyan tudósított a kínai és a brit média Hongkong átadásáról (Cao 1997). Azt jelentené mindez, hogy objektív igazság nem létezik, vagy ha igen, a tudósítóknak semmi köze ehhez? Nem, mégis vannak olyan tendenciái az áruvá váló újságírásnak, amelyek mellett naiv elvárásnak tetszik az igazság hangoztatása. Hogyan illik bele ebbe a képbe az oknyomozó újságírás? Meglehet, erkölcsi ösztönzéseitõl áthatva egészen másfajta síkon létezik, mint a tudósítók túlontúl is beszabályozott ténykedése. Mindezt természetesen behatárolják a formai elvárások, s emezek maguk is az eladhatóság függvényei. Könnyen meglehet, hogy az oknyomozó újságírás ránk maradt nemes ereklye Chalaby és Habermas 19. századából, egy egészen másfajta, patinás, múltból hozott értékrenddel. Éppenséggel azonban az sem lehetetlen, hogy ugyanolyan termék, mint az összes többi, csak éppen a fennkölt felháborodás iránti tömegigényt elégíti ki. Netalán fortélyos marketing-fogás, amely a média sok más produktumához hasonlóan segít eladni a fõ terméket. Ne hamarkodjuk el a végsõ ítéletet, ehelyett vizsgáljuk meg az elmúlt harminc esztendõ oknyomozó újságírásának történetét. Jegyzetek 1

A papírt i. sz. 105-ben találták fel Kínában, majd a 12. században került át Európába. A nyomtatás már fejlett volt a Tang-dinasztia korában (618–907). Európában az 1450-es években terjedt el. A késõbbiekben meghatározóan befolyásolta az egyházi életet, politikát és tudományt. 2 Az írásbeliség okait és hatásait ld. Toddnál (1987). 3 Zoláról többet írt Keating 1991:15–6 és 306. 4 E kérdések különbözõ vonatkozásait dr. Lynne Hapgood kiadatlan doktori értekezése – Circe among the cities (Kirké a városokban) – tárgyalja. 5 Desmond (1978) lebilincselõ részleteket közöl e vádakkal kapcsolatban, valamint arról, miként hatottak a sajtó történetére. 6 Újabb példák is léteznek, ezek felgöngyölítéséhez azonban további kutatásokra van szükség. Közéjük tartozik a Manchester Guardian leleplezõ írása Kitchener koncentrációs táborairól a búr háború idején, ahová a búr hazafiakat gyûjtötték be. Ld. Ayerst 1971. 7 E trendre Mead is felfigyelt 1926-ban. Õt Hughes követte 1968-ban és Barthes 1977-ben. Fiske és Hartley (1978) rámutatott arra, hogy a sztorikkal egyenes arányban növekedtek. Ennek ellenére a kutatás fõként a kemény hírekre összpontosított.

Az oknyomozó újságírás története ⋅ 65 Bibliográfia Andrews, A. (1859): The History of British Journalism. London: Richard Bentley. Ayerst, D. (1971): The Guardian: Biography of a Newspaper. London: Collins: 285. Barthes, R. (1977): Structure of the faits divers. In: R. Barthes (1977): critical Essays. Bell, A. (1991): The Language of News Media. Oxford: Blackwell. Berkowitz, D. (1997): Social Meanings of News: A Text Reader. Thousand Oaks: Sage. Bourdieu, P. (1998): On Television and Journalism. London:Pluto. Brundson, C.–Morley, D. (1978): Everyday Television: ’Nationvide’. London: British Film Insitute. Cao, Q. (1997): Ideological versus cultural perspectives: the reporting of the handover of Hong Kong in the British printed media. A Nemzetközi Politikatudományi Szövetség 17. világkongresszusán elhangzott elõadás, 1977 augusztus, Szöul, Korea. Chalaby, J. (1998): The Invention of Journalism, London: Macmillan. Cranfield, J. (1978): The Press and Society. London: Longman. Crossland, J.: Belgium first child sex scandal. Sunday Times, 1996. augusztus 25. Curran, J.–Seaton, J. (1997): Power without Responsibility: The Press and Broadcasting in Britain. 5. kiadás, London: Routledge. Dahlgreen, P.–Sparks, C. (1991): Communication and Citizenship: Journalism and the Public Sphere. London: Routledge. De Burgh, H. (1998): Audience, journalist and text in television news. A Média és Kommunikációkutatás Nemzetközi Szövetsége folyó évi tanácskozásán elhangzott elõadás, 1998. július 27. Derry, J. (ed.) (1968): Cobbett’s England. London: The Folio Society. Desmond, R. (1978): The Information Process: World News Reporting to the Twentieth Century. Iowa: University of Iowa Press. Fiske, J.–Hartley, J. (1978): Reading Television. London: Methuen. Franklin, B. (1997): Newzak and News Media. London: Edward Arnold. Fussell, P. (1975): The Great War and Modern Memory. New York: Oxford University Press. Gitlin, T. (1980): The Whole World is Watching: The Mass Media in the Making and the Unmaking of the New Left. Berkeley:University of California Press. Golding, P. (1977): Media professionalism in the third world: the transfer of an ideology. In: J. Curran, M. Gurevitch, J. Woollacott (eds.) (1977): Mass Communication and Society. London: Edward Arnold. Golding, P. (1998): The political and the popular: getting the message of tabloidisation. A média, kulturális és kommunikációs tanulmányok folyó évi konferenciáján elhangzott elõadás, Sheffield, 1998. december 12. Green, D. (1983): Great Cobbett. London: Hodder and Stoughton.

66 ⋅ Hugo de Burgh Griffith, D. (1992): Ecyclopaedia of the British Press. London: Macmillan: 532. Hapgood, L. (1990): Circe among cities: images of London and the languages of social concern 1880–1900. Kiadatlan doktori értekezés. University of Warwick. Harris, B. (1996): Politics and the Rise of the Press. London: Routledge. Hartley, J. (1992): The Politics of Pictures: the Creation of the Public in the Age of Popular Media. London: Routledge. Houghton, W. (1968): The Victorian Frame of Mind. London:Yale University Press. Hughes, H. (1968): News and the Human Interest Story. New York: Greenwood. Keating, P. (1991): The Haunted Study. London: Fontana. Keeble, R. (1998): Secret State, Silent Press: the New Militarism, the Gulf and the Modern Image of Warfare. Luton: John Libbey. Knightley, P. (1975): The First Casualty. London:Hodder and Stoughton. Langer, P. (1998): Tabloid Television. London: Routledge. McManus, J. H. (1994): Market Driven Journalism: Let the Citizen Beware? London: Sage. McQuail, D. (1994): Mass Communication Theory. London: Sage. Mazzolini, G. (1987): Media logic and party logic in campaign coverage: the Italian general election of 1983. European Journal of Communication, 2 (1):55–80. Oliner, S. (1992): The Altruistic Personality. New York: Free Press. Parrinder, P. (1972): H. G. Wells: The Critical Heritage. London: RKP. Philip, N. (1986): Charles Dickens: A December Vision. London: Collins. Porter, H. (1984): Lies, Damned Lies and Some Exclusives. London: Chatto and Windus. Postman, N. (1987): Amusing Ourselves to Death. London: Methuen. Reader, W. J. (1988): At Duty’s Call, a Study in Obsolete Patriotism. Manchester: Manchester University Press. Rutherford Smith, R. (1979): Mythic elements of TV news. In: D. Berkowitz (1997): Social meanings of News: A Text Reader. Thousand Oaks: Sage. Schiller, D. (1981): Objectivity and the News. Philadelphia:University of Pennsylvania Press. Sgard, J. (1976): Dictionnaire des Journalistes 1600–1789. Grenoble: Presses Universitaires de Grenoble. Smith, A. (1979): The Newspaper: An International History. London: Thames and Hudson. Snoddy, R. (1992): The Good, Bad and the Unacceptable. London: Faber and Faber.

Az oknyomozó újságírás története ⋅ 67 Sparks, C. (1991): Goodbye, Hildy Johnson: the vanishing ’serious press’. In: P. Dahlgren–C. Sparks (1991): Communication and Citizenship: Journalism and the Public Sphere. London: Routledge. Spurr, D. (1994): The Rhetoric of Empire. Durham:Duke University Press. Stearn, R. T. (1992): War correspondents and colonial war. In: J. M. Mackenzie (ed.): Popular Imperialism and the Military. Manchester: Manchester University Press. Stephens, M. (1988): A History of News. New York: Viking. Stocking, H. (1989): How Do Journalists Think? Bloomington: Indiana University Press. Taylor, S. (1996): The Great Outsiders: Northcliffe, Rothermere and the Daily Mail. London: Weidenfeld and Nicolson. Todd, E. (1987): The Causes of Progress. Oxford: Blackwell. van Poecke, L. (1988): The myths and the rites of newsmaking. European Journal of Communication, 1 (14):23–54. Walker, M. (1982): Powers of the Press. London: Quartet:116–20. Wilkinson–Latham, R. (1979): From Our Special Correspondent. London: Hodder and Stoughton. Williams, F. (1957): Dangerous Estate. London:Longman.

További ajánlott olvasmányok Cranfield, J. (1978): The Press and the Society. London: Longman. Curran, J.–Seaton, J. (1997): Power without Responsibility: The Press and the Broadcasting in Britain, 5. Kiadás. London: Routledge. Franklin, B. (1997): Newzak and the News Media. London: Edward Arnold, különösen a 4. fejezet. Hartley, J. (1992): The Politics of Pictures: The Creation of the Public in the Age of Popular Media. London: Routledge. Smith, A. (1979): The Newspaper, An International History. London: Thames and Hudson. Snoddy, R. (1992): The Good, the Bad and the Unacceptable. London: Faber and Faber. Stephens, M. (1997): A History of News. New York: Harcourt Brace.

3. A brit oknyomozó újságírás három évtizede Az oknyomozó újságírás hagyományai Hugo de Burgh

Az 1960-as években az angol lapoknak új versenytársa akadt, a televízió. Ezzel egy idõben, a fogyasztás fellendülésével a hirdetõk is egyre nagyobb reklámfelületet követeltek maguknak a médiában. A napilapok ezért terjedelmesebbek lettek, s az üresen maradt teret nagyriportok és képriportok töltötték ki. Doig (1997) azt is felvetette, hogy mindez egy kételkedésre hajlamos, tiszteletlen légkörben zajlott, ami megnövelte az oknyomozó újságírás becsületét. A fenti tényezõk együttesének köszönhetjük a mûfaj szárba szökkenését. „Leleplezésben” soha nem volt hiány, amely a valóság vagy annak valamely elõlünk elrejtett szelete nyomába eredt, ennek ellenére a komoly lapok elfordultak a tényfeltárás ama hagyományaitól, melyek a viktoriánus Nagy-Britanniában például a szegénység és kizsákmányolás körülményeinek feltárását eredményezték. A nagy politikai napilapok mindezt a bulvársajtóra hagyták, fõként a vasárnapi mellékletekre. Ezek rendszeresen közölték lekezelõ híradásaikat a prostitúcióról, vagy éppen pitiáner szélhámosokat neveztek meg (Leapman 1992:19). Mostanra a „társadalmilag elkötelezett” sajtó is átvette ezt a stílust, s W. T. Stead modorát utánozta. 1963-ban két jelentõs tényfeltáró közlés kavarta fel a közvéleményt. Ezeket azóta is követendõ példa gyanánt emlegetik. Az elsõ szerelmi háromszöget leplezett le Profumo miniszter, egy orosz titkosügynök, valamint egy call girl között. Az ügyet kimerítõen feldolgozta Peter Earle, a News of the World oknyomozó újságírója, aki addig rejtegette vidéken a lányt és cinkosait, amíg készen nem állt arra, hogy a világ elé álljon a sztorival (Earle 1963). Ez lett a témája a legelsõ Insight könyvnek, mely Scandal ’63 (Botrány, 1963) címen jelent meg, s amelyet még számos követett. A második nagy leleplezés a Sunday Times Insight exkluzív riportja volt. A szerzõ, Ron Hall ízekre szedte azokat a módszereket, amelyekkel egy bûn útjára tévedt háziúr tartotta rettegésben bérlõit (Leapman

A brit oknyomozó újságírás három évtizede ⋅ 69 1992:23). 1969-ben a Times poloska bevetésével szerzett bizonyítékot a fõvárosi rendõrkapitányság korrupciójáról (Tompkinson 1982). Ezek az esetek példát statuáltak. Az 1960-as évek végére számos fóruma létezett az országos sajtóban az oknyomozó újságírásnak, és akkor még nem szóltunk a helyi – városi és megyei – sajtóról, amely ugyancsak megpróbálkozott oknyomozással.1 A tényfeltárás három legjelentõsebb szócsöve közül a Sunday Times Insighttal késõbb még részletesen foglalkozunk. Két másik hosszú távon kiadott sajtótermék a Private Eye és a World in Action. Mivel ezekrõl a továbbiakban nem esik szó, itt beszélünk róluk. A Private Eye 1961-ben került a nagyközönség elé. Akkor is, akárcsak most, elsõsorban a példányszám tartotta el. Kitûnõ kapcsolatokkal rendelkezõ fiatalok egy csoportja állt a lap élén, akik szélsõjobbos (Auberon Waugh), romantikus konzervatív (Christopher Booker) és baloldali radikális (Paul Foot) munkatársakat egyaránt válogattak maguk mellé. A szerkesztõség közös vonása volt a kételkedés, a tekintély semmibevevése és nem csekély szatirikus véna. Együtt olyan magazint hoztak öszsze, amely egyszerre volt kiszámíthatatlan és merész, miközben nevetségessé tette a hangzatos jelszavak legtöbbjét. Kellõképpen gyûlölték és félték is a hatalmasok, meg mindazok, akiknek akadt félnivalójuk. A tehetõsek – kivált az iparmágnások és a vetélytárs szerkesztõk – vagyonokat költöttek a lap sárba tiprására. Szellemeskedõ stílusa és ama körülmény miatt, hogy elsõsorban azok a pénzemberek olvasták, akiket célba vett, Richard Keeble inkább amolyan udvari bolondnak, mint komoly tényfeltáró mûhelynek tekinti a Private Eye-t. Ennek ellenére itt jegyezzük meg, hogy a gyilkossági nyomozás is a profiljába tartozott. A lap javára írhatjuk, hogy lerántotta a leplet James Callaghan miniszterelnök gyanús kapcsolatairól és piszkos ügyeirõl; felgöngyölítette a Wandsworth városi önkormányzata által levezényelt építkezéseket övezõ korrupciót; megszellõztette a Poulson-ügyet (ld. alább); hazugnak mondta dr. Christian Barnard, a neves szívsebész hamis állításait; napvilágra hozta, miféle szankciókat foganatosított az Egyesült Királyság vezetõ olajtársasága Rhodeziában (a mai Zimbabwében); nagydobra verte, hogy Charles Haughney ír politikus (és késõbbi miniszterelnök) fegyverrel támogatta az IRA-t; továbbá közhírré tette a BBC lemezlovasainak megvesztegetését és számos más üzleti botrányt. A Private Eye valószínûleg Michael Gillard szakértelmének és megbízhatóságának köszönheti, hogy jobbára pénzemberek olvassák (Marnham 1982:134–7), jóllehet „Rotten Boroughs” (Rohad az önkormányzat) címû rovatát az 1990-es években a helyi hatóságoknak szánta (ld. 11. fejezet).

70 ⋅ Hugo de Burgh A Granada Television egyik fõ tulajdonosa annak a helyi kábelcsatornákat egyesítõ hálózatnak, melyeket együtt Independent Television néven szokás emlegetni. Õk indították el 1963-ban a World in Action címû mûsort. A WiA volt az elsõ heti hírösszefoglaló a brit televíziózásban: A World in Action mindent aktuálisnak tartott, a kormányhatározatoktól a bûnesetekig, a politikától a pop zenéig. Ez a mûsor komolyan vette magát… Hewat [elsõ szerkesztõje] abból indult ki, csak nagyon kevés nézõ vehetõ rá arra, hogy fél órára leüljön a képernyõ elé, hacsak nem életbevágó kérdésekrõl hall… Hewat érdeme, hogy tömeges nézettséget teremtett egy olyan tematikának, amelyet addig az elitnek tartogattak. (Granada 1993) David Plowright 1967-ben hozta létre az Investigation Bureau elnevezésû szerkesztõséget, amely tényfeltáró mûsorokat készített. Ez tovább firtatta az 1970-es években kirobbant helyi korrupciós botrányt; a Poulson-ügyet; feltárta Idi Amin ugandai tömeggyilkosságait; a hazai azbeszt-ipar alkalmazottjai körében elharapózó betegségeket; az Egyesült Királyság fegyverszállításait Argentínának, akkor, amikor a britek hadban álltak az országgal a falkland-szigeti válságban; az ír marhahús-feldolgozást övezõ korrupciót; a fiatalkorú bûnözõk ellen a börtönökben alkalmazott keménykezû bánásmódot; továbbá egy hírhedt jusztizmordot, a birminghami hatok néven elhíresült botrányt, amelyre még visszatérünk a 13. fejezetben (Fitzwalter 1998). A World in Action büszke lehetett arra, hogy az elsõk között vetette fel az atom felhasználásának biztonságát, s ezért meghatározó szerepet játszott ennek az energiahordozónak a háttérbe szorításában. Ugyancsak elsõként hozta szóba a királyi család adózásának ügyét, ami odavezetett, hogy mára a „királynõ ugyanúgy fizeti az adót, mint bármely más alattvalója” (Granada 1993). Szinte mindenki egyetért abban, hogy a World in Action számottevõen befolyásolta a hazai közéletet. Mikor 1999-ben a Granada Television beszüntette, sokan a közvélemény szerepének visszaszorulásaként és a mohóság térnyeréseként értelmezték ezt a lépést. A korszak nagy számú egyéni tényfeltárása között mára hármat tekintünk a mûfaj klasszikusának: a Poulson-ügyet, a thalidomide-botrányt, valamint a DC10-es katasztrófájának körülményeit felderítõ oknyomozást. 1970-ben egy fiatal angol újságíró, Ray Fitzwalter cikket írt a lapjába, a Bradford Argusba Poulson építész és közmunka-felügyelõ csõdjérõl.

A brit oknyomozó újságírás három évtizede ⋅ 71 Az ügyet magáévá tette Paul Foot, aki kétoldalas cikket szentelt a témának a Private Eye hasábjain. Idõvel a botrány annyira kiszélesedett, hogy már több elektronikus mûsor és a sajtó is foglalkozott vele. Mindez sarkalatos szerepet játszott abban, hogy 1974-ben létrejött a közélet tisztaságát vizsgáló királyi bizottság. Az újságírók érdeme, hogy feltárták a közszférát eluraló korrupciót, amely a legkisebb helyi hatóságokat ugyanúgy megmérgezte, mint a legfelsõ politikai köröket. Ray Fitzwalter különösen második filmjében mutatta ki nagy meggyõzõ erõvel és lépésrõl lépésre, miként használt fel Poulson politikusokat arra, hogy korrupt eszközökkel jusson közmegbízásokhoz, melyekbõl azonban csak a minél nagyobb nyereség érdekelte, s ezért hanyagul végezte el a kivitelezés munkáját (Granada 1973). 1972-ben a Sunday Times hosszadalmas hadjáratot indított, hogy az illetékesek elismerjék felelõsségüket a thalidomide-botrány áldozataival szemben, s megfelelõ anyagi kárpótlásban részesítsék õket. 1960 körül a Distillers nevû nagy gyógyszergyártó vállalat piacra dobta a thalidomide-ot terhesanyák számára, aminek az lett a szomorú következménye, hogy 451 csecsemõ születési rendellenességgel jött világra. Noha az ügy jelentõs nyilvánosságot kapott, a Distillers még egy évtized után is adós maradt a kárpótlással, ehelyett a cég megpróbált megállapodni az érintett családok jogi képviselõivel. Harold Evans és munkatársai, a Sunday Times újságírói vizsgálni kezdték az ügyet. Így emlékezik meg a történtekrõl Lord Denning bíró, aki visszautasította a Distillers ama követelését, hogy a Sunday Timest tiltsa el a törvény az ügy vizsgálatától, arra hivatkozva, hogy azt még tárgyalják: 1972. szeptember 24-én a Sunday Times megjelentetett egy cikket „Our Thalidomide Children: A cause for national shame” (Thalidomide-gyermekeink: nemzetünk szégyene) címmel. Mindez ráirányította a figyelmet a régóta húzódó jogi huzavonára. A cikkben a következõt olvashattuk: „Egyértelmûnek tûnik, hogy az új feltételek mellett a Distillers ügyvédei… a gyermekek ügyét képviselõ kollégáikkal karöltve keresik majd a peren kívüli megegyezés lehetõségét, mely az elmúlt hónapokban járható útnak bizonyult. Sajnos e megegyezés sehogyan sincs arányban azzal a sok szörnyûséggel, amit a thalidomide-gyermekek elszenvedtek… a kárpótlás alig több, mint annak az összegnek az 1%-a, amelyet a vállalat a thalidomideon keresett.” (Idézi Smith 1974:133)

72 ⋅ Hugo de Burgh A Sunday Times által lefolytatott nyomozás és az azon alapuló hadjárat – mely több évig tartott – jobb alkufeltételeket teremtett az áldozatok számára. A bíróság is elfogadta, hogy az újság a közérdeket szolgálva vitte az ügyet a nyilvánosság elé, amikor megsértette az igazságszolgáltatás jogszerûségét védõ törvényt (Evans 1983:4. fejezet). Knigthley (1977:10. fejezet) ugyanakkor úgy véli, hogy az eset a brit újságírás fiaskója, amely semmi mást nem ért el, mint hogy nagydobra verje az ügyet. Szerinte az elõnyös megállapodás nem az újságírók érdeme, hanem a Distillers részvényeseinek nyomására született meg. A sajtó szerepét és érdemeit az ügyben Page (1998) és Knightley (id. mû:10. fejezet) elemzi. Az utóbbi tanulmány az Insight csapatának fáradságos kutatómunkájáról is beszámol. Ennek további részleteirõl könyvünk 10. fejezetében, különbözõ vonatkozásairól pedig a 7–8. fejezetben olvashatnak. A korszak másik jelentõs újságírói vívmányával szintén a Sunday Times büszkélkedhet; nem más ez, mint a DC-10-es repülõgép 1974-es légikatasztrófája. A 10. fejezetben röviden összefoglaljuk az eset lényegét. A szakmát természetesen lenyûgözték a hasonló sikerek, az érdekcsoportok és politikai képviselõik azonban nem voltak ennyire lelkesek. Mikor a sajtó firtatni kezdte Harold Wilson miniszterelnök magán-üzleteit, az 1970-es évek munkáspárti kormányzata dühödten reagált e vakmerõségre. 1977-ben megalakult a Királyi Sajtóbizottság, amely többek között azzal vádolta az újságírókat, hogy „méltatlan eszközökkel törtek a munkáspárti miniszterek hírnevének sárba tiprására” (Doig 1997:196). Az 1970-es évek második felében gazdasági pangás köszöntött az Egyesült Királyságra. A nyomtatott sajtó anyagi és munkaerõ-gondokkal küzdött, ami a tényfeltáró vállalkozások számát is megcsappantotta. A Daily Mirror (ma Mirror) rajongói azzal vádolták a lapot, hogy bár korábban a másként gondolkodás fontos védõbástyája volt, a gazdasági versenyben feladta állásait, s átállt a népszerûséghajhászok oldalára (Pilger 1977, Molloy 1977). Az 1980-as évekre a televízió tényfeltáró ténykedése jelentõsebbé vált a nyomtatott sajtóénál. A helyi televíziós társaságok egymással versengve teljesítették a mûsorszerkezetre és a tartalomra vonatkozó országos elõírásokat (Gibbons 1998:72). A BBC rádió ekkor indította útjára File on Four címû tényfeltáró mûsorát, amelyrõl késõbb ejtünk szót (ld. 11. fejezet).

A brit oknyomozó újságírás három évtizede ⋅ 73 Az oknyomozó újságírás és a Vaslady, 1979–97: a félelem és bohózat évei A brit politikusok és a média kapcsolatával több könyv is foglalkozik. Ennek ellenére, ha át kívánjuk tekinteni a brit tényfeltáró újságírás helyzetét az 1979–97-es évek konzervatív kormányzatának idõszakában, nem kerülhetjük meg ezt a kérdést. Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy Tatcher asszony leköszönéséig sok oknyomozó újságíró érezhette veszélyben az egzisztenciáját. Mikor John Major került a Vaslady helyére, alig három év leforgása alatt tizenöt miniszter kényszerült lemondásra, mivel egymás után kerültek a nyilvánosság elé a politikusok félrelépésének, mohóságának vagy kicsinyes megveszthetõségének nevetséges részletei. A korábbi félelem ezzel – legalábbis az újságírók szemszögébõl – bohózatnak adta át a helyét. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a bulvársajtó élvezettel dagonyázott a szennyben (volt miben), míg a nagy politikai lapok a köztisztviselõk mulasztásait taglalták. A bulvársajtót rögeszmésen foglalkoztatták a királyi család jelentéktelen tagjainak félrelépései (News of the World, 1985. július 7.).2 1986-ban a Konzervatív Párt alelnökét, egyúttal sikeres regényírót vette célba a média, mivel 2000 fontot fizetett egy örömlánynak, hogy külföldre távozzon. Ennél komolyabb eset volt az, amit a News of the World hozott nyilvánosságra. 1988-ban egy másik hírhedt call girl, akinek több barátja akadt vezetõ politikusok között, mi több, a Sunday Times szerkesztõjével is viszonya volt, belépõt kapott a parlamentbe. A sajtó elcsámcsogott Bobby Robson futball-menedzser hûtlenkedésén is. Ugyancsak csiklandóssága okán foglalkozott három kerek hónapig egy, a maga korában közismert televíziós riporter, Frank Bough magánéletével (Bainbridge és Stockdill 1993:319). Hasonló fajsúlyú skandalum volt, amikor a pénzügyminiszter (Norman Lamont) tudtán kívül bordélyként használták a lakását. A vezetõ üzletemberek és szappanopera sztárocskák ilyen-olyan kalandjai amúgy is hosszú oldalakat töltöttek meg. Inkább szolgálta a közérdeket, mikor a News of the World (NoW) 1984ben nyilvánosságra hozta a kormány ingatlanügyi hivatalában elharapódzott korrupciót. Mint neve is sejteti, ez az intézmény felügyelt a legtöbb állami földtulajdonra (Macaskill 1984). A NoW érdeme volt az is, amikor kiderült, hogy az Alsóház IRA terroristát foglalkoztatott alkalmazottai között (1987). A mûsor „Operation Gold Ring” (Aranygyûrû hadmûvelet) címû, 1990-es epizódjában foglalkozott az illegális bevándorlók

74 ⋅ Hugo de Burgh érdekházasságával, akik fizettek a boldogító igenért (az angol hölgyek néha már férjnél voltak), s közhírré tette, hogy egy plasztikai sebészeti klinika eltorzította klienseit, vagy fájdalmat okozott nekik a beavatkozásokkal (Bainbridge 1993:331). Gary Jones arra jött rá, hogy a bíró szándékosan igazságtalan ítéletet hozott egy Ouidzsa-jóstáblával kapcsolatos gyilkossági ügyben. Ez és a pedofilok kimerítõ vizsgálata olyan sztorit jelentett, amelyet bármely médium szívesen mondott volna magáénak (Jones 1999). A legnagyobb sikert mégis a futball-muftik és bûntársaik ügyét firtató mûsor aratta („Soccer Chiefs and Vice Girls” – Futball-muftik és bûnös lánykák, Mahmoud 1998), amely ékesszólóan ecsetelte, mi minden van a füle mögött az UK két élvonalbeli futballcsapata fõnökeinek. Cinkostársaik mindent gondosan számon tartottak. Az egyik nem volt más, mint a NoW tényfeltáró részlegének feje, Mazher Mahmoud. Mahmoud egyike a brit újságírás legszínesebb egyéniségeinek, aki azzal aratott sikert, hogy többek között arab sejknek is beöltözött. A kor fontos kérdései közé tartozott az atomenergia hasznosítása, s az ezt szorgalmazó érdekcsoportok erõszakossága (Foot 1990:57–63). Az ügyet övezõ kétességekkel és veszélyekkel foglalkozott a Yorkshire Television sorozata, továbbá James Cutler és Rob Edwards Britain’s Nuclear Nightmare (Nagy-Britannia nukleáris lidércálma) címû 1988-as könyve. A szerzõpáros elsõ ízben vetette fel az atomlétesítmények rákkeltõ mivoltát. Az ekkor kezdõdõ tudományos vita máig nem ért véget. Az adás napján, 1983. november 1-én Tatcher asszony az Alsóházban reagált az elhangzottakra, s megígérte, hogy sürgõsen kivizsgálják az ügyet. Az ekkor felállított Black bizottság vizsgálatai a mai napig tartanak (Edward 1999). Szintén a mûsornak köszönhetõ, hogy létrejött a sugárzásnak az egészségre és környezetre gyakorolt hatását vizsgáló tanácsadó testület. A rettenhetetlen újságíróknak rosszkor jött a falklandi válság, az ír helyzet súlyosbodása, s a média és a kormány szüntelen csatározása is nehezítette helyzetüket. Ami a nagy lapokat illeti, a média és a kormány viszonyát alaposan elmérgesítette az 1982-es falklandi válság, mikor a hivatalosság még a helyzet rutinszerû, tárgyilagos elemzését is hazaárulásnak bélyegezte (Meyer 1998). A kormány túlméretezett reakcióiról emlékezik meg Harris (1994) és Adams (1986). Az illetékesek hevesen ellenálltak a média ama kísérletének, hogy a mélyére ásson a Belgrano tábornok nevet viselõ argentin csatahajót övezõ titkoknak. A kormány beperelte Clive Ponting köztisztviselõt, aki a mondott ügyben megszellõztette az újságíróknak a miniszterek kétkulacsosságát a parlamenttel szemben (Thornton

A brit oknyomozó újságírás három évtizede ⋅ 75 1982:15). A kormány nem sokra ment Pontinggal. 1983-ban, Sarah Tisdalt már jobban el tudta intézni. A hölgy adatokat szivárogtatott ki nagy hatótávolságú rakéták Nagy-Britanniába telepítésérõl. Valószínûleg ez az eset ösztönözte a törvényhozókat 1988-ban a hivatali titkokat illetõ új szabályozás meghozatalára.3 1984-ben John Stalkert, egy magas rangú rendõrtisztet, akit az északír rendõrség állítólagos visszaéléseinek kivizsgálására küldtek ki, elmozdítottak állásából. Az õ félreállítását, valamint Colin Wallace-ét, a kormány északi-írországi piszkos sakkhúzásainak másik áldozatáét kimerítõen vizsgálta Paul Foot (Foot 1990:191; Pincher 1991:178). Hosszú volna felsorolni azoknak az észak-ír helyzettel foglalkozó mûsoroknak a teljes lajstromát, amelyeket beszüntettek, vagy zsarolással bírtak hallgatásra az 1980-as években (Thornton 1989:9). A Real Lives-t 1985-ben vették le a mûsorról. A kormány a Thames Televisiont is rövidebb pórázra fogta, amikor „Death on the Rocks” (Halál a sziklákon) címû tényfeltáró mûsorában firtatni kezdte, miért öltek meg IRA-terroristákat törvényszéki tárgyalás nélkül. Késõbb a kormányt felmentette egy nyilvános vizsgálat (Bolton 1990). Így ír e hírhedt esetrõl Bailey és tsa: 1988-ban a Thames Television „Death on the Rocks” címen közétette a This Week dokumentumfilmjét, amely három terrorista agyonlövésének körülményeit vizsgálta. Az esetre Gibraltárban került sor még az év elején. Mint kiderült, a három IRA-tag nem viselt fegyvert. A kormány azt a magyarázatot adta, hogy a meggyilkolt IRAaktivisták bombát szándékoztak elrejteni a szigeten, s a SAS elit-alakulat katonái csak önvédelembõl lõtték le õket. A film mindamellett új tanúval is elõállt, aki kijelentette, hogy a kommandósok elõzetes figyelmeztetés nélkül lõttek a kezüket feltartó szerencsétlenekre. Ez a munka újra felszította a vitát a biztonsági erõk gyilkos kedvérõl a terroristákkal szemben. Nem csoda, hogy Tatcher asszony erõs nemtetszését nyilvánította. (Bailey és tsa 1995) Már ezek az esetek is érzékeltetik, milyen feszült a viszony a nagy napilapok és a kormány között. Szó mi szó, vezetõ politikusok száját naponta hagyja el ilyen-olyan sértés az újságírók szavahihetõségérõl általában, vagy a BBC-rõl konkrétan. Tettlegességig 1987-ben fajult a viszály, amikor a kormány engedélyt kapott a BBC rádió biztonsági erõkrõl szóló 1987-es sorozatának – My Country Right or Wrong (Hazám jól-rosszul)

76 ⋅ Hugo de Burgh – elnémítására. A rendõrség megrohamozta a BBC Scotland központját. A házkutatás során elkoboztak egy hatrészes sorozatot, melyet Duncan Campbell készített a BBC megbízásából Secret Society (Titkos társaság) címen. A hatóságok attól sem riadtak vissza, hogy betörjenek Campbell és két másik újságíró lakására. A hivatalosság paranoiájának és erõszakosságának ez a szélsõséges példája Zircon-ügy néven híresült el, amellyel többek között Ewing és Gearty foglalkozott 1990-ben. Az 1980-as évek attól visszhangoztak, hogy õfelsége, a királynõ kormánya meglehetõsen ízléstelenül próbálta betiltani egy volt brit titkos ügynök emlékiratait (Peter Wright: Spycatcher). A könyvet övezõ hírverés természetesen odavezetett, hogy azonnal piacra dobták, és vitték, mint a cukrot azok is, akiket különben nem érdekelt volna egy szakkérdéseket feszegetõ emlékirat. A konzervatív kormánynak ez a kirohanása is bizonyítja, hogy folytatva munkáspárti elõdje nemes hagyományait, a cenzúra és titkosítás fokozásával iparkodott elejét venni a média kíváncsiskodásának. A hasonló példák olyan számosak, hogy helyszûke miatt nem foglalkozhatunk velük (Ewing és Gearty 1990). Egyet mégis megemlítünk közülük. 1991 októberében a Channel 4 Television (melyet 1982-ben hozott létre a konzervatív kormány, ld. 11. fejezet) a Dispatches (Jelentés) részeként levetítette a „The Committee” (Bizottság) címû filmet. A rendõrség úgy feldühödött ezen, hogy az 1974-es terrorizmusmegelõzõ törvény értelmében kieszközölte a produkcióval kapcsolatos összes anyag elkobzását. Így akart megbizonyosodni arról, miféle források alapján állította a televíziós csatorna, hogy a rendõrök szövetkeztek az észak-ír terroristákkal más csoportok megsemmisítésére. A következõ évben a Channel 4-re 75 000 font bírságot róttak ki, amiért nem volt hajlandó megnevezni a „The Committee” hírforrásait. A kormány nem elégedett meg ennyivel. A szabad piac törvényeire hivatkozva kísérletet tett a BBC beszüntetésére. E lépésében az újságírókkal szemben általában, konkrétan pedig az oknyomozó kollégák iránt táplált ellenszenv vezérelte. Kormánybeavatkozásra vált a rádió és a televízió egyre inkább kereskedelmi jellegûvé (ha a BBC szétverése nem is, ez legalább sikerült) (Goodwin 1998: 166; Gibbons 1998). Érdekes módon az átszervezést leglelkesebben támogató politikusok egyikét-másikát ott találjuk a „Maggie’s Militant Tendencies” (Maggie katonás hajlamai) címet viselõ tényfeltáró riport szereplõi között.

A brit oknyomozó újságírás három évtizede ⋅ 77 Az 1990-es évek fellendülése Bármilyen nagy volt is az állandósult feszültség, melyet az imént felvázoltam, valójában inkább ösztönzõen hatott a tényfeltáró és kvázi-tényfeltáró újságírásra, kivált a televízió esetében. Találomra keresgélve egy 1995-ös adattár (Programme Reports 1995) ugyanezen évbõl származó számsoraiban, azt találjuk, hogy az Egyesült Királyságban 300 programot mondhatunk oknyomozónak, akkor is, ha kizárjuk a tényfeltáró elemeket tartalmazó szórakoztató mûsorokat. Az 1990-es években újabb háttérmûsorok születtek, némelyik idõrõl idõre tényfeltárásra is vállalkozott: * * * * * *

BBC Inside Story BBC Public Eye ITV Network First C4 Cutting Edge ITV First Tuesday C4 Street Legal

Akadnak a történelmet vallató programok is. Ilyen a BBC Timewatch címû sorozata vagy a Channel 4 Secret History címû mûsora. A Witness – szintén a Channel 4-tõl – idõrõl idõre foglalkozik történelmi témákkal, mint például amikor a Sinn Fein, az ír nacionalista párt és a nácizmus kapcsolatát vizsgálta (C4 1997). Az 1990-es évek kifejezetten tényfeltáró jellegû mûsorai a következõk: * * * * * * * * *

ITV The Cook Report C4 Countryside Undercover BBC Taking Liberties ITV Beam and Da Silva ITV Disguises C4 Undercover Britain BBC Here and Now BBC Rough Justice BBC Private Investigations

Azok az 1990-ben megkockáztatott jóslatok, miszerint az oknyomozó újságírás nem kerül ki épen a fokozódó kommercializálódásból, 1995ben még nem teljesültek. Ellenkezõleg, a mûfaj ereje teljében volt.

78 ⋅ Hugo de Burgh A tényfeltáró újságírók idõrõl idõre visszavonulót fújtak ugyan – például amikor a Panorama visszavonta vizsgálódását a Westminster helyi tanácsában elharapózó korrupció ügyében, ama választások után, melyek során a visszásságok napvilágra jöttek. A Central TV törölt mûsoráról egy Cook-riportot a lobbizásról (ezzel együtt azonban szabadon hagyta a terepet a Guardian számára). Valószínûleg épp a lefülelt lobbizó hatott ide. Paul Jackson, a Carlton Television ügyvezetõ igazgatója pedig a következõ hírhedtté lett kijelentést tette a World in Action sikeres hadjáratáról, melynek köszönhetõen szabadon eresztették a birminghami bombarobbantókat: „A televíziónak nem feladata kihozni az elítélteket a börtönbõl. Az a dolga, hogy érdekfeszítõ mûsorokat készítsen” (Fitzwalter 1999). Ennek ellenére az oknyomozó újságírók is figyelmet keltettek a korrupciót érintõ sorozatos kutakodásaikkal, amelyek színes egyéniségek és nagy nevû intézmények viselt dolgait firtatták.

Mégis bunda a bunda A „Cash for Questions” (Pénzkérdés) saga 1994-tõl 1997-ig tartotta a közérdeklõdés központjában a politikai suskust. Sokan vélik úgy, hogy ez a mûsor ásta alá annyira a konzervatív kormány hitelét, hogy megbukott az 1997-es választásokon. Az újságírótanoncokat mindebbõl a következõ fõ pontok érdekelhetik. Röviddel a Sunday Times megalakulását követõen, egy csalit is bedobó újságírói trükk (ld. 1. fejezet) kiderítette, hogy honatyák pénzért különbözõ szívességeket tesznek. Mohamed al Fayed üzletember és a londoni Harrods nagyáruház tulajdonosa ez alkalommal árulta el a Guardiannek,4 hogy a vele kapcsolatban álló képviselõk igenis megkenhetõk. Neki is sikerült, meg egy közismert lobbizónak, Ian Greernek is. Azért haragudott meg rájuk, mert a tetemes összegeket zsebre vágták ugyan, az érdekeiért azonban elfelejtettek kiállni. Fizetett például azért, hogy a honatyák tegyék fel a számára fontos kérdéseket, vagy puhítsák meg a kiszemelt minisztereket. Mindez nevek említése nélkül zajlott, így a lobbizók az egész képviselõházat és kormánytestületet lóvá tették. Hosszan vizsgálva magát a vétkes lobbistát és felbérelt politikusainak népes nyáját, az újságírók további kellemetlen részletek nyomára bukkantak újabb lobbizásokról. Ekkor derült ki például, hogy Greer úgy iparkodott befolyásolni a kormány politikáját, hogy drogot árulhasson fiataloknak (Leigh és Vulliamy 1997:126). Az akkori szerb elnök, Szlobodan Milosevics érdekében is lob-

A brit oknyomozó újságírás három évtizede ⋅ 79 bizott, épp akkor, amikor az elnök csapatai szörnytetteket követtek el a volt Jugoszláviában (Uo.:8. fejezet). A nyomozás jó részét annak a rágalmazási pernek a részletei erõsítették meg, amellyel Neil Hamilton parlamenti képviselõ perelte be a lapot, a törvényszék azonban késõbb elejtett. Hamilton, mit ad isten, pont azokért az országos ügyekért felelt, amelyekért titokban Ian Greernek lobbizott. A Guardian vizsgálódásának és az ezt kísérõ jogi csatározásoknak a részletei méltán tarthatnak számot az újságírótanoncok figyelmére. Átfogóbb nézõpontból az ügy emellett rávilágít az angol jogrendszer ama gyengéire, amelyekkel a 7. fejezetben is foglalkozunk. Kiderül belõle, hogy a brit parlament képtelen olyan átlátható és átvilágítható önszabályozásra, mint az amerikai. Egyúttal az sem marad véka alatt, milyen gyenge lábakon áll a hazai újságírók szabadsága, amikor nyilvánvaló jogsértésekkel, mi több bûntettekkel szembesülnek (Leigh és Vulliamy 1997:244). Ugyanakkor az eredményekrõl se feledkezzünk meg. A Guardian gárdája legalább az erkölcsi gyõzelmet magáénak tudhatta, amikor rosszakarattól kísért vizsgálódásai nyomán Hamilton és Greer visszavonták vádjaikat. Ezzel együtt sem ismerték el bûnösségüket, nagyon hamar eltûntek viszont a közéletbõl. Az elsõ nagyszabású korrupcióról a Guardian 1994. október 20-án rántotta le a leplet. Röviddel késõbb a kormány független bizottságot nevezett ki a közélet tisztaságának kivizsgálására: ez volt a Nolan bizottság. Ténykedése a továbbiakban új viselkedési mércét állított fel a képviselõk számára. Mindenekelõtt Hamiltont számoltatták el. Az erre vonatkozó anyagot Gordon Downey bizottsági tag adta közre (Leigh 1999). A Jonathan Aitken-ügy bizonyos költségeket övezõ kicsinyes mesterkedésekre vonatkozott. Az elrejtésükbe azonban akkora energiát fektettek az érintettek, hogy ebbõl joggal gyanakodhatunk sokkalta nagyobb horderejû és döbbenetesebb bûntényre. Hogy mi lehetett valójában, azt most már örök homály fedi. Annyi mindenképpen kiderült beható vizsgálódás után, hogy Aitken védelmi minisztersége5 idején hosszú ideig üzleti kapcsolatban állt a Szaudi királyi család hercegeivel, ami egyikük valóságos lakájává alacsonyította. E szolgaság lehangoló részleteirõl Harding és mtsai számoltak be 1997-ben. Akárcsak Hamilton esetében, a „célszemély” helyzetén csak tovább rontott a pereskedés, mivel a bûnösök mindkét esetben az újságírókra figyeltek, és nem arra, hogy elrejtsék a szennyest. Ez most történetesen Aitken személyes életére vonatkozott, s látszólag jelentéktelen, mégis ártalmas részleteket tartalmazott. 1999ben végre tisztázódott, melyik cég milyen ügyletben vett részt, s mekkora összeg ütötte a markát mindezért Aitken munkatársának és cinkosá-

80 ⋅ Hugo de Burgh nak. Maga Aitken épp ezekért az ügyekért felelt mint miniszter (Pallister és mtsai 1999). David Leigh, aki a kezdet kezdetétõl részt vett a nyomozásban, a következõképpen foglalta össze, mit gondol a sztoriról és az eredményrõl: „A dolog iróniája az, hogy mivel a Guardian nyomára jutott Aitken kétes kirándulásának a párizsi Ritz Hotelbe, végül nem jött létre üzlet, s egyetlen cinkostárs sem kapott egy fityinget sem (Leigh 1999). Aitkenre ennek ellenére börtön várt, amiért bûneit tagadva kísérletet tett a törvény kijátszására.

A téma nagysága A fenti összegzésbõl kitûnik, hogy az Egyesült Királyságban az oknyomozó újságírókat rögeszmésen foglalkoztatják a közbiztonsági kérdések, valamint a kenõpénzek. Ez volt az a két terület, amely menten magára hívta a közfigyelmet. Ennek ellenére tényfeltárás egyéb területeken is folyt, amilyenek a széles értelemben vett vállalati korrupció, a közigazgatás, társadalompolitika és igazságszolgáltatás visszaélései, a történelem, környezetvédelem, a nagypolitika és a külügy. A vállalati korrupció megint csak változatos képet mutatott. Akadt például olyan háziúr, aki alaposan megszedte magát a lakhatási támogatáson (ITV:Beam and Da Silva, 1994. január 1994), mások zaklatták vagy jogtalanul kilakoltatták bérlõiket (Channel 4: Living in Fear – Félelemben élni, 1994. január 24). A magán õrzõ-védõ vállalkozásokról is kiderült, milyen veszélyesek (ITV:The Wrong Arm of the Law – A törvény bal keze, 1994; BBC1:Out of Order – Üzemen kívül, 1997. október 21). Több mûsor foglalkozott sikkasztással, mint például a Channel 4-nek a Nemzetközi Kereskedelmi és Hitelbankról készült dokumentumfilmjei (1991. augusztus 13). Ott volt azután a Barlow Clowes-ügy (1992. február 27), továbbá a BBC2 filmje holmi könyvelõi leleményekrõl és árrögzítésekrõl 1992. március 2). Az Observer, Michael Gillard-ral az élen, a hazai adóhatóság, az Inland Revenue berkeiben megtermõ korrupciót göngyölítette fel (Gillard 1996). Ugyanõ foglalkozott a Deutche Morgan Grenfell botrányával (Gillard 1997). Egy másik alkalommal a Guardianbe írt, amikor a világ elé tárta, miként segítette a kolumbiai rendõrséget a British Petroleum mamutvállalat, egy olyan rendõrséget, amelynek több mint sok volt a rovásán, ami az emberi jogok megsértését illeti. A közszférával egy sereg nevelési mûsor foglalkozott, némelyik elmélyültebben. Ilyen volt a „Do Schools Fail Children?” – Félrenevelik az is-

A brit oknyomozó újságírás három évtizede ⋅ 81 kolák a gyerekeket? (BBC2, 1993. november 16), továbbá az „Inspecting the Inspectors” – Vizsgáznak a tanfelügyelõk (Channel 4 1998). Ez utóbbiról a 11. fejezetben bõvebben is szólunk. Komoly vádak hangzottak el a rendõrség ellen kokain-ügyben (WiA, 1992. november 23), s azt is megtanulhatta az angol állampolgár, hogyan tesznek szert új névre a bûnözõk (WiA, 1996. március 11). A riporterek gyakran öltöztek be kiszolgáltatott nyomorultnak. Elõször a WiA újságírója próbálkozott meg ezzel 1992. március 9-én, aki hajléktalannak adta ki magát. Olyan sorozatok követték, mint az Undercover Britain (Channel 4) és a Disguises – Álruhák (ITV).6 A média elõszeretettel foglalkozik betegségekkel. A korszak talán leghírhedtebb oknyomozó riportja egy angol kórházban bekövetkezett meglepõen nagyszámú mûtéti halálozást vizsgált, a személyzetet késõbb be is vádolták. Nem sokkal kisebb érdeklõdésre tartott számot mûtõsegédek sötét üzelmeinek leleplezése (BBC1:Public Eye, 1995. március 21). Több mûsor foglalkozott az idõsek (Channel 4:Dispatches, 1992. január 21) vagy elmebetegek (Channel 4:Cutting – Az élen, 1992. december 7) testi bántalmazásával. Sokan és sokszor vitatták a fogamzásgátlók mellékhatásait (WiA: „Safe Sex?” – Biztonságos szex?, 1995. július 10). Hasonló felháborodást kavart rákos betegségek halmozott elõfordulása katonai támaszpontok környékén (WiA: „Shadow of the Bomb” – A bomba árnyékában, 1996. szeptember 9). A Dispatches az elsõk között, már 1994-ben felvette a kergemarhakór emberi érintettségének lehetõségét (Lloyd 1998). Nagy botránynak számított, amikor kiderült, hogy bizonyos jótékony célú szervezeteket pedofilok szálltak meg, akik kihasználták a lehetõséget, hogy kelet-európai fiatalok közelébe férkõzhetnek (WiA: „In the Name of Charity” – Jótékonykodjunk, 1995. április 3.). Egy mûsorsorozat Indonézia kelet-timori gyarmatával foglalkozott, s Ausztrália bûnrészességét vizsgálta az ottani tömegmészárlásban. Az ügyet John Pilger göngyölítette fel, s a Carlton Television készítette a felvételeket (pl. 1999. január 26-án). A WiA egy epizódja Szlovákiából és a Cseh Köztársaságból menekült cigányok közé vezetett, annak példájaként, hogy a tényfeltáró újságírók nem ódzkodnak darázsfészekbe nyúlni, és népszerûtlen, nehéz témáknak is nyomába erednek (Index 1998). A Dispatches két 1995ös mûsorát szakmai elismerés-özön fogadta. A „The Drilling Fields”-et (Olajmezõk) Kay Bishop és Glenn Alison jegyzi, míg a „Torture Trail” (A kínzás ösvényein) Martin Gregory munkája. Szakmai rövidlátás azt képzelni, hogy az ilyen programok csupán egy külügyek iránt valamiért érdeklõdõ elenyészõ kisebbséget foglalkoztatnak. A többséget úgyis csak

82 ⋅ Hugo de Burgh a pikáns históriák izgatják, legyintenek ezek a szakemberek. Nos, amennyiben irányadónak vehetjük a Guardian által a kérdésnek szentelt teret, az a történelmi oknyomozás is érdekelt sokakat, amely feltárta, miként bántak svájci bankok és német iparosok üldözött kisebbségekkel az 1930–50-es években. A témát Oskar Scheiben újságíró kezdte el feszegetni (a svájci Wochenzeitung hasábjain). A brit újságírók által kezdeményezett szép számú történelmi oknyomozás közül, melyek az 1990-es években zajlottak, néhányról a 13. fejezetben is szólunk. Közülük is kiemelkedik az, amelyet a Guardian riportere, Jaspar Becker folytatott le, aki a kínai 1958–61-es nagy éhínség körülményeit kutatta Hungry Ghosts (Éhes szellemek) címû kötetében. Egy oknyomozó újságírással foglalkozó kötet nem nélkülözheti a Panorama említését. Nagy-Britannia leghosszabban futó háttérmûsora, egyúttal a BBC büszkesége nem elsõsorban tényfeltáró jellegérõl ismert. Riportok, sok háttérelemzés és kevéske oknyomozás követik benne egymást. A mûsor szerkesztõi mindig is tudatában voltak annak, hogy a politikusok a BBC szócsövének tekintik. Clive Edward helyettes szerkesztõ a következõképpen méltatja a Panoramat: Talán ez a világ legismertebb háttérmûsora, s egyúttal a BBC védjegye is. Mindent elkövet, hogy eleget tegyen ennek a felfokozott várakozásnak, amely biztosítja helyét a BBC1 keretei között. Ugyanakkor a BBC legfontosabb hírmûsora is, nemhiába munkálkodunk azon, hogy mienk legyenek a világ legjobb sztorijai. Ezért foglalkozunk az euróval, ha nem is birizgálja fel túlzottan a kedélyeket. Végül is a BBC-nek az a küldetése, hogy megmagyarázza nagy horderejû kérdések hátterét. Sokat fáradozunk azon, hogy mindeközben szórakoztatóak is maradjunk. Bármilyen jók vagyunk, még így is kicsi a nézettségünk. Ez egyaránt vonatkozik a skót választásokra, Ruandára vagy az euróra. (Edward 1999) Valahányszor valami közérdekûvé válik, s úgymond „hosszan foglalkoztatja a nyilvánosságot”, a Panorama mûsorára tûzi. Ilyen volt a mobiltelefonok kérdése („The Mobil Mistery” – A mobil-rejtély, 1999. május 24); a genetikailag módosított élelmiszert övezõ viták („Frankenstein Foods” – Szörnyszülött ételek, 1999. május 17); a dolgozó anyák helyzete („Missing Mum” – Mama, hiányzol, 1999. május 17.) vagy a gennyes agyhártyagyulladás („Every Parent’s Nightmare – Minden szülõ rémál-

A brit oknyomozó újságírás három évtizede ⋅ 83 ma, 1999. február 22.). Amint azonban Edwards beszámolt róla, a mûsor olyan kérdésekkel is foglalkozik, amelyek kevésbé népszerûek, noha mindenképpen joggal tarthatnak számot a köz érdeklõdésére. Ilyenek a skót választások („The Battle for Britain” – Harc Nagy-Britanniáért, 1999. április 26), a biológiai hadviselés („Plague Wars” – A ragály mint harci fegyver, 1998. július 13–14) vagy a ruandai háború („When Good Men Do Nothing” – Amikor a jók semmit sem tesznek, 1998. december 7). Az elmúlt évtized tényfeltáró újságírásának fontos eredménye kormányvisszaélések feltárása volt a tömegtájékoztatás területén („Getting the Message Across” – Értse, aki tudja, BBC 1998). Vivian White újságíró a riport keretében olyan közhasznú televíziós hirdetés ügyében vizsgálódott, amely fiatal munkanélküliek újraképzésérõl szólt. Azt találta, a hirdetést nem olyan idõben sugározták, amikor elérhették volna vele a fiatalokat, hanem éppenséggel az elsõdleges véleményformálókat célozták meg vele, akiknek véleményét befolyásolva a szavazataikat is megszerezhették. A „The Great Pensions Gamble” (Nyugdíjasok nagy hazárdjátéka, 1996. október 14.) címû riport készítõi rejtett kamerát helyeztek el egy lakásba, majd a csapat egyik tagja különbözõ vállalatok ügynökeinek kínált meg nem engedett üzletet a helyiségben (mindig ugyanazokat az életrajzi részleteket sorolta fel). Várták, melyik cég sétál be a csapdába. Az 1997-ben hatalomra kerülõ munkáspárti kormány igazgatásának elején a Panorama felmérte a londoni metró állapotát. Akkoriban mindenki egyetértett abban, hogy a földalatti hálózat felújításra szorul („Down the Tube” – A föld mélyében, 1997. június 16.). Az illetékesek felvállalták az elõzõ kormány által megjelölt költségeket, ugyanakkor a metró korszerûsítését is szükségesnek vélték. „Logikailag a helyzet egyetlen megoldása a privatizáció volt” (White 1999). Csakhogy a minisztériumok ellenezték ezt. Mikor a Panorama – ahogy a kérdés fontossága megkívánta – interjút készített a privatizációt ellenzõ miniszterrel, a forgatócsoport egyik tagja az iroda padlóján rábukkant egy „Panorama” felirattal megjelölt file-ra. Belenézve látta, hogy az eligazítás irányelveit tartalmazza a miniszter számára. Ebbõl kiderült, hogy a kormány valóban komolyan fontolgatja a privatizációt. Attól a pillanattól fogva, hogy ez a bizonyíték bekerült a programba, és a várakozásoknak megfelelõ botrányt kavarta, a mûsort joggal nevezhetjük tényfeltárónak, noha csak véletlenül lett azzá. Bár hazai földön csekély az érdeklõdés a külügyek iránt, a Panorama kitartóan foglalkozik külpolitikával. A kritikusok nagyra értékelték Tom Mangold tényfeltáró riportját, amelyben azt vizsgálta, nem állnak-e CIA

84 ⋅ Hugo de Burgh befolyás alatt az iraki ENSZ fegyverzetellenõrök („Secrets, Spies and Viedotype” – Titkok, kémek és videoszalagok, 1999. március 22.). Clive Edward nem von éles határt tényfeltáró és másfajta újságírás között a Panorama tevékenységében. Így beszél errõl: Minden mûsorunknak van tényfeltáró eleme is. Ott vannak azután azok a hosszú távú, beható oknyomozást feltételezõ riportok, mint a Rosemary Nelson eset (1999. június 21.). Ezt a klasszikus tényfeltárást legkiválóbb oknyomozó riportereink egyike, John Ware folytatta le. Hónapokat töltött az üggyel, s minden lehetséges vonatkozását végigvette, mivel jogilag roppant bonyodalmas a dolog. Mindez sok olyasmit hozott nyilvánosságra, amirõl különben nem lett volna tudomásunk. Akadnak azután olyan mûsoraink, amelyek nem száz százalékosan oknyomozó jellegûek, mégis van ilyen összetevõjük. A „The Mobil Mistery” készítése közben például kiderítettük, hogy az amerikaiak által pénzelt kutatócsoportnak már épp elég adat állt rendelkezésére, hogy változtasson álláspontján… minderrõl senki nem tudott, és nagy port is kavart a maga idejében. A „Frankenstein Foods” arra mutatott rá, hogy azok a bizottságok, melyeknek érdekeinket kellene védeniük, tele vannak bólogató jánosokkal. A „To Catch a Cop” – Elfogni egy zsarut (1998. október 19.) és a „The Case of India One” (1998. január 12.) egyaránt rendõrségi korrupcióra derít fényt… Mindig olyat kívánunk mutatni nézõinknek, amirõl nem tudnak, és amit a döntéshozók szeretnének is homályban hagyni. (Edwards 1999) Hogy a Panorama meddig képes felvállalni Edwards által körvonalazott küldetését, a jövõ zenéje. Az 1990-es években meghozott mûsorszóró törvény óta hatalmas nyomás nehezedik a BBC-re, amennyiben arra kényszerül, hogy független adó létére piaci törvényeknek engedelmeskedjen. Ennek ellenére 1999-ben a BBC vezetõsége több támogatást ígért az aktuális riportokhoz. A Panorama ezért bízik abban, hogy tovább folytathatja tényfeltáró tevékenységét. A hasonló mûsorok viszonylag alacsony nézettsége lehet az oka, hogy a legtöbb angol számára az oknyomozás egyet jelent a korrupció felgöngyölítésével. 1992-tõl a News of the World sorra kezdte firtatni a miniszterek magánéletét, akik közül hat kényszerült lemondásra valamiféle intim viszony miatt. Ennek ellenére az oknyomozó újságírás – mint ér-

A brit oknyomozó újságírás három évtizede ⋅ 85 zékeltetni próbáltam – jóval több ennél. Az 1990-es években mindenesetre a brit közélet fontos tartozéka volt. Mindezt, amint arra a fejezet elején rámutattam, a sajtó fejlõdése, a fogyasztói elvárások változása és a mûsorszolgáltatást érintõ rendeletek módosulása tette lehetõvé. Az újságírók irigylendõ elkötelezettséggel éltek e lehetõségekkel. Hogy hogyan, arról a következõ fejezetek számolnak be.

Jegyzetek 1

Az 1960-as évek végén az elkötelezett tényfeltáró stábbal rendelkezõ nemzeti médiába a következõ orgánumok tartoztak: sajtó: Sunday Times (Insight), Observer (Daylight), Guardian, Daily Telegraph (Close-up), New Statesman, Leveller, Private Eye, News of the World, Daily Mirror; televízió: World in Action, Panorama, TV Eye, Man Alive, The London Porgramme. 2 Michaelrõl, Kent hercegnõjérõl van szó. Amikor kérdõre vontam Bob Warrent, a NoW ügyvezetõ igazgatóját, mivel tudja megindokolni, hogy ilyen erõszakos eszközökkel betolakodott valaki magánéletébe (a hercegnõt és kedvesét folyamatosan üldözték a lesifotósok), azt felelte, Õfelsége közpénzekbõl él, ezért joggal várják el tõle a makulátlan erkölcsöket, és semmi kifogása nem lehet a nyilvánosság ellen (Warren 1999). 3 Harold Evans beszédesen tapint rá az USA és az Egyesült Királyság közötti különbségre, amikor összehasonlítja Mr. Robert McFarlane tapasztalatait az Irán Kontragate-ügyben és Mr. Clive Pontingét a Belgrano-botrányban. Amerikában MacFarlane, Reagan elnök nemzetbiztonsági tanácsadója azért került bíróság elé, mert becsapta a Kongresszust. Nagy-Britanniában a parlament visszaéléseit feltáró Pontingnak akasztottak pert a nyakába, nem a miniszter úrnak (Evans 1997:9). 4 Fayed elõször nem beszélt; semmi módon nem lehetett szóra bírni. Az egész izgalmas történetet arról, hogyan harcoltak a sztoriért minden nehézséggel szembeszállva a riporterek, Leigh és Vulliamy (1997) mondja el. E kötetbõl sokat tanulhatnak az újságíróiskolások a szakma módszereirõl, a mai hazai politikai életrõl, valamint a sajtójogról, ezért ajánljuk, hogy okvetlenül vegyék kezükbe. 5 Visszatekintve megdöbbentõ, hogy Aitken akkor kapott kormánymegbízást 1994-ben, amikor már napvilágra kerültek viselt dolgai. 6 Itt nincs módunk bõvebben szólni e módszerek német nagymesterérõl, Walraffról. Ezeket, valamint általános megközelítésmódját a The Undesirable Journalist (A nemkívánatos újságíró) címû munka ismerteti.

86 ⋅ Hugo de Burgh Bibliográfia Adams, V. (1986): The Media and the Falkland Campaign. London: MacMillan. Bailey, S. H.–Jones, B. L. (1995): Civil Liberties: Cases and Materials. London: Butterworth. Bainbridge, C.–Stockdill, R. (1993): The News of the World Story. London: Harper Collins. BBC (1989): Panorama: „Getting the Message Across” (riporter: V. White). London: BBC. Becker, J. (1996): Hungry Ghosts: China’s Secret Famine. London: John Murray. Bolton, R. (1990): Death on the Rocks and Other Stories. London: John Murray. Brown, G. (1995): Exposed! London: Virgin. De Burgh, H. (1998): Audience, journalist and text in television news. A Nemzetközi Média és Kommunikációkutatás éves konferenciáján elmondott elõadás, Glasgow, 1998 július Byrne, D. (1999): A MA tényfeltáró újságíró tanfolyamán elhangzott elõadás, Nottingham Trent University, 1999. április 29. Carlton TV (1997): Breaking the Mirror: The Murdoch Effect (riporter: John Pilger). London: Carlton TV. Channel 4 TV (1997): Witness: „A Great Hatred”. London: Channel4 Television. Channel 4 TV (1998): Dispatches: „Inspecting the Inspectors” (Sarah Spiller). London: Channel 4. Clarke, D. (1983): Corrupiton: Causes, Consequences and Control. London: Frances Pinter. BA rádiós újságíró tanfolyam, Nottingham Trent University, 1997. november 17. Clarke, N. (1998): Spindoctor and the World at One. A BA rádiós újságíró tanfolyamán elhangzott beszéd, Nottingham Trent University, 1997. november 13. Curran, J. (1997): Power without Responsibility. London: Routledge. Cutler, J.–Edwards, R. (1988): Britain’s Nuclear Nightmare. London: Sphere. Doig, A. (1997): The decline of investigatory journalism. In: M. Bromley–T. O’Malley (eds.): A Journalism Reader. London: Routledge. Dynes, M. (1995): The New British State: The Government Machine in the 1990s. London: Times Books. Early, P. (1963): Enter the blackmail syndicate. News of the World, 1963. június 23. Eddy, P. (1976): Destination Disaster. London: Granada. Edwards, C. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. június 25. Edwards, R. (1999): Telefonbeszélgetés Hugo de Burgh-gal, 1999. június 10. Evans, H. (1983): Good Times, Bad Times. London: Weidenfeld–Nicolson. Evans, H. (1997): Prometheus unbound. Iain Walker emlékére elhangzott elõadás. Green College, Oxford, május. Ewing, K. D.–Gearty, C. A. (1990): Freedom under Tatcher: Civil Liberties in Modern Britain. Oxford: Oxford University Press.

A brit oknyomozó újságírás harminc évtizede ⋅ 87 Fennell, P. (1983): Local government corruption in England and Wales. In: M. Clarke: Corruption. London: Frances Piter. Fitzwalter, R. (1998): Investigations. A MA tényfeltáró újságíró tanfolyamán elhangzott elõadás, Nottingham Trent University, 1998. február 26. Fitzwalter, R. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel. 1999. március 18. Fitzwalter R.–Taylor, D. (1981): Web of Corruption: The Story of J. G. L. Poulson and T. Dan Smith. London: Granada. Foot, P. (1990): Words and Weapons. London: Verso. Franklin, B. (1997): Newszak and News Media. London: Arnold. Ginnons, T. (1998): Regulating the Media. London: Sweet–Maxwell. Gillard, M. (1996): Revenue paid. Observer, 1996. december 6. Ld. még Saadam’s Banker. Observer, 1997. február 23. Gillard, M. (1997): DMG – the agony goes on. Observer, 1997. január 19. Gillard, M.–Tomkinson, M. (1980): Nothing to Declare: The Political Corruptions of John Poulson. London: John Calder. Golding, P. (1998): The political and the popular: getting the message of tabloidisation. Nemzetközi Média és Kommunikációkutatás éves konferenciáján elhangzott elõadás, Sheffield, 1998 december Goodwin, P. (1998): Television under the Tories. London: British Film Institute. Granada Television (1973): World in Action: Business in Gozo (riporter: Ray Fitzwalter). Manchester: Granada. Granada Television (1974): World in Action: 30 Years. Sajtótájékoztató, Granada, 1993. január 7. Manchester: Granada Television Ltd. Harding, L. Leigh, D., Pallister, D. (1997): The Liar, The Fall of Jonathan Aitken. London:Penquin. Harris, R. (1994): The Media Trilogy. London: Faber and Faber. Index on Censorhsip (1998): Gypsies: life on the edge. 4. London: Writers and Scholars. Jones, G. (1999): Investigations and the Tabloids. A MA tényfeltáró újságíró tanfolyamán elhangzott elõadás, Nottingham Trent University, 1999. március 4. Kingdom, J. (1991): Government and Politics in Britain. London: Polity. Knightley, P. (1997): A Hack’s Progress. London:Hodder–Stoughton. Leigh, D. (1999): Aitken, the fixer and the sexret multi-miilion pound arm deals. Internet www.icij.org/investigate/leigh.html, 1999. május 28. Leigh, D. (1999): Cash for Questions: A case study in media activism. A Kínai Nemzeti Sajtójogi Munkacsoport ülésén elhangzott beszéd. Nottingham Trent University, 1999. február 23. Leigh, D.–Vulliamy, E. (1997): Sleaze: The Corrpution of Parliament. London: Fourth Estate. Leppard, D. (1997): The Watergate model in UK journalism. A MA tényfeltáró újságíró tanfolyamán elhangzott elõadás, Nottingham Trent University, 1997. november 27.

88 ⋅ Hugo de Burgh Llyod, D. (1998): A MA tényfeltáró újságíró tanfolyamán elhangzott elõadás, Nottingham Trent University, 1998. február 19. Macaskill, I. (1984): Scandal in the sun. News of the World, 1984. november 11:10. Mahmoud, M. (1998): Soccer chiefs and vice girls. News of the World, 1998. március 15:1. Marnham, P. (1982): The Private Eye Story. London: André Deutch. Meyer, Sir A. (1998): A MA tényfeltáró újságíró tanfolyamán elhangzott elõadás, Nottingham Trent University, 1998. március 10. Molloy, M. (1997): The mirror crack’d. New Statesman, 1997. február 14. National Union of Journalists (1994): Rules of the National Union of Journalists. London:NUJ:50. Page, B. (1998): A defence of „low” journalism. British Journalism Review, 9 (1). Pallister, D. és mtsai (1999): Aitken, the fixer… Guardian, 1999. március 5:1 és 21. Pilger, J. (1997): Gutted! Guardian, 1997. február 15. Pincher, C. (1991): The Truth about Dirty Tricks. London: Sidgwick–Jackson. Programme Reports (1995): London: The Programme Report Co. (Nottingham Trent University könyvtára). Smith, A. (1974): The British Press since the War. London: David–Charles. Thornton, P. (1989): Decade of Decline: Civil Liberties in the Tatcher Years. London: NCCL. Tompkinson, M. (1982): The Pornbrokers. London: Virgin. Walraff, G. (1977): The Undesirable Journalist. London: Pluto. Warren, R. (1999): Earle and Mahmoud: a comparison of two styles of investigative journalism. A MA tényfeltáró újságíró tanfolyamán elhangzott elõadás, Nottingham Trent University, 1999. március 11. White, V. (1999): Panorama’s place in the Polity. A Kínai Nemzeti Sajtójogi Munkacsoport ülésén elhangzott beszéd. Nottingham Trent University, 1999. február 11. Williams, F. (1957): Dangerous Estate. London: Longman.

További ajánlott olvasmányok Harris, R. (1994): The Media Trilogy. London:Faber and Faber. Knightley, P. (1997): A Hack’s Progress. London:Jonathan Cape. Leapman, M. (1992): Treacherous Estate. London:Hodder–Stoughton.

4. Az oknyomozó újságírás néhány problémája Hugo de Burgh

Az oknyomozó újságírás imént felsorolt példáiban mindenütt az újságíró áll a középpontban, aki társadalmi elkötelezettségére hivatkozva méltán érezheti úgy, hogy joga van ahhoz, amit tesz. A jelen fejezetben áttekintjük a tevékenységét szabályozó elõírásokat. Szólunk arról a vitáról, amely az 1990-es évek végén zajlott Nagy-Britanniában az újságírói tárgyilagosságról és elkötelezettségrõl. Ezután rövid idõre elidõzünk a mára mítosszá lett Watergate-botránynál, amely oly sokat lendített a tényfeltáró újságírás helyzetén. Végül a médiakutatás fényében vesszük bonckés alá témánkat.

Szakmai párbeszéd A késõbbiekben szót ejtünk még a BBC televízió Rough Justice (A törvény ökle) nevû sorozatáról, ahol a riporterek pereket vizsgálnak felül. Ez szinte minden esetben perújrafelvételhez vezet. Nemhiába, hiszen csak az olyan esetek kerülnek adásba, ahol a mûsorkészítõk nagyon biztosak a dolgukban, s perdöntõ bizonyítékokkal rendelkeznek az eredeti bírói ítélet megváltoztatásához. E program és a hozzá hasonlók sikere több híressé lett perújrafelvételt eredményezett. Közülük kettõben bombarobbantó terroristákról volt szó, akiket a sajtó közbelépésének hála a bíróság ártatlannak mondott. 1992 és 1997 között két olyan ügyet is nagydobra vert a sajtó, amelyek a közvélekedés szerint John Major ellenében befolyásolták a szavazókat, mi több kulcsszerepet játszottak abban, hogy a Munkáspárt gyõzött az 1997-es választásokon. Az elsõ az Irakba történõ fegyverszállítás ügye. A Sunday Times és más lapok ugyanis azt találták, hogy az illetékes miniszter saját kormánya irányelvei ellenére is fegyverrel segítette Irakot.

90 ⋅ Hugo de Burgh Közben kiderült, hogy amíg az egyik minisztérium bíróság elé állította a fegyverkereskedõket, a másik ügynökként alkalmazta õket. A második számú skandalum a parlamenti képviselõk már említett lepénzelése volt. A fenti esetek és mások azt sugallják, hogy a brit újságírók amerikai kollégáik nyomdokain indultak el, akiknek a Watergate-ügy írja elõ a szakmai becsületkódexét. Mindenki egyetért abban, hogy a sajtó feladata a közvélemény kifejezésre juttatása, fórumot kell biztosítania az egymással ellentétes nézeteknek, végül közvetítenie kell az információ áramlását a lakosság és a hatóságok között. De a leglátványosabb kötelesség, amit a sajtó magára vállal, mégis az illetékesek elszámoltatása tényfeltáró tevékenysége révén, s adott esetben szembehelyezkedése a hatalommal. Élvonalbeli újságírók újra meg újra nemet mondanak a kormányszóvivõk ama törekvésére, amely korlátozni igyekszik hatókörüket. Nick Clarke, a Radio 4 The World at One (A világ egy) címû sikermûsorának mûsorvezetõje így beszél errõl: „A kormány sajtótisztviselõinek nincs joguk arra, hogy megmondják, melyik követ mozdíthatjuk meg, és melyiket nem” (Clarke 1998). Mások küldetésüknek érzik, hogy „kitapogassák a felsõ vezetés gyenge pontjait, lefüleljék és megsemmisítsék a bûnösöket” (Leppard 1998). A Sunday Times egykori szerkesztõje, Andrew Neil visszaemlékezéseiben az egyik fejezet címe: „Hogyan rontsuk el a gazdagok és hatalmasok vasárnap reggeli jó kedvét?” (Neil 1996). Ehhez nem szükséges további magyarázat, a cím magáért beszél. Az újságíró jogot formál arra, hogy a nép szószólójaként bárkit felelõsségre vonjon. Történelmi hasonlattal élve nagyjából a köztársasági Róma és Kína cenzorának felel meg a szerepe: a cenzor az államigazgatás elsõ embereként felügyelte annak munkáját, s jelentette kedvezés nélkül és rettenhetetlenül a hiányosságokat. Andrews 1859-es könyvében – History of British Journalism (A brit újságírás története) – már megemlékezett arról, hogy a sajtó beleszólhat a politika irányításába. Ma inkább deviancia-kijelölõ szerepnek neveznénk ugyanezt. Mindez arra utal, hogy szép számú újságíró van tudatában „társadalmi elkötelezettségének”. Vajon honnan származik ez az ötlet? Siebert az 1950-es években (Siebert és mtsai 1963) több, egymásnak néha ellentmondó okot is megnevezett. Ezek egyike, hogy a modern társadalmakban a média határozza meg a közvéleményt és a tömegtájékoztatás színvonalát. Egy egészséges politikai életben az illetékeseket el kell számoltatni. Illetékeseken a szerzõ nem csupán a kormányt érti, hanem a hatalmasok és gazdagok összességét. A nyilvánosságnak joga van a tár-

Az oknyomozó újságírás néhány problémája ⋅ 91 sadalmi jelenségekre fogékony médiához. A média felelõssége azért is olyan nagy, mert pontosan azt a nyilvánosságot, ha úgy tetszik, piacot kondicionálja, amelytõl maga is függ, és amelyet maga is tükröz.

Közvélemény A 19. század végétõl a közvélemény egyre nagyobb szerepet játszott a politikusok számításaiban, akik arra törekedtek, hogy letörjék a törvényhozás vagy politikustársaik ellenállását. Ahogy – a közoktatás és a hírközlés fejlõdésének hála – szélesedett a lakosságnak az a hányada, amelylyel számolniuk kellett, ezek e számítgatások is egyre bonyolultabbak lettek. Máig nem tudjuk, hogyan születik a közvélemény, vagy egyáltalán mi a lényege, jóllehet mind a kormány, mind a közvéleménykutató cégek összetett eszközökkel iparkodnak kipuhatolni. A közvélemény formálódásának dinamikája a mai napig ismeretlen, amennyiben nem csupán a médiától függ, de a kultúrától, gazdaságtól és tömeglélektantól is, mégis mindenki egyetért abban, hogy befolyással van a politika alakulására. Emezt intrikák sûrû hálója szövi be – mint a privatizáció vagy a közigazgatás decentralizálása esetében –, bizonyos intézmények támogatják, érdekcsoportok gyakorolnak rá nyomást. A fenti erõk azonban mind elõbb a közvéleményt kívánják maguk mellé állítani, mielõtt a cselekvés mezejére lépnének. A 16. fejezetben részletesebben elemezzük e folyamat dinamikáját. Egyelõre elégedjünk meg annyival, hogy az információ közrebocsátása vagy visszatartása hatalmat az újságírók kezébe. Õk a közvélemény formálásának közvetítõi, rajtuk keresztül manipulálják azt a politikacsinálók. A hatalmukra ráébredõ újságírók nincsenek épp elragadtatva attól, hogy e hatalmat hírnökként és brókerként gyakorolják, hisz úgy érzik, inkább nekik, kiválasztottaknak kellene irányt szabniuk az események menetének. Ám ha csak ezt vennénk számításba, figyelmen kívül hagynánk a nyilvánosság ellenõrzõ szerepének jelenkori szükségességét. A 19. századtól az Egyesült Királyságban hatalmasan megnövekedtek a közigazgatás terhei. A népesség megugrásával és az eltartásához szükség infrastruktúra kiszélesedésével az újonnan iparosodott ország közigazgatása rendkívül bonyolulttá vált. Mindez szétfeszítette a meglévõ rendszer kereteit, új intézmények jöttek tehát létre. Ezzel együtt a közhivatalok felügyelete is elérte önnön határait. Az 1830-as évektõl a közpénzek felhasználásának ellenõrzése céljából központi bizottságok,

92 ⋅ Hugo de Burgh „számvevõszékek” alakultak (Fennell 1983:16). Ebbõl is kitûnik, hogy a meglévõ rendszer már nem volt képes ellátni a feladatait. Mivel a brit kormányt nem számoltathatták el a választók – lévén, hogy nem voltak választások –, velejéig korrupt volt a szó mai értelmében. Mint jelenleg is sok országban, az állam irányítása klikkek kezében volt, amelyek a közmunkák és egyéb közfeladatok osztogatásával gondoskodtak arról, hogy minden nyereség és mellékjövedelem családjuknak, barátaiknak és híveiknek jusson. Mindezt a maga idejében egyáltalán nem tekintették elítélendõnek, hacsak nem okozott nagy károkat, mint például abban az esetben, amelyrõl a Cobbett nevû újságíró számolt be. Cobbett a katonai fizetéseknek eredt a nyomába, és le is leplezett egy sikkasztást. De még az 1850-es években is elvárták a miniszterelnöktõl – hogy a hatalom csúcsain is körülnézzünk –, hogy állásokat és tisztségeket juttasson barátainak (Blake 1966:389). A század elõrehaladtával e szokás egyre inkább vesztett szalonképességébõl. A közmunkák léptékének növekedésével a lebonyolításukat megszervezõ közigazgatás idejétmúltsága is mind nyilvánvalóbbá vált. Leghírhedtebb példája ennek a hadügyminisztérium szégyenletes szereplése a krími háború idején, amelyet oly beszédesen ítélt el a Times (errõl már szóltunk a 2. fejezetben). A 19. század vége több reformnak is tanúja volt. Ekkor dolgozták ki például a közhivatalt vállalók felvételi vizsgarendszerét. Mindez megnövelte a közszolgálat megbecsültségét, amelylyel szemben mostanra igen magas erkölcsi mércét állított fel a korabeli társadalom. Mindezt nem csupán különbözõ házszabályok és belsõ intézkedések, de a törvény is szavatolta.1 A brit tényfeltáró újságírás fejlõdése az 1960–70-es években oda vezetett, hogy a közizgazgatási visszaéléseket és a korrupciót firtató tömeges oknyomozás eredményei valósággal sokkolták Albion népét, amely addig azt hitte, ilyesmi csak külhonban fordulhat elõ. Mint kiderült, a közhivatalok tisztaságán a jogrend nem képes egyedül õrködni, igenis szükség van tehát a sajtóra. Azóta az elszámoltató intézmények és ellenõrzõ bizottságok is szigorúbbak lettek, amire szükség is volt, hiszen a közszolgálat köre szintén kiszélesedett (Dynes 1995:335 skk). Erre világít rá Mark D’Arcey könyve idevágó fejezetében, ahol az oknyomozó újságírás fellendítését sürgeti, mondván, hogy csak így tud a sajtó lépést tartani a közigazgatás gépezetének növekedésével. Az 1990-es évek nyilvánosságát felrázó korrupciós botrányok özöne sokak számára tette átélhetõvé a probléma aktualitását, s megnövelte az igényt az oknyomozó újságírással szemben. A közélet szereplõi nem

Az oknyomozó újságírás néhány problémája ⋅ 93 szorgalmazták ezt ugyanilyen lelkesen, õk korántsem lelkesedtek a munkájukba lelekontárkodó újságírókért. Mérföldkõnek számít ezért a brit sajtótörténetben, amikor a közélet tisztaságán õrködõ bizottság elnöke a következõ nyilatkozatot tette: Demokráciánk nélkülözhetetlen feltétele olyan szabad sajtó, amely tisztességesen és méltányosan alkalmazza az oknyomozó újságírás eszközeit… A médiának kötelessége, hogy kíváncsiskodjon – aminthogy az is kötelessége, hogy mindezt felelõsséggel tegye. A közös cél a közélet tisztaságának megõrzése. (Lord Nolan 1995) Összegezve az elmondottakat, a társadalmi elkötelezettségbe vetett hit megerõsít egyeseket, míg csillapítja mások bûntudatát. Tizenkilencedik századi fogalom ez, amely legszélsõségesebben éppen a sajtóban jelentkezik. Egy olyan sajtóban, amely ellene dolgozik a hatalom autoritér gyakorlásának. Teszi mindezt a nép nevében, egy olyan társadalmi szerzõdés nevében, amely magától értetõdõnek tartja, hogy a nép elszámoltatja a hatalmon lévõket. A tényfeltáró újságírás legvakmerõbb és legszemtelenebb változatában akár a detektívmunkától sem riad vissza. Ugyanakkor legyünk tudatában annak, hogy a „társadalmi elkötelezettség” mértékét mindig az újságolvasó vagy a tévénézõ szabja meg. Néhány szerkesztõ, akit megbíráltak, amiért behódolt a tömegízlésnek, azzal védekezett, hogy csupán válaszolt közönsége – azaz a lakosság – igényeire. Ez tûnik ki abból az interjúból is, amelyet egy jelentõs helyi televíziós csatorna szerkesztõjével folytattam 1997-ben: A [szerkesztõ] hisz abban, hogy a mûsor feladata mindenekelõtt a szórakoztatás. Akkor tarthatja meg csak nézõit, ha egyszerre három követelménynek is eleget tesz. Elõször is, felkelti az érdeklõdésüket, éspedig annyira, hogy minden este legalább egy sztori beszédtéma legyen odahaza, a kocsmában vagy a munkahelyen. A nézõ változatosságigényét is kielégíti, hogy ne nyúljon a távkapcsoló után. Olyan módon tálalja, amit bemutat, hogy azzal bevonja a nézõt a látottakba. Ehhez a mûsorvezetõnek is egyéniségnek kell lennie. A szerkesztõ az, aki a leginkább tudatában van annak, mivel tartozik közönségének. Nem bonyolódik moralizálásba, erkölcsi alapállásának mégis sütnie kell minden egyes szavából. Hinnie kell abban, hogy ez a demokratikus hírközlés, hogy a népakaratot fejezi ki, min-

94 ⋅ Hugo de Burgh den atyáskodás nélkül, egyszerûen mert így helyes. Ez a látásmód egyfajta radikalizmust feltételez. Ami azt illeti, szöges ellentéte a közszolgálat régi erkölcsiségének, amennyiben a népérdek mellett a tömegigénnyel is számol. A szerkesztõ meg szeretné adni az embereknek, amit elvárnak tõle. Segít a pihenésben és elfogadásban, nem háborgat „nagy kérdésekkel”, amelyekrõl okvetlenül muszáj értesülni, holott csak lehangolnak. Hiányzik belõle minden hamis küldetéstudat, ellenkezõleg, az elitisták azok, akiknek nincs igazuk.2 (de Burgh 1998:29)

Ellenzéki szerepben Másutt a társadalmi elkötelezettség kérdése az ellenkezõ véglet formájában merül fel. Az újságírók a politikai élet sûrûjében érzik a legjobban magukat, és azt alaposan fel is forgatják. Amikor 1982-ben útjára indult a Dispatches, az ellenzék egyszerûen nem bírt el a Vaslady kormányával. A Tatcher-adminisztráció országos változások özönét zúdította az országra szinte az élet minden területén. Eközben a vaskalapos ellenzék tudatlan, gyenge és szervezetlen volt… Szinte semmi nem történt, ami kérdõre vonta vagy megtámogathatta volna forradalmi kezdeményezünket. Így kezdtük. (Lloyd 1998) A Guardian szerkesztõje így vélekedik az ellenzéki szerepvállalásról: Napjainkban a sajtó vállalta fel az ellenzék szerepét. Mikor a kormánypárt ilyen óriási többségben van, s érdemi vita nincs is a parlamentben… akkor a társadalmi ellenõrzés és az ellenvetések szerepét a sajtó vállalja át, legkivált azért, mert a közigazgatás gyenge lábakon áll. A közélet fórumai jószerével magánkézre kerültek, ezért nem gyakorolja már korábbi (elméletben legalábbis létezõ) felülvizsgálati jogát. Ez a sajtóra lõcsöli át annak terhét, hogy ellenõrizze, mi zajlik az egészségügy, önkormányzatok, vízellátás, a közrendért felelõ és a szabályozó intézmények, valamint az összes ellenõrizetlen állami ténykedés területén.

Az oknyomozó újságírás néhány problémája ⋅ 95 Külön említendõ, hogy ugyanez a szerkesztõ nem nézi a kiadásokat: Meglehet, rossz szerkesztõ vagyok, de nem nézek utána nap mint nap az eladott példányszámoknak. Nem mondom magamnak, ha az elsõ oldalra tesszük be a háborús híreket, jobban járunk vele… Soha eszembe nem jutott, hogy Lawrence Dallaglio [egy rögbi-játékos] többet elad a lapból, mint Koszovó. Pedig nem egy kolléga bizony így gondolkozik! (Rusbidger 1999) Látjuk tehát, hogy az újságírói felelõsség kérdésében az oknyomozó újságírás fontos szerepet játszik.

Szabadpiac és szabályozás Egészen a legutóbbi idõkig a sajtó emberei és megfigyelõi egyetértettek abban, hogy a társadalmilag elkötelezett média a szabadpiacnak köszönheti létezését, amely lehetõvé teszi ennek az árunak a forgalmazását. Hisz a tárgyilagos és színvonalas tájékoztatás olyan áru, amelyet nagy becsben tart a kapitalista világ. Az újságok olvasóközönsége választópolgárként mond ítéletet egyik vagy másik lap fölött. Azért szemelik ki valamelyik sajtóterméket, mert jónak tartják. A minõség tehát az újságírás világában gazdaságilag elõnyös a tulajdonosoknak. A minõséget megtámogató reklám eszerint hozzásegíti a médiát politikai függetlenedéséhez. A hidegháború idején, amikor a sajtó gyászos szerepet játszott, és ellenpéldájával tüntetett a szovjet blokk országaiban, ez az összefüggés nem szorult bõvebb magyarázatra. Curran (1985) kutatásai azonban megtórpedózzák a fenti érvelés igazságát. Vizsgálati eredményei azt mutatják, hogy a reklám maga is rendkívül részrehajló. Elsõsorban gazdasági meggondolások, egész pontosan az olvasóközönség vagyoni helyzete alapján kötelezi el magát valamelyik lap mellett, s meggondolásaiban a sajtótermék terjedelme kevésbé számít. Eszerint a tömeglapok az eladott példányokból élnek, míg az elit kiadványokat a reklám tartja fent. A radikális újságok nem tudnak versenyre kelni a hirdetésbõl élõ lapokkal, sem azokkal, amelyek komoly politikai fórum helyett szórakoztató tömegáruvá fokozták le magukat. Mi több, a hirdetõk és tulajdonosok anyagi érdeke a tartalmat is befolyásolja, s így a lap ellátója ízléséhez igazodik. Errõl a kérdésrõl az 5. fejezetben beszélünk bõvebben.

96 ⋅ Hugo de Burgh Ama érv bírálói szerint, miszerint a kapitalizmus szavatolja az érdekek ütköztetését, a társadalmilag elkötelezett újságírás egyáltalán nem a szabadpiac, hanem egyéb tényezõk függvénye. Mindenekelõtt a szakmai etikáé, amelyben a média-igazgatók, tulajdonosok és újságírók osztoznak, azé az erkölcsi hozzáállásé, amely erõt ad valamennyiüknek, hogy ellenálljanak a gazdasági nyomásnak, és kiálljanak azért, amit legjobb meggyõzõdésük szerint a társadalom érdekeinek vélnek. Phillip Knightley és akik vele együtt a Sunday Times Insightban az 1970-es évek hazai tényfeltáró újságírásának csúcspontját látják, a fenti tényezõket hangsúlyozzák (Knightley 1999). Másodsorban sokan vélik úgy, hogy a kormány média-szabályozó rendeletei teremtik meg (vagy sem) a társadalmilag felelõs újságírás kereteit. Amennyiben e rendszer mûködik, akkor a társadalmi elkötelezettség irányában mozdítja el a médiát. Az 1. fejezetben szóltunk a modern újságírás minõségének bírálóiról, és arról, hogyan járul hozzá a sajtó állítólagos felelõtlensége áruba bocsátásához. A mai újságírás jövõjére vonatkozó aggodalmak állították ismét a középpontba a média-szabályozás kérdését. A Tatcher-éra elõtt a legtöbb újságíró ebben a kormány elnyomó politikájának eszközét látta, mely természetesen mindenekelõtt a társadalmilag felelõs (tényfeltáró vagy másként gondolkodó) újságírás elhallgattatására irányul. Napjainkban ugyanõk inkább a társadalmilag elkötelezett sajtó megmentésének lehetõségét veszik észre a kormánybeavatkozásban. Chalaby (1998) olyan messze megy, hogy kijelenti, a 2. világháborúban az állam szabályozó intézkedései határozottan javítottak az újságírás színvonalán. Ez nem zárja ki, hogy a sajtó emberei kellemetlenül érezzék magukat a szabályozás konkrét vonatkozásai miatt.

A szabályozás keretrendszere és az oknyomozó újságírás Régóta emlegetik, hogy a BBC léte, valamint azok a közszolgálati kötelezettségek, melyeket az 1960-as évek törvényei róttak az ITV-re, a felelõsek a hazai mûsorszolgáltatók hírmûsorainak és hírösszefoglalóinak minõségéért és mennyiségéért. Az 1990-es évek közepét a tényfeltáró újságírás felfutása jellemezte. Azóta a szakma ismerõi (Greenslade 1999, Fitzwalter 1999) mégis azt állítják, hogy csökkent az ilyen jellegû mûsorok száma. Statisztikai adatok nem állnak rendelkezésünkre ennek alátámasztására – tudomásom szerint ilyeneket 1996 óta senki nem gyûjtött –, a tapasztalatok mégis az elmondottakat látszanak alátámasztani.

Az oknyomozó újságírás néhány problémája ⋅ 97 * Az ITV-nek a This Week-et helyettesítõ mûsora nem eredményezett a korábbival megegyezõ minõségû oknyomozást. * A Big Story, a 3-D, valamint a What’s the Story? egytõl egyig eltûnt a színrõl. * Süllyesztõbe került a World in Action, s a Tonight nem igazán az utóda. * Miután Cookot halálosan megfenyegtték, a The Cook Report visszafogottabb lett, dacára annak, hogy az utolsó adás nyolcmillió nézõt ültetett a képernyõ elé. * A Dispatches sugárzási ideje is csökkent. Felvetõdött, hogy ez talán a mûsorkészítõk elkötelezettségének gyengülését tükrözi. * A még meglévõ tényfeltáró programok mûsoridejének változása lecsökkentette a nézõszámot. Az ok kettõs. Egyrészt a médiaigazgatókat azzal vádolják, hogy nem hajlandók idõt és pénzt áldozni színvonalas tényfeltáró mûsorok készítésére, amikor kisebb befektetéssel nagyobb nézettséget érnek el. A szenzációs sztorikat persze õk sem vetik meg. Ezért is üdvözölték a „The Connection”-t, amelyrõl késõbb, a Guardian kimerítõ vizsgálódása után kiderült, hogy megrendezett. Fizetni és fõleg ráfizetni azonban nem akartak, ezért a program valójában dokumentumjáték. Sokkal olcsóbb ugyanis színészeket felfogadni, mint nehézfiúkat lefizetni. A második ok az elõzõ konzervatív kormány által életbe léptetett szabályozási rendszer. Az 1990-es médiatörvény arról rendelkezett, hogy az ITV helyi engedélyeit elméletben csak a jövedelmezõség alapján lehet szétosztani. Ugyanakkor e szabályok kevésbé fogták rövid pórázra a tévétársaságokat (inkább általános szabályozókat alkalmaztak részletes mûsorpolitika helyett). Mindez arra utalt, hogy a mûsoridõk elosztását és a mûsorok tartalmát inkább a piac határozta meg, mint elõírások (Goodwin 1998). A piac dönt a politika helyett, vélik egyesek. Mások szerint arról van szó, hogy a döntéshozatal a közszféráról máshová helyezõdött át. Mindennek a gyakorlati következménye egy tömegigényekre pályázó média lett, és ez valamennyi csatornára érvényes (a BBC-t is beleértve, amely öldöklõ küzdelmet folytat az ITV-vel a nézõszámért). Az újságírók szemszögébõl ez kevesebb külföldi sztorit jelent (talán a BBC kivételével), és több újabban „soft”-nak nevezett témát. Az utóbbi idõben mindez általános jelenséggé lett, s egyesek „letompításnak” mondják. Kevésbé köztudott az 1990-es évek elejének kutyaszorítója, amelyet a

98 ⋅ Hugo de Burgh szabályozás akkori változása okozott. A központi elõírások lazulása egyfelõl odavezetett, hogy a mûsorszolgáltatók kevesebb energiát fektettek a komoly munkába, aminek a tényfeltáró újságírás is kárát látta. Másfelõl bizonyos rendelkezések megszigorodása megint csak kockázatosabbá tette ezt a tevékenységet. Az 1996-os szabályozók értelmében a mûsorszórás színvonaláért felelõ bizottság (BSC) olyan intézkedéseket hozott, melyek mellett manapság észrevehetõen nehezebb személyes ízû riportokat készíteni vitatott témákról (1996-os médiatörvény 55/106–21). A törvény méltányosságról és a magánélet védelmérõl rendelkezõ cikkelye Tom Gibbons szerint „a méltányosság fogalomkörébe sorolta a programok elõzetes ismertetését, továbbá azt, hogy az ellenfélnek is adják meg a válaszadás jogát. Ezek a szabályozók jobban megfelelnének a bûnüldözésben, mint a hírtermelésben” (Gibbon 1998). A BSC szabályozói csupán egy szeletét képviselik a médiatörvénynek, noha az elektronikus média számára a legfontosabbak. A Channel 4 hírmûsorainak fõszerkesztõje szerint: „A médiatörvény az ITC (Független Televíziós Bizottság) meghagyásait is korszerûsítette, s nagyobb nyomatékot adott a ’szükséges tárgyszerûségnek’. Az ellenfél általában mindenféle anyagi követelésekkel él, ezt szintén rendelet szabályozza” (Lloyd 1998a). Az a friss program, amire Llyod elsõsorban utalt, a Continuity IRA. Producere, Steve Haywood egyetért a szerzõ kijelentéseivel. Haywood a Dispatches új nyolc oldalas szabályrendszerére hivatkozik, ami véleménye szerint az 1996-os médiatörvény hozadéka. Hasonló folyamatok zajlottak a BBC berkeiben (White 1999). Haywood szerint a rendeletek betartása számottevõen megnehezíti a munkát. Egyegy beszélgetés elõtt például az újságíró nem tudhatja, hogyan viszonyul majd az interjúalanyhoz. Arról nem szólva, hogy a rejtett kamera felállítása elõtt a riporternek száz százalékosan biztosnak kell lennie abban, hogy bizonyítékai helytállóak. Egyszer például a szerzõ elõre tudta, hogyan viselkednek majd azok az ingatlanügynökök a kandikamera elõtt, akiket levenni szándékozott. A cég jogásza még így is megkövetelte, hogy pixelezze be a tetten ért bûnözõk arcát (Haywood 1999). Néha a riporternek villámsebesnek kell lennie, hogy videón rögzítse a bûntettet. Eközben képtelenség betelefonálni a fõnökségre a döntéshozatalhoz. A szigorú szabályok tehát gyakorlatilag gondoskodnak arról, hogy az újságíró nem fülelheti le, akiknek a nyomába eredt. A célszeméllyel szemben megkövetelt méltányosság miatt a küszöbön való átlépés is birtokháborításnak minõsül.

Az oknyomozó újságírás néhány problémája ⋅ 99 A Carlton vezetõ jogásza, Simon Westrop hasonló példákat hoz fel: A BSC méltányosságról határozott, ezt azonban a konkrét körülmények között néha igen nehéz megvalósítani. A bizottság gyakran kér csalhatatlan bizonyítékot a mûsorközlõtõl, mikor ez még a bíróságon sem követmény. Olyan esetekben is így van ez, ahol a köz érdeke egyértelmûen megkívánja, hogy rajtakapják – megalapozott gyanú alapján – a tilosban járókat. Emlékezzünk csak vissza, hogy a korabeli szabályozók mennyire akadályozták annak a televíziós forgatócsoportnak a munkáját, mely elõször rántotta le a leplet John Poulson hírhedt üzelmeirõl, aki késõbb börtönbe is került. A BSC-t talán arra is emlékeztetni kellene, hogy az 1998-as emberjogi törvény magába foglalja a véleménynyilvánítás szabadságáról rendelkezõ angol törvény10. paragrafusát, továbbá a magánélet sértetlenségét védõ 8. paragrafust. (Westrop 1999) A Dispatches jelenlegi szerkesztõje ezzel szemben úgy véli, a médiatörvény nem mindenestõl elhibázott. Dorothy Byrne, aki korábban a World in Action és a The Big Story csapatában dolgozott, amondó, hogy éppen ennek köszönhetõen javult a színvonal. „A feliratozásunk pontos, a szerkesztés méltányos és az az adataink is hitelesek lettek azóta. Tudatában vagyunk annak, mekkora hatalmat képviselünk, amikor olyan témákkal foglalkozunk, amelyek rendkívüli mértékben kihatnak az emberek életére, például a bölcsõhalállal, a kanyaróoltással, a vegyianyagokkal szennyezett ivóvízzel vagy génmanipuluált élelmiszerekkel”. Ez a kedvezõ változás jelentõs mértékben a médiatörvénynek köszönhetõ, vallja Byrne (1999). Ugyanakkor sok kérdésben egyetért Haywooddal, például abban, hogy manapság sokkal nehezebb lefülelni a tilosban járókat a szokásos trükkökkel: megrendezett jelenetekkel, rejtett kamerával vagy a lakásukba való behatolással. A BCS és az ITC megkötései már kevésbé tetszenek neki, mint a médiatörvény. Egy kellemetlen bírói ítéletet idéz, amely komolyan vette egy drogdealer panaszát, egy másik pedig egy feketemunkást foglalkoztatónak adott helyt (Byrne 1999). Szerinte a panaszok figyelembevétele túlméretezett, amikor arról van szó, hogy komoly bûnelkövetõknek is megadják a védekezés jogát. Mikor csempészárut árusító szélhámosokat filmezett, fõnökei lehordták, amiért megsértette magánéletük háboríthatatlanságát. Egy másik esetben szintén pórul járt, ekkor hazai védett fajokat mutatott be. Roger Cook hasonló élményekrõl

100 ⋅ Hugo de Burgh számol be. Õt az haragította meg, amikor a magánélet sérthetetlensége okán egy elítélt szatírral kellett kesztyûs kézzel bánnia. Máskor azért bírálták, mert nem adott elég teret olyan interjúalanyainak, akik történetesen bûnözéssel szerezték meg a bevetõt (Cook 1999). A fenti néhány példa is érzékelteti, mennyi akadállyal szembesülnek a mûsorkészítõk, akik úgy érzik, az 1996-os médiatörvény általános hatása a tényfeltáró újságírás további korlátozása volt. Ehhez nem lett volna elég a gyanakvásnak az a légköre, amely a „The Connection” levetítése után övezte ezt a mûfajt. A törvény már jóval korábban mûködésbe lépett mint fékezõ tényezõ, csak éppen mostanra a BSC teljes mellszélességgel bevetheti. Mindez döntõen hozzájárul ahhoz, hogy újabban nem készülnek oknyomozó mûsorok.

Vita a tárgyilagoságról A 2. fejezetben vizsgálat alá vettük a tárgyilagosság kérdését és újságírói alapállásként való elfogadását. A brit mûsorszórás szerkezete szintén a tárgyilagosság irányában hatott. A rádió- és televíziós csatornák korlátozott száma – meg talán a televíziós mûsorkészítés magas költségei az elsõ idõkben – elfogadhatatlanná tette bizonyos újságok partizánkodását az elektronikus médiában. Ekkor született meg a közszolgálati rádió és televízió fogalma, miszerint az egész országot, és annak nem csupán egy szeletét kell szolgálni. Az Internet és a digitalizáció korában a tárgyilagosság technikai alapjai is változóban vannak. Változatlan azonban a bölcseleti alapvetés: a tényeknek az a tisztelete, amely a Felvilágosodás óta szivárgott az európai gondolkodásba. Noha egyik-másik tudós relativitással és kulturális determinizmussal vádolja a nagyszerû korszakot (érdekesen taglalja e történelmi összefüggéseket Ewans 1997), az újságírók szemlátomást kitartóan hisznek a tudományos kutatás, a társadalomtudományi empirizmus és a statisztikai adatok fontosságában. E hitvallás fényében méltán gondolják, hogy pártatlanságuk kiváltságos helyet biztosít számukra a társadalomban. Az újságírás az õ szemükben az a szakma, amely az intézményeket és a politika szereplõit elszámoltatva olyan tényeket tár mind a választópolgárok, mind a döntéshozók elé, melyek alapján ésszerû döntéseket hozhatnak. Tuchman (1972) „stratégiai rítusnak” nevezte ezt a magatartást, amely megvédi az újságírókat a pártok bírálatától. A tényszerûségre való hivatkozással az újság-

Az oknyomozó újságírás néhány problémája ⋅ 101 író moshatja kezeit, ha felróják neki a néha kellemetlen tényeket. Mit van mit tenni, ezek olyanok, amilyenek, és végtére is nem véleményeknek ad hangot, hanem szikár és megváltoztathatatlan tényeknek. Ilyenformán csak megfigyelõképessége hiányai miatt marasztalható el, álláspontja miatt nem. Allan szintén azt fejtegeti, hogy e követelményt a szakma „fegyverként forgatja az illetéktelen beavatkozókkal szemben” (1997:315). Chalaby szerint e felfogás leginkább Angliára és Amerikára jellemzõ (Chalaby 1996). Ennek ellenére a külhoni sajtó is elfogadtatta hazai földön (Golding 1977). Az újságírói tárgyilagosság az utóbbi években heves viták kereszttüzébe került. A BBC egykori háborús tudósítója, Martin Bell nyolc országban és tizenegy háborúban forgolódott – megjárta Vietnamot, El Salvadort és Boszniát –, méltán tekintik hát az angol nyelvterület egyik sztárújságírójának. Mûsorsorozatában, könyvében (Bell 1995) és elõadásaiban Bell megkérdõjelezte az angolszász újságírás fenti alaptételét. Õ a maga részérõl a „személyes hangvételû” újságírás mellett teszi le a voksot. Bírálatában saját tapasztalaira hivatkozik, amikor leszögezi: „A tükör nem befolyásolja azt, amit visszatükröz, a televíziós kép azonban igen” (Bell 1997:11). Példaként hozza fel, hogyan járulnak hozzá a harctéri tudósítók forgatócsoportjai a fogolycserékhez, amelyeknek õk a tanúi. Ha nem filmeznének közben, e cserékre sor sem kerülhetne. Mi több, a katonai parancsnokok úgy vezénylik le a hadmûveleteket, hogy közben nagyon is számításba veszik a sajtó jelenlétét. Bell azt is felveti, nem estek volna meg fõbenjáró háborús bûntettek, ha ott van a helyszínen a televíziós kamera figyelõ tekintete. Más szóval a hír nem csupán tükröt tart a valóság elé, hanem annak átformálásában is segédkezik. A BBC által mûsorkészítõi számára közreadott irányelvek követelményként állítják eléjük a tárgyilagosságot és szenvtelenséget (BBC 1996:14–15). Valószínûleg olyan alapelv ez, amelyben valamennyi brit újságíró egyetért. Martin Bell ezzel szemben úgy érvel, hogy ahol az újságíró jogtalansággal és emberi szenvedéssel találkozik, nemcsak lehetetlen, de helytelen is elhatárolnia magát, „semlegesnek maradnia”. Ezután felteszi a költõi kérdést, vajon azok a riporterek, akik 1945-ben a világ elé tárták Európában a németek vérengzését, megõrizhették-e szenvtelenségüket? „És ha õk nem, nekünk ugyan miért kellene?” (Bell 1997:10). A balkáni háború mélyrehatóan befolyásolta a Bellel ellenkezõ nézeteket valló újságírókat. Egyesek nála is messzebb mentek a szenvtelenség megtagadásában. Miközben Bell rámutat, hogy az emberiség elleni büntettekhez cinkosokra is szükség van – „nem csupán a gyûlölet hívja

102 ⋅ Hugo de Burgh életre ezeket, de a közömbösség is lehetõvé teszi, hogy megtörténjenek” (Bell 1997:15) –, Vulliamy a következõképpen vélekedik: Bevallom, részrehajló vagyok, a boszniai muzulmánok oldalán állok a kiirtásukra törõ katonai gépezettel és történelmi szándékkal szemben… Hiszem, hogy megszokhatatlan és tûrhetetlen, ami ma a bosnyákokkal történik. (Vulliamy 1993) Összegve az elõzõeket, a személyes újságírás elutasítja a szenvtelenséget (és ezzel együtt a tárgyilagosságot), mondván, hogy nem csupán helytelen, de erkölcstelen is. Természeten akadnak olyanok, akik továbbra is kitartanak a tényszerûség lehetõsége és szükségessége mellett. A balkáni háború sok újságíró-áldozatot követelt. Hume azt állítja, fõként szerbek ölték meg õket, mivel úgy hitték, hogy valamennyi újságíró ellenük van (Hume 1997). Azért gondolták ezt, mivel a háborús tudósítók ellenségesen viseltettek ügyükkel szemben. A „személyes újságírás” ellenzõi úgy vélik, egy jó újságíróban mindkét félnek meg kell bíznia. Kivétel az az eset, amikor rosszban settenkedõk titkolnak valamit, ekkor ugyanis az õ pártatlansága kezeskedik a tények hitelérõl. Ez a helyzet állt elõ Csecsenföldön, ahol a tudósítóknak sikerült megszerezniük mindkét fél rokonszenvét. Az egyik neves BBC-riporter, John Simpson e háborúkról szólva suhanckori szerkesztõje szavait idézte: „Ha az emberek gondolkodását kívánnám befolyásolni, politikus lennék, ha ellenben azt szeretném elmondani nekik, mi folyik körülöttük, akkor az újságírást választanám” (Simpson 1997). Simpson úgy véli, az újságíró dolga az, hogy kitudja az adott helyzet pontos körülményeit, legyen szó politikai, katonai vagy társadalmi kérdésrõl. Igen, persze, rokonszenvezhet is az áldozatokkal, elsõdleges feladata mégsem ez, hanem a megértés. Egy másik szerzõ ékes szavakkal ecseteli, hogyan kavarodhatnak össze az érzések a tényekkel: Élénken emlékszem, amint az egyik BBC-riporter, aki machetével felkoncolt tetemek között állt, a legnagyobb kétségbeesésben, s kezét az ég felé tárva, mondta a kamerába: „Erre egyszerûen nincs magyarázat, nincs szó, ez túl van az emberi megértésen.” Bár valamennyien együttérzünk mgrendülésével, mégsem fogadhatjuk el a tudósításnak ezt a módját. Egy újságíró feledata kettõs. Az egyik,

Az oknyomozó újságírás néhány problémája ⋅ 103 hogy beszámoljon a tényekrõl, a másik, hogy magyarázatot adjon rájuk, miközben megkísérli kideríteni az okokat, amelyek pont ebbe a mederbe és nem másba terelték az események menetét. (Fox 1996) Ha ugyanis az újságíró nem tárgyszerû, senki nem lesz az. Gyakran õ az egyedüli információ-forrás, akinek jelentése alapján ésszerûen felmérhetjük a helyzetet. Az információnyújtásnak e kötelessége alól egyetlen tudósító sem vonhatja ki magát. Arról nem is szólva, hogy az érzelmi távolságtartás mindennek az alfája és omegája. Dunkley így vélekedik errõl (1997): A riporterek kezdik azt képzelni, hogy tudósításaikban érzelmi reakcióikat is meg kell osztaniuk a nagy nyilvánossággal. Innen már csak egy, talán nem is tudatos lépés a tények egyoldalú megrostálása és átkozmetikázása. Dunkleyt felháborította a BBC News fõigazgatójának, Hallnak felvetése, miszerint mindazok érzelmei, akik tüntettek Diana hercegnõ halálakor, valamiféle misztikus módon jobban közvetítik az igazságot, mint a tények. Hall kijelentette: „Azzal, hogy adásainkban hangot adunk az egyszerû emberek gondolatainak és érzéseinek, valamiféle igazsághoz jutunk el, amely különben elkerülne minket, bármilyen szorgosan halmozzuk is a tényeket” (Hall 1997). Dunkley és sok más tudósító-társa számára az érzelmi távolságtartás a profi újságírói magatartás nélkülözhetetlen eleme. Minden kolléga tudja, milyen könnyû is manipulálni az anyagot, akár annak megrostálásával, akár a kérdezés módjával. A televíziós dokumentumfilmeknek gyerekjáték félrevezetniük a nézõt. Matthew Parris odáig megy, hogy kijelenti, önmagunkat csapjuk be, amennyiben azt képzeljük, hogy bármiféle tényközlõ mûsor a valóságról tájékoztat.3 Tom Wolfe 1998-as színdarabja a tényfeltáró újságírás kérdését boncolgatja Ambush at Fort Bragg (Leshely a Bragg erõdben) címen. Producer hõse digitálisan manipulálja a felvett anyagot. Csupán az a meggyõzõdés, hogy a szakmai etikához érzelmi távolságtartásra van szükség, védhet meg a hasonló akcióktól. A személyes hangvételû újságírás leghevesebb ellenzõje, Mix Hume, az LM szerkesztõje attól tart, hogy e hozzáállás roppant veszé-

104 ⋅ Hugo de Burgh lyeket rejt magában, nem csupán az újságírásra, hanem a közbeszéd érthetõségére nézve is. A túldramatizálás, a szörnyûségek feltupírozása kizárja a beható elemzést; a riporter ilyenkor valójában hadjáratot folytat az áldozatért. A nyugati országokban a tömegtájékoztatást olyan közvélemény formálja, állítja Hume, amelyet érzelmileg manipulálnak hanyag újságírók. Mindez tökéletesen egybevág a médiacézárok és részvényesek érdekeivel (Hume 1997:10–11 és 16–17). A tudósítók új újságíróképet alkottak, az igazság hõs bajnokáét, aki rettenhetetlenül kiáll az elnyomottak mellett. Az igazság szenvtelen keresésérõl ma már senki nem beszél. Éles különbség persze soha nem létezett e kettõ között. Amint azt az 1. fejezetben kifejtettük, az oknyomozó újságírók ugyanúgy erkölcsi kánonok keretei között ténykednek, mint bárki más, mindössze arról van szó, hogy nagyobb hûhót csapnak körülötte. Maguk a tényfeltáró újságírók is meglehetõsen bizonytalanok e dologban. Jessica Mitford találóan fogalmaz: Igenis törõdöm a tárgyszerûség látszatával. Lehetõleg visszafogottan fogalmazok. Ahol lehet, kerülöm a riporteri közbeszólást. Mindenekelõtt hagyom, hogy a vállalkozók, a Spock-ügy ügyészei vagy a börtönfelügyelõk önnön szavaikkal állítsák magukat pellengérre. „Mikor gurulsz már egyszer méregbe?” – kérdezte egyik barátom, amikor elolvasta híres írókról készült cikkem kefelevonatát. Soha, feleltem, túl jó a természetem ahhoz, hogy elveszítsem a fejemet, kivált nyomtatásban. (Mitford 1979:24) Paul Foot különbséget tesz a tárgyilagosság – melyet kétesnek érez – és a tények – ezeket viszont tiszteli – között: Kissé gyanakszom a pártatlanságra és tárgyilagosságra. Szerintem a tények azok tények, és ilyen minõségükben kicselezhetetlenek. Nem vagyok szenvtelen alkat. Kifejezett nézeteim vannak társadalmunk felépülésérõl és mûködésérõl. Ebben az értelemben tehát nem vagyok pártatlan. (Preston 1999) John Pilgert sokszor megvádolták szónokiasságáért, olyannyira, hogy egyik ellenfele kiötölte: a „pilgerizmus egyet jelent az információ szenzációhajhász tálalásával, annak érdekében, hogy meghatározott

Az oknyomozó újságírás néhány problémája ⋅ 105 következtetésre juthassunk” (Auberon Waugh). A szónokiasság felhasználása az ügy érdekében alkalmat ad a vádra, hogy a szent küzdelemben elfeledkezünk magunkról és a tényekrõl. Mindez együtt az oknyomozó újságíró foglalkozási ártalma, mutat rá William Cobbert, aki a maga részérõl ellene van a pártatlanságnak. Bármit mond is azonban Waugh, a találó tálalás és a tények tisztelete nem szükségképpen zárják ki egymást. Az újságírói tárgyilagosságot övezõ vita tovább folyik. Mármilyen szenvedélyesen érvel is Martin Bell a személyes újságírás mellett, kollégái mégsem mondtak le az igazság keresésérõl és a tárgyszerûség iránti igényükrõl, hisz nélkülük alig igazolja valami is e szakma létjogosultságát. Bell álláspontjának kétségkívül akadnak pártfogói az újságíróiskolákon, ahol gyakorta tekintik a viszonylagosságot és a kulturális kondicionálást minden megfigyelés és kommunikáció alapjának. Ami az angolszász újságírókat illeti, a maguk részérõl leszögezik: „A riport mûvészete abban áll, hogy mindennél inkább az igazság ünnepe. Ha pedig ez az igazság sérti a zsarnokokat, fegyvergyárosokat, titkosrendõröket, a lobbizókat, érdekcsoportokat vagy kormányokat, hát annál jobb.” Ezek a BBC riporterének, Fergal Keane-nek a szavai, amelyeket 1997-es Huw Wheldon emlékbeszédében mondott el. Keane a következõkben jelöli meg az újságíró megkülönböztetõ jegyeit: „ragaszkodás ahhoz, ami bizonyítható”, „szellemi szigor”, végül pedig „detektív pontosság”. A szakma legnagyobbjai megértik maguk körül a világot, állítja Keane. Ezt pedig „történelmi rálátásuknak és stratégiai észjárásuknak” köszönhetik.

A Watergate-mítosz Ismerem a brit újságíróknak azt a nemzedékét, akiknek a mai napig ott a fejében a Watergate-botrány. Õk úgy képzelik, akár belõlük lehet a következõ Carl Bernstein. Nem kell mást tenniük, csak elárulniuk valamennyi szövetségesüket, belegázolniuk mindenki magánéletébe, és elolvasniuk az összes szigorúan titkos okiratot. (Brian Walden, id. Ingham 1991:356) 1974 augusztusában lemondott Richard Nixon elnök, mikor értesült arról, hogy a kongresszus felelõsségre kívánja vonni, részben, amiért akadályozta egy betörés körülményeinek hivatalos vizsgálatát, miköz-

106 ⋅ Hugo de Burgh ben állami forrásokat használt fel pártpolitikai célokra, részben pedig azért, mivel tagadta érintettségét egyéb törvénysértésekben és elfogadhatatlan tevékenységekben. Sokan elmondták már, miként vezetett a Washington Post szívós és bátor oknyomozó tevékenysége ama kapcsolatoknak a feltárására, melyek bebizonyították Nixon bûnösségét a Watergate-botrányban és más jogtalanságokban. Az egész sztorit, s a leleplezéshez szükséges szakmai fogásokat és magatartást a két újságíró maga ismertette All the President’s Men (Az elnök emberei) címen megjelent beszámolójában, melybõl film is készült ugyanezzel a címmel (Woodwart és Bernstein 1974). A két riporter azóta nemzeti ikonná lépett elõ, akiket rajongó hozsánna illet. A brit televízió többször elõvette az esetet, és elelmélkedett korszakalkotó jelentõségérõl. Tény és való, egyetlen amerikai újságíró sem vonhatja ki magát e, mondhatni, lehengerlõ hatás alól, melyet vagy politika és újságírás újfajta kapcsolataként ünnepel, vagy éppen az amerikai politika romlottságának ellenbizonyítékát, az egész társadalmi berendezkedés és benne a sajtó mûködõképességének igazolását látja benne. Egy, a közelmúltban rendezett konferencián, melynek az újságíróoktatás volt a témája,4 az egyik felszólaló félig tréfásan felvetette, a Watergate-botrány és Nixon bukása megrendezett volt, hogy az amerikai demokrácia ezzel mutathassa meg a világnak életképességét. A Sunday Times Insight szerkesztõje csöppet sem ironikusan arról beszélt az újságírótanoncoknak, milyen ösztönözõerõvel volt rá a Watergateügy nagy példája (Leppard 1998). A Watergate-mítoszt többféleképpen is megközelíthetjük. Schudson (1992) például úgy véli, a tényfeltáró újságírás csak másodlagos szerepet játszott az elnök megbuktatásában, az elsõdleges tényezõt maguk a kormányszervek jelentették. Ráadásul további politikusok és intézmények voltak azok, akik „kikényszerítették a Watergate-botrány nyilvánosság elé kerülését”. Herman és Chomsky (1995) rámutat, hogy miközben nagy figyelmet kapott a nagy befolyású Demokrata Párt fõhadiszállására való betörés kivizsgálása, gyakorlatilag a kutya sem törõdött az FBI ezzel egy idõben tanúsított jogtalanságaival, mert ezek kisembereket érintettek. Tény és való, a Szövetségi Nyomozóiroda gátlástalanul élt a titkos figyelés, provokáció és felforgatás eszközeivel, ezzel azonban sem a kongresszus, sem a média nem törõdött. A szerzõpáros azt is felrója az illetékeseknek, hogy mikor az USA légierõk több százezer kambodzsait bombáztak, már korántsem folyt az ügyben ugyanilyen ügybuzgó nyomozás:

Az oknyomozó újságírás néhány problémája ⋅ 107 Mindaddig, amíg a törvénytelenségek és a demokrácia megsértése csupán kisebbségi csoportokat illet, vagy az USA katonai támadásainak távoli áldozatait sújtja, s a költségek sem ugranak meg észrevehetõen, a média hallgat, vagy erõsen visszafogja magát. Ezért mehetett el ilyen messzire Nixon is. Hamis biztonságtudatba ringatta, hogy a házõrzõ kutya csak akkor kezdett el csaholni, amikor tettei már a kiváltságosokat fenyegették. (Herman és Chomsky 1995:300) A fentiek fényében nem állíthatjuk tehát, hogy az amerikai sajtó különösebben tündökölt volna a Watergate-botrányban. Ekkor tanúsított magatartása sem nem tipikus, sem nem vall áldozatos házõrzõre. Az sem lehetetlen, hogy a két újságíró a maga partizánakciójával akaratlanul is az egyik érdekcsoportot segítette a másik ellenében. Úgy tûnik tehát, hogy a Watergate-botrány nem képviselte a tényfeltáró újságírás új korszakát, s nem hozott újat sajtó és politika viszonyában. Az oknyomozó újságírás akkorra már hosszadalmas elõtörténetre tekinthetett vissza az USA-ban, s a politikusok elszámoltatatásának is megvoltak a maga patinás hagyományai. Az 1900-as évek elején a pénzromlás gazdasági forrongást okozott. A városok népe görbe szemmel nézte a hirtelen megtollasodott újgazdagokat. A tömeges bevándorlás gépies kiutasításokat vont maga után. A fenti okokból a kisember elidegenedett a hatalomtól, és cinikusan tekintett a nagypolitikára (Desmond 1987; id. mû 17. fejezet). A nyomtatás és a postai szolgáltatások fejlõdése lehetõvé tette a piac terjeszkedését. Ez azzal járt, hogy a sajtótermékek között is élesebbé vált a verseny az olvasók kegyeiért.5 E tényezõk Theodore Roosevelt elnökké választásával párosulva 1904ben a tényfeltáró újságírás robbanássszerû fellendüléséhez vezettek a jelzett idõszakban. Cikkeik együtt gyakorlatilag a kor valamennyi politikai, gazdasági és erkölcsi kérdésébe belekontárkodtak. Támadták a városi önkormányzat, az államok és az ország visszaéléseit, a szakszervezeteket, a mamutvállalkozásokat, a tõzsdét, az életbiztosítást, a sajtót, az egészségügyet, az élelmiszeripart, a gyermekmunkát, a nõk háttérbe szorítottságát, a prostitúciót vagy épp a drogkereskedelmet. Az átlagos botránykrónikák nem takarékoskodtak a tényekkel, a bíráló hangnemmel, s tele voltak jogos, mégis derûlátó felháborodás-

108 ⋅ Hugo de Burgh sal. A helyzet orvoslására csak ritkán volt javaslatuk, ehelyett a viszszaélések és hiányosságok tudományosan pontos leírását adták az átlagpolgár számára. (Mowry 1958:65) Legalább tíz képesújság készült ebben a hangvételben. Egy felmérés adatai szerint a 90 milliónyi lakosságból 20 millió háztartásban vásároltak újságot (Protess 1991:39). A kor nagyot szóló botránya Tammany Hall chicagói politikus viselt dolgainak leleplezése volt (Stephens 1988:249). A leghatásosabb témának mégsem ez, hanem a gyermekmunka bizonyult. Francis H. Nichols például kilencéves gyermekeket dolgoztatott elborzasztó körülmények között a pennsylvaniai szénbányákban: Ezek a gyermekarcok oly mélyen görnyednek az akna fölé, hogy mellkasuk fejletlen marad, és hátuk idõnek elõtte meghajlik. Az akna elõtti nyitott térség a munkavezetõ számára van fenntartva, aki árgus szemekkel lesi mind a fiúkat, mind a szenet. Botjával, mellyel felfegyerkezett, idõrõl idõre rálegyint egyik-másik kevésbé lelkes gyerek fejére és vállára. (Nichols 1902) A kor egyik legnevesebb írója, aki Roosevelt elnökre is hatással volt, Upton Sinclair az élelmiszerfeldolgozó iparról írt regényével – The Jungle (A dzsungel) – írta be nevét az oknyomozó újságírás történetébe. Hogy megismerje e szakmát, a tényfeltáró újságírás két fegyveréhez is nyúlt: egyrészt álnéven kutakodott, másrészt adatokat gyûjtött. A pácolóterem munkásai között – ahol az öreg Antanas is halálát lelte – alig akadt valaki, akinek nem éktelenítette volna el a testét ilyen vagy olyan förtelem. Ha itt egy targoncás megvakarja az ujját, máris úgy kisebesedik, hogy nézheti magát. Az ujjakat egyenként eszi itt le a sav. A hentesek, munkafelügyelõk, a marhahús kicsontozói és feldolgozói meg mindazok között, akik késsel dolgoznak, alig találni ép hüvelykût. Addig nyiszálnak le egyre nagyobb és nagyobb szeletet a hüvelykjükbõl, amíg már csak felismerhetetlen csonk marad a helyén…. Mások a konyhán pácolódtak a gõzben, émelyítõ szagok között, mesterséges fényben. E helyiségekben a tüdõbaj bacilusa akár két évig is elélhet, ám óráról órára érkezik utánpótlás. (Sinclair 1906:115)

Az oknyomozó újságírás néhány problémája ⋅ 109 A könyv bestseller lett, Sinclair mégsem érezte azt, hogy elérte vele a célját. Az ország mindenesetre ráeszmélt, milyen egészségtelen munkakörülmények uralkodnak az élelmiszeriparban. A kongresszus hat év múltán ennek nyomán fogadta el az élelmiszerek és gyógyszerek tisztaságáról rendelkezõ törvényt. Sinclair maga úgy vélte, mindez mit sem változtatott a szakma munkásainak siralmas és kiszolgáltatott helyzetén (Sinclair 1963:135). A korszakban a tényfeltáró újságírás több törvény elfogadását kényszerítette ki. Ilyen volt Sherman kartellellenes törvénye, azután az, amelyik, mint láttuk, az élelmiszerek és gyógyszerek tisztaságáról rendelkezett. Megint mások a gyermekmunkát és az anyasági segélyt szabályozták (Protess 1991). A következmények közé tartozott, hogy a társadalom ekkor ébredt rá az oknyomozó újságírásban rejlõ hatalomra. Semmi sem példázza ezt érzékletesebben, mint Theodore Roosevelt 1904-es beszéde, ahol a tényfeltáró újságírókat bírálva Bunyan ganajtúrójához hasonlította e szakmát, mondván, annyira elmerülnek munkájukban, hogy csupán a trágyát látják, a jó dolgokról viszont elfeledkeznek. Ugyanakkor azt is elismerte, hogy ténykedésük hasznára válhat a társadalomnak. Léteznek hazánkan politikai, gazdasági és társadalmi kihágások, ezek számosak és súlyosak. Égetõ szükség van arra, hogy a legszigorúbban fellépjünk ellenük. Könyörtelenül le kell fülelnünk minden tilosban járót, legyen szó politikusról vagy üzletemberrõl. Napvilágra kell tárnuk minden visszaélést, a politikában, az üzleti életében és társadalomban egyaránt. (idézi Protess 1991:6) Noha az 1920–30-as évekre lefékezõdött a tényfeltáró újságírás nagy fellendülése, a virágkor mégis hagyományt teremtett. A 2. világháborút követõen Ed Murrow (1908–65) háborús tudósító szembeszállt Joe McCarthy szenátorral, mondván, nincsenek bizonyítékai arra, hogy kommunisták épültek volna a hazai közéletbe (Bayley 1981:195, Rosteck 1989). Murrow egy televíziós mûsorban beszélt minderrõl: a CBS See it now (Lássuk, mi van!) címen futó háttérmûsora volt ez 1954-ben. Murrow nem állt itt meg. 1960-ban szintén egy CBS-mûsorban – „Harvest of Shame” (Arassuk le a szégyent!) – a vándormunkások kizsákmányolásának kérdésével foglalkozott. Jessica Mitfordnak szintén tényfeltáró riportjai szereztek hírnevet, mindenekelõtt a temetkezési vállalatok piszkos üzelmeinek leleplezése. Ebbõl híres könyv is született

110 ⋅ Hugo de Burgh 1963-ban, The American Way of Death (Halál amerikai módra) címen. Mitford a büntetõvégrehajtás rendszerét is vizsgálta (Kind and Usual Punishment – Kesztyûs kézzel vagy a szokásos szigorral a büntetésvégrehajtásban, 1973). I. F. Stone az 1950–60-as években azt feszegette, miért kendõzték el a koreai és vietnami háború kirobbanásának valódi okait a hivatalos jelentések, s mit hazudott minderrõl az FBI fõnöke, Hoover (Lule 1995). 1969 novemberében Seymour Hersh tudomást szerzett az 1967-es Mai Laj-i vérengzésrõl. A szégyenteljes eset nyomába eredt, majd beszámolt róla a nyilvánosságnak. Ténykedése felszította a háborúellenes mozgalmat. Mindez elvezetett a Pentagon Papers (Pentagon iratok) közzétételéhez, melyek sorra vették, hogyan csapták be a választópolgárokat a háború idején a katonai vezetõk. A szakértõk egyetértenek abban, hogy mindez a gyanakvás olyan légkörét teremtette meg, amely közvetett úton vezetett el a Watergate-botrányhoz. Rajongótábora ennek dacára sem engedi megfosztani a Watergateügyet az õt övezõ dicsfénytõl. Valójában egy nagy múltú hagyomány betetõzésérõl van szó. Ehhez mérten keveset tudott felmutatni a tényfeltárásban a szakma egyéb eredményeihez képest. Egyesek éppenséggel az amerikai újságírás fiaskóját látják benne. Az utca népe mégis félistenként tiszteli az ügy újságíró szereplõit, akiknek nagysága Wyatt Earpével és Davy Crockettével, a Vadnyugat hõseiével vetekszik a szemükben.

Bárcsak amerikai lehetnék! Mítosz vagy sem, a Watergate-botrány tett arról, hogy az oknyomozó újságírásnak nagy az ázsiója a mai Amerikában. 1975-ben a szakma képviselõi létrehozták az Oknyomozó Riporterek és Szerkesztõk szövetségét (Investigative Reporters and Editors – IRE). Néhány jónevû zsurnaliszta volt az alapító. A társaság elsõ közös programjában – mely az Arizona Project nevet viselte – 38 szakmabeli fogott össze, hogy kikutassák egy kollégájuk meggyilkolásának körülményeit. Az eredményeket több mint 20 médiafórumon tették közzé. Napjainkban az IRA saját lapot ad ki, mely tájékoztatja a tagságot a tényfeltárás legfrissebb fejleményeirõl, emellett szakmai fejlõdésüket is segíti, például a számítógépes újságírás eszközeinek ismertetésével. A társaság honlapja felsorolja az aktuális sztorik jegyzékét.6 A Center for Public Integrity (CPI) „nem részrehajló, non-profit, tényfeltárást segítõ szervezetnek” mondja magát. Tanulmá-

Az oknyomozó újságírás néhány problémája ⋅ 111 nyokat tesz közé, többek között a kongresszusi döntések hátterében álló érdekekrõl vagy a kormányszervek esetleges korrupciójáról. Philip Knightley (1998) szerint a CPI-nek köszönhetõk évek óta a legizgalmasabb hazai tényfeltáró riportok, mint például az az eset: mikor a Fehér Ház kosztot és kvártélyt adott az elnökválasztási kampány résztvevõinek, vagy amikor a szervezet leleplezte, milyen pénzügyi érdekek mozgatták Clinton egészségügyi reformjának támadóit. Mind közül a legkiemelkedõbb a „The Buying of the President” (Elnököt vegyenek) címû korszakalkotó írás volt, amely az 1990-es elnökválasztás mögöttes érdekszövevényére világított rá. (Knightley 1998:40) A szervezet ingyen vagy csekély összegek ellenében adja át kutatásai eredményét különbözõ sajtóorgánumoknak és televíziós csatornáknak. Képviselõi bíznak abban, hogy ténykedésükkel megmenthetik az oknyomozó újságírást. 1997-ben a CPI megalakította a The International Consortium of Investigative Jorunalism (Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Társulása – ICIJ) elnevezésû fórumot. Tagjai közott találjuk David Leigh-t, akinek az Aitken-ügyre vonatkozó újabb vizsgálódásait 1998-ban adta közzé az ICIJ. Õ nyomozott abban a szennyes ügyben is, mikor orosz maffiózók hivatalnokokkal karöltve kirabolták az orosz államkincstárat. Az ICIJ gondoskodik arról, hogy tagjai elsõ kézbõl értesüljenek jogaikról és azok érvényesítésénk módjáról. Mindehhez az Internet segítségével férhetnek hozzá. A tényfeltáró újságírók nem gyõzik dicsérni az Amazon on-line könyvkereskedést, annál inkább, mivel folyamatosan tájékoztat legújabb kiadványairól. A kaliforniai Facsnet tanfolyamokról és továbbképzésekrõl tájékoztatja a szakmát. A California Institute of Technology (Caltech) például intenzív egyhetes kurzust szervez, míg gazdasági tanfolyama hatnapos. Az USA újságírói számos olyan elõnyt élveznek, amibõl európai kollégáik kimaradnak. Sokat közülük a Freedom Forum (Szabadság Fórum) biztosít. Segít az eligazodásban és a továbbképzésben az International Center for Journalism (Nemzetközi Újságíró Fórum), továbbá az International Journalists’ Network (Újságírók Nemzetközi Hálózata), amely egyebek között ösztöndíjjal segíti a tényfeltáró riporterek munkáját.

112 ⋅ Hugo de Burgh Elméleti kutatások Az USA-ban többen foglalkoznak médiakutatással, mint Európában. A helyzet újabban elõnyére változik. Évente indulnak új tanfolyamok. 1998-ban megalakult az Association for Journalism Education, az elsõ olyan testület, amely összefogja az újságíróképzést. 1998–99-ben egyedül Nagy-Britanniában három új tudományos folyóirat jelent meg. Ugyanakkor nincs egyetértés abban, milyen tárgyak szerepeljenek az újságíróiskolák tanrendjében, amiként a médiakutatásnak sincs egységes elméleti háttere. Nem meglepõ ezek után, hogy az Óvilágban és brit földön kevés a médiakutató, arról nem szólva, hogy a tényfeltáró újságírás problémája alig jut eszébe valakinek. Pedig az újságírótanoncoknak ismerniük kell a szakma történetét. Ez talán más fakultások diákjaira is tartozik, hiszen – mint oly gyakran halljuk – az újságírás hidat ver a világ felé. Sajnos kevés használható szöveg segíti az eligazodást, sokkal többre volna szükségünk. A kutatásnak segítségünkre kellene lennie abban, hogy megértsük, milyen szerepet játszott az elmúlt 150 évben az oknyomozó újságírás a brit társadalomban és politikában, s még mielõtt végleg feledésbe menne, meg kellene írni e folyamat történetét. Izgalmas volna például tudnunk, mely témákkal foglalkoztak és melyeket hanyagoltak el az elmúlt korok újságírói. Bizonyos etikai kérdések is komolyabb megfontolást igényelnének. Elméletileg fel kellene tárni az újságírás kapcsolatát az igazsághoz. Magukat az újságírókat szintén tanulmányozni kellene. Holly Stocking például megismerõ folyamataikat vizsgálta (1989), Oliner pedig önzetlenségüket mérte fel (1992). A riporterek eszményítésének módja is sokat elárul egy társadalomról. Az egyes sztorikat számtalan nézõpontból lehetne elemezni. Miként bánt a témával ez vagy az a kolléga; milyen volt a kapcsolata más intézményekkel; mennyiben szolgálta a közérdeket; hogyan hatott a nagypolitikára; volt-e kulturális jelentõsége a munkájának; sikernek vagy kudarcnak könyvelhetõ-e el a tevékenysége. Jómagam úgy vélem, a tényfeltárás az elsõ lépés kellene legyen a törvényhozás folyamatában. Talán ezt is fontolóra lehetne venniük egyszer az illetékeseknek. Kedourie a maga részérõl úgy véli – amint errõl az 1. fejezetben már szót ejtettünk –, hogy a tényfeltáró újságírás akadályozza az intézmények munkáját. Vajon nem éppen hiányos mûködésüket minõsíti ez a tény? Nem gondolhatnánk épp az ellenkezõjét: az oknyomozó újságírás igenis felpezsdíti az intézmények tevékenységét, amennyiben az állampolgárok akaratát fejezi ki?

Az oknyomozó újságírás néhány problémája ⋅ 113 Az oknyomozó újságírás nem csupán angolszász jelenség. Vakmerõ riprterek tárnak a világ elé fontos kérdéseket Oroszországban, Olaszoroszágban, Törökországban vagy éppen Kínában. Az õ munkálkodásuk is többet figyelmet érdemelne. Röidre fogva, a médiakutatásban roppant lehetõségek rejlenek. Reméljük, az egyetemek felismerik ezt, és megteszik, amit lehet a kutatások fejlesztéséért. Az újságíróiskolák tele vannak, ideje hát komolyan vennünk és tudományként kezelnünk ezt a szakmát. Jegyzetek 1

A köztestületekrõl (korrupciós gyakorlatról szóló 1889-es törvény; 1906-os rendelkezés a korrupció megelõzésérõl; ennek 1916-os változata. 2 Mikor John Boileau megtudta, mit gondolok a tevékenységérõl, arra kért, vegyem számításba, hogy írt nekem. Mivel rendkívül világosan fejtette ki véleményét, fõbb pontokban itt foglalom össze: „Kizárólag egy kereskedelmi csatona 6.30-as reggeli híreinek szerkesztõjeként beszélek most… akkora a verseny más adókkal, olyan tömérdek hírmûsor, hírösszefoglaló és dokumentummûsor létezik, hogy el kellett döntenem, mit is akarok tulajdonképpen… egyáltalán nem arról van szó, hogy megvetném vagy lebecsülném a nálunknál ütõsebb, erkölcsileg elkötelezett sajtót. Annyit azonban eldöntöttem magamban, hogy ez a fajta újságírás nem az agymosott, 55%-os háziasszonyoknak való, akik a közönségemet alkotják.” 3 „A televízió igazságának legfõbb problémáját maga a televízió jelenti. Nem egyetlen rohadt alma, hanem az egész átkozott szekérderék termés. Egész sereg mûsor fogant a csináltság és hamisság szellemében. Hogy is lehetne másként. Magunkra vessünk, ha elhisszük, amit látunk.” (Parris 1999). 4 A Médiakutatás és Kultúrantropológia Nemzetközi Szövetségének kétévenként megrendezett tanácskozása Glasgow-ban, 1998. 5 Desmond (1978) a 17. fejezetben részletesen is foglalkozik ezzel a fejlõdéssel. 6 Az itt említett amerikai fórumokról bõvebben a következõ honlapokon olvashatnak. Ugyanitt találják meg az idézetek forrásait is.

Bibliográfia Allan, S. (1997): News and the public sphere: towards a history of news objectivity. In: M. Bromley–T. O’Malley (eds.): A Journalism Reader. London: Routledge. Altschull, J. H. (1998): Agents of Power. London: Longman. Andrews, A. (1859): The History of British Journalism. London: Rivhard Bentley.

114 ⋅ Hugo de Burgh Bayley, E. (1981): Joe McCarthy and the Press. Madison: Wisconsin. BBC (1996): Producer’s Guidelines. London: BBC. Bell, M. (1995): In Harm’s Way. London: Penguin. Bell, M. (1997): TV news: how far should we go? British Journalism Review, 8 (1). Bell, M. (1997a): News and Neutrality. A Truth is Our Currency – a Radio 4 sorozata – elsõ adása. Bell, M. (1998): The journalism of attachment. In: M. Kieran (ed.): Media Ethics. London: Routledge. Bell, M. (1998a): Journalists and objectivity. A Nottingham Trent Universityn 1998. január 27-én elhangzott elõadás. Berkowitz, D. (1997): Social Meanings of News: A Text Reader. Thousand Oaks: Sage. Bourdieu, P. (1998): On Television and Journalism. London:Pluto. Byrne, D. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gal, 1999. március 22. Chalaby, J. K. (1996): Journalism as an Anglo-American invention: a comparison of the development of French and Anglo-American journalism 1830s–1920s. European Jornal of Communication, 11 (3):303–26. Chalaby, J. (1998): The Invention of Journalism. London: Macmillan. Clarke, D. (1983): Corruption: Causes, Consequences and Control. London: Frances Pinter. Clarke, N. (1998): Spindoctors and the World at One. A BA újságíróiskola tanfolyamán a Notthingham Trent Universityn a harmadéves hallgatók elõtt elhangzott elõadás, 1997. november 13. Cook, R. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. máricus 22. Curran, J.–Seaton, J. (1997): Power without Responsibility: The Press and the Broadcasting in Britain. 5. Kiadás. London: Routledge. Dahlgren, P.–Sparks, C. (1991): Communicatin and Citizenship. London: Routledge. De Burgh, H. (1998): Audience, journalist and text in television news. A Médiaés Kommunikációkutatás Nemzetközi Szövetségének évi konferenciáján elhangzott elõadás, 1998. július 28. Desmond, R. (1978): The Information Process:World News Reporting to the Twentieth Century. Iowa:UIP. Doig, A. (1987): The decline of investigatory journalism. In: M. Bromley–T. O’Malley (eds): A Journalist Reader. London:Routledge. Dunkley, C. (1997): Whose news is it anyway? Financial Times, 1997. szeptember 22. Dynes, M. (1995): The New British State: The Government Machine in the 1990s. London:Times Books. Evans, R. J. (1997): In Defence of History. London: Granta. Ewing, K. D.–Gearty, C. A. (1990): Freedom Under Tatcher: Civil Liberties in Modern Britain. Oxford: Oxford University Press.

Az oknyomozó újságírás néhány problémája ⋅ 115 Fennell, P. (1983): Local government corruption in England and Wales. In: M. Clarke: Corruption. London: Frances Pinter. Fitzwalter, R. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. március 18. Foot, P. (1990): Words as Weapons. London: Verso. Fox, F. (1996): Rwanda: the journalist’s role. The Month, 1996 május. Franklin, B. (1997): Newszak and News Media. London: Arnold. Gibbons, T. (1998): Regulating the Media. London: Sweet– Maxwell. Golding, P. (1997): Media professionalism in the third world: the transfer of an ideology. In: J. Curran, M. Gurevitch, J. Woollacott (eds.): Mass Communication and Society. London: Edward Arnold. Golding, P. (1999): The political and the popular: getting the message of tabloidisation. A Média és Kommunikációkutatás évi konferenciáján elhangzott elõadás, 1998. Sheffield december. Goodwin, P. (1998): Television under Tories. London: British Film Institute. Greenslade, R. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. március 22. Hall, T. (1997): The people led, we followed. Times, 1997. szeptember 10:22. Harris, R. (1994): The Media Trilogy. London: Faber and Faber. Haywood, S. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. március 22. Herman, E.–Chomsky, N. (1995): Manufacturing Consent. London: Vintage. Hume, M. (1997): Whose War is it Anyway? The Dangers of Journalism of Attachment. London: LM. Ingham, B. (1991): Kill the Messenger. London: Harper Collins. Jones, N. (1999): Sultans of Spin. London: Victor Gollancz. Keane, F. (1997): The art of the reporter. RTS Huw Wheldon elõadás 1997. Újranyomta Television, The Journal of Royal Television Society. Kingdom, J. (1991): Government and Politics in Britain. London: Polity. Knightley, P. (1975): The First Casualty. London: Pan. Knightley, P. (1998): British Journalism Review, 9 (2). Knightley, P. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. május 22. Leigh, D.–Vulliamy, E. (1997): Sleaze: The Corruption of Parliement. London: Fourth Estate. Leppard, D. (1997): The Watergate model in UK journalism. A MA oknyomozó újságírótanfolyamán elhangzott elõadás, Nottingham Trent University, 1997. november 27. Llyod, D. (1998): A MA oknyomozó újságírótanfolyamán elhangzott elõadás, Nottingham Trent University, 1998. február 19. Llyod, D. (1998a): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1998. október 9. Lule, J. (1995): I. F. Stone: the practice of reporting. Journalism and Mass Communication Quartery 72 (3), õszi szám 1995:499–510. Mitford, J. (1979): The Making of a Muckcracker. London: Michael Joseph. Morris, B. (1991): The Roots of Appeasement: The British Weekly Press and Nazi Germany during the 1930s. London: Frank Cass.

116 ⋅ Hugo de Burgh Mowry, G. (1958): The Era of Theodore Roosevelt. New York: Harper. Neil, A. (1996): Full Disclosure. London: Macmillan. Nichols, F. H. (1902): Children of the coal shadow. McClure’s Magazine, 1902 november. Nolan, Lord (1995): A közélet tisztaságért felelõs bizottság elsõ jelentése. London: HMSO. Oliner, S. (1992): The Altruistic Personality. New York:Free Press. Parris, M. (1999): Parris on TV. A radio 5 Live sorozata (All Out Productions). Parsons, W. (1995): Public Policy. Aldershot: Elgar. Preston, L. (1999): Paul Foot: the role of the journalist in the surveillance of justice. A Broadcast Practice 3 kiadatlan esszéje, BA/BJ tanfolyam, Nottingham Trent University. Protess, D. (1991): The Journalism of Outrage. Investigative Reporting and Agenda Building in America. New York–London: The Guilford Press. Randall, D. (1996): The Universal Journalist. London: Pluto. Rosteck, T. (1989): Irony, argument and reportage in television documentary. Quarterly Journal of Speech, 9:277–98. Rusbridger, A. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. május 25. Schiller, D. (1996): Theorizing Communication. Philadelphia: University of Pennsylvania Press. Schudson, M. (1989): The sociology of new production. In: D. Berkowitz: Social Meanings of News: A Text Reader. Thousand Oaks: Sage. Schudson, M. (1992): Watergate: a study in mythology. Columbia Journalism Review, 1992 május/június. Shoemaker, P. (1996): Mediating the Message. London: Longman. Siebert, F., Peterson, T., Schramm, W. (1963): Four Theories of the Press: The Authoritarian, Libertarian, Social Responsibilty and Soviet Communist Concepts of What the Press Should Be and Should Do. Chicago: Illinois University Press. Simpson, J. (1997). Save us from reporters who pass judgement. Sunday Telegraph, 1997. szeptember 14. Sinclair, U. (1906): The Jungle. London: Laurie. Sinclair, U. (1963): Autobiography. London: W. H. Allen. Stephens, M. (1988): History of News. New York: Viking. Stocking, H. (1989): How do Journalists Think? Bllomington: IUP. Tuchman, G. (1978): Making News: A Studyin the Construction of Reality. New York: The Free Press. Tuchman, G. (1972): Objectivity as a strategic ritual. American Journal of Sociology, 77 (4):660–79. Vulliamy, E. (1993): This war has changes my life. British Journalism Review, 4 (2). Westrop, D. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. március 22.

Az oknyomozó újságírás néhány problémája ⋅ 117 White, V. (1999): Panorama’s place in the polity. A Kínai Nemzeti Sajtójogi Munkacsoport ülésén elhangzott beszéd. Nottingham Trent University, 1999. február 11. Whittle, S. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. március 17. Wolfe, T. (1998): Ambush at fort Bragg. London: BBC Radio 4 (szerzõ/mûsorvezetõ: Tom Wolfe). Woodward, R.–Bernstein, C. (1974): All the President’s Men. London: Quarto. További ajánlott olvasmányok Berkowitz, D. (1997): Social Meanings of News: A text Reader. Thousand Oaks: Sage. McNair, B. (1998): The Sociology of Journalism. London: Arnold. Protess, D. (1991): The Journalism of Outrage: Investigative Reporting and Agenda Building in America. New York–London: The Guildford Press.

5. Médiabírálatok Oknyomozó újságírás a változó világban Deborah Chambers

Bevezetés Az oknyomozó újságírás virágkora a 20. század utolsó három évtizede volt. A média-piac új keletû átalakulása fontos kérdéseket vet fel arra vonatkozóan, vajon milyen légkörben ténykedik majd az újságírásnak ez az ága. Sejtéseink mindenesetre már vannak a küszöbön álló változásokról. Miközben a jelen fejezetben átfogóbb társadalmi összefüggések közé helyezzük a tényfeltáró újságírást, megjelöljük azokat a gazdaságikulturális korlátokat, amelyek most, a 21. század elején behatárolják e tevékenységet. Arra is megpróbálunk feleletet találni, tényleges beszûkülésrõl vagy csupán a szakma színeváltozásáról van-e szó. Elsõként a társadalmi felelõsség és közszolgálat értékeinek maradandóságára kérdezünk rá, melyek eddig a liberális demokráciák velejárói voltak. A továbbiakban rákérdezünk, mennyiben képesek megvédeni a demokrácia eszményei az oknyomozó újságírást a részrehajló kereskedelmi vagy állami érdekekkel szemben. Ezután szemügyre vesszük a médiaelmélet olyan jelenlegi vitáit, amelyek érintik a tényfeltárás munkáját. Közben nem feledkezünk meg azokról a gazdasági és ideológiai tényezõkrõl sem, amelyek hatással vannak az újságírás gyakorlatára és termékeire. Ez a „politikai gazdaságtani” megközelítés mindenekelõtt olyan elemeket vizsgál, mint a média szabad pórázra engedése, a tulajdonlás változó formái és a felerõsödött verseny. Ezt követõen a médiakutatás klasszikus eszközeihez nyúlunk „kultúrkritikai” megközelítésünk keretei között. Mindez megmutatja, milyen ideológiai tényezõk befolyásolják a sajtó tevékenységét. Végül szót ejtünk arról a folyamatról, melynek során a média belsõ szerkezetének kulcsfontosságú módosulása fokozatosan háttérbe szorítja a riporter személyét, s helyette olyan hivatalnokokat tol elõtérbe, mint a PR-szakemberek.

Médiabírálatok ⋅ 119 Sajtószabadság a kereskedelmi érdekek ellenében A média szabad pórázra engedése kulcsszerepet játszott annak a kommunikációs közegnek a megteremtésében, amelyben az oknyomozó újságírás ténykedik. A 2. világháborút követõen a jóléti társadalmak szoros ellenõrzés alá vonták a tömegtájékoztatást. A közérdek és a véleménynyilvánítás szabadsága mégis megkövetelte az 1980-as években a központi szabályozás enyhítését. A verseny élénkítésével az állam változatosabb és sokarcúbb médiát kívánt létrehozni. A média fokozott ellenõrzésére kezdetben az ösztönözte a hatalmat, hogy idõközben a tömegtájékoztatás bebizonyította a benne rejlõ hatalmas propaganda-lehetõségeket. Nagy-Britanniában gyakran példálóznak azzal, milyen meghatározóan befolyásolták a közvéleményt Hitler rádióbeszédei a fasiszta Németországban, s ennek milyen óriási szerepe volt a 2. világháború kirobbantásában. Ezek a tapasztalatok és a velük kapcsolatok viták valójában a közszolgálati médiát – például a BBC-t – erõsítették Európában a kereskedelmi fórumokkal szemben. Ezzel egy idõben az Amerikai Egyesült Államokban a közérdek felett való õrködés a „véleménynyilvánítás szabadságának” kimondását eredményezte, amit az alkotmány is rögzített. 1947-ben megalakult a sajtószabadság nemzeti bizottsága, amely nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a média tulajdonviszonyai és mûködése részben üzleti viszonynak tekintendõ – s ilyen értelemben nem lehet korlátozni –, ugyanakkor a közélet fontos összetevõje is (Blanchard 1977, McQuail 1994). A társadalmi felelõsség eme átfogó elvei nem csupán a közszolgálati mûsorszórás mûködését határozták meg Nagy-Britanniában és az USA-ban, de a nyomtatott és elektronikus sajtó etikai kódexét is lefektették a magántulajdonú sajtóban. A nyomtatott és elektronikus sajtó, valamint a szakmai etikai kódex védelme lényegi módon csökkenti mind a gazdasági, mind az állami nyomást, mely a két tûz közé szorult szakmára nehezedik, így kezeskedve arról, hogy demokratikusan, a köz érdekében ténykedhessen. A média-erkölcs alapelemei a megbízható, pontos, ferdítésektõl és szenzációhajhászástól mentes tájékoztatás. Ennek ellenére lényegileg különböznek, attól függõen, kiadók, szerkesztõk, újságírók vagy szabályozó testületek hivatkoznak-e rájuk. Ezek az érdekek gyakran ütköznek egymással. A kiadók és szerkesztõk a megjelentetés szabadságát és az érdekmentességet hangsúlyozzák, míg az újságírók erkölcsi törvényei mindenekelõtt azt célozzák, hogy megvédjék önállóságukat a kiadók és hirde-

120 ⋅ Deborah Chambers tõk részérõl rájuk nehezedõ nyomással szemben. Az õ érdekeik a források bizalmas kezelését követelik meg. A velük szemben támasztott erkölcsi elvárások közé tartozik a pontosság, pártatlanság, a magánszféra tiszteletben tartása, függetlenség, megbízhatóság, törvénytisztelet és erkölcsi tartás. A sajtó erkölcsi felelõsségének számon kérését ugyanakkor gazdasági és politikai megszorítások akadályozzák. E kérdések egy részével a 7. fejezetben foglalkozunk, amely az oknyomozó újságírás szabályzóit és erkölcsi hátterét vázolja fel. McQail szerint: A sajtó felelõsségének szabályrendszerbe foglalására irányuló törekvések nem tudták kiküszöbölni a média-vállalatok és a társadalmi-politikai rend között szerte a világon fennálló alapvetõ szemléleti különbségeket és érdekellentéteket. A gyakorlatban ezért sehol sem volt könnyû megteremteni a hatékony önszabályozást. (1994:126) Amint arra Hamelink (1999) is rámutatott, az akadálytalan véleménynyilvánítás és tájékoztatás alapvetõ emberi jog, amelyet a nemzetközi jog is leszögez. Az Egyesült Államok alkotmányának elsõ kiegészítése félreérthetetlenül állampolgári jogként jelöli meg, de az Egyesült Királyság alkotmánya is tartalmazza. Az érintett feleknek mégis nehezükre esik, hogy átültessék a gyakorlatba ezt az alapelvet (ld. 7. fejezet, ahol Gill Moore a sajtószabadság jogi kereteit taglalja). A politikusok és közintézmények másfelõl úgy vélik, a sajtószabadságot igenis fel lehet függeszteni, és korlátozni lehet amennyiben sérelem éri, fenyegeti a közerkölcsöt, vagy háború és országos válságok esetén aláássa az állam tekintélyét. A szólásszabadság olyan eszmény, amely azt feltételezi, hogy a megszólalók tudása, hatalmi helyzete és társadalmi megbecsültsége megegyezik. A való életben a szólásszabadság abszolút értékeit folyamatosan felülírják olyan érdekek, amelyeknek rendszeresen elsõbbséget adnak a jóléti társadalmakban. Ilyen a hírnév, a magántulajdon, a magánélet, kiváltságos egyének vagy társadalmi csoportok, végül, de korántsem utolsósorban pedig az állam biztonságának védelme (Glasser 1986, Curan 1991). Denis McQuail így vélekedik minderrõl: A sajtószabadság alapelveit többnyire a média-tulajdonosok érdekeinek védelmében szokás leszögezni, s nem jutattják szóhoz ugyanilyen mértékben a sajtó keretei között mûködõ szerkesztõk és újság-

Médiabírálatok ⋅ 121 írók jogait, vagy épp a nyilvánoságét. És akkor még nem szóltunk a szabad véleménynyilvánítás többi lehetséges haszonélvezõjérõl vagy áldozatáról. (1994:130) Az oknyomozó újságírás vékony pallón egyensúlyoz az egymással ütközõ érdekek és prioritások között. Minél közelebb kerül tényfeltáró munkája közben az újságíró a hatalmasokhoz vagy a befolyásos érdekcsoportokhoz, annál fájóbban merül fel ez a kérdés. Egy ilyen helyzetben létfontosságú a szakmai elvek és gyakorlat védelme. Az újságíró pedig rendre ilyen helyzetbe kerül, összetûz a hatalmasok és gazdagok világával, mint tette Woodward és Bernstein is 1972-ben, a Watergate-botrány során. Hasonló nehézségek elé nézett a Guardian is 1994 és 1996 között Nagy-Britanniában, amikor elõállt a „Cash for Questions” nagy leleplezéseivel. A média magán- vagy állami felügyelete egyaránt fenyegeti az újságírói szabadságot. Brian McNair (1998:84) szerint: „a liberális-demokrata társadalmi berendezkedés legitimitásának elõfeltétele, hogy a sajtó megbírálhassa a hatalmi elitet”. Ennek ellenére a kapitalista liberális demokráciák a gyakorlatban mégis szûkösebben értelmezik a sajtószabadságot, azaz nem mint szólászabadságot, hanem mint a média magántulajdonának lehetõségét határozzák meg. Ez azt jelenti, hogy a tulajdonlás és kiadás jogáról törvények kezeskednek az állami befolyással szemben. McQuial arra is rámutat, vakmerõ feltevés, hogy a tulajdonlás joga általában jogot biztosítana magánkiadványokra. A média világának politikai gazdaságtani szemlélete hangsúlyozza, hogy a magántulajdonlás mértéke legalább annyira korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát, mint az állami szabályozók. Valójában tehát a jóléti liberális demokráciákban alapvetõ ellentmondás feszül a sajtószabadság negatív és pozitív meghatározása között. Negatív értelemben nem egyéb ez, mint a megjelentetés korlátainak hiánya. Pozitív meghatározása a közérdek ama célkitûzéseit és jótéteményeit foglalja magában, amelyek túllépnek a tulajdonosok érdekein. A gond csak az, hogy a magánérdekek legalább annyira fenyegetik a kommunikáció szabadságát, mint az állami beavatkozás. Ugyanakkor a szólásszabadság túl általános fogalom, nehéz ezért értelmezni az elektronikus sajtó keretei között, ami a jóléti társadalmakban a média egészének tetemes hányadát teszi ki. Amint arra McQuail (1994) is rámutat, a sajtószabadság eszménye édeskeveset ér a mozi, a zenei ipar, a videopiac, vagy épp a televíziós szórakoztatás, tévéjátékok és televíziós

122 ⋅ Deborah Chambers sportmûsorok világában, márpedig a televíziózás jobbára errõl szól. A „tájékoztatással” kapcsolatos problémákat sem oldja meg. Nem biztosítja például az állampolgár információhoz való jogát, magánéletének sértetlenségét. Saját adatait sem tárhatja a nyilvánosság elé, hacsak nincs történetesen újságja vagy televíziós csatornája. A nemes eszmények az Internettel vagy a Világhálóval szemben is alul maradnak, amint azt a 6. fejezet boncolgatja. A gyakorlatban tehát a szólásszabadság általános elve inkább a média-tulajdonost védelmezi, mint az újságírókat vagy a nyilvánosságot. Ez súlyos nehézségek elé állítja a tényfeltáró újságírás egészét. Maguk az újságírók újabban egyre inkább a társadalmilag elkötelezett sajtó védelmezõjeként tekintenek az államra. A tulajdonosok érdekei fölött a magántulajdont óvó törvények õrködnek. A társadalmi felelõsségvállalás és elszámoltatás, valamint a lelkiismeretes kutatómunka elveinek nemigen akad gazdája.

Tulajdonlás és felügyelet a médiában Ahogy arra Franklin (1997) is rámutat, az újságírói teljesítmény bírálói többnyire túlhangsúlyozzák a szakmai szabadságot. A politikai gazdaságtani szempontú kutatások bizonyítékai alapján a demokrácia szolgálatát, a nyilvános viták élénkítését és az állami hatalom ellenõrzését – azaz az újságíró ténykedését – egyre jobban akadályozza a központosítás hiánya és a média fokozódó magánosítása. A politikai gazdaságtani megközelítés vizsgálat alá veszi a média tulajdonlásának és felügyeletének gazdasági és politikai dinamikáját, valamint hatását a média gyakorlatára. Ilyen szellemben alkotó szerzõk Garnham (1979), Ferguson (1990), Golding és Murdock (1991), Curran és Seaton (1997), valamint Bagdikian (1988). Az 1980–90-es években a jóléti államok a média privatizációjára buzdítottak, miközben csökkentették a háború utáni szabályozás szigorát, mellyel szorosan kordában tartották a mûsorszolgáltatókat és a hírközlést (Murdock 1990). Mindez megszüntette a hírközlés állami felügyeletét, kivált Nyugat-Európában. Az országos média-fórumok központi szabályozásának, valamint a tõkét korlátozó jogszabályoknak a megszüntetése lehetõvé tette a magánvállalatok számára, hogy a világ bármely pontján befektessenek. Az olyan országokban, ahol gyenge volt a szakszervezet, a munka ezért olcsó és a nyereség magas, virágzásnak indultak a multinacionális vállalatok. Az állam szabályozó szerepének visszaszorulása olyan médiacézárokat segített hatalomra, mint Rupert

Médiabírálatok ⋅ 123 Murdoch, aki hatalmas médiabirodalmat épített ki. Jelenleg õ a tulajdonosa Ázsiában a Twentieth Century Foxnak, a BskyB-nek és a Star TVnek, továbbá a HarperCollins kiadónak. Újságjai közé tartozik az Australian országos napilap, a New York Post, valamint az angol lapok közül a Times, a Sunday Times, a Sun és a News of the World. A politikai gazdaságtani megközelítés elsõsorban állam és média kapcsolatát, valamint az óriásvállalatok gazdasági túlsúlyát veszi górcsõ alá. Hangsúlyozza, hogy a média intézményei is alá vannak vetve a kapitalizmus törvényeinek, s ezért szükségképpen profitorientáltak és versenyszellemûek. Ez azzal jár, hogy az újságíró „termékét”, a hírt és az oknyomozó riportot egyre inkább áruként kezeli a kapitalista gazdaság, s értékét az méri, mekkora nyereséget termel. Nagy-Britanniában a média-koncentrációt tovább csökkentette az 1990-es, majd az 1996-os médiatörvény, amelyek az állami szabályozók lazításával törekedtek a versenyképesség növelésére. Az eredeti szándék az volt, hogy a közönség jobban beleszólhasson a mûsorok kiválasztásába, minõségük azonban ne változzon. A költségek visszaszorítását szolgáló kormányrendelkezések ugyanakkor gátlóan hatottak mind a helyi, mind az országos mûsorkészítésre. A gazdasági verseny olyan heves és a nyereség olyan kicsiny volt, hogy súlyosan aláásta a korábbi közszolgálati elkötelezettséget, valamint a minõségi mûsorok készítésére irányuló egykori törekvéseket. Franklin (1997) arra mutat rá, hogy napjainkban a nézõ az olcsó szórakozást – például kvízjátékokat – részesíti elõnyben a minõségi, elemzõ igényû dokumentumfilmek helyett. Mindez kihatással van az újságírószakma egészére, amennyiben csökkenti az igényt az oknyomozó riportok iránt. Az Egyesült Királyságban 1996-ban hatályba lépõ médiatörvény kereszttulajdonlásra buzdított, mikor lehetõvé tette, hogy egy médiacsoportosuláson belül a nyereséges vállalkozások tartsák el a kisebb, újabb, non-profit szervezeteket. Napjaink deregulált médiáját a nyereségszerzés, a médiatermékek áruba bocsátása és a piaci terjeszkedés vágya hajtja. A hírközlés, a sajtó és a mûsorszórás növekvõ összefonódása, továbbá az elektronikus hardware és software ipar fokozatos összeolvadása nem csupán azt eredményezte, hogy a média egyre kevesebb kézen koncetrálódott, de a globális információs gazdaság gyors térnyeréséhez is vezetett (ld. Hamelink 1995, Demac és Sung 1995, Melody 1990, Paterson 1997). Napjainkban a média intézményeit jellegzetesen nagy nemzetközi vállalatok birtokolják, amelyeknek nem csupán a hírközlésben, a szórakoztatóiparban és a turizmusban vannak érdekeltségeik, de az olajfel-

124 ⋅ Deborah Chambers dolgozásban, papírgyártásban, ingatlanügyletekben vagy épp az atomiparban is (Bagdikian 1988, Comor 1997). A médiatulajdonnak ez a koncentrációja mély hatást gyakorol a nyomtatott és elektronikus sajtó tartalmára és eképpen magának az oknyomozó újságírásnak a természetére. Mindenképpen csökkentette a független média befolyását, áruvá silányította a média-tartalmakat, sõt, áruba bocsátotta magát a nézõt is, amikor elhanyagolta a kisebbségeket és a nézõk szegényebb rétegeit. A politikai gazdaságtani megközelítés értelmében ezek a tényezõk peremhelyzetbe kényszerítették az ellenzéki nézeteket. Ezzel együtt egyre csekélyebb tõke áramlott a kevésbé jövedelmezõ média-ágazatokba, amelyek közé a tényfeltárás és dokumentumfilm-készítés is tartozik. Az olyan kérdések tényfeltáró vizsgálata, amilyen például a nukleáris környezetszennyezés, súlyosan károsodik egy olyan világban, ahol a nukleáris ipar és a média ugyanazon kezekben összpontosul (Herman 1995). Hasonlóképpen azok a riportok, amelyek 1999-ben a genetikailag módosított élelmiszerekrõl készültek, csak lassan kerültek a nemzetközi figyelem központjába, kivált az USA-ban, mivel a nemzetközi bio-technológiai vállalatok óriási nyomást fejtettek ki a médiára. Eszerint tehát a magántulajdon koncentrációjának legfõbb velejárója a verseny erõsödése és ezzel együtt a nyereség csökkenése. Emellett – véli Franklin (1997) – a tulajdonosok által a médiára gyakorolt nyomás lefokozta és a bulvár felé terelte az információt és a hírt. A politikai gazdaságtani megközelítés egyik érdekes példája, amely az újságírás szerepét vizsgálja a kapitalista társadalomban, Noam Chomsky és Ed Herman propagandamodellje (Chomsky és Herman 1979, Chomsky 1987). A maguk kritikai hozzáállásával ki is tágítják emennek a kereteit, mikor felvetik, hogy az elit sajátos összeesküvést szõ az információ és a hír befolyásolására. Ahelyett, hogy pluralista egyensúly jönne létre az állam és a magánszféra egymásnak feszülõ érdekei között, s ezek együtt liberális demokráciát eredményeznének, a szerzõk szerint a jóléti társadalmakban a média az állam és nagyvállalatok érdekösszefonódásainak kiszolgálójává silányodik. Egyúttal alá is rendelkõdik a politikai, gazdasági, katonai ás kulturális elit érdekeinek, a „nemzetbiztonsági államnak”, amely az információ áramlását is meghatározza. Herman (1995) öt olyan feltételt határozott meg, amelynek az információnak eleget kell tennie az USA-ban, mielõtt hírré válna. Ez az ötszörös gazdasági-politikai szûrõ arról árulkodik, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a tömegtájékoztatást nem médiaászakemberek uralják, hanem a kommunikáció kapuõrei, melyeket nagy hatalmú pro-

Médiabírálatok ⋅ 125 fit-orientált vállalkozások állítanak fel, szoros együttmûködésben a kormánnyal és az üzleti világgal. Az elsõ ilyen szûrõ a fõ médiavállalatok tõkekoncentrációja, gazdagsága és nyereségvágya. A média magánbefektetõi kétes multikkal házasítják össze a médiát, amelyek fegyvergyártással és atomenergiával foglalkoznak. Ez piaci stratégiák keretei közé szorítja a média integrációját, s elárultatja vele a demokráciával szembeni elkötelezettségét. A médiavállalatok a kormánytól is függenek, amikor szükségük van politikai támogatásra és a monopóliumellenes törvények foganatosítására. A második szûrõ a hirdetés uralmi helyzete a tömegtájékoztatás bevételi forrásai között. Az újságok körülbelül jövedelmük ¾-ét a hirdetõktõl kapják, a független mûsorszóróknál ez az arány 100% (Herman 1995:84). Ez a hirdetés-központúság kizárja a piacról azokat a média-vállalatokat, amelyek nem hirdetésbõl tartják el a lapjukat. Egyúttal arról is gondoskodik, hogy a hirdetõk meghatározó hatással legyenek a médiaipar fennmaradására és virágzására. A munkás és radikális sajtó képtelen hirdetõket toborozni magának, hiszen olvasóközönségének csekély a vásárlóereje, de legalábbis kritikusan viszonyul a piaci viszonyokhoz. A hirdetõk azokat a mûsorokat és cikkeket is rossz szemmel nézik, amelyek bírálni merészelik az olyan vitatható nagyvállalati megnyilvánulásokat, mint a környezetszennyezés, a harmadik világ diktátorainak anyagi támogatása vagy az emberi jogok megsértése. A harmadik szûrõ a média függése azoktól az információktól, amelyekkel a kormány és az üzleti élet látja el. A költségek csökkentése érdekében a riporterek többnyire oda tömörülnek, ahol jelentõs eseményekre lehet számítani, amilyen például a Fehér Ház, a Pentagon, a rendõrkapitányságok stb. A sajtó függése a kormány hírforrásaitól lehetõséget teremt arra, hogy az állam kézben tarthassa a médiát, hiszen olyan tálalásban adagolja az újságíróknak a híreket, amelyek meghatározott ideológia és értelmezés szolgálatában állnak. A negyedik szûrõ a „ledorongolás”, azaz a kormány, a politikusok, nagyvállalatok és befolyásos érdekcsoportok összehangolt támadása a tájékoztató médiumok ellen. Mindennek a kritikus megnyilvánulások megfegyelmezése és kordában tartása a célja. Az ötödik szûrõ az „antikommunizmus”, amely továbbra is hatékony politikai-ideológiai szabályozó tényezõ a média irányvonalának kialakításában. Noha a „propaganda” fogalmaiban való gondolkodás a diktatúrák, valamint a hidegháború/fegyverkezési verseny korának média-viszonyait juttatja eszünkbe, Herman azt állítja, hogy a hírek csak kevés

126 ⋅ Deborah Chambers felforgató témát tartalmaznak. Ha mégis, létük adja meg az uralkodó idológia és média-folyamatok hitelét. Napjainkban nem más ez, mint az „iszlamofóbia”, mely kiközösíti a társadalomból azokat a rétegeket, amelyek nézetei és ténykedése ellentmondanak az USA biztonsága fölött õrködõ hatalmi csoport érdekeinek. Ez lépett a baloldali politizálás és a kommunizmus démonizálásának helyébe, mely a hidegháború korát jellemezte (Kellner 1992). E vélekedés, mely újra meg újra egy kalap alá veszi a muszlim kultúrát a terrorizmussal, ugyancsak az iszlám világkép démonizálására ösztönöz a hírek világában. A nyugati hírmûsorok muszlim-ellenességét tovább szította Amerika 1991-es támadása Irak ellen. Az 1998/99-es háború és az ezt követõ brit-amerikai kereskedelmi blokád idején azután a sajtó nyomatékosan megkérdõjelezte ezt a hozzáállást. A politikai gazdaságtani megközelítés valamelyest szélsõségesnek véli a propaganda-modell összeesküvõ-elméletét, mégis rávilágít azoknak a kihívásoknak és nehézségeknek némelyikére, melyekkel a demokratikus elszámoltathatóságért küzdõ oknyomozó újságíróknak szembe kell nézniük. A kományok és nagyvállalatok tömérdek pénzt és idõt áldoznak arra, hogy korlátokat állítsanak tevékenységük mélyreható kifürkészése elé, amint azt a Watergate botrány-részletei – az elkendõzési kísérletek és leleplezõdésük – is példázzák.

Médiabirodalmak és a piacorientált újságírás A Patten-ügy beszédes példa arra, milyen mértékben befolyásolhatja a média-tulajdonlás dinamikája a nemzetközi piacot, a könyvkiadást, a sajtó-tartalmat, valamint a törvényhozás újjal szembeni vonakodását. 1998 februárjában az Independent brit politikai napilap megbírálta Ruper Murdoch médiacézárt, amiért beleszólt a média közlendõjébe. A vád az volt, hogy beavatkozott a Harper Collins belsõ életébe, mikor arra kényszerítette a könyvkiadót, hogy álljon el egy kötet kiadásától, melyet Chris Patten, Hongkong volt kormányzója írt. A Hongkongról szóló East and West címû munkában (1998) Patten nemtetszését fejezte ki a Kínai Népköztársaság totalitárius diktatúrájával szemben. Murdochnek gazdasági érdekeltségei voltak Kínában, amelyeket védelmezni kívánt. Ezért tehát közbelépett, hogy megakadályozza a könyv kiadását. Ezt csak úgy tehette meg, hogy felfüggesztette állásából a kiadói igazgatót, Stuart Proffittot. Távozása élénk tiltakozást váltott ki olyan írókból, mint Doris Lessing, Penelope Fitzgerald, Peter Hennessey és Anthony Storr,

Médiabírálatok ⋅ 127 akik nyilvánosan bírálták kiadójukat, és azzal fenyegetõztek, hogy másikat keresnek maguknak. Az Independent (1998. február 28.) felhánytorgatta Murdochnek, hogy „benyal a kínai totalitárius rezsimnek”, mivel ki szeretné terjeszteni televíziós birodalmát a jól jövedelmezõ kínai piacra. Chris Patten egyik panasza az volt, hogy a Murdoch tulajdonában álló lapok – a Times és a Sunday Times – nem közölték folytatásban a könyvét. Jellemzõ mozzanat, hogy mind a Times, mind pedig a Sunday Times hallgatott az Independent február 28-i kirohanásáról. Patten beperelte Murdocht az õt ért sérelmekért, mindenekelõtt pedig a Harper Collins szerzõdésszegésére hivatkozva, és a Legfelsõbb Bíróság elé vitte az ügyet. A Harper Collins azzal védekezett, hogy Murdoch nem kívánt változtatni Patten könyvén, és mást sem kért fel erre. Az igazság az volt, hogy a médiacézár ellenezte a kötet kiadását. A vitát tovább szította annak a feljegyzésnek a nyilvánosságra hozatala, amelyet a Harper Collins elnöke, Eddie Bell küldött a kiadó amerikai kirendeltségéhez, Anthea Disneyhez. Ebben az állt, hogy Murdoch „negatívnak” érzi a könyv szemléletét (Independent, 1998. február 28). A feljegyzésbõl Murdoch abbéli aggodalma is kitudódott, hogy a könyv lemondása fenyegeti John Major készülõ emlékiratainak kelendõségét ugyanennél a kiadónál. A Patten-eset tehát arra a befolyásra példa, amellyel a Murdochhöz hasonló médiamogulok vannak a hírek és a könyvkiadás világára. Murdocht egyéb számos más alkalommal is bírálat érte, amikor beavatkozott a hírek gyártásának folyamatába, hogy megvédje a maga kommunikációs birodalmát. Az Independent állítása szerint így bocsátotta el a Sunday Times szerkesztõjét (aki egymillió fontos végkielégítést kapott). Tartott ugyanis attól, hogy ázsiai televíziózási érdekeit sérti az újság által indított nyomozás. Ez azt firtatta, miként vesztegeti meg segélyekkel Nagy-Britannia Malajziát, csak hogy megkapja a pergaui gát felépítésérõl szóló megbízást. 1994-ben a Start TV hálózatában megszüntette a BBC World Service csatornát, hogy ezzel kedvezzen Kínának. A csatorna riporternõje, Kate Adie ugyanis beszámolt a Tiananmen téri vérengzésrõl. A BBC szabad szellemû riportjai látnivalóan keresztezték tehát Murdoch kínai üzleti érdekeit. Olyan sikeresen védte a kínai diktatúrát, hogy engedélyt kapott egy mandarin nyelvû csatorna bevezetésére a belföldi piacon, ez volt a Phoenix. Murdoch nem kockáztathatja meg, hogy akár a totalitariánus rezsimeket is támadja, ha azok adják a világ televíziós piacának zömét (Independent, 1998. február 28). Nagy-Britannia konzervatív kormánya az 1980–90-es évekbõl a maga részérõl keresztülhúzta ama kísérletet, amely Murdoch sajtó és televízió

128 ⋅ Deborah Chambers szerzeményeit a Monopólium Bizottság felügyelete alá kívánta helyezni. Az ezt követõ, 1997-ben megválasztott munkáspárti kormány ugyancsak figyelmen kívül hagyta a sajtó visszaéléseivel, például a Times túl magasra hajtott áraival szemben felmerülõ panaszokat. A gyanút, hogy Murdoch befolyással van a kormánypolitikára, tovább erõsítette, hogy a brit kormány vonakodott meghozni a magánélet sértetlenségére vonatkozó törvényt, ódzkodott az Európai Monetáris Uniótól, amelyet Murdoch köztudottan ellenzett, emellett nem volt hajlandó foglalkozni az újságárak becstelen felhajtásával, valamint azzal, hogy a médiatulajdonosok semmibe veszik a szakszervezeteket. További példája annak, mi történik akkor, ha az információ piac-orientált, az oknyomozó újságírás új, „fogyasztóbarát” formájának kialakulása. Napjainkban számos magazinmûsor világosítja fel a fogyasztókat érdekeikrõl, ahol jobbára a család és az életmód – szünidõ, élelmiszerek, jelzáloghitel meg a családi költségvetés – kerülnek terítékre. Példa erre a BBC1 mûsora, a Watchdog (Házörzõ kutya). Szép új világunkban gondosan és néha merészen megválasztott háztartási témák léptek a Granada Television World in Action címû háttérmûsorának helyére. A bel- és külpolitika átfogóbb kérdései mára a háztartás fogyasztói gondjainak adták át helyüket, ennek is a látványosabb fajtájából. Ilyen a Neighbours at War címû mûsor a BBC2-n, amely hadakozó szomszédok ügyét viszi a nyilvánosság elé. Többen felvetették, hogy e folyamat áttérést jelent a „hard” újságírásról a „soft”-ra. Ezzel együtt olyan világba téved, amelyet régebben „nõiesnek” volt szokás bélyegezni. Ugyanakkor az is elõfordul még ma is, hogy nagykutya multikat érnek tetten, szembesítenek bûneikkel és állítanak nyilvánosság elé nagyvadra vadászó oknyomozó riporterek. Ilyen eset volt, amikor a BBC Radio 4 Food Programme-ja (1999. március 13.) behatóan elemezte a Monsanto nemzetközi óriásvállalat genetikailag módosított élelmiszereit. Nagyon úgy fest, hogy az információ és hír áruvá válása a „soft” híreket és az „emberileg érdekes” színeseket helyezi elõtérbe, ez azonban csak részlegesen magyarázza meg az új trendeket. Mikor épp politikai leleplezésekre kerül sor – amilyen a „Cash for Questions” címen közzé tett eset, azaz a Guardian hadjárata a közélet beszennyezése ellen –, azt tapasztaljuk, hogy az oknyomozó újságírás a mai napig nagyon is hatékony, rugalmas, alkalmazkodóképes, mondhatni a fenti gazdasági-politikai változások dacára is. Ennek ellenére a komoly politikai lapok háttérbe szorulása a képesújságokkal szemben kemény versenyhelyzetet teremtett az olvasók kegyeiért, amely az oknyomozó újságírást is arra kényszeríti, hogy

Médiabírálatok ⋅ 129 változtasson alapfelfogásán és stílusán. Egyre több újságíró dolgozik manapság a szórakoztató vagy szakinformációt biztosító ágazatokban. A fenti változások piaci meghatározottsága kivált az Egyesült Államokban érhetõ tetten, ahol a kül- és belpolitikával foglalkozó közéleti lapokat mind jobban kiszorítják a kereskedelmi érdekeltségû sajtótermékek (Hallin 1996:247). A televíziós újságírásra nehezedõ gazdasági nyomás hívta életre azokat a piackutatási kezdeményezéset, amelyek felmérik például, milyen híreket kívánnak látni a helyi csatornákon a nézõk (van Zoonen 1998). Ezek a változások számottevõ eltávolodást jelentenek a profi újságírás közszolgálati és demokratikus elkötelezettségétõl a szórakoztóipar birodalmába. Van Zoonen lefest elõttünk egy új riporter-típust, aki az Amerikai Egyesült Államokban tûnt fel. A „helikopter-újságíró” szenzációk nyomába ered – amilyenek az autós üldözések –, s mindezt élõben közvetíti helikopterrõl. A mozgalmasság, akciók és izgalom kulcsfontosságúak az információ híranyaggá válásában. A piac-orentált, szórakoztató célzatú hírgyártás újabb vadhajtása a „Ken és Barbie” stílusú mûsorvezetés. Ilyenkor rendszerint egy férfi és egy nõ kerül párba, akiknek mindenekelõtt vonzóknak kell lenniük a nézõ számára. Õk ketten vidám csevelyben hozzák emberközelbe a híreket. Helyi televíziós csatornák arattak némi sikert ezzel a módszerrel. Mindez nyomást fejtett ki a nagy országos mûsorszolgáltatókra, amilyen a CBS, NBC és az ABC, ezért – sok újságíró bosszúságára – õk is stílust váltottak (van Zoonen 1998:40). A közszolgálat eszményeinek ez az aláásása és ezzel együtt a szórakoztató újságírás édes új stílusának elterjedése – gyakorta nevezik „infotainment”nek – Nyugat-Európára, például Nagy-Britanniára, Hollandiára és Dániára is egyre inkább jellemzõ.

Hírforrások, szakmai kultúra és a hírek születése Miután szemügyre vettük az oknyomozó újságírás milyenségét meghatározó kulcsfontosságú politikai-gazdasági folyamatokat, vegyük sorra most már azokat a kulturális és ideológiai tényezõket, amelyek befolyással vannak az információ és a hírek tartalmára. A médiaelméletben a kulturális megközelítés bírálja a politikai-gazdasági szempontokat. A média-tulajdonlás szerkezete, valamint az újsgáírók munkájának felügyelete és szabályozása nem képes megmagyarázni az információ és a hírgyártás valamennyi vonatkozását, állítja ez a szemlélet. A sajtótermékek

130 ⋅ Deborah Chambers és televíziós mûsorok tartalmait vizsgálva e kritikai kultúraelemzõk leszögezik, hogy a hírek tálalását mindenekelõtt kulturális és ideológiai tényezõk határozzák meg. Nem haszontalan, ha áttekintjük az 1970-es évektõl e mûfaj klasszikusait, mivel a médiaelméletben folyvást idézik és vitatják õket. Abban is segítségünkre lesznek, hogy leszögezzük, mely ideológiai tényezõk alakítják ki elsõsorban az újságírás gyakorlatát és termékeit. Az alább vázolandó médiaelméleti kutatások csupán közvetetten foglalkoznak az oknyomozó újságírás gyakorlatával. Eredményeik mindazonáltal értékes bepillantást nyújtanak az újságírók szakmai erkölcsének, pártatlanságának meg ama ideológiai befolyásoknak és nehézségeknek a természetébe, amelyekkel minden újságírónak szembe kell néznie. Az oknyomozó újságírás gyakorlata abban az értelemben illeszkedik a hírek elõállításához, hogy készítõik ugyanolyan személyzeti problémákban osztoznak, egyazon gazdasági nyomás nehezedik rájuk, s ugyanazon szervezeti korlátokba ütköznek a nyilvánosságra hozatal során. Ennek oka az, hogy munkaadóik, szakmai elõírásaik és erkölcseik, továbbá tömegkommunikációs csatornáik is megegyeznek a többi újságíróéval. Megdöbbentõ, milyen következetes a logika, amely meghatározza, mely események, témák és vizsgálódások lesznek hírré a jóléti társadalmakban. Seaton (1995) rámutat, hogy a hírforrásokhoz való hozzáférhetõség problémamentessége általában erõsebben esik latba a hírgyártásban, mint magának az eseménynek a súlya. A hírügynökségek azokat részesítik elõnyben, amelyek könnyen hozzáférhetõ helyszíneken zajlanak, megbízható és kiszámítható hírforrásból származnak, formátumukkal elõre lehet számolni, és hírértékük is megfelel az újságírók elvárásainak. Bizonyos szakriporterek például nehezebben lepleznek le korrupciót abban a szakágban, ahonnan hírforrásaikat merítik, így függenek a bûnügyi riporterek is a rendõrségtõl. Seaton megerõsíti a médiakutatás ama eredményeit, miszerint „a hírek válogatását szabályozó értékek rendszerint megerõsítik a szabványos véleményeket és a tekintélyt” (Seaton 1995:265). Az 1970-es években és az 1980-as évek elején a glasgow-i egyetem médiatagozata brit kutatássorozatot szervezett a televíziós hírek torzításairól. Huszonkét hétig elemezték valamennyi csatornán, miként foglalkozik a brit televíziózás ipari konfliktusokkal. Kiterjedt videós anyaguk birtokában elsõ könyvükben – Bad News (Rossz hírek) – azt állították, hogy a hírek korántsem semlegesek, nem is pártatlanok, ehelyett osztályelõítéletek formálják õket. A Glasgow University Media Group (1976a,

Médiabírálatok ⋅ 131 1976b, 1982) azt találta, hogy a hírek következetesen középosztályos szemléletet tükröznek, s ilyen értelemben három sarkalatos ponton is eltorzulnak. Elõször is a televíziós hírek hamisan tükrözik a társadalmi valóságot, amikor bizonyos ipari konfliktusok hírértékét nem a tények függvényében, hanem egyéb ismervek alapján határozzák meg. A sztrájkoknál például gyakran esik latba, mennyiben okoz kellemtlenséget a fogyasztónak vagy páciensnek, így a kórházi személyzet, tanárok, szemetesek vagy tûzoltók sztrájkainál. Másodsorban a televíziós hírek vagy megerõsítik, vagy soha nem cáfolják a kapitalizmus hivatalosan jóváhagyott gazdasági rendjét. A híranyag eme szûrése gondoskodik a fennálló ideológiai konszenzus sérthetetlenségérõl. Az ipari viták során – amilyen a brit Leyland autógyár munkásainak 1975-ös sztrájkja is volt– következetesen a munkavállalókat hibáztatják, ahelyett, hogy riportjaikban méltó teret kapnának az igazgatás hiányosságai vagy épp a tõkebefektetés hiánya (mint példánkban, az autógyárban is). A torzítás harmadik formája a munkásosztály kizárása a médiából és egy egységes középosztályos világkép, valamint szakmai kultúra létrehozása azáltal, hogy az újságírók kizárólag a középosztály soraiból kerülnek ki. Mára sokan vélik úgy, hogy a televíziós szakemberek nem érthetik meg igazán a munkásosztályt, lévén, hogy kulturálisan és a valóságban is elszigetelõdnek tõle. Az uralkodó középosztályos világképet csak a legritkább esetben kérdõjelezi meg alternatív vagy ellenvélemény, hiszen ezeket eleve kizárják a nyilvánosságból. 1985-ben a glasgow-i egyetem médiatagozata (GUMG) megvizsgálta, hogyan tükrözõdik a falkland-szigeti válság a médiában. A kutatócsoport azt találta, az errõl szóló híreket eltorzította, hogy jószerével a védelmi minisztérium szállította õket. Maguk az újságírók is úgy vélték, hogy a jó híreket kell hangsúlyozniuk, amelyeknek az állam és a nyilvánosság egyetértését kell tükrözniük, nyilván hittek is ebben a közmegegyezésben. A GUMG nemi részrehajlást is felfedezett a háborús jelentésekben. A hírekben a nõk következetesen mint „érzelemnyilvánítók” szerepeltek. Sorsuknak csak katonafeleségként volt hírértéke. Mindez behatárolt szerepükre – családanya és a férjek érzelmi állapotának karbantartója – utal a társadalomban. A nõk szerepét az újságírásban a 6. fejezet tárgyalja részletesebben. A GUMG kutatócsoportját többen bírálták szemléletük és értelmezésük hiányosságai okán. A bírálók hiányosságként könyvelték el a torzítások értelmezését; azt a körülményt, hogy a kutatók nem vették figyelembe a hírek elõállításának intézményes meghatározóit, végül, hogy

132 ⋅ Deborah Chambers nem végeztek vizsgálatokat a hírek nézõi fogadtatásáról (Stevenson 1995). Ugyanakkor – hangzott ellenük a vád – a munkahelyi kultúra rovására túlhangsúlyozták az újságírók társadalmi hátterét. A médiamunkások munkahelyi körülményeit vizsgáló többi kutatás másfajta eredményeket hozott. A fentiek azt sugallják, hogy az újságírók tevékenységét alapvetõbben akadályozza a média és a nagyvállalatok üzleti összefonódása, mint a szakmai korlátozások (Schesinger 1978, 1990, Kumar 1975). Mindez visszavisz minket a politikai gazdaságtani megközelítés magyarázataihoz. Egy olyan munkában, amilyen az újságíróé, ahol a feladatok a történésekhez kötõdnek, a hírek frissesége és közvetlensége jobban beleszólhat formálódásukba, mint az ideológiai következetesség (Schlesinger 1990). Az adott szakterületekre felkészült specialisták – amilyen a környezetvédelmi vagy ipari tudósító – szintén befolyásolhatják, mekkora figyelmet szentel a média az adott témának a hírek elõállításakor. Az 1980-as éveket megelõzõen például az ipari és munkástudósítók szép számmal elõfordultak az újságok szerkesztõségeiben, ezért az ipari konfliktusok is rivaldafényben álltak. Aztán az 1980-as években, a Tatcher kormányzat alatt a kormány módszeresen letörte a szakszervezetek és a szervezett munka befolyását. Az ipari hírek háttérbe szorultak, s az ipari és munkástudósító többé nem állt a középpontban. Ez tovább csökkentette az ipari és munkáshírek számarányát a hírek világában (McNair 1998). Stuart Hall a maga kutatásaiban a rablással kapcsolatban a brit médiában keltett pánikot tanulmányozta. Az állította, a média viszonyulása csöppet sem semleges e kérdéshez, ehelyett az újságírók és médiagyárosok elõítéletei szabják meg, azaz „ideológiailag kódolt”. Munkatársaival 1978-ban korszakalkotó szöveget jelentetett meg Policing the Crisis (Krízishangulat-keltés) címen. Ez azt boncolgatja, miként függ öszsze a fent jellemzett pánikkeltés, valamint a háborút követõ közmegegyezés felborulása az autoriter állam megerõsödésével az 1970-es évek Nagy-Britanniájában. A hírek gyártói túlreagálták a fekete fiatalok és egyéb „deviáns” elemek által képviselt fenyegetést, amely szerintük aláásta a társadalmi rendet. A rablást õk egy Amerikából kölcsönzött szlengszóval – mugging – jelölték. A Tatcher kormányzat alatti domináns kultúra arra használta e kifejezést, hogy segítségével meggyengítse a demokrácia konszenzusos politikáját. A rablásról szóló sajtójelentések száma akkor ugrott meg hirtelen, amikor újabb fekete elkövetõket küldtek börtönbe, lévén hogy a rendõrség is mind szervezettebben lépett fel a fekete közösség eme deviáns elemeivel szemben.

Médiabírálatok ⋅ 133 Az újságírók könnyebben kaphattak felvilágosítást a rendõrségtõl a fenti ügyekben, mint a fekete elkövetõktõl, akiket mint bûnözõket nem tekintettek mérvadó hírforrásnak. Eszerint tehát a nézõpont következetesen egyoldalú volt. A tanulmány jelentõsége abban áll, hogy rámutatott, milyen hatással vannak a hírek milyenségére az „elsõdleges és másodlagos eseménymeghatározók”. Elsõdleges eseménymeghatározóknak nevezte Hall a társadalom uralkodó csoportjait, például a rendõrséget és a törvényszéket. A másodlagos eseménymeghatározók közé sorolta a médiát, amely az elsõdleges meghatározókból merített információt a sajtó eszközeivel megrostálja és értelmezi. Mivel a fenti példában elsõdleges meghatározóként egyedül a rendõrséget és a törvényszéket jelölte meg, nézeteik is nagyobb súllyal estek a latba. Mindez még szorosabbra zárta a média-értelmezés körét. Az 1999-es kormányjelentés egy fekete fiatal, Stephen Lawrence meggyilkolásáról, mely konstatálja, hogy a rendõrség soraiban intézményesen is elharapózott a rasszizmus, a hasonló ügyek és társadalmi hatások aktualitását sugallja.1 Lawrence-t Dél-Londonban szúrta agyon 1993-ban öt fehér fiatal. Gyanúsítottként ugyan felmerült a nevük a nyomozás során, ennek ellenére csak körülbelül három hét után tartóztatták le, s a jelentés idõpontjáig nem ítélték el õket a bûntettért. Az eset során a rendõrség szakmai hibák garmadáját követte el, ezeket a jeelntés rendre fel is sorolta. Mind közül a legsúlyosabb az volt, hogy bõrszíne miatt Lawrence-t tekintették az összetûzés értelmi szerzõjének. A szülõk nyilvánosságért vívott küzdelmének lett az eredménye, hogy a brit újságírók feltárták a fõvárosi rendõrség hozzá nem értését, megközelíthetetlenségét és közömbösségét. A Daily Mail még az öt gyanúsított nevét is leközölte (akiket jogi csûrcsavarok maitt nem lehetett bíróság elé állítani). Mindez nyilvános vitát váltott ki az egész ügy bonyolításának etikai hiányosságairól. Schesinger (1990) a maga részérõl mind a Bad News, mind pedig a Policing the Crisis címû munkákat bírálja, mondván, hogy a híranyag feldolgozásának bonyolult folyamata csak úgy követhetõ nyomon, ha az újságírók és hírforrásaik kapcsolatát a média-intézmények belsõ viszonyainak függvényében vizsgáljuk. Schlesinger felvetette, hogy a médiaelméletnek különbséget kellene tennie a sajtó külsõdleges és belsõdleges szempontú megközelítése között. Míg a glasgow-i munkacsoport túlhangsúlyozta a középosztályos újságírói kultúra belsõ hatásait, a Policing the Crisis a rendõrség szerepét értékelte túl külsõdleges eseménymeghatározóként. A tatcherizmust elemzõ tanulmányában Stuart Hall azo-

134 ⋅ Deborah Chambers kat az „autoritér populizmus” néven címkézett stratégiákat vette sorra, melyeket az Új Jobboldal dolgozott ki, hogy megerõsítse az állam befolyását a civil társadalom felett. Azt találta, hogy a tatcherizmus összefüggõ populáris párbeszéddé szõtte az ideológiai témák egész sorát, más szóval a „józan ész” gondolati kereteit közvetítette a tömegek felé. Ezt a populáris párbeszédet nem csupán a komány kezdeményezte, hanem az Új Jobboldal a civil társadalomra, különösen pedig a bulvársajtóra támaszkodva közvetítette a nyilvánosság felé. Ugyanakkor Hall a maga média-tanulmányaiban valamelyest túlhangsúlyozta az ideológia jelentõségét. Azért is bírálják, mert nem tekintette kulcstényezõnek a hírek meghatározásában a tömegtájékoztatás intézményeinek tulajdonviszonyait és szabályozóit. Hall a média üzenetének születésére összpontosított, miközben elhanyagolta politikai-gazdasági hátterének elemzését. Hasonlóképpen eltekintett a különálló médiaszektorok napjainkban egyre fokozódó összeolvadásától, ahogyan a nemzetközi médiabirodalmak kulcsszerepét sem vette tudomásul. A politikai gazdaságtani szemlélet olyan képviselõi, mint Golding és Murdoch (1979) leszögezik, hogy a nyomtatott sajtó ideológiai sokszínûségét a gazdasági erõforrások elosztása határozza meg. A brit sajtó jobboldali túlsúlya pontosan annak tudható be, hogy manapság csak óriási tõkeerõvel lehet belépni a nemzetközi piacra. Amúgy az alternatív kiadványok nem élvezik a hirdetõk támogatását. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a kultúrkritikai iskola több fontos kérdést vetett fel az információ ideológiai természetére vonatkozóan. Eredményeit mindenképpen ötvözni kell azonban a politikai gazdaságtani megközelítés felismeréseivel.

Az újságírók munkakörülményei A média deregulációjából adódó fokozott kereskedelmi versengés maga után vonja az újságírószakma alkalmi foglalkozássá válását, mutat rá Franklin (1997). Mikor az 1980-as években a nyomtatott és elektronikus sajtóban új technológiák jelentek meg a termelés költségeinek csökkentésére, ez munkaadó és alkalmazott viszonyát is átformálta. A laptulajdonosok és -igazgatók szava megnõtt a nyomdászokkal és újságírókkal szemben. Az újságírószakszervezetek elvesztették korábbi súlyukat. Régente a szakszervezet alkudta ki a béreket és a munkafeltételeket. Ehelyett mostanra egyéni szerzõdéseket kötöttek az újságírókkal, ami jelen-

Médiabírálatok ⋅ 135 tõsen eltérõ munkakörülményeket teremtett az alkalmazottak számára. Napjaink zsurnalisztái már nem alkotnak egységfrontot a szerkesztõi és igazgatói döntésekkel szemben, melyek így jobban alá tudják rendelni az újságírói érdekeket a piac és a hirdetés elvárásainak. Az elekronikus sajtó és a digitális kamerák világában az újságírók feladatai is bõvültek. Az oknyomozás és írás mellé felzárkózott a filmriportok rögzítése, szerkesztése-vágása, valamint elõállítása. Franklin (1997:18) úgy véli, hogy e fejlemények maguk után vonták a munkaerõ csökkentését. A nagy sajtóorgánumokhoz képest a kisebbek szerkesztõi háttere alaposan elszegényedett. A munkaerõ felszabadulása együtt járt a szabadúszó életforma elterjedésével az újságíró szakmában. A médiavállalkozásoknak jól jött ez a folyamat, mert csökkenthették a személyzeti költségeket. Mindez alkalmi munkává fokozta le a szakmát. A személyi számítógéphez – újabban a laptopokhoz – és az Internethez való növekvõ hozzáférés szintén ebbe az irányba hatott (ld. még a 9. fejezetet az oknyomozó újságírás új technológiai alapjairól). Franklin a maga részérõl sötét színekben festi le a szakma jövõjét: A szabadúszók csöppet sem szabadok, és nem jószántukból azok, hanem a munkaerõfölösleg kialakulása és a munkahelyek számának csökkenése vezetett el ide. A legrátermettebb és legtapasztaltabb szabadúszók bármely piac igényeit képesek kielégíteni, bármely lap stílusában tudnak írni. A célt a munkaadó határozza meg. Mindehhez a legújabb technikai apparátus áll rendelkezésre. (19. oldal) A szabadúszók új nemzedéke otthon dolgozik, így el van szigetelve a szerkesztõség nyüzsgésétõl és az újságírók szakmai kultúrájától, arról nem szólva, hogy a szerkesztõi döntéshozás folyamatában aztán végképp nem vesz részt. Franklin felveti, hogy ez a folyamat még inkább kiszolgáltatja az úsjágírót szerkesztõje követeléseinek, így olyan cikket ír, amit az kér tõle. A tényfeltárás fáradságos és idõigényes munkájára ilyen körülmények között sem idõ, sem erõ nem marad. A változások jellegzetes eleme, hogy idõközben az üzleti vállalkozásoknak és kormányszerveknek egyre több arculattervezõre van szükségük. Sajtóirodák, sajtóreferensek és PR személyzet különülnek el a minisztériumokban és és helyi közigazgatásban, de a politikai pártok, érdekcsoportok, önkéntes szervezetek és magáncégek berkeiben is

136 ⋅ Deborah Chambers (Deacon és Golding 1994, Franklin 1994). Franklin szerint ez a jelenség párhuzamosan zajlik az újságírók megfogyatkozásával. Ugyanakkor a PR-szakemberek számottevõen beleszólnak a hírek szerkesztésébe. Az írott és elektronikus sajtó egyik kulcsjelensége volt az elmúlt évtizedekben a szerkesztõk fokozódó függése a PR-tevékenységtõl. Ilyenformán nõtt meg a sajtórefensek és szóvivõk szerepe a híreket elõállító újságírókéhoz képest. Ezzel együtt a PR-hatást tükrözõ médiaanyag is kibõvült. Adjuk át a szót megint Franklinnek: „Az újságírást szolgáló PR-szakemberek és szabadúszók növekvõ tömege egyre inkább alárendeli a szakmai értékeket a gazdaságiaknak és a politikai nyomásnak” (1997:20). A PR-szakembereknek és sajtóreferenseknek nem az a dolguk, hogy mélyreható elemzésekkel szolgálják a köz ügyét. Korántsem tárgyilagos, semleges megfigyelõk, hanem bérelt birkózóbajnokok, akik részérdekek szolgálatába szegõdtek. Azt az ukázt kapták, hogy meggyõzzenek, nem pedig, hogy felvilágosítsanak. Az újságírói jártasságok eme kiárusítása PR-célokból „magánosítja” a médiát, és lényegileg aláássa a közérdek, valamint közszolgálat szakmai alapelveit.

Zárszó Az oknyomozó újságírásnak megvolt a maga fénykora, ám tények támasztják alá, hogy e virágzást elõidézõ feltételek változóban vannak. A jelenkort uraló nemzetközi médiabirodalmak, továbbá a gazdasági verseny és a kereskedelmi média megerõsödése mélyreható befolyással voltak az információ kulturális elõállítására. Mindezek a tényezõk fokozatosan átalakítják a szakma egészét. Nyomaiban megmaradt ugyan az újságírást övezõ erõs idealizmus, ami továbbra is tényfeltárásra ösztönöz, csakhogy mindez az oknyomozó újságírásnak is új, „fogyasztóbarát” formáját növeszti ki. A fejezet a vázolt változások öt sarkalatos következményét írta le. Az elsõ az, hogy a nagy magánvállalatok benyomulása a közélet porondjára akadályozta a sajtót a demokrácia szolgálatában. Egyúttal a sajtószabadság eszményét is aláásta, mikor e jelszót a médiatulajdonosok kiadói jogaik megvédésére használták fel. A központosítás csökkentésének második hatása az, hogy az állam nem hajlandó szabályozni a médiamonopóliumok tevékenységét. A médiaelmélet politikai gazdaságtani megközelítése meg is bírálta az illetékes kormányszerveket, amiért nemzetközi médiacézárok hatása alatt állnak. Harmadsorban a média deregulációja az információ és hír áruvá

Médiabírálatok ⋅ 137 válását eredményezte. Mindez az információ elbulvárosodásához vezetett. A fogyasztókért és hirdetõkért folytatott élesedõ verseny kereskedelmi stílusú oknyomozó újságírást hívott életre. A negyedik gondot a kiegyensúlyozott híradást övezõ nehézségek jelentik. Az újságírói erõforrások hiánya függésbe hozta a szakmát bizonyos elsõdleges eseményformálóktól, s a sajtóreferenseket tette meg hírforrásoknak. Ötödik következmény a PR-szakma elhatalmasodó egyeduralma, amely az újságírói jártasságok és eszmények magánosítása felé mutat. Noha a közelmúltban a tényfeltárás is jelentõs teret nyert, Franklin (1997) mégis azt állítja, hogy fenti folyamatoknak a szakma alkalmivá válása látja kárát. Hogy valóban így van-e, a jövõ dönti el. Az oknyomozó újságírás jövõjét megszabhatja a médiatulajdonlás és -szabályozás dinamikája, továbbá az, ki és mi védelmezi hatékonyan az újságírás szakmai szerepét, ami nem más, mint a demokrácia szolgálata. A felsorolt tényezõk együtthatása azt sugallja, hogy szükség volna az állami szabályozás kereteinek lényegi átalakítására, mert csak így bábákodhatunk érdemben a tényfeltáró újságírás jövõjének biztonsága felett.

Jegyzetek 1

A Stephen Lawrence-féle nyilvános vizsgálatról szóló jelentést Sir William Macpherson készítette el Clunyban, s a Stationary Office adta közre 1999. február 24-én.

Bibliográfia Bagdikian, B. (1988): The Media Monopoly. Boston: Beacon Press. Blanchard, M. A. (1977): The Hutchins Commission, the press and the responsiblity concept. Journalism Monographs, 49. Carter, C., Branston, G.–Allan, S. (1998): News, Gender and Power. London: Routledge. Chomsky, N. (1987): Manufacturing Consent. New York: Pantheon. Chomsky, N.–Herman, E. (1979): The Political economy of Human Rights, 1–2. Kötet. Boston: South End Press. Comor, E. A. (1997): The re-tooling of American hegemony: US foreign communication policy from free flow to free trade. In: A. Sreberny–Mohammadi, D. Winseck, J. McKenna–O. Boyd-Barrett (eds.): Media in Global Context, A Reader. London: Edward Arnold.

138 ⋅ Deborah Chambers Curran, J. (1991): Mass media and democracy: a reappraisal. In: J. Curran–M. Gurevitsch (eds.): Mass Media and Society. London: Edward Arnold. Curran, J.–Seaton, J. (1997): Power without Responsibilty: The Press and Broadcasting in Britain, 5. kiadás. London: Routledge. Deacon, D.–Golding, P. (1994): Taxation and Representation: The Media, Political Communication and the Poll Tax. London: John Libbey. Demac, D. A.–Sung, L. (1995): New communication technologies and deregulation. In: J. Downing, A. Mohammadi–A. Sreberny–Mohammadi (eds.): Questioning the Media: A Critical Introduction, 2. kiadás, London: Sage. Downing, J., Mohammadi, A., Sreberny–Mohammadi, A. (eds.): Questioning the Media: A Critical Introduction, 2. kiadás, London: Sage. Ferguson, M. (1990): Electronic media and redefining time and space. In: M. Ferguson (ed.): Public Communication, the New Imperatives: Future directions for Media Research. London: Sage. Franklin, B. (1997): Newzak and News Media. London: Edward Arnold. Franklin, B. (1994): Packaging Politics: Political Communications in Britain’s Media Democracy. London: Edward Arnold. Garnham, N. (1979): Contributions to a Political Economy of Mass Communication, Media, Culture and Society, 1(2):123–46. Garnham, N. (1986): The media and the public sphere. In: P. Golding–G. Murdock (eds.): Communicating Politics. Leicester: Leicester University Press: 37–54. Glasgow University Media Group (1976a): Bad News. London: Routledge–Kegan Paul. Glasgow University Media Group (1976b): More Bad News. London: Routledge–Kegan Paul. Glasgow University Media Group (1982): Really Bad News. London: Writers and Readers Publishing Co-operative. Glasgow University Media Group (1985): War and Peace News. Milton Keynes: Open University Press. Glasser, T. (1986): Press responsibility and Firs Amendment values. In: D. Eliott (ed.): Responsible Journalism. London and Newbury Park, CA: Sage. Golding, P.–Murdock, G. (1979): Ideology and the mass media: the question of determination. In: M. Barrett, P. Corrigan, A. Kuhn–J.Woff (eds.): Ideology and Cultural Production. London: Croom Helm. Golding, P.–Murdock, G. (eds.) (1986): Communicating Politics. Leicester: Leicester University Press: 37–54. Golding, P.–Murdock, G. (1991): Theories of communication and theories of Society. Communication Research, 5 (3):390–56. Gurevitch, M. (ed.) (1982): Culture, Society and the Media. London: Methuen. Hall, S. (1980): Coding and encoding in the television discourse. In: S. Hall, D. Hobson, A. Lowe–P. Willis (eds.): Culture, Media, Language. London: Hutchinson:197–208.

Médiabírálatok ⋅ 139 Hall, S. (1982): The rediscovery of „ideology”: return of the repressed in media studies. In: M. Gurevitch (ed.): Thatcherism amongst the theorists: toad in the garden. In: C. Nelson–L.Grossberg (eds.): Marxism and the Interpretation of Culture. London: Macmillan. Hall, S., Critcher, C., Jefferson, T., Clarke, J.–Roberts, D. (eds.) (1978): policing the Crisis: Mugging, the state and Law and Order. London: Macmillan. Hallin, D. (1996): Commercialism and professionalism in the American news media. In: J. Curran–M. Gurevitch (eds.): Mass Media and Society. London: Edward Arnold. Hamelink, C. J. (1995): Information imbalance across th globe. In. J. Downing, A. Mohammadi–A. Sreberny–Mohammadi (eds.): Questioning the Media: A Critical Introduction, 2. kiadás. London: Sage. Hamelink, C. (1999): International communication: global market and morality. In: A. Mohammadi (ed.): International Communication and Globalisation. London: Sage. Herman, E. (1995): Media in the US political economy. In: J. Downing, A. Mohammadi–A. Sreberny–Mohammadi (eds.): Questioning the Media: A Critical Introduiction, 2. kiadás. London: Sage. Hutchins, R. (1947): Commission of the freedom of the press: A Free and Responsible Press. Chicago: University of Chicago Press. Kellner, D. (1992): The Persian Gulf TV War. Boulder, CO: Westview Press. Knightley, P. (1982): The falklands: how Britannia ruled the news. Columbia Journalism Review, szeptember. Kumar, C. (1975): Holding the middle ground. Sociology, 9 (3):67–88. Újranyomta in: J. Curran és mtsai (eds.): Mass Communication and Society. London: Edward Arnold: 231–48. McNair, B. (1998): The Sociology of Journalism. London: Edward Arnold. McQuail, D. (1994): Mass Communication Theory, 3. Kiadás. London: Sage. Melody, W. H. (1990): „Communication policy in the global information economy”. In: Ferguson, M. F. (ed.) (990): Public Communication: The New Imperatives, London: Sage. Murdock, G. (1990): Redrawing the map of the communication industries. In: M. Ferguson (ed.): Public Communication. London: Sage. Murdock, G.–Golding, P. (1977): Capitalism, communication and class relations. In: J. Curran, M. Gurevitch–J. Woollacott (eds.): Mass Communication and Society. London: Edward Arnold. Paterson, C. (1997): Global television news services. In: A. Sreberny–Mohammadi, D. Winseck, J. Mckenna–O. boyd–Barrett (eds.): Media in Global Context: A Reader. London: Edward Arnold. Patten, C. (1998): East and West. Basingstoke: Macmillan. Schlesinger, P. (1978): Putting Relaity Togethet. London: Constable.

140 ⋅ Deborah Chambers Schesinger, P. (1990): Rethinking the sociology of journalism: sources, strategies and the limits of media-centralism. In. M. Ferguson (ed.): Public Communication: The New Imperatives. London and Newbury park, CA: Sage. Seaton, J. (1995): In: J. Curran, J. Seaton: Power without Responsibility: The Press and Broadcasting in Britain. London: Routledge. Sreberny–Mohammadi, A., Winseck, D., McKenna, J.–Boyd-Barrett, O. (eds.): Media in Global Context, A Reader. London: Edward Arnold. Stevenson, N. (1995): Understanding Media Cultures: Social Theory and Mass Communication. London: Sage. Van Zoonen, L. (1998): On of the girls? The changing gender of journalism. In: C. Carter, G. Branston–S. Allan (eds.): News, Gender and Power. London: Routledge.

További ajánlott olvasmányok Downing, J., Mohammadi, A., Sbererny–Mohammadi, A. (eds.) (1995): Questioning the Media: A critical Introduction. 2. kiadás. London: Sage. Franklin, B. (1997): Newszak and News Media. London: Edward Arnold. McNair, B. (1998): The Sociology of Journalism. London: Edward Arnold. McQuail, D. (1994): Mass Communication Theory. 3. kiadás. London: Sage.

6. A média globalizációja Az újságírás gyártási folyamata Deborah Chambers

Bevezetés Lévén, hogy az oknyomozó újságírás fenntartja a polgárok jogát arra, hogy a médiából értesüljenek az ellentmondásos kérdésekrõl és a konfliktusos eseményekrõl, az újságírásnak ez az ága meghatározó jelentõségû a nyilvánosságról folyó viták esetében. A nyilvánosság egyfajta színpad, amely mára az egész világot felöleli. Mélyreható gazdasági és ideológiai csaták játszódnak le ezen a színpadon, melyek célja az információ fölötti uralom. Azt is eldöntik, kinek nevében szól az információ, kinek a szavát zárják ki a nyilvánosságból, és kit hallgattatnak el végképp. A demokratikus eszmecsere eszménye, melyet a „közélet” kifejezés is közvetít, elõtérbe állítja ama sarkalatos vitákat, amelyek egyenlõ polgárok kiegyensúlyozott nyilvános diskurzusáról szólnak. Vitákat kezdeményez továbbá a médiapiac nemzetközivé szélesedésérõl, s arról, miként hat ez ki a minõségi információra, valamint a párbeszéd demokratikus fórumaira. A jelen fejezet elején vegyük közelebbrõl szemügyre Jürgen Habermas (1989) „társadalmi nyilvánosság” elméletét, továbbá azt, milyen hatással van ez az oknyomozó újságírásra magára. Az elmélet fényében bízvást feltehetjük a kérdést, létezett-e valaha is olyan aranykor, ahol komolyan vették a közérdeket és a közélet demokratikus eszményeit, továbbá, hogy a fenti eszményeket és hatásokat nem semmisítette-e meg a hír globalizációja, s nem formálták-e át a kommunikáció új formái. Az információ, valamint a hír globalizációja és felszabadulása többféleképpen is visszahat a nyilvánosságra. Fejezetünk három fõ területtel foglalkozik, úgymint az angol-amerikai, valamint nyugat-európai információ-termelés és a hírek elõállítása a világ hírügynökségeiben, az emberi jogok világméretû megsértésének nyilvánosság elé kerülése,

142 ⋅ Deborah Chambers végül a nõk helyzete az újságírásban. Az angol-amerikai hatásokról, valamint az emberi jogokról a 17. fejezet szól részletesebben. Mindezt egy dokumentumfilm példáján mutatjuk be. A Laogai a Yorkshire Television 1993-as produkciója, amelyben egy kínai tényfeltáró újságíró, Harry Wu és felesége járt utána, miként sérti meg az emberi jogokat Kína büntetõapparátusa.

A közélet hanyatlása? Az állampolgári jogok gyakorlását a nyugati demokráciák a szavazati jogon, valamint a sajtószabadságon szokták mérni. Az emberi jogokat biztosító nemzetközi törvényeknek a véleménynyilvánítás szabadságáról szóló cikkelyei is a fenti felfogást tükrözik, amikor leszögezik, hogy „a polgároknak joguk van ahhoz, hogy értesüljenek a közérdekû kérdésekrõl” (Hamelink 1999:106–107). Eszerint a fenti kitételek azt sugallják, hogy a közéletet igenis meg kell óvni mint olyan fórumot, amely a demokratikus információcsere színhelye. Az oknyomozó újságírás azáltal, hogy ellene dolgozik a hatalom mértéktelen gyakorlásának, továbbá felvilágosítja a polgárokat számottevõ közérdekû kérdésekben, létfontosságú szerepet játszik a demokratikus nyilvánosság megteremtésében (Kellner 1992a). Habermas tanulmányozta azokat a módozatokat, ahogyan a demokráciák nyilvánossága racionális politikai párbeszédet közvetíthet az eltérõ érdekcsoportok között (Habermas 1989, Garnham 1986). Azt állítja, hogy korunkban a nyilvánosság hátérbe szorulásának vagyunk tanúi. A polgárok kiszorulása a közéletbõl a fogyasztói szemlélet eluralkodásának tudható be, amely gátlástalanul adja és veszi, s szórakozássá fokozza le az információt. Függetlenül attól, hogy mindez olyan közvetlen és interaktív eszközök segítségével valósul meg, mint a telefon és az Internet, vagy a tömegtájékoztatás olyan központosított formáin keresztül, mint az elektronikus és nyomtatott sajtó, Habermas úgy véli, hogy a közéletet, amelynek keretei között kommunikálunk, egyre inkább magánjellegû, gazdasági érdekek határozzák meg. Vajon igazolja-e a valóság a szerzõ tézisét? A tömegtájékoztatással járó jogok és kötelességek csupán akkor teljesedhetnek ki, ha nem fékezi õket sem az államhatalom, sem a szórakoztatóipar, véli Habermas. A szerzõ híres könyvében a 17–18. századi Európa feltörekvõ polgárságát mint eszményi modellt és elveszett aranykort

A média globalizációja ⋅ 143 idézi fel. A polgári közélet olyan civil szférában zajlott, amely mind az államtól, mind a gazdaságtól független volt, állítja Habermas. Az arisztokrácia, értelmiség és polgárság képviselõi kávéházakban és szalonokban találkoztak, ahol nyílt vitákat folytattak a mûvészet és politika kérdéseirõl. Noha e vitákban való részvétel kizárólag a tehetõs felsõ rétegek kiváltsága volt, Habermas mégis hisz abban, hogy erõteljes kritikai fórumot képviselt. Elõször fordult ugyanis elõ, hogy egy-egy érv minõsége nagyobb súllyal esett latba, mint az azt elõadó személy kiléte (Stevenson 1996). Egyfajta nyilvánosság jött így létre, ahol az ésszerûség és igazság eszményei hathatósabbnak bizonyultak az egyéni nyereségnél. A közélet és közjó fogalmai gondoskodtak ekkoriban a korrupció és zsarnokság leleplezésérõl. A nyilvánosság eszméjének megszületése eszerint egybeesik az oknyomozó újságírás kezdeteivel. A korai sajtó e nyilvánosság keretei között irodalmi újságírásként mûködött egészen a 19. századig. Nem nyereségvágy mozgatta, hanem hozzátartozott az arisztokrácia idõtöltéseihez, s aprólékos kézmûves gondok jellemezték. Az 1870-es évektõl azután a közéletet fokozatosan aláásta a nagyvállalatok elõretörése, többek között épp az újságírás területén. A monopolkapitalizmus kialakulása gazdasági vállalkozássá fokozta le a sajtót. Az irodalmi igényû glosszákat profi újságírók cikkei helyettesítették, akik kiszolgálták a laptulajdonosok magánérdekeit. Habermas azt is felvetette, hogy a 17–18. századi Európa régies sajtó-kultúrájával szemben a modern fogyasztói társadalom termékei – az újságok, a rádió, a televízió és a film – a magányos fogyasztást célozzák meg, s kevés lehetõséget teremtenek a nyilvános interakció és vita számára. A magántulajdonban lépõ szórakoztató sajtó megjelenése egybeesett a kultúra banálissá válásával és elsekélyesedésével. Ez vezetett el a tömegkultúra mai formáinak kialakulásához. Habermas azt állítja, hogy a fenti változások aláásták a demokratikus párbeszédet, és a közélet ujrafeudalizálását hozták magukkal. Napjainkban a társadalmi nyilvánosság gazdaságilag manipulált arénává válik, amely olyan politikai látványosságokban éri el tetõpontját, mint az amerikai elnökválasztás (Stevenson 1996). A lényeg az, hogy korunk embere e folyamatban inkább, mint fogyasztó és nem mint polgár vesz részt. Hogy a nyilvánosság demokratikus modelljével szolgáljon, Habermas kidolgozta a kiegyensúlyozott kommunikáció elméletét. Utópista modell volt ez, amely olyan „eszményi beszédhelyzetre” vonatkozott, amely megteremthetné a korlátokról és megszorításoktól mentes, egyenlõ eszmecsere lehetõségét. Ez az eszmény természetesen elérhetet-

144 ⋅ Deborah Chambers len a maga tisztaságában, Habrmas számára mégis zsinórmértékül szolgál, hogy felmérje a való élet kommunikációs gátjait és egyensúlyvesztéseit. Mindezeket a nyilvános tiltakozásokban ugyanúgy felfedezi, mint a tényfeltáró újságírásban. Nick Stevenson (1995) a brit sajtó fejlõdését vizsgálva Habermasra hivatkozik, mondván, hogy a sajtó kommercializálódása két alapvetõ sajtótermék – a minõségi és a bulvársajtó – kialakulásához vezetett. Az elõzõ a nagy mûveltségû, tájékozott keveseknek szól, akiknek nagy vásárlóereje magához vonzza a hirdetõket. Az utóbbit kisfizetésûek vásárolják, reklámcélokra ezért alig használható fel, s milyenségét mindenekelõtt az eladott példányszám határozza meg. A bulvársajtó nem lehet az észszerû párbeszéd fóruma. A sajtó alárendelõdése a kereskedelmi érdekeknek tartalmának elsekélyesedéséhez vezetett. Mindez kizárja a tömegeket modern világunk meghatározó vitafórumairól. Ez a legújabb keletû jogfosztás azzal jár, hogy korunkban elhallgattak a párbeszéd kritikus hangjai. A közélet összeomlásával párhuzamosan a profi kommunikátorok – amilyenek az oknyomozó újságírók is – szabadságát ugyancsak aláásták a gazdasági érdekek. Habermas gondolatrendszere ugyan egy letûnt aranykor nosztalgikus hangvételû siratása, mégis érdekes új jelenségként említjük, hogy a média fokozódó áruvá válása a közszolgálati mûsorszolgáltatás megújult védelméhez vezetett. Mindez újraértékelte a közszolgálatiság szerepét a 21. századi nyilvánosság fenntartásában. A közszolgálati rádió és televízió számottevõ helyet foglal el a civil társadalomban, amennyiben mind az államtól, mind a gazdasági érdekektõl független (Scannel és mtsai 1995). Pontosan ez a szerep az, amit az oknyomozó újságírás is fel kell, hogy vállaljon. Mindkettõ polgárként és nem fogyasztóként fordul közönségéhez, s mindkettõ felajánlja a lehetõséget a különbözõ érdekcsoportok számára, hogy az információcsere révén párbeszédre lépjenek egymással. Amellett, hogy nosztalgikus hangvételét is elmarasztaljuk, Habermas elméletének négy hiányosságát soroljuk fel itt. Elõször is – amint arra Stevenson (1996) rámutat – nem veszi számításba a gazdaság, állam és a közszolgálati mûsorszórás erõi közt ébredõ feszültségeket. Ezzel együtt túlbecsüli a média felelõsségét az egyenlõtlen hatalmi viszonyok megteremtésében. A média nem önálló tényezõ, s mint ilyen csupán tükre a rajta kívül álló erõviszonyoknak. Másodsorban azért is bírálták Habermast, hogy figyelmen kívül hagyja a nézõ és olvasó tevékeny, értelmezõ szerepét, ehelyett magatehetetlen tömegként kezeli mindkettõt. Harmadsorban az õ közélet-fogalma nem számol a nõkkel. Mi több, még törvényesítené is peremre szorulásukat és kizsákmányolásukat, ar-

A média globalizációja ⋅ 145 ra hivatkozva, hogy eredetileg is ki voltak zárva a nyilvánosságból (Landes 1988, Fraser 1992, Ryan 1992, Pateman 1988, Cohen 1996, McLaughin 1998). A fenti kérdést tovább boncolgatjuk a nõk és az újságírás kapcsolatáról szólva. Habermas negyedsorban azért marasztalható el, mert a nyilvánosság fogalma szüntelenül módosul és átalakul. Ékes példája ennek az Internet. Felmerül a kérdés, az online kommunikáció – ahelyett, hogy pusztán a tudás áruvá válásának újabb példáját jelentené, amint azt Habermas el szeretné hitetni velünk –, azaz az Internet és a Világháló olyan új formája-e a média-technológiának, amely alkalmas a közélet lényegi átformálására? A nyilvános párbeszéd hagyományos társadalmi összefüggéseit gyökeresen átértelmezi különbözõ érdekcsoportok honlapjainak és egy számítógéphez értõ közönségnek a megjelenése. A kommunikáció eme új formája átlép az országhatárokon, s megkérdõjelezi az információ szabadpiacát feltételezõ hagyományos elképzeléseket. Nélkülözhetetlen eszköznek bizonyult többek között az 1999-es balkáni háborúban, melyet a NATO vívott Szerbiával. Koszovói és szerb újságírók, valamint civilek az Internet segítségével játszották ki az állami irányítás alatt álló Tandzsug-hírügynökség cenzúráját, mikor is elektronikus úton csempészték ki üzeneteiket a háborús övezetbõl. A kommunikációnak ez a közvetlensége egyenesen bámulatos. A Guardian május 8-i száma például beszámolt egy nisi lakosról, aki feladott egy Internet üzenetet, miszerint a vásárlásból hazatérõ apja tanúja volt egy zsúfolt piac és egy kórház szõnyegbombázásának (a NATO a károkról szóló hírt sem megerõsíteni, sem cáfolni nem tudta, mivel nem rendelkezett helyszíni személyzettel). Az Internet a közösség és a politikai képviselet átstrukturálásával jelentõs nyilvános fórumot teremt (Poster 1997). A hátrányos helyzetû és peremhelyzetben lévõ csoportok világméretû egyesítésével – amilyen például a meleg közösség, a fogyatékosok és a menekültek tábora – politikai-társadalmi változásokat készíthet elõ, s erre az érdekeltek fel is használják (ld. Jones 1997). Egyesek úgy vélik, hogy az Internet föld alatti politikai szervezetek és ellenzéki bírálatok fórumává is lehet.1 Ennek ellenére komoly gondot okoz azoknak az információknak a szavahihetõsége, amelyek az Internet hangzavarából, a különbözõ és sokszor egymásnak ellentmondó vélemények áradatából kihámozhatók (van Dijk 1999, Jones 1998). Ugrássszerûen megnõtt például a Neten a rasszista csoportok száma. Hozzávetõleg hatszáz ilyen jellegû honlap létezik, s ezeket havonta több tízezren keresik fel (Bloomfield 1999). Mindez nyilvános aggodalmakat szül az olyan rasszista és melegellenes terrorista ak-

146 ⋅ Deborah Chambers ciók kapcsán, amilyenre 1999 áprilisában a londoni Brixtonban, a Brick Lane-en és a Sohóban is sor került. Másfelõl bizonyos nemzetek – így Irak is az 1991-es és 1998-as Öbölháborúban – nem férhetett hozzá sem az Internethez, sem a Világhálóhoz a nemzetközi kereskedelmi embargók miatt, amelyek megtiltották a hírközlõ cégeknek, hogy a szükséges hardware-t, software-t és online szervereket az ellenség rendelkezésére bocsássák. A fentiek fontos kérdéseket vetnek fel az információáramlás cenzúrázásáról a Neten. Erõsen kérdéses az is, vajon a békefolyamathoz tartozhat-e az online kommunikáció esetenkénti akadályozása. Az Internet lényegileg magánjellegû, üzleti alapú szervezõdés, melyet nagyvállalatok pénzelnek. Amúgy is csak azok férhetnek hozzá, akik meg tudják ezt fizetni. Az információs világforradalom hangoztatása meglehetõsen félrevezetõ, ha arra gondolunk, hogy a harmadik világ számos országában nincs villany és telefonhálózat, a mûholdas televíziókról és a Világhálóhoz kapcsolódó számítógépekrõl nem is szólva, mutat rá Hamelink (1995 és 2000). Az Internet az információ magánosítása felé mutat. A tények tanúsága szerint a Net – már amennyiben hozzáférhetõ – a közérdek szolgálatában és annak ellenében egyaránt felhasználható. Az oknyomozó újságírás létfontosságú fegyverként forgathatja, egyszersmind az információ elérésnek és terjesztésének világméretû eszköze is (ld. 8. fejezet). Eleddig azonban a kommunikációnak ez a válfaja nem tudta szavatolni az igazságnak és észszerûségnek azt a magánérdek fölötti gyõzelmét, amit Habermas elvár a nyilvánosságtól. Habermas úgy véli, az ún. információs társadalom adós maradt azzal, hogy valamiféle civil fórumot teremtve könnyen hozzáférhetõvé tegye az észérveken alapuló, igazságos nyilvános vitákat, s egyúttal pontos, tárgyilagos tájékoztatást is nyújtson. Egyetérthetünk abban, hogy a „köz” fogalma eleve benne rejlik a tömegtájékoztatásban, s a kommunikáció új formái – amilyen az Internet is – mintegy újra feltalálják, újrafogalmazzák a közéletet. Habermas ugyanakkor nem magyarázza meg kellõképpen egy globális nyilvánosság létrejöttét, amellyel együtt a helyi fórumok is változóban vannak. A közéletnek ez a lehanyatlása és a magánjellegû információ ezzel párhuzamos megizmosodása az Internet közvetítésével fontos kérdéseket vet fel az oknyomozó újságírás szerepével kapcsolatban. Történik mindez a nyilvánosság olyan változásai – tündöklése és bukása – közepette, ahol az állampolgár tájékoztatáshoz való jogát meg kell védenünk az állam és a gazdasági szféra beavatkozásával szemben.

A média globalizációja ⋅ 147 A nyugati és anglocentrikus információ világméretûvé válása a hírek tükrében A nemzetek fölötti intézmények ténykedése mind jobban túllép az országhatárokon. A közéletrõl és a demokratikus kommunikációt õrzõ újságírásról szóló viták egyre inkább globális összefüggések közé helyezõdnek. Sparks (1992) egy globális nyilvánosság megjelenésére hívja fel a figyelmet, amelybõl – állítja – különbözõ elitcsoportok húznak hasznot, például bizonyos minõségi lapok olvasóközönsége. Ugyanakkor a jóléti társadalmakban új helyi közösségek is kialakulóban vannak. Így történt ez Nagy-Britanniában is, ahol kisebb csoportok szervezõdtek ilyen vagy olyan konkrét ügyért kiálló tiltakozó fórumokká. Nyilvános tiltakozásuk azonban jellegzetes módon globális témák – állatvédelem, nukleáris lefegyverezés, a melegek helyzete, környezetvédelem, antikapitalista mozgalmak – körül forog. Sok hasonló csoport kis példányszámú független lapot is megjelentet, vagy információs hálózatot tart fent. Habermas nem vette figyelembe ezeket a kulturális folyamatokat, éspedig azért, mert a nemzetállamra alapozta elméletét. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy bizonyos értelemben ugyanaz játszódik le napjainkban világméretekben, mint amit Habermas országos viszonylatban írt le. Az 1980–90-es években a média deregulációja felgyorsította a médiatartalom nemzetközivé válását, az egész világra terjesztve ki a televíziós mûsorok, filmek és hírek piacát. A „globalizáció” kifejezés a világméretû kapcsolatok szorosabbra fûzését jelöli olyan bonyolult viszonylatrendszerekben, mint a nemzetközi kommunikációs és média hálózatok, pénzintézetek, a nagyvállalatok terjeszkedése meg az emberek fokozott vándorlási kedve, amely a kivándorlók, menekültek nagy számában és a nemzetközi turizmus fellendülésében egyaránt tükrözõdik (Giddens 1990, Tomlinson 1999). Ezek a globális változások arra ösztönöznek, hogy vegyük újra vizsgálat alá az információ és a hírek természetét, valamint az oknyomozó újságírás nemzetközi keretek között történõ gyakorlását. Többé nem tanulmányozhatjuk a nemzeti vagy helyi médiát anélkül, hogy figyelembe ne vennénk az információáramlás eme nemzetközi erõtereit (ld. pl. Boyd-Barratt 1997, Sreberny–Mohammadi és mtsai 1997). Több ellentmondó vélemény is létezik arról, milyen kihatásai vannak a nemzetek és régiók fellendülõ tömegkommunikációjának. Az egyik lehetséges forgatókönyv az, hogy a globlizáció most, a hidegháború lezárulása után elhozza a világbéke olajágát, és egyetemes megértést szül a nemzetek között. Kevés-

148 ⋅ Deborah Chambers bé kecsegtetõ jövõkép, hogy a nemzetek fölötti média-vállalatok megjelenése szabványosítja a kultúrát, miközben elmossa a nemzeti és helyi kultúrák megkülönböztetõ jegyeit és egyéni színeit. Ezt látjuk bizonyos kultúrák „amerikanizálódásakor”, amely különösen a Harmadik Világ szegényebb és gyengébb identitású országait sújtja. A harmadik lehetõség, hogy a globális távközlési rendszerek gazdag kulturális sokrétûséget eredményeznek, amelyben a nemzetek, régiók és közösségek szorosra fûzik egymással gazdasági kölcsönkapcsolataikat (ld. pl. Golding és Harris 1996, Featherstone 1996, Giddens 1990, Tomlinson 1991 és 1999). A vezetõ hírügynökségek – melyek lefilmezik és lejelentik a híreket az írott és az elektronikus média számára – beszédes példái a nemzeti határok között mûködõ, ám azokat túl is lépõ szervezeteknek. A befolyásos ügynökségek – amilyen a Reuters (Egyesült Királyság) és az Associated Press (USA) – nemzetközi léptékûek. Valójában ezek a világ elsõ nemzetközi médiaszervezetei és multinacionális vállalkozásai, mutat rá BoydBarrett és Rantenen (1998). A többi „nagybani” mûsorszóróval együtt – amilyen a CNNI és a BBC World Service Television –, továbbá Murdoch adói (Európában a BSkyB, az USA-ban a Fox, Ázsiában pedig a Star TV), ezek a jelentõs nemzetközi sajtóügynökségek a híradás angolszász – angol-amerikai – hagyományait erõsítik, amikor leszûkítik a hírforrások sokféleségét a helyi és nemzeti médiában. Miközben nemzetközi keretek között határozzák meg az információ és a hírek természetét, ezzel együtt nyugati szemlélettel közelítenek a helybeliség és világméretûség fogalmaihoz, véli Boyd-Barrett (1997). A szerzõ úgy véli, a tény, hogy a nemzetközi hírügynökségek gyarmati kori nagyvárosokban jöttek létre, valamint hogy bensõséges kapcsolatokat ápolnak a világ vezetõ nagyhatalmaival, közös jellemvonása e szakmának. Valamennyinél virágzó hazai piac támogatja nemzetközi ténykedésüket. Versenyhelyzetben árulják azonos terméküket, a „helyi híreket”, miközben az országos ügynökségekkel ápolt kapcsolataikban õk a meghatározók. A nyugati típusú nemzetközi hírügynökségek tehát az információt és a híreket szûken – mint az elitet, a jóléti államokat, továbbá saját belsõ (bár nemzetközi léptékû) konfliktusaikat és érdekeiket érintõ eseményeket – értelmezik. A nyugati érdekek éppenséggel normaképzõk ezen „az eltorzított világtérképen, mely a Nyugat-Európából, az Egyesült Államokból és a Nyugat érdeklõdésére számot tartó színpadi tevékenységrõl szóló adatokat részesíti elõnyben” (Boyd-Barrett 1997:143). A kérdést részletesebben is megvizsgáljuk a Yorkshire Television dokumentumfilmjérõl, a Laogairól szólva. A fentiek fénytörésében nyilvánvaló, hogy az információ úgynevezett

A média globalizációja ⋅ 149 szabad áramlása igazándiból egyirányú, amennyiben az Egyesült Államokból és a jóléti államokból tart a Harmadik Világ országai felé. Mindez közvetlen hatással van világszerte az információ minõségére és a hírek termelésére (ld. pl. Sreberny–Mohammadi és mtsai 1997).2 Az angol-amerikai információ- és hírgyártás alapvetõen meghatározza, miként érzékeli a világ közvéleménye más nemzetek belügyeit és a globális kérdéseket. Paterson (1997:148) rámutat, hogy világméretekben jelentõsen egyeznek a mûsorszolgáltatók által felhasznált képek és szövegek, lévén, hogy a globális hírforrások választéka rendkívül csekély. „A televízió azokat a sztorikat kedveli a leginkább, amelyeket izgalmas és hatásos képekkel támaszthat alá, ezek a képek azonban többe kerülnek, ha Afrikából szállítják õket, mint ha Chicagóból vagy Londonból” (ibid.:152). A világméretû kérdésekkel kockázatosabb és költségesebb is foglalkozni, amirõl bizonyára meggyõzi majd az olvasót az emberi jogok boncolgatása a következõ oldalakon. Ez a kockázat és költségek befolyással vannak az anyagi és erkölcsi támogatást élvezõ tényfeltáró riportok mennyiségére, minõségére és jellegére. Mindez kihat arra, összességében mirõl jelentenek a nemzetközi hírügynökségek, s oda torkollik, hogy az USA és Nagy-Britannia hírei vezetik a világranglistát. A fentiek szerint mind a hírek, mind az oknyomozó újságírás által tálalt sztorik terén az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, valamint más nyugati államok élveznek elsõbbséget. A tényfeltáró újságírásban újabban ennek fogyasztóbarát válfaja kerül elõtérbe, amit az illetékesek általában a hatékonyságra hivatkozva igazolnak. E jelenségek odavezettek, hogy nagyobb nyomatékkal esik a latba a hírek „elõre csomagolt”, olcsóbb válfaja (Carter és mtsai 1998:4). Malik (1992) adatai azt mutatják, hogy az ugyanazokból a forrásokból származó egyazon hírek filmanyaga csaknem mindig ugyanolyan jellegû hírmûsorokban jelenik meg ugyanazon este, szerte a világon. Mindez a nemzetközi televíziós hírek fokozódó szabványosodására utal (Paterson 1997). A világ híreinek ezt az egyöntetûségét olyan hírszolgáltatók térnyerése kíséri, melyek ideológiai háttere azonos, anglocentrikusak, s ugyanazokra a hírforrásokra támaszkodnak.

Az oknyomozó újságírás és az emberi jogok Az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi információcsere mindenekelõtt az oknyomozó riportok feltárásaira támaszkodik. A nyugati típusú tényfeltáró újságírás demokratikus modellje messzemenõen felszabadí-

150 ⋅ Deborah Chambers tó hatással volt az emberi jogokat sértõ rezsimek gyakorlatára. Beszédes példái ennek a jelenségnek a világ hírügynökségeinek jelentései az 1993ban, Kínában, a Tianenmen téren lezajlott vérfürdõrõl. Ennek ellenére le kell szögeznünk, hogy a tényfeltáró riportok emberi jogokkal foglalkozó változata egyszerre költséges és veszélyes, ezért a nemzetközi információs média nem is támogatja méltóképpen (Hamelink 1999:112). Bár a globális digitális technológiák térhódítása eddig soha nem látott közelségbe hozza az információt, ennek az iparágnak a mûködését a piac szabályozza. E jelenségkörön belül az információ áruvá válása „azzal jár, hogy a meghatározó tényezõ az ár és nem a közérdek”. Hamelink (1996) emögött olyan folyamatot vél felfedezni, ahol a tényfeltárás fokozatosan a „biztonságos” újságírásnak adja át a helyét. Mindezt az információ áruvá silányodása sietteti, állítja a szerzõ. Témánkat tekintve arra utal ezzel, hogy az emberi jogok megsértésérõl szóló beszámolók hatékony támogatása egyre költségesebb. Mindez piaci környezetben zajlik, ahol a finanszírozás mértékét a nagyobb nyereségért folytatott hajsza határozza meg. Újságírók haltak vagy sebesültek meg szép számmal földgolyónk különbözõ pontjain, ami biztosításuk drámai megnövekedéséhez vezetett. Amikor akár harminc testõr is védelmezi a nagy amerikai mûsorszolgáltató hálózatok személyzetét vészhelyzetben, a legtöbb mûsorszóró nem küldi ki embereit a nemzetközi veszélyövezetekbe. Már maga az a mód, ahogyan megszervezik a háborús tudósítók „behatolását” ellenséges területre, szükségképpen rendkívül mértékben megnehezíti a tárgyszerû és hiteles helyzetjelentést. Ezt látszik igazolni az 1982-es falklandi válság, valamint az 1991-es Öbölháború, ahol az újságírók a brit és szövetséges haditengerészet teherhajóin utaztak, s tudósítói tevékenységük közben a szövetséges erõk fedezték õket (ld. pl. Knightley 1982, Kellner 1992b). Mindez erõsen megkötötte a kezüket abban, hogy részrehajlás nélkül számoljanak be a brit és a szövetséges erõk hadmûveleteirõl. Az angol-amerikai média a fenti okból mélyen hallgatott arról, hogy az 1991-es Öbölháborúban a szövetségesek megsértik az emberi jogokat (Kellner 1992b). Amikor mind a felszabadító erõk, mint az elnyomó rezsimek elmarasztalhatók ugyanebben, ahogyan az az 1980-as évek dél-afrikai apartheid küzdelmeiben is történt, a vélemények megoszlanak arról, melyik oldalt érje vád. A dél-afrikai fehér újságírók mindeközben hatalmas nyomás alá kerültek, hogy hallgassanak az emberi jogok megsértésérõl. Az 1990-es években az Izrael és a Hezbollah iszlám csoport között dúló küzdelemben az utóbbit terroristának minõsítették. A törzsrõl szóló je-

A média globalizációja ⋅ 151 lentések többek között olyan kitételeket alkalmaztak, mint „az Iránt kiszolgáló Hezbollah” (Trendle 1996). Mivel Izrael az Amerikai Egyesült Államok anyagi támogatását élvezte, és Amerika is fegyverezte fel, a nyugati, kivált az amerikai újságírók Izraelt mondták „jó fiúnak”. 1982-ben Izrael megszállta Libanonban a kilenc mérföldes „biztonsági övezetet”, amelyet az újságírók „úgynevezett biztonsági övezetként” emlegettek, vagy néha „Izrael megszállási övezetének” neveztek. Azzal, hogy ezt a libanoni földdarabot Izrael biztonsági övezetének mondták, azt sugallták, hogy Izrael biztonsága fontosabb, mint a megszállt Libanon sorsa (Trendle 1996). A legnagyobb vérveszteséget egyébiránt a libanoni polgári lakosság szenvedte el. 1996-ban azután Izrael kitartóan bombázta Dél-Libanont – ez volt az ún. „harag napja hadmûvelet” –, ami közel 200 libanoni civil életét követelte. A nyugati sajtó elõszeretettel támaszkodott az izraeli milícia jelentéseire, amelyek ritkán voltak mérvadóak a Hezbollah és a libanoni polgári lakosság áldozatainak számát tekintve. Ebben a háborúban mindkét fél megsértette az emberi jogokat. Ennek ellenére az egyik, katonailag erõsebb oldalt burkoltan támogatták az újságírók, míg a libanoni polgári lakosság szenvedéseit jószerével semmibe vették. A fenti példák azokat a veszélyeket és korlátozásokat szemléltették, amelyekkel az újságírónak szembe kell néznie, mikor – háborúban és békében egyaránt – tárgyilagosan kíván beszámolni az emberi jogok megsértésérõl. Több tényezõ is közremûködik a Nyugat- és gyakran angolszász-központú vélemények kialakításában, ezek az emberi jogok megsértésének hiteles média-reprezentációja ellen dolgoznak. Közülük kettõt említettünk. Az egyik az, hogy az újságírók kényszerûségbõl gyakran hagyatkoznak az egyik hadviselõ fél katonai személyzetének védelmére, amely a szóban forgó kormány nézõpontja felé billenti el a mérleg nyelvét. A másik a nem-nyugati hírforrásokhoz való hozzáférés nehézsége, melyet tovább növel a hivatalos forrásoktól való túlzott függõség. Ezek mindenekelõtt angol-amerikai eredetûek, de legalábbis Nyugat-barátok. Az információ áruba bocsátása elriasztja a médiát attól, hogy kielégítõ anyagiakkal gondoskodjon azoknak a tényfeltáró riportoknak a minõségérõl, amelyek elengedhetetlenek volnának az emberi jogok nemzetközi megsértésérõl folytatandó nyilvános vitához. Az olyan nemkormányszervektõl (NGOs) eltekintve, amilyen az Amnesty International, a tömegtájékoztatáson kívül csak kevés olyan fórum létezik a jóléti társadalmakban, amelyek az emberi jogok megsértését tárják a nyilvánosság elé. Valójában emezek tevékenységének sikere ugyan-

152 ⋅ Deborah Chambers csak a médiától függ. Amint arra Hamelink (1996) is rámutat, az emberi jogokat pontosan azért sértik meg, mert nem elég hangos az ezzel szembeni tiltakozás. Mindaddig, amíg a tömegtájékoztatás nem tartja feladatának az emberi jogok megsértésének nyilvános megvitatását, az emberi jogok védelmének nemzetközi fórumai is harcképtelenek maradnak. A globalizálódó világrend fenntartása elképzelhetetlen tájékozott nyilvánosság nélkül, s ennek megalkotásában az oknyomozó újságírásnak sarkalatos szerepet kellene játszania. Sajnos azonban sem a kormányok, sem a nagyvállalatok nem állnak készen arra, hogy létrehozzák ezt a világméretû vitafórumot.

A nõk és az újságírás Azért is nehéz e kérdéssel foglalkoznunk, mert a média- és kommunikációkutatás nem rendelkezik mérvadó anyaggal arról, milyen szerepet töltenek be a nõk a tényfeltáró újságírásban, és milyen a megbecsültségük. Mindamellett az 1980-as években több országban is vizsgálták a nõk helyzetét az írott és elektronikus sajtóban, így arról már van bizonyos képünk, hogyan viszonyulnak a szakma egészéhez. A kutatási eredmények egybehangzóan állítják, hogy a nyomtatott sajtót és a televíziós újságírást egyaránt a férfiak uralják. Ez egész pontosan azt jelenti, hogy a nõk inkább alárendelt állásokhoz jutnak e szakágakban, s csak elenyészõ hányaduk kerül vezetõ posztokba (Skidmore 1998, Dougary 1994, van Zoonen 1994, 1998). Arról is vannak adataink, hogy a férfiakkal azonos képzettséggel és szakmai tapasztalattal bíró nõi munkaerõt alulfizetik. Van Zoonen (1998) kimutatta, hogy ezek az egyenlõtlenségek a munkaerõpiac torzulásaiból fakadnak, amely a férfiak munkavállalását részesíti elõnyben. Mindehhez bizonyos döntéshozók diszkriminatív tevékenysége társul. A szerzõnõ egyéb, a helyzetet súlyosbító tényezõket is felemleget, melyek az élet más területein is megnehezítik a dolgozó nõk helyzetét. Ilyen, hogy többnyire a nõkre és nem férfi kollégáikra hárul a gyermeknevelés feladata vagy a szakmán belül a nõkkel szemben tanúsított szexista viselkedés. A nyilvános diskurzus csak akkor járulhat hozzá hatékonyan egy demokratikus közélet megteremtéséhez, ha a nõk a férfiakkal egyenrangúan vesznek részt ebben. Habermas nyilvánosság-modellje – amint arra McLaughin (1998) és mások is rámutattak –, mégis kizárja a nõket a közszférából. Tény és való, a nyilvánosság és a közélet fogalmai mélyen

A média globalizációja ⋅ 153 problematikusak a nõk számára egy olyan társadalomban, ahol elkülönült tevékenységi körök léteznek a két nem számára. Mindez maga után vonja, hogy a közélet, valamint a komoly és sorsdöntõ események a férfiakra tartoznak, ezzel szemben a nõk kénytelen-kelletlen megmaradnak a fakanál és a családi tûzhely mellet (Davidoff és Hall 1994). McLaughin azt javasolja, építsük be Hamermasnak a közélet demokratizmusára vonatkozó felvetésébe a nõk és a kommunikáció kritikus elemzését. Érdekes módon az oknyomozó újságírás története a nõk kulcsszerepérõl árulkodik ama politikai harcokban, amelyek a nõk jogaiért szálltak síkra a közélet porondján. A 19. század végén középosztályos nõk elenyészõ hányada egyre inkább birtokába jutott az iskoláztatás ama elõnyeinek, amelyeket az osztályukba tartozó férfiak is élveztek. Mindez lehetõvé tette számukra, hogy a tényfeltáró újságírást válasszák hivatásuknak. Olyan neveket találunk közöttük, mint Annie Besant, Vera Brittain, Katherine Glasier, Edith Nesbitt, Maud Pember Reeves, Margaret Haig Thomas és Beatrice Webb. Mindannyian a nõk jogaiért harcoltak, nemegyszer férfikollégáik ellenállásával dacolva. A kor számos oknyomozó riporternõje szocialista volt, s olyan csoportokba léptek be, mint a Fabiánus Társaság vagy a nõi szervezetek közül a Nõi Szakszervezeti Liga, valamint a Nõk Szocialista és Politikai Uniója. Annie Besant a népességrobbanás hatásait vizsgálta és tette közzé az 1870–1900-as évek között a születésszabályozásért és a nõk jogaiért folytatott küzdelmében. A Timeshoz hasonló lapok Besant pamfletjét – „The Laws of Population” (A demográfia törvényei, 1884), amely a munkáscsaládok szegénységének és nagy létszámának csökkentésére a születésszabályozást ajánlotta –, „szennyes, erkölcstelen és ledér ” írásnak bélyegezték (ld. pl. Manwell 1976, Saville 1970, Taylor 1992). Besant saját újságot jelentetett meg Link (Kapcsolat) címmel. A nõkérdés számos vetületével foglalkozott, többek között a londoni Bryant and May gyufagyár nõi alkalmazottainak nehéz és veszedelmes munkakörülményeivel, akiknek mérgezõ foszforos párákat kellett belélegezniük. Maud Pember Reeves újságírónõ szintén nõket érintõ kérdéseket vitt a nyilvánosság elé. 1908-ban megalakította a Fabiánus Társaság nõi tagozatát. Harcolt a nõk egyenlõ jogaiért és az anyaság állami támogatásáért. Négy évig tanulmányozta lamberthi munkáscsaládok hétköznapjait, e kutatást a már említett fabiánus nõi tagozat folytatta le. A tanulmány „Family Life on a Pound” címen jelent meg (Családi élet egy pohár vízben, Pember Reeves 1912). A szakma kiemelkedõ képviselõje volt Beatrice Webb is, aki több pamfletet írt a Fabiánus Társaság számára, néme-

154 ⋅ Deborah Chambers lyiket férjével, Sidney Webb-bel, olyan témákról, mint a szocializmus, munkásmozgalom, majd az 1890-es évektõl a nõk férfiakkal egyenlõ bérezése. Beatrice és Sidney Webb 1912-ben útjára indította a New Statesman címû lapot, amely társadalmi reformokat sürgetett. Vera Brittain szintén jó hírû oknyomozó újságírónõ. Az 1920-as években a Time and Tide címû feminista újságba írt, amivel lényegbevágóan járult hozzá a nõk jogaiért folytatott küzdelem nyilvánossá tételéhez. Tényfeltáró munkájában a dolgozó és férjezett nõk helyzetét vizsgálta. Nézetei radikalizálódásával a Liberális Pártból átlépett a Munkáspártba. A második világháborúban pacifistaként látjuk viszont, majd 1957-ben az atomfegyverek szenvedélyes ellenzõjeként tevékenyen részt vett egy, a nukleáris fegyverek lefegyverezéséért küzdõ szervezet, a CND megalakításában. A nõi tényfeltáró újságírók elsõ nemzedékének története még módszeres feldolgozásra vár. Ezt azonban elkerülhetetlenül össze kell kapcsolnunk az újságírónõk jelenlegi helyzetének vizsgálatával, mivel csak így tudjuk a nõk életét és tevékenységét a helyi és világméretû kommunikációs hálózatok keretei között vizsgálni. Ha most Nagy-Britannia és a tényfeltáró újságírás viszonyát vesszük szemügyre korunkban, emlékezzünk meg arról, hogy David Lloyd (1998) megalapította a Channel 4 Dispatches címû mûsorsorozatát. Õ és Dorothy Byrnes (1999), utóda a megbízó szerkesztõi székben, az egyik elsõ olyan oknyomozó fórumnak mondják a mûsort, amely eredetileg nõinek tekintett témákat vett vizsgálat alá. A szakma ezeket korábban a „nappali televíziózás” megjelöléssel intézte el. A mûsor olyan kérdéseket tûzött napirendre, mint a csonka család, gyermekbûnözés, biztonságos munkafeltételek, az öregek megvetése és bántalmazása. Mindez a szerkesztõk meggyõzõdése szerint lehetõséget adott a nõknek, hogy hangjukat hallassák a tényfeltáró újságírásban, olyan jellegzetesen férfi-témák – fegyverviselés, kémkedés és a maffia – ellensúlyaként, amelyek addig jellemezték e szakmát. Mielõtt átment volna a Dispatcheshez, Dorothy Byrnes évekig dolgozott a Granada World in Action sorozata számára, elõször adatgyûjtõként, majd az 1980-as években producerként. Noha nem õ volt az elsõ nõ, aki részt vállalt a mûsorkészítésben, akkoriban mégis az egyetlen nõ volt a csapatban. Byrnes így emlékezik vissza ezekre az idõkre: „Még tíz éve is annyira a férfiak uralták a terepet, hogy az elképesztõ. Az értekezleteken olyan érzése volt az embernek, mintha a férfimosdóba tévedt volna”.3 Mikor a World in Action producere lett, õ volt a második nõ, aki adatgyûjtõbõl erre a posztra emelkedett. Noha ugyanezt az utat a férfiak szélesre taposták, Byrnes kifejtette, ha egy nõi

A média globalizációja ⋅ 155 producerségre pályázott, rendszerint át kellett mennie valamelyik helyi csatornához. Az elsõ mûsor, amelyet Byrne a World in Action számára készített, a házasságon belüli erõszakról szólt. Akkora hatást ért el, hogy döntõ mértékben hozzájárult a vonatkozó brit törvénycikkely megváltoztatásához, amely mostantól bûntettnek minõsítette, ha a férj bántalmazta családját. Byrnesnek feljebbvalói eleinte azt mondták, ez a téma a reggeli adásba illik inkább. Hasonlóképpen egy másik riportot, amelyet olyan egyedüláló nõkrõl készített, akik féltek este elmenni hazulról, egy „tapasztaltnak” mondott producer nem tekintette eladható sztorinak. Byrnes (1999) ma úgy véli, a nõi témák nemcsak hogy létjogosultságot nyertek a tényfeltáró újságírásban, de színesítik is a televíziózás világát. Bármilyen nehéz a nõi újságírók szakmai helyzete, számos mostani változás utal arra, hogy a jövõben megnövekszik a számuk. Az UNESCO alkalmaztatási szokásokról készült statisztikai felmérései szerint emelkedõben van a nõi újságíró-hallgatók számaránya, mindenekelõtt Európában és az Egyesült Államokban (Gallagher 1995). Ugyanakkor vissza kell fognunk lelkesedésünket a jövõ kilátásai láttán, mivel egyre több végzett hallgatónõ tapasztalja, hogy nehezen tud elhelyezkedni az írott sajtó és a televízió világában, legalábbis errõl vallanak Gallagher adatai az európai médiumok nõi alkalmazottairól. Meglehet ugyan, hogy az elmúlt tizenöt év távlatában felmutatható némû számszerû növekedés, van Zoonen szerint azonban ez nem különösebben jelentõs. Szemlátomást az a helyzet, hogy a nõk harmincas éveik elején elhagyják a pályát, amikor szülni mennek, a szakma ugyanis megnehezíti az anyaság és a munka együttes gyakorlását. Kutatási adatok bizonyítják, hogy az újságírás munkahelyi kultúrája és szervezeti felépítése a férfivilág tapasztalatainak kedvez. A szerkesztõségeket eluralta a szexizmus rutinja és konvenciója, s a nõi munkaerõt jutalmak és büntetések rendszere tanítja móresre. Például a nõi érdeklõdésre számot tartó információk – amilyenek a divat vagy társasági hírek – ebben a világban megvetendõnek számítanak, és akinek kiutalják ezeket, az büntetésként éli meg (ld. pl. van Zoonen 1994, Melin-Higgins–Djerf Pierre 1998). A végzett nõi újságírók, ha tehetik, inkább arculattervezõként és kommunikációs igazgatóként helyezkednek el, mint hogy a tulajdonképpeni újságírást mûveljék. Ha mégis, általában alacsonyabb megbecsültségû munkát végeznek, például képesújságok szerkesztõségeiben, vagy a televíziós hírszolgáltatás szórakoztató ágazatában. A politikai lapok számának csökkenése és a magazinok megsokasodása olyan hosszú távú folyamat, ami amúgy is több munkaerõt szív fel az utóbbi körbe. A képesújságok túlsúlya a kö-

156 ⋅ Deborah Chambers zeljövõben várhatóan még inkább a fogyasztói stílusú tényfeltárás felé billenti el a mérleg nyelvét. Egyre több újságíró foglalkozik a sport és utazás szórakoztatóbb világával. Sparks (1991) rámutat, hogy a magazinok készségesebben foglalkoztatnak nõi újságírókat, mint az írott sajtó vagy a televízió. Õ is felveti, hogy a képesújságok térhódítása a politikai lapok ellenében a szakma elnõiesedését vonhatja maga után. A nõk hírforrásként is leginkább mint a férfivilág tartozékai jönnek számításba: feleségként, anyaként, esetleg bûntettek vagy tömegkatasztrófák áldozataként (Holland 1987). Felmerül a kérdés, vajon a nõi újságírók jelenléte „elnõiesíti-e” a híreket. A kutatók egy része nem hisz a „nõi nézõpontban”, ami azzal a veszéllyel fenyegetne, hogy elmossa a határvonalat a „kemény” és a „lágy” hírek között (van Zoonen 1991, 1994). Van Zoonen a maga részérõl azt jósolja, hogy a piac-orientált újságírás – amely a szórakoztatásra, „kis színesekre”, az olvasók-nézõk elvárásaira és érzelmi bevonására helyezi a hangsúlyt – a továbbiakban kulcsszerepet játszik majd abban, hogy több szakmai lehetõség nyílik meg a nõk elõtt. Ennek ellenére a „lágy hírek” eluralkodása, a fogyasztói típusú tényfeltáró riportok, az „info-tainment”, valamint a bulvársajtó csillapíthatatlan érdeklõdése a hálószobatitkok iránt nem azok a fajta fejlemények, amelyek olyan mélységben szolgálnák a köz érdekét, mint a hagyományos értelemben vett oknyomozó újságírás. Ezek az új jelenségek tehát nem az információ „elnõiesedésének” példái, de nem is képviselnek minõségi újságírást. Inkább annak a folyamatnak részeként kell értékelnünk õket, amely a piaci szemléletû, „fogyasztói újságírást” és eképpen a „lágy híreket” állítja elõtérbe. Az olyan sikeres tényfeltáró újságírók fogadtatása, amilyen Veronica Guerin volt – Írország vezetõ bûnügyi riporterét 1996-ban gyilkolták meg szakmája gyakorlása közben –, ugyancsak annak példája, miféle elõítéletek sújtják az alvilágról szóló bûnügyi tudósítások kemény világába bemerészkedõ újságírónõket. Veronicát tragikus halála után olyan bírálatok érték, amilyenek egy férfikollégával szemben bizonyára fel sem merülhettek volna. Háromszor támadták meg meggyilkolása elõtt, s több halálos fenyegetését is kapott mind õ, mind pedig a férje. Ráadásul fiát is megfenyegették, hogy megerõszakolják. Nem elég, hogy mindezt elviselte hivatása érdekében, halála után azzal vádolta meg a média, hogy szakmai karrierje fontosabb volt számára a családjánál (ld. O’Reilly 1998).4 Több kérdés is felmerül ezzel kapcsolatban. Ilyen a bûnügyek körüli szenzációkeltés és a bûnügyi újságírók megfelelõ védelmének hiánya. Visszatérve Veronica tragédiájára, õt mindössze azért ítélték el, mert a vártnál sikeresebb volt a

A média globalizációja ⋅ 157 szakmájában, és ügyesen beépült a dublini alvilágba. Mindezt bírálói „könyörtelenségnek” könyvelték el, hasonló vádak érdekes módon nem hangzanak el a férfi háborús tudósítókról.

Zárszó A 20. század két utolsó évtizedében az oknyomozó újságírás a demokratikus kommunikáció lényeges eszközének bizonyult, amikor válságok és váratlan politikai fordulatok esetén a távolsággal is dacolva kapcsolatot létesített különbözõ társadalmi érdekcsoportok és megmozdulások között. Példa erre több olyan mérföldkõnek számító esemény, mint a szovjetrendszer összeomlása a Keleti Blokk országaiban; politikai reformok követelése Kínában, Thaiföldön és Kenyában; a bennszülöttek földtulajdonhoz való joga; továbbá a világkereskedelem és környezetvédelem kérdései (ld. pl. a Mohammadi által ismertetett vitákat, 1999). A legelsõ tényfeltáró újságírónõk, akik felhívták a köz figyelmét a nõkérdésre, bebizonyították, milyen sorsfordító szerepe lehet a sajtó hasábjain viselt hadjáratoknak és oknyomozó riportoknak a társadalmi elnyomás nyilvánosságra hozatalában. Ennek ellenére a jövõben a piac-orientált globális média nem szükségképpen szavatolja ennek a fajta újságírásnak a létfeltételeihez nélkülözhetetlen védelmet. Azok a gazdasági, szervezeti és eszmei megszorítások, amelyekkel a nemzetközi hírügynökségek az oknyomozó újságírás mozgásterét korlátozzák, nemegyszer az angolszász nézõpont eluralkodásához vezettek a hírek világában. Jelenleg újabb szemléletváltás zajlik az angol nyelvû nyugati újságírásban, amely az ún. „info-tainment”-et és az emberi érdekeltségû sztorikat állítja elõtérbe. Mindez nagy nyomás alá helyezi az újságírókat. Egy olyan légkörben, amely a „fogyasztói típusú” szórakoztató tényfeltárásnak kedvez, a szakma nehéz helyzetbe kerül, mikor minden szinten egyenlõ jogokat igyekszik biztosítani a nõi munkatársak számára. Mindeközben az is a feladata, hogy az emberi jogok és a nõi egyenjogúság kérdését a tájékoztatás és reprezentáció kereszttüzébe állítsa. Az oknyomozó újságírás meghatározó alapelve, hogy elkötelezett tényfeltárással és e tények nyilvánosságra hozatalával szolgálja a közérdeket. Ezt a szerepet tovább kell erõsítenie annak a politikai folyamatnak, amely demokratikusabb és kommunikáció-készebb kultúra megteremtésén fáradozik. Úgy tetszik, a kommunikáció demokratizálódását, amely mindenkinek azonos hozzáférést biztosítana az információhoz – többek között a nõknek és azoknak a peremhelyzetû csoportoknak, ame-

158 ⋅ Deborah Chambers lyeket eddig elhallgattattak –, csupán az információs média közvetlen védelme szavatolja, éspedig úgy az állam, mind a kereskedelmi érdekek oldaláról. Habermas társadalmi nyilvánosság-elmélete több kérdést is felvet. Ám ha kritikusan felülvizsgáljuk ezeket, legalább annyit megtehetünk, hogy képzeletünket mozgósítva újragondoljuk, milyen úton-módon lehetne átszervezni a médiát ahhoz, hogy ezt a fajta védelmet biztosítani tudja. Mint láttuk, némelyik médiakutató sokat remél mind a közszolgálati elektronikus sajtó, mind pedig az Internet demokratizáló szerepétõl. Mindez segítségünkre lehet abban, hogy újraalkossuk és újrafogalmazzuk a nyilvánosságot. Ugyanakkor óvatosnak kell lennünk a globalizáció korában jelentkezõ újfajta nyilvánosság megítélésében. A közszolgálati rádiót és televíziót rohamosan aláássa a dereguláció, valamint a hírek világának piaci irányultsága. Ezzel egy idõben az új és izgalmas internetes fórumok nagyjából ugyanazt a társadalmi rétegeket zárják ki a nyilvános vitából, mint régen és most a hagyományos média. A Harmadik Világ népei és a Nyugat szegényei anyagi okokból nem férnek hozzá az Internethez. Tegyük hozzá, a névtelenség leple alatt az Internetre a szexista és rasszista anyagok legrosszabbika is rendszeresen felkerül. Az oknyomozó újságírás 21. századi feladatait tanulmányozva gyökeresen újra kell gondolnunk a média szerepét a demokratikus kommunikáció szerepének fenntartásában, a „közérdek” ápolásában és a globális kommunikációhoz való egyetemes hozzáférés lehetõségének megteremtésében. E tényezõk szavatolnák azoknak a társadalmi csoportoknak a bevonását a nyilvános párbeszédbe, amelyeket a piac-orientált információs média kizárt onnan. Jegyzetek 1

A Shields (1996) szerkesztésében megjelent tanulmánykötet vizsgálat alá veszi az Internet történetét és kultúráját. Ezek az esszék az Internetet egyszerre vizsgálják a kommercializált szabadidõ tevékenység és a politikai szervezõdés fórumaként. 2 Mohammadi (1999) elemzi a globalizáció és a deregulációs törekvések hatását a fejlõdõ országok – például Irán – kommunikációs technológiáira. 3 Itt mondok köszönetet Hugo de Burgh-nek, amiért felhívta a figyelmemet David Lloyd (1998) és Dorothy Byrnes (1999) elõadására. E kettõ a Nottingham Trent Universityn, az oknyomozó újságírásból doktorálók kurzusán hangzott el. 4 Köszönetet szeretnék mondani Hawthorne-nak (1999), amiért felhívta figyelmemet a boncolgatott kérdésekre.

A média globalizációja ⋅ 159 Bibliográfia Baehr, H.–Dyer, G. (eds.): Boxed. In: Women and Television. London: Pandora. Bagdikian, B. (1988): The Media Monopoly. Boston: Beacon Press. Benhabib, S. (ed.): Democracy and Difference: Contesting the Boundaries of the Political. Princeton, New Jersey: Princeton University Press. Besant, A. (1884): The Laws of Population. London: Annie Besant. Bloomfield, R. (1999): Fascist at large. Time Out (London), 1999. május 5. Boyd-barrett, O. (1997): Global news wholesalers as agenst of globalisation. In: A. Sbererny–Mohammadi, D. Winseck, J. McKenna, B. Boyd-Barrett (szerk): Media in Global Context. London: Edward Arnold. Boyd-Barrett, O.Rantanen–T. Rantanen (1998): The globalization of news. In: O. Boyd–Boyd-Barrett, O.Rantanen, T. Rantanen (eds.) (1998): The Globalisation of News. London: Sage. Byerly, C. M. (1995): News, consciousness, and social participation: the role of women’s feaure service in world news. In: A. Valdivia (ed.): Feminism, Multiculturism and the Media. London: Sage. Byrnes, D (1999): Elõadás az oknyomozó újságírásból doktoráló diákoknak, Centre for Broadcasting and Journalism, Nottingham Trent University, 1999. április 29. Calhoun, C. (ed.) (1992): Habermas and the Public Sphere. Cambridge, MA: MIT Press. Carter, C., Branston, G., Allan, S. (eds.) (1998): News, Gender and Power. London: Routledge. Cohen, J. (1996): Democracy, difference and the right to privacy. In: S. Benhabib (ed.): Democracy and Difference: Contesting the Boundaries of the Political. Princeton, New Jersey: Princeton University Press. Comor, E. A. (1997): The re-tooling of American hegemony: US foreign comunication policy from free flow to fre trade. In: A. Sreberny–Mohammadi, D. Winseck, J. McKenna, O. Boyd-Barrett (eds.): Media in Global Context, A Reader. London: Edward Arnold. Dahlgren, P., Sparks, C. (eds.) (1991): Communication and Citizenship. London: Routledge. Davidoff, L., Hall, C. (1994): Family Fortunes: Men and Women of the Ebglish Media Class 17980–1850. London: Routledge. Demac, A.–Sung, L. (1995): New communication technologies and deregulation. In: J. Downing, A. Mohammadi, A. Sreberny–Mohammadi (eds.): Questioning the Media: A Critical Introduction. 2. kiadás. London: Sage. Dougary, G. (1994): The Executive Tart and Other Myths. London: Virago. Downing, J., Mohammadi, A., Sreberny–Mohammadi, A. (eds.): Questioning the Media: A Critical Introduction. 2. kiadás. London: Sage. Featherstone, M. (ed.): Global Culture: Nationalism, Globalisation and Modernity. London: Sage.

160 ⋅ Deborah Chambers Ferguson, M. (ed.) (1986): New Communication Technologies and the Public Interest. London: Sage. Ferguson, M. (ed.) (1990): Public Commmunication: The New Imperatives. London–Newbury Park, CA: Sage. Franklin, B. (1997): Newszak and News Media. London:Edward Arnold. Fraser, N. (1992): Rethinking the public sphere: a contribution to the critique af actually existing democracy. In: C. Calhoun (ed.): Habermas and the Public Sphere. Cambridge, MA: MIT Press. Gallagher, M. (1995): An Unfinished Story: Gender Patterns in Media Employment. Párizs: UNESCO Reports on Mass Communication, 110. Garnham, N. (1986): The media and the public sphere. In: P. Golding–G. Murdock (eds.): Communicating Politics. Leicester: Leicester University Press: 37–54. Giddens, A. (1990): The Consequences of Modernity. Stanford: Stanford University Press. Golding, P.–Harris, P. (eds.) (1996): Beyond Cultural Imperialism: Globalisation, Communication and the New International Order. London: Sage. Golding, P.–Murdock, G. (1979): Ideology and the mass media: the question od determination. In: M. Barrett, P. Corrigan, A. Kuhn, J. Wolff (eds.): Ideology and Cultural Production. London: Croom Helm. Gray, A. (1992): Video Playtime: The gendering of Leasure Technology. London: Routledge. Grossberg, L.Wartella, E., Whitney, D. C. (1998): Mediamaking: Mass Media in a Popular Culture. London: Sage. Habermas, Jürgen (1999): A társadalmi nyilvánosság szerkezetvátozása. Budapest: Osiris. Hamelink, C. J. (1995). Information imbalance across the globe. In: J. Downing, A. Mohammadi–A. Sreberny–Mohammadi (eds.): Questioning the Media: A Critical Introduction. 2. kiadás. London: Sage. Hamelink, C. J. (1996): Communications and Human Rights. A Centre for research in Communication and Human Rights (CRICC) fórumán elhangzott elõadás, Nottingham Trent Uniersity, angol és média szak, 1996 május. Hamelink, C. (1999): International communication: global market and morality. In: A. Mohammadi (ed.): International Communication and Globalisation. London: Sage. Hamelink, C. (2000): The Ethics of Cyberspace. London: Sage. Hawthorne, V. (1999): veronica Guerin 1959–1996. Kiadatlan doktori disszertáció, Nottingham Trent University, elektronikus sajtó szak. Hobson, D. 81982): Crossroads: The Drama of a Soap Opera. London:Methuen. Holland, P. (1987): When a woman reads the news. In: H. Baehr–G. Dyer (eds.): Boxed. In: Women and Television. London: Pandora. Jones, S. G. (ed.) (1997): Virtual Culture: Identity and Communication in Cybersociety. London: Sage.

A média globalizációja ⋅ 161 Jones, S. G. (ed.) (1998): Cybersociety 2.0. London: Sage. Kellner, D. (1992a): Television, the crisis of demorcary and the Persian Gulf war. In: M. Raby–R. Dagenois (eds.): Media, crisis and Democracy. London: Sage. Kellner, D. (1992b): The Persian Gulf TV War . Boulder, CO: Westview Press. Knightley, P. (1982): The Falklands: how Britannia ruled the news. Columbia Journalism Review, szeptember. Landes, J. (1988): Women and Public Sphere in the Age of French Revolution. Ithaca, New York: Cornell University Press. Lloyd, D. (1998): Elõadás oknyomozó újságírásból doktoráló diákoknak, Nottingham Trent University, 1998 február. Malik, R. (1992): The global news agenda. Intermedia 20 (1). Manvell, R. (1976): Trial of Annie Besant. London: Elek. McLaughlin, L. (1998): Gender, privacy and publicity in ’media event space’. In: Carter, C., Branston, G.Allan, S. (eds.): News, Gender and Power. London: Routledge. McLuhan, M. (1964): Understanding Media. London: Routledge–Kegan Paul. McQuail, D. (1994): Mass Communication Theory. 3. kiadás. London: Sage. Melin-Higgins, M., Djerf Pierre, M. (1998): Networking in newsrooms: journalism and gender cultures. A Média- és Kommunikációkutatás Nemzetközi Szövetségének konferenciáján elhangzott elõadás, Glasgow University, július. Melody, W. H. (1990): Communications policy in the global information economy. In: M. F. Ferguson (ed.): Public Communication: The New Imperatives. London–Newbury Park, CA: Sage. Mohammadi, A. (1999): Communication and the globalisation process in the developing world. In: A. Mohammadi (ed.): International Communication and Globalisation. London: Sage. Mohammadi, A. (ed.) (1999): International Communication and Globalisation. London: Sage. Mohanty, T. C. (1991): Introduction:cartographies of struggle: Third World women and the politics of feminism. In: T. C. Mohanty, A. Russo, L. Torres (eds.): Third World Women and the Politics of Feminism. Bloomington: Indiana University Press: 1–47. Mohanty, T. C., Russo, A. Torres, L. (eds.): Third World Women and the Politics of Feminism. Bloomington: Indiana University Press: 1–47. Morley, D. (1980): The ’Nationwide’ Audience. London: British Film Institute. Morley, D. (1986): Family Television: Cultural Power and Domestic Leisure. London: Comedia. Murdock, G.–Golding, P. (1977): Capitalism, communication and class relations. In: J. Curran, M. Gurevitch, J. Woollacott (eds.): Mass Communication and Society. London: Edward Arnold. Nelson, C., Grossberg, L. (eds.) (1988): Marxism and the Interpretation of Culture. London: Macmillan.

162 ⋅ Deborah Chambers O’Reilly. E. (1998): veronica Guerin: The Life and death of a Crime Reporter. London: Vintage. Pateman, C. (1988): The Sexual Contract. Cambridge: Polity Press. Paterson, C. (1997): Global television news services. In: A. Sreberny–Mohammadi, D., Winseck, J. McKenna, Boyd-Barrett, O. (eds.): Media in Global Context, A Reader. London: Edward Arnold. Pember Reeves, M. (1912): Family Life on a Pound. London: Fabian Society. Pendakur, M., Kapur, J. (1996): Think globally, programme locally: privatisation of Indian national television. In: M. Baile, D. Winseck (eds.): Democratising Communication? Comparative Persectives on Information and Power. Cresskill, New Jersey: Hampton Press. Poster, M. (1997): Cyberdemocracy: Internet and the public sphere. In: D. Holmes (ed.): Virtual Politics: Identity and Community in Cyberspace. London: Sage. Press Complaints Commission 81994): Code of conduct. In: Press Complaints Commission Report, 23, január/február: 36–39. Rakow, L.–Kranich, K. (1991): Women as a sign in television news. Journal of Communication, 41 (1): 8–23. Ryan, M. (1992): Gender and public access: women’s politics in nineteenth century America. In. C. Calhoun (ed.): Habermas and the Public Sphere. Cambridge, MA: MIT Press. Saville, K. (1970): Annies Besant:selected Pamphlets. London: Kelley. Scannel, P. (1995): Public service broadcasting and modern public life. In: T. O’Sullivan–Y. Jewes (eds.): The Media Reader. London: Edward Arnold. Scannel, P., Schlesinger, O., Sparks, C. (eds.) (1992): Culture and Power: A Media Culture and Society Reader. London: Sage. Shields, R. (ed.) (1996): Cultures of Internet: Virtual Spaces, Real Histories, Living Bodies. London: Sage. Skidmore, P. (1998): Gender and the agenda: news reporting of child sexual abuse. In: C. Carter, G. Branston–S. Allan (eds.): News, Gender and Power. London: Routledge. Sparks, C. (1991): Goodbye Hildy Johnson: the vanishing serious press. In: P. Dahlgren–C. Sparks (eds.): Communication and Citizenship. London: Routledge. Sparks, C. (1992): The popular press and political democracy. In: P. Scannel, O. Schlesinger, C. Sparks (eds.): Culture and Power: A Media, Culture and Society Reader. London: Sage. Sreberny–Mohammadi, A., D. Winseck, J. McKenna, O. Boyd-Barrett (eds.): Media in Global Context, A Reader. London: Edward Arnold. Stevenson, N. (1995): Understanding Media Cultures: Social Theory and Mass Communication. London: Sage. Taylor, A. (1992): Annie Besant. Oxford: Oxford University Press.

A média globalizációja ⋅ 163 Tomslinson, J. (1991): Cultural Imperialism. London: Pinter. Tomlinson, J. (1999): Globalisation and Culture. London: Polity. Traber, M.–Nordenstreng, K. (1993): Few Voices, Many Worlds. London: World Association for Christian Communication. Trendle, G. (1996): Hizbollah, Israel and peace in the Middle East. A CRICC-ben elhangzott elõadás, Nottingham Trent University, angol és média szak, 1996 május. UNESCO (1980): Many Voices, One World: Towards a New, More Just and More Efficient World Information and Communication Order (McBridge-jelentés). The International Commission for the Study of Communication Problems. Párizs:UNESCO/London: Kogan Page. van Dijk, J. (1999): The Network Society. London: Sage. van Zoonen, L. (1991): A tyranny of intimacy? Women, femininity and television news. In: P. Dahlgren, C. Sparks (eds.): Communication and Citizenship. London: Routledge. van Zoonen, L. (1994): Feminist Media Studies. London: Sage. Van Zoonen, L. (1998): One of the girls? The changing gender of journalism. In: C. Carter, G. Branston, S. Allan (eds.): News, Gender and Power. London: Routledge.

További ajánlott olvasmányok Boyd-Barrett, O.–Rantanen, T. (eds.): The Globalisation of News. London: Sage. Carter, C., Branston, G., Allans, S. (eds.): News, Gender and Power. London: Routledge. Sreberny–Mohammadi, A., Winseck, D., McKenna, J., Boyd-Barrett, O. (eds.): Media in Global Context, A Reader. London: Edward Arnold. Stevenson, N. (1995). Understanding Media Cultures: Social Theory and Mass Communication. London: Sage.

7. Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei1 Gill Moore

A véleménynyilvánítás szabadsága és az információhoz való jog egymást kiegészítõ alapelvek, amelyek minden újságírói tevékenység alapját képezik. Az információ összegyûjtését és továbbadását különbözõ tényezõk sokasága korlátozza és befolyásolja, többek között gazdasági, jogi, erkölcsi és politikai meggondolások. Az angol jogban folytonos változásnak alávetett rendelkezések tömege, módosítások és kiegészítések léteznek. Ebben a jogi dzsungelben az írott és elektronikus sajtó munkásai egyaránt kedvükre kutakodhatnak. E jogszabályokat számos olyan szabályozó egészíti ki, amelyek a mûsorszolgáltatás színvonaláról kezeskednek, vagy épp a média-tulajdonlással kapcsolatos gondokra vonatkoznak.2 Maga a média is megalkotja aztán az újságíró-etika olyan törvénytárát, amely napról napra vezérfonalat ad az újságírók kezébe. Ezek a törvények azt tükrözik, miként gondolkodik a közérdekrõl a társadalom, ami bizony hírhedten ködös fogalom. A fenti megszorítások együttese alkotja az oknyomozó újságírás bonyolult kereteit. Már e munka természete is összeütközésbe hozza a sajtó emberét az egyéni, gazdasági vagy éppen hivatalos érdekekkel. A jelen fejezet e lehetséges konfliktusok típusait térképezi fel. Egyúttal áttekinti, miként iparkodik egyensúlyt teremteni az angol jog az egymásnak feszülõ érdekek között, s miként hat ki mindez a tényfeltáró újságíró tevékenységére. A fejezet lehetõségeit meghaladja, hogy kimerítõen részletezzük az angol jogrendszer hatályos rendelkezéseit. Szövegünk nem kíván szép reményû tényfeltáró újságírók barkácskönyve lenni. Ehelyett azt kínálja, hogy kiemel néhány kulcsfontosságú részterületet, amelyeket a megszokottnál kritikusabban boncolgat.3 Az olyant témák mellõzése, mint a hivatali titkot övezõ jogi megszorítások, természetesen nem von vissza jelentõségükbõl. Az olvasó a bibliográfiából tájékozódhat az idevágó szövegekrõl. Ugyanakkor figyelmeztetünk mindenkit, hogy a jogot nem szabad önmagában szem-

Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei ⋅ 165 lélnünk. Az oknyomozó újságírók például mielõtt kiadnak a kezükbõl egy cikket, jogilag nem egyszer leellenõriztetik. E stádiumban a jogi tanácsadónak el kell hinnie, hogy az újságíró eleget tett bizonyos erkölcsi alapszabályoknak. A sztori még ekkor is eltûnhet a süllyesztõben gazdasági okokból.

Bevezetés A tényfeltáró újságírók azt bizonygatják, hogy fontos szerepet töltenek be a társadalom életében, amikor a világ elé tárják a korrupciót, igazságtalanságokat, kihágásokat, azaz általánosságban szólva a közt érdeklõ témákat vesznek górcsõ alá.4 Ha már magukra vállalják a házõrzõ kutya szerepét, eleget is kell tenniük vállalásuknak. Miközben a legmagasabb szakmai-etikai színvonalon munkálkodnak, a törvény szelleméhez, mi több, paragrafusaihoz is ragaszkodniuk kell. Sok szerkesztõ és újságíró mint bosszantó akadályok és korlátok halmazára tekint a törvényre, amely gátat vet annak, hogy szabadon munkálkodhassanak a köz érdekében. Mások éppen ellenkezõleg, úgy vélik, a jogszabályok nem elégségesek a média erõszakosságának megfékezésére, mi több, még bátorítanak is a szenzációhajhászásra és a közhelyes megközelítésre.5 Témáik feldolgozásakor a tényfeltáró újságírók különbözõ etikai-erkölcsi meggondolásokkal szembesülnek, amelyek összeütközésbe hozzák õket a törvénnyel. A legtöbb vitát – bár különbözõ háttérrel – az újságíró szabad véleménynyilvánításhoz való joga és az ezzel ellenkezõ érdekek, valamint az õket megtámogató törvények közötti feszültség gerjeszti. A jelen fejezet néhány kulcsfontosságú konfliktusra összpontosít, s számba veszi, miként befolyásolja az angol jogrend a tényfeltáró újságírók munkáját.6 A jogi megkötéseket a véleménynyilvánítás szabadságát övezõ viták tágabb keretei között vesszük vizsgálat alá. A fejezet elején azt boncolgatjuk, hogyan hat ki ez a kérdés az oknyomozó újságíró tevékenységére, majd megfontoljuk, miként védi a fenti érdeket az angol jog. Az ezt követõ alfejezetek egy-egy jelentõs konfliktusos terület köré csoportosulnak. Ilyen, amikor a sajtószabadság kerül szembe a sértetlen hírnév, a magánélet védelme és a méltányos igazságszolgáltatáshoz való joggal. Körvonalazzuk az idevágó hatályos jogszabályokat, és felmérjük, vajon ezek közvetve vagy közvetlenül nem akadályozzák-e az oknyomozó újságírók tevékenységét.

166 ⋅ Gill Moore A véleménynyilvánítás szabadsága az angol jogrendben és a tényfeltáró újságírás A szabad kommunikáció számos magán- és közérdekû vita lefolytatását teszi lehetõvé, melyek a legkülönbözõbb módokon befolyásolják életünket. A tényfeltáró újságírók ezekben a vitákban többnyire az igazság oldalán és a kihágások leleplezõiként vesznek részt.7 Számos filozófiai okfejtés támasztja alá ezt az alapvetõ jogunkat. A nyugati típusú, szabadelvû, plurális modell szerint felépülõ társadalmakban, a közkeletû érvek azon a meggondoláson alapulnak, miszerint a véleménynyilvánítás szabadsága az igazság (Mill 1859), a demokrácia (Meiklejohn 1965) és az önkiteljesítés záloga.8 Noha általánosságban mindenki elismeri, hogy alapvetõ emberi jogról van szó, ez idõrõl idõre mégis elkerülhetetlenül összeütközésbe kerül ellentétes érdekekkel. Hiába hisz abban az újságíró, hogy tényfeltáró riportja a köz javát szolgálja, ha egyesek úgy vélik, hogy mindezzel „ártalmára van” másoknak (Mill 1859). Árthat többek között valaki személyes vagy üzleti jó hírének, akadályozhatja az igazságszolgáltatás zökkenõmentességét, de akár a nemzetbiztonságot is veszélyeztetheti.9 Ha – mint leszögeztük – a véleménynyilvánítás szabadsága alapvetõ emberi jog, amely egyébiránt az oknyomozó újságírásnak is kedvez, lássuk, miként védelmezik ezt a jogot az angol törvények! A nyugati demokráciák polgárainak jogait az alkotmány foglalja írásba. Ez a hivatalos okirat, mely számos alapvetõ jogot fogalmaz meg, s vitás kérdések rendezésekor a bírói ítélet alapját képezi. Több országban – például Kanadában és Svédországban – az alkotmány a véleménynyilvánítás szabadságát az alapvetõ személyiségjogok részeként szavatolja.10 A bíróság konfliktusok rendezésekor mindig az egymásnak feszülõ érdekeket mérlegelve hozza meg döntését, mivel azonban a véleménynyilvánítás szabadságát törvény szavatolja, vitás esetekben egyenlõ, ha nem éppen nagyobb súllyal esik a latba. Az Egyesült Államok alkotmányának elsõ módosítása a következõket mondja ki: „A kongresszus nem hozhat olyan törvényt, amely sértené a sajtó- és szólásszabadsághoz való jogot.” Az írott alkotmány keretei között megfogalmazott két jognak a törvény semmiféle megszorításáról vagy elõfeltételérõl nem szól. A gyakorlatban az elsõ törvénymódosítás olyan elvként mûködik, amelyet a bíróság esetrõl esetre alaposan fontolóra vesz, s ráadásul a „közvetlen, egyértelmû veszély” próbatételének is alávet.11 Az amerikai megközelítés ennek ellenére egyértelmûen a véle-

Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei ⋅ 167 ménynyilvánítás szabadsága központi jelentõségérõl tanúskodik az ország jogrendjében. Az Egyesült Királyságnak nincs az alapvetõ emberi jogokat szavatoló okirata.12 Az angol jogrendben a sok ellentétes érdek érvényre juttatása jószerével aláássa a szólásszabadságot. A precedensjog a legkülönbözõbb eszközökkel vet gátat ennek és ezzel együtt a tényfeltáró újságírás tevékenységének. E korlátokat egy olyan parlament állította fel, amely történelme során a törvények megalkotásakor nem kötelezte el magát a szólásszabadság ügye mellett. Ráadásul számos olyan döntés, amely végeredményét tekintve gátolja e jog érvényesülését, nem is áll törvényi szabályozás alatt. A különbözõ rendelkezések esetenként születtek. A törvényszék szemlátomást készségesebben alkalmaz és terjeszt ki jogi korlátozásokat akkor, ha nincs az adott jogot – itt a szólásszabadságot – védõ törvény. 1998-ban az angol jogrend magába olvasztotta az Európa Tanács emberjogi egyezményét, noha ez csak 2000 októberében lépett hatályba. Az egyezmény számos emberi jogot és szabadságjogot szavatol, a véleménynyilvánítás szabadsága szintén közéjük tartozik.13 Az angol jogban a hatályba lépésig nincs erre vonatkozó törvény, egyelõre járulékos jogként létezik. Ennek ellenére az emberi jogok törvényét, amely elõmozdítja ezt a lényegi változást, többségi voksokkal fogadták el a parlamentben. Ennek az lett az eredménye, hogy amennyiben valamely angol törvény nem világos, a bírónak az egyezmény szellemében kell döntenie. Ha viszont világos a rendelkezés, a bírónak akkor is alkalmaznia kell, amennyiben megsérti az egyezményt.14 Le kell szögeznünk tehát, hogy azokat az alapvetõ emberi jogokat, amelyeket az Egyesült Államokban és egyebütt az alkotmány szavatol, az Egyesült Királyságban sem a parlament, sem a jogalkalmazás nem védelmezi. Az Európa Tanács emberjogi egyezményének az angol jogrendbe olvasztása kvázi-alkotmányos alapokat teremt majd az angol jogrendben a szólásszabadság védelmére. Ezt megelõzõen a tényfeltáró újságírók az egyezményre hivatkozva iparkodtak biztosítani a szólásszabadsághoz való jogukat, hogy leleplezhessék a törvénysértéseket, és a köz javát szolgálják. A strasbourgi emberi jogi bizottság elé kerülõ sikeres fellebbezések nagy száma is azt bizonyítja, hogy Angliában a hazai törvények nem óvják érdemük szerint az emberi jogokat.15 2000 októberétõl az újságírók közvetlenül az emberjogi törvényre hivatkozhatnak, amikor úgy érzik, hogy megsértették a szabad véleménynyilvánításhoz való jogukat.

168 ⋅ Gill Moore Az egyelõre a jövõ zenéje, mennyiben tudja majd megvédelmezni a törvényszék ezt a jogot, mikor az esetenként ellentétbe kerül a fennálló rendelkezésekkel.

Összefoglalás A szólásszabadság állami szabályozása történetileg úgy alakult az angol jogban, hogy az eseti törvénykezés nem vette figyelembe a fenti jog hosszú távú elõnyeit, s inkább a „másoknak való károkozás” alapelvét hangsúlyozta. Miután az Európa Tanács emberjogi egyezménye beépül az angol jogalkotásba, a bíróságok is nagyobb eséllyel szerezhetnek érvényt a szólásszabadsághoz való jognak. Ennek várhatóan kedvezõ kihatása lesz a tényfeltáró újságírásra. A sajtó emberei kétségkívül az egyezményre hivatkozva szállnak majd szembe azzal a szép számú paragrafussal, amelyek – indokoltan vagy indokolatlanul – a továbbiakban is makacsul akadályozzák tevékenységüket.

Az oknyomozó újságírás és a rágalmazás az angol jogban Az oknyomozó újságírók munkáját a rágalmazás ellen hozott törvény akadályozza a legtolakodóbban.16 Ez egyrészt lehetõvé teszi egyének és szervezetek számára, hogy megakadályozzák közérdekû anyagok publikációját; elfojtsanak olyan vitákat, amelyek elengedhetetlenek lennének a demokrácia kiteljesedéséhez; meggátolják a médiát „nemzetõri” ténykedésében; végül bezárással fenyegessenek egynémely média-fórumokat. Ugyanakkor azt is figyelembe kell vetnünk, hogy a személyes hírnév védelme a szakmai színvonal emelésére ösztönzi a sajtó embereit. Tény és való, a költséges perektõl való félelem fokozott pontosságra serkenti az újságírókat és szerkesztõket. Javasoljuk tehát, tekintsünk úgy e törvényre, mint amely a minõség záloga. Ugyanakkor a versenytársak és a példányszám-követelmények nyomására ugyanezek a rendelkezések olyan értelemben befolyásolják a szerkesztõi döntéshozatalt, amely a valóságban sem az újságírói hitelességet, sem a hírnév védelmét nem szolgálja (Vick és Macpherson 1997). A helyzet faramuciságát mutatja, hogy épp a rágalmazási perek adnak jogi alapot a médiának arra, hogy egy-egy sztori minden szennyes részletét újra kiteregessék, függetlenül attól, igaza-e vagy sem a vádak.17

Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei ⋅ 169 A rágalmazásról rendelkezõ törvény a magánemberek hírnevét védi a megalapozatlan támadások ellen. Az angol jogban hosszú évekre volt szükség az írott és szóbeli rágalmazás ellen védõ törvények megalkotásához.18 Jelenleg az alapelveket hatályos jogszabályok és a jóval szórakoztatóbb eseti törvénykezés biztosítják. Hogy mennyire nehéz egyensúlyt teremteni a véleménynyilvánítás szabadsága, valamint a személyes és szakmai hírnév védelme között, azt az angol törvények szövevényessége is tükrözi. A hírnév társadalmi értékelésének változásai tovább bonyolítják a helyzetet.19 Súlyosbítja a problémát a technika fejlõdése és a globális kommunikáció ennél is gyorsabb átalakulása. Az angol jog a következõképpen határozza meg a rágalmazást: „Hamis kijelentések közzététele, amely árt egy személy jó hírének, s általánosságban aláássa megbecsülését a társadalom helyesen gondolkodó tagjainak szemében, akik ezért kerülik a társaságát.”20 Hogy egész pontosan mit tekinthetünk rágalmazásnak, esetenként változik. Rágalmazás lehet, ha egy cégrõl kimondják, szándékosan hallgatta el bizonyos hatóanyagok mellékhatásait,21 egy nagykereskedõrõl kijelentik, tudatosan használta ki a tengerentúli gyermek-munkaerõt,22 vagy épp az olyan „kellemetlen, tolakodó” sajtóközlés, miszerint ez és ez a pop énekes alsónemû nélkül jelent meg a színpadon.23 Az Egyesült Királyságban a rágalmazási törvény egyfajta orosz rulettet jelent az oknyomozó újságírók számára. Az írott és elektronikus sajtó közléseinek minden stádiumában a következõ szempontokat kell hogy fontolóra vegye: 1. Igaz-e a szóban forgó állítás? 2. Be tudja-e bizonyítani igazát a tényfeltáró riporter? 3. Várható-e, hogy a sztori alanya pert indít?

Igaz-e a szóban forgó állítás? Az újságíró-etika általános követelménye – ami tehát az oknyomozó újságírókra is vonatkozik –, hogy csakis az igazat lehet közzétenni.24 Aligha vitatható az az alapelv, hogy amennyiben bármely média-fórum olyan sztoriról számol be, amelynek igazságtartalma nem kellõképpen megalapozott vagy kivizsgált, e mulasztásáért felelõsségre vonható. Szakavatott, pontos és kiegyensúlyozott megközelítésmódjukkal ezért a tényfeltáró újságírók elkerülhetik a kellemetlen és költséges pereket.

170 ⋅ Gill Moore Ráadásul a nagyobb média-vállalatok megengedhetik, hogy saját jogtanácsost tartsanak, aki együtt érez az újságírók mindennapi gondjaival. A méltányos megvilágítás, megalapozottság és az újságíró mentessége olyan szempontok, amelyek egyensúlyra törekszenek a jó hírhez és a szólásszabadsághoz való jog között. A megalapozottság (igazság) védelme különösen fontos szerepet játszhat azokkal a törvényekkel szemben, amelyeket a bíróság cenzúrázásra használ fel, holott a média-termék káros hatása egyelõre nem bizonyosodott be.

Be tudja-e bizonyítani igazát a tényfeltáró riporter? Ha magánszemély indít rágalmazási pert, a következõket kell bizonyítania: elsõsorban azt, hogy az alperes által használt szavak rágalmazó jelentést hordoznak. Másodsorban azt, hogy e kijelentések a felperesre vonatkoznak. Harmadsorban azt, hogy az anyag harmadik fél szeme elé került. A rágalmazó szándékot nem szükséges bizonyítani, s amenynyiben a közlés maradandó formában jelent meg, azt sem, hogy tényleges kárt okoz a felperesre nézve.25 A legfontosabb, hogy a felperesnek az állítás hamisságát sem kell bizonyítania. Valójában az ilyen perekhez hozzátartozik a hamisság vélelme, s az alperesnek, azaz az oknyomozó újságírónak kell bebizonyítania állítása igazságát. Az újságírók és média-vállalatok többségének ez a bizonyítási kötelezettség túl nagy teher. Joggal félhetünk tehát attól, hogy a rágalmazási perekben a bizonyítás kötelme annyira visszafogja, „befagyasztja” a szólásszabadsághoz való jogot, hogy azt a vagyonosok gátlástalanul kiaknázhatják a maguk érdekében. Alan Rusbridger (1997) úgy véli: „amíg a jog olyan, amilyen, a szerkesztõk nem bolondok, hogy túl súlyos tartalommal terheljék meg a lapjukat”. Az oknyomozó újságírónak nem csupán állításai igazságát kell tudni bizonyítania, de azt is, hogy nem fûzõdik-e mindehhez rágalmazó tartalom. A World in Action 1996-ban a „St Michael: Has the Halo Slipped?” (Lecsúszott volna Szent Mihány glóriája?) címû oknyomozó riportot sugározta. Ezt követõen a Mark & Spencer országos kiskereskedés-hálózat rágalmazási pert indított a Granada Television mûsorkészítõi ellen, mondván, a mûsor hamis vádakat tartalmazott, amelyek súlyosan megkárosították sokat érõ hírnevüket. A Granada azzal érvelt a bíróság elõtt, hogy a mûsor más jelentést hordozott, mint amit a Mark & Spencer tulajdonított neki. Amire addig még nem volt példa, a bíró a tárgyalás elõtt

Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei ⋅ 171 kikérte az esküdtszék véleményét arról, szerintük miféle üzenetet közvetít a World in Action szóban forgó mûsora a nézõk felé. Mikor az esküdtszék a Mark & Spencer értelmezésével értett egyet, a Granada hajlandó volt 50 000 font kártérítést fizetni. Állta továbbá a 650 000 fontos perköltséget. Mindezt azért, mert nem tudta bebizonyítani, hogy mûsora nem hordoz rágalmazó tartalmakat. A precedens értékû bírói döntés alaposan borsot törhet a jövendõ oknyomozó újságíróinak az orra alá, megvonhatja ugyanis tõlük a teljes tárgyalás lehetõségét, amihez pedig a szólásszabadság értelmében vitathatatlanul joguk van. Így értelmezi e fejleményt Ian McBride, aki a hírmûsorok fõszerkesztõje a Granadánál: Csak helyeselni és támogatni tudjuk, hogy növekedjen a tényfeltáró riportok színvonala. El kell azonban gondolkoznunk azon, miféle sorsra jutunk, ha a rágalmazási perek szerencsekereke újabb terhet ró ránk. Mindez megnehezíti, hogy fontos, bár kellemetlen igazságokat tárjunk a nyilvánosság elé. (Guardian, 1998. március 14.) A követelmény, hogy valamennyi tényszerû állítás igazságtartalmát le kell ellenõrizni, mindenképpen a média bizonyos fokú öncenzúráját vonja maga után. Bármennyire higgyen is azonban a tényfeltáró riporter állításai igazában, nehézségekbe ütközhet, amikor be kell bizonyítania ezeket a törvényszék elõtt. Az ehhez szükséges információ ugyanis nemegyszer a felperes birtokában van. Nehéz egy perhez tanúkat keríteni, hiszen az újságíró talán titoktartást ígért hírforrásának. De ha a tanú hajlandó is bíróság elé állni, az esküdtszék szeszélye esetleg nem tartja elég hihetõnek a tanúságtételét. A bombabiztos védelem költségei olyan magasak lehetnek, hogy a beperelt média-vállalat már ezért is peren kívüli megegyezést keres. Ez a nyilvánosság felé azt sugallja, hogy a felperes valójában patyolattiszta, ami éppenséggel az újságírók hírnevét ássa még jobban alá. Nagyobb gond a szerkesztõi döntéshozatal problémája. A szerkesztõ esetleg azért változtat valamely cikk tartalmán, hogy elkerülje a pereskedést. Ez odavezethet, hogy közérdekû kérdések nem kerülnek a nyilvánosság elé. A szerkesztõ mindenestõl lemondhat a közlésrõl, vagy éppen csírájában fojt el egy tényfeltáró folyamatot. A rágalmazási per lehetõségével minden újságírónak célszerû számolni. A gond csak az, ez azzal jár, hogy a média nem látja értelmét az oknyomozó újságírás támogatásának, mikor sokkal kényelmesebb megalkuvó, üres riportokat közreadnia.

172 ⋅ Gill Moore Az ún. „lefagyasztó hatást” az Egyesült Államokban régóta ismerik.26 Mérföldkõnek számít ez ügyben a New York Times kontra Sullivan per. Sullivan az Alabama-állambeli Montgomery városának sajtófõnöke volt, aki rágalmazási pert indított a New York Times ellen.27 Noha a lap több állítása tényszerûen pontatlannak bizonyult, mindamellett az Egyesült Államok Legfelsõbb Bírósága semmisnek mondta ki az esküdtszék károkozást megállapító döntését, s az újság javára ítélkezett. Ezzel olyan precedenst teremtett, miszerint a felperes (esetünkben egy köztisztviselõ) feladata, hogy bebizonyítsa az ellene felhozott tényszerû állítások hamisságát. Mi több, azt is bizonyítania kell, hogy a hamis, avagy rágalmazó kijelentés tudatosan vagy nemtörõdömségbõl volt az. A fenti döntés elismeri annak létjogosultságát, hogy a magánszemély, akinek hírnevét beszennyezték, a törvény elõtt keressen magának elégtételt, ugyanakkor e jogot a szabad véleménynyilvánítás elsõ törvénymódosításban megfogalmazott jogával ütközteti. A fenti eset precedenst teremtett az „aktuális rosszindulat elfogadható mértékérõl” is, és elismerte a köztisztviselõk nyilvánosság elõtti bírálatának lehetõségét. A hasonló esetekben az Egyesült Államok bíróságai a késõbbiekben a köztisztviselõkön kívül a közszereplõkre is kiterjesztették ezt az alapelvet. Az amerikai megközelítés is bizonyítja, milyen nagy súllyal esik a latba, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága alkotmányos jog, amikor a bíró egymással ellentétes érdekeket tesz mérlegre. Rágalmazási perek természetesen nem csak az Egyesült Államokban léteznek. Weaver és Bennett (1993:9) nagy számú hazai szerkesztõvel folytatott interjúval igazolta, hogy „noha aggasztja õket a rágalmazási perek és egy esetleges kedvezõtlen ítélet lehetõsége… sokkal kevésbé tartanak ettõl, mint brit kollégáik”. Úgy tûnik, a New York Times pere nem növelte az újságírói meggondolatlanságot. Az amerikai újságírók biztonságban teszik a dolgukat annak tudatában, hogy a hazai igazságszolgáltatás figyelembe veszi a véleménynyilvánítás szabadságát, amikor riportjaikat védelmezik. Egyesek szerint mindez ismételten felhívta a figyelmet az újságírói pontosság és szavahihetõség magas etikai követelményeire.28 Az angol jog kevésbé számol a „lefagyasztó hatással”. Barendt (1993) azt fejtegeti, abszolút vagy korlátozott mentességük lehetõvé teszi a sajtó emberei számára, hogy szabadon tudósítsanak a képviselõház ügyeirõl. Mindez azon az elõfeltevésen alapul, hogy közügyekben a szólásszabadság kérdése fontosabb a hírnév védelménél. Nehéz megértenünk, miért nem lehet ilyen vagy olyan formában ezt az elvet közszereplõkre is kiterjeszteni. A közérdek védelme ezekben az esetekben lehetõvé ten-

Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei ⋅ 173 né a felelõs újságírók számára a tényfeltáró tevékenységet és a kötetlenebb riporteri munkát. A Faulks bizottság fontolóra vette, hogy új törvénycikkelyt alkot a korlátozott mentességrõl, végül mégis úgy döntött, nincs elegendõ bizonyíték arra nézve, hogy a hazai rágalmazási törvények bármitõl is elrettentenék a médiát.29 A kérdést tovább tárgyalta a Neill bizottság, amely azonban attól tartott, ez a fajta meggondolás „valójában azt jelentené, hogy az újságok többé-kevésbé azt teszik közzé, amit akarnak, feltéve, ha igazat írnak, és ezt ’közszereplõrõl’ teszik. Úgy véljük, hogy ez velejéig méltánytalan lenne”.30 A rágalmazási törvényt övezõ viták során az akkori konzervatív kormány jóváhagyta a Neill bizottság következtetéseit, s ezzel elvetette a közszereplõk elszámoltathatóságának lehetõségét.31 Vegye figyelembe ezt a szempontot maga a bíró, vélték az illetékesek, hiszen õ van a leginkább abban a helyzetben, hogy mérlegre tegye a szólásszabadság jogát egyéb érdekek ellenében. A jóslat igaznak bizonyult, a bíró valóban számolt a közérdekkel egy mérföldkõnek számító perben, ahol Derbyshire megyei tanácsa állt szemben a Times Newspapers Limiteddel.32 Lord Keith, aki az újság javára döntött, a következõt hangsúlyozta ítéletében: „A köz szempontjából rendkívül fontos, hogy egy demokratikusan választott testület és valójában minden kormányszerv szabadon bírálható legyen.” Ítélete precedenst teremtett az angol polgári jogban, miszerint helyi hatóságok nem indíthatnak rágalmazási pert, mivel ellenkezik a közérdekkel, hogy kormányszerveknek – legyenek azok helyiek vagy központiak – joga legyen ehhez. Ez a végzés azért jelentõs, mert egyértelmûen elismeri a szólásszabadság „elvének” jelentõségét. Barendt megjegyzi, hogy „e döntés rendkívül nagy horderejû lehet a jog eme ellentmondásos területén” (1993:450), ugyanakkor rámutat, hogy az eset alapján nehéz különbséget tenni a közintézmények és a köztisztviselõk ellen intézett támadások között. Azaz, amennyiben egy helyi hatóság nem indíthat rágalmazási pert, mivel ez akadályozza a szólás szabadságát, akkor ugyanez a megfontolás alkalmazható a köztisztviselõkre, további analógia révén pedig a közszereplõre és nagyvállalatokra is. Miközben az angol bíróságok nem szívesen hoznak döntést közszereplõk ellen a Sullivan-ügy kiterjesztéseként, nehéz igazolniuk, miért tagadják meg a köztisztviselõk elszámoltatásának jogát. Egy ilyen megközelítés nagyobb védelmet jelentene a „lényegi” közbeszéd számára, ami elengedhetetlen az egészséges demokráciák szabad információáramlásához.33 Az Albert Reynolds kontra Times Newspapers Limited perben kísérlet történt arra, hogy kiterjesszék a korlátozott újságírói mentesség pre-

174 ⋅ Gill Moore cedensjogban élõ fogalmát. Mindez azt látszik igazolni, hogy bizonyos körülmények között a média sikeresebben hivatkozhat a közérdekre.34 Bár csak üdvözölni tudjuk ebben e perben a bírói végzést, mindenképpen súlyos bizonyítási kötelemmel terheli meg azt a felet, amelyik rá támaszkodik. A jövõ dönti el, ez az ügy lesz-e az „angol Sullivan”.35 A törvényhozás ódzkodása attól, hogy rendezze a közszereplõk elszámoltatását, továbbá a bírók vonakodása a korlátozott újságírói mentesség kiterjesztésétõl az angol jogban, mindenképpen veszteségként könyvelhetõ el. Számos példa támasztja alá, miként próbálták politikusok és más közéleti szereplõk a maguk javára fordítani az angol rágalmazási törvényeket, hogy korlátozzák a média tevékenységét, valamint a törvényes nyilvános vitákat közérdekû kérdésekben. Az egyik hírhedt esetben Jonathan Aitken volt konzervatív miniszter e törvényeket kiaknázva tett cinikus kísérletet politikai karrierje megvédésére. Miután egy országos napilap, a Guardian, valamint a World in Action televíziós mûsorsorozat nyilvánosságra hozta hivatali visszaéléseit, továbbá, hogy anyagi függésben áll a szaud-arábiai királyi családtól, Aitken a következõ kijelentést tette az 1994. április 10-én rendezett sajtókonferencián: Ha úgy rendelte a végzet, hogy az igazság egyszerû kardjával és a brit fair play erõs pajzsával csatába szállva kell kimetszenem hazánk testébõl a részrehajló, eltorzult újságírás rákfenéjét, ám legyen, állok elébe. Aitken rágalmazási pert indított, az események azonban váratlan fordulatot vettek. Új bizonyítékok kerültek elõ, részben a per során, amelyek arra utaltak, hogy Aitken hazudott a bíróságon. A fentiek következtében a bíró elejtette a vádat, ami azonnali reakciót váltott ki a Guardian részérõl: „Jonathan Aitken felnyársalta magát az igazság kardjára” (1997. június 20.). A Granada Television sem hallgatott: „Jonathan Aitken választott fegyvere a csalás tõre volt, nem pedig az igazság kardja” (1997. június 20.). Az ügy lényege a korrupció volt, s a következményes jogi eljárás a minõségi tényfeltáró újságírás jelentõségére figyelmeztet. Megtanulhatjuk belõle, hogy a hatalmon lévõk önnön érdekeik szolgálatában akár a rágalmazási törvényt is kiforgathatják. A levitézlett minisztert egyhangúlag elítélte a közvélemény. A Press Gazette így írt a közfelháborodásról: „Ez az egység kiaknázható volna arra, hogy nyomást gyakoroljunk az új kormányra, hogy rávezessük, igenis végrehajthatna alapvetõ reformokat. A valódi ’rákfenétõl’ is megszabadulhatnánk, a rágalmazási

Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei ⋅ 175 lottótól, amely megöli az oknyomozó újságírást” (Press Gazette, 1997. június 27.). Noha a média-vállalatok idõrõl idõre sikerrel támasztották alá vizsgálódásaikat és ezek nyomán leleplezéseiket, hangsúlyoznunk kell, hogy ez csupán az újságírók és jogászok költséges és hosszadalmas fáradozásának a folyománya, akik okiratok hegyeit böngészték át, hogy azokat adott esetben felhasználhassák a bíróságon.36 Míg a nagyobb média-szervezetek többnyire abban a helyzetben vannak, hogy felvállalhatják ezt, s meg tudják fizetni a jó ügyvédeket, ugyanezt nem mondhatjuk el kis kiadványok és produkciós vállalatok szerkesztõségeirõl.

Perelhetõ-e a sztori? Ezt a kérdést általában felteszik maguknak a szerkesztõk és újságírók, amikor elõkészítenek és megírnak egy riportot. Intõ ellenpélda erre Robert Maxwell sajtócézár, aki fûvel-fával pereskedett. Ezt mindenki tudta róla. Ha ellenfelei csak egy csipetnyi valótlanságot állítottak róla, máris perelt. A perköltségektõl való féltükben egészen haláláig nem merték kiteregetni pénzügyi kihágásait.37 A szerkesztõk hasonlóképpen sokat panaszkodnak arra, hogy nem igazán merik bántani a rendõrséget, olyan nagy a perek kockázata (Barendt és mtsai 1997). A rágalmazásról szóló törvény zömmel a precedensjog hatáskörébe tartozik.38 Ez azt jelenti, a magánszemély, aki úgy érzi, egy publikáció beszennyezte a hírnevét, eldöntheti, perel-e vagy sem. A magas perköltségek, a jogi tanács hiánya és az esküdtszékek kiszámíthatatlansága az ellenérvek közé tartoznak. A ha „nem nyer, akkor sem fizet” rendszer bevezetése a rágalmazási perekben ugyanakkor azzal járhat, hogy többen veszik majd fontolóra a per lehetõségét.39 A nagy kártérítés kilátásai ugyancsak eloszlatják az ódzkodást a jogi procedúrától. Rágalmazási perekben az esküdtszék ítéli meg az elszenvedett kár mértékét, ami tág határok között ingadozhat. Robertson és Nichols (1992:102) felveti, hogy „a kártérítések összegének ijesztõ megugrása az újabb esetekben azt sejteti, hogy az átlagember felébredt, és kiaknázza a bulvársajtó színvonalának mélyrepülését”. Bizonyos változtatások ellenére, amelyek lehetõvé teszik a bíró számára, hogy útmutatást adjon az esküdtszéknek az elszenvedett károk mértékérõl,40 s a fellebbezést is megkönnyítik az alperesnek a túlzottan nagy összegek ellen,41 ez továbbra is ingoványos terület, s a kártérítések változatlanul magasak.42

176 ⋅ Gill Moore A fenti tényezõk az újságírókra és a szerkesztõkre is kihatással vannak. A perköltségek tönkretehetik a felperest, de a média bármely ágazatában sokat árthatnak, különösen akkor, ha a kártérítés összege kiadós.

Az Internet, a rágalmazás és az oknyomozó újságírás A Világháló elõretörése számos kérdést vet fel a szabályozás és a jog oldaláról.43 Az Internet és az elektronikus levelezés új típusú fórumokat biztosít a nyílt és õszinte vitákhoz,44 egyúttal olyan szabadelvû kultúrát hív életre, amely ellenáll az intézményes ellenõrzésnek. Egyes szerzõk szerint az Internet „a cenzúrát a hiba egy formájaként értelmezi, és megkeresi a módját, hogy kibújjon alóla” (Lloyd 1997:9). Miközben a cybertér nem veszi figyelembe az országhatárokat, s ezzel jókora nehézségek elé állítja mind a törvénykezést, mind pedig a bûnüldözést, tévedés lenne azt hinnünk, hogy felette áll minden szabályozásnak. Szó mi szó, a tényfeltáró újságírás profitált az új „virtuális közösség” (Gould 1996) által nyújtott eszközökbõl,45 ennek ellenére a rágalmazási perek réme továbbra is fenyegeti. Noha a joghézagoknak se szeri, se száma, amennyiben egy rágalmazó tartalmú közlés szerzõje azonosítható, beperelhetõ személy szerint õ vagy a mögötte álló internetes újság.46 Bár a született bajkeverõk vagy a függetlenül ténykedõ tényfeltáró újságírók névtelenségük megõrzésével és a „tükrözés” trükkjével47 elkerülhetik a jogi felelõsségre vonást az Interneten közzé tett pontatlanságokért, az online média-cégek számára ugyanez nem jelent felmentést. Ami azt illeti, éppenséggel anyagi hasznot húzhatnak abból, hogy az õ nevükhöz fûzõdik egy-egy nagy port felvert leleplezés. Ebbõl pedig az következik, hogy a pontosság és bizonyíthatóság követelménye továbbra is fennáll. A „fórumvásárlás” terjedése lehetõvé teszi, hogy azok, akiket sért a rágalmazó kijelentések villámgyors terjedése a Világhálón, tetszésük szerinti országban indítsanak pert a rágalmazók ellen. Nem túl meglepõ, hogy Nagy-Britannia a maga rendkívül szigorú rágalmazási törvényeivel az elsõ között szerepel ezen a listán.

Összegzés A törvény elismeri a magánszemélyek azon jogát, hogy védelmezzék hírnevüket a hamis és rágalmazó állításokkal szemben. Az sem kétséges, hogy az oknyomozó újságírók felelõsek közléseik pontosságáért és ma-

Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei ⋅ 177 gas szakmai színvonaláért. Mindez az újságírói etika része. Ennek ellenére sok szakmabeli véli úgy, hogy az angol jog becsültsértésrõl szóló rendelkezései nem adnak elegendõ nyomatékot a véleménynyilvánítás szabadságának, ez pedig kihatással van a szerkesztõi döntésekre, az elsekélyesedés irányában hat, következésképpen fenyegeti a minõségi újságírás feltételeit.

Az oknyomozó újságíró, az angol jog és az igazságszolgáltatás A méltányos jogszolgáltatáshoz való jog további korlátokat állít a tényfeltáró újságírás elé. Az errõl szóló rendelkezések egyszerre védik a magánszemélyek és általában az igazságszolgáltatás jogait és érdekeit. Az Egyesült Államok alkotmánya kimondja: „Mindenkinek joga van a per gyors lefolytatásához és a pártatlan esküdtszékhez” (a pártatlan szó aláhúzva). A bíróságnak egyensúlyt kell teremtenie a fenti jog, valamint a véleménynyilvánítás szabadsága között, amelyet az elsõ törvénymódosítás fogalmaz meg. Ugyanezt az alapvetõ jogot védelmezi az Európa Tanács emberjogi egyezménye. A 6(1)-es cikkely szerint: „A polgári és büntetõjogban mindenkit egyaránt megillet a méltányos és nyilvános meghallgatás joga, elfogadható idõn belül, független és pártatlan bíróság elõtt (a pártatlan szó itt is aláhúzva). Miközben a 10-es cikkely megfogalmazza a véleménynyilvánítás szabadságát, ezenközben figyelembe veszi ennek jogi korlátait, amelyek elkerülhetetlenek is egy olyan demokratikus társadalomban, amelynek feladata „biztosítani az igazságszolgáltatás tekintélyét és pártatlanságát”. A 6-os cikkely tehát a 10(2) által megfogalmazottak jogi korlátait és kereteit önti formába. Bármely jogrend számára nagy kihívás, hogy megfelelõ egyensúlyt teremtsen a jogi eljárás védelme és a véleménynyilvánítás szabadságának alapelve között. Ha e kettõ szembekerül egymással, mindenkor a bíróság dolga a konfliktust feloldani. A véleménynyilvánítás szabadsága korlátozásának általában a következõ jogi indoklásai létezhetnek: 1. A méltányos eljáráshoz való jog 2. Az igazságszolgáltatás védelme 3. A bírói tekintély védelme 4. A névtelenség biztosítása

178 ⋅ Gill Moore A méltányos eljáráshoz való jog Valamennyi demokratikus alkotmány biztosítja az állampolgárok elidegeníthetetlen jogát a méltányos jogi eljáráshoz. Megesik, hogy bizonyos eseményeket övezõ média-hírverés félrevezetõ, pontatlan, túlzó és izgága tudósításokat eredményez, ami felveti a nyilvánosság befolyásolásának nagy horderejû kérdését. Az Egyesült Államokban a volt futballsztár, O. J. Simpson, valamint egy angol gyermekvigyázó, Louise Woodward pere intõ például szolgálhat arra, milyen döntõen befolyásolhatja a jogi eljárás kimenetelét a példányszámra utazó média.48 A per elõtti hírverés, valamint magáról a perrõl szóló tudósítások befolyásolhatják az esküdtszéket, amikor az alperes felelõsségérõl vagy bûnösségérõl dönt. Az angol jogban amúgy sem lehet megítélni, miféle hatással volnának a sajtó-tudósítások az esküdtekre. Az 1981-es idevonatkozó törvény 8. cikkelye szerint jogsértésnek minõsül „bármely kijelentést, véleményt vagy szavazati eredményt megszerezni, nyilvánosságra hozni és kicsikarni az esküdtektõl a jogi folyamat döntéshozatali fázisában”.49 A nevezett cikkely gondoskodik arról, hogy az esküdtekre semmiféle nyomás ne nehezedjen döntésük igazolására. Káros mellékhatása, hogy csírában fojtja el a kérdéssel kapcsolatos tudományos vizsgálódásokat. Kézenfekvõ módon az igazságszolgáltatás esetleges hiányosságait felfedni szándékozó tényfeltáró újságírói tevékenységet is akadályozza. A Királyi Bizottság büntetõjogról szóló jelentése (1996) javasolta a 8. cikkely hatálytalanítását. Noha hiányoznak azok a kutatási adatok, amelyek a média-tudósítások és a félresiklott tárgyalások kapcsolatát bizonyítanák, egyre több alperes fellebbezett erre hivatkozva angliai büntetõperekben. Ezekben az alperes azt panaszolta, hogy elfogultságot gerjesztõ sajtó-közlések miatt nem méltányosan tárgyalták az ügyét.50 Angliában a közvélemény nemkívánatosnak ítéli meg a média jelenlétét a perek lefolytatásakor, ami az idevonatkozó törvényekben is tükrözõdik.51

Az igazságszolgáltatás védelme A jogi eljárás jogszerûsége a köznek is érdeke. Ez az alapelv az elõbbiek szerint kimondja a peres felek igazságos eljáráshoz való jogát, egy lépéssel azonban tovább is megy, amikor azt sugallja, hogy az illetéktelen beavatkozás aláásná a köz bizalmát a jogrend iránt. Angliában egyre nagyobb számmal ejtenek el büntetõpereket a bírák arra hivatkozva, hogy a

Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei ⋅ 179 média jelenléte lehetetlenné tette a méltányos tárgyalást.52 1995 októberében Mr. Geoffrey Knights ügyét azért ejtették el, mert, amint az ügyész perbeszédében kifejtette, az újságok olyan értelemben számoltak be bûntettérõl, egy taxisofõr megsebesítésérõl, hogy az lehetetlenné tenné a per méltányos lefolytatását. Ugyanez történt még ebben az évben Mr Tony Hassan és Mr Anthony Caldori perével, ahol ügyvédeik arra hivatkoztak, hogy a News of the World nevû országos bulvárlap 1994 szeptemberében megjelentetett cikke elõítéletes hangvételû volt. Tény és való, a magánszemélyeknek joguk van a méltányos tárgyaláshoz, ám ugyanennyire joguk volna ahhoz is, hogy ügyüket végigvihessék a bíróság elõtt.

A bírói tekintély védelme Az igazságszolgáltatás védelme egyúttal a bírói tekintélyt is védelmezi. Jogi rendelkezések gondoskodnak arról, hogy a pereket ne szakítsák félbe illetéktelenek, s hogy mindenki tiszteletben tartsa a tárgyalótermek rendjét.

A névtelenség biztosítása Az 1981-es törvény mellett az angol jogban számos rendelkezés hat oda, hogy a jogi eljárás bizonyos vonatkozásai titokban maradhassanak. Ezzel az érintettek magánéletét és bizalmas titkait óvják. Megõrizheti például névtelenségét a nemi erõszak áldozata, annál is inkább, mert ez a rendelkezés arra bátorítja a hasonló sértetteket, hogy õk is feljelentést tegyenek.53 Hasonló biztonsági rendszabályok védik a tanukat a megfélemlítéssel szemben, s így õrzik meg a kereskedelmi és hivatalos titkokat. Számos rendelkezés védelmezi a gyermekeket mind a polgári, mind a büntetõjogban. Az 1999-es törvény, amely fiatalkorúak és bûnözõk tanúskodásáról rendelkezik, komoly kihatással lehet az oknyomozó újságíró munkájára.54

Ellenérvek a korlátozásokkal szemben Noha a véleménynyilvánítás szabadságát szükséges esetekben és bizonyos mértékig meg lehet sérteni, ezek a korlátozások kizárólag akkor engedhetõk meg, ha mindezt egyértelmûen a körülmények kényszerítik

180 ⋅ Gill Moore ki. Az alapelv, amely a fenti meggondolások mögött munkál, az, hogy az igazságszolgáltatás folyamatának nyilvánosnak kell lennie.55 A jogi eljárások szigorú ellenõrzése gondoskodik a bírák elszámoltathatóságáról, és megakadályozza a „magánbíráskodások” elszaporodását (Barendt 1993). A perekrõl szóló média-tudósítás ismereteket is közvetít, amennyiben bepillantást enged a nagyközönségnek a törvényszék munkájába és az igazságszolgáltatás gépezetébe. A hamis tanúskodásnak ugyancsak ellene dolgozik, s arra buzdítja a lehetséges tanúkat, hogy a névtelenségbõl elõlépve ne tartsák vissza az igazság kiszolgáltatása szempontjából létfontosságú információkat. Az oknyomozó újságírói tevékenységbõl számos példát idézhetnénk, amelyek az igazságszolgáltatás nyitottságának jótéteményeit bizonyítják, s arra utalnak, mekkora haszonnal jár a média szabad pórázra engedése. Beszédes példája ennek a thalidomidebotrány média-fogadtatása (ld. 71 old.). Az oknyomozó újságíróknak tudatában kell lenniük annak, milyen változatos módon hathat ki tevékenységükre az igazságszolgáltatás védelme. Ha például törvénytelenségeket hoznak napvilágra, az nemritkán letartóztatásokhoz és bírói idézésekhez vezethet. Az is elõfordulhat, hogy az oknyomozás alanya ellen máris jogi eljárás van folyamatban, vagy bírói korlátozásoknak van alávetve. Ilyen esetekben a törvény dönti el, mit vihet nyilvánosság elé a média, már ha vihet egyáltalán. Nem könnyû feloldani a konfliktust, ami az állampolgárok méltányos jogi eljáráshoz való joga és az oknyomozó újságírók véleménynyilvánítási joga között fennáll. A média túlkapásai megszigoríthatják az igazságszolgáltatást védõ törvényeket. A nagy kihívás olyan jogrendet létrehozni, amely egyensúlyt teremt a véleménynyilvánítás szabadsága és az igazságszolgáltatás védelme között. Kérdés azonban, elérték-e máris ezt az egyensúlyt az angolok?

Az angol helyzet: esettanulmány56 1981-ig a jogszerû igazságszolgáltatásra vonatkozó angol rendelkezéseket az eseti jog tartalmazta. Az évek során az igazságszolgáltatás olyan alapelvek sorát fektette le, amelyek megszigorították e törvények betartását. A média máris törvénysértést kockázatott, amennyiben a jogi eljárás ideje alatt hozta nyilvánosságra a kérdéses ügyet. Csakhogy az angol precedensjogban ez meglehetõsen bizonytalan kifejezés, amely a polgári és büntetõjogban egyaránt meghatározatlan idõtartamot jelöl a per

Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei ⋅ 181 elõtt és után. A megjelölt idõben az újságíró pert kockáztatott azzal, ha szándékosan olyan anyagot tett közzé, amely elfogultságokkal terhelte meg a szóban folyó jogi eljárást. 1981 elõtt a hasonló ügyekben hozott bírói ítéletek „megmutatták, miként védelmezte az igazságszolgáltatás a véleménynyilvánítás szabadságát” (Boyle 1982:592). Egyre többen aggódtak azért, hogy a törvény alkalmazása csírájában fojtja el a nyilvános vitákat közérdekû kérdésekben, s a törvény aránytalanul szélesebb sávban hat, mint amennyire be nem tartása az igazságszolgáltatás jogszerûségét kockáztatja. 1974-ben a Phillimore bizottság fontolóra is vette a reformot. Kenyértörésre mégis akkor került sor, amikor a Sunday Times országos hetilap bíróság elé került a Distillers – a hírhedt thalidomide gyártója – ellen folytatott hadjárata miatt. A thalidomide-gyermekek szülei már jó ideje kártérítést követeltek a gyógyszergyártó vállalattól, mivel úgy hitték, hogy a szer okozta a borzalmas deformitásokat. A per elõtti eljárás sokáig elhúzódott, s a Sunday Times hadjáratba kezdett az áldozatok érdekében, hogy felhívja a figyelmet szenvedéseikre. A Distillers arra hivatkozva, hogy az újság ezzel elfogulságot gerjesztett, s megsértette a cég méltányos eljáráshoz való jogát, pert indított a Sunday Times ellen. A fõállamügyész eljárást kezdeményezett a lap ellen, s bár a lap fellebbezett a Lordok Házához, a bírói ítélet betiltotta a további közléseket az üggyel kapcsolatban. Noha a bírák észlelték, hogy itt érdekütközésrõl van szó, a Lordok Háza a következõ nyilatkozatot tette közzé: „Az újabb per aláásná a köz bizalmát az igazságszolgáltatás jogszerûségében”. Harold Evans, az újság akkori fõszerkesztõje viszont kijelentette: „A mi ügyünk és az õ ítéletük csupán olyan közel került egymáshoz, mint egy, a felsõ vasúti pályán elhaladó expresszvonat az alsóhoz, elsüvítettek egymás mellett” (Evans 1994:80). A Sunday Times az Európai Emberjogi Bíróság elé vitte az ügyet, azzal az indoklással, hogy a tiltó rendelkezés megszegte az Európa Tanács emberjogi egyezményének 10-es cikkelyét.57 Az Európai Bíróság döntését a közvélemény a sajtószabadság gyõzelmeként ünnepelte. Ez a döntés megerõsítette, hogy bár az állam jogosan védelmezi törvényekkel a bíróság tekintélyét, ez csupán addig tartható fent, ameddig „okvetlenül szükséges egy demokratikus társadalomban”. 11 szavazattal 9 ellenében a bírói testület leszögezte, hogy egy olyan fontos közérdekû kérdésben, mint amilyen a jelen eset volt, a szólásszabadság kérdése nagyobb súllyal esik a latba, mint az igazságszolgáltatás részérdeke. A thalidomide-ügyet gyakran szokás a tényfeltáró újságírás nagy áttöréseként idézni. Egyúttal azt is szemlélteti, hogy az angol jog igazság-

182 ⋅ Gill Moore szolgáltatást védelmezõ rendelkezései ebben az idõben mennyire korlátozták azok munkáját, akik igazságtalanságok orvoslása mellett kötelezték el magukat. Az ebbõl adódó jogi eljárás sok tekintetben jelképesnek tekinthetõ, annál is inkább, mert azt sugallja, hogy ez idõ tájt az angol törvények nem teremtettek kielégítõ egyensúlyt az igazságszolgáltatás érdekei és a véleménynyilvánítás szabadsága között. Az 1981-es törvény az Európai Bíróság döntésére adott közvetlen válaszként értelmezhetõ. A változások sok tekintetben könnyebbséget hoztak. Pontosabban meghatározták a tiltó rendelkezés idõhatárait, és a felelõsség megállapításakor a bírák jobban figyelembe vették a szólásszabadsághoz való jogot. Ezt tetézte, hogy a törvény 5-ös cikkelye kimondta a köz érdekének figyelembe vételét.58 A cikkely, amely az Európai Emberjogi Bíróság ítéletére válaszul született meg, nem szükségképpen alkalmazható azonban olyan sajtóközlésekre, amelyek részletesen boncolgatnak egy pert. Mi több, amennyiben ez a cikkely már a Sunday Times rendelkezésére állt volna, könnyen elképzelhetõ, hogy nem védte volna meg az újságot attól, hogy letiltsák a botrányról szóló tudósításait.59 Noha az új törvények elõrelépésnek tekinthetõk az 1981 elõtti állapotokhoz képest, egyesek szerint a törvénymódosítások hiányosságai továbbra is károsan hatnak ki az oknyomozó újságírók tevékenységére, amiként a média túlkapásait sem képesek megakadályozni. Mivel a bírói végzések következetlenül jelezték, mi számít komoly és lényegbevágó elfogultságnak, a szerkesztõknek változatlanul nehézséget okoz, miként tudósítsanak egy-egy esetrõl.60 1997 júliusában a News Group Newspapers-t például megbírságolták 50 000 fontra, amiért közzétett egy cikket a News of the World-ben, s ennek következtében – jelentették ki az ellenlábasok – elejtettek egy bûnpert. Újságírói körökben általános gyakorlat, hogy bûnesetek felderítésekor a nyilvánosságra hozatal elõtt értesítik a nyomozó hatóságokat. Így az újságíró anélkül közölheti le a sztorit, hogy az igazságszolgáltatás folyamata vagy valamely lényeges bizonyíték kárát látná. A gyanúsított általában segíteni szokta a nyomozást, s bár az ügy még aktív stádiumában van, a köz mindenképpen nyer azzal, ha a hatóságok rugalmasan értelmezik ilyen esetben az elõítéletes média-közlésekre vonatkozó tiltást. A News of the World esetében Mazher Mahmood újságíró pénzhamisítási ügyben nyomozott. Mahmood értesítette a rendõrséget felfedezéseirõl, s az 1994. szeptember 10-én letartóztatta a cinkosokat. A News of the World a következõ szalagcímmel közölte a hírt: „Bezúztunk 100 fontnyi hamispénzt”. A cikk részletesen ismertette a két

Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei ⋅ 183 bûnözõ elõtörténetét, akiket bíróság elé állítottak. Noha a per csak tíz hónap múlva kezdõdött, a tudósítást elfogultnak ítélte meg a bíróság, s a News Group Newspapers bûnösnek találtatott az igazságszolgáltatás hátráltatásában. Ez a végzés lehetetlen helyzetbe hozta az oknyomozó újságírókat. Len Gould, a People szerkesztõje, a következõ kommentárt fûzte az esethez: „Véleményünk szerint az ítélet veszedelmeket rejt magában, amennyiben akadályozza az oknyomozó újságírók tevékenységét, és nem a köz érdekét szolgálja. A továbbiakban nagy szükség lesz a jó öreg józan észre” (The People, 1997. július 20.). Mint látjuk, az 1981-es törvény nem zárja ki annak lehetõségét, hogy egy újságírót elítéljenek az igazságszolgáltatás akadályozásáért.61 Noha a vád minden esetben nagy valószínûséggel elõhorgássza az elfogultság szempontját, a tény, hogy a törvény meghatározása szerint sem a per idõszaka, sem az úgynevezett aktív periódus nem meríti ki az elfogultság fogalmát, eggyel több bizonytalansági tényezõt jelent az újságírók számára.

Az Internet, az igazságszolgáltatás hátráltatása és az oknyomozó újságírás Az igazságszolgáltatást jelenleg védõ angol törvények új kihívással néznek szembe az Internet elõretörése és ellenállhatatlan befolyása idején. Bár ezek a törvények valamennyi újságíró tevékenységét korlátozzák, egyre nyilvánvalóbb, hogy a hasonló rendelkezések „nem képesek féken tartani a kibogozhatatlanul szövevényes tartalmak egyre növekvõ fertõjét” (Edwards és Wealde 1997b:20), ami ma a Világhálót jelenti. 1997-ben Dawn Alford oknyomozó újságíró közzé tett egy cikket a Daily Mirrorben, amelyben azt állította, hogy egy idõsebb miniszter fiának köze van a drogkereskedelemhez. Bár az írás nem nevezte meg sem a minisztert, sem a fiát, más médiafórumok siettek ezt megtenni.62 A bíró az 1981-es törvény 2(2)-es cikkelyére hivatkozva megtiltotta az angol médiának a 17 éves fiatalember megnevezését, s ezáltal apja számára is fenntartotta a névtelenséget. A tetejében a hatóságok „rászálltak” Alfordra, s letartóztatták marihuána birtoklásáért, amelyhez magánnyomozása során jutott. Az eset számos etikai és a magánélet védelmére vonatkozó szempontot vet fel. Emellett ékesszólóan példázza az oknyomozó újságíró szorult helyzetét, aki, miközben bizonyítékok után kutat az általa vizsgált ügyben, maga is rács mögött találja magát! Az igazságszolgáltatást védõ tör-

184 ⋅ Gill Moore vény szempontjából az ügy azt példázza, milyen meggondolatlanul foganatosítják e rendelkezéseket a szólásszabadság rovására és az információáramlás ellenében. A hasonló intézkedések azonban egyre inkább csatát vesztenek az Internettel szemben, ahol az információ könnyen hozzáférhetõ és igen gyakran névtelen. Mert míg az írott sajtó olvasói sötétben tapogatóztak a neveket illetõen, az Internet-hozzáféréssel rendelkezõk mind tudták, hogy a szóban forgó miniszter nem más, mint Jack Straw.

Az igazságszolgáltatást védõ törvény és a bizalmas értesülések Az oknyomozó újságíróknak külön gondot okoz, hogy a törvény 10-es cikkelye csak korlátozott védelmet biztosít azoknak az újságíróknak a számára, akik meg szeretnék õrizni hírforrásaik névtelenségét. Márpedig minden újságíró tudja, hogy a jó sztori éltetõ eleme a hírforrás.63 Számos esetben az informátor belemegy nevének közlésébe. Rágalmazási perek esetén éppenséggel tanúként is szóba jöhet. Mégis elõfordulnak olyan esetek, amikor az informátor csak akkor nyilatkozik, ha a tõle származó értesüléseket bizalmasan kezelik. Az oknyomozó újságíró ilyenkor azt találja, hogy ellentmondásba kerül a törvénnyel. Ilyen összeütközésre került sor a „The Commitee” (Bizottság) címû televíziós mûsor sugárzásakor. Ez a Dispatches sorozat része, melyet a Box Productions készít a Channel 4 számára. A mûsor azt állította, hogy a RUC és lojalista terroristák módszeresen és kiterjedten lepaktáltak, ami legalább húsz szektariánus gyilkosságot eredményezett Észak-Írországban, az elmúlt két évben. A mûsor elkészültéhez szükséges információ nagy részét A informátor szolgáltatta, aki annak tudtával ténykedett, hogy a Box Productions, valamint a Channel 4 titokban tartja személyazonosságát. Az 1989-es terrorizmus elleni törvény értelmében azonban a hatóságok utasították a Channel 4-t olyan adatok kiszolgáltatására, amelyek az informátor személyét is felfedték. Miután mind a csatorna, mind a Box Productions megtagadta, hogy engedelmeskedjen az utasításnak, az igazságszolgáltatás akadályozásának vétségébe estek. Az 1981-es idevonatkozó törvény 10-es cikkelye elméletben részleges mentességet biztosít többek között az oknyomozó újságíróknak, ami lehetõvé tenné számukra a fentihez hasonló utasítások megtagadását és informátoraik személyének titokban tartását. Ugyanez a cikkely azonban több kivételt is meghatároz. Mindez kiskapukat biztosít a bírák szá-

Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei ⋅ 185 mára olyan esetekben, amikor intézkedésük „az igazságszolgáltatás vagy a nemzetbiztonság érdekeit szolgálja, s segít elkerülni a rendbontást vagy valamely bûntettet”. Noha a cikkely tudomásul veszi a közérdeket a hírforrások védelmekor és az értesülések bizalmas kezelését a véleménynyilvánítás szabadságának jogával kapcsolatban, mégis kibúvókat ad a bírák kezébe, amikor az adott helyzet mérlegelésekor latba vetik a különbözõ érdekeket. Az eseti törvénykezés sajnos azt sugallja, hogy kevés kivétellel a Lordok Háza nem vette méltóképpen figyelembe a szólás szabadságát, ami szép illúzióvá fokozta le az errõl szóló betû szerinti rendelkezéseket. 1996-ban az Emberi Jogok Európai Bizottsága úgy ítélkezett, hogy az angol törvényszék végzése, miszerint Bill Goodwin újságíró adja ki egy informátorát, megszegte az Európa Tanács emberjogi egyezményének 10-es cikkelyét.65 Az ítéletet a szakma az oknyomozó újságírás diadalaként üdvözölte. Goodwin jogtanácsosa, Geoffrey Robertson királyi tanácsos kijelentette a Daily Telegraph hasábjain (az 1966. április 28-i számban), hogy az 1981-es törvény olyan módosításra szorulna, amely jobban védené az újságírókat, és az európai egyezményhez igazítaná az angol jogrendet. A törvény azonban a mai napig nem változott, s Goodwin sikere ellenére számos újabb végzés tanúsítja az angol jogrend zavarosságát a fenti szempontból.66 Az 1998-as törvény, amely a közérdekû információk közzétételérõl rendelkezik, szintén javíthatná az informátorok és panaszosok védelmét. A törvény ugyanakkor a hangsúlyt az alkalmazottak védelmére és kárpótlására helyezi, s keveset törõdik a véleménynyilvánítás, valamint az információ szabadságával. Gondoskodik arról, hogy a panaszosokat ne kezeljék méltánytalanul, ugyanakkor az adatközlést csupán korlátozott embercsoport felé teszi lehetõvé, amelybe a munkaadó beletartozik ugyan, de az újságíró nem.67 Az adatszolgáltatás csak akkor történhet „meghatározatlan” személy felé, ha az ügy rendkívüli horderejû, és az egyén jóhiszemûen, minden személyes haszonlesést mellõzve jár el, miután megvitatta a kérdést munkaadójával és jogi tanácsadójával. Noha a korábbi állapotokhoz képest ez is elõrelépés, a rendelkezések számos megoldatlan kérdést vetnek fel. A jövõ dönti el, vajon az Európa Tanács emberjogi egyezményének beépítése az angol jogba megvédi-e majd a sajtó bizalmas értesüléseit. Egyelõre csak annyit látunk, hogy minden olyan jogi elõírás, amely az informátorok kiadását követeli meg, súlyos csapást mér a tényfeltáró újságírásra, amennyiben visszafogja a korrupciót és bûnözést feltáró tevékenységét.68

186 ⋅ Gill Moore Összefoglalás Az igazságszolgáltatás jogszerûségét védelmezõ törvényen kívül a legkülönbözõbb rendelkezések léteznek az angol jogban, melyek egyúttal a közérdeket is figyelembe veszik. Noha a fentieket a legtöbb nyugati demokrácia fontos alapelvnek tekinti, ugyanakkor az is köztudott, hogy a jogi megszorítások korlátozzák a véleménynyilvánítás szabadságát, ezért csak „jogos esetben” alkalmazhatók. Az angol törvények csupán bizonytalan útmutatóul szolgálnak az újságírói munkához. A bírák arra kényszerülnek, hogy minden esetben az egyedi körülményeket figyelembe véve döntsenek. A következetlen bírói ítéletek, a fõállamügyész által kezdeményezett eljárások merevsége, végül, de nem utolsósorban az Internet technikai forradalma arra ösztönzi az angol újságírókat, hogy a jogszerûség határait feszegessék. Ez a bizonytalanság azonban egyaránt káros az igazságszolgáltatásra és az oknyomozó újságírásra nézve.

Az oknyomozó újságírás, az angol jog és a magánélet védelme A tényfeltáró újságírás óhatatlanul is összeütközéshez vezet a szólásszabadság és a magánélet védelme között. Már magának e tevékenységnek a természetébõl következik bizonyos fokú tolakodás. A jognak ez esetben tehát ismét mérlegre kell tenni az egymással ütközõ érdekeket. Nem egy országban – így Németországban, az Egyesült Államokban, Franciaországban és Kanadában – a magánélet sérthetetlenségét hazai törvények védik.69 Más államokban ugyanezt az alkotmány szavatolja. Az Egyesült Államok alkotmánya például széles körû védelmet biztosít polgárai számára ebbõl a szempontból.70 Az Európa Tanács emberjogi egyezményének 8-as cikkelye kimondja: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy tiszteletben tartsák családi és magánéletét, otthonát és levelezését.” Ha majd az egyezmény beépül az angol jogba, ez eszközt adhat az igazságszolgáltatás kezébe a magánélet következetes védelméhez. Ugyanakkor egyelõre nem létezik ilyen törvény az angol jogrendben, bár számos eseti rendelkezés és méltányossági elv nyújt korlátozott védelmet a magánéletbe tolakodók ellen.71 Akiknek a magánéletébe tiportak, tehát több rendelkezésre támaszkodva jogorvoslatot kereshetnek.72 A helyzetet tovább súlyosbítja az Internet rohamos térhódítása, amely a magán-

Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei ⋅ 187 jellegû információ biztonságát, titkosságát és tulajdonlását egyaránt veszélyezteti. Több kísérlet is történt, hogy az angol jogban valamiként meghonosítsák a magánélet védelmét.73 Eddig egyetlen törvényjavaslatból sem lett törvény. Pedig jelentések tömege állt elõ a legkülönbözõbb javaslatokkal ezen a területen.74 A változások követelése több ízben is a média nagy port felvert túlkapásait követte. Kivált akkor fordult a közszereplõk magánéletébe taposó média ellen a közvélemény, amikor 1997-ben meghalt Diana hercegnõ.75 Sok újságíró véli úgy, hogy az angol jogi korlátozások bõven elegendõk a magánélet védelmére. Az oknyomozó újságírók különösen tarthatnak attól, hogy amennyiben törvény is szabályozza majd Angliában a kérdést, ez további béklyót vet tevékenységükre. Velük szemben sokan viszont úgy vélik, a törvényre igenis szükség van a média túlkapásainak visszaszorításához. Ismét az igazságszolgáltatás feladata tehát, hogy megfelelõ egyensúlyt teremtsen. Egyfelõl gondoskodjon a magánélet szükség szerinti védelmérõl, másfelõl viszont biztosítsa a média számára, hogy kivizsgáljon és közzé tegyen közérdekû témákat.

Miként védelmezi a magánélet sérthetetlenségét az angol jog? Az oknyomozó újságíró információhoz való hozzáférését, annak összegyûjtését és közzétételét az Egyesült Királyságban számos törvény és az eseti jog korlátozza. Azok a magánszemélyek, akik védelmezni kívánják magánéletüket, változó sikerrel folyamodnak ugyanezekhez a jogi eszközökhöz. Az angol igazságszolgáltatás a meglévõk továbbfejlesztésével orvosolta e panaszok egy részét, ha mindet nem is.76 Gátlástalan magánszemélyek és szervezetek kezén ugyanezek a rendelkezések már erõsen akadályozták az oknyomozó újságírók munkáját. Kénytelen-kelletlen igénybe vették hát jogászok segítségét, hogy kikerüljék az útjukba helyezett jogi buktatókat. Mindet nem tudjuk itt felsorolni, néhányat mégis megemlítünk. Az ingatlantulajdonosok nyugalmát a birtokháborításról rendelkezõ törvény védi.77 A leskelõdõ újságírót ennek értelmében a tulajdonos felszólíthatja, hagyja el a birtokát. A kitartóbbakat ez persze nem tántorítja el, mivel mindig van más útja-módja egy-egy sztori „megszerzésének”. A teleobjektívekre, légi felvételekre és térfigyelõ rendszerekre például

188 ⋅ Gill Moore nem vonatkozik a birtokháborítási törvény.78 Amúgy csellel is közterületre lehet csábítani az interjúalanyt, s ezzel máris megkerültük a törvény szigorú betûit.79 Az utóbbi években a magánélet sérthetetlenségét szolgálta a szerzõi jog védelme. Sokak folyamodtak ehhez a jogi eszközhöz a média nemkívánatos leleplezéseinek megkurtítása céljából. A kutatás alanya megakadályozhatja például a róla szólók megjelenését, ha személyes fotók és naplórészletek is szerepelnek az anyagban. Az oknyomozó újságíró ellenlépése ebben a sakkjátszmában a méltányos bánásmódról szóló rendelkezésre való hivatkozás, vagy az, ha saját fotóit közli a célszemélyrõl, melyek közterületen készültek (amennyiben a célszemély magánterületén, a birtokháborítási törvény is bekerül a pakliba). Mivel a célszemély nem tulajdonosa a fotóknak, a szerzõi jogot sem használhatja fel a cikk közlésének megakadályozására. Nagyobb gond, hogy a szerzõi jogra hivatkozva kényszeríteni lehet az újságírót informátorai megnevezésére. Ha beépített téglák vagy bajkeverõ panaszosok a hírforrások, a sajtó emberének a közlés elõtt minél több adattal kell alátámasztania állításai igazságát.80 Meglehet azonban, hogy az ehhez szükséges anyagot éppen bizalmas jelentések vagy magán (esetleg köz) levelezés szolgáltatja. A szerzõi jog törvénye megakadályozhatja ezeknek az anyagoknak a közlését, mi több, a visszaszolgáltatásukra kötelezheti az újságírót. Ellenlépésül ez esetben a méltányos bánásmódra és a közérdekre hivatkozhat a média.81 Ugyanakkor, amennyiben az újságíró a kiszivárogtatott anyagok visszaadására kényszerül, ezzel azoknak az infomátorainak is elárulja a kilétét, akiknek titoktartást ígért.82 A magánélet védelmét és a számítógépes technológiát övezõ újabb viták szempontjából különösen fontosak az adatvédelem jogi biztosítékai. Az errõl szóló törvény tudomásul veszi, hogy kényes egyensúly áll fent a magánszemélyek magánélethez való joga és a média információhoz való joga között. A magánszemélynek jogában áll, hogy meggyõzõdjön arról, személyes adatait méltányosan kezelik, kizárólag jogszerû célokra használják fel, gondoskodnak pontosságukról, végül illetéktelen személyek nem hoznak napvilágra információt. E rendelkezések számos ponton akadályozzák az oknyomozó újságíró tevékenységét. Esetleg olyan információhoz nem jut hozzá, amely nélkülözhetetlen a munkájához, miközben a célszemélynek joga van kutakodni az õ dossziéiban. A gazdagok és hatalmasok megtalálják ennek a jogi eszközeit, amivel sokat ártanak a felelõsségteljes tényfeltáró újságírásnak. A célszemély köz-

Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei ⋅ 189 ben pontosan kideríti, mi jutott mások tudomására titkos üzelmeirõl; felfedheti az informátorok kilétét, és hozzáférhet minden olyan adathoz, amelyhez ellenfele „jogsértõen” jutott hozzá (például titkos filmezéssel vagy hangfelvételekkel). Az 1998-as adatvédelmi törvény meghatározza azokat a kivételeket, amelyek nem tartoznak hatálya alá, s ezek közé tartozik a sajtó tevékenysége. Meglátjuk, miként fejti ki hatását a fenti különbségtétel. A titoksértési idézzük utolsó példa gyanánt annak szemléltetésére, miként finomodtak ki az angol jog alapelvei a magánélet védelmére. Ez a törvény eredetileg a kereskedelmi titkokat védte, s csak az utóbbi idõkben terjesztették ki magánszemélyekre. Fenwick és Philipson (1996) úgy véli, a titok fogalmának rugalmas kezelése az angol jogban elméletben a magánélet sérthetetlenségét is védelmezi. A Francome kontra MGN Ltd perben erre a jogi formulára támaszkodva tiltotta meg a bíróság egy olyan sajtóanyag leközlését, amely a felperes magánbeszélgetéseinek legépelt változatát tartalmazta.83 A titoksértés fogalma óhatatlanul is gondot okoz az oknyomozó újságírás számára. Az errõl rendelkezõ törvényre hivatkozva meg lehet például akadályozni az önkormányzatok és a kormány mûködésére vonatkozó sajtóanyagok leközlését.84 A törvény a panaszosokat is elbátortalanítja, hogy érdemben az oknyomozó újságírók segítségére legyenek,85 jóllehet a közérdekû belejentéseket szabályozó 1998-as törvény bizonyos körülmények között semmisnek mondja ki a titoksértésre vonatkozó záradékokat.86 E fõbenjáró gondok ellenére is fontos hangsúlyoznunk, hogy a közérdekre való hivatkozással meg lehet menteni publikációkat, amennyiben sikerül bebizonyítani, hogy a megjelentetés inkább szolgálja a köz érdekét, mint a titok megõrzése, avagy a közzé tétel megakadályozása.87 Ez esetben ismét a bíró dolga súlyozni az egymással ellentétes érdekek között. Amennyiben a magánélet védelmének fokonkénti fejlõdése az angol jogban elfogadhatatlan ütem mind az „áldozat”, mind a sajtó számára, kérdés, megoldaná ezeket a gondokat egy errõl rendelkezõ törvény? A hatósugarának meghatározására történõ kísérletek mindenesetre több szükségszerû problémát is felvetettek. Rendkívül nehéz például éles határt vonni köz- és magánélet között, amelyek korántsem zárják ki egymást (Paton-Simpson:1998). Pontosan ezen a határvidéken, senkiföldjén munkálkodik a tényfeltáró újságírás. Feltehetõ továbbá, hogy amennyiben megszületik a magánéletet védelmezõ törvény, a védelem máris a közérdekre hivatkozik. Noha ez némi könnyebbséget jelentene az oknyomozó újságírók számára, végül

190 ⋅ Gill Moore úgyis a bíró mérlegeli az egymással ütközõ szempontokat. Tegyük mindjárt hozzá, hogy magának az oknyomozó újságírásnak a természetébõl következik az elõzetes vizsgálódás idõszaka, ami mindenképpen tolakodással jár, esetleg épp a magánszférában. A közérdekre való hivatkozás nem védelmezi meg ezt a fajta tevékenységet, hiszen az újságíró ebben a korai stádiumban úgysem tudja bizonyítani, mennyiben szolgálja a szóban forgó munka a köz érdekét. Mindez komoly kerékkötõje lehet a továbbiaknak. Mind Németországban, mind Kanadában a törvényszék megfelelõ eszköztárat dolgozott ki a magánélet és a szólásszabadság jogainak egyensúlyba hozására. Craig és Nolte (1998) szerint a kanadai és a német megközelítés következetes és szervezett rendszerrel oldja föl a hasonló konfliktusokat. E két ország bírái az ítélethozatalkor egyszerre több szempontot is latba vetnek. Számításba veszik többek között a magánélethez való jogot, a közvetlen környezetet, az információ természetét és fontosságát a közbeszédben, a sajtóközlemény motivációit, végül azt, nem lehetett volna-e másként megírni a szóban forgó cikket vagy elkészíteni a kérdéses mûsort úgy, hogy az ne sértse senki magánéletét. Az Európa Tanács emberjogi egyezményének beépítése az angol jogba lehetõvé teszi majd az igazságszolgáltatás számára, hogy hasonló árnyaltsággal védelmezze a magánéletet, miközben a szólásszabadság jelentõségét is elismeri (azaz a 8-as cikkely áll a 10-essel szemben). Sok újságíró véli úgy, hogy amennyiben külön törvény születne a magánélet védelmérõl, felborítaná ezt az egyensúlyt, mivel a bírák mindenképpen a parlament akaratához igazodnának. Egy ilyen törvényt – a rágalmazásról és adatvédelemrõl szóló rendelkezésekkel együtt – mindenképpen egységben kellene szemlélni az információ szabadságához való joggal. 1999. május 24-én az Egyesült Királyság kormánya közzétette az információ szabadságáról szóló törvény rég várt tervezetét. A törvényjavaslatot ennek ellenére sokan bírálják erõsen korlátozó jellege miatt. A törvény végleges formába öntése mindenképpen éveket várat még magára.

Összegzés A brit sajtót szinte naponta vád éri, hogy tolakodó, szükségtelen és néha nap perverz kíváncsisággal turkál az állampolgárok magánéletében. Az Európa Tanács emberjogi egyezményének 8-as cikkelye mellett a legkülönbözõbb törvények, az eseti jog, a méltányossági elv és íratlan erköl-

Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei ⋅ 191 csi törvények nyújtanak védelmet mindazoknak, akik áldozatul estek a média túlkapásainak. Ugyanezek a rendelkezések az oknyomozó újságírók munkáját is gátolják a magánélet védelmének ürügye alatt, következésképpen hátráltatják, hogy a bûn napvilágra kerüljön. Egy magánéletet védelmezõ törvény javíthatna ezen a tarthatatlan helyzeten, ugyanakkor mindenképpen olyan fontos elvekkel kellene együttesen mérlegelni, mint az információ és a véleménynyilvánítás szabadsága.

Zárszó A jelen fejezet azt boncolgatta, milyen mértékben akadályozza az angol jogrend tényfeltáró újságírást. Abból az alapfeltevésbõl kiindulva, hogy a szólásszabadság mind elméletben, mind gyakorlatban nélkülözhetetlen ehhez a tevékenységhez, több kulcsfontosságú jogi megszorítást is megvizsgáltunk. Bár választott három területünknek megvannak a maga szempontjai, ugyanazokat a vitás kérdéseket vetik fel, jelesül: az angol jogban létezõ legtöbb olyan törvény, amely kihat az oknyomozó újságíró munkájára, elméletben megállja a helyét, az erõsen vitatott azonban, milyen meggyõzõ erõvel öntötte formába, alkalmazta és fejlesztette tovább õket egy olyan képviselõház és igazságszolgáltatás, amelynek nem alkotmányba foglalt kötelessége a szólásszabadság védelme. Az az egyensúlyi állapot, amelyben a különbözõ érdekek a szólásszabadsággal kerülnek szembe a mérleg ellenoldali serpenyõjében, az oknyomozó újságírás termékeny határvidéke. Fejezetünk azt feszegette, miként valósul meg ez a kényes egyensúly az angol jogban a hírnévhez, magánélethez, valamint a jogszerû igazságszolgáltatáshoz való jog kérdéskörében. Hasonló elemzésekre más vitás pontokban is lehetõség nyílna. Ilyenek az önkormányzatok és a kormányhivatalok, valamint magánvállalatok mûködését szabályozó jogszabályok, s ilyen a hivatali titkok rendkívül szigorúan szabályozott területe.88 Miközben a jog kétségbeesett erõfeszítéseket tesz, hogy megmérkõzzön a határokat átlépõ Internet mindenhatóságával, ez a bizonytalanság jól jön az oknyomozó újságírásnak.89 Fogadjuk nyitottan és lelkesen a Világháló nyújtotta új lehetõségeket, ugyanakkor jottányit se adjunk lejjebb szakmai-etikai elvárásainkból. Tegyük ezt annak tudtával, hogy az Internet felhasználói körének kiszélesedésével a kormányok is megteszik a szükséges lépéseket, hogy megtalálják a megfelelõ jogi eszközöket az új globális információs hálózat szabályozására.

192 ⋅ Gill Moore Az oknyomozó újságírás célpontjai úgy vélik, hogy a média visszaél a közérdekre való hivatkozással, s miközben a törvény határait feszegeti és fittyet hány mindenfajta írott és íratlan törvénynek, ráadásul mindezt merõben anyagi érdekektõl vezérelve teszi. Az oknyomozó újságírók ezzel szemben arról panaszkodnak, hogy jelenleg olyan jogi keretek között munkálkodnak, amelyek közvetlenül és közvetve is erõsen korlátozzák munkájukat. Noha az egymással ütközõ érdekek feloldása semmiképpen nem könnyû, az Egyesült Királyság újságírói úgy vélik, számos létezõ törvényt a hatalmasok és kiváltságosok a maguk javára aknáznak ki, hogy lehetetlenné tegyék közérdekû publikációk közzé tételét. Ilyen körülmények között a sajtó sem mûködhet akadálytalanul a köz szolgálatában. Jegyzetek 01

Az angol jogrend kifejezés Angliára és Walesre vonatkozik. Skócia, Észak-Írország, a Man-sziget, valamint a Csatorna-szigetek más rendszert követnek. 02 A média szabályozásáról ld. még Gibbons 1998. 03 Kiváló gyakorlati eligazítást nyújt e kérdésben Greenwood és Welsh 1999. 04 Ld. pl. Mullin 1996, Foot 1993, valamint a 13. fejezetet. 05 Ld. a magánéletrõl szóló alfejezetet a 8. fejezetben. 06 Egy ilyen természetû munkában nincs módunkban tárgyalni valamennyi rendelkezést, amely kihatással van az oknyomozó újságírásra. Az ajánlott olvasmányok jegyzékét a fejezet végén találják. 07 Ld. Sunday Times kontra UK2 E. H. R. R. 245. 08 Nem okvetlenül a képviseleti demokrácia biztosítja a legmaradéktalanabbul a véleménynyilvánításhoz való jogot. Ld. Bagdikian 1989, Held 1987. 09 Szövegünk nem fejti ki részletesen a hivatali titkok és az oknyomozó újságírás viszonyát. Errõl az ajánlott olvasmányok jegyzékében találnak szakirodalmat. 10 Ld. pl. a kanadai jogok és szabadságjogok kartáját (s. 2), a spanyol alkotmány 20-as cikkelyét, valamint a svéd alkotmány 2. fejezetének 1 (1)-es cikkelyét. 11 A kérdést bõvebben tárgyalja Kingford-Smith és Olver (eds.) 1990, kivált Lewis írása „Újságírók és az elsõ törvénymódosítás” címmel, 1–15. old. 12 Ld. a Magna Carta (1215), valamint a Bill of Rights (1688), bár ezek nem említik a lényegesebb szabadságjogokat. 13 Az egyezmény a következõ alapvetõ emberi jogokat szavatolja: az élethez való jog; a kínzástól, embertelen vagy lealázó bánásmódtól való mentesség; mentesség a rabszolgasorban tartás; önkényes letartóztatás és fogva tartás alól; a pártatlan bíráskodáshoz való jog; a háborítatlan magánélethez és családi élethez való jog; a véleménynyilvánítás és vallásgyakorlás szabadsága; gyülekezési jog;

Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei ⋅ 193 házasodási és családalapítási jog; az iskoláztatáshoz való jog; a faji és nemi megkülönböztetéstõl való mentesség. 14 Vegyék figyelembe, hogy a bírónak joga van az adott rendelkezést összeférhetetlennek nyilvánítania az egyezménnyel. Ez azt jelzi, hogy a parlamentnek sürgõsen módosítania kell a szóban forgó jogszabályon. 15 Ld. Sunday Times kontra UK (1980) 2 E. H. R. R. 245. 16 A fejezet polgárjogi kihágásként tárgyalja a rágalmazást az angol jogrendben. A becsületsértés viszont büntetõjogi kihágás is, egyrészt, mint istenkáromlás, lázítás vagy szemérem elleni vétség. Az olvasó a hírnév védelmében felhozott olyan rosszindulatú állításokról is olvashat, amikor a felperes a sajtóközlés hamisságára hivatkozik. Ld. Kaye kontra Robertson (1991), F. S. R. 62. Ld. még a magánéletrõl szóló alfejezetet. 17 Az Egyesült Királyságban jelenleg abszolút mentességet élvez a törvényszéki tárgyalásokról méltányosan és hitelesen tudósító újságíró. 18 A rágalmazási törvényrõl bõvebb szakirodalmat a további ajánlott olvasmányok jegyzékében találnak. 19 Ld. pl. három esetet. Az egyik Liberace kabarészínész, a másik Jason Donovan pop énekes, a harmadik David Ashbey volt képviselõ pere. Mindegyik esetben felmerült, rágalmazásnak minõsül-e, ha valakit homoszexuálisnak neveznek. A dologban az a legérdekesebb, hogy a két frissebb esetben sem világos, milyen álláspontra helyezkedjen az esküdtszék ebben a kérdésben. A nevezett két esetben rágalmazásnak minõsült a fenti kijelentés, mivel sejtetni engedte, hogy a megvádoltak hazudtak is nemi irányultságukról. 20 Ld. pl. Sim kontra Stretch (1936), 52 T. L. R. 669. 21 1991-ben a BBC-t a bírói végzés arra utasította, hogy fizessen kártérítést az Upjohn nevû gyógyszergyártó cégnek, a „Halcion Nightmire” (Jégmadár rémálma) címû Panorama mûsorban elhangzott kijelentésekért. A cég egyik alkalmazottja, dr. Royston Drucker 75 000 fontos kártérítést kapott, amiért „hangsúlyos és szemléletes formában nyíltan megrágalmazták egy népszerû televíziós mûsorban”. 22 1996. január 7-én a News of the World azt állította, hogy a Mark and Spencer tudatosan aknázza ki a gyermekmunkát. George Carman királyi tanácsos, a cég képviseletében kijelentette, hogy „mindez szíven döfte a Mark and Spencer üzleti jó hírét”. 23 Dolores O’Riordant, a The Cranberries együttes énekesnõjét 1996 áprilisában nyilvánosan megkövette a Sport címû országos lap, amely kárpótlásul adományt ajánlott fel a Warchild nevû jótékonysági szervezetnek. 24 Ld. a 8. fejezetet, valamint a „The Connection” címû díjnyertes dokumentumfilmet – a Carlton Television produkcióját – övezõ vitát. A Guardian további vizsgálódása ugyanis nagyjából és egészében hamisnak minõsítette a mûsor állításait. 25 A rágalmazó kijelentésnek írásban, továbbá rádiós vagy televíziós adásban kell elhangzania.

194 ⋅ Gill Moore 26

Ld. még Németországot, Indiát és Hollandiát, ahol a rágalmazási perekben elismerik a közérdekre való hivatkozást. 27 376. USA 254 (1964). 28 Bõvebben ld. a 8. fejezetet. 29 Cmnd 5099, 1975 paras. 211–15. 30 A Neill bizottság a rágalmazás gyakorlatát és módozatait vizsgálta. 31 Ld. Media Lawyer 3 (1996) 25–27. 32 (1993) 1 All ER 1011. 33 Ld. még Goldsmith és tsa kontra Bhoyrul és tsai, 1997, 4 All E. R. 268 és a 10. fejezet. 34 (1998) 3 WLR 862. Ld. még Loveland 1998. 35 A Reynold-eset szempontjait alkalmazta a fellebviteli bíróság a Saif al Islam Gaddafi kontra Telegraph Group Ltd perben (1999), Tolley’s Communications Law, 4. kötet, 74. oldal. Az eset azért is érdekes, mert figyelembe vette a sajtó hírforrásainak védelmét. Ld. még Hamer, Press Gazette (1998. november 6.). 36 Ld. azt a rágalmazási pert, amelyet a Guardian országos napilap ellen indított két volt honatya, Neil Hamilton és Jonathan Aitken. Ld. még Leigh és Vulliamy 1997. 37 A korlátozott mentesség magánszemélyekre is vonatkozhat, például olyan újságírókra, akik nyomozati bizonyítékot adnak át a rendõrséget. Ez ugyanakkor nem vonatkozik az esettel kapcsolatos valamennyi közlésre. 38 Bár a büntetõjog csak nagyon kevés rágalmazási pert ismer, ezek, ha nagy ritkán is, de elõfordulnak. Így perelte be Sir James Goldsmith is a Private Eye-t 1975-ben. Az esetet bõvebben tárgyalja Ingram 1979. Ld. még Spencer 1977. 39 Az elsõ olyan rágalmazási pert, ahol így állapították meg a díjtételeket Luisa Morelli és Vincent Coyle indította sikerrel a Sunday Times ellen (PA News, 1998. december 21.). 40 Ld. John kontra MGN Ltd (1996), 2 All E. R. 35. 41 Ld. Rantzen kontra MGN Ltd (1993), 4 All E. R. 975 és Tolsztoj kontra UK (1995), 20 E. H. H. R. 442. 42 Ld. Johnson és Dyer cikke – „Scapegoat doctor wins libel damages of £ 625 000” (Bûnbak doktor 625 000 font rágalmazási kártérítést nyer) –, Guardian, 1996. február 24. 43 Amilyen a szellemi tulajdon, tisztességes verseny, biztonság és a magántitkok kérdése. 44 Mint a „lángolásnak” nevezett módszerrõl, amikor sértõ üzenetek kerülnek a Hálóra. 45 Ld. 9. fejezet. 46 Ld. Rindos kontra Haerdwick pere (1994), amikor egy internetes újságnak kellett rágalmazásért kártérítést fizetnie a Nyugat-Ausztráliai legfelsõbb bíróság 1994. március 31-i végzése szerint. Ld. Edwards és Wealde 1997a. Ld. még a Western Provident Association kontra Norwich Health Care and Norwich

Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei ⋅ 195 Union Life Insurance pere, Times 1997. július 18. Az internetes szerverek is felelõsségre vonhatók, noha védelmükre szolgál az 1996-os rágalmazási törvény 1. cikkelye. Mellettük szól ugyanis, ha be tudják bizonyítani, hogy minden szükséges óvintézkedést megtettek az anyag nyilvánosságra hozatala elõtt. 47 A „tükrözés” egy honlap átmásolása több szerverre, lehetõleg különbözõ országokban, ahol más és más törvények érvényesek. Amennyiben az egyik másolat jogi vagy technikai okokból lekerül a Hálóról, tartalma másik honlapon még elérhetõ. 48 A méltányos tárgyalás/szabad sajtó konfliktusát az USA-ban Overbeck 1996 tárgyalja. 49 Ld. Fõállamügyész kontra Associated Newspapers Ltd. és társai (1994), 1 All E. R. 556. 50 Ld. R kontra Taylor és Taylor (1994), 98 Cr. App. Rep. 361. 51 További rendelkezések is léteznek, amelyek korlátozások sorával sújtják a jogi eljárásokról szóló média-tudósításokat. Különösen szigorúak ezek a bizottsági meghallgatások esetében. Minderrõl a köztisztviselõi törvényszékrõl rendelkezõ törvény 8. cikkelye rendelkezik. Ld. bõvebben Greenwood és Welsh 1999. 52 Ld. Clare Dyer: „Medie coverage stops trials” (A média-tudósítás aláássa a tárgyalásokat), Guardian, 1995. október 27. 53 Ld. még a nemi erõszak törvény tanácsadó testületének megfontolásai, Cmnd 6352 (1975). 54 Ld. Media Lawyer, 19–20. szám. 55 Ld. Ambard kontra fõállamügyész a Trinidad és Tobago ügyben (1936), A. C. 322. 56 Ld. még 16. fejezetet. 57 Sunday Times kontra UK (1980), 2 E. H. R. R. 245. 58 Az 5-ös cikkely kimondja: „Egy közérdekû vitát érintõ jóhiszemû közlés nem tekintendõ az igazságszolgáltatás megsértésének, amennyiben az akadályoztatás és elfogultság kockázata elhanyagolható.” Ld. a cikkely alkalmazását a fõállamügyész kontra English elleni perben (1982), 2 All E. R. 903. 59 Ld. fõállamügyész kontra TVS Television Ltd., Times, 1989. július 7. 60 Vö. fõállamügyész kontra MGN Ltd. (1997), 1 All E. R. 456 és fõállamügyész kontra Piers Morgan, valamint a News Group Newspaper. 61 Ld. az 1981-es törvény 6c cikkelye, továbbá a fõállamügyész kontra Newspaper Publishing plc (1988), 2 All E. R. 906. Vö. fõállamügyész kontra Sport Newspapers Ltd. (1991), 1 W. L. R. 1194. 62 A miniszter fiát megillette a jogszerû igazságszolgáltatás védelme, ami letiltotta az elfogultságot gerjesztõ média-közléseket az eset aktívvá válásakor. A gyermekek és fiatalkorúak védelmérõl hasonló esetben egy 1933-as törvény gondoskodik, ám ez csupán a törvényszéki eljárásokra vonatkozik. E rendelkezést egy 1999-es törvény módosította, amely fiatalkorúak nyomozati bizonyítékairól rendelkezik.

196 ⋅ Gill Moore 63

Ld. 8. fejezet. DPP kontra Channel 4 Television Co Ltd és tsa (1993) 65 Goodwin kontra UK (1996), 22 E. H. R. R. 123. 66 Ld. Camelot Group plc kontra Centaur Communications Ltd (1998), 1 All E. R. 251. 67 Ld. 43C-F cikkely. A közérdekû anyagok közlésérõl rendelkezõ 1998-as törvény új cikkelyekkel bõvítette az 1996-os munkajogi törvényt. 68 Ld. Allan 1991. 69 Az USA 1974-es törvénye, az 1974-es kanadai törvény, a francia polgári törvénykönyv 1382-es paragrafusa, valamint a német polgárjogi törvénykönyv 823(1)-es pragrafusa rendelkezik a magánélet védelmérõl. 70 Ld. NAAPC kontra Alabama 357 US 449 81958), Sweezy kontra New Hampshire 354 US 234 81957), Massiah kontra USA 377 US 201 (1964). 71 Ld. Kaye kontra Robertson (1991), F. S. R. 62. 72 Ld. The Broadcasting Standards Commission, The Press Complaints Commission, The Independent Television Commission, Radio Authority. Ld. még 8. fejezet. 73 ld. pl. Lord Mancroft 1961-ben, Alex Lyon 1967-ben, Brian Walden 1969-ben, Sir William Cash 1987-ben, John Browne 1988-ban, valamint Lord Stoddart 1989-ben. 74 Ld. jelentés az igazságról, 1970, magánélet és törvénykezés; 1972 Younger bizottság, a magánéleti törvényt vizsgáló bizottság jelentése Cmnd 8388; 1990 Calcutt bizottság, jelentés a magánéleti törvényrõl és a vele kapcsolatos kérdésekrõl, Cm 1102; 1993 Sir David Calcutt, a sajtószabályozás felülvizsgálata, Cm 2135; 1993 Pénzügyminisztérium, a magánélet megsértése, konzultációs anyag; 1993 nemzeti örökséget vizsgáló bizottság, magánélet és a média tolakodása. 75 Ld. még Kaye kontra Robertson (1991), F. S. R. 62, valamint Diana hercegnõ 1994-es pere a Mirror Group Newspapers ellen, hogy megakadályozza egy magán edzõteremben végzett gyakorlatait ábrázoló további fotók közzé tételét. 76 A magánéletet védelmezik a birtokháborítási törvény, a garázdaságról, rágalmazásról, rosszindulatú, hamis állításokról, titoksértésrõl, zaklatásról, a szerzõi jogról, adatvédelemrõl, a jogszerû igazságszolgáltatásról, a tudósítások korlátozásairól, üzenetek és szerzõdések eltulajdonításáról szóló rendelkezések. 77 Bár a Kaye kontra Robertson perben (1991), F. S. R. 62, a felperes ama panaszát, hogy az ingatlanáról készült vakus fényképek kimerítik a birtokháborítás fogalmát, a bíróság elutasította. 78 Bernstein kontra Skyways (1978), 1 QB 479. 79 Ld. 15. fejezet. 80 Ld. az elõzõ megjegyzések a közérdekû közlésekrõl rendelkezõ 1998-as törvényrõl. 81 Ld. Lion Laboratories kontra Evans and Express Newspapers (1984), 2 All ER 417. 82 Ld. Védelmi Miniszter kontra Guardian Newspapers (1985), AC 339. 64

Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei ⋅ 197 83

Az 1985-ös törvény 1-es cikkelye, mely a hírközlésbe való beavatkozásról rendelkezik, a magántelefonok lehallgatását is jogsérelemnek minõsíti. A hanganyagok titkos rögzítését szintén törvény szabályozza, ld. 8. fejezet. 84 ld. fõállamügyész kontra Jonathan Cape (1976), QB 752, fõállamügyész kontra Guardian Newspapers Ltd (1987), 3 All E. R. 316, fõállamügyész kontra Guardian Newspapers Ltd (1990), 1 AC 109. 85 Ld. BBSC kontra Granada Television (1981), 1 All E. R. 417, Lion Laboratories Ltd kontra Evans (1984), 2 All E. R. 417. 86 A közérdekû információ közlésérõl rendelkezõ 1998-as törvény 43 J (1) cikkelye. 87 Ld. Ld. X kontra Y és mások (1988), 2 All E. R. 648. 88 Ld. további ajánlott olvasmányok jegyzéke. 89 Mint korábban is megjegyeztük, az Internet is jogi szabályozás alá esik, ami azonban számos problémát vet fel. Ld. Lloyd 1997.

Bibliográfia Allan, T. (1991): Disclosure of journalists’ sources, civil disobedience and the rule of law. C. L. J. 131. Bagdikian, B. (1989): The lords of the global village. The Nation. Barendt, E. (1993): Libel and freedom of speech in English law. Pl. L. 449. Barendt, E., Lustgarten, L., Norrie, K., Stephenson, H. (1997): Libel and the Media: The Chilling Effect. Oxford: Oxford University Press. Boyle, A. (1982): Freedom of expression as a public interest in English law. Pl. L. 574. Craig, J.–Nolte, N. (1998): Privacy and free speech in Germany and Canada: lessons for an English privacy tort. 2 E. R. L. R. 162. Edwards, L.–Wealde, C. (1997a): Law and the Internet: Regulating Cyberspace. Oxford: Hart. Edwards, L.–Wealde, C. (1997b): Regulating cyberscape: is there a role for law? Computers and Law, 19. Evans, H. (1994): Good Times Bad Times. London: Phoenix. Fenwick, H.–Philipson, G. (1996): Confidence and privacy: a re-examination. C. L. J. 55 (3): 447. Foot, P. (1993): Murder at the Farm – Who Killed Bridgwater? London: Penguin Books. Gibbons, T. (1998): Regulating the Media. London: Sweet–Maxwell. Gould, M. (1996): Rules for the virtual society. 10 Int Review of Law, Computers and Technology, 199. Greenwood, W.–Welsh, T. (1999): McNae’s Essential Law for Journalists. London: Butterworths. Held, D. (1987): Models of Democracy. California: University of California.

198 ⋅ Gill Moore Ingrams, R. (1979): Goldenballs. London: André Deutch. Kingsford-Smith, D.–Oliver, D. (eds.) (1990): Economical with the Truth: the Law and the Media in a Democratic Society. Oxford: ESC Publishing Ltd. Leigh, D.–Vulliamy, E. (1997): Sleaze: The Corruption of Parliament. London: Fourth Estate. Llyod, I. (1997): Information Technology Law. London: Butterworth. Loveland, I. (1998): The constitutionalisation of political libels in English common law? P. L. 633. MacDonald. B.–Petheram, M. (1998): Media Ethics. London: Mansell Publishing Ltd. Meiklejohn, A. (1965): Political Freedom: The Constitutional Powers of the People. Oxford: Oxford University Press. Mill, J. (1974) (1859): On Liberty. Harmondsworth: Penguin Classics. Mullin, C. (1986): Error of Judgement: The Truth about the Birmingham Bombings. London: Chatto–Windus. Overbeck, W. (1996): Major Principles of Media Law. New York: Harcourt Brace College Publishing. Paton–Simpson, E. (1998): Private circles and public squares: invasion of privacy by the publication of „private facts”. 3 M. L. R. 318. Robertson, G.–Nichol, A. (1992): Media Law. London: Penguin. Rushbridger, A. (1997): The James Cameron Lecture, 1997. május 22. Spencer, J. (1977): Criminal Libel – Skeleton in the Cupboard. Crim. L. R. 383. Vick, D.–Macpherson, L.: An opportunity lost: the united kingdom’s failed reform of defamation law. www.law.indiana.edu/fclj/v49/no3/vick.html Wacks, E. (1995): Privacy and Press Freedom. London: Blackstone. Weaver, R.–Bennett, G. (1993): New York Times Co v Sullivan: the „Actual Malice’ standard and editorial decision-making. Media LandPrac 14 (1):2.

További ajánlott olvasmányok Média-törvények Baker, R. (1995): Media Law: A User’s Guide for Film and Programme Makers. London: Blueprint. Carey, P. (1996): Media Law. London: Sweet–Maxwell. Creech, K. (1996): Electronic Media Law and Regulation. Oxford: Focal Press. Crone, T. (1991): Media and Law. London: Butterworth. Greenwood, W.–Welsh, T. (1999): McNae’s Essential Law for Journalists. London: Butterworth. Robertson, G. (1992): Freeodm, The Individual and the Law. London: Penguin. Robertson, G.–Nichols, A. (1992): Media Law. London: Penguin.

Az angol oknyomozó újságírás jogi keretei ⋅ 199 A véleménynyilvánítás és az információáramlás szabadsága Barendt, E. (1985): Freedom of Speech. Oxford: Clarendon. Birkinshaw, P. (1988): Freedom of Information: the Law, the Practice and the Ideal. London: Weidenfeld–Nicolson. Birkinshaw, P. (1990): Government and Information: The Law Relating to Access, Disclosure and Regulation. London: Butterworth. Dworkin, R. (1971): The Philosophy of Law. Oxford: Oxford University Press. Dworkin, R. (1992): Taking Rights Seriously. London: Gerald Duckworth and Co Ltd. Dworkin, R. (1992): A Matter of Principle. Oxford: Clarendon. Fenwick, H. 81998): Civil Liberties. London: Cavendish. Thomas, R. (1991): Espionage and Secrecy: the Official Secrets Act 1911–1989 of the United Kingdom. London: Routlegde.

Rágalmazás (Ld. még a médiatörvény jegyzéket) Carter–Ruck, P.–Starte, H. (1997): Carter–Ruck on Libel and Slander. London: Butterworth. Duncan, C.–Neill, B. (1995): Defamation. London:Butterworth. Milmo, P.–Rogers, W. (1998): Gatley on Libel and Slander. London: Sweet–Maxwell.

A jogszerû igazságszolgáltatás védelme Lowe, N. (1996): Borrie and Lowe’s Law of Contempt. London: Butterworth. Lowe, N.–Sufrin, B. (1996): The Law of Contempt. London: Butterworth.

Mûsorszolgáltatás szabályozása Burton, H. (1997): Digital Broadcasting in the United Kingdom. CTLR, 3 (1):33.

Magánélet védelme Wacks, R. (1993): Personal information: Privacy and the Law. Oxford: Clarendon Press.

200 ⋅ Gill Moore Szerzõi jog Edenborough, M. (1995): Intellectual Property Law. London: Cavendish. Flint, M. (1997): A User’s Guide to Copyright. London: Butterworth. Philips, J. (1994): Intellectual Property Law Handbook. London: Butterworth.

Internetre vonatkozó rendelkezések Wealde, C.–Edwards, L. (eds.) (1997): Law and the Internet: Regulating Cyberspace. Oxford: Hart.

Hasznos honlapok Minden új parlamenti törvény 1996 óta: www.hmso.gov.uk/acts.htm Az információáramlás szabadságáért folytatott küzdelem: www.cfoi.org.uk/humanrts/ Adatvédelem: www.homeoffice.gov.uk/datapr.htm Jogi kifejezések szótára: www.wwloa.org/diction.htm A Hágai Bíróság legfrissebb ítéletei: www.Europa.eu.int/jurisp/cgi-bin/form.pl?lang7en Parlamenti sajtótájékoztató: www.coi.gov.uk/coi/coihome.html Belügyminisztérium: www.homeoffice.gov.uk/index.htm Brit kormányszervek honlapja: www.open.gov.uk/ Pénzügyminisztérium: www.open.gov.uk/lcd/lcdhome.htm Hivatalos kiadványok az EU-ból: www.2.echo.lu/eudocshome.html Az Európai Bizottság nagy információ-tartalmú szervere: www.Europa.eu.int

8. Az oknyomozó újságírás szabályozási keretei és etikája Milyen a jó oknyomozó újságírás? Matthew Kieran

Szakmai és erkölcsi megszorítások Az újságírók a nemhivatalos negyedik rendet alkotják, amelynek az a dolga, hogy olyan sztorik nyomába eredjen, amelyek az állampolgárok politikai, jogi vagy társadalmi érdekeit, ilyeténképpen tehát a közérdeket szolgálják. Mindez a burkolt társadalmi szerzõdés Locke-féle elvén alapul (Kieran 1997:21–63). Locke alapgondolata az, hogy az állampolgároknak joguk van tudni a hatalmon lévõk viselt dolgairól és a kormányzás részleteirõl, s e jogukat gyakorolva elszámoltathatják elöljáróikat. A tájékoztató média rendelkezik bizonyos elõjogokkal, miközben szemmel tartja az életünket meghatározó erõket. A cél az igazságos és méltányos kormányzat, a jogszerû jogrend – ennek megfelelõ törvények és igazságszolgáltatás – biztosítása. E cél érdekében a média a nyilvánosság elé tárja a korrupciót és a botrányos ügyeket, s tájékoztat olyan eseményekrõl, amelyek kihatással vannak társadalmi életünkre. Ugyanakkor a továbbiakban különbséget kell tennünk az oknyomozó újságírás és a hétköznapi hírközlés között. A hírközlés mint olyan alapjában véve passzívan reagál a napi eseményekre; olyan hírekkel foglalkozik, amelyek számot tarthatnak a köz érdeklõdésére, s emberi elemet is tartalmaznak. Ezenközben a tényközlõ újságíró intézményekben fordul meg, interjúkat készít, hogy a szóban forgó esemény természetét megismerve és annak jelentõségét felmérve tényeket ellenõrizzen, motivációkat, szándékokat és állításokat latolgasson. Az oknyomozó újságírás ezzel szemben sokkal ingoványosabb talajon mozog, nagyobb erõbefektetést és néha több kitartást igényel. Mert bár az általános cél ugyanaz, mint a mindennapos hírközlésnél, a tényfeltáró újságírás szükségképpen olyan kétes ügyekkel foglalkozik, amilyen a korrupció és törvénytelenség nehezen feltárható és ellenõrizhetõ határvidéke. A különbség inkább a

202 ⋅ Matthew Kieran mértékben jelentkezik tehát, nem ellentétek állnak egymással szemben. Mindezt figyelembe kell vennünk akkor, amikor az oknyomozó újságírás szabályozóit és etikai meggondolásait vizsgáljuk. Az oknyomozó újságírás alapvetõ céljai különbözõ szakmai meggondolásokat hívnak életre, amelyekhez az újságírónak ragaszkodnia kell a szakmai etika szellemében. Mivel az oknyomozó újságírónak az a feladata, hogy közérdekû kérdésekben kiderítse az igazságot, ezért közben olyan módszerekhez kell nyúlnia, amelyek szem elõtt tartják ezt az igazságot. Amint arra a 11. fejezetben is rámutatunk, ehhez az szükséges, hogy az újságíró ismerje a társadalomtudományok alapvetõ eszköztárát, s rendelkezzen megfelelõ kritikai hozzáállással, hogy eldönthesse, tudományosan megalapozottak-e s általánosíthatók-e bizonyos állítások. Az igazság faggatása ezért szorosan kapcsolódik olyan eljárásokhoz és technikákhoz, mint az informátorok szavahihetõségének és megbízhatóságának ellenõrzése; az állításoknak való utánajárás, hogy valóban megfelelnek-e a tényeknek; a bizonytalan találgatások vagy éppen a hazugságok kiszûrése; az esetleges rejtett motivációk játékának kiderítése, és így tovább. Kézenfekvõ, hogy a fenti eljárások sem elegendõk mindig az igazság kiderítéséhez. Mégis ez az egyedüli módja annak, hogy legalább megközelítõleg megismerhessük azt (Kieran 1998:23–36). A módszertani henyeség szakmailag nyomban tetten érhetõ, ami mindjárt erkölcsi kudarcot is maga után von, ha valaki nem képes felnõni munkája etikai elvárásaihoz. Ilyen nyilvánvaló kudarcra példa a The Sunday Times exkluzív sztorija, amely a lap 1995. február 19-i számában jelent meg. A cikk azt állította, hogy Michael Foot volt munkáspárti vezetõ a KGB-nek dolgozott. A közelebbi vizsgálat kiderítette, hogy a Sunday Times a legjobb esetben is félreértelmezte egyetlen hírforrása állításait. A dologból annyi volt csupán igaz, hogy Foot annak idején több szovjet követtel is találkozott. Mivel sok, ha nem az összes baloldali politikus megtette ezt a hidegháború éveiben, az eset hírértéke nulla, arról nem is szólva, hogy Foot nem dolgozott a szovjeteknek. A Sunday Times-t érthetõ módon beperelték az érintettek. Helyesbítésre kényszerült (noha csak a 2. oldal néhány sorában), emellett jókora kártérítést is ki kellett fizetnie, igaz, a nyilvánosság mellõzésével. Problematikusabb ennél a Channel 4 megbízásra készült dokumentumfilmje, a „Daddy’s Girl” (Apja lánya). A rendezõ, Edmund Coulthard többek között nyomon követte Victoria Greetham és állítólagos apja, Marcus Greetham sorsát. Hónapokon keresztül filmezte õket, és az

Az oknyomozó újságírás szabályozási keretei és etikája ⋅ 203 anyag valóban megrendítõ. Mégis 24 órával a mûsor leadása elõtt a dokumentumfilmet levették a mûsorról. Kiderült ugyanis, hogy Marcus Greetham nem Victoria apja, hanem 29 éves barátja, Stuart Smith. A filmkészítõk elfelejtették ellenõrizni, létezik-e egyáltalán Marcus Greetham, ki és mi õ. Noha a szakmai nemtörõdömség önmagában is elmarasztalandó, a szakmai követelmények tudatos áthágása ennél sokkal súlyosabb mulasztásnak számít. 1998-ban a Carlton Communications megbízást adott a „The Connection” (Kapcsolat) címû epizód elkészítésére, amelyet le is adtak, s amely több díjat nyert. Egy volt csak a bökkenõ. A „The Connection” legalább tizenhatrendbeli szándékos félrevezetést tartalmazott. Ezt elõször a Guardian vetette fel 1998 májusában. A cikket a Carlton féléves független belsõ vizsgálata követte, amelynek Michael Beloff királyi tanácsos állt az élén. A Guardian 1998. december 5-i, szombati számában részletesen közölte a jelentés eredményeit. Mint kiderült, a mûsor nem kevesebb, mint négymillió nézõt vezetett félre, akik az ITV-n látták a mûsort. A dokumentumfilm két alapvetõ „felfedezése” egy új heroinútvonalról szólt, amely állítólag Kolumbiából Nagy-Britanniába vezetett, ám mindkettõ teljesen megalapozatlannak bizonyult. Már maga a helyszín is szemfényvesztés volt, ahol a Cali drogkartell állítólagos 3. számú dealerével készült interjú. Valójában a producer hotelszobájában került erre sor, szemben azzal a titokzatos rejtekhellyel, ahová állítólag bekötött szemmel vezették el a stábot. A „dokumentumfilm” három fõhõse – köztük a 3. számú dealerrel és egy csempészel – valójában fizetett színész volt, akiket a producer hajtott fel. Nevezett producer, Marc de Beaufort azért is fizetett a csempésznek, hogy Angliába utazzon. Amit azután a filmkészítõk egyetlen folyamatos csempészetnek láttattak, valójában két út volt (elõször a csempészt visszatoloncolták a határon). A dokumentumfilmet számos nemzetközi csatorna bemutatta. Az Egyesült Államokbeli 60 minutes – a CBS neves dokumentumsorozata – millióknak magyarázta el, hogyan történhetett, hogy részleteket mutatott be a hírhedtté vált dokumentumfilmbõl. Az ilyen szándékos félrevezetés, párosulva a szenzációhajhász producer hírnév utáni vágyával, mélyen erkölcstelen, és mint ilyen, szemben áll az oknyomozó újságírás céljaival. Az igazságot és az odavezetõ utakat a mûsor feláldozta a személyes haszonlesés oltárán. Nem a dramatizálás és játékfilmes elemek kifogásolhatók a dologban. Ugyanakkor a játékfilmet nem lehet dokumentumként eladni, mert ez minden, csak nem az oknyomozó újságírás járható útja.

204 ⋅ Matthew Kieran Ugyanakkor azt gondolnánk, hogy az oknyomozó újságírás csupán akkor lehet hatékony, ha az erkölcstelenség határát súrolja. Az erkölcs nem tûr kompromisszumokat, mondják mások. Mégis gyakran megesik, hogy a korrupció és botrányszagú kihágások kiderítése hazudozást, csalást, tolakodást, szélsõséges esetekben pedig törvényszegést vár el az újságírótól, holott mindezeket elítélendõnek tekintjük. Az erkölcsi fensõbbségében sütkérezõ újságíró aligha tudna behatolni abba a kétes világba, amelyet szükségképpen meg kell ismernie ahhoz, hogy a munkáját végezhesse. Ezért is gondolja sok szakmabeli, hogy nem tehet mást, be kell piszkítania a kezét, ezt a dolog természete hozza magával. Ne keverjük azonban össze az erkölcsöt a hiszékenységgel. A patyolattiszta lelkû, ártatlan naivitás bizonnyal nem ereszkedik alá abba a fertõbe, amely nemegyszer az oknyomozó újságírás terepe. Ez azonban csak egy olyan világban lehetséges, ahol nem létezik rossz és erkölcstelenség. Egy ilyen világban a tényfeltáró újságírásnak nem is létezne. A való világban azonban, amely távol jár ettõl az eszménytõl, megesik, hogy erkölcsi elveinket kell feláldoznunk, hogy kiálljunk amellett, amit helyesnek tartunk, s ez fontos erkölcsi kötelesség.

A szabályozás kérdése Mindebbõl nem következik az, hogy a cél válogatatlanul szentesít minden eszközt. Bizonyos, normál körülmények között erkölcstelen lépéseknek – szigorú határok között – megvan a morális létjogosultsága. Vegyünk egy példát! Az emberölést általában fõbenjáró bûnnek tartjuk. Mégis vannak esetek, mondjuk az önvédelem, amikor ez is igazolható. Mindez azonban csupán az életet veszélyeztetõ helyzetekre igaz, amelybõl semmiféle más kiút nem kínálkozik, mint a vérontás. Az eszközöknek tehát a fenyegetettség mértékéhez kell igazodniuk, nem lehetnek erõszakosabbak annál. Ugyanez a helyzet a tényfeltáró újságírásban. Az álcázás és magánéletbe tolakodás akkor és csak akkor fogadható el, amikor nélkülük semmiképpen nem bizonyítható a súlyos korrupció, csalás vagy egyéb olyan kihágás, amely számottevõen károsítja a társadalmat. Tegyük hozzá, hogy az erkölcsi törvényeket áthágó újságírói lépések igen gyakran nem törvénytelenek. Amint azt a 6. fejezetben kifejtettük, a brit újságírók szûk jogi korlátok között dolgoznak, melyek sokkal szigorúbbak, mint például az Egyesült Államokban. Ugyanakkor az erkölcsi megfontolások a jogi tiltásoktól függetlenül a tevékenységet szabályozó kereteket is behatárolják.

Az oknyomozó újságírás szabályozási keretei és etikája ⋅ 205 Mindez megmagyarázza e szabályozók mögötti alapelvek zömét. Az újságírónak tehát igenis ragaszkodnia kell az erkölcs íratlan szabályaihoz, s azokat kizárólag akkor hághatja át, ha ezt pontosan körülhatárolható körülmények indokolják. Az oknyomozó újságírásra nehezedõ gazdasági, politikai és lélektani nyomás okvetlenül szükségessé teszi bizonyos szabályozók életbe léptetését. Amint azt a „The Connection” esetében is láttuk, ez a nyomás akkora, hogy akiben nincs elég jellemerõ, könnyen kísértésbe esik, hogy felrúgja a jó úton járó újságírás követelményeit. Korunk lazasága sem kedvez az erkölcsi skrupulusoknak. Közkeletûvé vált például a dokumentum helyett a játékfilmes dramatizálás. A szabályozók ezeknek a lazaságoknak a kiszûrésében segítenek. Nagy-Britanniában a szabályozók ugyanakkor több kérdést is felvetnek. Különbözõ testületek léteznek eltérõ jogkörrel, melyek szabályozzák az oknyomozó újságírás egyes területeinek ténykedését. Ilyen a sajtópanaszok bizottsága vagy az ITC, a mûsorszolgáltatás minõségét felügyelõ bizottság. És akkor még nem említettük az ITV, a BBC és a Channel 4 saját gyakorlati szabálykönyvét. Ez kissé zavarossá teszi ugyan a helyzetet, hiszen az újságíró más és más elõírásoknak engedelmeskedik attól függõen, hogy az ITV-nek, a BBC-nek vagy egy lapnak dolgozik. Emellett független testületek etikai elvárásainak is aláveti magát, ha tartani kívánja önnön szakmai színvonalát. Ilyen önszabályozó testület például a sajtópanaszok bizottsága, amelyet a nagyobb napilapok szerkesztõi alkotnak. A testület hatalma szinte semmi, s egyetlen fegyvere a szakmai kiátkozás. Szerepe annyi, hogy visszaszorítsa az állami-jogi beavatkozás mértékét. Vele szemben sokkal szélesebb jogkörrel rendelkezik az ITC, a független mûsorszolgáltatás brit szabályozó testülete. Akár meg is bírságolhat vállalatokat, mint a Carltont is a „The Connection” mulasztásaiért. Döntésével a mûködési engedélyüket is bevonhatja. Az ITC-t ezért kellõképpen komolyan veszik a szakmában. A hasonló megfontolások sokat nyomhatnak a latban, amikor egy tényfeltáró újságíró különbözõ szabályrendszerekhez igazodik. Mindez azonban önmagában még nem szavatolja a szakma magas erkölcsi színvonalát.

Csalás az oknyomozó újságírásban Bizalom nélkül az oknyomozó újságírók kézenfekvõen nem tudnák betölteni a negyedik rend nemes tisztét. Ugyanakkor nem lehetnek túl megbízhatók, s nemegyszer a csalás eszközeihez kell nyúlniuk céljaik el-

206 ⋅ Matthew Kieran érése érdekében. Megesik ezért, hogy a bizalomnak ugyanazt a kötelékét kell megtörniük, amelytõl õk maguk is függnek. A becsületesség, õszinteség és igazmondás nem tartoznak az igazság kivizsgálásának eszközei közé, annál inkább a csalás és hazugság. Fontolóra kell tehát vennünk, hol és mikor van létjogosultsága a csalásnak az oknyomozó újságírásban.

Csalás, közérdek és bizonyíték Vegyük példának okáért azt az esetet, amelyet a 2. és 14. fejezetben boncolgatunk még könyvünkben. A Sunday Times Insight oknyomozó csapata a „Cash for Questions” címû cikkben rántotta le a leplet egy botrányosnak tetszõ korrupciós ügyrõl. 1994-ben azt kezdték rebesgetni, különbözõ lobbizó cégek szükségtelen befolyást gyakorolnak a képviselõkre, hogy kérdéseket tegyenek fel érdekükben az Alsóházban. A pletykák szerint különbözõ ösztönözõkkel és anyagi juttatásokkal növelték a honatyák kíváncsiságát. A lobbizó érdekcsoportok ezenközben természetesen nagyobb befolyást és beleszólási jogot tulajdonítottak maguknak, mint valójában volt vagy lehetett. Ennek ellenére egyértelmû bizonyítékok nem igazolták a fenti pletykát. Az Insight csapata ekkor csapdát állított a honatyáknak. Összehoztak egy álvállalatot, amely állítólag fegyver- és takarókereskedelemmel foglalkozott. A fantomcég mindkét pártból szép számú képviselõt keresett meg. Közülük mindössze kettõ állt kötélnek, és volt hajlandó találkozni az egyik újságíróval, aki a cégvezetõnek adta ki magát. Arra kérte a honatyákat, tegyenek fel egy meghatározott kérdést az Alsóházban, mert ezzel olyan információhoz jut, amely elõsegíti egy fegyverszállításra vonatkozó szerzõdése megkötését. Két konzervatív képviselõ – Graham Riddick és David Tredennick – az elsõ szóra beleegyezett, hogy 1000 fontért felteszi a kívánt kérdést. A Sunday Times ezután úgy adta le a sztorit, mint az alsóházi korrupció bizonyítékát. A fenti esetben a csalást és hazugságot egyértelmûen igazolta a közérdek. Súlyos vétség, ha egy ország választott képviselõi ahelyett, hogy választóik érdekeiért és általában a közérdekért küzdenének, sötét anyagi érdekektõl vezérelve teszik fel kérdéseiket. A dolog mégsem olyan egyértelmû, amilyennek elsõ pillantásra tûnik. Távolról sem eldöntött ugyanis, hogy az újságírók holmi ragályosan elharapózó korrupciót tártak a világ elé, vagy mindössze két ingatag honatyát sikerült elõhalászniuk. Képzeljük el, hogy egy tanárnak fülébe jut a pletyka, a diákjai puskáznak az óráján. Nosza, dolgozatot irat velük,

Az oknyomozó újságírás szabályozási keretei és etikája ⋅ 207 de óra közben kimegy a tanterembõl. Elõzõleg felszerel egy térfigyelõ kamerát, amely elárulja, valóban a puskázás vétségébe esnek-e egyesek. Mit bizonyít mindez? Mindössze annyit, hogy, úgymond, könnyû Katit táncba vinni. De hát ilyen az emberi természet. Már Arisztotelész is megmondta, hogy bizony gyakorta kísértésbe esünk, s ilyenkor vétünk a jó és rossz erkölcsi törvénye ellen (Arisztotelész: Nikomakhoszi etika 1997). A tanár csalafinta csele nem bizonyítja, hogy korábban akár két diák, akár több puskázott. A fenti megfontolások szerint a Sunday Times hírhedt cikke és a hozzá hasonlók a szemforgatás vétségében marasztalhatók el. Szerzõi ugyanis azért csalnak és hazudnak, hogy más csalókat és hazugokat leplezzenek le. Azt azonban már nem tudják bizonyítani, hogy a célszemélyek az általuk vetett csapdán kívül is így tennének-e. Ezt a különbségtételt azért fontos meghúznunk, mert a mai pénz- és szenzációhajhász médiában a szakmának ellent kell állnia a könnyû préda kísértésének, s nem csúszhat le odáig, hogy koholt vádakkal vádoljon meg valakit vagy valakiket. Az ilyenfajta erkölcsi lazaság öngólt rúg az oknyomozó újságírásnak, hiszen elidegeníti az embereket az ehhez folyamodó riporterektõl. Ez pedig a szakterület halálát jelentené. Nem tagadjuk persze, hogy a fenti esetben volt miért kutakodni. A korrupt képviselõkrõl keringõ pletykák okot adtak némi gyanúra, noha csak igen bizonytalanul. Az újságírók módszerei azonban elégtelenek voltak a kérdés kivizsgálásához. A felállított csapda önmagában nem bizonyította és nem is cáfolta, hogy korábban valóban fennforgott itt korrupció, és ha igen, ugyanazok vettek-e részt benne. Ugyanebbõl az évbõl való a Guardian vizsgálata Jonathan Aitken akkori brit miniszterrel kapcsolatban, akit késõbb be is börtönöztek, amiért hamisan tanúskodott egy rágalmazási perben, melyet a lappal szemben indított. Mint kitûnt, az újság jó okkal feltételezte, hogy Aitken elfogadott különbözõ „ajándékokat”, emellett többször is megszállt a párizsi Ritz Hotelben anélkül, hogy elszámolt volna errõl a parlamentnek. A megvesztegethetõség és a hatalommal való visszaélés súlyos vádak egy miniszterrel kapcsolatban, tisztázásuk ezért a köz érdeke. Bizonyításukhoz a Guardian riportereinek nem csupán arról kellett meggyõzõdniük, hogy Aitken valóban megszállt a Ritzben, de arról is, ki állta a számlát. Ha egyenesen a hotelhez fordulnak válaszért, aligha jutottak volna hozzá. Cselhez folyamodtak tehát. Az Alsóház hivatalos levélpapírján faxoltak a hotelnek, s kérték el tõle a kérdéses számla másolatát, amelyet annak rendje és módja szerint meg is kaptak. Mi tagadás, csaltak õk is,

208 ⋅ Matthew Kieran ez esetben azonban ez volt az egyetlen útja-módja a feltételezett korrupció igazolásának, ami történetesen pozitív eredményre vezetett. A csalást mint fegyvert nem csupán a közérdek kell hogy alátámassza, de eszközeinek is az alkalomhoz illik igazodniuk.

A magánélet sérthetetlensége A magánéletbe tolakodás megint csak olyan kérdés, ahol kétszer is meg kell gondolnia az oknyomozó újságírónak, mikor, hol és milyen körülmények igazolják a hétköznapjainkat szabályozó erkölcsi normák áthágását. Mindenekelõtt különbséget kell tennünk a titkosság és a magánélet között. A titkosság tények szándékos elrejtése (Bok 1984:10–14, 249–64). Ugyanakkor nem minden tartozik a magánélet fogalomkörébe, ami titkos, aminthogy a magánélet részleteit sem kötelezõ szándékosan titkolni. Az önkormányzati korrupciót például általában jókora titkolózás övezi, de ezt mondhatjuk el a 11. fejezetben ismertetett gyermekbántalmazási esetrõl is, amelyet Marc D’Arcy elemzett. Egyik esetben sem állíthatjuk, hogy magánéleti kérdésrõl van szó. Ezzel szemben a szexuális élet személyes és magánjellegû ügy, holott sokan nyíltan beszélnek róla.

A magánélet fontossága Mielõtt fontolóra vesszük, mi támaszthatja alá, ha egy tényfeltáró riporter betolakodik mások magánéletébe, elõször azt kell tisztáznunk, miért tartjuk fontosnak egyáltalán a magánéletet (Kieran 1997:74–86). Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a magánélet a civilizált társadalmak nélkülözhetetlen tartozéka. Természetesen csak azért, mert valami jelentõs vagy értékes, még nem biztos, hogy jogunk is van hozzá. Értékes például a barátság, ez azonban nem jelenti azt, hogy másoknak kötelességük barátomul szegõdni. Ennek ellenére a magánélethez való jogot több szempontból is alapvetõ emberi jognak tekintjük. Elõször is, a klasszikus liberalizmus a magánéletet az autonóm személyiség alapjának tekintette. Noha különbözõ filozófusok – Locke, Kant vagy Mill – más és más érvekkel szálltak síkra a liberalizmus védelmében, egy dologban legalábbis mindannyian egyetértenek: tetteinknek és gondolkodásunknak szabadnak kell lennie, feltéve, ha ezzel nem vagyunk mások kárára. Szabadságunkban áll többek között erkölcsileg tévedni. Az állam feladata, hogy biztosítsa a fenti szabadságjo-

Az oknyomozó újságírás szabályozási keretei és etikája ⋅ 209 gok kereteit, amelyek megvédenek a külvilág tolakodásától. Az iménti megfontolásból a totalitárius államok legfõbb rákfenéje épp a magánélet szentségének megtagadása a köz nevében. Amint azt Parent (1992:92–109) is kifejtette, a demokráciák azért ismerik el emberi jognak a magánélet sérthetetlenségét, mivel épp ez az az erõs bástya, amelynek védelmében ellenállhatunk az állam vagy különbözõ társadalmi csoportok ránk nehezedõ és minket megnyomorító nyomásának. Ha ez a jog nem létezne, védtelenek lennénk a manipuláció fenyegetésével szemben, amely végül gondolataink közé is betolakodna, és viselkedésünket is szabályozná. Nemi életünknek hasonlóképpen védelem alatt kell állnia mindaddig, amíg nem vagyunk ártalmára másoknak. Szabadon követhetjük tehát vágyainkat, a nyílt megszégyenítés rémének ellenében. Másodsorban az emberi kapcsolatok bizonyos szférái – amilyen a barátság vagy a szerelem – csakis a magánélet védõbástyái mögött virágozhatnak ki. Végül, de nem utolsósorban a magánélet azért is jelentõs, mert nélküle nem tudnánk kiteljesíteni egyéniségünket, nem fejlõdhetnénk. Fontos azt is felismernünk, hogy a magánéletbe tolakodás nem csupán információkra vonatkozik. Bárki átkutathatja a kukánkat, vagy a bankszámlánkban turkálhat, anélkül, hogy bármi érdemlegeset megtudna rólunk. A magánélet életünk bizonyos területeit jelenti, amelyek felett kizárólag mi rendelkezünk, s amelyekbe rajtunk kívül és ellenünkre senkinek nem lehet beleszólása. A magánélethez való jog egyet jelent tehát azzal, hogy önmagunkat racionális és szabad polgárként határozzuk meg, akik számára lelki alapkövetelmény, hogy életük bizonyos szférái magánjellegûnek minõsüljenek, és mint ilyenek védelmet élvezzenek. Csak így elégíthetjük alapvetõ emberi igényeinket, vágyainkat, így teljesíthetjük be céljainkat, és így bontakoztathatjuk ki kapcsolatainkat.

A magánélethez való jog fejlõdése Az elõbbi megfontolásoknak tudható be, hogy a különbözõ szabályozó testületek a törvényeken túlmenõen is nagy súlyt fektetnek a magánélet védelmére. Érdekes módon a sajtópanaszok bizottságának korábbi szabálykönyve a következõket mondja ki ezzel kapcsolatban: Általában elfogadhatatlanok a magánéletbe való tolakodás olyan módjai, mint teleobjektíves fotók készítése magánterületen, a célszemélyek beleegyezése nélkül. Ezek közreadását egyedül a közérdek védelme igazolhatja.

210 ⋅ Matthew Kieran Megjegyzés: Magánterületnek minõsül mindennemû magáningatlan, a lakóházon kívül a kerttel és a melléképületekkel, a környezõ földek és parkok azonban nem. Ugyanez áll a hotelszobákra (de nem a hotelek nyilvános helyiségeire), továbbá a kórházak és otthonok ama részeire, ahol a betegeket kezelik vagy elszállásolják. Ugyanakkor van valami mélyen problematikus abban, hogy a magánélet meghatározását a birtokháborítás kérdésével kötjük össze, s különbséget teszünk magán- és közterület között. Hiszen az emberek gyakran bonyolítják magánügyeiket közterületen vagy félig-meddig annak minõsülõ helyszínen. Lehallgatásuk és lefotózásuk ezeken a helyeken szintén a magánélet megsértésével egyenlõ. E megfontolás vezetett el 1998 januárjában a szabályzat módosításához: 1 Mindenkinek joga van ahhoz, hogy tiszteletben tartsák családi és magánéletét, egészségi állapotát és levelezését. A sajtóközlésnek okát kell adnia, miért tolakodott be bárki magánéletébe annak beleegyezése nélkül. 2 Elfogadhatatlan a teleobjektív használata, miközben a sajtó embere beleegyezésük nélkül fotókat készít magánterületen tartózkodó személyekrõl. Megjegyzés: Magánterület minden olyan, magánszemély vagy a köz tulajdonában álló ingatlan, ahol joggal várjuk el a magánélet sérthetetlenségét. A módosításból a megjegyzés a legfontosabb, amennyiben észszerû elvárásokra hivatkozik azt illetõen, mi minõsül magánjellegûnek, akár közterületen is. A magánélethez való jogot ugyanakkor felülírhatja, ha a vizsgált személy magánjellegûnek szánt tevékenysége vagy az azzal kapcsolatos információ a köz érdekeit sérti. Belsey a következõképpen fogalmazza meg ezt a szempontot: Ha valaki magánjellegûként kíván megõrizni egy olyan információt, amely a közre tartozik, továbbra is megtarthatja a sértetlen magánélethez való jogát… mivel a magánéletbe való legcsekélyebb betolakodás elfogadhatatlan. (Belsey és Chadwick 1992:77)

Az oknyomozó újságírás szabályozási keretei és etikája ⋅ 211 A magán- és közélet határa bizonyos esetekben megvonható, éspedig az újságíró által vizsgált intézmények jellege és a magánszemélyek posztja szerint. Sok minden szól amellett, hogy a fenti különbségtétel megfelel annak, miként értékeli a közvélemény a sajtó tolakodását (Kieran és mtsai 1997:82–93, 122–34). Nagy vonalakban a következõkrõl van szó: 1 Közéleti személyek, akik hatalommal és befolyással rendelkeznek a társadalomban. Kézenfekvõen ilyenek a politikusok, de ide sorolhatjuk a köztisztviselõket, szakembereket, üzletembereket és bûnözõket is ama meggondolásból, hogy vagy hatalmat gyakorolnak a nevünkben, vagy szakmai felelõsségük van, és ezért elszámolással tartoznak a köznek, végül akkor is, ha törvényt sértenek. Ugyanakkor fontos hozzátennünk, hogy a fenti személyekkel csupán akkor foglalkozhat igazoltan a média, ha kötelességüket megszegve sértik a közérdeket. 2 A nyilvánosság kereszttüzében álló közszereplõk, egyszóval a hírességek. A mögöttes meggondolás az, hogy ezek az emberek a karrierjük érdekében kimondva, kimondatlanul fausti vérszerzõdést kötnek az ördöggel. Mindez eszközt ad a média kezébe, hogy magánéletük titkait firtassa, függetlenül attól, tetszik-e nekik, avagy sem (Belsey és Chadwick 1992:72–92). Ugyanakkor nagyon árnyaltan kell megítélnünk az aktuális helyzetet. A Nigel Hawthorne formátumú színészeket vitathatatlanul tehetségük és szakmai sikereik állították a rivaldafénybe. Pályájuk alakulása tehát a nyilvánosságtól függ. Mivel azonban a szóban forgó színész soha nem adott tápot a hálószobatitkairól folyó találgatásoknak, ezért ezeknek nincs is létjogosultságuk. Ugyanezt nem mondhatjuk el például Pamela Andersonról, akinek ismertsége jószerével abból fakad, hogy kielégíti az emberek ilyen irányú kíváncsiságát. 3 Olyan emberek, akik nem saját választásukból, hanem a véletlen szeszélyébõl vonják magukra a köz figyelmét, így ártatlan áldozatok és statiszták csak egy erejüket meghaladó játszmában. Valaki belekeveredik például egy szerencsétlenségbe vagy hírbe. Hacsak nem tisztázható rendkívül világosan, hogyan és miért szerepel az errõl szóló tudósításban, a róla szóló magánjellegû közlések szigorúan kerülendõk, mivel a hozzá hasonlóknak minden joguk megvan magánéletük zavartalanságához.

212 ⋅ Matthew Kieran Azt is fontos belátnunk, hogy azoknak, akiknek belegázoltak a magánéletébe, például oknyomozó tevékenység során, legalább a visszavágáshoz joguk van. Elõször is azért, mert megeshet, hogy a feltárt bizonyítéknak másfajta magyarázata is lehetséges. Másodsorban, ha nincs is így, alapelv, hogy a megvádoltnak joga van tisztáznia magát. Végül a nyilvánosságot is olyan helyzetbe kell hoznia a médiának, hogy önállóan formálhasson véleményt. A nagyközönség ugyanis sérelmesnek érzi, ha valakit méltánytalanul mutat be a sajtó.

Csekk-könyves újságírás Az Egyesült Államok és a brit újságírás érdekes jelenkori ellentéte nyilvánul meg a csekk-könyves újságírás fogadtatásában. Az USA-ban veszedelmes, korrupt eljárásnak tartják, ezzel szemben Nagy-Britanniában, legalábbis bizonyos szakmai körökben, bevett gyakorlat.

Bûnesetek és a szabályozás alakulása Nagy-Britanniában semmiképpen nem törvénytelen a csekk-könyves újságírás mint olyan, amiként a most érvényben lévõ szabályozókat sem sérti. Ez csupán rendkívüli esetekben fordul elõ. A sajtópanaszok bizottságának 1998 óta érvényben lévõ szabálykönyve a következõket mondja ki: 1 Sztorikért vagy információkért folyamatban lévõ bûnvádi eljárások során tilos fizetni, vagy értük fizetséget felajánlani közvetlenül vagy közvetítõk útján a tanúknak és a lehetséges tanúknak. Kivételt képeznek azok az esetek, amikor a szóban forgó anyag közzététele a köz érdeke, s ellenszolgáltatás nélkül nem vagy sokkal nehezebben lehetne hozzájutni. Az újságírónak mindent el kell követnie, nehogy az anyagi jutalom reménye befolyásolja a tanúk által szolgáltatott bizonyítékokat. (A fizetségre engedélyt adó szerkesztõnek fel kell készülnie arra, hogy bebizonyítsa, a köz érdeke a tét. Amennyiben fizetséget ajánlanak fel egy beidézett tanúnak, s ha az elfogadja, okvetlenül értesíteni kell errõl mind a vádat, mind a védelmet. A tanút mindenközben kimerítõ jogi tanáccsal kell ellátni.) 2 Tilos sztorikért vagy információkért fizetni akár közvetlenül, akár közvetítõk útján elítélt bûnözõknek vagy azoknak, akik annak vallották

Az oknyomozó újságírás szabályozási keretei és etikája ⋅ 213 magukat, továbbá a bûntársaiknak, családtagjaiknak, barátaiknak és munkatársaiknak. Kivételt képeznek azok az esetek, amikor a szóban forgó anyag közzététele a köz érdeke, s ellenszolgáltatás nélkül nem lehetne hozzájutni. Vegyék észre, hogy a szabálykönyv még a második esetben sem tiltja meg kizárólagos érvénnyel az anyagi ösztönzést, ezt azonban két feltételhez köti, jelesül a közérdekhez és a kikerülhetetlen szükségszerûséghez, azaz, ahhoz az esethez, amikor ha nincs pénz, nincs információ. Hogy miért különbözteti meg a szabályozás a bûneseteket, magáért beszél. Képzeljük el, hogy van egy közérdekû bûntett. A tanúknak az újságíró jókora összeget ajánl fel, ha neki adják a sztorit a tárgyalás után. Annak természetesen csak akkor üti markát a pénz, ha kellõképpen érdekes anyaggal hozakodik elõ. A perek média-tudósításának veszélyeire figyelmeztet O. J. Simpson sportember és médiaszemélyiség bûnpere, valamint egy angol gyermekvigyázó, Louise Woodward az elõzõtõl mindenben különbözõ perének amerikai és brit tálalása. Valójában Nagy-Britanniában nem is olyan ritka a Michelle Tayloréhoz hasonló ügy, akinek halálos ítéletét 1993-ban hatálytalanította a Legfelsõbb Bíróság, arra hivatkozva, hogy a média-tudósítások elfogultságot szültek. Ha összeadjuk az elfogultság és a csekkkönyves újságírás által gerjesztett veszélyeket, be kell látnunk, hogy nem kevés veszedelem leselkedik a jogi eljárásra a média részérõl. A kísértés, hogy a tanú úgy beszéljen a bíróság elõtt, hogy azután exkluzív interjújával minél nagyobb összegeket zsebelhessen be, bizonyos emberek számára kétségkívül nagy. Az is lehet, hogy az illetõt öntudatlanul is befolyásolja a pénz ígérete, s ezért tanúskodásában túlhangsúlyoz vagy túldramatizál bizonyos elemeket, netán tényeknek állít be találgatásokat. A lélektan tanúsága szerint ugyanis az emberek tudattalanul úgy cselekszenek, hogy azzal a lehetõ legjobban szolgálják saját érdekeiket, akár tudatos céljaik rovására is. Ezért amennyiben a bûnvádi eljárásba keverednek pénzügyek, ez beszennyezheti az igazságszolgáltatást és magát az igazságot is, amelyet ez a jogi apparátus szolgálni hivatott. Mindez rendkívül komoly veszély, s a hasonló káros befolyásokat mindenképpen ki kell küszöbölni, nehogy a legcsekélyebb mértékben is befolyásolják a per kimenetelét. A jogszerû igazságszolgáltatás szereplõinek lehetõleg távol kell tartaniuk magukat minden ártalmas külsõ hatástól. Hasonló megfontolások merültek fel a gyilkossággal gyanúsított Fred és Rosemary West kihallgatásánál, majd pedig tárgyalásánál. 1994-ben és

214 ⋅ Matthew Kieran 1995-ben többek között a Daily Mirror és a Sunday Mirror ajánlott fel vagy adott pénzt a tényleges vagy lehetséges tanúknak. Ez elõtt az ügy elõtt az újságok bûnperbe keveredését senki nem panaszolta be a sajtópanaszok bizottságánál. A gloucestershire-i rendõrfõkapitányság által benyújtott bizonyítékok birtokában 1996 novemberében a bizottság módosította szabályzatát. Az új rendelkezés a szerkesztõtõl követeli meg, hogy igazolja – éspedig a közérdekre való hivatkozással – lépése jogosultságát. Döntésérõl a per résztvevõit is értesítenie kell. Bár 1996-ban a bizottság felügyeleti testülete úgy rendelkezett, visszamenõleges hatállyal nem érvényes a módosítás, az eset mindazonáltal a sajtó önszabályozásának erõsödéséhez vezetett a fenti területen.

Törvényesen elfogadott csekk-könyves újságírás Azt mondhatnánk, ha a csekk-könyves újságírás ennyire ártalmas lehet, a legokosabb mindenestõl mellõzni. Mint láttuk, ugyanazok a megfontolások érvényesek a bûnesetekre, mint a többire. Harris a fenti meggondolásból a módszer maradéktalan elvetését javasolja (Belsey és Chadwick 1992:74). A közéleti szereplõkrõl is szívesen találnak ki mindenfélét az emberek. A sejtéseket és találgatásokat aztán tényként tálalják, hogy zsíros jutalomhoz jussanak az információikért. A közszereplõ így a lehetõ legrosszabb fényben tûnik fel a nyilvánosság elõtt, amely e hamis vádak alapján esetleg ellene fordul. Bár a törvény a közszereplõ viselt dolgainak firtatását sem tiltja, a módszer mégis sokat árthat. Más országok polgárai talán a brit sajtó korántsem egészséges állapotainak jelét láthatják abban, hogy e veszedelmes fogást az angolok erkölcsileg megengedhetõnek tartják. Az elferdített, félrevezetõ és megalapozatlan, szenzációhajhász információk veszélyét a pénzjutalom lehetõsége jócskán megnöveli. Sokan esnek ilyenkor kísértésbe, hogy tényként tálalják és eltúlozzák a találgatást és a pletykát, hogy megkapják a várva várt csekket. Ennek érdekében akár szemenszedett hazugságokkal is traktálhatják az újságírót. E megfontolások azonban mindössze fokozott óvatosságra intenek a fenti gyakorlattal kapcsolatban, és nem arról szólnak, hogy maga az alapelv elítélendõ. Gondoljuk meg, hányan írnak önéletrajzot és visszaemlékezést, amiért tetemes honorárium üti a markukat a kiadótól. Azt sem állítja senki, hogy a másokról írt életrajzok anyagi díjazása önmagában erkölcstelen volna. Az oknyomozó újságírásban könnyen meglehet,

Az oknyomozó újságírás szabályozási keretei és etikája ⋅ 215 hogy ez az egyetlen járható út lényeges információk megszerzéséhez, amelyek nélkülözhetetlenek az újságíró állításainak alátámasztásához. Az emberek gyakran féltik jó hírüket, állásukat vagy biztonságukat, s bár a pénz nem biztos, hogy megnyitja õket, mégis segíthet legyõzni ezeket a félelmeket. Van persze valami ízléstelen abban, hogy fizessünk olyan információért, amit egy jóérzésû valaki úgyis megosztana velünk. Egyébiránt is különbséget kell tennünk az informátorok védelmére fordítandó összegek és az információért járó díjazás között. Az utóbbi esetekben fordul elõ gyakrabban, hogy az így jutalmazottak semmiféle jutalomra nem érdemesek. Hisz nemegyszer maguk is bûnözõk vagy cinkosok, akik alaposan belekeveredtek a szóban forgó botrányba, netalán anyagiak reményében válnak árulóvá. Ugyanakkor az ízléstelenség lehetõsége önmagában nem bizonyítja a módszer egészének erkölcsi csõdjét. Ha ez az egyetlen útja-módja a szükséges információ megszerzésének, a cél szentesíti az eszközt, akkor is, ha ez utóbbi nem a legtisztább, s erkölcsileg nemkívánatos mellékhatásokkal is jár. Ezzel kapcsolatban két, egymással ellentétes lehetõséget kell szemügyre vennünk. Darius Guppy, csalással vádolt társasági embernek a Hello! magazin fizetett egy interjúért, miközben az interjúalany még javában börtönbüntetését töltötte. Lévén a Hello! felületes, kritikátlan, társasági sztármagazin és pletykalap, semmi meglepõ nincs abban, hogy a közérdekre ez esetben aligha lehetett volna hivatkozni, akkor is, ha a népesség bizonyos hányadát érdekelhette is az ügy. A sajtópanaszok bizottsága azért marasztalta el a cikket, mert „nem tett mást, mint hogy dicsõítette Guppy bûneit” (bizottsági jelentés, 1993 augusztus–szeptember). Egészen más szemmel nézett a bizottság arra a panaszra, amely a Times 1998-as folytatásos regényét – Gitta Sereny mûvét – illette. A könyv Mary Bellrõl, az 1960-as évek fiatalkorú gyilkosáról szólt. A bizottság ez esetben úgy találta, igenis a köz érdeke a munka megjelentetése. Az írónõ többek között tollhegyre tûzte a büntetõjog visszásságait; foglalkozott azzal a kérdéssel, ártalmára vannak-e ezek a gyermekeknek; mi a viszony Bell bántalmazásban és fajtalanságban eltelt gyermekkora és saját bûntette között. Egyúttal ez az elsõ kimerítõ beszámoló arról, hogyan kezeli a büntetõjog a fiatalkorú bûnözõket (bizottsági jelentés, 1998 július).

216 ⋅ Matthew Kieran A hírforrások és a titkosság A gyakorlati újságírói erkölcs része, hogy az informátor kilétét titokban szokás tartani. Ezt szögezi le a Brit Újságírók Országos Szövetségének szabálykönyve. Hasonló viselkedési kódexet fektet le az Amerikai Újságszerkesztõk Társasága, mikor kijelenti: „Az informátor kilétét mindenáron el kell titkolni, s nem szabad lépten-nyomon kiadni. Ugyanakkor amennyiben nem sürgetõ a titkosság iránti igény, illik megnevezni a hírforrásokat.” A hangsúly persze a második kijelentésen van. Bizonyos esetben azonban ez az elvárás lehetetlen, s amennyiben maga a közlés a köz érdeke, a titkosság biztosítása nagy horderejû probléma. Az okok könnyen beláthatóak. Az oknyomozó újságírás természeténél fogva erõsen függ olyan hírforrásoktól, akik ragaszkodnak névtelenségükhöz, de legalábbis valamiféle védettséghez. Ha nem bízhatnak meg az újságíróban, az aligha tisztázhatja a kihágások és korrupció lényegbevágó részleteit. Ha tehát egyszer a riporter tett ilyen ígéretet, az kötelezõ érvényû. Amennyiben a szakma lépten-nyomon megszegné a hasonló ígéreteket, az informátorok nem bíznának meg az újságírókban, és végleg elhallgatnának. Gondoljuk meg, hogy kilétük felfedésével esetleg állásukat, vagy szélsõségesebb esetekben, testi épségüket, akár még életüket is kockáztathatják.

A névtelenség és titkosság veszélyei Ugyanakkor többféle veszélyt is rejt magában a névtelen informátorok közkeletû felhasználása és a titkos adatok közlése. Mindenekelõtt azt, hogy a névtelenség nemegyszer a szakmai gondatlanság és lazaság jele, de legalábbis melegágya. Hisz mennyivel könnyebb tálalni egy jó sztorit, ha nem szükséges megnevezni a szereplõit; mennyivel egyszerûbb olyanokat idézni, akiknek kilétét homály fedi, mint minden egyes adatot fáradságos munkával és pontról pontra ellenõrizni. Innen már csak egy lépés a helyzet hamis tálalása, amit a gondatlan újságíró észre sem vesz. Másodsorban az is elõfordulhat, hogy a hírforrás azért áll elõ az információval, mert így kívánja az érdeke. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban a politikai újságíróknak egyre jobban meggyûlik a bajuk a sima beszédû sajtószóvivõkkel. E ponton meghatározó elem a névtelenség és nem ritkán az azzal való visszaélés. A politikusok és sajtószóvivõk

Az oknyomozó újságírás szabályozási keretei és etikája ⋅ 217 készségesen kiszivárogtatnak zaftos hírecskéket, amennyiben megmaradhatnak az ismeretlenségben. Céljuk legtöbbször nem az igazság elkötelezett szolgálata, hanem valamiféle politikai vagy pártérdek elõmozdítása. Közben az újságíró is jól jár, hisz cikke vagy mûsora az õ karrierjét támogatja meg. Annál is könnyebben megy az effajta hamisság, ferdítés és felületesség, mivel a névtelen forrással szemben nem szükséges kötelezettséget vállalni, mondjuk, kártérítést sem kell neki fizetni. A hasonló meggondolások nem csupán a politika színpadát jellemzik – bár itt különösen erõteljesek –, hanem a szakma egészét. A veszély tehát abban rejlik, hogy az informátor névtelenség iránti igényének eleget téve az oknyomozó újságírót ugyanez az informátor sokkal könnyebben lóvá teheti politikai vagy üzleti érdekeitõl vezérelve.

A névtelenség felelõs biztosítása Az egyik lehetséges válasz erre, ha eleve elítéljük a névtelenséget. Ezt tette Tony Benn alsóházi képviselõ is 1996-ban, a BBC Panorama címû mûsorában, mely a sima beszédû sajtószóvivõkrõl szólt. Szerinte a politikai újságírásból mindenestõl számûzni kellene a névtelenséget. A honatya arra hivatkozott, hogy ez a gyakorlat nem csupán a korrupciót vonzza, de lényegét tekintve szükségtelen is. Hisz akadhat valaki, aki sértõ, megalapozatlan állításai elkendõzésére keresi a névtelenséget, amelynek birtokában igazságtalanul alááshatja kollégái, ellenfelei vagy üzleti versenytársai jó hírét. Amikor tehát nem lehet azonosítani a hírforrást, és nincs mód adott esetben elégtételt venni, a nyilvánosság éltetõ oxigénje csak korrózióra képes, ártalmas, ezért elítélendõ. Másfelõl olyan eset is elõállhat, amikor az elhangzott állítások egészében vagy részben mégiscsak megalapozottak. Ez esetben minden rendben, és senkinek nincs szüksége neve védelmére. A további nyomozás ilyenkor igazolja az elhangzottakat. A hírforrásnak sem kell félnie, mert megvédi a törvény attól, hogy kifosszák, megfélemlítsék, vagy az életére törjenek. A titkosság álcája mindenképpen veszedelmes csalások melegágya lehet tehát. A fenti gondolatmenet ugyanakkor végletes naivitásról árulkodik. Hogy a törvény tiltja azt a fajta megtorlást, amelytõl egy informátor jogosan tart, még nem zárja ki a lehetõségét. Sovány vigasz annak, akit megfélemlítenek a munkahelyén, megvernek, vagy az életével játszik, hogy mindez jogsértõ. Ezenfelül sem a hírforrás, sem az oknyomozó új-

218 ⋅ Matthew Kieran ságíró nem tudhatja, hogy a legjobb szándékkal elhangzott kijelentéseket a késõbbiek igazolják-e. Ha nem ígérnénk titoktartást az informátornak, és nem bíznánk meg benne, sok sötét botrányt nem sikerülne napvilágra hozni. Gondoljuk meg ráadásul, az is megeshet, hogy ugyanazok a hatóságok gondoskodnak az igazságszolgáltatásról, akiknek viselt dolgait egy-egy informátor felfedi. Hogyan is bízhatna meg ebben az esetben a törvény méltányosságában? Az sem ritka persze, hogy néhány kivételes személyiség óriási kockázatot kész vállalni, mi több, akár életét is odadobná, csak hogy felszínre hozhassa az igazságtalanságot. A többségtõl azonban nem várhatunk el ekkora hõsiességet. Az átlagembert arra lehet rávenni, hogy a névtelenség és titkosság ígéretével tárja fel a jogtalanságot és erkölcstelenséget, ha nem önmagáért, hát a családja vagy szerettei kedvéért. Örök probléma ugyanakkor a titkos források esetében a bizonyítás gondja. A vizsgálódás korai szakaszában az újságírónak szinte semmi más nincs a kezében, mint a névtelen hírforrás adatai. A bizonyítékok csak ezután gyûlnek össze, az informátortól függetlenül, azzal azonban összhangban. Megeshet, hogy mindez önmagában sem elegendõ bizonyíték. Ennél kevésbé szigorú, mégis szükséges próba a más forrásokból származó hitelesítés. Minél inkább egybehangzanak a különbözõ állítások, annál inkább van okunk azt gondolni, hogy – elsõ látásra legalábbis – megoldottuk az esetet. Amikor azt bizonygatjuk, hogy a hírforrások titokban tartása és névtelensége erkölcsileg elfogadható módszer a tényfeltáró újságírásban, sõt, annak elidegeníthetetlen eleme, ezzel azt is sejtetni engedjük, hogy e gyakorlat elterjedt, s az informátoroktól is könnyû engedélyt kapni rá. Ott, ahol a hírforrás állításai nem szolgálják lényegbevágóan a köz érdekét, netalán még sértõek is, a titkosság a felületességet és szenzációhajhászást táplálja, nemritkán pedig azok politikai-anyagi érdekeit szolgálja, akiknek szájából származik. Sajnos korántsem ritka esetrõl van szó. A titkossággal kapcsolatban az újságírókra váró veszélyekre is fontos figyelmeztetnünk. A bûnesetekben kutakodó riporternek akár életét is fenyegethetik az érintett felek, fõként ha nem fedi fel, honnan származik a kérdéses információ. Ez a munka már csak ilyen. Amennyiben az informátor teljes névtelenséget kér, hacsak nem csapta be az újságírót, kötelezõ az ígéret betartása. Ellenkezõ esetben az informátor élete vagy testi épsége foroghat kockán. Körülményesebb eset, amikor a törvényszék követeli a források kiadását. Amennyiben az újságíró ezt megtagadja, az igazságszolgáltatás akadályozásának vétségébe esik, s börtönbün-

Az oknyomozó újságírás szabályozási keretei és etikája ⋅ 219 tetés vár rá. Amint arra a 6. fejezetben kitértünk, jelenleg erõs a jogi bizonytalanság ez ügyben az angol jogszolgáltatásban, annál is inkább, mert feszültség keletkezett az ország törvényei és az Európa Tanács egyezménye között. A fenti bizonytalanságot félretéve leszögezhetjük, hogy az újságírónak, mint minden állampolgárnak, kötelessége engedelmeskedni a paragrafusoknak, bármit írjanak elõ. Ezt a kötelességet mégis felülírhatják bizonyos ellentétes irányban ható erkölcsi megfontolások, amelyek alkalomadtán nagyobb súllyal esnek a latba. Ahol egy jogszabály alapvetõen elhibázott, nem kötelezhetnek minket a betartására. Ilyen eset az oknyomozó újságírásban az informátor kiadása. A sajtó emberének ilyenkor igenis muszáj dacolnia a törvénnyel.

Dramatizálás Végül szögezzük le, hogy az oknyomozó újságírónak nem csupán kutatási módszereit kell megválogatnia, de a tálalás eszközeit tekintve is elszámolással tartozik a nagyközönségnek. Különösen pregnánsan vetõdik fel ez a kérdés a televíziós dokumentumfilmekkel és az azokban esetleg elõforduló dramatizálással kapcsolatban. A tényfeltáró mûsorok és dokumentumfilmek lényege ugyanis nem csupán különbözõ kijelentések összegyûjtésében áll adott személyrõl vagy eseményrõl, de annak tisztázása is, pontosan miben áll emezek természete, mi is történt valójában és milyen körülmények között, milyen sorrendben. Mind közül a legfontosabb szempont, hogy a mûsor felmutassa, miféle logikai észérvek és tényszerû bizonyítékok alapján állítja azt, amit állít. A mûsornak tehát a nézõ elé kell tárnia az okokat, miért értsen egyet a végkövetkeztetésekkel. Ugyanakkor az esetleges kételyeket sem szabad véka alá rejtenie. Általános gyakorlat, hogy a mûsorkészítõk dramatizált, „játékfilmes” részleteket dolgoznak bele dokumentumfilmjeikbe. Ennek többek között az is oka, hogy a valódi szereplõk nem szívesen adják oda arcukat és nevüket a mûsorhoz. Olyannyira, hogy gyakorta még a hangjukat is eltorzítják. De az is lehet, hogy fáradságos vagy veszélyes a valóságot bemutatni, arról nem szólva, hogy a dramatizálás növeli a nézhetõséget. Az is gyakran elõfordul, hogy a tényleges filmanyag megsérül vagy rossz a hang minõsége. Mindez elegendõ ok a dramatizálásra a jelenkori tényfeltáró újságírásban. A módszerek tehát egészében véve alig különböznek az újságírói gyakorlattól általában. Bevett gyakorlat például átírni az

220 ⋅ Matthew Kieran interjúalany szövegét, hogy a mondandó így tisztábban érvényesüljön. Mindaddig, amíg ezt az interjúalany ellenõrzi, nincs is hiba a dologban. A dramatizálás indokai nagyjából egybevágnak a fentiekkel. Ehhez azonban a félreértések elkerülése végett meg kell nevezni az alkalmazott módszert. A legfõbb gondot a „magasabb rendû igazságot” szolgáló dramatizálás és fikció elfogadható mértéke okozza. Meg kell ugyanis különböztetnünk olyan események dramatizálását, amelyekrõl tudjuk, hogy megtörténtek; olyanokét, amelyekrõl jó okkal hisszük, hogy megtörténhettek volna; és olyanokét, amelyek megtörténhettek volna, de nem történtek meg. A fejezet elején szóltunk a „The Connection” címû dokumentummûsorról, amely sajnos a legutolsó, dicstelen csoportba tartozik. A mûsor legfõbb hibája az volt, hogy a fikciót tényként tálalta, s ezzel gátlástalanul átgázolt a szakma alapelvein. Noha kevés az ilyen szélsõséges ballépés, a veszélyek fenyegetõbbek, mint gondolnánk. Ha bármi mástól eltekintünk, tetemes anyagi nyomás nehezedik a mûsorkészítõkre, ami elvihet e lazaságok felé. Hasonlóképpen a dokumentumok szenzációhajhász „felélénkítésére”, nézhetõbbé tételére is nagy a kísértés. Ilyenkor a dramatizáció a program tartalmától függetlenül azt a hamis benyomást kelti, hogy a mûsor érvei megalapozottabbak a valóságosnál. A mûsor esetleg valóságosnak láttat lehetséges történéseket. A hasonló szellemû dramatizáció tökéletesen öncélú, s célja nem a megvilágítás és a megértetés. Az ember idõvel arra a következtetésre jut, hogy a televízió a becsapás médiuma. Adjuk át a szót Parrisnek: Az élet nem jó televízió. A jó televíziózáshoz elengedhetetlen a mozgóképek manipulálása és meghamisítása. Az egyetlen veszély az, hogy a nézõ elhiheti mindezt. Miért nem hagyjuk, hogy így legyen? Miért nem dobjuk el az érték álarcát, a hiábavaló küzdelmet, amelyet ennek a médiumnak a megbízhatóságáért folytatunk? Miért nem ismerjük be, hogy a televízió – mindenfajta televízió – szórakoztató badarság? (Parris 1999) Ugyanakkor túlreagálnánk a helyzetet, ha mindenestõl elítélnénk a dramatizálást vagy felnagyítanánk a mûsorkészítés általánosan elfogadott mûviségét. Az elõbb felsorolt okokból a dramatizálás ugyanis rendkívül hasznos, információgazdag eszköz lehet, amelynek nem a félrevezetés a célja. Ismerjük tehát el, hogy bizonyos körülmények között igen-

Az oknyomozó újságírás szabályozási keretei és etikája ⋅ 221 is megvan a létjogosultsága. Ezek – és csakis ezek – a következõk: * A mûsorkészítõk bizonyítani tudják, hogy a valóság megfelelt a dramatizálásnak, de legalábbis nagy valószínûséggel egybeesett azzal; * A mûsorkészítõk a mûsor egészétõl függetlenül igazolják a dramatizálás jogosságát; * A dramatizálást nem tüntetik fel másnak a nézõk elõtt, amiként azt is tisztázzák, valós vagy lehetséges események megjelenítésérõl van-e szó. Ahol e feltételek teljesülnek, ott a nézõ nem érezheti becsapva magát, s maga döntheti el, hisz-e a felsorakoztatott bizonyítékoknak, vagy találgatásnak minõsíti a dramatizálást. A fenti megszorítások azért elengedhetetlenek, mert nagy a kísértés a dramatizálás meghamisítására a mai pénzhajhász világban. Ha a hasonló megfontolások nem válnak az oknyomozó újságíró vérévé, s hatékony külsõ szabályozók sem támogatják meg, nagy a valószínûsége, hogy a felturbózott dokumentummûsorok sehová sem vezetnek, s valójában mit sem bizonyítanak. Amennyiben egy dokumentumfilm önmagában nem elég jelentõs, érdekes vagy magvas, a legjobb egyáltalán nem mûsorra tûzni.

Zárszó Az oknyomozó újságírás legsürgetõbb erkölcsi kérdései és szabályozása arról vallanak, hogy joggal várjuk el a szakmának ettõl az ágától az alapvetõ erkölcsi meggondolások betartását. Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy mind az egyes újságírók, mind maga a tényfeltáró újságírás kultúrája szem elõtt tartsa ezeket a megfontolásokat, és ügyeljen alkalmazásukra. Annak tudatos mérlegelése nélkül, hogy mely meggondolások mely lépéseket, hol és mikor igazolnak, a jelenkori nagy nyomás mellett túl nagy lenne a kísértés erkölcsi kisiklásokra. Ott, ahol a fenti meggondolásokat nem veszik figyelembe, nagy a veszélye annak, hogy az oknyomozó újságírás eltávolodik céljaitól és kötelezettségeitõl. Idézzük most Howard Kurtzot, aki az USA újságírásáról nyilatkozva bizonygatja, hogy folyamatosan ellen kell állnunk az ilyen-olyan nyomásoknak, melyek „a hatalmas szórakoztatóipar részévé fokoznák le a tényfeltáró újságírást. Ez ugyanis semmi másra nem törekszik, mint csiklandós izgatásra és mulattatásra. A régi stílusú botránykrónikáknak amúgy is befellegzett, mivel a média-vállalatok félnek visszaélni hatalmukkal, s tarta-

222 ⋅ Matthew Kieran nak attól, hogy megsértsék a nagyközönséget” (Kurtz 1994:5). A minõségi tényfeltáró újságírás továbbra is az igazságot kutatja, ehhez ragaszkodik akkor is, amikor tiszteletben tartja a szakma elfogadott technikáit – amilyen a tények ellenõrzése és az információk hitelesítése –, kizárólag a már ismertetett korlátok között kutakodik mások magánéletében, végül a feltárt események és esetleges botrányok pontos okadatolásával szolgál. A fenti megfontolások szem elõtt tartása a minõség mércéje. A szabályozók külsõ motivációt nyújtanak mindehhez az anyagi, politikai és magánérdekek ellenében. Mindez együtt gondoskodhat arról, hogy az oknyomozó újságírás megmarad annak, ami.

Bibliográfia Arissztotelész (1997): Nikomakhoszi etika. Európa Kiadó: Budapest. Belsey, A. (1992): Privacy, publicity and politics. In: A, Belsey–R. Chadwick (eds.): Ethical Issues in Journalism and the Media. London: Routledge. Bok, S. (1984): Secrets: On the Ethics of Concealment and Revelation. Oxford: Oxford Book University Press. Harris, N. (1992): Codes of conduct for journalists. In: A. Belsey– R. Chadwick (eds.): Ethical Issues in Jornalism and the Media. London: Routledge. Kieran, M. (1997): Media Ethics: A Philosophical Approach. Westport, Conn: Praeger. Kieran, M. (ed.) (1998): Media Ethics. London: Routledge. Kieran, M. (1998): Objectivity, impartiality and good journalism. In: M. Kieran (ed.): Media Ethics. London: Routledge. Kieran, M., Morrison, D., Svennevig, M. (1997): Regulating for Changing Values: A Report for the Broadcasting Standards Commission. London: Broadcasting Standards Commission. Kurtz, H. (1994): Media Circus. New York: Random House. Locke, J. (1992): Levél a vallási türelemrõl. Budapest: Bibliaiskolák Vallási Közössége. Locke, J. (1986): Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetérõl, hatáskörérõl és céljairól. Budapest: Gondolat. Mill, J. S. (1994): A szabadságról. Budapest: Századvég. Parent, W. A. (1992): Privacy, morality and the law. In: E. D. Cohen (ed.): Philosophical Issues in Journalism. New York: Oxford University Press. Parris, M. (1999): Parris on TV. London: BBC (a Five Live produkciója, producer David Prosser). Press Complaints Commision (1993): Huins v Hello!In: PCC Report, 1993 augusztus–szeptember. London: Press Complaints Commision.

Az oknyomozó újságírás szabályozási keretei és etikája ⋅ 223 Press Complaints Commision (1996): Daily Mirror, Sunday Mirror, Daily Express and News of the World, a gloucestershire-i rendõrfõkapitányság panasza. In: PCC Complaints and Adjudications 1996. London: Press Complaints Commission. Press Complaints Commision (1998): Complaints against the press concerning payments for stories from convicted criminals. In: PCC Adjudication, 1998 július. London: Press Complaints Commision. Reiss, H. (ed.): Kant’s Political Writings. Cambridge:Cambridge University Press. Schoeman, F. D. (1984): Philosophical Dimensions of Privacy. New York: Cambridge University Press.

További ajánlott olvasmányok Calcutt, D. (1993): Review of Press Self-Regulation. Cmnd. 2134. London:HMSO. Christians, C. G., Fackler, M., Rotzoll, K. B. (1995): Media Ethics: Cases and Moral Reasoning. White Plains, New York: Longman. Fallows, J. (1996): Breaking the News. New York: Pantheon. Klaidman, S.–Beauchamp, T. L. (1987): The Virtous Journalist. New York: Oxford University Press. Snoddy, R. (1992): The Good, the Bad and the Unacceptable. London: Faber and Faber.

9. Az újságírás és az új technológiák Carole Fleming

Bevezetés Mindenfajta vizsgálódás alapja az információ, s az oknyomozó riporternek az a dolga, hogy rátaláljon az õt érdeklõkre, értékelje és elemezze õket, majd pedig olyan módon hozza mindezt embertársai tudtára, hogy az minél szélesebb közönséget tájékoztasson és érdekeljen. A feladat tehát az, hogy a szükséges információt rostáljuk ki a források és tájékoztató médiumok tömkelegébõl, amelyek hagyományos nyomtatott formában, mûsorszolgáltatók, az Internet, valamint elektronikus adattárak révén tárolják. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy az információ nem semleges, minden esetben ideológiai tartalmakat is hordoz. Stuart Hall úgy véli, mivel a jelentést nem hozzárendelik a dolgokhoz, hanem elõállítják, ugyanahhoz az eseményhez többféle jelentés is kapcsolódhat. Bizonyos információk visszatérõ „olvasata”, jelöltsége ideológiai tartalmakkal telítõdik. A társadalmi megjelölõdés uralkodó formája napjainkban a tömegtájékoztatás (Hall 1982). Az újságírók olyan informátorokkal dolgoznak, akik azt szeretnék, ha az õ eseményértelmezésüket fogadnák el. Ez nem jelenti azt, hogy szükségképpen hamis is volna, hanem, hogy olyan összefüggésrendszerben jelenik meg, amely hihetõséget kölcsönöz az egyik értelmezésnek, legitimitással ruházva fel azt, míg a tõle különbözõket elfogadhatatlannak nyilvánítja, és háttérbe szorítja. Ez a magyarázata a szavakkal bûvészkedõ sajtószóvivõk csalafinta zsonglõrködésének, akiknek az a szakmája, úgymond, hogy megrostálva nyújtsanak információt az újságíróknak, amivel túlhangsúlyoznak bizonyos szempontokat, és elbagatellizálnak másokat. Ahogy arra Philip Meyer rámutat: „Egy olyan világban, ahol az információ mennyisége ötévenként megkétszerezõdik, már csupáncsak az információ megértéséhez is szakemberre van szükség, hát még a tovább-

Az újságírás és az új technológiák ⋅ 225 adásához” (Meyer 1991). Az információ értelmezése és érthetõ tálalása az újságíró dolga. Ugyanakkor nem tekinthetünk úgy a sajtó emberére, mint aki valamiféle vákuumban létezik, a társadalmon kívül, vagy éppen fölötte áll annak. Az újságírók általában háromféleképpen gyakorolhatják szakmájukat: vagy nagy média-vállalatok alkalmazottai, vagy kis cégeknek, például kisebbségi fórumoknak dolgoznak, vagy pedig – ez a harmadik eset – szabadúszóként szolgálják ki az elõzõ két intézménytípust. Eszerint tehát valamennyi újságírót kötnek ilyen-olyan megszorítások. Némelyiket a szakma természete hozza magával, ilyen például a „tények elsõbbsége”, ami szigorú határidõk közé préseli tevékenységüket. Mindez kizárja az elmélyült, elemzõ vizsgálódást, s a közhelyeket állítja elõtérbe a tények kiválasztásakor, vizsgálatakor, értelmezésekor és tálalásakor, ahogyan arra Curran és Seaton (I995:5. fejezet) is rámutatott. Az elõbbieket gazdasági-politikai korlátok is tetézik (ezekrõl az 5. fejezetben szóltunk), melyek között az újságíróknak munkálkodniuk kell. Többségük nyereségre termelõ vállalatoknak dolgozik. Még a szabadúszó újságíróra is áll, hogy adott stílushoz kell tartania magát, ami meghatározott értelmezést rendel a kérdéses információkhoz. Ezek az értelmezések rendszerint olyanok, hogy azt a társadalmi szerkezetet támogatják, amely nyereséghez segíti az adott média-vállalatot. Ezt a folyamatot erõsíti, hogy olyan nagy multinacionális cégek kezén koncentrálódik a média-tulajdon, amelyek gazdasági érdekei sokfelé húznak,1 s amelyek célközönsége magához vonzza a hirdetõket. Amint arra Nicholas Garnham rámutat, a Hallhoz hasonló kultúrteoretikusok szerint „a média módszeresen arra törekszik, hogy a társadalom ideológiai erõterének leképezésével igazolja az uralmi struktúrákat” (Garnham 1979). A politikai gazdaságtani megközelítés oldaláról Dallas Smythe viszont kijelenti: „A tömegtájékoztatás alapvetõ feladata nem az, hogy ideológiai csomagokat áruljon a fogyasztóknak, hanem hogy vásárlóerõt biztosítson a hirdetõknek” (Smythe 1981). Abban mindkét tábor egyetért, hogy az információ manipulált, éspedig úgy, hogy a közvetítõ cég érdekeit szolgálja. Peter Golding és Graham Murduck szerint ez azzal jár, hogy „a közönség áruvá válása elszürkíti a mûsorok lehetséges sokszínûségét, s inkább kiszolgálja az uralkodó erkölcsöt, mintsem hogy lázadjon ellene” (Golding és Murdock 1996). A jelen fejezetben azt a gondolatot próbálom fejtegetni, miszerint a pillanatnyilag rendelkezésünkre álló technológia megfordítani ugyan nem tudja ezt a folyamatot, de legalábbis kiegyenlíti valamelyest. Mindez nem a sokak által ünnepelt „információs forradalom” érdeme. Pusz-

226 ⋅ Carole Fleming tán az újságírói szokások megváltozása hozta magával az új technikai feltételek mellett. A számítógép hozzásegíti az újságírót az információ egyszerûbb lehívásához és elemzéséhez. Maga a nagyközönség is abba a helyzetbe kerül, hogy önállóan formálhat véleményt, ahelyett, hogy elõre csomagolt gondolatokat fogyasszon. Mindez újfajta megvilágításba helyezi Bernard Cohen megjegyzését, aki szerint „a sajtó az esetek többségében nem jár sikerrel, mikor meg akarja szabni, mit gondoljanak az olvasók, meglepõen sikeres viszont abban, hogy kijelölje a meggondolnivaló kérdéseket” (McCombs és Shaw 1997). Ennél is fontosabb talán, hogy minden egyszerû Internethasználónak módjában áll saját felismeréseinek közreadása egy olyan számottevõ közönség elõtt, amely ment a hagyományos sajtó politikai részrehajlásától. Noha továbbra is sok elektronikus kiadvány áll sikeres média-vállalat tulajdonában – ilyen az Electronic Telegraph, valamint a BBC Online az Egyesült Királyságban, a New York Times és a MSNBC az Egyesült Államokban –, Matt Drudge bebizonyította, hogy az olyan sztorikat, amelyek politikailag túl érzékenyek ahhoz, hogy nagyvállalatok tegyék közzé õket – mint például a Clinton–Lewinsky szexbotrányt –, magánszemélyek minden nehézség nélkül megjelentethetik. A Monica Lewinsky botrány 1998 januárjában tört ki, s noha a nyomtatott sajtónak tudomása volt az ominózus szalagokról, melyekben Lewinsky beismerte szexuális kapcsolatát Clinton elnökkel, addig haboztak írni errõl, amíg mindez a nyilvánosság elé nem került a Drudge Report weboldalon (www.drudgereport.com). Ugyanakkor be kell látnunk, hogy bármely olyan változás, amely módosít az újságírói szokásokon – például a választható témák körén és értelmezésük módján –, még nem gyúrja át máról holnapra a szakmát. Nem kell tehát féltenünk a hagyományos média jövõjét, akkor sem, amikor neves mûsorszolgáltatók és újságok keresnek maguknak életteret a Világhálón. Bill Gates szavaival élve azonban „az Internet nagy, nagyon nagy” (San José, 1996. május 7). Jómagam úgy vélem, igenis van akkora szerepe és jelentõsége, hogy visszavigye az újságírást kezdeteihez, mondjuk, Thomas Paine pamfletjeihez, aki maga adta ki „Common Sense” (Józan ész) és „The American Crisis” (Az amerikai válság) címû írásait, melyek jelentõsen hozzájárultak a függetlenségi háború sikeréhez azzal, hogy információt szolgáltattak, s a meglévõ rend ellen lázítottak.2 Az elõbbiek fényében leszögezhetjük, hogy az Internet nem csodaszer. Bár az 1990-es években rohamosan elõretört, máig vannak a világnak hatalmas térségei, ahol nincs telefon, a számítógéprõl és modemrõl nem is szólva. Victor Keegan, a Guardian munkatársa mutatott rá, hogy

Az újságírás és az új technológiák ⋅ 227 az Internet honlapjainak 96%-a az Európai Unió gazdag országaiban összpontosul.3 Ezzel együtt leszögezhetjük, hogy a számítógépek és a digitalizáció elõretörése új, eddig ismeretlen területeket nyit meg az oknyomozó újságírás elõtt. A hagyományos újságírásban rendszerint valami pletyka vagy szembeszökõ rendellenesség nyomába ered a riporter. Ezután áldozatokkal, bûnelkövetõkkel vagy szaktekintélyekkel készít interjút, miközben igyekszik teljes képet kikerekíteni a tényekbõl. Mindez – a riportalanyok felkutatása, a személyes vagy telefonos beszélgetés, faxolgatás, az információk leellenõrzése, a megfelelõ okiratok megtalálása és feldolgozása – rengeteg idõt igényel. A technika fejlõdése lerövidíti az információ és az emberek felkutatására fordított idõt, miközben az elérhetõ adatmennyiség is megnövekedett. Magukat az adatokat szintén hatékonyabban tudjuk már elemezni.

A számítógépekkel megtámogatott újságírás Az alábbiakban vázolom az újságírók számára napjainkban rendelkezésre álló technikai eszközöket, valamint azt, miként befolyásolják a szakma gyakorlatát és „termékeit”. A számítógéppel, modemmel és a megfelelõ software-ekkel felszerelkezett újságíró négy nagy elektronikus eszköz körül válogathat. Az Internet égisze alá tartoznak az elektronikus levelezés, a Világháló, az FTP, a különbözõ hírcsoportok és levelezõlisták. Hasznosak azután a profi adatszolgáltatók; az elektronikus táblázatok, valamint az adatbázisok. A továbbiakban részletesen bemutatjuk mindegyik eszközt és használatukat. A fenti címben a „megtámogatott” szó a leghangsúlyosabb. A számítógép ugyanis azért van, hogy segítse az újságírót, nem pedig azért, hogy helyettesítse, vagy uralja munkamódszerét. Neil Reissner, a kérdés szakértõje a Miami Herald-nál a következõképpen fejtegette ezt egy 1997es média-konferencián:4 „A számítógéppel megtámogatott riporteri munka önmagában nem eredményez jobb sztorikat. Csupán abban segít, hogy jobb kérdéseket tegyünk fel. A többi már megy magától.” Az Internet Köztudott, hogy az Internet egyszerûen számítógépek olyan hálózata, amelyek kapcsolatban állnak egymással. Úgy kezdõdött, hogy 1969-ben négy gépet kötöttek össze a Kalifornia Egyetem Advanced Research

228 ⋅ Carole Fleming Projects Agency Net (ARPANET) elnevezésû kutatóprogramjában. A számítógéppark száma 1997-re meghaladta a 16 milliót.5 A gond csak az volt, hogy egészen az 1990-es évekig – amikor elindult a Világháló –, az Internet számítógépeihez és az általuk felhalmozott adatokhoz való hozzáférés sajátos szaktudást igényelt. A Háló érdeme tehát, hogy a böngészõprogramok segítségével „felhasználóbaráttá” tette a hozzáférést.

A Világháló Ez az Internet legismertebb ága. 1993-ra a honlapok száma 130 000-re növekedett,6 öt év múltán pedig meghaladta a harmincmilliót. A leggyakoribb kritika, ami a Hálót éri, az, hogy mivel bárki készíthet magának honlapot, nehéz megkülönböztetni az igazgyöngyöt a szeméttõl. A honlapok alapvetõen öt fõ forrásból származnak: 1. tudományos intézetek 2. kormányszervek 3. jótékonysági szervezetek 4. magánszemélyek A fentiek közül az utolsón kívül mindegyik hasznára lehet az újságírónak, hogy független szakmai véleményekhez juthasson (a tudományos intézetektõl), hivatalos tényekrõl értesüljön (a kormányszervektõl), ismeretekre tegyen szert olyan alternatív, ám mégis hiteles forrásokból, amilyen a Greenpeace vagy az Oxfam (szervezetek és társaságok), vagy éppen archívumokban és adattárokban böngésszen (cégek). Noha az egyének által fenntartott honlapok nem teljesen értéktelenek, mégis az az általános vélemény, hogy többségük szemétre való. A különbséget azoknak a profi újságíróknak a weboldalai képezik, amelyek gyakran tartalmaznak „forró listákat” hasznos honlapokról, de egyéb rendhagyó információt is találhatunk rajtuk. Ilyen például a FACSNET (www.facsnet.org), amely az újságírók olyan hírszolgáltatójaként határozza meg magát, melyet újságírók tartanak fent újságírók számára. Az információt tartalmazó honlapokon kívül olyanok is léteznek, amelyek segítenek tájékozódni a Háló szövevényében. Ezek a böngészõprogramok különbözõképpen épülnek fel. Némelyiket – amilyen a Yahoo vagy az UK Plus – emberek üzemeltetnek, és tartanak karban. Másokat – például az Alta Vistát és az Infoseeket – robotok (számí-

Az újságírás és az új technológiák ⋅ 229 tógépes programok) állítják össze, így tehát emberi beavatkozás nélkül mûködnek. Az elv az, hogy a software letapogatja a Hálót új honlapok után kutatva, majd katalogizálja ezeket. Vannak azután olyan különleges keresõprogramok, amelyek a maguk sajátos témáját emberi és gépi erõ együttes alkalmazásával figyelik. Ilyen többek között a Findlaw (www.findlaw.com). A Hálón tapasztaltan navigáló újságírók gyorsan utána tudnak nézni tényeknek és számadatoknak, háttér-információt gyûjthetnek készülõ anyagaikhoz, szakemberekkel léphetnek kapcsolatba, vagy összevethetik a különbözõ érdekcsoportok véleményeit. Mindezt természetesen számítógép nélkül is megtehetnék, csakhogy sokkal több idõt venne igénybe, és meglévõ kapcsolati tõkéje nélkül az újságíró tehetetlen lenne. A Háló segítségével azonban olyan ismeretekhez jut hozzá, és olyan személyekkel léphet kapcsolatba, ami független tényleges tartózkodási helyétõl.

Hasznos honlapok újságírók számára A lajstrom gyakorlatilag végtelen, és összeállítása egyéni ízlés dolga. A legtöbb Internet-szakértõ – köztük Randy Reddick, a The Online Journalist szerzõje – arra buzdít mindenkit, hogy tapasztaljon ki behatóan két-három keresõprogramot. Az ilyen programoknak rendszerint hírlistájuk is van, amely kapcsolatban áll a legtöbb online szervezettel. A keresõprogramokkal a kormányszervek honlapjaira is viszonylag könnyû rákapcsolódni. Kevésbé ismertek azok a szakhonlapok, amelyek hasznosak lehetnek egy újságírónak, s amelyeket az alábbiakban sorolunk fel. www.networksolutions.com/cgi-bin/whois/whois A honlapról megtudhatják, ki tartja fent az egyes weboldalakat. Egyúttal a regisztrált domainek atadbázisát is feltérképezi, megadja az adott honlap mögött álló domain nevét, címét és telefonszámát, ami segíthet a honlap szavahihetõségének felmérésében. Az újságíró a való világban is utánanéz hírforrásainak, s nem hisz el mindent szíre-szóra, ezt teszi lehetõvé a számítógépek világában ez a roppant hasznos weboldal. Gyakran fontos tényezõ, honnan való az adott honlap. A Szabad Európa Rádió honlapját Washingtonban készítik.

230 ⋅ Carole Fleming www.geocities.com/CapitolHill/Lobby/41179/index.html Ezt a honlapot Danny Rosenbaum oknyomozó újságíró tartja fent, s a szakma hírforrásaként határozza meg önmagát. Számos újságíró elérhetõségét sorolja fel. Van ezenkívül egy Tony Blair dossziéja, amely hatalmas nem-hivatalos információhalmaz a brit miniszterelnökrõl. www.usus.org Az USUS szó szerinti fordításban „általában hasznos” internetes kalauz újságírók számára, s vállalt feladatát teljes mértékben teljesíti is. A honlap ismerteti az Internet történetét, megtanítja a kezdõt a különbözõ kutatási technikák alkalmazására, emellett rendkívül hasznos linkekkel is rendelkezik. www.facsnet.org Ezt a honlapot újságírók hozták létre újságíróknak, hogy segítsék kartársaikat online források követésében. Tanácsot ad az internetes tájékozódásban, s röviden összefoglalja a legjelentõsebb aktuális kérdéseket. Abban is eligazít, mire használható a számítógép egy újságcikk megírásában. www.cais.net/makulow/vlj.html Ezt a honlapot egy internetes guru hozta létre Washingtonban. Közhasznú információk mellett hozzáférést biztosít a Világháló virtuális könyvtárához. Nem más ez, mint weboldalak kiterjedt katalógusa, amely minden elképzelhetõ témát felsorol, ami csak egy újságírót érdekelhet. www.mailbase.ac.uk Ez az Egyesült Királyság felsõoktatásával foglalkozó elektronikus vitafórum. Több levelezõlistát idõközben megváltoztattak vagy megszüntettek. Ennek ellenére az archívumban értékes ötleteket találnak, s különbözõ személyekrõl és témákról, valamint hazai tudósok és kutatóintézetek elérhetõségeirõl értesülhetnek. Hasznos annak az újságírónak, aki szakembereket keres az „áldozataihoz”. www.amazon.com Az Amazon Books online könyvesbolt honlapja, amely a maga nemében a legnagyobb a világon. Megismertet a legfrissebb kiadványokkal, ami a szakemberekkel való kapcsolatteremtés újabb lehetõsége. A szerzõt és a

Az újságírás és az új technológiák ⋅ 231 kiadót ismerve az Infoseekhez (www.infoseek.com) hasonló keresõprogramok segíthetnek ennek pontosításában. Ha beütik a kiadó nevét, hozzájuthatnak a telefonszámhoz, s nemegyszer a honlaphoz és e-mail címhez is. www.foreignwire.com/index.html Ezt a honlapot profi újságírók tartják fent. Világpolitikai eseményekrõl közöl híreket és háttérelemzést. Levelezõlistája ugyancsak hasznos. Jó az archívuma, ahonnan értékes háttérinformációra tehetnek szert. www.nato.int A NATO honlapja, amely jobbára dokumentumok szövegeit közli. Hasznos lehet, mivel a NATO több országban folytat alapkutatásokat, többek között Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. Ezek anyagai olvashatók a honlapon. www.who.ch A WHO honlapja, amely statisztikákat közöl a világ országainak betegség- és droghelyzetérõl. Abban is segítségére lehet az újságírónak, hogy szakembert találjon a különbözõ egyetemeken, kormányszerveknél vagy kutatócsoportokat a világ különbözõ pontjain. www.undcp.org/index.html Ez az ENSZ drogellenõrzõ programjának (United Nations International Drog Control Porogramme) honlapja. www.ifs.univie.ac.at/~uncjin/stats.html A weboldal az ENSZ bûnüldözésrõl és igazságszolgáltatásról tájékoztató információs hálózatának része. Áttekintést találnak itt a világ bûnügyi helyzetérõl, s különbözõ országok bûnügyi statisztikájában böngészhetnek. Az iménti felsorolás is sejtetni engedi, mi mindent találhatnak az Interneten. Sok újságíró mégsem retten el az elektronikus információ talán riasztónak tûnõ dömpingjétõl, hanem egyre jobban beépíti munkájába a Világhálót. Az USUS-t mûködtetõ újságíró-csoport így vélekedik például saját honlapjáról: Az Internet gyakorlatilag nélkülözhetetlenné vált a kutatók számára, s napjainkban ugyanúgy nem tudjuk elképzelni nélküle az életünket, mint, mondjuk, telefon nélkül. Alapvetõ eszköze ez az infor-

232 ⋅ Carole Fleming mációt vagy akár sztorit keresõ újságíróknak, a szakembereknek és bennfenteseknek. Mi keresésrõl beszélünk szörfözés helyett. A különbség az, hogy a keresés célzott a véletlenszerû próbálkozásokkal szemben. A titok nyitja abban rejlik, hogy megtanulják, hogyan kell használni az Internet kiterjedt információs hálózatát. (www.usus.org)

Elektronikus posta Az elektronikus posta, azaz az e-mail fölöslegessé teszi, hogy az újságíró mindenhová odamenjen. Számítógéptõl számítógépig közvetíti az üzenetet az Interneten, nem csoda hát, hogy a legkorábbi alkalmazások között tartjuk számon. Számos szerveren keresztül bonyolíthatják le elektronikus levelezésüket, a lényeg minden esetben ugyanaz: az üzenet, avagy egy egész file egyik felhasználótól a másikhoz kerül. 1992 óta mûködnek az Intereneten a többfunkciós üzenetküldõ kiterjesztések, segítségükkel ma már nem csupán szövegfile-okat lehet továbbítani, hanem táblázatokat és audiovizuális anyagokat is. Ahogy egyre többen kapcsolódnak rá a Hálóra, az e-mail is mind közkeletûbb kommunikációs eszközzé lett. Legfõbb elõnye a gyorsasága, hiszen egy gombnyomásra íróasztalunkhoz hozza a nagyvilágot. A másik a kényelmessége. Akivel kapcsolatba kívánunk lépni, nem muszáj, hogy a maga asztala mögött üljön az üzenet elküldésekor. Mikor azután elolvassa, néhány billentyû beütésével válaszolhat. Nincs szükség többé bélyegre, borítékra vagy telefonszámok megszerzésére, aminek gyakran az a vége, hogy az ember az üzenetrögzítõvel társaloghat. Különösen tengerentúli kapcsolatoknál jönnek szóba ezek a kényelmi meggondolások, hisz az üzenetek idõzónákra való tekintet nélkül jönnek-mennek az Interneten. Emellett az e-mail az alapja a hírcsoportoknak és levelezõlistáknak is. Ezek olyan érdekcsoportokkal hozzák kapcsolatba az újságírót, amelyek nem tartoznak mindennapos ismeretségi körébe. Noha az e-mail az Internet legcsiszoltabb felhasználási területe, amely több mint harminc éve van használatban, azért a mai napig felvet bizonyos problémákat. Mindenekelõtt meg kell szerezni annak a személynek címét, akivel kapcsolatba kívánnak lépni. Bár sok e-mail névjegyzék van az Interneten, ezen a módon továbbra is nehéz nyomára

Az újságírás és az új technológiák ⋅ 233 bukkanni valakinek. A legokosabb felhívni az illetõt vagy a mögötte álló szervezetet, s tõle elkérni a címet. Újabban az internetes keresõprogramok is megkönnyítik ezt a feladatot, ezeken ugyanis rátalálhatnak a keresett személy vagy szervezet honlapjára. További gond, hogy hiába érkezik válasz a kiszemelt e-mail címrõl, ha nem tudják, valóban a keresett személy írta-e vagy csupán egy asszisztense, esetleg alárendeltje. Veszélyes ezért ismeretleneknek elektronikus levelet küldeni. Reddick jegyzi meg ezzel kapcsolatban: Ha sikerült személyes kapcsolatba kerülni a hírforrással, az e-mail innentõl hasznos eszközzé válhat. Tegyük fel, hosszadalmas telefonos vagy személyes interjú után maradnak tisztázatlan kérdések. Ilyenkor meg lehet kérdezni ezekrõl az interjúalanyt egy e-mailben. (Reddick és King 1995:91) Az e-mail a magánélettel és biztonsággal kapcsolatban is felvet kérdéseket. Bár a kommunikáció személyes formájának tûnik, senki nem tudhatja, ki fér hozzá ahhoz az e-mail címhez, amelyhez fordulnak. A mindenkori titkárnõkön és segédeken kívül elolvashatják az elektronikus levelet az operátorok is. Nem egy cég ellenõrzi dolgozói elektronikus postáját, s az Egyesült Államokban akár még az FBI-jal is számolni kell. Talán legismertebb példája ennek az az eset, amikor Oliver North az 1980as évek közepén e-mail üzeneteket tárolt a számítógépén az IránKontragate botrány idején, mikor is az USA túszokért fegyvereket adott cserébe. Bár végül letörölte ezeket a hivatali kompjúterérõl, a nyomozók mégis vissza tudták állítani az elveszett állományokat, s fel is használták õket ellene. Aranyszabály ezért, hogy érzékeny témákat ne érintsenek emailben! Így vélekedik errõl Bill Thompson online újságíró, aki fontos szerepet játszott a Guardian és az Observer honlapjainak elkészítésében: Az újságírót az elektronikus posta sokféleképpen segítheti munkájában, ahogyan a fax, a telefon vagy a vállalati kocsi is megkönnyíti az életet. Ugyanakkor mindegyik eszközt elõvigyázatosan, saját határain belül kell használni. Ha bármelyikre jobban támaszkodunk a kelleténél, vagy semmibe vesszük ezeket a határokat, alaposan meggyûlhet a bajunk.7

234 ⋅ Carole Fleming Hírcsoportok és levelezõlisták A hírcsoportok és levelezõlisták segítségével az újságíró nemhivatalos kapcsolatba léphet emberekkel és csoportokkal. Ezt nevezi a sajtó embere „emberi szempontnak”. A fenti alkalmazások során egyszerre sokakkal lehet elektronikus kapcsolatba kerülni. A levelezõlisták az e-mailt használják fel. Ha egyszer feliratkozik valaki egy listára, a vitafórum valamennyi üzenetét megkapja a csoport többi tagjával együtt. A hírcsoportok – Usenet-csoportok – nem küldenek e-mailt a tagjaiknak, hanem elektronikus hirdetõtáblán közlik híreiket. Ha valaki csatlakozik egy ilyen hírcsoporthoz, a központi szerveren keresztül üzeneteket is feladhat, és elolvashatja a válaszokat. A hírcsoportnak az az elõnye a levelezõlistával szemben, hogy akkor lehet a vitába kapcsolódni, amikor az embernek kedve tartja. Ráadásul az elektronikus postaládát sem tömik tele a levelek. A listáknak is vannak azonban elõnyei a hírcsoportokkal szemben. Többek között az, hogy ugyanazon szakma vagy érdeklõdési kör képviselõi tartoznak ezekbe. Megvan ezért a valószínûsége, hogy a felhasználók ismerik is egymást, ami sokat segít a válaszok hitelességének mérlegelésében. Az sem szorul bõvebb magyarázatra, mekkora haszna van egy újságírónak abból, hogy kapcsolatba kerülhet ilyen-olyan embercsoportokkal. Különösen akkor van ennek jelentõsége, ha a sztori szálai kívül vezetnek az országhatárokon. Egyik hallgatóm például azzal kezdett el foglalkozni, hogyan lehetséges, hogy Angliában és Walesben olyan drámaian megugrott az iskolai kizárások száma. Szerette volna az aktuális helyzetet összehasonlítani más országokéval. Talált is egy levelezõlistát, amely ezzel a témával foglalkozott, és közzétett egy kérést, hogy információra volna szüksége. Nem telt bele egy hét, és válasz érkezett, nem csupán Angliából, de Walesbõl, Ausztráliából, Olaszországból és Kanadából is, amely nemzetközi dimenziókkal mélyítette el tanítványom dolgozatát. Mindehhez a hagyományos módszerekkel legkevesebb hetekre lett volna szükség. Ugyanakkor lehetetlen megítélni a vitacsoportok szakmai hozzáértésének szintvonalát, ezért itt sem árt az óvatosság. Az újságírónak ugyanúgy ellenõriznie kell online-forrásai szavahihetõségét – ha egyszer már hasznosnak találta õket –, mint mindenkor a munkája során. A hírcsoportok közvetett haszna, hogy tágabb rálátást adnak egy-egy feldolgozandó témára. Megeshet, hogy a viták olyan szempontokat is felvetnek, amelyek az újságírónak magának nem jutottak eszébe. A Pen-

Az újságírás és az új technológiák ⋅ 235 tagon annál inkább tudatában van ezeknek a lehetõségeknek, olyannyira, hogy rendszeresen szemmel tartja a hírcsoportokat, s részben ötletbörzeként, részben hangulatjelentésként használja fel õket.8

Hasznos hírcsoportok és levelezõlisták A levelezõhálózathoz úgy csatlakozhatnak, hogy üzenetet küldenek a szerver e-mail címére, és feliratkoznak a listára. Ezt követõen megkapnak minden egyes levelet, amelyet bárki a hálózatnak küld, amiként az önök összes üzenete is eljut minden egyes taghoz. Ez azzal járhat, hogy naponta több tucat levelet kell kiüríteniük elektronikus postaládájukból, legyenek ezért óvatosak! NICAR-L: vitatémája az oknyomozó újságírás, e-mail címe: [email protected]

NEWSLIB: vitatémája a megfelelõ témák felkutatása, e-mail címe: [email protected]

FOI-L: vitatémája az információ-áramlás szabadsága, e-mail címe: [email protected] A www.dejanews.com hírcsoportok jegyzéke.

FTP Az FTP (File Transfer Protocol), azaz az állománytovábbító protokoll voltaképpen olyan programnyelv, amely különbözõ operációs rendszereket használó számítógépeket tesz egymással kompatibilissé. Ez az Internet legkevésbé felhasználóbarát alkalmazása, amelyhez tetemes mértékû számítógépes szaktudásra és FTP-software-re van szükség. Az FTP-t általában kutatóintézetek vagy könyvtárak file-jainak lehívására szokás használni. A fõ gond annak ismerete, mire is van tulajdonképpen szüksége a felhasználónak, és hol talál rá erre, mivel a képernyõn mindössze a file-ok jegyzéke jelenik meg, a tartalmukat azonban ebbõl nehéz kideríteni. Szerencsére a legtöbb intézmény és könyvtár napjainkban már jelen van a Világhálón, amelyhez sokkal egyszerûbb hozzáférni.9

236 ⋅ Carole Fleming Profi adatszolgáltatók Most, hogy akkora az információs dömping az Interneten, nem csoda, hogy az elmúlt néhány évben gomba módra szaporodnak el az adatszolgáltató vállalkozások. Ezek jobbára drágák, ezért a legtöbb szerkesztõségben szakemberre bízzák használatukat. Ugyanehhez az információhoz általában ingyen is hozzá lehetne férni, csak jókora idõráfordítás árán és persze némi hozzáértéssel. Az újságíró esetleg egy álló napon át kutakodhat az online újságok archívumában, hogy háttéranyagot szerezzen arról, mennyiben szegik meg az óvodákban a szabványelõírásokat. Ugyanezt az információt a Nexushoz hasonló profi adatszolgáltató egy óra alatt produkálja… csak éppen nem ingyen. Hasonlóképpen, ha egy angol újságíró valamely vállalat anyagi helyzetérõl kíván tájékozódni, megszerezheti az erre vonatkozó adatokat a Company House CD-ROM-járól és valamit az Interneten is talál, ugyanezt azonban sokkal átláthatóbb formában tálalja a Dun and Bradstreet adatszolgáltató vállalkozás. A hasonló cégek hasznossága nem kétséges, aminthogy az sem, hogy többségükben olyan borsos áron mérik szolgáltatásaikat, amelyet egy szabadúszó újságíró nem tud megfizetni. Fõként hírszerkesztõségek élnek tehát velük, ahol rendkívül gyorsan van szükség az információra.

Elektronikus táblázatok és adatbázisok A tények és számadatok ügyetlen tálalása elködösítheti a közzétett anyagot, fõként, ha erre az információ-szolgáltató törekszik is, mivel ez áll érdekében. Itt léphetnek játékba az elektronikus táblázatok és adatbázisok, amelyek lehetõvé teszik az újságíró számára, hogy önállóan is hozzájuthasson adatokhoz és elemezhesse azokat, ráadásul anélkül, hogy végtelen órákat kellene a számológépe mellett töltenie. A táblázatok felhasználhatók az olyan számszerû adatok elemzésére, amilyen az országos vagy önkormányzati költségvetés, egy cég anyagi helyzetének mutatói, a köztisztviselõk fizetésének vagy a bûnözés arányának alakulása, alkalomadtán pedig egy-egy népszavazás eredményei. Az adatbázisokat mûködtetõ rendszerek voltaképpen elektronikus irattárak, kartotékszekrények, amelyek szervezetten tálalják az információt. Ha például egy riportert egy környék hanyatlása érdekli, mindenekelõtt megnézi az elmúlt évek bûnözési statisztikáját rögzítõ tábláza-

Az újságírás és az új technológiák ⋅ 237 tokat, s összehasonlítja azokat egy másik környék adataival. A táblázatok segítségével eldöntheti, nõtt-e vagy sem a bûnözés a vizsgált környéken. Amennyiben igen, az adatok birtokában már kifaggathatja a rendõrséget, tesz-e valamit a helyzet javítására. Ugyanez az adat egy adatbázisban újfajta nézõponttal ajándékozhatja meg az újságírót. Ha lehívja például egy adott bûntett helyszínével, elkövetési módjával, idõpontjával, az áldozatok nemével, korával, fajával és lakhelyével kapcsolatos adatokat, mindebbõl megítélheti, hogy a szóban forgó környéken milyen típusú bûntett – erõszakos bûncselekmény, kocsilopás, betörés, faji villongás vagy családon belüli erõszak – jelenti a fõ gondot. Az adatbázis alapján arról is fogalmat alkothat magának az újságíró, melyik utcákban a legkockázatosabb otthagyni az autót, hol a legnagyobb a betörések aránya, és hol a legveszélyesebb egyedül járni-kelni. A fenti információk hatékony fegyvert adnak a kezébe, amikor az illetékeseket a környék biztonságáról kérdezi. Adjuk át a szót Neil Reisnernek, a Miami Herald munkatársának: A személyi számítógépek adatfeldolgozó eszköztára a világ valamennyi újságíróját abba a helyzetbe hozza, hogy elemezheti a birtokában lévõ információt, mélyenszántóbb kérdéseket tehet fel az interjúalanyoknak, ezáltal anyagai is mélyebbre hatoljanak, és többet mondjanak. Mindez egyenrangúvá avatja a sajtó emberét a hivatalnokokkal, ami kiegyenlíti az esélyeket. (Reisner 1997) Amerikában az újságíró szakma – mint általában minden számítógépes információt – kiterjedten használja a táblázatokat és adatbázisokat. Nagy-Britanniában mindezt rendkívül mértékben megnehezíti az adatvédelmi törvény, amelyet a helyi hatóságok ki is használnak, hogy megtagadják elektronikus adatok kiszolgáltatását a sajtónak.10 Amerikában a riporterek rutinszerûen kapnak digitális adatokat hivataloktól. Így értesülnek például a városi tanács költségvetésérõl, politikai kampányok finanszírozásáról, államszerzõdésekrõl, születési, halálozási, házasodási és válási statisztikákról vagy éppen szavazási adatokról. Mindez rendkívüli mértékben kitágítja a riporterek mozgásterét, s többhavi vizsgálódást takaríthat meg nekik. A leghíresebb ide vonatkozó esetre St. Louisban került sor, ahol egy újságíró kapcsolatba hozta a halálozási statisztikát a szavazási adatokkal, s azt találta, hogy a legutóbbi választásokon „holt lelkek” is szavaztak, éspedig szép számmal.11

238 ⋅ Carole Fleming Ugyanakkor van jele annak, hogy Nagy-Britanniában is változóban a helyzet. Néhány helyi önkormányzat például ráteszi a honlapjára a bizottsági jegyzõkönyveket, s erre a sorsra jutnak a fellebbviteli bíróságok végzései is. Reménykedhetünk, hogy idõvel a periratok szintén hozzáférhetõek lesznek az Interneten.12 Ha mindez nem volna elég, a kormányok honlapjai ugyancsak szép számú adatot közölnek. Az egyes országokra vonatkozó adatokat az ENSZ, a WHO és az Unió weboldalain érdemes keresni. Az is megesik, hogy a szóban forgó információ nem elektronikusan áll rendelkezésre, hanem nyomtatásban. Az újságíró elkészítheti saját adatbázisát is, ha begépeli a számítógépébe az olvasott információt. Még így is idõt nyer, mert a gép messze gyorsabban elemzi az adatokat, mint a számológéppel, papírral és tollal felszerelt ember.

A jövõ zenéje Miközben a fent leírt eszközök az újságíróknak is rendelkezésére állnak, fontos hangsúlyoznunk, hogy a jóléti társadalmakban az újságírók nem rendelkeznek különleges elõjogokkal az átlagpolgárral szemben. A gondot éppenséggel az információ túlzott bõsége okozza. Trevor Haywood, a Közép-Anglia Egyetem humán információs rendszerek tanszékének professzora a következõ találó hasonlattal jellemzi a helyzetet: „Azokra a régi képregényekre emlékeztet ez, ahol a farmer nagy kaliberû rozsdás mordályával beledurrant a levegõbe, de nem lõ semmit, ehelyett állatok özöne potyog alá az egek magasából”.13 Mindez azzal jár, hogy a jövõben „a sajtó (a nyomtatott és elektronikus egyaránt) egyik fontos szerepe az információ megszûrése lesz egy adatoktól hemzsegõ domainben. Az újságírás szerepe ebben a közegben már nem a tények közlése, hanem jelentésük boncolgatása” (Bardoel 1996:297). Philip Meyer úgy véli, hogy ennek az „információs túlterheltségnek” a legyõzéséhez az újságírónak el kell sajátítania a társadalom- és viselkedéstudomány eszköztárát. Így lehet csak „precíz szakember”, s így számolhat le a szakma kettõs rákfenéjével, a passzivitással (amely arra készteti, hogy beérje a hivatalos közlésekkel) és a hiszékenységgel (készpénznek is vegye ezeket). Ez nem jelenti azt, hogy az újságírónak fel kell adnia munkájában a tárgyilagosság követelményét, ahogy az az 1960-as évek „új újságírásában” történt,14 maradjon csak tevékeny a helytálló információ utáni vadászatban, s ne elégedjen meg a készen kapottal. Nem szólva arról, hogy az ilyen elõre megcsócsált adatokat az ér-

Az újságírás és az új technológiák ⋅ 239 dekelt felek teszik közzé, akik mindent elkövetnek azért, hogy az õ változatukat közölje le a média. Meyer (1991) a következõkre mutat rá: A sajtó legtöbb mai bírálója azt kifogásolja, hogy a médiát túlontúl elkábítják a pergõ nyelvû sajtószóvivõk és a politikai hatalom. Így az õ elvárásaik szabják meg, mibõl lesz hír, és mibõl nem. A média a manipuláció ellen csak önbizalma növelésével védekezhet. Önbizalomra pedig mindenekelõtt tudással lehet szert tenni. Ezt a tudást a technológia ma minden nehézség nélkül biztosítja. Brian McNairt idézve: „az Internet megjelenése hatékonyan rombolja le azt a hagyományos kontrollt, amelyet az elit valaha az információ és terjedése felett gyakorolt” (McNair 1998:141). Tom Koch ennél is tovább megy következtetéseiben, amikor kijelenti, hogy az új technikák olyan tudással vértezik fel a riportert, amely egyenrangú vagy éppen nagyobb az interjúalanyénál. Ez azt vonja maga után, hogy az újságíró többé nem szorul a sajtóreferensek – rendõrségi, tûzoltósági, kórházi és más szóvivõk – közléseire, de a sztori közvetlen érintettjeinek változatát sem kényszerül elfogadni. Ehelyett gyorsan és fájdalommentesen juthat független szakvéleményhez, ami megadja számára a lehetõséget, hogy ura legyen anyagának. Adjuk át a szót magának Kochnak: Ez a lehetõség minimum arra jogosítja fel az újságírókat és szerkesztõket, hogy elektronikus háttérinformációik révén megkérdõjelezzék a hivatalos álláspontot, bármilyen magas állású hivatalnoktól származzon is az. (Koch 1991:118) Ez derült ki a már emlegetett Clinton–Lewinsky botrány során vagy épp Nagy-Britanniában, ahol William Strawt, Jack Straw miniszter fiát, az 1997-es cannabis-botrány fõszereplõjét az Interneten „egy kormánytisztviselõ fiaként” emlegették, dacára a kormány minden erõfeszítésének, amely megkísérelte eltitkolni a fiú kilétét. Egy bizonyos szempontból tehát a technológia felszabadítja az információt. Gondoljuk azonban meg, hogy ez a felszabadulás nem általános érvényû. Ráadásul csak azért, mert az információ elektronikusan hozzáférhetõ, még nem jelenti azt, hogy elfogulatlan is. Ugyanígy vélekedik Trevor Haywood:

240 ⋅ Carole Fleming Ügyeljünk arra, hogy a média tartalomszolgáltatói szinte naponta szövetséget kötnek azokkal, akik fenntartják az apparátust, vagy akik a kapcsolatot biztosítják a hálózattal. Erõs a gyanúm, hogy ez a szövetség inkább alapul a nyereségen, mint holmi magasröptû eszméken vagy nemes emberbarátságon. (Haywood 1997:8) Korai példája ennek a Microsoft Cityscope elnevezésû online magazinja, amely 1995-tõl jelenik meg. Azóta mind Nagy-Britanniában, mind Amerikában csaknem valamennyi jelentõs publikáció elektronikusan is nyilvánosság elé kerül, dacára annak, hogy kevesen tesznek szert ebbõl közvetlen jövedelemre (ha van ilyen egyáltalán). A kiadók célja nem is ez, hanem, hogy jelen legyenek az Interneten, s ezáltal is éreztessék befolyásukat. Haywood arra is rámutat, hogy az Internet-felhasználás mindenekelõtt a jóléti társadalmakra korlátozódik. Ezzel szemben minden ezredik afrikaiból csupán kettõnek van Internet-hozzáférése, õk is jobbára DélAfrikában laknak. Mi több, a nyugati országokban is csak azok kapcsolódnak rá az Internetre, akik ezt megengedhetik maguknak. Adjuk át a szót ismét Haywoodnak: „Az Internetben nagy meggazdagodások lehetõsége rejlik, errõl azonban egyelõre kevés megbízható adat áll rendelkezésünkre. Nem tudjuk, hogy valamennyi gazdasági csoport ugyanolyan jól jár-e” (Uo.:26). Tény és való ugyanakkor, hogy mind Nagy-Britanniában, mind Amerikában a számítógép és az Internet mindennapos munkaeszközzé lett a szerkesztõségekben. Bruce Garrison, a Miami Egyetem munkatársa 1997-ben közreadta kutatási eredményeit arról, miként gyûjtik a híreket az amerikai napilapok: Az Internet nem csupán egy a sok új szerkentyû közül, amit az újságíró használ, hanem az információgyûjtés pótolhatatlan eszköze. Rövidesen eljön az idõ, amikor a Világháló, az elektronikus posta és egyéb Internet-elemek minden újságszerkesztõségben jelen lesznek az olyan kipróbált segédeszközök mellett, mint a lexikonok és a telefon. (Garrison 1997) Az Internet-használat fontosságáról árulkodik a Reuters új amerikai házirendje, amely megköveteli alkalmazottaitól, hogy a munkaidõbõl naponta félórát töltsenek el az Internet elõtt, hogy naprakész informáci-

Az újságírás és az új technológiák ⋅ 241 óik legyenek az új honlapokról. Ugyanakkor egy felmérés, amelyet London Városi Egyetemének újságíró szakán végeztek el 1997-ben, azt találta, hogy Nagy-Britanniában az újságírók kevésbé élnek az Internet adta lehetõségekkel, mint amerikai kollégáik. Ám még rájuk is igaz, hogy A jelek arról vallanak, hogy az Internet lassan átformálja az újságírást, amennyiben új forrásokkal látja el a sajtót. A közlések szemhatára szintén átfogóbb lett. A terroristákkal foglalkozó honlapok például olyan háttéranyagokat tartalmaznak, amelyekrõl korábban álmodni sem lehetett, s az újságok online változatai teljes szövegek közreadásával kísérleteznek.15 A felmérés azt találta, hogy Nagy-Britanniában elsõsorban a szabadúszó újságírók vagy vidéki kis lapoknak dolgozó kollégáik használják az Internetet. E két csoport közös vonása, hogy nincsenek nagy kivonat-archívumaik, mint az országos lapoknak, s anyagilag is szûkösebb helyzetben vannak. A nagy lapok munkatársai saját adattárukra támaszkodhatnak háttéranyagok gyûjtésénél (ez esetben mindegy, hagyományos formában vagy elektronikusan tárolják-e ezt). Arra is van pénzük, hogy igénybe vegyék a profi adatszolgáltatókat, ezt a luxust sem egy szabadúszó, sem egy kis vidéki lap nem engedheti meg magának. Mindez azt jelenti, hogy az Internet megint csak kiegyenlít egyenlõtlen erõviszonyokat, s pénztárcájától és mûködési helyétõl függetlenül egyenlõ helyzetbe hozza a sajtó embereit. Nagy-Britanniában az elsõ nagy intézmények egyike, ahol az újságírók Internetet használtak, a News International volt. Gertrud Erbach, a cég információs igazgatója, így beszél errõl: A News International legtöbb újságírójának van hozzáférése az Internethez. Hasznos segédeszköz ez, ha eltekintünk a sok fölösleges információtól, amely elárasztja. Osztályunk alkalmazottai naponta rácsatlakoznak az Internetre, hogy választ adjanak különbözõ kérdésekre. Szolgáltatásunkat egyre többen veszik igénybe. Az Internet mellett a News International Intranettel is rendelkezik a szerkesztõk számára.17 Ez rendszeresen frissített Internet linkekkel van ellátva a különbözõ témák szerint, s az aktuális nagy sztorikhoz kapcsolódó honlapokat is felsorolja. A Stephen Lawrence gyilkosság idején például több link a McPherson-jelentéssel foglalkozott, míg a jugoszláv há-

242 ⋅ Carole Fleming ború során koszovói honlapok linkjeit adták meg. A kisebb szerkesztõségeknek szintén javára válik az Internet. Nigel Pickover, az Eestern Counties Newspapers – amelyhez több hetilap és esti lap tartozik DélkeletAngliában – szerkesztõje úgy véli, az Internet alapvetõen átformálta kollégái munkamódszerét és az általuk hozott anyagok természetét. Egy olyan helybéli lakos esetét hozza fel példa gyanánt, aki az izraeli Negev sivatagban járt jótékonysági körúton, s e-mailen küldte haza jelentéseit Ipswichbe. A másik példa annak a riporternek az esete, aki Bostonba repült el egy bûnözõ nyomában. Érkezése elõtt az Interneten figyelte a nyomozás elõrehaladását. Így teremtett kapcsolatot a Boston Globe munkatársaival, akik megérkezése után segítségére voltak a helyszínen. Pickover elismeri ugyan, hogy mindez talán az Internet nélkül is megvalósult volna, mégis hisz abban, hogy az Internet javít a minõségen. „Csak a bolondok és azok, akik nem valók újságírónak, ódzkodnak egy ilyen nagyszerû segédeszköztõl – jelenti ki a szerkesztõ. – A napilapok megmunkálásában az utóbbi negyedszázad alatt két nagy változás történt, a számítógépes alapú szerkesztés és levilágítás, valamint az Internet.”18 Danny Rosenbaum oknyomozó újságíró elismeri, hogy az Internetfelhasználás terén Amerika megelõzi Nagy-Britanniát, õ azonban hisz abban, hogy ez a helyzet a jövõben változhat: „Úgy vélem, hogy az Internet a késõbbiekben értékesebbnek bizonyul, mint jelenleg. Pillanatnyilag abban segít a leginkább, hogy az újságíró rátaláljon a témára, és ötletekre tegyen szert másoktól”.19 Rosenbaum úgy érzi, munkáiban – melyek közé a Channel 4-nak készülõ dokumentummûsorok is tartoznak – nagy hasznára voltak az újságírói levelezõlisták. A kormányszervek adatbázisaiból szintén több ízben merített. Ide tartoztak a börtönhalálok; olyan halálos autóbalesetek, amelyekbe a rendõrség is belekeveredett, a methadone-nal való visszaélés; valamint rosszul vezetett, esetleg csaló jótékonysági szervezetek viselt dolgai.

Zárszó Az elmúlt két évtizedben általános volt az aggodalom Európában és Észak-Amerikában a média kommercializálódása, az információ áruba bocsátása és általában a minõségi újságírás hanyatlása miatt. A médiakritikusok, mint Anthony Sampson is, a verseny élesedésének, a hirdetõk által kifejtett nyomásnak valamint a hatalom központosodásának” róják fel mindezt (1996:49). Sampson különösen azt siratja, hogy a politikai

Az újságírás és az új technológiák ⋅ 243 elemzések, a nagyvilág hírei és az oknyomozó riportok átadták helyüket a kis színeseknek és pillanatok alatt lezavart hírösszefoglalóknak. A szerzõ az új technológiától várja a megváltást: „Ha a tömegtájékoztatás enynyire eltorzult és lezüllött, reménykedjünk, hogy talán az Internet és az e-mail lesz az, amely az újfajta technikai lehetõségek birtokában megment minket a hagyományos média visszáságaitól, s segítségünkre lesz abban, hogy megbízhatóbb információs hálózatot építsünk ki világszerte” (1996:51). Noha talán túl sokat vár, remélem, sikerült meggyõzõen bebizonyítanom, hogy az Internet és a számítógép segítségére lehet az újságírónak, s megszabadítsa napjaink újságírásának gazdasági, politikai és szakmai megszorításaitól. Az oknyomozó újságírók számára az Internet világméretekben biztosít hozzáférést a legkülönbözõbb forrásokhoz, s ezáltal tárgyilagosabb szemléletre nyújt lehetõséget. Miközben az újságírók háttéranyagokat keresnek a Neten, könnyebben jutnak információhoz, így kérdéseik is találóbbak és mélyenszántóbbak lesznek. Az Internet azt is megkönnyítette, hogy a megfelelõ embert lehessen meginterjúvolni: hivatalnokokat, szakembereket, „áldozatokat”, akikre az újságíró a különbözõ hírcsoportok révén talál rá. Ennél is fontosabb azonban, hogy a szemlélet egésze is tárgyilagosabb lett. Eddig az újságírók az egyik informátortól beszerzett ismeretet a másikéval vetették össze, e módszert „double sourcing”-ként emlegetik, ámde a tér- és idõ korlátai jócskán megnehezítik ezt. Az Internet átlép e határokon, ezáltal is megkönnyítve az újságírónak, hogy rátaláljon a megfelelõ hírforrásra. Az eddigieknél is jelentõsebb szempont, hogy az Internet új fórumot biztosít a sajtó emberének, hogy olyan anyagait is közzétegye, amelyeket a hagyományos média nagy valószínûséggel érzékenynek ítélne, vagy megkerülje a cenzúrát a politikai forrongás és elnyomás történelmi pillanataiban. Ez bizonyosodott be Szerbiában, 1996 decemberében, amikor Szlobodan Milosevics jugoszláv elnök megpróbálta elhallgattatni a Radio B-92 független szerb rádióállomást, hogy ne közvetítsen a városi választások érvénytelenítése miatt rendezett tömegtüntetésekrõl. A rádióadót kikapcsolták ugyan, de sikerült feltennie a riport nyomtatott változatát a honlapjára. Ezzel egy idõben a RealAudión is megkezdte online híradását. Közben természetesen a szerb kormány sem maradt tétlen, s mindent elkövetett, hogy a hazai Internet-felhasználók ne férjenek hozzá a veszedelmes honlapokhoz. Ellenlépésként a Radio B-92 és társai a „tükrözés” másutt emlegetett módszerével éltek, azaz más weboldalakra másolták át eredeti anyagaikat. Az adó hõstetteinek sora

244 ⋅ Carole Fleming ezzel még nem ér véget, a csúcs az volt, amikor 30 000 felhasználót sikerült toboroznia levelezõlistájára.20 A technikai haladás árnyoldalai közé tartozik, hogy miközben az újságíró könnyebben jut mások nyomára, õ is egyszerûbben ellenõrizhetõ. Valahányszor valaki rácsatlakozik az Internetre, kiadja magát; tudni lehet többek között hollétérõl, és arról, hogy mi foglalkoztatja. Az elnyomó rendszerekben tehát a technika is a zsarnokokat szolgálja. Fennáll továbbá annak a veszélye, hogy a leellenõrizetlen hírforrástól hamis információk származnak. Mégis leszögezhetjük, hogy a technika fejlõdése az egyenlõség és szabadság irányában hat, s olyan közösségi fórum – elektronikus közösség – kezd formálódni ennek nyomán, amely megközelíti Jürgen Habermas nyilvánosság-meghatározását. A Habermas-féle közvélemény fórumaihoz mi sem gátolta a hozzáférést, ennek körén belül nem létezett társadalmi egyenlõtlenség, végül minden jelentõs témát fel lehetett vetni, és meg lehetett vitatni itt. Az így vázolt társadalmi nyilvánosság autonóm is, azaz nem hat rá sem politikai, sem gazdasági nyomás. A tudás és információ szabad áramlásának rég letûnt világa ez.21 Habermas kritikusai rámutattak ugyan, hogy már a 17. századi kávéházakban – melyek e teória sarkalatos pontját képezik – sem volt ilyen idilli a helyzet, hiszen csupán egy zártkörû közösség számára biztosítottak vitafórumot, amely mindenekelõtt a hímnemû polgárság és nemesség soraiból került ki. Mindamellett a habermasi modell a demokrácia olyan ideálképét vázolta fel, amelyért érdemes küzdeni. Az Internet szintén nem korlátlanul hozzáférhetõ mindenki számára. Csupán azoknak áll rendelkezésére, akik meg tudják vásárolni a szükséges hardware-t. Nagyjából és egészében a jóléti társadalmak polgárairól van tehát szó. A Net pillanatnyilag mégis olyan fórumot biztosít, amelynek körén belül igenis létezik szabadság és egyenlõség. Habermas kávéházával szemben ráadásul térbeli és földrajzi korlátai sincsenek. Ha egyszer valaki rácsatlakozik az Internetre, senki nem mondja meg neki, mirõl vitatkozhat, vagy hogy ki vehet részt ezekben a vitákban. Jószerével azt is hozzátehetjük, hogy politikai és piaci kontroll alatt sem áll. Ez a „szabadság” természetesen másféle gondokat vet fel, például a jó ízlését, az illendõségét és a kulturális imperializmusét. Mindezek megoldása a jövõ feladata. Mindenesetre az információ és tudás szabad cseréjének közegeként az Internet szemlátomást megfelel a polgárok elõtt nyitva álló nyilvánosság ismérveinek. Hogy azután a gazdasági és hatalmi érdekek nem változtatnak-e a

Az újságírás és az új technológiák ⋅ 245 helyzeten a továbbiakban, szintén nem a jelen gondja. Így értékeli a dolgok állását Brian McNair: Az elkövetkezõ évek megmutatják, merõ utópiáról van-e szó, vagy épp a nehezen szabályozható és elnyomható technikai fejlõdés felszabadító hatásával állunk szemben. Létrejött tehát egy olyan közeg, amelyrõl korunkban egyedül mondhatjuk el, hogy ment a gazdaság és elit ama elnyomásától, amelyet a média minden más ágazata megszenved. (1998:142) Bárhogy légyen is, a technikai haladás kecsegtetõnek mutatja az oknyomozó újságírásra váró jövõt. Az Amerikai Oknyomozó Újságírók és Szerkesztõk Társasága találóan és szellemesen jellemzi a szakma nehézségeit: Kilenctized-részt favágás ez is. Végtelen órákat görnyedezünk a legjelentéktelenebb okiratok fölött, hosszadalmas tárgyalásokat folytatunk kertelõ bürokratákkal, hírforrásaink vagy semmitmondók, vagy zavaros gondolkodású újmódi keresztes lovagok. Átvirrasztott éjszakák, elhûlt kávék, kátyús, zötyögõ országutak és néhanap, néhanap átütõ siker. (idézi Northmore 1996:10) A ma rendelkezésre álló technológia istennek hála fölöslegessé tette a fenti – egyébként tömör és velõs – meghatározást. Jegyzetek 1

Példa erre Rupert Murdoch, aki – mikor 1997-ben Hongkong kínai kézre került – megtagadta Chris Patten kritikus hangvételû beszámolójának megjelentetését, mivel épp ekkor tárgyalt a kínaiakkal mûsorszóró jogok vásárlásáról, és nem akarta felbosszantani õket. 2 Ld. pl. Tindall és Shi 1989, 118 és 124. 3 Idézi Journalism and the Internet, www.soi.city.ac.uk/~pw/j1_results.html. 4 Netmedia 97, City University, London, 1997. július 3–4. 5 A Journalism and the Internet számadatai, www.soi.city.ac.uk/ ~pw/j1_results.html. Az Internet méretei óriási vitát kavartak. Az eredmények azért eltérõek, mert többféle mérési módszerrel próbálják ezt felbecsülni.

246 ⋅ Carole Fleming A tényleges számadatokat lehet ugyan vitatni, az Internet folyamatos térnyerését azonban nem. 6 Journalism and the Internet. 7 Uo. 8 Uo. 9 Bõvebben az FTP-rõl ld. Reddick és King 1995. 10 Noha többen kételkednek abban, hogy a helyi hatóságok és más hivatalos testületek megtagadják az elektronikus információ kiadását, a gyakorlat mégis ez, mivel egyelõre nem született a kérdést szabályozó hivatalos rendelkezés. 11 Az esetrõl a „Dead or Alive: City’s Ineligible Voters Number” (Élve vagy halva: a város választásra nem jogosult szavazói) címen jelent meg Tim Novak és George Landau tollából, a St. Louis Post-Dispatch 1990. szeptember 9-i számában. 12 Saville fõállamügyész a brit jogtörténetben mérföldkõnek számító lépésre szánta el magát 1998 júniusában, amikor egy fellebbviteli bírósági döntést feltetetett a Világhálóra. Ld. „Wig, Gown and Laptop” (Paróka, talár és a laptop), Duncan Campbell cikke a The Guardian Online 1998 augusztusi számában (www.guardian.co.uk). 13 Az Ameritech Information Society elsõ találkozóján elhangzott elõadás, Edinburgh 1997. 14 Ilyen volt például a Tom Wolfe által vázolt és propagált újságírás, ahol az újságírók közvetlen tapasztalataikról számolhatnak be. Ld. Wolfe és Johnson 1975. 15 Jorunalism and the Internet, www.soi.city.ac.uk/~pw/j1_results.html. 16 Interjú a szerzõvel, 1998 október. 17 Az Intranet vállalati honlap, amely csak a dolgozók számára érhetõ el. 18 Interjú a szerzõvel, 1998 október. 19 Interjú a szerzõvel, 1999 május. 20 Az információt Julie Moffet 1999 januárjában a www.rferl.org honlapon megjelent cikkébõl – „Big Brother Watches the Internet in Belgrade” (A Nagy Testvér szemmel tartja az Internetet Belgrádban) – vettük. 21 Ez természetesen Habermas elméletének csak rendkívül leegyszerûsített változata. Bõvebben ld. Habermas 1989.

Bibliográfia Bardoel, J. (1996): Beyond journalism: a profession between information society and civil society. Europeean Journal of Communication, 11 (3):283–302. Boyd,Barrett, O.–Newbold, C. (eds.) (1997): Approaches to Media. London: Edward Arnold. Curran, J.–Seaton, J. (1995): Power without Responsibility: The Press and Broadcasting in Britain. Routledge: London. Garnham, N. (1979): Contribution to a political economy of mass communication. Media, Culture and Society, 1 (2):130–34.

Az újságírás és az új technológiák ⋅ 247 Garrison, B. (1997): Online news gathering trends in American newspapers. http://gehon.ir.miami.edu/com/car/stpete.htm. Golding, P.–Murdock, G. (1996): Culture, communications and political economy. In: J. Curran–M. Gurevitch (eds.): Mass Media and Society. 2. kiadás. London: Edward Arnold. Habermas, J. (1999): A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Budapest: Osiris. Hall, S. (1982): The rediscovery of „ideology”: the return of the repressed in media studies. In: M. Gurevitch, T. Bennett, J. Curran, J. Woolacott (eds.): Culture, Society and the Media. London: Methuen. Haywood, T. (1997): Praise the Net and Pass the Modem. Edinburgh: Merchiston Publishing. Koch, T. (1999): Journalism in Twenty-First Century. London: Amadantine Press. McCombs, M. E.–Shaw, D. L. (1972): The agenda-setting functions of mass media. The Public Opinion Quartery, 36 (2). Újranyomva, in: O. BoydBarrett–C. Newbold (eds.) (1997): Approaches to Media. London: Edward Arnold:154. McNair, B. (1998): The Sociology of Journalism. London: Edward Arnold. Meyer, P. (1991): The New Precision Journalism. Bloomington: University of Indiana Press. Moffett, J. (1999): Big Brother watches the Internet in Belgrade. www.frelr.org, 1999 január. Nicholas, D. (1998): Journalism and the Internet. www.soi.ac.uk. Northmore, D. (1996): Lifting the Lid: A Guide to Investigative Research. London: Cassell. Reddick, E.–King, E. (1995): The Online Journalist. Forth Worth–London: Harcourt Brace. Reisner, N. (1997): Introduction to computer-assisted reporting. A NetMedia 97-en elhangzott elõadás, City University, London, július 3–4. Sampson, A. (1996): The crisis at the heart of our media. British Journalism Review, 7 (3):42–51. Smythe, D. (1981): Dependency Road:Communications, Capitalism, Consciousness and Canada, Norwood, New Jersey: Alblex. Tindall, G. B.–Shi, D. E. (1989): America. 2. kiadás. London: W.W. Norton:118, 124. Wolfe, T.–Johnson, E. W. (1975): The New Journalism. London: Picador.

További ajánlott olvasmányok Reddick, R.–King, E. (1995): The Online Journalist. Forth Worth–London: Harcourt Brace.

2. RÉSZ

AZ OKNYOMOZÓ ÚJSÁGÍRÁS GYAKORLATA

10. A vállalati korrupció felderítése A BBC File on Four címû mûsora alapján Hugo de Burgh

A rádió az Egyesült Királyságban A BBC 1922-ben alakult meg közszolgálati médiumként, éspedig azért, mert az USA kereskedelmi rádiózása abban az idõben hatalmas káosz volt (Franklin 1997:117), s így intõ példa gyanánt szolgált. A BBC rádió fejlõdésére meghatározóan hatott az elsõ fõigazgató, Lord Reith személye, aki nemzedékének egyik kiemelkedõ képviselõje volt. A második világháborút követõen azután a BBC a televíziózás kezdeteit befolyásolta. Lord Reith azt vallotta, hogy a rádió feladata a „tájékoztatás, nevelés és szórakoztatás”. Tájékoztatáson tárgyszerû felvilágosítást értett, amelynek alapján az állampolgárok önálló döntéseket hozhatnak. A rádió feladata volt ugyanakkor, hogy az erkölcs és a jó ízlés hazai védõbástyája legyen. Ebben az igazgatót saját presbiteriánus ösztönei segítették. Arról is gondoskodott, hogy a minõség mindig elõbbre való legyen a nyereségnél. A közszolgálati mûsorszolgáltató mûködését számos intézkedés szabályozta. Közülük is kiemelkedtek a Crawford-jelentés alapján hozott törvények, amelyek jogi kereteket biztosítottak ahhoz, hogy Reith álma valóra válhasson. A politikától való függetlenedést független igazgatótanács biztosította, amelynek legfõbb feladata az volt, hogy mentesítse a BBC-t minden esetleges politikai befolyás alól. Az anyagi alapokról tízévente megújított alapú közpénzek gondoskodtak, így a BBC nem szorult rá a pénzcsinálásra. Az 1926-os általános sztrájk idején Reith-nek sikerült megakadályoznia, hogy a hatalom átvegye a rádiót. Ehhez az intézmény önállóságát hangsúlyozta, anélkül azonban, hogy szembehelyezkedett volna a kormánnyal. Szerencsés pillanat volt ez a BBC történetében, amely egész további fejlõdését meghatározta. Az 1930-as években és a második világhá-

252 ⋅ Hugo de Burgh ború idején az egész ország a BBC-t hallgatta. A háborúból már mint a hazai közvélemény egyik legfõbb szócsöve került ki, amelyet bel- és külföldön egyaránt nagy tisztelet övezett mûsorai és riportjai magas színvonala miatt.1 Az 1960-as években a televízió és a technológiai fejlõdés versenytársakat állított a BBC oldalára. A társadalmi-kulturális fejlõdés ugyancsak e fenyegetõ tényezõk közé tartozott. Ekkor vetette meg lábát a pop zene, ekkoriban terjedt el a reklám olyan mértékben, hogy már kihatott a média további fejlõdésére, s ekkortól számítjuk a modern fogyasztói társadalom kialakulását. 1967-ben a Pilkington bizottság helyi rádióadó beindítását javasolta. Még ugyanebben az évben a BBC útjára indította a Radio 1-et, annak beismeréseként, hogy az addigi adók nem nyújtottak elegendõ választékot a hallgatóknak. Az 1972-es hangos mûsorszórásról rendelkezõ törvény értelmében létrejött az Independent Local Radio, amely 1979-tõl a Tatcher-kormányzat vállalkozásélénkítõ programja hatására számottevõen terjeszkedett. Ezek a kereskedelmi adók már nyereséget termeltek, s tulajdonosaik keblét nem éppen a köz szolgálatának eszméje hevítette. Az õ hozzáállásukat tükrözi a mûsorszolgáltatásról rendelkezõ 1990-es törvény. Ez drámai módon átformálta a brit rádiózást, amennyiben többé nem állította fel követelményként a tájékoztatást. Ezzel együtt csökkentette az állam szerepét a minõség ellenõrzésében, s a frekvenciákat a legtöbbet ígérõknek árusította ki. 1992-tõl kezdték meg adásaikat az elsõ országos kereskedelmi adók. Közülük három maradt életben (1992-tõl sugároz a Classic FM, 1993-tól a Virgin, 1995-tõl a Talk Radio). Válaszul a BBC létrehozta a BBC Radio 5-öt. A mûsorszórást 1996-ban szabályozó törvény ezt a helyzetet rögzítette, s a korábbinál kiterjedtebb kereszttulajdonlást tett lehetõvé. Ugyanakkor pillanatnyilag a BBC helyzetét is megszilárdította. A BBC a kereskedelmi adókkal versengve sokkalta népszerûséghajhászóbb lett, amiért épp elegen bírálják is. Az 1990-es évek reformjai, melyek az intézmény versenyképességének növelését szolgálták, a közvélekedés szerint ártalmára voltak a BBC-nek. Emellett a rádiózást is háttérbe szorították, s arra kényszerítették a szerkesztõségeket, hogy a televízió felé tájékozódjanak. A meglévõ mûsorok leépítése és a minõségi tartalom megnyirbálása szemlátomást nem oldotta meg a BBC gondjait, amely az 1998 végén mért adatok alapján a korábbinál is gyorsabb ütemben veszíti el közönségét.

A vállalati korrupció felderítése a BBC File on Four címû mûsora alapján ⋅ 253 A File on Four A BBC rádió két legfontosabb oknyomozó programja a File on Four (Akta a négyesen) és a Face the Facts. A Face the Facts (Nézzünk szembe a tényekkel!) csapata, amely 1998-tól kevesebb mûsoridõt kap, híradózással is foglalkozik. Az oknyomozó újságírás szellemében fogant BBCmûsor még a You and Yours (Te és a tieid), a The Food Programme (Élelmiszerekrõl), a Farming Today (Földmûvelés ma), a The Today Programme (Mai nap), a World at One (A világ egy lépésre), valamint a World this Weekend (Heti világkrónika). Jelenleg a brit kereskedelmi rádiózásban alig találni oknyomozó mûsort, már ha találni egyáltalán. Ami nagy kár, mivel a rádió számos elõnnyel bír e területen a televízióval szemben. Ilyen például, hogy az interjúalanyok szívesebben beszélnek hangszalagra, mint a kamerába, s a névtelenséget is sokkal könnyebb rádión biztosítani. A BBC már említett két sorozata kiegészíti egymást. A Face the Facts népszerû program, amely amolyan „rádió ügyvédje” szerepet tölt be, míg a File on Four a tálalt történetek szélesebb elágazásaival és a mögöttük rejlõ politikai erõkkel is megismertet. A File on Four elõször 1977 októberében került adásba. A mûsoridõ heti 40 perc. A két mûsort hetente összesen egymillióan hallgatják. A 30-as, 40-es hallgatóságban több a férfi, mint a nõ, s valamennyien lelkes hallgatói a Radio 4-nak. Egy-egy mûsorcsomag négy hét alatt készül el. A stábba beletartozik a sorozatszerkesztõ és segédje, a szerkezetet meghatározó producer, valamint a szöveget író és az interjúkat lebonyolító riporter. Az anyagért a riporter felel. Az õ személyének hitelessége kell hogy meggyõzze a hallgatókat az eset jelentõségérõl és az elhangzott érvek igazságáról. Ugyanakkor megfelelõ kommunikációs készségekkel is kell rendelkezzen ahhoz, hogy a néha „sivár tényeket” érdekessé tegye (Heggie 1997). Az utóbbi idõk témái közé tartoznak a háziorvosok ellenõrzésének lazasága, a gyermekmunka jogi védelmének hiánya és az ezt jellemzõ szomorú állapotok, a kis légitársaságok szabályozási keretei, korrupció Palesztinában Jasszer Arafat alatt, az orosz hadsereg harci szelleme, a hormonrendszert megzavaró hatóanyagok, a csõdbüntett, végül a harmadik világ népeinek „kísérleti nyúlként” való felhasználása. A szerkesztõ „soha nem alkalmaz szakértõket”, ugyanakkor büszke arra, hogy a mûsorokat dicsérik annak a szakterületnek a szakemberei, amelybe a mûsorkészítõk beleásták magukat. A File on Four például elnyerte az Orvosújságírók Egyesületének arany és ezüst díját (Ross 1999).

254 ⋅ Hugo de Burgh David Heggie, a File on Four egyik producere szerint a program ízigvérig tényfeltáró jellegû. Maga keresi meg témáit, és nem felettesek jelölik ki azokat; jellegében merõben különbözik az egyszerû hírmûsoroktól; a hosszú mûsoridõ mind a téma természetére, mind pedig feldolgozásának módjára kihatással van. Ezek a témák egytõl egyig nagy horderejûek és széles embertömegeket érintenek. Ezért, ha egyszer a szerkesztõk kijelölnek egyet, a továbbiakban olyan elmélyülten dolgozzák fel, hogy egyetlen hallgató se gyanakodhasson a tények „feltupírozására”. David Ross szerkesztõ a kezdet kezdetén pontosan meghatározza a téma lényegét, ám ennél is hamarább összeállítja a költségvetést. „Mi a legapróbb részletnek is utánajárunk, s minden állításunkat leellenõrizzük. Hisszük és valljuk továbbá, hogy a többes szám még nem jelent megbízható adatot, s a tények magukban nem érnek fel az igazsággal” – szögezi le Ross. A File on Four csapata úgy véli, hogy jó híre bizonyítékai megalapozottságán múlik: „Nem fogadunk el más retorikát, mint azt, amelyik az emberektõl származik”. Küzdeni sem küzdenek semmiért: „A nemes küzdelem mások dolga. Mi tényeket közlünk” (Heggie 1997). A fenti jellemzést egészíti ki David Ross ama meghatározása, miszerint a File on Four nem tényfeltáró mûsor, hanem „bizonyító erejû riport”. A riport-jelleg a napi valóságtól való elvonatkoztatásban is benne rejlik, ami szélesebb távlatokat kölcsönöz a mûsornak, megvizsgálva például, mint hat a nagypolitika az egyes ember életére. A „bizonyító erejû” azt jelenti, hogy a mûsor mindenekelõtt a bizonyítékokra összpontosít. És jó eredménnyel, mivel a File on Four-t éppen a részletek minõsége és színvonala emeli ki az átlagból. Felmerül a kérdés, mi a különbség a bizonyító és az elemzõ szándék között? Ross válasza: „Nem hívunk be szakértõket, ehelyett kimegyünk az utcára, és megnézzük, mi folyik ott” (Ross 1999). Mikor módszerérõl kérdezik, olyan riportokat említ, amelyek az üzleti élettel foglalkoznak, fõként olyan esetekkel, amelyek a közszféra és a magánszektor érintkezési pontjait jelölik ki. 1996-ban a mûsorkészítõk utánanéztek, mi a háttere a hazai áramszolgáltató piacra betörõ amerikai cégeknek (FoF, 1996. január 30.). „Azt találtuk, hogy ezeknek a vállalatoknak rendkívül erõs szabályozókra volna szükségük, s megkérdõjeleztük e szabályozó mechanizmusok hatékonyságát” (Ross 1999). Hasonló tanulságokat eredményezett, mikor a mûsorkészítõk utánajártak a társadalombiztosítási és bevándorlási minisztérium által vásárolt számítógéppark finanszírozási alapjainak. „A nagy léptékû beruházások dolgában sok minden hibádzott” (FoF, 1999. március 2.).

A vállalati korrupció felderítése a BBC File on Four címû mûsora alapján ⋅ 255 1998 januárjától ugyanilyen jellegû csalások borzolták a kedélyeket az Európai Bizottságban, jóval azelõtt, hogy 1999 elején hasonló visszaélésekrõl rántotta le a leplet az Európa Parlament. Brüsszeli kapcsolatai segítségével Richard Watson riporter kiderítette, hogy több mint 200 mezõgazdasági project áll vizsgálat alatt. Az egyik ilyen esetben egy írországi cég több százezer fontot kapott olyan Szicíliában vállalt munkáért, amelynek költségei elenyészõek voltak (FoF, 1998 január).

Az oknyomozó újságírás és az üzlet A kormányhivatalok könnyû prédát jelentenek az oknyomozó riporternek, az üzleti vállalkozások már jóval kevésbé. A közszolgálati hivatalok valamennyiünk életét befolyásolják. Ezzel szemben, ha egy újságíró kipécéz valamely magáncéget, biztosnak kell lennie abban, hogy a cég neve kellõképpen ismert, s tevékenysége van annyira megbotránkoztató, hogy magára vonja a közfigyelmet. A briteket a következõk érdeklik ez ügyben: olyan termékek, amelyek sokaknak ártanak; az árak szembetûnõ rögzítése, amely megrövidíti a vásárlót; hibás gyártási folyamatok és hiányos munkavédelmi intézkedések, amelyek akár halálesethez is vezettek; befektetési alapok tisztességtelen felhasználása; a gazdagok adócsalása; ismert vállalatok versenyellenes gyakorlata; legalább egy közismert vállalat esetében a részvényesek becsapása; a szakmai szabályozás hiányosságai. Az oknyomozó újságírás nagy érdeme, ami ma is felvillanyozhatja e szakág mûvelõit, hogy bizonyos esetekben a szakmai szabályozókat elõdeik leleplezései hívták életre. Ezek a szabályozók nem elvont erkölcsi elveket fogalmaznak meg, hanem a tisztességes üzlet próbakövei. A fogyasztók védelmérõl és az ipari szolgáltatások olajozottságáról olyan szervezetek gondoskodnak, mint a Gázfelhasználók Tanácsa. Az Egyesült Királyságban a pénzügyi szolgáltatásokról rendelkezõ törvény nyomán több szabályozó testület is létrejött a befektetések területén, s ott van azután a monopóliumok ellen védõ bizottság. A magáncégek alapvetõ mûködési elveit a cégekrõl rendelkezõ törvény határozza meg. Az üzleti élet tehát a fenti keretek között zajlik – ha eltekintünk az általános törvényektõl –, s felületes ismeretük is valóságos kincsesbánya az oknyomozó újságírás számára. A legismertebb üzleti visszaéléseknek van egy közös vonásuk. Ez pedig az, hogy a cégek gyakran saját morált alkotnak maguknak, mi-

256 ⋅ Hugo de Burgh közben elfeledkeznek társadalmi kötelezettségeikrõl. Ez olyankor veszélyes, mikor lépéseik sokakat érintenek. Kivált akkor van ez így, ha nem is kell vállalniuk tetteik következményeit, vagy mert a szabályozók nem elég szigorúak, vagy mert senki nem érti a nyilvánosságból, tulajdonképpen miben is marasztalhatók el, végül pedig azért, mert multik lévén nincsenek alávetve az egyes országok törvényeinek. Eddy különösen az utóbbi szempontra hívja fel a figyelmet, mikor öszszegzi a DC10-es katasztrófa történetét (Eddy 1976). A szerzõ Cavourt idézi: „ha nem a hazánkért cselekedtünk volna, mekkora gazemberek is lennénk”. Nagy-Britanniában a Public Concern at Work elnevezésû érdekvédelmi szervezet a vállalati korrupció ellenében kiharcolta a közérdekû információk nyilvánosságra hozataláról szóló törvényt, amelyet 1998-ban fogadott el a parlament, s 1999-ben lépett életbe. A törvény védelmébe veszi azokat az alkalmazottakat, akik feljelentik munkaadóikat. Gill Moore a 7. fejezetben részletesen tárgyalja ennek kihatásait a tényfeltáró újságírásra. Kétségkívül számtalan botrány várja, hogy napvilágra kerüljön. Walter Ingo Secret Money címû 1985-ös munkája, mely a multik adócsalásával foglalkozik, felveti, mi mindent kezdhet e témával a tényfeltáró újságírás. Anthony Sampson könyvek sorát jelentette meg nemzetközi fegyverkereskedõkrõl, számítógépes vállalkozásokról, olajmágnásokról és bankárokról. Ezek a mûvek sejtetni engedik, mekkora hatalma van a nagyvállalatoknak, amelynek birtokában kikerülhetik a rendelkezéseket. Davis The Corporate Alchemists címû 1984-es kötete különféle módozatokat javasol a vegyiüzemek szemmel tartására. Az alábbiakban röviden vázolom, mi keresnivalója lehet az oknyomozó újságírónak az üzlet világában. Nem foglalkozom viszont azokkal az esetekkel, amelyek az üzleti élet és a közigazgatás esetleges korrupt összefonódásairól szólnak (ilyen például a politikai pártok pénzelése), sem azokkal, ahol a multik fittyet hánynak egy-egy ország politikai irányvonalára (nem törõdnek az embargóval; katonai vagy rendfenntartó felszerelést, esetleg szolgáltatást árulnak). Két kitûnõ riport is olyan eseteket vizsgál, ahol piaci forgalomba kerültek gyilkos vagy csonkító hatású termékek. Az elsõ a thalidomide-botrány, amellyel több kötet is foglalkozik, érintõlegesen Evans (1983), részletesebben Rosen (1979). A Sunday Times Insight 1973-ban és 1979-ben teregette ki az ügyet, ezt tömören összefoglaltuk a 3. fejezetben.

A vállalati korrupció felderítése a BBC File on Four címû mûsora alapján ⋅ 257 A másik eset az 1970-es évekbõl való: A legborzasztóbb légi szerencsétlenségre, amelyet látott a világ, Párizs határában került sor egy szép vasárnap reggelen. Tíz perccel azután, hogy felszállt a londoni Orly terminálról, 1974. március 3-án, 12.30-kor egy DC-10-es utasszállító repülõgép, amelyet a Turkish Airlines üzemeltetett, 3450 m magasból, 750 km/ó sebességgel lezuhant az ermenonville-i erdõben. A szerencsétlenségnek 346 áldozata volt. Azért haltak meg, mert a DC-10-zel nem volt minden rendben. Hogy pontosan mi volt a hiba, annak kinyomozása két évet vett igénybe. Ha ez nincs, a tömegszerencsétlenségre soha nem kerül sor. Felfedezéseink miatt a kaliforniai bíróság elé kellett állnunk McDonnell Douglasszel, a gép építõjével. Mindez, akárcsak a thalidomide-botrány esetében, most felvetette a kérdést, milyen messze mehet el a sajtó, mikor az állampolgárokat védelmezi a nagyvállalatok ellenében. A helyzet pikantériáját növelte, hogy a felperes a tárgyaláson pont a thalidomide-ügyet hozta fel példának felelõtlenségünk bizonyítékaként. (Evans 1983:26) A történet dióhéjban annyi, hogy a Sunday Times felfedezte, az építõk nem javították ki a szerencsétlenül járt gép hibáját, holott két éve tudatában voltak annak, ezzel tehát utasok százainak életét tették kockára. A Sunday Times a maga nyomozó tevékenysége során valóságos szakértõvé képezte ki magát a kérdésben (Eddy 1976:302 skk.). Ha az újság nem jár ilyen alaposan utána a szakkérdéseknek, soha nem derül fény a légiforgalmi társaság mulasztásaira. A Sunday Times a céget hibáztatta a biztonsági elõírások áthágásáért, emellett az építõkre nehezedõ gazdasági-politikai nyomást is az okok közé sorolta. Az árak rögzítése örök téma, talán azért is, mert a szerkesztõk pontosan tudják, mennyire fel lehet piszkálni ezzel a közvéleményt. 1998ban több médium is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a brit szupermarketekben többe kerül az élelmiszer, mint Európában. Amúgy a Sunday Times már 1991-ben kimutatta, hogy a 60%-os áremelések jóval magasabbak, mint akár az Egyesült Államokban, akár Németországban (Neil 1996:335). A banki kamat hasonlóan bevált téma. Most, hogy a sajtó ismét tollhegyre tûzre, a brit kormány nagyban fogadkozik, hogy a közeljövõben komoly lépéseket tesz a sajtó által megjelölt problémák rendezésére.

258 ⋅ Hugo de Burgh Ennek a kérdéscsoportnak egyik nagy érdeklõdést kiváltó eleme – amellyel a televízió és több napilap is foglalkozott – az a mára közismert tény, hogy a brit kocsik jóval többé kerülnek, mint a kontinensen. A BBC Panorama címû 1998-as mûsorában tárta fel az emögött álló sötét ügyleteket. Gyártók és kereskedõk egy csoportja összefogott ugyanis, nehogy a britek olyan kocsikat vásárolhassanak a Csatorna túlpartján, amelyekben jobboldalt van a kormány. Az is kiderült ezenközben, hogy a használt autó-piac szintén kézrejátszott az új kocsik árának felsrófolásában. Aligha találnánk beszédesebb példát arra, hogy egy ilyen üzleti suskus milliókat rövidíthet meg. A befektetési csalások szintén termékeny melegágyai az oknyomozó újságírásnak. Az 1960-as években szép számmal fordultak elõ. Ilyen volt a Bernard Caulfield által mûködtetett IOS (Investors Overseas Services) botránya, amelyet az Insight hánytorgatott fel kitartóan, majd Raw írt róla könyvet (1971). Ugyane szerzõ újabb kötetét Slater Walker pénzügyi manõvereinek szentelte 1977-ben. 1988 júniusában kitört a Barlow Clowes botrány, „ahol egyetlen ember szinte bohózatba illõen helyezkedett szembe a jelentõsebb pénzintézetekkel, a minisztériumokkal és – ez a legfontosabb – több mint 1600 magánbefektetõvel” (Lever 1992). Az eset a számvizsgálók tehetetlenségét, a jogszabályok korlátait és talán hozzáértõ újságírók jelenlétének hiányát tanúsítja ezen a fontos szakterületen. Az adócsalásokkal tudomásom szerint elsõk között Philip Knightley foglalkozott a Sunday Timesban 1980-ban „The Gilded Tax Dodgers” (Aranyozott adócsalók) címen. Knightley késõbb külön könyvben – The Vesteys – írta meg annak a családnak a történetét, amelyik az elsõ világháború óta életelvévé tette, hogy kibújjon az adózás alól. 1988-ban a Sunday Times beszámolt arról, hogy bár a Kuwaiti Befektetési Hivatal 15 milliárd fontnyit jegyez a brit részvényekbõl, „egy penny adót sem fizet” (Neil 1996:329). 1990-ben az Insight azt boncolgatta, az 1981-es brit pénzügyi törvény azzal, hogy lehetõséget adott offshore cégek létesítésére, nagymérvû adócsalás elõtt nyitott kiskaput (Uo. 330). Az újság újabban támadást intézett Rupert Murdoch ellen, mikor firtatni kezdte, miként lehetséges, hogy a sajtómágnás alig fizet adót. A versenyellenes viselkedés akkor tarthat számot a köz figyelmére, ha a szóban forgó cég közismert, és a sztori is a thriller határát súrolja. Az utóbbi követelmény teljesült, amikor a National Car Parksról, Európa legnagyobb parkolóházáról kiderült, hogy „ipari kémkedést folytatott versenytársa, az Europark ellen”(Sunday Times, 1990. augusztus 5.).

A vállalati korrupció felderítése a BBC File on Four címû mûsora alapján ⋅ 259 Ennél is nagyobb botrányt kavart a British Airways „sárdobálása” versenytársára, a Virginre. Az esettel szintén a Sunday Times foglalkozott. A krimibe illõ mozzanatok innen sem hiányoztak: a British Airways embereit ugyanis tetten érték, amint a Sunday Times üzleti rovatát szerkesztõ kolléga kukájában kotorásztak. A Guinness fõnöksége a maga részérõl részvényesei pénzecskéjére vetett szemet. Hasonló bûntett miatt került lakat alá a Polly Peck nevû világcég és a BCCI fõigazgatója. Az Insight rájött, hogy a Polly Peck managerei saját részvényeik felvásárlásával iparkodnak emelni azok árfolyamát, mindehhez a cég kasszájához nyúltak hozzá. A nyomozást még izgalmasabbá tette az a körülmény, hogy Asil Nadir, a Polly Peck alapítója a brit törvényeket kikerülve óvadék letétele nélkül került szabadlábra. Mindehhez kormánykapcsolatai és a Konzervatív Pártot támogató adományai segítették hozzá. A Nemzetközi Kereskedelmi és Hitelbank (BCCI) viselt dolgait 1990ban kezdte firtatni a sajtó, a teljes összeomlás egy évet váratott magára. Ez a bank alapvetõen a hiszékenyek becsapására létesült. Több millió muzulmán vagy muzulmán kapcsolatokkal rendelkezõ ügyfél tartotta itt a vagyonkáját, csak azért, mert úgy hitték, hitsorsosaik igazgatják a pénzintézetet. A fõnökség úgy vélte, a befolyt hatalmas összegek õket magukat és családjukat illetik meg. Valamit kedvenc politikusaiknak és jótékonysági intézményeknek is juttattak. Így kapott a koncból a South magazin is. Ha valaki idõben fellapozza a bank és leányvállalatai fõkönyveit, jóval korábban rájön, mi folyik ott. Nick Fielding, a botránnyal foglalkozó egyik újságíró magvas felismerésekkel szolgál az üggyel kapcsolatban. Úgy véli, a brit szabályozó testületeknek (amilyen többek között a Serious Fraud Office) tevékenyebben kellene részt vállalniuk a megelõzésben és a lehetséges csalásokra vonatkozó adatok gyûjtésében. A végrehajtók – véli az újságíró – fontos információ-források lehetnének a sajtó számára, mivel azonban a dolog nem publikus, ez a lehetõség elesik. Az újságíróknak hozzáférést kellene biztosítani a cégek számlakönyveihez is (Fielding 1993). A brit sajtó további közkeletû témája az alkalmazottak kizsákmányolása. Egy ilyen nagy port felvert ügy a kenyai peszticidek botránya volt (1996). A hallgatók a File on Four többi mûsoránál élénkebben reagáltak erre, ami arra utal, hogy a britek korántsem lokálpatrióták, ha valóban súlyos kérdésekrõl van szó. A mûsor Kenyában is dühödt indulatokat váltott ki, bár eltérõ okokból. A kenyai rádió ugyanis kémkedéssel vádolta meg a File on Four csapatát (Heggie 1997).

260 ⋅ Hugo de Burgh A mûsorkészítõk eredetileg hazai pályán szándékoztak a peszticidekkel foglalkozni, itt azonban mindent rendben találtak. A Pesticides Action Network ekkor Equadort javasolta. Míg ott vizsgálódtak, találkoztak két kutatóval, akik Kenyára irányították a figyelmet. Az egyikük, egy kenyai meggyõzõ érveket sorakoztatott fel, miszerint hazájában a peszticidek megbetegítik a mezõgazdasági munkásokat. A másik, egy posztgraduális hallgató a peszticidek felcímkézését tanulmányozta az országban. A File on Four mindkét tanúságtételt felhasználta. A sztori magvát az a kérdés alkotta, hogyan hatnak a nyugati piaci követelmények a szegényebb országokra. Az újságírók pedig sikernek könyvelhették el, hogy amire szimatot fogtak, az be is igazolódott. Elegendõ bizonyíték birtokában szembe tudtak szállni a hatóságokkal, s ráadásul azt is kimutatták, hogy a Del Monte nagy nemzetközi vállalkozás tiltott vegyszereket importál.

Adósságbehajtók Ez is a File on Four egyik sikeres mûsora, amely e szakma fegyelmezetlen felülvizsgálatára hívta fel a figyelmet, bárha a jog és a szociológia a társadalom fontos védõbástyájának tekinti. Az Egyesült Királyságban 2000 adósságbehajtó mûködik. Jobbára azok a bankok alkalmazzák õket, akik pénzt kölcsönöznek ki üzleti vállalkozásoknak. Saját szakmai szervezetük irányítása alatt állnak, miközben szorosan együttmûködnek más szakmai szervezetekkel, amilyen a számvevõszék is. Mikor a hitelezõket aggasztani kezdi a kihelyezett összeg, az adósságbehajtó szolgálatait veszik igénybe, hogy hozzájussanak a pénzükhöz. A törvény kesztyûs kézzel bánik e szakmával, amelyet „alig néhány rendelkezés köt meg, ám ezeket sem tartják be mindig”, állítja a mûsor. A közvélemény is úgy tartja, hogy az adósságbehajtóknak a leginkább maguk felé hajlik a kezük, s alig vannak tekintettel ügyfeleik érdekeire, az átvilágított cégekrõl már nem is szólva. Mivel csak nyernek azzal, ha egy vállalatot fizetésképtelennek nyilvánítanak, és felszámolhatják vagyonát, lehetõleg erre törekszenek. Ezzel tönkretesznek olyan cégeket, amelyek önhibájukon kívül kerültek nehéz helyzetbe, amelyek azonban orvosolni tudták volna nehézségeiket. A méltánytalan csõdeljárások egyúttal a társadalomnak egészének is ártalmára vannak.

A vállalati korrupció felderítése a BBC File on Four címû mûsora alapján ⋅ 261 A téma feldolgozása A mûsor egy képpel indít, amelyet – rádióról lévén szó – le is ír a hallgatóknak. Mr. Barrie Chapman áll elkobzott háza elõtt, amelyet akkor vettek el tõle, amikor indokolatlanul be kellet zárnia százéves múltra visszatekintõ vállalkozását. Ezután a riporter, Jolyon Jenkins röviden összefoglalja a lényeget. „Aki adósságbehajtók markába kerül, többnyire rajtaveszít, õk azonban csaknem mindig nyernek az ügyleteken.” Egy újabb hang (Prem Sikkáé, róla késõbb) összefoglalja, mire számíthat a továbbiakban a hallgató: Hallani fogják, hogy az adósságbehajtók nem tartoznak elszámolással sem a kifizetetlen hitelezõknek, sem a részvényeseknek, sem a cég alkalmazottainak. A nyilvánosság szigorúbb ellenõrzésére volna szükség e téren, mivel nem csupán néhány cég vagyona forog kockán, hanem egész gazdaságunk jövõje is. Eddig csupán 30 másodperc ment el a mûsoridõbõl, s csak ezután hangzik fel a program szignója. A hagyományos riportok további forgatókönyve az volna, hogy példák szemléltetik és tények támogatják meg az elõbb kifejtett tanulságot. Miután a mûsor legelején végighallgattuk az esetösszefoglalót, a késõbbiekben arra számíthatunk, hogy a mûsor bemutatja lefolyását. A hallgató ezek után eldöntheti, hitelesnek tekinti-e a hallottakat. A jelen esetben megjósolhatjuk tehát, hogy a továbbiakban az adósságbehajtók áldozatai vonulnak fel, és a mûsorkészítõk minden egyes esetet meggyõzõ bizonyítékokkal támasztanak alá. Ezeket az eseteket már csak nagy számuk és a „károk mértéke” alapján is általánosíthatjuk, de az sem lehetetlen, hogy általános benyomásunkat a kormányhivatalok kiadványaiból vett statisztikai adatok színesítik. Megszólalnak a mûsorban gonosztevõként bemutatott adósságbehajtók is, egyrészt az egyes esetekhez kapcsolódva, másrészt szakmai testületként, hogy megválaszolják az általános érvényû vádakat. Ezekre számíthat tehát a hallgató. Lássuk, hogyan valósul meg mindez? A. példa Állathangokból sejtjük, hogy vidéken vagyunk, amit Jolyon el is magyaráz. Igen, egy mezõgazdász, Thriepland áll mellette, akinek a tanyája „több millió fontos nyereséget termelt, mindaddig, amíg Mr. Thriepland

262 ⋅ Hugo de Burgh bele nem keveredett az adósságbehajtók furcsa világába”. A gazda körbevezet minket a mezõgazdasági épületeken, ahol régebben sajtot készített. A riporter elmondja, hogy amikor lement a sajt ára, a gazda a bankhoz fordult tanácsért. A bank kinevezett egy értékbecslõt, a KPMG Peat Marwick céget, hogy világítsa át Thriepland anyagi helyzetét. A gazda most elmondja véleményét a történtekrõl. A KPMG kiküldött egy újoncot, hogy mérje fel az õ vagyoni helyzetét, amelyet tökéletes tapasztalatlanságában valódi értéke felére becsült. Egynapos munkájáért 3000 fontot kért, amit Thierplandnak kellett megfizetnie. A bank azonban nem hagyta annyiban a dolgot. A jelentés alapján úgy vélte, a gazda a csõd szélén áll, és kiküldött egy adósságbehajtót. Mr. Thriepland megtagadta a további együttmûködést, ehelyett új értékbecslõt fogadott fel, aki bebizonyította, hogy vállalkozása életképes. Több hónapig tartó huzavona kezdõdött a bank és a gazda között. Thriepland még szerencsésnek mondhatta magát, amennyiben kitûnõ kapcsolatai voltak, többek között ismert egy bankárt és egy jól menõ ügyvédet, aki barátságból elvállalta az ügyét. A bankot a KPMG képviselte a perben, a cég azután Thrieplandra iparkodott ráterhelni a költségeket. A gazda megnyerte a pert, a banknak tehát vissza kellett vonnia a csõdhelyzetérõl tett kijelentést, mégis annyit veszített anyagilag, hogy el kellett adnia sajtkészítõ üzemét. Dühében beperelte a KPMG-t azzal a váddal, hogy nem jártak el alaposan, mikor megbízta õket. Törvényesen azonban ezért nem voltak elmarasztalhatók, nem volt tehát jogalapja a panaszának. B. példa Ezúttal a korábban a Bass Grouphoz tartozó épületek lebontásának zaját halljuk. Ez is patinás, nagy múltú cég, amely csomagolással és favágással foglalkozott. A bank megint csak kiküldött egy értékbecslõt, amikor a vállalkozás terjeszkedni kívánt. Az értékbecslést az Ernst and Young könyvvizsgáló cég végezte el. A cég javasolta, hogy adják át a Bass Groupot válságkezelõknek, ami meg is történt. A riporter a továbbiakban az igazgatótanács erõfeszítéseit ecsetelte, hogy független szakértõi véleményt szerezzen be. A szakértõt meglepte, hogy az általa sikeresnek és alapjában véve nyereségesnek ítélt vállalkozást valaki „befuccsoltnak” mondhatta. A szakértõ azt is kimutatta, hogy az Ernst és Young alábecsülte a Bass Group vagyoni helyzetét. A cég egyik 300 000 fontot érõ épületét az értékbecslõk mindössze 170 000 fontot érõnek mondták, és

A vállalati korrupció felderítése a BBC File on Four címû mûsora alapján ⋅ 263 kiárusításra javasolták. Néhány hónap múlva az értéke 360 000 fontra ment fel. Miután az Ernst és Young öt hónapig felügyelte a Bass Groupot, a cég beszüntette a termelést, és felszámolók kezébe került. A felszámolás feladatával mit ad isten ugyancsak az Ernst és Youngot bízták meg. Az ki is árusította a Bass Group összes vagyonát, s az így befolyt összegbõl „csaknem minden hitelezõt” ki tudtak fizetni. „Nem is olyan rossz eredmény ez egy olyan vállalkozástól, amely csõdbe jutott” – jegyzi meg itt a riporter. Nem szólva arról, hogy az értékbecslés díja egymillió dollárt tett ki, amely természeten – ki mást – az Ernst és Youngot illette meg. A meggyõzõ eset, amely ékesszólóan tanúsítja a rendszer visszásságait, ezzel még nem ér véget. A Bass Group volt igazgatói pert akartak indítani az értékbecslõk ellen, csakhogy a bizonyítékok nem az õ kezükben, hanem az ellenfél tulajdonában vannak. Ezekhez pedig hivatalukat vesztve többé nem férhetnek hozzá. A riporter ezután a könyvelõi kamara szakmai etikai bizottsága elé tárja a helyzetet, ez azonban nem igazolja feltevésüket, hogy a volt igazgatóknak át kellene adni saját fõkönyveiket. A riporter mindebbõl azt a tanulságot szûri le, nem volna szabad a csõdeljárást azokkal lefolytatni, akik maguk szerzik meg maguknak a felszámolt céget. Az általa megkérdezett szakértõk visszásnak is ítélik a helyzetet. Prem Sikka, a könyvelés professzora szintén aláírja, miszerint egyre gyakoribb, hogy a csõdeljárást saját érdekeiket nézõ értékbecslõk folytatják le. E ponton a riporter – mint vártuk – felsorolja a birtokában lévõ statisztikai adatokat. Állítása szerint „ezek is tanúsítják, hogy amennyiben nem értékbecslõkre bízzák a csõdeljárás lefolytatását, több cég maradna életben”. A Royal Bank of Scotland példáját idézi, amelyik üzleti gyakorlatává tette, hogy egyszerre nem bízza e kétféle feladatot ugyanarra a cégre. Az értékbecslõk ugyanakkor ellene vannak a Royal Bank példájának. Ezt szakmai kamarájuk szóvivõje is megerõsíti, aki feltétlenül hisz a tagok erkölcsi feddhetetlenségében. Miután nem sikerült egyetértést kicsikarni a „gonosztevõktõl”, a riporter nekilát, hogy bebizonyítsa, az értékbecslõk korántsem olyan ártatlanok, mint amilyennek vallják magukat. Szakmai elõírás rendelkezik ugyanis arról, hogy nem lehet kapcsolat a csõdeljárást lefolytató könyvvizsgáló és azok között, akiknek a céget kiárusítják. Jenkins egy nottinghami nyomda példáján bizonyítja, mennyire ellene mond ennek a rendelkezésnek a gyakorlat. A csõdeljárást lefolytató könyvvizsgáló cég, a

264 ⋅ Hugo de Burgh Grant Thornton visszautasított egy magasabb árajánlatot a felszámolás során, ráadásul saját igazgatójuk vásárolta fel a kárvallott céget, sõt, mielõtt a tulajdonába került volna, még fel is javította a vesztes pénzén. Ez egyértelmûen etikátlan eljárás, és ellene mond minden szakmai rendelkezésnek. A riporter visszadobja a labdát a kamara szóvivõjének. Igen, igen, a hasonló esetek elítélendõk, ért egyet õ is, és megrovást tesznek szükségessé. Csakhogy semmi nem történt. Miután a mûsorkészítõk bebizonyították, hogy a szabályozó testület „nem képes rendet tenni a kis cégek között”, továbbmentek ennél, és megmutatták, hogy a helyzet országos szinten, ha lehet, még ennél is rosszabb. Csõdbe ment például a Corporate Communications nevû jelentõs arculattervezõ cég. Igazgatását könyvelõk vették át, akiknek a hitelezõk érdekeit kellett volna képviselniük. Ezt állítólag részben a volt igazgatóság mohósága tette szükségessé. A felszámolók ennek dacára rövid úton ugyanezeknek az enyves kezû igazgatóknak adták el a cég vagyonát, csupán több nagyobb részvényest zártak ki a suskusból. A hitelezõk és a részvényesek tehát egytõl egyig pórul jártak. Az ügyletet a Coopers és Lybrand könyvvizsgáló cég adósságbehajtással foglalkozó részlegének nevében Cork Gully bonyolította le. A hitelezõk és a részvényesek mindeközben lélegzetnyi idõhöz sem jutottak, állítja a mûsor, és a végén nem kapták meg a pénzüket, mivel a felszámolásból kevés folyt be. A továbbiakban a mûsorkészítõk némi szimatolás után kiderítették, hogy az egész trükköt jó elõre kifundálták. Vizsgálódásukkal a következõket derítették ki: 1 Az igazgatók már azelõtt megbeszélték a csalást a felszámolókkal, mielõtt megbízták volna õket, azaz minden lépésüket elõre eltervezték. 2 Õk azt állítják, azért voltak ilyen gyorsak, hogy megmentsék a vállalkozást, amúgy pedig nem akadt más vásárló ezen az érzékeny szakterületen. Állításuk megalapozatlan. 3 Megszegték az Adósságbehajtók Egyesületének szabályzatát, amenynyiben a Coopers és Lybrand jóval a felszámolás elõtt a cég tanácsadója volt, végül pedig õk bonyolították le a csõdeljárást. A mûsor – mint láttuk – tényekkel támasztotta alá állításait. Ezután az Egyesülethez fordult, hogy kitudja, a fent leírt eset ellene mond-e a fennálló rendelkezésnek, s azt a választ kapta, hogy igen. A mûsor saját szakértõje, Prem Sikka ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy az önszabályozás nem mûködik, lévén, hogy a szabályozó testületek bizottságaiban a

A vállalati korrupció felderítése a BBC File on Four címû mûsora alapján ⋅ 265 praxisuk révén több száz millió fontot bezsebelõ bizottsági tagok ülnek, nem érdekük tehát, hogy szigorúbb felügyeletet követeljenek maguk fölé. Jenkins a következõ szavakkal zárta le a riportot: Az elmúlt évben 5000 cég ellen indult csõdeljárás. A felszámolók gyakorlatilag korlátlan és megkérdõjelezhetetlen befolyással rendelkeznek e vállalkozások felett, s úgy szabadulnak meg tõlük, ahogyan az nekik tetszik. A bemutatott esetek azonban arra intenek, hogy nem mindig a cég érdekeit tartják szem elõtt. A felszámolókat eddig senki nem számoltatta el.

Zárszó Az adósságbehajtás világa hemzseg a titokzatos, nehezen érthetõ szakkifejezésektõl. A mûsor ügyesen kivédi ezt a veszélyt, amikor az átfogó kép bemutatása után rendkívül beszédes egyedi példákkal él. Végig minden átlátható és világos a hallgató számára, részben azért is, mert az egyes példákat meggyõzõ bizonyítékok támasztják alá. A szakértõ csak akkor szólal meg, amikor meg kell világítania valamit, vagy olyan magyarázatra vállalkozik, amely meghaladná a riporter hozzáértését. Ugyanez a riport televíziós adásban sokkal költségesebb lett volna a megfelelõ, figyelemfelhívó tálalásban. Rádiómûsorként viszont szórakoztató. Mindez arra vall, hogy a rádió kiváló közege az oknyomozó újságírásnak. E lehetõséget a szakma eddig nem használta ki teljesen. Ami a tartalmat magát illeti, a mûsorkészítõk figyelme nem terjedt ki minden részletre. Amennyiben törvénytelen ugyanis bizonyos hitelezõket elõnyben részesíteni a többivel szemben, s amennyiben az igazgatók felelõssége egyáltalán jelent valamit, hogyan lehetséges, hogy a Corporate Communications volt igazgatóit és tanácsadóikat nem állították bíróság elé? A mûsor ezen a ponton nem nyilatkozik olyan határozottan, mint egyebütt. Ennek ellenére a riport szép példája annak, hogyan nyúl az üzleti visszaélések kérdéséhez a tényfeltáró újságírás, amikor egyszerre tesz eleget a szakma követelményeinek és elégíti ki hallgatói emberi érdeklõdését. Általánosítható eseteket mutat be; szembesíti az áldozatot az elkövetõvel; bonyolult kérdéseket tisztáz azzal, hogy a probléma gyökeréig hatol; s minden lehetséges eszközt felhasznál ahhoz, hogy hozzájusson a szükséges bizonyítékokhoz. Mi kell több egy jó oknyomozó riporthoz?

266 ⋅ Hugo de Burgh Jegyzetek 1

Errõl az ellentmondásos korszakról bõvebben ír Paulu Burton (1981) Television and Radio in the UK címû 1981-es könyvében (London: MacMillan).

Bibliográfia BBC (1996): File on Four: „Pesticides in Kenya”. Manchester: BBC. BBC (1997): File on Four: „Insolvency Practitioners”. Manchester: BBC. BBC (1998): Panorama: „Te Car Cartel”. London: BBC. Crook, T. (1998): International Radio Journalism. London: Routledge. Davis, L. (1984): The Corporate Alchemists. London: Temple Smith. Eddy, P. (1976): Destination Disaster. London: Granada. Evans, H. (1983): Good Times, Bad Times. London: Phoenix. Fielding, N. (1993): Investigating BCCI: a journalist’s experience. Crime, Law and Social Change, 20 (4):311. Franklin, B. (1997): Newszak and News Media. London: Edward Arnold. Heggie, D. (1997): A File on Four elõadása, amely a Nottinghami Trent egyetem posztgraduális oknyomozó újságíró szakán hangzott el 1997. november 23-án. Hellen, N. (1998): Boyle to go in Radio 4 disaster. Sunday Times, 1998. november 1. 9. oldal. Ingo, W. (1985): Secret Money. London: George Allen. Jordan, G. (1990): The Comemcial Lobbyists: Politics for Profit in Britain. Aberdeen:Aberdeen University Press:13–46. Knightley, P. (1980): The gilded tax dodgers. Sunday Times, 1980 okt–nov. Knightley, P. (1993): The Rise and Fall of the House of Vestey. The True Story of How Britain’s Richest Family Beat the Taxman – and Came to Grief. London: Warner. Lever, L. (1992): The barlow Cloves Affair. London: MacMillan/Channel 4. Neil, A. (1996): Full Disclosure. Lonson: MacMillan. Raw, C. (1971): Do You Sincerely Want to be Rich? London: André Deutch. Raw, C. (1977): Slater Walker. London: André Deutch. Rosen, M. (1979): The Sunday Times Thalidomide Case: Contempt of Court and the Freedom of Press. London: Writers and Scholars Educational Trust. A British Institute of Human Rights számára készült anyag. Ross, D. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, BBC Manchester, 1999. március 24. Sampson, A. (1973): Sovereign State: The Secter History of ITT. London: Hodder and Stoughton. Sampson, A. (1978): The Arms Bazaar. Sevenoaks: Coronet. Sampson, A. (1981): The Money Lenders. London: Hodder and Stoughton. Sampson, A. (1993): The Seven Sisters: The Great Oil Companies and the World They Made. 3. kiadás. London: Coronet.

A vállalati korrupció felderítése a BBC File on Four címû mûsora alapján ⋅ 267 Stephens, M. (1997): A History of News. Forth Worth: Harcourt Brace. Sunday Times Insight (1973): The thalidomide children and the law. London: André Deuch. Sunday Times Insight (1979): Suffer the children: the story of thalidomide. London: André Deutch.

További ajánlott olvasmányok Crook, T. (1998): International Radio Journalism. London: Routledge. Franklin, B. (1997): Newszak and News Media. London: Edward Arnold.

11. Hogyan számolnak el a nyilvánosságnak a helyi önkormányzatok? Egy kelet-közép-angliai példa nyomán Mark D’Arcy Bevezetés A 19. század fordulóján Lincoln Steffens „Shame of the Cites” címû cikkében lerántotta a leplet az amerikai helyi vezetés kihágásairól (idézi Ekirch 1974:92). Az 1970-es években Ray Fitzwalter brit oknyomozó újságíró „Poulson Saga” címû írásában tárta a hitetlenkedõ olvasók elé mindkét párt szennyesét. Napjainkban a brit közigazgatás kiterjedtebb, mint valaha, ami a visszaéléseknek is tág teret nyit. Mégis sokan tartanak attól, hogy a sajtó nem áll úgy a helyzet magaslatán, mint Steffens és Fitzwalter idejében. A jelen fejezet azt fejtegeti, hogy a helyi önkormányzatok mostanra rendkívül szerteágazó tevékenységének figyelemmel kísérése a tényfeltáró újságírás egyik lényeges feladata kellene, hogy legyen, kivált a helyi médiában. Arra is rámutat, hogy e feladatot megnehezíti az önkormányzatok átalakulása, végül, de nem utolsósorban pedig magának az újságírásnak az eltolódása a „felhasználóbarát” stílus felé (hogy a szerkesztõk megfogalmazását idézzük). Noha a tanulságok brit tapasztalatokat tükröznek, talán más országokban is megszívlelhetõk.

Az angol önkormányzatok A teljes kormányköltségvetésnek körülbelül ¼-e kerül a választott önkormányzatokhoz. Ebbõl a pénzbõl részesül a brit állampolgár olyan szolgáltatásokból, mint a különbözõ segélyek, autópályák építése és az iskolák fenntartása. A fenti életterületek valóban a helyi média nézõinek és hallgatóinak mindennapjait érintik. Hiszen õk szenvedik meg, ha színvonaltalan iskolába járnak a gyermekeik; ha kocsijaikat tönkreteszik

Hogyan számolnak el a nyilvánosságnak a helyi önkormányzatok? ⋅ 269 a kátyúk; ha rokonaik nem kapják meg azokat a juttatásokat, amelyek járnak nekik; az õ kommunális adójuk nõ, amennyiben az önkormányzati tisztviselõk korruptak, vagy nem értenek a dolgukhoz. A helyi önkormányzat szálai ugyanakkor messzire vezetnek. Mivel érintik az iskolák, felsõoktatási intézmények és kórházak tevékenységét, a helytelen önkormányzati döntések hatásai is súlyosabbak, egyúttal nehezebben is érhetõk tetten. A saját tapasztalatom az, hogy a Továbbképzõ és Vállalkozásfejlesztési Tanácsok (TEC) tevékenységét jószerével senki nem tartja számon a sajtóban. Kivételt azok az esetek képeznek, amikor maguk állnak elõ sajtóközleménnyel. Ugyanakkor e testületek kulcsszerepet játszanak a munkáspárti kormány által kezdeményezett új munkaerõképzési program megvalósításában. Teljesítményük közvetlenül érinti ezer és ezer munkanélküli életét, akik elveszthetik munkanélküli segélyüket, amennyiben nem vesznek részt a programban. Ezenközben a rendõrség és az egészségügy „karcsúsítása” a döntések szûkebb nyilvánosságához vezetett. Mindebbõl az illetékesek húznak hasznot, akiket így nem számoltathat el a nyilvánosság. Amúgy mi a helyzet az õ és a helyi önkormányzati potentátok továbbképzésével és kinevezésével? A helyzet olyan zavaros, hogy sokakat akár börtönbe is küldhetne. Az önkormányzati hatalmat és a közpénzek elosztását megfelelõ ellensúlyokkal és felügyelettel kellene kellõ mederbe terelni. Ha egy szervezet ténykedésére senki nem figyel oda, hamarosan elharapózhat a korrupció. Az 1990-es évek végén a nyilvánosság szinte mit sem tud az önkormányzati testületek mûködésérõl, amely valamiféle légüres térben zajlik.

Nem arról szólnak a tudósítások, amirõl kellene? Az önkormányzatok összes megnyilvánulása érthetõ módon és jogosan kelti fel a tényfeltáró újságírás figyelmét. A helyi sajtó azonban alig törõdik valamit is a helyi közélettel. Napjainkban egyre kevesebb helyi lap ad teret a helyi testületi ülésekrõl szóló tudósításoknak, melyeket régente a sajtó a parlamenti tudósítások színvonalán ûzött. Mind kevesebb helyi rádióadó nyújt összefoglalót ezekrõl, az élõ közvetítésrõl nem is szólva. Ez bizony visszalépés, súlyos csapás a helyi demokráciára nézve. A helyzet azonban talán bonyolultabb. Kétlem, hogy valaha is volt olyan hõskorszak, amikor tömegek özönlötték el az utcákat a helyi önkor-

270 ⋅ Mark D’Arcy mányzati ülések legfrissebb tudósítására várva. Ha volt is ilyen idõszak, mára rég feledésbe merült. A piackutatás amúgy is kimutatta, hogy a hallgatók, nézõk és olvasók sem várják ezt el a médiától. Ennek azonban az is oka lehet, hogy a tudósítások nem a hallgatók, olvasók és nézõk valódi gondjairól szóltak. Egyrészt hiányzott az elemzõ megközelítés. A testületi üléseken elhangzott sértéseket a sajtó szó szerint visszaadta ugyan, magyarázatot azonban nem fûzött hozzájuk. Az embernek az a benyomása támad, hogy az ülésteremben helyet foglaló újságíró úgy viselkedik, akár egy tárgyalóteremben, ahol tudatosan kerülnie kell mindenféle kommentárt a történtekrõl. Háttérelemzés nélkül azonban az olvasó nem tudja, mi alkotta a vita lényegét. Az érdektelenség oka lehet az is, hogy az önkormányzati tudósítások java része egyszerûen nem érdekli az olvasót. Jómagam két és fél évet töltöttem a Leicester Mercury politikai tudósítójaként, s idõm zömét a városháza csatározásainak nyomon követésére fordítottam. Ezt akár oknyomozó újságírásnak is nevezhetnénk abban az értelemben, hogy tudósításaimban olyan tények kerültek a nyilvánosság elé, amelyeket a hatalmon lévõk szívesen titokban tartottak volna. Ehhez persze elsuttogott tippekre, más forrásokkal való alapos egyeztetésre, néhanap meg akár okiratok kiszivárogtatására volt szükségem. Így visszatekintve tán túlzásba is vittem a lelkesedést. Meglehet, nem is volt olyan fontos mindez. De talán mégsem ez a helyzet. Ma sok szerkesztõ rugaszkodik el a mikropolitika nagyvonalú elutasításától ahhoz az általánosításhoz, hogy minden helyi hír unalmas. Én magam és kollégáim is elmarasztalhatók vagyunk abban, hogy annak idején nem figyeltünk fel a városi iskolák elborzasztó színvonaltalanságára. Erre csak azután derült fény, amikor a megyei tanács levette róluk a kezét, s a központi kormányzat alá tartozó új városi önkormányzat vette kezébe az oktatás gondját. Itt volt hát egy nagy horderejû sztori, amely igazán számot tarthatott volna a közfigyelemre. A helyi sajtónak le kellene csapnia az alapszolgáltatások hasonló hiányosságaira. Nekem mégis az a benyomásom, hogy ezt csak ritkán teszi meg, akkor is, ha némi utánajárás meglepõ eredményeket hozhatna. Kiindulópontul szolgálhatna egy ilyen riporthoz a Számvevõszék éves jelentésének a helyi szolgáltatások színvonaláról szóló fejezete, amely az élet valamennyi területét átfogja, a vizsgaeredményektõl a helyi adók beszedésének eredményességéig. A jelentés érzékenyen jelzi, amennyiben egy önkormányzat színvonala elmarad az elvárttól. A riportereknek és szerkesztõknek ugraniuk kellene, hogy rákérdezzenek, mi mindennek az oka.

Hogyan számolnak el a nyilvánosságnak a helyi önkormányzatok? ⋅ 271 Ahhoz azonban, hogy értsék is, mirõl van szó, szükség volna olyan szakemberre, aki kiismeri magát a városházán, aki jó viszonyban áll az önkormányzati tisztviselõkkel, és aki így ismeretei birtokában tudja, miben van a jó sztori. Mivel azonban a helyi sajtó elvben unalmasnak tekint minden helyi tudósítást, ilyen szakembere sincs, akár még részmunkaidõben sem foglalkoztat hasonlót. A helyi bizottsági ülésekre ehelyett kiküldenek valami zöldfülût, akinek fogalma sincs arról, ki szólalt fel és miért. Sok lap még ennyi fáradságot sem vesz magának. Bob Satchwell, a lapszerkesztõk céhének elnöke és a Cambridge Evening News szerkesztõje úgy véli, számos szerkesztõtársa tudatosan táplálja az alantasabb olvasói igényeket, amelyeket a piackutatások és statisztikai felmérések is visszaigazolnak (Satchwell interjúja 1998). A szerkesztõ úgy véli, hogy az újságolvasás mostani megugrása – különös tekintettel a helyi lapokra – csak újabb bizonyíték ezeknek az igényeknek a kiszolgálására. A népszerûség érdekében a szerkesztõk hajlamosak elfeledkezni arról, hogy kötelességük lenne a közszolgálati szféra ellenõrzése, véli Satchwell. Mindez izgalmas sztorik elvesztegetéséhez vezet. „Nincsenek ellenemre a statisztikai felmérések, mégis torz képet adhatnak a valóságról – véli a szerkesztõ. – Így persze az újságíró egy sor fáradságos feladatot megtakaríthat magának. Nem muszáj tájékozottnak lennie helyi ügyekben, nem kell unalmas bizottsági jegyzõkönyveken átrágnia magát, amelyekben azonban mégis lappanghat egy-egy jó sztori ígérete.” Satchwell úgy véli, mindenképpen szükség van olyan szakemberekre, akik ismereteik birtokában értelmezni tudják az információkat, jelentõs kapcsolati tõkével rendelkeznek, s még az esetleges botránykavarók bizalmát is meg tudják nyerni. Satchwell mégis hisz abban, hogy a helyi lapok „kiváló munkát végeznek” az önkormányzati munka szemmel tartásában, s tagadja, hogy mindez egy letûnt aranykorhoz tartozik. Ed Glinert, a Private Eye „Rotten Boroughs” (Rohadó önkormányzatok) címû epizódjának szerkesztõje, amely a helyi visszaélések botránykrónikája, a maga részérõl kevésbé bizakodó a helyi sajtó szerepét illetõen. A legtöbb sztori „elbátortalanított újságíróktól származik, akiknek nem jelenhet meg nyomtatásban minden cikkük, vagy ha igen, hát jelentõs kihagyásokkal és letompított éllel, nem másért, mert ezek olyan helyi bizottságokról szólnak, amelyek hirdetnek a lapjukban”. A Private Eye maga sem jut hozzá könnyen ilyen anyagokhoz. Ha mégis, olyanokat kap, amelyeket más szerkesztõk visszautasítottak, mert féltek az esetleges perektõl. „Úgy vélem, számos helyi lap rendkívül rossz munkát végez. Annyira rettegnek a helyi hatalmasságoktól, hogy a világért sem írnának

272 ⋅ Mark D’Arcy róluk semmi rosszat” – szögezi le Glinert. Több okát is megjelöli, miért ódzkodik a regionális sajtó a helyi közélet visszásságainak leleplezésétõl: Ha egy sztori meghatározott személy szennyesét teregetné ki, a szerkesztõk legtöbbször nem kockáztatják meg, hogy boszorkányüldözéssel vádolják õket. Mindez oda vezet, hogy a cikkeket alaposan „csírátlanítják”, neveket például nem említenek. (Glinert 1998) Ez a szemlélet azonban veszélyesebb, mint gondolnánk. Ha egy cikk például nem nevezi meg azokat az iszákos önkormányzati tanácstagokat, akiket emleget, az ártatlanok is érintve érezhetik magukat. A súlyosabb politikai botrányok esetében a szerkesztõk esetleg azzal a cinikus feltevéssel élnek, hogy az olvasó úgysem ért semmit, netalán nem is óhajt belebonyolódni efféle szövevényes leleplezésekbe. Glinert a Nemzetközi Kereskedelmi és Hitelbank (BCCI) összeomlását idézi példa gyanánt. A bank összeomlása fájdalmas anyagi következményekkel járt azokra az önkormányzatokra nézve, amelyek ott tartották a pénzüket. Némelyik helyi lap úgy vélte, az olvasók esetleg unnák annak részleteit, miként hagyták figyelmen kívül a helyi vezetõk és köztisztviselõk a figyelmeztetõ jeleket. A helyi oknyomozó tevékenység további akadálya a szerkesztõk lokálpatriotizmusa. Ennek jegyében bármely helyi kezdeményezést kritikátlanul feldicsérnek, ahelyett, hogy utánajárnának, hová is megy a pénz. Glinert például úgy véli, amikor Manchester megpályázta az Olimpia házigazdai tisztét, a város önkormányzatának jobban meg kellett volna gondolnia, mire vállalkozik, s a helyi sajtó sem állt a helyzet magaslatán. A nagy dobra vert helyi vállalkozások gyengéi az esetek többségében csak a csúfos bukás után derülnek ki – nem akad senki, aki erre idõben felhívná a figyelmet. További példát képviselnek a grandiózus szabadidõ programok, így a kihívás napjai, vagy az ezredvégi ünnepségekre költött összegek. Ezeket a kezdeményezéseket a helyi sajtó rendszerint az egekbe dicséri, holott a valóság ennél sokkal laposabb.

Pénzügyi és politikai korrupció Kevés sztori játszik rá jobban az elõítéletekre, mint a bizottsági korrupcióról szólók. A helyi tanácsnok, aki fenékig nyúl a közös kasszába, aligha felel meg a valóságnak (ehelyett órákat tölt el a bizottsági üléseken, ahol

Hogyan számolnak el a nyilvánosságnak a helyi önkormányzatok? ⋅ 273 képviselõtársai parkolók bõvítésérõl vitáznak vagy éppen arról, állami gondozásba kell-e venni egy-egy gyereket). A brit önkormányzati korrupció általában kicsiben zajlik, s alig szól másról, mint megbundázott költségelszámolásokról és urambátyám kedvezményekrõl. Nagyszabású, zsíros szerzõdéseket, melyeken a helyi képviselõk megszedik magukat, hiába is keresnek az újságírók. Természetesen ezek az esetek sem tökéletesen ismeretlenek, csak éppen ritkák. A Számvevõszék 1997-es beszámolója a bizottsági csalásokról az 1995–96-ban felderített 208 000 csalás okozta veszteséget 76 millió fontban állapította meg. Ez óriási összeg ahhoz képest, hogy a helyi önkormányzatok összkiadása 40 milliárd font. A csalások zöme az önkormányzati lakáshoz jutást érintette, s nem tanácsnokok kihágásaiból állt. Az elmúlt hat évben a Számvevõszék 20–60 megtévedt tanácsnokot számolt össze. Közéjük tartozott egy autószerelõ mûhely tulajdonosa, aki ajándékokat és üdültetési kedvezményeket fogadott el, amiért egy bizonyos szállítótól rendelte meg az áruját. Akadt azután egy piaci felügyelõ is, aki engedély nélkül árusító árusokat hagyott mûködni a piacán, persze nem ingyen. Mindez aligha vall arról, hogy Nagy-Britanniában tombol az önkormányzati korrupció. Ugyanakkor a Számvevõszék is rámutat arra, hogy a korrupciót nehéz felfedezni és törvény elé állítani. A fenti számadatok csupán a jéghegy csúcsát képviselik, s a kár, amelyet ezek az esetek a közbizalom aláásásával okoznak, jóval felülmúlja anyagi vonzatukat. Gyakran elfeledkezünk azonban a korrupciók politikai hátterérõl. A politikai vezetõk gyakran folyamodnak államköltségen utaztatáshoz, hamis költségelszámoláshoz és az ingyenélés egyéb formáihoz, amikor politikai hatalmukat kívánják megerõsíteni. A fenti juttatásokkal szokták megjutalmazni hû csatlósaikat, s ha ezek történetesen elfeledkeznek hûségükrõl, legnagyobb csodálkozásukra azon veszik észre magukat, hogy lefülelték õket. Ez a büntetésük árulásukért. Egy politikai vezetõrõl mindenképpen tudunk, aki egy olyan bizottságban, amelynek több választott tagja munkanélküli volt, azzal büntette bírálóit, hogy kiadta a minisztériumnak a mozgáskorlátozott segélyekre meg egyéb juttatásokra vonatkozó részleteket. Mindez néhány esetben bûnperhez vezetett. Glasgow városi tanácsát megrázták azok az állítások, melyek szerint a tanácsnokok „külföldi tanulmányutat” nyertek jutalmul annak fejében, hogy vitás kérdésben a jutalmazó mellett szavaztak. Mint látjuk, ez esetben a korrupció politikai fegyverként szolgált. A mohóságot a potentátok saját érdekeik szekerébe fogták. Az ehhez hasonló visszaélések álta-

274 ⋅ Mark D’Arcy lában egypártrendszerekben szoktak elõfordulni, azaz ott, ahol az ellenzék alig számít valamit, vagy egyáltalán nem létezik. Mikor az 1990-es években a helyi önkormányzatokban háttérbe szorultak a konzervatívok, sok helyütt felborult a demokratikus egyensúly. Több jel is utal arra, hogy a munkáspárti kormányzatot aggasztja a politikai kultúrának ez a hanyatlása. Sokan félnek attól, hogy a munkáspárti önkormányzatok egyike-másika aláássa a párt hírnevét, ami olyan kis pártok malmára hajtja majd a vizet a következõ választásokon, mint a Szabaddemokraták és a Skót Nemzeti Párt. Tony Blair miniszterelnök szintén élesen bírálta azokat az önkormányzati tanácstagokat, akik „szûk pártérdekek börtönébe zárták magukat”. Az önkormányzatok által nyújtott szolgáltatások bõ választéka a korrupció melegágya lehet. Saját tapasztalatom alapján ennek a következõ alfajait különböztethetjük meg: Lakáshoz juttatás: A nagy önkormányzatok tipikusan több tízezer lakást és családi házat adnak bérbe. Hogy ki részesül ilyen kedvezményben, azt bonyolult pontrendszer dönti el, melyet úgy terveztek meg, hogy a legrászorultabbak jussanak fedél alá. Megesik azonban, hogy nem õk, hanem a döntéshozók barátai, családtagjai vagy kollégái kapják meg a lakásokat. Nem ritka a törvénytelen bérbeadás sem. Alkalmaztatás: Az önkormányzatok jelentõs munkaadók, ahol kihajthat a nepotizmus virága. 1995-ben például Robert Black professzor, királyi tanácsnok a munkáspárti vezetés alatt álló monklandsi önkormányzat helyzetét saját kezdeményezésébõl megvizsgálva kiterjedt kéz-kezet mos rendszert talált. Harminchárom önkormányzati képviselõ vagy a Munkáspárt helyi szervezetének volt kiemelkedõ tagja, vagy ilyenek rokona, közéjük tartozott egy ablakmosó, aki nem volt hajlandó létrára mászni meg egy kertész, aki nem tudta, hogyan kell használni a kerti öntözõt. Szerzõdések: A pályáztatás tisztaságán önkormányzati szinten is szigorú elõírások õrködnek. Lényegében az önkormányzat valamennyi szolgáltatását ilyen pályáztatással adják ki. Sajnos a rendszer az urambátyám kedvezményeknek is kedvez. Önkormányzati tervezés: Az önkormányzati tervek egy tollvonással fejlesztendõ telkekké változtathatják a senki földjét, mondjuk, egy köz-

Hogyan számolnak el a nyilvánosságnak a helyi önkormányzatok? ⋅ 275 lekedési csomópontnál, ahol értékes hipermarket épülhet. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen lehetõség óhatatlanul is korrupcióra csábít. E döntések valódi rugói esetleg teljesen észrevétlenek maradnak. Az ezzel kapcsolatos rendelkezések olyan összetettek, hogy alapos gyanú esetén is szinte lehetetlen bizonyítani a korrupció tényét. Belsõ demokrácia: A legtöbb tanácstag valamely politikai párt színeiben indul, s a jelölt-lista kiállítása a helyi politikai erõk egyik fontos megnyilvánulása. Ez megint csak visszaélések sorához vezethet. Lehet például címeket hamisítani, hogy a szóban forgó jelölt adott kerületben indulhasson. Esetleg az ellenfelet törlik a jelöltlistáról. Rongyrázás: Biztos jele annak, hogy egy közintézményben bûzlik valami, a hatalmon lévõk túlzott fényûzése. Amikor az önkormányzati vezetõk limuzinokon furikáznak, drága hotelekben szállnak meg, ínyenc fogásokkal és ingyen italokkal töltekeznek az önkormányzat zsebére, akkor a közerények privát bûnöknek adják át a helyüket. Az önkormányzati munka mindig is jár valamicske rongyrázással. Csak kevesen állnak ellen az értekezleteken osztogatott ingyen szendvicsnek, a bizottsági üléseken körbeadott teának és süteménynek, a közpénzen utazgatás és dõzsölés azonban más dolog. Nemegyszer a mérték a kérdés. Túlzás-e elsõ osztályon utazni? Hányad osztályú hotel illik a közköltségen világot látó tanácstagokhoz? A kerületi számvevõ jelentése (1997 szeptember) a Donnygate-botrány kapcsán élénk színekkel ecseteli a rongyrázás kultúráját: az önkormányzat hitelkártyájával több ezer fontos italszámlát fizettek a képviselõk, akik Párizsba, Genovába és Szingapúrba látogattak, a tetejében több száz fontot vertek el telefonálgatásra, videókra és italokra; a bár elõtt pedig kilenc órán keresztül várta õket a sofõr. Az ajándékok és szórakoztatás elfogadása további kérdéseket vet fel. Mikortól válik korrupcióvá, ha valaki beül az igazgatói páholyba a stadionban, és onnan néz végig egy futballmeccset? Doncasterben a tanácstagok és köztisztviselõk testületileg vonultak ki a 96-os Európa bajnokságra, s több száz font értékû úti csekket fogadtak el egy ingatlanfejlesztõtõl, aki az önkormányzatnak dolgozott. A kerületi számvevõ elmarasztalta a polgármestert és a gazdasági igazgatót, amiért engedte elharapózni e visszásságokat. Két tanácstag börtönbe került hamis költségelszámolás miatt. A hasonló esetek az oknyomozó újságírás kézenfekvõ célpontjai. Az újságírónak ugyanakkor olyasmire is éberen kell figyelnie, ami nem

276 ⋅ Mark D’Arcy jogsértõ ugyan, mégis a közpénzek pazarlásával és kedvezmények politikai célzatú osztogatásával jár. Napjainkban sok városi önkormányzat támogat például helyi szervezeteket, közösségeket, vagy áll oda egy nemes ügy mellé. Ezek a csoportok értékes szavazótábort jelenthetnek. Az is elõfordult már, hogy tagjaikat az önkormányzat minibusza szállította a taggyûlésre. Ami a legjobb esetben is helytelen. Rosszabb esetben a politizálás nem-kívánatos formáihoz vezethet, ahol a helyi vezetõk kiskirályként osztogatják kegyeiket – állást, üdülési lehetõséget, tervezési engedélyt – a kliens közösségnek. Cserében szavazatokat kapnak a választásokon és támogatást a belsõ pártharcokban. Szélsõséges változatában mindez akár etnikai villongásokba torkollhat, hiszen a kényúr vezetõn keresztül egész közösségek szivároghatnak be egy területre. Monklandsen például Airdrie protestáns közössége vagy fél évszázada élvez kiváltságokat a katolikus Coatbridge-dzsel szemben. Ennél is különösebb példa az 1950–60-as évek Chicagója, ahol Daley polgármester fennhatósága idején a város sajátos apartheid-politikát folytatott, s politikai karrierek múltak azon, hogy valaki kiszolgálta-e ezt a rendszert vagy sem. 1994-ben a Sunday Times megvádolta Birmingham polgármesteri hivatalát, hogy a nyomornegyedek feljavítására félretett pénzekbõl valóban megszépítette ugyan ezeket, de csak azért, hogy a középosztályt oda költöztetve megnövelje szavazótáborát. Hasonló fondorkodásban marasztalta el a kerületi számvevõszék Westminster konzervatív városi önkormányzatát, amely az 1990-es választásokat iparkodott megnyerni a fenti módszerrel. John Magill, a kerületi számvevõ úgy véli, az önkormányzat vállalt feladataival ellenkezett a számító hadmûvelet, melynek keretében nyolc kulcsfontosságú választókörzetet „javítottak fel”. Ehhez önkormányzati lakásokat és szálláshelyeket adtak el hajléktalanoknak, hogy kiköltöztessék a munkáspárti szavazókat, és konzervatívokat vonzzanak a helyükre.

Szabadkõmûvesek A britek nagy figyelmet szentelnek a szabadkõmûves páholyoknak és hasonló titkos társaságoknak. (A skóciai Monklandsen például a Szent Kolumbán katolikus lovagjainak társaságába tartozó tanácsnokok viselt dolgai miatt robbant ki botrány.) 1990-ben Leicestershire-ben megsárgult szabadkõmûves kézikönyv került elõ egy bõröndbõl, melyet egy mun-

Hogyan számolnak el a nyilvánosságnak a helyi önkormányzatok? ⋅ 277 káspárti képviselõ vásárolt egy kirakodóvásáron. A kötetbõl kiderült, hogy számos vezetõ konzervatív önkormányzati képviselõ és köztisztviselõ – köztük maga a polgármester és a gazdasági vezetõ – a szabadkõmûves páholy tagja. Más rosszat nem tettek, s korrupciónak sem volt semmi nyoma, amint ezt nem is állította senki. Ennek ellenére e közjáték kellemetlen politikai közérzetet teremtett, mert felmerült a gyanú, hogy a megyei vezetõk olyan titkos kapcsolatban állnak egymással, amelyrõl sem választóik, sem kollégáik nem tudnak. Másik ilyen példa, hogy 1995-ben szabadkõmûves befolyásra panaszkodva lemondott a medinai önkormányzat egyik vezetõ konzervatív képviselõje Wight szigetén, azt állítva, hogy az uralmon lévõ konzervatív párt tizennyolc tanácsnokából tizenkettõ szabadkõmûves. Északkelet-Anglia nem egy városában máig meghatározó eleme a helyi politikai életnek a szabadkõmûvesek és nemszabadkõmûvesek közötti feszültség. A szabadkõmûves befolyás a bûnüldözésben is érezteti hatását. 1998 februárjában az Alsóház belügyi vizsgálóbizottságának elnöke, Chris Mullin honatya összekülönbözött az Angliai Egyesült Nagypáhollyal, amikor megpróbálta kideríteni, nem voltak-e szabadkõmûvesek a birminghami bombamerényletekben részt vevõ rendõrök. Az ügy azzal végzõdött, hogy az Alsóház perrel fenyegette a nagypáholyt, amennyiben nem mûködik együtt. Egy másik esetben két férfit azzal vádoltak meg, hogy a belügyminiszter, Jack Straw választókörzetében, Blackburnben egy emeleti hotelbárban vendégeket zaklatott. Mint kiderült, a két gyanútlan idegen besétált egy szabadkõmûves páholy rendõreinek „magánterületére”, ahol nekik estek, miután nem voltak hajlandók távozni. Késõbb mindkettõt felmentették, és 170 000 font kárpótlást kaptak a lancashire-i rendõrségtõl. Az eset mégis rávilágít arra, miféle veszélyeket rejt magában, ha a rendõrség, az ügyvédek, mi több, maga a hotel igazgatója is ugyanannak a páholynak a tagjai. A szabadkõmûvesek érthetõ módon tagadják, hogy maga a tagság egyet jelentene a korrupcióval és hoci-nesze ügyletekkel. Michael Higham tábornok, az Angliai Egyesült Nagypáholy fõtitkára a parlament belügyi vizsgálóbizottsága elõtt tanúskodva kijelentette, hogy akit kihágáson érnek, azt kizárják a páholy soraiból. A szabadkõmûvesek egyébként is a közrend hívei, s azok ellen vannak, akik veszélyeztetik a társadalom békéjét, jelentette ki a fõtitkár. Ennek ellenére kézenfekvõ, hogy a titkos szervezetek nemkívánatos hatásokat közvetíthetnek. A hasonló kapcsolatok feltérképezése az oknyomozó újságírás fontos feladata. Napjainkban egyre több köztestület kívánja meg sze-

278 ⋅ Mark D’Arcy mélyzetétõl és választott képviselõitõl, hogy jelentsék be esetleges szabadkõmûves vagy egyéb tagságukat. Ezt kívánja meg a kormány a bíróktól3 és rendõrtisztektõl is.

Változnak az idõk A tervbe vett reformok tovább nehezítik majd a helyi önkormányzatok elszámoltathatóságát. A brit kormány jelenleg épp ezt a reformot fontolgatja. Helyi intézmények egész sora jön létre, köztük ingatlanfejlesztõ ügynökségek és krízisközpontok. Bármekkora befolyása van is ezeknek az intézményeknek, nagy az esély rá, hogy a helyi média nem jut a közelükbe. A bizottságok egykori demokratizmusának befellegzett, s döntéshozó folyamataikról is mind kevesebbet tud meg a nyilvánosság. A magánvállalkozók bevonása az önkormányzati életbe még inkább elmossa a határokat. Az önkormányzati ügynökségek nyilvános pályázatokon mérkõznek a magánszektorral közszerzõdésekért – nos, itt is akad bõven kutakodnivalója az oknyomozó újságírásnak. Két kormányjelentés – A Mayor and Assembly for London (HMG 1998), Modern Local Government: In Touch with People (HMG 1998) – is körvonalazta a kormány látomását az önkormányzatok karcsúsításáról. Az elsõ dolgozat javaslatot tesz Nagy-London polgármesteri tisztségének felállítására (nem tévesztendõ össze a reprezentációs feladatokat betöltõ londoni Lord Mayorral). Ha ez megvalósul, a legnagyobb hatalmú köztisztviselõvel állunk majd szemben, aki 3,3 milliárd fontos költségvetés felett rendelkezik (1996-os árak mellett). Rettenetes hatalom összpontosul az új polgármester kezében. Személyesen nevezi ki az olyan befolyásos igazgatói testületek vezetõit, mint az új szállító és gazdaságfejlesztõ vállalkozások meg a közszféra megannyi más hivatala. Õ jelöli ki az új városi rendõrkapitányság elöljáróit is. A polgármester határozza meg a jövõben a gazdaságfejlesztés és szállítás stratégiáit, e döntések milliók életére lesznek kihatással. Ha most itt el is tekintünk annak boncolgatásától, vajon javíthat-e ez a felállás a közigazgatáson, annyi mindenképpen nyilvánvaló, hogy a döntési folyamatok jóval tovább maradnak rejtve a köz figyelõ tekintete elõl, mint a jelenlegi önkormányzati rendszerben. A kulcsfontosságú döntések végül a londoni közgyûlés elé kerülnek ugyan, ahol nyilvánosan megvitatják õket, az elõkészítõ munkát azonban mindenképpen a polgármester személyes tanácsadói végzik el. A meghatározó elsõ megbeszélések megint csak a köz elõl rejtve zajlanak

Hogyan számolnak el a nyilvánosságnak a helyi önkormányzatok? ⋅ 279 majd a fõtisztviselõk „titkos tanácsában”. Dióhéjban mindez azt jelenti, hogy sokkal nehezebb lesz rájönni, mi készül. Az oknyomozó újságírónak még jobban hegyeznie kell a jövõben a fülét, s még inkább a bürokrácia kulisszái mögé kell látnia. Hasonló változásokkal Londonon kívül is számolhatunk, amennyiben a kormány itt is új javaslatokkal áll elõ az önkormányzati munkáról. Ami Londont illeti, a közvetlen polgármester-választást népszavazásnak kell jóváhagynia. Nagy a valószínûsége, hogy rövidesen egy sereg más város rendelkezik majd hasonló nagy hatalmú polgármesterrel, miközben tanácsnokai mindössze a végrehajtó feladatok ellátásáról gondoskodnak. A titkos tanácsok döntései ez esetben is jóval késõbb kerülnek a nyilvánosság elé, mint a jelenlegi rendszerben. A mindebbõl kimaradt tanácsnokok ugyan felülvizsgálhatják e döntéseket, s tagadhatatlanul több idejük jut az érdemi munkára. Évente megszavazhatják az önkormányzati költségvetést, a döntéshozó folyamatokba mégsem szólhatnak bele közvetlenül. A sajtó számára ez azt jelenti, hogy kevésbé lát bele az önkormányzati munkába, s esetleg túlhangsúlyozza az egyszerû, immár hatalmukat vesztett tanácstagok szerepét. Valójában a reform csak azt rögzíti hivatalosan, ami máris sok helyütt önkormányzati gyakorlat. Bármi is az új rendszer érdeme az önkormányzati döntéshozatal minõségének javításában, mindenképpen fennáll annak veszélye, hogy nagyobb hatalom összpontosul a helyi kiskirályok kezén. Sok helyi vezetõ számára a reform jobb fizetést jelent, vélhetõleg kevesebb bírálat éri, s a másként gondolkodók sem bosszantják majd. Gyorsabban, hatékonyabban és fõként titkosabban tevékenykedhet. Az érdemi munkához azonban minden demokráciában erõs ellenzékre, de legalábbis nagy számú független szellemre van szükség. Sajnos pontosan e kettõ van eltûnõben sok helyi önkormányzat soraiban. Az önkormányzati vezetõk hatalmának elõtérbe állítása azzal járhat, hogy fokozódik a közérdeklõdés munkájuk iránt. A változások mellet szóló egyik legfõbb érv épp a helyi önkormányzatok befolyásának megnövelése. Az 1980-as évek néhány kiemelkedõ polgármestere – így Nagy-Londonban Ken Linvingstone; Ted Knight Lambethben, London egyik választókerületében; Derek Hatton Liverpoolban vagy David Bookbinder Derbyshire-ben – tagadhatatlanul magára irányította a helyi közvélemény érdeklõdését, noha nem mondhatnánk, hogy a sajtó figyelme egyet jelentett méltányos értékelésükkel. Aligha állíthatnánk, hogy az önkormányzatok hagyományos felépítése átütõ sikerrel járt vol-

280 ⋅ Mark D’Arcy na, mégis félõ, hogy a tervezett változások nem újítják meg a várt módon az önkormányzati munkát. Az elmúlt évtized reformjai amúgy is megnehezítették az önkormányzatok ellenõrzését. A rendszer azóta tovább bonyolódott a decentralizáció következtében, olyannyira, hogy mostanra csak kevés helyi lap vagy rádióadó tudja nyomon követni az önkormányzati munkát. Mindennek következtében nehezebben elszámoltatható hatalmi központok alakultak ki.

Egészségügy Eklatáns példáját adja e változásoknak az egészségügy, amelybe évente több mint 100 milliárd font áramlik. Egészen az 1980-as évek végéig az egészségügyi szolgáltatásokat járási és megyei rendelõk, kórházak bonyolították le, melyek az Egészségügyi Minisztérium felügyelete alá tartoztak. Napjainkban több mint 400 körzeti orvosi rendelõ mûködik, amelyek jelentõs függetlenséget élveznek a felettes hatóságoktól. Mindez szövevényesebbé tette a döntéshozatal folyamatát. Matt Youdale, a BBC helyi egészségügyi tudósítója nosztalgiával emlékszik vissza azokra az idõkre, amikor 1994-ben, kezdõként elég volt elmennie egy kerületi bizottsági ülésre, és az összes orvosi pletykáról értesült. Ma már nem ez a helyzet. Mostanra sokkal szélesebb körû kapcsolatokat kell kiépítenie, például magánkórházakkal vagy a mentõkkel, hogy egyáltalán témát találjon. A sajtótájékoztató is kevesebb. A körzeteknek mindössze egyetlen közgyûlést írnak elõ évente. Mivel az oknyomozó riporterekhez a kezdõ lökést általában kiszivárogtatott információ adja meg, ez a fajta decentralizáció számottevõen akadályozza az egészségügyrõl tudósító újságíró munkáját (Youdale 1998). Régente a körzetek tevékenységét helyi hatóságok fogták össze, melyek viszonylag nyitottak voltak a médiával szemben, s sajtószóvivõikkel is szót lehetett érteni. Mostanra ezek megszûntek. Míg a nagyobb befolyással rendelkezõ hatóságok viszonylag megközelíthetõek voltak, mára a sok kis körzet jobban elzárkózik a sajtó elõl, s nagyobb valószínûséggel tartja vissza akár a legártalmatlanabb információt.

Hogyan számolnak el a nyilvánosságnak a helyi önkormányzatok? ⋅ 281 Corby példája 1994–95-ben a Munkáspárt csaknem minden önkormányzati képviselõjét számûzte Corbyból. Ezt a northamptonshire-i egykori acélipari központot furcsa módon azoknak a skótoknak az unokái lakták, akiket Monklandsrõl telepítettek át ide. Corbyt tizenöt-húsz évig helyi tanácsnokok zárt klikkje igazgatta. Mikor aztán 1980-ban bezárt a helyi acélmûvek, ez a munkahelyek 1/3-ának elvesztésével járt a városban. A városatyák ekkor rendkívül hatékonynak bizonyultak új munkahelyek teremtésében és a helyi gazdaság fellendítésében. Ám még egy évtized múlva is õk voltak hatalmon, s rengeteg pletyka keringett viselt dolgaikról. A vádak közé tartozott olyan alapszolgáltatások elhanyagolása, mint a városháza felújítása, de súlyosabbak is akadtak közöttük, ezek már urambátyám kedvezményekre vagy még sötétebb suskusokra vonatkoztak. A Munkáspárt három választáson keresztül próbálta megszerezni azt a mandátumot, amelyet a helyi konzervatív képviselõ birtokolt, voltaképpen a munkáspárti önkormányzat ellenében. Egy helyi választási számláláson a Radio Northampton riportere kihallgatott egy beszélgetést egy helyi pártfunkcionárius és egy aktivista között, amelybõl kiderült, hogy a pártközpont a kivonulást tervezi Corbyból. Hasonló pletykák jutottak az én fülembe is egy szilveszteri mulatságon. Miután elbeszélgettem egy munkáspárti funkcionáriussal és nemhivatalosan több helyi aktivistával – elõször féltek nyilatkozni, nehogy a pártjuk tudomására jusson, hogy „köptek” –, megbizonyosodtam e hírek megalapozottságáról. Némi biztatás után már szinte alig várták az embereim, hogy kiborítsák a szennyest, ami a korrupcióról szóló sztorik bõségszarujának bizonyult. Némelyik szavahihetõségét más körzetek munkáspárti tagjaival ellenõriztem le, akiket ilyen-olyan kapcsolatok fûztek Corbyhoz. Egyikük például egy meghallgatás elnöke volt a városban. Egy olyan tanácstag ügyét vizsgálták ki, akit azért zártak ki a pártból, mert szóvá tette önkormányzati vezetõk ingyenes utazgatását. Kapcsolataim birtokában a Munkáspárt terveirõl is tudtam. Némelyik váddal a corbyi vezetõség elé álltam, s válaszuk nem tetszett túl hihetõnek. A bírálókat személyi ellentétek miatt bocsátották el, vagy viszontvádakkal illették õket (“Pont õ beszél, mikor épp elég van a füle mögött”). Kézzelfogható bizonyítékok hiányában szerkesztõim nem rajongtak a legtöbb sztori leközléséért. Nem utolsósorban azért, mivel oly hevesen tombolt a helyi hatalmi harc, hogy nem lehetett különbséget tenni a rosszindulatú vádak és a megalapozottak között. Ezért azt a harcmo-

282 ⋅ Mark D’Arcy dort választottuk, hogy beszámoltunk az izgágának mondott helyi vezetõk lemondatására irányuló küzdelemrõl (késõbb valóban saját pártjuk helyi, sõt, országos szervezetei ellen fordultak), nem szóltunk azonban az ellenük felmerült vádakról. Ez biztos tippnek tetszett, mégsem hozta meg a várt eredményt. A hallgatókkal közöltük a visszahívásokat, az okokat azonban nem. A helyi házõrzõ kutyát nem sikerült teljesen elhallgattatni, mindenesetre szájkosarat kapott. Az a baj ilyenkor, hogy tények helyett a sajtó embere találgatásokra szorítkozik. Mégsem szólhattunk az önkormányzati korrupcióról általában, ha nem akartunk a nyakunkba egy szekérderék rágalmazási pert. A televíziós riport ez esetben további nehézségekkel járt. Alig volt mit filmezni, leszámítva néhány üléstermet, ahol a viták zajlottak. Egy operatõrt kiküldtünk az az évi corbyi felföldi játékokra, annak reményében, hátha talál részeg tanácstagokat az önkormányzat kórházi sátorában, de senki nem akadt horogra. Csupán a felvonuló dudások igazolták Corby kaledóniai örökségét. Arra is engedélyt kaptunk, hogy élõben közvetítsünk egy bizottsági ülést. Egyetlen biztos fogódzónk maradt: a tanácstagoknak kifizetett utazási költségek és egyéb költségtérítések jókora összegekre rúgtak. Ezt is annak köszönhettük, hogy a kerületi számvevõ éves értékelése – amelyet minden tanácstag megkap – rámutatott, amennyiben Corby Northamptonshire többi önkormányzatához igazítja kiadásait, ezeket 85%-kal le lehetne faragni. A Corby-ügyhöz tartozik, hogy nem akartunk belekeveredni a munkáspárti tisztviselõk hatalmi küzdelmébe, ezért mindössze annyit hoztunk nyilvánosságra, hogy a párt soraiban tisztogatás folyik. Ennek köszönhetjük, hogy cikkeink szerepeltek a helyi vezetõk visszahívását követõ perben. Õk ugyanis azzal a váddal éltek, hogy sorsukról a párt hivatalos meghallgatása elõtt döntöttek. Ez igaz is volt, s mi is beszámoltunk a dologról még a meghallgatások elõtt. Az elmozdított tanácstagok végül Corbyi Munkáspárt néven független pártot alakítottak az 1996-os önkormányzati választásokon, de senki nem jutott közülük szavazathoz. E sorok írása idején a corbyi önkormányzat vizsgálat alatt áll.

Frank Beck botránya A brit önkormányzatok legsötétebb szégyenfoltját a gyermekvédelem hiányosságai jelentik. A helyi hatóságok ugyanis nem mindig képesek megvédeni a kiskorúakat a szexuális, testi vagy érzelmi bántalmazástól.

Hogyan számolnak el a nyilvánosságnak a helyi önkormányzatok? ⋅ 283 A botrányok listája Staffordshire szigorú fenyítéseitõl az észak-walesi Clwyd gyermekeinek szexuális kizsákmányolásáig terjed. És akkor még nem szóltunk Frank Beck botrányáról Leicestershire-ben, aki botcsinálta pszichológusként terápia helyett szexuálisan bántalmazta a rábízott kiskorúakat. Új esetek szinte havonta kerülnek napvilágra. Mostanra világossá vált, hogy a gyermekgondozási rendszer hiányosságai akár évtizedekig lehetõvé tették hasonló visszaélések továbbélését. A hasonló botrányok ingoványos terepet jelentenek a média számára. Általában alig van több bizonyíték a kezünkben, mint holmi vádak valaki ellen, aki gyermekeket molesztál. A jogi következmények ilyenkor mindig felmerülnek egy szerkesztõ agyában. A hasonló eseteknek leginkább a tárgyalóteremben a helyük, ahol a tudósító riporter is részesül bizonyos elõjogokban. Nem szólva arról, hogy a gyermekotthonok egykori lakóinak panaszai sem mindig hihetõk. Meglehet, szegény kallódó lelkek megjárták már a börtönt, vagy drogosok lettek, de legalábbis érzelmileg tönkretette õket az elszenvedett bántalmazás. Ennek az a fájdalmas következménye, hogy veszélyes tanúk, akiknek ha hisz az újságíró, nagy bizonyossággal rágalmazási pernek nézhet elébe. Valójában ez az oka, hogy eddig sem a rendõrség, sem a gyermekvédelmi szervezetek nem sokra jutottak a bántalmazási panaszokkal. A sajtó számára mindez fontos sztorik elvesztését jelenti. 1989-ben Frank Becket, a leicestershire-i megyei önkormányzat gyermekotthonának volt vezetõjét letartóztatták. A vád az volt ellene, hogy bántalmazta a gondjaira bízott gyermekeket. Ekkoriban e sorok írója a Leicester Mercury címû lap politikai tudósítója volt. A jogi procedúra hét évig húzódott. A szenzációs per több mint egy évtizedes borzasztó bûntetteket hozott napvilágra a kiskorúak ellen. Az esetet kísérõ vizsgálat és hivatalos jelentés az igazgatóság mulasztásainak elképesztõ lajstromát tárta fel. Késõbb Beck áldozatai vívták kemény és nemritkán szívszorító harcukat, hogy kárpótolják õket az elszenvedett gyötrelmekért. Az eljárás valamennyi szakasza tág terepet biztosított az oknyomozó újságírók számára. Beck letartóztatása teljesen váratlanul jött. A jogi eljárás aktív szakaszában a sajtó csupán a legszükségesebbrõl tudósíthatott, néhány riporter azonban szimatolni kezdett az ügyben. Rövidesen kiderült, hogy a városháza tisztviselõit aggasztja, netán õket is elmarasztalják. Egy külsõ hivatalnokot (a szomszédos Nottinghamshire szociális osztályának nyugdíjas igazgatóját) kértek fel arra, hogy készítsen jelentést Beck tevékenységérõl. A jelentés következtetései megrázóak voltak. Eszerint

284 ⋅ Mark D’Arcy Leicestershire megyei önkormányzata újra meg újra semmibe vette hihetõ források vészjelzéseit a gyermekek – fõleg fiúk – fizikai és szexuális bántalmazásáról a Beck által vezetett otthonokban. Mint kiderült, a megyei önkormányzatnak jóval az óriási botrány kirobbanása elõtt lépnie kellett volna. Még amikor menesztették az állásából Becket ama vád alapján, hogy szexuálisan molesztált fiatalkorú szociális munkásokat, büntetlenül elsétálhatott, holott már mindenki rebesgette, hogy gyermekeket is bántalmaz. Késõbb mindennek dacára olyan ajánlást kapott volt munkaadóitól, miszerint alkalmas arra, hogy gyermekekkel dolgozzon. A megyei önkormányzat felkészült a kedvezõtlen média-fogadtatásra. Egy vezetõ újságírót – aki mostanra nyugdíjba ment – kértek fel, hogy adjon tanácsot a PR-stratégiát illetõen. Õ azt javasolta az önkormányzatnak, röppentsen fel híreket a szociális munka olajozottságáról. Így elkerülheti egy clevelandi eset példáját, ahol a helyi hatóságot marasztalták el egyik fõtisztviselõje mulasztásai miatt. Az önkormányzat sehogyan sem akarhatta, hogy az esetet mostantól leicestershire-i botrányként emlegessék, megfogadta hát a tanácsot. Sajtószóvivõi minden egyes esetben csak mint Beck-ügyet emlegették a botrányt az újságírók elõtt, akik be is kapták a horgot. Eközben olyan cikkek láttak napvilágot, amelyek kedvezõ színben mutatták be az önkormányzat szociális tevékenységét. A vezetõ tisztviselõk és a három politikai párt képviselõi, akik az önkormányzatot alkották, ezenközben rendszeresen összeültek, hogy megbeszéljék az aktuális teendõket. Az oknyomozó újságírók manapság nagy valószínûséggel találkozhatnak hasonló taktikai fogásokkal. Hiába volt szigorúan bizalmas a belsõ jelentés a maga elborzasztó következtetéseivel, rövidesen kiszivárgott, így a helyi és országos sajtó nemsokára mindent tudott. A per idején nem lehetett tudósítani az esetrõl (csupán a Mail on Sunday kockáztatta meg, hogy magára vonja a törvényszék haragját), ámde máris egymás kezébõl kapkodták ki a legfontosabb szemtanúkat. Sokaknak jó okuk volt arra, hogy beszéljenek. Beck egyik-másik áldozata azt szerette volna, ha mindenki értesül megpróbáltatásairól. A köztisztviselõk a karrierjüket féltették, ezért igyekeztek tisztára mosni magukat. Másokat elborzasztott a vezetõség tehetetlensége, a politikusoknak meg szavazatok jelentek meg lelki szemeik elõtt. Beck szabaddemokrata volt letartóztatása idején, a konzervatívok ezért hangoskodni kezdtek, hogy a mulasztásokat a munkáspárti és szabaddemokrata szellemiség tette lehetõvé. A sajtó emberei tehát nem maradtak hírforrás híján, az érdekeknek ebben a kereszttüzében azonban gondosan mérlegelniük kellett anyaguk szavahihetõségét. A megkérdezetteket

Hogyan számolnak el a nyilvánosságnak a helyi önkormányzatok? ⋅ 285 különben is jobban érdekelte saját szerepük az ügyben, mint Beck személye. Az újságírók természetesen más véleményen voltak. Mire a tárgyalás elkezdõdött, a helyi sajtó, rádió és televízió tetemes anyagot gyûjtött az ügyrõl, amelynek birtokában az ítélethozatal után újabb tanúkat interjúvolhatott meg. Az egyik hátulütõje az ilyen hosszan elhúzódó tárgyalásoknak az, hogy bármennyire szívszorongó a bántalmazások krónikája, a riporterek egy idõ után ráunnak az egészre. Fontos, hogy ez az unalom ne telepedjen rá a szerkesztõkre. Voltak azután további jogi bonyodalmak is. Elõször a bíró mindenfajta tudósítást letiltott az üggyel kapcsolatban, mert további tárgyalásokra számított újabb áldozatokkal. Miután több lap megfellebbezte a döntést, a Legfelsõbb Bíróság hatályon kívül helyezte. Mindamellett háttérinformációval és elemzéssel csak jóval az elsõ ítélethozatal után szolgálhatott a média. Beck bebörtönzését követõen William Waldegrave akkori egészségügyi miniszter vizsgálatot indított az ügyben, melyet Andrew Kirkwood királyi tanácsnok, a gyermekvédelem neves jogásza folytatott le. Kirkwood úgy döntött, hogy titokban tartja a bizonyítékok zömét. Hiába gyakorolt rá nagy nyomást a média, és kérdõjelezte meg ezt a döntést a parlament, nem volt hajlandó megmásítani. A média mindössze annyit ért el, hogy egyik-másik tanút nyilvánosan hallgassanak ki. Többségükrõl azonban csupán fényképeket készíthettek, amikor a kihallgatásra mentek. Ráadásul érdemi bizonyíték is kevés volt, többek között arról, miért tûrte el Leicestershire önkormányzata olyan sokáig Beck garázdálkodását. A legnagyobb érdeklõdés mégis Kirkwood következtetéseit kísérte. Egészen jelentése közzétételéig sikerült ezeket titokban tartania. Azután sem volt az együttmûködés élõ szobra, a sajtótájékoztatón például nem válaszolt az újságírók kérdéseire, csupán írott összegzését olvasta fel. A média és a nagyközönség így nem tudta megítélni, mennyire megalapozottak ezek a következtetések, kivált, mert a vizsgálat maga titokban folyt le. A média vagy elfogadta a jelentést, vagy sem – sok választása nem volt –, Kirkwood titkolózása azonban nagyon megnehezítette az újságírók helyzetét. Nem mondhatták, hogy a jelentés egyik-másik elmarasztaló kitétele túl kemény volt, sem azt, hogy egyesek túl könnyen úszták meg a dolgot. A Beck-ügy ezzel még nem zárult le. Néhány sértett kártérítést követelt a leicestershire-i megyei önkormányzattól. Panaszuk 1996-ban került bíróság elé. A felperesek és panaszosok összecsapásáról rendszeresen tudósított a helyi és országos sajtó. Az esetnek e szomorú lezárása sérelmek tömegének felhánytorgatásával járt, miközben törvény elé citálták

286 ⋅ Mark D’Arcy a megyei illetékeseket, miért nem néztek jobban oda a gyermekotthonokra. A tárgyalás egy pontján az alperesek tagadták, hogy bármiféle felelõsségük lett volna a dologban, ami elképesztõen hangzott. Az ehhez hátteret adó jogi csûrcsavar mélyen sértette az üggyel kapcsolatban nem álló megyei köztisztviselõket. Az újabb tárgyalásokon jobbára a régi anyag került elõ, csupán a kárpótlásukat keresõ sértettek kálváriája jelentett újdonságot. Többen megjegyezték, úgy érzik magukat, mint ha újra bántalmazták volna õket. A Frank Beckéhez hasonló esetek alaposan próbára teszik az újságírók türelmét. Sajnos a média könnyen kísértésbe esik, hogy a gyermekbántalmazás szívszorító részleteivel foglalkozzon, miközben kevesebb figyelmet szentel azoknak a rendõri és vezetõi mulasztásoknak, amelyek mindezt lehetõvé teszik. Holott épp ezek a szárazabb részletek, ezek a mulasztások azok, amelyek életeket tehetnek tönkre. Mindenesetre a gyermekbántalmazások rohamos elharapózása arra utal, hogy az illetékesek mulasztásaira a sajtónak igenis árgus szemekkel kell figyelnie.4

Zárszó A kiszivárogtatott hírek nélkül az oknyomozó újságíró meg sem tud mozdulni, amikor a helyi önkormányzatról tudósít. Mikor azonban politikai szervezetekkel van dolga, a szokásosnál is jobban utána kell gondolnia, mi mozgatja hírforrásait, egyáltalán nincs-e valami turpisság és hátsó szándék mindebben. A politika vastörvényei úgy diktálják, hogy ellenzéknek minden esetben lennie kell, ha nem a párton kívül, hát annak soraiban. A széthúzások, frakcióharcok, személyes ellenszenvek arra késztethetnek embereket, hogy „megnyíljanak” a sajtónak. Ezért minden kiszivárogtatott információnál számba kell venni ezt a lehetõséget, és le kell ellenõrizni a kapott információt. Ha az újságíró egyetlen forrásra támaszkodik, a végén elfogult személyek vagy az egyik frakció véleményét szajkózza, amivel sokat árt saját szakmai hírének. Az elfogultság mellett ott van azután a manipuláció réme is. A Munkáspárt egyik kiszivárogtatott dokumentuma5 azt a tanácsot adta a helyi szervezeteknek, hogy használjanak fel egy független képviselõt vagy nagyszájú tisztviselõt a sajtó „tájékoztatására”. A gyanútlan hírforrást a vezetõségben ülõk mondhatni dróton rángatják. Ugyanez a leirat a befeketítés taktikájában is eligazít: „Nézzenek utána a viselt dolgaiknak. Találjanak csak egyetlen hibát, nagyítsák fel, csináljanak a bolhából elefán-

Hogyan számolnak el a nyilvánosságnak a helyi önkormányzatok? ⋅ 287 tot, aztán kezdjék az egészet elölrõl…” Ügyeljenek tehát a politikai ellenfél kiskanállal adagolt exkluzív információira. Westminster csavaros eszû szóvivõinek szelleme lassan a vidéket is megfertõzi, így a helyi sajtó is kap belõle. Szerencsére akadnak olyan politikusok, akik nem csupán erkölcstelenek, de infantilisek is, legalábbis az idézett dokumentum tanúsága szerint. Nincs ugyanis az a leendõ Machiavelli, aki olyan bolond volna, hogy papíron is megörökítsen hasonló tanácsokat. Szemlátomást léteznek azonban olyanok, akik fennen fitogtatják durvaságukat és romlottságukat. Amikor ugyanezek az alakok dicsekedni kezdenek egy kocsmában, azt ajánlom, higgyenek nekik! A fejezet elején szóltam arról, hogy minden helyi tudósítónak ismernie kell az önkormányzat kulisszatitkait ahhoz, hogy jól tudja végezni a munkáját. Ugyanez áll a politikai pártokra is. A Munkáspártnak például szövevényes helyi érdekcsoportjai vannak, amelyek korrupció gyanúja esetén csatasorba állnak. Ezek az alig ismert testületek azok, ahol megvitatják a hasonló vádakat, és a módot, ahogy válaszolnak rájuk. Azért is érdemes látogatni e gyûléseket, mert a riporter egy ültõ helyében egy sereg lehetséges sztorit gyûjthet össze közelrõl és távolról. Nem érdektelen, hogy újabban milyen kevésszer tudósít önkormányzati visszaélésekrõl a helyi média (tisztelet a kivételnek, ilyen például Doncaster esete). A testületi ülésekrõl beszámoló hagyományos tudósításoknak az a veszélye, hogy az újságíró saját kapcsolatai fogságába esik, s nem mer nekik ellentmondani. Komolyabb ok azonban, hogy a szerkesztõk sem szívesen kockáztatnak pert. Ha történetesen mégis kitudódik valami, ezer ellenvetés szól ellene: „túl kisszerû ügy, más önkormányzatokat nem is érdekelhet… kit érdekel az ilyen, túl bonyolult, az olvasók nem fogják érteni”. Mégis születnek ellenpéldák, közéjük tartozik a Private Eye „Rotten Boroughs” címû mûsora. És vannak azért olyan országos lapok, televízió és rádió programok, amelyek hajlandók foglalkozni olyan helyi ügyekkel, amelyektõl a helyi média tart. Mégsem mondhatjuk, hogy ilyen a jó házõrzõ kutya… a brit házõrzõk biztonságosabbnak érzik, ha távolról ugatnak. Jegyzetek A chicagói helyi politikáról ebbõl az idõbõl ld. Royko, M. (19719: Boss: Richard J. Daley of Chicago. Dutton and Co. 2 Westminster városi tanácsának jelentése, John Magill kerületi számvevõ, Deloitte and Touche, 1996. május 9. 1

288 ⋅ Mark D’Arcy 3

5400 bíróból 200 szabadkõmûvesnek mondta magát, 51 pedig nem volt hajlandó válaszolni a kérdésre. Írott válasz Geoff Hoon képviselõ – akkori külügyminiszter – parlamentben elhangzott kérdésére, 1999. március 22. 4 A Beck-ügyrõl bõvebben, ld. D’Arcy–Gosling 1998. 5 „A liberálisok veresége”, a Munkáspárt belsõ dokumentuma. Idézte a Red Pepper 1998 októberi száma.

Bibliográfia Számvevõszéki jelentés (1997): Protecting the Public Purse. London: HMSO. D’Arcy, M.–Gosling, P. (1998): Abuse of Trust: Frank Beck and the Leicestershire Children’s Homes Scandal. London: Bowerdean Publishing Company. Ekirch, A. (1974): Progressivism in America. New York: Viewpoints. Fitzwalter, R. és mtsai (1981): Web of Corruption: The Story of John Pulson and T. Dan Smith. St Aalbans: Granada. Glinert, E. (1998): Interjú Mark D’Arcyval, 1998. november 19. Kormányjelentés (1998): A Mayor and Assembly for London. CM 3897. 1998. március 25. London: HMSO. Kormányjelentés (1998a): Modern Local Government: In Touch with the People. CM 4014. 1998. július 30. London: HMSO. Satchwell, R. (1998): Interjú Mark D’Arcyval, 1998. március 16. Youdale, M. (1998): Interjú Mark D’Arcyval, 1998. október 17.

További ajánlott olvasmányok Burke, R. (1989): The Murky Cloak: Local Authority Press Relations. Croydon: Charles Knight. Clarke, M. (ed.) (1983): Corruption. London: Frances Pinter. Doig, J. (1983): You publish at your peril – the restraints on investigative journalism. In: M, Clarke (ed.): Corruption. London: Frances Pinter. Franklin, B.–Murphy, D. (1997): The local rag in tatters? The decline of Britain’s local newspapers. In: M. Bromley: A Journalism Reader. London: Routledge. Murphy, D. (1976): The Silent Watchdog: The Press in Local Politics. London: Constable. Murphy, D. (1983): Journalistic investigations of corruption. In. M, Clarke (ed.): Corruption. London: Frances Pinter.

12. A szociális ellátás vizsgálata a Channel 4 Dispatches címû programjának példáján Hugo de Burgh

A Channel 4 Dispatches címû mûsora a közéletben 1982-ben negyedik országos televíziós csatorna létesült Nagy-Britanniában, amely kötelességének tartotta, hogy a társ-adók által elhanyagolt témákkal foglalkozzon. Rendszerint független producereknek adott megbízást, s nem házon belüli erõket alkalmazott. 1986-ban David Lloyd, a szakma gúnykacaja közepette, új sorozatot indított. A Dispatches (Jelentés), a szerkesztõ szellemi gyermeke minden héten más alkotó mûve.1 1987 novembere óta a sorozat közel 400 darabja készült el. A témák és a feldolgozás módjának változatossága nagyobb, mint az ugyane korszakból származó többi program esetében. Alig találni olyan területet a brit életben, amelyet a Dispatches ne érintett volna. Ennek meg is lett az eredménye. A mûsor sokakat felbosszantott már, és nem kevés pert akasztottak a szerkesztõk nyakába. A Dispatches híres epizódját, a „The Committee”-t (Bizottság) a terrorizmusellenes törvény értelmében törvény elé citálták. A „Mother Russia’s Children” (Oroszország anyácska gyermekei) több díjat nyert, amiért láttató erõvel mutatta be a szentpétervári utcagyerekek életét. A Dispatches a „Who Pays the Gas Bill?” címû epizóddal csatlakozott a brit parlament hírhedt „Cash for Questions” botrányának feldolgozásához. A program 1994 januárjában az elsõk között foglalkozott a CJD emberre gyakorolt hatásaival. Az „Obscene Telephone Call” címû részlet a telefonbetyárokat kiküszöbölõ új rendszer bevezetésére kényszerítette a British Telecomot. Ugyancsak vizsgálatot indított el, hogy a Dispatches firtatni kezdte a Marchioness kompbalesetet (Stott 1998). A brit producerek mára klasszikusnak számító tanulmányai (többek között Elliot 1972, Silverstone 1984) óta a mai gyakorlat több ponton változott, például abban, hogy napjainkban független producereket szokás megbízni. Egyvalami változatlan, az elitizmus légköre, amely ezt a szak-

290 ⋅ Hugo de Burgh mát belengi. Tegyük hozzá, van, ami legyezgesse a producerek hiúságát, mivel tömegével kapják a szabadúszók ajánlatait. A Dispatches munkakiadó szerkesztõje idõnként húszszor annyi javaslatot kap, mint amennyi a rendelkezésére álló mûsoridõ (Lloyd 1998a). A Dispatchesnek hallatlanul nagy a szakmai ázsiója, nemhiába tartják a C4 zászlóvivõ mûsorának. Erõssége a kockázatvállalás, a kiállás a magukat megvédeni nem tudók mellett, továbbá a kérdések újszerûsége (McNulty 1996:19). A Dispatchesnek mûsort készíteni megtiszteltetésnek számít, ugyanúgy, mint bedolgozni a World in Action vagy a Panorama epizódjaiba, melyek az ITV és a BBC büszkeségei. A C4 nézõi általában a magasan iskolázott, gazdag, liberális társadalmi rétegekhez tartoznak. A Channel 4 talán minden más csatornánál inkább az elithez szól.

A Dispatches és a szociális ellátás A Dispatches indulásakor az oknyomozó újságírás többnyire a David Lloyd által „homályzónának” nevezett tartományban tevékenykedett, azaz olyan rejtett életterületeken, ahol az újságíró egyszerre kommandós és kém, ahol kokaincsempészek és fegyverkereskedõk ûzik sötét üzelmeiket. A Dispatches nem szakított mindenestõl e hõsi hagyománnyal, 1998ban elkészítette például a „Saddam’s Secret Time-Bomb” (Szaddám titkos idõzített bombája) címû epizódot, melyben Gwyn Roberts Irak kurd kisebbség elleni népirtási programjának akkori hatásait kutatta. Ennek ellenére a legtöbb epizód inkább hazai érdeklõdésre számot tartó témákkal foglalkozik. Ez nem annyira a piaci igényekre adott válasz, állítja Lloyd, mint inkább tudatos irányelv. Ennek jegyében fogant a Nagy-Britanniában mûködõ idegen prostikról készült epizód 1999-ben, amelyhez kifinomult cselekre és titkos felvételekre volt szükség („Sex Slave Trade” – Szexrabszolga-kereskedelem, 1999. április 29.). Egy egész évet vett igénybe az Animal Liberation Front nevû állatvédõ egyesület titkos tanulmányozása („Animal Liberation Front”, 1998. december 10.). Mindkét mûsorra Lloyd utóda, Dorothy Byrne adott megbízást. A fenti példák a hagyományos értelemben felfogott oknyomozás körébõl valók, ám mind Lloyd, mind pedig Byrne azon munkálkodik, hogy kiszélesítse ennek kereteit. Az eredeti, polgárpukkasztó munkák szintén lehetnek tényfeltárók, vallja Lloyd. Ezek a programok „újraértelmezik a szociális politika ama területeit, amelyrõl az emberek azt hiszik, hogy ismerik õket. Pedig elég egy kicsit mélyebbre ásni, s máris ki-

A szociális ellátás vizsgálata a Chanel 4 Dispatches példáján ⋅ 291 derül, hogy amit hallunk, ellentétben áll a bizonyítékok tanúságtételével” (Lloyd 199b). E szemlélet talán legismertebb példája az AIDS-rõl az 1980-as években készített mûsor. Joan Shenton és csapata nyomára jutott egy olyan tudományos vélekedésnek a végzetes betegséggel kapcsolatban, miszerint az AIDS-nek és a HIV vírusnak semmi köze egymáshoz, s ezzel együtt azt állította, hogy minden jelenkori kutatás tévúton jár. Mindez azonban nem véletlen, jelentették ki a tudósok, ezt diktálja ugyanis a nagy gyógyszergyárak érdeke (Shenton 1990). Lloyd, amikor a Dispatches hatásairól kérdezik, nem hozza szóba azonnal az epizódot, mikor azonban mégis elõkerül, a védelmére kel. Ez a részlet váltotta ki a legnagyobb indulatokat. Lloyd azzal érvel, hogy „bár a szélsõséges elmélet, miszerint nincs kapcsolat a HIV vírus és az AIDS között, mára megdõlt”, a katalizáló tényezõkrõl máig nem tudunk többet. Már maga a védekezés módja, ahogyan a szerkesztõ vitatkozó kedvû gyermekeinek védelmére kel, is sokat elárul arról, hogyan képzeli el a tényfeltáró munkát. Hozzáteszi még, hogy az egészségügy akkoriban nem volt hajlandó tudomásul venni az általa megszólaltatott tudományos véleményt. Egyszerûen semmisnek nyilvánították, mint minden, az AIDS-szel kapcsolatos rendhagyó vélekedést. Mára már nincs szükség ilyen mûsorokra, véli Lloyd, mivel az egészségügyet jelentõsen megszelídítette, hogy egyelõre nem találta meg a betegség ellenszerét, ezért mostanság nyitottabb a vitára és az ellenvélemények meghallgatására. A Dispatches számos epizódja szólt egészségügyi kérdésekrõl. Elsõnek tárta például a nyilvánosság elé a CJD emberre gyakorolt hatását. Foglalkozott egy nagy port felvert brit botránnyal, amely a bristoli kórház sebészeti osztályán bekövetkezõ nagy számú halálozás miatt robbant ki. Utánanézett, milyen gondokat okoz a CT, azaz az agyi rétegvizsgálat. A yorkshire-i kórház példáján bemutatta, mennyire nem hozták meg a kívánt eredményt az egészségügyi reformok. Az egészségügy mellett több epizód az oktatás kérdéseit boncolgatta. Az 1980-as években közkeletûvé lett az a vélekedés, hogy a brit iskolák színvonala nem megfelelõ. Az 1990-es évekre mindez az érdeklõdés gyújtópontjába került, s ezzel együtt fontos politikai fegyverré is vált. A kormány iparkodott változtatni a helyzeten, s a kérdés rendezésének beígérése kulcsszerepet játszott a Munkáspárt 1997-es gyõzelmében. A Dispatches lényeges feladatot töltött be e vita ébren tartásában. Különösen sikeres volt 1991-es epizódja, amelyet „Every Child in Britain” (Valamennyi brit gyermek) címen sugároztak. Ezt az „All Our Futures” (Minden reménységünk) követte.

292 ⋅ Hugo de Burgh Az „Every Child in Britain” olyan nézeteket hangoztatott, amelyeket a szakemberek buzgón helyeseltek, a nagyközönség azonban alig értett. Eszerint gyakorlatilag minden mérései módszer beigazolta a brit iskolák színvonaltalanságát, s azt, hogy ez részben alacsony igényszintjükbõl, részben a pedagógiai módszerek hiányosságaiból táplálkozik. A mûsor szerint a továbbtanulókat segítõ reformkísérletek sorra kudarcba fulladtak, s a bevezetett új módszerek ugyanolyan elégtelenek voltak, mint a korábbiak. 1998-ban a Dispatches egy másik reformpróbálkozást is mérlegre tett. A tanfelügyelõséghez (Ofsted) fordult, ahol a fõfelügyelõ lelkesen egyetértett a mûsor elemzésével. Chris Woodheadet a konzervatívok nevezték ki, akiknek tetszettek radikális pedagógiai nézetei, de az új munkáspárti kormány is megerõsítette hivatalában, dacára annak, hogy a párt egésze nem támogatta. 1998-ra maga mögött tudta a társadalom széles rétegeinek és a média zömének támogatását. Mindenki õt tekintette a legfõbb pedagógiai bölcsesség kútfejének. A közvélemény elfogadta, hogy a tanfelügyeleti rendszer javított az oktatás minõségén. Egyedül a Dispatchesnek jutott eszébe, hogy megkérdõjelezze Chris Woodhead híres módszerét, és utánanézzen az adatoknak. Az „Inspecting the Inspectors” (A felügyelõk felügyelete) a következõkre mutatott rá: 1. Az iskolák külsõ bírálata akár egyetlen nap leforgása alatt megbéníthatja egy iskola mûködését. Szomorú példája volt ennek az az eset, amikor egy szülõ kivételével az összes többi kivette a gyerekét a szóban forgó iskolából. 2. A tanfelügyelõk jelenléte zavarja a tanárokat. 3. Furcsa ellentmondás, hogy egy olyan iskola, amely jó elbírálást kap a tanfelügyelõségtõl, rosszul szerepel a vizsgákon. 4. A durhami egyetem professzora megvizsgálta és hiányosnak találta a tanfelügyeleti rendszert. 5. A tanfelügyelõk alig értik, mi is a dolguk, legalábbis ez derült ki egy CCTV filmanyagból, amely egy vezetõ tanár – szintén tapasztalt tanfelügyelõ – tulajdonát képezte. 6. Az Ofsted szemlátomást megsértõdött a bírálaton. 7. Az Ofsted nem tette közzé összehasonlító vizsgálatait, talán mert ellentmondásosak voltak. 8. Megkérdõjelezhetõ a fõ tanfelügyelõ éves jelentése a parlament felé. 9. Az Ofsted korántsem áll a helyzet magaslatán.

A szociális ellátás vizsgálata a Chanel 4 Dispatches példáján ⋅ 293 A fõ tanfelügyelõt egy Spiller nevû riporter interjúvolta meg. A mûsor gyenge pontja ez a riport, amennyiben hangot kapott Woodhead esküdt ellenfele, Tim Brighthouse professzor is, s ez személyes indulatokat kevert az egyébként elvont vitába. Milyen értelemben nevezhetjük oknyomozónak a felsorolt három epizódot? Mindenekelõtt eredetiségük és felforgató megközelítésmódjuk okán, amely szembeszállt minden közkeletû véleménnyel. Másodsorban különbözõ érdekcsoportokat is támadtak, hisz kétségkívül akadtak olyanok, akik kényelmetlennek találták a mûsor által felvetett kérdéseket. Harmadsorban ott volt maga a módszer, az adatok körültekintõ elemzése, amelyet szokatlan összevetések kísértek. A fentiek együttese olyan szemlélethez vezetett, amely szembehelyezkedett minden tekintéllyel és közkeletû véleménnyel. Mindenekelõtt az „Inspecting the Inspectors” címû epizódot nevezhetjük oknyomozónak és nem elsõsorban elemzõnek, kivált, ami az imént felsorolt 3., 4. és 5. és valamivel kevésbé a 7–8. pontot illeti. A tény, hogy bizonyos iskolákban a jó tanfelügyelõi értékelés ellenére csapnivalóak lehetnek a vizsgaeredmények, a maga idejében sokkolta a szülõket. Az epizód két független szakvéleményt is felmutatott, egyet egy egyetemi professzortól, a másik a CCTV filmanyag volt. A 7–8. pont gyengébb érvnek bizonyult, a fõfelügyelõ könnyedén félre is söpörte ezeket. Ha, mondjuk, a Times Educational Supplement vagy a kevésbé oknyomozó jellegû Panorama veszi vizsgálat alá a tanfelügyeleti rendszert, minden alaposságuk ellenére sem kérdõjelezik meg a módszertant, s nem hívnak ennek bírálatához szakértõket. A Dispatches figyelme a statisztikai adatok felülvizsgálatára is kiterjedt, ami megint csak az oknyomozó újságírás fokmérõje. „Holding the Baby” 1989-ben az a producer, akinek elsõ Dispatches mûsora a „Holding the Baby” (A fürdõvízzel a gyereket) volt, egy év múltán többek között beszélgetõ mûsort rendezett az ITV-nek Night Flyte (Éjszakai perpatvar) címen. A talk shaw egyebek mellett foglalkozott a Daily Mail egyik cikkével, amely a Kindercare elnevezésû amerikai gyermekvigyázó vállalkozás Angliába településérõl szólt. A Kindercare – állította a cikk – 24 órás ügyeletet tart, s a dolgozó anyák minden gondját megoldja. Az írás a szerkesztõi szándékoknak megfelelõen ugyanakkor sejtetni engedte, hogy ez bizony nagyüzemi gyermekfelügyelet, ezért elítélendõ (Gerrie 1987).

294 ⋅ Hugo de Burgh Az egyik Night Flyte beszélgetés tehát a gyermekvigyázásról és általában az óvodákról szólt. Az elõkészítõ team erõs nézõi indulatokról számolt be az elõzetes felmérések szerint. Egyúttal tudatta a mûsorkészítõkkel, hogy igen, voltak gondok az Egyesült Államokban a gyermekfelügyelettel, többek között az óvónõi bánásmóddal. A tudósok különben is azt állítják, hogy az óvoda lelassítja a gyermek fejlõdését. A producer – aki már dolgozott egy, a skót bíróságok korrupcióját feldolgozó mûsorban, s a pénzintézetek mulasztásait is megvizsgálta a Dispatches számára –, ezért körülbelül egyoldalas szinopszist írt (HTB 1998), s elküldte ugyanannak a szerkesztõnek. A munkát kiadó szerkesztõk javaslatok garmadáját nézik át, s ezerféle szempontra kell tekintettel lenniük. Az egyik legfontosabb a mûsor túlélése, amihez újra meg újra be kellett bizonyítaniuk a Dispatches hatásosságát. A BBC-nél és az ITV-nél ezt – általában, noha nem mindig – a nézettségen szokás lemérni. A C4 – akár a nagy napilapok – olyan célközönséggel vizsgálja a kérdést, amely véleményformálókból és döntéshozókból áll. Mikor tehát a Dispatches munkakiadó szerkesztõje úgy határozott, hogy érdemes tovább foglalkozni a témával, a következõ szempontok mérlegelésével döntött így: * Annyi javaslatot kapott már a témában, hogy felmérhette, mennyire érdekli ez a producereket. * Úgy vélte, hogy az epizód illik a Dispatches profiljába. Ezután több mint féléves elõkészítõ munka következett, melynek során a szerkesztõ a következõket kérte: * Bizonyítékokat arra nézve, hogy a gyermekfelügyelet fejlõdés elé néz az országban. * Bizonyítékokat arról, hogy az USA vállalkozói terjeszkedni kívánnak az európai piacokra. * Bizonyítékokat amerikai botrányokról. Késõbb pedig: * Kutatási adatokat, amelyek alátámasztják, hogy a gyermekekre ártalmas lehet az óvoda. * Bizonyítékokat arról, hogy az illetékesek nem veszik figyelembe a fenti kutatási adatokat.2

A szociális ellátás vizsgálata a Chanel 4 Dispatches példáján ⋅ 295 Ekkorra a producer összeállította csapatát, amelybe beletartozott a Daily Mail riportere és a rendezõ (a Hard News elsõ producere és forgatókönyvírója).3 A stábot eleinte aggasztotta, hogy az elõkészítésbe ölt tetemes idõ és fáradság ellenére a hangsúly túlságosan is a kutatás érvei felé tolódott el, s mintha a gyakorlat sem bizonyította volna elegendõ meggyõzõ erõvel, hogy a gyermekfelügyelet jót tesz-e vagy sem a kicsinyeknek. Noha a szerkesztõt csalódás érte, amiért hazai kutatási eredményeket alig talált, úgy határozott, hogy erényt kovácsol a szükségbõl. A Dispatchesnek arra az álláspontra kell helyezkednie, vélte, miszerint szégyen, hogy az állam munkába kényszeríti a fiatal anyákat, s ezenközben nincs tekintettel a következményekre (HTB 1998). A mûsor végül egészen más lett, mint amilyennek eredetileg a javaslattévõk elképzelték. Készülése közben minden egyes elhangzott állítást igazolni kellett. A végsõ dokumentumfilm megfelelt a háttérmûsorok szokásos felépítésének, ahol rendszerint van egy áldozat, egy gonosz meg különbözõ részcselekmények, amelyek végül egységes képpé állnak össze. Az egyes részletek személyesebbé és látványosabbá tették a mûsort. A következõ elemekbõl álltak össze: * Egy kislány esete. * Egy bébicsõsz portréja. * Több fiatal anya. * Egy óvoda és vezetõje. * Egy kutatópszichológus, Belksy kutatási eredményei, amelyeket más országokban is leellenõriztek, és amelyeket a tudományos közvélemény is elfogadott. További bizonyítékkal szolgált: * Egy amerikai óvoda lefilmezése rejtett kamerával, amely alátámasztotta az óvónõk gondatlanságát és helytelen bánásmódját. A filmes anyagot azután bemutatták egy pszichológusnak. Õt magát is lehetett látni, amint szörnyülködik. Mindez azt az üzenetet erõsítette meg, miszerint nem lehet bízni a magánóvodákban. Mivel a vezetõ óvónõ vált a támadások legfõbb célpontjává, megmutatták neki az anyagot, és felkérték, hogy a kamerák elõtt feleljen a vádakra (ahogy az már a Dispatchesnél szokás). A vezetõnõ elfogadta a fel-

296 ⋅ Hugo de Burgh kérést, ámde ellenszenves kijelentéseivel csak még jobban rontott hitelén a nézõk elõtt. Kiderült tehát, hogy nem csupán a magánóvodák és gyermekfelvigyázók nem teszik a dolgukat, de az illetékesek és a szakértõk is rosszindulatúnak és kertelõnek bizonyultak. E benyomásba talán az anyag megvágásának módja is belejátszott. A dokumentumfilm legfõbb érvei az elõbbieket összefoglalva a következõk voltak: * A gyermekfelügyelet az egyik legnagyobb gond, amellyel a társadalomnak szembe kell néznie. * Annál is inkább, mert üzleti érdekeket szolgál ki. Részben azokét, akik fenntartják ezeket a magánóvodákat, részben pedig azokét, akik nyernek a dolgozó anyák olcsó munkaerején. * A fenti érdekeket a feminizmus szólamai mögé rejtik. * Az óvodákat az állam mellett olyan intézmények támogatják, mint a CBI. Teszik mindezt saját érdekeiktõl vezérelve, miközben nem figyelnek oda a gyermekek szempontjaira. * A kutatási eredmények szerint mindez árt a kisgyermekeknek. * Az illetékeseket és kormánytanácsadókat e probléma édeskevéssé foglalkoztatja. A politikai korrektség álarca mögött csupán saját érdekeikkel – a kisember megregulázása – törõdnek, az érintettekkel nem.

Zárszó A „Holding the Baby” rendkívül nagy nézõszámot ért el. Többek között heves ellenérzéseket is kiváltott. A televíziós szakma sokáig emlegette, s valóságos példaképpé lépett elõ, nem utolsósorban Caroline Gilbey kiváló rendezõi teljesítményének köszönhetõen. A mûsorkészítõk haladó szellemûnek, provokatívnak és kreatívnak érezték, kritikusai maradi szemléletûnek bélyegezték. Az ennek nyomán kibontakozó vita és a téma késõbbi feldolgozásainak fényében ma azt mondhatjuk, hogy az epizód megfelelt a C4 „elvárásainak” (Cottle 1995:162), ahogy azt a szerkesztõ is megsejtette a maga kifinomult stratégiai érzékével. A C4 olyan mûsorokat hagy jóvá, amelyek kicsivel elõbb járnak a korszellemnél, de csupán egy hajszálnyival (különben a kutyát sem érdekelne mindez). Az nem baj, sõt, fölöttébb kívánatos, ha a mûsor indulatokat gerjeszt. A fenti meggondolások és az epizód nyomán kibonta-

A szociális ellátás vizsgálata a Chanel 4 Dispatches példáján ⋅ 297 kozó vita helyezi megfelelõ kulturális összefüggések közé a „Holding the Baby”-t. A tudományos vita a szociológiai értelmezés lehetõségeit firtatta, s mindenekelõtt két kérdéssel foglalkozott. Az egyik az volt, vajon általánosíthatók-e Belksy amerikai kutatásai. A másik az, le lehet-e vonni a tanulságot a hazai, francia és svájci kutatásokból – melyek összhangban álltak Belksy eredményeivel –, miszerint a túl korai gyermekfelügyelet mind szellemileg, mind érzelmileg károsítja a kicsiket? Az elõbbieket egy további vita színezte a kutatás módszereirõl. Napjainkban elképzelhetetlen lenne, hogy a Dispatches ilyen hangsúlyosan támaszkodjon e témában a kutatási eredményekre, kivált, amikor a régi felfogást az újjal kell ütköztetnie. Ehelyett bizonyára „az óvodai ellátás színvonaltalanságára koncentrálna, amelyek szomorú tények, higygyenek bármit az óvodáról” (Lloyd 1998b). Ez annak is betudható, hogy a legújabb ITC-elõírás hangsúlyos követelményként határozta meg a „tárgyilagosság” szempontját, amint arról a 3. fejezetben már szóltunk, amit rendeletbe is adott. Mindennek az az elõnye, véli Lloyd, hogy éles választóvonalat húz a véleményformáló és a tényfeltáró újságírás közé, függetlenül attól, hogy mindkettõ bizonyítékokkal és szemtanúkkal dolgozik. Ha ezt nem tennénk meg, egy sereg munkát tényfeltárónak nevezhetnénk, holott nem az. „Régen elég volt egy vitát kirobbantani ahhoz, hogy oknyomozónak nevezhesse valaki a dolgozatát, ma már ez nem olyan könnyû” (Lloyd 1998b).

Az oknyomozó újságíró és a bizonyítékok Mark D’Arcy azt fejtegeti a 11. fejezetben, hogy ha másért nem, hát könynyû feltérképezhetõsége és mindennapi életünkre gyakorolt befolyása okán, a helyi önkormányzat alkalmas terep a tényfeltáró újságírás számára. Ugyanezt mondhatjuk el az országos szintû szociális ellátásról. A közpénzek zöme ide áramlik. A demográfiai változások a hazai gazdaság fejlõdése szempontjából meghatározó kérdéssé avatták az idõsek4 és gyermekek gondját. Ugyanezen okokból elõtérbe került az oktatás problémája is. A munkanélküliség, bûnözés, egészségügy és egészséges táplálkozás kérdéskörei óriási horderejûek, s ezzel arányos érdeklõdésre is tarthatnak számot. A legkülönbözõbb pártállású szakértõk hada töpreng rajtuk. A szakemberek, politikusok és érdekvédelmi csoportok érveit egytõl egyig mérlegre kell tenni, és elemezni kell. Ennél tüzetesebb vizsgálatot

298 ⋅ Hugo de Burgh is igényelnek azonban, annál inkább, mivel a bizonyítékokat – és ezzel együtt az aktuális politikai irányvonal igazolását – zömmel statisztikai adatok és a szociológiai kutatás szolgáltatják. Tény és való, sok a közös vonás az oknyomozó újságírás és a társadalomtudományok között (Tankard 1976:54). Az újságíró is megfigyeléseibõl szûri le tapasztalatait, kizárólag ellenõrzött állításokkal él, s ezek birtokában tárgyilagosságra törekszik. Ezenközben szakértõi véleményeket idéz meg, s egyaránt ügyel a külsõ és belsõ értékekre (Tankard 1976:45). Tankard érvei hízelgõek a szakmára nézve, ugyanakkor a hibákra is rámutat. Ilyen a nem reprezentatív mintára való hivatkozás, a kutatási módszerek félreértése és oda nem illõ gondolattársítások belekeverése az érvelésbe. Elméletben az újságírók legalábbis úgy hiszik, hogy a tapasztalati tényekbõl, indukció útján jutnak következtetéseikhez, noha gyakran vádolják õket az ellenkezõvel, azaz, hogy a bizonyítékokat igazítják hozzá az esethez. Ezzel szokás vádolni a sokat szidott Panorama-epizódot, amely a „Missing Mum” (Hiányzik a mama) címet viseli, s szintén a gyermekfelügyelet kérdését járja körül (BBC 1997).

Kutatási módszerek A társadalomtudományok eszköztárának ismerete nélkülözhetetlen az oknyomozó újságíró számára. A szociológia behatóan foglalkozott a család, a szegénység, a szociális ellátás és az iskoláztatás kérdéseivel. Mindez központi kérdése a hazai közéletnek csakúgy, mint a többi jóléti államban. Vegyük példának okáért a brit közoktatást övezõ vitákat! Emezeket kiterjedt kutatás támasztja alá, bizonyítva ezt vagy azt a soros elméletet. 1998-ban egy áttekintés meglehetõsen szkeptikusan viszonyult az eddigi eredményekhez, elmarasztalva a kiindulópontok részrehajlását és az ebbõl adódó helytelen módszertant (Gold 1998). 1996-ban a National Foundation for Educational Research-öt (NFER) két média-vállalat is megbízta a politikai paletta két végpontjáról,5 hogy vizsgálja meg a hazai iskolások olvasni tudását. Ezt a vizsgálatot már harminckét másik országban is elvégezték. A módszertant tehát tökéletesen megbízhatónak vélték a megbízók. A vizsgálatot úgy bel-, mint külföldön mérvadónak fogadták el, mint amely alkalmas arra, hogy felmérje a különbözõ országok iskolásainak olvasási készsége közötti eltéréseket. Az adatelemzés szakaszában azonban maga a módszertan is kérdésessé vált az NFER számára, ahogyan a tanulmány kigondolói sem ér-

A szociális ellátás vizsgálata a Chanel 4 Dispatches példáján ⋅ 299 tettek egyet az NFER munkamódszerével. Annál is inkább, mert kétszer is változtatott az eredményeken, úgyhogy végül az illetékesek nem tudták, melyik értékeléssel van dolguk.6 Nem meglepõ ezek után, hogy a kérdést feldolgozó CN4 News újságírói is összezavarodtak,7 megkérdezték hát a London Schoool of Economics és a párizsi egyetem szaktanácsadóit, vajon helyesen végezte-e el a vizsgálatokat az NFER Angliában és Walesben, ám nem kaptak egyértelmû választ. Tovább mérgesítette a helyzetet, hogy a pedagógiai szaktekintélyek annyira ellene voltak a vizsgálat egészének, hogy nem lehetett tõlük tárgyilagos véleményt kicsalni.8 Az az egyetlen szakember, aki mégis hajlandó volt nyilatkozni, kijelentette, hogy a felmérés semmit sem ér, mivel „nem azt mérték, amit kell” (C4 1996). Az történt tehát, hogy a megkeresett pedagógusok nem ismerték el mérvadónak a vizsgálatot. Akkor az újságírók úgy érezték, e véleményeket inkább elõítéleteik színezték, mint a megbízhatóság és általánosíthatóság szakmai szempontjai. Shipman (1981) The Limitations of Social Research címû mûvében a szociológia berkeiben zajló vitákat felsorolva megemlít egy, az NFER-éhez hasonló mennyiségi felmérést, amely másodjára az elsõtõl homlokegyenest különbözõ eredményeket hozott. Van vizsgálat, amely az alkalmazott módszer miatt vitatható, másokat a kutatók elfogultságai tesznek kérdésessé. A szerzõ idézi Margaret Mead kultúrantropológus kvalitatív tanulmányát Szamoa lakóiról. A híres dolgozat mára ugyanúgy része az újságírói folklórnak, mint a tudományénak. A Coming of Age in Samoa (1943) mulattató, hiszen a szexszel foglalkozik, s hatását annak köszönhette, hogy az újságírók a kulturális hatások elsõbbségének bizonyítékát látták benne a biológiai meghatározottságokkal szemben. Mead rámutatott, hogy Szamoa népe sokkal szabadabb kapcsolataiban, mint az elfojtások és megkülönböztetések között élõ amerikaiak. A késõbbi kutatás azonban kimutatta (Freeman 1984), hogy már maga Mead módszere is elhibázott volt. Még a nyelvet sem értette eléggé ahhoz, hogy észrevegye, itt bizony alaposan rászedték. Alapjaiban értette hát félre a szamoai társadalmat, amelyet legalább anynyi szabály köt meg, mint egy nyugatit. A módszertant félretéve, józan paraszti ésszel is világos, hogy a tanulmány következtetései nem általánosíthatók (ugyan mit mondhat a szamoai kamasz-szexualitás Wyoming tinijeinek?). A maga idejében mégsem vonta senki kétségbe Mead gondolatait, talán azért, mert a közfelfogást visszhangozták. 1997-ig, amíg meg nem jelent egy új könyv Alfred Kinseyrõl,9 a szerzõ 1947-es dolgozata – Sexuality and the Human Male (A nemiség és a

300 ⋅ Hugo de Burgh férfi) – nagy visszhangot keltett, noha már akkor sem fogadták el tudományosan mérvadónak. Napvilágot látott azután egy kritika 1989-ben Kinsey módszereirõl, amelyre azonban akkor nem harapott rá a média. Erre 1997–98-ban került sor, amikor televíziós dokumentumfilm is készült a témában az ekkor megjelent két kiváló monográfia hatására. A fenti példák arra figyelmeztetnek, hogy az újságíró is tévedhet, amikor a szociológia vagy társadalomlélektan új eredményeit kell értékelnie.

A statisztika tudománya Az újságíró, amikor a legkülönbözõbb témákkal foglalkozik – legyen az bankügylet vagy a hadügy helyzete –, a Statisztikai Hivatal, a rendõrség, ilyen-olyan érdekcsoportok, táraságok, bankok vagy egyetemi kutatóintézetek adataira támaszkodik. Feltételezzük, hogy minden kolléga megszûri az anyagot, amelynek a birtokába jutott. Ha cikket ír vagy más formában feldolgozza, nem is tehet másként. 1989-ben a Dispatches „Cooking the Books” (Ezt jól kifõztük) címû epizódjában szemléltette, hogyan bûvészkednek a statisztikai adatokkal a politikusok. Többek között az is szóba került, hogy a közelmúltban a kormány bejelentette, „380 nagy kórház épül”. A nagyszabású tervnek azonban nem adta pontosabb meghatározását. Arról is hallgattak a nyilatkozó illetékesek, hogy minden egymillió fontnál többet érõ építményt külön tartottak számon, holott csupán részét képezték az egyetlen, mondjuk 30 millió fontos vállalkozásnak. A „380 nagy kórház” tehát igazándiból néhány parkolót jelentett csupán. Ugyanígy jelentette be a kormány a kórházi ágyak számának megnövelését, holott összegük nem nõtt, mert miközben újakat létesítettek, régieket meg is szüntettek (C4 1989). Mostanra bizonyított tény, hogy az AIDS-t övezõ korai hisztéria hamis statisztikai adatokon alapult. Ennek rovására írható, hogy az egészségügy értékes forrásaiból, amelyekre másutt sokkal nagyobb szükség lett volna, a szükségesnél többet fordítottak a betegség kezelésére. Mindezzel egyes politikusok saját népszerûségüket hízlalták. Azok a diákok, akiknek szükségük lesz a statisztika tudományának elsajátítására, hasznos olvasmányjegyzékre találnak a fejezet végén.10 Összefoglalva az eddigieket, kimondhatjuk, hogy az oknyomozó újságíró okiratokat, terepmunkát, szociológiai kutatási eredményeket, szemtanú-vallomásokat és statisztikai adatokat használ fel a munkájához. A gondot mindezek eredete, a módszertan és az ellenõrzés eljárásai

A szociális ellátás vizsgálata a Chanel 4 Dispatches példáján ⋅ 301 jelentik. Mindeközben kollégánk voltaképpen „tudományos módszerekhez” folyamodik, s kizárólag a bizonyított állításokat tekinti mérvadónak és tárgyilagosnak. Mások véleményét idézve is a külsõ-belsõ értékek megõrzésére törekszik (Tankard 1976), végül a bizonyítékokból indukció útján jut el következtetéseihez. Az az újságíró, aki szociológiai vizsgálatokba ártja magát, mindenekelõtt a szakirodalmat kell hogy ismerje, mert csak így láthatja át a téma tágabb összefüggéseit. Elég egy pillantást vetni egy sovány szakirodalomra, és menten tudjuk, hogy itt bizony nem folyt kimerítõ kutatás. Persze az irodalomjegyzék akár könyvtárakat is megtölthet, ha nincs benne valódi érték! Kellõ szkepszissel felvértezve a kolléga mérlegeli a megbízhatóság (érthetõ-e a módszer, ugyanezt az eredményt érik-e el más kutatók is a módszert felhasználva?), értékelhetõség (valóban a lényeget érinti-e a kutatás?) és általánosíthatóság szempontjait. A fentieket természetesen tovább is ragozhatjuk. Katzer (1978) „szavahihetõségi tesztet” javasol. Én tõle, Simontól (1978) és de Burgh-tõl (1987) kölcsönöztem a magam ellenpróbáját.

A szavahihetõség próbája * Mi a voltaképpeni probléma: mivel is foglalkozunk? * Vessük ezt össze az eredményekkel: megválaszolták-e saját kérdéseiket a kutatók? * Miféle lehetõségek állnak nyitva a kutatás megtervezésére? Miért azt a módszert választjuk, amely mellett letettük a voksot? * Hihetõek-e a kutató meghatározásai? Például, ha egy gyerek nem sír az óvodában, ez még nem annak a jele, hogy jól érzi magát, és nem hiányoznak a szülei (ld. Katzer 1987:4. fejezet). * Módszertan: egész pontosan mit mérünk? * Milyen hibaforrásokkal számolhatunk? (a kutatási terv, a kutató, a kísérleti alanyok viselkedése). * Mit tett a kutató a hibaforrások kiküszöböléséért? * Miféle feltevésekkel él a vizsgált populációról? * Milyen mintavételi eljárásokat alkalmaz? * Hogyan küszöböli ki a zajt? (mint például a Hawthorne-dolgozat11) * Nem rendszerhiba elõfordulása (a tanárok például nem egyformán értékelik a teszteredményeket, fellép tehát a valószínûségi változóból adódó eltérés).

302 ⋅ Hugo de Burgh * Érvényességi kör. * Megbízhatóság. * Helyes-e az értelmezés? Megfelel-e az igazságnak az összegzés? * Helytállóak-e az ok-okozati összefüggések? * Általánosíthatóság: Nem véletlenszerû-e az eredmény? Más területre is alkalmazhatók-e a kutatási eredmények? * Ismételhetõség (ugyanazt az eredményt hozza-e a megismételt vizsgálat?) * Háromszögelhetõ-e a probléma? (azaz két másik szemszögbõl, két másfajta módszerrel is megközelíthetõ-e?) * Mit mondanak a vetélytársak? Az elõzõeket összegezve elmondhatjuk, hogy a bizonyítékok értékelésekor az oknyomozó újságíró legalább négyféle problémával szembesül: a bizonyítás esetleges hibáival, a megfelelõ szakember megtalálásának gondjával, végül, de nem utolsósorban az okiratok és a lefilmezett anyag hitelességének kérdésével. Mert ez még csak a kezdet. Tudnunk kell, hogy minden tudománynak, így a szociológiának is megvannak a maga korlátai. Amennyiben az újságíró nem érzi magát elég járatosnak a statisztika tudományában, kitûnõ könyvek állnak rendelkezésére, amelyek alátámasztják majd vele született gyanakvását az efféle adatok manipulálhatóságával szemben. Jegyzetek 1

Miután beleunt a konfliktuskerülésbe, a kisebbségi vélemények elfojtásába meg abba a konszenzuskeresésbe, amely annyira jellemzi a brit médiát, a Channel 4 elsõ vezetõje, Jeremy Isaac szándékosan elfogult heti háttérmûsort indított Diverse Reports címen, amelynek producere a BBC egyik volt munkatársa volt. Mikor azután 1986-ban David Lloyd került a mûsor élére, egy lépéssel még tovább ment, amennyiben minden héten másik gárdával készíttette el a heti epizódot. Döntésérõl szakmai környezetének az volt a véleménye, hogy a mûsorhoz szükséges apparátust kis cégek nem tudják biztosítani, õ azonban azzal érvelt, hogy amit ezzel veszít, azt visszanyeri a sokszínûségen, újszerûségen és merészségen. Az események õt igazolták. 2 Nemrég adott nyilatkozatában Lloyd (1998a) összevetette a „Holding the Baby”-t a hasonló tematikája mûsorokkal, s azt állította, többet ér náluk, épp mert felhasználta ezt a fajta bizonyítékot. 3 Név szerint Anthea Gerrie, Caroline Gilbey és Hugo de Burgh, akik jobboldali (Daily Mail) és baloldali (C4 Hard News) médiumból egyaránt jöttek. Mégis tökéletes volt közöttük az összhang, hiszen a sztorié volt az elsõbbség.

A szociális ellátás vizsgálata a Chanel 4 Dispatches példáján ⋅ 303 4

Idõskori problémán én nem csupán azt a gondot értem, hogyan tartja el Európa egyre kevesebb aktív keresõje a növekvõ számú nyugdíjast, hanem az éltesebb korral kapcsolatos elõítéletek halmazát is. 5 A Channel 4 Television és a Daily Mail. 6 Az erre vonatkozó adatokat a Nottingham Trent University újságíró szakos könyvtára õrzi. Ld. ISPSR 1998. 7 Nyolc szaktekintélyt kerestek meg, hogy méltassa a vizsgálat jelentõségét. A módszer nélkülözhetetlen eleme a hasonló mûsoroknak. Hét nem állt kötélnek, egy azonban beleegyezett. 9 Ld. Jones (1997). Tim Tate 1998-ban elkészítette „Kinsey’s Paedophiles” (Kinsey pedofiljai) címû epizódját a C4 Secret History címû mûsorsorozata számára ugyanebben a témában. 1996-ban Janet Riesman írt káprázatos könyvet ugyanerrõl. Amit ebben elõtárt, az tudományos körökben már jóval 1997 elõtt közismert volt, a közvélemény azonban nehezen hangolódott rá a megközelítésmód újszerûsége miatt. 10 A londoni City University újságíró tagozata kvantitatív módszereket oktat, amelyek több itt szereplõ kérdéssel foglalkoznak. 11 A Hawthorne-tanulmány bebizonyította, hogyan hat ki a kutatási eredményekre magának a kutatásnak a folyamata.

Bibliográfia BBC (1997): Biteback (interaktív tévémûsor), 1997. március 2. London: BBC. Channel 4 TV (1989): Dispatches: „Cooking the Books” (Producer: Christopher Hird). London: C4 TV. Channel 4 (1991): Dispatches: „Holding the Baby” (Producer: Hugo de Burgh). London: C4 TV. Channel 4 TV (1996): Channel Four News: „International Comparisons of Primary Reading” (Hugo de Burgh és Peter Morgan). London: C4 TV. Channel 4 TV (1998): Dispatches: „Inspecting the Inspectors” (Producer: Sarah Spiller). London: C4 TV. Cottle, S. (1995): Producer-driven television? In: Media Culture and Society, 17 (4): 159–66. de Burgh, H. (1998): Audience, journalist and text in television news. A Médiaés Kommunikációkutatás Nemzetközi Szövetségének évi konferenciáján elhangzott elõadás, 1998. július 27. de Burgh, H.–Steward, T. (1986): The Persuasive Screen: Video Applications in Business. London: Century Hutchinson. Elliot, P. (1972): The Making of Television Series. London: Constable. Fishman, M. (1980): The perspectival nature of events: fact by triangulation. In: M. Fishman: Manufacturing the News. Austin: University of Texas Press: 116–29.

304 ⋅ Hugo de Burgh Freeman, D. (1984): Margaret Mead and Samoa. London: Penguin. Gerrie, A. (1987): Are mothers really ncessary? Daily Mail, november 12: 13–14. Gold, K. (1998): Tooley, madly, deeply. THES, 1998. július 31:13. Hird, C. (1983): Challenging the Figures. London: Pluto. Hooke, R. (1983): How to tell the Liars from Statistians. New York: Marcel. House of Lords (1991): Weekly Hansard, No. 1498: 11/3–143. HTB (1998): A „Holding the Baby” dokumentumai, amelyek forgatókönyvvázlatokat, kutatási jegyzeteket, találkozók jegyzõkönyveit, interjúszalagokat stb. tartalmaznak magáról a mûsornak és az ezt követõ kutatásnak az idejébõl. Megtalálható: Library of the Centre for Broadcasting and Journalism, Nottingham Trent University. Huff, D. (1954): How to Lie with Statistics? London: Penguin. Irvine, J. (1981): Demystifying Social Statistics. London: Pluto. ISPSR (1998): International Comparisons of Primary School Reading. A program dossziéja. Library of the Centre for Broadcasting and Journalism, Nottingham Trent University. Jones, J. H. (1997): Alfred C. Kinsley: A Public/Private Life. London: W. W. Norton and Co. Karpf, A. (1988): Outside the box: medical expertise and the power to define. In: A. Karpf: Doctoring the Media: The Reporting of Health and Medicine. London: Routledge: 110–34. Katzer, J. (1978): A step by step guide for evaluation. In: J. Katzer: Evaluating Information. Reading: Addison Wesley. Lloyd, D. (1998a): Elõadás a Nottingham Trent University oknyomozó újságíró szakos diákjainak, 1998. február 19. Lloyd, D. (1998b): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1998. október 9. Lloyd, D. (1998c): Idézi Jancis Giles Hugo de Burghnek írott levelében, 1998. október 25. McCombs, M. (1976): Handbook of Reporting Methods. Boston: Houghton Mifflin. McNulty, M. (1996): Dispatches rider. In: Broadcast, 1996. október 16. Mead, M. (1943): Coming of Age in Samoa: A Study of Adolescence and Sex in Primitive Societies. London: Penguin. Meyer, P. (1991): Journalism and the scientific tradition. In: P. Meyer: The New Precision Journalism. Bloomington: Indiana University Press. Nissel, M. (1995): Vital statistics. New Statesman and Society, 1997. január 27. Reisman, J.–Eichel, E. W. (1991): Kinsey, Sex and Fraud: The Introduction of a People. Lafayette: Huntington House. Shenton, J. (1998): Positively False. London: I. B. Tauris. Shipman, M. (1981): The Limitations of Social Research. London: Longman. Silverstone, R. (1985): Framing Science: The making of a BBC Documentary. London: British Film Institute.

A szociális ellátás vizsgálata a Chanel 4 Dispatches példáján ⋅ 305 Simon, J. (1978): Basic Rsearch Methods in Social Science: The Art of Empirical Investigation. New York: Random House. Stott, R. (1998) (a Dispatches sajtószóvivõje): Beszélgetés Hugo de Burgh-gel. Tankard, J. W. (1976): Reporting and the scientific method. In: M McCombs: Handbook of Reporting Methods. Boston: Houghton Mifflin.

További ajánlott olvasmányok Katzer, J. (1978): Evaluating Information. Reading: Addison Wesley. Shipman, M. (1994): The Limitations of Social Research. London: Longman.

13. Justizmord A BBC Rough Justice címû mûsora alapján Hugo de Burgh

Az alapprobléma 1974-ben egy IRA-bomba Birminghamben huszonegy emberéletet követelt. Az ezt követõ tárgyaláson elítélt gyanúsítottakról késõbb bebizonyosodott, hogy hamis bizonyítékok és kikényszerített vallomás alapján ítélték el õket. Még ugyanezen évben, 1974-ben a guilfordi és woolwichi bombamerényletek a négy vádlott elítélésével végzõdtek, akik – miután ártatlannak találták õket – 1989-ben szabadultak a börtönbõl. Alig valamivel a birminghami per után már felmerültek kételyek az ítélet megalapozottságát illetõen. Összesen tizenhárom esztendõ alatt két igazságügyminiszter is felülvizsgálta az esetet, amiként ezt tette a fõállamügyész, tizenegy bíró és négy belsõ rendõrségi vizsgálat is. Mind e mögött az igazság egyetlen lelkes bajnoka, Chris Mullin újságíró (és 1987-tõl parlamenti képviselõ) állt, aki újra meg újra elõállt az elítéltek ártatlanságával, azt állítva, nem csupán õ ismeri a valódi elkövetõk nevét, de a rendõrség is. Elszánt küzdelmének köszönhetjük, hogy az Igazságügyminisztérium felülvizsgálta és megalapozatlannak ítélte az eredeti per igazságügyi orvostani jelentését. Mullin, aki könyvet írt a birminghami nyomozásról (Mullin 1986), nem henceg tudásával. Amikor megkérdezték tõle, hogyan jutott a valódi tettesek nyomára, azt felelte, hogy „egyszerû nyomozói munkával, abból a fajtából, amelyet a nyugat-közép-angliai zsaruknak is melegen ajánlanék” (Lennon 1991). „A legtöbb átlag birminghami észlelte, hogy nincs valami rendben ezekben az ügyekben, sem a guilfordi esetben, sem a birminghami hatoknak az ügyében” – jelentette ki Mullin, akinek sehogyan sem fért a fejébe, hogyan ítélhette el a szerencsétlen palimadarakat az igazságszolgáltatás.

Justizmord ⋅ 307 Az egyik lehetséges magyarázat az ostobaság arra, hogyan lehetséges, hogy bírák egymást követõ sora esett ugyanabba a hibába. Magam amondó vagyok, hogy ebben az országban az igazság szolgálatánál elõbbre való a jogszolgáltatás hitelességének védelme, éspedig mindenáron. (idézi Lennon 1991) Az 1970-es években szemlátomást megsokasodtak a justizmordok. Hírhedt eset volt Carl Bridgwater pere 1978-ban, ahol négy férfit ítéltek börtönbe egy újságkihordó fiú megöléséért. Ezúttal Paul Foot oknyomozó újságíró volt az igazság bajnoka, aki 1996-ra, húszévi elkeseredett küzdelem után segítette szabadlábra az elítélteket. Csak találgatni tudunk, nem annak tudható-e be a justizmordok gyakorisága, hogy az elmúlt fél évszázadban hihetetlenül megugrott a nyilvántartott bûnesetek száma (és akkor még nem szóltunk mindazokról, amelyeket nem tett jóvá egy-egy újságíró eltökélt küzdelme). Abban sincs egyetértés, mennyiben jelez ez a növekedés több bûntettet, s nem arról van-e szó, hogy a bûnüldözés lett hatékonyabb. Mindamellett közkeletû vélekedés, hogy nõtt a bûnözés számaránya. Bármi álljon is a növekvõ bûnözés hátterében, bármilyen tényezõk játszottak is közre az imént felsorolt justizmordokban, a téma iránt érdeklõdõ újságírók régóta hangoztatják, hogy komoly hiányosságok vannak az igazságszolgáltatás rendszerében, amelyek elkerülhetetlenné teszik a tényfeltáró újságírás ilyen irányú vizsgálódását. Az egyik hiányosság az, hogy a közvélekedéssel ellentétben rendkívül nehéz perújrafelvételt kikényszeríteni egy elítélt számára. Nincs is erre más formula, mint a jogi eljárás hibájára való hivatkozás. A másik fõ vád, amely e szempontból az igazságszolgáltatást éri, az, hogy az angol jogrendben a nyomozás nem független a jogi folyamat egészétõl úgy, ahogyan az például francia és olasz földön megvalósul. Ennek az az áldatlan következménye, hogy nem kellõképpen megalapozott, hiányos vagy zavarosan tálalt bizonyítékok kerülnek a tárgyalóterembe. Ludovic Kennedy, aki az évek során több justizmordot is feltárt, a probléma gyökerét a bíróságok „gyermekes rosszindulatában” látja, amely az igazság kiderítése helyett inkább annak elmismásolására törekszik. A perújrafelvételek alkalmával is túl „nagyvonalúan” kezelik a bizonyítékokat, állítja az újságíró. Sokakkal együtt azt javasolja, hogy a tárgyalás ne a konfliktusok, hanem a felfedezések terepe legyen:

308 ⋅ Hugo de Burgh Rövid távon a gyógymód meglehetõsen egyszerû. Arra volna szükség, hogy minden súlyosabb bûnelkövetésnél – legyen az gyilkosság, emberölés, nemi erõszak vagy rablás –, azaz, ahol a büntetés általában több évi börtön, a gyanúsítottak kihallgatását ki kellene venni a rendõrség kezébõl, és helyette átadni egy vizsgálóbírónak… aki összefogná és irányítaná a rendõrségi nyomozást. (Kennedy 1991:312) Tom Sargant röviden felsorolja könyvében a justizmord jellegzetes fajtáit és létrejöttük módját. „Ezek azonban ezer álorcában jelentkezhetnek, és számosabbak, mint amennyit az illetékesek valaha is hajlandóak volnának beismerni vagy akárcsak felbecsülni” (Sargant 1985). A szerzõ vádolja a vádeljárást is, mondván, „inkább valamiféle bajvívás ez, mint az igazság keresése. Ráadásul teljesen elégtelen biztonsági szelepek és szabályozók mellett mûködik” (Uo.:218). Úgy tûnik tehát, a jogrend helyzete szükségessé, hogy azt ne mondjuk, kikerülhetetlenné teszi az oknyomozó újságírás közbelépését. Most nem kivételnek számító felkészületlen vagy korrupt rendõrtisztekrõl beszélünk, hanem a rendszer egészérõl, amely alkalmat ad arra, hogy ilyen gyengeségek befolyásolhassák a tárgyalást. Egyesek (Haywood 1999a) szerint napjainkban könnyebb a perújrafelvétel, s a rendszer egésze is inkább számol a justizmord lehetõségével. 1997-ben megalakult a bûneseteket felülvizsgáló bizottság. Mindezt a Rough Justice (Igaztalan igazságszolgáltatás) áldásos ténykedésének köszönhetjük, amely felhívta az igazságszolgáltatás figyelmét a justizmord lehetõségére, s tudatosította az illetékesekben létrejöttük módját. A nagy hírverés sem mindig használ. Egyesek legalábbis kétellyel nézik, mint például Steve Haywood, a Rough Justice volt szerkesztõje is, aki most a C4 testvérmûsoráért, a Trial and Error-ért (Hibás perek)* felel: Ügyvédek egész sereglete, akik a justizmord állítólagos áldozatai mellé állnak; meg a politikusok, akik a maguk pecsenyéjét sütögetik a botrányok tüzénél, csapnak minél nagyobb csinnadrattát. (Haywood 1999a)

* Szójáték, vakpróbálkozást is jelent.

Justizmord ⋅ 309 Haywood rámutat, azért fontosak a felügyelete alá tartozó mûsorok, mivel nem a méltányosság dönti el, mely eseteket tárgyal újra a bíróság. „A politika alaposan beletenyerel az egészbe… Ha sikerül annyira felszítani a közérdeklõdést az ügy iránt, hogy már nem lehet véka alá rejteni, sokkal nagyobb a perújrafelvétel esélye” (Haywood 1999a). Ha szemügyre vesszük a Rough Justice által kiválasztott eseteket, meg azt, milyen justizmord ügyekkel foglalkoznak az oknyomozó újságírók más médiumokban, az embert mindenekelõtt az az áthidalhatatlannak tûnõ szakadék lepi meg, amely a sajtó képviselõit a bûnözõk vagy éppen az ezzel gyanúsítottak furcsa közösségétõl elválasztja. Ezek az emberek nemritkán a társadalom számkivetettjei, akiknek reménye sem lehet a rendezett polgári életvitelre. Ezért is találhatott bûnbakra bennük a gátlástalan és kontár nyomozó hatóság. Másodjára az tûnik szembe, hogy akad azért néhány riporter és megszállott, akik kiállnak ezeknek a tõlük annyira különbözõ kiszolgáltatott állampolgároknak az érdekei mellett. Peter Hill, a Rough Justice alapítója „felháborítónak” találja, hogy a hatalommal rendelkezõk belerúghatnak a hatalom híján lévõkbe (Hill 1985). A justizmord elleni küzdelem története Nagy-Britanniában: 1957 A Justice (Igazság) nevû szervezet megalakulása 1982 A Rough Justice beindulása 1982 A Rough Justice ténykedésének köszönhetõ perújrafelvételek 1985 A Granada TV úgy dönt, hogy finanszírozza Mullin „magánnyomozását” 1989 A guilfordi négyek szabadon bocsátása 1990 A March Granada TV „Who Bombed Birmingham?” címû dokumentumjátéka 1990 A birminghami hatok szabadlábra helyezése 1996 A Rough Justice november 26-án adja le a Ryan James ügyet. 1998 Hatályon kívül helyezik a Bentley felakasztását kimondó ítéletet.

A BBC és a Rough Justice1 A Rough Justice elõször 1982-ben került adásba. Még ebben az évben három általa vizsgált ügyet újratárgyalt a bíróság. A mûsor erõfeszítéseire nagy hatással volt Tom Sargant emberjogi aktivista több éves küzdelme, aki korábban megalapította a Justice nevû szervezetet. A három siker

310 ⋅ Hugo de Burgh ugyancsak fellelkesítette a mûsorkészítõket. Ezek mindegyikében elfogadhatatlannak tetszett a bírói végzés, a bizonyítékok pedig legjobb esetben is kétesnek. Young és Hill (1983) szerint a Rough Justice jellegzetesen olyan esetekkel foglalkozik, ahol * a védõügyvédek túl késõn kapcsolódnak az ügybe; * a nyomozók nem találtak rá azokra a bizonyítékokra, amelyekre az újságírók igen; * az intézmények minden erõvel igyekeztek akadályozni tevékenységüket. A Rough Justice szimatoló újságíróit többnyire gyanakvás fogadta, s az illetékesek mindent elkövettek, hogy az útjukba álljanak. Young és Hill (1983) megemlít egy olyan egyszerû, minden politikai mellékzönge nélküli esetet, amikor a Védelmi Minisztérium, a Brit Államvasutak, a broadmoari kórház vezetõsége, az Egészségügyi Minisztérium és alárendelt szervei, valamint a rendõrség mindennemû segítséget megtagadtak. Sargant csak a legnagyobb nehézségek árán tudta megszerezni a nyomozati vallomások másolatait, az elítélteket vizsgáló pszichológusok neveit és a periratokat (Sargant 1985:237). Azóta vajmi kevéssé változott a helyzet. Peter Hillt, a BBC riporterét Észak-Londonban megállította egy közlekedési rendõr azzal a váddal, hogy áthajtott a piroson. Az újságírót annyira kihozta sodrából az õt ért igazságtalanság, hogy eltöprengett a justizmordok természetén, majd felvette a kapcsolatot Tom Sarganttel, a Justice kigondolójával. Õ és Micheal Young ezután rávették a BBC vezetõit, engedjék megcsinálni a Rough Justice-t. Így kezdõdött hát. A mûsorkészítõk az elsõ pillanattól tudták, mi a kötelességük. Így ír ezekrõl a hõsi idõkrõl Young és Hill (1983): Úgy döntöttünk, hogy számos megszorítást tartunk magunk számára kötelezõnek. Az elsõ az volt, hogy a mûsornak szigorúan a tényekre kell szorítkoznia, nem foglalkozhatunk feltevésekkel. Amennyire lehetséges, hitelesítjük ezeket a tényeket. Csupán mérvadó dokumentumokat idézünk vagy használunk fel. A második megszorítás az volt, semmiképpen nem engedhetünk a kísértésnek, nem léptetjük elõ magunkat botcsinálta bírákká és esküdtekké, s bíráljuk felül az eredeti nyomozati és peranyagot. Ugyanakkor azt is elhatároztuk, hogy a vádat szintén kellõ súllyal engedjük szóhoz jutni. Ez volt a harmadik megszorítás. Számítottunk

Justizmord ⋅ 311 arra, hogy az emberek megkérdezik: „De hát miért ítélték el õket?” Arra készültünk, hogy elmondhassuk magunkról, minden érdemi körülményt, amelyet a vád felhozott az alperes ellen, szóvá teszünk. Jogászaink gondoskodtak arról, hogy a forgatókönyv soha ne hagyja ki a perbeszéd legfontosabb elemeit. A program nehéz idõket élt át az 1980-as években, a BBC ugyanis nem támogatta kellõképpen megtámadott riportereit. A Rough Justice két újságíróját más munkára rendelték át, amikor mind a törvényszék, mind a média azzal vádolta õket, hogy méltánytalanul bántak az egyik bûnper szereplõjével.2 Egy bizonyos Anne Fitzpatrick nevû hölgyrõl volt szó, aki egy tüntetésen felszedett egy Anthony Micock nevû fickót. A hölgy azt adta be a manchesteri rendõrségnek, hogy a férfi erõszakkal felvitte a lakására, ott rátámadott, megkötözte, majd kirabolta. A Rough Justice csapata 1985-ben vizsgálta az ügyet. Miután gyanút fogtak, hogy nem rablásról van szó, kiderítették, Fitzpatrick partnere elleni dührohamában dúlta fel a lakását, majd hogy ezt megmagyarázza neki, állt elõ a fenti mesével. A rendõrség azért sem bánt kesztyûs kézzel Micockkal, mert priusza volt. Hill és Young utánament Fitzpatricknak Los Angelesbe, ahol szóra bírták. Ezt nagy áttörésként adták hírül a BBC belsõ lapjában, az Aerialben. A mûsort 1985-ben leadták, s a manchasteri rendõrség újravizsgálta az ügyet. A nyomozók ugyanakkor nem voltak túl együttmûködõek. Steven Haywood (az akkori producer) elmondása szerint õt magát is megpróbálták megfélemlíteni (Haywood 1999a). Nemcsak rá igyekeztek nyomást gyakorolni, de Fitzpatrickra is, akit azzal fenyegettek, hogy hamis tanúzásért súlyos büntetésnek néz elébe (ennek persze igen kicsiny volt a valószínûsége). Miután az epizód „The Case of a Perfect Proof ” (Tökéletes bizonyíték) címen adásba ment 1985. október 3-án, Micock megfellebbezhette az ügyét, s gyorsan el is ejtették ellene a vádat. A fellebbviteli tárgyalás során ugyanakkor azzal vádolták meg a riportereket, hogy nyomást gyakoroltak Fitzpatrickra, ezért vonta vissza a vádat, s bár ez voltaképpen mellékes volt a per szempontjából, Lane fõállamügyész tetemes idõt vesztegetett a két riporterre és módszereik bírálgatására. Lane számlájára írható, hogy a BBC igazgatói elmozdították helyérõl a két riportert. Egyúttal mindent megtettek, hogy eltussolják az ügyet, talán mert elegük lett abból, hogy a sajtó (nevezetesen a Dail Mail) is meghurcolja a mûsort. Attól is tartottak, hogy az Egyesült Államokban

312 ⋅ Hugo de Burgh folyamatban lévõ jogi eljárás Nagy-Britanniába is átgyûrûzik, lévén, hogy a BBC nem cáfolta meg a riporterei ellen felhozott vádakat. Vajon mit ártottak Lane-nek a szerencsétlen újságírók, s miért nem védte meg õket a BBC? A Rough Justice több akkori munkatársa úgy véli, hogy a mûsor korai sikerei félelmet ébresztettek az illetékesekben, akik attól tartottak, hogy a program szellemisége a brit igazságszolgáltatás jó hírét veszélyezteti. Sokatmondóan fogalmazza meg ezt az álláspontot a nagy hírû Lord Denning bírónak egy korabeli interjúban elhangzott kijelentése: „Inkább maradjon egy ártatlan börtönben, mintsem csorba essen jogrendünk becsületén.” Az ellenségesség olyan mérteket öltött, hogy a stáb kezdte azt hinni, valahányszor belefolynak egy ügybe, alaposan lecsökkentik az elítélt szabadon bocsátásának esélyeit. Ez volt a program legviszontagságosabb korszaka.

A Rough Justice napjainkban Ennek a mûfajnak megvannak a maga hátulütõi. „Az ember általában csak egyvalakivel beszélhet. Ha belõle nem szed ki semmit, keresztet vethet magára” (Haywood 1999a). Mindez a témaválasztásra is kihat, de legalábbis sajátos készségeket tesz szükségessé. Szakmai berkekben elhíresült egy anekdota Peter Hillrõl, akinek okvetlenül beszélnie kellett egy hölggyel, nevezzük Jane-nek, az azonban nem állt kötélnek. Hill hónapokig cserkészte be a környéket. A kiszemelt hölgy helyett a szomszédait interjúvolta meg, s minden egyes esetben megjegyezte, mindenképpen találkoznia kellene Jane-nel, hisz „annyira szavahihetõ nõ”. Nem meglepõ, hogy a végén sikerült is neki. Az elõrelátó tervezés és a kiszemelt interjúalanyok szóra bírása két olyan készség, amellyel a Rough Justice oknyomozóinak rendelkezniük kell. Az elemzõ értelem azonban ugyanilyen fontos. „Csupán azzal, hogy az ember egy eset fölött ül, és az iratokat böngészi, rájöhet a lényegre”. Hogy miért nem sikerül ugyanez a jogászoknak? Nos, õk túlterheltek, semmire sincs idejük, ráadásul „nem is olyan jók, mint mi” (Haywood 1999a). A jó kapcsolatok nem annyira lényesek – „ezek megtalálják az embert”. Mivel a leghasznosabb a zsarukkal való jó viszony, tudni kell ezt ápolni. Ennél is fontosabb a felhasznált médium megértése, hisz sajátos készségeket igényel, hogy 50 percre le lehessen kötni a nézõk figyelmét. A producerek általában olyan témát keresnek, amely három alapvetõ alkotóelemet tartalmaz:

Justizmord ⋅ 313 * Meggyõzõ erõ: azaz birtokában van a vád valamennyi bizonyítékának. * Emberileg érdekes történet. * Az a „maroknyi hajcsomó”, bûnjel amely porrá zúzza a vádat.3 Valójában dokumentumstílusú háttérmûsorról van szó, sajátos elõadásmóddal megfûszerezve. A részletek rendkívül gondosan megszûrtek, s a médiában sehol másutt nem akkora a perek kockázata, sehol nem olyan nehéz a hírforrások megtalálása és szóra bírása. Közkeletû vélekedés ezért, hogy a Rough Justice minden ízében olyan mûsor, amelynek szüksége van a közszolgálatiság védelmére. Csupán ez alatt a védõernyõ alatt áll szabadságában, hogy erkölcsi meggondolások alapján válogasson a témák között, egyeseket elejtsen, másokat ezzel szemben a végsõkig kövessen. A szerkesztõk itt is kísértésbe eshetnek persze, hogy a sikerre hajtsanak, vagy abszolút biztosra menjenek; hogy a producerek ügyvédi tanácsra hallgassanak inkább, mintsem, hogy saját kutatási eredményeikre alapozzanak. A piaci meggondolások itt is veszélyeztetik a minõséget. 1993-ban útjára indult a Trial and Error, a Rough Justice testvérmûsora, éspedig a maga idejében egyedülálló feltételek között. A kétéves szerzõdés nem kötötte ki, hány program készüljön el, ami egyebütt elképzelhetetlen a televíziózásban. Elegendõ idõ jutott tehát az alapos utánajárásra. Napjainkban mindkét mûsor jellege változóban van. Ennek egyik oka, hogy egyre kevesebben kíváncsiak erre a fajta televíziós mûfajra, a másik az, hogy a bûntetteket felülvizsgáló bizottság (CCRC) létrejötte a körülményeken is változtatott. A bizottság olyan justizmord eseteket vizsgál, amelyekkel korábban csak a televízió foglalkozott. Mégis vannak ügyek, amelyek nekik nem kellenek, ezek közül válogathat a Trial and Error (Lloyd 1999). Steve Haywood, az egyik beszállító (az õ cége jegyzi a C4 Clear My Name címû 1998-as sorozatát) úgy véli, a jelenlegi körülmények között kizárólag a legnagyobb horderejû ügyekbõl érdemes mûsort csinálni. Napjainkban már senki nem lenne kíváncsi Jacqueline Fletcher esetére, amelyet a „Murder or Mystery” (Gyilkosság vagy szellemjárás) dolgozott fel 1991-ben. Ennek a justizmordnak az áldozata egy gyermekgyilkossággal vádolt anya volt, akit Haywood beteges, szegény, kiszsákmányolt, tudatlan és iskolázatlan személyiségnek ír le. Mivel a riporter meg volt gyõzõdve a nyomorult, kiszolgáltatott anya ártatlanságáról, ráállt az ügyre. A kórboncnok önzetlen segítségével, akinek a tévedésére rájött,

314 ⋅ Hugo de Burgh bebizonyította, hogy a gyermek valószínûleg természetes halált halt. „Lane államügyész ezúttal nem tehetett mást, felmentette az anyát a vád alól” – idézi fel a múltat Haywood, aki úgy véli, ha nincs a Rough Justice, Fletcher máig börtönben ülne. Ékesszólóbban senki nem dicsérhetné a mûsort, mint éppen az újságíró szavai: „A justizmord nem olyanokkal történik meg, mint maga vagy én, akinek magas a jövedelme és sok a tekintélyes ismerõse, hanem a szegényekkel és kiszolgáltatottakkal” (Haywood 1999a).

Halál a játszótéren 1992 egy májusi délutánján Karl, ez a hároméves kisfiú eltûnt egy üres, gyommal benõtt telekrõl, amely egy lakótelep mellet terjeszkedett. Kihívták a rendõrséget. A nyomozásban a kamaszkorú Paul Esslemont segédkezett, aki utoljára látta a gyereket, miközben maga is a telken golfozott. Mikor – részben Paul segítségével – megtalálták a kisfiút a bokrok között, már nem élt; valaki halálra ütlegelte. A nyomozók ezután vallatóra fogták a kamaszt, akit nyolc nap alatt háromszor hallgattak ki. Az egyes vallomások nem vágtak egybe egymással. A nyomozati anyagban az áll, hogy az igazságügyi orvostani lelet szerint vérnyomokat találtak Paul valamennyi ruhadarabján és golfütõjén. 1993 májusában tárgyalták az ügyét. A vallomások következetlenségeit nem emlékezetkihagyásnak, hanem szándékos hazugságnak tulajdonította a bíró, aki bûnösnek találta Pault. Fellebbezését elutasították. Mivel a baj nem jár egyedül, közben a szülõi házra gyújtóbombát dobtak a rosszhírû környéken. A Rough Justice azon az alapon kezdett el vizsgálódni az ügyben, hogy Paul Esslemont nem lehet gyilkos. A mûsorkészítõk beszéltek a fiú ismerõseivel, többek között azzal a családdal, akiknek a gyermekére vigyázott. A bûntettnek sem indítéka, sem lélektani magyarázata nem lett volna. A riporterek felhívták a figyelmet arra, hogy az igazságügyi orvostani lelet nem egyértelmû, amennyiben a gyereket keresve Paul a fûben gázolt, így kerülhettek ruhájára és golfütõjére a vérnyomok. Valójában nem járt igazságügyi orvostani szakértõ a terepen, amíg a Rough Justice nem kért fel erre egyet (BBC 1994). A szakértõ rámutatott, hogy ezekben az esetekben vértérképet kellett volna készíteni a kollégáinak, ez azonban elmaradt. A füvet azóta lenyírták, hogy megtalálják a gyilkos fegyvert, ami nagy valószínûséggel megsemmisítette a bizonyíté-

Justizmord⋅ 315 kokat. A szakértõ elkészítette a modellt arról, hová kerülhetett volna vér, amennyiben Paul a tettes. Azt sem valószínûsítette, hogy a gyilkos fegyver a golfütõ lett volna, ahogy azt a nyomozók állították. A vádlott edzõcipõjére keresés közben kerülhetett vér. A szakértõ azt is bebizonyította, hogy a farmernadrágon talált vérnyomok magától Paultól származtak. Felhívta továbbá a figyelmet, hogy Paul trikója nem volt véres, ezzel szemben a gyilkosénak annak kellett lennie, akkora volt a támadás lendülete. A nyomozók eszerint elmulasztották, hogy tovább haladjanak a forró nyomon, s nem keresték a gyilkost, aki ez idõ tájt a környéken kellett hogy tartózkodjon. A szegény kölyök azonban kéznél volt, könnyen lehetett manipulálni, így azután hagyták meggyõzni magukat az elégtelen igazságügyi orvostani bizonyítékoktól. Pault 1997 júliusában szabadon engedték. Három évet töltött ártatlanul börtönben.

Zárszó Az újságírásnak ez a mûfaja tele van bizonytalanságokkal. Ilyen például a különbségtétel a bírói mulasztások és a justizmord között. A terrorista perek közül legalább egyikben mulasztásról volt szó, de nem justizmordról. Az alábbi példán szemléltetem ezt a különbséget. Sheila Bowler ügyével egyszerre három mûsor is foglalkozott 1994–95-ben.4 Az aggszüzet azzal vádolták, õ okozta járásképtelen nagynénje halálát, mikor levitte a folyóhoz. A Trial and Error mûsorkészítõi felvetették, soha senki nem vizsgálta meg, el tudott volna-e menni saját lábán a nagynéni. Ez lett a perújrafelvétel alapja. A mûsor egyetlen szóval sem állította, hogy a nagynéni járt, mindössze annyit, hogy ezt ki kellett volna vizsgálni. Vessük ezzel össze Brian Parsons ügyét, akit betöréses lopás közben elkövetett gyilkossággal vádoltak. Ez esetben a bizonyítékok egyértelmûen arra utaltak, hogy más követte el a bûntettet, azaz hamisítatlan justizmordról beszélhetünk (BBC 1996). Az újságírók mindkét esetben sikeresebben nyomozhatnak, mint a bûnüldözõ szervek, mert a tanúk némelyike szívesebben áll szóba velük, mint a nyomozókkal vagy a jogászokkal. Mivel már valamivel az eset után vannak, néha több a nyom, és a nyomozati anyagra is támaszkodhatnak, legyen az bármilyen elhibázott. Érdekeik nem fûzõdnek az ügyhöz, s szakmai becsületükön sem esik csorba, ha az bármilyen fordulatot vesz, noha napjainkban a nézettséget ez igenis befolyásolja.

316 ⋅ Hugo de Burgh Az újságírót nem kötik a tárgyalótermi bizonyítékok, a bejáratott szakmai fogások, nem féltik a karrierjüket abban a rendszerben, amelyet vizsgálnak, s remélhetõleg attól sem tartanak, hogy rossz viszonyba kerülnek ezzel a rendszerrel. Az agyuk ugyancsak másképpen jár, mint a hivatásos bûnüldözõké, más a képzettségük, s talán éberebbek is. Az újságírói munka a legkülönbözõbb társadalmi rétegekkel hozza kapcsolatba a sajtó emberét, hatalmasokkal és a hatalomból kiszorultakkal egyaránt. Ezáltal szabadabb is, és kevesebbet törõdik a hierarchiával. Miközben a sajátjáétól eltérõ környezetben mozog, olyan sajátos készségeket fejleszt ki, amelyeket az igazságszolgáltatás ellenõrzésére is felhasználhat. A brit média ezért felkészült arra, hogy szakértõen bírálja felül a nyomozók és jogászok munkáját, adott esetben kijárja a perújrafelvételt, új tanúkat toborozzon, és megalkossa a bûntett lehetséges modelljét.

Jegyzetek Miközben ezt a fejezetet írtam, szerettem volna találkozni a Rough Justice szerkesztõjvel, Elizabeth Clough-val, sajnos azonban elfoglaltságai miatt ezt nem tudtuk nyélbe ütni. 2 Peter Hill (1999) tájékoztatásából ismerem a körülményeket, õ beszélt készülõ könyve ide vonatkozó fejezetérõl. Emellett interjút folytattam Steve Haywooddal (1999a). Birtokomban van azoknak az interjúknak az anyaga is, amely Hillel és Younggal készítettem a szóban forgó programról. 3 A „maroknyi hajcsomó” kifejezés a Rough Justice elsõ epizódjainak egyikébõl származik. A londoni Goldsmith College egyik diákjának meggyilkolásáról van szó. A perújrafelvétel alapját ez esetben az szolgáltatta, hogy a Rough Justice bebizonyította, az a hajcsomó, amelyet az áldozat megragadott halála pillanatában, nem az elítélttõl származik. A „maroknyi haj” tehát az a fajta megcáfolhatatlan érvényû bizonyíték, amely minden producer szíve vágya. 4 Az elsõ kettõ a Trial and Error egy epizódja (riportere David Jessel, producer Steve Phelps), amely 1994. szeptember 20-án és 1995. november 9-én ment adásba. A harmadik címe a „The Music Teacher”, producer Steve Rankin, ez az újabb tárgyalásra való elõkészületekrõl szól. 1

Justizmord ⋅ 317 Bibliográfia BBC (1994): Rough Justice: „Death in the Playground”. London: BBC TV. BBC (1996): Rough Justice: „The Vet’s Wife”. London: BBC TV. BBC (1997): Rough Justice: „The Bordon Baseball Bat Murder”. London: BBC TV. Haywood, S. (1999): Being an investigative journalist today. Elõadás a Nottingham Trent University oknyomozó újságíró szakos diákjainak, 1998. február 19. Haywood, S. (1999a): Interjú Hugo de Burgh-gel Blackheathen, London, 1999. május 6. Hill, P. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. május 18. Hill, P, Young, M., Sargant, T. (1985): More Rough Justice. London: Penguin. Kennedy, L. (1985): In: P. Hill, M. Young, T. Sargant: More Rough Justice. London: Penguin. Lennon, P. (1991): Meddler after truth. Guardian, 1992. január 2. Lloyd, D. (1999): Személyes közlés Hugo de Burgh-nek, 1999. június 10. Mullin, C. (1986): Error of Judgement: The Truth about the Birmingham Bombings. London: Chato and Windus. Sargant, T. (1985). In: P. Hill–T. Sargant: More Rough Justice. London: Penguin. Young, M.–Hill, P. (1983): Rough Justice. London: BBC

További ajánlott olvasmányok Hill, P., Young, M., Sargant T. (1985): More Rough Justice. London: Penguin. Kennedy, L. (1991): Truth to Tell: Collected Writings of Ludovic Kennedy. London: Bantam Books.

14. Sírásók A kozákok ügye Hugo de Burgh

Háttérinformáció 1989-tõl 1993-ig olyan történelmi vizsgálódásról szóló hírek jelentek meg a bulvár- és napilapok hasábjain, amelyek élénk vitát váltottak ki arról, ki és mit mûvelt 1945-ben. A „kozákok” ügye az újságírásba oltott történelmi kutatás talán legkiemelkedõbb példája, nem csupán a témának szentelt lepedõnyi újságoldalak és vaskos kötetek okán, de legfõképpen azért, mert mindezt a BBC Timewatch (Idõõr) címû programja tûzte mûsorára. Rövidesen magával a programmal is foglalkozunk, elõbb azonban hadd vázoljam fel a hátteret. Egy hónappal azután, hogy a második világháború véget ért 1945 májusában, az Ausztriában állomásozó brit csapatok a felsõ utasításokat megtagadva a biztos szenvedésbe és halálba küldtek védtelen és kiszolgáltatott tömegeket, át az ellenség oldalára. A brit, késõbb pedig az orosz és észak-amerikai sajtó azóta foglalkozott a szomorú eseménnyel, amióta 1974-ben megjelent Nicholas Bethell The Last Secret címû munkája. Az eset akkor került a világ közvéleményének figyelmébe, amikor egy brit veterán tiszt, akit azzal vádoltak, hogy része volt a deportálásban, 1989-ben rágalmazási pert indított. A mai napig nem tudjuk, mi áll a történelmi tragédia hátterében, és kik a felelõsei. Sajnos, sok befolyásos brit közéleti ember is belekeveredett a vitába. Többeket megvádoltak, hogy olyan összeesküvés résztvevõi, amely a bizonyítékok eltüntetésére törekszik. A vádak és viszontvádak a sárba rángatták mindkét tábor becsületét. A tragédia okait eredetileg két író – Nicholas Bethell és Nyikolaj Tolsztoj – kezdte faggatni. Nem kis fába vágták a fejszéjüket, amikor különbözõ országok levéltáraiban kellett kutakodniuk eltérõ nyelveken íródott okiratok között. A hivatalos testületek ott akadályozták a munkájukat,

Sírásók ⋅ 319 ahol csak lehetett. Mindez egyesek szemében ékes bizonyítéka annak, hogyan hátráltathatja a kutatást a kéz-kezet mos szemlélet, s hogyan tisztogathatják meg a hivatalos okiratokat kellemetlen tartalmuktól, mielõtt kartotékolnák õket (Faulkner 1998). A kutatás kezdetén az orosz és német levéltárak még nem voltak hozzáférhetõek, mostanra azonban igen, ami a téma megszállottjainak véleménye szerint új megvilágításba helyezheti a kérdést (Tolsztoj 1997). A rágalmazási per érvei arról tanúskodnak, mennyire hiányoztak ezek az adatok a maguk idejében (Mitchell 1997:A-függelék). Mindkét szerzõ már azzal élénk ellenállásba ütközött, hogy egyáltalán foglalkozni kezdett a témával. Tolsztoj a tárgyalótermeket járta. Az elsõ per, amelyet a nyakába akasztottak, csõdbe juttatta, de az ezt követõk sem hozták meg a remélt eredményt, miközben alaposan leapasztották a pénztárcáját. Az eset sokak szerint a brit jogrend, kivált pedig a hírhedt hazai rágalmazási perek visszásságainak iskolapéldája. Különbözõ vonatkozásai mára a jogtörténet részei.

Egy szomorú krónika 1945 májusában, a németek teljes vereségét követõen a brit csapatok megszállták a mai Ausztria jó részét. Harcok már nem voltak, annál nagyobb gondot okozott viszont a béke fenntartása, valamint a háború sújtotta lakosság ellátása, a közlekedés és hírközlés biztosítása. Nyugat-Európát elözönlötték a menekültek, akiket a gyõztesek menekülttáborokba zártak, hogy leellenõrizzék õket, azaz kiszûrjék közülük a háborús bûnösöket, és ráadásul értékes információhoz jussanak. A menekültek soraiba tartoztak azok a milliók, akiket a németek kényszermunkára hurcoltak; lengyel és kelet-európai kisebbségek; szökött rabok minden mennyiségben; a megtorlás elõl menekülõ németek; a nácik által a szovjetek ellen toborzott hiwi (segédönkéntes) alakulatok meg a nyugat felé menekülõ vesztes csapatok nyomában vonuló családtagok. Az 1945-ös jaltai konferencián Sztálin, Roosevelt és Churchill megegyezett abban, hogy a volt szovjet állampolgárokat hazaküldik. A táborokban azonban nehéz volt megállapítani, kik a szovjetek. A Szövetségesek annak is tudatában voltak, hogy ezeket a visszaküldött rabokat megölik. A körülményekre való tekintettel Harold Alexander, az olaszországi egyesített erõk fõparancsnoka, Winston Churchill miniszterelnökkel egyetértésben úgy határozott, hogy nem deportálják a menekülteket.

320 ⋅ Hugo de Burgh Ez a döntés különösen aktuális volt Ausztriában, ahol az angol csapatok nagy tömeg menekültet õriztek a szovjet megszállási övezet közelében. „Kozákoknak” nevezték és nevezik õket, hogy azonban valójában hányat tekinthetünk közülük vér szerinti kozáknak, akiket a németek a szovjetek ellen küldtek, senki nem tudja. A foglyok több mint a fele nõ és kisgyermek volt, s nem volt nehéz kideríteni róluk, hogy semmi közük a Szovjetunióhoz. Sokan abban reménykedtek, hogy továbbmehetnek Kanadába vagy Argentínába, míg mások arra vártak, hogy hazaengedjék õket Franciaországba vagy Németországba. A fentiek okán meg azért is, mert közben erõsen megromlott a viszony a szovjetekkel, Alexander és Eisenhower tábornok megállapodott abban, hogy a menekülteket elszállítják a szovjet határ közelébõl. A döntést követõen azonnal intézkedtek is, 800 teherautó érkezett a foglyok elszállítására, miközben ellátásukról és élelmezésükrõl is gondoskodtak. E tények közismertek a brit megszálló csapatok volt tisztjei elõtt, noha az 1980–90-es években mást mutatott a látszat. 1945 májusában, röviddel Alexander utasítását követõen, mikor már a teherautók is elindultak a menekültek elszállítására, megkezdõdött a foglyok átadása a szovjeteknek. A teherautókat visszaküldték. A történészeket azóta is foglalkoztatja a kérdés, miért és kinek a parancsára történt mindez. Bárki is adta ki a végzetes ukázt, ki lehetett volna játszani. A 6. páncélos hadosztály, élén Murray tábornokkal például nagy számú kozák foglyot õrzött a Drau völgyében. Amint a tisztek értesültek a deportálásról, menekülésre buzdították a rabokat (de Burgh 1995). Maga Murray is ellenszegült a parancsnak arra hivatkozva, hogy számos fogoly nem szovjet állampolgár, felettesei azonban félresöpörték a döntését. Sokat tehát sajnos nem lehetett tenni. Nem egy foglyot a britek durván ütlegeltek, mielõtt átdobták õket a szovjetek oldalára, ahol ostorral és golyóval vártak rájuk. A történészeket az ejti zavarba mindebbõl, hogy aki az utasítást minderre kiadta, nem csupán a fõparancsnok döntése ellenére cselekedett, de vezetõ tisztek ellenkezését is félresöpörte, semmibe vette a közismert tényt, hogy a foglyok zömének vajmi kevés köze van a szovjetekhez, és mit sem törõdött várható végzetükkel. Az ilyen fokú rosszindulat hihetetlennek tûnik, a történészek ezért inkább banálisan ördögi magyarázattal állnak elõ, miszerint mindez valaki vagy valakik elõmenetelét szolgálta. Bethell könyvében senki sem hibáztat személy szerint. Mások azonban Toby Low dandártábornok (1962-tõl Lord Aldington) vétkességét

Sírásók ⋅ 321 hangoztatják. Tolsztoj egy lépéssel tovább ment a maga írásaiban, s nyíltan kimondta, Low, aki röviddel az eset után otthagyta a hadsereget a képviselõház kedvéért, politikai pártfogói kedvében akart járni kegyetlen tettével. Ez a pártfogó nem volt más, mint Harold Macmillan, a szövetségesek helyi katonai fõhadiszállásának politikai tanácsadója. A tekintélyes politikus támogatása vélhetõen jól jött az akkor még pályakezdõ Low-nak. Ez esetben a döntések hátterében Macmillan állt volna, ám eleddig Tolsztojnak nem sikerült meggyõznie errõl a közvéleményt. Akik nem értenek vele egyet (Horne 1998, Johnson 1990), maguk sajnálatos módon nem tudtak elfogadhatóbb magyarázatot felmutatni.

A történet idõrendben és a jogi sakkhúzások 1945. 1945 májusában a megszálló brit hadsereg egyik tisztje (vagy tisztjei) felettesei parancsával ellenkezve embertelen lépésre szánja el magát (szánják el magukat) Ausztriában, melynek során brit védnökség alatt álló jugoszláv és orosz foglyokat ölnek halomra vagy ütlegelnek. 1957. Josef Mackiewicz lengyel történész kiadja Kontra címû könyvét, amely beszámol a kozákok brutális átadásáról. Nyikolaj Krasznov, a doni hetman, Krasznov unokaöccse, kiszabadul a börtönbõl a Szovjetunióban, s kiadja Hezabüvémoje (Felejthetetlen) címû munkáját. 1962. A kabisztáni kozákok hetmanja, Vjaheszlav Naumenko megjelenteti a Velikoje Predatyelsztvo (A nagy árulás) címû mûvének elsõ kötetét, a másik 1970-ben kerül a nagyközönség elé. 1973. Megjelenik Julius Epstein amerikai író könyve Operation Keelhaul (Vesszõfutás hadmûvelet) címen és amerikai dokumentumok alapján. 1974. Lord Bethell kiadja The Last Secret (Az utolsó titok) címû munkáját. 1977. Tolsztoj gróf megjelenteti Victims of Yalta (Jalta áldozatai) könyvét. 1978. Tolsztoj rájön, hogy az üggyel foglalkozó brit külügyi iratokat megsemmisítették, másolatukat Washingtonból szerzi be. 1981. Aldington azt állítja, 1945. május 25-én távozott Ausztriából. 1985. Megjelenik Tolsztoj The Minister and the Massacres (A miniszter és a vérengzések) címû kötete. Nigel Watts az ügytõl független okokból bíráló pamfletet ír Lord Aldingtonról. Ebben többek között az 1945-ös hírhedt tragédiát is szóba hozza. A részletkérdésekben Tolsztojjal konzultál.

322 ⋅ Hugo de Burgh Lord Aldington beperli rágalmazásért Watts-ot. Mivel Tolsztoj biztos a dolgában, azt kéri, hogy szerepeljen a periratban. 1987–88. Aldington perköltségeit a Sun Alliance Insurance Company fedezi. Hozzáfér azokhoz az iratokhoz, amelyeket megtagadtak Tolsztojtól. 1989. Az október 2-tól november 30-ig zajló fõtárgyaláson Tolsztojt bûnösnek mondja ki a bíró. 1,5 millió fontnyi kártérítést kell fizetnie Aldingtonnak, ez a legnagyobb összeg, amelyet rágalmazási perben valaha is megítéltek. 1990. Tolsztoj megfellebbezi a döntést. Aldington a fellebbviteli bíróság elé tárja, hogy ellenfelének van mibõl megfizetnie tartozását, elsõre érvelését elutasítja, másodjára azonban elfogadja a bíróság. Tolsztojnak 124 000 fontot kell letétbe helyeznie, amit nem tud megtenni. Fellebbezését visszautasítják, õ maga pedig csõdöt jelent. Tolsztoj a Strasbourgi Emberjogi Bírósághoz fellebbez, arra hivatkozva, hogy az Aldingtonnek fizetendõ kártérítés ellene mond a véleménynyilvánítás szabadságát kimondó 10-es cikkelynek. 1991. A BBC a Timewatch „A British Betrayal” (Egy brit árulás) címû epizódjában dolgozza fel a tragédiát. Mielõtt adásba kerülne, Aldington írásban közli a BBC-vel, „fenntartja a jogot, hogy szükség esetén rágalmazási pert indítson”. A BBC a fenyegetésre fittyet hányva leadja a mûsort (igaz, csak egyszer). Bírói végzés tiltja meg Tolsztojnak, hogy írjon vagy beszéljen az ügyrõl. 1993. Tolsztoj új bizonyítékokra hivatkozva a fellebbviteli bírósághoz fordul, kérelmét elutasítják. 1994. Tolsztoj a Legfelsõbb Bírósághoz fordul, azzal az indokkal, hogy az 1989-es döntés csaláson alapul. Collins bíró végzése szégyenfoltja az angol jognak, amennyiben utasítja Tolsztoj ügyvédeit, hogy fizessék ki Aldington perköltségeinek 60%-át. Ezzel tesz arról, hogy Tolsztojt többé egyetlen ügyvéd se támogassa. A Strasbourgi Emberjogi Bíróság végzése szerint az Aldingtonnek fizetendõ kártérítés a 10. cikkely értelmében sérti Tolsztoj szabad véleménynyilvánításhoz való jogát. 1996. Februárban Tolsztoj a Legfelsõbb Bírósághoz fellebbez. Fellebbezését elutasítják.

Sírásók ⋅ 323 Adatok a kutatások fényében 1957-tõl 1970-ig több orosz és egy lengyel emlékirat is megjelent a témával kapcsolatban. Német háborús túlélõk szinték megírták a maguk viszszaemlékezéseit, többek között az ún. segédcsapatokban harcolók is. Az eset iránt érdeklõdõk számára tehát már eddig is bõséges anyag állt rendelkezésre. Mégis mind jobban szûkült a kör, és az új kiadványok a felelõsség, valamint indíték kérdését feszegették. Bethell és Tolsztoj után az érdeklõdés a Szövetségesek forrásai felé fordult. Erre vonatkozó utalásokat találunk Tolsztoj könyveiben. Mitchell (1997) munkájának függeléke azokról is szót ejt, amelyeknek titokzatos módon nyoma veszett az 1989-es tárgyalás során, azaz, amikor a legnagyobb szükség lett volna rájuk. Legfõképpen Mitchell foglalkozik azzal is, miként indult magát tárgyilagosnak mondó vizsgálat Tolsztoj vádjai nyomán (a Cogwill jelentés); miként kapott különleges segítséget Aldington politikai kapcsolatai segítségével a dokumentumok dolgában; miként vesztett el értékes iratokat a Külügyi és Közjóléti Hivatal akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rájuk, és hogyan kerültek meg ezek, amikor már késõ volt. Ha valóban Aldington volt az a tiszt, aki kiadta a végzetes parancsot, akkor a megjelölt napokon neki kellett felügyelnie. Két kulcsfontosságú parancsot adtak ki május 22-én és május 23-án, éspedig a dandárfõparancsnok nevében az 5-ös hadtest számára. Bár Aldington korábban azt nyilatkozta, hogy május 25-én hagyta el Ausztriát, a tárgyaláson azt vallotta, hogy már a végzetes parancs kiadása elõtt távozott az országból, eszerint tehát semmiért sem felelõs (a katonai cím az utódjáé). Azon a tanácskozáson sem vett részt, amelyen eldöntötték, hogy lelövik azokat, akik ellenállnak a deportálásnak. Meggyõzõ okiratok hiányában és az érintettek tétova idõpont-megjelölése mellett nem sikerült lezárni a kérdést. Tolsztojnak még be kell bizonyítania az igazát.

Megszállottak Miért vállalkozott a két megszállott erre az idegõrlõ kutatásra? A második világháború után még sokáig nem volt ismeretes, mit mûveltek a németek a leigázott népekkel, különösen a kisebbségekkel. Még amikor mindez köztudott lett, akkor sem volt világos, hogy kik a felelõsek e rémtettekért, vagy egyáltalán, hogyan lehet a nyomukra jutni. A hideghábo-

324 ⋅ Hugo de Burgh rú szellemisége arra ösztönözte a Szövetségeseket, hogy nem szabad beszennyezni a múltjukat. Ennek jegyében gyakran békén hagyták a német háborús bûnösöket és a nyugati kollaboránsokat. Különben hogyan is maradhattak volna meg a Szövetségesek a szabadság bajnokainak szerepében, amely szerepet a hidegháború idején a nyugati hatalmak kisajátítottak maguknak. Aki másként gondolkodott ebben az idõszakban, bajba kerülhetett, mint például a McCarthy korszak Amerikájában. A fenti meggondolások adhatnak magyarázatot arra, miként mûködhettek együtt a Szövetségesek korábbi ellenfeleikkel, vagy õk maguk hogyan viselkedtek a háborúban. Csakhogy változnak az idõk, és változnak az emberek. A kozákok tragédiájáról mindig is épp elegen tudtak, s épp elegen szégyenkeztek miatta ahhoz, hogy soha ne merülhessen feledésbe. Ezek az emberek Nagy-Britannia háborús bûnének tekintették a gyászos esetet, amelyrõl akkor sem szabad elfeledkezni, ha nem ér fel a németek által elkövetett szörnyûségekkel.2 Ha voltak bûnösök, akkor igenis igazságot kell szolgáltatni, és el kell ítélni õket, akár fél évszázad távlatából is! Legalábbis így gondolták a túlélõk és a halottak rokonai. Az ügy elszánt bajnoka, Bethell azonmód böngészni kezdett a vonatkozó okiratokban, amint azok hozzáférhetõkké váltak a Központi Levéltárban. Tolsztojt, aki elismert történésznek számított, mielõtt az eset híressé tette, személyes érzelmek sarkallták a számonkérésre. Angliában nõtt fel egy fehérorosz emigráns közösségben, s kora gyermekkorától ismerte a történteket. Elkötelezettségét az is növelte, hogy Krasznov hetman3 szintén életét vesztette a deportálások következtében. Tolsztojnak tehát magyarázatra volt szüksége, annál is inkább, mert igazságérzetét is sértette, hogyan bántak gyermekkora hõsével (Norman 1990). Aldington ellen fordulva azonban önmagának is ártott. Miután 1989ben elvesztette a rágalmazási pert, hívei alapítványt hoztak létre a támogatására (Norman–Taylor 1990), ami megteremtette az anyagi alapokat a fellebbezéshez. Csakhogy Michael Davies bíró befagyasztotta az alapítvány számláját. Ez azt jelenti, hogy Tolsztoj a jövõben nem tud ügyvédet fogadni. Elõször úgy döntött, önmaga képviseli magát, 1994-ben azonban ügyvédei felajánlották, hogy ingyen is melléje állnak. Collins bíró ekkor úgy rendelkezett, hogy a nagyvonalú ügyvédek vállalják magukra az ellentábor költségeinek 60%-át, végsõ soron tehát megbüntette õket azért, hogy Tolsztojt támogatják. Nem meglepõ ezek után, hogy õ maga úgy véli, a bírói rosszindulat minden lehetõségtõl megfosztotta, hogy továbbvigye a pert.

Sírásók ⋅ 325 A Timewatch dokumentummûsora A Timewatch a BBC2 történelmi mûsorsorozata, amely önálló, zömmel 50 perces epizódokban foglalkozik a 20. század és az ezt megelõzõ korok által felvetett kérdésekkel. Célja az, hogy „felkeltse a nézõ érdeklõdését a történelem iránt, és felmutassa a múlt nyomait korunkban”. Nyíltan vitára tüzel, mint tette a második világháborús bombázások felemlegetésével vagy egy, a népvándorlások történetét feldolgozó anyaggal (BBC 1999). Riválisa a Channel 4 Secret History (Titkos történelem) címû programja. Az „A British Betrayal” címen futó epizód a brit dokumentumfilmezés kiemelkedõ darabja. A Timewatch világosan és összefogottan számol be a történtekrõl, s a jól megválogatott filmanyagban sincs egyetlen fölösleges képkocka. Az archív felvételek a kor hangulatát érzékeltetik. A mûsor elején a narrátor leszögezi, hogy a rágalmazási per tökéletesen igazolta Lord Aldingtont, hozzáteszi azonban, ez nem jelenti azt, hogy csökkent az érdeklõdés a tragédia iránt. Lord Aldington vétlenségének hangoztatását a mûsor vége felé közeledve még egyszer megismételi. Tolsztoj vereségét ugyanekkor annak tulajdonítja, hogy tévedett Aldington távozásának idõpontját illetõen, ezért nem azt vádolta be, akit e vádak illetnek. A dátumot illetõ ellentmondásokról nem tesz említést, s nem szól arról sem, hogy Aldington is többször megváltoztatta errõl vallomását. Ilyen értelemben a mûsorkészítõk szemlátomást elfogadták a bírói végzést, amely kimondta Aldington vétlenségét. Sehol egyetlen szóval sem marasztalták el a pert. Aldington ügyében megszólalnak szövetségesei és egykori társai, Tryon-Wilson és Cogwill dandártábornok. Cogwill érveinek, melyek a deportálás szükségességérõl szólnak, a mûsor kellõ teret szentel. Ugyancsak Aldington oldalán szólal fel Sir Charles Villiers, a második világháború partizánszakértõje, a késõbbiekben elismert gyáros és szakíró. Õ a korabeli politikai-katonai viszonyokkal magyarázza a döntést. Ugyanakkor nem hisz abban, hogy a deportálásra azért került sor, mert a britek azonnali háborútól tartottak Tito Jugoszláviájával. Miközben a mûsorkészítõk tõlük telhetõen igazságot szolgáltatnak Aldingtonnek, semmi módon nem rejtik véka alá, hogy a deportálás szégyenletes volt, méltatlan bármely olyan hadsereghez, amely az igazság bajnokának kiáltja ki magát. Tanúk sora vonul fel, akik ecsetelik a deportáltakkal való állatias bánásmódot. Különbözõ rangú és neveltetésû brit tisztek ismerik el vétkességüket, alátámasztva ezzel a túlélõk tanúságté-

326 ⋅ Hugo de Burgh telét. Elmondja történetét egy akkor fiatal lány, aki Auschwitzból szabadulva csapódott egy „kozák” családhoz, hogy õt is ütlegeljék, és rá is lõjenek a britek. Ez a részlet különösen megrendítõ. Egyike õ annak a kevés szemtanúnak, aki élve került ki a deportálást kísérõ káoszból. A mûsorkészítõk tehát szemlátomást nagyon ügyeltek arra, nehogy pert kapjanak a nyakukba, s tartsák magukat ahhoz a tárgyilagossághoz, amelyet a belsõ házirend elõír számukra (BBC Product Quidelines 1996). A deportálás védelmében szokás például felhozni, hogy nagy volt a káosz az idõ tájt Ausztriában, s a brit katonai hatóságok rendkívül nagy politikai-közigazgatási és fizikai nyomás alatt álltak. Noha a brit túlélõk emlékeiben ez másként él, a mûsor mindamellett megszólaltatja ezeket az érveket, éspedig vélhetõen a tárgyilagosság és méltányosság szellemében. A brit csapatokat is igyekszik a lehetõ legkedvezõbb színben feltüntetni, s külön hangsúlyozza, mekkora érzelmi tehertételt jelenthetett, hogy elvárták tõlük a brutalitást. Az egyik tiszt elmondja, hogy amikor jelentésében beszámolt katonái undoráról, késõbb ennek a kitételnek a visszavonására késztették (Nicholson, aki 1991-ben szólalt meg a BBCben). Mindez arra emlékezteti a nézõt, hogy nem minden dokumentum szavahihetõ, akkor sem, ha rajta van a pecsét és az idõ lenyomata. A mûsor gondosan mérlegre teszi a felelõsség kérdését. Senki nem próbálja megmagyarázni, hogyan történhetett, ami történt, a felettesek, Alexander és Churchill határozott utasítása ellenére. A terepen tartózkodó brit tisztek „tudták, hogy valami nincs rendjén… s hogy a kozáknak nevezett rabok közül sokaknak semmi köze az oroszokhoz” (Davies nyilatkozata a BBC-nek 1991-ben). Május 24-én hozzávetõleg ezer elkülönített németet adtak át a szovjeteknek (80%-uk munkatáborokban halt meg). A brit utasítás a foglyokon kívül a tábor nyomában járó nõkre, gyermekekre és idõsekre is vonatkozott. A szovjeteknek Churchill határozott rendelkezése ellenére kiszolgáltatott jugoszlávokat egytõl egyig lemészárolták, ahogy azt a britek is elõre tudták. Az oroszokkal tárgyaló brit tisztet, aki megszervezte a tömegmészárlást, szintén sikerült meginterjúvolni. Megtudjuk tõle, hogy hazudott a foglyoknak, ne tudják mi vár rájuk (Nicholson, BBC 1991). Megtalálták és lefilmezték a tömegsírokat. A hivatalos okiratok, a helyszínek és szemtanúk együtt meggyõzõ és megrendítõ egészet alkotnak. Ezenközben senkit nem neveznek háborús bûnösnek, nem nevesítik a vétkeseket, egyetlen jugoszláv tiszt kivételével, aki maga is elítéli önnön viselkedését. A mûsorkészítõk tehát szigorúan tartották magukat a BBC irányelveihez, miszerint „nem hangoztathatunk meggondolatlanul

Sírásók ⋅ 327 értékítéleteket, nem mutathatunk részrehajlást. Mindvégig tárgyilagosnak kell maradnunk” (BBC 1996:7). Magával Lord Aldingtonnel is kesztyûs kézzel bánnak. „Szép reményû fiatal tisztnek” mutatják be, aki „harmincéves korára a második legfiatalabb dandártábornok volt a hadseregben” (BBC 1991). Mikor arról esik szó, hogyan csapták be a nõket és gyermekeket, hogy együttmûködésre bírják õket, a narrátor maga szolgáltat igazságot Aldingtonnek: Noha nem mondták meg a civileknek, hová viszik õket, Low dandártábornok (a mai Lord Aldington) azt nyilatkozta errõl a rágalmazási perben, együttérzésbõl hagyta, hogy a család elkísérje a családfõt. (BBC kommentár 1991) A tálalásban tehát nincs semmi szenzációs, a szemtanúk megszólaltatása mégis megrendítõ, akár a szenvedõkrõl van szó, akár azokról, akik szégyellték végrehajtani a szégyenletes parancsokat. Magáért beszél a vezetõ tisztek, az akkori döntéshozók vonakodása, hogy a felelõsségnek akár csak egy szikráját is magukra vállalják, vagy belássák, miféle szörnyûségnek lettek a résztvevõi. Meglehet, ebben a producer keze is benne van. A tárgyilagos nézõ azzal az eleven benyomással áll fel székébõl a film után, hogy itt valami nagyon nincs rendjén. Hogy a vádak nem állták meg a helyüket a törvényszék elõtt, még nem jelenti azt, hogy nincsenek felelõsök, és ebben a dologban mindenki patyolattiszta. Bár a mûsor nem hallgatja el a Tolsztojjal kapcsolatos törvényes állásfoglalást, mégis szóhoz engedik jutni: „Nem azt állítom, hogy igazam van, de ha valaki nem harcol az igazságért, úgy ahogyan én próbálok, ezek a szörnyûségek megismétlõdhetnek” (Tolsztoj nyilatkozata a BBC-ben, 1991). A brutalitásnak igenis meg kell lakolnia, akár fél évszázad múltán is. Az emberség törvényei egyaránt vonatkoznak gyõztesre és vesztesre. Minden olyan társadalomban felüti fejét a bûnözés, amely nem bünteti meg a vétkeseket. A brit becsületet nem védhetjük hazugságokkal és kerteléssel, mert ezzel megsértenénk az igazság és emberi együttérzés alapvetõ erkölcsi követelményeit. Ismernünk kell tehát az okokat!

328 ⋅ Hugo de Burgh Zárszó A brit társadalom számára a tragédia közvetlen tanulságai jogi természetûek. A jogi procedúrák során, melyeknek részese volt, Tolsztoj nem részesült ugyanolyan elbánásban, mint Aldington, és e különbség mértéke kimeríti a részrehajlás fogalmát. A törvény nem vette figyelembe a meglévõ bizonyítékokat, sem „eltûnésük” jelentõségét. Amúgy maguknak a periratoknak is lába kelt. Tolsztojra elképesztõ mértékû kártérítést szabtak ki, a maga idejében a legnagyobbat. Mindez egyértelmûen a felperes tönkretételét szolgálta. Lord Aldingtont ezzel szemben a Sun Alliance Insurance Company támogatta anyagilag (ez önmagában is érdekes helyzet, bár talán csak a részvényeseknek). A jogászok és újságírók közös konferenciáján, amelyre 1990 szeptemberében került sor, a Tolsztoj–Aldington per annak példájaként merült fel, hogy „a jelen viszonyok között a rágalmazással kapcsolatos törvények hihetetlenül megbízhatatlanok, és reformra szorulnak” (Norton–Taylor 1991). Charles Gray királyi tanácsnok, Aldington védõügyvédje, amikor védencének 1,5 millió fontos kártérítést ítélt az esküdtszék, úgy vélte, az esküdteket mindenestõl ki kellene zárni a rágalmazási perekbõl. Egy másik vezetõ ügyvéd, Michael Beloff arra szólított fel, hogy meg kellene kurtítani a bírák jogát a sajtótudósítások letiltására, amely jog ismeretlen Amerikában és Európában (Norton–Taylor 1990). Az elõbbiekben beszéltünk arról, hányszor utasította vissza a törvényszék Tolsztoj fellebbezési kérelmét. Érdekes ebbõl a szempontból, hogy nyilatkoznia sem volt szabad. A fellebbviteli bíróság 1987-es döntése „egyszer és mindenkorra szólt” (Welsh és Greenwood 1999). A fenti tiltás miatt nem beszélhetett az ügyrõl a sorozatszerkesztõ és a producer diákjainak. A dokumentumfilm is törvénysértõ a maga módján, hisz Tolsztoj csak a törvénnyel dacolva folytathatja kutatásait és nyilatkozhat a médiának. Általános tanulságokat ugyancsak levonhatunk a „kozákok” tragédiájából. Évekkel ezelõtt, még a birminghami hatok, a guilfordi négyek, a Scott-vizsgálat és a többi elõtt, a hazai közvélemény számára elképzelhetetlen lett volna ekkora bírói részrehajlás, tudatlanság és rosszindulat. Tolsztoj rágalmazási pere bizonyára nem használt a bíróság jó hírének. Arra is fény derült az ügy kapcsán, milyen nagyvonalúan tudnak bánni választott elöljáróink a hazai közokiratokkal, s mennyire égetõen sürgõs változtatni ezeken az áldatlan állapotokon. Sokan sajnálták a brit becsület besározódását, némelyeknél ez a sajnálat igazságérzetüknél is nagyobb volt. Mások szinte kéjjel vájkáltak a

Sírásók ⋅ 329 sebekben. Egyik magatartás sem dicséretes. Mindenesetre a fentiek is csak azt bizonyítják, milyen forró indulatokat tud kiváltani a történelem tanulmányozása. A történészek szüntelenül átértékelik a történelmet, tudva, hogy minden korszak történetírását átszínezik a szenvedélyek, elõítéletek, politikai meggondolások meg egy adott kor érthetõen szûk szemhatára. Az újszerû szemlélet új bizonyítékokat, új módszereket és újfajta megközelítésmódokat hozhat magával. Bár ezek sem jelentenek végsõ megoldást, de legalábbis megkérdõjelezik a fennálló nézeteket, márpedig a vita – élet. Nem mindegyik történettudományi értékelésnek van közvetlen kihatása életünkre. Joseph Needham tapasztalati vizsgálódásai a kínai civilizációról és tudományról nemcsak a tudomány- és technikatörténetet újították meg, de Európa-központúságunkon is csorbát ejtettek. Nemzedékekre van azonban szükség ahhoz, hogy ez a szemlélet a mindennapi életet is áthassa. Emmanuel Toddnak a politikai haladásra vonatkozó nézetei ugyanebbe a kategóriába sorolhatók. Közvetlenebb érdeklõdésre tarthat számot egy mûkedvelõ ír történész 1999-es dolgozata, aki bizonyítékokkal igazolta, hogy az ír történelemben élõ negatív Cormwell kép a droghedai mészárosról – amely már magában is elég a terrorizmus igazolásához – nem egyéb legendánál. Éspedig szándékosan koholt legenda, a 19. század egyik gyermekének csinálmánya, akinek szelleme (reméljük mi) talán örvendezik, látva, miként szajkózzák az általa kiagyalt badarságot korunk vezetõ politikusai és történészei.4 Mi más ez, ha nem a történelem újragondolásának közvetlen hatása. Az oknyomozó újságírókat pontosan ez a közvetlenség, ez az aktualitás izgatja a történelemben. Ha tehetik, olyan témákat választanak kellõ elõtanulmány után, amelyekrõl úgy vélik, hogy szélesebb érdeklõdésre tarthatnak számot, s talán még tömegeket is felvillanyoznak. Célba veszik hát a sötét titkokat, s megízleltethetik a nézõvel, hallgatóval és olvasóval a felforgató gondolkodás szellemi izgalmát. Mindeközben porosodó iratokat lapozgatnak, vagy megkörnyékeznek nehezen szóra bírható szemtanúkat. Kiaknázhatják, hogy a harag és a szenvedés beleégeti az emlékeket a lelkekbe. A kozákok tragédiája eleget tesz a fenti feltételeknek. Vonzerejét részben talán annak is köszönheti, hogy egyelõre nem találták meg a bûnösöket.

330 ⋅ Hugo de Burgh Jegyzetek Laurence Rees, a Timewatch szerkesztõje nem volt elérhetõ, hogy megvitassa velem stábja csapatmunkáját, ezért közlök kevés információt magáról a programról. Mégis úgy érzem, hogy a kozákok ügye a szakembert ugyanúgy érdekelheti, mint az átlagolvasót. 2 Úgy vélem, méltányosan foglaltam össze Tolsztoj támogatóinak – Sir Bernard Braine-nek, Cranbourne vikomtjának, Nigel Nicholsonnak, Pincher tiszteletesnek, Alekszander Szolzsenyicinnek, és Roger Scrutonnak – az álláspontját. 3 Krasznov orosz katona volt, aki az 1917–20-as polgárháborúban a bolsevikok ellen harcolt. A fehérek vereségét követõen francia földre menekült. A Szovjetunió német megszállása után segített felállítani a segédönkéntes alakulatokat, amelyeknek eredetileg az volt a céljuk, hogy a kommunistáktól szabadítsák meg Oroszországot, késõbb pedig a nácik ellen szándékoztak fordulni. Krasznov is egyike volt a menekülttáborok ama foglyainak, akiket megöltek a szovjetek. 4 Ez bizonyára nem a kérdés végleges lezárása, ám addig is Ton Reillyt (1999) ajánljuk, mint legjobb forrásmunkát. Ld. még. Dudley–Edwards (1999). 1

Bibliográfia BBC (1991): Timewacth: „A British Betrayal”. London: BBC. (Producer Laurence Rees) BBC (1996): Producers’Guidelines. London: BBC. BBC (1999): „Timewatch Remit”. A Timewatch stábjának megjegyzései. Bethell, N. (1974): The Last Secret. London: André Deutch. Booker, C. (1997): A Looking Glass War. London: Duckworth. de Burgh, J. (1995): Interjú Hugo de Burgh-gel Naasban, 1995. május 12. Dudley–Edwards, R. (1999): The Good Soldier. Sunday Times, 1999. május 23. Faulkner, R. (1998): Tolstoy Pamphlet. www.tolstoy.co.uk. Horne, A. (1988): Macmillan, 1. kötet:1894–1965. London: Macmillan. Horne, A. (1998): Levél a Times-nak. 1998. október 30. Johnston, D. (1990): A vindication that came too late. Times, 1990. október 19. Mitchell, I. (1997): The Cost of Reputation. Lagavulin: Topical. Needham, J.–Wang Ling (1954): Science and Civilisation in China. Cambridge:Cambridge University Press. Norman, M. (1990): „I loved the romance of the Tolstoys”: Count Nikolai Tolstoy: a childhood. Times, 1990. augusztus 11. Norton–Taylor (1990): Tolstoy conducts his own libel appeal. Guardian, 1990. január 11. Rayment, T. (1996): The massacre and the ministers. Sunday Times, 1996. április 7:2.

Sírásók ⋅ 331 Reilly, T. (1999): Cromwell: An Honourable Enemy. Dublin: Brandon. Todd, E. (1987): The Causes of Progress. Oxford: Blackwell. Tolstoy, N. (1977): Victims of Yalta. London: Hodder–Stoughton. Tolstoy, N. (1986): The Minister and the Massacres. London: Century. Tolstoy, N. (1997): Investigating the forced repatriation of the Cossacks. Elõadás a Nottingham Trent University oknyomozó újságíró szakos diákjainak, 1997. november 13. [email protected] http:/www.uvsc.edu.tolstoy Welsh, T.–Greenwood, W. (1999): McNae’s Essential Law for Journalists. London: Butterworth.

További ajánlott olvasmányok Mitchell, I. (1997): The Cost of a Reputation. Legaluvin: Topical.

15. Környezetrombolás Egy Cook Report példáján Hugo de Burgh

Ebben a fejezetben két jelenséget vizsgálunk meg: azt, mi a viszonya a környezetvédelem széles körû problémájának a tényfeltáró újságíráshoz; valamint azt, miként teremtette meg e szakma népszerûsítõ mûfaját a The Cook Report (Cook jelentés). Együtt képet adnak arról, hogyan dolgoz fel a média bonyolult tudományos kérdéseket. A Cook Report arra is példa, milyen nagy erõk húzzák a médiát a banalitás, félretájékoztatás és a hírforrások szándékos megrostálása irányában.

A média és a környezet A környezetrombolás az 1970-es évek óta divatos téma. Ekkor kezdtek eltünedezni Nagy-Britanniában az ipari újságírók, s adták át helyüket a környezetvédelem szakembereinek. Csillaguk újabban lehanyatlóban van, ahogy az olvasók, nézõk és hallgatók egyre jobban ráunnak a világvége-jövendölésekre, de legalábbis kételkedni kezdenek abban, befolyásolja-e a környezetszennyezés az õ szûk világukat. A felmérések tanúsága szerint a jóléti államok polgárai, különösen a nõk, ez idáig élénk érdeklõdést tanúsítottak a környezet kérdései iránt. Bizonyságul szolgálnak erre a nagy hangú környezetvédõ csoportok, melyek az esetek egy részében különc tiltakozókból kiterjedt és jómódú szervezetekké, politikacsinálókká nõtték ki magukat. Arra azonban alig is utal valami, hogy a média szerepet játszana ebben a folyamatban (Anderson 1997:171). A környezetvédelemnek kommunikációra gyakorolt hatásairól idézzük Anderson véleményét (McQuail és Windahl 1981 nyomán):

Környezetrombolás ⋅ 333 Az egyéni vélemények erõsen függnek attól, mit tekintenek „közvéleménynek”… Társaik állásfoglalását az emberek akkor érzik sajátjuknak, ha azok rárímelnek a többségi vélekedésre. (Anderson 1997:78) Így hatnak ki a média által idézett statisztikai felmérések az emberek vélekedésére. A nagy garral beindított környezeti hadjáratok, amilyent a környezetvédõk az ólommentes benzinért is folytattak (ld. 16. fejezet), kettõs szerepet töltenek be. Egyrészt elérik a kívánt célt, mondjuk, kivívnak egy kormányintézkedést, másrészt meggyõzik az embereket arról, hogy rájuk érdemes hallgatni, hozzájuk érdemes csatlakozni. Brosius és Kepplinger (1990) az eszmék terjedését vizsgálva* kimutatta, miként szivárog át az érdekcsoportok befolyása a szaklapokból a sajtóba általában, majd innen a bulvárlapokba és a nagyközönséghez. Anderson kutatásai (1997:179) másfelõl arra utalnak, hogy a média csupán kis mértékben befolyásolja a közvéleményt a környezetvédelem kérdéseiben, inkább a politikacsinálókra kíván hatni. Ez egybevág Wayne Parson hatásvizsgálataival (1995). Más kutatók, például Bell (1991) arra mutatnak rá, hogy az emberek csak azokra a kérdésekre figyelnek oda a médiából, amelyekrõl amúgy is tudnak és gondolkodnak. Az ózonlyuk és a globális felmelegedés okozta éghajlatváltozás kérdése az 1970-es évek óta került a világ figyelmének középpontjába. Bell (1994) tanulmányozta, hogyan foglalkozik e problémákkal az új-zélandi sajtó, s hogyan fogadja mindezt a közvélemény. Olyan országról van szó, amelynek gazdasága különösen érzékenyen reagál az idõjárás alakulására. Bell eredményei megszívlelendõk lehetnek minden újságíró számára. A szerzõ kimutatja, hogyan és miféle folyamatoknak betudhatóan torzítják el a sajtó emberei a tudományos nézeteket. Ötféle technikát nevez meg: 1. Az újságíró nagy hévvel állítja azt, amirõl a tudósok csupán gondolkodnak. 2. Túlzásokkal él. 3. Mindig közvetlenül és bizonyosan bekövetkezõ eseményekrõl beszél. 4. Szavai megmozgatják a képzeletet, és belevésõdnek az emlékezetbe. 5. Egybemossa az adatokat. Az üvegházhatás és az ózonlyuk például egyetlen nagy világvége-vízióban oldódik fel. * Mindez a szociológiában ma közkeletû diffúziós modell alkalmazása.

334 ⋅ Hugo de Burgh A fenti technikáknak az az eredménye, hogy a közönség a közeli, ha nem éppen az azonnali véget várja, holott a tudósok egyelõre csak évszázadokról beszélnek, azokról is csupán a feltevések szintjén (Uo. 1994). Másik befogadói reakció lehet, hogy a nézõ-olvasó-hallgató már senkinek sem hisz.

Hírforrások és a velük kapcsolatos gondok Hogy a források miféle gondokat vetnek fel az újságíró számára, beszédesen érzékelteti Matt Ridley gondolatébresztõ esszékötete, mely Down to Earth (Földközelben) címen, két kötetben jelent meg 1995–96-ban. A szerzõ friss szemmel vizsgálja napjaink égetõ környezeti kérdéseit: a savas esõt, a halászatot, a fûtõanyagok kifogyását, az elharapózó ragályokat, a népességrobbanást, az éhínség fenyegetését, a tengerszint megemelkedését, a napsugárzás káros hatásait, és így tovább. Megkérdõjelezi e rémítgetések tudományos alapjait, de nem kíméli a megoldási javaslatokat sem. Azaz szándékosan kételkedõ álláspontra helyezkedik (õ „kötekedõnek” nevezi). Ridley több ízben is rámutat, hogy a közkeletû vélekedések nem szükségképpen egyeznek a tudományos állásponttal, például a savak esõk és a fokozott UV-sugárzás okozta melanómák kérdésében. Óva inti az újságírókat, amennyiben nem vetik gondosan mérlegre a témára vonatkozó ismereteknek, könnyen a divatok csapdájába esnek. Beszédes példája ennek az a körülmény (nem Ridley emlegeti), hogy a sajtó több mint 35 évig nem tudott mit kezdeni a népességrobbanást övezõ félelmekkel. Elmaradt az adatok és az alternatív tudományos nézetek körültekintõ latra vetése, ami apokaliptikus látomásokba torkollott. Mindez a politikára is kihatott, ez pedig pedig milliók életét befolyásolta (Simon 1992, Kasun 1988). Ridley mindezért a környezetvédõ csoportok túlzásait okolja, amelyekbe az alapítványi pénzekért folytatott küzdelem miatt bocsátkoznak (Ridley 1996:79, 87, 101).1 A környezet kérdéseivel foglalkozó újságíró tehát jómódú és nagy hatalmú érdekcsoportokkal, szóvivõkkel és aktivistákkal kerül szembe. Ridley melegen tanácsolja ezért, hogy ismerje meg elõbb alaposan a hírforrásai hátterét. Shoemaker úgy véli, nem az informátor szavainak igazsága ragadja meg az újságírót, hanem határozottsága, nyitottsága és személyiségének meggyõzõ ereje, végül, de nem utolsósorban, hogy milyen könnyen le-

Környezetrombolás ⋅ 335 het megközelíteni, és mennyire lehet hivatkozni rá (Shoemaker 1996:182). Nagy-Britanniában a legtevékenyebb környezetvédõ szervezet a Greenpeace, valamint a Friends of Earth (A Föld Barátai). Emellett több száz testület is a porondon van, többek között a Nature Conservancy Council (Természetvédelmi Tanács), a Royal Society for the Protection of Birds (a Royal Society madárvédelmi tagozata) és a National Trust (Természetvédelmi Hivatal). Némelyikük vagyonos és befolyásos, védi tehát a pénzét és az érdekeit. A Greenpeace-rõl az a hír járja, hogy kampányai inkább a tagságnak szólnak, mint az aktuális problémának (Ridley 1996). Mások szerint a National Trust, Anglia legismertebb természetvédelmi testülete emberbarát szólamok mögé rejti önös érdekeit (C4 1994). Az eszköztár ugyanaz, mint a többi érdekcsoportnál, azaz neves szakértõk megszólaltatásából, sajtóközleményekbõl, audiovizuális ismeretterjesztõ anyagokból, álhírverésekbõl, valamint a hatalmasokkal, a döntéshozókkal és véleményformálókkal való kapcsolatok ápolásából áll. Az újságírók jobbára olyan hírforrásokat keresnek, amelyek közkeletû, elfogadott nézeteket hangoztatnak. Egy vizsgálat kimutatta, hogy a környezeti katasztrófákról tudósítva inkább támaszkodnak kormányhírekre, mint tudósok véleményére (Horning 1992). A Cook Report A Central Broadcasting az Independent Television (ITV) televíziós hálózat egyik területi adója Nagy-Britanniában (Londonnak kettõ van). A Carlton Communications mûködteti. Hét közben Londonban, emellett pedig Közép-Angliában sugároz (Upshon 1997). A Carlton birtokában van többek között a Meridian TV jelentõs tulajdoni hányada, a London News Network, a GMTV és a Select TV. A Central Broadcasting Anglia egynegyedét fedi le, közel 9 millió nézõje van. A szerzõdés feltételei között szerepel, hogy a Central lead bizonyosfajta programokat, kivált területi érdekeltségûeket és helyi híreket. A mûsorok zömét azonban – mint az ITV többi csatornája esetében is – a Network Centre biztosítja. A Central ugyanakkor maga is jelentõs mûsorszolgáltató, s programjai az egész hálózatnak szólnak. Közülük is talán a legismertebb a Family Fortunes (családi vagyon), az Inspector Morse (Morse felügyelõ), valamint a The Cook Report (Cook jelentés). Ez utóbbit Roger Cook indította útjára 1985-ben, egy új-zélandi, aki a BBC Checkpoint2 címû oknyomozó mûsorát is összehozta. A sorozat többek között foglalkozott a gyermekpornográfiával, az észak-ír közbizton-

336 ⋅ Hugo de Burgh ság gondjaival, a brazil csecsemõkereskedelemmel, az uzsorakamattal, az elefántcsont-kereskedelemmel, a boszniai háborús bûntettekkel, valamint az orosz plutónium-csempészettel. „Az epizódok egy jelentõs részét a bûnözõk rendõri letartóztatása követte, vagy épp nagy horderejû jogi reformok jártak a nyomukban” (Central Television 1997). Cook büszke ezekre a következményekre és arra, hogy tanúnak idézik a mûsor nyomán indított bûnperekben. A Jelentés érdemei közé sorolja, hogy új törvények születtek a gyermekpornográfia visszaszorítására; Nagy-Britannia szerzõdést kötött Spanyolországgal a bûnözõk kiszolgáltatására, s egy hongkongi menekülttábort is bezártak. Azt próbáljuk a nézõk elé tárni, ami hitünk szerint közveszélyes. Ilyen a gyermekpornográfia vagy a gengszterizmus. Mi vagyunk azok, akik segédkezünk olyan bûnszövetkezetek lefülelésében, amilyen az UDA (Ulster Defence Association), mely építkezési vállalkozások megzsarolásából élt. A mi bizonyítékaink nyomán ítélték el õket. Célunk az, hogy a lehetõ legmesszebbmenõkig kiálljunk az áldozatok mellett. Véleményem szerint a tényfeltárás a közszolgálati televíziózás legtöbbet érõ formája. (Cook 1999) A The Cook Report epizódjainak legyártása sokba kerül. Egy-egy részre több mint 180 000 fontot fordítanak. Nélkülözhetetlen elemük a bátor és kezdeményezõ sztárriporter személye. 1996-ban a Network Centre (amely országos mûsorrá avatta a Cook jelentést) a megszüntetését fontolgatta, mondván, ez is csak egy háttérmûsor a sok közül, legyen bármekkora a nézettsége.3 Cook végül mégis maradt, s nagyjából kéthavonta kerül egyórás adásba. A The Cook Report védjegyei közé tartozik, hogy többnyire aktuális kérdésekkel foglalkozik. Alább megidézendõ példánkban elpuhult gyilkosok parodizálják a múlt nemesi vadászait. Mindehhez megnyugtató érzelmek társulnak, ez esetben például a tudat, hogy nézõ és riporter a veszélyeztetett fajokat védelmezi. A cselekményvezetés klasszikus dramaturgiát követ. Szinte halljuk az elsuttogott kérdést: „És mi lesz ezután?”, miközben újabb és újabb fordulatok tartják ébren a nézõ érdeklõdését. A mûsor egyes elemei a mûfaji követelményekhez igazodnak. Nem hiányzik az igazság bajnoka (Mr. Cook), a gonosztevõ, egy kis csalafintaság és lódítás, üldözés, áldozatok, akiknek igazságot szolgáltatnak, vagy akiket kárpótolnak. Más szóval az erõsen drámai épít-

Környezetrombolás ⋅ 337 kezés inkább a játékfilmekére emlékeztet, mint a riportok lineáris felvezetésére. A Cook Report sajátságait azóta több mûsor is másolja. Elsõként azonban nagy figyelmet keltettek, mint például a kézikamerához és a baljós zenéhez hasonló hangulati hatások (Beckett 1995). A mûsor rajongóit a drámai tetõpontok „szögezik székükhöz” (Cook 1999). Persze ellenlábasok is akadnak, akik ezt a színpadiasságot a minõség és a komolyság rovására írják. Tim Tate, a Cook Report egyik volt producere tréfásan felidézi a szerkesztõi értekezleteket, amikor az volt a fõ kérdés, „a legközelebb ki páholja el Rogert?” (Tate 1997). Cook persze hevesen tiltakozik a vád ellen. Mert minden szerénysége ellenére mégiscsak korunk hõs bajnoka õ, akit többször halálosan megfenyegettek, vagy épp a nézõk szeme láttára száll szembe a bûnözõk haragjával. A hatásosság ugyanakkor nem csökkenti a mûsor mögött álló oknyomozó munka értékét, sem a mûsorkészítõk lelkesedését, akik a köz szolgálatában tesznek igazságot. Mikor Cook alászállt a pop zene világába (1997b), részben jó beszélõkéje miatt két órán keresztül is sikerült ébren tartania a figyelmet, de meg azért is, mert alapos kutatás állt mögötte. Mindez napvilágra hozta az eddig is gyanított tényt, hogy némi pénzzel meg lehet vásárolni a sikert ebben a világban. Cook keresett magának egy kellemes külsejû, átlagos lányt, összehozott számára egy együttest, és menedzselte õket. A szemléletes példa beszédesen igazolta a pop csillagok tömeggyártásának folyamatát. Az epizódok szórakoztatóak, és az oknyomozó újságírás más termékeivel ellentétben maradandó érvényûek. A mûsor idõrõl idõre éles kritikákat is kap. A leghevesebb vitákat a bölcsõhalálról szóló epizód váltotta ki (1994). Ugyancsak nagy port kavart az az epizód, amely a bányamunkások országos szakszervezetének sztrájkját segítõ pénzeknek eredt a nyomába (1990). 1990 márciusában a Cook Report szövetkezett a Daily Mirror-rel egy „klasszikus oknyomozó vállalkozásra”, hogy a laptulajdonos, Robert Maxwell szavait idézzük. A tényfeltáró munka során kiderült, hogy a bányászszakszervezet (NUM), amely már egy évtizede küzdött az állammal az energiaipar átszervezéséért, külföldrõl – szovjet bányászoktól és a líbiai Khadafi tábornoktól – kap anyagi támogatást sztrákjaihoz. Ezeket a tetejében még nem is erre fordítja, hanem a vezetõk zsebébe kerülnek. A témáról szóló könyvében Seamus Milne azt állítja, az újságírókat rászedték a szakszervezeti vezetõk politikai ellenfelei. A botrányt a hírhedt titkosszolgálat is szította, amely ötleteket adott a riportereknek, és a

338 ⋅ Hugo de Burgh megfigyelt személyekrõl szóló jelentésekkel traktálta õket (Milne 1995). A munkában részt vevõ újságírók hevesen tiltakoznak e vádak ellen. Cook nevetségesnek tartja a feltevést, hogy a titkosszolgálat befolyása alatt álltak. „Minden állítást leellenõriztünk, legalább kétféle forrásból” – szögezi le Cook (1999). A Cook Reportot egy másik televíziós program is támadta, ezúttal a C4 Dispatches, amely Cook ellen fordította híres „beférkõzõ” módszerét. Cook maga vállát rándítja az eset fölött. Ugyanakkor mindenki egyetért abban, hogy mikor e módszert a NUM elnöke, Arthur Scargill ellen használta fel a sztárriporter, sokat ártott vele a szakszervezeti vezérnek. A Daily Express „televíziós tárgyalásnak” nevezte e stílust (Milne 1995:49). A bölcsõhalálról szóló epizód egy vezetõ tudóst kért fel szaktanácsadónak. A tudós úgy vélte, hogy az állam javaslatára a csecsemõmatracokba kevert égésgátló anyag bizonyos körülmények között mérgezõ gázokat termel. E közlés valóságos pánikot idézett elõ a kisgyermekes szülõk körében, akik tömegesen vásároltak másfajta matracot. Több tízezer levél érkezett a szerkesztõségekbe, amelyeket elárasztottak a telefonhívások (Beckett 1995). A BBC tudományos sorozata, a QED felülvizsgálta a Cook Report állításait, és megtámadta azokat. Cook azzal védekezett, hogy neves szaktekintélyt szólaltatott meg, akinek elméletét eddig senki nem cáfolta a bölcsõhalál egyik lehetséges okaként. Nem az õ, hanem ellenfelei tudományos alapjai ingatagok. Amúgy pedig bármi legyen az összefüggés a matrac és a csecsemõhalál között, visszavonása a halálozások csökkenésével járt (Cook 1999). A Cookot ért két súlyos bírálatot a maga összefüggései között kell szemlélnünk. Ha elfogadjuk az oknyomozó újságírás nélkülözhetetlenségét, azt is természetesnek kell vennünk, hogy ellenlábasai is lesznek. Idõrõl idõre elõfordul ezért, hogy a vizsgálódások eredményeit valaki részrehajlónak, a szakvéleményeket különcnek, a kutatókat a kelleténél lelkesebbnek, a vezetõket felületesnek és hiszékenynek bélyegzi majd, akik nem veszik észre, mikor szolgálnak idegen érdekeket. Aligha meglepõ, hogy a Cook Report hosszú pályafutása során szintén találkozott némi ellenállással.

„Making a Killing” Az epizód azért került a figyelem középpontjába, mert miközben a világ közvéleménye megegyezik abban, hogy óvni kell az ember térhódításától a kihaló állatfajokat – a rinocéroszokat, teknõcöket, elefántokat, tigri-

Környezetrombolás ⋅ 339 seket és így tovább –, a CITES, azaz a vadon élõ állat- és növényfajok védelmérõl és nemzetközi kereskedelmérõl rendelkezõ egyezmény, önmagában nevetség tárgya. Erre vonatkozó bizonyítékokat az újságírók és a Környezetvédelmi Információs Hivatal szolgáltatnak (ez utóbbi hivatalosan hangzó neve ellenére környezetvédõ szervezet, amely videoanyagokat készít és kutatásokat folytat) (Grundy 1996). A „Making a Killing” (Vadászkaland) egy „vadászat” története. Cook olyan állatkereskedõkre vadászott, akik a CITES elõírásaival dacolva veszélyeztetett fajokat adnak-vesznek. Az állatok kegyetlen öldösését rögzítõ anyagot azután bemutatta a dél-afrikai követségnek, miközben fellépést követelt az illetékesektõl a köz nevében. Az epizód forgatókönyve magáért beszél. Ezért és viszonylag rövidsége miatt is úgy döntöttem, hogy megosztom önökkel kissé megvágott formában. Itt köszönöm meg a Central Televisionnek, hogy engedélyt adott a közlésre. Miközben a szöveget végigolvassák, kérem, hogy a következõkre figyeljenek: * A kezdet kezdetén elhangzik egy célzás, amely sejtetni engedi, hogy a nézõ vért lát. * A bizonyítékok fokról okra gyûlnek, némelyiket rejtett kamera vette fel. * Hogyan alapoz a narrátor a nézõ rokonszenvére és haragjára a lelkiismeretlen állatkínzók iránt? * Milyen csalit alkalmaz a riporter az állatkereskedõkkel szemben? * Hogyan építi fel a szembesítést? * Maga a szembesítés. * Összegzés a világ felé.

Az epizód forgatókönyve Drámai lövések, hajtóvadászat egybemontírozása… izgalmas zenei aláfestés… Cook terepjárót vezet Afrikában… Roger Cook: Ma elejtjük a vadászokat. Pellengérre állítjuk azokat, akik nagy pénzeket akasztanak le védett és veszélyeztetett állatfajok leölésébõl. Dél-Afrikai „vadõr” egy kitömött oroszlán mellett. Sandy McDonald: Lentrõl felfelé kétharmadnyira, közvetlenül a lapockára lõjön! Pörköljön oda neki, és meglátja, menten felfordul! Majd nagy zajt csak menekülés közben, és talán fel is dobja a talpát.

340 ⋅ Hugo de Burgh A kamera végigpásztáz a helyszínen, a Kruger Nemzeti Parkon. Roger Cook: Ez a Kruger Nemzeti Park, talán a világ legismertebb állatrezervátuma, ahol a vadállatok szabadon élnek egy körülbelül Wales nagyságú területen. Turisták milliói – többségükben britek – élvezik itt a védett nagyvadak fenséges látványát, amelynek Dél-Afrika a hírnevét köszönheti mint a fekete kontinens veszélyeztetett fajainak biztos menedéke. Vizsgálódásaink megdöbbentõ igazságra derített fényt, arra, hogy ez a biztonságos rév a legkevésbé sem biztonságos, még az állatok királyának is veszélyben van itt az élete. A vadõrök szeme elõtt ugyanis még az oroszlánokat is kilopják a parkból, hogy közvetlen lõtávolból lõjenek rájuk, végül pedig valami unatkozó gazdag falán végezzék. Változik a szín, a Costa del Solon vagyunk. A spanyolországi Costa del Sol a vagyonos turisták paradicsoma. Itt szembesült Cook a nagyvad-vadászat elfogadhatatlan tényeivel. A túlzott jómód feltûnõ, az ügyleteket gátlástalan közvetítõk bonyolítják le, akik a legalantasabb emberi ösztönöket elégítik ki. Ilyen közvetítõ José Iglesias és Luis Gomez. A világ elõtt sportemberek, de a megfelelõ összegekért elintézik maguknak, hogy olyan állatot lõjenek ki, amilyet csak akarnak, és ahogyan óhajtják, a világ bármely pontján…legyen szó akár veszélyeztetett fajokról is. Változik a szín… újabb találkozás. Roger Cook: Perceken belül találkozom Mr. Gomezzel. Ez az úriember felajánlotta álnéven bemutatkozó csapatunknak, hogy a törvény tilalma ellenére gorillát, tigrist és jaguárt lõhetünk. Változik a szín, egy vállalkozás irodája. Marbellában alapítottunk egy álvállalkozást, s látszatra unatkozó gazdagokat közvetítünk ki a megfelelõ embereknek, akik törvénytelen vadászzsákmányhoz segítik õket. Cook a kamerába: Ez a történet a kegyetlenségrõl és emberi mohóságról szól. Felállítottunk egy álvállalkozást, amely busás hasznot ígért azoknak a vadászoknak, akik gazdag megbízóinknak vadakat hajtanak fel. Az eredmény döbbenetes. A spanyol vadászok Dél-Afrikát ajánlották arra a fajta vadászatra, ami minket érdekel. Változik a szín, ismét Afrikában. Roger Cook: Stábunk rátalált erre a tanyára. Itt, a híres Kruger nemzeti park szélén lakik Chris Sussens prof vadász.

Környezetrombolás ⋅ 341 Az alábbi idegtépõ jelenetek Sussens egy legális vadászatát rögzítik. Az anyag a francia megbízó elkábítását célozta. Egy vadászt látunk, aki oroszlánt öl egy bozótosban. Rövid vadászat volt, és hosszú haláltusa az oroszlán számára. Hat további lövésbe került, amíg kimúlt szegény pára. Nem akarták ugyanis tönkretenni egy fejlövéssel a trófeát. Rejtett kamerával készült felvételek. Sussens azonban nagymacskák törvénytelen kilövését is meg tudja bundázni, ezt nevezik konzervvadászatnak. Rejtett kamerával készült felvételek. Chris Sussens: Nem szeretem én ezt a konzervvadászatot, és nem is szokás errefelé. Fel kell mennünk a Szabad Államba, ahol majd egy nagy táborban lõhetnek oroszlánt. A fickó, akirõl beszélek, 20 hektáros táborban tartja õket. Változik a szín, megjelenik egy fiatalember. Roger Cook: Bruce Hamilton valamikor oroszlánok nevelésével foglalkozott. Mikor felfedezte, hogy valójában a konzervvadászatot szolgálják, undorodva otthagyta az üzletet. Elõbb azonban elkészítette ezt a videoanyagot. Nõstény oroszlán drótkerítés mögött, a túloldalon boldogtalan kölykei. Az anyaoroszlánt elválasztották kétségbeesett kölykeitõl, akik a drótkerítés túloldalán követik anyjuk mozgását. Ezenközben egy német vadász készül fel a lövésre. Bruce Hamilton: Borzasztó, ami Dél-Afrikában történik. Sokan abból gazdagodnak meg, hogy oroszlánt nevelnek a tanyájukon, kizárólag ebbõl a célból. Kiédesgetik õket a ketrecekbõl, az ügyfelek meg a Land Roverükbõl vagy gyalogosan lelövik szegényeket. Roger Cook: Ennek az anyaoroszlánnak a dúsgazdag Roy Plath volt a gazdája. Felvettük vele a kapcsolatot, nem adna-e el nekünk egy ilyen szelíd oroszlánt, hogy levadásszuk. Mivel erõsen ácsingózott „megbízónk” pénzére, hagyta, hogy felvételeket készítsünk a prédáról. A drótkerítést ellenben nem engedte lefilmezni, hogy megmaradjon a szabad vadászat illúziója. Megkértük, hívja meg saját szavaival a megbízónkat, mi meg rögzítjük az anyagot. Készségesen beleegyezett. Roy Plath: Mr. James Rogers, üdvözlöm. Várjuk Dél-Afrikába. Várjuk, hogy eljöjjön ide, és lelõje ezt az oroszlánt, aztán pedig kiakaszthassa a trófeáját az irodájába, vagy az otthonába. A kamera az oroszlánt mutatja.

342 ⋅ Hugo de Burgh Roger Cook: Mr. Plath egy fiatal nõstényoroszlánt – Samwarit – is le akart lõni, mert angolkóros. Az állatvédõk azonban közbeléptek, s most egy dél-afrikai oroszlánrezervátum lakója. Legalább megmenekült Plath barbárságától. Simon Trickey: A konzervvadászat olyan, mint amikor egy kádban lövünk a halakra. Erkölcstelen, pofonegyszerû, és töménytelen pénzt hoz a konyhára. Reptéri felvételek. Roger Cook: Kis idõre most szakadjunk el az oroszlánvadászattól! Luis Gomez, a spanyol közvetítõ érkezik Londonba, hogy elmagyarázza nekünk a törvénytelen gorilla-vadászat menetét. A Heathrow-n találkozunk vele, aztán elvisszük ahhoz a fickóhoz, akirõl úgy tudja, hogy egy dúsgazdag ügyfél testvére. Cook és az állatkereskedõk találkozásának rejtett kamerás felvételei. Gomez, itt a bal oldalamon, korábban felajánlott nekünk egy gorillát. Újabb 12 000 dollárt kér, hogy kicsempéssze nekünk az országból. Roger Cook: Addig is adok magának 2000 dollár elõleget… Gomez nem hajlandó nyugtát adni. Megadja ellenben a kameruni vadászat színhelyét, és azt, hogyan jutunk el oda észrevétlen. Gorillákról készült felvételek. Roger Cook: A gorilla-vadászat elrettenti az olyan gorilla-szakértõket, mint Ian Redmond, aki azt mondja, mindössze 12 000 példány él már csak ebbõl a lenyûgözõ fajból. Ian Redmond: Igen, csaknem emberiek ezek az állatok. Aki le akarja lõni õket, az véleményem szerint… beteg ember, az emberiség szégyene. Vissza a rejtett kamerával lefilmezett találkozáshoz. Roger Cook: Gomez azt mondja, korrupt kapcsolatai segítségével veszélyeztetett tigriseket is lõhetünk Malajziában. Pompás tigrisek drótkerítés mögött… De miért veszõdnénk ezzel, amikor fogoly állatokat is lõhetünk DélAfrikában? Mindössze 100 000 dollár darabja. Újabb gazdag üzletember, Farnie Roberts áll önök elõtt, aki bengáli tigriseket, fekete párducokat és jaguárokat nevel a farmján. Akárcsak Roy Plath, õ sem mutogatja szívesen a drótkerítést tehetõs megbízóinknak. Még lyukat is vág a kerítésbe a kamera számára. Ezeknek a nagymacskáknak a kilövésére semmiféle hatóság nem ad engedélyt, kivált nem a konzervvadászat körülményei között. Rejtett kamerás felvételek.

Környezetrombolás ⋅ 343 Farnie Roberts: A karámom nagyjából 100 méterszer 100 méteres. Innen nem jöhetnek ki a tigrisek, sem maguk, sem a megbízójuk. Álcázott újságírók tárgyalnak Roberts-sszel. Farnie Roberts: No, ez éppen megfelel… Egy jaguár bevágott képe. Roger Cook: Ezt a gyönyörû jaguárt lõhetjük le a 100 000 dollárért, a megbízónk ezt lõheti le. Megmutattuk felvételeinket Virginia McKenna színésznõnek, aki az afrikai nagymacskák elszánt védelmezõje, amióta csak az 1960-as években szerepelt az Elsa címû filmben. McKenna az otthonában. Virginia McKenna: Szerintem csak beteg és ferde ösztönvilágú emberek nevezhetik ezt vadászatnak. Annak alapján, amit nekem megmutattak, úgy gondolom, hogy ettõl a pillanattól be kellene ezt tiltani. Oroszlánokat lõnek le. Roger Cook: Újra Dél-Afrikában vagyunk, újabb halálra ítélt oroszlánok között. Ezúttal Mossie Mostert farmján, a Kruger Nemzeti Park szélén. Nyolcvanhat állatot nevel ketrecben, hogy levadásszák õket. Öt éven belül ritka fehér oroszlánjai is felnõnek annyira, hogy vadászni lehessen rájuk. Fehér oroszlánok képe. Csakhogy ez a Kruger Nemzeti Park, a világ legismertebb természetvédelmi területe, ahonnan észrevétlenül, fokról fokra eltûnik az állatok királya. Cook elefántokat méreget. Három napja vagyunk a parkban. Rengeteg vadat láttunk, oroszlánt azonban egyet sem, holott õ volna a park jelképe. Bizonyára azért vannak eltûnõben, mert kicsempészik õket innen, s kocavadászok kezére kerülnek. Állatkitömõ munka közben. Roger Cook: Könnyû belátni, miért olyan nagy üzlet ez. Egyedül az amerikaiak évente 110 millió dollárt költenek nagyvadakra Dél-Afrikában, hogy ehhez hasonló trófeákhoz jussanak. Dél-Afrikai állatpreparátorai éjt nappallá téve dolgoznak, hogy gazdag megbízóiknak elküldhessék véres szuvenírjeiket. Rejtett kamerás felvételek McDonald irodájáról, miközben a pénzét számolja. Tracey McDonald: Egy sereg állatot nem engednek ki az országból, mert veszélyeztetett fajok, ami óriási ostobaság.

344 ⋅ Hugo de Burgh Roger Cook: Õ Tracey McDonald, aki férjével, Sandyvel együtt DélAfrika egyik legnagyobb állatfarmját igazgatja. Eldicsekedett, hogy tavaly a vállalkozása több mint ezer állat lelövését szervezte meg. Mi azonban felfedeztük, hogy a legjövedelmezõbbeket egyszerûen kilopják. Megint jókora összeget helyezünk letétbe. Tracey elmagyarázza rejtett kameránk elõtt, miként csapják be a turistákat és a dél-afrikai kormányt, mikor a Kruger oroszlánjait átcsempészik a kerítésen. Tracey McDonald: Csak egy kicsit kell a kerítés alá ásni, aztán egy darab húst hagy az ember kívül, majd kissé ide-oda húzogatja, hogy vérnyomot hagyjon. Az oroszlán szimatot fog, és átjön. Újra a bozótosban. Roger Cook: Oroszlánok kicsempészése a Krugerbõl napjainkban futószalagon folyik. Elõször az áramot kell kikapcsolni a kerítésbõl, aztán magnóról be kell indítani az oroszlánhívó jelzéseket. Rövidesen meg is jelennek, és átjönnek a kerítésen. Megint az anyaoroszlánt látjuk kölykeivel. Bruce Hamilton: A nõstényoroszlánnak három kölyke van. Ma reggel átvittük a táborból egy százhektáros karámba, amit tilt a törvény. Fel-alá futkosott a kerítés mellett, mert nem akarta otthagyni a kölykeit, akkor sem, amikor csalival próbáltuk elcsalni onnan… hogy a vadász ne lássa a kerítést, megmaradjon az illúziója. Az anyaoroszlán erõszakos halálának képei közben. Roger Cook: Ez ám az illúzió! Lövés dördül. Bruce Hamilton: Bár az oroszlán nem volt hajlandó otthagyni a kerítést, mégis lelõtték. A kölykei ott szorongtak a túloldalon, ez azonban nem zavarta õket. Ahogy az sem zavarta sem a kocavadászt, sem profi kísérõjét, hogy a megnyúzott anyaállat csecseibõl még folyt az anyatej a kölykök számára, akik most elvesztették az anyjukat. Virginia McKenna: Egyszerûen hihetetlen, nem igaz? Elválasztani egy anyaoroszlánt a kicsinyeitõl; úgy megsebesíteni egy állatot, hogy keserves haláltusa közben szenvedjen ki! Ki más találhat örömet ebben a fajta úgynevezett vadászatban, mint a beteg, ferde lelkek! Én csak ennyit mondhatok, mást semmit. Változik a szín. Hotelek, stb. Ebédlõasztal ismerõsökkel és célszemélyekkel. Roger Cook: Barcelonában vagyunk, ahol José Iglesiasra és Luis Gomezre várunk, akik azt hiszik, lepaktálunk nekik 40 000 dollárt a kameruni törvénytelen gorilla-vadászatra. Mindazok az állatok, amelyeket

Környezetrombolás ⋅ 345 tökéletes angolsággal itt felajánlottak nekünk, a CITES egyezményben meghatározott nemzetközi törvény védelme alatt állnak. Azt hiszem, el kell mondanom önöknek valamit. Televíziós riporter vagyok, önök pedig három védett állatot is felajánlottak nekünk lelövésre. Lõhetünk gorillákat, amelyekrõl ebben az albumban hoztak képeket. Lõhetünk aztán jaguárra, csakhogy szintén védi a CITES egyezmény. Tigrist is ajánlottak nekünk, amely különösen védett, veszélyeztetett állatfaj. Csupa törvénytelenség. Törvénytelen gyilkosságok. Gomez/Iglesias meglepetésükben elfelejtik az angol nyelvet, összevissza motyorognak, s menni készülnek. Cook megmutatja, hogy be van mikrofonozva. Roger Cook: Ráadásul önök tökéletesen beszélik az angolt… Mi több, Mr. Iglesias, ez a mikrofon rögzítette az ön perfekt angolságát… Iglesias és Gomez fejvesztetten menekülnek. Ezzel azonban a történetnek nincs vége, még találkozni fognak a spanyol hatóságokkal, amelyeknek átadtuk anyagunkat törvénytelen vadászataikról. Változik a szín. Vadászat Dél-Afrikában. Cook vadászöltözékben. Roger Cook: A dél-afrikai vadászok úgy hiszik, most jól megnyúzhatják James Rogerst, a pénzes üzletembert, aki én volnék. Nem kell tudnia, hogy voltaképpen konzervvadászaton vesz részt, ahol minden elõre megrendezett. Valójában behúzzuk a csõbe a vadászokat. Beadtuk nekik, hogy a videofelvételt a klienseinknek mutatjuk meg, természetesen készségesen ráálltak. Remélem jól alakítottam a tökéletes baleket, Mossie Mostert, a farm gazdája és Sandy McDonald, a vadász könnyû prédáját. Sandy McDonald: Ha egyszer már megérkeztek, egészen kellemes itt. Csak az utazás, az szörnyû. Menjünk be, igyunk valamit. Lesz még egy kis dolgunk, mielõtt… A park egyik épületében. McDonald, a „vadõr” egy kitömött oroszlán mellett. A következõ szöveg alámondásakor a vadõr edzõtermét látjuk. Roger Cook: 18 000 dollárt szakítanak le egyórás vadászatért. Eddig egyetlen televíziós program sem jutott ilyen közel a konzervvadászat titkos és szomorú világához. Elõször azonban hallgassunk végig egy gyors leckét arról, hogyan kell oroszlánt ölni. Sandy McDonald: Mivel a parkban nõtt fel, az oroszlán nem fél túlontúl sem az embertõl, sem a kocsiktól. Ez azt jelenti, hogy nyugodtan tudomásul veszi a jelenlétünket. Ha azonban feláll, készen kell állnunk. Az elsõ lövés a legfontosabb. Amennyiben mégis adódna valami gond,

346 ⋅ Hugo de Burgh majd megoldjuk. Arra figyeljen, Mr. Rogers, hogy el kell törnünk egy végtagot, egy macskafélénél ez az, ami számít…. Na, most… csak célozza be a lábszárát, alulról felfelé kétharmad távolságra…. Az ott életfontos pont, s a lábszár is eltörik. Ha sántítani kezd, sokkal könnyebben boldogulunk. Könnyebb ilyenkor a kutyákkal, de minden más állattal is. A hímeknek nagyobb a sörénye, meg hosszabb is, mint ennek. Fontos ezért, hogy a mellkasra lõjön, és ne a sörényre, erre figyeljen. Sandy McDonald: … Gondoljon arra, hogy a mellkas ott van… a sörény alatt. Mindössze annyit kell tennie, hogy amikor a hím szembenéz önnel, amit nagy valószínûséggel meg is tesz, ön közvetlenül az áll alá célozzon. Csak lõje meg az áll alatt… mert magas fûbõl néz vissza ránk. Meleg van, õ azonban árnyékban van, hûs helyen. Szóval, kétharmadrészt felfelé, egyenesen a lapockára. Pörköljön oda neki, és menten felfordul. Valószínûleg nagy zajt csap, mikor menekülni próbál, és talán fel is dobja a talpát. Nem nehéz ezeket megölni, vékony az irhájuk. Az idegrendszerük is fejlett, ami azzal jár, hogy a golyó okozta sokk az egész szervezetre kihat. Roger Cook: McDonald ezennel beismeri, hogy egy oroszlánt ajánlott fel nekünk a Kruger Parkban. Mr. Rogersnek azonban nem ugyanazt mondja, mint korábban a stábunknak. Korábbi rejtett kamerás felvételek. Sandy McDonald: Ugyan õrzött vad, ez már csak így van, hanem jókora példány. Be van etetve, nagyon könnyû hát leadni rá az elsõ lövést. Vissza a jelenbe. Roger Cook: Mr. Rogers operatõre filmre vette ennek a vérfagyasztó vállalkozásnak minden egyes percét. Sandy McDonald: Most elmegyünk a táborba, hogy gyakorolják a célba lövést. Cook célba lõ, méghozzá jól. A többiek nézik. Roger Cook: Mit ért azon, hogy kettõ talált? Sandy McDonald: Igen, kettõ talált, ami kitûnõ eredmény, mert… A célba lövésnek vége, folytatódik a „vadállat” bekerítése. Zene. A kocsik a parkhoz indulnak, idõnként megállnak, hogy megtalálják az oroszlán nyomát(!). Korábbi rejtett kamerás felvételek. Sandy McDonald: A mi oldalunkról mindent biztosítottunk… majd én gondoskodom a boldogságáról. Tudom, mit mikor kell tennem, és a többi. Sandy McDonald: Nos, eddig az történt, hogy a Kruger Nemzeti Park szomszédságában vagyunk, ahol rendszerint vén hím oroszlánok szoktak elõjönni. Ha egyszer idejöttek, bent tartjuk õket a csalival. Mivel

Környezetrombolás ⋅ 347 amúgy is kényelmes állat, megmarad majd a csali mellett. Akkor kell elkapnia… Roger Cook: Az összeesküvés folytatódik, ahogy közelebb kerülünk a drogokkal elkábított, menekülésre képtelen oroszlánhoz. Korábbi rejtett kamerás felvételek. Sandy McDonald: Lenyugtatóztam… pokoli nyugis természet egyébként… senki nem gyanít majd semmit. A stáb álcázott tagja: Helyes. Sandy McDonald: Mi már csak így csináljuk. A terepjárókon. Roger Cook: A vadászok úgy tesznek, mint ha a bozótban nyomoznának a préda után. Persze pontosan tudják, hol is van valójában. Mindez csupán porhintés. „Megtalálják” az oroszlánt. Cook alámondása: És itt van õ. Miután húsz perce körözünk ugyanazon bozót körül, megtaláljuk a Kruger-beli oroszlánt. Szegény párát hússal csalták ki a rezervátumból, aztán elkábították. A vadász így közvetlen lõtávolból lelõheti, anélkül, hogy akár csak a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztetné a testi épségét. Sandy McDonald (utasítja az ügyfelet): A célgömbön keresztül nézze! Keresse meg a szemét! Kövesse végig a nyakát, aztán lõje meg ott, ahol a sörény véget ér, a vállán. Csak nyugodtan, lássuk azt a szép lövést! Ne feledje, oroszlánnal áll szemben! Forróság van, õ meg nem szívesen mozdul arrébb. Ha viszont kikerülünk látótávolból, gondot okozhat, ha megsebesül. Innen kell lõnie! Roger Cook (hangnemet vált; szembefordul McDonalddel, aki percekig nem érti a helyzetet). Nos, hadd mondjam el önnek, miért készülök lelõni ezt az oroszlánt. A szerencsétlennek esélye sincs velünk szemben, és ön ezt nagyon jól tudja. Nem üzletember vagyok, hanem televíziós riporter, s most éppen mûsort készítek a konzervvadászatról. Hisz végül is errõl van szó, vagy nem? Sandy McDonald: Várja az oroszlánja. Roger Cook: Csakhogy konzervvadászatról van szó, nem igaz? Nem, nem lövöm le szerencsétlen állatot, hisz esélye sem volna velem szemben. Korábban mondta, hogy elkábították, mindketten tudjuk tehát. Értse meg, hogy a kollégáim mind a televíziós társaságtól jöttek! Ez konzervvadászat, én pedig nem lövöm meg az oroszlánt, ahogyan ön sem. Szegény, esélye sem volna a túlélésre, hisz benyugtatózták. Átcsalták ide hozzánk…

348 ⋅ Hugo de Burgh Sandy McDonald (még mindig nem érti, miféle kutyaszorítóba került): Igen, átcsaltuk. Roger Cook:… Átcsalták a Nemzeti Parkból… Sandy McDonald: Igen, igen. Roger Cook: … Eszerint másvalaki tulajdona. Sandy McDonald: Nem, a mienk. Roger Cook:… Ráadásul csalival csalták el. Ez nem szép dolog, nemdebár? Sandy McDoland: Nincs ezzel semmi baj. Roger Cook: Injekciót lõttek az irhájába, ez nem szép. Kocsiról lõttek rá, ez sem az. Sandy McDonald: A parkhoz tartozik. Hagyjuk az egészet… Roger Cook: Nem, nem megyünk gyalog vissza. Most megfordulunk, és visszavisznek, kifizetem. Nem lõjük le azt az oroszlánt. A lefülelt McDonald megpróbálta visszaszerezni tõlünk a videoszalagot. Mikor nem adtuk, megfagyott a légkör. Roger Cook: Alig értünk ki a fõútra, állig felfegyverzett alakulatba botlottunk, amelyik megállított minket. A fegyveres útonállók a stábot fenyegetik. A jelenetrõl rejtett kamerával készült felvétel. Akkor sem akartak elengedni minket, amikor megérkezett a rendõrség. Végül kinyitották a kaput, a vadászok azonban továbbra is ragaszkodtak a videotekercsekhez. Vagy egy óráig gyõzködtük egymást. A végén sikerült kicsempésznünk a tekercseket. A rendõrök megtiltották, hogy visszatérjünk. Változik a szín. A londoni Trafalgar Square. Roger Cook: Újra itthon vagyunk. Elvittük anyagunkat a dél-afrikai követségre, amely megdöbbentette a követ fõmegbízottját. Fõmegbízott: Nézzék, meg vagyok döbbenve, hogy ilyesmi ma is megtörténhet a hazámban. Megígérem önöknek, hogy beszélek környezetvédõkkel a minisztériumban, és tudatom velük a történteket. Felkérem õket, hogy nézzenek utána annak, amit maguk felfedeztek. Ezt ugyanis be kell szüntetni, éspedig haladéktalanul. Roger Cook: Sajnos, ez már nem segít a mi elkábított oroszlánunkon. Mielõtt elmentünk, vendéglátóink közölték velünk, addig él csak, amíg el nem jön a következõ pénzes ügyfél, hogy elvegye az életét.

Környezetrombolás ⋅ 349 Zárszó A Cook Report bírálói szerint a mûsor túldramatizálja a csip-csup ügyeket, s miközben elmerül a részletekben, nem érti a tágabb összefüggéseket. Ezek a bírálók éppenséggel maguk nem fogják fel a lényeget. A sikeres kommunikáció azoknak a kulturális értékeit tükrözi, akikkel kommunikálunk. Ez a fajta kommunikáció velejéig átformálja a tudottat, miközben új tartalommal tölti meg az adott formát, valamelyik jól bevált mûfajt. Valahogy úgy, ahogy az ókori eposzokat is rendre más harcosok és szeretõk népesítették be, a mûfaji sajátosságok maradandósága azonban mindegyre ugyanazt a kielégülést váltotta ki az énekmondók hallgatóságából. A lényeg tehát a nézõpontok közössége, a közös élmény. Más szavakkal, a népszerû tényfeltárás mûfajában utazó Cook Report pontosan ismeri közönségét. Biztos lehet például abban, hogy a téma a kedvére való lesz, s a feldolgozása egy szemernyit sem tér el a közfelfogástól. Kevésbé közhelyes feldolgozásban – ahogy Ridley mondaná – a mûsor azt feszegetné, miként veszélyezteti maga a CITES-egyezmény a fajok fennmaradását. Ez azonban erõsen túlbonyolítaná a dolgokat. Még ha ki is tágítaná a nézõk szemhatárát, óhatatlanul is beleütközne a fent vázolt kommunikációs akadályokba. A Cook Report nem tör ilyen magasra, amit azonban maga elé tûz, azt el is éri. Bemutatja, miként teszik gúnyt tárgyává a nemzetközi, nemzeti és helyi rendelkezéseket azok az emberek, akik a személyes haszon reményében készen állnak arra, hogy megdézsmálják közös örökségünket, s ezt roppant hatékonyan mûvelik. A gonosztevõket sikerült tetten érni, és gonosztettüket bemutatni. A mûsor emellett egy további szokatlan feladatot is teljesít. Az oknyomozó újságírásban csaknem áthidalhatatlan a szakadék a közérdekû minõségi sajtótermékek és a botrányszagú bulvárszemét között. A Cook Report áthidalja ezt a szakadékot, miközben népszerû formába csomagolja közérdekû mondandóját.

350 ⋅ Hugo de Burgh Jegyzetek 1

Maga Ridley sem pártatlan ebben a kérdésben, ahogyan azt õ maga is beismeri (1996:41). Szerinte a magántulajdon inkább rombolja, mint védi a környezetet. Nézete ellenkezik a legtöbb nemzetközi és nemzeti szervezet felfogásával. 2 Cook saját izgalmas élettörténetét Dangerous Ground (Veszélyes terep) (1999, London: HarperCollins) címû könyvében mondja el. 3 Több beszélgetést folytattunk errõl 1998-ben David Mannionnal, a The Cook Report volt szerkesztõjével.

Bibliográfia Anderson, A. (1997): Media Culture and the Environment. London: UCL. Beckett, A. (1995): Looking for Mr. Big. Independent on Sunday, 1995. május 21. Bell, A. (1991): The Language of News Media. Oxford: Blackwell. Bell, A. (1994): Climate of opinion: public and media discourse on the global environment. Discourse and Society, 5 (1): 33–63. Brosius, H.–Kepplinger, H. (1990): The agenda setting function of television news. Communication Research, 17 (2): 183–211. Central Television (1997): „Roger Cook”. A Central Television Currant Affairs részlege által kibocsátott eligazítás, 1997 június. Central Television (1997a): The Cook Report: „Making a Killing”. Nottingham: Carlton Central Television. Central Television (1997b): Putting the Record Straight. Nottingham: Carlton Central Television. Channel 4 (1994): Without Walls: „J’Accuse the National Trust” (Riporter: Stephen Bayley). London: Fulmar a C4 számára. Cook, R. (1997): The Cook Report. Elõadás a Nottingham Trent University oknyomozó újságíró szakos diákjainak, 1997. október 30. Cook, R. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. június 14. Grundy, R. (1996): How Do They Do That? London: Environmental Investigation Agency. Hornig, S. (1992): Framing risk: audience and reader factors. Journalism Quarterly, 69 (3). Kasun, J. (1998): The War against Population. San Francisco: Ignatius. Lowe, P. és mtsai (1984): Bad news and good news: environmental politics and mass media. Sociological Review, 32:75–90. McQuail, D.–Windahl, S. (1981): Communication Models. London: Longman. Milne, S. (1995): The Enemy Within: The Secret War Against the Miners. London: Pan.

Környezetrombolás ⋅ 351 Parsons, W. (1995): Public Policy: An Introduction to the Theory and Practice of Policy Analysis. Aldershot: Edward Elgar. Ridley, M. (1995): Down to Earth I: Combating Enviromental Myths. London: Institute of Economic Affairs. Ridley, M. (1996): Down to Earth II: Combating Enviromental Myths. London: Institute of Economic Affairs. Shomaker, P. (1996): Mediating the Message. White Plains: Longman. Simon, J. (1992): Population and Development in Poor Countries. Princeton: Unversity of Princeton Press. Tate, T. (1997): The making of Laogai. Elõadás a Nottingham Trent University oknyomozó újságíró szakos diákjainak, 1997. november 6. Upshon, L. (1997): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1997. június 10.

További ajánlott olvasmányok Anderson, A. (1997): Media Culture and the Environment. London: UCL.

16. A nagypolitika békaperspektívából A Sunday Times Insight Hugo de Burgh

Az Insight és a brit közélet Az Insight a Sunday Times háttérmelléklete, amely párhuzamos a kül- és belügyi rovattal, mégis független emezektõl. Mindhárom a hírszerkesztõ felügyelete alá tartozik. Nincs meghatározott terjedelme, s nem köti határidõ, hogy hétrõl hétre új sztorival álljon elõ. Általában öt tapasztalt újságíró készíti, nem egy közülük könyvet írt tényfeltáró tevékenységérõl (némelyik adatait a fejezet végén találják). Az Insight a brit oknyomozó újságírás legsikeresebb fóruma, bár más lapok is versenyre kelnek vele, az utóbbi években legkivált a Guardian. Az Insight 1963. február 17-én jelent meg elõször. Azokban az idõkben ugrott meg a hirdetõk száma, s ezzel együtt az újságok reklámfelülete. Mindez a szerkesztõknek és újságíróknak is tágabb teret adott. Az elsõ hosszabb cikk, amely e változások fejleményeként napvilágot látott John Profumo brit miniszter visel dolgaival foglalkozott, akit azzal vádoltak, hogy hazudott az Alsóháznak egy kémmel való kapcsolatáról. A 6000 szavas írás 1963. szeptember 9-én jelent meg. A maga idejében szokatlannak számított a felvezetés módja, valamint „az a mindenre kiterjedõ aprólékosság, amely a késõbbiekben az Insight védjegyévé lett” (NICAD 1997). Ezt Rachman leleplezése követte, egy lengyel bevándorlóé, akinek neve ezután egyet jelentett a nyomornegyedek gátlástalan, pénzéhes háziuraiéval. 1963 októberében az Insight megjelentetett egy cikket „Backstage at Blackpool: hour by hour in the fight for power”

A nagypolitika békaperspektívából ⋅ 353 (A színfalak mögött Blackpoolban, öldöklõ küzdelem a hatalomért). Az írás a Konzervatív Párt belharcairól számolt be azt követõen, hogy Harold MacMillan miniszterelnök közvetlenül a pártértekezlet elõtt megbetegedett. (NICAD 1997) Az 1970-es évek a brit tényfeltáró újságírás fénykorának számítanak, amit tetemes részben az Insight közremûködésének köszönhet. „Az Insight volt a korszak sztárja, mindannyiunk példaképe óriási port felvert oknyomozó riportjaival, amelyhez bõséges idõt adott embereinek. Mindezt a lap vagyona és az együttmûködõ szerkesztõi hozzáállás is elõsegítette (Doig 1992:46). A szerkesztõséget nemes eszmények hevítették, de emellett roppant céltudatos is volt. E szellemet mindenekelõtt a Sunday Times szerkesztõje, Harold Evans sugározta a maga karizmatikus egyéniségével. Az õ fennhatósága idején kavarta fel a kedélyeket az Insight legfõbb büszkesége a sok-sok sikeres téma közül, a thalidomide-ügy és a DC-10 szerencsétlensége. Mindkettõrõl másutt is szóltunk e könyv lapjain. Nem kevésbé volt jelentõs a Philby-féle kémbotrány (ld. Knightley 1997, 1998). A lap gondos terepmunkát követelt meg embereitõl: Bármivel foglalkoztunk is, az volt a rend, hogy kitanultuk a szakmai részleteket. Így amikor eljött az ideje, hogy kérdõre vonjuk Nagyágyú urat, vagy amikor el kellett magyaráznunk, miért illesztettek hibás pecket a mûszakiak a peremezõvasba, legalább annyit tudtunk minderrõl, mint maguk a szakik. Akár biztosítási ügynöknek is beállhattunk volna, hogy hamis ajánlatokkal kábítsuk az ügyfeleket, de hidat is építhettünk volna, tán még jobbat is, mint a szakemberek. (Linklater 1993:19) Az 1980-as évek végére új tulajdonosa lett a lapnak Rupert Murdoch személyében. Ez a körülmény, valamint a televíziós vezetõk érdeklõdése az oknyomozó újságírás iránt, azzal járt, hogy a mûfaj legjobbjai mostantól a televízió képernyõjén jelentkeztek. Knigthley (1999) úgy véli, az írott sajtó a technikai újítások miatt veszítette el érdeklõdését e szakma iránt. A változások elõtt az újságíró fizetése az összköltségnek csak elenyészõ hányadát tette ki – a szerzõ 11%-kal számol –, az új technológia bevezetése azonban megugrasztotta a fizetéseket, nagyon meg kellett

354 ⋅ Hugo de Burgh hát nézni, mivel foglalkozik az újságíró. Másodszor, sorolja Knightley a számítógépen leadott anyagoknál a gép kijelezte a leütés-számot. Mivel az oknyomozó újságírók általában kevesebbet termeltek, mindez „sérthetõvé és nehezen mérhetõvé tette tevékenységüket.” A hatékonyságot ekkortól mennyiségi mutatók mérték. Az oknyomozó újságíró munkálkodása, aki csak egy év után tesz le valamit az asztalra, nem tûnik túl költséghatékonynak (Knightley 1999). A televízió ezzel szemben köztudottan jól fizetett az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején. Bizonyára ez is hozzájárult ahhoz a körülményhez, hogy mostantól ez a médium vált az oknyomozó újságírás legfõbb terepévé. Ehhez járult még, hogy a televízió is a felfedezés és kivirágzás csillogó napjait élte, ezért a tehetségek legjobbjait vonzotta magához. Linklater mégis úgy véli, a gazdasági tényezõk kevésbé játszottak bele a Sunday Times hangnemváltásába, mint az ideológia, hisz végsõ soron a Sunday Times tulajdonosa mérhetetlenül gazdag (Linklater 1993). Az Insight régi gárdájából való zsurnaliszták úgy vélik, az 1980-as évek végén nem volt már kereslet az 1970-es évek mívessége, kézmûves gondossága iránt. Linklater azt az esetet idézi példaként, amikor egy neves újságíró, Charles Raw három évig nyomozott egy iparmágnás piszkos pénzügyei után. Munkáját a szerzõ „a pénzügyi tényfeltárás brilliáns darabjának” nevezi, mindez azonban nem akadályozta meg Rupert Murdochot abban, hogy félresöpörje az ügyet (Linklater 1993:20). Noha Andrew Neil (1996:12. fejezet) az Insight egyik 1980-as sikereként könyveli el az Arthur Scargill líbiai kapcsolatait „felgöngyölítõ” cikksorozatot, amely azt feszegette, hogy a bányászok országos szakszervezetének vezetõje elfogadta sztrájkjai pénzeléséhez a világ egyik leggyûlöltebb rezsimjének segítségét, ez a siker több mint kétes. A szakszervezetiek tagadhatatlanul jártak Líbiában, és nyilván nem a tájat csodálták ott. A közvetítõ azonban késõbb átállt a szervezet ellenfeleihez. A hír kiszivárogtatása tökéletesen egybevágott az akkori brit kormány céljaival, s azt is rebesgetik, hogy a titkosszolgálatnak is keze volt abban, hogy a részletek az Insight tudomására jussanak (Milne 1995:148–56). Egy 1986-os vasúti szerencsétlenség alkalmával, mely a dél-londoni Claphamben következett be, az Insight riporterei elsõnek találták meg a tömegkatasztrófa felelõsét, egy technikust, aki nem szigetelte le a kábeleket. A szerkesztõ ennek ellenére nem erõltette a vétkes nyilvánosság elé citálását, mivel ezt „tisztességtelen, vérszomjas eljárásnak” tekintette (Leppard 1997). Az Insight másik 1986-os sikertörténete Izrael titkos atomfegyverérõl szólt. A sztori azért hullott az Insight ölébe, mert más la-

A nagypolitika békaperspektívából ⋅ 355 pok nem ismerték fel jelentõségét, vagy nem találták szavahihetõnek az informátort, Mordecháj Vanunut. Vanunu azonban tökéletesen hitelesnek tetszett, az atombomba-telep részlegeirõl készült felvételek még inkább. Legalábbis így látta az Insight riportere, Peter Hounam, s ezt erõsítették meg az általa felfogadott szakértõk. Két körülmény mégis visszavett a dicsõségbõl. Az egyik az volt, hogy a Daily Mirror, amelynek mind tulajdonosa, mind külügyi szakértõje kapcsolatban állt az izraeli titkosszolgálattal – legalábbis Hersh (1991:307–15) ezt állítja –, röviddel az Insight szenzációs leleplezése elõtt alaposan bemocskolták Vanunut. A másik az, hogy maga a Sunday Times sem védte meg eléggé informátorát. A magára maradt Vanunu lépre ment a titkos szolgálatnak, amely elrabolta, és hazavitte, hogy ott bíróság elé álljon. Az 1980-as években azután az Insight cikksorozatot jelentetett meg „The Water Rats” (Vízipatkányok) címen. Ebben leleplezte az ország vezetõ gyárosait, akik 1989-ben hosszan szennyezték a hazai folyókat. Az 1990-es években foglalkozott a lap Asil Nadirral és a Polly Peck botránnyal (egy színes üzletember részvény-manipulációjával). De leleplezett offshore adócsalókat is, s utánajárt, miként folytatott a National Car Parks „kommandója” ipari kémkedést versenytársa ellen. Egyszer rajta is vesztett az Insight, amikor a Munkáspárt akkori vezetõjét, Michael Footot támadta meg, azt állítva, hogy más ország ügynöke. A sértett rágalmazási pert akasztott a Sunday Times nyakába, s tetemes kártérítés leszurkolására kényszerítette. Az Insight „nagy sztorikra harap rá, nem kicsinyes biztosítási csalásokra, helyhatósági suskusokra vagy körzeti orvosok lefizetésére” (Leppard 1997). A célszemélynek bizonyos „színvonal felett” kell állnia, azaz közel kell lennie a húsosfazékhoz, függetlenül attól, köztisztviselõ vagy politikus-e a vétkes. Az Insight óvakodik attól, hogy felhánytorgassa a minisztereknek, ami a fülük mögött van, azzal azonban igenis foglalkozik, hogyan adták ki a tilosban járókat cinkosaik. Ez történt David Mellor konzervatív miniszter szégyenletes bukásakor, amikor 1992-ben szeretõje eladta a People-nek intim beszélgetéseik hanganyagát. 1993ben, mikor a többi lap közhírré tette a Squidgy-gate, azaz „Tocsogó” tekercsek anyagát, Diana hercegnõ félrelépéseinek bizonyítékát, az Insight cikke azzal a móddal foglalkozott, ahogyan a sajtóügynökségek ehhez az anyaghoz hozzájutottak. 1995-ben az Insight bonyolult csapdát állított a korrupt parlamenti képviselõknek. Létrehoztak egy fantomcéget, ez olyan képviselõket keresett, aki gyógyszerészeti kérdéseket tenne fel a parlamentben. Késõbb

356 ⋅ Hugo de Burgh az újságot be is vádolták a csalafintaság miatt. Ezzel egy idõben a Guardian is szimatolt már az ügyben, ennek nyomán robbant ki a hírhedt „Cash for Questions” botrány (ld. 1. és 3. fejezet). Újabban az Insight szerkesztõje úgy véli, a brit kormány „cáfoló rohamosztaga” és az általa kezdeményezett megfélemlítõ-lejárató kampány azonnal beindítja gépezetét, amint riporterei tüzet kiáltanak (Leppard 1997). Akkor is figyelmeztették a szerkesztõséget, amikor egy miniszterasszony férjének üzleti kapcsolatait kezdte firtatni. Ezek a kapcsolatok akkor váltottak ki közfelháborodást, amikor a Financial Times és a Sunday Telegraph a világ elé tárta, miként engedte magát befolyásolni tehetõs munkatársaitól a miniszterelnök (Leppard 1997). Az Insight azonban minden intés ellenére továbbra is felhánytorgatta a kormánynak viselt dolgait; többek között egy milliomos miniszter Lord Sainsbury, Turville ura ügyleteit. A Sainsbury-család a Munkáspárt egyik legfõbb támogatója. Mint egy nagy szupermarket és egy bank többségi tulajdonosát, erõsen befolyásolják a miniszterelnök-helyettes döntései. Az 1990-es évek végén a britek aggódni kezdtek a genetikailag módosított ételek miatt. Felvetõdött, hogy Lord Sainsbury a közelmúltban kapcsolatban állt az ezzel foglalkozó lobbyval. Egy ilyen politikai légkörben természetesen mindenki gyanús, aki csak felkeresi a miniszterelnököt, vagy akit az kinevez bármiféle hivatalba. Ahogyan nem állnak gyanún felül azok a vállalkozások sem, amelyek adományokkal támogatják az uralmon lévõ pártot. Leppard (1997) azt reméli, idõvel sikerül bebizonyítania, hogy egyikük-másikuk lobbizókon keresztül fejt ki kémtevékenységet. Ha ez igaz volna, az a faramuci helyzet állna elõ, hogy a Munkáspártot is kétes erõk támogatták, miközben kirohanásokat intézett a fegyvergyártó cégekkel kapcsolatban álló konzervatívok ellen, és nemesen felháborodott az Iraknak történõ fegyverszállítások idején (errõl késõbb). Mielõtt a hírhedt botrányra rátérnék, hadd ejtsek szót elõbb arról a közegrõl, amelyben az oknyomozó újságírás tevékenykedik.

Közvélemény, közélet és újságírás Az újságírók ellentmondásos viszonyban állnak a politikával. A Sunday Times volt szerkesztõje, Andrew Neil leírja visszaemlékezéseiben, miként cseverészett telefonon a miniszterelnökkel (Neil 1996). John Major egyik estélyének leírása képet ad arról, milyen bensõséges viszonyba lehetett kerülni az ország elsõ emberével (Tunstall 1996). Az országos lapok ripor-

A nagypolitika békaperspektívából ⋅ 357 terei bebocsátást nyernek a törekvõ politikusok otthonaiba, de a Wenstminsterben és a politikai elit egyéb parádéin is sülve-fõve együtt vannak. Ennek ellenére mást sem tesznek, mint a politikusok gyenge pontjaira vadásznak, botrány szimatolnak, leleplezésre vágynak. Érthetõ, hisz azé a legnagyobb dicsõség, aki országos befolyású politikust „vadászik le”.1 Sok szakmabeli és kívülálló számára a Watergate-botrány (ld. 3. fejezet) az oknyomozó újságírás magasiskolája. Részben az ügyet felgöngyölítõ újságírók módszerei okán, részben a kivitelezés miatt, amely „e szakma valamennyi nehézségét magában foglalta” (Leppard 1997). Ehhez hasonló trouvaille-t azonban a brit újságírás is fel tud mutatni. Az 1970-es években ott volt a Profumo-ügy, az 1980-asokban pedig a Poulsonbotrány, amelybe az akkori miniszterelnök is belekeveredett. Miközben az USA a Reagan kormányzatot megingató Irángate ügy hatásait nyögte, mindez mintegy megelõlegezte a brit fegyverszállítási botrányt. A Rinkagate-ügyben egy vezetõ politikus keveredett gyilkosságra való felbujtás gyanújába. Az 1990-es évek nagy botrányainak a „Cash for Questions” és az Iraknak történõ fegyverszállítás számított, ami szintén a nagypolitika szereplõit mocskolta be. A hasonló ügyeket felgöngyölítõ tényfeltáró munka fontossága több elméleti meggondoláson alapul. Az egyik az újságíró társadalmi felelõsségének erkölcsi követelménye, amelyrõl már szóltunk. A másik az az elõfeltevés, hogy a közszereplõk elszámolással tartoznak a közvéleménynek, akár életük magánjellegû pillanataiért is. Fontos annak leszögezése is, hogy a politika fejet kell, hogy hajtson a közvélemény elõtt. Hogy ez mennyire így van, ékesszólóan példázza Tatcher asszony mára legendássá lett közvéleménykutatási fiaskója, aki a közvélemény ellenségessége miatt kényszerült arra, hogy visszavonja adóreformja egy fontos elemét. Nem csoda ezek után, hogy a kormányok pénzt és fáradságot nem kímélve mindent elkövetnek a közvélemény megnyerésére (Franklin 1994). A nyilvánosság és az azt befolyásolni igyekvõ politika között a média teremt kapcsolatot. A média megszabhatja, mi kerül a közfigyelem középpontjába azzal, hogy bizonyos ügyeknek nagyobb fontosságot tulajdonít másoknál (Iyengar és mtsai 1984). Lesznek olyanok, amelyeket „visszatartanak”, vagy éppen feltupíroznak (Cohen 1972, Edelman 1988). Éppenséggel elit csoportok érdekeit is népszerûsíthetik (Mayer 1991). Megesik, hogy a politika azonnal válaszol a média által tolmácsolt közvéleményre. Így születtek a közelmúltban brit törvények a kézifegyverek használatáról, a veszélyes ebekrõl és a terrorizmusról. Elõ-

358 ⋅ Hugo de Burgh fordul azonban az is, hogy a médiával összeszövetkezett politikai elit nem hajlandó meghallani a közvélemény szavát, ennek kézenfekvõ példái az angol jogban a magánélet sérthetetlenségének kérdése és a halálbüntetés. A poitikacsinálás „establishment-modellje” szerint ha egy jelentõsebb intézmény meg kívánja változtatni a politika irányvonalát, ehhez kellõképpen fontos ügyet kell pártolnia (Parsons 1995:110–22). A kívülállók kétféleképpen befolyásolhatják a nagypolitikát: vagy folyosói ráhatással, lobbizással, amely napjainkra egyre szervezettebb formákat ölt, olyannyira, hogy nem egy szakmai szervezet, ipari vállalkozás, sõt ország folyamodik hozzá (Jordan 1990). A másik a nyilvánosság. Amikor az ólommentes benzinért harcolók rájöttek, hogy semmire sem mennek lobbizással, amennyiben náluk erõsebb érdekcsoportok hasonló ügyeskedésébe ütköztek, 1981-ben az egész országot megmozgató „hadjáratot” kezdeményeztek (Wilson 1984). Ez a harcmodor korábban már többször gyümölcsözõnek bizonyult, például a lakáshoz jutásért (Shelter szervezet), családi alapú segélyezésért (Child Poverty Action Group), valamint a hulladék újrahasznosításáért (Friends of Earth) folytatott harcban. Ez esetben a kampány CLEAR (Campaign for Lead Free Agent) szellemesen megválasztott nevet viselte. A CLEAR a közvélemény csatasorba állításával kényszerítette politikája megváltoztatására az akkori kormányt. A siker hozzájárult, hogy a CLEAR világosan és átláthatóan fogalmazta meg céljait, melyeket tudományosan is alátámasztott. Érthetõ módon a legfontosabb mégis befolyásos újságírók megnyerése volt, nem utolsósorban megbecsültségük okán. A CLEAR sikere szóról szóra igazolta azokat az elméleteket, amelyek a média közvéleményre gyakorolt hatását írják le. A pluralista felfogás szerint a média nem más, mint az eszmék szabad vására. A szubkutánelmélet szerint betû szerint elhisszük, amit a média belénk, a bõrünk alá fecskendez. Ehelyett ma a többség úgy véli, hogy a média kijelöli a közbeszéd fõ csapásirányát, miközben megszûri – befogadja vagy elveti – a megvitatandó témákat. Mayer „tükrözõ és megerõsítõ” modellje (Mayer 1981) a kisközösségeket is játékba hozza, a szerzõ szerint a média ezeknek a gondját nagyítja fel közérdekû problémákká. A folyamatban számottevõ szerepet játszhatnak a médiatulajdonosok és a hirdetõk, de e befolyás mikéntjérõl nehéz volna pontosan számot adni. Felmerül a kérdés, mi bizonyítja, hogy a média jelentõs hatással van a közvélemény alakulására? Tanulmányok mutatták ki az Egyesült Államokban a média közvéleményre gyakorolt befolyását a vietnami háború

A nagypolitika békaperspektívából ⋅ 359 idején. Kivált abban volt sikeres, ahogyan a háborút megfosztotta hõsi romantikájától, a háború ellen hangolva a közvéleményt (sokan ugyan nem hisznek e vizsgálatoknak). További jelentõs szemléletváltások – például a britek növekvõ toleranciája a homoszexualitással szemben az 1960-as évek szabadelvû törvényei nyomán – szintén a média megváltozott hangvételének köszönhetõk, bár a hatásmechanizmus pontos mikéntjét még nem sikerült feltérképezni. Voltak olyan korszakai a brit közéletnek, amikor a média szabta meg a közbeszéd tartalmát és formáját, különösen az 1960-as években, a nagy politikai korrupciós botrányok idején. Iyengar munkatársaival az 1980-as években az amerikai elnökválasztások és a média kapcsolatát vizsgálta. Egyesek szerint a média problémafelvetése éppenséggel a brit törvényhozást is befolyásolja. A média közéletre kifejtett közvetlen befolyását tanúsította az 1990-es években a közélet tisztasága felett õrködõ nemzeti bizottság felállítása, valamint a Scott-jelentés. A politikusok a 19. század közepe óta fogadják el, ha vonakodva is, hogy oda kell figyelni a sajtóra. Az újságírás idõvel a negyedik renddé nõtte ki magát – az elsõ rend, az uralkodó, a második, a Lordok, és a harmadik az alsóház után –, amennyiben magát a közvéleményt képviseli. Hogy az újságírók naprakészebb információkkal rendelkeznek, mint a politikai döntéshozók és az üzletemberek, a külpolitikai tudósítások térnyerésével vált elfogadottá (Desmond 1987:320 skk.). Ugyanakkor a hatalmon lévõk érthetõ módon nem nézték jó szemmel, hogy a sajtó magára vállalta a nép lelkiismeretének szerepét, s terhesnek érezték ezt az erkölcsi fensõbbséget. A zsurnaliszták megfigyelõkbõl és tudósítókból idõvel az információ kupeceivé léptek elõ. Késõbb õk határozták meg, mi a fontos és mi nem, legvégül pedig a „napirend-kijelölõ szerepet” is magukhoz ragadták. Hatalmuk helyzetfelismerõ szerepkörükbõl származott, meg abból, hogy közel álltak az olvasókhoz. Erre a közelségre a politikusoknak nagy szükségük volt. Olvasótáboruk meg feltételezett tárgyilagosságukért vagy legalábbis világos gondolkodásukért bízott meg bennük. Ugyanakkor el is határolták magukat a hatalomnak azoktól a szereplõitõl, akikkel nem értettek egyet. Ezek voltak az alapok, amelyeken az újságírók kifejleszthették eszköztárukat. Emebbe egyaránt beletartozott a nyomozás és szimatolás, a leleplezés, az erkölcsi felelõsségre vonás, az elemzés, az okfejtés és a bírálat. A fentiek alapján leszögezhetjük tehát, hogy a sajtó embere közvetítõ szerepet tölt be a politikacsinálók és a közvélemény között. Attól füg-

360 ⋅ Hugo de Burgh gõen, miként reagál az újságíró az érdekcsoportok, a kormány és a politikusok nyomására, a politikai nézetek egyik vagy másik csoportja hódítja meg a közvéleményt. Az újságíró éberségén múlik továbbá, miként tud elõmozdítani vagy akadályozni adott politikai irányvonalat. Az utolsó konzervatív kormány például bénultan fogadta a sajtó leleplezéseit a „Cash for Questions” botrányban és az iraki fegyverszállítások dolgában. Ez esetben a média magához ragadta a kezdeményezést a tények egyszerû rögzítése vagy közvetítése helyett.

Az iraki fegyverszállítás botránya A botrány alapjaiban ingatta meg a brit közéletet, s kihatásai legalább 17 évig érezhetõek voltak – noha kisebb mértékben – az Ó- és Újvilág egészében. A laikusok általában összekeverik a „Cash for Questions” skandalummal, mivel állítólag kulcsszerepet játszott John Major konzervatív kormányának népszerûségvesztésében, majd 1997-es bukásában. Egyikmásik meggyõzõdéses konzervatív szerint újságírói ármányról van szó Tony Blair gyõzelemhez segítésére. Bár sokan voltak olyanok, akik a Major-kormány megbuktatására törtek, ez azért több ennél. A botrány hozzá nem értést és erkölcsi lazaságot mutatott ki a közigazgatásban, emellett egyik-másik minisztert is tetten értek, amint el kívánta mismásolni az igazság napvilágra kerülését. A skandalum sokakat érintett, vagy mert a megélhetésük függött ettõl, vagy mert visszataszítónak találták a fegyverkereskedelmet.

A botrány idõrendje 1980. Az iraki-iráni háború kezdete 1984. A kormány a semlegesség mellett dönt, és letiltja a két háborús fél felé irányuló fegyverkereskedelmet. 1985. október. Geoffrey Howe külügyi államtitkár bejelenti a kormány álláspontját. 1987. november. A titkosszolgálat tudomására jut, hogy iraki fegyverek készülnek brit gépek felhasználásával. 1988. január. A Kereskedelmi és Iparügyi minisztérium közli a Matrix Churchill-lel (egy fegyverkereskedõ céggel), hogy befagyasztják az exportengedélyét.

A nagypolitika békaperspektívából ⋅ 361 1988. február. A Matrix Churcill engedélyt kap szerszámok exportálására, Irakban ezekbõl készülnek a gránátok. 1988. augusztus. Tûzszünet Irak és Irán között. 1989. február. A minisztérium további exportot hagy jóvá a vállalat számára. 1989. november. A minisztérium további exportot hagy jóvá a vállalat számára. 1990. április. A Vám elfogja egy iraki „szuperfegyver” alkatrészeit. 1990. június. A Vám razziája a Matrix Churchill telephelyén. 1990. augusztus. Irak lerohanja Kuwaitot. 1990. október. Letartóztatják a Matrix Churchill vezetõit. 1991. január. Öböl-háború 1992. február. Az Ordtech Ltd. vezetõit elítélik, amiért fegyverekkel kapcsolatos eszközöket szállítanak Irakba. 1992. június-szeptember. A miniszterek által aláírt rendelkezés nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva megtiltja azoknak az adatoknak a közzé tételét, amelyek segítségére lettek volna a Matrixnak a bíróság elõtti védekezésben. 1992. november. Kezdetét veszi a Matrix Churchill pere, amely szinte azonnal véget is ér (Clark miniszter beismerõ vallomásával). John Major miniszterelnök Richard Scott bírót nevezi ki, hogy folytasson vizsgálatot a minisztereknek a botrányban játszott szerepérõl. 1993. május. A Scott-vizsgálat kezdete. 1976. február. Megjelenik a Scott-jelentés, amelynek végkövetkeztetése, hogy a parlamentet félrevezették.

(A Sunday Times jóváhagyásával, idézet a lap 1996. február 18-i számából) Dióhéjben a történet a következõ. 1980-ban háború tört ki Irak és Irán között. Egyik rezsim sem állt közel a Nyugathoz. Az iráni vezetõk rendkívül ellenségesen nyilatkoztak a jóléti társadalmakról, s ezt a gyûlöletet tették meg teokráciájuk legfõbb létokának. Irakot rasszista, brutális és elnyomó arab kormány igazgatta. A nyugati kormányok mégis ezt a háborús felet vélték kevésbé fenyegetõnek, ezért kevésbé ellenségesen is viszonyultak Szaddam Husszeinhez. A nyugati sajtó kimerítõen tudósított a háború fordulatairól. Két mozzanat különösen felhívta magára a közvélemény figyelmét. Az egyik

362 ⋅ Hugo de Burgh az volt, hogy az irániak gyakorlatilag szinte semmiféle harci tapasztalattal nem rendelkezõ, képzetlen nyolcéves kiskatonákat küldtek a biztos halálba. A másik az, hogy az irakiak vegyi fegyvereket vetettek be ezek ellen a gyermekek ellen, s ugyanezt mûvelték az iraki kurd kisebbséggel is, ami iszonyatos következményekkel járt. Mindkét oldalon példátlan volt a vérontás. A maga idejében többen felhívták rá a figyelmet, hogy Irak megtette a csatatéren, amit még Adolf Hitler sem merészelt (Sweeney 1993). A brit kormány mindezek fényében úgy határozott, hogy mindkét fél felé letiltja a fegyverkereskedelmet. A fegyvergyárosok – élükön a Matrixszal, amelynek tulajdonosa végsõ soron Irak volt – azonban folytatták a fegyverek kivitelét. Korábban a Kereskedelmi és Iparügyi Minisztérium engedélyt adott a Matrixnak a szállításokra, 1990 júniusában a Vámtisztviselõk mégis razziát tartottak a cég telephelyén, mivel törvénytelen kivitelre gyanakodtak. A felületen mindez az együttmûködés hiányáról árulkodott: a minisztérium engedélyezte azt, amit a vámosok betiltottak. Ha a kormány valóban úgy döntött, hogy ne legyen több fegyverszállítás, akkor a minisztérium követett el hibát. Ha viszont a kormány igenis engedélyezte a kivitelt, akkor a Vám hibázott. A helyzet azonban korántsem volt ilyen egyértelmû. 1990 augusztusában beütött az Öböl-válság, és Irak lerohanta Kuwaitot. A britek tudták, hogy küszöbön áll a háború Irakkal, amely ki is tört 1991. január 16án. Tovább kuszálta a szálakat, hogy a Matrixot saját belsõ emberei jelentették fel. A cég vezetõi maguk mögött érezték a minisztérium támogatását. A tetejében legalább ketten közülük a brit titkosszolgálat ügynökei voltak. Mikor azután 1990 októberében letartóztatták és bíróság elé állították õket, amiért megszegték a fegyverszállítás tilalmát, nem meglepõ, hogy sértve érezték magukat. A botrány tehát nem csupán arról árulkodott, miként hánynak fittyet bizonyos vállalatok a kormányrendelkezésekre, de arra is, hogy erre éppen a kormány bátorította fel õket. Mindez arról is szólt, hogyan áldozzák fel a politikai vezetõk a brit ügynököket kétkulacsosságuknak. Az ügy újabb fordulatot vett 1992-ben, amikor a miniszterek nemzetbiztonsági okokra hivatkozva megakadályozták a Matrix-vezetõk védelmére szolgáló okiratok kiadását.

A nagypolitika békaperspektívából ⋅ 363 A botrány a sajtó szemével A sajtó kilenc szakaszban foglalkozott a skandalummal: 1. Többnyire kritikus hangvétellel számolt be a fegyverkereskedelemrõl. 2. Szimatot fogott, hogy nyugati cégek is részt vesznek Irán és Irak felfegyverezésében. 3. Bizonyítékok birtokába jutott, miszerint brit vállalkozások megszegték a kormányelõírásokat. 4. Bizonyítékai már arról is szóltak, hogy bizonyos kormánykörökben pontosan tudtak a történtekrõl. 5. A sajtó tudomást szerzett arról, hogy a fegyverszállításokat több miniszter támogatta. 6. Kiderült, hogy e miniszterek lépéseket tettek az igazság eltussolására. 7. A média leleplezései nyomán nyilvános vizsgálat indult az ügyben. 8. A média kielemezte a bizottsági jelentés tanulságait. 9. Az ügy további befolyása a közvéleményre. 1990 decemberéig különbözõ lapok foglalkoztak a botránnyal. A Sunday Times ekkor hozta ki „Minister helped British firms to arm Saddam soldiers” (Egy miniszter segítette a brit cégeket Szaddám katonáinak felfegyverzésében) címû cikkét, amely a sajtó-tudósítások 5. szakaszát jelezte. A Bagdadtól délre a kuwaiti határ felé futó makadámút mentén terül el a Tajdzsi gyár, az iraki fegyvergyártás kiterjedt központja. A hatalmas, díszes kapu mögött, a felfegyverzett õrök mellett elhaladva jutunk a gyártelepre, ahol munkások ezrei etetik Szaddám elnök feneketlen bendõjû háborús gépezetét. Az C-csarnokban – amely az egyik legnagyobb a telepen – számítógépes vezérlésû esztergapadok sorakoznak egymás mellett. Itt készül a gránátok foglalata, öntésvarrata és orrkúpja. Az esztergapadokat két vezetõ brit cég szállította. A D-csarnokban további brit gépekkel zajlik a gránátok és rakétaalkatrészek galvanizálása. Alig néhány mérfölddel nyugatabbra, Al-Iszkandarijában mûködik a Hutteen-gyártelep, ahol ugyancsak brit gépekkel folyik a gránátok és lõszer tömegtermelése. Ugyanezt látjuk Bagdadtól nyugatra, Badrban és Qaqában, a Ramadi felé vezetõ út mentén, ahol Farzad Bazoft brit újságíró talajmintát vett és fényképeket készített, mielõtt letartóztatták, majd múlt év márciusában mint kémet felakasztották…

364 ⋅ Hugo de Burgh A Sunday Times utánajárt, hogyan érkezett Irakba ez a sok brit gép. Mint kiderült, egy miniszter engedélyezte bizonyos cégeknek, hogy a kormány fegyverszállítási tilalmát megszegve katonai eszközöket szállítsanak Iraknak. (Sunday Times, 1990. december 2.) Hogyan jutott a Sunday Times erre a felismerésre? Leppard számol be arról, hogy az Öböl-háború kitörésekor, 1990 végén „félõ volt, hogy atomháború kezdõdik Izrael és Irak között. Ezzel a média figyelme mindenestõl a Közel-Keletre összpontosult” (Leppard 1997). Mivel a brit újságírók nem versenyezhettek a helyszínrõl tudósító kollégáikkal, olyan szempontokat kerestek, amelyek ébren tartják a hazai olvasótábor érdeklõdését. Elkezdték hát vizsgálni a Szaddám katonai erejét tápláló fegyverkereskedelmet. Vajon benne van-e mindebben a kormány keze? – merült fel a kérdés. Az Insight emberei átböngészték a gazdasági sajtót, milyen cégek szállítanak gépeket és szerszámokat Iraknak. Kisebbfajta lajstromhoz jutottak. Ugyanakkor végig tudatában voltak annak, hogy pár embargót felrúgó vállalat még nem nagy hír, a kormány bûnrészessége viszont az. Leppard hat céget írt össze, amelyet fel kell hívnia. Szerencséje volt, mert sikerült háromnegyedórát beszélnie a Matrix Churchill ügyvezetõ igazgatójával, közvetlenül azután, hogy elbocsátották, és érthetõ módon beszédes hangulatban volt. Az igazgató egy találkozás jegyzõkönyvét ajánlotta fel az újságírónak Alan Clarkkal, aki azt tanácsolta, a tilalom ellenére is folytassa a szállításokat. Adjuk át a szót ezek után a Scott-jelentésnek: 1990. december 2.: Megjelent a Sunday Times Insight cikke „Minister helped British firms to arm Saddam soldiers” (Egy miniszter segítette a brit cégeket Szaddám katonáinak felfegyverzésében) címen. Az írás lényege, hogy Alan Clark, mikor még kereskedelmi miniszter volt, arra buzdított szerszámkészítõ gyárakat, hogy szállítsanak Iraknak. Ezeknek a gépeknek a segítségével az irakiak lõszert gyárthattak. A miniszter ugyanakkor határozottan felszólította a vállalkozásokat, hogy az igazságot elkendõzve a gépek polgári életben betöltött szerepét hangsúlyozzák, mert így juthatnak exportengedélyhez. A cikk felgyorsította a Matrix Churchill ügyében folytatott nyomozást, elõmozdítva ezzel a cég bíróság elé állítását. (Scott 1996:1098, ld. még 1156. old.)

A nagypolitika békaperspektívából ⋅ 365 A cikk azonban ennél is nagyobb port kavart: 1990. december 3-án reggel a kabinetülésen több magas állású kormányhivatalnok vett részt… A Sunday Times cikkét vitatták meg, és azt, mit válaszoljanak a miniszterelnöknek az ügyrõl érdeklõdõ leiratára. (Scott 1996:1161) Még aznap „Mr. Clark találkozott a miniszterelnökkel, John Majorrel, akivel megvitatták a cikket” (Scott 1996:1098). Késõbbi kihatásként a Sunday Times karácsonyi ünnepségén Alan Clark miniszter megfenyegette Andrew Neil szerkesztõt, hogy „elkapja a grabancát”, és beperli a lapot (Leppard 1997). A botrány azonban tovább haladt elõre a maga útján, s vele együtt a lap híradásai is. Különösen nagy port kavart fel, amikor a Sunday Times pellengérre tûzte a furcsa ellentmondást, amely a Matrix Churchill bíróság elé állítása és a között feszült, hogy a titkosszolgálat – végsõ soron ugyancsak kormányszerv – adatgyûjtésre használta fel a céget. A Sunday Times iraki fegyverszállítással kapcsolatos vizsgálódását leszólta a szakma, és nem tekintette valódi oknyomozásnak (Knightley 1999). A bírálók másrészt arra hivatkoztak, hogy Az újságírónak ez esetben, mint a kor ezer másik csalása alkalmával is, az lett volna a dolga, hogy az oldalvonalról, észrevétlen figyelje az eseményeket, majd részletes „látleletet” adjon. (Northmore 1994:319) Ha a oknyomozás ismérvének a thalidomide és DC10-botrányok sajtófeldolgozásának hosszát és összetettségét tesszük meg, akkor, való igaz, az iraki fegyverszállítás ügye nem üti meg ezt a magas mércét. Bármit állítson is azonban Northmore, igenis volt itt tényfeltárás, ha nem is nyelt el akkora összegeket, mint a thalidomide-skandalum – tegyük mindjárt hozzá Bruce Page szavaival, hogy szükségtelenül (Page 1998). Northmore esszéjében azt is számba veszi, milyen forrásokat kellett volna felhasználniuk ahhoz az újságíróknak, hogy hamarább elkapják a Matrix „grabancát” (Northmore 1994:330–31). Némelyik forrást fel is használta a lap, a sztori azonban akkor vált kiemelt jelentõségûvé, amikor küszöbön állt a háború Irakkal, és amikor a Sunday Times-nak sikerült felderítenie Alan Clark miniszter szerepét.

366 ⋅ Hugo de Burgh Az Insight a nagy leleplezés után is írogatott az ügyrõl. El kell ismernünk, hogy ezután nem sok eredetit tudott letenni az asztalra. A cikkek jószerével csak a perrõl tudósítottak, és a Scott-jelentést ismételgették. Legyünk azonban igazságosak a lappal, és ismerjük el, hogy nélküle a kormány tovább folytatta volna hintapolitikáját. Emberi és erkölcsi szempontból a sztori végig számot tarthatott az érdeklõdésre, a politikát azonban csak az 1990 decemberében megjelent cikk befolyásolta érdemben. Megjelenését követõen hirtelen minden együtt volt ahhoz, hogy fontos oknyomozó riport szülessen az iraki fegyverszállítások ügyébõl, jelesül: 1. Irak ellátása nyugati fegyverrel nem maradt következmények nélkül: az ország háborúba bocsátkozott Iránnal, Kuwaittal, végül pedig a Szövetségesek egyesített haderejével. 2. Mindez szörnyû szenvedést hozott a védtelen lakosságra, többek között Irak kurd kisebbségére. 3. Kiderült, hogy a miniszterek megszegték önnön rendelkezéseiket, mikor összeszövetkeztek a fegyverszállítások folytatására, holott a nyilvánosság elõtt elítélték azokat. A brit oknyomozó újságírás érdeme, hogy a kormány nem tudta tovább véka alá rejteni belsõ zûrzavarát és romlottságát, hanem arra kényszerült, hogy vizsgálóbizottságot állítson fel, amely rendezte a helyzetet. Miután fény derült a politikai vezetés ellentmondásaira, ez végül oda vezetett, hogy a Major-kormány megbukott a következõ választáson. Jegyzetek 1

Peter Osborne (1999) a sajtó és a politikai vezetés 1970-es évektõl megváltozott viszonyát egy új média-réteg kialakulásának tulajdonítja, ahogyan arról a 7. fejezetben is beszámoltunk.

Bibliográfia Booker, C. (1994): The Mad Officials. London: Constable. Cohen, S. (1972): Folk Devils and Moral Panics. London: Paladin. Desmond, R. (1978): The Information Process: World News Reporting to the Twentieth Century. University of Iowa Press.

A nagypolitika békaperspektívából ⋅ 367 Doig (1992): Retreat of the investigators. British Journalism Review, 3 (4). Eddy, P. (1976): Destination Disaster. London: Granada. Edelman, M. (1988): Constructing the Political Spectacle. Chicago: CUP. Franklin, B. (1994): Packaging Politics. London: Edward Arnold. Gibbons, T. (1998): Regulating the Media. London:Sweet and Maxwell. Henderson, P. (1993): The Unlikely Spy. London: Bloomsbury. Hersh, S. (1991): The Samson Option: Israel, America and the Bomb. London: Faber and Faber. Home Office (1998): MI5:The Security Service: HMSO. Iyengar, S., Kinder, D. R., Peters, M. D., Krosnick, J. A. (1984): The evening news and the presidential evaluations. Journal of Personality and Social Psychology, 46:778–87. Jordan, G. (1990): The Commercial Lobbyists: Politics for Profit in Britain. Aberdeen: Aberdeen University Press. Knightley, P. (1997): A Hack’s Progress. London: Jonathan Cape. Knightley, P. (1998): The inside story of Philby’s exposure. British Journalism Review, 9 (2). Knightley, P. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. május 22. Leigh, D. (1980): The Frontiers of Secrecy: Closed Government in Britain. London: Junction. Leppard, D. (1997): The Watergate model in UK journalism. Elõadás a Nottingham Trent University oknyomozó újságíró szakos diákjainak, 1997. november 7. Linklater, M. (1993): An insight into Insight. British Journalism Review, 4 (2). Mayer, R. (1981): Gone yesterday, here today: consumer issues in the agenda setting process. Journal of Social Issues, 47:21–39. Milne, S. (1995): The Enemy Within. London: Pan. Neil, A. (1996): Full Disclosure. London: Weidenfeld–Nicholson. NICAD (1997): Briefing from News International Corporate Affairs Department, 1997. szeptember 10. Northmore, D. (1994): Probe shock: investigative journalism. In: R. Keeble: The Newspapers Handbook. London: Routledge. Norton-Taylor, R. (1985): The Ponting Affair. London: Cecil Woolf. Osborne, P. (1999): Alastair Campbell: New Labour and the Rise of the Media Class. London: Aurum. Page, B. (1998): A defense of „low” journalism. British Journalism Review, 9 (1). Parsons, W. (1995): Public Policy. Aldershot: Edward Elgar. Scott, Sir R. (1996): Report of the Inquiry into the Export of Defence Equipment and Dual-use of Goods to Iraq and Related Prosecutions (The Scott Report). London: HMSO. Sweeney, J. (1993): Trading with the Enemy: Britain’s Arming of Iraq. London: Pan.

368 ⋅ Hugo de Burgh Tunstall, J. 81996): Newspaper Power: The National Press in Britain. Oxford: Oxford University Press. Wilson, D. (1993): Campaigning: The A–Z of Public Advocacy. London: Hawksmere.

További ajánlott olvasmányok Parsons, W. (1995): Public Policy. Aldershot: Elgar. Sweeney, J. (1993). Trading with the Enemy: Britain’s Arming of Iraq. London: Pan.

17. Ne fogadj el édességet idegentõl! – oknyomozás külhonban A First Tuesday példáján Hugo de Burgh

Száguldó riporterek Az angolszász újságírók hajlamosak azt hinni, hogy kétféle újságírás létezik, jó és rossz. Hogyan vélekedik errõl David Randall? Nincs olyan, hogy nyugati újságírás… csak jó és rossz újságírás van. Természetesen minden kultúrának megvannak a maga külön hagyományai, nyelve és hangneme. Mégis fontosabb, ami egyesíti a világ minden pontján élõ jó újságírókat, mint az, ami elválasztja õket… A jó újságírók világszerte egyetértenek abban, mi a feladatuk. (Randall 1996:2) A nem angolszász hagyományú országok újságírói – például, akik Afrikában vagy Ázsiában tevékenykednek, ahol mások a jogi, kulturális és politikai keretek – gyakran egyetértenek abban, hogy fejlõdniük kellene, és mindent elkövetnek, hogy az angolszász normákhoz igazodjanak (Golding 1977). A legkülönbözõbb országok – Olaszország, Törökország vagy Németország – zsurnalisztái hõsies küzdelmet vívtak azért, hogy elfogadtassák ezt az eszményt. Az angolszász ideál sarkpontjai tehát a következõk: * Az objektív valóság létezõ valami, amelyet az újságírónak észlelnie és tükröznie kell. * Pontosan e valósághoz fûzõ viszony az, amely megkülönbözteti a vérbeli újságírót a favágótól, az arculattervezõtõl és a magányos másként gondolkodótól.

370 ⋅ Hugo de Burgh * A sajtó nem mindig éri fel ezt a magas mércét, aminek oka a hamis ideológia, amelyet rendszerint a zsarnoki politika lõcsöl rá a vonakodó újságírókra. * Az angolszász zsurnaliszták maguk úgy hiszik, hogy nem ideológiához ragaszkodnak, hanem olyan alapelvekhez, amelyek szakmájuk lényegét sûrítik magukba. Sajnos maga a kiindulópont is kérdéses, létezik-e „objektív valóság”, vagy sajátságait a megfigyelõ befolyásolja? Sem a tudományos világ, sem a sajtó nem ad erre határozott választ napjainkban. A médiaelmélet csupán abban ért egyet, hogy a média a valóság meghatározott elemeit emeli ki, amelyek a következõktõl függnek: * Ki az adott orgánum tulajdonosa (A hírhedt brit bulvárlap, a Sun, amelynek példányszáma a legnagyobb az Óvilágban, például rendkívül pontosan kijelöli prioritásait, melyekre a tulajdonos, Rupert Murdoch sajátos szellemisége nyomja rá bélyegét). * Milyen politikai környezetben mûködik (vessük össze, mondjuk, Kínát az Egyesült Államokkal!). * A közönség elvárásai, melyeket az újságíró kiszolgál, továbbá saját mûveltsége és származása. * A rendelkezésére állók eszközök, az operatõrtõl a hírforrásokig. * A médiakörnyezet, amelyben a cikk napvilágot lát, vagy a mûsort leadják. Mit tartanak hírnek ezen a napon? Milyen gyakoriak a hasonló munkák? Ha a fenti hatások mind belejátszanak abba, hogy a valóság mely szeletébõl lesz hír, akkor a globális újságíró tárgyilagossága és érdekmentessége fölöttébb kérdésessé válik.

A globális média szerkezete Régóta és sokan észrevették már, hogy a világ fõ hírszolgáltatói, a hírügynökségek és klienseik angolszász cégek, ami sajátos nézõpontot kölcsönöz az események megrostálásának és bemutatásának.1 Nem csupán ezek a sajtóügynökségek és a helyszíni tudósítók igazodnak megbízóik ízlésvilágához, de a lap- és mûsorszerkesztõk is eszerint szûrik meg az információt, melyhez hozzájutnak. Jelenleg erõsen vitatott, hogyan hat

Ne fogadj el édességet idegentõl! – oknyomozás külhonban ⋅ 371 ki e rendszer a politikai-kulturális életre, amennyiben a rendelkezésünkre álló bizonyítékok is ellentmondásosak (Tracey 1985:30–31). A sajtóügynökségek a média nagybani ellátói, belõlük él a CNNI, a BSkyB, a Fox, a StarTV vagy a BBC World Service Telvision (WSTV). Boyd-Barrett (1997) úgy véli, hogy valamennyiüket angolszász szemlélet jellemzi. A hírek amúgy is az angolszász világ fõvárosaiból származnak, s mindenekelõtt saját jómódú piacukat elégítik ki. A híreket félretéve az is régóta köztudott, hogy a szórakoztatóipar világpiaca szintén angolszász befolyás alatt áll (Tomlinson 1997:134 skk. és 143 skk.). Ugyanígy nem kérdés, hogy az angolszász országok gyakorlatilag semmibe veszik a nem angolszász világ kulturális termékeit (Tracey 1985:30). Chambers és Tinckell (1998:15) egy lépéssel tovább megy, amikor kijelenti, hogy a globális média angolszász értékeket közvetít, amilyenek „versenyképes individualizmus, a laisser faire kapitalizmus, a parlamenti demokrácia és a fogyasztói társadalom”. A szerzõpáros az angol nyelv elsõbbségét szintén az angolszász kulturális egyeduralom jelének tekinti. Aki nem teljesen, csak megközelítõleg fehér, angolszász és protestáns, az alacsonyabb rendû, mint például az angolul beszélõ írek, indiaiak és zsidók. A szín-angolszászok velük szemben az ausztrálok, amerikaiak és angolok.2 A szerzõk érveit számos dolgozat támasztja alá (Smith 1980). Az elmúlt hamincvalahány évben sokan és sokszor fejezték ki aggodalmukat e kulturális imperializmus láttán. Az 1970-es években ezt a helyzetet kívánta feloldani az UNESCO utópikus elképzelése az Újvilág információs rendjérõl, amely tárgyilagosabb (és talán pozitívabb) képet fest a fejlõdõ országokról. Ugyanez a kérdés újabban a GATT-ot övezõ viták formájában jelentkezett, mikor is több ország (köztük Franciaország és Kína) külhoni médiatermékek behozatalának letiltásával védte meg kulturális önállóságát. E történéseket részletesen tárgyalja Tomlinson (1991).

Milyennek látjuk a külföldet? Edward Said évek óta hangoztatja, hogy a Nyugat úgy alkotta meg Kelet-képét, hogy az külpolitikai és gazdasági érdekeit szolgálja, s természetesen az információ birodalma is ezt tükrözi (Said 1995). A szerzõ fõként az arab világról értekezik. A Nyugat Kínához való viszonya századok óta szintén változóban van, amit az ország önértékelése is erõsen befolyásol (Christiansen és Rai 1993).

372 ⋅ Hugo de Burgh Kínában hol a tatárok különös világa fogta meg Európát, hol az a technikai fölény, amelyet jó ideig nem tudott túlszárnyalni (14–14. század). Voltaire az egekig dicsérte az országot, amelynek filozófusai elvetették a babonaságot, az ész napvilágánál kormányoztak, s ahol a hivatalnoki gárda is érdemek alapján verbuválódott. Aztán jött az arts and crafts mozgalom Nagy-Britannia ipari fejlõdésének kezdetén, s vele együtt a kínai selyem és kerámia iránti rajongás. Nagyjából az 1870-es évektõl az 1930-asokig, az imperializmus korában ezt az idilli Kína-képet egy torz és megvetendõ zsarnokállamé váltotta fel. A szánalmasan legyengült Kínát könnyûszerrel kifoszthatták a kalandorok, maguk képére nyirbálhatták a hittérítõk, kijátszhatták a politikusok. A második világháborúban Kína kézenfekvõ szövetségesnek ígérkezett Japán ellenében. A hidegháború éveiben megint csak lenézte a Nyugat, amely „a kék hangyák országának” nevezte. Az 1960-as években az európai baloldal „új civilizáció” letéteményesét látta a kínai kommunákban, miközben a jobboldal a sárga veszedelemrõl beszélt. A fejlett világ az 1980-as években megint csak dicsérte az országot patinás kultúrájáért, leginkább azonban a pici lehetõségekért (Kína „az utolsó igazán nagy piaccá” lépett elõ). A Tiananmen téri vérengzés követõen az ország a Nagy Molocchá fokozódott le, veszedelmes, gonosztevõ vetélytárssá. Idegen társadalmak értékelésének dinamikáját Galtung és Ruge (1965) elemezte a közelmúltban. A szerzõpáros úgy találta, hogy a külpolitika hírei különbözõ csoportokba oszthatók, s részben saját kulturális elõítéleteink fényében látjuk õket. Evans (1997) azt boncolgatta, miként fogadta 1985-ben az Egyesült Államokban a média Gorbacsov bejelentését a nukleáris robbantások letiltásáról. Noha ez egyoldalú és valóságos volt, a média egésze következetesen propagandafogásnak nevezte. Mindez nem csupán annak példája, mennyire áldozatául eshet a média a politikai szóvivõk szemfényvesztésének, de annak is, hogy amikor nem vág egybe önnön hiedelmeivel, egyszerûen elfelejti leellenõrizni a tényeket. Az Öböl-háború idején a Guardian megvizsgálta, milyen nyelvet használt a sajtó egy hét leforgása alatt. Íme, az eredmény: Nekünk hadseregünk és légierõnk van, meg háborús gépezetünk… mi beássuk magunkat, õk gyáván megbújnak holmi rókalyukakban… Mi megelõzõ csapást mérünk rakétáinkkal, ha õk lõnek ki egyet, azt megalapozatlanul teszik… A mi rakétáink elhanyagolható károkat okoznak… az övéik civil véráldozatot követelnek… A mi katonáink bátor legények, az övéik hordákat alkotnak… A mi fiaink

Ne fogadj el édességet idegentõl! – oknyomozás külhonban ⋅ 373 értik a dolgukat, az övéik agymosásban részesültek… Mi elszántak vagyunk, õk könyörtelenek… A mi fiaink a pokol torkába is berepülnek, ezzel szemben õk gyáván megbújnak betonbunkereikben… A mi riportjainkat irányelvek szabják meg, az övéiket cenzúra szabályozza… Nekünk sajtótájékoztatóink vannak, nekik propagandájuk. (idézi Leapman 1992:266) Keeble az Öböl-háborúról tudósító híreket is elemzi, melyeket féligazságok és híresztelések halmazának nevez. Arra is felhívja figyelmünket, érdemes megvizsgálni, miként jelentette a háborús híreket nagyon is részrehajlóan két napilap, a Sun és a Star (Keeble 1997:16. fejezet). Hume arra mutat rá, hogy az 1999-es jugoszláv háború értékelése nem egyéb kivetítésnél (különbözõ cikkek, Hume 1999). Mikor 1997-ben Hongkong brit kézbõl átkerült Kínához, a két ország sajtója az eseményt „homlokegyenest eltérõ megvilágításban mutatta be a maga olvasótáborának” ( Cao 1998:15). A szerzõ szerint a brit tudósításokat „a letûnt birodalom egykori nagyságán való történelmi merengés” jellemezte, megfûszerezve „a demokrácia jelenkori mitizálásával”. A kínai beszámolók kiszolgáltatott áldozatnak láttatták az országot, s fennen dicsérték a Kommunista Pártot mint a mindenkori megmentõt.3 Cao dolgozatának érdekes mozzanata, hogy míg az állami irányítás alatt álló kínai sajtó egységeses szemléletén nincs miért meglepõdnünk, a brit média ugyanilyen egyöntetû nézeteket hangoztatott. Mindez a kulturális hatások elsõdlegességére figyelmeztet (Uo.:16). A média-tartalom tapasztalati kutatása tehát ugyanolyan következtetésekre vezet, mint a hírügynökségeké.

Erkölcsi imperializmus vagy emberi jogok? Az imént felsoroltam néhányat az újságírást meghatározó feltételek közül. Emellett megemlíthetjük (Shoemaker 1996), hogy az újságíró munkafeltételei és a szakma konvenciói is behatárolják a hírek nézõpontját, s meghatározzák kiválogatásuk módját. Bizonyos témákat a sajtó elõnyben részesít, majd ezeket elõre meghatározott formában tálalja, mint például a televíziós hírek esetében. Így áll össze a szabványos hírmûsor. Hogy mi a pontos kapcsolat a kifejezettebb és erõteljesebb hatások között, aligha tudjuk megmondani. Kétségtelen azonban, hogy mindeb-

374 ⋅ Hugo de Burgh ben meghatározó a szóban forgó kultúra szerepe, amelyen „adott embercsoport társadalmi gyakorlatát és hiedelemvilágát értjük” (Jandt 1995). A kulturális tanulmányok központi üzenete az volt az elmúlt évtizedekben, hogy „amit látunk, az részben a szemlélet tárgyán, részben pedig elõzõ tapasztalatainkon múlik” (Jandt 1995:157). Stuart Hall és mások rámutattak, miként színezi át önnön kultúránk és saját helyzetünk a módot, ahogyan másokra – egyénekre, társadalmakra, intézményekre stb. – tekintünk. Helyzetünket többek között vagyonunk mértéke, nemünk és kulturális önazonosságunk jellemzi. Mennyiben szól tehát egy külpolitikai hír az idegen országról, és mennyiben saját kultúránkról? Sokak szerint mindezt nem a hitelesség, hanem jóval inkább egyfajta etikai imperializmus szabályozza. Jómagam elõször úgy egy évtizede hallottam ezt a kifejezést az akkori török nagykövet szájából, aki elmarasztalta a BBC-t, amiért hangot adott a brit liberális politikus, Lord Avebury kurdokkal kapcsolatos aggodalmának. A Lord úgy viselkedik, mint a régi idõk gyarmati kormányzói, jelentette ki a nagykövet, s megrovásában az etikai imperializmus kifejezés is szerepelt. És ebben bizony az elevenünkre tapintott. Az újságírókat kevésbé foglalkoztatja, a médiaelmélet szakembereit azonban annál inkább, jogunk van-e idegen országok szennyesében kutakodni, s fensõbbségesen nyilatkozni arról, miben kell hozzánk igazodniuk. Gyermekmunka, politikai foglyok, ipari megbetegedések… többek között ezek háborítják fel az angolszász igazságérzetet, s mindenekelõtt miattuk ítélkezik egy másik kultúra felett. Az így megbélyegzett, sõt, talán démonizált országok polgárai nem értenek ezzel maradéktalanul egyet. Meglehet persze, hogy tiltakozásuk mögött az áll, az angolszász média nagyon is a közepébe talált kétes ügyleteiknek. Tegyük azonban fel, legalábbis elméletben, hogy a nyugati sajtóval szembeni ellenállás mögött nem áll önérdek. Hogy az emberi jogok elõbbre valók az intézményeknél, napjainkban alapvetõ az angolszász közgondolkodásban. Mégis, amikor az angolszász média és politika kritikusai róluk szólnak, jobbára e fogalmak gyarmati elõzményeire utalnak, melyeket pökhendinek, a szív imperializmusának neveznek.4 Tony Blair miniszterelnök keresztes lovagokat megszégyenítõ lelkesedése 1999-ben, a koszovói válság idején, kétségkívül ilyennek tûnt. A nem angolszász országok is több mint kétesnek érezték az emberi jogok magasztos hangoztatását Szerbia bombázása idején. Az elmúlt három évtizedben épp elégszer hallottunk az angolszász országokban más kultúrák tiszteletének szükségességérõl, arról, hogy az angol életforma semmivel sem elõbbre való a szikhekénél, rasztafar-

Ne fogadj el édességet idegentõl! – oknyomozás külhonban ⋅ 375 iánusokénál vagy a szufikénál. Akik nem tisztelik az idegen kultúrákat, hanem a nyelv, média, kereskedelem és politika szabványosítására törekszenek, egyszerûen kulturális imperialisták. A nem angolszászok szemében az angolszászok emberjogi harcai is ennek az imperializmusnak a megnyilvánulásai. A gonosz ellen hittérítõ dühvel küzdõ angolszászok hazájuk érdekeit szolgálják ki, s ezt az erkölcs mezébe bújtatják. Az angolszász világon kívül bizonyára kevesen tekintenek úgy az újságíróra, mint az igazság zászlóvivõjére, a gyengék védelmezõjére vagy a fennálló rend kétkedõ bírálójára. Még ahol a zsurnaliszta nyomozhat is az igazság után – mint újabban Kínában –, a politikai vezetést aligha kérdõjelezheti meg. Az angolszász szemlélet kritikusai szerint velejéig hiteltelen a részrehajlástól mentes újságíró képe, aki mindenekelõtt a hírértéket nézi az információban, s mikor hírként tálalja, bevett sémák (konfliktusok kihegyezése, áldozatok és bûnösök szembeállítása) szerint teszi ezt. Mindez sokkal inkább a megfigyelõ kultúráját tükrözi, mint az objektív valóságot. A pallérozottabb elméjû kritikusok leszögezik, a valóságra való hivatkozás nem egyéb retorikai fogásnál, amelynek segítségével a média embere kibújik a felelõsség alól. A harmadik világ hírszükséglete más, mint a jóléti társadalmaké, s a valóság nyugati leképezése kifejezetten ártalmas, vélik egyesek. Anthony Smith egy indiai újságírót idéz: A mi világunkban a csúnyának és visszataszítónak még jó ideig meglesz a „létjogosultsága”. Ha a nyugati elvárásokra figyelünk, csupán ezt a fajta rútságot takarítjuk el. Eközben akarva-akaratlanul is aláássuk nemzeti büszkeségünket, amely nélkül pedig elképzelhetetlen a fejlõdés és a gyarapodás. (Smith 1980:94) Smith még hozzáteszi: „Egy újságírónak el kell köteleznie magát a fejlõdés eszméje mellett, még mielõtt szembetalálná magát a konkrét sztorival egy fejlõdõ országban.” E gondolatmenetet tovább szálazva John Gray angol politológus felvetette, hogy bizonyos jogok, amelyeknek mi csekély jelentõséget tulajdonítunk, jobban számítanak egy idegen országban. Ezt pedig figyelembe kell vennünk, jelenti ki Gray, ahhoz hogy kölcsönösen meg tudjuk becsülni az egymással összeegyeztethetetlen társadalmi formációkat. A szerzõ mindenekelõtt a közösségi élet integritására, a gazdasági biztonságra és a káosz eloszlatására gondol (Gray 1995:140).

376 ⋅ Hugo de Burgh Kínáról szólva: egy más-világ Mindezzel veszedelmesen közel járunk ahhoz, hogy leszögezzük, a kínaiak annyira különböznek tõlünk, hogy a mi értékrendünk nem érvényes rájuk. Szélsõséges formájában ez annak a véleménynek a formájában csapódik le, miszerint a Tiananmen téri vérengzés a szenzációéhes és felületes nyugati média koholmánya, amely képtelen volt az események mélyére látni. E nézetet bírálja két izgalmas esszéjében Zhang Longxi (1992), hozzáteszi azonban, bármilyen abszurd is ez a feltételezés, van azért némi múltbeli alapja. Kínát ugyanis valóban saját vágyaik, elõítéleteik és politikai elõfeltevéseik fényében látták a nyugatiak. Nemzedékek hosszú sora – egészen Foucault-ig és Borgesig bezárólag – beszélt Kínáról, mint a másság végletes kifejezõdésérõl. Ez is csak Edward Said már idézett megjegyzését támasztja alá, miszerint a Keletet a Nyugat alkotja meg (Zhang 1988). A prózai valósághoz tartozik, hogy amikor kínai tudósok és újságírók egy csoportja az Egyesült Államokba ment egy kutatóprogram keretében, az indulásnál még tele voltak lelkesedéssel a vendéglátó ország iránt. Késõbb ez a lelkesedés annyira megcsappant, hogy a kutatók keserû könyvet adtak ki arról, mennyire torz tükörben látják az amerikaiak hazájukat, amit egyenesen „démonizációnak” titulálnak.5 Ezért Kínáról olvasva tegyük fel magunknak mindig a kérdést: mit értünk meg magunkból ennek a szövegnek az alapján?

Laogai: egy kínai munkatábor Harry Wu, aki tizenkilenc évet töltött el különbözõ kínai fogolytáborokban, az életét tette fel arra, hogy leleplezze a Kínai Népköztársaság kiterjedt büntetõapparátusát.6 Több könyvet is írt a kínai börtönökrõl, s alapítványt hozott létre a téma kutatására (Wu 1997). Mivel elsõ kézbõl való információval szolgált, és ezt hatásosan is tálalta, befolyásos kapcsolatokkal rendelkezett, emellett példátlanul vakmerõ volt, az angolszász média készségesen foglalkozott személyével. Kivált 1995, azaz szabadulása óta lett híressé. Olyannyira, hogy az amerikai First Ladyt emberjogi aktivisták valósággal rákényszerítettek egy kínai látogatásra, amelyet pedig le szándékozott mondani.7

Ne fogadj el édességet idegentõl! – oknyomozás külhonban ⋅ 377 Wu stílusa meglehetõsen hatásvadász: Amerikai útlevelemet övtáskámba süllyesztettem. Alkalomadtán úgy nyúlok majd érte, ahogyan a westernek cowboyai a hatlövetûért, csak, hogy kitapogassam, ott van-e még. Mindenkinek szüksége van ilyen vagy olyan fegyverre. 1995 júniusát írtuk. Taxin hajtottam végig Kazahsztán egy eldugott szegletében, innen próbáltam belopni magam Kínába. Szeretet és rettegés remegtette meg bensõmet. Amerikai útlevelem nem ment meg, ha lefülelnek a saját hazámban. Kína leginkább körözött „bûnözõi” között szerepeltem. (Wu 1997:3)

A Laogai A filmet a Yorkshire Television sugározta az ITV hálózaton, 1993 augusztusában, a First Tuesday mûsorsorozat8 keretében. A munka a kínai büntetés-végrehajtás reformját sürgeti, éspedig úgy, hogy megszégyenítik olyan nemzetközi fórumokon, mint az ENSZ. A kereskedelemnek is le kellene állítani a munkatáborok termékeinek exportját, szögezi le Wu. Feleségével az alkalomtól függõen hol üzletembernek, hol turistának álcázta magát, s amerikai útlevelet használtak. Több munkatábor környékén készítettek rejtett kamerás felvételeket. Egyik alkalommal Wu rendõregyenruhát öltve került még közelebb a tûzhöz, máskor egy rab családtagjának mondta magát, hogy bejusson a táborba. Emellett interjút készített Robin Munróval, az Asia Watch elnevezésû emberjogi csoport vezetõjével a tábori élet kegyetlenségérõl. Több különbözõ korú volt rab is a kamerája elé állt, hogy tanúságot tegyen szenvedéseirõl. A dokumentumfilm felvezetése drámai. A kezdõképek szökött rabokat mutatnak, akiket feltartóztat az akkor brit hongkongi rendõrség. Az a benyomásunk, hogy jobbára politikai menekültekrõl van szó. Másutt a rejtett kamerás felvételek gondos elõkészületeit látjuk. Több filmkocka mutatja a munkatáborokat körülvevõ sivár tájat. Wut csak egyszer érik tetten az õrök, de ezt is megússza valahogyan. Ami a tartalom minõségét illeti, a legtöbbet az Asia Watch aktivistájától, Munrótól tudunk meg, aki elmondja, hogy 1949 óta hozzávetõleg 25 millió politikai foglyot börtönöztek be. A munkatáborokat jelenleg 10 millióan lakják. Az 1989-es vérfürdõt követõen tízezer politikai aktivistát csuktak le, „sok közülük ma is rács mögött van”. Ezeknek a raboknak „egyet-

378 ⋅ Hugo de Burgh len bûne az, hogy gondolkodik”. A foglyok között találjuk a tibeti függetlenség harcosait, diákokat és papokat. Sok rab „kegyetlen, megalázó” körülmények között dolgozik, mérgezõ vegyi anyagokkal, tudjuk meg. A kínzás sem idegen e táborok náci lágerekre emlékeztetõ szellemiségétõl. A második rész a munkatáborok gazdasági jelentõségérõl értekezik, amelyek termékeit Kína harminc országba exportálja. Teszi ezt annak ellenére, hogy az ország egyezményben szögezte le, beszünteti a további exportot. Wu bizonyításul csalit állít fel Hongkongban állami kereskedõknek, akik tábori készítményeket kínálnak eladásra. Aláír egy szerzõdést, amely tanúsítja az Egyesült Államok vámhatósága felé, hogy a szóban forgó árucikkek munkatáborból származnak. Wu a Kongresszus elé áll az anyagával, melyet a vele rokonszenvezõ politikusok a Kínával vívott kereskedelmi és emberjogi háborúban használnak majd fel. Wu ezután Nagy-Britanniát veszi sorra. Mint kiderül, a britek által elfogyasztott tea zöme börtöngazdaságokból származik, dacára annak, hogy 1987-ben az Egyesült Királyság letiltotta börtöntermékek behozatalát. Az epizód végén, csakúgy, mint az elején, Wu szenvedélyesen bizonygatja a nyugati beavatkozás szükségességét. Most beszél saját indítékairól is. Õt magát az elvesztegetett ifjúsága miatt érzett düh mozgatja, árulja el. Ezért kívánja a végét egy olyan gépezetnek, amely bedarálta legjobb barátait, egyáltalán az egész kommunista rendnek hazájában.

A program bírálata A program három szempontból marasztalható el. Az elsõ az, hogy túlhangsúlyozza az általa kiválasztott téma jelentõségét, azaz nem eléggé tárgyilagos. Adatai is hiányosak (bár ez érthetõ). A második az, hogy nem veszi figyelembe az 1970-es évek óta bekövetkezett javulást, azaz nem ágyazza valós összefüggések közé mondandóját. A harmadik, hogy alájátszik a nyugati érdekeknek és elõítéleteknek. Nincs okunk arra, hogy kétségbe vonjuk a felkeresett táborok nyomorúságát vagy a rabok vallomásait. Az is elképzelhetõ, hogy a felemlegetett számadatok is helyesek, noha illetékes források hiányában nem tudjuk ezt megítélni. A tízmilliós fogolylétszám az összlakosság 1%-át teszi ki, ezen belül a politikai foglyok arányát csak találgatni tudjuk. Ami a foglyokkal való bánásmódot illeti, az nagy valószínûséggel vadállatias, annál is inkább feltételezhetjük ezt, mivel nem létezik ellen-

Ne fogadj el édességet idegentõl! – oknyomozás külhonban ⋅ 379 õrzõ hatóság. Az is teljesen érthetõ, hogy a volt rabok szenvedélyesek, számolnunk kell azonban az elfogultságukkal. Meglehet, nem tömeges a rossz bánásmód, csupán elszigetelt esetekrõl van szó. Amúgy, ha az újságíró által nyújtott összbenyomás az elõítéleteket szolgálja felvilágosítás helyett, akkor a mûsor egésze elmarasztalható. Tim Tate, a program producere azzal válaszol ezekre a kritikákra, hogy ha a rossz valóban rossz, értelmetlen statisztikai adatokkal mérni, az a fontos csupán, hogy a lényeg helytálló (Tate 1997). Grant McKee, aki a Yorkshire Televisionnél töltött idõben a „Laogai” ügyvezetõ producere volt, oda nyilatkozik, hogy manapság el sem lehetne készíteni egy ilyen mûsort. Néhány éve azonban az ITV sokat foglalkozott a külfölddel. Miért éppen Laogai-jal? Könnyû célpontokat kerestünk magunknak, amilyenek a nyugati érdekeltségû multik vagy a Kínához és Oroszországhoz hasonló zsarnokuralmak. A demokráciák hiányosságairól annyian szóltak már elõttünk, ideje volt valami más után nézni! Kína akkoriban különben is az érdeklõdés homlokterébe került. Széltében-hosszában vitatták, hogyan viszonyuljunk egy olyan országhoz, amely ennyire hadilábon áll az emberi jogokkal. (McKee 1999) McKee nem fogadja el, hogy a mûsor részt vállalt Kína módszeres démonizálásában: A kínaiak reakciója számottevõ bizonytalanságról árulkodik. Hiába vagyok angol, egy pillanatig sem haboznék, ha a világ elé kellene tárnom hazám mulasztásait. Azt akarják ezzel mondani, hogy a Harry Wu által kimondott igazságokat valami nemesebb egyensúly érdekében kellene a szõnyeg alá söpörnünk? Hát ezt sehogyan sem veszem be! Az emberi jogok egyetemes érvényûek. Nem volna szabad megmutatnunk, hogy embereket kínoznak halálra vagy köveznek meg Afrikában és Arábiában? Értem persze, hogy ha valaki arab vagy afrikai, és hazájában nincs nagy múltja az emberi jogoknak meg a sajtószabadságnak, meglehetõsen kellemetlen, miért éppen külhoniak feszegetik ezeket a hiányosságokat. Pedig nem arról van szó, hogy ráerõszakolnánk a világunkat másokra. Mindössze annyit mondunk: „Ide nézzenek, ez és ez folyik itt, tényleg nem akarnak tudni róla?” (McKee 1999)

380 ⋅ Hugo de Burgh A dokumentumfilm politikai környezete mindenesetre a nagyhatalmak között dúló kereskedelmi háború, Kína és az USA összekülönbözése világpolitikai kérdésekben, valamint félelem attól, hogy a sárga veszedelem egyszer még megkérdõjelezheti az USA világuralmi szerepét. A kínaiak szemében az Egyesült Államok fenyegetõ katonai nagyhatalom, mely mögött könyörtelen üzleti érdekek és felelõtlen politikusok állnak. Az USA érdekei ezzel szemben azt kívánják meg, hogy Kína kereskedelmileg és politikailag gyengének látsszon. Kína démonizálása eszerint politikai érdekeket is kiszolgál, amellett, hogy az emberi jogok meggyalázása tényleg gondot okoz az országban. Ilyen körülmények között az oknyomozó újságíró jól teszi, ha alaposan átgondolja, kinek az érdekeit szolgálja. Nyilván nem mond majd le leleplezéseirõl, de legalább legyen körültekintõ. A Channel 4 több kíméletlenül kritikus hangvételû mûsort is sugárzott Kína legérzékenyebb gondjairól: a népesedési programról, a nem honi állampolgárokkal való bánásmódról, az atomhatalmi tervekrõl, végül mindennek a hatásáról a tömegekre. Daid Lloyd, a csatorna hír- és háttérmûsorainak fõszerkesztõje, mikor Kínáról kérdezték, ezt mondta: „egy országot a hibái alapján kell megítélnünk” (Lloyd 1998). A következõ hasonlattal élt: Ha az ulsteri járás 5%-a ádáz katolikus-ellenes, a nyomukba kell erednünk, akkor is, ha 95% nem ilyen. Ez az 5% ugyanis életveszélyes károkat okozhat… Az oknyomozó újságírás – nagyon helyesen – mindig a legrosszabbat pécézi ki, amikor kiáll az emberi jogok és a politika átláthatósága mellett, amikor azért harcol, hogy az emberek kezükbe vehessék jövõjük irányítását… Úgy tetszik, magára vállalja egy néptribün szerepét. (Uo.) Kína mindenképpen „nagy sztori”, részben mert gazdasága fellendülõben van, részben a politikai rendszer viszonylagos elmaradottsága miatt. Ezt a hatalmas országot kétféleképpen lehet bemutatni a médiában: a való életet rögzítõ dokumentumsorozatban, amilyen a lírai hangvételû „Beyond the Clouds” (A felhõkön túl) és a „Shanghai Vice” (Sanghaji bûnök), egy város sokat dicsért portréja, vagy oknyomozó munkában. Lloyd tiltakozik az angolszász-központúság vádja ellen: „Nem a Marsról jöttünk, brit szemszögbõl tekintünk Kínára, és a brit közönséget tudósítjuk.” Arra a vádra, hogy a C4 részrehajló és hatásvadász képet festett az

Ne fogadj el édességet idegentõl! – oknyomozás külhonban ⋅ 381 országról, azt feleli, „olyan ember vagyok, akinek magasra kell tartania az oknyomozó újságírás fáklyáját”. Amúgy a csatorna nem csupán a tényfeltárás eszközeivel mutatta be az országot. Sugárzott mûsort a kínai operáról, a mai kínai filmrõl és az ország gazdasági sikereirõl. A Kínáról kialakított kép „hézagos, és semmiképpen nem következetes”. Ez részben a kínai kormány rovására írható, részben annak a kétkedésnek a számlájára, amellyel a brit mûsorszolgáltatók a nemzetközi mûsorok várható népszerûségét szemlélik.

Zárszó Más országokról tudósítani vagy körülményeiket feltárni nemes brit hagyomány. A már emlegetett háttérmûsorok mellett vannak kifejezetten külpolitikai programok. Ilyenek többek között a BBC Assignment (Feladat), a C4 Correspondent (Tudósítások), a BBC Foreign Correspondent (Külföldi tudósítások) címû programjai. A hazai elektronikus és írott média rendszerint valami felháborító körülményt szemel ki a bemutatott országban. Ezt teszik az olyan nagy nevû riporterek, mint John Pilger vagy Martin Gregory, akik a britek felelõsségét vizsgálják az adott kérdésben. Miként tekinthet egy angolszász zsurnaliszta egy idegen világra? Utazgathatunk a nagyvilágban, hogy bevetésre készen tartsuk társadalmi felelõsségünket. Jelenlegi érdeklõdésünk a szenvedés iránt minden bizonnyal nemes örökségbõl táplálkozik, gondoljunk a múlt rabszolgafelszabadító vagy nõjogi mozgalmaira. Ez a szemlélet azzal jár, hogy mindenkit testvérünknek érzünk, s azt valljuk, senki nem különálló sziget, hanem ugyanannak a világnak a lakója. Azonosulhatunk akár a 16. századi Latin-Amerika spanyol hittérítõinek vagy a 19. századi Kína protestáns misszionáriusainak a küldetéstudatával. Az ellentábor az etikai relativizmus érveire hivatkozik, amikor kijelenti, hogy az angolszászok más kulturális környezetben élnek, mint Afrika lakói, ezért az elvárásaik is mások. Nem ítélhetjük meg tehát az idegen kultúrákat. Csakhogy azok is ugyanezt vallják, akik meg szeretnék õrizni a fennálló helyzetet, mondjuk, Afrikában. Gyakorlatiasabban úgy is fogalmazhatunk, nincs jogunk a más szennyesében kutakodni, egyszerûen azért, mivel úgysem értjük, mirõl van szó. Csak nagyon kevés külföldi tudósító beszél nyelveket. Még kevesebben ismerik behatóan annak az országnak a kultúráját, amelyrõl beszámolnak, s ezt gyakran fel is róják nekik. Ilyen körülmények között

382 ⋅ Hugo de Burgh az újságíró aligha érthet meg egy másfajta berendezkedésû társadalmat. Nemritkán fel is adja a küzdelmet, s hagyja, hogy mások közvetítsenek helyette, vagy egyszerûen csak beismeri nézõpontja korlátait. Legrosszabb változatában a külföldi tudósítás nem egyéb egzotikus helyszínek felvillantásánál, ahol persze a nyomor az úr. Emögött az az üzenet lappang, hogy a riporter világa magasabb rendû. Ez esetben nem csupán arról van szó, hogy a tudósító nem ismeri az idegen kultúrát, de arról is, hogy szakmai stílusa idegen a vendéglátó ország lakói számára, akik azután rendre elnémulnak. A riport így aligha felel meg a hazai hasonló munkákkal szemben felállított szigorú szakmai követelményeknek. A fenti gondok részben kikerülhetõk az újságírók felvilágosításával, s azzal, hogy érzékennyé tesszük õket idegen kultúrákkal szemben. Ez utóbbi azonban ellentmond az angolszász újságírás értékrendjének. Ezt példázza Randall fenti megnyilatkozása is. John Pilger (1999) így válaszol bírálóinak: Sok igazság van abban, amit állítanak. A nyugati média valójában az imperializmus új formája, amely kizárólag nyugati érdekek fényében tekint idegen országokra. Az éberebb kritikusok ugyanakkor felfedezik majd, hogy a nemzeti érzeményeket el kell választaniuk az információhoz való jogtól, függetlenül attól, honnan is származik ez. Tudnunk kell, hogy mind a kínaiak, mind a nyugatiak saját kultúrájuk képviselõiként lépnek fel. A nyugati újságírónak egyébként sincs joga ahhoz, hogy idegenben vizsgálódjon. Ami a démonizáció vádját illeti, tipikus ebbõl a szempontból Oroszország jelenlegi média-képe. Látjuk a borzalmakat, csupán nem értjük az okaikat. Aki tehát nem helyezi az általa feltárt tényeket a megfelelõ összefüggések közé, hogy megvilágítsa azokat, nagy az esélye, hogy a végén a démonizáció csapdájába esik. A „Laogai” ezért több kérdést is felvet az angolszász szempontú külhoni tudósítás számára. Jegyzetek 1

A világ legnagyobb hírügynöksége valószínûleg a Xinhua (Új-Kína), bár hatása a Kínán kívüli médiára vélhetõleg elhanyagolható. 2 A szerzõk két utat látnak ennek elkerülésére. Sajnos, az egyik, a kulturális tanulmányok folytatása megint csak angolszász szemléletben fogant, s ennyiben szintén az angolszász kulturális imperializmus megnyilvánulása. A másik a

Ne fogadj el édességet idegentõl! – oknyomozás külhonban ⋅ 383 multikulturalizmus sokszínû normarendszerének meghonosítása Nagy-Britanniában, Kanadában, az Egyesült Államokban és Ausztráliában. Ez azonban megint csak az angolszász többség pozícióit erõsíti. 3 Mindkét kínai mítosz vitatható. Kínát inkább sajátmaga, mint az angol imperializmus áldozatának tekinthetjük, ahogyan azt a Kommunista Párt fel szerette volna tüntetni. Sok kínai ennek ellenére megmentõjének látja a pártot. A britek múltba nézése nem kevésbé gyanús. Miközben a brit média bírálja a mai Kínát társadalmi berendezkedéséért, a kínai védekezõ álláspontot foglal el, talán mert felmérte, hogy egy angolszász erkölcsû világban nemigen lehet hitele. 4 A korai brit gyarmatbirodalomban másodrendû állampolgárként tekintettek a színesekre. Conrad híres kongói regénye, A sötétség mélyén, szintén errõl szól. Ennek ellenére elképzelhetõ, hogy a 20. század brit gyarmati tisztviselõi jobban megérezték az emberi jogok hiányát, mint a brutális Kurtz sorstársai. Ezzel magyarázhatók azok az erõfeszítések, amelyeket alattvalóik helyzetének jobbításáért tettek, kivált akkor, amikor ezzel a gyarmattartók érdekei ellen dolgoztak. Ilyen volt a szodómia vagy a Nyugat-Afrikában dívó klitorális körülmetélés ellen vívott küzdelem. 5 Li Xiguang–Li Kang (1997): Kína démonizációjának háttere (kínai nyelven). Peking: Zhhongguo Shehui Kexue CBS. 6 Wu életének részleteit csupán tõle magától tudjuk, más források nem erõsítették meg ezeket. Ezzel nem akarom elvenni a hitelét, csupán felhívom a figyelmet erre a körülményre. 7 Wu ekkor amerikai állampolgár volt, s csak a film leforgatásáért tért vissza Kínába, amivel bizonyára magára vonta a hatóságok haragját. 8 A First Tuesday 1983-tól 1993-ig az ITV élenjáró dokumentumsorozata volt, amely havonta került adásba, s amely magas szintû epizódjaival számos nemzetközi díjat nyert. A legtöbbet – 12,5 millió dollárt – a „Katie and Eilish”, valamint a „Siamese Twins” (Sziámi ikrek, 1992 augusztusa) söpört be. A legnagyobb vitát a „Windscale: the Nuclear Laundry” (Szélerõsségi mutató: a nukleáris mosoda) váltotta ki (1983 novembere). A sorozat egy évtizedes fennállása során két szerkesztõ bábáskodott a mûsorok felett: John Willis és Grant McKee. Chris Briar, az ITV hírmûsorainak szerkesztõje személyes közlése Hugo de Burgh-nek 1999 november 4-én.

Bibliográfia Allan, S. (1997): News and the public sphere: towards a history of news objectivity. In: M. Bromley, T. O’Malley (1997): A Journalism Reader. London: Routledge. Boyd-Barrett, O. (1997): Global news wholesalers as agents of globlisation. In: A. Sreberny–Mohammedi (szerk.): Media in Global Context. London: Edward Arnold.

384 ⋅ Hugo de Burgh Cao, Q. (1998): Discourse, ideology and power: a comparative study of the reporting of the handover of Hong Kong in the British and Chinese printed media. A IAMCR 21. glasgowi tanácskozásán elhangzott elõadás. Christiansen, F.–Rai, S. (1993): Theories and Concept: shifting views of China. Coventry: University of Warvick PAIS dolgozat 117. Evans, H. (1997): Prometheus unbound. Iain Walker emlékbeszéd, Green College, Oxford, május. Galtung, J.-Ruge, M. (1965): The structure of foreign news. In: Tunstall (1970): Media Sociology. London: Constable. Golding, P. (1977): Media professionalism in the third world: the transfer of an ideology. In: J. Curran, M. Gurevitch, J. Woollacott (eds.): Mass Communication and Society. London: Edward Arnold. Gray, J. (1995): Enlightment’s Wake. Ondon: Routledge:140. Hall, S. (1997): The spectacle of the „Other”. In: S. Hall (ed.): Representation: Cultural Representations and Signifying Practices. London: Sage. Harrison, P. (1996): News Out of Africa. London: Shipman. Hume, M. (1999): The war against the Serbs is about projecting a self-image of the ethical new Britain bestriding the world. It is a crusade. Times, 1999. április 15. Jandt, F. E. (1995). Culture’s influence on knowledge. In: Intercultural Communication. Thousand Oaks: Sage: 9. fejezet. Keeble, R. (1997): Secret State, Silent Press. Luton: John Libbey. Leapman, M. (1992): Treacherous Estate. London: Hodder. Lloyd, D. (1998): Interjú Hugo de Burgh-gel, Nottingham Trent University, 1998. február 19. McKee, G. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel,1999. május 17. Pilger, J. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. június 29. Randall, D. (1996): The Universal Journalist. London: Pluto. Said, E. (1995): Orientalism: Western Conceptions of the Orient. London: Penguin. Sandford, J. (ed.) (1990): Gunther Walraff: der Auchmacher. Manchester University Press. Shoemaker, P. (1996): Influences on content from outside media organizations. In: P. Shoemaker: Mediating the Message. White Plains: Longman. Smith, A. (1980): The Geopolitics of Information: How Western Culture Dominates the World. London: Faber and Faber. Tate, T. (1997): The making of Laogai. Elõadás a Nottingham Trent University oknyomozó újságíró szakos diákjainak, 1997. november 6. Tomlinson, J. (ed.): Cultural Imperialism. London: Pinter. Tomlinson, J. (ed.): Internationalism, globalization and cultural imperialism. In: K. Thompson (ed.): Media and Cultural Regulation. London: Sage/Open University Press: 117–62 (3. fejezet).

Ne fogadj el édességet idegentõl! – oknyomozás külhonban ⋅ 385 Tracey, M. (1985): The poisoned chalice? International television and the idea of dominance. Daedalus, 114 (4):17–56. Wu, H. (1997): Troublemaker. London: Village. Yorkshire TV (1993): Laogai: The Chinese Gulag (rendezõ Tim Tate, riporter Harry Wu). Leeds: Yorkshire TV. Zhang Longxi (1988): The myth of the Other: China in the eyes of the West. Critical Inquiry, 15 (õsz). Zhang, Longxi (1992): Western theory and Chinese reality. Chritical Inquiry, 19 (õsz).

További ajánlott olvasmányok Gray, J. (1995): Enlightment’s Wake. London: Routledge. Hall, S. (1997): The spectacle of the „Other”. In: S. Hall (ed.): Respresentation: Cultural Representations and Signifying Practices. London: Sage. Tomlinson, J. (1991): Cultural Imperialism. London: Pinter.

Végszó

Példák ezrei szólnak a csalások leleplezéseirõl; a hulladékanyagokról; a veszélyes termékekrõl és a környezetszennyezésrõl; a nukleáris kísérletek napvilágra kerülésének állampolgárokra gyakorolt hatásáról; a véradó állomásokon uralkodó káoszról, amely azzal a veszéllyel fenyeget, hogy AIDS-fertõzött vért kap egy beteg; a 141 atomerõmû számtalan bejelentetlen meghibásodásáról; az autógumik halálos defektjeirõl vagy éppen a hazai másként gondolkodók lefigyelésérõl. (Evans 1997) Harold Evans fenti szavai az Amerikai Egyesült Államokat jellemzik. Sok brit zsurnaliszta irigyli az USA-t, mert azt képzeli, hazájában hiányos a helyi és országos hatóságok ellenõrzése, a nagyvállalatok meg összebeszélnek, hogy magasan tartsák az árakat. A politikusok ugyancsak az üzletemberek markában vannak. Mindez kihat gazdaságunkra és külügyi kapcsolatainkra, nem szólva arról, hány és hány embert ölünk meg a parlament jóváhagyása nélkül. John Pilger vietnami haditudósító epésen beszél arról, hogyan tudósított a külpolitikáról a brit média az 1990es években: Az oknyomozó újságírók azok, akik hegyeket képesek elmozdítani, a látszat mögé néznek, soha nem fogadják el a hivatalos álláspontot, vagy (Claud Cockburn szavaival) addig semmit nem hisznek el, amíg hivatalosan meg nem cáfolják. A „Pentagon Papers” és a „My Lai Massacre” sztorik a világ elé tárták az USA háborús gépezetét, miközben arra is rámutattak, miként manipulálták egyesek az egész rendszert, hogy saját érdekükben zavart keltsenek. Amennyiben a koszovói bombázásokra az 1960-as években kerül sor, az újságírók

Végszó ⋅ 387 okvetlenül firtatni kezdik, mi idézte ezt elõ egyáltalán, és kinek az érdekeit szolgálta. Napjaink brit sajtóját lealacsonyítja az a nevetséges harci lárma és bombasztikus hazafiasság, amelyet tanúsít. (Pilger 1999) Ha hihetünk Pilgernek, sok oka lehet az effajta lealacsonyodásnak, egyikrõl-másikról e kötet lapjain is szóltunk. Az egyik tagadhatatlanul a brit zsurnaliszták csekély szakmai öntudata. Többféle módon lehet orvosolni egy ilyen helyzetet, például a szakmai színvonal emelésével és a képzés jobbításával vagy épp az újságírók jogainak tisztázásával. Ha elvárják tõlük, hogy a dolgok mélyére ássanak, az oknyomozó újságíróknak jogot kell adni minderre, és biztosítani számukra, hogy hozzáférjenek a forrásokhoz. A szólásszabadság nem sokat ér a kutatás szabadsága nélkül. Ezért tartja sok szakmabeli fontosnak az információhoz való jog hathatós kimondását, ami korlátozná a hatóságok által eltitkolt adatok mennyiségét, miközben jogokat adna a sajtó kezébe. Annak a félelemnek a kiküszöbölésére, hogy netán e jogokat a média alantas célokra használja fel, például kukkolásra és a célszemélyek megalázására, a lakosság – amely nem igazán méltányolja a sajtó tényfeltáró szenvedélyét – védelmére is meg kellene hozni a magánélet sérthetetlenségérõl rendelkezõ jogszabályokat. Harold Evans minden bizonnyal a többségi véleményt képviseli a brit sajtóban, amikor kijelenti, hogy az információhoz való jog elõnyei messze túlszárnyalják a gondokat, amelyeket magával hoz. A kötet elején felvetettük, hogy az oknyomozó újságírás voltaképpen a törvények nyersvázlata. Ezen azt értettük, hogy a tényfeltáró újságírás rávilágít a rendszer ama hiányosságaira, amelyeket pótolnunk kell. Az ezt követõ fejezetek példái elõsorolták, miféle kísérletek történtek erre a közelmúltban a brit jogrendben. Ebben a megvilágításban bízvást kijelenthetjük, hogy az oknyomozás nem ellenfele a társadalom rendjének, ahogy azt egyik-másik politikus és közhivatalnok elõszeretettel hangoztatja, hanem éppenséggel annak legfõbb õre. Nem hûtlen tehát hazája intézményeihez, s legalább olyan hûséges, mint átmeneti felügyelõi. Ahogy az állam egyre jobban behatolt a magánéletbe, az oknyomozó újságírás hatókörzete is kiszélesedett. Napjainkban már a nagyvállalatok is éjt-nappallá téve rombolják környezetünket, miközben belenyúlnak a zsebünkbe, s beszennyezik táplálékunkat és gondolatainkat. Soha nem volt tehát nagyobb szükség az oknyomozó újságírója mint az igazság

388 ⋅ Hugo de Burgh rettenhetetlen bajnokára. Aminthogy a dolga sem volt soha ennyire nehéz, mint napjainkban, mikor a közintézmények valósággal hadat viselnek annak érdekében, hogy az õ nézõpontjuk kerüljön a nyilvánosság elé. Mindenekelõtt valószínûleg az államot kell gyanúba fogni, bárha magáncégek szállították a halálos gázt Hitler haláltáboraiba, és ugyanõk gondoskodtak a bombákról, amelyek 1969–70-ben kioltották a kambodzsai parasztok nyomorúságos életét. Ekkora gonoszságra eddig csak az állam volt képes, mostanra azonban ez is megváltozott. A mai állam sokkal gyengébbnek tûnik. Az állampolgárok sem hisznek többé uraiknak, taláros bíráknak, honatyáknak és honanyáknak. Azt kívánják, hogy tisztázzák magukat, ismerjék el tévedéseiket, s bizonyítsák be, hogy valóban a nép érdekeit szolgálják. Intézményeink egytõl egyig a windsori kastély sorsára jutottak: amelybe beengedték a fényt, s a titok megszûnt titok lenni. Ebben a helyzetben az oknyomozó újságíró a népakarat kifejezõje, aki a köz nevében gyakorolja a tudáshoz, vizsgálódáshoz és bírálathoz való jogot. Ezért bár meglehetõs borúlátás uralkodik a tényfeltáró újságírók soraiban, akik sokasodni látják ellenfeleik táborát, s fogyatkozni erõfeszítéseik eredményét, ha összevetjük a mai helyzetet az egy évszázaddal korábbival, belátjuk, hogy túlzott az aggodalmunk. Mostanra a nyilvánosság széles rétegei elfogadták az oknyomozó újságírás létjogosultságát. Újfajta segédeszközök jelennek meg a színen, miközben az információ is egyre könnyebben hozzáférhetõ és ellenõrizhetõ. Ki tudja, nem lehetetlen, hogy az oknyomozó újságírás csak a jövõben lendül fel igazán.

Bibliográfia Evans, H. (1997): Prometheus unbound. Iain walker emlékbeszéd, Green College, Oxford, május. Pilger, J. (1999): Interjú Hugo de Burgh-gel, 1999. június 29.

Név- és tárgymutató

A a 19. század 40, 46, 47, 52, 53, 61, 62, 64, 91, 92, 143, 153, 268, 329, 359, 381 a médiában 21, 33, 68, 122, 131, 313, 380 a sajtó kommercializálódása 144 A. Belsey 222 adócsalások 258 adósságbehajtók 260, 261, 262, 264 AIDS 291, 300, 386 Aitken 79, 80, 85, 87, 88, 111, 174, 194, 207 Alan Rusbridger 7, 27, 31, 170 Alfred Harmsworth 58 alkalmazások 232, 234 All Our Futures 291 általánosíthatóság 299, 301, 302 An Age Apart 27, 37 Anderson 332, 333, 350, 351 Andrew Neil 90, 354, 356, 365 Andrews 41, 65, 90, 113 angol jog 164, 165, 166, 167, 168, 169, 172, 174, 177, 178, 179, 181, 185, 186, 187, 189, 190, 191, 192, 193, 219, 307, 322, 358 angolszász újságírás 101, 382 Animal Liberation Front 290 Anthony Caldori 179 Anthony Sampson 242, 256 árak rögzítése 257 Arisztotelész 207 Arthur Scargill 32, 338, 354

Asil Nadir 259 atomipar 124 Auberon Waugh 69, 105 B Bailey 75, 86 banalitás 332 BBC 5, 6, 7, 8, 14, 20, 22, 24, 25, 38, 69, 72, 75, 76, 77, 82, 83, 84, 86, 89, 96, 97, 98, 101, 102, 103, 105, 114, 117, 119, 127, 128, 148, 193, 205, 217, 222, 226, 251, 252, 253, 258, 266, 280, 290, 294, 298, 302, 303, 304, 306, 309, 310, 311, 312, 314, 315, 317, 318, 322, 325, 326, 327, 330, 335, 338, 371, 374, 381 BBC Here and Now 77 Beam and Da Silva 77, 80 Beatrice Webb 153 becsületsértés 193 befektetési csalások 258 befolyás 278, 297, 333, 338, 363 Behrens 21, 37 belsõ házirend 326 Bernard Cohen 226 Bernard Ingham 23 Bethell 318, 320, 321, 323, 324, 330 Big Story 36, 97, 99 Bill Gates 226 Bill Goodwin 185

390 ⋅ Hugo de Burgh Bill Thompson 233 birminghami hatok 70, 306, 309, 328 birtokháborítás 98, 187, 196, 210 bizonyítékok 31, 44, 89, 174, 183, 206, 214, 218, 219, 221, 254, 261, 263, 265, 281, 285, 291, 297, 301, 302, 306, 307, 310, 315, 316, 318, 322, 329, 339, 363, 371 Bob Satchwell 9, 271 Bobby Robson 73 bölcsõhalál 99, 337, 338 böngészõprogramok 228 Bourdieu 63, 65, 114 Box Productions 184 Brian Walden 105, 196 Britain’s Nuclear Nightmare 74, 86 British Petroleum 80 Broadcasting 8 Broadcasting in Britain 37, 65, 67, 114, 138, 140, 246 Brundson 63, 65 BSC 98, 99, 100 bulvársajtó 17, 32, 60, 63, 68, 73, 134, 144, 156, 175 C C4 Cutting Edge 77 C4 Dispatches 338 C4 Undercover Britain 77 Cao 64, 65, 373, 384 Carl Bridgwater pere 307 Carlton Communications 203, 335 CCRC 313 Center for Public Integrity (CPI) 110 Central Broadcasting 335 Chalaby 61, 62, 63, 64, 65, 96, 101, 114 Chambers 7, 8, 16, 17, 118, 141, 371 Channel Four 303 Charles Dickens 51, 66 Charles Stuart 63 Chepesiuk 21, 37

Chris Mullin 277, 306 Chris Patten 126, 127, 245 CLEAR 358 Clinton–Lewinsky botrány 239 Clive Edwards 9, 25 Clive Ponting 74 Colin Wallace 34, 38, 75 Continuity IRA 98 Cook Report 6 Cooking the Books 300, 303 Corby 281, 282 csalás 174, 204, 205, 206, 215, 258, 273 csali 18, 32, 33, 60, 347 csekk-könyves újságírás 212, 213, 214 Curran 15, 37, 60, 61, 65, 67, 86, 95, 114, 115, 122, 138, 139, 161, 225, 247, 350, 384 D Daddy’s Girl 202 Daily Mail 61, 67, 133, 293, 295, 302, 303, 304 Daily Mirror 34, 72, 85, 183, 214, 223, 337, 355 Dallas Smythe 225 Daniel Defoe 43 Danny Rosenbaum 230, 242 Darius Guppy 215 David Heggie 9, 254 David Leigh 9, 22, 80, 111 David Leppard 9 David Lloyd 9, 27, 154, 158, 289, 290, 302 David Northmore 9, 14, 37 David Plowright 70 David Randall 369 David Ross 9, 254 Davis 256, 266 Dawn Alford 183 DC-10 72, 257 Death in the Playground 317 Dél-Afrika 340, 344

Név- és tárgymutató ⋅ 391 demokrácia 27, 36, 45, 53, 106, 107, 118, 122, 132, 136, 137, 166, 168, 186, 192, 244, 275, 371, 373 demokratikus kommunikáció 157, 158 Derbyshire 173, 279 dereguláció 134, 136, 147, 158 Desmond, R. 65, 114, 366 Diana hercegnõ 103, 187, 196, 355 Dispatches 6, 7, 19, 22, 23, 24, 27, 28, 36, 37, 76, 81, 86, 94, 97, 98, 99, 154, 184, 289, 290, 291, 292, 293, 294, 295, 297, 300, 303, 304, 305, 338 Distillers 71, 72, 181 Doig, A. 86, 114 dokumentummûsorok 221, 242 Doncaster 287 Dorothy Byrne 7, 9, 22, 36, 99, 290 Duncan Campbell 76, 246 Dunkley, C. 114 E Ed Glinert 9, 271 Ed Herman 124 Ed Murrow 109 Eddy, P. 38, 86, 266, 367 Edward Said 371, 376 egészségügy 94, 269, 280, 291, 297, 300 Egyesült Államok 14, 15, 119, 124, 129, 155, 167, 172, 178, 186, 204, 216, 226, 231, 233, 257, 294, 311, 358, 372, 383 elektronikus sajtó 119, 121, 124, 134, 136, 152, 158, 160, 164, 169 elemzõ újságírás 25 ellenõrzés 91, 180, 202, 222, 227, 271. 386 e-mail 231, 232, 233, 235, 243 emberi jogok 43, 80, 125, 141, 142, 149, 150, 151, 152, 157, 167, 185, 373, 374, 379, 380, 383 emberjogi törvény 99, 167

Emile Zola 51 erkölcs 7, 16, 18, 56, 57, 102, 119, 153, 203, 204, 205, 214, 216, 218, 251, 287, 342, 375 erkölcsi érzék 36 értéke 118, 262, 263 ellenzékiség 22 hírek 147 korrupció 216 leleplezés 32 média 123, 126, 147, 160, 163, 170, 213 üzlet 53 Észak-Írország 184, 192 etika 164, 169, 177, 202, 207, 222 etikai imperializmus 374 Ettema, J. 38, 39 Európa Tanács emberjogi egyezménye 168, 177 Every Child in Britain 291, 292 Express 18, 59, 196, 223, 338 F Face the Facts 253 falklandi válság 74, 150 Farming Today 253 felelõsség 24, 91, 265 fellendülés 77, 109 Fergal Keane 105 File on Four 7, 19, 26, 72, 251, 253, 254, 259, 260, 266 Food Programme 128, 253 fordított piramis 54 Fox, F. 115 Frank Beck 19, 282, 283, 288 Frank Bough 73 Franklin, B. 65, 87, 115, 138, 140, 160, 266, 267, 367 Fred és Rosemary West 213 Front Page 21 ftp 227, 235, 246

392 ⋅ Hugo de Burgh G Galtung 372 Galtung, J. 384 Gary Jones 9, 74 Gearty, C. A. 86, 114 Geoffrey Knights 179 Glasser, T. L. 38, 39 Glenn Alison 81 globalizáció 17, 147, 158 Goodwin 76, 87, 97, 115, 185, 196 Granada Television 70, 87, 128, 170, 174, 197 Grant KcKee 20 Greenpeace 228, 335 Greer 78, 79 Guardian 27, 32, 38 Guardian 47, 64, 65, 78, 79, 80, 82, 85, 88, 94, 97, 121, 128, 145, 171, 174, 193, 194, 195, 196, 197, 203, 207, 226, 233, 246, 317, 330, 352, 356, 372 Guinness 259 GUMG 131 gyermekbántalmazás 19, 208, 286 gyermekfelügyelet 293, 294, 295, 296, 297, 298 H H. G. Wells 52, 66 háborús bûntett 24 Hall, T. 115 hamisítás 220 Hansard 46, 304 Harold Evans 71, 85, 181, 353, 386, 387 Harper Collins 38, 86, 115, 126, 127 Harry Wu 20, 142, 376, 379, 385 Hartley, J. 65, 66, 67 hasznos honlapok 200, 228, 229 háttérmûsorok 23, 37, 77, 295, 381 Heinrich Böll 21

Hello! 215, 222 helyi média 268, 278, 287 Hezbollah 150, 151 hírcsoportok 227, 232, 234, 235, 243 hirdetés 47, 83, 95, 125, 135 hírek 14, 24, 26, 28, 29, 30, 41, 43, 44, 54, 55, 61, 62, 64, 125, 126, 127, 129, 130, 131, 132, 133, 134, 148, 149, 157, 158, 201, 281, 286, 318, 335, 371, 373 hírérték 24 hírforrások 32, 55, 129, 130, 137, 148, 149, 151, 185, 188, 216, 218, 313, 332, 334 hírnév védelme 168, 169 hírügynökségek 53, 54, 130, 148, 149, 157, 370 hivatali titkok 18, 191, 192 Holding the Baby 293, 296, 297, 302, 303, 304 Holly Stocking 112 Hongkong 64, 126, 245, 373, 378 Hume 102, 103, 104, 115, 373, 384 I I. F. Stone 110, 115 Ian McBride 171 ICIJ 111 Ida Tarbell 15 ideológiai tényezõk 118, 130 igazság 7, 13, 20, 21, 26, 27, 30, 31, 34, 35, 36, 40, 43, 44, 46, 64, 104, 105, 127, 166, 170, 174, 202, 206, 217, 306, 308, 309, 327, 340, 360, 363, 375, 382, 387 igazságszolgáltatás 7, 17, 34, 72, 80, 165, 166, 172, 177, 178, 179, 180, 181, 182, 183, 184, 185, 186, 187, 190, 191, 195, 196, 199, 201, 213, 218, 231, 306, 307, 308, 312, 316 Independent 70, 126, 127, 196, 252, 335, 350

Név- és tárgymutató ⋅ 393 Independent Local Radio 252 információ 24, 49, 50, 90, 91, 104, 124, 128, 129, 134, 136, 137, 141, 145, 146, 147, 164, 184, 185, 187, 190, 191, 215, 218, 220, 224, 231, 238, 239, 359, 371, 388 információhoz való jog 17, 164, 387 információs túlterheltség 238 informátorok 32, 185, 189, 202, 215, 216, 218, 224 infotainment 156, 157 Insight 7, 20, 27, 68, 72, 85, 106, 206, 256, 258, 259, 267, 352, 353, 354, 355, 356, 364, 366, 367 Insolvency Practitioners 26, 266 Inspecting the Inspectors 25, 81, 86, 292, 293, 303 International Consortium of Investigative 111 Internet 7, 87, 100, 111, 142, 145, 146, 158, 162, 176, 183, 184, 186, 191, 197, 200, 224, 226, 227, 228, 229, 230, 231, 232, 235, 240, 242, 243, 244, 247 iraki fegyverszállítási botrány 20, 27 ITC 98, 99, 205, 297 ITV 77, 80, 81, 96, 97, 205, 290, 294, 335, 377, 379, 383 ITV Disguises 77 Izrael 150, 151, 354, 364 J J. Curran 65, 115, 138, 139, 140, 161, 247, 384 James Cutler 74 Jaspar Becker 82 Jessica Mitford 104 jog 17, 83, 120, 166, 167, 168, 172, 173, 176, 190, 192, 193, 260, 328 jogi eljárások 180, 195 John Gray 375 John Grisham 21

John Milton 43 John Pilger 9, 25, 35, 81, 86, 381, 382, 386 John Stalker 75 John Willis 20, 383 Jonathan Calvert 22, 27, 31, 33 Jonathan Swift 43 Jürgen Habermas 53, 61, 141, 244 justizmord 307, 308, 309, 313, 314, 315 K Katherina Blum elveszett tisztessége 21 Kay Bishop 81 Kedourie, E. 38 Ken és Barbie 129 kereskedelmi rádiózás 253 Kína 90, 142, 245, 371, 372, 376, 377, 378, 379, 380, 381, 382, 383 Kinsey 300, 303, 304 királyi család 70, 73, 79, 174 konzervatív párt 34, 73, 277, 353 kormányzat 34, 35, 41, 69, 107, 132, 189, 201, 222, 238, 252, 269, 270, 274, 275, 281 környezetvédelem 80, 147, 157, 332, 333 korrupció 19, 23, 33, 45, 49, 69, 78, 79, 80, 84, 111, 113, 143, 174, 201, 204, 206, 207, 208, 216, 251, 253, 255, 256, 257, 269, 272, 273, 274, 275, 277, 281, 282, 287, 294 Koszovó 28, 95 kozákok 318, 320, 321, 324, 328, 329, 330 közélet 14, 17, 47, 62, 63, 71, 79, 85, 92, 93, 94, 109, 116, 119, 128, 136, 141, 142, 143, 144, 145, 146, 147, 152, 153, 211, 269, 272, 289, 298, 352, 356, 359 közérdek 27, 33, 55, 78, 119, 121, 136, 146, 150, 158, 172, 206, 208, 209

394 ⋅ Hugo de Burgh közigazgatás 91, 92, 94, 135, 256, 268, 360 közszereplõk 172, 173, 174, 187, 211, 357 közszolgálatiság 19, 144, 313 közvélemény 44, 61, 70, 90, 91, 104, 174, 178, 181, 187, 211, 244, 252, 260, 279, 292, 295, 303, 318, 328, 333, 356, 357, 358, 359, 361 krími háború 49, 50, 53, 92 kultúra 8, 31, 34, 129, 130, 131, 132, 133, 143, 157, 374 kulturális imperializmus 371, 382 kultúrkritikai iskola 134 Kurtz, H. 222 L Langer, J. 38 Laogai 142, 351, 376, 377, 379, 382, 384, 385 Laogai a Yorkshire Television 142 leleplezések 27, 128, 272 Len Gould 183 levelezõlisták 227, 232, 234, 235, 242 Libanon 151 Linklater, M. 367 Living in Fear 80 lobbizás 78, 358 Lord Aldington 322, 325, 327 Lord Denning 71, 312 Lord Reith 251 Lord Sainsbury 356 Louise Woodward 178, 213 Ludovic Kennedy 307, 317 M magánélet sérthetetlensége 100, 208 magánélet védelme 165, 186, 199 Making a Killing 338 Making a Killing 339, 350

manipuláció 209, 239, 286, 355 Margaret Mead 299, 304 Mark and Spencer 193 Martha Gelhorn 35 Martin Bell 9, 16, 21, 101, 105 Martin Gregory 81, 381 Mary Bell 215 másodlagos eseménymeghatározók 133 Matt Drudge 226 Matt Ridley 334 Matthew Parris 9 Maud Pember Reeves 153 Max Hastings 24 Mazher Mahmoud 74 McManus, J. H. 66 McQuail, D. 39, 66, 139, 140, 161 média 7, 8, 9, 14, 15, 16, 17, 22, 33, 38, 53, 58, 63, 64, 73, 74, 76, 81, 86, 87, 90, 91, 95, 97, 106, 107, 115, 118, 119, 121, 122, 123, 125, 132, 144, 148, 150, 156, 157, 158, 164, 165, 171, 174, 176, 178, 179, 180, 211, 225, 226, 239, 240, 242, 243, 245, 252, 300, 303, 311, 332, 333, 357, 358 médiatörvény 97 médiatulajdonlás 126, 129, 164 méltányos eljárás 177, 178, 181 mentesség 170 Michael Foot 32, 202 Michael Gillard 22, 69, 80 Michelle Taylor 213 minõségi sajtó 349 módszertan 298, 300, 301 Mohamed al Fayed 78 monklandsi önkormányzat 274 Monsanto 128 Mordecháj Vanunu 355 Morley, D. 65, 161 Mother Russia’s Children 289 motiváció 190, 201 Mowry, G. 116

Név- és tárgymutató ⋅ 395 Munkáspárt 89, 154, 274, 281, 282, 286, 287, 288, 291, 355, 356 Murder or Mystery 313 Murdoch 15, 20, 59, 86, 123, 126, 127, 128, 134, 148, 245, 258, 353, 370 Murdock, G. 138, 139 My Country Right or Wrong 75 N nagyvállalat 7, 125 National Car Parks 355 National Trust 335, 350 Neil Hamilton 79, 194 Neil Reisner 237 Németország 369 Nemzetközi Kereskedelmi és Hitelbank 80, 259, 272 névtelenség 158, 177, 179, 180, 216, 217, 218 New York Times kontra Sullivan 172 News International 241, 367 News of the World 68, 73, 84, 85, 86, 88, 123, 179, 182, 193, 223 Newspapers 173, 182, 183, 195, 196, 197, 242, 247, 288, 367 NFER 298, 299 Nicholas Garnham 225 Nichols, F. 116 Nick Clarke 7, 9, 90 Nick Fielding 259 Nigel Hawthorne 211 Nigel Pickover 242 Noam Chomsky 124 nõi témák 155 nõk 8, 17, 107, 131, 142, 145, 152, 153, 154, 332 Norman Lamont 73 Nottingham városi tanácsa 23 Nyikolaj Tolsztoj 24, 318 nyilvánosság 6, 17, 20, 21, 27, 30, 32, 44, 53, 72, 73, 84, 85, 90, 106, 110, 122,

128, 130, 131, 134, 141, 142, 143, 144, 146, 151, 152, 153, 158, 171, 178, 180, 182, 202, 211, 226, 240, 244, 261, 268, 269, 270, 278, 279, 291, 354, 358, 366, 388 O O. Boyd-Barrett 137, 159, 162, 247 O. J. Simpson 178, 213 objektív valóság 369, 370 Öböl-háború 361, 364, 372, 373 Obscene Telephone Call 289 Observer 27, 80, 85, 87, 233 Ofsted 292 oknyomozó újságírás 7, 11, 13, 14, 15, 16, 17, 18, 20, 21, 22, 23, 24, 25, 26, 27, 31, 32, 33, 34, 35, 36, 37, 40, 45, 52, 57, 64, 68, 69, 73, 77, 82, 84, 89, 92, 93, 95, 96, 107, 108, 109, 110, 112, 113, 118, 119, 120, 121, 124, 128, 129, 130, 135, 136, 137, 141, 142, 143, 144, 146, 147, 149, 152, 153, 156, 157, 158, 159, 161, 164, 166, 168, 171, 176, 183, 185, 186, 189, 190, 191, 192, 201, 202, 203, 204, 205, 206, 207, 214, 216, 219, 221, 222, 227, 235, 245, 249, 253, 255, 258, 265, 270, 275, 277, 278, 290, 293, 298, 308, 337, 338, 349, 352, 353, 354, 356, 357, 366, 380, 381, 387, 388 Oknyomozó Újságírók és Szerkesztõk 245 oktatás 270, 291, 292, 297 Oliner, S. 66, 116 Oliver North 233 ólommentes benzin 333, 358 önkormányzat 19, 23, 94, 189, 191, 208, 236, 268, 269, 270, 271, 272, 273, 274, 275, 276, 277, 278, 279, 280, 281, 282, 287 Oskar Scheiben 82 Out of Order 80

396 ⋅ Hugo de Burgh P

R

Pall Mall Gazette 56, 57 Panorama 25, 78, 82, 83, 84, 85, 86, 88, 117, 193, 217, 258, 266, 290, 293, 298 pártatlanság 120 Patten-ügy 126 Paul Esslemont 314 Paul Foot 15, 39, 69, 71, 75, 104, 116, 307 Paul Jackson 78 pedofilok 74, 81 Pelikán ügyirat 21 Peter Earle 68 Peter Golding 9, 225 Peter Hill 9, 16, 309, 316 Peter Jay 34 Peter Wright 76 peterloo-i vérengzés 48, 50 Philip Meyer 224, 238 Phillip Knightley 36, 96 piacorientált újságírás 126, 156 politikai gazdaságtani megközelítés 16, 122, 123, 124, 126, 132, 134, 225 politikusok 24, 48, 73, 75, 76, 82, 91, 106, 107, 120, 125, 174, 211, 216, 284, 287, 297, 300, 308, 357, 359, 360, 372, 378, 380, 386 Polly Peck 259, 355 Postman, N. 66 Poulson-ügyet 69, 70 Press Gazette 174, 175, 194 Private Eye 69, 71, 85, 88, 194, 271, 287 Private Investigations 77 profi adatszolgáltatók 227, 236, 241 Profumo 68, 352, 357 propaganda 17, 119, 124, 125, 126, 372 propaganda-modell 126 Public Eye 77, 81

Rachman 352 rádió 8, 19, 40, 54, 72, 75, 76, 100, 119, 143, 144, 229, 243, 251, 252, 253, 259, 261, 265, 269, 280, 285, 287 rágalmazási perek 168, 171, 172, 176, 184, 319 Raising Hell 21, 37 Ray Fitzwalter 9, 70, 71, 87, 268 Real Lives 75 Reddick, R. 247 rejtett kamera 98, 339 rendõrség 56, 75, 76, 81, 132, 133, 242, 269, 277, 283, 300, 306, 308, 310, 311, 348, 377 Richard Gott 32 Richard Keeble 69 Richard Watson 255 Robert Maxwell 175, 337 Roger Cook 9, 20, 33, 37, 99, 335, 339, 340, 341, 342, 343, 344, 345, 346, 347, 348, 350 Ron Hall 68 Rough Justice 7, 16, 20, 38, 77, 89, 306, 308, 309, 310, 311, 312, 313, 314, 316, 317 Ruge, M. 384 Rupert Murdoch 20, 59, 122, 245, 258, 353, 370 S S. Allan 140, 162, 163 Saddam’s Secret Time-Bomb 290 sajtó 7, 15, 19, 23, 40, 43, 44, 47, 49, 50, 52, 55, 58, 59, 60, 61, 62, 64, 68, 71, 72, 89, 90, 118, 120, 128, 133, 134, 135, 142, 164, 166, 168, 172, 184, 189, 192, 194, 195, 210, 212, 214, 219, 225, 226, 234, 241, 243, 257, 259, 268, 269, 270, 271, 272, 279, 280, 282, 283, 285,

Név- és tárgymutató ⋅ 397 333, 334, 353, 359, 360, 361, 363, 366, 370, 372, 373, 387 sajtó nyelve 58 sajtópanaszok bizottsága 205, 215 sajtószabadság 118, 119, 120, 121, 136, 165, 181, 379 sajtószóvivõk 216, 224, 239 Sarah Tisdal 75 Schiller, D. 66, 116 Schlesinger, P. 139 Schudson, M. 116 Seamus Milne 337 Secret Society 76 Sex Slave Trade 290 Seymour Hersh 110 Shoemaker, P. 39, 116, 384 Siebert, F. 116 Silvester, C. 39 Simon Westrop 99 Sparks, C. 65, 67, 114, 159, 162 statisztikai adatok 96, 100, 261, 263, 293, 298, 300, 379 Stephen Lawrence 133, 137, 241 Stephens, M. 67, 116, 267 Steve Haywood 9, 98, 308, 313 Stockdill, R. 86 Stuart Hall 132, 133, 224, 374 Sun 123 Sun 322, 328, 370, 373 Sunday Mirror 214, 223 Sunday Times 6, 7, 20, 33, 65, 68, 69, 71, 72, 73, 78, 85, 89, 90, 96, 106, 123, 127, 181, 182, 192, 193, 194, 195, 202, 206, 207, 256, 257, 258, 259, 266, 267, 276, 330, 352, 353, 354, 355, 356, 361, 363, 364, 365 szabadkõmûves 276, 277, 278, 288 szabálykönyv 209, 212, 213, 216 szabályozás 129, 168, 199, 221 szabályozók 18, 98, 99, 121, 123, 205, 221, 222, 254, 255, 256, 308 szakmai etika 202

szakmai megszorítás 243 számítógép 226, 227, 229, 230, 240, 243 szenzációhajhászás 60, 119, 165 Szerbia 374 szexualitás 299 szociális ellátás 289, 290, 298 szórakoztatás 62, 93, 121, 251, 275 T táblázatok és adatbázisok 236 Tankard, J. W. 305 tanulság 15, 328 tárgy 18, 19, 22, 32, 40 tárgyilagosság 16, 40, 44, 53, 55, 89, 100, 101, 104, 238, 297, 298, 326 társadalmi felelõsség 118, 119, 122 társadalmi nyilvánosság 17, 141, 143, 158, 160, 244, 247 társadalompolitika 80 távíró 53, 54, 60 televízió 19, 40, 68, 72, 76, 77, 85, 100, 106, 113, 127, 143, 144, 149, 155, 156, 219, 220, 252, 258, 285, 287, 313, 353, 354 tények 14, 29, 30, 44, 45, 54, 55, 102, 103, 104, 105, 131, 136, 146, 157, 208, 222, 225, 236, 238, 254, 261, 270, 282, 297, 320, 360 tények ellenõrzése 222 terrorizmus elleni törvény 184 thalidomide 32, 36, 70, 71, 181, 257, 266, 267, 353, 365 thalidomide-botrány 71, 180, 256, 257 Thames Television „Death on the Rocks” 75 Thames Television 75 The Committee 76, 289 The Connection 31, 34, 97, 100, 193, 203, 205, 220 The Cook Report 37, 77, 97, 332, 335, 336, 350

398 ⋅ Hugo de Burgh The Drilling Fields 81 Theodore Roosevelt 107, 109, 116 Theophraste Renaudot 42 This Week 75, 97, 253 Tim Tate 9, 303, 337, 379, 385 Timewatch 77, 318, 322, 325, 330 Tinckell 371 Titbits 58, 59 titkosság 208, 216, 217, 218 Today Programme 253 Tolsztoj 24, 194, 318, 319, 321, 322, 323, 324, 325, 327 Tom Gibbons 98 Tom Koch 239 Tom Mangold 83 Tom Sargant 308, 309, 310 Tom Wolfe 52, 103, 117, 246 Tonight 97 Tony Hassan 179 történet 34, 40, 85, 90, 153, 154 Torture Trail 81 törvény 16, 21, 23, 28, 29, 30, 49, 71, 76, 80, 84, 89, 92, 98, 100, 109, 113, 166, 167, 168, 169, 172, 175, 176, 178, 179, 180, 181, 182, 183, 184, 190, 237, 252, 255, 256, 258, 260, 273, 285, 289, 328, 340, 344, 345 Trevor Haywood 238, 239 Trial and Error 20, 308, 313, 315, 316 Tuchman, G. 39, 116 tudósítók 22, 30, 50, 53, 54, 64, 101, 102, 104, 132, 150, 157, 359, 370 Typewriter Guerillas 21, 37 U, Ú Upton Sinclair 108 újságírás 13, 14, 15, 16, 17, 18, 19, 20, 22, 26, 34, 40, 45, 47, 50, 56, 58, 60, 61, 62, 63, 72, 73, 74, 84, 92, 96, 98, 100, 102, 103, 106, 107, 110, 112, 113, 118, 122, 124, 129, 130, 137,

141, 143, 145, 149, 152, 154, 155, 166, 174, 176, 177 újságírók 16, 17, 22, 23, 26, 28, 30, 46, 50, 52, 55, 59, 63, 71, 72, 73, 75, 78, 79, 81, 82, 85, 90, 91, 94, 96, 97, 100, 104, 111, 119, 120, 122, 130, 131, 132, 133, 134, 135, 136, 143, 144, 145, 150, 151, 154, 155, 156, 164, 165, 166, 167, 168, 169, 170, 171, 172, 173, 175, 176, 180, 182, 183, 184, 187, 191, 201, 204, 206, 221, 224, 225, 227, 228, 229, 230, 231, 238, 241, 243, 245, 246, 258, 260, 273, 283, 284, 285, 286, 298, 307, 309, 310, 312, 328, 332, 338, 339, 343, 354, 356, 357, 358, 359, 364, 369, 376, 382, 386, 387, 388 V változások 17, 46, 58, 60, 94, 128, 129, 135, 136, 143, 147, 182, 187, 279, 280, 297, 352, 353 Van Zoonen, L. 140, 163 Vaslady 23, 73, 94 véleménynyilvánítás szabadsága 17, 119, 164, 166, 167, 169, 172, 177, 182, 191 Vera Brittain 153, 154 Veronica Guerin 156, 160, 162 VIII. Henrik 41 világháló 122, 145, 146, 176, 191, 227, 228, 230, 240, 246 Vivian White 9, 83 vizsgálódások 16, 130, 338 Vulliamy, E. 87, 115, 116, 198 W W. T. Stead 55, 56, 68 Walter Ingo 256 Watchdog 128, 288 Watergate botrány 126

Név- és tárgymutató ⋅ 399 Waugh Scoop 21 Westminster helyi tanácsában 78 What’s the Story 97 William Cobbett 44 William Howard Russel 49 William Straw 33, 239 World at One 86, 90, 114, 253 World in Action 36, 69, 70, 78, 85, 87, 97, 99, 128, 154, 155, 170, 171, 174, 290 World this Weekend 253 Wrong Arm of the Law 80

Y Yorkshire Television 20, 74 You and Yours 253 Z zaklatás 196 Zircon-ügy 76

FÜGGELÉK

A valóság nyomában1

Az oknyomozó újságírás Magyarországon Vajda Éva–Ószabó Attila

Bevezetés Magyarországon a rendszerváltás utáni eufóriában, amikor hirtelen kitört a sajtószabadság, egyszer csak mindenki tényfeltáró vagy oknyomozó újságírásról kezdett beszélni – anélkül, hogy bárki meghatározta volna, hogy mit is értünk alatta. Horváth János televíziós újságíró a kilencvenes évek elején úgy fogalmazott: az állampárti idõkben az újságírók nem írhattak arról, hogy mi történik a valóságban, csak a sorok között üzengethettek, illetve kérdések feltételével utalgathattak a történésekre, így 1989 után minden újságíró végre tényfeltáróvá vált, hiszen szabad lett nyíltan beszélni és írni. Pályakezdõ újságíróként szembesültünk azzal, hogy milyen kép él az idõsebb szerkesztõk és kollégák fejében arról, hogy mi a nyugati filmekben – például Alan J. Pakula: Az elnök emberei címû, a Watergate sztorit feldolgozó mozijában – látott oknyomozó újságírás. Ezek a kritériumok tapasztalataink alapján a következõk voltak: az oknyomozó újságírás drága, az ilyen cikkek hosszúak, sok és fáradságos munka kell a megírásukhoz, kockázatosak, rendszerint valamilyen visszaélést tárnak fel, és nagy botránynak kell követnie ezeket.2 Ha egyesével megvizsgáljuk ezeket a kritériumokat, akkor azt tapasztaljuk: egyik sem módszertani feltétele az oknyomozó újságírásnak. Ha ugyanis komolyan vesszük az újságíró felelõsségét, és magát a szakmát, akkor mindenfajta tisztességesen végzett újságírás drága dolog, és a napi tudósítások megírásához is sok és fáradságos munka szükséges, hiszen a napi tudósításokat végzõ emberek sem elégedhetnek meg csupán a hivatalos sajtóközlemények ismertetésével, hanem utána kell járniuk annak, hogy mi történt valójában. A demokráciákban, különösen az olyan átmeneti gazdaságú és politikai berendezkedésû országokban, mint a miénk, különösen fontos, hogy az újságírók ne csak arról írjanak, hogy mit mondtak a politikusok.3 Egy cikk hosszúsága szintén nem lehet

404 ⋅ Vajda Éva–Ószabó Attila minõségi kritérium: mindenki látott már túlírt cikket, ráadásul a tömörítés és a rendszerezés képessége elengedhetetlenül fontos az újságírónak, akinek általában több információ áll rendelkezésére, mint amennyi a rendelkezésre álló terjedelem.4 A kockázat Magyarországon inkább házon belül van: az újságírók igen-igen ritkán jutnak abba a helyzetbe, hogy egy-egy témán elég ideig dolgozhassanak és ezért még meg is fizessék õket, ha pedig véletlenül igen, akkor a legnagyobb kockázat nem az, hogy a leleplezõ írás alanya megfenyegeti az újságírót, hanem az, hogy a szerkesztõje vagy netán a kiadója meghátrál és vélt vagy valós hátrányok miatt nem közli le a cikket. Kockázat az is egy, a szakmáját ûzni akaró újságírónak, hogy a közönség nem áll mellé, hanem a közszereplõk pártját fogja, mondván, „úgyis annak van igaza, akié a hatalom, minek ugrálnak az újságírók, úgyse változik semmi”. A negyedik kritérium, miszerint a cikkek témája általában valóban valamilyen visszaélés – ez a könyv is fõleg ilyen példákat említ -, amivel csupán annyi a gond, hogy leszûkítõ: hatalmi és személyközi viszonyokról éppúgy lehet oknyomozó cikket írni, mint korrupciós ügyekrõl. A nagy botránynak kell követnie az írások megjelenését, pedig azért igaztalan elvárás, mert attól, hogy nem viszik el a fõhõst másnap bilincsben és nem közlik le a sztorit más lapok, attól még egy rendesen megírt, és a lehetõ legtöbb forrásból ellenõrzött információkon alapuló újságírói munka lehet nagyon alapos, tényszerû és a valóságot visszatükrözõ. Az újságírónak ugyanis elsõdlegesen az a dolga és a felelõssége, hogy azt mérlegelje, minden pontos, amit leírt, és a valóságot tükrözi, nem pedig az, hogy azon elmélkedjen, hogy melyik politikus hogyan reagál majd a cikkre a megjelenést követõen.

A jelenlegi helyzet Láttuk tehát, hogy mi nem az oknyomozó újságírás. De milyen kritériumai vannak akkor az oknyomozó újságírásnak? Magyarországon még a szakma mûvelõi között sincs egyetértés és fõként érdemi vita arról, hogy pontosan mi ennek a mûfajnak a funkciója egy átmeneti demokráciában. Sokakban élnek azok a reflexek, amelyek szerint a média a mindenkori hatalom eszköze és kiszolgálója, ahelyett hogy kontrollja lenne. Ez pedig azt jelenti, hogy csak azokról a történésekrõl ad hírt, amiket a hatalom tudatni akar, és nem azokról, amiket el akar titkolni. Jól mutatja ezt a beidegzõdést az, amit a magyar újságíróképzés egyik fellegvárának számí-

A valóság nyomában ⋅ 405 tó MÚOSZ Bálint György újságíró-iskola hivatalos tankönyve ír a mûfajról. „Érdemes megfigyelni, mit tartanak riportnak az angolszász nyelvterületen. Nagyrészt mást, mint nálunk: talán csak az általuk tényfeltáró riportnak nevezett mûfaj mutat hasonlóságot a mi riportunkkal. Az interjú, a tudósítás, a kommentár értelmezésében nincs vagy alig van különbség, a riport azonban más – és ez természetes. Fejlõdésében, változatainak létrejöttében sokkal inkább magán viseli azokat a társadalmi-politikai körülményeket, amelyek közt megjelent, azokat a szükségleteket, amelyek kielégítésének szándéka a világra hozta és formálta. Még mûvelõi körének mûveltsége, társadalmi helyzete is számít. (Utóbbinál hangsúlyozandó, hogy Magyarországon a riport írók által is szívesen mûvelt mûfaj volt, s ez a tény, illetve gyakorlat nemcsak a sajtóra, hanem az irodalomra is hatott.)5 Nálunk – több szerzõ állítása szerint – többnyire forradalmi szituációk hívták életre a riportot” (Bernáth 1995: 62–63). Bár Magyarországon nincsen forradalomi helyzet, az újságírók egymástól elszigetelt csoportjai elszakadtak ettõl a gondolkodásmódtól, és az elmúlt években számos, tényfeltárónak minõsülõ publikációt jelentettek meg különféle fórumokon. A publikációk jelentõs része a hatalomban lévõk viselt dolgairól igyekezett képet adni, több-kevesebb sikerrel.6 Ezek az ellenõrzési kísérletek egyelõre nem nagyon tetszenek a hatalom mindenkori birtokosainak, akik napjainkban a média politikai és gazdasági megregulázásával igyekeznek gátolni a korszerû újságírói módszerek meghonosítására tett kísérleteket. Éppen ezért a magyar újságírókra jóval nagyobb felelõsség hárul, mint külföldi kollégáikra: egy kisebb hiba nemcsak a szerzõ szakmai hitelét, de ad absurdum még a publikációt leközlõ orgánum létezését is megkérdõjelezheti. Nehezíti a helyzetet, hogy a külföldi helyzettel szemben nálunk a tényfeltáró mûfajnak még nincsen bevett gyakorlata, egységes módszertana és kiforrott etikai szabályai

Zárt ajtók és zárt ajkak A mûfajt, amirõl ebben az írásban szó lesz, számos országban – elsõsorban az Egyesült Államokban, de Nyugat-Európában is – ismerik és széles körben mûvelik az újságírók. Magyarországon azonban – amint erre a bevezetõben már utaltunk – inkább csak kezdeményei, mint kialakult szabályai vannak az oknyomozónak vagy tényfeltárónak nevezett újságírásnak. Még abban sincs egyetértés, hogy melyik kifejezést érdemes

406 ⋅ Vajda Éva–Ószabó Attila használni az újságírásnak erre a fajtájára. Mi magunk az oknyomozó újságírás kifejezés használatával értünk inkább egyet, mert egyrészrõl kifejezi a munka jellegét (nyomozó), másrészrõl utal a sztorik sokféleségére. Mint arra már a bevezetõben utaltunk, nemcsak a szigorú értelemben vett tényekrõl7 lehet nyomozó cikket írni, hanem személyes viszonyokról, szándékokról, jelenségekrõl is. Ezzel meg is érkeztünk az elsõ problémához, nevezetesen ahhoz, hogy hogyan is határozzuk meg az oknyomozó újságírást. Ezt a fajta újságírást sokan sokféleképpen meghatározták már, de még a szakma külföldi mûvelõi között sincs feltétlenül egyetértés abban, hogy mi is az oknyomozó újságírás pontos definíciója. Vannak olyan vélemények is, amelyek szerint nem érdemes különbséget tenni a napi újságírás és az oknyomozó újságírás között, mondván: olyan ez, mintha különbséget akarnánk tenni az autószerelés és a hibajavító autószerelés között (Vajda – Weyer 1998). Ez a párhuzam azonban – bár kétségtelenül látványos – nem teljesen illik a napi újságírás és az oknyomozó újságírás viszonyának leírására. Az igaz, hogy valóban minden újságíró feladata annak kiderítése, mi is történt valójában, ezt azonban különbözõféleképpen lehet megtenni. Egyik típusú újságírói munka sem értékesebb a másiknál, hiszen az alapvetõ feladat mindig ugyanaz: el kell mondani az olvasónak, nézõnek, hallgatónak, hogy mi történt, és nem szabad megelégedni csupán a hivatalos vélemények és álláspontok (valamint jobb esetben a szintén szót kapó ellenvélemény) ismertetésével. A különbséget tehát nem az alapoknál kell keresni. De akkor hol? Az amerikai gyakorlatot és példákat (Rivers – Mathews 1993) kiindulópontnak tekintve azt lehet mondani, hogy egy napi tudósításokat, elemzõ anyagokat készítõ újságírónak – és ez nemcsak az amerikai, de a magyar gyakorlatra is igaz – ritkán vannak nehézségei, mert általában közéleti eseményeket kell elmagyaráznia, és sok olyan forrást talál, aki boldogan segít neki. (A politikai tudósítóknál olykor az a veszély is fennáll, hogy túl sok a forrás, és túl sok olyan információt akarnak kiadni, amely az õ érdekeiket szolgálja.) Ezzel szemben az oknyomozó újságíró általában falakba ütközik, mert oknyomozó riporternek azt nevezzük, aki „utána megy az olyan információknak, amelyeket szándékosan eltitkolnak, mert jogilag vagy etikailag elítélhetõ dolgokra vonatkoznak” (Rivers – Mathews 1993). Egyes vélemények szerint az oknyomozó újságírás azzal kezdõdik, amikor a riporter elkezd gondolkodni, mert nem hiszi el a hivatalos álláspontot, és elkezd utánajárni a dolgoknak. Az elemzéshez hasonlóan a tényfeltáró vagy inkább oknyomozó újság-

A valóság nyomában ⋅ 407 írás problémákra, napirenden lévõ fontos ügyekre és ellentmondásokra összpontosít, azaz gyakran nem csupán a szigorúan értelmezett tényekre szorítkozik (amelyek igen gyakran kimerülnek az öt újságírói alapkérdésre adott válaszokban), hanem – ahogyan fentebb már említettük – személyközi viszonyokat, szándékokat, jelenségeket ír le (és ezen keresztül történeteket mesél el). A fogalmi meghatározásba belekeveredett külföldi oknyomozó újságírókhoz hasonlóan mi magunk is szerettük volna megtalálni azt a definíciót, amely a leginkább illett az Élet és Irodalomban riporterként végzett munkánkra. Végül arra jutottunk, hogy azzal a meghatározással értünk a leginkább egyet, amely azt mondja, hogy az oknyomozó újságírás végterméke minden esetben az újságíró saját nyomozásának eredménye, nem pedig valaki másé; azaz az újságíró nem egy egyébként arra hivatott hatóság vizsgálatának eredményét ismerteti közönségével, hanem a saját munkája eredményeképpen összegyûjtött tényeket és információkat tárja az olvasó elé. Fontos további jellemzõ még, hogy az oknyomozó újságíró olyan eseteket próbál feltárni, amelyek valamilyen szempontból releváns információkat hordoznak a közönség, a nyilvánosság számára, mert elmondanak valami jellemzõt a korról, amelyben élünk: korrupciót, hatalommal való visszaélést vagy egyéb „hibás” mûködést mutatnak be átfogóan, a maguk összefüggéseiben; valami olyat, amit egyébként az érintettek el akarnak rejteni (IRE Handbook). Az oknyomozó újságírás tehát a zárt ajkak és a zárt ajtók felnyitását jelenti.

A riporter személyisége Mielõtt arról kezdenénk beszélni, hogy milyen módszerek szerint dolgozzon egy oknyomozó újságíró ahhoz, hogy fel tudja nyitni a zárt ajkakat és a zárt ajtókat, érdemes azt megvizsgálni, vajon milyen személyiségjegyek kellenek ahhoz, hogy valakibõl jó oknyomozó riporter váljék. Az oknyomozó újságírás meghatározásához hasonlóan arról is sok vita folyik a szakmában, hogy kell-e ehhez valami több vagy más, vagy pedig bárkibõl lehet oknyomozó riporter. Az angolszász szakirodalom egységes abban, hogy a felháborodás alacsony küszöbértéke alapvetõ követelmény ahhoz, hogy valakibõl jó oknyomozó riporter váljék8. Egy híres amerikai oknyomozó riporter, Jack Anderson9 hivatásának tekintette a közéleti szereplõk idegesítését, mondván: „Jó, ha kicsit idegesek. Végtelenül egészséges lelki tornának

408 ⋅ Vajda Éva–Ószabó Attila tartom egy anonim kormányzati hivatalnok számára, ha egy kicsit nyugtalankodik. Láttam hatalmasokat a maguk elszigeteltségében annyira hasonlatossá válni Istenhez, hogy elfelejtették: rájuk ugyanazok a törvények vonatkoznak, mint mindnyájunkra… Washingtonban túl sok bürokrata beállítottsága vált elitistává. Õk a mi szolgáink, ugyanakkor a parancsolóink akarnak lenni.” A felháborodás alacsony küszöbértéke és az a fajta igény, hogy az újságíró elszámoltassa a hatalom birtokosait, különbözõ mértékben mindenfajta újságírói munkához szükséges; ráadásul fontos szakmai követelmény, hogy az ember tudjon távolságot tartani a saját személyes érzelmeitõl, elfogultságaitól és az elemzése tárgyától is. Mégis úgy hisszük, hogy ez a fajta „felháborodó” attitûd egy bizonyos mértékben szükséges ahhoz, hogy valakibõl jó oknyomozó riporter váljék. Akinek ráadásul „az erkölcs személyes és társadalmi normáinak elkötelezettjeként szüksége van ezeknek a normáknak a megerõsítésére, ha nem is a nyilvánosság, de legalább a szerkesztõik részérõl” (Rivers – Mathews 1993). Az pedig már az abszolút ideális eset, ha az oknyomozó riporter a szakmai közeg és a nyilvánosság részérõl is megerõsítést és támogatást kap. Visszatérve az ilyen típusú riporter személyiségjegyeihez, a legtöbb oknyomozó riporter agresszív, vagy ha nem is feltétlenül és eredendõen az, akkor is annak tartják, a fenti meghatározás alapján elvégzendõ munka jellegénél fogva is. Ehhez a típusú munkához kitartó és elszánt emberekre van szükség, valamint arra a képességre, hogy látszólag össze nem illõ dolgok és jelenségek között az újságíró képes legyen mégis meglátni az összefüggéseket, és következtetéseket tudjon levonni ezekbõl. Ez utóbbi képesség fejleszthetõ, miként az elszántság és a kitartás is olyan tulajdonságok, amelyek fokozhatók, így végsõ soron bárkibõl lehet oknyomozó riporter – ha elég elszánt és kitartó ahhoz, hogy azzá váljon. És hogy egy olyan csattanóval zárjuk ezt a részt, ami kellõképpen rávilágít arra a dilemmára, miszerint létezik-e olyan, hogy oknyomozó riporter, a Washington Post felelõs szerkesztõjét, Howard Simont idézzük, aki a Watergate-botrány idején az oknyomozó riporterpárossal, Carl Bernsteinnel és Bob Woodwarddal dolgozott együtt. Õ nemes egyszerûséggel úgy vélekedett, hogy valóban létezik olyan, akit oknyomozó riporternek hívnak, de ez „a teremtmény nem teljesen normális” (Halberstam 1988). Az írott források feldolgozása

A valóság nyomában ⋅ 409 Ha valaki ezek után mégis oknyomozásra adja fejét, általában már az elsõ lépések gondot okoznak. Mivel kezdjük a munkát? Hogyan válasszuk el lényegest a lényegtelentõl? Miként szelektáljunk az információk között? Tapasztalataink szerint az oknyomozás elsõ lépéseként az újságíró sorra veszi, hogy melyek azok az írott források, amelyek segíthetik késõbbi munkáját. Írott forrás bármi lehet: levél, feljegyzés, kormányzati elõterjesztés, jelentés, cégbírósági dokumentum, korábbi sajtóanyag (Weyer 1999). Az igazi oknyomozás ezért többnyire az archívumokban és – újabban – az Interneten kezdõdik, ahol fellelhetõk a sztori szempontjából lényeges dokumentumok. Bátran állítható, hogy ezek az úgynevezett nyilvános adatbázisok meglepõen bõséges tárházát jelentik azoknak az információknak, amelyek alapján elsõ lépésként felrajzolhatóak a történet keretei. A nyilvános adatbázisok sorában a legfontosabb a sajtóarchívum. Egy magára valamit is adó újságírónak, amikor nekikezd a munkájának, pontosan tisztában kell lennie azzal, hogy kollégái írtak-e, és ha igen, pontosan mit az õ sztorijáról. Lerágott csont-e már a téma, vagy tartalmaz olyan elemeket, amelyek miatt érdemes a hosszadalmas munkába belevágni? Sajnos az élesedõ hírverseny miatt lassan az is általános gyakorlattá kezd válni, hogy az újságírók gátlás nélkül plagizálnak, azaz forrásmegjelölés nélkül vesznek át információkat valamelyik rivális sajtótermékbõl, fõnökeik elõtt saját értesülésként tüntetve fel azokat. Mi eddigi tényfeltáró munkánk során igyekeztünk a forrásmegjelölés szabályait következetesen alkalmazni, azonban az Élet és Irodalom archívumának hiánya miatt így is gyakran ért minket az a vád, hogy forrásmegjelölés nélkül vettünk át információkat. Ezen vádak elkerülésére végül azt a hüvelykujj-szabályt állítottuk fel, hogy ha egy információról nem mi értesültünk elõször, akkor annak forrását (sajtóorgánum neve, a megjelenés idõpontja) mindig megjelöljük. A következetes archívumi munkával ráadásul nemcsak a plagizálási vádaknak lehet elejét venni, hanem számos további információhoz el lehet jutni. A nyilvános források számbavétele során a második lépcsõ a szereplõk és hátterük felkutatása. Ebben fontos szerepük lehet a levéltáraknak, lexikonoknak, ki kicsodáknak, amelyek révén megismerhetjük szereplõink életútját, munkahelyeit, vagyoni helyzetét, sõt: néha még a gondolkodásmódjukat is. Fontos információt tartalmazhat például egy telefonkönyv, amely nemcsak a szereplõk telefonszámát, hanem a lakcímét is tartalmazza, ami alapján képet lehet alkotni az illetõ környezetérõl. Ezeknek az információknak az ismeretében – ha szükséges – már csak

410 ⋅ Vajda Éva–Ószabó Attila egy lépés a szereplõk gazdasági érdekeltségeinek feltérképezése. Ma már számos cég forgalmaz olyan elektronikus cég-adatbázist, amelynek segítségével nemcsak cím alapján kereshetõek a vállalkozások, hanem a cég fontosabb tisztviselõinek neve szerint is. Ezek az adatbázisok ugyan csak szûkített adatokat tartalmaznak, mégis fontos kiindulópontjai lehetnek a cégbírósági kutatómunkának. A területileg illetékes fõvárosi vagy megyei cégbíróságokon ugyanis megtalálható egy adott vállalkozás életére vonatkozó valamennyi fontosabb dokumentum (alapszabály, közgyûlési jegyzõkönyvek, mérlegek stb.), amibõl pontos információk nyerhetõk egy adott cég gazdálkodásáról, vagyoni helyzetérõl, mûködésének kisebb-nagyobb titkairól. Bár az utóbbi idõben érezhetõ a törekvés ezen információk hozzáférésének adminisztratív korlátozására, egyelõre a cégadatok zöme publikusnak tekinthetõ, és fontos támaszt jelent az adatok után kutató újságírónak. Bonyolultabb a helyzet, ha az újságíró valamelyik közérdekû döntéssel kapcsolatban akar hivatalos dokumentumokhoz hozzáférni. Ezen források egy része ugyanis nem hozzáférhetõ automatikusan mindenki számára. Ilyenek például az állami alkalmazottak fizetése, az állami vagy önkormányzati engedélyhez kötött tevékenységek dokumentációja, a közhivatalok belsõ utasításai, a törvénytervezetek és így tovább. Az általános szabály az, hogy „a szerveknek rendszeresen közzé kell tenniük hatáskörükre, illetékességükre, szervezeti felépítésükre, mûködésükre vonatkozó adatokat. Az eljáró személyek neve és beosztása – ha a törvény másként nem rendelkezik – bárki számára hozzáférhetõ, nyilvános adat.” Ezen túlmenõen azonban már könnyen valamelyik titokvédelmi szabályba ütközhet az ember. A kormányzat az elmúlt években ugyanis olyan szabályerdõvel bástyázta körbe magát, hogy inkább jogásznak, mint újságírónak kell az embernek lennie ahhoz, hogy kiismerje magát benne. Bár a törvény azt mondja: lehetõvé kell tenni, hogy a közérdekû adatokat bárki megismerhesse, ez alól számos kivétel létezik. Ilyen például, ha az adatot állam- vagy szolgálati titokká nyilvánították, nemzetközi szerzõdésbõl eredõ kötelezettség alapján minõsített adat, vagy a nyilvánossághoz való jogot különféle (honvédelmi, nemzetbiztonsági, bûnüldözési stb.) okok miatt törvény korlátozza. A kitartóan kutató oknyomozó újságírót azonban a jogszabályerdõ sem szabad, hogy visszarettentse feladatának elvégezésétõl. Még az állam- és/vagy szolgálati titokká nyilvánított dokumentumok esetében is vannak olyan információk, amelyek a nyilvánosságra tartoznak. Ilyen például a titkosítást elrendelõ személy neve, a dokumentum címe, a titkosítás idõtartama. Ezen információk birtokában pedig írásban lehet

A valóság nyomában ⋅ 411 konkrét kérdésekkel a titkosítást elrendelõ illetékeshez fordulni, sõt, indokolt esetben kérni lehet magának a titkosításnak a feloldását is. Általában a belsõ használatra készült vagy döntés-elõkészítéssel kapcsolatos anyagok 30 évig nem nyilvánosak, de kérelemre az anyag megismerését a szerv vezetõje határidõn belül is engedélyezheti. A kérelem megtagadásának határideje: 8 nap írásban, amely határozat ellen 30 napon belül a bíróságon lehet fellebbezni, vagy az adatvédelmi biztoshoz fordulni. Természetesen olyan írott források is léteznek, amelyek egyáltalán nem férhetõek hozzá mindenki számára, és az újságírók közül is csak az ügyesebbje vagy tehetségesebbje jut hozzájuk. Ilyenek lehetnek a belsõ feljegyzések, memorandumok, nem-hivatalos tervezetek vagy javaslatok, jegyzetek, levelek. Ezek az írott források igen gyakran valamilyen szakzsargonban készültek: leginkább a jogi vagy üzleti szövegekre igaz ez – ilyenekkel nagyon gyakran találkozik egy újságíró –, de gyakran a politikai jellegû iratok fogalmazása sem közérthetõ. Az ilyen iratok rendkívül alapos tanulmányázást igényelnek: fontos, hogy pontosan értelmezzük õket, mielõtt következtetéseket vonnánk le belõlük vagy értékelnénk jelentõségüket (Weyer 1999).

Az emberi források Bár Magyarországon az utóbbi idõben elharapózni látszik az a jelenség, amit mi „dokumentum-újságírásnak” nevezünk, azaz az újságíró célirányosan válogatott dokumentumokat rendez sajtó alá, kiegyensúlyozott, alapos és körültekintõ oknyomozó cikk nem születhet meg kizárólag írott forrásokra alapozva. Az összefüggések és a körülmények pontos feltárásához szükség van az emberi forrásokra is. Az emberi forrásokkal való kapcsolattartás, illetve a források használata jóval bonyolultabb feladat, mint az írott dokumentumok feldolgozása, és egészen másfajta képességeket igényel. Egyaránt szükség van kapcsolatteremtõ és kommunikációs készségekre, jó kérdezéstechnikára, empátiára, emlékezõtehetségre és lényeglátó képességre. Az emberi források használata leginkább azért fontos, mert nem minden információ szerezhetõ meg dokumentumokból. Számos információnak nem létezik írott formája, vagy ha létezik is, az újságíró csak valamelyik forrásától szerez tudomást az adott dokumentum létezésérõl. Ráadásul a teljes kép felrajzolásához mindig szükség van az emberi forrásokra, hiszen a dokumentumokat elõállító emberek személyes nézõpontjának megismerése nélkül nagyon nehéz

412 ⋅ Vajda Éva–Ószabó Attila bármit is a maga valójában az olvasó elé tárni. Az újságíró és a forrás kapcsolatában a legfontosabb a kommunikáció. A kommunikációnak négyféle formáját különböztetjük meg, amelyek a következõk: 1. nyílt interjú 2. háttérbeszélgetés 3. háttérbeszélgetés forrásmegjelölés nélkül 4. off-the-record beszélgetés. Mind a négy típusú beszélgetésre különbözõ szabályok érvényesek, amelyek a beszélgetésben elhangzó információk felhasználási módjára vonatkoznak. Alapszabály azonban, hogy az újságírónak és a forrásnak mindig tisztában kell lennie azzal, hogy éppen melyik típusú beszélgetésben vesz részt, és arra milyen szabályok vonatkoznak. Mindig az újságíró felelõssége, hogy tisztázza a forrással, mit szeretne tõle. Az újságíró nem várhatja el a forrásától, hogy az feltétlenül ismerje a játékszabályokat, ezért az újságíró kötelessége azokat ismertetni informátorával akkor is, ha esetleg már nem elõször találkoznak. Ez elejét veheti mindenfajta késõbbi félreértésnek, és az olyan konfliktusoknak, amikor a forrás azt állítja: fogalma sem volt róla, hogy õ most éppen interjút ad vagy éppen háttérbeszélget. A forrásainkkal szembeni korrektség és tisztességes magatartás az alapja mindenfajta újságírói munkának, és alapvetõen szükséges a bizalom megteremtéséhez. Bizalom nélkül pedig nemigen képzelhetõ el az újságíró és a forrás kapcsolata. Vannak esetek, amikor az elõzetes tájékoztatástól el lehet térni, így például ha a forrás és az újságíró már régóta ismerik egymást. Ilyenkor elképzelhetõ, hogy nem kell minden egyes alkalommal pontról pontra tisztázni, milyen játékszabályok az érvényesek. Igaz ez akkor is, ha a kamera vagy a mikrofon egyértelmûvé teszi, hogy éppen nyílt interjúról van szó. Ezekben az esetekben is fontos azonban, hogy ne barátkozzunk forrásunkkal vagy interjúalanyunkkal, és ne teremtsünk olyan helyzeteket, hogy valamilyen információra visszamenõleg a forrás azt mondhassa, hogy „de ezt ne írja meg”. Ma Magyarországon gyakran élnek ezzel a módszerrel a közszereplõk, amikor a szájukon kicsúszó kényesebb információkat szeretnék visszavonni, illetve felhasználásukat befolyásolni. Éppen ezért fontos a szakmai játékszabályok egymás közötti – értsd: szakmán belüli – tisztázása, illetve az, hogy az újságíró mindig az elején rögzítse, milyen típusú beszélgetésrõl van szó. Ezzel ráadásul elejét lehet

A valóság nyomában ⋅ 413 venni a próbálkozásoknak. Ezen esetektõl eltekintve is elõfordulhat, hogy az újságíró egy adott szituációban nem fedi fel valóságos foglalkozását, illetve szándékait. Ezek azonban kivételes esetek. Rendszerint szélsõséges helyzetekben fordulhat elõ, hogy az újságíró másnak adja ki magát, mint aki, ez pedig már az újságírói etika tárgykörébe tartozik. A beszélgetések fajtái és a rájuk vonatkozó szabályok: 1. Nyílt interjú: ennek a szabályai a legegyszerûbbek, hiszen az ilyen beszélgetés keretében elhangzó minden információ felhasználható a forrás nevének és pozíciójának megjelölésével együtt. Fontos azonban megjegyezni, hogy az interjú szó jelentése kettõs, hiszen nemcsak az információszerzés egyik módját nevezzük interjúnak, hanem egy mûfajt is, ami lényegében egy emberrel készült beszélgetés megszerkesztett változata (esetleg élõ rádió vagy televízió interjú). 2. Háttérbeszélgetés: ennek az a legfontosabb szabálya, hogy a beszélgetés során elhangzó információra semmilyen körülmények között nem lehet névvel hivatkozni, sem az elkészült cikkben, sem pedig más forrásokkal történõ háttérbeszélgetés során. Miután a forrás nem adja nevét az információhoz, nem vállalja névvel, címmel állítását, nagyon körültekintõen kell eljárni, és minden így kapott információt le kell ellenõrizni legalább még egy, de ha lehet, akkor több független forrásból. Független forrásnak tekintjük azt, aki az információt nem ugyanattól a forrástól szerezte másodkézbõl, ahonnan mi, hanem aki maga is az események résztvevõje volt, vagy ha másodkézbõl származik az információja, akkor forrása eltér a miénktõl. Forrásmegjelölésre nincs szükség, még körülírt formában sem, ha a közölni készült információ ellenõrzött és tényként kezelhetõ. Idézet esetében azonban szükség van a forrás minél pontosabb körülírására, illetve megjelölésére, a közönség minél pontosabb tájékoztatása érdekében. A hitelesség szempontjából ugyanis elengedhetetlen, hogy az olvasó tudja, milyen érdekei, elfogultságai, indítékai és szándékai vannak a névtelenül nyilatkozó személynek. Nem mindegy, hogy a forrásnak milyen a viszonya az információ tárgyához – szereti-e vagy utálja azt, amirõl szó van –, mint ahogyan az sem lényegtelen, hogy az illetõ elsõdleges forrásnak tekinthetõ-e – azaz az események közvetlen résztvevõje volt –, vagy pedig másodkézbõl származnak az információi olyan személyektõl, akik viszont az események közvetlen résztvevõi voltak. Idõnként fontosak lehetnek a forrás egyéb tulajdonságai is, például az, hogy valaki mindig roppant visszafogott és szûkszavú, most azonban dõlt belõle a szó, vagy ha egyéb szempontból különleges helyzetben volt, amikor a beszél-

414 ⋅ Vajda Éva–Ószabó Attila getésben részt vett (stresszhelyzet, betegség stb.). 3. Háttérbeszélgetés forrásmegjelölés nélkül: az angolszász szakirodalom deep background (Rivers – Mathews 1993) beszélgetésként említi ezt a típust, aminek alapszabálya, hogy az ilyen beszélgetésbõl származó információkat csak forrásmegjelölés nélkül lehet közölni. Ebbõl az is következik, hogy az ilyen beszélgetések után magát a forrást még körülírni sem szabad, idézet nem közölhetõ, csak a tényszerû információk használhatóak fel – természetesen körültekintõ és gondos ellenõrzés után. Ugyanakkor az újságírónak egy-egy ilyen beszélgetés alkalmat ad arra, hogy maga is pontosabban értse az eseményeket, a szereplõk közötti viszonyokat, esetleges érdekütközéseket és konfliktusokat, jobban megismerheti forrásai gondolkodásmódját, helyzetét, és a késõbbiekben képes legyen pontosabb kérdéseket feltenni. Errõl a beszélgetésfajtáról tudni kell, hogy a közszereplõk szeretik, mert számukra alacsony kockázattal és kevés felelõsséggel jár, ám az újságíróknak ettõl még nem kell szeretniük ezt a típusú beszélgetést, sõt, ha tehetik, kerüljék el ennek használatát. Ilyen esetekben ugyanis az újságíró felelõssége még nagyobb, hogy csak a nagyon alaposan körbejárt és leellenõrzött információk lássanak napvilágot, idézni pedig – elsõsorban a hitelesség miatt – szinte minden esetben tilos, hiszen forrásmegjelölés nélkül idézni egy véleményt félrevezetõ, illetve megtévesztõ lehet. 4. Off-the-record beszélgetés: az ilyen beszélgetés alapszabálya, hogy sem a forrásra, sem pedig az elhangzó információkra semmilyen körülmények között nem lehet hivatkozni, ezért hiába kedvelik ezt a típusú beszélgetést a közszereplõk, az újságírók számára jobb, ha elkerülik az ezekben való részvételt. Miután az ilyen beszélgetésben elhangzó információkat – ha az újságíró mégis belemegy – blokkolja az informátor, egyetlen értelme az lehet az újságíró számára, ha egy olyan, nehezen megközelíthetõ, ám az újságírót érdeklõ ügyekben sok fontos ismerettel rendelkezõ forrással találkozik, akivel egy ilyen beszélgetés a kapcsolatépítés elsõ állomása lehet.

A forráskezelés szabályai A négy, az angolszász gyakorlatban használt beszélgetéstípus négy különbözõ eszköz: azt az újságírónak kell eldöntenie, hogy egy adott helyzetben melyiket választja. Az újságírónak ugyanakkor mindig mérlegelnie kell, mekkora elõnyökkel jár, ha belemegy a nyilvánosság szintjének korlátozásába. A közönség szemében ugyanis a névtelen forrásoktól

A valóság nyomában ⋅ 415 származó információk kevésbé hitelesek, mivel „név nélkül mindenki azt mond, amit akar”. Olyankor érdemes belemenni a nyilvánosság szintjének ilyen korlátozásába, ha ebbõl egyértelmû elõny származik: több, pontosabb és hitelesebb információ szerezhetõ meg így, mint a névvel vállalt beszélgetésekkel. Ugyanakkor „a zárt ajtók és ajkak felnyitásához” az újságírónak gyakran kell kompromisszumot kötnie és tudomásul vennie, hogy a kényes kérdésekben információt szolgáltató források egzisztenciájukban, illetve idõnként személyükben is fenyegetve érzik magukat bizonyos információk napvilágra kerülése esetén. Az újságíró felelõssége, hogy eldöntse, érdemes-e elfogadnia a források érdekeit szolgáló alkut, de ha egyszer már elfogadta, nem szegheti meg annak játékszabályait. Számtalan olyan újságíróval találkoztunk pályafutásunk során, akik szakmai körökben rendre azzal dicsekedtek, hogy ki mindenki „súg” nekik. Ez a magatartás életveszélyes, miután aláássa a források bizalmát és végsõ soron magának az újságíró-szakmának a hitelét is. Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy az újságírónak tilos neve elhallgatását kérõ információforrását felfedni. Egy újságíró életében elõfordulhatnak esetek, amikor akár informálisan (más források, politikusok, kollegák, privát ismerõsök), akár formálisan (rendõrség, ügyészség, bíróság részérõl) nagy nyomás nehezedik rá, hogy felfedje informátorát. Ezt azonban semmilyen körülmények között nem teheti meg (Weyer 1999). Azoknak a beszélgetéseknek a kilencven százaléka, amelyeket az Élet és Irodalomban megjelent cikkek megírásához folytattunk, szinte kivétel nélkül mind háttérbeszélgetés formájában zajlott le, ezen belül pedig a beszélgetéseknek körülbelül egynegyede volt olyan, ahol forrásunk azt kérte, tekintsünk el a forrásmegjelöléstõl. Deep off-the-record beszélgetésre pedig ebben az idõszakban összesen egyetlen emberrel vállalkoztunk. Ez a beszélgetés pontosan azt a célt szolgálta, hogy egy esetleges következõ alkalommal már mint valódi forrás álljon a rendelkezésünkre. Ez tehát a gyakorlatban is azt jelentette, hogy forrásainknak ígéretet tettünk: az információk felhasználásakor nem fedjük fel kilétüket. Erre azért van szükség, mert a politikusok, szakemberek nagy része nyilvános interjúhelyzetben nem az újságíró és a nyilvánosság számára kívánatos nyíltsággal és õszinteséggel beszél a konfliktusokról. Mi viszont pontosan ezekrõl szerettünk volna a lehetõ legnagyobb részletességgel írni. Forrásaink bizalmát azonban így is csak sok-sok munkával és cikkel tudtuk elnyerni, de miután látták, hogy tõlünk nem szivárognak ki az információk, egy idõ után nyitottá váltak még a „rázós témák” átbeszélésére is. A források névtelenségében rejlõ veszélyeket úgy próbáltuk kivéde-

416 ⋅ Vajda Éva–Ószabó Attila ni, hogy csak a több forrással való beszélgetésbõl nyilvánvalóan leszûrhetõ információkat vetettük papírra. Egy idõ után ugyanis, a kellõ számú forrást alkalmazva, minden történetrõl le lehet hántani a szubjektív elemeket és kibontakozik valamifajta valóságkép, látszani kezd a sztori valóság-magva, ami egyébként mindig sokkal érdekesebb, mint bármilyen kitalált történet. A hitelesség megõrzése miatt viszont az újságírónak a háttérbeszélgetéseknél jóval nagyobb a felelõssége, mint nyílt interjú-helyzetben, mivel neki kell gondoskodnia arról, hogy a sztori igaz legyen. Ha ezt az újságíró eléri, akkor az olvasó nem fog kételkedni a névtelen források állításaiban sem. Az újságírás ebbõl a szempontból valóban olyan, mint a villanyszerelés: az emberek általában elhiszik a szerelõnek, hogy meg tudja különböztetni egymástól a piros és a kék huzalokat. Hasonló a helyzet az újságírókkal, akiknek a névtelen források használatánál ugyanúgy kell eljárniuk, mint a villanyszerelõknek, és meg kell tudniuk különböztetni az elsõdleges és másodlagos információforrásokat (Weyer 1999).

Az újságíró és a forrás viszonya Az újságíró és a forrás viszonya több nézõpontból is különleges. Mindenekelõtt azért, mert – amint arról már a fentiekben is szó volt – az újságíró és a forrás kapcsolata bizalomra épül, ám ez nem csaphat át bizalmaskodásba: nem kerülhetnek egymáshoz túl közel emberileg, bizonyos határokat pedig egyáltalán nem léphetnek át. Az újságírónak ugyanakkor úgy kell bizalmat ébresztenie a forrásában, hogy közben meg tudjon gyõzõdni annak szavahihetõségérõl is. Az oknyomozó újságíró sok forrással kénytelen dolgozni munkája során. Vannak köztük olyanok, akikkel pályafutása során csak egyszer beszél, ezek az alkalmi források, és vannak olyan forrásai, akikkel hosszú idõn át kapcsolatban áll. Az alkalmi és állandó forrásokkal létesített kapcsolatnak vannak hasonlóságai, néhány ponton azonban a kapcsolat eltérést mutat (Weyer 1999). Az alkalmi forrásoknál a legfontosabb a jó választás. Ha az újságíró olyan forrást talál, aki valóban rendelkezik a kívánt információval, rengeteg idõt és energiát takarít meg. Ehhez szükség van némi tapasztalatra és a témában való jártasságra, hogy el tudja dönteni: ki az, aki jelen volt az eseménynél és valódi információi vannak az adott dologról, és ki az, aki csak másodkézbõl származó információkkal rendelkezik. Az alkalmi for-

A valóság nyomában ⋅ 417 rások megtalálásához szükség van némi „fifikára”, valamint arra, hogy képes legyen összefüggéseiben átlátni a problémát, amirõl ír. Ebben az esetben olyan forrásokat is megtalálhat, akiket más újságírók nem. Ezután már az a legfontosabb – miután a forrás ugyanúgy nem ismeri az újságírót, ahogyan az újságíró sem a forrást –, hogy az informátor megbízzon az újságíró szakmai tudásában és tisztességében. A legtöbb forrás ugyanis retteg attól – akár névvel vállalja a beszélgetést, akár háttérbeszélgetésben hajlandó csak részt venni –, hogy az újságíró félreérti, amit õ mondott, és hogy szavai vagy a tények elferdítve kerülnek napvilágra. Az újságíró feladata feloldani a forrás bizalmatlanságát; ha ezt nem tudja megtenni, akkor csak korlátozott nyíltságra és õszinteségre számíthat a forrás részérõl. A források feloldásának, szóra bírásának nincs univerzális receptje: van, akinél az a célravezetõ, ha hagyjuk az illetõt beszélni, és csak azután térünk a minket érdeklõ tárgyra, van azonban olyan forrás is, akinél a határozott „térjünk a tárgyra” hozzáállás a célravezetõ. Pontosan azért, mert a források megnyitásának nincs univerzális receptje, nagyon fontos a beleérzõ képesség, vagyis az, hogy az újságíró a bemutatkozást követõ elsõ pillanatokban fel tudja mérni, melyik módszer kívánatos és célravezetõ. Az alkalmi forrás szavahihetõségét pedig úgy lehet a legcélravezetõbb módon tesztelni, ha felteszünk néhány olyan kérdést, amire már tudjuk a választ. Az mindenesetre általánosan igaz a források mindkét típusával való kapcsolattartásra, hogy az oknyomozó újságíró nemcsak kérdez, hanem érdeklõdik, beszélget, elemez, gondolatokat oszt meg. Így ugyanis lényegesen több információhoz juthat, mint amikor célirányosan kérdez. A kétirányú kommunikáció általában is segít abban, hogy a forrás megnyíljon, és az újságíró számára kívánatos nyíltsággal és õszinteséggel beszéljen a tárgyról. Az állandó, már „bejáratott” forrásokat nem kell tesztkérdésekkel bombázni, hiszen a forrás attól állandó, hogy megbízhatónak és szavahihetõnek bizonyult. Az ilyen forrásokkal az újságíró bátran lehet egyenes és célratörõ. Ugyanakkor alkalmanként idõt kell szánni arra, hogy hoszszabb elemzõ beszélgetéseket folytasson az elsõsorban a forrását érdeklõ kérdésekrõl, különben az úgy érzi, hogy õ maga nem fontos, csak az információk, amiket szolgáltat. Ennél a típusú kapcsolatnál viszont éppen az a veszély, hogy a beszélgetések alkalmával emberileg túl közel kerülnek egymáshoz, és az állandó forrásnak egyfajta védettség-érzete támad, hogy „szolgáltatásaiért” cserében a rá nézve kellemetlen információkat az újságíró esetleg majd visszatartja. Bár a szakmában vannak viták – az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában is –, hogy élvezhet-e

418 ⋅ Vajda Éva–Ószabó Attila ilyenfajta védettséget a forrás (aki rendszerint közszereplõ), és vannak, akik hajlanak ennek az álláspontnak az elfogadására, sõt, a gyakorlatban is vannak erre példák, mi magunk úgy gondoljuk: egyetlen forrás sem részesülhet különleges bánásmódban. Egyrészt az információk visszatartása mindenképpen torzítja a valóságról festett képet, másrészt árt az újságíró hitelének, akinek egyenlõ fair elbánásban kell részesítenie valamennyi forrását, és senkinek a javára nem lehet elfogult. Ezért nagyon fontos, hogy az újságírónak az állandó forrásaival való viszonyában is fennmaradjon egy bizonyos távolság.

Trükkök és blöffök A források kényes kérdésekben gyakran kényelmetlennek érzik egy-egy információ megerõsítését. Ilyenkor az újságírónak az a dolga, hogy minél inkább megkönnyítse a forrás dolgát azáltal, hogy különbözõ közvetett megerõsítési módokat ajánl fel neki. Ilyenek például a következõk: „Most elmondom, én hogy tudom a történetet, kérem, szóljon közbe, ha valamit rosszul tudok…” vagy a „Megfelelne a valóságnak, ha azt írnám, hogy…” típusú kérdések, amelyek – az eldöntendõ kérdésekhez hasonlóan – azt a képzetet keltik a forrásban, hogy nem õ az oka annak, hogy az információ napvilágra kerül. Ezek a típusú „trükkök” segítenek oldani a források lelkiismeret-furdalását. Az angolszász szakirodalom nagy teret szentel az oknyomozó újságírás esetében annak, hogy a megszerzendõ információt tényként kell kezelni, ezért nem a klasszikus kérdezéstechnikát kell alkalmazni. Ez azt is jelenti, hogy az oknyomozó újságíró már rendelkezik valamiféle elõzetes elképzeléssel arról, hogy milyen irányba halad az anyaggyûjtés, és ennek megfelelõen teszi fel a kérdéseit. (Vigyázat! Ha menet közben kiderül, hogy rossz az elõzetes elképzelés, akkor azt – bármilyen nehezünkre is esik – újra kell gondolni). Ezt a technikát magunk is többször alkalmaztuk. A Fidesz pénzügyeirõl írott cikkünk anyagának gyûjtése során például abban nem voltunk biztosak, hogy forrásunk részt vett 1993 júniusában a Fideszfrakció Somogyaszalón megrendezett hétvégi tanácskozásán, ahol zárt körben megtárgyalták a párt pénzügyeit. Ekkor nem az a helyes stratégia, ha úgy tesszük fel a kérdést: „Résztvett-e Ön Somogyaszalón 1993 júniusában a Fidesz-frakció hétvégéjén?” Ehelyett inkább azt kérdeztük: „Emlékszik-e arra, hogy Somogyaszalón 1993 június végén Kövér László pártelnök azt mondta, összesen 400 millió forinthoz jutott a párt a székházel-

A valóság nyomában ⋅ 419 adásból?” Ha erre a forrás azt mondja: nem emlékszem, hogy pontos számot mondott volna, akkor máris tudjuk, hogy ott volt, és tudjuk tovább ütni a vasat. Míg ha bizonytalanok vagyunk, hogy vajon járt-e ott, akkor nem biztos, hogy hajlandó elismerni, részt vett a frakcióhétvégén. Ennek a trükknek a pszichológiája közismert. Amikor valakit megvádolnak azzal, amihez nincs köze, akkor a felháborodástól elismeri, ami a feltevésben igaz. Az angolszász szakirodalom újságírók esetében is tanítja a díjbeszedõ ügynökségek példáját, amelyek elõszeretettel alkalmazzák ezt a módszert. Ha van egy adósuk, aki tartozik 100 dollárral, akkor megvádolják, hogy a tartozás ennek a többszöröse. Ilyenkor az adós rendszerint elrohan, hogy rendezze a tartozását, különösen akkor, ha még perrel is fenyegetik. A rendõrség is alkalmazza ezt a módszert, amikor a bûnözõt súlyosabb bûncselekménnyel vádolja, mint amilyet az valójában elkövetett. Ilyenkor többnyire a bûnös hajlandó kooperálni, csakhogy elkerülje a súlyosabb büntetést. Egy másik módszer a kérdések feltevésének sorrendjével kapcsolatos. Van olyan, aki azt mondja, mindig olyan kérdéssel kell kezdeni, amire már tudjuk a választ. Az alany ilyenkor azt hiszi, a riporter mindent tud, és elmondja azt is, amirõl a riporternek fogalma sem volt. Ugyanakkor a blöffölésrõl megoszlanak a vélemények. Néha bejön a blöff, néha viszont a visszájára is fordulhat. Az újságíró pontosan tudja például, hogy mi történt, de nem tudja, hogy hol. Ez a hiba egy rutinos nyilatkozónak alkalmat ad arra, hogy mindent tagadjon. Saját gyakorlatunkban is volt példa erre: egyik cikkünkben azt írtuk, hogy Princz Gábor 1998 júniusában Köveskálon szûk körben ünnepelt Orbán Viktorral, ahol abban maradtak, hogy a bankvezért nem mozdítják el pozíciójából. Ebben a mondatban a helyszín téves volt, és ez alkalmat adott arra, hogy Princz Gábor az állítás érdemi részét késõbb azzal utasítsa vissza: sohasem járt Köveskálon. Holott a találkozó ténye és az ígéret igaz volt, de a helyszín – mint utólag kiderült – nem Köveskál volt, hanem Kapolcs. A példából is kitûnik, hogy a blöff kétélû fegyver, ami néha bejön, néha nem.

Etikai szabályok Ezen trükkök alkalmazása kapcsán szükséges egy rövid kitérõt tenni, és megnézni, hogy hol húzódnak az információszerzés morális határai. Mint már feljebb a kérdezéstechnika kapcsán utaltunk rá, vannak olyan helyzetek, amikor az újságíró nem fedi fel kilétét, hanem titokban szerez

420 ⋅ Vajda Éva–Ószabó Attila információt. Ez a Günther Walraff német újságíró által tökélyre fejlesztett módszer máig megosztja a szakmai közvéleményt: van, aki esküszik rá, és van, aki kategorikusan visszautasítja. Mi a munkánk során egyetlen esetben alkalmaztuk ezt a módszert, amikor szükségünk volt egy információ megerõsítésére, de más módot nem láttunk rá. A késõbbiekben úgy döntöttünk: nem használunk fel olyan információkat, amelyek „hagyományos” újságírói eszközökkel nem szerezhetõek meg. Az újságírás – a jogi, orvosi pályához hasonlóan – ugyanis megítélésünk szerint olyan értelmiségi szakma, amelyben a szakmai szabályok be nem tartása súlyosan sérti a szakma ethoszát. Lehet, hogy az újságíró jó szándékkal és emberileg alapvetõen tisztességesen járt el, de ha munkája nem volt elég színvonalas, és nem sikerült betartania bizonyos normákat, akkor a morális szabályok ellen is vétett. Egy újságírói munka viszont csak akkor lehet színvonalas, ha morálisan is kifogástalan és fordítva (Weyer 1999). Ezért aztán nagyon fontos, hogy az információkat szolgáltató emberek tudják, hogy újságírókkal beszélgetnek, és az is alapszabály, hogy információkért az újságíró nem fizet. Azok az emberek, akik úgy döntenek, hogy szóba állnak a rázós ügyeken dolgozó újságírókkal, nyilván különbözõ motivációk által vezéreltetve teszik ezt: a legtöbb ember jobban szeret nyugodtan aludni és nem szívesen azonosul „sötét” ügyekkel, tehát beszél róla, ha kérdezik, még akkor is, ha nála hatalmasabbak és a fõnökei követnek el helytelen dolgokat. Természetesen nagyon sok ember nem (csak) a saját lelkiismerete miatt szivárogtat információkat, hanem önérdekbõl, mert ettõl anyagi, erkölcsi vagy egyéb elõnyöket remél. Mindazonáltal egyetlen újságíró sem lesz tisztességesebb pusztán attól, hogy etikai szabályokat állítunk fel. A szabályoknak csak akkor van értelmük, ha az újságíróban egyébként is megvan a szakma iránti elkötelezettség. Az újságírói kötelességek és a nyilvánosság természetének felismerése természetszerûleg maga után vonja a morálisan helyes viselkedést. Az újságírónak ezért még egy olyan cinikus és képmutató közegben is, mint amilyen jelenleg a magyar média, szem elõtt kell tartania azt, amit Edward R. Murrow amerikai médiaszakértõ fogalmazott meg a legpontosabban: „Hogy meggyõzõek legyünk, hihetõknek kell lennünk. Hogy hihetõk legyünk, hitelt érdemlõknek kell lennünk. Hogy hitelt érdemlõk legyünk, az igazat kell mondanunk” (Rivers – Mathews 1993: 1).

A valóság nyomában ⋅ 421 Írástechnika Eme rövid kitérõ után térjünk vissza az oknyomozás gyakorlatához. Ha az összes emberi és írott forrás ki lett pipálva, jön a mûfaj nehezebb része: a sztori megírása. Sokan hajlamosak több hét kutatómunka után egykét nap alatt összeütni az írást, azonban bizton állíthatjuk: a jó oknyomozó riporthoz – akárcsak a jó borhoz – érlelési idõ kell. Célszerû, ha az ember elsõ lépésben csak sorba rendezi a begyûjtött dokumentumokat és jegyzeteit, majd rápihen az írásra és hagyja ülepedni az összegyûjtött információkat. Velünk is elõfordult, ha rögtön nekiültünk az írásnak, hogy a legutoljára lefolytatott interjúk mélyebb nyomot hagytak bennünk, és ezért az írást utóbb kicsit elfogultnak éreztük. Ennek kivédésében sokat segíthet, ha egy rövid – pontokból és kulcsmondatokból álló – vázlatot készítünk, amivel egyben kijelöljük a megírandó sztori kereteit is. Bonyolultabb a helyzet, ha napi frissítésû médiumnál (napilap, televízió, rádió, Internet) dolgozunk. Ebben az esetben a vázlat egyben „publikálási terv” is, amelynek pontjai azt tartalmazzák, hogy miként követi végig az újságíró a sztorit. A magyar oknyomozás legnagyobb hibája, hogy – többnyire publikálási terv hiányában – nem viszi végig a történetet, hanem feldobja azt, majd elengedi. Ezért a magyar oknyomozó írások többnyire befejezetlenek. Ha mindez kész van, jöhet a lead megírása. Sok kollégánk teszi azt, hogy a jegyzeteit és a dokumentumokat beömleszti a gépbe, mondván: majd késõbb megszerkeszti, és utána ír hozzá egy leadet. Ez óriási hiba, miután az újságírók zöme nem képes a már papírra vetett történeteit átszerkeszteni. Ezért aztán a magyar oknyomozó írások lineáris vonalvezetésûek, a sorrendet nem egy esetben a háttérbeszélgetések sorrendje határozza meg. Ennek kivédésére mi azt a technikát alkalmaztuk, hogy elsõként a leadet írtuk meg, majd megpróbáltunk címet adni. A lead ugyanis egy tömör összefoglalója a történetnek, amely utóbb meghatározza a sztori vonalvezetését is. Hasonlóan segíthet összerendezni az információkat a címadás is, amely a sztori pár szavas, tömör esszenciája. Ha mindez megvan, már nyert ügyünk van: csupán a húst kell felhordani a kész csontvázra, azaz a vázlatnak megfelelõ sorrendben kidolgozni a történetet. Ez segít abban is, hogy az újságíró ne lépje át a terjedelmi korlátokat, miután a vázlatnak köszönhetõen pontosan tudja, hogy éppen hol tart a sztori megírásában, és nem vész el a részletekben. Bár ez így meglehetõsen egyszerûnek tûnik, bizton állíthatjuk: egy összetett sztori tökéletes megírása heteket vehet igénybe. Erre Magyarországon sajnos egyetlen médium sem nyújt lehetõséget, aminek következ-

422 ⋅ Vajda Éva–Ószabó Attila ményeként hemzsegnek a magyar sajtóban a hevenyészve öszszerakott fércmûvek – ennek sokszor nem is az újságíró felkészületlensége, hanem a médiavezetõk türelmetlensége és érdektelensége az oka. Szerintük ugyanis az angolszász típusú oknyomozó újságírás meghonosíthatatlan Magyarországon, ráadásul ellentétes a magyar sajtó porosz hagyományaival: a hazai szerkesztõ irtózik a név nélkül nyilatkozó forrásoktól.

Utóélet Az Élet és Irodalom munkatársaiként 1998 és 2000 között abban a kivételes szerencsében lehetett részünk, hogy bebizonyíthattuk ennek az ellenkezõjét. Noha riportjaink – bármennyire is szerettük volna – nem okoztak forradalmat a magyar újságírásban, azt mindazonáltal sikerült elérni, hogy az „oknyomozó újságírás” kifejezés bekerült a köztudatba. Ennél többre azonban látszólag nincs is mód: a közélet tisztasága felett õrködõ demokratikus intézményrendszerek és a joggyakorlat még nem sietett a mûfaj segítségére, sõt, nem egy ponton ellene fordult. Az Egyesült Államokban a Watergate-ügy nemcsak az újságírók miatt lett ügy, hanem azért is, mert az igazságszolgáltatás és a törvényhozás a média mellé állt. Nálunk ennek a folyamatnak helyenként éppen a fordítottja zajlik: az Országgyûlés elé a rendszerváltás óta sorra kerülnek a nyilvánosság szintjét korlátozni akaró törvényjavaslatok, a jogot alkalmazó bíróságok pedig ebben a bénító közegben nem egy esetben egymásnak homlokegyenest ellentmondó ítéleteket hoznak. A Legfelsõbb Bíróság ugyan több határozatában kifejtette, hogy „a tömegtájékoztatási eszközök a társadalom életében fontos szerepet töltenek be, mivel kielégítik az ember természetes érdeklõdési igényeit, befolyásolják a közgondolkodást”. Rögtön hozzáfûzte ugyanakkor, hogy „társadalmi rendeltetésüket azonban csak akkor tudják betölteni, ha híven tájékoztatnak a valóságról és közléseikkel nem sértik mások személyiségi jogait és érdekeit”.10 Eközben azt is kimondta, hogy „…az informátorokra általánosságban való utalás, illetve más sajtóorgánumokra való hivatkozás nem alkalmas tény bizonyítására…”11. Ez pedig burkoltan azt jelenti, hogy az oknyomozás alapját jelentõ háttérbeszélgetések során a név nélkül nyilatkozó forrásokat a magyar jogalkalmazás egyelõre elutasítja, és nem magát a tényközlés tartalmát veszi figyelembe, hanem azt, hogy ki állítja. E kedvezõtlen jelek ellenére mindazonáltal hiszünk abban, hogy a magyar újságírás csak akkor lábalhat ki a jelenleg tapasztalható mély

A valóság nyomában ⋅ 423 szakmai és morális válságából, ha végre nem mostohagyermekének tekinti, hanem felvállalja a korszerû oknyomozást. A mûfaj ugyanis visszaadhatja az olvasónak az írott szóba vetett hitét, amelyet a rendszerváltás óta a magyar újságírás folyamatosan fecsérel el. Jegyzetek 1

Ez az írás a Médiakutató címû folyóiratban megjelent tanulmány (Médiakutató, 3. szám, 2001) szerkesztett, felújított változata. 2 Lásd még Vajda Éva – Weyer Balázs: Kántor nyomoz (in: Halmai-Vásárhelyi: A nyilvánosság rendszerváltása, Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1998). 3 Egy konkrét példát említve: néhány évvel ezelõtt az akkori vezetõ kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt frakcióvezetõje hosszú mosolyszünet után zárt ajtók mögött asztalhoz ült. Az eseményt nagy média figyelem kísérte, ám ez csak addig tartott, amíg a két politikus a tárgyalásokat követõen nem tartott egy rövid sajtótájékoztatót. A szereplõk nevei lényegtelenek, mert azóta számos ehhez hasonló eset történt, nevezetesen, hogy az újságok leközölték a két politikus a tárgyalásokat értékelõ nyilatkozatát, mint hírt. De a tárgyalások érdemi részérõl nem mondtak semmit, mindkét politikus a saját közönségének beszélt. Ez idáig rendben is van, más demokráciákban is hasonlóan zajlik a politikai cirkusz, ami viszont különbség, hogy az újságírók nem elégszenek meg ennyivel. Hanem utánajárnak annak, hogy mi történt a zárt ajtók mögött, mert ezt követelik a szakma szabályai. A már idézett esetnél maradva a három órás tárgyalásokról elég pontos képet lehetett kapni, csak éppen meg kellett kérdezni az ugyancsak jelenlévõ két frakcióvezetõ-helyettest és a két szakértõt. Az újságíróknak ugyanis nem arról kell írniuk, hogy ki mit mondott, hanem mi történt. Ennek kiderítése és nyilvánosságra hozatala az újságírás feladata, nem más. (Ószabó Attila –Vajda Éva: Az igazi belga, Népszabadság, 2004. július 20.) 4 A Watergate-ügy felgöngyölítése során is pár flekkes tudósításokat írtak az újságírók, de a nagy magyar ügyek közül például a Tocsik-ügyben is rövid írások születtek, több napon, illetve héten keresztül. Jelen sorok szerzõi ugyanakkor hosszú, idonként túlírt cikkekkel váltak híressé, ennek oka azonban nem abban keresendõ, hogy csak két kolumnában lehet oknyomozni, hanem hogy az Élet és Irodalom címû hetilap terjedelme ezt engedte. 5 Elsõsorban a Nyugat címû lapban publikáló írók (például Móricz Zsigmond) választották gyakran a riport mûfaját. Az 1930-as években vidékjárása során Szabó Zoltán megteremtette az úgynevezett szocio-riportot. Mindezek ma is meghatározzák az újságírók és szerkesztõk riporttal kapcsolatos vélekedésit, és inkább tekintik az irodalmi önkifejezés eszközének, semmint korszerû újságírói eszköznek.

424 ⋅ Vajda Éva–Ószabó Attila 6

A teljesség igénye nélkül: a Figyelõ által felgöngyölített Tocsik-ügy, az Élet és Irodalom riportjai a Postabankról és Orbán Viktor családjának vállalkozásairól, a Népszabadság és a HVG írásai Kaya Ibrahim és a Fidesz közeli fantomcégekrõl, a Magyar Nemzet írásai a szocialista párthoz közelálló vállalkozásokról, Mong Attila és György Bence Pulitzer-díjas könyve a Kulcsár-ügyrõl. 7 Tény: A valóság egy mozzanata, az, ami van, megtörtént, megtettek. Magyar Értelmezõ Kéziszótár (1982), Budapest: Akadémiai Kiadó. 8 Amikor Brit Hume híres amerikai újságírót 1973 áprilisában egy interjú során megkérdezték, miért választotta hivatásául a tényfeltáró riporterséget, annak magyarázatával kezdte, hogy egy demokráciában a nyilvánosságnak joga van megismerni a tényeket. „Az újságírásban az a legfontosabb, hogy a nyilvánossághoz eljuttassuk azokat az információkat, amelyeket a kormányzat el akart titkolni. Én egyszerûen gyûlölöm az ilyen dolgokat. A csalás és a korrupció egyszerûen beteggé tesz. Nyomasztó dolgok… És rendkívül nagy bajnak tartom, hogy ilyenek vannak. Úgy tekintek rájuk, mint olyan rothadásra, olyan mállásra, ami nem intézhetõ el egyszerûen azzal, hogy ocsmányságnak nevezzük, vagy azt mondjuk, hogy ez a demokrácia ára, vagy valami hasonlót. Én ezeket rendkívül veszélyes dolognak tartom.” 9 Jack Anderson 1972-ben megkapta a Pulitzer-díjat olyan szigorúan titkos dokumentumokkal kapcsolatos tudósításaiért, amelyek arra utaltak, hogy a Nixon adminisztráció elfogult volt Pakisztán iránt a Pakisztán és India közötti háborúban. 10 BH. 1989/352. sz. 11 Legfelsõbb Bíróság Pfv. IV. 20. 367/2000/4. szám.

Irodalom Halberstam, David (1988): Mert övék a hatalom. Budapest: Európa. Weyer Balázs (1999): „Bevezetés az újságírásba”. ELTE: szakdolgozat, kézirat. Bernáth László (szerk., 1995): Mûfajismeret. Budapest: MÚOSZ Sajtókönyvtár Sorozat. Rivers, William L. – Mathews, Cleve (1993): Médiaetika. Budapest: Bagolyvár. Vajda Éva – Weyer Balázs (1998): „Kántor nyomoz. Az oknyomozó újságírásról”. In: Halmai Gábor – Vásárhelyi Mária (szerk.): A nyilvánosság rendszerváltása. Budapest: Új Mandátum.