HOUNDED. Üldöztetve A VASDRUIDA KRÓNIKÁI 1

KEVIN HEARNE

HOUNDED Üldöztetve

A VASDRUIDA KRÓNIKÁI 1.

Írta: Kevin Hearne A mű eredeti címe: Hounded Fordította: Ácsai Roland A szöveget gondozta: Szakái Gertrúd A művet eredetileg kiadta: Del Rey, a division of Random House Text Copyright O 2011 by Kevin Hearne Published by arrangement with Jill Grinberg Literary Management LLC. All rights reserved. First published by Del Rey, an imprint of The Random House Publishing Group, a division of Random House, Inc., New York. Ez a könyv kitalált történeten alapszik. A szereplők, a helyek és az események az író képzeletének szüleménjei, vagy a képzeletnek rendelte alá őket. ISSN 2062-3100 ISBN 978 963 373 050 8 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.. (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Gers Zsuzsa. Széli Katalin Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Mindem jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó Írásbeli engedélye nélkül sem teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikussá vagy mechanikusan, beleértve s fénymásolást és bármilyen adattárolást nem sokszorosítható.

3

„Ide nézz, anya, mit csináltam! Feltehetjük a hűtőre?”

4

ÍR KIEJTÉSI ÚTMUTATÓ Hadd szögezzem le rögtön az elején, hogy a szavakat a kedves olvasó úgy ejti ki, ahogy kedve tartja! Igazán jó mulatság, és távol álljon tőlem, hogy bárki szórakozását elrontsam azzal, hogy felhívom rá a figyelmét: „rosszul mondja”. Ám azon olvasók számára, akik az akkurátus pontosság hívei, készítettem egy kis útmutatót azokhoz a nevekhez és szavakhoz, melyek esetleg nehézséget jelenthetnek, ugyanis az ír szavakat nem egészen úgy ejtjük, mint az angolokat. Érdemes megjegyezni, hogy a magánhangzók fölött lévő mellékjelek nem feltétlenül a magánhangzó hangsúlyosságát jelölik, hanem egy bizonyos hangot. Nevek Aenghus Óg: Ángusz Óg Airmid: Ermit Bres: Bressz Brighid: Brijit (vagy még inkább Bríjit) a régi ír nyelvben. A modem ír nyelvben ez a név Bridre változott. A magánhangzó hosszabb lett, a g pedig eltűnt, mert az angol nyelvű beszélők elkezdtek a e-t egy dzs hanggal ejteni Az angol Bridget tehát az eredeti ír név anglicizált verziója. Cairbre; Karbre, méghozzá megpörgetett r-rel. Conaire: Konuhra Cuchulainn: Kuhulin. A ch az ír nyelvben torokhangú h -nah ejtendő, mint a spanyol j-t, soha nem k-nak vagy ch-nek. Dián Cecht: Dienhéj Fianna: Fiahna Finn Mac Cumhaill: Fin Mek Kúvil Flidais: Flídis Fragarach: Fragarah 5

Granuaile: Granyavél Lugh Lámfhada: Lú Lávahdöh Manannan Mac Lir: Mahnahnanon Mek Lír Miach: Miah Mogh Nuadhat: Moh Nuahdah Moralltach: Morultah Ó Suileabhain: Oh Szulluhvan (ugyanúgy kell kiejteni, mint az O’Sullivan-t, ez az ír írásmódja). Siodhachan: Sijahan (ne felejtsük el, hogy torokhangú h-t kell ejteni az ír ch esetében, és nem k-t). Tuatha Dé Danann: Tuahha Déj Danan

Helyek Mag Mell: Mah Mel Mag Léna: Moj Léjna Gabhra: Górah Tír na nÓg: Tír na nóg

Igék Coinnigh: konni (tartani, fogni) Dóigh: doj (égetni) Dún: dún (becsukni, összezárni) Oscail: oszkill (kinyitni)

Fák Fearn: fém Idho: íjo Ngetal: nyetul Tinne: csinne Ura: ura (vigyázz, nehogy hurrá legyen belőle, mindkét szótag 6

nagyon rövid, az r egészen kicsit pereg).

7

ELSŐ FEJEZET zámos előnye van annak, ha az ember huszonegy évszázadot eltölt a földön, de mind közül a legnagyobb, hogy a zsenik ritka születésének lehet szemtanúja. Ez mindig egyforma forgatókönyv szerint zajlik: az illető lerázza magáról a kulturális hagyományok terhét, nem törődik a ferde szemmel néző hatalmasokkal, és valami olyasmit művel, amit földijei komplett őrültségnek tartanak. Galilei volt a személyes kedvencem. Na, meg Van Gogh, de ő tényleg őrült volt. Az istennőnek hála, nem látszik rajtam, hogy találkoztam Galileivel, sem az, hogy ott voltam Shakespeare darabjainak ősbemutatóján, vagy hogy Dzsingisz kán hordájával lovagoltam. Ha az emberek a koromat tudakolják, azt felelem: huszonegy. Az már az ő bajuk, ha években és nem évtizedekben, vagy még inkább évszázadokban értik, nem igaz? És lankadatlanul érdekel a női nem, ami - kérdezzétek meg bármelyik élemedett korú polgártársunkat! - elismerésre méltó teljesítmény. Fiatal ír kölyök kinézetem a boltomban, ahol a tudós látszatát szeretném kelteni, inkább hátrányomra van (okkult könyveket áruló boltot vezetek, aminek egyik sarkába egy gyógynövényes pultot is beszorítottam). De van egy hatalmas előnye is: ha elugrom az élelmiszerboltba, és az emberek meglátják göndör, vörös hajamat, fehér bőrömet és hosszú kecskeszakállamat, azt gondolják, hogy biztos

S

8

focisom, és mellé Guinnesst vedelek. Ha ujjatlan pólóban lépek ki az utcára, és észreveszik a jobb karomat borító tetoválásokat, egyből azt hiszik, egy rock bandában játszom, és szétfüvezem az agyam. De az még véletlenül sem vetődne fel bennük, hogy egy ősi druida vagyok és ez az oka, hogy úgy nézek ki, ahogy. Mert ha teher szakaik növesztenék, hegyes süveget nyomnék a fejembe, és áradna belőlem a méltóság meg a bölcsesség, és a szentség glóriája fogna körül, akkor az emberek talán rosszra, vagy pontosabban - jóra gondolnának. Néha megfeledkezem magamról, és arámi nyelven pásztordalok éneklésébe kezdek, miközben a Starbucksban sorban állok. De az urbánus amerikai létben az a jó, hogy az emberek vagy levegőnek nézik a csodabogarakat, vagy a kertvárosba menekülnek előlük. A múltban ez máshogy volt. Akkor a csodabogarak vagy máglyára kerültek, vagy agyonkövezték őket. Jó, azért napjainkban is megvannak a másság hátrányai, ezért is akar az ember annyira beilleszkedni; de ma már csak becsmérlő szavakban és kirekesztésben részesülhet az illető, ami hatalmas előrelépés ahhoz képest, hogy korábban piaci látványosságként kivégezték volna. De ekkora előrelépésből a modern kor keveset tartogat. A legtöbb ősi lélek szerint, akiket ismerni van szerencsém, a modernség vonzereje néhány okos ötletben rejlik - mint például a vízvezeték vagy a napszemüveg. De számomra a modern Amerika legnagyobb vonzereje, hogy gyakorlatilag istentelen. Fiatalabb koromban, amikor a rómaiakkal bajlódtam, egyetlen kilométert sem tehettem meg Európában anélkül, hogy ne botlottam volna egy kőbe, ami ne lett volna egy istennek vagy másnak szentelve. De itt, Arizonában, csak Prérifarkasba ütközöm néha, de őt voltaképpen még kedvelem is. (Egyáltalán nem hasonlít Thorra, ezért is jövünk ki egymással. Thort a helyi egyetemisták szimplán csak Mega Seggfejnek titulálnák, ha összehozná vele a rossz sorsuk.) Arizona alacsony istensűrűségénél csak egy jobb dolog van: a tündérek majdnem tökéletes hiánya. és itt most nem azokra a cukorfalat lényekre gondolok, amiket a Disney tündéreknek nevez. Hanem a faekre, a sidhe-kre, vagyis Tuatha Dé Danann leszármazottaira, akik az 9

örök fiatalság mezején születtek, a Tír na nÓgban, és megölelés helyett inkább megölnek. Mivel engem valamiért nem kedvelnek, megpróbálok minél messzebb letelepedni tőlük. A Régi Világban még számtalan átjárójuk nyílt e földre. De az Új Világban tölgyre, kőrisfára vagy csipkebokorra van szükségük az átlépéshez, és Arizonában ezek a fák meglehetősen ritkák. Találtam olyan helyet, ahol nőnek, például a White Mountains Új-Mexikóhoz közel eső részén, vagy egy folyóparti szakaszon, Tucsonban. De ezek több mint kétszáz kilométerre vannak az én jól kikövezett városrészemtől, mely a tempei egyetem közelében található. Szerény véleményem szerint annak a valószínűsége, hogy az említett helyeken átjöjjön egy tündér, aztán nekivágjon a fátlan sivatagnak egy elfajzott druidát keresve, meglehetősen csekély. Szóval, amikor a kilencvenes évek végén ráakadtam erre a városkára, úgy döntöttem, itt maradok, amíg a helyiek gyanakodni nem kezdenek. Nagy döntés volt, és már vagy egy évtized is eltelt, mióta meghoztam. Új személyazonosságot vettem fel, kibéreltem egy helyet a könyvesboltnak, és kiakasztottam egy táblát: HARMADIK SZEM KÖNYVESBOLT ÉS GYÓGYNÖVÉNYSZAKÜZLET (azért utaltam a védikus és buddhista hagyományokra, mert kelta névvel magamra vonhattam volna az üldözőim figyelmét). Aztán vettem egy házat, ahonnan biciklivel nem volt messze a boltom. Kristályokat és tarot kártyát árultam az egyetemistáknak, hogy megbotránkoztathassák velük protestáns szüleiket, nevetséges köteteket állítólagos „ráolvasásokkal” turbékoló wiccáknak. Még terjedelmes druidavarázslatokról szóló könyveket is árultam, amelyek mind a druidák viktoriánus kori újrafelfedezésén alapultak, és egytől egyig sületlenségek voltak, annál nagyobb szórakozást jelentett nekem, ha rásóztam valakire az egyiket. Havonta egyszer komoly varázsló vásárlóim is akadtak, akik igazi varázskönyvet kerestek, olyanokat, amikkel nem szabad szórakozni, és jobb, ha a létezésükről sem tudsz, amíg nem vagy teljesen képzett. Könyvritkaságaim legnagyobb részét az interneten keresztül értékesítettem - ami a modern kor egyik újabb hatalmas vívmánya. Csak aztán jutott eszembe, hogy az internet segítségével könnyebben 10

rám akadhatnak az üldözőim, miután új személyazonosságot vettem fel, és megnyitottam az üzletem. Voltaképpen fel sem merült bennem, hogy valaki a Régiek közül az interneten nyomozna utánam - inkább az üveggömbre voksoltam, vagy más varázspraktikára, de hogy az interneten?! Száz szónak is egy a vége, a névválasztással lehettem volna óvatosabb. Hívhattam volna magam John Smithnek, vagy találhattam volna magamnak valami hasonlóan unalmas és szürke nevet, de büszkeségem nem engedte, hogy keresztény nevet használjak. Ezért az O’Sullivan, vagyis eredeti vezetéknevem angol változata mellett maradtam. Keresztnévként pedig a határozottan görögül csengő Atticus mellett döntöttem. Mindazonáltal egy huszonegy éves, O'Sullivan nevezetű, okkult könyveket áruló boltos létezése, aki olyan könyvritkaságokkal is foglalkozik, amelyekről tudnia sem illene, elég kiindulópontul szolgáit ahhoz, hogy a tündérek rám találjanak. Három héttel Samhain előtt, egy pénteki napon rám támadtak az ajtó előtt, amikor az üzletből kilépve éppen ebédelni indultam. Kard csapott a sípcsontom felé, mielőtt azt mondták volna, „nesze!” Amikor átugrottam a pengén, a csapás lendülete kibillentette támadómat. Amíg megpróbált kiegyenesedni, bal könyökömmel arcon vágtam. De ez csak egy tündér volt az ötből. Hála a paranoiáért az alvilági isteneknek! Jómagam inkább túlélőképességként gondoltam rá, mint pszichés problémaként. Paranoiám finom pengéhez hasonlított, amit az elmúlt évszázadok alatt az engem megölni akaró emberek köszörűkövén csiszoltam élesre. Ezért lógott hidegvas amulett a nyakamban, és ezért védtem az üzletemet nemcsak rácsokkal, hanem olyan bűbájokkal is, amelyek a tündéreket és az egyéb betolakodókat távol tartották. És ezért lettem mestere a szabad kézzel vívott harcnak, ezért vettem fel a versenyt gyorsaságban a vámpírokkal is, és ezért menekültem számtalanszor meg az efféle gorillák karmai közül. Bár lehet, hogy a gorillák kifejezés túlzás velük kapcsolatosan, hiszen ez a szó az intelligencia akut hiányát és az izomrostok nagyfokú jelenlétét feltételezné, míg ellenfeleim láthatóan sohasem jártak 11

egyetlen edzőterem közelében sem, és harangozni sem hallottak az anabolikus szteroidokról. Ok inkább a csontosabb, szikárabb típust képviselték, és tájfutónak álcázták magukat, amennyiben nem viseltek mást gesztenyebarna sorton és drága futócipőn kívül. A járókelők csupán annyit láthattak az egészből, hogy néhány fickó seprűkkel nekem esett, ugyanis bűbájjal álcázták a fegyvereiket, melyeknek hegyét elrejtette a seprű cirokkal borított vége, és ha nem látok át a bűbájon, igencsak meglepődtem volna, amikor az ártalmatlan takarítóeszköz épp a létfontosságú szerveimbe szúr. De mivel átláttam rajta, megállapítottam, hogy négy megmaradt merénylőm közül kettőnél lándzsa van, és egyikük a jobbomon ólálkodik. Az emberi álca alól előderengett tipikus tündéralakjuk: nem voltak szárnyaik, hiányos volt az öltözékük, csinos kis pofikával rendelkeztek, és kicsit úgy néztek ki, mint Orlando Bloom Legolas szerepében; az ilyenekkel szokták reklámozni a kozmetikai cikkeket. A lándzsások egyszerre támadtak rám két oldalról, én azonban csuklómmal elütöttem a lándzsafejeket, mire saját lendületük elsodorta mellőlem a támadóimat. Sikerült bejutnom a jobb oldalamon álló fickó védelmi vonala mögé, és a karommal torkon vágtam. Nehéz dolog törött légcsővel lélegezni. Már kettőt leszedtem közülük; de gyorsak voltak és fürgék, sötét szemükben nem volt kegyelem. Amikor jobbra támadtam, fedezetlenül hagytam a hátamat. Gyorsan megpördültem, és felemeltem a bal karom, hogy blokkoljam a közeledő csapást, amire számítottam. Igazam volt, mert egy kard készült kettémetszeni a koponyámat. Sikerült megállítanom, mielőtt lesújtott volna. A penge csontig hatolt, és nagyon fajt, de közel sem annyira, mintha teljes lendülettel talált volna el. Arcom eltorzult a fajdalomtól, aztán nyitott tenyérrel, nagyon keményen gyomorszájon vágtam a tündért, aki nekivágódott a bolt vasrácsos falának. Három kiiktatva, a megmaradt kettőre rámosolyogtam. Most már kétszer is meggondolták, mielőtt rám támadtak. Három társukat nem csupán fizikailag ütöttem ki. Mágikusan megmérgeződtek a velem való érintkezéskor. Vas amulettem ugyanis kapcsolatban állt az aurámmal, és most már számukra sem volt kétséges, hogy valamiféle Vasdruida 12

vagyok - vagyis a legrosszabb rémálmuk. Az első áldozatom már hamuvá lett, a másik kettő most kezdett rádöbbenni, hogy csak homokszemek vagyunk a szélben... Szandálos lábammal lerúgtam, ami maradt belőlük, aztán úgy helyezkedtem, hogy közelebb kerüljek az úthoz, és a tündérek háttal álljanak a rácsos falnak. Azonkívül, hogy stratégiailag sem volt megvetendő ötlet, közelebb kerültem a járda és az út közt húzódó virágágyáshoz, és erőt meríthettem belőle kínzó fájdalmam enyhítésére, valamint sebem összezárására. Az izomrostok összeforrasztásával ráértem később törődni. Egyelőre a vérzést szerettem volna elállítani - ugyanis egy ellenséges varázsló túl sok ijesztő dolgot művelhet vele. Amikor letérdeltem a földre, hogy gyógyító energiát szívjak belőle, üzenetet küldtem - mintha SMS-eztem volna, csak a földön keresztül az egyik vaslénynek, hogy ha finomságra vágyik, éppen itt áll előttem két tündér. Biztos voltam benne, hogy gyorsan válaszolni fog - mert kapcsolatban állok a földdel, és a föld kapcsolat- bán áll velem -, de általában szüksége volt néhány pillanatra. Hogy időt nyerjek, beszélgetni kezdtem a merénylőimmel: - Puszta kíváncsiságból hadd kérdezzem meg, hogy meg akartok ölni, vagy foglyul akartok ejteni? A bal oldalamon álló tündér, aki egy kardot emelgetett a kezében, válasz helyett rám vicsorgott: - Hol a kard?! - Milyen kard? A tiéd? Ott van a kezedben, haver! - Tudod, melyik kardról beszélek! Fragarachról, a Válaszadóról! - Fogalmam sincs, miről beszélsz - ráztam meg a fejem. - Ki küldött benneteket? Biztosak vagytok benne, hogy nem tévesztettétek el a házszámot? - Biztosak - vette át a szót a Lándzsás. - Druidatetoválásaid vannak, és átlátsz a bűbájunkon. - Arra mindenki képes, aki egy kicsit is konyít a varázsláshoz. Ahhoz sem kell druidának lenni, hogy az ember szeresse a kelta motívumokat. 13

Gondolkozzatok el egy kicsit, barátaim! Idejöttök, és valami kardot követeltek tőlem, pedig láthatóan nincs nálam. Ha nálam lenne, már régen előrántottam volna. Nem jutott még eszetekbe, hogy valaki szándékosan a halálba küldött benneteket? Biztosak vagytok benne, hogy annak a személynek, aki felkért benneteket erre a feladatra, őszinték voltak a szándékai? - A halálba?! - nevetett a Kardos a feltételezésemen. - Ötünket egy ellen?! - Most már csak ketten egy ellen... Talán elkerülte a figyelmedet, hogy hármatokkal végeztem. Lehet, hogy a parancsnokotok tudta, mi fog történni. - Aenghus Óg soha nem tenne ilyet! - bökte ki a Lándzsás, és sejtésem megerősítést nyert. Megkaptam hát a nevet, annak az alaknak a nevét, aki immáron két évezrede üldözött. - A vérei vagyunk! - Aenghus Óg az apját is kiebrudalta a saját otthonából. Mit számít a rokonság egy olyannak, mint ő?! Nézzétek, srácok, én sokkal régebben vagyok itt, mint ti. A kelta szerelemisten csak magát szereti. Mivel nem akarja pazarolni az értékes idejét, sem varázslatos személyét veszélynek kitenni, általában néhány nélkülözhető rokonát küldi előre, ha azt hiszi, a nyomomra bukkant. Ha a felderítők épségben visszatérnek, tudja, hogy nem engem találtak meg. Kapiskáljátok már? Láttam, hogy hirtelen gyanút fognak, és védekező állást vesznek fel. De ezzel már elkéstek, és különben sem a megfelelő irányba néztek. Hátuk mögött halkan megolvadtak a rácsok, és éles, „ttftaakJuJ teli állkapoccsá alakultak. A hatalmas fekete száj kinyúlt feléjük, és hangosan csattanva összezárult. Az éles fogak olyan könnyedén vágtak a tündérek hátába, mint kés a vajba. Beszippantotta őket mint valami zselét, és a tündéreknek egy riadt kiáltásra is alig futotta. Fegyvereik a bűbáj megtörtével csörömpölve hullottak a földre. A vasszáj visszaváltozott a megszokott ráccsá, de előtte még egy rövid elégedett mosolyban részesített. Mielőtt végleg eltűnt volna, megkaptam a vaselem érzelmi kitörésekben és fantáziaképekben - a vaslény ezeket használta 14

nyelvként - érkező üzenetét: „Druida hívott. Tündérek vártak. Ízletes volt… Hála”

15

MÁSODIK FEJEZET

örbenéztem, hogy nem akadt-e illetéktelen szemlélője a küzdelemnek, de szerencsére ebédidő volt, és senki nem járt a környéken. Az üzletem a University Drive-tól délre állt, az Ash Avenue-n, míg az étkezdék a University tői északra sorakoztak az Ash és a Mill Avenue-n. Felszedtem a járdáról a fegyvereket, aztán az „Ebédszünet” táblára fintorogtam, és kitettem, hogy: „Nyitva” Hátha eladok pár könyvet, ha már a takarítás miatt itt ragadtam. A teapulthoz mentem, megtöltöttem egy kancsót vízzel, és a sebemre néztem. Még mindig vörös és duzzadt volt a vágás körül, máskülönben egész jól nézett ki, és a fájdalmat is sikerült megszüntetnem. Mivel nem akartam megkockáztatni, hogy vízhordáskor az izomrostok tovább szakadjanak, jobbnak láttam, ha kétszer fordulok. A kancsót a pulton hagytam, aztán a mosogató alól kivettem egy flakon fehérítőt, és ki vittem. Miután minden vérfoltot gondosan meglocsoltam vele, visszamentem a vízért, hogy leöblítsem. Éppen végeztem a vérfoltok eltüntetésével, és vissza akartam vinni a kancsót, amikor a nyitott ajtón át hatalmas holló reppent be a boltba, és letelepedett Ganésa mellszobrán. Kitárta a szárnyát, és fenyegetően felborzolta tollát. Morrigan volt az, a Halottválogató, * háború

K

16

istennője. Az ír nevemen szólított: Stodhachan Ő Suileabháin - kezdte drámai hangon beszédem van veled? - Nem ölthetnél magadra emberi formát? - kérdeztem, miközben a kancsót az edényszárítóra raktam. A mozdulat közben észrevettem egy vérfoltot az amulettemen, és levettem a nyakamról hogy leöblítsem. Lúdbőrzök, amikor így beszélsz velem. A madárcsőr különben sem alkalmas a réshangok kiejtésére. - Nem azért jöttem, hogy nyelvészeti kérdésekről diskuráljakmondta Morrigan. - Rossz híreket hoztam. Aenghus Óg tudja, hói vagy. - Erre már én is rájöttem. Nem volt dolgod öt halott tündérrel? - A medálomat a pultra tettem, és törlőruháért nyúltam. - Manannan Mac Lirhez irányítottam őket - felelte a kelta istenre utalva, aki a holtak kikét a halottak földjére kíséri. - De vao más is. Aenghus Óg személyesen jön el érted, talán már útra is kelt Megdermedtem. - Ez biztos? Bizonyítékod is van rá? A holló dühösen szétcsapta szárnyát, és károgott egyet: - Ha bizonyítékra vársz, túl késő lesz! Megnyugvás öntött el, és a lapockáim közül elszállt a feszültség. - Ah! Szóval megint csak egy homályos jóslat! - Nem, a jóslat nagyon egyértelmű volt! Halálos végzet közeledik feléd. Ha el akarod kerülni, jobb, ha elmenekülsz! - Látod, már megint kezded! Samhain tájékán mindig rád jön. Ha éppen nem Thor akar lecsapni rám, akkor valamelyik olimposzi. Nem emlékszel, tavaly is mivel ijesztgettél? Hogy megsértetted Apollót, mert kapcsolatba léptem Arizona Állam Napördögeivel, pedig az csak egy egyetemi sportklub! - Ez most egészen más. - Nem zavart, hogy nem is vagyok egyetemista, csak az egye”*® közelében van a boltom! Te ragaszkodtál hozzá, hogy Apolló aranyszekerén, és halálra nyilaz! A holló fészkelődni kezdett a büsztön, mintha zavarban lett volna: 17

- Akkor nagyon valószínűnek tűnt. - Hogy a nagy görög isten megorol egy öreg druidára, amiért az kapcsolatba hozható egy egyetemi sportklub kabalájával?? Szerinted ez valószínű? - Végül is igazam volt, Siodhachan. Kilőtték rád azokat a nyilakat, vagy sem? - Néhány kölyök dartsszal kilyukasztotta a biciklim kerekét, Morrigan. Azt hiszem, kicsit felnagyítottad a kockázatot. - Ne bolygassuk a múltad! A lényeg, hogy itt nem maradhatsz. Az előjelek fenyegetőek. - Rendben - sóhajtottam fel megadóan. - Halljuk, miről van szó! - Nemrég beszéltem Aenghusszal - mondta. - Beszéltél vele?! - Ha valamit ettem volna, biztosan félrenyelem. - Azt hittem, gyűlölitek egymást. - Ez így is van, de ez nem zárja ki, hogy beszélgessünk. Éppen Tír na nÓgban pihentem, elégedetten a mezopotámiai utamat követően. Voltál arra mostanában? Varázslatos sport! - Bocsáss meg, de a halandók már Iraknak nevezik, és nem, nem jártam arra néhány évszázada. - Morrigan elképzelése a sportról kissé eltért az enyémtől. Mint a holtak válogatója semmit sem kedvelt jobban a hosszú háborúknál. Ott tobzódott Kálival meg a valkűrökkel, és halálistennő-bulikat csaptak a harcmezőkön. Különben a háborúkban én a keresztes hadjáratok óta nem látok semmi nagyszerűt. Manapság inkább a baseballra szavazok. - Mit mondott Aenghus? - faggattam. - Rám mosolygott, és azt mondta, vigyázzak a barátaimra. Felszaladt a szemöldököm: - Neked vannak barátaid? - Természetesen nincsenek! - borzolta fel a tollár dühösen mar a feltételezéstől is. - Nos, Hekaté meglehetősen szórakoztató társaság, és sok időt töltök vele mostanság, de attól tartok, rád gondolt. Morrigan és köztem van egy bizonyos - bár szerintem kissé homályos - megállapodás: mindaddig nem jön el értem, amíg létezésem 18

ténye Aenghus Ógból rángógörcsöt vált ki. Nem nevezhetném barátságnak a köztünk lévő viszonyt - ő nem az a lény, aki ilyen kapcsolatot megengedne magának -, de régóta ismerjük egymást, és ha úgy adódik, megóv a bajtól. „Fölöttébb kínos lenne számomra magyarázta, miközben a gabhrai csatából kifelé lökdösött -, ha lenyakazva tovább élnél. Akkor aztán magyarázkodhatnék. A kötelességmulasztást nehéz igazolni. De mostantól arra kérlek, ne hozz olyan helyzetbe, hogy személyesen kelljen megmentenem az életed!” Még szomjaztam a vérre, és éreztem, ahogy a tetoválásaimban örvénylik az erő. A Fiannában harcoltam akkoriban, és semmit sem kívántam jobban, mint hogy azt a nagyképű gazembert, Cairbre királyt móresre tanítsam. De Morrigan csapatot választott, és ha a Halál Istennője azt mondja, hagyd el a harcmezőt, te szépen elkullogsz. Amióta sikeresen kivívtam Aenghus Óg dühét - nem ma volt! -, mindig megpróbál figyelmeztetni a halálos veszedelmekre, és bár néha eltúlozza a nagyságukat, azt hiszem, hálás lehetek neki, amiért soha nem becsüli alul őket, és amiért egyáltalán veszi a fáradságot a figyelmeztetésre. - Biztos csak meg akart téveszteni, Morrigan - mondtam neki. - Ez Aenghusra vall. - Tudom, milyen Aenghus. Ezért is figyeltem meg a hollók röptét, és fenyegető jeleket olvastam ki belőle a helyzetedet illetően. - Elhúztam a szám, de mielőtt válaszolhattam volna, Morrigan folytatta. - Mivel tudtam, hogy az efféle jóslást nem becsülöd sokra, pákát vetettem. - Oh - mondtam. Még ehhez is vette a fáradságot. A rúnakő,- vagy pálcavetésen kívül más jóslási módszerek is akadnak, melyek a szerencsét, mint a jövőre utaló határozott jelet értelmezik. Valóban többre értékelem ezeket a módszereket a madarak röptének vagy a felhők úszásának megfigyelésénél, mert a pálcavetésnek én is része vagyok, és a véletlen rám vonatkozik. Hiszen a madarak azért repülnek, mert enni akarnak, párt akarnak találni maguknak, vagy anyagot gyűjteni a fészkükhöz, és hogy mindennek bármi köze lenne az én vagy másvalaki jövőjéhez, azt nevetséges túlzásnak tartom. Ebből 19

következik, hogy a pálcavetést némileg többre tartom, még akkor is, ha tudom, hogy a jóslásban való közreműködésem és akaraterőm elég hatást gyakorol Fortunára ahhoz, hogy megálljon és így szóljon: „Ez és ez lesz a következő moziműsor!” Voltak druidák, akik állati áldozatot mutattak be, majd azok belsőségeiből jósoltak - szerintem ez egyrészt hentesmunka, másrészt elherdálták vele azt a jó kis csirkét, vagy bikát, vagy ki tudja, mit. A ma embere azt mondja erre: „Milyen kegyetlenség! Miért nem voltak vegánok, mint én!” De a druidák szerint a túlvilág meglehetősen kellemes hely, ahonnan még egyszer - vagy többször is - vissza lehet térni. Vagyis ha a lélek életben marad, akkor egy késszúrás ide vagy oda nem nagy dolog. Bár jómagam sohasem voltam oda az áldozatbemutatásért. Sokkal tisztább és megbízhatóbb módjai is vannak annak, ha be akarunk kukkantani Fortuna szoknyája alá. A hozzám hasonló druidák húsz pálcikát tartanak egy erszényben, melyek végein az ogham ábécé betűi láthatók, és az Írországban őshonos, húsz fafajtát jelölik - és mindegyik fának megvan a maga profetikus jelentése. Mint a tarot kártyát, ezt is különféleképpen értelmezheted aszerint, hogy a jóshoz képest hogyan esnek le. Ha felfelé állnak, pozitív a jelentésük, ha lefelé, akkor negatív. A jós tehát találomra kivesz öt pálcikát az erszényéből, maga elé hajítja, majd megpróbálja értelmezni az elrendezésükből adódó üzenetet. - És hogyan estek le? - kérdeztem Morrigant. - Négy lefelé mutatott - mondta, és megvárta, amíg ezt megemésztem. Nem néztem kellemes percek elé. - Értem. És melyik fák beszéltek hozzád? Morrigan úgy nézett rám, mintha a következő szavaitól el kellene ájulnom, akárcsak egy fűzőben fuldokló Jane Austenregényszereplőnek. - Fiam. Vinne. Ngetal. Ura. Idho. Éger, magyal, nád, hanga és tiszafa. Az első egy harcost jelentett, ez volt a legtisztábban, ugyanakkor a leghomályosabban értelmezhető. A többi azt jelentette, hogy ez a bizonyos harcos - bárki légyen is az 20

nagy szarba kerül. A magyal megpróbáltatásokra és nehézségekre utalt, a nád félelemtől sikoltott, a hanga meglepő fordulatokra figyelmeztetett, és a tiszafa halált jövendölt. - Vagy úgy - mondtam a tőlem telhető legnagyobb közömbösséggel. - Egészen pontosan, milyen helyzetben állt az éger a tiszafához képest? - A tiszafa keresztezte az égert. Most már egyértelmű volt. A harcos meghal. Meglepi majd a dolog, megrémül, és mániákusan küzdeni próbál ellene, de halála elől nem menekülhet. Morrigan látta rajtam, hogy megértettem a jóslat üzenetét. - Szóval, merrefélé veszed az utad? - Még nem döntöttem el - feleltem. - A Mojave sivatagban van egy-két eldugott hely - mondta, és kihangsúlyozta a nevet, mintha Amerika földrajzát illető tudását akarná fitogtatni, hogy kiköszörülje az Irakkal ejtett csorbát. Azon gondolkoztam, vajon tud-e arról, hogy Jugoszlávia felbomlott, és hogy Erdély most már Románia része. A halhatatlanok ritkán követik a modem kori történelem alakulását. - Azt nem döntöttem el, Morrigan, hogy egyáltalán elindulok-e. A Ganésa mellszobrán ülő holló nem válaszolt, csak a szeme izzott fel vörösen, amitől - be kell vallanom - elég kényelmetlenül kezdtem érezni magam a bőrömben. Tényleg nem volt a barátom- Egy napon talán már nincs is olyan távol az a nap - úgy határoz majd, hogy elég sokáig rontottam a levegőt a földön, és eléggé szemtelenkedtem ahhoz, hogy magával vigyen, és akkor nekem befellegzett. - Adj néhány percet, hogy átgondoljam a jóslatot! - mondtam, de egyből rájöttem, hogy gondosabban is megválogathattam volna a szavaimat. Ismét vörösen izzott a szeme, és a hangja még mélyebb lett, moll hangsoraitól még a szőr is felállt a hátamon. - Azt képzeled, jobban értesz nálam a jósláshoz?! - Nem, nem! - siettem megnyugtatni. - Csak szeretném megérteni, ez minden. Ugye, megengeded, hogy hangosan gondolkozzam? Tehát az éger, vagyis a harcos, nem feltétlenül engem jelöl, ugye? 21

Szemének vöröse kihunyt, és felváltotta a sokkal természetesebb feketeség. Türelmetlenül tipegni kezdett a büsztön. - Persze hogy nem! - mondta a régi hangján, a moll hangsorok nélkül. - Jelölheti az ellenfeledet is, akkor viszont te győzöl. De én úgy vetettem azokat a jóspálcikákat, hogy közben rád koncentráltam; vagyis az égerfa által jelölt harcos nagy valószínűséggel te vagy. A végső leszámolás itt van a nyakadon, akár tetszik neked, akár nem. - Hadd kérdezzek még valamit! Az elmúlt évszázadokban csak azért tartottál életben, hogy Aenghus Ógot bosszantsd vele. Vagyis ő és én a tudatodban bizonyos mértékben összekapcsolódtunk. Tehát a pálcikavetéskor esetleg Aenghus Óg is a fejedben járhatott, nem? Morrigan Ganésa ormányára ugrott, és hangos károgást hallatott, aztán visszatelepedett a feje búbjára, miközben idegesen rángatta a szárnyát. Tudta a választ, csak nehezére esett kimondani, mert látta, hová akarok kilyukadni. - Na, jó. Előfordulhat - sziszegte. - De felettébb kicsi a valószínűsége. - Ismerd be, Morrigan, annak sem túl nagy a valószínűsége, hogy Aenghus Óg elhagyja Tír na nÓgot, hogy személyesén küzdjön meg velem. Sokkal valószínűbb, hogy bérenceket alkalmaz, ahogy eddig is tette, évszázadokon át. - Aenghus ereje kimerült az udvarlásban és a cselszövésben - elérte az embereknél, hogy szeressek, pontosabban, hogy megtegyenek neki olyan apró szívességeket, mint például az önfejű druidák megölése. Az elmúlt években a legkülönfélébb bérgyilkosokat és gorillákat küldte rám - kedvenceim a teveháton érkező egyiptomi mamelukok voltak. Méltóságán alulinak találta, hogy személyesen üldözzön, különösen, hogy mindig készen álltam a szökésre. Válaszomba a kelleténél több önteltség keveredett, amikor így folytattam: - Ezekkel a kis tündérekkel meg fel kézzel is elbánok, mint ahogy az imént is tettem. A madár elrúgta magát Ganésa fejéről, és egyenesen az arcom felé repült, de mielőtt azon kezdtem volna aggódni, hogy kivájja a szemem, a holló szétoszlott a levegőben, és egy meztelen, fehér bőrű, hollófekete 22

hajú, szobortestű nő öltött alakot előttem. Morrigan a csábító alakját öltötte magára, és meglehetősen készületlenül ért a megjelenése. Még hozzám sem ért, máris elbűvölt az illata; mire megállt előttem, kész voltam őt az ágyamba invitálni. Vagy inkább itt is jó lesz, a teapult mellett, ne húzzuk az időt... Karját a nyakam köré fonta, és ujjával végigsimított a tarkómon, hogy akaratlanul is beleborzongtam. Látta ezt, és mosoly jelent meg a szája sarkában, majd testemhez préselte a testét, és a fülemhez hajolt: - És mi van, ha egy paráznát küld a megölésedre, te legbölcsebb és legősibb druida? Ha ismerné ezt a gyenge pontodat, egy perc alatt halott lennél. Hallottam, amit mond, és agyam egy része fel is fogta az észrevétel fontosságát, de a másik, a nagyobbik része nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy milyen csodás érzés a közelléte. Morrigan hirtelen hátralépett. Amikor megpróbáltam utánakapni, pofon vágott, hogy mit képzelek, és a padlóra zuhantam. Sikeresen leállított. A szédítő illat eltűnt, arcom égése elvonta figyelmem a testi vágyról. - Ó! Köszönöm. Majdnem átmentem bagzó nyúlba - mondtam. - Ez a gyenge pontod roppant veszélyes lehet, Siodhachan. Aenghusnak nem kell mást tennie, csak felbérelnie egy szajhát, és elvégzi helyette a munkát. - Már próbálta. Amikor Itáliában éltem. - Belekapaszkodtam a mosogató sarkába, hogy felhúzzam magam. Morrigan nem olyan nő, aki felsegít egy férfit. - Túl vagyunk a paráznán is. Van egy amulettem, ami megvéd az efféle fenyegetésektől. - Akkor miért nem viseled? - Éppen az előbb vettem le, hogy lemossam. Különben is, a boltban és a házamban védve vagyok a tündérektől. - Ha így lenne, Druida, akkor most nem állnék itt. Tényleg ott állt, méghozzá anyaszült meztelenül. Ha most egy vásárló betévedne, nem tudom, hogyan magyaráznám ki magam. - Már megbocsáss, Morrigan, de én mindenkitől védve vagyok, 23

kivéve a Tuatha Dé Danannt. Ha alaposan körbetekintesz, láthatod azokat a bűbájokat, amelyekkel biztosítottam az üzletet. Meg- védenek az alacsonyabb rendű tündérektől, és nagyjából mindentől, amit Aenghus Óg rám küldhet a pokolból. Morrigan felvetette a fejét, és a semmibe révedt - abban a pillanatban két szerencsétlen flótás esett be a boltba. Alig múlt dél, de tök részegek voltak. Zsíros volt a hajuk, koncertpólót viseltek, és napok óta nem borotválkoztak. Ismertem a fajtájukat. Füvesek voltak, és azt akarták megtudni, nem tartok-e valami szívhatót a gyógynövényes pult alatt. A beszélgetéseink általában úgy kezdődtek, hogy megkérdezték, a füveimnek van-e gyógyító hatásuk; határozott igenemet követően valami olyan szert kértek, ami hallucinogén hatással bír. Ilyenkor én adtam nekik egy kis zacskó zsályát vagy kakukkfüvet, és útjukra bocsátottam őket. Az ilyen idiótáktól lelkiismeret-furdalás nélkül kicsalom a pénzt. Kapnak egy kis fejfájást, utána nagy ívben elkerülik a boltot. Legnagyobb aggodalmam ezekkel a most érkezett srácokkal kapcsolatosan az volt, hogy nem látják meg többé a napot, ha észreveszik Morrigant. És persze hogy nem kerülte el a figyelmüket a csupasz fenekű lány, aki csípőre tett kézzel állt az üzlet közepén, akár egy istennő A Meat Loaf-pólós megbökte az Iron Maiden-pólós haverját. - Odacsipázz! Ez a csaj tök pucér! - mondta Meat Loaf. - Hoppá! - Iron Maidén lecsúsztatta az orrán a napszemüveget, hogy jobban lássa: - Nagyon dögös! - Hé, kisanyám! - lépett előre Meat Loaf. - Ha szükséged lenne valami ruhára, szívesen letolom neked az alsógatyámat! - A haverjával ezen ész nélkül röhögni kezdtek, mintha az évszázad poénját sütötte volna el, úgy hahaháztak, mint egy gépfegyversorozat. Mintha kecskebakok lettek volna, csak nem hangzottak annyira intelligensnek Amikor Morrigan szeme vörösen felizzott, felemeltem a karomat: - Könyörgöm, Morrigan, ne! Ne a boltomban! Gondolj arra, mennyi munkát jelentene nekem az eltakarításuk! - Tiszteletlenségükért halállal lakóinak! - mondta, és a hátborzongató 24

mollok visszatértek a hangjába. Akinek minimális ismeretei vannak a mitológiáról, tudhatja, hogy öngyilkosság egy istennőt szexuálisan zaklatni. Nézzétek meg, mit tett Artemisz azzal a sráccal, aki megzavarta Őt fürdés közben! - Én megértem, hogy ez az inzultus bosszút kíván - folytattam. - De ha máshol kerülne rá sor, kevésbé lenne bonyolult az életemNagyra értékelném a megértésedet. - Legyen, ahogy kívánod! - suttogta felém. - Különben is, az előbb ettem. - A füvesek felé fordult, akik most szemből is megcsodálhatták. Először még örültek ennek. Mivel az ágyékára szegezték tekintetüket, nem vették észre Morrigan vörösen izzó szemét. De amikor megszólalt, földöntúli hangjától megremegtek az ablakok. A srácok felkapták a fejüket, és tudatosult bennük, hogy nem hétköznapi, könnyűvérű lánnyal akadtak össze. - Készüljetek a halálotokra! - mennydörögte, és a hajába • kapott. Jól hallottátok, szél, méghozzá a boltomban. - Mivel megsértettetek, ma éjjel a szívetekből fogok lakmározni! Morrigan erre most esküjét adja! Szerintem egy kicsit melodrámáira sikeredett, de az ember nem áll neki a Halálistennő előadásmódját kritizálni. - Haver, ez meg mi az isten?! - kérdezte Iron Maidén néhány oktávval szokásos hangszíne fölött. - Nem tudom, öregem, de engem teljesen lelohasztott - felelte Meat Loaf. - Én elhúzok. - Egymáson átbukva próbáltak kimenekülni az ajtón. Morrigan ragadozószemmel nézte távozásukat. Csendben maradtam, miközben a falon keresztül tovább követte útjukat. Végül felém fordult, és így szólt: - Tisztátalan teremtmények. Bemocskolták magukat. - Igaz - bólintottam. - Nem hiszem, hogy túl sok örömöd lelnéd a levadászásukban. - Távol állt tőlem, hogy védjem őket, vagy az életükért könyörögjek, csak arra utaltam, hogy nem érik meg a fáradságot. - Jól mondod. Csak árnyékai az igazi férfiaknak. De ma este 25

mindenképpen végük. Erre megesküdtem. - Ez van, sóhajtottam magamban. Én megpróbáltam. Miután némileg megnyugodott, felém fordult: - Védelmi rendszered meglepően körmönfont és szokatlanul erős. - Bólintva megköszöntem az elismerést. - Mindazonáltal a Tuatha Dé Danann ellen valóban vajmi keveset ér. Azt tanácsolom, hogy távozz innen azonnal! Összeszorítottam a számat, és gondosan megválogattam a szavaimat: - Értékelem a tanácsodat, és örökké hálás leszek a túlélésem iránt mutatott érdeklődésedért. De ennél jobb helyet nem találok, hogy megvédjem magam. Belefáradtam a kétezer éves menekülésbe, Morrigan. Ha Aenghus tényleg személyesen akar eljönni értem, állok elébe. Itt sem lesz több esélye, mint máshol. Ideje túl lenni rajta. Morrigan félrebiccentett fejjel nézett rám: - Te tényleg ezen a síkon akarod párbajra hívni? - Igen. Eltökéltem magam. - Ez nem volt igaz, de Morrigan ininkább szórakozásból végrehajtott kínzásokról és a bizarr vérontásokról volt hites, mint hazugságvizsgáló detektorairól. - Véleményem szerint ez inkább őrültség, mint bátorság, de legyen, ahogy akarod! Megmutatnád azt a híres amulettet? - örömmel. De megtennéd, hogy felöltözöl? Mert nem szeretném újabb sokknak kitenni a halandókat. Morrigan gúnyosan mosolygott. Nem elég, hogy olyan volt az alakja, mintegy Victoria’s Secret-modellé, de az ablakon beeső napfény még sima, hibátlan bőrét is kihangsúlyozta, amely olyan fehér volt, mint a kockacukor. - Csak ez a prűd kor csinált bűnt a meztelenségből - mondta. - De azt hiszem, bölcsebb, ha fejet hajtunk a helyi szokások előtt. - Intett egyet, és alakját fekete köntös burkolta be. Hálásan mosolyogtam, és elvettem az amulettet a pultról. Bár az amulett helyett talán pontosabb lenne a bűbájnyaklánc elnevezés - persze, nem úgy volt bűbájos, mint egy Tiffany-karkötő. Segítségével az időigényes varázslatokat is meglepően gyorsan tudtam kivitelezni. Hétszázötven évembe telt megalkotni ezt a nyakláncot. A lelkét egy hidegvas amulett képezte, amely megvédett a 26

tündérektől és más bűbájoskodóktól. Aenghus Óg ismétlődő gyilkossági kísérletei nélkülözhetetlenné tették. Az amulettet összekötöttem az aurámmal. Fájdalmas módszer volt, amelyet magam találtam fel, de megérte. Az alacsonyabb rendű tündérek számára legyőzhetetlen fenegyerek voltam: a tiszta varázslat lényeiként nem tűrhettek vasat a közelükben. A vas ugyanis a mágia ellenpontja, ezért tűnt el a földről a varázslatok nagy része a vaskor beköszöntővel. Háromszáz évig tartott, míg az amulettet az aurámhoz kötöttem, ami hatalmas védelmet jelentett; a tündérek számára gyakorlatilag a Halál Öklévé váltam, ha hozzájuk értem. A maradék négyszázötven évet a varázstalizmánok megalkotsa m emésztette fel, továbbá annak kikísérletezése, hogyan használjad őket a vas, illetve a vastól fertőzött aurám közvetlen közelében. Tuatha Dé Danann lényei viszont nem a tiszta mágia teremtményei voltak, mint leszármazottaik, akik a Tündérek Földjén születtek, és ez problémát jelentett, ók e világi lények voltak, és mivel jobban használták a mágiát bárki emberfiánál, az írek isteni rangra emelték őket. Tehát a boltom előtti vasrács nem zavarta különösebben Morrigant és a fajtáját, és az aurám sem okozott bennük kárt. A vassal az ő esetükben mindössze annyit értem el, hogy némileg kiegyenlítettem az erőkülönbséget, hiszen mágiával nem tudtak felülkerekedni rajtam: ha ártani akartak nekem, le kellett alacsonyodniuk a fizikai támadáshoz. Ez volt a legfőbb oka, hogy még mindig lélegeztem. Morrigan kivételével Tuatha Dé Danann népe gyűlölte a fizikai harcot, hiszen egy jól időzített kardvágással szemben ugyanolyan védtelenek voltak, mint jómagam. Varázslat segítségével évezredekig elnyújthatták az életüket (ahogy én is dacoltam az öregedés pusztító munkájával), de egy erőszakos halál véget vethetett neki, ahogyan Lugh, Nuada és mások esetében is történt. Ha varázslattal nem sokra mennek, hajlamosak bérgyilkosokat, mérget, és más hasonlóan gyáva módszereket alkalmazni, amelyek nagy részével Aenghus Óg az én esetemben már megpróbálkozott. 27

- Elismerésre méltó darab - mondta Morrigan az amulettet tapogatva és a fejét csóválva. - Nem nyújt univerzális védelmet, de egész jó, ha szabad a saját munkámat dicsérnem. Rám nézett: - Hogyan sikerült megalkotnod? Megvontam a vállam. - Nagyrészt türelemmel. Ha az akaratod erősebb a vasnál, a vas megformálható. De lassú, évszázadokig tartó, fárasztó munka, és szükségeltetik hozzá egy elemi lény segítsége is. - Mi történik vele, ha alakot váltasz? - kérdezte. - Összezsugorodik vagy megnő a megfelelő méretűre. Ez volt a legelső, amit kikísérleteztem. - Még sohasem láttam ehhez hasonlót - vonta össze a szemöldök két. - Ki tanított erre a varázslatra? - Senki. Teljesen saját találmány. - Akkor taníts meg rá engem is, Druida! - Ez nem kérés volt. Nem feleltem rögtön, ehelyett a nyakláncra néztem, és megfogtam az egyik talizmánt: ezüstkocka volt, lazacot ábrázoló, rézrelief fel. Morrigan felé tartottam, hogy megnézhesse. - Ez a talizmán abban segít, hogy úgy lélegezzem és úszkáljak a víz alatt, mintha a természetes elemem lenne. A középső vasamulettel összhangban működik, így megvéd a sellők, a szirének és más hasonlók fortélyaitól. Ezzel majdnem felérek Manannan Mac Lirhez. Kétszáz évig tökéletesítgettem. És ez csak egy a nyaklánc felbecsülhetetlen értékű talizmánjai közül. Mit ajánlasz fel cserébe e tudásért? - Azt, hogy élni hagylak! - csattant fel Morrigan. Ereztem, hogy valami hasonlót fog mondani. Morrigannek sohasem volt érzéke a diplomáciához. - Ez már egy jó tárgyalási alap, de nem pontosíthatnánk? Megtanítalak erre az új druidavarázslatra, amit évszázadokig tartó nehézségek és tévedések árán a legnagyobb gondossággal fejlesztettem ki, te pedig örökre elfeledkezel halandó voltomról - vagyis nem jössz el 28

értem soha. - A halhatatlanságot kéred cserébe? - Te pedig megkapod a varázslatot, ami magasabb rendűvé tesz Tuatha Dé Danann lényeinél. - Már így is fölöttük állok, Druida - morogta. - Erről néhány rokonod máshogy vélekedne - mondtam Brighidre gondolva, aki Tír na nÓgban uralkodik a tündérek nép fölött. - De akárhogy is döntesz, a szavamat adom rá, mégho ingyen, hogy semmilyen körülmények közt nem tanítom meg ^ errevarázslatra. - Helyes beszéd - mondta némi hallgatás után, és újra fellélegezhettem. - Legyen, ahogy szeretnéd! Te megtanítasz rá, hogyan alkottad meg a nyaklánc talizmánjait, és hogy hogyan kötötted össze a vasat az auráddal, és én örökre életben hagylak. Rámosolyogtam, majd arra kértem, keressen egy darab hidegvasat, amit amulettnek szán, és már kezdhetjük is. - Innen akkor is menekülnöd kell - mondta, miután megkötöttük az egyezséget. - Attól, hogy én nem jövök el érted, nehogy azt hidd, hogy a többi halálistentől biztonságban vagy. Ha Aenghus legyőz, valamelyik elragad téged. - Aenghus miatt hadd aggódjak én! - mondtam, hiszen az Aenghus miatti aggódásban már profi voltam. Ha a szeretet és a gyűlölet az érme két ellentétes oldala, akkor Aenghus szerelemisten létére rengeteg időt tölt a másik oldalon - különösen az én esetemben. Az öregedés miatt is aggódnom kellett, és ha elvesztem az egyik végtagom, nem nő újabb. A halhatatlanság nem egyenlő a legyőzhetetlenséggel. Elég, ha szegény Orpheuszt hozom fel példaként; nézd meg mit műveltek vele a bacchánsnők! - Ám legyen! - felelte Morrigan. - De hadd figyelmeztesselek Aenghus emberi segítőire! Egyikük gyomodra lelt az új eszköz, az internet segítségével. Hallottál már róla? - Naponta használom - bólintottam. Morrigannek minden dolog újnak számított, ami nem volt egy évszázados. - E halandó szerint Aenghus Fir Balgokat küldött, hogy kiderítsék, 29

Atticus O’Sullivan megegyezik-e az ősi druida, Siodhachan O Suileabháin személyével. Igazán választhattál volna jobb álnevet! - Marha vagyok, ehhez kétség sem férhet - mondtam, és a tejemet ráztam, amikor összeállt a kép. Morrigan arca ellágyult, megfogta az államat, majd a számat a saját szájára préselte. A fekete köntös semmivé foszlott, és Morrigan úgy állt előttem, mint egy megelevenedett Nagel-poszter. Az illat, ameről egy férfi álmodhat ismét megtöltötte az orrcimpáimat, de a varázslat erejét tompította nyakamban viselt talizmán. Forrón megcsókolt, aztán ugyanazzal az őrjítő, gúnyos mosollyal ellökött magától. Tudta, hogy varázslat nélkül is sikerült elcsavarnia a fejem. - Többet ne vedd le a nyakadból az amuletted! És ha szükséged lenne rám, csak hívj, Druida! Nekem most le kell vadásznom néhány fickót... - Azzal hollóvá változott, és az ajtó magától kitárult előtte, mielőtt kireppent a boltomból.

30

HARMADIK FEJEZET

E

lég régóta vagyok itt ahhoz, hogy ne tartsam túl sokra a babonákat: végül is láttam, hogyan vernek gyökeret. De egy babonában azért én is hiszek. Abban, hogy a rossz háromszor látogat meg. Annak idején mi úgy mondtuk„A viharfelhők háromszorosan átkozottak.” De nem mondhatok ilyesmit, ha azt akarom, hogy az emberek huszonegy éves amerikai srácnak higgyenek. Én csak olyanokat mondhatok, hogy „szar ügy, haver”. Morrigan távozásától tehát nem könnyebbültem meg, mert biztos voltam benne, hogy a dolgok hamarosan még rosszabbra fordulnak. A szokásosnál néhány órával előbb bezártam a boltot, hegyi kerékpáromra ültem, és talizmánomat a pólóm alá rejtve hazatekertem - tartottam tőle, mi vár otthon. Nyugat felé haladtam a University Drive-on, aztán balra fordultam, a Rooseveltre, majd dél felé folytattam utam a Michele Park szomszédságában. Mielőtt gátak kerültek volna a Salt Riverre, ez a hely árterület volt, vagyis nagyon termékeny talajjal rendelkezett. Nem csoda, ha eredetileg szántóföldek voltak itt; aztán 1”30 és 1”60 között fokozatosan felparcellázták, és házakat húztak tel rájuk tornáccal és 31

öntözött pázsittal a frontoldalon. Általában élveztem a hazafelé tekerést, köszöntem az engem csaholva üdvözlő kutyáknak, és megálltam beszélgetni az özvegy MacDonagh nénivel, aki szeretett a tornácon ülve, párás falú pohárból Tullamore Dew-t szopogatni a naplementében. írül diskuráltunk, szerinte én egy kedves, fiatal legény voltam öreg lélekkel. Kellemes volt vele csevegni, és ironikusnak találtam, hogy fiatalabbként kezel. Hetente egyszer elvégeztem nála a kerti munkákat, ilyenkor nézte, hogyan teszek-veszek, és sohasem felejtette el hangosan odakiabálni, hogy „lennék csak ötven évvel fiatalabb, öcskös, úgy rád vetném magam, mint a pinty, és nem tudna arról senki más, csak az Úr, abban bizonyos lehetsz!”. De aznap nem értem rá ilyesmire, csak intettem neki, és olyan gyorsan továbbtekertem, ahogy csak tudtam. A 11. utcán balra fordultam, és lassítani kezdtem. Minden érzékszervemmel azt kutattam, nem ks-e rám veszély. Amikor megérkeztem a házhoz, nem mentem be rögtön. Megálltam az út szélén, és tetovált jobb kezem ujjait a fűbe mélyesztettem, hogy leellenőrizzem a védelmi rendszeremet. A ház, amelyben éltem, egy ötvenes években épült, északi tájolású, fehér oszlopos, emelt tornácú épület volt elöl virágoskerttel. Az első udvar gyepének közepén terebélyes meszkvitófa állt, jobb felől a garázsbejáró sávja futott, melyet kövezett járda kötött össze a tornáccal és az ajtóval. Árnyakkal borított ablakom semmi gyanúsról nem árulkodott. De amikor alaposabban megvizsgáltam a védelmi rendszeremet a fiivön keresztül... igen. Valaki volt a házban. Mivel sem halandó, sem alacsonyabb rendű tündér nem lett volna képes áthatolni a varázslaton, két választásom maradt. Vagy pokoli gyorsan elhúzok, vagy megnézem, Tuatha Dé Danann melyik tagjának sikerült megtörni a bűbájt, hogy odabent váljon rám. A gondolatra, hogy esetleg maga Aenghus Óg az, kirázott a hi" deg, pedig negyven fok volt. (Arizonában tűrhető hőmérsékletre csak október második felében hűl le az idő, és attól még több mint egy hét választott el.) De hiába győzködött róla Morrigan, hogy már úton van, nem hittem, hogy elhagyta volna Tír na nÓgot. A kutyámat szólva a barátomat -, 32

Oberont kérdeztem meg a dolgokról, akivel telepatikus összeköttetésben álltam. Mi a helyzet, barátom ? „Atticus? Látogatód van” - válaszolt Oberon a hátsó udvarból. Nem éreztem feszültnek, inkább mintha a farkát csóválta volna. Szerinte minden rendben volt, ezért nem kezdett el ugatni érkezésemkor. Tudom. De kicsoda? „Nem ismerem. De kellemesek a gondolatai. Azt ígérte, egyszer elmehetünk vadászni.” Beszél hozzád? A gondolataival, mint én? Nem volt könnyű egy állattal megértetni az emberi beszédet, nem egy egyszerű kötésről volt szó. Nem minden Tuatha Dé Danann vette volna hozzá a fáradságot. Legtöbbjük megelégedett azzal, ha érzelmekkel vagy képekkel kommunikál az elemi lényekhez hasonlatosan. „De még mennyire! Azt mondja, az ősapáimra emlékeztetem.” Nagyszerű. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Oberon, az ír farkaskutya sötétszürke bundájával és masszív testalkatával fajának csodálatos példánya volt. Őseit még nem farkaskutyáknak, hanem harci kutyáknak hívták - együtt szálltak harcba az írekkel, leszedték a lovas katonákat a hátasaikról, és megtámadták a harci szekereket. Ifjúkorom barátságtalan harci kutyái nem hasonlítottak a ma élő, kedves farkaskutyákra. Az az igazság, hogy a modern kor ír farkaskutyáit az elmúlt évszázadok során olyan barátságossá tenyésztették, hogy ma már csak a labdájukra vagy a szárazeledelükre vetik rá magukat. De Oberon személyiségjegyei olyan kedvezően keveredtek, hogy ősei vadságát képes volt helyzettől függően ki- és bekapcsolni. Az interneten találtam rá, egy massachusettsi állatmenhelyen, miután elegem lett az arizonai tenyésztők kínálatából. Az általuk kínált állatok túl szelídek voltak nekem. Amikor odarepültem, hogy elhozzam, Oberon a mai kritériumok szerint vadnak számított - persze, csak beszélni kellett kicsit a lelkével. Nem akart mást, csak egyszer-kétszer vadászni. Miután ezt 33

megengedtem neki, tökéletes úriemberként viselkedet. Akkor már értem miért szimpatikus neked annyira. Kérdezett valamit? „Csak, hogy mikor jössz” Ez jó hír volt. Tehát nem valamelyik kincsemre vadászott, ami egyben azt is jelentette, hogy talán nem Aenghus küldte. Értem. Mikor érkezett? „Most, az előbb.” Tudni kell, hogy a kutyák meglehetősen gyatra időérzékkel rendelkeznek. Tudják, mikor van nappal és éjszaka, de azon túl már nem nagyon követik. Tehát a „most, az előbb” jelenthette azt is, hogy egy perce érkezett az illető, de azt is, hogy egy órája. Szunyókáltál, mióta itt van? „Nem. Épp az előbb fejeztük be a beszélgetést.” Köszönöm, Oberon. „Mikor megyünk vadászni?” Az a látogatónktól függ. Akárki legyen is, nem én hívtam. „Oh.” Bizonytalanodtak el Oberon gondolatai. „Elmulasztottalak megvédeni” Ne aggódj, Oberon! Nem haragszom rád. Hátul találkozunk, és együtt megyünk be a házba. Azt akarom, hogy megvédj, ha mégsem lenne olyan barátságos, mint gondolod. „Mit csináljak, ha megtámad?” Öld meg! Tuatha Dé Danann népének nem szokás még egy esélyt adni. „Azt hittem, nem szabad emberre támadnom. ” Ő már régen nem ember. „Rendben. Különben kétlem, hogy támadni fog. Kedves embertelen. Már oximoronokat is tudsz? Különben nem úgy mondják, hogy embertelen. Hanem, hogy emberfeletti. Felálltam a fűből, és a ház bal oldala mentén hátralopakodtam. „Most miért kekeckedsz? Nekem ez nem az anyanyelvem!” Biciklimet az utcán hagytam, remélve, hogy nem lopják el addig. 34

Oberon lihegve és farkcsóválva várt a kapunál. Megvakartam fültövét, és együtt mentünk a hátsó ajtóhoz. A hátsó tornácon minden bútor a helyén volt. Gyógynövényeim, amelyek a hátsó kerítésnél és az udvaron kaptak helyet - vagyis elfoglalták a gyep nagy részét zavartalanul növekedtek ládáikban. A konyhában akadtam rá a vendégemre, aki éppen epres turmixot készített magának. - Hogy Manannan Mac Lir vigye el ezt az átkozott masinát az árnyak országába! - csapott a turmixgép gombjára. - A halandók csak megnyomják, és a rohadék zúgni kezd. Akkor a tiéd miért nem engedelmeskedik nekem? - Mert nem dugtad be. - Hogy érted azt, hogy „bedugni”? - Azt a kétnyelvű kígyót dugd be a falon lévő résbe! Attól fog majd a turmixgép bekap... megelevenedni. - Úgy voltam vele, hogy az elektromosság mibenlétét ráérek később elmagyarázni, ha szükséges. Minek terheljem a modern kor szakszavaival? - Ah, örülök, hogy látlak, Druida! - Örülök, hogy látlak, Flidais, a vadászat istennője. „Ugy-e mondtam, hogy kedves?” - szólt közbe Oberon. El kell ismernem, hogy Tuatha Dé Danann népéből még vele találkoztam a legszívesebben a konyhámban. De ismeritek a mondást a felhőkről, amelyek három átkot hoznak: Flidais mögött mennydörgött a második, és én nem hallottam meg...

35

NEGYEDIK FEJEZET

-T

udod, Tír na nÓgban nem sokszor ihat az ember ilyesmit - kiabálta túl a turmixgép zúgását Flidais. - Gondoltam. A turmixgép hiánycikknek számít arrafelé. Honnan hallottál róla? - Mostanában találkoztam vele, véletlenül - felelte, és elfujt egy rakoncátlan, göndör, vörös haj tincset a szeméből, hogy jobban lássa a készülő eperturmixot. Szélfútta sörénye volt, kissé borzas, és annyira természetes, hogy esküszöm, még egykét pihengető ágacskát is felfedeztem benne. - Herne, a vadász erdejében vendégeskedtem, amikor észrevettem egy orvvadászt, aki egy nagy kerekű terepjáróban ült, és a platón, fekete fólia alatt, lelőtt őzgidát szállított. Mivel Herne nem volt velem, magamnak kellett megbosszulnom az őzet, és a harci szekeremmel utánaeredtem a város felé. - Töltött magának a turmixból. Ínycsiklandónak tűnt, és bíztam benne, hogy engem is megkínál. De akkor eszembe jutott, hogy Flidais harci szekerét szarvasbikák húzzák, és szerény véleményem szerint még a ma élő angolok is rosszul viselik, ha effélével kell találkozniuk az autópályán- Láthatatlan voltál az üldözés közben, ugye? - Ajjaj! Lesütöttem a szemem, és a lábbelijének címeztem

36

szavaimat, a puha, barna csizmájának, amelynek olyan hajlékony, mégis strapabíró volt a talpa, mint egy mokasziné. Térdig érő csizmaszára testhez simuló, homokszín nadrágban folytatódott - szintén bőrből volt, és kissé viseltesnek látszott. De a bőrkollekció ezzel nem ért véget. Mindent kedvelt, ami bőr volt, és nem fekete. Öve és mellénye erdőzöld árnyalatú volt. Alsóruházata - amely passzolt a csokoládébarna csizmához - bizonyára élvezhette a munkáját. Bal alkarján többször átcsavart marhabőrt viselt, amely a visszacsapódó íjhúrtól védte bőrét. Friss sérülések is látszódtak rajta. - A legjobbnak, Flidais! Bocsáss meg! Flidais azon kevesek közé tartozott, akik képesek voltak láthatatlanná válni. Én, ha nagyon megerőltettem magam, akkor is csak egy tűrhető álcázásig jutottam el. Kurtán bólintott, kegyesen elfogadta bocsánatkérésemet, aztán úgy folytatta, mintha nem zökkentettem volna ki a szemtelenségemmel: - Az üldözésből nyomolvasás lett, mivel szekerem nem tudta tartani a tempót a terepjáróval. Mire ráakadtam, a járműve az egyik aszfalt pusztán állt. Hogy is hívják őket? Egy Tuatha Dé Danann soha nem csinál gondot abból, ha valamit egy druidától kell megkérdeznie. Végül is, ez volt a dolgunk. A titok, hogy öreg druida helyett nehogy halott druida legyél, abban állt, hogy a legegyügyűbb kérdés megválaszolásánál sem volt szabad egy árnyalatnyi megvetést sem sugározni. - Parkolónak hívják őket. - Ez az! Köszönöm. Szóval a férfi kijött egy épületből, amit „Crussh"-nak hívtak. Hallottál már efféle helyről, Druida? - Ha jól tudom, egy angliai turmixbárról van szó. - Pontosan, Druida. Szóval, miután megöltem, és a testét elrejettem az őz mellé, megkóstoltam a turmixfőzetet a parkolóban, és meglehetősen ízletesnek találtam. Az ilyen mondatok támasztják alá a Tuatha Dé Danann népévvel szemben táplált egészséges félelmemet. Nem árulók él titkot, ha azt mondom, hogy a vaskorszak generációjának, azaz az enyémnek, az 37

emberi élet nem sokat jelentett, de Flidais és a hozzá hasonló lények erkölcse a bronzkorban gyökerezett, ami röviden így foglalható össze: ha valami tetszik nekem, az jó, és még többet akarok belőle; ha valami nem, azt sürgősen el kell pusztítani, de lehetőleg úgy, hogy még nagyobb legyen tőle a hírnevem, és örökre éljek a bárdok dalaiban. Egyszerűen máshogy gondolkoztak, mint a ma élő emberek, ezért olyan kifacsart a tündérek fogalma a jóról és a rosszról. Flidais belekortyolt az italába, és felragyogott az arca, láthatóan elégedett volt konyhai teljesítményével; - Ah! Ezek a halandók tudnak valamit! Egyébként milyen néven is hívod mostanában magad, Druida? - szeme közt halvány ránc jelent meg, - Atticus - feleltem A ránc tovább mélyült, - Atticus?! Akad, aki elhiszi rólad, hogy görög vagy?! - Itt senki sem figyel a nevekre. - Akkor mire figyelnek? - A gazdagság fitogtatására, - A gépben maradt turmixra néztem, és reméltem, hogy Flidais veszi az adást. - Csillogó terepjárókra, csillogó kövekre az ujjakon. Ilyesmikre. - Végre észrevette, hogy nem igazán rá figyelek. - Te mit.,,? Oh, szeretnéd megkóstolni a turmixomat? Szolgáld ki magad, Atticus! - Ez igazán kedves tőled - nyúltam egy új pohárért. A füvesekre gondoltam, akik ma bejöttek a boltba, és arra, hogy talán Morrigan már végzett velük. De ugyanígy végezték volna, ha Flidaist találják a konyhájukban. Ha valami olyasmit mondtak volna neki, hogy „Hé, kisanyátn. Mi a fenét csinálsz az epreimmel?!” - akkor ezek lettek volna az utolsó mondataik. A bronzkori viselkedést nehéz egy modern embernek teljesen megérteni, pedig igen egyszerű: a vendéggel úgy kell bánni, mint egy istennel, hiszen ki tudja, lehet, hogy tényleg az, csak álöltözetben. Flidais esetében ehhez kétség sem férhetett - Nincs mit! Igazán kedves vendéglátó vagy! De hogy a kérdésedet végre megválaszoljam, bementem abba a Crusth nevű épület- be, ét 38

ellestem, hogyan csinálják az emberek a turmixokat ezekkel a gépekkel. - Az italára pillantott, aztán megint elmélyült az orra fölötti ránc. - Te nem találod szörnyen furcsának ezt a kort? Annyi fenséges dolog annyi gyűlöletes mellett! - De. Annak találom. - én is töltöttem a vörös léből magamnak. - De szerencsére mi megmaradtunk, hogy egy jobb kor hagyományait megőrizzük. - Éppen ezért vagyok itt, Atticus. - A hagyományőrzés miatt? - Nem. A megmaradás miatt. - A francba! Ez elég rosszul hangzott. - Kíváncsian hallgatlak. De előtte esetleg megkínálhatnálak még valamivel? - Nem. Ez elég lesz - lötyögtette meg az italát - Mit szólnál hozzá, ha a tornácon folytatnánk a társalgást, kényelmesebb körülmények között? - Nagyszerű ötlet! Kikísértem Flidaist, Oberon követett bennünket, és a tornácon letelepedett kettőnk közé. A Papago Parkra gondolt, és a vadászatra. Abban bízott, hogy kivisszük oda. A biciklim szerencsére még megvolt, és éppen kezdtem volna egy kicsit megnyugodni, amikor rájöttem, hogy Flidais bizonyára nem gyalogszerrel érkezett. - Harci szekeredet biztonságos helyen hagytad? - Van egy park a közelben, ott várnak a szarvasaim, amíg vissza nem téréit Ne aggódj - tette hozzá, amikor látta, hogy felszalad a szemöldököm -, láthatatlanok! - Áruld el, kérlek, mi vett rá, hogy meglátogass egy öreg druidát akí oly régóta bujkál a földön? - Aenghus Óg tudja, hogy itt vagy. - Hallottam már róla - feleltem nyugodt hangon. - Morrigantől - Ah, meglátogatott? A Fir Bolgok is úton vannak. - Tudom. Flidais felkapta a fejét. Csodálkozott, milyen nyugodt vagyok. 39

- Talán arról is hallottál, hogy Bres hamarosan ideér? Ez volt az a pillanat, amikor a turmixomat a virágágyásba köptem, mire Oberon riadtan nézett rám. - Nem, úgy látom, ezt még nem hallottad - mosolyodott el halványan Flidais, aztán felkacagott. Láthatóan örült, hogy ilyen reakciót sikerült belőlem kiváltania. - Mi dolga van velem? - töröltem meg a szám. Bres Tuatha Dé Danann legmegátalkodottabb teremtménye volt, de ami azt illeti, nem túl eszes. Néhány évtizedig uralkodott is felettük, de elűzték, mivel a fomorik szörnynemzetségének szimpatikusabb volt, mint saját népének. A földművelés istene volt, de amikor Lugh meg akarta ölni, megígérte, hogy átadja tudományát a Tuatha Déknek. Csak azért nem ölték meg azóta, mert Brighid férje volt, és senki sem merte kockáztatni az istennő haragját, akinek mágikus ereje olyan hatalmas, hogy talán csak Morriganéhez fogható. - Aenghus Óg bizonyára felkínált cserébe valamit - legyintett Flidais. - Bres a kisujját is csak akkor mozdítja meg, ha valami érdeke fűződik hozzá. - Értem, de miért küldte Brest? Hogy megöljön? - Nem tudom, de biztosan nem azért, hogy túljárjon az eszeden. Az igazat megvallva, Druida, nem bánnám, ha párbajban legyőznéd. Nem tiszteli úgy az erdőt, ahogy illene. Nem válaszoltam, Flidais pedig hagyott időt, hogy átgondoljam a szavait. A turmixát kortyolgatta, és megvakarta Oberon fültövét. Oberon farka életre kelt, és a kutya dobolni kezdett vele a széklábon. Hallottam, hogy beszámol a Papago Parkban űzhető sportról az istennőnek, és magamban mosolyogtam. Amit egyszer a fejébe vesz, senki nem veri ki onnan. Az igazi vadász jellemzője. „Van ott néhány nagy szarvú sivatagijuk. Vadásztál már rájuk valaha?“ Flidais azt felelte: nem, ő sohasem vadászik juhokra. Csordajószágokra vadászni nem nagy mulatság. „Ezek nem közönséges juhok, nagyobbak, barnák, és fürgén 40

ugrálnak a sziklákon. Még nem sikerült elkapnunk egyet sem, nem mintha olyan sokszor próbáltuk volna. De én mindig élvezem a vadászatot” - A kutyád viccel velem, Atticus? - nézett rám Flidais, és mintha megvetés csengett volna a hangjában. - Te képtelen voltál elkapni egy juhot? - Oberon sohasem viccel, ha vadászatról van szó - feleltem. - A sivatagi vadjuhok nem olyanok, mint az általad ismert báránykák. Komoly kihívás elkapni őket, különösen a Papago-hegységben. Sziklás, veszélyes terep. - Miért nem hallottam még erről az állatfajról? Vállat vontam. - Errefelé őshonosak. Van egypár sivatagi állat, amire talán te is szívesen vadásznál. Flidais homlokát ráncolva hátradőlt a székében, és úgy kortyolt a turmixba, mintha kognitív disszonancia elleni elixír volna. Egy darabig a meszkvitófa alacsony ágainak lengedezését figyelte a sivatagi szélben, aztán minden átmenet nélkül elvigyorodott, majd nevetni kezdett. Azt is írhattam volna, hogy „röhögni”, ha ez nem lett volna méltatlan egy istennőhöz. - Egy új trófea! Tudod te, Druida, mióta nem vadásztam valami újra? Több száz vagy ezer éve! Felemeltem a poharam: - Az újdonság erejére! - Aminél jobban a hosszú életűek semmit sem értékeltek. Koccintottunk, elégedetten iszogattunk, és hallgattunk egy darabig. A csendet az istennő törte meg, azt szerette volna tudni, mikor indulhatunk vadászni. - Néhány órával napnyugta után. Meg kell várnunk, hogy a park bezárjon, és a halandók hazamenjenek pihenni. Flidais felvonta a szemöldökét: - Addig mivel üssük el az időt, Atticus? - Te vagy a vendég. Amivel te kívánod. Alaposan végigmért, de úgy tettem, mintha nem venném észre, és a 41

biciklimet figyelném. - Fiatalságod nyarában vagy. - Köszönöm. Te sem nézel ki rosszul - feleltem. - Kíváncsi vagyok, meg van-e még benned a Fianna „állhatatossága". Vagy valami fonnyadt puhányságot rejtegetsz, ami méltatlan egy keltához. Felálltam, és a jobbomat nyújtottam felé. - Bal kezem megsérült ma délután, és még mindig nem gyógyult meg teljesen. Ha követsz, és segítesz rendbe hozni, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kielégítsem kíváncsiságod. Szájának egyik sarka mosolyra görbült, és szeme felizzott, amikor elfogadta felé nyújtott kezemet, és felállt. A szemébe néztem, és kézen fogva bevezettem a hálószobába. Fenébe a biciklivel! - gondoltam. Lehet, hogy holnap reggel kocogva szeretnék majd munkába menni.

42

ÖTÖDIK FEJEZET

A

modern kor emberei szex után gyerekkori emlékeikről, vagy álomutazásaikról szeretnek beszélgetni. Ugyanakkor nemrégiben az egyik partnerem, bizonyos Jesse, egy bájos leányzó - a bal lapockájára Csingiling volt tetoválva, akinél kevésbé senki sem hasonlít az igazi tündérekhez - a Csillagközi romboló című tévésorozatról mint a Bush-korszak metaforájáról szeretett volna velem társalogni. Miután felvilágosítottam, hogy sajnos nem ismerem az említett sorozatot, és ugyanolyan kevéssé vagyok rá kíváncsi, mint az amerikai politikára, „kicseszett Cylonnak” nevezett, és kiviharzott a házból, én meg ott maradtam értetlenkedve és egy kicsit megkönnyebbülve. Flidais viszont Manannan Mac Lir ősi kardjáról, Fragarachról, a Válaszadóról kívánt velem csevegni. Ezzel egy csapásra kiölt belőlem minden romantikát, és feszültté tett. - Még a birtokodban van? - amint feltette a kérdést, tudtam, hogy egész látogatása - beleértve az együtthálást is - csak azért volt, hogy ezt kihúzza belőlem. Az alacsonyabb rendű tündérnek délután simán hazudtam, de Flidaisnek már nem mertem. Aenghus Óg szerint igen - kerültem meg az egyenes választ. 43

- Ez nem válasz! - Ha a téma felmerül, joggal válók óvatossá, sőt, paranoiássá Ne vedd személyes sértésnek! Öt egész percig csak bámult, és várta, hogy hallgatásától megeredjen a nyelvem. A legtöbb halandónál ez a technika tényleg célravezetőnek bizonyult, de mivel Tuatha Dé Danann népe ezt a módszert a druidáktól tanulta - még jóval az én születésem előtt csak mosolyogtam magamban, és vártam a következő lépését. Várakozás közben megpróbáltam alakokat kivenni a fröcskölt mennyezet pöttyeiből, és lustán simogattam a jobb karját, mely az enyémhez hasonlóan tetovált volt, hogy magába szívhassa a föld energiáit. Mielőtt megszólalt volna, találtam egy fakopáncsot, egy hóleopárdot és egy pofát, amely leginkább a vicsorgó Randy Johnsonra hasonlított slider dobás előtt. - Akkor legalább meséld el, hogyan jutottál a kardhoz! A legendás, minden páncélt átszúró Fragarachhoz. Több történet is közszájon forog róla Tír na nÓgban, de én most szeretném a tiédet hallani. - Hiúságomat akarta kijátszani ellenem. Azt akarta, hogy hencegni kezdjek, és annyira elragadjon a mesélés lendülete, hogy egyszer csak kikottyantsam: „Ott van a garázsban!”, vagy „eladtam az eBayen", vagy valami hasonlót. - Rendben. A Magh Lena-i csatában loptam el, amikor a Száz Csatát Vívott Connt annyira lefoglalta Mogh Nuadhat éjszakai megölése, hogy azt se nézte, milyen kard van a kezében - felemeltem a karom, mintha egy kardot markolnék. - Conn túlerővel nézett szembe, és tudta, hogy tisztességes harcban alul maradna, ezért úgy döntött, éjszaka támad, hogy győzelmi esélyét növésé. Goll Mac Moma és Fianna nagy része azt mondta, nem harcol napkelte előtt, és a becsületről makogtak valamit Mintha harc közben bármi hasznát lehetne venni. A becsületesség a leggyorsabb út a halálba. Ott vannak például a britek, akiket szépen megskalpoltak e kontinens őslakosai a tízen nyolcadik században, mert ragaszkodtak idióta katonai alakzatukhoz Flidais felhorkant: - Ez még azelőtt volt, hogy Finn Mac Cumhaill vezette a Fiannát? - Bizony, jóval előtte! Ellopóztam tehát a Fianna tábortüzei mellől, 44

és csatlakoztam Connhoz az öldöklésben. Mogh Nuadhat a kardjával vágott magának utat a seregében, amely - ha hinni lehet a híreszteléseknek - tizenhétezer keltából és kétezer spanyolból állt. Kardjának markolata az ellenség vérétől volt iszamos, és amikor egyszer csapásra emelte, kicsúszott a kezéből. A mágikus fegyver hátrarepült a feje fölött, és egyenesen a lábam elé hullott az éjszakai csata forgatagában. Flidais megint felhorkant: - Nem hiszek neked. Csak úgy elejtette? - Az „eldobta” pontosabb kifejezés. - Felemeltem a jobb karomat, és így szóltam: - Az apám egy kecskebak volt, ha egyetlen szavam is hazugság! Felvettem a földről a kardot, és éreztem, ahogy a varázserő a karomba szivárog, ködbe burkolta a testem, és szép csendben elhagytam vele a mezőt, és Cormac Mac Airt idejéig vissza sem tértem hazámba. - Ugyan már! Nehogy azt mondd, hogy hagytak elsurranni Fragarachhal! - Igazad van - kuncogtam. - Azért történt más is. Azt hittem, jobban élveznéd a rövidített verziót. Flidais komolyan eltűnődött rajta, élvezte-e, vagy sem. - Tetszik, hogy ki akarsz játszani. A vadászat is izgalmasabb, ha a vad ellenáll. De tudom, hogy számos részletet elhallgattál előlem, és már így is különbözik a történet attól, amit ismertem. Halljam hát a hosszabb változatot! - Várjunk csak! Mit hallottál Tír na nÓgban? A rövidebb változatot mondd! - Hogy Conntól álnok és fondorlatos módon szerezted meg. Némely történet szerint elaltattad egy főzettel, más történet szerint varázslattal elcserélted a kardját. Egyszóval valami olyan módon, ami nem sokban különbözik a cselszövéstől és a gyáva rablástól. - Csodás! Rendben, de meg kell tudnod, milyen lelkiállapotban voltara, amikor a kard a lábam elé hullott! Halld a teljes történetet! Az éjszakai csata maga a megtestesült őrület. Nem lehetsz benne biztos, hogy az ellenséget kaszabolod-e le vagy a társadat, Csak a 45

holdnak, a csillagoknak és néhány távoli tábortűznek köszönhetően nem volt vakgőtét. Véletlenül bizonyára már megöltem néhány bajtársimat is, és tartottam tőle, hogy rám is hasonló baleset vár. Arra gondoltam, hogy ez abszurd módon veszélyes; hogy miért csinálom ezt, és hogy mit keresek itt egyáltalán. A válasz a következő volt: azért öldössük egymást halomra éjnek évadján, mert Connál van a varázskard, amit a Tuatha Dé Danann népéből származó Lugh Lámhfhadatől kapott. Fragarach erejével meghódíthatja Írországot. Hiába volt hatalmas harcos, a kard nélkül erre képtelen lett volna. Connak nem lett volna elég bátorsága Mogh Nuadhatm támadni, Akik addig elestek a csatában, csak azért haltak meg, mert egyetlen kard hatalmat adott egy ember kezébe, hogy még többet akarjon. és miközben mániákusan vagdostam le minden elém kerülő harcost, arra gondoltam, hogy igaz, hogy én Conn oldalán harcolok, de Conn egy Tuatha Dé oldalán; vagyis Lugh és a cimborái irányítják őt, és ez olyan biztos, ahogy a fa vizet iszik. - Emlékszem rá - bólintott Flidais. - Nem ártottam bele magam, mert nem érdekelnek az emberek erdőn kívüli ügyei. De Lugh-t nagyon érdekelte, és Aenghus Ógot is. - Bizony. Ha jól gondolom, karddal akartak békét hozni Írországra. Felbiztatták Connt, hogy azt tegye, amit tett - ahogy az őt követő nagy királyokat is. és talán tényleg ez volt a legjobb a hazának, ezt nem az én dolgom megítélni. Engem az zavart, hogy a Tuatha Dék beleszóltak az emberek dolgába, pedig évszázadok óta elváltak egymástól. - Mi már csak ilyen kotnyelesek vagyunk - mosolygott kajánul - Akkor tényleg azok voltatok - mondtam. - Éppen azon tűnődtem, melyik Tuatha De állhat Conn, és melyik Mogh Nuadhat oldalán, amikor a kard a lábam elé hullott. Egyből felismertem. Éreztem, ahogy az ereje itt lüktet a földön, és engem hív. Hirtelen egy hangot hallottam a lejemben - szinte számítottam rá -, arra utasított, hogy vegye fel a kardot, és hagyjam cl vele a harcmezőt. Vedd fel! - mondta a hang, - És megvédelek. - Kinek a hangja volt? - Kettőt találhatsz! 46

- Morrigané. - Bizony, a vén csatahollóé személyesen. Azon sem csodálkoznék, ha ő intézte volna úgy, hogy a kard kicsússzon Conn markából! Szóval felvettem. Ha az ember a harcmezőn áll, és a kicseszett Halott válogató mond neki valamit, akkor azt megteszi. Persze sok halandó és halhatatlan segítő ellenezte ezt. - Conn utánad eredt? - kérdezte Flidais. - Személyesen nem. ő azzal volt elfoglalva, hogy életben maradjon egy hétköznapi karddal harcolva, amit egy halott markából csavart ki. Nyakig volt az öldöklésben, de hátra küldte néhány vezérét, hogy keressék meg a kardot. Egy druidánál találták meg Fragarach-ot, akinek nem nagyon akaródzott megválni tőle. Vagyis nálam, miközben megpróbáltam ködbe burkolózni, hogy eltűnhessek. - Csak próbáltál? - vonta fel Flidais a szemöldökét. Eddig fel sem tűnt, hogy van néhány szeplő a szeme alatt. A bőre kellemesen rózsaszín volt, és egy kicsit bronzos a naptól, nem olyan márványfehér, mint Morrigané. - Meglehetősen nehéz volt koncentrálni. Aenghus Óg és Lugh azt kiáltozta a fejemben, hogy azonnal szolgáltassam vissza a kardot Connak, különben halál fia vagyok. Morrigan pedig arra figyelmeztetett, hogy ha visszaadom, megöl. Azt mondtam Morrigannek, hogy rendben, de akkor meg akarom tartani a kardot magamnak. Aenghus Óg és Lugh azt kiáltotta, hogy arról szó sem lehet, de Morrigan természetesen egyből beleegyezett. - Egymás ellen uszítottad őket - nevetett fel Flidais. - Ez nagyon finom. - Válj csak, lesz még fincsibb is! Morrigan lezárta az elmémet Aenghus és Lugh gondolatai elől. Éppen idejében, mivel Conn emberei le akartak mészárolni. Lehet, hogy Conn kezében Fragarach különleges fegyver volt, de az én kezemben csapnivaló; mindenesetre az ellenfeleim sárba hullottak, miután annyit kiálthattak „Áruló!”. Hirtelen körülzárt az ellenség, akiket minden bizonnyal Aenghus Óg és Lugh biztatott fel, hogy öljenek meg engem. Morrigan azt súgta, hogy a 47

legjobb menekülési útvonal Mogh Nuadhat seregén át vezet. Elindultam hát arrafelé, közben akkora erővel forgattam a kardom, amekkorát egy druida meríteni képes a földből. Testeket vágtam ketté, és az emberekből felismerhetetlen torzókat csináltam. A kettévágott tetemek darabjai a még állóknak csapódtak, és feldöntötték őket, vér spriccelt hajdani bajtársaimra. Amikor a spanyolokhoz értem, úgy váltak ketté előttem, mint Mózes előtt a Vörös-tenger. - Ki előtt? - Bocsáss meg! Egy bizonyos személyre utaltam a Tórából, aki úgy szökött meg az egyiptomi hadsereg elől, hogy Jehova-isten segítségét kérte. Jehova szétválasztotta Mózes és a zsidók előtt a Vörös-tengert, de amikor a fáraó hadserege követni akarta őket, a Vörös-tenger összecsapott a fejük felett, és belefulladtak. Valami hasonló történt Conn embereivel is, amikor megpróbáltak követni. A spanyolok útjukat állták, én pedig az üldözőimtől megszabadulva továbbrohantam a csatatér túloldala felé, miközben sűrűn hálálkodtam Morrigannek a segítségéért. Ám ekkor Aenghus Óg úgy határozott, személyesen avatkozik az ügybe, hús-vér valójában megjelent előttem, és azt parancsolta, adjam vissza a kardot. - Te a bolondját járatod velem - mondta Flidais. - Biztosíthatlak, hogy így történt. Káprázatosán szép bronzpáncélt viselt: gyönyörű vésetekkel, sötétkék vállvérttel és hevederekkel. Találkoztál vele valaha? - Sok évvel ezelőtt, igen. De ez semmit sem bizonyít. - Morrigan majd igazolja a szavaimat. Már éppen össze akartunk csapni, amikor Morrigan csatatéri holló alakjában a vállamra röppent, és azt tanácsolta Aenghusnak, hogy tűnjön a francba. - Szó szerint ezt mondta?! - Nem! - vigyorogtam. - Bevallom, sokkal költőiebben fogalmazott. De az volt a lényege, hogy én az ő védelme alatt állok, és ha Aenghus engem akar bántani, halálos veszélynek teszi ki magát. Flidais összecsapta a kezét, annyira tetszettek neki a hallottak. - Biztos tehenet kakáit! 48

Ettől viszont én kacagtam fel. Régen hallottam már ezt a kifejezést, és inkább nem említettem meg, hogy manapság már úgy mondanák, összeszarta magát ijedtében, különben is jobban tetszett a régi változat. - Majdnem akkora tehenet kakáit, hogy elég lett volna több klánnak! - Mit tett ezután Aenghus? - Ellenkezett. Azt mondta, Morrigan túl messzire megy, átlépi a hatáskörét. Morrigan azt felelte, hogy a csatamező éppen hogy az ő felségterülete, ahol azt tesz, ami neki tetszik. Megpróbálta megnyugtatni Aenghust, hogy Conn túléli, sőt meg is nyeri a csatát. Mivel nem volt más választása, Aenghus elfogadta a megállapodást, de addig nem távozott, amíg személyesen meg nem fenyegetett. Rám szegezte szürkésfekete szemét, és rövid, de szenvedésekkel teli életet ígért nekem - nem ijedtem meg, mert Morrigan minden erejével épp az ellenkezőjén fáradozott. „Most örülsz a győzelmednek, Druida, de soha, sehol sem fogsz békét találni. Halandó vagy tündér csatlósaim megtalálnak, és végeznek veled. Állandóan azt kell majd lesned, nem áll-e valaki tőrrel a hátad mögött.” Erre ő megesküszik, és bla bla bla... - Hová mentél ezután? - Morrigan tanácsára elhagytam Írország földjét, hogy megnehezítsem az üldözőim dolgát. De akkoriban azok a rohadt rómaiak nyüzsögtek mindenfelé, akik nem igazán kedvelték a magamfajta druidákat. Antoninus Pius uralkodása alatt történt ez. Kénytelen voltam felhajózni a Rajnán, hogy megmeneküljek előlük, és a frontvonalakat tartó germán törzsekhez csatlakoztam. Nemzettem egy gyermeket, megtanultam egy-két idegen nyelvet, és vártam néhány generációnyi időt, hogy Írországban elfeledkezzenek rólam Fragarach ellopásával jó pár újabb harcot és szörnyű, véres halált okoztam. Conn Fragarach nélkül - ami a vállalkozás kivitelezésében segítette volna nem volt képes maradéktalanul egységesíteni a klánokat, és Aenghus Ógnak az ír Békéről szőtt álma szertefoszlott. Bár Conn megnyerte azt a bizonyos csatát, és megölte Mogh Nuadhatot, fegyverletételek és házasságok foltvarrásával tudta csak fenntartani a béke illúzióját, és 49

halálát követően az egész birodalom szétesett. Morrigan azóta is vörös posztónak használ engem Aenghus Óg előtt, nem mintha Aenghusnak szüksége lenne rá. Mióta szemtanúja voltam meghunyászkodásának, Aenghus semmit sem szeretne jobban, mint azzal mosni le a szégyenfoltot, hogy lemos engem a föld színéről. - Mikor forgattad utoljára Fragarachot? - Az maradjon az én titkom. - Az istennő arca megnyúlt a csalódástól, amiért nem vált be a trükkje. Elmosolyodtam: - Ha arra vagy kíváncsi, formában tartom-e magam, a válaszom: igen. - Oh? és vajon kivel gyakorolsz? Kétlem, hogy túl sok képzett kardforgató maradt volna a földön. - Jól látod a dolgot. Leif Helgarsonnal szoktam vívni, az izlandi vikinggel. - Ügy érted, hogy az ősei izlandi vikingek voltak? - Nem. Ó egy igazi viking. Vörös Erikkel érkezett a kontinensre. Az istennő összehúzta szemöldökét. Létezett néhány hozzám hasonlóan hosszú életű halandó, de azt hitte, mindet ismeri. Láttam rajta, hogy sorra veszi őket gondolatban, de amikor egy vikinget sem talált köztük, megszólalt: - Hogyan lehetséges ez? Valamiféle egyezséget kötött a valkűrökkel? - Nem. O egy vámpír. Flidais macskaként fújva kiugrott az ágyból, és védekező pozíciót vett fel, mintha meg akarnám támadni. Igyekeztem nem tenni semmilyen váratlan mozdulatot, és nagyon lassan felé fordítottam a fejem, hogy szemügyre vehessem tökéletes alakját. A lemenő nap sugarai beszűrődtek a sötétítőkön, és árnyak lágy csíkjait hagyták enyhén lesült lábán. - Te egy húron pendülsz az élőhalottakkal?! Rühelltem ezt a kifejezést, még akkor is, ha alkalmasint én is éltem vele. A Rómeó és Júlia óta osztom Mercutio véleményét, amikor kioktatja Tybaltot, aki azt feltételezi róla, egy húron pendül Rómeóval. Hogy bosszúságom palástoljam, elmosolyodtam, és elővettem legjobb, Erzsébet-kori akcentusomat: 50

- „Egy húron pendülök? Hát mióta nézel bennünket hegedűsöknek?” - Miféle hegedűsökről zagyválsz itt nekem? - vonta össze a szemöldökét. - Én a gonoszról beszélek. Sebaj. Ezek szerint nem tartozik a nagy bárd rajongói közé. - Bocsáss meg, Flidais, csak Shakespeare úr egyik régi darabjára merészeltem utalni, de úgy látom, nem vagy vicces kedvedben. Nem mondanám, hogy egy húron pendülök az élőhalottakkal, mivel ez azt feltételezné, hogy a minimális üzleti kapcsolatnál több van köztünk. Én egyszerűen csak alkalmazom Mr. Helgarsont. Ő az ügyvédem. - Azt akarod nekem mondani, hogy az ügyvéded egy vérszívó vámpír? - Pontosan. A Magnusson és Hauk iroda munkatársa. Hauk is az ügyvédem, de ő egy farkasember. O nappal foglalkozik a kliensekkel. Helgarson inkább az éjszakai műszakot kultiválja. - Hogy a Falkából valakivel összeállsz, azt elfogadom, sőt megértem. De az élőholtakkal cimboráim tabu. - és ez egy olyan tabu, aminél nem kényszerítettek bölcsebbet egy kultúrára sem. De én nem cimborálok vele, és nem is tervezek ilyesmit. Leif nem az a cimborálós fajta. Én csak alkalmanként fénybe veszem a jogi segítségét, továbbá edzem vele, mert nincs tála jobb kardforgató a környéken, és gyorsabb sem. - Miért dolgozik egy Falka-tag egy vámpírral? Meg kellett légen ölnie azt a gonosz szerzetet. - Mert már nem a Régi Világban élünk. Ez egy új kor és egy új hely, ráadásul közös ellenségük is van. Flidais félrebiccentett fejjel várta, hogy megnevezzem az említett ellenlábast. - Thor, a mennydörgés norvég istene. - Oh - nyugodott meg Flidais némileg. - Akkor mindent értek. Vele szemben még egy szirén is összeállttá egy szalamandrával Mit követett el ellenük? - Helgarson nem beszél erről, de valami rosszat. Már Thor nevének 51

említésétől előugranak a tépőfogai, és ácsokra vadászik, mert kalapácsot használnak. Magnusson és Hauk annyit mondott, hogy Thor megölte az egyik Falka-tagot tízegynéhány éve. - Magnusson is farkasember? - De még mennyire! Ő az alfahím. Hauk a béta. - Thor támadott rájuk? - Hauk azt állítja, éppen nyaraltak egy háborítatlan, norvég erdőben, és hogy Thor részéről az egész nem volt több puszta szórakozásnál. Az addig teljesen tiszta égből nyolc jól célzott villám lövellt ki. Szóval nem lehetett véletlen. - Ugyanis nem csak ezüsttel lehet megölni egy vérfarkast, de az embereknek egyszerűen nincs hozzáférésük az olyan fegyverekhez, mint a villám, hiszen megsütné szerencsétlen flótásokat, mielőtt kettőt pislognának. Flidais hallgatott egy darabig, és elgondolkozva nézett rám: - Ügy látom, ez a sivatag vonzza a furcsa lényeket. Vállat vontam: - Jó búvóhely. A tündérek, mint tudod, nehezen jutnak át ide. - És ki az a Prérifarkas? - A helyiek minden hájjal megkent istene. Több monda is kering róla a kontinensen. Különben rendes fickó, csak ne köss vele fogadást! - A keresztény Isten nem képviselteti magát errefelé? - A keresztények olyan zavaros ideákat gyártottak róla, hogy a kereszten kívül máshol nemigen jelenhet meg, az meg nem olyan nagy szórakozás. Szűz Mária már többször megjelenik, és ha akar, egész látványos dolgokat visz véghez. De legtöbbször csak ül, és közben áldott és malaszttal teljes arcot vág. Engem „gyermekemnek” hív, noha idősebb vagyok nála. Flidais elmosolyodott, és visszabújt mellém az ágyba - vámpírok megbocsátva. - Mikor láttad meg a napvilágot, Druida? Mikor először találkoztunk, emberi számítás szerint már benne jártál a korban. - Conaire Mór király idejében születtem, ki hetven esztendeig uralkodott. Kétszáz éves lehettem akkoriban, amikor elloptam a 52

Fragarachot. Átdobta rajtam a lábát, és fölém térdelt. - Aenghus Óg úgy véli, Fragarach jog szerint ót illeti - mondta, miközben kacskaringós mintákat rajzolt ujjával a mellkasomra. Mintha csak gyengédségből tenném, megfogtam a kezét - nem engedhettem, hogy bűbájt bocsásson rám. Nem mintha biztos lettem volna benne, hogy erre készül, de működésbe lépett a szokásos paranoiám. - Errefelé az emberek úgy tartják, kilenctized részben azé a jog, aki birtokolja az adott holmit. Márpedig én tovább birtokoltam ezt a kardot, mint bárki más, beleértve Manannan Mac Lirt is. - Aenghus Ógot nem hatják meg a halandók szokásai. Öt az zavarja, hogy elloptad tőle azt, ami születése szerint ót illetné. - Születése szerint?! Manannan az unokatestvére, nem az apja! Nem az örökségét loptam el. Különben is, ha annyira fontos neki, akkor miért nem veszi el személyesen? - Mert soha sem maradtál annyi ideig egy helyben, hogy megtalálhasson. Csodálkozva meredtem rá: - Tehát, ha pontot kívánok tenni az ügy végére, nem kell mást tennem, csak egy helyben maradnom? - Azt hiszem. Először a helyetteseit küldi el, de ha felülkerekedsz rajtuk, nem lesz más választása, mint hogy maga jöjjön el érted. Különben örök időkre gyávának bélyegeznék, és száműznék Tír na nÓgból. - Akkor nyugton maradok - mosolyogtam rá. - De te mozog, hatsz! Én kezdetnek lágy csípőringatást javasolnék!

53

HATODIK FEJEZET

hoenixi Állatkerttől északra található Papago Park különálló hegyek furcsa formációja, amelyet játékmackó-szerű cholla kaktuszok, kreozotok és kandeláberkaktuszok öveznek. Meredeken ívelő, lyukacsos, vörös sziklái egy megkövült és erodálódott, tizenötmillió évvel ezelőtti sárfolyam emlékei. A hegy egyik része gyermekeknek szolgál játszótérül, a másik részén kiadós túrákat tehet az ember, a harmadikon pedig, mely a Phoenixi Állatkerthez tartozik, és kerítéssel választották el, a nagy szarvú vadjuhok élnek. De őket is csak az állatkert részét képező Arizona ösvényről lehetett látni - feltéve, ha hajlandók voltak megmutatni magukat. Am a kíváncsiskodók akkor is csak távcsővel szemlélhették őket, ugyanis ez nem állatkert, sokkal inkább egy kis rezervátum volt, ahol jobbára vadon és háborítatlanul létezhettek. Legalábbis addig, amíg Oberonnal el nem kezdtük terrorizálni őket. Amikor Oberonnal vadásztam, farkaskutya formáját öltöttem magamra: A marmagasságom valamivel meghaladta Oberonét, fehér csíkos, vörös bundám volt, és jobb mellső lábamon fekete minták látszódtak - a tetoválásom maradványai. Ha íjjal jövök ki, és Oberon

P

54

felhajtja nekem a vadat, sokkal egyszerűbb lett volna a vadászat, de sokkal kevésbé izgalmas. Oberon a „régi módon” akarta elkapni őket. Nem zavarta, hogy a farkaskutyákat arra tették ki, hogy farkasokat kapjanak el az erdőben, és harcosokat ugassanak le a harci szekerekről, és nem arra, hogy sziklás hegyről ugráljanak fürge lábú kosok után. A meredek sziklák, amelyek nem kímélték a mancsainkat megnehezítették a vadászatunkat, és mindig azzal a veszéllyel fenyegettek, hogy legurulva róluk egy cholla kaktuszszúrós ölelésében találjuk magunkat. Aki már próbált kikeveredni egy ilyen kaktuszból, még az állatkertek kaktuszházait is messze kerüli. A táj tehát nem tette lehetővé, hogy gyorsan utánuk eredve elkapjuk őket. Miután beértünk a parkba, Oberon készen állt megölni bármit, ami mozog. Azzal kezdődött az egész, hogy megpróbált ráijeszteni Flidais szarvasaira, és amikor ez nem jött össze, egészen megveszett. Flidais harci szekerén utazva elcsíptem néhány mondatot a beszélgetésükből: „Ha nem állnátok egy istennő védelme alatt, most belőletek vacsoráznék fenyegette meg őket.” Talán ha három lenne belőled - gúnyolódtak amazok. Nem ijedünk meg egy kiskutyától. Hoppá. „Nem lennétek ilyen bátrak, ha az istennő nem lenne itt. ” Biztos vagy te ebben? Többször hagy egyedül bennünket kikötve, méghozzá hosszú időre. Talán próbálkozz velünk akkor, törpe! Oberon morogva elővillantotta tépőfogát, én nyugalomra intettem, és próbáltam leplezni, mennyire jól szórakozom. Nagyon berágott rájuk. Ezek a szarvasok tudták, hogyan bosszantsanak fel egy kutyát. Letörpézték?! Amikor Flidais azt tudakolta, hová rejtse cl harci szekerét, a Hunt Síremléket javasoltam neki. Egy környezetidegen, kis, fehér piramis volt, amely Arizona első kormányzójának végső nyughelyéül szolgált. Kerítés választotta el a parktól, de a szarvasoknak nem okozott gondot átugrani. Felrántották a harci szekeret a levegőbe, de Flidais varázslatának köszönhetően puhán landoltunk. 55

Te mikor tudsz ekkorát ugrani, kutyuska? - bosszantotta az egyik szarvas Oberont. Oberon túljutott azon a ponton, hogy szavakba tudta volna foglalni véleményét, és egyszerűen csak morgott. Leszálltunk a szekérről és az ugató Oberont lábhoz parancsoltam. - Ma juhokra vadászunk - emlékeztettem. „Akkor gyerünk!” - válaszolta. A szarvasok horkantva felnevettek. - Változz át, Druida! - akasztotta nyakába Flidais az íját. Kitisztítottam a fejem, és a földdel összekötő tetoválásaimra koncentráltam, hogy erőt szívhassak magamba a sivatag talajából. Négykézlábra ereszkedtem, és felvettem egy kutya alakját. A druida teriantrópiának csak annyi köze van a farkasemberekéhez, hogy mindkettő varázslaton alapul. Az egyik nagy különbség, hogy én napszaktól és holdfázistól függetlenül, saját akaratomból vagyok - vagy nem vagyok - képes átváltozni. A másik különbség, hogy a lükantrópiával ellentétben teljesen fájdalommentes folyamat. A harmadik, hogy többféle állattá is át tudok változni - igaz, a repertoárom behatárolt. Általában nem maradok hosszú ideig egyetlen állat bőrében sem. Ennek főként pszichológiai oka van. Állatformában azt eszem, amit az állat, és a szervezetem nem tiltakozik ellene. De pszichésen elég megterhelő egereket nyelni le egészben, ha bagoly vagyok, vagy nyers szarvashúson rágódni kutya képében. (Néhány hete a Kaibab-erdőben elkaptunk Oberonnal egy őztehenet, de én inkább odébb sétáltam, és megvártam, amíg Oberon befejezi a vacsoráját.) Tehát ezek a vadászatok sokkal inkább Oberonról szóltak, mint rólam. Én egyszerűen csak élveztem az üldözést, és azt a különös, meleg érzést, amikor tudod, hogy valakit boldoggá teszel. De ez az átváltozás más volt, mint az eddigiek. Az elmémre mintha köd ereszkedett volna, és kínzó vérszomj fogott el. Meg- éreztem a juhok és a közelben álló szarvasok szagát, de ahelyett, hogy higgadtan fogadtam volna a hozzám érkező impulzusok, kínzó éhség mardosott, és csorogni kezdett a nyálam. Valami nem stimmelt, és jobb lett volna 56

azonnal visszaváltozni. Flidais, a kerítéshez ment, és pusztakézzel feltépte az alját. Füttyentett, aztán intett, hogy mehetünk. Átbújtunk alatta, és elindultunk a hegyek felé, ahol már nem először vadásztunk. Igyekeztünk minél kevesebb zajt ütni, hogy a juhok ne neszeljék meg idejekorán a közeledésünket. Újabb kerítés állta utunkat,ami azt jelezte hogy védett terültre léptünk. Itt szükség volt Flidais segítségére. - Rohanjatok, ebeim! tépte fel a kerítést előttünk., és amikor ezt kimondta,éreztem,hogy már nem druida vagyok de még csak nem is emberi lény, hanem az ő egyikvadászebe, a falka tagja. - Hajtsatok le egy kost a hegyről az íjam elé! Rohanni kezdtünk, gyorsabban, mint valaha, a város felett halványan derengő csillagok fényében kerülgettük a kaktuszokat és homályosan tudatában voltam annak, hogy valami varázslat folyik. Mivel vasamulettem nyakörvé zsugorodva rajtam volt, bíztam benne, hogy ha gonosz mágiáról lenne szó, meg védene tőle. Hamarosan ráakadtunk a juhokra. A kreozot cserjék sűrűjében hasaltak, de meghallották a mancsaink alatt megcsikorduló kavicsokat, és mire észrevettük őket, már felugrottak egy majdnem függőleges sziklafalra. Izmainkat görcsösen megfeszítettük, hogy megtegyük az első ugrást a hegyoldalra. Nekem éppen hogy sikerült felugranom egy keskeny párkányra, de Oberon nagyot puffanva visszaesett a homokra. Kerüld meg a hegyet, majd én lehajtom őket neked! - mondtam. „Rendben. Ravaszsággal többre megyünk, mint futással” Szememet a menekülő csordán tartva tovább rohantam felfelé. Alig akartam elhinni, hogy beérem őket, és annyira megmárosodtam a győzelemtől, hogy egy-két vakkantást is a levegőbe eresztettem, hogy megijesszem őket. De az ő testük az enyémmel ellentétben arra lett teremtve, hogy a hegy ne jelentsen számukra semmiféle akadályt. Néha megcsúszott a talpam, és alkalmasabb helyet kellet keresnem, ahol felugorhatok. Amikor eltűntek a hegytetőn, hogy a túlsó felén leerereszkedjenek, utánuk vakkantottam, hogy tudják, a nyomukban vagyok, nincs idő a pihenésre, Azt akartam, hogy Oberon elé fussanak 57

Természetesen nem tudtam, pontosan merrefelé várakozik, de bíztam benne, hogy az ugatásom majd tájékoztatja haladási irányunkról. Leereszkedni veszélyesebb volt, mint felkapaszkodni. Az árnyékuk miatt szinte lehetetlen volt megmondani, hogy a következő pillanatban biztos talajra vagy ásító mélység fölé lépsz, De az előttem rohanó állatok ütemes le-felmozgásából még az éjszakai homályban is meg tudtam állapítani, mire számítsák. Egyenesen délnek tartottak. Patájuk kopogása, saját lihegésem és ugatásom minden más zajt elnyomott. Ha Oberon és Flidais odalent várnak, remélem, óvatóak lesznek, és nem ijesztik el őket. Tovább csaholtam, de most már nem az üldözés boldog izgalmában, hanem azért, hogy elnyomjam a zajt, amit Oberon közeledése üthet. Egy szakadék feltartóztatott. Láttám, hogy nyugat felé kell kerülnöm, ha le akarok jutni, és s! juhok minden másodperccel távolabb kerüllek (ölem. Inkább olt maradiam, ahol voltam. Oberon tényleg egy kreozot cserje mosott várakozott, nem messze attól a helytől, ahol is juhok leértek a hegyről. A következő orom körülbelül ötven méterre magasodott, a hágóban csak néhány sivatagi kóró árválkodott. Oberon elvágta a hegy Ide vezető utat, én pedig a hátuk mögött csaholtam. A juhok kelet felé fordultak, és felfelé indultak a hegyek közti hágón. Amikor a sziluettjük feltűnt a csillagok halvány fényében, nyílvessző fúródott az egyikükbe, és utolsót bégetve lelbukott, míg társai elmenekültek. Oberon odarohant hozzá, hogy megadja neki a kegyelemharapást de nem volt szükség rá. Flidais nyílvesszője egyenesen a szívbe talált, és kétség sem lelhetett hozza, hogy hamarosan a vadász megjelenik trófeája mellet! Miközben lefelé másztam, azon tűnődtem, vajon elégedett-e. A vadaszat nem tartott sokáig, gyakori látogatásainknak és terepismeretünknek köszönhetően túl tökéletesen tereltük a csordát. De a látogatásainknak, úgy látszik, más következménye is volt Aattkor kértem Oberon és az áldozatát belező Flidais mellé, fegyverrel és elemlámpával felszerelkezett vadőr bukkant elő a semmiből. Ránk kiáltott, hogy ne mozduljunk, és szemünkbe világította halogénégővel. 58

Ennél jobban meg sem lepődhettünk volna. Külön-külön is nehéz volt becserkészni bennünket, hármunkat pedig szinte lehetetlen. De egy Tuatha Dé Danannt meglepni nem bölcs dolog. Flidais előkapta tőrét, és a fény irányába hajította, mielőtt még a vadőr felé fordulhattam volna. Mivel szinte oda sem nézett, és célzásról szó sem lehetett, nem ölte meg az őrt. Amikor a tőr a bal vállába fúródott, az őr hangosan felkiáltott, és elejtette a lámpát. Ezzel megnehezítette a saját dolgát, hogy eltaláljon bennünket, ha lövöldözni támadt volna kedve. Az éjszakában eldördülő lövésekből arra következtettem, hogy nagyon is kedve támadt hozzá. Az egyik golyó a gerincem fölött húzott el, egy másik a hordókaktuszba fúródott. Flidais felmordult, mert eltalálta a karját. Amikor felfogta, mi történt, dühösen í felkiáltott. - Végezzetek vele! Oberon és én gondolkodás nélkül a vadőr felé ugrottunk. De Oberon vak engedelmességével szemben jómagam pár lépés után mégis elgondolkodtam, és megtorpantam. A vadőr megölésével magamra uszítanám a törvényt, és lehet, hogy el kellene szöknöm Arizonából, amit nem akartam. Emberré változtam, és a köd felszállt az agyamról. Flidais ugyanúgy irányított engem, mint Oberont, vagy akármelyik állatot a földön. Oberon nyakában nem lógott védelmet nyújtó hidegvas, ami megállíthatta volna, és a következő pillanatban leterítette az üvöltő férfit. Hiába próbáltam magamhoz parancsolni, Flidais akaratának foglya volt. Még a gondolatait sem érzékeltem úgy, mint általában. - Flidais! Engedd el a kutyámat! - kiáltottam, és a férfi hirtelen elcsendesedett. De már késő volt. A kutyám minden teketóriázás, drámai morgás és hátborzongató hegedűcincogás nélkül kitépte a szerencsétlen ember torkát. Megint hallottam Oberon gondolatait, aki kérdésekkel rohamozott meg: „Atticus? Mi történt? Mintha vér ízét érezném a számban. Ki ez az ember? Hol vagyok? Nem úgy volt, hogy juhokra vadászunk? Ugye, nem én tettem? Vagy igen?” 59

Állj hátrébb! Majd később elmagyarázom. Ha valaki annyi halált látott, mint Flidais meg én, akkor meg sem lepődik, ha egy ember hirtelen meghal. Nincs habogás, sírás, hajtépkedés. Csak a következtetések hűvös levonása. Ám ha a következmények fenyegetőek, akkor megengedett egy érzelmi kirohanás: - Ez elkerülhető lett volna! - csattantam fel, de óvatosságból továbbra is a hullát néztem. - Lefegyverezhettük volna. A halála rengeteg bajt zúdít a kutyám nyakába és az enyémbe is. - Ugyan, milyen bajt? Egyszerűen eltüntetjük a tetemet - válaszolt Flidais. - Ma már ez nem olyan egyszerű, mint régen. Egyszer úgyis rábukkannak, és a sebeiben kutya-DNS-eket fognak találni. - Te a halandókról beszélsz? Az ember hogyan imádkozzon az istenhez türelemért, ha épp egy isten miatt van a türelemre szüksége? - Persze, hogy róluk! - csattantam fel. - Elárulnád, mi az a DNS, amit az előbb említettél? Megcsikordítottam a fogaimat, és a ritka, sivatagi levegőben meghallottam Prérifarkas rövid kacagását. Rajtam nevetett. - Nem érdekes. - Szerintem helyes, hogy meghalt, Druida. Engem megsebesített, és téged megpróbált eltalálni. Ráadásul észrevétlenül rajtunk ütött, ami az én esetemben szinte lehetetlenség. El kell ismerni, ez nekem is szöget ütött a fejemben. Elzavartam Oberont, és a tetemhez mentem. „Atticus” nyüszített Oberon. „Most haragszol rám?” Nem haragszom, mert nem te követted el. Ez Flidais műve. Ugyanúgy használta a fogaidat, mint az íját vagy a tőrét. Fájdalmasan felnyüszített. „Szörnyen érzem magam! Rosszul vagyok! Vaúúú!” Köhögve öklendezett, majd a száraz, sziklás talajra hányt. Leguggoltam a vadőr mellé. Fiatal latin-amerikai volt, vékony bajuszkával és vastag szájjal. Az aurája már nem látszott, lelke valahol 60

máshol járt, de amikor az egyik talizmánom segítségével varázslatra utaló jeleket kezdtem keresni rajta, a bal fülében lévő gyémántkőben druidavarázslat nyomaira bukkantam. Ez vészhelyzetet jelentett. Felálltam, és a férfira mutattam: - Varázsfülbevalója van. Meg tudnád állapítani a célját és az eredetét? - Nem mintha az eredetét illetően kétségeim lettek volna, de a bűbáj kötésének csomói ismeretlenek voltak számomra. Kíváncsiságom egyfajta teszt volt: ha Flidais megerősít druidikus eredetében, és még a funkcióját is feltárja előttem, akkor nem játszik kettős játékot. Ha azt próbálja meg elhitetni velem, hogy voodoo varázslat, vagy valami hasonló, akkor nyilvánvalóan valaki más oldalán áll, nem az enyémen. Flidais elindult felém, csizmái alatt kavicsok ropogtak. Elfeledkezett vadásztrófeájáról és sebesült karjáról. Leguggolt a vadőr mellé, és szemügyre vette a fülbevalóját. - Ah, ismerős kötés. Ilyenre egy alacsonyabb rendű tündér nem képes. Ez a férfi, egy Tuatha Dé irányítása alatt állt. - Ennyi elég is számomra - mondtam, és megkönnyebbültem, hogy az igazat mondja. - Biztos vagyok benne, hogy Aenghus Óg küldte ide. Láthatatlanná tévő varázslatot alkalmazott rajta, aztán amikor a vadőr megszólalt, hirtelen megtörte. Ezzel elérte, hogy meglepődjünk, és hogy a férfi meghaljon. Jellemző rá az efféle bábozás. - Nem mondhatnám, hogy Flidais örült a dolognak. En úgy éreztem, hogy mindjárt csatlakozom Oberonhoz egy kellemes, megtisztító Öklendezés erejéig, annyira undorodtam azoktól a lényektől, akik megfosztják az embereket saját akaratuktól. Egyszer rákerestem Aenghus Ógra az interneten, mert kíváncsi voltam, a halandók ismerik-e valódi természetét. A szerelem és a szépség isteneként jellemezték, akit négy madár követ, ezek a csókjait jelképezik, vagy valami hasonló baromságot. Ki bírna elviselni négy madarat, amint a feje körül csapkodnak, folyton csivog- nak, és lepottyantják? Az általam ismert Aenghus biztosan nem. Más feljegyzések, melyek a tetteiről szóltak, már hívebb képet adtak jelleméről. Például leírták, hogy fondorlattal szerezte meg apja otthonát, 61

és hogy megölte mostohaapját és mostohaanyját. Olvasni lehetett arról az esetről is, amikor elhagyott egy lányt, aki reménytelenül szerelmes volt belé, és a lány néhány héttel később meghalt. Ez már sokkal közelebb áll a valóságos Aenghushoz. Nem, a kelta szerelemisten nem apró szárnyakkal verdeső kerub, sem hatalmas tengeri kagylóból kikelő szirén. Nem jóindulatú vagy kegyes, és általában még csak nem is kedves. Fájdalmas bevallani mert ez a saját népemről is árulkodik -, de a mi szerelemistenünk egy kegyetlen hatalommániás, aki csak a saját érdekeit tartja szem előtt, és meglehetősen bosszúálló természet. Mintha csak gondolatom végére akarna pontot tenni, sziréna- hang vonyított fel az éjben. - Ez a halandók rendőrsége, ugye? - kérdezte Flidais. - Bizony. - Gondolod, hogy ide tartanak? - Hová máshová? Aenghus azért küldte ezt az embert - intettem a vadőr felé -, hogy meghaljon, és ezzel még több kellemetlenséget okozzon nekünk. - Ha jól sejtettem, annak a lehetősége, hogy a rendőrség ne tudja, hol keressen bennünket, a nullával volt egyenlő. - Azt hiszem - kezdte élesen -, nem szeretnéd, ha végeznék a rendőrökkel, hogy kiélvezhessem a vadásztrófeámat. Nem viccelt. Minden lelkiismeret-furdalás nélkül megölte volna Őket. A hangjából arra következtettem, hálás lehetek neki, amién belátta, hogy számomra ennél vannak fontosabb dolgok is. - Jól sejted, istennő. Az emberek közt élek, így a törvényeik rám is vonatkoznak, nem akarom feleslegesen magamra irányítani a figyelmet. Flidais bosszúsan felsóhajtott. - Akkor jobb, ha sietünk. Ha gondolod, megparancsolhatom a földnek, hogy nyelje el a testet - mondta, és kihúzta a tőrt a halott vállából. Megráztam a fejem: - Úgy is kiásnák, amint távozunk. De azért csak tedd! Mást nemigen tehetünk. Legalább eltüntetjük némileg a nyomokat. 62

Flidais mondott néhány szót az ősi nyelven, tetoválása körül fehéren felizzott a bőr, ahogy energiát szippantott a földből. Összeráncolta a szemöldökét. Sokkal kevesebb energia állt itt rendelkezésre, mint a Régi Világban, így jobban kellett erőlködnie. Végül legyintett egyet, „Oscail!”, és a föld engedelmeskedett. Először a Ég kavicsos felső réteg tisztult el a vadőr körül, aztán a föld hullámozik va süllyedni kezdett alatta, és elnyelte. Amikor a test körülbelül egy méter mélyen volt a föld alatt, Flidais a kezét az ellenkező irányba húzta, „Dún”, és a föld összezárult a test fölött. Ezt a varázslatot én is képes lettem volna végrehajtani, habár nem ilyen gyorsan. Nem mintha tökéletes munka lett volna: messziről látszott, hogy a földet egy helyen felforgatták, és a rendőrök rögtön tudni fogják, hol keressék a tetemet. A szirénák közeledtek. - A szekérhez! - mondta Flidais. Bólintottam, és Oberont magam után hívva nekilódultam. Flidais magához vette az íját, és kihúzta a nyílvesszőt a kosból, aztán ő is utánunk eredt. Amikor a szekérhez értünk, a szirénázás elhalt, és dél felől tomp” ajtócsapódásokat hallottunk. Ha van velük olyan ember, aki ismeri a kornyéket - és ebben nem kételkedtem - a rendőrség perceken belül a tett helyszínére ér. Hol marad a farkcsóválás, kiskutyus? - kérdezte az egyik szarvas. Rossz kutya voltál? - folytatta a másik. Szerencsére Flidais még előttem csendre intette őket, és Oberonnak sikerült türtőztetnie magát. Flidais láthatatlanná változtatott bennünket - csodálatos trükk, meg kell hagyni és késlekedés nélkül elvágtattunk. A vadászat istennője magában fortyogott: - Több korszak óta nem kaptam nyílhegyre semmi újat - csikorgatta a fogát. - És Aenghus Óg elrontotta a mulatságomat. Egyszer megbosszulom. A vadász tud várni... - Te sokkal jobb vágy ebben - mondtam, pedig veszélyes szociopatának gondoltam én már kezdek kifogyni a türelemből.

63

HETEDIK FEJEZET

H

azaérve egyszerre kértem bocsánatát és köszöntem meg a kitüntető társaságát, majd finoman céloztam rá, hogy a Fir Bolgok támadása előtt rengeteg dolgom van még. De túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy vegye az adást, és nem nagyon akarózott neki távozni. - Ha győzöl, Druida, máskor is elmehetnénk vadászni. Rajtad van az áldásom. - Gyengéden megpaskolta Oberon fejét, aki hátrahőkölt az érintés elől, aztán elbúcsúzott mindkettőnktől, és láthatatlanná válva visszatért harci szekeréhez. Lehet, hogy az áldása rajtunk volt, de nem állt ott íjával a hátunk mögött. Egy Tuatha Dé Danann-nal szemben nem mert nyíltan a pártunkra állni. Hogy kieresszem a feszültséget, amit puszta jelenlétével okozott, felsóhajtottam, és lerogytam a konyhaasztal melletti székre- Oberon fejét lesunyva, farkát behúzva odasompolygott hozzám. „Sajnálom, Atticus.” Nem a te hibád volt - emlékeztettem. Flidais fegyverként használd és Aenghus Óg halálra szánta azt az embert. De most szembe kell nét núnk a következményekkel. „Mert megöltem” - mondta Oberon. 64

Mert Flidais azt parancsolta. De ez még nem jelenti azt, hogy nem tesznek el láb alól, ha a rendőrség rájön, hogy te vagy az egyik elkövető. „Fogalmam sem volt róla, mit teszek” Tudom. Ezért nem fogunk vadászni többé vele. Fölöttem is nagy hatalommal rendelkezik, és egyáltalán nincs ínyemre, ha irányítanak. „Te sem vadásztál még vele?” Állatformában most először. Nagyon régen vadásztam vele, még Ukrajnában, hogy a lóhátról való íjazást megtanuljam. Nem volt egyszerű dolog, de ha Dzsingisz kán hordája képes volt rá, én sem maradhattam le mögöttük. „Fogalmam sincs, miről beszélsz!” Nem baj. Mi lenne, ha megfürödnél? Jó alaposan, a kádban. „Nem elég, ha meghempergőzöm a porban” Nem. Teljesen tisztának kell lenned. Egyetlen vérfolt a halálodat jelenti. „De te nem fogod hagyni, hogy rám találjanak, ugye?” Nem, megteszek minden tőlem telhetőt. Most pedig nyomás! Feltápászkodtam a székből, és elindultunk a folyosón a fürdőszoba felé, Oberon előttem kocogott, és újra csóválta a farkát. „Mesélsz nekem Dzsingisz kán bordélyáról fürdés közben?” Nem bordélyáról, hanem hordájáról. De most, hogy mondod, volt neki mindkettő. „Elfoglalt fickó lehetett. ” Ne is mondd! Kellemes perceket töltöttünk a fürdőszobában, miközben elmeséltem neki Dzsingisz kán uralkodásának rövidített történetét. Utána el kellett kezdenem készülni a Fir Bolgok fogadására - az egész készülődés nem volt több egy kiadós, éjszakai alvásnál. Biztos voltam benne, hogy a házban nem támadnak rám, mert azt gondolják, túlságosan jól védett és igazuk van. Megvárják, amíg kilépek az utcára, és rám vetik magukat, mint egy csapat kötekedő iskolás kölyök. Tehát ellazultam, és átadtam magam a ránctalanító pihenésnek. 65

Másnap reggel ráérősen omlettet sütöttem - sajttal és snidlinggel aztán az egészet leöntöttem tabasco szósszal, és fehér kenyérből készült pirítóst haraptam hozzá. Sütöttem néhány kolbászt is, de, azt leginkább Oberonnak. Aztán megfőztem a frissen őrölt, organikus, KözépAmerikából származó kávét, hogy leöblítsük a reggelit (én szénfeketén szeretem, de Oberon az ír krémes ízesítést preferálja, és le kell hűtenem neki néhány jégkockával). „Dzsingisz kán feketén itta a kávéját?” - kérdezte Oberon. A fürdetés közben hallott történet óta ő akart lenni a kutyák Dzsingisz kánja. Francia uszkárokból álmodott magának háremet, és mindegyiküket vagy Fifinek, vagy Bambinak akarta elnevezni. Fölöttébb szórakoztatott ez a szokása: Oberon akart már karóba húzó Vlad Tepes lenni, Jeanne d’Arc, Bertrand Russel, szóval minden történelmi figura, akiről fürdetés közben meséltem neki. A Libcracekorszaka volt a legmulatságosabb. Nem láttál még semmit, ha nem láttál ír farkaskutyát strasszkövekkel kirakott, aranyszínű laméban parádézni. Nem ivott kávét. Inkább teázott, meg jaktejet ivott. Akkoriban még nem ismerték a kávét arrafelé. „Akkor kaphatnék egy kis teát?“ Persze. Majd teszek bele jégkockát, hogy ne égesse meg a nyelved. Miután elmosogattam, és Oberon kán megitta a teáját, eljött az idő, hogy átváltozzam célponttá. Mezítláb kimentem a hátsó kertbe, és megkértem Oberont, hogy őrködjön. Jobbról balra haladva megöntöztem a gyógyfüves kertemet, beszéltem a növényeimhez, és biztattam őket. A gyógynövények virágládákban nőttek az udvar körüli kerítésre akasztott polcokon. Alattuk, tehát nem ládában, hanem tényleg a földben zöldségeket neveltem, de azért hagytam helyet Oberonnak is a fut kosásra. A ládák nagy részét gyógyfüvek foglalták el, de néhányba fűszernövények is kerültek. Miközben ezt a - látszatra hétköznapi - foglalatosságot űztem. A földdel való kapcsolatom segítségével ellenőriztem a védelmi 66

vonalakat. A tetoválásaimon keresztül letapogattam a kertet - lyukakat kerestem a kötéseken, valami szokatlant hogy biztos legyek benne, egyedül vagyok, és senki sem figyel. A szomszédom meszkvitófájának csúcsáról egy kaktuszökörszem figyelt, de amikor felemeltem a karom, elrepült. Ebből tudtam, hogy normális madár, nem pedig valami kém. Amikor a legutolsó virágosládához érkeztem, fejcsóválva letettem a kannát. - Sohasem terem elég kakukkfű! - Azzal levettem a ládát a polcról, és a gyepre helyeztem. A humusz és a komposzt gazdag illata az orrcimpámba szivárgott, és tekintetem boldogan állapodott meg a hosszúkás, vízhatlan anyagba csavart csomagon. - Ezt nézd! - mondtam megjátszott meglepődéssel a hangomban. Oberont nem tudtam becsapni. Oda se bagózott. - Valaki egy ősi varázskardot rejtett el a gyógynövényeim alatt! Micsoda hülyeség! Ezek voltak a legvédtelenebb pillanataim. A kard rejtekhelyét már felfedtem, de még három kötés és egy palást védte attól, hogy bárki beleértve engem is - használja. A kötéseket én készítettem; erre a druidák nagy része képes. Összekötjük és kicsomózzuk az elemeket: amikor alakot váltok, lelkemet állati formához kötöm. A szél- és a ködtámasztás szintén kötés eredménye, ahogy az álcázás is, és az, hogy Oberon olvashasson a gondolataimban. Mindez azért lehetséges, mert azzal, hogy benne élünk, összekötődünk a természettel. Képtelenség lenne bármit összekötni, ha a bennünket a világgal összefűző szálak nem lennének már eleve ott. És mivel mi látjuk ezeket a szálakat, és tudjuk, hogy a látszatra különböző elemek is kapcsolatban állnak egymással, a druidák közelebb állnak a mágiához, mint a többi varázsló. Természetismeretünk lehetővé teszi számunkra, hogy kiváló gyógyító főzeteket és mérgeket készítsünk, amelyek ráadásul még finomak is. Mivel a földből nyerjük energiánkat, bármeddig futhatunk anélkül, hogy elfáradnánk, és gyorsan gyógyulunk. Szóval jó, ha kéznél vagyunk. Nem dobálunk tűzgolyókat, nem repülünk seprűnyélen, és nem robbantjuk fel az emberek fejét. Az efféle mágiákhoz egészen más világlátás szükségeltetik - ráadásul le kell paktálnod a 67

legvisszataszítóbb lényekkel Fragarach kötései egyszerűek, de annál hatásosabbak voltak Az első a vízhatlan csomagolást pecsételte le, a másik a hüvelyben tar- torta a kardot, a harmadik meggátolta, hogy bárki elhagyja vele a hátsó udvart. Mindezek feloldásához nem kellett más, csak egy cseppnyi a véremből és egy kiadós köpés - váladékok, amiket nem adtam olcsón. De a leghatásosabb bűbáj a Fragarachra bocsátott palást volt. Minden varázslatot eltakart. Bár tudtam, hogy ott vannak a kötéseim az orrom előtt, még én sem láttam őket. És bár Fragarach az egyik legerősebb mágikus tárgy, amit valaha alkottak, és gyakorlatilag zúgott a tündérenergiától, úgy feküdt ott, mint egy színpadi kellék. Azt, hogy a lepel még Tuatha Dé Danann lényeivel szemben is hatásos, mi sem bizonyította jobban, mint hogy Flidais sem érezte meg a jelenlétét, amikor nálam járt. A lepel megalkotása meghaladta volna képességeimet: az effajta bűbájok távol állnak a druidáktól. Egy helyi boszorkány, bizonyos Radomila műve volt. Segítségét viszonzandó San Franciscóba repültem, majd Mendocinóba autózva tengeri vidrává változtam. így tudtam megszerezni azt az ékes, nagy rubinkövekkel kirakott arany nyakláncot, ami egy csontváz csuklóján lógott, a víz alatt, és amiről a banya előzetesen hajmeresztően pontos információkkal látott el. Nagyon örült, hogy végre kézbe vehette, de még a két évezredes titkos tudásom is kevés volt ahhoz, hogy kitaláljam, mire kellhetett neki. De a boszorkányok már csak ilyenek. Azért ütöttem vele nyélbe a csereüzletet, mert olyan palástot alkotott, amely csak a könnyeim bőséges záporával távolítható el kell vallanom, hogy addig szinte képtelen voltam könnyeket facsarni a szememből, amíg meg nem néztem a Baseball álmok című filmet. Amikor a végén Kevin Costner megkérdezi az apjától, hogy akar-e még egyet játszani, nálam is eltörött a mécses. Az a srác, aki ezen nem bőg, vagy feszélyezve érzi magát a többiek előtt, vagy a sors egy szokatlanul érzékeny apával ajándékozta meg. Úgy bőgök és zokogok minden alkalommal, ha látom azt a jelenetet, mint azok a csajok, akiket 68

elhagyott a pasijuk - sőt, az is elég, ha csak eszembe jut. Az apám soha nem baseballozott volna velem - jó, tudom, hogy több mint kétezer éve élt, amikor a baseballt még fel sem találták. Az apa-fiú kapcsolat számára kimerült annyiban, hogy kátrányos gödörbe hajított, hogy megtanuljam a leckét. De hogy mit kellett volna leszűrnöm belőle, sose jöttem rá. Csak azt tanultam meg, hogy jobb, ha minél távolabb tartom magam a papámtól. Szóval, ha el akartam tüntetni a kardról a palástot, nem kellett mást tennem, csak Kevin Costnerre és az apjával eltöltött békés pillanatra gondolnom, és úgy zubogott a könnyem, mint egy hegyi patak. A kötéseket az ujjamból kicsalt néhány csepp vérrel és egy köpéssel oldoztam ki. A kardot óvatosan kicsomagoltam az impregnált ruhából, és megjelent előttem a szépen megmunkált bőrhüvely, amiből kilógott az arany keresztvas és az ősi marhabőr csíkokkal körbetekert markolat. A barka régen lekopott róla. A pengét nem homályosította el az edzett vas örvényekre emlékeztető mintázata: teljesen tiszta volt, finoman kidolgozott és halálos. A hüvelyhez fémgyűrűkkel egy hosszú bőrszíj kapcsolódott, aminek segítségével átdobhattam a vállamon, és a hátamon hordhattam. Ez egyszerre szolgált csaliként, és fenyegetésként azok számára, akik megpróbálták tőlem elvenni. Kihúztam a kardot, hogy megvizsgáljam a pengét, de inkább csak megcsodáltam. Tudtam, hogy nem érintette meg senki: a hüvelyen nem látszódtak vízfoltok. A pengéje szikrázott és énekelt a napfényben, és én megint eltűnődtem a palást erősségén. Bár tudtam, hogy Fragarachot tartom a kezemben: súlya, balanszírozása és a pengéjén lévő jól ismert kelta minta régi ismerősként üdvözölt, de a szokásos lüktetés elmaradt. A Fir Bolgok addig el sem fogják hinni, hogy a Fragarach van a markomban, amíg át nem vágom a páncéljukat és a csontjukat, akár a rizspapírt. - Hozzám. Oberon! - Visszacsúsztattam Fragarachot a hüvelyé- be, és felálltam. - Jelezz minden közeledést, de csak akkor támadj, ha engedélyt adok rá! 69

„Elkísérhetlek az üzletbe?” - kérdezte, és közben kíváncsian hegyezte a fülét. Bizony, amíg ennek az egésznek vége nem lesz, mindig mellettem kell lenned. Ugye, nem kell figyelmeztetni, hogy ne szaglászd a vásárlóim seggét? „Éppen most figyelmeztettél. Ráadásul nagyon tapintatosan, igazán köszönöm Felnevettem.” Bocsásd meg, ha megsértettelek, Oberon kán! Csak a halálos ítéletem okozta feszültség miatt beszélek ilyen meggondolatlanul. „Ezúttal megbocsátok" - csóválta jókedvűen a farkát Oberon. Álcázó bűbájt is kapsz. Ha mozdulatlan maradsz - nem libegsz, nem csóválod a farkad -, senki sem fog látni. Még mozgás közben is nehéz lesz észrevenni téged, de ha nem moccansz, gyakorlatilag észrevétlen leszel. „Miért kell észrevétlennek lennem?” Mert a múlt éjjel történtek után esetleg vadászni fognak rád. És hun tündérek rám vadásznának, szeretném, ha felkészületlenül érné őket a támadásod. „Ez nem túl sportszerű.” Elég, ha vadászat közben azok vagyunk. Nevetséges dolog sportszerűnek lenni harc közben, és gyakran végzetes is. Bűbájt bocsátottam rá, amivel a bőrét és a szőrpigmentjeit a környezetéhez kötöttem. Aztán megrázta magát, mintha vizes lenne. „Hé! Ez csiklandoz” Jól működik! - mondtam a biciklim mellett ügető kutyámnakKörmei pattogtak az aszfalton. Ha valaki a hang irányába nézett volna, azt hihette, délibábot lát: hullámzó foltot a levegőben. MacDonagh néni már a tornácán ücsörgött, és reggeli whiskeyt szopogatta. Intett nekem, amikor elhaladtam a háza előtt. - Elgyüssz hozzám ma is napszentületkor, Atticus? - kiáltott utánam. A gyepére sandítottam, amire valóban ráfért volna egy alapos nyírás, nem beszélve a grapefruitfájáról, amit meg kellett volna metszeni. - Egy olyan helyre kis menyecskének, mint kend, nem kell kétszer 70

kérnie egy férfit! - hangzott a válaszom, és bíztam benne, hogy elér a hangom nagyothalló, idős füléhez. De hogy biztos legyek a dolgomban, felemelt hüvelykujjamat mutattam felé. Egyetlen alkalmazottam már a boltban volt, amikor megérkeztünk. A szombat délelőttök mindig forgalmasak, és szükségem volt segítségre. Oberonnal hangtalan kommunikációra váltottunk, és benyitottam az üzletbe. Feküdj le a gyógynövényes pult mögé, és tartsd nyitva a füled! „Rendben. De pontosan mire figyeljek ?” Olyan nehéz lábak közeledésére, mint amilyen az óriásoké. - Jó reggelt, Atticus! - mondta egy mély hang furcsa jókedvvel. - Neked is, Perry! Mire ez a szokatlan vidámság? Az emberek szeretni fognak, ha nem vigyázol! A huszonkét éves, magas, frissen fehérített fogú férfi rám mosolygott. Perry Thomas félórás fésülködéssel érte el, hogy frizurája eléggé kócosnak hasson. Fekete keretes, szögletes szemüveget hordott, és állpiercingjének gyöngye kikandikált a szája alatt lévő szőrfoltocskából. Két nagy fülkarika lógott mindkét fülében, arca kötelező jelleggel sápadt volt, hiszen ez volt a gothok legfontosabb ismertetőjele. Természetesen talpig feketében volt. Egy psichobillycsapat, a Mad Marge and the Stonecutters pólóját viselte, alatta egy szegecselt övét. Szűkített farmerének szárából virágkorát élő Martens bakancs hajtott ki. Perry nem vette észre Oberont, amint az elment mellettünk, hogy leheveredjen kijelölt őrhelyére, a pult mögé. - Ja, unott és gyászos pofát kellene vágnom, mert süt a nap, mi! Ne aggódj, visszabújok a szerepembe, ha kinyitunk! Hé, klassz kardod van! - Kösz! - feleltem, és vártam, hogy tovább kérdezősködjön, de Perry láthatóan ezzel ki is merítette a témát. A fiatalok annyira egyszerűek. A pult mögött lévő órára néztem, öt perc volt a nyitásig. - Hadd főzzek egy kis teát, aztán bekapcsoljuk a zenét, és elkezdjük a napot! Ma mindkét kassza működjön! A gyógynövényes pultom és a teafőző készletem az ajtótól balra vagyis délre - állt, a keleti fal mellett. A pult mögötti polcokon üvegek 71

sorakoztak, az előre zacskózott gyógyfüvek a fiókokban kaptak helyet. Legtöbbjük a hátsó kertemből származott. A teaforraláshoz két főzőlap állt rendelkezésemre, a tej tárolásán egy kis hűtő, és volt egy mosogatóm is, ami mellett mindig gondosan elmosva és megszárítva várakoztak a teáscsészék. Árultam kekszet és muffint is, de az üzletem fő bevételi forrása a gyógynövényekből és teákból származott. Az idősebb lakosokból sikerűk kialakítanom egy visszatérő vevőkört. Titkos recept alapján előállított teákat árultam, amelyek segítettek enyhítem az ízületi fajdalmaikat, és energiát adtak nekik (Mobili teának neveztem el). Miután megírták, az órán keresztül tíz évvel fiatalabbnak erezhettek magukat. Nem győztem hallgatni a hálálkodásukat, a tea mellett megvették a reggeli lapokat, és nekiálltak délelőtti vitatkozásuknak - általában politikáról és a mai fiatalokról - a pult elé kirakott, őt asztal körül. Itt volt az első kassza, a másik hátul, a nyugati falnál - ez utóbbi azok számára szolgák, akik csak a könyvekből szerettek volna vásárolni. Könyvkészletem számos vallással kapcsolatos kötetből, valamint a Barnes &. Noble new age-es könyvkollekciójából állt, de az északi falnál lévő vitrinekben néhány igen komoly mágikus könyv is helyet kapott. A polcokat Buddhák és különböző hindu istenek mellszobrai díszítették, meg persze füstölök. Kitettem volna én néhány keresztet is, ha lett rá volna igény, de a hithű keresztények valamiért nagy ívben elkerülték a boltomat. Népszerűek voltak a kelt keresztek, és a Zöld Ember különböző művészeti ábrázolásai. - Kinyissam a másik kasszát is? - emelte fel a szemöldökét Perry. - Ekkora rohamra számítasz? Bólintottam: - Valami azt súgja, nem szokványos nap lesz ez a mai. - Valójában azt szerettem volna elkerülni, hogy Perry a gyógyfüves pult mögött álljon, Oberon búvóhelyén. - Ha lesz egy kis időd, kitehetned a tarot kártyákat a polcra, hátha többet eladunk belőlük! - Ha kiteszem, könnyebben ellopják őket. Vállat vontam. 72

- Amiatt nem aggódom! - És tényleg nem aggódtam. Mivel a boltban minden tárgyon ugyanolyan bűbáj volt, mint Fragarachon a hátsó udvaromban. A boltból semmi sem kerülhetett ki anélkül, hogy valamelyik kassza közelében ne járt volna. Nem egy tolvajt kényszerítettünk vissza az ajtóból az ellopott áruval a zsebében. - Oké. Berakom a zenét. Kelta duda jöhet? - Ne! Ehhez a reggelhez gitárszó illik. Rakd be azt a mexikói duót, a Rodrigoy Gabriellát. - Rendicsek! - Amíg Perry a bolt hátuljában lévő CD-lejátszó- hoz ment, vizet eresztettem két kannába, és feltettem őket a piatnira. Mivel néhány vevő már ott toporgott nyitásra várva az ajtóban, fel akartam forralni a teavizet. Az újságosstandra néztem, de Perry már feltöltötte. Spanyol gitárzene csendült fel a hangszórókból, amitől a vevők úgy érezhették, hogy nemcsak a kereskedelmi rádiók elől találnak itt menedéket, de minden más elől is, ami állott, előrecsomagolt, és híján van minden misztériumnak. Perry az ajtóhoz ment, és meglengette a kulcsot. - Nyithatom? Bólintottam. Az első vevő, aki belepett a boltba, a nappali ügyvédem, Hallbjörn Hauk volt - aki modem amerikai használatra a Hal nevet rendszeresítette. Sötétkék, csíkos öltönyt viselt, fehér inget és halványsárga nyakkendőt. Haját kifogástalan Joe Buck-stílusúra vágatta, és állának gödröcskéje rám mosolygott. Ha nem tudnám, hogy vérfarkas, rá szavaznék a választáson. - Látta a mai újságokat, Atticus? - kérdezte minden bevezető nélkül. - Még nem - ismertem be. - Jó reggelt, Mr. Hauk! - Értem. Akkor ideje belenéznie! Megfogta a The Arizona Republic friss számát, és lecsapta elérni pultra, majd a jobb oldalon lévő cikk címére bökött. - Árulja el, ifjú legény - kezdte a legjobb álír akcentusával, amibe csipetnyi izlandi keveredett van-e tudomása bármiről ezzelkalamajkával kapcsolatosan? 73

A főcímben ez állt: „Holtan találtak egy vadőrt a PAPAGO Parkban”. Én is elhagytam amerikai akcentusomat: - Haj, több is, mint kellene! De ezt is csak az ügyvédi titoktartás mellett mondtam el. - Mindjárt gondoltam. Hallottam vihogni Prérifarkast múlt éjjel. És ő csak akkor vihog, ha valami baj van, nem igaz? - Ez már csak így van. És valószínű, hogy nagyon hamar szükségem lesz a segítségére. - Rendben. Javaslom, ebédeljünk együtt a Rúla Búlában! - A Rúla Búla egy ír kocsma volt a Mill Avenue északi végében. A törzshelyem. - Legfőbb ideje, hogy őszintén elbeszélgessünk, és miért ne tennénk ezt harminc állam legjobb hala és sült burgonyája mellett? - Akkor pont délben, uram! - Bár nem tudom, honnan vehette ezt a harminc államot... Húsz államnak jobb sült hala és krumplija van a Rúla Búlánál? Akkor bizonyára nagyobb rajongója az említett fogásnak, mint jómagam, és ettől egy kis bűntudat fogott el- A legfinomabb sült hal és krumpli keresése számomra szinte küldetéssé vált, amit sajnálatosan hosszú ideje elhanyagoltam. A legtöbb étteremben csak az egyik összetevő volt igazán finom, és csak néhány helyen részesítették ugyanakkora figyelemben mindkettőt. A Rúla Búlában ugyanolyan finom volt a hal, mint a krumpli, és ez a fontos szerepet játszott abban, hogy éppen Tempében verjek gyökeret. - Rendben, akkor délben! - azzal megfordult, és minden további szó nélkül távozott. Befutottak a törzsvásárlóim is: Sophie, Arnie, Joshua és Pénelopé. Joshua elvett egy újságot, és ugyanarra a cikkre mutatott, amire Hal. - Istenem, látták ezt?! - integetett. - Esküszöm, mintha New Yorkban lennénk! - Mivel Joshua mindennap elmondta ugyanezt az éppen aktuális cikkekről, különös módon megnyugtatott. Egy magányos útkereső lépett a boltba, aki olyasvalamit akart venni, ami nem zsidó-keresztény témájú - majd buddhizmusról, hinduizmusról és wiccáról szóló ismertetőkönyvekkel megrakottan távozott. 74

- Találja meg a belső harmóniát! - búcsúztam cl tőle, mire az illető távozóban felém biccentett. Minden tiszteletem az övé volt: az emberé, aki nem érte be a televíziók diétás kosztjával. Aztán egy különös szerzet lépte át a küszöböt. Egy boszorkány. Személyes védővarázslata figyelmeztetően sugárzott. Annyira nem voltam jártas ezekben a dolgokban, hogy tudjam, mi ellen védi, és hogyan, de annyit az aurájából mindjárt megállapítottam, hogy boszorkánnyal van dolgom. Gyorsan elmotyogtam egy kötést, hogy minden hajszálam a helyén maradjon. A boszorkányok csúnya dolgokat képesek művelni a hajszálakkal, a vérrel, sőt még a körömdarabokkal is; és nem tudhattam, hogy barátságos céllal érkezett-e avagy sem. Első ránézésre divatosan öltözött egyetemista lánynak tűnt: nem viselt fekete köntöst, sem hegyes sipkát, és nem nőtt szőrős bibircsók vasorra hegyén. Barna haját éppoly akkurátusán kötötte copfba, mint amilyen kitüntetett figyelmet szentelt tökéletes sminkjének, és az ajkára kent rózsaszín szájfénynek... Fehér bebe topban feszített, és túlméretezett, fehér keretes napszemüveg takarta el a szemét. Egyik kezében mobiltelefont tartott és egy csilingelő kulcstartót. A közszeméremsértés határát súroló, türkiz színű, pamut forrónadrágjából kilátszott csupasz, selymes lebarnult lába. Flipflop papucsot viselt, rózsaszínre festett körmén arany csillámok szikráztak. Mielőtt a gyógynövényes pulthoz lépett volna, körbenézett. De inkább a láthatatlan dolgok érdekelték, mint a láthatók. Korban az én állítólagos koromhoz illet, körülbelül huszonegy éves lehetett De nálam jobban senki sem tudta, hogy nem a külsejük alapján kell megítélni az embereket. Ilyen kevés információval a birtokomban nem tudtam megbecsülni igazi életkorát, de a napszemüveg mögül előmeredő tekintet idősebb volt huszonegynél: olyan dolgokat látott már, amelyek elválasztották fiatal és bohó társaitól. Képlékeny aurája alapján, mely nem viselte magán az igazán öregek félreismerhetetlen jegyeit, nem volt még egy évszázados. Ha észrevette a bolt körül, illetve a boltban lévő kötéseket, őt sem tévesztette meg fiatalos kinézetem. 75

- Te vagy a tulajdonos? - kérdezte a pulthoz lépve. - Igen, én. Segíthetek valamiben? - Te vagy Atticus O’Sullivan? - Ühüm - bólintottam. Valakitől tudta, kit kell keresnie, mivel a nevem nem állt kint a kirakatban. - Úgy hallottam, remek teákat főzöl. - Jól hallottad. Mit szólnál egy kis oolonghoz, csodálatos antioxidáns hatással? - Jól hangzik, de én másféle teát keresek. - Oh. Mégis milyet? - Olyat, ami... elriaszt egy férfit, aki vonzódik hozzám. Amitől nem vonzom többé. - Tessék? Várjunk. Te azt akarod, hogy a férfiak lelohadjadnak ha rád néznek? - Csak az a bizonyos férfi. Tudsz ilyen teát főzni? - Ha jól értem, valami Anti-Viagrát keresel. - Pontosan. Vállat vontam: - Megpróbálhatom. - Rám mosolygott fogkrémreklámba illő, katonásan álló, vakítóan fehér fogaival. - Szabadna tudnom, kitől hallottál rólam? - Radomila boszorkánykörének tagja vagyok - nyújtott kezet. - Emiliának hívnak, én vagyok a legfiatalabb. Amerikában úgy ismernek, hogy Emily. Ez megnyugtatott kissé. Radomilával barátságos munkatársi kapcsolatban vagyok. Radomila volt a tempei boszorkánykör vezetője, mely tizenhárom boszorkányt tömörített magába, akik amúgy igazán értették a dolgukat. Volt egy hangzatosabb nevük is, de azt nem verték nagydobra. Radomila meglehetősen erős volt, és nem szerettem volna az ellenfele lenni. Ha szemtől szemben le is győzném őt, a boszorkányköre elkapna, és szépen megcsócsálna, mielőtt szólna Morrigannek, hogy lenyelhet. Mert a saját istennőjük valószínűleg mindig ott volt a közelükben. 76

- És ehhez miért van rám szükséged, Emily? - ráztam meg a kezét, és éreztem, hogy az érintésemből megpróbálja megítélni az erőmet. De ezzel nem sokra ment az esetemben, hiszen a druidák a földből szippantják magukba az energiát, ha szükségük van rá. Csak azt a csökkentett energiát érezhette, amit Oberon leplezésére használtam. Mivel nem egy ellenfelem becsült már ennek köszönhetően alul, egyáltalán nem bántam. Nem szokásom páváskodni a hatalmammal. Radomila képtelen segíteni a saját boszorkányain? Különben meg magad is meg tudod oldani, nincs szükséged rám. - Ez igaz. De Radomila nem akarja boszorkánysággal előállítani a kérdéses főzetet. És én sem. Nekünk... külső segítségre van szükségünk. - Szóval ezért jöttél ide? De én csak egy kedves gyógyfűárus vagyok, aki hisz a boszorkányokban. - Esdeklem, ne akarj lóvá tenni! Jól tudom, ki vagy. Egy druida. Nos. Most már nyílt kártyákkal játszottunk. Újfent szemrevételeztem az auráját. Vöröses volt, és feszítette az erő utáni sóvárgás. Talán mégis csak több volt százévesnél. A mai egyetemista lányok nem kezdik úgy a mondataikat, hogy esdeklem. A „lóvá tenni” ki fedezésről pedig nem is sejtik, hogy eredetileg a boszorkányok varázslatára utaltak vele. - Én is tudom, ki vagy. Emily, a Három Auróra Nővérei közül - szája kis o-betűt formált, amikor kimondtam a boszorkánykör igazi nevét. Ha te nem akarsz elbánni ezzel a fickóval, én sem szeretnék - Ha megteszed ezt a szívességet, Radomila és a boszorkánykör az adósod lesz. - Felhatalmaztak efféle ígéretek megtételére? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Emily egy papírdarabot csúsztatott át a pulton. A boszorkánykör első boszorkányától származott, és Radomila saját vérével pecsételte meg még alvadt állapotban is sugárzott belőle az erő. Igen, alaposan felhatalmazták. Lekaptam a papírt a pultról, és zsebre vágtam. - Legyen, ahogy kívánod! Elkészítem a teát a jövőbeli segítségetek fejében. De meg kell fogadnod, hogy az utolsó szóig betartod az 77

előírásaimat, és hogy kifizeted a szolgáltatást. Emily fészkelődni kezdett, azt hitte, a felhatalmazás majd mindent elintéz. Végül bólintott: - Elfogadom a feltételeket. - Helyes. Meddig találjon taszítónak az illető? - Egy hét elegendő lesz. - Akkor holnap ilyenkor jelenj meg az üzletben, majd egy hétig mindennap, hogy megihasd az általam elkészített teát! Egyetlen d mulasztott megjelenés a szerződésünk felbontását vonja maga utM költség-visszatérítés nincs. - Értem, és elfogadom. - Akkor holnap várlak a tízezer dollárról kiállított csekkel. Elkerekedett a szeme. - Ez felháborító! - csattant fel, és igaza volt. Soha nem számoltam fel kétszáz dollárnál többet kuruzslói szolgálataimért. - Kizárt dolog, hogy ilyen magas legyen a munkadíjad! - Ha a tempei boszorkánykör vonakodik megfékezni a szeretőd libidóját, pedig nálam egyszerűbben is megtehetné, akkor joggal számolok fel veszélyességi pótlékot. - De ennyit! - füstölgött tovább, és ezzel elismerte, hogy az akció valóban veszélyes. Elővettem a boszorkány felhatalmazását, és felé nyújtottam: - Akkor ennyit az üzletről, Emily! - Te aztán tudsz alkudozni! - ejtette le a vállát Emily, és lesütött szemmel a pultra meredt, de nem nyúlt az elé tartott papírért. - Akkor elhozod holnap reggel a csekket? - El - hangzott a felelet, mire én visszadugtam a felhatalmazást a zsebembe. - Akkor holnap elkezdjük. - Nem lehetne ma? - Amíg nincs nálam a csekk, nem. - És ha ma elhozom a csekket, akkor már ma is elkezdhetjük? - Igen, ez benne foglaltatik a felajánlott szerződésben. 78

- Ha belekezdünk, nem fogsz becsapni? Ilyen nyíltan megfogalmazva furcsának hatott a kérdés, bár jogosságához kétség sem férhetett. A legtöbb szerződés többé-kevés- bé garantálja a vevőnek, hogy megkapja, amiért fizetett. De egy fickóból fonnyadt uborkát csinálni egy egész hétre meglehetősen nehéz dolognak ígérkezett. - A szavamat adtam, Emily. Ha megkapom a pénzem, és mindennap eljössz hozzám a szokásos időpontban, hogy megidd a teát, teljesíteni fogom, amit a szerződésben ígértem. A tenyerébe köpött, és felém nyújtotta: - Áll az alku? Csak bámultam a kezét, de nem fogadtam el. Ha én is a tenyerembe köpök, és kezet fogok vele, birtokában lesz a nyálam, amivel *ztán bármit művelhet. Testnedvet adni egy boszorkánynak olyan, Húntha egy vérfarkasnak kínálnád fel a hátsó feledet, hogy oda harapjon, ahová neki tetszik. - Áll az alku - mondtam a kezemet a pulton tartva. Csak bámultam a kezet, de nem fogadtam el. Ha én is a tenyerembe köpök, és kezet fogok vele, birtokában lesz a nyálam, amivel aztán barmit művelhet. Testnedvet adni egy boszorkánynak olyan, mintha egy vérfarkasnak kínálnád fel a hátsó feledet, hogy oda harapjon, ahova neki tetszik Diadalmas mosollyal, a sértettség legapróbb jele nélkül távol a boltból. Nem méltatta figyelemre az árukat, csak Oberonnak tett oda szia, kutyus! -, hogy megmutassa, átlátott az álcázáson. Ez elgondolkoztatott: vajon bölcsen tettem, hogy belementem n üzletbe? De már késő volt megbánni. Talán nem volt okos húzás. A boszorkányoknak sokkal agyafúrtabb módjaik vannak testük kontrollálására egy druida főzeténél. Ha Radomila egész köre hajlandó volt a lekötelezettemmé tenni magát, és még tízezer dukátot is kifizetnek nekem, hogy megszabadítsam őket egy kanos sráctól, akkor minimum egy démonnal vagy valami hasonlóan gonosz lénnyel állok szemben. 79

Napjainkban a szerelemvarázslat alig több egy tudományos képletnél. Olyan teát kellett készítenem, amivel csökkentem Emily természetes feromon kibocsátását, amivel felizgatja a srácot. Aztán egy ravasz kis kötéssel el kellett érnem, hogy a kémiai ujjlenyomata egy bűzborzéhoz hasonlítson, és ha az ürge nem valami látens bűzborzbuzi, akkor a lány egész éjjel egy szétfőtt spagettit bámul hatott. De hogy teljes legyen a siker, egy természetes monoamin-csökkentővel gondoskodtam róla, hogy a lány se izguljon fel. Nem először készítettem efféle főzetet: az egyetemi leányszövetség tagjainak szoktam eladni Sri Lankasztó fantázianéven. Az exeiknél használták, vagy ha olyasvalaki futott utánuk, aki nem tetszett nekik, vagy ha szakítani akartak, de nem tudtak kitalálni semmilyen megfelelő indokot. Amikor réges-régen elkezdtem ilyen jellegű teákat készíteni, még nem tudtam megnevezni a gyógynövények által kiváltott kémiai reakciókat - a gyógynövények ugyanolyan varázslatosak voltak számomra, mint a kötések a hétköznapi emberek számára. A tudomány sokat elvett a főzetkészítés misztériumából, de a büszkeséget, hogy olyan főzetet vagyok képes előállítani, amiről a gyógyszerkészítő cégek csak álmodozhatnak, nem tudta csökkenteni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Emilyn a büszkeségé.™ segítettem. Úgy gondoltam, hasznom lehet az üzletből egy lekötelezett boszorkánykör komoly előnyt jelentett, és eredmény is volt, ha Morrigan jóslata nem tévedett.

80

NYOLCODIK FEJEZET

orgalmai délelőttöt bonyolítottunk le, zseniális ötlet volt a második kasszát is megnyittatni. Perry csak jóval később tudta kirakni a tarot kártyákat, és nekem sem volt útón elolvasni a teljes cikket a vadőr haláláról. Bíztam benne, hogy ha majd mindent elmond a Rúla Búlában. Gyere, Oberon, ebédidő! „Hamburgert” - kapta fel a fejét reménykedve. Hal és krumpli. Étterembe megyünk, tehát viselkedj úgy, és ne légy láb alatt! „Mindig ugyanazok a szabályok, akárhová megyünk. Viselkedj ne legyek láb alatt" Intettem Perrynek, és megígértem, hogy egy óra múlva vissza jövök. - Tartsd a frontot, oké? - Persze! - intett vissza. Kiléptem az ajtón, és kiengedtem Oberont. Aztán kiszabadítottam a biciklitartóhoz lakatolt kerékpáromat, és felpattantam. Ha lehet, ne szimatolj végig minden fát és tűzcsapot! Nem a kiálthatok hátra állandóan egy láthatatlan kutyának, hogy jöjjön már.

F

81

„És a szórakozás hol marad?” Zárás után bepótoljuk. Kiugrálhatod magad az özvegy kertjében. Láthatatlanul üldözheted a macskáit. A frászt fogod hozni rájuk. Jó lesz, mit. Pöfögő hangokat hallatott, ami a kutyáknál a nevetés megfelelője. „Isteni szórakozás lesz! A tarka mögé lopakodom, és elvakkantom magam. Az égig ugrik ijedtében! Együtt kuncogtunk a macskák sorsán, amíg a Mill Avenue-n magunk mögött hagytuk a bárokat, butikokat és a galériát. Oberon beszámolt a tervéről, hogy majd a perzsamacska farkára teszi a mancsát, és megnézi, hogyan reagál rá. Hal már a Rúla Búla egyik asztalánál ült, az ablak közelében, és mindkettőnknek rendelt egy-egy pint Smithwick’st. Amennyire örültem neki, akkora csalódást is okozott. Ugyanis így nem volt módom rá, hogy megszaglásszam a pincérnőt. A dolog nem annyira beteges, mint elsőre hangzik. Granuaile, a Rúla Búla pultja mögött álló vörös hajú szirén nem volt egészen emberi lény, és az illata volt az egyetlen kulcs a titkához, Rejtély volt számomra ez a lány, és öröm a szememnek. Göndör, vörös tincsek zuhataga hullott vállára, amit passzos, de nem hivalkodó póló takart. A csapos lányokkal ellentétben nem a dekoltázsával kereste a borravalót, inkább zöld szemével, csókos szájával, és halványan szeplős arcával. Sápadt, tejszínű bőre volt, és a karján arany szőrszálak csillogtak, körmét zöldre festette, hogy illjen a szeméhez. A tündérek közül nem származhatott, mert átláttam szemfényvesztéseiken, és különben sem sápadt el a vasamulettem láttán. Élőhalott sem lehetett, ezt kizárta az a tény, hogy nappal dolgozik. Nem tartozott az alakváltók nemzetségébe sem, amire Hal utalt, de elhatároztam, hogy megfejtem a titkát a saját módszeremmel. Arra gondoltam, talán boszorkány, de az auráján nem találtam erről árulkodó jeleket. Ha a pokolból származott volna, éreznem kellett volna a kénkő szagát, de ehelyett valami meghatározhatatlan illat lengte körül. Nem kifejezetten virágillat volt, inkább a szürkebarátéhoz hasonlított, 82

ami Indiára emlékeztető - sáfrány, mák - illatokkal keveredett. Tehát már csak az a lehetőség maradt, hogy valamilyet tennő, aki elrejti valódi kilétét, és itt húzta meg magát inkognitóban, mint sok istentársa, akiket száműztek a világ többi szegletéből. A káprázatos ír lány külső még az enyémnél is feltűnőbb volt, olyannyira, hogy már-már megkérdőjelezte írségét. Bizonyára egy idegen panteon istene, de elhatároztam, hogy rájövök, ki is lehet, méghozzá anélkül, hogy megkérdezném őt. Rám mosolygott, amikor beléptem, és a szívem egy kicsivel gyorsabban kezdett verni. Ismeri vajon igazi természetemet, vagy csak tompított, egyetemista álcámat látja? Elszomorodott, amikor elindultam Hal asztala felé. - Már ide sem jössz beszélgetni? - kérdezte lebiggyesztett szájjal, és majdnem visszafordultam. „Nyugszik!” - gúnyolódott Oberon a lábam mellett, de meg sem hallottam. - Bocs, Granuaile! - Egyszerűen nem hívhatták így, csak azért vette fel ezt a nevet, mert egy ír pubban dolgozik. - Beszélnem kell a cselszövőtársammal - intettem Hal felé. - Ha valami összeesküvés, nem akarok kimaradni belőle. Na gyón jól tudok titkot tartani. - Ebben biztos vagyok. - Felemelt szemöldökkel rám nézett, és éreztem, hogy idétlen vigyor telepedik az arcomra. - Köszönöm. Az idő pénz, Mr. O’Sullivan - figyelmeztetett Hal- Felé kaptam a fejem. Csak akkor vettem észre, hogy leragadtam a bár közepén, és megfeledkeztem arról, mi járatban is vagyok. Hal ideje 350 dollárba került óránként. „Ha legközelebb a kutyaparkban járunk, és távol akarsz tartani at uszkároktól, majd emlékeztetni foglak erre az esetre” - jegyezte meg Oberon. Pironkodva Hal asztalához mentem, és leültem vele szemben. Oberon bebújt az asztal alá, az ablak mellé, és várta, hogy lehulljon az égi manna. 83

Hal a homlokát ráncolta: - Érzem a kutyája szagát. - Mert itt van az asztal alatt. Láthatatlanná tettem. Hal elkerekedő szemmel vette észre a mellkasomon feszülő szíjat és a vállam fölött kikandikáló kardmarkolatot. - Ez az a bizonyos kard? - Bizony - húztam nagyot a sörből. - A tegnap éjszakai esetnél is ott volt? - Nem. De nem árt felkészülni. Nagyobb bajok vannak a láthatáron. Sokkal nagyobbak. - Figyelmeztetnem kell a Falkát? - kérdezte Hal. Vagyis a farkasembereket. Számára mindig a Falka volt az első. - Hé, az én seggem van a húsdarálóban, nem a Falkáé! Maradjon köztünk, de szükségem van Leifre ebben az ügyben. Még ma látni akarom. Átküldené ma éjjel hozzám, amint felkelt? Hal úgy nézett rám, mintha arra kértem volna, hogy nyaljon fel egy hányást. - Most ön fizeti ki a cégnek az órabérét, vagy Leif maga? Arra az üzletre célzott, amit a vámpírral kötöttem. Leiffel egy különleges megállapodásunk van: néha pénzben fizetem meg a szolgálatait, de néha értékes nedűvel honorálom - vagyis a saját véremmel (ezt a momentumot bölcsen elhallgattam Flidais elől). Egy 2100 éves ember vére, aki ráadásul druida is, erőt adó, részegítő, és ritka óbor egy vámpír számára. Megvágom a karom, kicsorgatok neki egy pohár vért, aztán meggyógyítom magam: ez tizenkét órai munkabérével egyenlő. Aztán elmosom a poharat, és meggyőződöm róla, nem löttyintette-e ki, mert paranoiásan rettegek attól, hogy a vérem boszorkányok kezébe kerül. Ezekben az esetekben saját zsebből fizette ki a céget, és hatalma egyre nőtt az évek során. Nem láttam, hogy az erejét használta volna, mert a környéken senki és semmi nem fenyegette; de azt hiszem ahhoz, hogy Thorral szembeszálljon. - Nem mindegy? A cég úgyis megkapja a jussát. Megérkezett a pincérnő, akitől három tányér sült halat rendeltünk 84

krumplival A harmadik tál Oberoné volt, aki lelkiismeretesen láthatatlan maradt. Miután a pincérnő távozott. Hal széttárta a kezét. - Most pedig mondjon el mindent! Beszéltem neki Flidaisról, de Morrigant nem említettem. Nem mondtam el mindent, csak majdnem. - Szóval a maga panteonjának istenei csak így jönnek-mennek. És mielőtt ennek az ügynek vége lenne, két további ír isten érkor- sere számít? - Igen. Aenghus Ógra és Bresre, Plusz a Fir Bolgok. - Ja, azok is. Én még egyet sem láttam. Milyenek? - Utcai bandának vagy ilyesminek nézné őket az ember, csak sokkal büdösebbek. - A motoros bandák is bűzlenek. - Akkor még tökéletesebb az álca. A lényeg az, hogy amint a halandók világába lépnek, bűbájjal álcázzák magukat, és nem látni, művesek valójában. Igazából óriások, rossz szájhigiéniával és beteges vonzódással a lándzsák iránt. Hajdanában szabad emberek voltak, de ma már csak a Tuatha Dé Danann bérgyilkosai. - Mekkora fenyegetést jelentenek? - Az életemre nézve? Nem aggódom túlságosan. A járulékpusztítások nagyobb gondot jelentenek. - Mert ezzel a rendőrség is bekerülne a képbe. - És biztos vagyok benne, hogy éppen ezért küldték őket. A Fir Bolgok nem a diszkrét munkavégzésükről híresek. Megérkezett az ebédünk, és ajkamról boldog sóhaj szállt fel. Ez is az élet azon apró és egyszerű örömei közé tartozott, amelyek art megérte egy-két évszázadnál többet élni. Ledobtam egy tőkehaldarabot Oberonnak, és hangos csámcsogását igyekeztem valami fedőzajjal tompítani. - Szóval, hogyan mentsem meg Oberont az állatügyisektől? kérdeztem sörrel és sült krumplival a szájamban. Hal vállat vont: - Legegyszerűbb, ha csinálja tovább, amit eddig, és hazudik. A kutya 85

maradjon rejtve, ha kérdezik, hol van, mondja azt, hogy megszökött! Egv-két hónap múlva annyira el lesznek havazva más ügyekkel, hogy nem is emlékeznek majd rá, magával van-e, vagy sem. Akkor aztán mondja azt a szomszédoknak, hogy nem vár tovább Oberonra, szerez egy másik kutyát, és voilá, Oberon felbukkan. Ja, és a Papagohegységbe egy-két évig nem mennék vadászni a maga helyében. Oberon felnyüszített, amikor ezt meghallotta, de lecsendesítettem egy újabb tőkehaldarabbal. - A rendőrség valószínűleg felbukkan magánál. Még nem keresték, ugye? Megráztam a fejem: - Nem. De mivel erős a gyanúm, hogy valaki súg nekik, biztos vagyok benne, hogy nem késnek soká. Most viszont azt mondja el, mit csináljak, ha nem akarok hazudni? Hal abbahagyta a rágást, és néhány pillanatig rám hamuit: - Nem akar hazudni?! - A kérdésem teljesen váratlanul érte. - Persze, hogy akarok! De amit az előbb mondott, arra én is gondoltam. Most valami olyannal rukkoljon elő, ami nekem még nem jutott az eszembe. Ezért kapja a zsét, Hal! A szarba is, vakeroljon! Hal elmosolyodott. - Ügy beszél, mint egy modern kölyök. Csak tudnám, hogy csinálja! - A túlélés záloga a beilleszkedés! Nem csinálok mást, csak füleké aztán visszaszajkózom. Szóval, ki vele: mit csináljak, ha őszintének kell lennem? Őszintének, mintha a rendőrök átlátnának a varázslatán, és tudnák, hogy Oberon ott van az orruk előtt? - Pontosan. Mintha egy hétköznapi srác lennék, akinek nincs mágikus muníciója. Hogyan védhetném meg Oberont? A farkasember nagyot kortyolt Smithwick´stéből, aztán diszkre len böffentett, amíg a kérdésemen tűnődött. Aztán tenyérrel felfed az asztalra tette a kezét. - Szemtanúk nélkül csak úgy indíthatnak bűnvádi eljárást, ha a DNSminták megegyeznek. Oberonnak nincsenek jogai, de magának igen, és 86

tiltakozhat, ha felhatalmazás nélkül akarnák megkezdeni ezt az értelmetlen vizsgálatot, és lefoglalni a kutyáját. De ha visszatérnek az engedéllyel, akkor azt tehetnek, amit akarnak. És abból, amit elmondott, arra következtetek, hogy ha megszerzik a DNS-mintát, elég bizonyíték lesz a markukban. - Ez így van - bólintottam. - Esetleg késleltethetjük az ügyet, ha vallási alapon kifogásoljuk a vizsgálatot. - Ezt hogy érti? - Tiltakozik a kutyája DNS-vizsgálata ellen, mert ellenkezik a vallásával. Úgy meredtem rá, mintha egyszerre akarná rám sózni a tévé-shopos ShamWow törlőkendőt meg a Slap Chop aprítót mindössze 1”,”„ dollárért, plusz postaköltségért. - A vallásom nem tiltja a DNS-vizsgálatot. Sajnos a vaskorban azt sem tudtuk, hogy létezik. Hal vállat vont: - Ezt ők nem tudhatják. - Etikus magatartásunkért egyikük sem fognak kitüntetni, az már biztos. - Vaskor, mi? Hal már régóta szeretné tudni a koromat, és most óvatlanul d kottyantottam egy újabb információt. Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna kíváncsis”*1 megjegyzését, és homlokomat ráncolva megkérdeztem: - Elfogadják majd ezt az ellenvetést? - Nem, a bíró egy perc alatt megsemmisíti, mondván, kutyája nem osztozik a maga vallási nézeteiben, vagy valami hasonló kifogással. De alaposan elnyújtja az ügyet, és addig; kiláthatja, mit csináljon Oberonnal abban a teljességgel hipotetikus helyzetben, ha - ahogy ön fogalmazott - nem lenne mágikus muníciója. - Nagyszerű előadás, vén csont! - mondtam vidám, egyenesen a Piccadilly Circusről származó akcentussal. - Tudtam én, hogy egy piszok jó zugügyvéd lapul magában! - Ne szórakozzon velem! - mondta kedvesen. - Lapuljon meg, és 87

könnyítse meg mindenki dolgát, rendben? Rámosolyogtam: - Úgy lesz. Következő teliholdkor hol fut majd a Falka? - A White Mountainsen, Geer közelében. Szeretne csatlakozni? - A Falka alkalmanként megengedte, hogy Oberon és én velük fussunk. Jó mulatság volt. A dolog egyetlen kényes része a hierarchia volt, amit a Falka nagyon komolyan vett. Magnusson nem szerette, ha velük tartok, mert alá kellett volna rendelnie magát nekem - nem mintha ezzel én egy cseppet is foglalkoztam volna és az alfahímek nem szeretnek senkinek behódolni, különösen a Falka előtt nem. Természetesen nem nehezteltem rá emiatt. Ezért azt az áthidaló megoldást találtuk ki, hogy én csak a Falka barátja vagyok, egy vendég, egyenlő jogokkal, de a hierarchián kívül, és ezzel senki köreit nem zavartam. A hierarchiának köszönhettem azt is, hogy Magnusson helyett Hauk lett az ügyvédem. Másodhegedűsként már eleve alárendelt helyzetben volt, és nem kellett tartania attól, hogy lerombolja a tekintélyét, ha szolgálatomra áll jogi kérdésekben. - Igazán nagyszerű lenne, de sajnos egybeesik a samhainnal, amit a saját rítusaim szerint kell ünnepelnem. Mindenesetre köszönöm, hogy felajánlotta. - Szívesen, máskor is - kezet nyújtott, és így szólt: - A vendégem volt. Leifet értesítem, hogy keresse fel, ha felébredt. Hívjon, ha szüksége van rám! A csaposlánytól meg tartsa magát távol! Nem tudom, miféle szerzet, de bajt hozhat az ember fejére. - Ennyi erővel egy méhet is megkérhetne, hogy ne szálljon a virágra - mosolyogtam. - Kösz, Hal. Adja át üdvözletem a Falkának! Gyere, Oberon! - mindketten felálltunk, és elindultunk az ajtó fejg Granuaile mosolyogva intett. - Remélem, hamarosan újra meglátogatsz, Atticus! - kiáltotta utánam. - Én is! „Azt sem tudod, hogy tényleg tetszel-e neki ” - mondta Oberon, amikor távoztunk, és kilakatoltam a biciklimet. „Lehet, hogy csak a 88

szokásos pincémőrutinját hozza, elhúzza előtted a mézesmadzagot a nagy borravaló reményében. A kutyák esetében ez sokkal egyszerűbb. Odamegyünk, és megszagoljuk egymás fenekét. Nem tudom, az emberek miért nem követik a példánkat.” Lehet, hogy követnénk, ha jobb lenne a szaglásunk - feleltem. A kutyákat jobb orral áldotta meg a természet. Mire visszatértem az üzletbe, hogy leváltsam az ebédelni induló Perryt, Emily már várt, és egy kamillateát iszogatott, amit a segédem főzött számára. Nem volt a teafőzés mestere, de vizet tudott forralni, és bele tudta önteni a zacskóból a megfelelő teát - hajói címkéztem fel őket. - Ilyen gyorsan visszajöttél? - kérdeztem Emilytől. - Úgy látom, nagyon sürgős. - így van - felállt az asztal mellől, és affektált, Barbie baba járással felém tipegett. Mielőtt kezembe nyomta volna, meglengette a csekket, és gúnyosan így szólt: - Itt a veszélyességi pótlékod! Bár semmi veszélyes nincs a teafőzésben. Nem is tudtam, hogy a druidák ilyen pénzsóvárak. Elvettem a csekket, és úgy tettem, mintha gondosan áttanulmányoznám, mert tudtam, hogy ezzel felidegesítem. Direkt provokálni akart, és velem nem szórakozhatnak büntetlenül az embere Egészen elvörösödött, és megjegyzést akart tenni a totojázáson, de bölcsen lenyelte, és inkább magában fortyogott. - Úgy látom, rendben van - szólaltam meg egy idő után. - Elkezdem a kezelésed, mert a boszorkánykör eddig nem szegte ígéretét, de ha nincs elég fedezet a számlátokon, akkor a szerződést felbontjuk. - Azt hiszem, ezzel tényleg túllőttem a célon, de nem bírtam ki, megérdemelte a kis rohadék. - Rendben - nyögte ki végül, aztán mosolyogva a pult mögé vonultam, hogy nekilássak a teafőzésnek. Egy ideig csendben szöszmötöltem. Csak ketten voltunk a boltban, és egyikőnk sem volt beszélgetős hangulatban. Oberon nem bírta tovább: 89

„Dzsingisz kán nem tűrt volna ilyen viselkedést ” Igazad van, egykomám. De nem csak ő a hibás. Egyikőnk sem viselkedett szépen a másikkal. „Azt észrevettem. De miért? A hozzá hasonló nőket vonzónak szoktad találni." Ha az lenne, akinek látszik, tetszene. De kilencven fölött jár, és nem bízom a boszorkányokban. „Gondolod, hogy készül valamire? Mögé lopakodjak?” Nem. Tudja, hogy itt vagy. Átlát az álcán. De azt hiszem, valamit eltitkol előlem, és várom, hogy kilógjon a lóláb. „Milyen lóláb?“ Felejtsd el! Inkább figyelj! Ha megissza a teát, egészen biztosan előrukkol valamivel. Azt akarja, hogy a szerződésünk végleg megköttessen, mielőtt kiböki. „Akkor add vissza a csekkjét, és küldd haza! Nem vagyunk társak a boszorkányjátékaiban! Ezeknek csak te kellesz, meg a kiskutyád!” Tudtam, hogy nem szabadna megnézned az óz, a csodák csodáját. „Toto nem érdemelte meg azt a traumát. Olyan aprócska volt” Amikor a teafű kiázott, a csészét a pultra helyeztem. - Üresen idd meg! Semmi édesítőszer. Minden cukortartalmú dologtól legalább három óráig szigorúan tartózkodj! Ügyelj rá, hogy mától a tea elfogyasztása előtt három órával ne egyél semmit! Az inzulin metabolizálja a tea összetevőit. - Az egész hazugság volt. Csak meg akartam nehezíteni a dolgát. - Mivel a tea csak néhány óra múlva fejti ki a hatását, lehetőleg ne ugorj rögtön az ágyába! - Rendben - azzal nyakalni kezdte a teát, mintha Ír Autóbomba koktél lett volna. Az sem érdekelte, ha leforrázza a torkát és a nyelvét. Úgy láttam, tényleg sürgős neki. Miután kiürült, úgy csapta le az asztalra a csészét, mintha stampedli lett volna. Kárörvendően rám mosolygott. - Most, hogy a szerződésünk végleg megköttetett, Druida, és nem léphetsz ki belőle, csak komoly következmények árán, örömmel tájékoztatlak, hogy a férfi, akit impotenssé akarsz tenni a teáddal, nem 90

más, mint Aenghus Óg!

91

KILENCEDIK FEJEZET

E

nnél nagyobb hidegzuhanyban nem is részesíthetett volna. Egy egész sor kérdést vetett fel, melyek közül a legfontosabb a következő volt: hol tartózkodik jelenleg Aenghus Óg? Ha már a városban volt, és az időt boszorkányok elcsábításával töltötte, akkor a paranoiám enyhén szólva nem volt alaptalan. És az előző éjszakai balhéból is közvetlenebb módon vette ki a részét, mint gondoltam. De mást is jelentett, és láttam Emilyn, hogy azt várja, mikor esik le nálam a tantusz: azzal, hogy segítettem megalázni őt, Aenghus Ógnak kötelessége lesz minél hamarabb megölnie. Most már nem érheti be azzal, hogy a távolból lead néhány figyelmeztető lövést. Sürgősen le kell vadásznia, hogy megfizessek az aljasságomért. Igen, a viharfelhők háromszorosan átkozottak- Először a tündérek bukkantak rám, aztán a kutyám megölt egy halandót, és végül - de nem utolsósorban - sikerült kivívnom egy olyan isten legszemélyesebb gyűlöletét, aki évszázadokig beérte azzal, hogy bérenceket küldözgetett 92

a nyakamra. De nem engedhettem, hogy Emily az aggodalom legkisebb árnyalatát is felfedezze az arcomon. Rettegést akart látni a szememben, olyan képet vágtam, mintha egy ártatlan teremtményről beszél mondjuk Snuffleupagusról a Szezám utcából, vagy Kenguru kapitányról. - Szóval azért kerestél fel, hogy Aenghus fonnyadt legyen, mint egy salátalevél. Ezt igazán magad is elérhetted volna, ha levedled az álruhádat, és megmutatod neki, hogyan nézel ki valójában! Hú! Magam sem tudom, hogyan mertem kimondani ezt. Szeme kidülledt dühében, és pofonra emelte jobbját. Egy hétköznap nő pofonjától nem ijedtem volna meg. Egy egyetemista lányt ekkora sértés után még biztattam is volna, hogy tegye meg. De nem engedhettem, hogy egy boszorkány pofon vágjon. Mert - és ez olyan biztos, ahogy a hold havonta megtelik - a körmével nem mulasztott volna el egy kis bőrt lekaparni az arcomról, és talán még egy kis vérhez is hozzájut, és akkor teljesen a markában vagyok. Néhány évszázaddal ezelőtt az egyik barátom hasonló trükknek esett áldozatul, és azóta iszonyodom a boszorkányoktól. A boszorkány addig bosszantotta őt, amíg valami sértőt nem mondott rá, a boszorkány ekkor pofon vágta, de úgy, hogy az arcán megmaradtak az ujjnyomai, és a barátom szíve még azon az éjszakán felrobbant a mellkasában. És itt most nem holmi szívinfarktusra gondolok, a szíve úgy robbant fel, mintha valaki robbanószert helyezett volna bele. Egy másik druidával kivittük a közeli erdőbe, és felboncoltuk, hogy lássuk, mi végzett vele ilyen hirtelen, és akkor találtuk meg a mellkasában tátongó krátert. Akkor rájöttem, hogy sorsa már az arculcsapáskor megpecsételte tett. Sohasem bosszulhattam meg őt, mert a boszorkány felszívódott. De a bánat évszázadok múlva sem enyhült. Azért is ragadtattam magam olyan heves reakcióra, amikor Emily ugyanezt próbálta velem megtenni. Tenyerem elsuhant az arca előtt, és odébb csaptam a karját, aztán visszakézből - a kézfejemmel - a kelleténél jobban megütöttem. Igazából meg sem kellett volna ütnöm, csak elugrom a pofon elől, de ha 93

megpróbálnak megölni, elvesztem a fejem - mert Emily erre készült, ahhoz kétség sem férhetett. Feljajdult, hátratántorodott, és az orrához kapott. Úgy tűnik, eltörtem. Lelkiismeret furdalást éreztem, még akkor is, ha az ő szándékai sokkal rosszabb bak voltak, mint az enyémek. Mialatt megpróbált magához térni a sokkból, és felfogni a történteket, megragadtam az alkalmat, hogy lebeszéljem a probléma felnagyításáról: - Rám támadtál, és én védekeztem. Tudtam, hogy a pofonod végzetes lehet, de mindenképpen fenyegetést jelentene az életemre, és ezt nem engedhettem meg. Ha pedig varázslatot kívánsz bevetni ellenem a boltomban, ne felejtsd el, hogy a megfontoltság néha a bátorság jele. - Te pedig azt ne felejtsd el, hogy megvan a magam hatalma! Radomila hallani fog erről. - Felőlem! Majd megmutatom neki a biztonsági felvételt - mutattam a kassza fölé szerelt kamerára. - Tisztán látható, hogy te támadtál rám. Ráadásul most már nyomós okom van azt feltételezni, hogy összejátszol az ősi ellenségemmel. Jogom van ellenségként kezelni téged. - Gyerünk, próbáld meg! - izzott fel kihívóan a tekintete. - Nem próbálok meg semmit, mert a boltomban biztonságban vagyok - nevettem fel. - Ringasd csak magad ebbe az illúzióba, Druida! - kiáltotta, aztán dühöngve az ajtó felé indult, papucsával hangosan csattogva. Hamarosan rájössz, mekkorát tévedtél! - Holnap azért ugorj be egy teára! - intettem felé vidáman, amikor kivágódott az ajtón. „Oh, a lány bosszút farral” - mondta Oberon, amikor újra kettesben maradtunk. Ne aggódj miatta! - Felkaptam egy kanalat, és megkerültem a pultot. Szerencsére nem egy észlény. „Mit csinálsz?” - jött ki Oberon kíváncsian a pult mögül. Leguggoltam, és a szőnyeget tanulmányoztam. Ab, itt van!- Egy vércseppet találtam, ami még nem szívódott be a 94

szövetbe. Nem volt sok, de nekem éppen elég. Lekapartam a szőnyegről, és az ajtóhoz mentem, hogy megnézzem, Emily itt van-e még- Láttam, hogy beszáll egy világossárga Volkswagen Bogárba, méha bolttól északra, az utca túloldalán parkolt. Hogy megláthasson, balra kellett volna fordulnia. Szóltam Oberonnak, hogy mindjárt visszajövök, azzal kirohantam, és lerúgtam a cipőmet. A lábujjamat ugyanabba a gyepcsíkba mélyesztettem, amely a karomat segített meggyógyítani egy nappal ezelőtt. Miközben erőt szívtam magamba, elmotyogtam egy kötést. Emily megérezte az energiaáramlást, felém kapta a fejét, és meglátott. Mosolyogva mutattam neki a kanalat. Elfogta a rémület, amiért ilyen felelőtlen volt. Nem volt vesztegetni való időm, láttam, hogy ajkai mozogni kezdené, és összehúzza a szemöldökét, hogy jobban tudjon összpontosítani. Megnyaltam a kanálon lévő vért, és még éppen időben befejeztem a kötést. Felém meresztette az ujjait, és tudtam, hogy kilőtt rám valamit, de csak enyhe szellőt éreztem. Aztán néhány másodperccel később felsőteste fájdalmasan a kormánynak vágódott, és megszólalt a duda. Ha az előbb megpróbálta kiütni a kezemből a kanalat, engem pedig el akart távolítani erőm forrásától, a gyepcsíktól, hogy ne tudjam befejezni a műveletet. Okos. Csak nem elég gyors. A kötés, amit csináltam, védőkötés volt, amely az átkait visszazúdította rá. Csak teljes vércsere árán szabadulhatott meg tőle. A mellkasát markolva lassan hátradőlt. Azt hiszem, szerzett néhány zúzódást. Nem beszélve a törött orról, és a sértett önérzetről - kemény napot szerzett magának a helyi druida meglátogatásával. Azon tűnődtem, amit hallhatott rólam. Tudta vajon, hány éves vagyok? Vagy azt hit te, hogy valami elcseszett, modem kori druida vagyok, aki szert ágakkal és fagyönggyel bohóckodik? Gyilkos tekintettel meredt rám. Barátságosan intettem, és csókot dobtam felé. ó válaszképpen a középső ujját mutatta - ez a semmiféle kulturális utalással nem bírt a számomra aztán esik a hó kerékkel elhajtott a University Drive felé. Magamban kuncogva visszamentem az üzletbe. Oberon odajöttmegszaglászni a lábam. Egész ijesztő volt, amikor így 95

láthatattlanul csinálta. „Most senki sincs itt. Kaphatnék egy fülvakarást?” Kitapogattam a fejét, és egy percig vagy még tovább vakargattam. Igen, ezt azért kapod, mert nagyon türelmes voltál. Tudod, mit? Legközelebb a Cbiricahua-hegységbe megyünk vadászni. Délre van. Szerintem imádni fogod. „Milyen állat él ott?” Öszvérszarvas, de ha szerencsénk van, találunk néhány nagy szarvú juhot is. „Mikor indulunk?” Sajnos, csak akkor, ha ezen az ügyön túl leszünk - vallottam be. Ki kell böjtölnöd, öregfiú, de aztán csak a vadászatnak élünk! Nagyon fogod éhezni, de ez nem jelenti azt, hogy addig unatkozni fogsz. Akármelyik pillanatban ránk támadhatnak. „Tényleg?” Azt hiszem, csak arra várnak, hogy kilépjünk a boltból. Oberon hegyezni kezdte a fülét, és az ajtó felé fordult: „Valaki közeledik.” Egy vevő lépett be, aki az Upanisádokat kereste. Aztán sorra érkeztek az újabb vásárlók és nézelődők. Az ebédszünet véget ért, hamarosan befutott Perry is, hogy segítsen. Miután elfogyasztotta szokásos Proszit a tatának! fantázianevű teámat (a prosztatavédő teát neveztem el így), megcsörrent a telefon. -Mr. O’Sullivan, Malina Sokolowski vagyok, és Emily ügyéről szeretnék önnel beszélni! - Állok rendelkezésére. De most nem beszélhetek nyíltan, mert vevők tartózkodnak az üzletemben. - Értem. - Barátságos hangja és idegen akcentusa volt, a nevéből ítélve lengyel lehetett. - Akkor csak egy kérdésre válaszoljon: áll még az egyezsége Emilyvel? - Abszolút mértékben - bólintottam, mintha látná. - Nem történt semmi olyasmi, ami érvénytelenítette volna. - Örömmel hallom. Nem bánná, ha holnap elkísérném Emilyt 3 96

teázásra? - Ez teljes mértékben a szándékaiktól függ. - Nem akarjuk lóvá tenni! - mondta Malina. Mit akart a boszorkánykör állandóan ezzel a lóval?! - Csak szeretném megvédeni Emilyt, ha történetesen megint megtámadná. - Vagy úgy! És Emily elmondása szerint hányszor próbáltam már rátámadni? - Egyszer fizikailag és egyszer mágikusan. - Legalább nem hazudott. Mindkét esetben ő kezdeményezte, de sikerült a támadásait ellene fordítanom. Ebből származnak a sérülései, amelyeket - gondolom - már látott. - Emily nem egészen ezt mondta - sóhajtotta. - És én nem is hibáztatom önt, ha neki hisz. De értse meg, kérem, hogy Emily azt állította, az esküdt ellenségem szeretője. Következésképpen a maguk szektája az ő oldalán áll. - Nem, ez teljességgel elképzelhetetlen! - tiltakozott Malina. - Ha ama bizonyos személy szövetségesei lennénk, nem állna szándékunkban megszégyeníteni. - És mi a céljuk a teával? - Ezt kérdezze meg Radomilától! - Akkor adja őt! Ott van? - Radomila most nem tud a telefonhoz jönni. - Egy hétköznapi személy esetében ez azt jelentette volna, hogy zuhanyozik, vagy valami hasonló dolgot csinál. De Radomila esetében minden valószínűség szerint azt jelentette, hogy éppen valami bonyolult varázsfőzet kotyvasztásával volt elfoglalva, amelybe gőteszemet, békanyelvet és alkalmasint egy kis cukorpótlót tett. - Értem. - Egy vásárló lépett a pulthoz, zsíros, fekete haja az arcába hullott, és nagy zacskó füstölőt tartott a kezében. - Nézze, most dolgom van! Akkor holnap várom önöket Emilyvel. De jobban tenné ha figyelmeztetné a lányt, hogy tegyen lakatot a szájára, amíg itt van. Én csendben megfőzöm a teát, ő csendben megissza. így elkerüljük a sérüléseket és a sértődéseket. Ha gondolja, itt maradhat, ő távozik, és 97

nyugodtabb légkörben megbeszélhetjük a dolgot. Malina helyeselt, azt mondta, várja a holnapi találkozást, azzal befejeztük a beszélgetést. A zsíros hajú megkérdezte, hogy gyógyszerészként tudnék-e számára orvosi célra marihuánát szerezni, bánatos arcot öltve közöltem vele a nemleges választ, és beütöttem a pénztárgépbe a füstölőit, amivel a lakásában terjengő füstszagot akarta elnyomni. A kábítószeresekkel nem igazán tudok mit kezdeni. Történelmi távlatból nézve viszonylag új fejlemény a jelenlétük. Mindenkinek megvan a dologról a saját véleménye. Az egyistenhívők az általános istentelenséget okolják, az én véleményem szerint azonban ez az átkozott jelenség az ipari forradalom kormos alsószoknyája alól bújt ki, és az utána bekövetkező munkamegosztás számlájára írható. Attól kezdve, hogy az embereknek csak egy bizonyos munkára kellett koncentrálniuk, és nem kellett többé az élelemszerzés- sel foglalkozniuk, sem naponta megküzdeniük az életben maradásért, tátongó űr keletkezett az életükben, amit nem tudtak kitölteni. A legtöbben persze találnak valami egészséges kompenzációt: hobbikat, klubokat, vagy olyan álsportokat, mint az extrém vasalás vagy a rúdtánc. De vannak, akiknek ez nem sikerül. Perry végre időt tudott szakítani a tarot kártyákra, és zárórára egész pofásán kirakta őket a polcra. Gyorsan eltekertem az özvegyhez, és kihoztam a tologatós fűnyírót a hátsó udvaron álló fészerből. - Nagyon fájintos legény vagy, Atticus, istenemre mondom! üdvözölt egy whiskey-s pohárral a kezében, amikor kitelepedett a tornácra, hogy a munkámban gyönyörködjék. Szeretett a hintaszékében ülni, és a fűnyíró zúgását túlharsogva régi - mármint számára régi - ír dalokat énekelgetni nekem. Néha elfelejtette a szövess és csak dúdolgatott, de ezt is ugyanúgy szerettem. Munka után általában letelepedtem mellé, és boldogan hallgattam az óhazában töltött fiatalságáról szóló történeteit. Aznap, ahogy a lemenő nap fényében megnyúltak az árnyak, éppen arról mesélt, amikor még Dublin utcáin egy csapat léhűtővel barátkozott. - Persze ez még azelőtt vót, hogy 98

bekötötték vóna a fejemet - sietett hozzátenni. Oberont a gyep szélére állítottam őrszemül, az utcához közel. Miközben az özvegy lánykorának kicsapongásaival szórakoztatott Oberonra számíthattam, hogy figyelmeztet az esetleges vészély közeleg. Amikor az özvegy befejezte a történetét, és nagyot sóhajtott a jobb országban eltöltött jobb napokra gondolva, Oberon megszólalt: „Atticus. Valaki közeledik észak felől. Gyalogosan.” Idegen? - Amíg az özvegyet hallgattam, leraktam magam mellé Fragarachot, de most felálltam, és a hátamra akasztottam. Az özvegy összehúzott szemöldökkel figyelte a mozdulatot. „Igen. Nagyon furcsa. Idáig érzem az óceánszagot, amit áraszt.” Ajjaj! Nem jó hír. Lapulj meg, és lehetőleg ne üss zajt! - Bocsánat, Mrs. MacDonagh. Valaki közeledik, és talán nem barátságos szándékkal. - Mi? Kicsoda, Atticus? Erre én sem tudtam a választ, tehát nem feleltem. Lerúgtam a cipőmet, hogy amíg átsétálok a gyepen, és észak felé pillantok, energiát szippanthassak fel a földből. A nyakláncom medve alakú talizmánja a mágikus erő tárolására szolgált. Ha betonon vagy aszfalton lépkedtem, ebből nyertem energiát. Lehetséges ellenségem közeledtekor készenlétbe helyeztem a varázserőforrást. Néhány házzal távolabb magas, páncélos alak csörömpölt végig az aszfalton. Amikor észrevett, köszöntésre emelte a kezét. Gyorsan aktiváltam egy másik talizmánt, ami a „tündér szemüveg” elnevezésre hallgatott: egyfajta szűrőként szolgált, melynek segítségével átláthattam a tündérek szemfényvesztésein és más mágikus bűbájokon. A normális spektrumon kívül egy zöld réteg mutatta az éppen folyó varázslatot. De most mindkét réteg fedte a másikat, vagyis akárki közeledett, eredeti alakjában tette. Ha ő is rendelkezett hasonló szűrővel, bizonyára észrevette az álcázott Oberont, de az is lehet, hogy nem. Olyan feltűnő bronzpáncélzatot viselt, melynek hordására a régi időkben nem vetemedtek volna. A kék, szárított bőrrel fedett mellvért túl sokat takart el a testéből, és akadályozta a mozgást. Levél alakú combvértjeire bronz 99

páncéling, ötrészes vállvértje volt, és ugyanilyen karvértje és lábvértje. Még Írországban is melege lett volna benne, de itt, ahol a hőmérő higanyszála nem szállt harminc fok alá, bizonyára hőgutát kapott. A sisakja volt a legkomikusabb: egy középkori barbuta sisak, amely az öldökléssel fémjelzett fénykora után csak ezer évvel vált újra népszerűvé. Biztos viccből viselte, bár én nem nevettem rajta. Az oldalán, egy hüvelyben, kard lógott, de szerencsére pajzsot elfelejtett hozni. - Üdvözöllek, Siodhachan Ó Suileabháin! - mondta. - Örülök, hogy újra látlak! - Amikor megvetően kivigyorgott a sisakjából, legszívesebben darabokra aprítottam volna. Bekapcsolva hagytam a tündérszemüveget, mert nem bíztam meg benne. Ha nem látok át a szemfényvesztésén, el tudja hitetni velem, hogy egy méterre áll tőlem, tarkóra tett kézzel, miközben éppen átdöfi a gyomromat. - Szólíts Atticusnak! Üdvözöllek, Bres! - Nem örülsz, hogy látsz? - kérdezte, és amennyire a barbuta sisak engedte, jobbra döntötte a fejét. - Az majd elválik. Régóta nem találkoztunk, de el tudtam volna viselni hosszabb kihagyást is. Ja, és a Reneszánsz Fesztivál csak jövő februárban kezdődik! - Kedvesebb fogadtatást vártam - húzta össze a szemöldökét Bres. Oberonnak igaza volt, tényleg só- és halszaga volt. A földművelés isteneként föld- és virágillatúnak illett volna lennie, de ő megmaradt a kikötőbűznél, amit bizonyára a tenger mellett élő fomori őseitől örökölt. - Ezt sértésnek vehetném. - Akkor vedd annak, és essünk túl a dolgon! Nem tudom, mi más hozhatott volna ide. - Egy régi barátom kérésére érkeztem. - Azt is ő kérte, hogy ebben a maskarában gyere? Mert akkor megsúgom, hogy nem a barátod. - Atticus, kivel beszélsz?! - kiáltotta MacDonagh néni a tornácról. Szememet továbbra is Bresen tartva visszakiabáltam: 100

- Egy ismerősömmel. Nem marad sokáig. - Eljött az idő hogy megkezdjük a bekerítő hadműveletet. Kiadtam Oberonnak a parancsot; Maradj mozdulatlan! Ha jelzek, ugorj mögé, és rántsd ki a lábát! Amint a földre került, tűnj el az útból! „Értettem” Bres úgy folytatta, mintha az özvegyet meg sem hallotta volna; - Aenghus Óg vissza kívánja kapni a kardját. Add ide szépen, és nem háborgatunk tovább! Ilyen egyszerű. - Miért nem maga jött el érte? - Itt van ő is, a közelben. - Ha ezzel az volt a szándéka, hogy a paranoiámat néhány tizeddel feljebb csavarja, akkor sikerült neki, de nem járt jól vele. - Mit kapsz ezért cserébe, Bres? és mi ez a maskara? - Azzal te ne törődj, Druida! Te csak azon gondolkozz el, hogy átadod-e nekünk a kardot, hogy tovább élhess, vagy visszautasítod, hogy meghalj! A nap utolsó ujjaival búcsút intett a horizonton, majd leszállt az alkonyat. A tündérek ideje. - Akkor azt áruld el, mi szüksége rá? Írországnak már nincs királya, akinek a Tuatha Dé Danann segítségével egyesítenie kellene a klánokat. - Nem vagy abban a helyzetben, hogy kérdezgess. - Igazad van. Te sem vagy abban a helyzetben, hogy válaszolj amint látom. Fragarach itt van - böktem a vállam fölött kikukucskáló markolatra. - Azt állítod, ha átadom, nem látlak többé se téged, sem Aenghus Ógot? Bres kíváncsian a markolat felé sandított. Felkacagott. - Nem adod be nekem, hogy ez a Fragarach! Én már láttam korabban, és a varázserejét is éreztem. Abban a tokban csak egy közönséges kard lapul. Hoppá, Radonul varázspalástja jobban működött, mint vártam. De abban a pillanatban a szabad szemmel látható kép és a zöld réteg elcússzott egymásról. Bres hanyagul kihúzta kardját a hüvelyből, és a 101

szemembe nézett, hogy vajon hogyan reagálok. Megpróbáltam nyugodt maradni, hogy azt higgye, nem sejtem, mire készül. Vagy tudta, hogy Fragarach lóg a hátamon, és megpróbált átvágni, vagy egyszerűen meg akart ölni, hogy nagyobb tiszteletet érdemeljen ki az istenek körében. Biztos vagyok benne, hogy szép mesét kanyarított volna párbajunk köré, pedig amire készült, az egyenértékű volt egy hátba döféssel. - Biztosíthatlak, hogy ez az igazi kard - feleltem, aztán újabb parancsot adtam Oberonnak: Változott a terv. Egyszerűen feküdj mögé, ha szólok! Én meg átlököm rajtad, hogy elessen. „Oké.” Bres árnyképe vállat vont, és így szólt: - Tőlem odaadhatod azt a bazári kardot, de csak késlelteted vele a dolgokat. Visszajövök, és újabb ajánlattal állok elő. De nem garantálhatom, hogy ugyanolyan nagylelkű lesz, mint a mostani. Ez volt az a pillanat, amikor a zöld szűrőn látható igazi Bres gonoszán elvigyorodott, és két marokra fogva feje fölé emelte kardját, hogy kettévágjon vele. Most! - utasítottam Oberont, de arcom töprengő maradt, mintha az ajánlatán gondolkoznék. Aztán hangosan megszólaltam, hogy ne hallja Oberon mozgásának zaját: - Bres, azt hiszem, valami fontosat számításon kívül hagytál - és az utolsó pillanatban elugrottam a teljes erővel lesújtó penge elől. Szellemképe továbbra is egy helyben állt, és gúnyosan mosolygott, többé már nem foglalkoztam vele. A zöld - vagyis az igazi Bres - épp az imént próbált meg felaprítani. Amikor esetlenül előrebukott a lendülettől, a csuklóján lévő idegcsomóba rúgtam, hogy lefegyverezzem. A következő rúgást a képébe kapta, hogy felegyenesedjen. A sisak megvédte, de a felhajtóerő megmaradt. Az óra járásával Egyező irányban megpördültem a bal lábamon, és gyomorszájon rúgtam, mielőtt feleszmélt volna. Hátratántorodott, és a bronz meg a keményített bőr csörgésétól-zörgésétől kísérve hanyatt vágódott. Még mindig nem esett rajta sérülés - az önérzetét kivéve. 102

Feladta a megtévesztést, és a gúnyosan mosolygó Bres egybeolvadt a földön fekvővel A tündérszemüvegem és a normális látásom ismét ugyanazt mutatta. Otthagyhattam volna. Lefegyverezve nem jelentett számomra veszélyt, és ha egy tündér látta, hogyan esik seggre, sohasem mossa le magánk a szégyent. Különösen, hogy szemfényvesztéssel pro bók az életemre tömi. Nem mert becsületesen megküzdeni velem, mert tudta, hogy nem lenne esélye - Bres a csatamezőn sohase jelentett fenyegetést. Ha életben hagyom, bérgyilkosok sorát küld a nyakamra, ahogy Aenghus Óg tette évszázadok óta. Nem akartam kétszer annyi fejfájást okozni magamnak, mint amennyi ma egyébként is kínzott. Ráadásul, ahogy ma mondanák, egy igazi szemétláda volt. Tehát nem hagyhattam ott. Kirántottam Fragarachot a tokjából és a földön fekvő Bres mellvértjének közepébe döftem - a mágikus penge könnyedén átlyukasztotta. Bres szeme kidülledt, és hitetlenkedve nézett rám: túlélte Írország leghíresebb ütközeteit (komoly páncélzatban), melyek közbe számtalanszor hősi halált halhatott volna, és most a saját elbizakodottsága miatt egy alig tíz másodperces összecsapásban kell elvesztenie az életét. Nem kárörvendeztem fölötte, mert az embereket így szokták megátkozni. Kirántottam Fragarachot a mellkasából, Bress felnyögött a fajdalomtól, és mielőtt megátkozhatott volna, egy suhintással levágtam az ingét. „Amikor azt mondta, add oda a kardot, nem úgy gondolta, bogy szúrd a hasába.” - mondta Oberon. Lecsapott rám a kardjával. „Igen? Én nem láttam.” Ő sem látott téged. Jó munka volt. - Megölted! - hallottam a vékony hangot. Az özvegy felállt, reszkető kezéből kiesett a whiskey-s pohár, és hangos csörömpöléssel összetört. - Megölted! - remegett meg a hangja. - Most velem is végzel? Elküldesz az Úrhoz, hogy együtt lehessek az én Seanommal? 103

- Nem, Mrs. MacDonagh, természetesen nem. - Visszacsúsztattam Fragarachot a tokjába, hogy ne lássa a fenyegetést jelentő tárgyat, noha a pengéje még véres volt. - Nincs okom megölni magát. - De tanúja vótam a vétkednek! - Nem követtem el bűnt. Meg akart ölni. Önvédelem volt. - Nekem nem úgy tűnt! Belerúgtál, meglökted, beleszúrtad a vasat és lenyakaztad. - Akkor biztosan nem látta az egész jelenetet - ráztam meg a fejem A testem részben eltakarta a történteket. Megpróbált kettévágni a kardjával. Látja, ott fekszik mellette! Nem én húztam ki a hüvelyéből, hanem ő. - Mozdulatlanul vártam, amíg ezt megemészti. Ha valaki attól fél, hogy megölöd, eszedbe ne jusson közeledni hozzá, azt csak a filmekben szokták. Az özvegy a kardra sandított, és láttam az arcán, hogy hinni kezd nekem: - Úgy rémlik, mintha megfenyegetett vóna! De addig nem moccant, amíg bele nem rúgtál. Ki vót ez? Mit akart tűled? - Egy ősi ellenségem... - kezdtem, de az özvegy a szavamba vágott. - Ősi?! Huszonegyedik évedben jársz, nem? Akkor az ellenséged Nem lehetett ősi... Alvilág istenei! Ha tudná... - Az én szemszögemből ősi volt - kezdtem, aztán kitaláltam egy magyarázatot: - Az apám régi ellensége volt, és születésemkor az én ellenségemmé is vált, ha érti, mire gondolok. Apám halálát követően én lettem az első számú célpontja. Tudja, azért költöztem ide, hogy minél távolabb legyek tőle. De néhány nappal ezelőtt tudomást szereztem róla, hogy közeledik, és magamhoz vettem ezt a kardot, hogy megvédhessem magam. - Miért nem szereztél egy mordályt, mint ezek a mai, amerikai anya szomorítok? Rámosolyogtam: - Mert ír vagyok, Mrs. MacDonagh, és a maga barátja. Könyörgő arcot vágtam, és összekulcsoltam a kezem: - Hinnie kell 104

nekem, könyörgöm, higgye el, hogyha nem ölöm meg, ő öl meg engem! Remélem, tudja, hogy magát sohasem bántanám! Még mindig nem győztem meg teljesen, de már habozott. - Osztán mérhurcótátok egymás gubáját? Mivel hirtelen nem jutott eszembe hihető hazugság, a részigazság mellett döntöttem. - Ezen a kardon különböztünk össze - böktem hátra, a markok felé. Az apám lopta el tőle sok évvel ezelőtt, de pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a kard hazakerült. Tudja, ez egy ír kard, ó ez a fickó egy magángyűjteményben tartotta, ami nem tűnt helyeinek, ráadásul angol volt. - Angol? - Bizony. - Egy kis lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért visszaéltem az özvegy gyenge pontjával, de nem állhattam egész éjjel az utcán egy lefejezett hulla mellett. A Bajok alatt az özvegy férje a provóknál szolgált, és az UVF végzett vele, amiket az asszony jogosan vagy sem az angolok bábujának tekintett. - Akkor nyugodtan elkaparhatod a hátsó kertben, és isten verje a királynőt, meg a pokolfajzat szógált! - Ámen, és köszönöm. - Nincs mit, fiam! - Az özvegy kuncogni kezdett. - Tudod mit mondogatott az én Seanom, nyugodjék békében? Az a barát, aki segít neked eltűnni, de az az igazi barát, aki segít eltüntetni a hullát.- károgta rekedten, és összecsapta a tenyerét. - Nem mintha egy ekkora marhát segíthetnék neked elvonszóni! Tudod, hun van az asó, ugye? - Hogyne tudnám! Azon gondolkozom, van-e egy kis limonádé vagy ilyesmi a házban, mert nagyon megszomjaztam. - Persze, fiam, mingyán rittyentek valamit! Te csak tüsténkedj, én meg kihozom neked! - Köszönöm! - Miután eltűnt, Oberonhoz fordultam: Hátrahoznád nekem a fejet az útról? Nem akarom, hogy észrevegyék. Igaz, hogy már besötétedett, de a közvilágítást bekapcsolták, és egy arra járó autós a reflektora fényénél rögtön észrevette volna az úton fekvő akadályt. 105

„A sisak miatt kicsúszna a fogaim közül. De megpróbálom idegörgetni az orrommal. ” Úgy is jó lesz - feleltem, azzal nekiveselkedtem, hogy elvonszoljam a testet, amíg Oberon hátborzongató orrfocizásba kezdett. Akkor jelent meg a harctéri holló. Vetett egy pillantást a mészárlásra, aztán dühösen felkárogott. Tudom - suttogtam sietősen. - Nagy pácban vagyok. Ha hátrafáradnál velem, válthatnánk néhány szót négyszemközt. - A holló még egyet károgott, aztán elrúgta magát, és átszállt a háztető fölött. Felemeltem Brest, és tűzoltófogással a hátamra vettem. Éreztem, hogy átvérzi a pólómat - el kell majd égetnem. Mire a hátsó udvarba értem, Morrigan emberi formát öltött. Sápadtan és némán állt, kezét csípőre tette. A tekintete izzott. Nem néztem kellemes beszélgetés elébe. - Amikor beleegyeztem, hogy halhatatlan légy, nem volt szó arról, hogy bárkit is megölhetsz Tuatha Dé Danann népéből! - csattant fel. - Nem tudtam, hogy ahhoz is engedélyre van szükségem, hogy megvédjem magam. Bűbáj segítségével megpróbált megölni, Morrigan. A nyakláncom nélkül nem vettem volna észre a felém sújtó kardot. - Túlélted volna - vetette ellen Morrigan. - Köszönöm, de milyen áron? Ne haragudj, de nem akartam megtapasztalni a fájdalom új szintjeit, és a kibelezést sem. - Lehajoltam, és hagytam, hogy Bres teste minden ünnepélyességet nélkülözve az özvegy csillagpázsitjára zuhanjon. - Mondj el pontosan mindent, ami történt! Minden szór, amit váltottatok! Szoborszerű némasággal hallgatta végig a beszámolót, szeme vörösen izzott. Csak akkor aludt ki végre, amikor elmondtam neki hogyan löktem át Brest az álcázott kutyán, hogy megöljem - Megbocsáthatatlanul arrogánsán viselkedett - mondta. - Meg. érdemelte ezt a nevetséges halált. És ez a komikus páncél! - Amikor észrevette Bres fejét, amely egy méterre jobbra feküdt tőle, szeme újra vörös lett. - Ha Brighid tudomást szerez erről, a fejedet fogja követelni! 106

És nekem meg kell tagadnom tőle. Van fogalmad arról, milyen helyzetbe hoztál ezzel, Druida? - Sajnálom, Morrigan. De ha elmondanád neki, hogyan történt az eset, talán elállna attól, hogy fejért fejet követeljen. Gondolj a saját reakciódra! Halála méltatlan volt Tuatha Dé Danann népéhez. És miért táncolt úgy, ahogy Aenghus Óg fütyült? Egy hozzá hasonló alakért jóvátételt követelni enyhén szólva nevetséges. Amikor fontolóra vette szavaimat, tekintete megbékélt. - Hm. Lehet, hogy igazad van. Talán elkerülhető a konfliktus, ha megfelelően adjuk elő az esetet. - Bres lenyakazott testére nézett, aztán a fejére, mely Oberon lába előtt feküdt. - Hagyd a tetemet, majd én elintézem! Boldogan adtam át a feladatot. - Örömmel. Ha nem bánod, addig én lesikálom a vért az útról. Morrigan a tetemet nézve legyintett, hogy tűnjek el. Elszeleltem, mielőtt meggondolná magát, és bevallom, arra sem voltam kíváncsi, mit fog vele művelni. Leakasztottam a ház falára felfüggesztett slagot, és ütközésig csavartam a csapot. Az özvegy kilépett a házból, limonádét hozott nekem, és egy újabb whiskey-t magának. Meglepődött, hogy ilyen gyorsan végeztem. - Már el is földelted azt a töketlen marhát? - kérdezte. - Még nem - feleltem, miközben megpróbáltam magamhoz térni a sokkból, amit az özvegy szóhasználata okozott - Csak lemosom az útról a vért. - Áh, akkor hagylak dógozni. - Átnyújtotta a limonádét, és megveregette a karomat. - Itt az ideje egy kis Szerencsekeréknek! - Jó éjszakát, Mrs. MacDonagh! Kicsit már dülöngélt, amikor a kilincs után nyúlt. - Fájintos legény vagy te, Atticus! Lenyírod a füvet és kinyírod az errefelé ólálkodó briteket. - Igazán semmiség! De maradjon kettőnk között, ha kérhetem! - Lakat lesz a pampuskalesőmön - mondta, végre megtalálta a 107

kilincset, és lenyomta. - Jó écakát! Amikor bezáródott mögötte az ajtó, Oberon így szólt hozzám: „Úgy látszik, túl sok erőszakos filmet néz.” Na, igen. És az sem tett jót neki, hogy Észak-írországban élt a Bajok idején. „Milyen Bajok?” Vallás. Szabadság. Hatalom. A szokásos. Megtennéd, hogy megint őrt állsz a gyep szélén, amíg végzek ezzel? „Kérésed számomra parancs.” Először kihúztam Fragarachot a hüvelyéből, hogy leöblítsem a pengéjét, aztán az útról mostam le a nagyja vért. Már majdnem végeztem, amikor Oberon feszült hangját hallottam a fejemben: „Azt mondtad, figyelmeztesselek, ha dübörgő lépteket hallok. Most hallok méghozzá többet is, és errefelé tartanak. ”

108

TIZEDIK FEJEZET

-A

kkor ideje hazatérni! - dobtam el a slagot, és visszarohantam elzárni a csapot. Felpattantam a biciklimre, és szóltam Oberonnak, hogy kapcsoljon teljes sebességre. Ha nem akartam, hogy az özvegynek baja essék, minél távolabb kellett kerülnöm a házától. „Mi dübörög?” - tudakolta Oberon. Hosszú lábaival tartotta a tempót, miközben én őrülten tekertem a pedált. Fir Bolgok - feleltem telepatikusán, mert a levegőmet a tekerésre tartalékoltam. „Azt hiszem, ők is rákapcsoltak. Most már futnak: Észrevették bennünket. Ne nézz hátra, csak rohanj tovább! Figyelj ezeknél az alakoknál lándzsák lesznek. Te nem fogod látni őkéet, de hihetsz nekem. Viszont ők sem látnak majd téged. Neked az a feladatod, hogy elkapd a bal lábukat. Azon az érzékeny ponton, a sarkuk fölött. 109

„Az Achilles-inra gondolsz? Meglesz!” Helyes. De a lábikrájukat kell megcéloznod. Ezek az alakok nagyobbak, mint amilyennek látszanak, is az Achilles-inuk ott van, ahol egy normális méretű ember lábikrája. Azt akarom. hogy harapj a sarkukba, aztán tűnj el onnan, mielőtt leütnek vagy rád esnek. „Mi van, ha páncélt viselnek?” Nem fognak. Minden, amit látni fogsz belőlük, puszta illúzió. Általában mezítláb járnak, meglehetősen vastag a bőrük. Amikor ráfordultam a 11. utcára, megkockáztattam, hogy visszanézzek a Rooseveltre. A normális látásommal kilenc, HarleyDavidson motorosruhát viselő seggfejet láttam, akik úgy rohantak utánam, mintha feldöntöttem volna a mocijukat a biliárdszalon előtt. A tündérszemüveg előtt kilenc, hiányos öltözetű Fir Bolg jelent meg, akiket ágyékkötőn és kék harci festéken kívül nem takart más. Jobb kezükben lándzsát, a balban jókora pajzsot tartottak. Kajánul vigyorogtak, mert látták, hogy mindjárt beérnek. Amikor a házamhoz értem, fékezés nélkül leugrottam a bicikliről, és hagytam, hogy a tornácnak guruljon. Káromkodást hallottam, és előkaptam a kardomat, hogy megtudjam, ki vár a ház előtt, a sötétben. - Mit szórakozol, Atticus? - hallottam az ismerős hangot. A biciklim hirtelen megállt, és valaki visszahajította az udvar közepére. Nyomban megnyugodtam, és elmosolyodtam: - Leif! - kiáltottam akkora megkönnyebbüléssel, hogy minden bizonnyal a vámpír is kihallotta a hangomból. - Örülök, hogy látlak! Ki is ment a fejemből, hogy megkértem Halt, küldje át Leifet napnyugta után. - Remélem, harchoz öltöztél! - Harchoz? Ellenség dübörög az úton? Vámpírügyvédem kilépett a tornác árnyékából az utcai lámpák fénykörébe. Sápadt arca körül fehér sörény lebegett. Hibátlan szabású öltönye felett összehúzott szemöldökkel nézett rám. Mégsem harchoz öltözött. A Fir Bolgok bekanyarodtak a sarkon, közeledésük zaja még azok számára is ijesztő lehetett, akik nem rendelkeztek vámpír erőtervekkel. 110

- Nem így terveztem a találkozót, Leif. De ha most nem segítesz harcolni, akkor elveszítheted a kedvenc kliensedet. Kit pohárral kapsz derébe. - Plusz a fizetségem? - kérdezte felemelt - Nem. Egy pohár a fizetség, és kapsz méh egyet feketén, ha segítesz harcolni. Nem volt idő tovább egyezkedni. Kurtán bólintva így szólt: - Nem tűnik nagy munkának. - Óriások, de megtévesztő bűbájt használnak. Ne higgy a szemednek! Támaszkodj a többi érzékszervedre! Milyen szagú vérúk? Már közel voltak, de megérte feltenni ezt a kérdést, mert Leif szeme felcsillant, amikor megérezte. - Verbő lények! Köszönöm, Atticus! - Rám vigyorgott, és láttam, hogy megnyúlnak a szemfogai. - Még úgysem reggeliztem. - Fogd fel őket úgy, mint egy „annyit ehet, amennyit bír" éttermet tettem hozzá, aztán nem maradt több idő a beszélgetésre. Leif nem volt az a kimondottan félénk természet, és emberfeletti ugrással a Fir Bolgok vezetőjére vetette magát. Jóval a feje fölé célozta az ugrást, ugyanis a Fir Bolg igazi nyaka egy méterrel a látható fölött volt. Az óriások lelassítottak, amikor meglátták, hogy vezérüket ledöntötte egy angol öltönyös alak. De a lassítás nem jelenti azt, hogy megálltak volna. Oberon! Jó vadászatot! Oberon a Fir Bolgok közé vetette magát, amíg én erőt szívtam magamba a ház előtti gyepből. Borzongató érzés volt, ahogy az energia végigáramlott ősi tetoválásaimon, és szétáradt a sejtekben. A bonyolult hurokminta a jobb talpamon kezdődött, aztán a sarkam külső oldalán elindulva felkúszott a mellizmomig, onnan tovább kacskaringózott a vállamra, majd indigókék vízesésként esett a bicepszemre, itt öt hurkot vetett, amíg lekanyargott az alkaromra, és a kézfejem csomóvá fonódva befejezte útját - mintha ha a kelta hurkok valaha „véget érnének! Ezek a minták a legközvetlenebb kapcsolaton keresztül szívhat magamba a föld energiáját: annyit amennyire szükségem volt, addig, amíg talpam a 111

talajt érintette. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy sohasem fáradok el harc közben. Nem érzek semmiféle kimerültséget. Ha akarom, bevetek néhány kötést, vagy rövid idejű energia kitöréseket produkálok, amelyektől annyi erőm lesz, hogy le tudnék birkózni egy medvét. Régen volt szükségem ennyi energiára. Bár az is igaz, hogy nem voltam ilyen szorult helyzetben azóta, hogy bekeveredtem egy Panterakoncert küzdőterére. Kilenc Fir Bolg - akarom mondani, most már csak nyolc - kicsivel több volt, mint amire számítottam. A meszkvitófa elé álltam, megakadályozandó, hogy a hátam mögé kerüljenek. Aztán a gyepemre lépő, első Fir Bolgra mutattam, és így szóltam: „Coinnigh!” - vagyis: „állítsd meg” vagy „tartsd -, és a föld engedelmeskedett. Beszippantotta a lábfejét, aztán megszilárdult körülötte, és „bebetonozta”. Mivel a Fir Bolgot vitte volna előre robusztus testének lendülete, mozdulatlanságra ítéltetett lábával a bokacsontnak nem maradt más választása, mint hogy eltörjön. A törött csontok átszakították a vádliját, és a Fir Bolg lábak nélkül, ordítva elém zuhant. Nem így terveztem. Ügy képzeltem, állva marad, és falként funkcionál majd köztem és a társai között. Nem jött össze. A cimborái továbbnyomultak felém, harcostársuk eleste inkább feldühítette őket, semmint elbizonytalanította volna, és a következő pillanatban három, létfontosságú szerveimet célozgató lándzsától kellett megvédenem magam. A valódi harc közel sem olyan látványos, mint a mozikban. Azok megkoreografált küzdelmek, különösen a karate filmek esetében, amelyekben olyan gyönyörűen mozognak, hogy azt már inkább táncnak lehet nevezni. Az igazi harc közben nincs időd megállni, pózolni vagy páváskodni. Egyszerűen meg kell ölnöd az ellenséged, mielőtt ő öl meg téged. És a „piszkos győzelem” még mindig győzelem. Ez az amit Bres nem értett meg, és ezért tettem hidegre olyan könnyen. A Fir Bolgok már nem is követék kardot - ha szándékukban állt is, gyorsan elfeledkeztek róla, miután Leif elkapta a vezetőjüket az úton, és egy másik társuk otthagyta a lábát a kertem földjében. Ezek a fickók 112

biztosra vették, hogy a magasból, három különféle irányból érkező lándzsahegyekkel nem tudok elboldogulni. Ha az egyiket elütöm, a másik elől elpördűlök, a harmadik eltalál. Ha pedig hátrafelé vagy felfelé ugranék, belegabalyodnék a saját meszkvitófámba. Ha el akarnék gurulni a lándzsáik alatt, eltaposnának, mint egy férget. Mivel ezek a srácok háromszáz kilót is nyomtak, nem akartam, hogy rajtam szteppeljenek. Vagyis egyetlen másodpercem maradt, hogy valami lehetetlent csináljak. A balról és a szemből támadó Fir Bolg biztos talajon állt, de a jobb oldalinak rá kellett állnia kiáltozó, láb nélküli társára, vagyis ő volt az, akivel szerencsét próbálhattam. Bal felé vetettem magam, és talpam elhagyta a talajt - erre a mozdulatra egyikük sem számított. Mivel a jobb oldali fickó túl messze volt, a másik kettő lándzsahegye felé csaptam a kardommal. Örömmel láttam, hogy Fragarach könnyedén lenyesi őket. De a könnyűségnek megvolt az ára: bár a lándzsahegyeket levágtam, a nyeleik teljes erővel továbbsiklottak felém. Az egyik az államat találta el, a másik a gyomromat, és háttal nekicsapódtam a rneszkvitófának. De egy kecses tigrisbukfencet is betervez- fém. A jobb oldali Fir Bolg elvétette a döfést, és oda szúrt, ahol az imént álltam. Lelépett kiáltozó társa hátáról, hogy újra támadjon. „Croinnigh!", mutattam felé az ujjammal, és a következő pillnatban már nem tudott lépni. Amíg azon gondolkozott, hogyan szabadíthatná ki a lábát, a hosszú lándzsanyeleket tartó társai felé fordultam. Biztos voltam benne, hogy a másik négy Fir Bolg is ég a vágytól, hogy elkapjon, de lefoglalta őket Oberon és Leif. Így a saját csatámra tudtam koncentrálni. A középső támadó úgy döntött kölcsönveszi földön fekvő társa lándzsáját, mivel ő az elvérzésen, kívül úgysem tud mással foglalkozni. Amíg lehajolt érte baloldali Fir Bolg golfozni akart a fejemmel, de nem okozott gondot kivédeni, Fragarchhal megállítottam az ütést, és közben arra volt időm, hogy a lándzsanyelek által okozott fájdalmakkal foglalkozzam. Vállizmomat csúnya zúzód ás érte, és nemigen tudtam használni, amíg meg nem gyógyítom. Ennél rosszabb állapotban már csak a gyomorszájam volt: hasfalamat kiszakította a szúrás, és bár nem ért belső szerveket, alaposan vérzett. 113

Ami a hátamat illeti, dőlhettem, hogy nem tört el a gerincem. Egy csontkovács bizonyára megnyalná mind a tíz ujját, ha meglátná. Bárcsak képes lettem volna azokra a nevetséges, tündér keresztanyái trükkökre, amikor az illető csak int egyet, fény szikrázik, és utána minden rendben lesz! De az én mágiám más természetű volt. Képes voltam elkezdeni az öngyógyítást, felgyorsítani a folyamatot, de a sérüléseket nem tudtam teljesen eltüntetni. Vagyis azt tettem, amit két másodperc alatt tehettem: aktiváltam a nyakláncom gyógyító talizmánját, ami eltüntette a fájdalomérzést, és a gyógyulás útjára léptem, aztán folytatnom kellett a küzdelmet. A golfbajnok újra le akart csapni, lándzsanyelét az első ütésekor Fragarach vagy harminc centivel kurtította meg. A középsőnek sikerük megszereznie a társa lándzsáját, és készen állt rá, hogy felnyársaljon vele. A földbe gyökerezett lábú inogva megcélzott a fegyverével. Ideje volt támadásba lendülni. Guggolásból felugrottam - bár ez inkább Leif módszere volt -, és a földből nyert energiának köszönhetően egyenesen a leendő Phil Mickelson felé repültem. Látta, hogy közeledek, és felemelte a pajtát, de én éppen ezt akartam. Fragarach hal bal felé csaptam repülés közben, és pajzsával együtt kettévágtam a koponyáját is. Jobb állammal áttörtem az elfelezett pajzson, és a megcsonkított testtel együtt a földre estem. Ami a harci kedvet illeti, minden elismerésem a Fíir Bolgoké. Egyetlen pillanatot sem vesztegettek lemészárolt társukra, egyből lecsaptak a gyenge pontjaimra, amelyeket a támadással eléjük tártam. Felemelt karddal kivédtem a földbe gyökerezett lábú lándzsádst aztán gyorsan lefelé csaptam vele, hogy eltérítsem a társa döfését. „Coinnigh“, mondtam újra, és a harmadikat is mozgásképtelenné tettem. Otthagytam őket, hogy a többiekre koncentrálhassak velük ráértem később is végezni. Az egyik Fir Bolg megpróbált hátam mögé lopakodni, de a hadművelet során túl közel került a házamhoz, és aktiválta a védelmi rendszerét. Most a murvafün ágaival birkózót, amelyek megpróbálták földre kényszeríteni, és alaposan megkínozták tüskéikkel. Az út felé pördültem, hogy megnézzem, mennyien maradtak. Kettő 114

már a földön volt: egyikük darabokban, a másik nyakán rátapadt Leif, és mohón szürcsölte a vérét. Csak egy maradt talpon, az is vadul pörgött az óra járásával megegyező irányban és egy láthatatlan ellenség felé bökdösött - bizonyára Oberon esett a lábának. Mivel nem bírtam volna elviselni, ha barátomnak baja esik, a segítségére siettem. Amikor az óriás felém pördült, levágtam lándzsát tartó karját a könyökénél, aztán a bordái közé szúrtam Fragarachot hogy kivégezzem. „Köszönöm” - mondta Oberon, amikor a hatalmas test elvágódott. „Vastagabb a bőre, mint gondoltam. Csak annyit értem el, hogy felbosszantottam. Az bőven elég volt, barátom. Várj meg itt, amíg a többivel is végzek! Láthatatlanná tettem magam és a kardom, aztán a mozgás képtelenné tett Fir Bolgok mögé lopakodtam, és megforgatta a Fragarachot a veséjükben. Gyávaság? Leszarom. Mondok valamit próbálj meg tisztességesen küzdeni, és lássuk, ki él tovább! Végül az utolsó Fir Bolg is kiszenvedett az ág- és vérmasszában. Ezután feloldottam a kötést a gyepen, hogy a föld elengedje a lábukat. Láthatóvá váltam, majd a szememmel és más érzékszerveimmel végigpásztáztam a környéket további fenyegetés után kutatva, de nem láttam mást a kilenc hatalmas hullán ez a rengeteg véren kívül. A Fir Bolgok által használt varázslat elszállt az életükkel együtt, és most egy igazi nagytakarításnak néztem elébe. Nem akartam megkérni a földet, hogy nyelje el őket, már így is túl sokat kértem tőle, és talán idő sem lett volna rá. Ekkora földmennyiség megmozgatása számomra sokkal tovább tartott volna, mint Flidaisnek, és gyanítottam, hogy valaki már értesítette a rendőrséget. Amint ezt végiggondoltam, már fel is harsantak a szirénák az éjben. A szemben lévő szomszédom nappalijának félrevont függönye felé pillantottam, és észrevettem, ahogy tágra nyílt szemmel, rettegve bámul, mintha én lennék a rosszfiú. Már csak ez hiányzott! - Leif! - szólítottam meg. - Jóllaktál már? - Ahhhh! - válaszolt az ügyvédem, majd elengedte az áldozatát, és 115

diszkréten böffentett. - Tele vagyok! Köszönöm! - Segítenél nekem? A rendőrség perceken belül itt lesz, és el kellene tüntetnünk addig néhány bizonyítékot. - Oh - mondta, amikor rájött, hogy eredendően az lenne a feladata, hogy megmentsen a börtöntől. Először végignézett saját, méretre készített, angol öltönyén, amiből facsarni lehetett a vért, aztán az én hasonló állapotot mutató pólómon. - Igen, tényleg lesz munkánk! - Menj be, és öltözz át, de gyorsan! A gardróbban találsz magadnak egy öltönyt, nekem pedig hozz ki egy tiszta pólót! - Azzal lekaptam magamról a véreset, és felé nyújtottam. - Ha kijöttél, szeretném, ha alkalmaznád azt az ijesztő agymosás trükköt a szomszédomon. Ó a szemtanú. Leif elrohant a szennyessel. Tudta, hogy a rendőrség érkezéig mindössze néhány percünk van, vagy még annyi se. Addigra mindennek úgy kell kinéznie, mintha senkit sem öltek volna meg itt az éjjel. A gyepre állva újabb adag energiát szívtam magamba, hogy a háromszáz kilós tetemeket a kert keleti felére tudjam vonszolni - vagyis minél távolabb a kocsibejárótól -, és ott egymás tetejére dobáljam őket. Az úton fekvő hullák Leif problémái. Ha egyedül akartam volna elvonszolni őket, lemerül a medveamulettem. Annyit tudtam még tenni az ügy érdekében, hogy láthatatlan^ tettem a hullákat és a hatalmas vértócsákat. Oh, és a kardomról sem szabad megfeledkeznem! Nincs itt semmi látnivaló, biztos urak! Fáradjanak tovább! Leif hamarosan visszatért, és a Meris Wearhouse-ban vásárok öltönyömet viselte. - „A sikeres férfi választása” - mondta az öltönyreklámokat parodizálva, aztán odadobta nekem az új pólót. Az öltöny mindenesetre nem az ő mérete volt: mellkasban szűk volt rá, és a pantalló szárából kikandikált a bokája. Mégiscsak egy francos viking volt, na. A szirénák ijesztően közelről hallatszottak. - A tetemeket vidd oda! - mutattam az általam készített takaros halomra. - Aztán kezelésbe kellene venned a szomszédom emlékezetét! 116

- Meglesz! - felelte. Elkezdte lehajigálni az óriásokat az útról, de vigyázott rá, hogy a kezét ne vérezze össze. Felvettem a tiszta pólót, és közben a szomszéd ablakának sötétítőit figyeltem. Mr. Semerdjian mindig ilyen szaglászós fajta volt. Mivel nem volt autóm, ideköltözésem óta gyanúsnak talált. Láthatatlanná tettem a maradék vérfoltokat, aztán magát a halmot. Leif átrohant a szomszédhoz, hogy bevesse a vámpírvarázslatot: - Nézzen a szemembe! Maga nem látott semmit! - Olyan volt, mint egy régi, jedi akaraterőtrükk a Csillagok Háborújából. Mivel a bizonyítékok nagyját sikerült eltüntetnem, egész magabiztosan fogadtam a sarkon beforduló első járőr kocsit. Ha szimatolni kezdenének a gyepem keleti felén, egy nagy kupac láthatatlan bizonyítékba ütköznének, de reméljük, erre nem kerül sor. Ahogy felénk szirénáztak az úton, elmotyogtam egy virágillat-fokozó varázs igét, hogy elnyomjam a környéken terjengő vérszagot. Oberonnak meghagytam, hogy el ne mozduljon az első tornácról, amíg Leif és én a rendőrökkel beszélünk. és egy újabb alapos fürdetés sem ártott volna neki. Három fekete-fehér rendőrautó parkolt le a házam előtt. Ebből többi szomszéd is leszűrhette, hogy a zaj, amiről az előbb nem vettek tudomást, mégis okot kellett volna, hogy adjon az aggodalomra. Hat rendőr ugrott ki a járművekből, és a kocsiajtók fölött ránk szegezték fegyvereiket: - Ne mozduljanak! - kiáltotta az egyikük, pedig mozdulatlanul álltunk. - Kezeket fel! - vicsorogta egy másik. - Eldobni a kardot! - parancsolta egy harmadik.

117

TIZENEGYEDIK FEJEZET

H

ogyan tudnám mozdulatlanul felemelni a kezemet? Lehet, hogy a rendőrakadémián valamilyen gonosz okból arra képzik őket, hogy egymásnak ellentmondó parancsokat adjanak a gyanúsítottaknak? Ha az egyiküknek engedelmeskedem, a másik lepuffant, mert ellenállást tanúsítottam? De igazából az a fickó aggasztott, aki azt parancsolta, hogy dobjam el a kardom, amely láthatatlanná téve a vállamra akasztott hüvelyben lapult. Átlátott az álcán? - Jó estét, uraim! - köszönt udvariasan Leif. Egyikünk sem tette fel a kezét. - Mr. O’Sullivan ügyvédje vagyok. - A zsaruk a nyugodtan álldogáló, öltönyös fickóra néztek, és hirtelen nagyon elcsendesedtek. Az „ügyvéd vagyok” kifejezés a rendőrök számára olyan, mint egy varázsszó. Azt jelenti számukra, hogy vissza kell fogniuk magukat, és nagyon törvényszerűen kell eljárniuk, ha nem akarnak bírósági ügyet. Nem hadonászhatnak az orrom előtt a fegyvereikkel, és nem kényszeríthetnek velük semmire. Persze, ez a mondat sajnos azt is jelentette a számukra, hogy nekem jóval a munkaidő lejárta után is 118

ügyvédi segítségre van szükségem. Ha gondolatolvasó lettem volna, mindegyikük fejéből ugyanazt olvastam volna ki: „Ez a rohadék annyira bűnös, hogy már az ügyvédjét is idehívta! - Mit tehetünk önökért ma este? - érdeklődött kedvesen Leif. - Kaptunk egy hívást, miszerint valaki több embert megölt egy karddal - felelt az egyikük. Mintha valami jó viccet hallott volna, Leif felhorkant: - Egy karddal?! Igazán szokatlan és bájosan idejétmúlt ötlet. De ha így állna a helyzet, hol vannak a küzdelem nyomai? A karjukat vesztett emberek, a vértócsák, és egy igazi kard valakinek a markában? A saját szemükkel is meggyőződhettek róla, hogy itt semmi ilyesmit nem látni. Minden a legnagyobb rendben. Attól tartok, valaki beugratta önöket, uraim. - Akkor maga mit keres itt? - kérdezte az egyik rendőr. - Elnézést... ne haragudjon, mi is a neve? - Benton. - Benton járőr, én Leif Helgarson vagyok. Azért tartózkodom itt, mert Mr. O’Sullivan nemcsak a kliensem, hanem a barátom is. Itt álltunk, élveztük az őszi estét, és a baseballról társalogtunk, amikor egyszer csak megérkeztek, és ránk fogták a fegyvereiket. De ha már itt tartunk, megkérhetem önöket, hogy tegyék el őket? Egyikünk sem mutat fenyegető magatartást. - Először mutassa a kezét! - mondta Benton járőr. Leif lassan kihúzta a kezét a zsebéből - én is követtem példáját - és vállmagasságba emelte. - Látja? - táncoltatta meg az ujjait. - Nincs benne kard. Benton járőr összehúzott szemöldökkel ránézett, de vonakodva eltette oldalfegyverét, ahogy a többiek is. - A biztonság kedvéért szeretnénk szétnézni - lépett ki a kocsi ajtaja mögül, és elindult felénk. - Nincs rá alapos gyanúja, hogy megtegye - mondta Leif. Leengedte a karját, és nyugodtan összefonta a mellkasán. Én is zsebre dugtam a kezem. 119

- A 911-es hívás alapos gyanúnak számít - vágott vissza Benton. - Látja, hogy egy telefonbetyár felültette magukat. Ma éjjel ennek a környéknek a békéjét csak a maguk szirénája törte meg, ha pedig át akarják kutatni a kliensem házát, hozzanak engedélyt! - Mit rejteget a kliense? - kérdezte Benton. - Ez nem arról szól, hogy rejtegetne valamit; hanem arról, hogy megvédjem ót az indokolatlan házkutatástól és őrizetbe vételtől Semmi oka sincs átkutatni ezt a telket, Benton járőr - felelte Leif. - Önök kaptak egy bejelentést egy karddal hadonászó ámokfutóról, de itt nem kardozik senki. Azt hiszem, jobban tennék, ha az idejűket a várost fenyegető valós veszélyekre fordítanák, és nem a képzeletbeliekre. Továbbá, ha a bejelentő a szemben lakó, idősebb libanoni férfi volt, akkor tájékoztatom önöket, hogy ügyfelemet már régóta zaklatja, kizárólag az ő képzeletében létező, törvénysértések miatt. Távoltartó határozatot fontolgatunk ellene. Benton egyre frusztráltabb lett. Tudta, minden porcikájával érezte, hogy valami titkolnivalóm van, és persze nem tévedett. De nem volt hozzászokva, hogy ügyvédekkel egyezkedjen - az a nyomozók dolga és mivel nem látott semmi rendelleneset, nem volt elég bátorsága, hogy tovább próbálkozzon. Úgy látszik, az a járőr sem látta a hátamon lógó kardot, aki az előbb felszólított annak eldobására, mert mióta kiszállt az autóból, nem ismételte meg a parancsot Bizonyára a 911-es hívásra alapozva mondta. Szóbeszédre hagyatkozott. Benton nem tudta megállni, hogy ne piszkálgasson kicsit: - Magának semmi hozzáfűznivalója sincs, uram? - nézett rám megvetően. - Vajon, miért küldtek ide bennünket? - Nos, én is csak feltételezem, de valószínűleg a szemben lakó Mr. Semerdjian miatt, aki nem igazán kedvel engem. Tudják, nagyjából három évvel ezelőtt a kutyám kiszökött, és a gyepére rondított. Elnézését kértem, és feltakarítottam, de sohasem bocsátotta meg. „Hé! Hallottam ám! Te mondtad, hogy piszkítsak a gyepére!”méltatlankodott Oberon. Igen, és most mi a problémád? 120

„Úgy tüntetsz fel, mint egy közönséges kutyát, aki mindenhová odaszarik.” Jó jó, de csak így tudom befeketíteni Semerdjiant. „Akkor rendben. Én sem kedvelem.” Benton először engem bámult, aztán Leifet, de ha abban reménykedett, hogy vallomást teszünk, csalódást kellett okoznunk neki - Akkor bocsánat a zavarásért - mordult ránk, majd valamivel barátságosabban hozzátette: - Jó éjszakát! - Hátat fordított nekünk, és elindult Semerdjian háza felé. Közben odaszólt két járőrnek, hogy elmehetnek, ö majd felveszi a jegyzőkönyvet. A többiek elköszöntek, beültek az autóikba, felkapcsolták a reflektorokat, majd elhajtottak. Benton bekopogtatott Mr. Semerdjianhoz. - Tarthatunk attól, hogy valamire emlékszik? - sziszegtem Leifnek. - Áh! A szolgámmá tettem - suttogta vissza. - Mi a terved a Fir Bolgokkal? - Még nem volt időm kitalálni. - Ha felajánlasz egy újabb pohárral abból az „óborból”, megoldhatom a problémát. Csak segíts elvonszolni őket a Mitchell Parkba. Megfontoltam az ajánlatát. Kilenc óriást még akkor sem egyszerű elhamvasztani, ha darabokban vannak. Radomila boszorkánykörét is megkérhettem volna, de az ő segítségüket más esetekre tartogattam. - Hogyan akarod megoldani? Vállat vont: - Ismerek néhány ghoult. Elhívom őket vacsorára, és a probléma kipipálva. - Kilenc óriást eltüntetnek? Ennyi gonosz szellem van ebben a városban? - Lehet, hogy nem fér beléjük, de a maradékot elteszik holnapra mondta Leif. - Uzsonnás zacskóban? - néztem rá hitetlenkedve. A vámpír halvány mosollyal az arcán bólintott: - Hűtőautóik vannak, Atticus. Ezek gyakorlatias fickók. Néha 121

alkalmazom őket, és Magnusson is. Mindenki jól jár. - Vagyis három pohárral tartozom neked. - Pontosan, és minél előbb be akarom hajtani, mert halálra vagy ítélve. - Hm! - mondtam, hogy időt nyeljek. Benton éppen beidézte a rémült képű Mr. Semerdjiant a rendőrségre. A vészhívással szórakozni csúnya dolog. - A cégnek járót kifizetem most, de a másik kettőt csak holnap tudom, megfelel? - Miért nem csapolsz le egyből három pohárral? Hiszen te gyorsan gyógyulsz! - Azért, mert most mást kell meggyógyítanom. Van egy roncsolódott hasizmom, egy csúnya zúzódás a vállamon, és néhány csigolyám kiugrott a helyéről. - Akkor miért nem kiáltozol fájdalmadban? - nézett rám szkeptikusan Leit. - Mert kikapcsoltam a fajdalom receptoraimat. Szükségem van az erőmre, ha holnap reggel úgy akarok kikelni az ágyból, mintha újjászülettem volna. - Milyen kilátásaid vannak rá, hogy megéld a holnapot? - Azt hiszem, hogy ragyogóak! Figyelmeztettek Bres és a Fir Bolgok érkezésére, és mindkét problémát megoldottam. - Bres, Tuatha Dé Danann egykori királya halott? Manannan Mac Lir nézzen bolondnak! Kár volt elmondanom! De már késő volt visszaszívnom. Ha hazudok, rájön. - Igen, néhány perccel azelőtt vesztette el a fejét, feljebb az úton, hogy hazaérkeztem. - Te tetted? - Személyesen. - Akkor ma akarom azt a három pohár vért, és pokolba a gyógyulásoddal, Atticus! Brighid meg fog ölni téged, úgyhogy ez lesz az utolsó italom. Megadóan felsóhajtottam- Nem akartam elmagyarázni a Morrigannel kötött megállapodásom részleteit. 122

- Várjuk meg, amíg Benton járőr távozik. Aztán hívd fel az ismerőseidet, és elvisszük a hullákat a parkba. Ha megúsztam ezt az ügyet, az előkertemet nyugodtan átvizsgálhatják, és nem lesznek ott a láthatatlanná tett hullák, megkapod a különleges óborodat. - Rendben. Most úgyis teli vagyok. Le kell dolgoznom. - Azzal a zsebéből, pontosabban az én zsebemből, elővette a mobilját, és megnyomott egy gyors hívógombot, amivel egy Antoine nevű illetőt tárcsázott. - Meghívom vacsorára az egész bandát a tempei Mitchell Parkba! Hozzátok a hűtőkocsit! Igen, nyugi, mindenkinek jut. Ott találkozunk! Ghoulok vannak a gyorshívójában. Nekem van a legmenőbb ügyvédem, az fix.

123

TIZENKETTEDIK FEJEZET

ööh. Köh. Krák. A hátsó udvaron ébredtem. Tagjaim elgémberedtek az egész éjszakás földön fekvéstől, és viszkettem a fűszálaktól. Oberon a lábam mellett feküdt, fejét a sípcsontomra hajtotta. Megpróbáltam óvatosan kihúzni a lábamat a feje alól, hogy folytathassa az alvást, ha szeretné. A földön alvás elkerülhetetlen volt, miután három borospohár vért adtam Leifnek. Szükségem volt a talajjal való kapcsolatra és a föld energiájára. Egy kis viszketést megér, nem? Határozottan. Megvizsgáltam a hasizmomat. Egy kicsit feszült még, de nem fajt. A sebről leszáradt a var, és most csillogóan új, rózsaszínű epidermisz takarta. A vállam jobb volt, mint új korában. A hátam még mindig fájt, de legalább ki tudtam egyenesedni. Elmosolyodtam- A mágiához nem lehet hozzászokni, még 2100 év után is fantasztikus dolognak találom. Amikor felálltam, Oberon felemelte a fejét. Célzásnak vette a felkelésre, és nagyot nyújtózott. Jó reggelt, Atticus!”

Ö

124

Jó reggelt, Oberon! Akarsz egy kis hasvakarást? Használd ki, ha felajánlom! „Oké.” Azonnal hanyatt vágódott, és felemelte lábát a jobb hozzáférés végett. Melléguggoltam, és vadul vakargattam néhány percig, miközben farkával boldogan dobolt a lábamon. Mit kérsz reggelire? „Kolbászt: Mindig ezt mondod. „Mert mindig finom” Kifogytam a kolbászból Mit szólnál szeletelt sertéskarajhoz? „Nem is tudom. Dzsingisz kán evett szeletelt sertéskarajt?” Abban a formában, ahogy mi, lehet hogy nem, mert az egy egészen modern módja a vágásnak. De ehetett sonkaszeleteket, vagy olyan húst, amit egész nap a földben sütöttek. „Akkor kaphatnék én is olyat?” Nincs egész disznóm, hogy megsüssem, és idom sem, hogy megfelelően elkészítsem. Nem elégednél meg néhány szelet karajjal\ és eljátszanád, hogy egész disznót eszel? „Rendben, de utána leigázzuk Szibériát, vagy valami hasonló helyet?” Ma biztosan nem, Oberon. Van egy szerződésem a boszorkányokkal,, amit teljesítenem kell. Aztán meg biztosan jön valaki, hogy megfenyegessen, és megpróbáljon megölni. Az özvegyet is meg kell látogatnunk, tegnap nagyon sietve távoztunk. Felálltam, és lesöpörtem a fűszálakat a sortomról. Gyerünk be, és üssük össze a reggelit! „Rendben, mindenesetre neki kellene állnunk egy horda összetoborzásának, aztán felállítanánk őket a mongol sztyeppén, és tavasszal csatlakozhatnánk hozzájuk, hogy meghódítsuk a világot!” És hogyan toborozzunk egy hordát? - kérdeztem, amikor beléptünk. Fragarach a konyhaasztalon feküdt, ahol hagytam. „Én honnan tudjam? Te vagy a francos druida, nem én! De szerintem kezdhetnéd azzal, hogy megfelelő létszámú uszkárháremet 125

szerzel nekem. Csak az apróhirdetéseket kell átböngészned az újságban. Várj, mindjárt behozom! Nem, te nem mész sehova. Továbbra is bujkálnod kell, nem emlékszel? Majd én behozom. Különben is kíváncsi voltam, hogy mutat a kertem reggeli fényben. Az álcázó kötést feloldottam, hogy megnézzem, maradt-e árulkodó jele a tegnap éjszakai vérontásnak. Akadt néhány vérfolt amit nem vettünk észre tegnap este, különösen a kert keleti felén. Előhúztam a locsolócsövet, hogy megnézzem, el tudom-e takarítani. A vérfoltok többsége megadta magát a vízsugárnak, és engedelmesen felszívódott a földben. De néhány helyen természetellenesen rózsaszínűvé vált a gyep. Fogalmam sem volt, mivel leplezhetném. Hiszen a rózsaszín füvet csak még több rózsaszín fűvel lehet. Valami magyarázatot kellett kitalálnom arra az esetre, ha valaki rákérdezne. Talán azt mondom majd, egy óriás Kool-Aid kancsó szenvedett hirtelen halált. De ezen kívül más jele nem volt a kilenc óriás korai halálának. Felszedtem az újságokat a kocsibejáróról, és visszamentem a farkcsóválva várakozó Oberonhoz: „Találtál eladó uszkárt?” Még nem volt időm átlapozni - kacagtam fel. Miközben kávét főztem magunknak, megbeszéltük a szibériai invázió logisztikai és ellátmányozási részét. Két serpenyőt raktam a tűzhelyre: az egyikben karajszeletek pirultak vajon Oberon számára, a másikban az én sajtos-snidlinges omlettem sült. A szokásos, egész magos kenyérből készült pirítósom sem maradhatott el, amire vajat és szederlekvárt kentem. Ételeink halk sercegésétől és a hátsó udvaron turbékoló galamb burukkolásától kísérve élveztük a házi békét, és beszélgetésünket nem lehetett többnek nevezni puszta bolondozásnál. Oberon veleszületett képességgel vonta el figyelmemet a napi gondokról. Ez volt az egyik oka annak, hogy annyira szerettem. De amikor leültem a konyhaasztalhoz a reggelimmel, és magam elé húztam az ájságot, a gondok visszatértek. 126

A lap a vadőr halálának körülményeiről közölt újabb híreket- A főcímben ez állt: „A VADŐR HALÁLÁT KUTYA OKOZTA”. Alatta kisebb betűkkel szedve: „ A rendőrség több nyomon is elindult” Az ételnek nem tudtam többé élvezni az ízét, csak mechanikusan lapátoltam a számba, miközben végigolvastam a cikket: „ A P H O EN IX I LA B O R A TÓ R IU M J E LE N TÉS E S Z ER IN T A P H O E N IX I V AD ŐR , A LB ER TO F LO R E S H A LÁ LÁ T N E M EG Y K É S S ZÚR ÁS O KO Z TA , A H O G Y E LŐ S ZÖ R FE L TÉ T E LE Z TÉ K , H A N E M EG Y KU TY A H A R A P Á S A . DR. E R IC K M E LLO N , M A R IC OP A MEG Y E H A LO T TKÉ M J E H A R A P Á S R A U TA LÓ J E LE KE T TA LÁ L T A Z E LH U NY T N YA K Á N . A DNS- TE S Z T A S EB B Ő L V E TT M IN TÁ KB A N KU TY A N Y Á LA T MU TA TO T T KI . E B IZO NY Í TÉ K , A F LO R ES K Ö R M E A LA T T TA LÁ L T K U TY AS ZŐR Ö K , V A L A M IN T „ EG Y ÉB IN FO R MÁC IÓ K ” A LA P J ÁN C AR LO S J IM EN EZ P H O EN I X I NY O MO ZÓ S Z ER IN T A R E N D Ő R S É G A R R A A M E G Á LLA P Í TÁ S R A J U TO TT , H OG Y A Z Á L D O ZA T H A LÁ LÁ T E GY NA GY TE S TŰ K U TY A , FE LTE H E TŐ LE G EG Y ÍR FA R KA S KU TYA O K O Z HA T TA .”

- Nagyon gyorsan meglett a laboratóriumi jelentés - mondtam hangosan Oberonnak. Amikor megkérdezte, miről beszélek, ezt feleltem: - A nyomodban vannak, haver. - Az újságra mutattam: Rájöttek, hogy kutya végzett a vadőrrel. De hogy honnan szedték, hogy ír farkaskutya volt, arról fogalmam sincs, hacsak nem áll olyan teszt a rendelkezésükre, amely a kutya fajtáját is képes meghatározniLefogadom, hogy a rendőrséget segíti valaki. Oberon hegyezni kezdte a fülét, és fejét az ajtó felé kapta: Valaki mindjárt bekopogtat. Meg ne mukkanj! Semmi olyasmit ne tegyél, ami arra utalna, hogy itt vagy. Megint láthatatlanná teszlek. Négy hangos kopogás visszhangzott végig a házon. Gyorsan láthatatlanná tettem Oberont, aztán nagy zajjal az ajtóhoz mentem. Amikor kinéztem a kukucskálón, két férfit láttam, inget és nyakkendőt 127

viseltek. A tündérszemüveg sem mutatott mást. Emberek voltuk: Vagy nyomozók, vagy misszionáriusok. Mivel vasárnap volt, és ilyen kor a misszionáriusok a templomban ülnek, csakis rendőrök lehettek. Lenyomtam a kilincset, és gyors mozdulattal kiléptem az ajtón. A meglepetéstől kénytelenek voltak egy lépést hátrálni. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, és megnyerően rájuk mosolyogtam. A kezemet jól láthatóan az oldalam mellett tartottam, mindent elkövettem, hogy barátságosnak és ártalmatlannak tűnjek. Egy kicsit balra álltam, hogy ne vegyék észre a rózsaszín gyepet. A jobb oldalamon álló rendőr kék inget viselt, amihez fehér csíkos, tengerészkék nyakkendőt kötött. A meleg ellenére dzsekiben volt, hogy elrejtse a fegyverét, de az volt az érzésem, legszívesebben pisztollyal a kezében sétálna. Latin-amerikai volt, és a harmincas évei közepén járhatott, az ajka egy kicsit vastagabb volt az átlagosnál. A bal oldali nyomozó játszotta a butább, de fenyegetőbb rendőr szerepét. Kicsit úgy viselkedett, mint Michael Madsen. Polarizált napszemüveg ült az orrnyergén, és karba tett kézzel a tornácomra könyökölt. Tudtam, hogy nem sokat fog beszélni. Még az előző fickónál is fiatalabb volt, fehér inget viselt dzseki nélkül és vékony nyakkendőt, mintha egy Tarantinofilmből bújt volna elő. Mogorván nézett rám, mert azelőtt kiléptem a tornácra, hogy megkérdezhették volna, bejöhetnek-e. Ezzel meghiúsítottam egyik kedvenc módszerüket, amivel sarokba akartak szorítani. Ha rá tudnak venni, hogy eljátszd a házigazda szerepét, amíg kiszolgálod őket, körbeszimatolhatnak. Ahogy gondoltam, a latin-amerikai szólalt meg először: - Mr. Atticus O’Sulivan? - Pontosan. - Én Carlos Jimenez nyomozó vagyok a phoenixi rendőrségtől- Ez az úr pedig Darren Fagles tempei nyomozó. Beszélhetnénk ön nel odabent? Hoppá. Szóval nem adja fel olyan könnyen! De abból nem eszel öcsi! 128

- Olyan szép ez a reggel, nem beszélhetnénk idekint? Miben segíthetek önöknek? Jimenez összevonta a szemöldökét: - Ez egy olyan ügy, amiről jobb lenne odabent beszélni. - Ó, itt nem hall bennünket senki - mosolyogtam rá. - Hacsak nem akar velem kiabálni, de ezt nem tervezi, ugye? - Nem - mondta a nyomozó. - Örömmel hallom! Szóval, miért látogattak meg? Jimenez vette az üzenetet és feladta. - Van önnek egy ír farkaskutyája, Mr. O’Sullivan? - Nincs. - Az állatfelügyelet szerint ön engedéllyel rendelkezik egy Oberon névre hallgató ír farkaskutya tartására. - Ez így van. - Tehát mégis van kutyája? - A múlt héten megszökött, fogalmam sincs, hol lehet. - Hol van? - Most mondtam, hogy fogalmam sincs. Jimenez nyomozó felsóhajtott, majd jegyzetfüzetet és golyóstollat vett elő. - Mikor szökött el pontosan? - Múlt vasárnap, ahogy mondtam, egy hete. Mire hazaérkeztem a munkából, hűlt helye volt. - Hány órakor történt ez? - Negyed hatkor. - Ideje volt megjátszani a rémült polgárt. - Miért kérdezget a kutyámról?! Meg sem hallotta a kérdést, helyette egy újabbat tett fel: - Hány órakor távozott aznap a munkahelyére? - Fél tízkor. - És hol dolgozik? - A Harmadik Szem Könyvesboltban, az Ash Avenue-n. A University Drive-tól délre. - Hol tartózkodott péntek este? 129

- Itthon. - Volt önnel valaki? - Ne haragudjon, de ez nem tartozik magukra. - Nagyon is ránk tartozik, Mr. O’Sullivan. - Oh. Megtudhatnám végre, mit akarnak? - Egy gyilkosság ügyében nyomozunk, amelyet péntek este követtek el a PAPAGO Parkban. A homlokomat ráncolva rásandítottam: - Gyanúsított vagyok? Nem én tettem. - Van alibije? - Nem jártam a Papago Parkban péntek este. Úgy tudom, olyankor zárva tart. - Volt önnél valaki péntek éjjel? - Nem, egyedül voltam és olvasgattam. - A kutyájával? - Nem, nem a kutyámmal. Már mondtam, hogy eltűnt múlt vasárnap, vagy elfelejtette? Még fel is írta a noteszébe. - Meggyőződhetnénk róla, hogy a kutya tényleg nem tartózkodik itthon? - Ez mivel járna? - Körbenéznénk az udvarán és a házában, hogy megbizonyosodjunk róla, igazat mondott. - Bocs, ma nincs kedvem vendégeket fogadni. Különösen olyanokat, akik hazugságot feltételeznek rólam. - Akkor visszajöhetünk egy házkutatási paranccsal, ha úgy jobban tetszik, Mr. O’Sullivan - szólalt meg a beszélgetés során először Fagles nyomozó. Felé fordultam. - Tisztában vagyok vele, nyomozó. Ha pazarolni akarják az idejüket, csak tessék! A kutyám nincs itthon, és nem lesz akkor sem, ha visszajönnek. Különben is, mit akarnak a kutyámtól? Miért jöttek éppen hozzám? - A nyomozás részleteiről nem beszélhetünk - mondta Jimenez. - Igazán érdekes! Lehet, hogy Mustár ezredes tette egy ír 130

farkaskutyával, nem? Kétlem, hogy minden egyes farkaskutyatulajdonost végigjárnának a völgyben. Ha a szemben lakó úr tájékoztatta önöket, hogy egy ír farkaskutya van a birtokomban, ő nem számít megbízható információforrásnak. Tegnap este idézte be Benton járőr? Rendőrségre a 911-gyel való visszaélés miatt. - Amikor a nyomozók egymásra néztek, tudtam, hogy erről van szó. Megint Mr. Semerdjian. Kénytelen leszek Oberont ismét felkérni, hogy hagyjon ajándékot a lépcsőjén. Persze láthatatlanul. Ha Mr. Semerdjian esetleg figyelne - és efelől nincs kétségem -, kétségbevonhatatlan és kézzel fogható bizonyítéka lesz rá, hogy létezik „szar ügy”. - Megnézte az állatmenhelyet, hogy nincs-e ott a kutyája, Mr. O’Sullivan? - kérdezte Jimenez. Fagles tovább bámult a szemüvege mögül. - Még nem. - Nem érdekli a sorsa? - Hogyne érdekelne. Engedélyem van rá, és a telefonszámom ott van a nyakörvén. Tövig rágom a körmömet izgalmamban, hogy mikor hívnak már fel, hogy megtalálták. Fapofával rám meredtek, és tudtomra adták, hogy nem vevők a szarkazmusomra. Én meg álltam a tekintetüket, és tudtukra adtam, hogy engem nem lehet megfélemlíteni. Erre mit léptek, kiscserkészek? Láttam rajtuk, hogy nem tudnak hova tenni. A bűnüldözők szemszögéből nézve egy dacos, kábítószeres púnk voltam, aki az egyetem melléjár, de akkor miért nem viselkedem úgy? Túl éles voltam, túl figyelmes. Akkor meg csak drogterjesztő lehetek. És azért nem engedem be őket, hogy meg ne lássák hidroponikus marihuánakertészetemet, meg a gombáimat, amelyeket a beépített szekrényben nevelek. Lehet, hogy egy nagy, fluoreszkáló hippi színekre festett, fújt üvegből készült vízipipát is találnának a kávéasztalomon. Végül Jimenez törte meg a csendet. Átadta a névjegykártyáját, és ezt mondta: - Ha megtalálná a kutyáját, értesítsen! Elvettem a kártyát, és zsebre vágtam, anélkül, hogy volna. 131

132

- _ Akkor a viszontlátásra, uraim! Nem túl tapintatosan tudatom velük, hogy húzzanak a fenébe a tornácomról. Jimenez vette az adást, de Fagles még maradt. Úgy látszik, farkasszemet akart nézni velem, v agy halkan meg akart fenyegetni. Mekkora barom! Én türelmes vagyok Zsebre dugtam a kezem, és erőltetetten rámosolyogtam. Ez hatott. Leengedte mellkasa előtt összefont karját, és rám mutatott: - Figyelni fogjuk! Kérem. Ahogy tetszik. Némán tovább mosolyogtam. - Fagles nyomozó, beszélnünk kell még néhány emberrel! Milyen kedvesen egyértelmű mondat! - Ja, például a bíró úrral - mondta Fagles, hogy csak én halljam. Alvilág istenei, mindenkinél ez a rutin? Fagles utoljára még agresszívan összeszorította az állkapcsát, aztán megfordult, majd lelépett a tornácról - és a kertem keleti része felé fordította a fejét, egyenesen a rózsaszínű gyepfoltok irányába. De csak szétnézett. Semmi reakció. Sötét napszemüvegben ezek szerint nem tűnt rózsaszínnek a fű. Nagyszerű munka, nyomozó! Jimenez ugyanilyen figyelmetlen volt. Azt leste, hogy a testnyelvem mikor kiáltja azt, hogy: „BÜNÖS VAGYOK!" Amikor Fagles beérte, ráérősen a jelöletlen Crown Victoriájához sétált. Miután elhajtottak, visszamentem a házba. Oberon a kezemhez dugta az orrát: „Csendben maradtam”- mondta nagyon elégedetten önmagával. Kuncogva megvakartam a fültövét: - Igen, ügyes voltál. Még Dszingisz kán is megcsodálná a ravaszságod! Levettem róla az álcát, hogy kényelmesebben érezze magát a bőiében, aztán fogyasztható hőmérsékletűre melegítettem kihűlt am- és kávémat. Mosogatás után körbejártam a szobákat, és elrejtettem minden gyanús dolgot, hogy felkészüljek arra az esetre, ha a házkutatási paranccsal érnének vissza. Állítólag a kutyát keresik majd, de ez nem 133

akadályozza meg őket abban, hogy szimatoljanak - hacsak nem lesz itt egy ügyvéd. De még ebben az esetben is belebotolhatnak valamibe, vagy kárt tehetnek egykét tárgyban a kutatás közben, és ezt szerettem volna elkerülni - különösen a könyvritkaságaim miatt aggódtam. A dolgozószobám vitrines szekrényében néhány ritka értékes és titkos példányt őriztem, melyek papírlapjai annyira régiek voltak, hogy szinte szétperegtek az ember ujjai közt. Ha a rendőrök itt is kutatnának, nem kezelnék kellő óvatossággal őket. Ide kell rendelnem Halt 350 dolláros órabérrel, hogy a rendőrök ne keressék Oberont a könyveim között Már csak ez hiányzott! Igazán felajánlhatnának néhány órát ingyen, annyi vért adtam Leifnek múlt éjjel. A csata kevesebb mint egy óráig tartott, az eltakarítás egy újabb órát vett igénybe, tehát Leif legalább tíz munkaórával tartozik nekem! Apropó vér! Radomila vérrel lepecsételt szerződését egy könyvbe rejtettem, amely régi történeteket tartalmazott a Fiannáról, és bezártam a dolgozószobám vitrinjébe. A biztonság kedvéért álcáztam a hátsó kertben lévő gyógynövényeket is, és csak a kerítésre akasztott, üres polcok Játszódtak. Ki tudja, mit szólnának a zsaruk a hátsó kertben talált gyógynövényarzenálhoz? Azt hinnék, illegálisak, és lefoglalnák őket, hogy elvigyék megvizsgáltatni. Biztos vagyok benne, hogy fél holtan vagy még rosszabb állapotban kapnám őket vissza. Fagfes így bosszulná meg, hogy álltam a tekintetét. Bár fölöttébb terhemre voltak, mégsem tudtam rájuk igazán haragudni. Elvégre csak a munkájukat végezték, és ebben az ügyben mégiscsak én voltam a hunyó - pontosabban Oberon. Az elvégzett előkészületekkel elégedetten felhívtam Halt, hogy előadjam szokatlan, vasárnapi kérésemet. Ha Jimenez képes házkutatási parancsot szerezni vasárnap, akkor én prezentálni tudok oda egy ügyvédet. Hal megígérte, hogy a kastély védelmére átküldi egy ügyvédjelöltet. - Ő is Falka-tag? - tudakoltam. - Igen, miért kérdezi? - Mondja meg neki, hogy tartsa nyitva a fülét meg az orrát! Mert, ha 134

én panteonom egyik tagja áll a nyomozás mögött, akkor valami mágikus szemténvvesztésre is számíthatunk. Lehet, hogy a rendőröket elkíséri egy nem egészen emberi lény is. - Szerintem nem látja őket többé. Nem hallottam még olyat, hogy házkutatást tartsanak egy kutya miatt. Maga a legparanoiásabb ember, akivel valaha találkoztam. - És minden bizonnyal a leghosszabb életű is. - Maga győzött. Szólok neki. Lezuhanyoztam, felöltöztem, álcáztam Oberont, és hátamra akasztottam Fragarachot. Szerettem volna meglátogatni az özvegyet, hogy megnyugodjak, nem esett baja. Az utcáról nézve minden rendben volt. A vérfoltokat lemosta a víz, vagy felszívódtak a talajban. A hátsó udvaron sem látszódott semmi különös a feldúlt földfolton kívül. Borzongva találgattam annak lehetőségét, hogy Morrigan megette-e Brest. Megráztam a fejem, hogy elűzzem a gyomorforgató gondolatot, aztán a front- oldali tornáchoz mentem. Oberon halkan lihegett mellettem. Bekopogtattam az ajtón, és az özvegy kisvártatva kinyitotta. Virgonc volt és beszédes: - Atticus, drága fiam! Örül az én szívem, hogy újra látlak, és nem csak álmodom! Megölté egy újabb britet? - Jó reggelt, Mrs. MacDonagh! Nem, nem öltem meg újabbat. Remélem, nem beszélt róla senkinek! - Azt hiszed, hogy megbolondútam! Hála az ír whiskey-nek és a tiszta életnek, amit folytatok, nem tartok még ott! Belöksz velem egy stampedlivel? Ne kéresd mán magad! - nyitotta ki a szúnyog" hálós ajtót, és befelé invitált. - Köszönöm, nem kérek, Mrs. MacDonagh! Még nincs tíz óra, és vasárnap van. - Azt hiszed, én nem tudom? Mingyá menek a Newman Centerben tartott misére. Az atya néha annyira unalmasan beszél azoknak a csitriknek - tudod, az egyetemistáknak, akiknek még félnivalójuk a hús édes bűnei miatt de egy-két ujjnyi ír wiskey elég türelmet ad az elviseléséhez. 135

- Várjunk csak! Maga részegen megy a templomba? - Ha nem haragszó, én inkább aszondanám, spiccesen. - Ugye, nem akar... őőő... spiccesen vezetni? - Mit képzelsz rólam?! - nézett rám vérig sértve. - Azok a kedves Murphyék, akik ott laknak az út végén, felajánlották, hogy elcepclnek. - Akkor rendben. Csak arra voltam kíváncsi, jól van-e. Most megyek, vár a munka! A néni meg rúgjon... akarom mondani csicscsentsen be, és teljen kellemesen a napja! Béke legyen magával! - Veled is, fiam! Még mindig nem akarsz megkeresztőködni? - Eltalálta! - feleltem. - De igazán kedves, hogy felajánlotta. Viszlát! Útban a könyvesbolt felé, amikor már biztonságos távolságra jutottunk a háztól, Oberon megszólalt a biciklim mögött ügetve: „Atticus? Mit jelent a megkeresztelkedés?” A pap belemárt egy kis vízbe, és amikor előbukkansz belőle, újjászületsz. „Tényleg? Ha engem megkeresztelnének, újra kölyökkutya lennék?” Nem szó szerint, nem a szó fizikai értelmében születsz újjá. Ez szimbolikus dolog. A lelked újjászületik, mert megtisztíttatik a bűntől. Oberon jó húsz méteren át tűnődött ezen. Körmei kopogtak az útburkolaton, ahogy a University Drive-ra kanyarodtunk. „De a víz csak a bőrt és a szőrt éri, hogyan moshatná le a lelket, rágásul szappan nélkül.” Mondtam, hogy jelképes. Ez egy másféle hitrendszer. „Oh. Olyan, mint részegen menni a templomba, és azt mondani, hogy spiccesen?“ Felkacagtam. Olyasmi. Fragarachot a gyógynövényes pult alatti polcra helyeztem, miután Oberon néhány körfordulat után letelepedett a helyén. Ajtói nyitottam Perrynek, aki aznap goth sráchoz illően mélabús volt. Vasárnaponként tekintélyes forgalmat bonyolítottunk, mintha a nem keresztények ki akarták volna használni az időt, hogy mindenféle pogány dolgot vegyenek, amíg a többiek a templomban ülnek. Ránézésre meg tudtam mondani, melyik vásárló nőtt fel szigorú, 136

keresztény családban. Idegesen mosolyogva tették a pultra wicca vagy Aleister Crowley könyveiket, és maguk is meglepődtek azon, hogy volt merszük olyan olvasmányt vásárolni, amitől szüleik tiltották őket. Az aurájuk pedig szinte fortyogott. Először nem értettem, de aztán rájöttem az okára: először életükben olyan vallási rendszerről fognak olvasni, amiben szabad a szex, és már alig várták, hogy kipróbálják. Ugyanilyen okoknak köszönhetően a komoly varázsszekták tagjai sem maradhattak rejtve előttem. Egyrészt aurájukból áradt a varázserő, másrészt, ha egy varázslótanonc a szemük láttára vette meg első tarot kártyáját, a következő három arckifejezés egyikét produkálták: vagy megvetően elhúzták a szájukat, vagy halványan elmosolyodtak örömükben, vagy ábrándos képet vágtak, mert hajdani tapasztalatlanságukat juttatta eszükbe. Emily, a kibírhatatlan boszorkány, a megvető és gúnyos fajtához tartozott. Beviharzott a boltba, mint egy elkényeztetett rémálom, és nyelvet öltött rám. - Emily! - csattant fel egy hang az ajtóból, mielőtt reagálhattam volna. A klasszikus szülői feddés után - az ember elkiáltja a gyermek nevét nyilvánosan, és hagyja, hogy a hangszín megtegye a hatását -, egy a homlokát ráncoló hölgy lépett a boltba. Emily szeme elkerekedett. Tudta, hogy bajban van.

137

TIZENHARMADIK FEJEZET

rosszalló tekintetű hölgy csakis Malina Sokolowski lehetett. Ránézésre a harmincas évei elején járhatott, de ha Emily volt Radomila boszorkánykörének legfiatalabb tagja, akkor Malina valós életkora meghaladta a százat. Természetes szőke volt, világossárga haja úgy omlott a vállára, ahogy a samponreklámokban szokott: fényesen, illatosan és igézőn. Tincsei egy piros, egyenes szabású gyapjúkabát vállára hullottak, amelyet ugyan egy-két hónappal korábban vett fel az indokoltnál, viszont a haja varázslatos kontrasztot képezett mind a kabát színével, mind az anyagával. Ekkor azonban az amulettem közbelépett, és felocsúdtam. Hoppá! A haja valamiféle csábító varázslattal bírt. Méghozzá olyannal, amit boltom védelmi rendszere nem ismert fél, csak vasamulettem Mentett meg tőle. Vagyis nem mindennapi boszorkányvarázslattal volt dolgom. Frankó. Ijesztő, de frankó. A haja tényleg káprázatos volt, de most már legalább le tudtam venni róla a szemem, hogy megnézhessem magamnak az egész nőt. Szőke,

A

138

összevont szemöldöke, amely alig egy-két árnyalattal volt sötétebb a hajánál, tetőt képezett ijesztően kék szeme fölé. Előkelő orra volt, és minden jel szerint telt ajka, amit jelenleg dühösen lefelé görbített. Rúzsa passzolt a kabát színéhez. Nyakának oszlopán fehér bőr feszült - nem olyan betegesen sápadt, mint a gothoké, hanem az európai nemesek porcelánfehérségű bőre, amihez halvány arcpír járult -, és mielőtt eltűnt volna a kabát alatt, látni engedett egy arany nyakláncot. A nonverbális jelek néha olyan egyértelműek, hogy nem tudora, minek beszélünk egyáltalán. Anélkül, hogy az aurájára néztem volna, tudtam, hogy Malina klasszisokkal jobb Emilynél: érettebb, intelligensebb, erősebb, és nem akart egyfolytában sértegetni. Az sem volt titok előttem, hogy fényévekkel veszélyesebb nála. - Ügy emlékszem, megbeszéltük, hogy nem sértegeted többet Mr. O’Sullivant! - Most sokkal feltűnőbb volt az akcentusa, mint a telefonban, talán az izgatottság tette. Emily lesütött szemmel bocsánatkérésfélét motyogott. - Nem tőlem kell bocsánatot kérned, Mr. O’Sullivant sértetted meg! Azonnal kérj tőle elnézést! - Hoppá. Egyre jobban tetszik nekem ez a nő. De gyorsan emlékeztettem magam, hogy ő egy boszorkány, és talán előre megtervezték az egész jelenetet. Emily olyan képet vágott, mint aki szívesebben bagzana egy kecskével, mint hogy bocsánatot kérjen tőlem. Akár színjáték volt, akár nem, nagyon élveztem. Malina hangjára a vásárlók felkapták a fejüket, és a két nő felé fordultak, és bár különböző okokból kifolyólag, de egyformán nehezen tudták levenni róluk a szemüket. Amikor Emily túl sokáig habozott, Malina hangja fenyegető morgássá mélyük, amit csak mi hallottunk: - Ha nem kérsz azonnal bocsánatot, esküszöm a három Zárján, hogy felmosom veled a padlót, és büntetést kapsz szerződésszegés miatt. Már így is elég vaj van a fejeden, az lesz a vége, hogy szám- űzünk a boszorkánykörből! Úgy látszik, ez még a kecskével való bagzásnál is rosszabb volt, mert Emily hirtelen nem győzött bocsánatot kérni a viselkedése miatt, 139

és remélte, hogy szemet hunyok udvariatlansága főlőtt. - Elfogadom a bocsánatkérést - felelem kisvártatva, mire a két nő megkönnyebbült. Malina végre rám nézett: - Mr. O’Sullivan, annyira szégyellem, ami az imént történt, kérem, bocsásson meg nekem is! Malina Sokolowski vagyok- Ragyogó mosollyal az arcán felém nyújtotta barna bőrkesztyűbe bújtatott kezét megráztam. - Megbocsátok - feleltem -, de igazán nincs mit. Ha gondolják, nézzenek körbe, vagy foglaljanak helyet az asztalnál, amíg elkészítőn a teát. - Köszönjük! Nagyon kedves öntől! - Néhány perc és kész. - Nagyszerű! - Malina az asztalok felé mutatott, és finoman meglökte Emilyt. - Csak ön után, kisasszony! „Nekem tetszik ez a szőke” - szólalt meg Oberon a pult mögött. „Tudja mi a tisztelet” Nekiláttam Emily teájának elkészítéséhez, és közben telepatikusán beszélgettem Oberonnal: A becsületesség útját választotta, én pedig őrömmel elkísérem rajta, amíg szeretné. „De nem bízol meg benne, igaz?” Nem. Egy boszorkány. Udvarias boszorkány, de azért boszorkány. A hajában valami varázslat van. Ha nincs rajtam a vastalizmánom, az ujja köré csavar. Ne fogadj el tőle semmit, jut eszembe. „Arra gondolsz, hogy esetleg kihúz egy kolbászt a kabátja alól, vagy valami más finomságot? Azt sem tudja, hogy itt vagyok” Tudja, ne aggódj! Emily biztosan elmondta neki. „Oké, rendben. De most komolyan, szerinted van nála varázskolbász?” Úgysem tudnád megkülönböztetni a közönségzés kolbásztól. Számodra minden kolbász varázslatos! De a legvarázslatosabb az volt, ahogy Emily megteázott. Letettem 140

elé, és forrásiga ellenére egyszerre magába döntötte az egészet, közben rám sem nézett. Miután végzett, felállt: - Ha megbocsátanak... - azzal elhagyta a bobot. - Ez nagyszerűen ment - mondtam. - Elkísérné mindennap) Malina torkából nevetés bugyborékolt fel. A szája elé tette a kezét. - Elnézést. Nem szabadna nevetnem. Csak megértem Emily nem ismeri a jó modort. - Szóval, miért is lóg ez a lány magával? - kérdeztem. Malina felsóhajtott. - Hosszú történet. - Nem hallotta még, hogy druida vagyok? Szeretem a hosszú történeteket. A boszorkány körbenézett. Alig lézengtek a boltban. Az egyik elhanyagolt külsejű vásárló a gyógyszerpulthoz állt, és onnan nézte a felcímkézett üvegeket. - Szépen berendezkedett... - mondta Malina. - De ez most nem a megfelelő alkalom a történet elmesélésére. - Miért? A vevők miatt? Perry majd kiszolgálja őket. - A pulthoz mentem, és az ápolatlan férfi elé tüntetőleg kibiggyesztettem a „zárva” táblát. - Mi az, maga bezár? - nézett rám összevont szemöldökkel, de nem tudtam eltántorítani a céljától. Valamit nagyon akart. - Hé, haver, van orvosi marihuánád? - Nincs, sajnálom. - Ezek az alakok mindig megtalálnak. - Nem nekem kellene, esküszöm, hanem a nagyanyámnak. - Talán majd a jövő héten. - Tényleg? - Nem. Hátat fordítottam neki, odahúztam egy széket Malina mellé, és nagyon figyelmes arcot próbáltam vágni. - Kezdje azzal, hogy miért tűrik meg Emilyt a boszorkánykörben. Mielőtt válaszolhatott volna a lepukkant füves megszólította: Gyönyörű haja van! - Malina bosszús lett, kereken megmondta a 141

férfinak, hogy tűnjön el, mire az szó nélkül kisétált a boltból Az öntudatosság leple alatt meghúzta egyik hajtincsét, és mormolt valamit az orra alatt - nyilvánvalóan a bűbájt hatástalanította. Megfeledkezett róla, hogy működik, én meg úgy tettem, mintha semmiről sem tudnék. Felemelt szemöldökkel nézett rám: - Tényleg szeretné, hogy elmondjam? Mi van, ha az egyik vásárlója meghallja, hogy boszorkánykörökről meg hasonlókról beszélgetünk? - Jobb helyen nem is lehetnénk, hogy ilyesmikről társalogjunk! Azt hiszik majd, hogy wiccák vagyunk. Ha az előbbi ürgéhez hasonlóan épp akkor tolakodna ide valaki, amikor felidéz valamit a történelemből, majd azt mondjuk, hogy a KAT tagjai vagyunk. - A Katolikusok Társaságáé? - húzta össze értetlenül a szemöldökét. - Nem, a Kreatív Anakronizmus Társaságé. - Ah. Hát persze. Gyorsan küldtem Oberonnak egy gondolatot. „Látod? Ilyenek a boszorkányok” Látom. Lehet, hogy ad egy kolbászt, ami brokkolival lesz töltve! Visszatartottam a nevetést, amit Oberon fixa ideája váltott ki belőlem. - En a Kreatív Anakronizmus Társaságára gondoltam, ahol az emberek összejönnek, középkori ruhákat viselnek, igazi páncélban párbajokat vívnak egymással, és más hasonló dolgokkal szórakozik. Ezek a modern emberek nosztalgiát éreznek az elmúlt korok iránt, és imádják a szerepjátékokat. Ha hétköznapi halandók előtt mágiáról akarunk beszélgetni, ennél jobb álca nem is kell! Egy pillanatig alaposan szemügyre vett, megpróbálta eldönteni, hogy hazudok-e vagy sem. Ügy tűnik, elégedett lehetett az eredménnyel, mert vett egy nagy levegőt, és így szólt: - A rövidített verzió szerint Emilyt én hoztam Amerikába. A lengyelországi Krzepicében éltünk, amikor 1939 szeptemberében odaért a Blitzkrieg. Én mentettem meg a megerőszakolástól Utána 142

gondoskodni kezdtem róla. Nem hagyhattam magára, a szülei meghaltak. - Értem. Az ön szülei is meghaltak? - Igen, de nem a nácik miatt - mosolygott szomorúan. - 1939-ben én már hetvenkét éves voltam. Hallod? Ez a harmincas, szőke cicus már több mint száznegyven éves. „Biztos Oil of Olazt használ. Kíváncsi lennék, beválna-e egy ráncos shar-pei kutyánál.” - Érdekes. Hány éves volt akkoriban Emily? - Tizenhat. - Ügy viselkedik, mintha most is annyi lenne. A boszorkánykörük minden tagja krzepicei? - Nem, csak én és Emily. De miután egymásra találtunk Lengyelországban, mindannyian együtt jöttünk át Amerikába. - Egyenesen Tempébe jöttek? - Nem, jó pár várost kipróbáltunk. De itt vagyunk a legrégebben. - Miért, ha szabad kérdeznem? - Kétségkívül azért, amiért maga. Kevés régi isten, kevés régi szellem, és az utóbbi időkig tündérek sem nagyon jártak errefelé. Öt kérdését őszintén megválaszoltam, most én jövök. - Rendben, állok elébe. De néha csak részigazságokat fogok mondani. Szó nélkül elfogadta kikötésemet. - Hány éves? Ennél kényesebb kérdést fel sem tehetett volna egy embernek, aki már nem közönséges halandó. Éveim meghatározásával képes lett volna megítélni erőm és tapasztalataim nagyságát. Ha még nem tudta a koromat, szerettem volna meghagyni ebben az állapotában. Szerettem, ha alulértékelnek. Nagyobb esélyem volt a harcban, ha ellenfeleim nem sejtették, kivel állnak szemben. Létezik egy ezzel ellentétes nézet is, mely szerint minél inkább fitogtatod az erődet, annál kevésbé mernek kiállni veled - nos, ez csak rövid távon igaz. Ha erősnek hisznek, 143

valóban nem mernek veled olyan nyíltan és olyan gyakran szembeszállni, de áskálódni kezdenek ellened, és nagyobb a valószínűsége, hogy valami trükkel próbálkoznak. Malina nagyon őszinte volt a korát illetően, H én nem kívántam ugyanilyen egyenesen válaszolni, mert ha neki árulom, az egész kör tudni fogja. Úgy döntöttem, kitérő választ adok. - Legalább annyi, mint Radomila. Ezen meglepődött kissé. Azon gondolkozott, megkérdezze-e, honnan tudom Radomila korát, vagy inkább ne firtassa. Nem ismertem Radomila korát, de biztos voltam benne, hogy a kishúgom lehetne. Malina okos nő volt, és úgy döntött, nem folytává a kíváncsiskodást, mert úgysem húz ki belőlem ennél közelebbit. - Aenghus Óg azt mondta Emilynek, hogy önnél van egy kard, ami az ő tulajdona. Igaz ez? Úgy döntöttem, csak a kérdés egyik részét válaszolom meg. Megint ügyetlen volt. - Nem, nem az ő tulajdona. Csalódottan felszisszent, amikor észrevette, hogy hibázott. - Magánál van a kard, amit Aenghus a sajátjának hisz? . Igen, nálam. - Azon tűnődtem, vajon miért kérdezi ezt, hiszen Radomila tett varázspalástot a kardra. Malina nem beszél a saját körének vezetőjével? - Itt van az épületben? Végre egy helyesen feltett kérdés. Ha azt kérdezte volna, hol van, folytathattam volna a ködösítést. Ez egy eldöntendő kérdés volt, amire csak igennel vagy nemmel felelhettem, és mivel sajnos megígértem, hogy őszinte leszek... nos, hazudhattam volna. De tartottam tőle, hogy rájön, és akkor ennyi erővel igennel is válaszolhattam volna, ráadásul a hazugságom letérítheti a tisztességes útról. - Igen - vallottam be. Felragyogott az arca. - Köszönöm az őszinteségét. Egy utolsó kérdés: a Tuatha Dé 144

Daniann melyik tagja jelent meg ön előtt legutóbb emberi alakban? Hé! Erre meg miért kíváncsi? - Morrigan. Elkerekedett a szeme. - Morrigan? - nyüszítette. Arra számított, Brest mondom, és levonhatta volna a következtetést, hogy a magamnál tartott karddal öltem meg. De most más következtetésre jutott: ha találkoztam Morrigannel és túléltem, akkor a Halálistennő az én körömbe vagy bandámba, vagy ki tudja, mimbe tartozik. És hogy Bres Morrigan miatt - és nem miattam - nem tért „haza” tegnap este. Ám ha így állt a helyzet, akkor arról is tudott, hogy Bres tegnap este tiszteletét tette nálam. - A boszorkánykörükből hányán segítik Aenghus Ógot a kard visszaszerzésében? Mintha fátyol hullott volna az arcára: - Sajnálom, de erre nem felelhetek. Bingo, ahogy szerda esténként a templom közösségi termében mondják. - Nagy kár. Pedig olyan őszinték voltunk egymáshoz. - Az őszinteséget folytathatjuk, csak más témákban. - Erősen kétlem. Azt gyanítom, hogy maga Aenghus Óg szövetségese. - Nem... - forgatta a szemét. - Ahogy a telefonban is említettem, ha a szövetségesei lennénk, miért akarnánk megalázni? - Maga tudja, Malina Sokolowski. - Rendben. Mi nem akarunk semmit a Tuatha Dé Dananntól. Azok a halandók, akiknek valami dolguk volt velük, általában rút véget értek. Bár mi nem vagyunk közönséges halandók, nem vagyunk velük egy súlycsoportban, ha megenged egy sporthasonlatot. - Most az egyszer megengedem. De szórakoztatóbbnak találtam volna, ha videojáték-zsargonban adja elő: „Hiába aimelnénk a csi terekre, nekünk úgy is game over lenne!” Rám mosolygott, tudta, hogy viccet mondtam, még ha nem is igazán 145

értette a szavakat. - Mi valójában segíteni szeretnénk önnek, Mr. O Sullivan. Azt gondoljuk, ha Aenghus Óg rájön, mi az oka a teljesítménycsökkenés lének, akkor ránk és magára önti a haragját. Egyszóval, ha maguk közt párbajra kerülne sor, mi mindent megtennénk, hogy ön nyerjen. Éppen ezért szeretném megkérdezni, hogy van-e valami, amiben segíthetnénk? Kizárt dolog, hogy hagyjam őket „segíteni”. Csak visszafelé sülne el! De eljött az alkalom egy kis információgyűjtésre. - Nem is tudom - feleltem. - Beszélne nekem a Zarjákról, akiket említett? Tőlük kapja az erejét? - Mikor említettem a Zarjákat? - Rájuk esküdött, amikor megfenyegette Emilyt. - Vagy úgy. Na, jó. A Zárják a csillagok istennői a szláv mitológiában. A hajnalcsillag, Zarja Polunocsnaja, a halál és az újjászületés istennője, és - ahogy már talán ki is találta - rengeteg köze van a mágiához és a bölcsességhez. Tőle kapjuk tudásunk és hatalmunk nagy részét, de a másik két Zarja is segít. - Csodálatos! - mondtam, és komolyan gondoltam. A Zarjákról egészen addig nem hallottam. Utazásaim során a legritkább esetben kerültek szóba szláv istenségek. Itt az ideje, hogy utánuk nézzek! - A holddal nem szoktak szórakozni, ugye? - Nem, az egy másféle mágia. - Akkor fogalmam sincs, miben segíthetne. Mégis, mire gondolt? - Nos, mivel úgy látom, a védelmi rendszere rendben van - mutatott körbe a boltban a támadási hatékonyságán kellene dolgoznunk. Hogyan akar Aenghus Ógra támadni? Vajon tényleg azt hiszi, hogy az orrára kötöm? - Majd improvizálok. - Megnövelhetnénk a gyorsaságát. - Nem szükséges. De azért köszönöm. Malina összehúzta szemöldökét: - Kezdem azt hinni, hogy maga nem kér a segítségünkből. - Jól hiszi. De nagyon hálás vagyok az ajánlatért. Kedves öntől, 146

Miért utasítja el a segítségünket? - Nézze, tudom, hogy a boszorkánykör Emily kezeléséért tartózik nekem, és hogy szeretne valahogy törleszteni, de nekem nincs efféle szolgálatokra szükségem. - Azt hiszi, méltó ellenfele lehet Aenghus Ógnak? Vállat vontam: - Az majd elválik. Nem törte magát az elmúlt években, hogy kiálljon velem. Lehet, hogy ő annak gondol. Malina hitetlenkedve bámult: - Maga nem csak druida? - Persze, hogy nem. Van egy könyvesboltom, tűrhetően sakkozom, és egyszer valaki azt mondta nekem, hogy egy kicseszett Cylon vagyok. - Mi az a kicseszett Cylon? - Nem tudom, de lengyel akcentussal még ijesztőbben hangzik, összeráncolta a homlokát, és még erősebb akcentussal folytatta; - Az az érzésem, hogy maga szórakozik velem, és ennek nem örülök. Arra célozgat, hogy a Tuatha Dé Danann egyik tagja tart magától, de nem ad rá elfogadható magyarázatot. - Nekem nem számít, eihiszi-e vagy sem. Malina jeges tekintettel mért végig: - Azt hiszem, van egy kis bizalmatlansági problémánk, amit meg kellene oldani. - Azt hiszi? Akkor mondja meg a körének, hogy ne tervezgessenek Aenghus Óggal semmit ellenem! - Nem tervezgetünk semmit maga ellen. - Győzzön meg róla! - Egyszerűen képtelenségnek tűnik. Ráadásul van egy szerződése Radomila vérével. Szerintem, ez minimum azt jelenti” hogy bízik magában. Ügy tudtam, hogy maga és Radomila kölcsönös szívességeket tesznek egymásnak, és hogy baráti a viszonyuk. - Igen, ez mindaddig így volt, amíg a körük tagjai nem kezdtek el együtt hálni a halálos ellenségemmel. - Nézze, akkor nem tudom csillapítani a gyanakvását - lökte a széket 147

az asztaltól. - Jobb lesz, ha indulok. - Köszönöm, hogy segített visszafogni Emilyt. Igazán örültem neki. És annak is, hogy megismerhettem. - Minden jót! - búcsúzott el, mintha ő nem örült volna annyira a találkozásnak, mint én. Aztán csodálatos hajzuhatagát átdobta a válla fölött, és távozott a boltból. Annyira kimért volt, annyira impozáns, annyira lengyel és annyira boszorkányos. „Olyan Mary Poppins, aki az erő sötét oldalára készül állni”mondta Oberon, aki még mindig a pult mögött kuporgott, de jól láthatta távozását. „Engedd el a dühödet, Malina! A jó még ott lakozik benned! A Császár még nem irányít teljesen!” Be kell szereznem neked néhány új videokazettát, hogy mást is nézz, amíg dolgozom. „Inkább szeretnék veled eljárni a munkába. Olyan mókás, ahogy megpróbálsz normálisnak látszani.” A következő pillanatban az ajtó magától kinyílt, Morrigan vitorlázott be rajta harctéri holló alakjában, és hangosan károgott. Vendégeimre ráhozta a frászt - már megint. Sóhajtottam. Miután Perryn kívül mindenki elmenekült, őt is elküldtem ebédelni. - Biztos, hogy elboldogulsz ezzel a hatalmas, ijesztő madárral? kérdezte, miközben le sem vette róla a szemét. - Pengeéles csőre van, a szeme pedig olyan ijesztő, mintha a pokol lángja égne benne. - Persze, ne aggódj miatta! - mondtam nyugodtan. - Ráérsz később visszajönni. A madarat bámulva megpróbálta minél nagyobb ívben kikerülni” az ajtóhoz araszolt, majd kisurrant rajta. Én belülről bezártam az ajtót, és megfordítottam a táblát: „zárva". - Mi járatban vagy, Morrigan? - kérdeztem tőle. Embertormát Öltött, de ez alkalommal nem felejtett el fekete ruhát hagyni magán. Mintha rosszkedvű lett volna, és a szeme vörösen égett. - Brighid útra kelt, hogy találkozzon veled. Akármelyik pillanatban itt lehet. Ugrálni kezdtem, és tizenhét különböző nyelven hevesen 148

káromkodtam hozzá. - Én is így érzem magam. Nem tudom, mire készül - mondta Morrigan. - Elmondtam neki, hogy elvittem Brest, és a halálának körülményeiről úgy számoltam be, ahogy te ajánlottad, de alig figyelt rám. Megköszönte a tájékoztatást, majd annyit mondott, hogy felkeres téged, és hogy most egyedül szeretne maradni. Nem tudom, milyen érzések kavarognak benne. Ma reggel elindult, hogy átvágjon e síkon. Egyedül van. - Nagyszerű. Mi van, ha meg akar ölni? - Akkor az egyezségünket komoly problémák elé állítja - mosolygott rám gúnyosan. - Tessék? - Ne aggódj! Az egyezség áll. De kérlek, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy holtnak tetteted magad, ha úgy dönt, hogy végez veled. - Mi van, ha úgy dönt, elevenen eléget, és végig akarja nézni? - Az fájni fog. Kiabálj, ahogy a torkodon kifér, aztán egyszer csak hallgass el, hogy azt higgye, halott vagy. Miután elment, segítek neked. - Kösz, most már sokkal jobban érzem magam! Hé! - Eszembe jutott valami. - Tudsz róla, hogy Flidais is figyelmeztetett Aenghus Óg eljövetelére? - Nem. Mikor történt? - Ugyanazon a napon, amikor te is figyelmeztettél. Mire hazaértem, már várt. - Kíváncsi lennék, miért kezdte el érdekelni hirtelen a sorsod. - Ezen én is elgondolkoztam. Különösen, hogy a kutyámnak és nekem miatta gyűlt meg a bajunk a helyi hatóságokkal. - Miféle bajról beszélsz? - A farkaskutyámat gyilkosság miatt körözik. Megölt egy vadőrt aki vadászat közben meglepett bennünket. A vadőr fülbevalóján a tündérek lopakodó varázslata volt. Morrigan szeme még vörösebb lett. - Valamiben mesterkednek Tír na nÓgban, és én nem tudok róla. 149

Nem kedvelem, ha kihagynak valamiből. Az a kellemetlen érzés fog el, hogy én is célpont vagyok. - Fújt egyet, és megrázta a fejét. - Ki kell derítenem. Egy ideig még elidőzöm ezen a síkon, hogy lássam, mit akar Brighid. Aztán visszatérek Tír na nÓgba, hogy választ kapjak. A szeme hirtelen kialudt, majd az ajtó felé kapta a fejét: - Már itt is van! Nem örülne, ha itt találna. Viszontlátásra, Siodhachan O Suileabháin! Azzal visszaváltozott hollóvá, és szárnyait csattogtatva az ajtó felé repült, mely kitárult előtte, még mielőtt kisuhant volna rajta. En meg ott maradtam Oberonnal, aki a pult mögötti búvóhelyén kucorogva nagyon élvezte a jövést-menést. „Tudod, Atticus, ez a hollóvá változás nagyon klassz dolog, de mesze nem ez a legmenőbb isteni képessége, hanem hogy megérzi, ha valaki közeledik! Milyen szuper lenne, ha a hátralévő életedben megéreznéd, ha egy seggfej közeledik, és nagy ívben kikerülhetnéd!” Hallgass, Oberon! Brighid mindjárt itt lesz. Viselkedj udvariasan! Ne gyere ki a pult mögül, amíg én nem adok erre egyértelmű utasítást. A puszta leheletével is megsüthet bennünket! Alig fejeztem be a mondatot, amikor egy tűzlabda robbant be az ajtón, szilánkokra törte az üveget, és megolvasztotta az ajtóharangokat. Amikor elém ért, magas, méltóságteljes, páncélos istennővé változott. Brighid volt az személyesen, a költészet, a tűz és a kovácsok istene. - Öreg Druida - kezdte egyszerre dallamos és ijesztő hangon -, beszélnünk kell a férjem haláláról!

150

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

B

righid olyan volt, mint egy látomás. Bevallom, nem hittem, hogy létezik nála dögösebb özvegy a világon. Bár páncélja miatt csak a szemét és az ajkát láttam, kanos tinédzsernek éreztem magam a közelében. Minden vágyam az volt, hogy flörtöljek vele. De amikor eszembe jutott, hogy én tettem özveggyé, beláttam, hogy ez akadályt gördíthet kapcsolatunk elé. Megköszörültem a torkom, és idegesen megnyaltam a szám: - De csak beszélgetünk, ugye? A végén nem lesz hamvasztás, vagy ilyesmi? - Először hallani akarom, hogyan történt - mondta szigorúan. - Aztán meglátjuk, mi következik. Mondd el, hogyan halt meg! Elmondtam az igazat, az ember nem hazudhat Brighidnek. Persze azt elfelejtettem megemlíteni, hogyan észleltem, amikor a férje felemelte a kardját - reméltem, hogy nem veszi észre a nyakláncomat, és nem érzi meg, mennyi varázserő lapul benne -, de valótlanság nem hagyta el a számat. - Morrigan ugyanígy adta elő - mondta Brighid. 151

- Önvédelem volt. - Én is úgy látom - lágyult el a hangja. - Voltaképpen köszönettel tartozom neked, Druida. Levettél a vállamról egy gyűlöletes terhet. A krucifikszét! Brighid azt mondta, köszönettel tartozik nekem. Ez nagy elismerés, és egyáltalán nem számítottam rá. - Elnézést, nem egészen értem... Brighid levette a sisakját, és vörös haja úgy hullott vállvértjei- re, mint egy magától felfúvódó mentőcsónak. Nem volt kócos vagy csapzott, pedig sisakkal a fején kelt át a sivatagon. Káprázatos volt, fénylő, igazi vízöntő kora hajkorona, amire még Malina Sokolowski is féltékeny lett volna. Igazi filmcsillagfrizura, amit stylistok hada három óráig készítene a felvétel előtt. Magyal- és levendulaillata volt. Csak nagy nehezen kaptam újra levegőt. - Mindjárt elmagyarázom - mondta. - De előbb megkínálnál egy teával? Hosszú volt az út Tír na nÓgból. Felpattantam, és a pult mögé ugrottam, ahol Oberon türelmesen várakozott. - Máris! - tüsténkedtem. Teát készíteni a tűz istennőjének mégiscsak sokkal jobb volt, mint elégni az istennő tüze által. „Köszönhetek neki?”- kérdezte Oberon. Mindjárt megkérdezem. - A kutyám szeretné üdvözölni, amíg elkészül a tea, persze, ha nem bánja... - Van itt egy kutya is? Hol van? Levettem róla az álcát, és megkértem, hogy viselkedjen udvariasan. Oberon Brighid elé trappolt, farka úgy járt, mint egy allegrót ütő metronóm. Brighid leült az egyik asztal mellé, és megmosolyogta Oberon lelkesedését. - Igazán impozáns példány vagy! Tudsz beszélni? Brighid összekötötte a tudatát Oberonéval, hogy hallja a választ. „Igen, Atticus megtanított. Oberonnak hívnak. Örülök, hogy 152

megismerhettelek, Brighid.” - Én is örülök, Oberon, Shakespeare Tündérkirálya! - vakarhatta meg a fültövét Brighid páncélkesztyűs kézzel. - De ki az az Atticus? - Én lennék - vallottam be. - Oh. Nem említette senki, hogy új nevet vettél fel. Ha Tír na nÓgban szóba kerülsz, az eredeti nevedet használják. Hiába, a halandók közt élve különös választásokra kényszerülsz. És te - fogta meg Oberon állát Brighid -, úgy hallom, megöltél egy embert. Igaz ez? Amíg a víz forrt, éppen teafüveket mértem a zacskókba, de erre felkaptam a fejem. Oberon gyorsan behúzta a farkát, és nyüszítve a földre ült. „Igaz, de nem tehetek róla, Flidais parancsolta, nekem meg engedelmeskednem kellett” - Igen, tudom. Ez bizonyos mértékben az én hibám is, mert én küldtem el Flidaist, hogy beszéljen a gazdáddal. Alvilág istenei! Ha tovább folytatja a meglepő bejelentéseket, jobb lesz óvatosnak lenni a forró vízzel! - De a dolgok nem úgy alakultak, ahogy szerettem volna - húzta le a kesztyűit, hogy jobban megsimogathassa Oberont. Csattanva hulltak az asztalra, és csak úgy sütött belőlük a mágia. A kovácsmesterség istennőjének páncélja természetesen sans pareil- nem tudom, mi volna képes akár megkarcolni is? Fragarach? Talán. - és elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor személyesen is közbe kellett lépnem. „El tudná intézni, hogy a zsaruk megfeledkezzenek rólam?” kérdezte reménykedve Oberon. - Normális körülmények közt, igen. De most valaki azon dolgozik, hogy ne feledkezzenek meg rólad. - Várna egy pillanatot, kérem? Megengedné, hogy kitöltsem a vizet, és letelepedjek ön mellé, aztán folytathatja... - Rendben. Szeretnél addig egy kis has vakarást, Oberon? „Minden vágyam!“ - dobta magát a hátára Oberon, és farka boldogan söprögette a padlót. Egy kis trivialitás: Brighid ugyanúgy tejjel és mézzel issza a teát 153

ahogy én. - Köszönöm! - sóhajtott fel várakozóan, mielőtt belekortyolt. - Nagyon szívesen! - mondtam, aztán leültem, és egy pillanatig kiélveztem a helyzet szürrealizmusát. A gyermekkorom óta imádott istennővel együtt teázom egy városban, ami nem is létezett a gyermekkoromban. és a kutyám is csatlakozott hozzánk - neki is főztem teát, és néhány jégkockával lehűtöttem, most azt lefetyelte a padlóra rakott tálkából. Úgy látszik, Brighid is értékelte, mert így szólt: - Ez nagyon különös! - Szeretem a különös dolgokat. Mármint a veszélytelenül különöseket - mondtam. - Na, igen. De mivel egy-két fenyegető furcsaság is történt az utóbbi időben, úgy érzem, némi magyarázattal tartozom. - Az csodás lenne - helyeseltem. - A történet röviden így hangzik: a fivérem, Aenghus Óg szervezkedni kezdett ellenem. Meg akar fosztani uralkodónői helyemtől. De azt hiszem, ez csak az első lépcsőfok valami nagyobb cél eléréséhez. De bármi is legyen a cél, elkezdte összegyűjteni a varázsfegyvereket és a varázspáncélokat. A bolond uramat rávette, hogy csináltasson velem magának olyan páncélt, amin még Fragarach sem hatol át. Nem tudakoltam, miért van rá szüksége. Készítettem neki egy nevetséges maskarát, és azt mondtam, ebben legyőzhetetlen lesz. Azonnal felvette, és neked köszönhetően meg is halt. - Oőő... - nem tudtam, mit mondjak erre. - Ha így folytatódtak volna a dolgok, magam lettem volna kénytelen végezni vele. De a közvetlen konfliktust szerettem volna elkerülni Aenghus Óggal, amíg csak lehet. Lesüllyedni a harc szintjére, olyan... ízléstelen. Különösen, ha az illető a saját testvéred. Lesüllyedni a gyilkosság szintjére nemkülönben, és ez harc esetben nagyon is valóságos lehetőség. De ezt csak magamban tettem hozzá, egyébként egyetértően bólintottam. - Aenghusnak azért van szüksége Fragarachra, mert úgy hiszi, tudna 154

vele tenni a páncélomban - paskolta meg a sisakját. - Rosszul hiszi? - Ezt még én sem tudhatom. De annyi bizonyos, hogy ezt a páncélt úgy tervezték, hogy ellenálljon Fragarachnak, nem úgy, a férjemét. De inkább nem szeretném kipróbálni. - Ígérem, én soha nem fordítom maga ellen! Brighid felkacagott. Olyan volt, mint egy szimfónia, aminek a gyönyörűségétől egyszerre sírsz és nevetsz. - Tudom, Atticus. Remélem, Aenghus sem próbálkozik vele. - Ahhoz előbb meg kellene ölnie engem. - Pontosan. Azt hiszem, nálad jó kezekben van a kard, és azt szeretném, ha továbbra is a birtokodban maradna. De Aenghusnak szüksége van rá, és megpróbálja úgy irányítani az eseményeket, hogy az ölébe hulljon. Ezek közül néhányat már tapasztalhattál is. - Gondolom, a Fir Bolgokra céloz, akik múlt éjjel megtámadtak. Igen, észrevettem őket. - Más dolgokra utaltam. Például arra, hogy a halandók rendőrsége üldözni kezdte a farkaskutyádat. - Flidais tehet róla, és az imént azt mondta, ön küldte el hozzám. - De a vadőr a férjem irányítása alatt állt. Aenghus kérte meg rá. A rendőrség most már csak egy szerszám a Szerelemisten kezében. - De még mekkora „szerszám”! - értettem egyet. - A rendőrség megpróbál majd megfosztani a fegyveredtől, még ha ellenállsz is. Aenghus abban bízik, hogy nem adod át önként. Akkor a rendőrök kénytelenek lesznek fegyvert használni az első gyanús mozdulatra. Aztán Aenghus minden gond nélkül visszaszerezheti a kardot tőlük. - Értem. Lehet, hogy már házkutatási engedélyt is szereztek. Beszélnem kell az ügyvédemmel. - Ez még nem minden. Aenghus felbérelt egy boszorkánykört maga ellen. - Tessék? Egy boszorkánykört?! - Úgy nevezik magukat, hogy a Három Auróra Nővérei. 155

Egyből felszökött a vérnyomásom. - Ők azt állítják, nem akarnak semmit Aenghus Ógtól Egyikük ágyasa lett, és egy impotenciát okozó teát rendelt tőlem. - Aenghus találta ki az egészet. így okot szolgáltatsz rá, hogy megöljön, és a boszorkánykör tagjai a közeledbe férkőzhetnek. - De nálam van Radomila vére! - fröcsőgtem. A bennem forró düh nyál formájában távozott. - A boszorkánykör szívességgel tartozik nekem a szolgáltatásom fejében! - Azt remélik, nem lesz időd behajtani rajtuk. Ha valami olyasmit kérnél tőlük, amivel keresztezhetnéd Aenghus Óg terveit, a te Radomiládnak hirtelen más dolga akadna. - Milyen előnyük származhat a boszorkányoknak az egyezségből? Aenghus bizonyára nagy jutalmat ajánlott nekik. - Pontosan nem tudom. Azt gyanítom, cserébe átjárást kapnának Tír na nÓgba. Elismerően füttyentettem. - Akkor ők lennének a világ legerősebb boszorkányköre. - Igen, és nem ők az egyetlenek, akikkel Aenghus szövetséget kötött. Ott vannak a fomoriak, akik nagyszámú tündérhadsereget toboroztak ellenem, és ha jól sejtem, az alvilág néhány urával is megegyezett. Ez nagyon rossz hír volt. Sokkal többen voltak nálam, és az ügyvédemre sem hallgattak. - Mi a helyzet a Tuatha Dé Danann többi tagjával? Ok kinek az oldalán állnak? - Legtöbbjük az enyémen. A fomoriak és a démonok becsődítése Tír na nÓgba nem túl jó „marketingfogás". - És Morrigan? - Senki sem tudja, mert senki sem beszél vele - Brighid ajkán fanyar mosoly jelent meg. - Aenghus attól tart, hogy Morrigan megakadályozza céljai elérésében. Ami engem illet, nem szeretnék az adósa maradni. Nem egy kifejezett csapatjátékos. - Én beszéltem vele. Már gyanakszik, hogy valami folyik a háta mögött, és dühös, hogy nem avatták be. 156

- Ha akarja, őt is beavathatjuk. Téged is beavassunk, Druida) - Én már nyakig benne vagyok, ahogy a mellékelt ábra mutatja. - Akkor válassz, melyik oldalon harcolsz! És válaszd az enyémet! - Megállapodtunk - vágtam rá egyből. Miféle erkölcsi dilemma jöhetett volna szóba? O azt akarja, hogy nálam maradjon a kard Aenghus pedig el akarja venni, ö életben akar tartani, Aenghus meg akar ölni. Brighid dögös, Aenghus nem a zsánerem. - Köszönöm! - Olyan melegen mosolygott rám, hogy azt hittem, elolvadnak a veséim. - Végezz Aenghus Óggal a kedvemért, és jutalmad nem várat magára! - Be kell vallanom, hogy a parancs hallatán rögtön elmúlt a kellemes bizsergés. Ügy éreztem magam, mint egy zsoldos. - Adok neked valamit arra az esetre, ha démonokkal találkoznál. - Jobb kezemet a bal kezébe vette. Tenyere hűvös volt és kérges a kovácsolástól, ujjai hosszúak és erősek. Jobb mutatóujjat a tetoválásom csomójára tette, és megpróbált adni... valamit. O-ó. - Nem értem, valami meggátol benne, hogy a Jeges Tűz adományában részesítselek. Megpróbáltam közömbös arcot vágni, de lelkem egyik fele sikított a rémülettől, a másik azt gondolta: „Frankóóó!” Az amulettem megvédett attól, hogy varázslatot alkalmazzon rajtam, és talán az elhamvasztástól is megóvott volna, ha máshogy alakul a beszélgetés, de ezt inkább nem akartam kipróbálni. Rájött a védelmem létezésére, és ez egy kissé kínossá tette a helyzetet. - Olyan különös az aurád - mondta, és hátradőlt a székében. Ittléte során most figyelt fel először az aurámra. - Mi okozza? - Összekötöttem a hidegvassal - húztam elő a nyakláncomat a pólóm alól. - Megvéd a legtöbb varázslattól. Brighid egy ideig szótlanul nézte a nyakláncomat, aztán így szólt: - De meggátol az ajándékom átadásában is. Nem tudom átadni a Jeges Tüzet. Ha démonokkal találkozol, a saját varázslataidra vagy utalva, de nem tudom, hogyan fogod így használni őket. - Ó, amiatt ne aggódjon! Képes vagyok varázsolni. - A vas nem gátol meg benne? 157

- Kiküszöböltem ezt a problémát. - Minden elismerésem. Olyan problémát oldottál meg, amit még én sem tudtam. . Tényleg megpróbálta? - Nem - ismerte be. - Mert lehetetlenségnek tartottam. - Pedig csak „majdnem” lehetetlen. - Kipróbáltad már démonokkal szemben? - A sukkubusok varázslatai ellen már védelmet nyújtott. - De pokoltűztől, és más pokolbéli támadásoktól még nem védett meg, ugye? - Még nem. - Hamarosan kipróbálhatod. Módot kell találnod a démonok legyőzésére. Ha az értesüléseim nem tévednek, Aenghus sokukkal beszélt. - Mire tenne képessé a Jeges Tűz? - Elégetné a démonok belsejét, úgy, miként ajég éget. Rengeteg energiába kerülne, és leszívná minden erődet - még akkor is, ha a földből nyered -, de megóvna attól, hogy a harcban alulmaradj. De, minő fájdalom, nem részesülhetsz benne! - Már hogyne részesülhetnék! - mondtam, azzal levettem a nyakláncomat. Éreztem, hogy az aurám átalakul, és ez idegessé tett. Most ugyanolyan könnyedén árthat, mint segíthet nekem. Csodálatos találmány, Siodhachan! - mondta elismeréssel, ahogy az aurám átváltozott. Elfeledte az új nevemet, és a régin szólított. Örülnék, ha megtanítanál rá. Tartottam ettől a kéréstől. - Nagyon sajnálom, Brighid, de megesküdtem rá, hogy a titkát mindenki előtt megőrzőm. - Azt elfelejtettem hozzátenni, hogy Morrigan kivételével. Mielőtt megkérdezte volna, kinek tettem es- küt, gyorsan így folytattam: - De most, hogy tudomást szerzett róla, hogy efféle dolog lehetséges, biztos vagyok benne, hogy egyedül is rájön elkészítésének módjára. Viszont nagy türelmet igényel. Nekem hétszázötven évembe tellett megalkotni. 158

Szerencsére nem sértődött meg. Persze egy kicsit csalódott volt, de ahogy tovább nézte a kesztyűje mellé rakott nyakláncot, arckifejezése lassan megváltozott. Felvillanyozódott. - Egy új és nemes kihívás elé állítottál, Druida! Megpróbálom előállítani a saját talizmánomat, méghozzá rövidebb idő alatt. Tudom, hogy a fogadalmad miatt nem árulhatod el a titkát, de remélem, azt megengeded, hogy időről időre megvizsgáljam közelebbről is. - Természetesen. - Jól sejtem, hogy a nyaklánc csak a jogos tulajdonosa nyakában működik? - Jól. Magamhoz kötöttem. Más nyakában nem több puszta ékszernél. - Most már értem, hogyan maradtál életben ilyen tekintélyes ideig. Elpirultam ekkora elismerés hallatán, és Brighid mosolyogva újra kinyújtotta bal kezét. Beleraktam a jobb kezemet, és mutatóujjával megérintette a tetoválásomat azon a helyen, ahol hurkot képezett. Most már éreztem valamit: mintha jég és tűz futott volna végig az ereimen. Megszédültem. - Most benned van a Jeges Tűz ereje. Csak a pokolfajzatok ellen hatásos. Ahhoz, hogy működjön, neked és az áldozataidnak is a földön kell állni. Jobb kezedet irányítsd a célpontra, gyűjtsd Össze minden erődet, mondd ki a Dóigh” szót, és a pokolfajzatok elenyésznek. De még egyszer figyelmeztetlek, hatalmas mennyiségű energiádat emészti fel, ezért csak ritkán használd, és tudd azt is> hogy a pokolfajzatoknak néhány pillanatig eltart, amíg kiszenvednek. - Köszönöm, Brighid! - Még ne köszönj semmit! - Mielőtt felvette volna a kesztyűjétutoljára megvakargatta Oberont. - Szert tettél némi előnyre, de egyedül kell megakadályozni hogy Aenghus Óg a szövetségeseivel ellenem támadjon, ők egy egész légiót képeznek, te viszont egyedül vagy. Mindenesetre örülök hogy hajlandó vagy kiállni ellenük. De nem lepődnék meg, ha hajnalra halott lennél. Ezzel az optimista megjegyzéssel áthajolt az asztal fölött és 159

megcsókolt. Méz-, tej- és bogyóízű csókja egyszerűen mennyei volt. Tíz elmúlt néhány napban végigsmároltál három istennőt” - jegyezte meg Oberon, miután Brighid távozott. „Cserébe jössz nekem háromszáz uszkárral, és kvittek vagyunk

160

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

zt hittem, a vasárnap a pihenésé. Amerikai férfiként szűk J akik megpróbálják lerohanni egymás térfelét, és amíg ók pihennek, tűrnöm kellett volna, hogy autó-, sör-, pizza- és bankreklámokkal bombázzanak. Ennek így kellett volna történnie, hiszen ez az amerikai álom. De igazán nem szólhatok egy szót sem, mivel nem vagyok amerikai állampolgár. Mr. Semerdjian ki is hívta ezért egyszer a Bevándorlásügyi Hivatalt. Amikor az ügynökök kijöttek, csak legyintettem, hogy nem én vagyok az a druida, akit keresnek. Nem találták viccesnek. Aztán megint legyintettem, hogy hagyjanak békén. Erre elővették a bilincset. Ez volt az a pillanat, amikor előhúztam gyűrötten is elegáns illegális igazolványa”mát, amelyeket Leif Helgarson, a Vérszívó Ügyvéd készített számomra. A bevándorlásügyiek végre békén hagytak. Ekkor kértem meg Oberont először arra, hogy piszkítson Mr. Semerdjian gyepére. Amikor elkezdett zaklatni, két dologra gondoltam, vagy féktelenül idióta, vagy a tündérek sakkfigurája. Kiderült, hogy mezbe öltözött, izmos férfiakat kellett

A

161

volna bámulnom. Azóta nem vagyunk túl jó viszonyban. Nem mintha valaha abban lettünk volna, de az első néhány évben legalább kellemesen Levegőnek nézett. Amikor elkezdett zaklatni, két dologra gondoltam, vagy féktelenül idióta, vagy a tündérek sakkfigurája. Kiderült, hogy egyszerűen aljas akit a kutyaszar Flibbertigihhetté változtatott, egy libanóni Tom o’Bedlammé. De azon a vasárnapon én voltam a tündérek sakkfigurája. Csak azt nem tudtam pontosan, kinek a gyalogja vagyok. Úgy éreztem magam, mint Korea, miközben Amerika rajta keresztül harcol Kínával. De én nem akartam gyalog lenni. Sem Korea. Huszár szerettem volna lenni. És Dánia. A dánok mindenkinek szétrúgták a seggét legalábbis amíg az áldozataik ki nem találták, honnan jöttek. Nekem is ez volt a problémám. Az emberek tudták, hol találhatnak meg. Legalábbis azon a vasárnapon nagyon úgy tűnt. Éppen felhívtam egy mesterembert, hogy sürgősen javítsa meg szétolvadt ajtómat, amikor az ablakon át észrevettem, hogy egy ismerős Crown Victoria áll meg a ház előtt. Carlos Jimenez nyomozó mászott ki belőle, és néhány másodperccel később újabb autók fékeztek le a parkolóhelyeken. Nyakkendős nyomozók szálltak ki belőlük. Övüket igazgatták, ellenőrizték, nem csúszott-e ki az ingük. Darren Fagles nyomozó, aki továbbra is a Kutyaszorítóban szereplőjének képzelte magát, egy papírt lobogtatott a kezében, olyan hivatalos félét, sok apró betűs résszel. A mesterember éppen egy mondat közepén tartott, amikor kinyomtam a hívást. Oberont utasítottam, hogy ugorjon a fal melletti asztal tetejére. Húzd össze magad, és meg ne moccanj! Amíg el nem takarodtak, egyetlen farokcsóválást és fülhegyezést sem akarok látni! „Kikről beszélsz?” - kérdezte, miközben engedelmeskedett. Itt vannak a zsaruk. Ha valahogy mégis észrevennének, azt akarom, hogy rohanj el innen, és meg se állj az özvegy hátsó udvaráig, ott elrejtőzhetsz! Nem kell megvárnod az utasításomat. 162

„Gondolod, hogy átlátnak az álcán?” Elképzelhető. Oberon óvatosan felugrott az asztal tetejére. Alig fért el rajta, de valahogy összehúzta magát. Miután elbújt, az üzletben nyoma sem maradt jelenlétének. Fragarachra pillantottam. Míg mindig a pult alatti polcon feküdt, és a biztonság kedvéért álcáztam. A rendőrök összegyűltek, aztán elindultak az üzlet felé. Azon tűnődtem, hogy egyenesen idejöttek-e, vagy már jártak a házamnál is. Ha jártak, hol a csudában vannak az ügyvédeim? Egy acélkék BMW Z4 dudálva követelt figyelmet magának, aztán hangos morranással megállt Fagles mögött. Az emlegetett vér- farkas megjelent. Hal Hauk ugrott ki az autóból. - Elnézést, ön Fagles nyomozó? - perdült oda valamivel gyorsabban Fagles elé, mint egy hétköznapi halandó. A többi nyomozónak is feltűnt ez, és feszültek lettek. Néhányuk keze elindult a pisztolytáska felé. - Álljon félre, uram, ne akadályozza a rendőrség munkáját! parancsolta Fagles. De Hal egy kicsit sem ijedt meg. - Ha a Harmadik Szem Könyvesbolttal van dolga, vagy a tulajdonosával, akkor az az én dolgom is, ugyanis én vagyokMr. Atticus O’Sullivan hivatalos ügyvédje. - Maga? Akkor ki volt az a másik a ház előtt? - Az egyik beosztottam. Telefonált, hogy a házkutatás nem zajlott le egészen törvényesen. Biztosíthatom, hogy panaszt fogunk tenni, és a peren is gondolkozunk. A rendőrök erre felkapták a fejüket. Halra meredtek, Fagles pedig gúnyosan elmosolyodott: - Van engedélyünk, méghozzá a tempei bíró aláírásával - lobogtatta meg a papírt Hal arca előtt, hogy alátámassza szavait. - Teljesen törvényes a házkutatás. - Hajói tudom, az engedélyük csak egy ír farkaskutya vagy más hasonló eb keresésére jogosítja fel önöket, semmi másra. Jól mondom, nyomozó? 163

Mivel nem akart egyértelmű igennel felelni, maradt a dacnál: - Legalábbis ez áll rajta. - Az ír farkaskutya meglehetősen nagy termetű kutyafajta. En láttam az említett ebet, mielőtt megszökött, és biztosíthatom, hogy majdnem annyi kilót nyom, mint maga. Ebből kifolyólag nem rejtőzhet a fiókban, a szekrényben, a konyhaszekrényben vagy egy bazsalikompalánta alatt. De maga és a kollégái mégis végigkutatták az egész házat, megsértve ezzel ügyfelem jogait. Ennyi elég is volt, hogy tudjam, nem csak a kutyát keresik. Aenghus Óg Fragarachért küldte őket. És még a konyhai bazsalikomomat is kitépték - remélem, a többi növényben nem esett kár. Mert ha a láthatatlanná tett palántáimat is megtalálták a hátsó udvaron, akkor Oberonnak hamarosan menekülnie kell. - Semmi ilyesmit nem tettünk - mondta Fagles. - A beosztottam tanúsítani fogja, hogy tettek. - Mit ér az ő szava a miénkkel szemben? - A házkutatást sikerült rögzítenie a mobiltelefonjával. Fagles valami csúnyát akart mondani, de fogát csikorgatva sikerült türtőztetnie magát. Végül így szólt: - Figyeljen, akárki is maga... - Hal Hauk vagyok. - Mindegy. Nekünk törvényes engedélyünk van az ingatlanok átkutatására. Ha nem áll félre, kénytelenek leszünk letartóztatni. - Félreállok, nyomozó úr, én csak figyelmeztetni szeretném, hogy az üzlet átkutatásánál ne alkalmazza ugyanazokat a módszereket, amiket a ház esetében. Csak egy nagy testű kutyát keressenek, semmi mást! És rögzíteni fogom a munkájukat. Ha olyan helyekre is benézne, ahol egy nagy termetű kutya nem rejtőzhet el, akkor egy sokkal súlyosabb pert akasztunk a nyakába. - Rendben. - Helyes - mondta Hal, és amikor félreállt az útból, olyan gyorsan kapta ki a nyomozó kezéből a házkutatási parancsot, hogy emberi szem 164

nem tudta követni. - Ezt magamhoz veszem. Fagles berágott. Talán Hal mellkasához akarta vágni az engedélytt, vagy valami hasonlóra készült - egy nem túl gyöngéd lökés vagy taszítás kíséretében hogy éreztesse felsőbbrendűségét. De Hal olyan gyorsan kapta ki a kezéből, hogy Faglesból egy idióta csigát csinált - és Halhoz képest az is volt- Szegény Fagles nem tudhatta, hogy egy vérfarkassal akar dominanciaharcot vívni. Mivel nem akarta fokozni a megaláztatást, Fagles szó nélkül elindult a bolt felé, Jimenez és a többiek követték. Az ajtónál megállt, és megvizsgálta a keretből kitört, és a padlóra hullott üvegdarabokat. Mielőtt átlépte volna a küszöböt, rám pillantott. Én baka álltam tőle, a pultnál, ami mögé akadálytalanul beláthatott az ajtóból. - Mi történt itt, O’Sullivan? - Egy vásárló kissé túl hevesen kifogásolta a visszavásárlási politikámat. - Na, persze - lépett át Fagles a küszöbön. Az üzletem riasztórendszere rögtön figyelmeztetett rá, hogy varázslat alatt áll. Amíg intett a többieknek, hogy kövessék, alaposabban megnéztem az auráját, és bekapcsoltam a tündérszemüveget. Fagles koponyáján zöld minta futott körbe, mint egy római babérkoszorú. Ez volt az elsődleges kötés, amivel irányították. De a fonatban vékony, kék és vörös szálakat is felfedeztem. A zöld kötést csak úgy semlegesíthettem, ha ezeket is feloldom, de nem tudtam, miféle célt szolgálhattak csak azt, hogy nem barátságosat. Talán a zöld kötést biztosították” és mágikus csapdák voltak. De az is lehet, hogy csak arra voltak jók, hogy elfecsérelem rájuk az időmet. Gyorsan megvizsgáltam a többi rendőrt is, de semmi különöset nem vettem észre rajtuk a saját auráikon kívül, amelyeket düh és stressz színezett el, de ebben nem volt semmi különös, tekintve, hogy az előbb egy ügyvéd kekeckedett velük. Hal követte Jimenezt és a többi rendőrt, akik szétszóródtak a bókorban. Vagyis nekem csak Faglesre kellett figyelnem. A nyomozó még mindig az ajtóban állt, és szemét a pultom polcára szegezte: - Az micsoda? - bökött bizonytalanul felém az illával. 165

- Mi micsoda - kérdeztem. - Az vette le a napszemüvegét, és Fragarachra mutatott - egy kardhüvely lenne. A pultja alatt kardot tartogat? - Összecsukta a szemüvegét, és szárával az ingzsebébe akasztotta. Aztán válaszra várva rám tekintett. - Nincs ott semmi. - Ne hazudjon nekem! Látom. Rendben. Ebből elég sokat megtudtam. Ha a kardot látja, ellenben Oberont, aki a fal melletti asztalon ült teljes életnagyságában, nem vette észre, akkor Aenghus Óg csak egy nagyon specializált látással ajándékozta meg. Nem látott át az álcán, hiszen akkor a házkutatás állítólagos célját egyből észrevette volna; csak a varázspalásttal takart Fragarach megpillantására volt képes. A palást Bres esetében jól működött, és Fagles esetében is működnie kellett volna - de ó mintha rá lett volna „állítva”. Hogyan „hangolódhat” rá valaki egy varázspalásttal borított tárgyra. Legegyszerűbben annak az embernek a segítségével, aki a paéástat létrehozta. Vagy is Radomiláéval, a Három Auróra Nővérei boszorkánykör vezetőjének segítségével. Fagles volt a két lábon járó és beszélő bizonyítéka annak, hogy Aenghus Óg és ő szövetkeztek ellenem. - Egy kutyát talált, Fagles nyomozó? - Jimenez megfigyelését abbahagyva Hal Fagles felé fordult, hogy a segítségemre siessen. Néhány lépéssel Fagles előtt megállt, de onnan nem láthatta, amit a nyomozó. - Mert ha nem egy kutya, akkor semmi köze hozzá. A nyomozó, mintha meg sem hallotta volna: - Ön egy veszélyes fegyvert rejteget, amihez engedélyre van szüksége. Van engedélye a rejtegetett fegyver tartására? - Ne válaszoljon rá! - mondta Hal. A nyomozó felé tartom Mobilját. Mindent rögzítek, nyomozó. Az Arizonai 13-3102-es szamú módosított törvényrendelet „g" alpontja szerint nincs szükség engedélyre azon fegyverek esetében, amelyeket egy részben vagy egészben látható fegyvertokban, esetleg hüvelyben, vagy részben vagy egészben látható, fegyverek tárolására készített tokban hordanak. 166

Hoppá. Ezért kap Hal 350 dollárt óránként. Arizonai törvényrendeleteket idézni fejből, lélektelen és kifacsart jogi nyelvezetükön - ez már druidás tett! - Ez nem egy elrejtett fegyver, - folytatta Hal - és nem is egy kutya, aminek keresésére felhatalmazták. Hagytam, hadd vitatkozzanak, hogy a tok rejtett volt-e, vagy sem a polcomon. Figyelmemet Fagles tökéletes homlokdíszének szenteltem. Úgy gondoltam, a kék hurkok segítségével lát át a paláston - és így az álcán is vagyis, ha azt fel tudnám oldani, szó szerint „megoldódna” a kardprobléma. Bonyolította a helyzetet, hogy ha szétvágom a kék kötést, elszakad a vörös is, és bár értékeltem a mesteri kötésmódot, továbbra is tanácstalanul álltam az előtt, mit fonhatott bele Aenghus. Talán Brighid vagy Morrigan meg tudta volna mondani, milyen varázslatot jelentenek a kötések, és hogyan semlegesíthetném őket biztonságosan, de egyelőre csak arra jutottam, hogy a vörös kötés képviseli a rossz varázslatot. Ha vettem volna a fáradságot a kioldozásához, lehet, hogy „aktiválódott” volna a beavatkozás során, és akkor még hátra lett volna a kék kötés, mert sejtettem, hogy Fagles nem adja fel, amíg a kardot ki nem csikarja tőlem - csak így pottyan- hat Aenghus ölébe. És a zöld csomó? Feloldása egyet jelentett volna egy Aenghusszal vívott csatával arról, hogy melyikünk gyakorolja az irányítást Fagles felett. Ennek során kitapasztalhatta volna a képességeimet, és ezt egyelőre nem akartam megkockáztatni. Nem maradt más választásom, mint hogy leteszteljem a vedeld rendszeremet és a kötéseimet. Aktiváltam a boltom védelmi rendszerében szunnyadó varázslatokat, aztán nekiálltam a kék fonal ki bogozásának, a vörös meg csináljon, amit akar, fenébe a következményekkel! Ilyen döntést az ember csak akkor hoz, ha túl sok tesztoszteron pezseg a szervezetében, vagy ha olyan kultúrában nőtt fel mint én, amelyre a nevetséges macsóság jellemző. A kék csomó nagyon gyenge volt - a legkisebb mentális érintésemre kioldódott, és vele együtt bomlott ki a vörös is. Tényleg csapda, méghozzá az „ütősebb” fajtából. Csapást éreztem az arcomon , mintha 167

valaki teljes erőből képen vágott volna egy párnával, és láttam, hogy Hal feje hirtelen hátracsapódik. Hátrazuhant, és meglepetten felmordult. Fagles feljajdult, és a fejéhez kapott Miután Hal és én magunkhoz tértünk a sokktól - Hal képe elvörösödött, a szeme sárgás színben úszott, közel állt hozzá, hogy kitörjön belőle a farkas -, Fagles teljesen bepörgött, és rám szegezte a fegyverét. - Kezeket fel! - kiáltására Jimenez vezetésével, aki szintén rám szegezte fegyverét, természetesen az összes rendőr odacsődült Miközben felemeltem a kezem, azon gondolkoztam, mi lett volna, ha a művelet előtt nem aktiválom a védelmi varázslataimat Hal feje egészen biztosan lerepült volna a nyakáról. így is nagyot kaphatott, aminek én a nyakláncom erős védelmének köszönhetően csak a töredékét éreztem. Fagles reakciója a varázslat visszahatása volt, és a többi rendőr nem értett az egészből semmit - csak beszálltak Fagles játékába. - „Mi történt?” - kérdezte Oberon. Semmi baj. Csak maradj mozdulatlan! - Hé, nyomozó, maga pisztolyt szegez egy fegyvertelen emberre, aki együttműködik a hatóságokkal! - zihálta Hal. - Rám támadt! - kiáltotta Fagles. - Tessék?! Ez képtelenség! Mozdulatlanul állt magától két méterre egész idő alatt. - Fejbe vágott! „Jól tetted, Atticus. Megérdemelte” - mondta Oberon. Csitt! Különben sem vágtam fejbe. - Biztosíthatom, hogy nem követett el ilyesmit, és ezt a biztonsági kamera is igazolhatja! - tiltakozott Hal a kamerára mutatva. A rendőrök a kamerára néztek, és rájöttek, hogy a felvétel tényleg igazolhatja, fejbe kólintottam-e, vagy sem. Fagles kihallotta Hal hangjából a magabiztosságot, és látta kollégái kétkedő ábrázatát Toppantott egyet a lábával: - Pedig valami fejbe vágott, és rohadtul biztos, hogy nem magamat vágtam fejbe! - Valami engem is fejbe vágott, nyomozó úr, de az biztos, hogy nem 168

az ügyfelem tette. Semmi szükség, hogy fegyvert fogjon rá. Kérem, nyugodjon meg! - Tudni akarom, mivel vágott fejbe! - kötötte az ebet a karóhoz Fagles. - Hé! Hol a kard? A kard is eltűnt! Nem tűnt el, csak a kék kötés elvágásával nem látta többé. Az álca továbbra is működött. - Milyen kard? - játszottam meg a hülyét. - Amiről eddig vitatkoztunk! - ordította Fagles. - Ott volt a polcon! Tehetetlenül arra a helyre mutatott, ahol a kardom feküdt, de bűbáj segítsége nélkül nem láthatta. - „Ez nagyon vicces! Teljesen pánikba esett! Ha lenne egy dugi kolbászom, megkapnád ezért!” - mondta Oberon. - Maga is látta! - vádolta Halt Fagles. A körülötte álló rendőrök gyanakodva méregették kollégájukat. - Már hogy láthattam volna, nyomozó úr? Én a pult másik oldalán álltam - érvelt Hal, mint az értelem és a barátságosság mintaképe. - De vitatkozott velem róla! - Én azért kapom a pénzem, hogy vitatkozzam. De nem láttam az említett kardot. Pusztán azért emeltem kifogást, mert kardra nem tért ki a házkutatási parancs. És ha már itt tartunk, megtalálta valaki azt a böhöm nagy állatot? Jimenez nyomozó nagyot sóhajtva eltette fegyverét, a többi rendőr is megnyugodott, kivéve Faglest. Egy kicsit, mintha zavarba jöttek, volna. - Még mindig nem tudom, mi ütött meg, és választ akarok kapni a kérdésemre! - szögezte le Fagles, és állát csökönyösen előreszegezte. - Talán egy erős széllökés volt a törött ajtón keresztül, nyomozó mondta Hal - Én is éreztem. Jimenez nyomozónak elege lett. - A kutya nincs itt, Fagles. Menjünk! Tegye el a fegyvert! Fagles idegesen csikorgatta a fogát, és a zöld koszorú fenyegetően felizzott a feje körül. A következő pillanatban lelőtt.

169

TIZENHATODIK FEJEZET

B

izonyára ismeritek azt a régi vélekedést, hogy a halál pillanatában lepereg az ember előtt élete filmje. Nos, annak, aki kétezer évet élt, eltart egy darabig, amíg a tudatalattija összerak egy visszatekintő mozit. Szinte láttam a homokórát, mint a számítógépemen, ha túlságosan leterhelem. De nem ez volt az első gondolatom, miközben lyukas mellkassal a földre estem. Ez a második volt. Az első ez volt: „Jaj, ne, meglőttek!”, vagyis az aranyszínű protokolldroid halhatatlan szavai, amikor speciális effekt segítségével lézerlövést kap egy bányászkolóniában. Amíg arra vártam, hogy az életem legjobb pillanatai leperegjenek előttem - ahogyan az Oscar-gálákon szokták levetíteni ennek vagy annak a színésznek az emlékére a boltban nagy lett az izgalom. Jimenezzel az élen minden rendőr előrántotta pisztolyát Faglesre fogták. Rákiáltottak, hogy tegye el a fegyverét, azonnal. Oberon rá akarta vetni magát. „ATTlCUS” 170

Megvagyok, haver. Maradj, ahol vagy! Szegény Fagles. A földön fekve láttam, ahogy a zöld koszorú foszlik a homlokán. Amikor kitisztult a tudata ott találta magát előttem, füstölgő pisztolycső lógott a kezéből, és öt rendőr szegezte rá a fegyverét. Elhaló és remegő hangon csak ennyit mondott: - Nem én tettem. - Dobja el a fegyvert, Fagles! - parancsolta Jimenez. Fagles meg són hallotta. - Valaki volt a fejemben. Az ő utasításait követtem. A kardot akarta. - Nincs itt semmilyen kard! - szólalt meg Hal. - Csak a fegyverben ügyfelem, aki vérbe fagyva fekszik a padlón. Mondata visszairányította figyelmemet az állapotomra, és arra, hogy mennyire, de mennyire fáj. Kösz, Hal. Alaposan véreztem, bal tüdőm lyukas volt, és lassan megtöltötte a vér. Megpróbáltam energiát szerezni a gyógyulásomhoz, de kifogyott. A medvetalizmánban tárolt összes energia ráment az álcákra és Aenghus Óg kötésének feloldására. Ki kellett jutnom, hogy kapcsolatba kerülhessek a földdel. De Fagles továbbra sem mozdult, és a rendőrök továbbra is azt ismételgették, hogy dobja el a pisztolyt, és amíg egy fegyveres, ámokfutó rendőrrel álltak szemben, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy mentőt hívjon. Horzsolás. 'Nem én lőttem le! Nem én voltam! - bizonygatta Fagles. - Nem értenek semmit! - Egy kamera és hat szemtanú látta, hogy lelőtt egy ellenállást tanúsító, fegyvertelen embert - mondta Jimenez. - Nagyon jól tudta, mit jelent ez. Dobja el a fegyvert! Fagles szeméből könnyek peregtek, és az álla remegett: Nem értem, hogyan történhetett, én sohasem tennék ilyet! - De megtette, és mindannyian láttuk. Utolsó figyelmeztetés. Dobja el a fegyvert, vagy kénytelenek leszünk lelőni. Ez a közvetlen fenyegetés felrázta Faglest az önsajnálatból: - Ó, szóval le akarnak puffantam?! - vigyorgott gúnyosan, aztán teljesen megőrült: - Az is jobb, mint a börtön! És még jobb, hogy 171

magammal viszlek benneteket a túlvilágra! - Fagles, ne...! Aztán nagy lett a zaj. Fagles először kiáltozni kezdett az ót ért igazságtalanság miatt, majd megkísérelte felemelni a fegyverét az öt pisztoly dobütésszerű dörrenéssel elsült, Fagles üvöltve kizuhant az ajtón, és legvégül a rendőrök káromkodni kezdtek, mert tudták, hogy a vizsgálat alatt napokig ülhetnek majd a seggükön. - Hívjátok a mentőket, meg egy járőrkocsit a forgalom lezárására! Vegyétek körbe szalaggal a területet! Hal mellém ugrott, és letérdelt, hogy megnézze, hogy vagyok. - Ki kell jutnom, hogy energiát szerezzek - suttogtam. - A tüdőmet elárasztotta a vér. - Aztán a punktuációt szemléltetendő, fel is köhögtem egy nagy adaggal. - Hogy van? - nézett rám Jimenez Hal válla fölött. - Segítsen kihúzni! Levegőre van szüksége! - mondta Hal, de a nyomozó ellenkezni kezdett. - Nem, nem! Meg kell várnunk a mentőket! Jobb, ha nem nyúlunk hozzá! - Rendben, akkor majd magam csinálom! - A karom és a térdem alá nyúlva elindult velem, de olyan könnyedén, mint egy olasz modell a kifutón. Hülye zsaruk! Kell is nekem az ő segítségük, amikor egy vérfarkas az ügyvédem! - Hé, ha meghal, a maga hibája lesz! - Ha meghal, a kliensem beperelhet! Álljon el az útból! - Átlép te Fagles küszöbön fekvő holttestét, aztán letett az üzletem melletti fűsávra.. Megkönnyebbülten levegő után kaptam, ahogy a talajból áradni kezdett belém az erő. Elkezdtem összezárni a sebemet, és véres köhögések közepette Hal fülébe suttogtam: - Szükségem van a kardomra. Láthatatlan. De ki tudja tapogatni a polcon. Hozza ki nekem! És kell valaki, aki feltakarítja a véremet, az utolsó cseppig, teljesen fertőtleníteni kell a helyet. Beleérj a maga ruháját is. 172

Hal lenézett vértől ragacsos ruhájára: - Ez egy háromezer dolláros öltöny. - Kifizetem. Csináltassa meg az ajtót! És viselje gondját Oberonnak! - Tudtam, hogy az ő szagát érzem. Bólintottam: - Az egyik asztalon ül. Láthatatlan, mint a kard. Szólok neki, hogy ugorjon be a maga BMW-jébe. - Oké. Kinyitom neki az ajtót. De figyelmeztesse, hogy vigyáznia kell a bőrülésre. - Szibarita. - Aszkéta - vágott vissza Hal, aztán felállt, hogy kinyissa a kocsiajtót. Meghallottam a szirénát, ami úgy vonyított, mint Bean Sidhe városi utánzata. Miközben mindent elkövettem, hogy felgyorsítsam gyógyulásomat, kapcsolatba léptem Oberonnal: Figyelj Oberon! A gyógyulás útjára léptem, de most bevisznek a kórházba, azt akarom, hogy addig maradj Hallal. Holnapra visszajövök. „Egyáltalán miért kell kórházba menned?“ Van egy kis folyadék a tüdőmben, és csak segítséggel tudok megszabadulni tőle. Hal kinyitotta neked az ajtót. Próbálj meg olyan óvatosan kijutni a boltból, ahogy csak tudsz! Vigyázz a vérfoltokra a földön! Ha véres lesz a tappancsod, elárulnak a lábnyomaid. Az ajtóban egy hullát is ki kell kerülnöd, úgyhogy csak ügyesen! „Sokan vannak az ajtónál” És még többen lesznek. Minél tovább vársz, annál rosszabb lesz. Engem a bolt előtt jobbra találsz. „Várj csak'“ Mi az? „Az az apró játékautó Hal kocsija?“ Az egy nagyon drága játékautó, és vigyázz a bőrülésre! „Szóval nindzsaként osonjak el az emberek mellett, kerülgessem ki az ajtó előtt az üvegszilánkokat - mert azok is ott vannak, ugye? - meg a 173

több vödömyi vért, aztán másszak be abba a kis szappandobozba anélkül, hogy közelebbi ismeretségbe kerülnék a kárpitozással?” Tökéletesen összefoglaltad. Gyerünk, minél gyorsabban! „Ne siessünk annyira! Előbb ígérd meg, hogy összehozol nekem egy randit egy uszkárral!“ Te hülyéskedsz? Cserben akarsz hagyni? Én vért köhögök, te meg egy szukával zsarolsz ? „Oh, rendben. De megérdemelnék egyet, és ezt te is tudod. Jó kiskutya voltam” Ez volt az a pillanat, amikor Perry, aki Morrigan vörösen izzó pillantása elől iszkolt el egy órával ezelőtt a boltból, úgy döntött, visszatér az ebédszünetről. - Te szent szar, főnök! Az a rohadt nagy madár csinálta ezt veled?!

174

TIZENHETEDIK FEJEZET

A

fejemmel közelebb intettem: - Majd később elmesélem - mondtam a mellém guggoló Perrynek. - A madár csak a kezdet volt. Figyelj... - szavaimat újabb véres köhögés szakította félbe. - A francba, Atticus! Én tudtam, hogy a madár rossz előjel! Itt kellett volna maradnom, hogy segítsek neked! - Ne legyen lelkiismeret-furdalásod, még lesz módod segíteni. Várd meg, amíg kiér az üveges, hogy megcsinálja az ajtót. Ha elkészült, zárd be a boltot, és menj haza! Másnap reggel nyiss ki helyettem, és készíts egy Srí Lankasztót, a teafilterek közt megtalálod. Tudod, melyikről beszélek, arról, amit a leányegyletek tagjainak szoktam adni, ha szakítani akarnak a párjukkal. - Perry bólintott, és szárazon elmosolyodott. - Rendben. A vásárlót, akinek el kell készítened, Emilynek hívják. Ne mondj neki egy szót sem arról, hogy mi történt itt, vagy hogy hol vagyok! Teljes hírzárlat, érted? Ha megkérdezi, milyen idő van? vond meg a vállad, és arra is azt mondd, hogy nem tudod, oké? - Értettem, főnök. 175

- Ugyanez vonatkozik minden kérdezősködőre. Csak annyit mondj, hogy néhány nap múlva visszajövök. Ha nem tudod, hogyan kell valamelyik teát elkészíteni, akkor inkább meg se próbáld! Kérj elnézést, és mondd, hogy hamarosan visszatérek! - És ez igaz? Nevetni akartam, de köhögés lett belőle. - Mi? Hogy visszatérek? Nagyon remélem. - Nem tartanak hetekig kórházban? Mert mintha egy golyó ütötte lyukat látnék a pólódon. - Hogy a Fekete Lovag örökbecsű mondását idézzem: „Bolhacsípés!” - „A Fekete Lovag mindig győz!” - derült fel Perry arca. A Monty Python olyan az okostojásoknak, mint a macskamenta. Ha elkezded idézgetni nekik, mentálisan képtelenné válnak a búsongásra. - Pontosan, Perry! Nagy terhet vennél le a vállamról, ha segítenél. És ha egy Hal nevű fickó kérne tőled valamit, tedd meg, mintha csak az én számból hallanád! O az ügyvédem. De már itt is van! Hal visszatért a boltból, Fragarach láthatatlanul lógott bal kezében. Letérdelt a másik oldalamra, és mintha csak megtámaszkodott volna a baljával, lefektette a fűre a kardot. A mozdulat közben - hogy elterelje Perry figyelmét - kinyújtotta felé a jobb kezét: - Örülök, hogy megismerhetem. Hal Hauk vagyok. - Perry Thomas - rázott kezet az ügyvéddel Perry. - Atticusnal dolgozom. - Nagyszerű. Akkor bekísérlek a boltba. Fúrjuk át magunkat a rendőrök tömegén! Mindjárt visszajövök, Atticus! - mondta, aztán mindketten magamra hagytak. Kihasználtam az alkalmat, hogy leellenőrizzem Oberont. Hol vagy most? „Szerinted? Egy született nindzsakutya vagyok. De ez az autó nevetséges. A fickónak van egy émelyítő citrus illatosítója. Ha tudod, mikor van a születésnapja, vehetnénk neki ajándékba kolbász- vagy rostélyillatú légfrissítőt.” 176

Nem hiszem, hogy lehet kapni olyat. „Miért ne? Milk Bone rágócsontot árulnak, miért ne árulhatnának ilyen illatú légfrissítőket? Különösen olyan farkasemberek számára, akik pompás sportkocsijukkal csak kompenzálni akarnak?” Aú! Megkérhetnélek, hogy most ne nevettess? Oberon kapott tőlem egy mentális fejvakarást, aztán amíg a mentők kiértek, levettem az álcát Fragarachról, mert nem akartam, hogy valaki véletlenül beleütközzön és megijedjen. Aztán olyan kötést bocsátottam rá, ami megakadályozza, hogy a kardhüvely másfél méternél távolabb kerüljön tőlem. Ezt a kötést már a boltban is meg akartam csinálni, hogy Fagles ne vehesse el tőlem, de létrehozása több időbe és energiába került, mint az álcázás, és az üzletben egyikben sem dúskáltam. Jimenez kijött, hogy találkozzon a mentősökkel, és felém mutatott. Hal is kilépett, majd utasította a mentősöket, hogy a Scottsdale Memóriái Kórházba szállítsanak, mert a saját orvosommal szeretném megoperáltatni magam. Valójában nekem nem volt saját orvosom, de a Falkának igen. Dr. Snorri Jodursson maga is Falka-tag volt, és a phoenixi paranormális kolónia tagjai előszeretettel fordultak hozzá. Őt nem lepte meg a természetellenesen gyors gyógyulás, amellett kiváló csontkovács és gyors sebész hírében állt. És hajlandó volt feketén is dolgozni. Egy komplett műtőscsapattal rendelkezett, melynek tagjai gusztustalanul nagy pénzek ellenében minden hivatalos regisztráció nélkül végezték el a munkát. Néhányszor már találkoztam Vele, amikor a Falkával futottam - hatodik vagy hetedik lehetett a hierarchiában de a szolgálatait egészen mostanáig nem kellett igénybe vennem. A hozzám hasonló fickók az olyan reakciók miatt szeretnek Snorrihoz fordulni, amiket a mentősökből most is sikerült kiváltanom, amikor megvizsgáltak. - Azt hittük, lőtt sebet kell ellátnunk - mondta az egyikük. - Lőtt seb. A tüdőm tele van vérrel - hörögtem. - Stabilizálodtam, de orvosi segítségre van szükségem. - Akkor hol ment be a golyó? 177

Hoppá. A fertőzés miatti aggodalmamban talán egy kicsit túl gyorsan növesztettem rá bőrt. A hámtakaró még lángvörös volt, de lyukat tényleg nem lehetett látni. Minden erőmet a bőr összenő- vesztésére és a tüdőmre fordítottam, ezért az izomrostok továbbra is sérültek voltak, és időre volt szükségem, amíg regenerálódnak- persze a tüdő- és hámszöveteim sem voltak még teljesen rendben. - ÖŐŐ... gumilövedék volt. Megütött, és belső vérzést okozott. - A nyomozók nem gumilövedéket használnak. De ha így történt, és valóban okozott némi belső vérzést, az sem magyarázza a folyadékot a tüdejében. - Tudja mit, cimbora? Pakoljanak egy hordágyra, vigyenek el az orvosomhoz, és a többit bízzák rá, oké? - Készen álltam az indulásra, mindent elvégeztem, amit kellett, beleértve a medvetalizmánom feltöltését is. Most már csak egy sebészre és egy kis pihenésre volt szükségem. - Azt akarja mondani, hogy a golyó okozta lyuk ilyen rövid idő alatt begyógyult? - Azt akarom mondani, hogy tegyenek rám egy oxigénmaszkot, és tűnjünk el innen! Ja, és a kardomat is viszem - ütögettem meg Fragarachot az oldalamon. A mentős addig észre sem vette. - Mer lettem kell maradnia. - Tessék? Nem vihet fegyvert a mentőautóba! - A hüvelyében van. És nagyon értékes. Nézzen a boltomra! mutattam a kitört ajtó felé. - Nem hagyhatom itt. Hal, aki eddig a háttérből figyelte az eseményeket, most áthajolt a mentős válla fölött: - Megtagadja a kliensemtől, hogy életveszélyes állapotban kórházba szállítsa? - Nem - sandított Halra a mentős. - Csak a fegyverét nem szállítom el. - Erről a kelta műtárgyról beszél? Ez nem fegyver! Családi ereklye, amihez kliensemet erős érzelmi szálak fűzik. Ha megfosztanák tőle, nagyobb fájdalmat okoznának neki, mint amit most érez, és aminek 178

megszüntetéséért eddig, hajói láttam, semmit sem tettek. A mentős megfeszítette álkapcsát, és orrán át hangosan kifújta a levegőt, aztán visszanézett rám: - Rohadt ügyvédek! - suttogta, és azt hitte, hogy Hal nem hallja. - Igaza van, uram, egy rohadt ügyvéd vagyok, és egy rohadt pert akasztok a nyakába, ha rohadt gyorsan nem szállítja el a kliensemet a műtárgyával együtt a Scottsdale Memóriái Kórházba! - Redben, ahogy akarják! - fújtatott a mentős, aki nem jól viselte, ha perrel fenyegetik. Kollégájával elmentek a gurulós ágyért, és hamarosan a mentőautó hátuljában találtam magam Fragarachhal a jobb kezemben. Jimenezt és a többi rendőrt annyira lefoglalta, hogy mit fog szólni a sajtó, ha kiderül, hogy egy phoenixi nyomozó agyonlőtt egy tempei detektívet, hogy észre sem vették, hogy a kard, amit Fagles kiabálva követelt, valóban létezik. - Hamarosan meglátogatom! - intett Hal. - Snorri majd gondját viseli. Már várja. Ezek miatt meg ne aggódjon! - mutatott Hal a mentősökre. Leif ma éjjel tiszteletét teszi náluk, és semmire nem fognak emlékezni. Mivel a mentősöktől végre megkaptam az oxigénmaszkomat, csak erőtlenül bólintottam. „Siess vissza, Atticus! Halálra fogom unni magam nélküled. Ezekkel a vérfarkasokkal nem tudok beszélgetni, és viszketek ettől az álcától.” Ha minden simán megy, holnap délre visszajövök - válaszoltam a kutyámnak. „Hozol kolbászt?” Csak ha Haltól azt hallom vissza, hogy jól viselkedtél. „Szavadon foglak!“ - felelte Oberon. Telepatikus hangja egyre gyengült, ahogy a mentőautó távolodott. Rendben, légy jó! - sugároztam, és reméltem, megkapja még az üzenetemet. Végigszirénáztunk a Mill Avenue-n, a Trippie Hippie sarkát támasztó füvesekre bizonyára a frászt hoztuk. A sziréna hangja annyira fülsértő tud lenni betépett állapotban, haver. Egy mentőautó hátuljában utazni egyszerre unalmas és stresszes. 179

Mindkettőtől meg kellett szabadulnom. Mivel a mentős többé szóra sem méltatott, elhatároztam, hogy szórakozom vele egy keveset, Leif úgyis kitöröl majd mindent a memóriájából. Hogy kinőttem már a gyerekcsínyekből? Ugyan! Ez az örök ifjúság titka. Elhasználtam egy kis energiát a frissen feltöltött medvetalizmánból, és az alsónadrágjának gumírozott derekában található természetes szöveteket összekötöttem a háta közepén, körülbelül tíz centire lévő piheszőrökkel, aminek eredményeképpen a gatyája rögtön bevágódott a fenekébe. Ez a trükk kétezer év óta működik, és azoknál a legviccesebb, akik álszent módon okosabbnak akarnak tűnni mindenkinél. De kár volt szórakoznom, ugyanis a reakciójától - lányos hangon felsikokott, aztán néhány oktávval magasabban a kelleténél hozzátette: „Hááá! Mi a franc?!", majd hirtelen felugrott, és beverte a fejét a mentőautó tetejébe - olyan erősen nevettem fel, hogy a nevetés véres köhögésbe fulladt, amit intenzív fájdalom kísért. Talán megérdemeltem Teljesen összevéreztem az oxigénmaszkot. Gyorsan feloldottam a kötést, hogy megkönnyebbülhessen, és segíthessen nekem. Mivel nem látott nevetni, szegény fickó azt hitte, hogy a bohóckodásával izgatott fel, és miután újra lett némi hely a gatyájában, túláradó figyelemben részesített. Ez volt életem legjobb mentőautó fuvarja. Miután megérkeztünk a kórházhoz, és a társa hátrajött, hogy segíttet leemelni a gurulós ágyat, észrevette Mr. Becsípődött Gatyvörös ábrázatát: - Mi történt? - tudakolta. - Az út során romlott az állapota, de most már újra stabilizálódott felelt Mr. Becsípódött Gatya, ahogy leemelték a betegszállítót, és elkezdtek tolni a sürgősségi osztály steril elektromos ajtaja felé. - De én látom rajtad, hogy történt valami - folytatta a kollégává. - Biztos, hogy jól vagy, haver? - Nincs semmi bajom! - csattant fel Mr. Becsípődőtt Gatya. - Csak... ÁÚ! A szentségit... Hogyan is állhattam volna meg a hazudozását hallva, nem igaz? 180

Különben is, úgy mondják, a nevetés a legjobb orvosság. De akárki találta is ezt ki, biztos, hogy soha nem volt vér a tüdejében. Dr. Snorri Jodursson éppen egy újabb köhögésroham közben talált rám. Ránézésre a negyvenes éveiben járhatott, habár sokkal idősebb volt ennél, mint ahogy a tempei Falka minden tagja az volt. Kék műtősruhája még jobban kiemelte szemének ijesztően jeges kékjét, és összevont, szőke szemöldökét. Éles vonalú orra és ajka miatt engem a mennydörgés istenére emlékeztetett, de tekintve a Falka Thor- ral szemben táplált ellenszenvét, ez nem azok közé a dicséretek közé tartozott, amiknek hangot mertem volna adni. Oldalt körbenyírt, de a feje tetején hosszúra hagyott, szőke frizurát viselt, amitől úgy nézett ki, mint a bulihuligánok - de ezt sem kívántam a tudtára hozni. - Láttam már jobb állapotban is, Atticus - mondta lépést tartva a gurulós kocsival, amin a nővérek éppen a kezelőszobába toltak - Ha van ereje hozzá, mondja el, mi történt! - Beszélhetek nyíltan? - sandítottam a nővérek felé. - Ó, igen. A csapatom tagjai - felelte Jodursson. - Amíg megfigyelik, számíthat a diszkréciójukra. - Rendben, a bal tüdőmből le kell szívnia a vért, de helyi érzéstelenítéssel csinálják, nem kockáztathatom meg, hogy kiüssenek. - Ha ez minden, akkor nincs szükség altatásra. A torkán kereszti levezetünk egy csövet, töltés alá helyezzük a folyadékot, és mágnes segítségével leszívjuk, ahogy a tüdőgyulladással kezelt betegekül szoktuk. Ám a helyi érzéstelenítés elkerülhetetlen, mert pokolin fájdalmas, de az öntudatát nem fogja elveszíteni. Megfelel így? - Tökéletes. Járóbeteg-ellátásban részesítsen, mert a kezelés végén távoznom kell! Nincs biztosításom, a költségekről szóló számlát küldje el Magnussonnak vagy Hauknak. A beteglapra vegye fel az összes vizsgálatot, amit ilyenkor a halandóknál el szokás végezni De biztos vagyok benne, hogy tudja a dolgát. Ne felejtse el megemlíteni a lőtt sebet, és hogy milyen nagyszerűen összefoltozott, mert a rendőrök egészen biztosan megnézik. - A golyót eltávolítsam? 181

- Nem kell. Átfúródott rajtam, majd a rendőrök megkeresik valahol a boltomban. - Biztos benne, hogy nem ért közben a bordákhoz? Nem kell aggódnom, hogy egy csontszilánk úszkál magában? - Egészen biztos. Csak lassan megfulladok. Betoltak a liftbe, és megvártuk, amíg az ajtó becsukódik. - Nem bánná, ha megröntgenezném a tüdejét? A rendőrök biztosan szeretnék majd látni. Ez is az ilyenkor megszokott vizsgálatok közé tartozik. - Mivel mind a bemeneti, mind a kimeneti sebet begyógyítottam, szokatlan eredményt mutat majd. Jodursson most először ráncolta össze a homlokát, addig fél mosollyal az arcán beszélgetett velem. - Akkor egy kicsit túlzásba vitte az öngyógyítást. - Nézze, maga meg több ezer dollárra megvág egy sebkötözés miatt, amire nem is lenne szükségem, úgyhogy kvittek vagyunk. Én csak annyit kérek, hogy maga és a csapata meggyőzően hazudjon a bíróság előtt, ha sor kerül rá. A lift csengetett, és az ajtó kinyílt. A nővérek egy forgalmas folyosóra toltak, melyről műtők nyíltak. - Vagyis feljelenti a rendőrséget? - kérdezte Jodursson. - Persze. Miért ne? Valakinek ki kell fizetnie a kezelési költséget” és ne én legyek már az! - Biztos a vádja? - Olyan biztos, amilyet Hal csinálni tud. Öt rendőr látta, ahogy a nyomozó rám lőtt, pedig feltett kézzel, mozdulatlanul álltam, és nem tanúsítottam ellenállást. A biztonsági kamera is rögzítette- Maga csak írjon egy jó sztorit a kuruzslásáról, és garantált a siker- Kiváló. Majd jó nagyra dagasztom a számlát. - Maga az élő példa, hogy az egészségügyi ellátás reformra. Jodurssonnak újra visszatért a mosoly az arcára: - Mert a csapatomnak is ki kell fizetnem a titoktartási pénzt. - Nyugi, kifizetheti belőle. Ez nagy port ver majd fel, a sajtó ugrani 182

fog a sztorira. Csak tudassa Hallal, hogy mennyi a végösszeg, |és biztosíthatom, hogy megkapja. - Szeretne gyorsan túl lenni a kezelésen? - Minél előbb, annál jobb. Hamarosan itt lesznek a zsaruk meg a firkászok, és addigra szeretnék eltűnni innen. Mire az est leszállt, dr. Snorri Jodursson kiadta az utamat. A hátsó ajtón tolt ki egy kerekes székben, hogy elkerüljük a lábadozóban rám várókat. De egy fickót nem tudtunk kikerülni. A hátsó ajtónál várakozó Carlos Jimenez nyomozót. Idegesítően figyelmes volt. - Egész jól néz ki ahhoz képest, hogy tüdőlövést kapott. - Nyomozó - bólintottam felé. - Miben segíthetek? É Ki szeretném hallgatni. - Tempében sebesítettek meg. Maga phoenixi. Remélem, eleget hallott. - Tudom, Mr. O’Sullivan, de a jelentésemhez szükségem lenne a maga verziójára. Ha egy rendőrt lelőnek, az mindig komoly vizsgálatot von maga után. Ha egy másik rendőr lövi le, az pedig maga az őrület. Lekötelezne, ha megtenné. - Rendben. Fagles nyomozó minden ok nélkül rám lőtt. Feltartott kézzel álltam, sem szóval, sem tettel nem fenyegettem. Carlos Jimenez bátor és határozott fellépése megóvott attól, hogy súlyosabb sérüléseket szerezzek, és talán még az életemet is megmentette. A tenipei rendőrséget több millióra be akarom perelni. Elégedett? - Teljesen. De hová ilyen sietősen? - Talán egy sztriptízbárba. Nem tartozik magára. Menjünk, doktor! Amikor Snorri továbbtolt, Jimeneznek megakadt a szeme a székem háttámláján lógó kardhüvelyen. - Hé, az egy kardtok? Vagy pontosabban egy kard? - Jaj! Déjà vum van - mondtam, aztán intettem Snorrinak, hogy toljon tovább. - Ez kísértetiesen hasonlít ahhoz a kérdéshez, amit Fagles nyomozó tett fel nemrégiben, amikor azt a kutyát kellett volna keresnie, ami nem volt nálam. - Ha Fagles nyomozó erről a kardról beszélt, akkor maga elvittea 183

bizonyítékot a tett színhelyéről - mondta Jimenez, miközben néhány lépésnyi távolságból követett bennünket. - Ha ez az a kard, nyomozó, és ez egy nagyon nagy ha, tekintve, hogy az állítólagos kardot senki sem látta Faglesen kívül. Tehát éppen olyan jogosan van a birtokomban itt, amilyen jogosan a boltban volt. Jó éjszakát, uram! - Várjon! Hol találom, ha további információra lenne szükségem? - Már tudja, hol lakom, és hogy hol dolgozom. - Most hazamegy? - kérdezte. Kitartó kis rohadék volt. - Megmondom, mi legyen. Ha nem találna otthon vagy az üzletemben, kapcsolatba léphet velem az ügyvédemen, Hal Haukon keresztül. - Egészen addig úgy gondoltam, hogy kiszállok a székből, és északi irányban elgyalogolok a városközpontba, de Jimenez miatt lőttek a tervemnek. A nyomozónak is gyanús lett valami, amikor Snorri áttolt a parkolón, és megállt velem a járdán. - Mi az, csak így gyalogosan? - Jó éjszakát, nyomozó! - mondtam még egyszer, hogy lerázzam. Engem meg sem hallott, most Snorrihoz intézte a kérdését: - Ezek szerint Mr. O’ Sullivan elhagyja a kórházat? - Igen, az én engedélyemmel. - Hogy is hívják önt? - Dr. Snorri Jodursson. - Megtudhatnék valamit Mr. O’Sullivan állapotáról? - Egyelőre sajnos nem mondhatok semmit. Hivatalosan kell ki kérnie a zárójelentést, akkor természetesen elolvashatja az orvosi eredményemmel együtt. És minél előbb békén hagy bennünket, annál gyorsabban végzek a papírmunkával. - Maguk aztán összeillő pár! - fonta keresztbe mellkasa előtt a torját Jimenez, és összezárta a lábát. Nem mondott többet, csak állt és bámult ránk. Én a Scottsdale Stadion felé néztem, de biztos voltam benne, hogy Snorri állja a tekintetét, elvégre vérfarkas volt. Mivel nem volt türelme farkasszemet nézni, inkább egy hivatalos érvhez folyamodott: - Ne haragudjon, nyomozó, de négyszemközt szeretnék beszélni a 184

betegemmel - mondta, és szinte éreztem a „tűnj a pokolba!" vérfarkasvibrálást. Jimenez csak két másodperc múlva sütötte le a szemét. - Természetesen, doktor úr! Jó éjszakát! És magának is, Mr. O’Sullivan! Akkor ugye tartani fogjuk a kapcsolatot? Egyikünk sem válaszolt, amikor elindult a járdán dél felé. Húsz méterrel odébb megállt. Cigarettásdobozt húzott ki dzsekije zsebéből, és a tenyeréhez ütögette. A szájába dugott egy szálat, és visszanézett ránk. Látszott, hogy meg akarja várni, kijön értem. Idegesítő volt. - Snorri, kezdjen el tolni a városközpont parkjának irányába! suttogtam, hogy csak ő hallhassa, mire Snorri engedelmeskedett. Most, hogy már takarásban vagyok, álcázom magam a kardommal együtt. Menet közben kiszállok, és maga mellett lépkedek, ahogy tolja a széket. Nem hinném, hogy észrevenné a mozgást, mivel sötét van. Amikor elérünk a Második utca sarkához, befordulunk, és maga elindulhat visszafelé. Mondja azt neki, hogy beszálltam egy rám váró autóba! - Rendben. Követ minket. Most elővette a mobilját. - Ki tudja hallgatni, kivel beszél? - Egy pillanat! - Néhány percig csak a kerekes szék huppanásait lehetett hallani, ahogy kerekei átgurultak a járda repedésein. Aztán Snorri újra megszólalt: - A scottsdale-i rendőrségtől kocsit kert, hogy kövessék magát. - Addigra én már eltűnök! - Láthatatlanná tettem magam és Fragarachot. Ereztem, hogy az energiaszintem alacsonyabban van a Halai-völgynél - ez volt az ára a gatyába rángatásnak”. Aztán a lábtartóra álltam, és leugrottam az útra, hogy Snorri továbbtolhassakocsit, mintha még mindig benne ülnék. Mióta meglőttek, először kíséreltem meg nagy levegőt venni - rossz ötlet volt. - Amíg meg nem gyógyul, ne vegyen nagy levegőt! - mondta Snorri, amikor fuldokolva a torkomhoz kaptam. - A helyi érzéstelenítés hatása lassan elmúlik, a torka felsebesedett, és nagyon száraz. - Köszönöm, hogy idejében figyelmeztetett - mondtam. A 185

légcsövem, mintha olvadt sóderből lett volna. - Ezért kapom a nagy pénzeket - felelte könnyedén. - Erről jut eszembe - ziháltam. - Mielőtt leadja az orvosi jelentését, nem ártana, ha megmutatná Halnak. Csak, hogy biztosan egyezzen a történtekkel. - Megteszi. Hátranéztem a bennünket követő Jimenezre. Amikor látta, hogy hamarosan bekanyarodunk a sarkon, felgyorsította lépteit. Levettem a kerekes székről Fragarachot, és a vállamra akasztottam. - Most elkocogok a parkig. Mondja meg Halnak, hogy holnap délben randizunk a Róla Búlában! Hozza magával Oberont is! - Rendben! Minden jót, és lehetőleg ne aggódjon! Fedezzük ma gát! - Kösz, Snorri! Maga minden pénzt megér! - Jobbra kanyarodtam, hogy átvágjak a kihalt úton a parknak különleges karaktert adó olajfák tele. Miután egy fából energiát nyertem ahhoz, hogy hanem is fájdalommentesen, de könnyebben lélegezhessem, otthagytam Snorrit és Jimenezt „itt a druida, hol a druidát?” játszani, hogy a városközpontig hátralévő utolsó négyszáz métert kocogva tegye meg. Az öreg tölgyekkel és néhány bronzszoborral tarkított füves területen az én ízlésemnek egy kicsit művi volt, de elegendő forrását kínált a gyógyulásomhoz. A fűre sétáltam, aztán ujjaimat a talajba fúrtam, és kiterjesztett tudattal vettem birtokba a modern békesség eme gondosan karbantartott táját. Öt perc meditálás után egy tölgyfa közelében megtaláltam azt a helyet, amerre a legkevesebben jártak. Odamentem, levetkőztem, szépen összehajtogattam a ruháimat, és elrejtettem őket egy ág tövében. Megnéztem a mobilomat, hogy kaptam-e üzenetet Két SMS várt rám, az egyik Haltól, a másik Perrytől. Mindketten arról tájékoztattak, hogy eddig minden rendben. Kikapcsoltam a te- leront, hogy senki se érhessen el. Aztán meztelenül és láthatatlanul lefeküdtem a jobb oldalamra, hogy a tetoválásaim minél nagyobb felületen érintkezhessenek a földdel, majd szorosan magam mellé tettem 186

Fragarachot. Néhány óvó bűbájt bocsátottam magamra, aztán utasítottam a szervezetemet, hogy a városközpont kiapadhatatlan - bár vegyszerezett - életenergiájából merítve gyógyuljon és méregtelenítsen, amíg alszom. Ma sikerült megmenekülnöm Aenghus Óg fondorlatától, de ez életébe került. Ha hagyom, hogy Aenghus tovább tesztelje a védelmi rendszeremet, és továbbra is álló célpontot nyújtok, hamarrosan megtalálja a módját, hogy elkapjon - különösen egy boszorkánykörrel a háta mögött. Eljött az idő, hogy változtassak a taktikámon. Két lehetőségem volt: vagy elmenekülök, mint egy őrük, vagy küzdök, mint egy őrük. A menekülés már nem vonzott, kétezer évig menekültem, és mindenre gyakorlatilag megesküdtem Brighidnek, hogy harcolni fogok érte Aenghus ellen, nem volt életképes opció. Aztán ott volt még a Három Auróra Nővéreinek árulása. Büszkeségem nem engedne, hogy egy csapat lengyel boszorkány - akik feleannyi idősek nem voltak, mint én büntetlenül megússza, hogy a saját barfaingom- szembeszálltak velem. Vagyis őrülten fogok harcolni. Sikerült kimászni a hamleti bizonytalanságból, és a híres dán szavai jutottak eszembe: Én nem tudom, mért élek, mondogatva: „”Ez a teendő!”, bár ok, akarat,/Erő, eszköz, mind kész, hogy megtegyem.” Hamlet megfogadta, hogy cselekedni fog, de azt hiszem, amikor így zárta szavait: „Ó, vért kivánj! /Hát, gondolat! Vagy értéked silány”, a blank vers keretei gyengítették az elhatározását. Ha Shakespeare tolla helyett a saját elhatározását követhette volna, talán hozzám hasonlóan sutba vágta volna a versformákat, és megelégedett volna ennyivel: „Gyertek, rohadékok, gyertek!”

187

TIZENRNYOLCADIK FEJEZET

eggel csodálatosan frissen és feszülő hólyaggal ébredtem. Miután könnyítettem magamon a tölgyfa tövében - elrejtve a közelben sétálók kíváncsi tekintete elől vettem egy nagy levegőt, és nagyon jólesett. Amikor kísérletképpen malomkörzést csináltam a karommal, és nem éreztem feszülést a mellkasomban, elmosolyodtam. A föld annyira jó volt hozzám, annyira ügyes, annyira kedves! Elővettem a mobilomat, és bekapcsoltam. Megnéztem, hány óra. csak tíz volt, bőven volt időm a Rúla Búlába érni. Levettem a ruháimat a fáról, felöltöztem, és a vállamra akasztottam Fragarachot. Aztán feloldottam a bűbájt, és látható alakban nekivágtam a város- ^ Medvetalizmánomat feltöltöttem, és újra egészségesnek érezőm magam, csak rettenetesen szomjas és meglehetősen éhes voltam. Két üzenetem érkezett a tempei rendőrségtől, az elsőben kérték, vegyem fel velük a kapcsolatot, a másodikban parancsoltak. ^ Snorri és Perry is jelentkezett. Hal azt közölte velem, hogy Oberonnak feneketlen a bendője, és,

R

188

nagyra értékeli, hogy megkímélte a bőrhuzatot, de az a rohadt kutya valamilyen ismeretlen okból széttépte a citrusillatosítót, és darabjait szétszórta az autóban. Az üzleti ügyeket majd megbeszéljük Rúla Búlában. Snorri arról értesített, hogy Hal jóváhagyta az orvosi jelentését és előre köszöni, hogy kifizetem a borsos kezelési számlát. Perry fél tízkor hívott, az üzenetéből megtudtam, hogy az ajtót teljesen megreparálták, továbbá, hogy egy „dögös, szőke spiné”, bizonyos Malina, megjelent a boltban, és közölte vele, hogy nem tartanak többé igényt sem a szolgálataimra, sem Emily teájára, és hogy a szerződést teljesítettem. Hoppá. Ez azt jelenti, hogy az álompár, Emily és Aenghus szakított? Vagy valami más áll a háttérben? Perry azt is mondta, hogy Malina nagyon szerette volna visszakapni egy barátja levelét, de hiába keresték, nem találták. Aha! Malina vissza akarja szerezni Radomila vérét. Biztos vagyok benne, hogy bevetette a hajvarázslatot, és feltúratta Perryvel az egész kócerájt. Vajon Fagles átkutatta a dolgozószobám könyveit? tűnődtem. Ha igen, akkor megtalálhatta a Radomila vérével pecsételt papírt... És az ügyvédbojtár vagy nem vette észre, vagy nem tulajdonított különösebb fontosságot neki. Majd megkérdezem Haltól a Rúla Búlában. Mivel a házamat és a boltomat nyilvánvalóan figyelték, taxiba ültem, és elmentem MacDonagh nénihez. - Ah! Atticus! Drága fiam! - emelte felém mosolyogva reggeli whiskey-jét a tornácról, hogy üdvözöljön. - Mi történt a bicikliddel, hogy úrnattyára taxival hozatod magad a hajlékomhoz? - El sem tudja képzelni, milyen rossz vasárnapom volt, Mrs. MacDonagh! - telepedtem le mellé egy hintaszékbe, és elégedetten felsóhajtottam. Nagyon jó volt az özveggyel ücsörögni. Véleménye szerint az 6 tornáca volt a város legnyugodtabb és legkedvesebb helye. Hajlottam rá, hogy igazat adjak neki. - Csak nem?! Regéld el, fiam! - Megcsörgette a jeget a poharában, és megvizsgálta a folyadékszintet. - Szavad ne feledd! De előbb hozok 189

még egy kis kontyalávalót! Remélem, nem bánod, ha egy sóhajtásnyi Időre magadra hagylak! - Felállt a nyikorgó székből. - Felteszem, te sem vetnél meg egy gyűszűnyivel! Már nincs vásárnap, és nem tudom elképzelni, milyen kifogása lehetne az ember fiának egy jó pohár, hideg Tullamore Dew ellen. - Jól mondja, Mrs. MacDonagh! Nem kell visszautasítanom, és nem is akarom. Egy pohárka hideg nedű bizony jólesne. Az özvegy arca felragyogott, és amikor rám nézett, a szeme könnybe lábadt. A hajamba túrt, és elindult befelé. - Fájintos legény vagy te, Atticus. Hétfő reggel együtt whiskey-vel egy szegény özveggyel. - Örömmel teszem, Mrs. MacDonagh, örömmel! - Tényleg élveztem a társaságát, és nagyon jól ismertem a magányt, ami akkor szorítja össze az ember szívét, ha a szeretett társ előbb távozik az élők sorából. Ha a társadat, akivel boldogan élsz évekig, egyszer csak elveszíted mindennap egyre sötétebb lesz, és a satu minden magányos ágyadban eltöltött éjszakával jobban szorítja a mellkasodat. Ha nem találsz valakit, akivel elbeszélgethetsz néha - ez a napfény ideje, az arany perceké, amikor elfeledkezhetsz a magányodról -, akkor ez a satu lassan összeroppantja a szívedet. Nemcsak Morrigannek köszönhettem, hogy ilyen tekintélyes ideig életben maradtam, hanem néhány ember társaságának is - és ideszámítom Oberont is. Az emberek, akik körbevesznek, és segítenek elfeledni azokat, akiket eltemettem vagy elvesztettem - számomra ők az igazi varázslók. Az özvegy két pohár jeges whiskey-vel tért vissza, és megcsörgette őket, miközben egy régi, ír dalt dúdolgatott. Boldog volt. - Mondjad, fiam - dőlt hátra a székében -, mi keserítette meg ennyire a vásárnapodat? A whiskey-mbe kortyoltam, élveztem az alkohol égetését és ajég hűvösét. Tegnap erősen elgondolkoztam rajta, hogy talán megkeresztelkedem. Jut eszembe, elég „kellemes” volt a mise? Az özvegy felkacagott, és rám mosolygott: 190

- Annyira kellemes, hogy nem emlékszem egy szóra sem. Csak arra, hogy dögunalom vót. De neked annál izgalmasabb napod vót, nem? - Bizony. Lelőttek. - Lelőttek? - Csak egy bolhacsípés. - Szent atyám! Ki vót az? - Egy tempei rendőrségi nyomozó. - Istenem, ki a mennyekben lakozol titokban! Láttam én a főcímet a reggeli lapokban: „A rendőrség lelőtt egy tempei nyomozót meg alatta az alcímet, hogy aszongya „A nyomozó ok nélkül rálőtt az egyik lakosra”. De nem óvastam el átül cettig. - Az én voltam. - Te magasságos! De, ugye, nem vót köze a dolognak ahhoz a nyavalyás brithez, akit eltettél láb alól? - Nem, nem. - A következő kellemes órát azzal töltöttem, hogy elmeséltem az özvegynek az esetet, de csak annyit kötöttem az orrára, hogy ne kerülhessen bajba miatta. Lassan elbúcsúztam tőle, megígértem, hogy megmetszem a grapefruitfaját, aztán a Miil Avenuera sétáltam, majd elindultam észak felé, a Rúla Búlába- Kaptam néhány furcsa pillantást, és a gyalogosok nagy ívben kikerültek, amikor meglátták a vállam fölött kikandikáló kard markolatot, de máskülönben eseménytelen séta volt. Néhány perccel Hal előtt érkeztem, így leültem a bárpultból, csábosán Granuaile-re mosolyogtam. Az Alvilág isteneire, olyan volt, mint egy látomás! A haja még mindig nedves volt és göndör a zuhanyozástól, amit azelőtt ejtett meg, hogy munkába jött. Felém villantotta fehér fogait, aztán csalafinta mosollyal az arcán odabillegett hozzám. - Tudtam én, hogy felesleges aggódni! Amikor elolvasta® a két, azt hittem, hetekig nem ládák. És most itt vagy. Egy lövöldözés állítólagos áldozata, aki nagyon szomjas. - Tényleg lövöldözés áldozata vagyok, csak gyorsan gyógyulok. Granuaile arckifejezése hirtelen megváltozott. Összehúzta a szemét, 191

és oldalra döntötte a fejét, miközben egy szalvétát rakott elém. Aztán torokhangon, egy egészen új akcentussal megszólaltam. - Mint a druidák általában. Négy szóból pusztán következtetni tudtam arra, hogy valahonnan az indiai szubkontinensről származhat. Aztán a következő pillanatban visszatért a régi Granuaile, a csábító és hetyke bártündér: - Mit kérsz? Egy Smithwick’st? - Várj, hogy tudtál ilyen gyorsan visszaváltani? Mit mondtál az előbb? - Hogy kérsz-e egy Smithwick’st - ismételte zavartan. - Nem. Még azelőtt. - Hogy szomjasnak látszol. - Nem, mit mondtál ez után és a Smithwick’st előtt? - Oőó... - Egy ideig tanácstalanul meresztgette rám a szemét, aztán hirtelen megértette. Legalábbis ő, mert én továbbra is a sötétben tapogatóztam. - Ja, már értem. Biztosan ő beszélt hozzád. Itt volt az ideje. Már hetek óta beszélni szeretne veled. - Ha úgy dobálózol a névmásokkal, hogy nem utalsz rá, kire vonatkozik, akkor az emberek nem tudnak követni. Granuaile elmosolyodott, és felemelte a tenyerét. - Figyelj, ez hosszú történet, sok idő és sör kell hozzá. - Söröm az még csak lenne, de időm annál kevesebb. Perceken belül találkozom az ügyvédemmel. - Bepereled őket? - kérdezte mosolyogva, miközben a sörömet csapolta. - Igen, úgy érzem, megérdemlik, hogy egy szép kis pert akasszak a nyakukba. - Értem. Azt javaslom, maradj itt, miután az ügyvéded távozott, és megengedem, hogy beszélj vele! - Amikor letette elém a barna sört, újra elmosolyodott. Úgy éreztem, mindjárt elolvadok. Nem tudtam, hogy ez Granuaile hatása, vagy azé az ismeretlen stopposé, akit a fejében hordoz. 192

- Megengedted? Nem úgy tűnik, mintha sok beleszólásod lenne beszéljen. - Ó, ilyet csak ritkán teszi - hessentette el teste átmeneti szállásának tényét, mint egy apró kellemetlenséget, mint egy szúnyogot. - Általában udvariasan átengedi az irányítást nekem. - Egy nevet. Mondd meg a nevét! Ki ő? Mielőtt válaszolhatott volna, Hal és Oberon lépett be a pubba. Mindketten hangosan üdvözöltek, bár csak Halt lehetett látni és hallani. Oberon még mindig álcázás alatt állt, de a levegőben gyorsan villogó színfoltokat észleltem - biztosan őrülten csóválta a farkát. Ha valaki nagyon figyeli, észrevehette volna, és a Rúla Búla nem volt üresnek mondható a déli órákban. „Atticus, úgy örülök, hogy látlak! Ezek a vérfarkasok olyan sótlanok!" - Jó napot, Hal! - intettem neki, aztán Oberon kedvéért visszaváltottam a telepátiára: Én is örülök, hogy látlak, de most sipirc az egyik üres boksz asztala alá, mielőtt valaki meglátja a farkcsóválásodat, és azt hiszi, túlságosan felöntött a garatra! Mindjárt megyek, és megvakargatlak, ebédre pedig kapsz kolbászt! Vigyázz, nehogy nekirohanj valakinek! „Oké! Vau! Ha tudnád, mennyire hiányoztál!” Mondtam Granuaile-nek, hogy később folytatjuk a társalgást, és mindent alaposan megbeszélünk. Követtem Halt egy bokszba, ahol Oberon már várt bennünket, és farkával hangosan dobolt a szék bán. Az emberek csak forgatták a fejüket, és azon gondolkoztak” honnan jön a zaj. - Odin szakállára, lecsillapítaná ezt a kutyát?! - morgott Hal- Rendben! Mindjárt. - Miután leültünk, megkerestem Oberon fejét, és vakargatni kezdtem a fültövét. Figyelj, haver; most már egy kicsit nyugodj le! A farkad dobolása t árul. „De amikor úgy örülök, hogy újra veled lehetek! Neked fogalmadé róla, hogy ezek a vérfarkasok milyen rohadékok tudnak lenni!” 193

Hidd el, van róla sejtésem! Értékelem, hogy ilyen jól viselkedtél. Ezért dupla adag kolbászt rendelek neked krumplipürével. De ideje lenyugodnod, mert magunkra vonod a többiek figyelmét. „OH. Oké! De NAGYON-NAGYON nehéz lenyugodnom! Játszani akarok!” Tudom. De egyelőre nem lehet. Hátrébb mennél egy kicsit, hogy a farkad a falat verdesse? Úgy. Szóval végig tökéletesen viselkedtél, amíg Halnál voltál? „Hogyne. Egy karcolást sem ejtettem a bőrülésén, és nem törtem össze semmit a házában” Nem hagytál ki valamit? Hal említette, hogy széttépted a légfrissítőjét. „Azt csakis az ő érdekében tettem! Egy kutyaféle, aki egy kicsit is ad az önbecsülésére, nem használ citrusillatosítót!” Oké! Nyertél! De most már nyughass, mert jön a pincérnő! Rendeltünk két tányér ízletes sült krumplis halat magunknak, és egy dupla adag kolbászos krumplipürét Oberonnak. Szegény pára az őrület szélén állt. Valahol addig kell futtatnom, amíg össze nem esik. - Köszönöm a türelmét, Hal! - mondtam a pincérnő távozása után. Tudja, csak nagyon örül, hogy életben lát, meg ilyesmi. - Snorri helyrepofozta? - Igen, és egy éjszaka a parkban csodákat tett. Nagyszerűen érzem magam. - A tempei rendőrök előtt tegyen úgy, mintha fájdalmai lennének, könyörgöm! Remélem, azért kötés van a mellkasán? - Nincs. De ha kell, rakok fel. Hal bólintott. - Nagyon bölcsen tenné. Nehéz lesz úgy perelni, hogy másnap semmilyen nyoma sincs a lövésnek. Hal beszámolt arról, mit rögzített a biztonsági kamera - vagyis, hogy ügyünk a tempei rendőrség ellen, ami békés polgárokra lövöldöz, atombiztos volt -, aztán megbeszéltük, milyen válaszokat adok a rendőrök kérdéseire, továbbá, hogy milyen természetű lesz a perünk, és 194

hogy mennyit követeljünk. - Figyeljen! Most elmondom, hogy én mit kérek. Ha a pénzt átutalják a számlájára, vegye le a részét, és fizesse ki Snorrinak a kezelési költségemet! A fennmaradó összeget pedig névtelen adományozóként juttassa el Fagles családjának, rendben? Nem akarok profitálni Aenghus Óg kötéséből, amit egy ártatlan áldozaton alkalmazott - mondtam. Miközben szaftos és sör áztatta tőkehalszeletét rágta, Hal rám meredt - Milyen nemes gesztus magától! - mondta végül. - Nemes?! - akadt meg majdnem egy krumpli a torkomon. „Mondtam én, hogy a vérfarkasok rohadékok tudnak lenni” - jegyezte meg Oberon önelégülten, aztán beszippantott egy kolbászt. Nem válaszoltam. Hal gúnyos megjegyzésére koncentráltam. - Ennek semmi köze a nemességhez. Nem hányom a szemére, mennyit akaszt le az ügyből. Egyszerűen csak én nem akarok profitálni belőle, még úgy sem, hogy néhány kétes pontot begyűjtők a jótékonyságomért. Halnak voltak kétségei, de inkább nem adott hangot nekik, válaszát egy megvető fújással fejezte ki, miközben kezét a szalvétába törölte. - Van más hírem is - mondtam, hogy témát váltsak, és hogy Oberon csámcsogása ne hallatsszon annyira. - Hamarosan megfejtem a csaposlány titkát. - A vörösét, aki egyszerre két ember szagát ontja? Nagyot pislogtam. - Ezt eddig nem is említette. - Ha jól emlékszem arra a bizonyos beszélgetésre - kezdte az ujján számolni a kérdéseimet -, azt kérdezte tőlem, hogy istennő-, lükantróp-, vagy bármilyen alakváltó szaga van-e - mosolygott gúnyosan. Akkoriban annyira a hatása alá került, hogy elfelejtett rákérdezni, pontosan milyen szaga is van. Oberon, a vérfarkas igazat mond? - kérdeztem. „Nem tudom. Eddig nem igazán érdekelt a lány. A farkasember ^ talán valamivel jobb az enyémnél. Ha megengednéd, hogy odamenjek ás alaposan beleszagoljak a fenekébe, akkor talán... * 195

- Rendben, Hal, szóval milyen szaga is van? - Már elmondtam, amit tudok. Miért nem változik át kutyává, és szagolja meg maga? - Az asztalra tette a kezét, és ujjaival dobolni kezdett. Határozottan nógatott. - Kösz, de maradnék a régi módszernél. Majd ő elmondja, mi a helyzet. Rögtön az után, hogy maga távozott. - Ah. Ez burkolt utalás akart lenni? - Olyasmi. Mivel a beszélgetés eltart majd egy darabig, megkérném, hogy vigye el Oberont Mrs. MacDonagh házába. Hal arca megrándult, és Oberon felnyüszített: „Muszáj?” - Muszáj? - kérdezte Hal. - Igen - feleltem mindkettőnek. Egy kissé morogva, de a körülményekhez képest csendesen távoztak, és magamra hagytak, hogy rendezzem a számlát a pincérével, aki először Oberon gyanúsan tisztára nyalt tányérjaira nézett, majd a mi tányérjainkra a szokásos ételmaradékokkal - aztán olyan szemmel bámult rám, mint aki tudja, hogy valami nagyon nem stimmel, de nem képes rá kielégítő magyarázatot találni. Igazán szerettem az ilyen pillanatokat. Kedvet kaptam, hogy egy újabbal tetézzem: ha feloldanám Oberonon a bűbájt, a semmiből előbukkanó, nagy kutya látványa a Mill Avenue-n biztos sok emberre a frászt hozná, és ha magára Halra, hát annál jobb lenne. A kellemes bárban újabb székek szabadultak fel, ahogy az enyhén becsiccsentett ebédelők visszaszállingóztak munkahelyeikre. Ami- kor letelepedtem elé, Granuaile-nek nem volt más dolga a poharak fényesítésén kívül. Enyhén lehajtotta a fejét, és zöld szemével a szegembe nézett, miközben csábítóan megnyalta felső ajkát. Szája sarkában félénk mosoly jelent meg. Mivel nem akartam beszállni a játékba, a felső polcokra néztem, ahol a whiskey-s üvegek és egyéb csecsebecsék sorakoztak, mindezt olyan fapofával, mintha az előbb csak a holnapi hőségről akart volna velem beszélni. Granuaile felkacagott. 196

- Mit adhatok, Atticus? - kérdezte, miközben elém rakta a szalvétát. - Egy nevet. Ha jól emlékszem, itt hagytuk abba. - Először igyál valamit! - Akkor egy Tullamore Dew-t jéggel. - Megkapod. Csak légy türelemmel! Hadd mondjam el a magam módján! - A magad módján? Senki másén? Mintha nem lenne senki a fejedben? - Pontosan. A magamén. - Bőségesen töltött a whiskey-ből a jégre, majd elém rakta, aztán összefonta a karját a melle alatt, és a bárpulthoz hajolt, arcát mindössze harminc centi választotta el az enyémtől. Hibátlan bőr, fitos orr, eperszínű szájfény. Nehéz volt megállni, hogy ne csókoljam meg, különösen, amikor lebiggyesztette az ajkát mielőtt megszólalt. - Tehát. Te druida vagy. - Ha te mondod. És te mi vagy? - Egy edény - mondta, aztán zöld szeme nagyra nyílt: - Vagy még inkább, Edény, nagy E-vel. így sokkal hatásosabb, titokzatosabb, Scooby-Doosabb, nem? - Oké, de minek vagy kinek az edénye vagy? - Egy kedves hölgyé Dél-Indiából. Laksha Kulasekarannak hívják. Ne rémisszen meg a tény, hogy boszorkány!

197

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A

lvilág istenei, rühellem a boszorkányokat! Mivel az egyik épp Granuaile fülén keresztül hallgatózott, úgy döntöttem, nem verem nagydobra a véleményemet. Am ha az ellenszenv nyílt kimutatása tilos, némi kétség kifejezése talán engedélyezett. Bedobtam Harrison Ford cinikus félmosolyát, amit minden alakításában alkalmazott, Deckardtól Han Solón át Indiana Jonesig, majd felemeltem a poharat: - Még hogy kedves hölgy... - Tényleg az - bólintott lassan Granuaile, és nem törődött hitetlenkedő arckifejezésemmel. Jólesőt kortyoltam az italomból, és vártam, hogy folytassa, de úgy tűnik, a labda most nálam pattogott. Ha a maga módján azt jelentette, nekem kell kérdeznem, akkor úgy gondoltam, rajtam ne múljon: - És mióta vagy ennek az illetőnek az edénye? - Nem sokkal az után költözött belém, hogy visszatértél Mendocinóból. - Tessék? - bár az előbb kortyoltam a tüzes vízbe, máris kirázott a 198

hideg. - Emlékszel, nem? Tengeri vidrává változva felhoztad azt a rubinokkal kirakott arany nyakláncot egy csontváz kezéből. Ha jól tudom, öt méter mélyen volt a víz alatt, és néhány méter üledék is rakódott rá. Félelem és reszketés egy ír pubban. - Ezt honnan tudod? - kérdeztem. - Szerinted? Laksha mondta. - Na, igen! De ő honnan tudta? - Mert a csontváz az ő tulajdona volt. Az a szerencsétlen halandó 1850-ben hagyta cserben őt. Azóta, tehát egészen a közelmúltig Laksha a nyaklánc legnagyobb rubinjában lakott. Kérdéseimet a rubin lélekfogóvá alakításáról inkább későbbre tartogattam. - Utána mi történt? - Azt hiszem, már magad is képes vagy összerakni a képet. Miután megszerezted a nyakláncot, mit tettél vele? - Egy Radomila nevezetű boszorkánynak adtam... - Aki közel sem annyira barátságos, mint mutatja, és felettem lakik egy stílusosan berendezett, városi lakásban... - És amikor kiűzte Lakshát a rubinból... - Lett egy albérlőm a koponyámban. Granuaile kiegyenesedett a pult mögött, és olyan vadul kezdett tapsolni, mintha a harmadik osztályos tehetségkutató versenyen ep pen most klimpíroztam volna el a Kék rapszódiát. - Rendben, értem, de néhány részletet átugrottunk. - Kiittam a whiskey-m maradékát, és amikor letettem a pultra a poharat, Granuaile már fogta az üveget, hogy újratöltsön. - Egy duplára van szükséged - mondta, és a tanácsosnál többet öntött a poharamba. - Szopogasd csak, amíg visszajövök, van egy kis dolgom! - mondta, azzal kisurrant a látómezőmből, hogy szolgálja a többi vendéget. A whiskey-m segítségével jó pár gondolatot kellett megemésztenem. 199

Szerény ismereteim szerint az indiai boszorkányok a legsötétebb varázslatokra képesek. Egy olyan boszorkány, aki képes meg" szállni egy testet, aztán egy drágakőbe költözni, majd körülbelül százhatvan év után egy másik testbe telepedni, tekintélyes mágikus izomerővel rendelkezhet. Fő kérdésem az volt, hogyan tudnám Granuaile fejéből biztonságosan kicsalogatni, de úgy, hogy ennek senki se igya meg a levét. A boszorkánynak láthatóan a segítségemre volt szüksége, arra gondoltam, egy új testet szeretne, akit megszállhat De nekem éppen nem volt ilyesmim raktáron, és a test azon kevés dolgok közé tartozott, amit (még) nem rendelhetsz meg az Amazonon. De bármit is akart tőlem az indiai boszorkány, tudtam, hogy még sok gondot okozhat, és ott motoszkált a fejemben, hogy ezt is Radomilának köszönhetem, mint annyi bajomat mostanában. Úgy látszott, hogy a vele - és rajta keresztül az egész boszorkánykőrrel - való konfrontáció hamarosan elkerülhetetlen lesz. Erre a szomorú gondolatra érkezett vissza Granuaile. - Fogadjunk, hogy azon tűnődtél, mit akarhat tőled Laksha! folytatta könnyedén. - Bevallom, átfutott a fejemen. - Pedig jobban tennéd, ha azon tűnődnél, mit akar a kedvenc pultosod! - Valóban? - mosolyodtam el. Bólintott. - Bizony! Tudod, örülök neki, hogy Laksha a fejembe költözött. Sok mindenre megtanított. - Mint például? - Hogy a szörnyek valóságosak. Vannak vámpírok, ghoulok és a chupacabra is létezik. - A jeti nem? - Őt Laksha nem ismeri, ő túl modern fejlemény. De léteznek az étének is. És Thort mindenki, aki ismeri, egy irgalmatlan nagy bránernek gondolja. De ami a legérdekesebb: megtudtam tőle, hogy a 200

többiek kihalása után már csak egyetlen igazi druida maradt a föl. Az, akinek annyi barna sört csapoltam és whiskey-t töltöttem a Poharába, és akivel néha még szégyentelenül flörtöltem is. - Nos, ha flörtölni akarsz, akkor a legjobb úton haladsz! - Tényleg idősebb vagy a kereszténységnél? Nem volt értelme tagadni. A fejében lakó boszorkány mindenről tájékoztatta. És a whiskey annyira jó volt, hogy ha valamit elkottyantok, nyugodtan arra foghattam. - Bizony. - Hogyan lehetséges ez? Hiszen nem vagy isten. - Airmid. - Csak ennyit feleltem, mert azt hittem, Granuaile-nek fogalma sem lesz róla, kiről beszélek. - Airmid? Dián Cecht lánya? A lemészárolt Miach nővére? kérdezte. Ettől kissé kijózanodtam. - Hűha! A Legyen ön is milliomosban halálra nyernéd magad ilyen aggyal! Az egyetemen kelta mitológiát is tanítanak? Granuaile nem hagyta, hogy eltereljem a beszélgetést, tovább folytatta: - Azt állítod, ismered Airmid gyógynövényeit? Mind a három százhatvanötöt, ami Miach sírján sarjadt? - Bizony. Töviről hegyire. - Miért osztotta meg veled ezt a felbecsülhetetlen érté dást? Ez a történet más lapra tartozott. - Erről nem beszélhetek - ráztam meg a fejem sajnálkozva, fiatal vagy hozzá. Granuaile felhorkant: ^ - Te tudod. Szóval Airmid gyógyfüveiben rejlik a halhatatlanságod titka? Bólintottam. - Nevezzük Halhatatlanshake-nek, mert imádom a szójátékot. Hetente egyszer-kétszer megiszom belőle egy adagot, ettől fiatal és maradok. - Szóval ez a helyes pofikád nem csak illúzió? Tényleg ilyen vagy. 201

- Igen. Biológiailag még mindig huszonegy éves vagyok. - Hi-he-tet-len! - Még közelebb hajolt a pult fölött. - Most pedig elmondom, mit akarok, Atticus! - Éreztem szájfényének eprei és szájának mentolos illatát, és még valamit, ami már csak félig tartozott hozzá: egy pipacsokból és sáfrányból kötött csokrot. - A tanítványod akarok lenni! Taníts meg mindenre! - Tényleg? Ezt akarod? - szaladt fel a szemöldököm. - Igen. Druida szeretnék lenni. Több mint száz éve nem kérték ezt tőlem. Legutoljára egy idióta viktoriánus akart a tanítványom lenni, aki azt hitte, hogy a druidák fehér zsákruhában szaladgálnak, és akkora szakálluk van, mint egy bárányfelhő. - Értem. És mit kínálsz cserébe? - Laksha segítségét. A háláját. És az enyémet. - Hm. Mielőtt megállapodnánk, vegyünk végig néhány részletet! - Laksha tudja, hogy problémáid vannak Radomilával... - Várj! - emeltem fel a kezem, hogy félbeszakítsam. - Honnan tud róla? - Tegnap, a munkaidőm alatt két boszorkány ült be a pubba, akik a köréhez tartoztak, és elcsípett... vagyis elcsíptem néhány mondatfoszlányt a beszélgetésükből. Amikor meghallottam a neved, még jobban füleltem. Valamit el akarnak venni tőled, de nem tudom, mit, mert nem nevezték meg. Grimaszoltam egyet. - Tudom, mit akarnak. Nem mondták, hogyan kívánják megszerezni? - Nem, csak azt, hogy mit kapnak cserébe, ha megszerzik - Érdekes. És mit? - Mag Mellt emlegették. - Viccelsz? Mag Mellt? Aenghus belépési engedélyt ígért nekik? Igen, lakhatási engedéllyel kiegészítve. Elképesztő! - Az orrcimpám kitágult, és megmarkoltam a poharam. Tudod te, mi az a Mag Mell? - Utána kellett néznem, de most már tudom. A tündérek egyik rtQka. Méghozzá egy nagyon klassz kis birtok. 202

- Bizony, egy csodálatos föld, amit most eladnak a lengyel boszorkányoknak. Kíváncsi vagyok, Manannan Mac Lir tud-e a dologról! - Elméletileg Manannan volt Mag Mell uralkodója. Ha tudott Aenghus Óg ígéretéről, akkor valószínűleg a Brighid elleni összeesküvésnek is tagja volt. Bár sokkal valószínűbbnek tűnt az a változat, hogy Aenghus Manannan ellen is szervezkedett. - Ezt nem tudom megválaszolni - felelte Granuaile. - Aztán az egyik boszorkány azt mondta a másiknak, hogy siessenek, mert Radomila várja őket. Ez felkeltette Laksha érdeklődését, innen szerzett tudomást arról, hogy közös ellenségetek van. Azt kéri tőled, juttasd Radomila közelébe, hogy visszaszerezhesse a nyakláncot. - Te gyakorlatilag Radomila szomszédja vagy, Laksha akármelyik éjjel megtámadhatná. - Radomila otthona nagyon védett, legalább annyira, mint a te házad. Laksha azt akarja, hogy csalogasd ki biztonságos barlangjából, és vond el a figyelmét legalább öt percig. - Ennyi az egész? - Igen. És nem ártana, ha szereznél valamit, ami Radomiláé. - Ah, értem! Mit szólnál a véréhez? - Tökéletes - válaszolta Granuaile. - Laksha tud róla, hogy azokon kívül, akiket itt láttatok, Radomilának még egytucatnyi, a mágia területén jártas boszorkánya van? Háborút indítanak majd ellenünk. - Ha egyszer újra nála lesz a nyaklánc, Laksha mindet legyőzi- Valóban? - Ha ezt nem csak a nagyképűség mondatta vele, akkor elég ijesztő volt. Én mindössze annyi ideig tudnám feltartóztat ni a boszorkánykört, amíg kereket oldok. De hogy egyedül legyőzzem őket? Kizárt dolog. - Mitől annyira különleges az a nyakék? - Hamarosan átengedem neki a szót, és ő majd elmondja - legyintett kérdésemre Granuaile. - De most ne térjünk el a tárgyra Laksha azt mondta, már azért is hálás, hogy felhoztad őt a tenger fenekéről, de ha segítesz visszaszerezni igazi szabadságát, akkor mindent megad neked, ami hatalmában áll. 203

- Hogyan tudnám visszaadni a szabadságát? - Elvonod Radomila figyelmét, amíg Laksha visszaszerzi a nyakékét. Azért ez nem ennyire egyszerű. Például, hová költözik azután? Radomilába vagy a nyakékbe? Mert nem marad a fejedben, vagy tévedek? - Nem - rázta meg a fejét. - Csodálatos vendég volt, de most már mindketten szeretnénk egyedül maradni a saját gondolatainkkal. Ha átadom neki a szót, elmondja majd, mik a tervei. És végül, de nem utolsósorban, ott van az én hálám is. Igaz, nem ígérhetek mágikus szívességeket cserébe, de ismerve, hogy a múltban menynyi munkával járt az inasság, biztos vagyok benne, hogy ledogozom neked a tartozásom. - Mi van, ha nem akarok tanítványt? - kérdeztem. - Eddig is nagyszerűen megvoltam nélküle. - Látom. Például lelőttek. - Nem elég, ha segítek Lakshának kiköltözni a fejedből, és kész? - Nem. Laksha csak akkor távozik, ha tanítványodul fogadsz. - Tessék? - húztam össze a szemöldököm. Erre nem számítottam. A megszálló lények általában nem törődnek a kibérelt porhüvely kívánságaival és szükségleteivel. - Miért fontos ez neki annyira? - Mert tudja, hogy nem akarok álló nap sört csapolni minden beeső Mike-nak vagy Tómnak. Szeretnék valami nagyszerűt csinálni az életemben. Még csak huszonkét éves vagyok. Tanulni akarok. - Akkor jó, mert, ha az ember egy druidatanítvány, akkor nem sok mást tehet. Tegyük fel, hogy nem fogadom el az ajánlatot! Mi történik akkor? Laksha örökre a fejedben marad? Granuaile vállat vont: - Nem, akkor keresnénk más megoldást. Megpróbálnánk visszaszerezni a nyakéket a segítséged nélkül. Keresnénk valakit, akit érdekel egy boszorkány hálája. - és mi lenne veled? Foglalkozást váltanál? Bólintott, és rám nézett. Smaragdzöld szemében fények szikig tak engem a hazámra emlékeztetett. 204

- Ha nem adsz más lehetőséget, boszorkány leszek, mint Laksha. De elsősorban a tanítványod szeretnék lenni. - Oh. És miért, ha szabad kérdeznem? - tettem fel könnyeden a halálosan komoly kérdést. Talán a legkomolyabbat, ami csak létezik. Ha a választ viccel üti el, vagy megpróbál flörtölni velem, netán elküld a búsba, akkor egyértelműen nemet mondok. Elgondolkozott, mielőtt felelt volna - talán Laksha már kitanította? - Valójában több oka van - monda halkan. - Laksha rengeteg dolgot tud a varázslásról, mert már nagy időt megélt. De tudja, hogy te még nála is idősebb vagy. Idősebb, mint akikkel valaha találkozott - persze az isteneket leszámítva. Ha ez igaz, akkor ebből az következik, hogy többet tudsz valamennyiünknél, és olyan dolgokat láttál a saját szemeddel, amikről a többiek csak könyvekben olvashattak. Ezért akarom, hogy te taníts engem. Olyan embertől szeretném megtudni, mi történt valójában a történelemben, aki átélte ezeket az eseményeket. Meg akarom tanulni, amit te tudsz, azokat a dolgokat, amiket az emberek már elfelejtettek, vagy nem volt róluk tudomásuk sosem. Aztán ott van még a „tudás jobb, mint a nem tudás, meg a tudás hatalom általános igazsága, és folytathatnám. Rosszabbat is hallottam már. Közel járt a seggnyaláshoz, de az utolsó pillanatban visszatáncolt. - De van egy további okom is. Remélem, nem sértem meg vele, de Laksha mágiája számomra egy kissé félelmetes. Szeme felakadt egy pillanatra, láthatóan belső dialógust folytatott, aztán megint rám nézett: - Abból, amennyit Laksha elmondott róla, és amennyit olvastam a valódi varázserővel végrehajtott mágiáról, számomra kissé riasztó. H. P. Lovecraft-alakokkal kell üzleteket kötni, némely rituálét morálisan kifogásolok, és némelyikhez - hogy úgy mondjam - egyszerűen nem lenne gyomrom. Körmök és testnedvek undorító! De egy druida ereje, vagyis a te erőd a földből származik, igaz? - Így van+. A karomra mutatott: 205

- Laksha szerint a tetoválásodnak nem csak esztétikai értéke van. - Jól tudja. - Látod, ez is olyasmi, amivel együtt tudnék élni! - Biztos vagy benne? Korlátozni fog. Egy druida kevesebb dologra képes, mint egy boszorkány. Ha neked az erő számít, akkor egy boszorkány sokkal többet tud szerezni belőle, sokkal rövidebb idő alatt. - Az erők különfélék - vágott vissza. - A boszorkányok ereje pusztításra és uralkodásra való. A tiéd az építést és a megóvást szolgálja. - Nem, dehogy. Azt hiszem, egy kicsit romantizálod a dolgot Az én erőmmel ugyanúgy lehet uralkodni és pusztítani. - Aenghus Óg például határozottan uralta Faglest, és Bres bűbájjal próbált az életemre tömi. - Oké, ez igaz - ismerte el. - Mindent el lehet téríteni eredeti céljától. De én az eredeti célról beszéltem, Atticus. Laksha például olyan bűbájokat és varázslatokat ismer, amiket, tudod, nem lehet jóindulatúan felhasználni. A különbség tehát az, hogy amíg a te bűbájaidat fel lehet használni gonosz célokra, Laksha varázslatai soha nem lehetnek jók. Számomra ez egy nagyon fontos különbség. - Szerinted, mi egy druida? - kérdeztem, és tudtam, ha a fehér köntössel meg a Top-szakállal jön, sikítani fogok - A druidák gyógyítók és bölcsek Legendamondók A kultúra Megtartói. Néhány történet szerint alakváltók is, és az időjárás alakulásába is van némi beleszólásuk. - Képesek rá, hogy szétrúgjanak néhány segget? - kérdeztem nyeglén, de a lány tudta, hogy vizsgáztatom. - Csatákban, ha rákényszerülnek, igen - ráncolta Granuaile a homlokát. - Legalábbis néhány ősi legenda szerint. De varázserő helyett ilyenkor kardot és harci baltát használnak Tényleg, megdicsértem már a kardodat? - bökött a villával Fragarach kikandikáló markolata felé. Szét akarsz rúgni néhány segget? Meg sem hallottam a kérdését, viszont egy újabbat tettem fel. - Az általad olvasott legendák szerint mi volt a druidák feladata? - Tanácsokat adtak a királyoknak, és megpróbálták megmondani a 206

jövőt. Tényleg, ezt el is felejtettem. A jóslás is a druidák dolga Felvágod az állatok hasát, és a belsőségeikből olvasol? - fintorgott és egy pillanatig benn tartotta a levegőt. - Nem - ráztam meg a fejem, mire Granuaile megnyugodott. - Jobban kedvelem a jóspálcikákat. - Ugye, megmondtam? - paskolta meg incselkedve a karomat. - Nem pusztítod el a dolgokat. - Tényleg druidainas kívánsz lenni? Várj! Mielőtt felelnél, hadd mondjam el, mivel is jár ez egészen pontosan, mert tartok tőle, hogy Laksha erről nem rendelkezik pontos ismeretekkel, és ha valamelyik újkori szarból tájékozódtál, mely szerint egy druida csak néhány növényt szakít le, és egész nap imádkozik Brighidhez vagy Morriganhez, akkor fogalmad sincs, mire vállalkozol. Tizenkét éved a memorizálásról fog szólni. Semmi bűbáj, semmi, ami egy kicsit is izgalmas lenne, vagy varázslatos. Tizenkét éved a magolásról és a visszaböfögésről szól majd. Mivel később kezdted, mint általában a tanoncok, egy, maximum két évet lecsíphetünk, mert az agyad teljesen kifejlődött, de még így is nagyon hosszú idő. Szeretned kell a tanulást, a könyveket és a nyelveket, mert meg kell tanulnod párat - és mindezt teljes munkaidőben, egészen a harmincadik éveid elejéig. - Oh - mondta rémült hangon. - Mi lesz a számlák befizetésével meg ilyesmikkel? - Itt felmondasz, aztán nálam kell dolgoznod, a könyvesboltban- Ha elunod a könyvek olvasását, néha árulhatod is őket, de az meg unalmasabb. Talán néhány speciális tea főzésére is megtanítalak. - Hú! Oké! - Ha átmész a vizsgákon, jöhetnek a varázslatok. Hogy a varázslatokhoz erőt nyerj, rituális tetoválásnak kell alávetned magad, ami öt hónapig tart majd, és növényi festékkel történik. - Öt hónapig?! - meresztette szemét Granuaile. - Az előbb azt tudattam veled, hogy tizenkét évnyi tanulás vár rád és szempillád sem rebbent, most meg aggódni kezdesz őt hónap miatt? - Jó, de ez azt jelenti, hogy öt hónapig tűvel fognak böködni, nem 207

igaz? - Hogy egészen pontosak legyünk, tüskékkel. Ez egy nagyon régi módszer. A legősibb. - Vettem észre! Ez más, mint felhúzott lábbal és egy bögre forró csokoládéval olvasgatni. - De elengedhetetlen, ha druidavarázslást akarsz folytatni. Ez egy rituálé, mely során összeköttetésbe kerülsz a földdel, hogy energiát nyerhess belőle. És ha egyszer összeköttetésbe kerülsz vele, soha nem követnél el semmit ellene. Ha Brighid nem téved, Aenghus Óg démonokkal szövetkezik, de még ő sem merné bántani a földet. - De amint kimondtam, eszembe jutott, hogy aki démonokkal áll össze, sokkal rosszabb dolgokra is képes, ezért sotto voce hozzátettem: Legalábbis, remélem. -Te Brighiddel társalogsz?! És ki az az Aenghus Óg? Csak nem az szerelemisten? - Igen, ő az - mondtam. Kissé meglepődtem, de elégedetten konstatáltam, hogy felismerte a nevet, habár Airmid pontos meghatározása után igazán nem kellett volna meglepnie. - De felejtsd el> hogy valaha említettem a nevét! A lényeg az, hogy legalább egy ^tizedig semmi olyasmiben nem lesz részed, amit varázserőnek övezhetnénk. Ha nem bírod ki addig, Lakhsa biztosan tud valami rituálét, amivel még ma éjjel boszorkánnyá avat. Hogy állsz a türelemmel? - Köszönöm, jól. Van elég belőle - megfogta a kezem, és gyenge den megszorította. - Én nagyon szeretném ezt a dolgot. - Mintha azt mondtad volna, hogy huszonkét éves vagy. Nincs neked akkor már véletlenül egy diplomád? Forgatni kezdte a szemét: - Mar hogyne lenne, májusban diplomáztam filozófiából De itt dolgozom a pubban, mert mire megy az ember egy filozófiá diplomával?. - Rendben! A jelentkezésedet komolyan veszem, és alaposan átgondolom. Ami a döntés előtt elengedhetetlen, hogy Lakhsával is 208

váltsak pár szót! - Gondoltam. - Sajnálkozva elhúzta a száját, és leengedte karját az oldala mellé. - Mielőtt átadnám neki a szót, van egy kis dolgom. Laksha nem ért a csapoláshoz! Mindjárt jövök! - Azzal visszament a várakozó vendégekhez, itt újra töltött, ott beütötte a számlát, a mosolyokat, az italokat és a köszönömöket egyforma könnyedséggel osztogatta. Miközben a Tullamore Dew lecsordogált a torkomon, rajta gondolkoztam, és azon, hogy miért nem volt tanítványom több mint ezer éve. Az elsődleges ok az volt, hogy az emberek azt hitték, a druidák kihaltak, és nem is sejtették, hogy létezik egy, akinek tanítványai lehetnének. Olyan voltam, mint a Dagobah-rendszerben lazító Yoda. De ha néhány ember mégis rám talált - ahogy páran Granuaile előtt -, akkor sem volt praktikus számomra a tanítóskodás, mivel Aenghus Óg miatt meg kellett őriznem a mobilitásomat, és nem maradhattam sokáig egy helyen. Ráadásul rengeteg időmet felemésztette a nyakláncom elkészítése, és egy ilyen ezer problémát felvető feladat mellett nem igazán tudtam mások tanítására koncentrálni. Utolsó tanítványom a tizedik század végén távozott az élők sorából Eszes, komoly fiú volt, Cibránnak hívták, és amíg én a föld misztériumára tanítottam, hitelesen alakította az írástudatlan, katolikus paraszt szerepét. Abban az időben a Római Birodalom szoknyája alatt rejtőztem - annak a szoknyának is egy igazán távoli fedőjében, a Galíciai Királyság Compostela nevű városának szélén. Volt egy kis farmom néhány kilométerre a várostól, és az emberek kedveltek, mert a jó termést Jézusnak köszöntem, a klérusnak pedig bőséges dézsmát fizettem. Cibrán apja a város kovácsa volt, és a fiát hetente egyszerkétszer elküldte hozzám, hogy friss gyümölcsöt és tojást hozzon, mert csirkéket is neveltem. A kovács természetben fizetett, vagyis a tartozást Cibrán dolgozta le a farmomon, és ilyenkor kerülhetett sor az oktatására is. Már majdnem befejezte a tanulmányait, és az erdőbe készültünk, hogy megkapja a tetoválását, amikor Al-Manszúr katonái 997-ben egy déli kalifatusból kitörve elözönlötték a várost, és fosztogatás közben 209

Cibránnal és az atyjával is végeztek, mielőtt odaértem volna, hogy megmentsem őt. Akkor feladtam a tanítóskodást, mert sem én, sem az Ibériai-félsziget nem volt elég stabil ahhoz, hogy ez a tevékenység gyümölcsöző lehessen. Összepakoltam, és elindultam Ázsia felé, ahonnan csak Dzsingisz kán hordájával tértem vissza Európába. Azóta is többször felvetődött bennem az ötlet, hogy valahol alapítok egy kis druidakört, de Aenghus Óg és a monoteisták üldözése miatt ez a tervem álom maradt. Ami azt illeti, manapság már nem tűnt olyan kivitelezhetetlen ötletnek, feltéve, ha túlélem Morrigan jövendölését. Morrigannel kötött megállapodásunk ugyanis nem biztosított teljes felmentést a halál alól. Csak Morriganre vonatkozott, akinek elsődleges beleszólása volt a dologba, és ez tényleg nagyszerű volt. De minden panteonnak megvannak a saját halálistenei, és ha Aenghus Óg tényleg a pokollal üzletel, akkor a halál „sárga színű lovon” jön el értem, lásd Jelenések könyve 6:8. Jóslatában leginkább a zsályapálcika idegesített, mely szerint a halálra ítélt harcos meglepődik, mielőtt földbe harap. Aenghus Óg már nemigen tudott meglepni semmivel, viszont ott volt a boszorkánykör, ami annál inkább. Már eddig is megleptek néhányszor, például az elterelő hadműveletükkel, mely során impotenciát okozó teát rendeltek tőlem Aenghus számára, vagy amikor a szemembe hazudtak, hogy nem Aenghus Óg szövetségesei, és nagy elbizakodottságukban - azt gondolták, majd visszalopják, vagy nem less módom felhasználni ellenük - még Radomila vérét is nekem adták. És mindezt csupán három boszorka művelte. Milyen meglepetések várnak rám, ha az összes ellenem fordul? És itt, a Rúla Búlában volt egy másik boszorkány, aki azt állította, hogy egy bizonyos rubinköves nyakláncért cserébe az egész körrel egymaga elbánik. A nyakék bizonyára nagy erejű varázstárgy lehetett, különben a főboszorkányok nem törték volna érte magukat ennyire. De szabad-e valakit szabadjára engednem, aki ekkora varázserővel rendelkezik? Mielőtt megválaszolhattam volna a kérdést, Granuaile megállt 210

előttem, és közel hajolt, hogy figyeljek rá. - Oké, Atticus, most átengedem Lakshának a szót, viselkedj rendesen! - kacagott huncutul, aztán a feje oldalra billent, és átadta az irányítást a boszorkánynak. Amikor újra felemelte a fejét, arca kifürkészhetetlenné vált, bár a szája és a szeme körül feszülő bőr előrehaladott korról árulkodott. A tamil nyelven beszélők ritmusos hangján üdvözölt, nyesett mássalhangzókkal és magánhangzókkal: - Már régóta szerettem volna beszélni magával, Druida! Laksha Kulasekaran a nevem, üdvözlöm a béke nevében! A fiatal, ír-amerikai, sugárzó szépségű lány ősi, indiai boszorkánnyá válása meglehetősen hátborzongató volt, mindegy, menynyi békés szó hangzott is el Granuaile szájából. Ahogy Sámuel Clemens írná: a szívbajt hozta rám.

211

HUSZADIK FEJEZET

R

emélem, békében is válunk el! - mondtam a Granuaile fejében lakozó boszorkánynak. - Megtudhatnám, hogy egészen pontosan kihez van szerencsém? - Maduraiban születtem, 1277-ben, a Pándja király, Maravaramban Kulasekaran uralkodása idejében, akinek nevét nekem is van szerencsém viselni. Tizenhat éves koromban megismerkedtem Marco Pólóval, és általa rádöbbentem, milyen nagy a világ, ha olyan emberek is vannak benne, mint ő. Hozzámentem egy brahmanhoz, és amíg otthon tartózkodott, a kötelességtudó feleség szerepét játszottam, de amint kitette a lábát, cimboráim kezdtem a démonokkal, mert úgy gondoltam, egy nő számára a szigorú kasztrendszerből nincs más kitörési útvonal. A legszörnyűségesebb dolgokat tanultam meg tőlük - a raksaszáknak csak sötét dolgaik vannak. A lélek átköltöztetésének képességét a vetaláktól sajátítottam el, hallott már róluk? - Igen, védikus démonok, hullákat szállnak meg. - Pontosan. Én ugyanilyen módon helyezem át a lelkemet egy 212

drágakőbe vagy egy másik emberbe. - Bármibe át tudja helyezni? Lakshát mintha meglepte volna a kérdésem. - Azt hiszem. A lélek majdnem mindenben elfér. De miért helyezném olyasmibe, ami törékeny vagy értéktelen? A drágakövek tartósak. - Elmesélné, hogyan került a rubinban az óceán fenekére? Laksha megvonta Granuaile vállát: - Új életet szerettem volna kezdeni egy új világban. Úgy döntöttem, elhagyom Indiát. 1850-ben jegyet váltottam egy klipperre, mely ópiumot szállított Kínába. Amikor már a hajón voltam, amit „Pajkosának hívtak, a kapitány úgy döntött, kihasználja a kaliforniai aranylázat. Kínában telepakolta a hajót értékes selymekkel, szőnyegekkel és más luxuscikkekkel, amiket eladhat San Franciscóban, majd alaposan bebiztosította. Olyan lehetőség volt ez, amit nem szalaszthattam el. Amerika sokkal fiatalabb ország volt Kínánál, egy hely, ahol nő létemre is olyan foglalkozást választhattam, amilyet csak szeretnék. Megváltottam a jegyet Amerikába, és szexuális szolgáltatásaimért cserébe a kapitány nem vette fel nevemet az utas listára. A kapitány szörnyen bűzlött, a szex csak fűrészelés volt. Bizonyára tisztában volt az ellenérzéseimmel, mert amikor a hajó zátonyra futott, a mai Mendocino közelében, és a raktér elkezdett megtelni vízzel, nem vett fel a saját mentőcsónakjába. Mindenkinek jutott ugyan mentőcsónak, de nekem kínai tengerészekkel kellett megosztanom, akik semmiféle sorsközösséget nem éreztek velem, és egyetlen általam ismert nyelven sem beszéltek. Ráadásul a vízen, ahol sem helyem, sem időm nem volt a varázsláshoz, meglehetősen védtelen voltam- Amíg a csónakkal, amelynek evezőit négyen húzták, a part felé siklottunk, elkezdték bámulni a nyakláncomat, és tudtam, hogy lám pusmognak. Talán arról beszéltek, hogy nyugodtan eltüntethetnek, majd azt hazudjak, hogy a hajótörés áldozata lettem, és senki sem jön rá az igazságra. Biztosan azt tervezték, hogy a nyakláncomat eladják San Franciscóban, és a pénzt elosztják 213

egymás között. Bármit is eszeltek ki, az egyikük, aki mögöttem ült, tört döfött a hátamba, és egy másik megpróbálta letépni a nyakláncomat. Hogy minél messzebb kerüljek a késtől, hatalmas fájdalmak közepette Ugrottam, és kivetettem magam a csónakból a nyakláncért küzdő férfival együtt. Éreztem, hogy haldoklom, ráadásul úszni sem tudtam. Szerencsére a támadóm sem. Bár a nyakamból leszakította, a markomból nem tudta kitépni a nyakéket. Hamarosan feladta, és kétségbeesetten a felszín felé kezdett csapkodni, hogy társai kimentsék. A látásom egyre homályosodott, és nem tudtam, hogy a vetalák módszere működik-e a vízben, de két választásom maradt: vagy távozom ebből az árnyékvilágból, vagy az érintésemen keresztül az ékkőbe költöztetem a lelkem. Nyilvánvalóan az utóbbit választottam, ezért lehetek most itt. Mondandója végén nem mosolyodott el. Egyszerűen elhallgatott, és várta a reakciómat. - Rendben, és mik a további tervei? - Hogy visszaszerezzem a nyakékemet, és hogy új testbe költözzem. - Haladjunk sorjában! Miért annyira fontos az a nyaklánc? Ha akarja, bemehetünk egy ékszerboltba, és vehetünk egy másik rubint magának. - Nem. Az a nyakék egy mágikus gyűjtőpont. Egy démon készítette. Megsokszorozza az erőmet. A maga nyaklánca is hasonló célt szolgál, nem? - mutatott az amulettemre, és kíváncsian oldalra billentette fejét. - Bár nem démon munkája, de igen, hasonló szolgálatot tesz nekem. - Megpróbáltam olyan közömbösen beszélni, amennyire csak tudtam. Az elmúlt percekben a boszorkányveszély-jelzőm mutatója egyre beljebb csúszott a vörös tartományba. Amikor azt mondta, hogy „egy démon készítette”, a nyíl jobbra lendült, és már csak egy-két tized választotta el a vízszintes tengelytől. De azt kérdeztem magamtól, miért állnánk meg itt? Tegyük fel neki az igazán ijesztő kérdést. - És most beszéljen az új testről! Hogyan szándékozik szert tenni rá? - Annak idején egyszerűen csak elragadtam valakit, ha szükségem volt egy testre. De ma már magasabb erkölcsi normához tartom magam. 214

- Elragadta őket? Már ne haragudjon, de élőkről avagy holtakról beszélünk? - Annak idején mindegy volt, csak tetsszen és kéznél legyen. - Szóval az óceán mélyére merülő test... Nem az a test volt, amivel született? - Már hogy lett volna az! Nem ismerek olyan módszert, amivel egy testet több száz évig lehetne tartósítani! - Hát persze, hogy nem az volt - csóváltam meg a fejem. - Bocsánat az ostoba kérdésért. Ez volt az a pillanat, amikor a boszorkányveszély-jelzőm mutatója kiakadt. Ha ez a boszorkány megtudja, hogy én egy speciális tea segítségével több ezer éve tartom a formámat, mit fog csinálni? Megeszi az agyamat? Vajon hallotta, amikor Granuaile-nek Airmid gyógyfüveiről beszéltem? - Bocsássa meg a tudatlanságomat a témát illetően... de amikor elragadott egy élő testet, mi lett a testben eredetileg lakozó lélek sorsa? - Ez a kérdés már évszázadok óta izgatja az embereket. - Megölte őket? - Megengedtem, hogy csatlakozzanak a halál és az újjászületés nagy körforgásához. Megpróbáltam visszatartani az undort, amit a tettei és lelketlen gyakorlatiassága váltott ki belőlem. Valószínűleg nem teljes sikerrel, mert miközben azt figyelte, hogyan fogadom a hallottakat, egy re összébb húzta a szemöldökét. - Mitől olyan biztos benne, hogy csatlakoztak hozzá? Ha kiszorítja a lelket a testből, mielőtt meghalna, könnyen lehet, hogy hazátlan szellemként kell bolyongania a földön. - Előfordulhat. Higgye el, hogy most már tisztában vagyok azzal, milyen helytelenül cselekedtem. Az elmúlt 160 év alatt volt időm gondolkozni, és rájöttem, hogy én is ugyanúgy vadászta az ártatlan áldozatokra, ahogyan azok a kínai tengerészek rám támadtak. A karma visszaszállt rám, és tudom, hogy büntetésem csak töredéke volt annak, ami évszázados bűneimért kijárt volna. 215

- A rubinban eltöltött idő elég büntetés volt önnek, vagy úgy érzi, tovább kellene vezekelnie? Laksha először meglepetten felvonta Granuaile szemöldökét, aztán összehúzta: - Azt hiszem, maga kételkedik a szándékaim tisztességében. - A rövid ismertető alapján, amit megosztott velem, nagyon helyesen teszem. Bizonyos halhatatlanságra tett szert egy nagyon gonosz testrablás segítségével, és egy húron pendült a démonokkal. - Egy húron pendültem?! - sértődött meg a feltételezésen. Úgy látszik, a gonosz testrablással nem volt semmi baja. Akkor eszembe jutott, hogy amikor Flidais azzal vádolt meg, hogy egy húron pendülök a vámpírokkal, hasonlóan reagáltam. Ezt utáltam legjobban a védikus karma felfogásban: ha valaki beszélni kezdett róla, rögtön Megjelent az életemben. - Rendben, visszaszívtam - legyintettem idegesen. Igazán nem akartam, hogy ezen fusson mellékvágányra a beszélgetésünk - Ennek a kifejezésnek túl sok mellékzöngéje van, nem kellett volna használnom, mert én is utálom. Csupán azt akartam mondani, hogy a démonokkal és a fekete mágiával való kapcsolata megnehezíti szádomra, hogy megbízzak önben, és ezért vonakodom a segítségnyújtástól. Remélem, megbocsátja az egyenességemet, de nem kívánok köntörfalazni. Laksha feszülten elmosolyodott és bólintott. - Ezt nagyra értékelem. Én is az egyenes beszéd pártján állok. Ezért hadd szögezzem le: Granuaile testét erőszakkal is megszerezhettem volna, ahogy a múltban tettem. Sokkal könnyebb lett volna. Ha akarom, bármikor elhagyhatom a testét, hogy egy utcán sétáló, vagy a bárban üldögélő emberbe költözzem. De többé már nem akarok úgy viselkedni, mint régen. Ezért engedélyt kértem tőle, hogy megszállhassam egy kis időre, és ő beleegyezettEzért próbálom most is együttműködéssel és a közös érdekre hivatkozva megszerezni a nyakláncot, ahelyett hogy egy önző és agresszív módszert választanék. Nem akarok többé káoszt és pusztulást okozni, képességeimmel most már gazdagítani szeretném a világot. 216

- Őszintén mondja? Mi lesz Radomilával, ha segítek magának? - Karma. Mindenkire ez vár. Ezt elengedtem a fülem mellett. - Hogyan talál másik testet, amiben élhet? - Granuaile azt ajánlotta, menjünk el egy kórházba, ahol mély kómában vagy tartós vegetatív állapotban lévő betegek fekszenek. Testek, amik élnek, bár a lélek elszállt belőlük. Talán használhatnám valamelyiket. Felébreszteném az agyat, hogy funkcionálhasson. Sok mindent megtudtam az agyakról az elmúlt években. A mobilom csipogni kezdett, de lehalkítottam. - Mi van akkor, ha a lélek még mindig kötődik a testhez, ha csak egy vékony cérnaszálon is? - Akkor megkérdezem tőle, szeretné-e, ha visszaadnám az eszméletét. Biztosan sokan akarnák. Ha tudnék, segítenék rajtuk, aztán visszatérnék Granuaile-hez, és újra próbálkoznék. Előbb-utóbb majdcsak ráakadnék egy testre, amelyikből már elröppent a lélek, vagy el szeretne költözni belőle. Akkor anélkül szállhatom meg, hogy további foltokat ejtenék a saját becsületemen. - Tehát a legközelebbi tervei a következők - kérem, javítson ki, ha netalán tévednék: - Beleegyezem, hogy tanítványomul fogadom Granuaile-t, és segítek, hogy a karma beteljesedjen Radomilán. Aztán a nyaklánccal a zsebében maga szépen ellátogat egy kórházba, hogy új testet keressen, amit megszállhat. Jól mondom? - Hibátlanul. - Nos, már csak azt nem látom, hol húznék én hasznot ebből a forgatókönyvből. - Megszabadítom Radomilától. Úgyis csak szálka a szemében, nem igaz? - Ahogy a magáéban is. Úgy beállítani valamit, mintha értem tenné, miközben magáért teszi, egyszerű könyvelési trükk, amivel határozottan maga jár jól. - Rendben - mosolyodott el. - Igaza van. Mit kér cserébe? - Látja ezt a kardot a hátamon? Hatalmas erővel bíró mágikus tárgy. 217

- Valóban? Fel sem tűnt. Megnézhetném? Óvatosan átemeltem a hüvelyt a fejem felett, és a pultra helyeztem. Csak egy arasznyira húztam ki a pengét. Laksha alaposan megnézte, aztán összevonta Granuaile szemöldökét, és értetlenkedve nézett rám. - Bűbáj van rajta, ami megakadályozza, hogy elvegyék a gazdájától, máskülönben hétköznapi kardnak tűnik. Ez egyre jobb. Nemcsak a kötést vette észre, de képes volt a rendeltetését is meghatározni. - Pontosan, de csak azért, mert Radomila varázspalástot borított rá. Szeretném, ha eltávolítaná, persze, ha nem haladja meg az erejét. - A könnyeimmel bármikor eltávozhattam volna - ahogy Radomila mondta, nem mintha többé megbíztam volna a szavában ", de ki akartam próbálni, mire képes Laksha. Mondatom utolsó része garantálta, hogy mindent belead majd. Nem fogja beismerni, hogy Radomila jobb boszorkány nála. - Aha, most már tudom, mit keressek! Egy pillanat! Lehajolt, hogy tovább tanulmányozza a kardot. Mielőtt megfogta volna, rám nézett: - Szabad? Bólintottam, mire ő folytatta a vizsgálódást. Felemelte a pultról a markolatot, és közelről megnézte az alját. Úgy látszik, ez nem volt elég, mert lehunyta a szemét, és a homlokához nyomta, majd legalább ót másodpercig ott tartotta. Aztán az összpontosítás maszkja megrepedezett, és kimosolygott alóla. Visszahelyezte a kardot a pultra. - A mágikus palástok ugyanúgy kötődnek a tárgyhoz, ahogy a valódi palástok az emberek nyakához. Egy kard esetében a legkézenfekvőbb hely a markolata, és Radomila is ott rögzítette. Ami azt illeti, jó munkát végzett, a palást pontosan fedi a tárgyat, sehol sincs varázslatszivárgás. Mit fizetett neki ezért a szolgálatért? - Nos, Mendocinóba mentem, hogy elhozzak neki egy bizonyos nvakláncot. Laksha hátravetette Granuaile fejét, és felkacagott. Nem volt túl biztató kacagás. 218

- Ezért a palástért cserébe odaadta neki a nyakláncomat! Azt hiszem, átverte magát! - A karmája úgyis hamarosan visszaszáll rá, nem igaz? Laksha bólintott: - De még mennyire! - Képes levenni a palástot? - Igen. Nagyjából tízperces munka. - Nagyszerű. Mert lenne még egy kérésem, hogy úgy érezzem, a kellő módon profitálok ebből a csereüzletből. A derültség eltűnt Granuaile arcáról, és üzletasszonyos arckifejezés váltotta fel. - Még egy Mi lenne az? - Ha ezen az egészen túl vagyunk, tehát megkapja a nyakláncát és az tg testet, amiben élhet, elköltözik a Mississippitől keletre, és soha, de soha nem lépi át Arizona határát anélkül, hogy engem értesítene előtte. Laksha Granuaile összehúzott szeme mögül nézett rám: - Szabadna megkérdeznem, hogy miért? - Természetesen. Van egy bizonyos egészséges félelmem a magképességeivel kapcsolatban, Laksha Kulasekaran. Nagyon örülök az elhatározásának, hogy tiszta életet fog élni, és hogy mától fogva csak jót tesz. Nagyra értékelem a figyelmet, amiben Granuaile-t részesíti, és amiben engem. Tudom, hogy nem valószínű, hogy bekövetkezik, de ha mégis... újra... üzletelni kezdene a démonokkal akkor szeretném, ha másnak kellene aggódnia miatta, valahol nagyon-nagyon messze. Olyan hosszan nézett rám, hogy már azt hittem egy antik farkasszemnéző versenybe csöppentem, de aztán lesütötte a szemét, és bólintott, még azelőtt, hogy kihívásnak lehetett volna értelmezni. - Áll az alku - mondta. - Értesítse Granuaile-t, amikor el akarja távolítani a palástot. Némi idő szükségeltetik hozzá, és egy kis egyedüllét. Akkor is értesítse, ha el akarja kapni Radomilát. Granuaile feje oldalra billent, mintha krónikus narkolepsziában szenvedne, aztán hirtelen kiegyenesedett a nyaka, és újból az őslakos kezébe került az irányítás. 219

- Szia, Atticus! - mosolygott felém. - Parancsolsz még egy italt? A poharamra néztem, ami félig teli volt, és gyorsan belöktem a maradékot. - Igen - csaptam le a poharat egyre kevésbé biztos kézzel. - Örülök, hogy újra itt vagy! Már kezdtél hiányozni. - Vettem egy nagy levegőt, aztán kifújtam, amíg a whiskey elvégezte a dolgát, és szétégette a feszültséget. Újra töltött, majd bocsánatot kért, és elment kiszolgálni a többi vendéget. Ezt az utolsó whiskey-t már nem volt módom meginni, mert a tempei Falka alfahímje, Gunnar Magnusson Falka-tagjaival a sarkában, beleértve dr. Snorri Jodurssont is, berobogott a Rúla Búlába, mint akinek valami nagyon sürgős. - Hol van Hal? - vicsorogta felém. - Körülbelül egy órával ezelőtt távozott. - Baj van. Nézte mostanában a telefonját? - Nem - ismertem be, aztán eszembe jutott, hogy amíg Lakshával beszéltem, jelezni kezdett. Egy SMS-t kaptam Emilytől, a Három Auróra Nővéreinek legifjabb tagjától. Az üzenetben ez állt: „Elfogtuk az ügyvédedet és a kiskutyádat. Hozd el a kardot, vagy mindketten halál fiai!" Nagyon régóta nem éreztem, hogy akarattal fájdalmat szeretnék okozni valakinek. Ha valami bosszantó fickóval hozott össze a sors, igyekeztem távlatokban gondolkozni: az illetőt úgyis túlélem, és a probléma idővel megoldódik. A „semmi sem tart örökké kifejezést magamban „senki sem tart örökkére változtattam, és ez sok konfliktuson átsegített, őszintén mondom, hogy ekkora düh nem dobolt a csontjaimban a második világháború óta, de ez az üzenet kiváltotta belőlem a régi dühöngést. Elrabolta a kutyabarátomat, váltságdíjat követel érte, és Óz, a csodák csodáját játszik vele. Alvilág isteneire mondom: utálom a boszorkányokat.

220

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

M

ivel semmi értelmeset nem tudtam volna kinyögni, inkább megmutattam az üzenetet Magnussonnak. Felmordult, aztán visszaadta a mobilt. Láttam, hogy a többi vérfarkas is feszültté vált, amikor telepatikusán közölte velük a hírt. - Megtenné, hogy felhívja a lányt? - kérdezte, és láttam rajta, hogy nehezére esik kontrollálni a dühét. - Derítse ki, hol tartja fogva Halt! Egy ideig eszméletlen volt, és most be van kötve a szeme, a társunk nem tudja megmondani, hol tartják fogva. - Hogyne! De kérem, maradjanak addig csendben, nehogy megtudja, hogy itt vannak! - A vérfarkasoknak nem okozott gondot, hogy hallják Emily szavait. Magnusson kurtán biccentett, aztán tárcsáztam az üzenettel érkezett számot. - Elég sokáig tartott, ami azt illeti - dorombolta Emily. - Talán a kutyád mégsem jelent olyan sokat a számodra. . Addig nem folytatom veled a beszélgetést, amíg bizonyítékot sem 221

kapok rá, hogy életben van. - Majd az ügyvéded megerősíti, mindjárt adom! - Szünet követ-némi zörgés és morgás után Emily hangját hallottam, aki kérte Halt, közölje velem, hogy Oberon jól van. - Atticus! - zihálta a telefonba Hal, hangjából erőlködés hallatszott. Egy erdőben vagyunk, itt a fél boszorkánykör. - Puffanást hallottam, aztán morgást, majd Emily távoli kiabálását, hogy Hal ne mondjon semmit azon kívül, hogy Oberon jól van. - Fához kötöztek bennünket. Ezüstláncokkal. Oberonnak eddig nem esett baja. - Ennyi bőven elég lesz! - ragadta magához a telefont Emily. Oberon nyüszítése szűrődött a kagylóba. Tehát élt. - A Superstition-hegység keleti felén, a Haunted-kanyonban, indulj el a Tony Kunyhójához vezető ösvényen, néhány térképen TonyFarmjaként szerepel. Sötétedés után gyere, és egyedül! Hozd a kardot! Megkapod cserébe a kutyát és a farkast. - Ha valamelyiküknek baja esik, esküszöm, hogy megismertetem a nyakad a kardommal, és bánja a fene a következményeket! - sziszegtem a kagylóba. - Hallod, amit mondok, boszorka? Nálam van a véred. Ha végzel velük, a Falkával levadászunk. Neked fogalmad sincs arról, kivel húztál ujjat. - Nincs? Elég, ha megkérdem a barátomat, Aenghus Ógot, ó majd megmondja, miféle féreg vagy. - Akkor azt is kérdezd meg tőle, boszorkány, hogy ha csakugyan féreg vagyok, miért nem taposott el az elmúlt kétezer évben? És ha olyan könnyen elbánna velem, minek állt össze egy boszorkány körrel? - Kétezer év? - kérdezte Emily. - Kétezer év? - kérdezte Magnusson. Hoppá. Ezért nem szerettem, ha elkap az indulat. Olyan dolgokat kottyantok el, amiket titokban kellene tartani. Mivel nem akartam, hogy Emily azt higgye, némi előnyre tett szert a korom hozzávetőleges meghatározásával, tovább folytattam a fenyegetőzést: - Bizony, kislány, neked annyi! Az egyetlen esély, hogy túléld ezt az éjszakát, ha életben tartod a barátaimat. - Mielőtt válaszolhatott volna, 222

letettem. - Magával megyünk - mondta azonnal Magnusson, aki természetesen minden szót hallott. - Bírtam benne, hogy elkísérnek^ - Megint visszahúzta a zsákot a fejére - mondta Magnusson. ff De a telepatikus kapcsolaton keresztül hat boszorkányt láttunk az előbb, meg a kutyáját. Hal érezte valaki más szagát is, de nem látta, ki az. - Milyen szagot érzett? Magnusson felakadt szemmel próbálta felidézni: - Tölgyét, medveszőrét és... vizes tollét. Valamiféle madárét. - Akkor az egy hattyú lesz - feleltem. - Ez Aenghus Óg egyik állati formája. - Ki az az Aenghus Óg? - Hosszú történet, most egyelőre elégedjen meg ennyivel: egy isten, aki a boszorkányokon kívül démonokkal is szövetkezett. A kocsiban majd elmondom a többit. A lényeg, hogy pokoli nagy balhénak nézünk elébe. De talán magunkkal vihetnénk valakit, akire nem számítanak... - Kicsodát? A vörös hajú szirén felé fordítottam a fejem, aki éppen Guinnesst csapolt egy idősebb úriembernek. - Granuaile! - kiáltottam oda, és előhúztam a tárcámat, hogy fizessek. - Tanítványommá fogadlak, ha elfogadsz mesteredül! Akarsz-e még az inasom lenni? - Minden vágyam! - mosolygott rám, miközben lerakta a korsó sört a férfi elé. - Akkor közöld a főnököddel, hogy azonnali hatállyal felmondasz! Ettől a perctől kezdve az én alkalmazásomban állsz! Indulnunk kell, úgyhogy igyekezz! A mögöttem álló vérfarkasokra sandított, akik szinte teljesen betöltötték a kocsma előterét. - Történt valami, ugye? - Igen, és azonnal szükségünk lenne a barátodra - kopogtattam *neg a halántékomat, hogy értse, kire gondolok. - Most mindkettőtök 223

számára eljött az alkalom, de iparkodnunk kell. - Rendben! - mosolygott rám, azzal a konyha felé futott, és be- lökte a lengőajtót. - Liam! Felmondtam! - kiáltotta, aztán átlendítette magát a bárpulton, és a székek közt landolt. - Az anyját! - mondta az idős fickó, és elismerően felemelte a korsóját. Testületileg elhagytuk a helyet, mielőtt Liamben - akárki is ő tudatosult volna, hogy most vesztette el élete legjobb pultosát. Beszálltunk a gyors villamos sínével szemben parkoló, fürge vérfarkas-sportkocsikba, aztán dél felé indultunk a Mill Avenue-n, a University Drive irányába. Jobbra fordultunk, aztán balra, a Roosevelt Streetre, majd megálltunk az özvegy háza előtt. Granuaile és Gunnar kivételével egyből munkára fogtam őket - meg kellett metszeni a grapefruitfákat, és kigyomlálni a virágágyást. Mivel a tempei rendőrség továbbra is a házam körül ólálkodott, nem lett volna szerencsés hazaállítani egy átváltozás szélén álló vérfarkascsapattal. így legalább beváltottam az özvegynek tett ígéretemet, és a Falka is két lábon maradt. Amíg az özvegy a kertjét rendező, elképesztően fitt férfiakban és nőkben gyönyörködött, addig Granuaile-lel és Gunnarral a hátsó udvarba vonultunk. - Kérd meg Lakshát, hogy gyorsan vegye le róla a palástot! - adtam Granuaile kezébe Fragarachot, és megszüntettem a varázslatot, ami hozzám kötötte. - Maga pedig - mondtam Gunnarnak - vigyázzon rá, hogy Laksha ne lopja el tőlem! Granuaile szeme kiguvadt: - Ön szerint képes lenne ilyesmire? - Nem. De tévedtem már életemben, és azóta kissé paranoia” vagyok. Az alfahím a homlokát ráncolva meredt rám: - Maga hová megy? - Szükségem van valamire a házból. Remélem, csak tíz perc e visszajövök. Ha mégsem, küldjön utánam valakit! 224

Magnusson bólintott, aztán elkezdtem kibújni a ruháimból. - Elárulnád, mit művelsz? - kérdezte zavartan Granuaile. - Olyasmit, amire te körülbelül csak húsz év múlva leszel képes Kivettem a kulcsomat a zsebemből, és gondosan a farmeremre raktam. - Én is le tudok vetkőzni, akár most azonnal! Hú! - kuncogott - Rád férne egy kis napozás! - Fogd be, ír vagyok! - A tetoválásomon keresztül erőt szippantottam a földből, és élveztem, ahogy Granuaile meglepetten levegő után kap, amikor nagy amerikai uhuvá változtam. Mielőtt csendes szárnyaimmal az ég felé emeltem volna magam, felkaptam a kulcscsomót. - Cirkuszi mutatvány! - kiáltotta utánam Gunnar. Féltékeny volt, mert amikor ő átváltozik, az emberek nem szoktak levegő után kapdosni a csodálattól. Inkább sikítanak. Bagolyrepüléssel kevesebb, mint egy perc alatt a házamhoz értem. Egy rendőrségi kocsi állt előtte, és a benne ülő fakabát éppen két kapura unatkozott. Körözve leszálltam a hátsó udvaron, és minőit visszaváltoztam, alaposan körbenéztem. Védelmi bűbájaim a helyükön voltak, senki sem figyelt, szembefordítható hüvelykujjat ^vesztve benyithattam a hátsó ajtón. A Radomila vérét őrző papiros pontosan ugyanott volt, ahol hagytam: a vitrinbe zárva. Kilyukasztottam az egyik sarkát, a kulcskarikára fűztem, és visszatértem a hátsó udvarra, ahol ismét bagollyá változtam. Csőrömbe kaptam a kulcsot, és élveztem a rövid repülést az özvegy házáig, k Gfanuaile lótuszülésben ült a maga rajzolta kör közepén, és két Czében vízszintesen tartotta a kardot. Mivel tamilul kántált, biztos ettem benne, hogy Laksha átvette az irányítást. Gunnar Magnusson még emberformában volt, de a hátán már felállt a szőr, és ezt most szó szerint értsétek! Fölöttébb megnyugtatta, hogy viszontlát. - Mióta csinálja? - kérdeztem halkan, amikor újra képes voltam hangszálaim használatára. A ruháim ott voltak, ahol hagytam őket, de nem siettem felvenni őket. A gyors alakváltások viszketeggé és túlérzékennyé tettek, és addig nem akartam a bőrömet fölösleges súrlódásokkal és szorításokkal kínozni, amíg nem muszáj. Az özvegy 225

ritkán jött át a hátsó udvarba, és most, hogy friss húsok parádéztak előtte, el sem tudtam képzelni, hogy otthagyja őket. - Néhány perce - morogta majdnem suttogva Magnusson. - De mintha egy örökkévalóság óta csinálná. Kiráz a hideg tőle, Atticus. Maga megbízik benne? - Soha nem bízom egy boszorkányban. De abban biztos vagyok, hogy a munkát elvégzi. Ez afféle önfényezés, a szakmai tudás fitogtatása. Ha képes levenni a palástot, amit Radomila rátett, azt bizonyítja, hogy jobb nála. - Magának is fontos, hogy bebizonyítsa, vagy csak neki? - Nekem is. Halt és Oberont nem Emily, hanem Radomila tartja fogva. Ha szembe akarunk szállni az egész boszorkánykörrel, akkor szükségünk van egy komoly boszorkányra, aki minimum egy szinten áll Radomilával. - Szóval erre megy ki a játék. Már nem akarja, hogy eltakarja a palást? Megráztam a fejem. - Tegnap Radomila bebizonyította, hogy még mindig kapcsolatban áll a karddal, és ezt felhasználhatja ellenem. Megmutatta Aenghusnak, hogy tegyen olyan kötést Fagles nyomozóra, amivel megérezheti a palástot, és megláthatja a kardot, még az álcázó bű- bájon át is. Mi van, ha a kapcsolaton keresztül mást is képes művelni a karddal? Mondjuk, ellenem fordítja harc közben? Ezt nem kockáztathatom meg. - Igaza van - értett egyet Magnusson. - Különben is, a palást csak arra szolgált, hogy elrejtse a kardot Aenghus Óg és a szövetségesei elől. Mivel tudja, hogy itt vagyok, és Brighid azt akarja, hogy megtartsam Fragarachot, nincs értelme tovább rejtegetni. Segítségünkre lesz, ha szabadjára engedem a varázs erejét. Aenghus Óg és a boszorkánykör így rám, illetve az általam gépezett veszélyre koncentrál majd. Észre sem fogja venni magát, és a mögéjük kerülő Falka-tagokat... Magnusson megengedett magának egy állati vigyort. - De sejtik, hogy jönni fognak - folytattam. - És bolondok lennének, ha nem 226

készülnének fel rá. Ezért magának is fel kell készülnie. Ezüst lesz náluk, Gunnar. Erre mérget vehet. Az alfahím vigyora vicsorgássá torzult, és arca hullámzani kezdett, miközben szemében sárga fény gyűlt. - Hé! Még nem jött el az ideje, kedves barátom! - a vállára tettem a kezem, hogy lehiggadjon, és nyugtató hangokat adtam ki, amíg olvasztott viasz arca meg nem dermedt, és a fények ki nem aludtak normális esetben barna szemében. Az első udvar felől ugatást és vonyítást hallottam. A Falka-tagok nem mindegyike rendelkezett akkora önuralommal, mint Gunnar, és alfahím létére majdnem ő is elvesztette az önkontrollt. - Bocsánat, de a provokáció, amiben részesültünk, túllépi az elviselhetőség határát - zihálta gyöngyöző homlokkal. - Tudom. Mindenesetre hívja hátra az átváltozott társait, és mondja nekik, hogy hagyják békén az özvegyet! - Rendben. Hamarosan három izgatott vérfarkas keringett a lábunk körül, de szemüket tiszteletteljesen lesütötték. Óvatosan a ruháimhoz léptem, és elkezdtem felöltözni. Cselekedetemhez magyarázattal is szolgáltam: " Azt hiszem, az özvegynek most egy ismerős arcra van, szükségeHa nem tévedek, három vérfarkas változott át a szeme láttára. - Ügy van - erősítette meg Magnusson. - Megbízható? - Teljes mértékben - mondtam. - Két nappal ezelőtt megöltem alakit, és felkínálta a hátsó udvarát, hogy ott ássam el. Tényleg? - emelte fel a szemöldökét Magnusson. - Jó asszony. - A legjobb! - rángattam magamra a nadrágomat, és a kulcsomét a papírral együtt zsebre tettem. - De most azt hiszem egy kicsit megijedt. Ha befejezi - bólintottam a transzban kantáló Laksha-Granuaile felé mondja meg neki, hogy lépjen hátrább a kardtól, és az én utasításomra engedje át magának. Ha megtagadná küldjön értem egy farkast, de semmiképpen ne bántsa, csak akadályozza meg a távozását! - Azt akarja, hogy vérfarkast küldjék magáért, és úgy csaholjon, mint 227

Lassie? - gurult dühbe Magnusson. - Jó, akkor jöjjön maga! - forgattam a szemem, és felvettem apólómat. - De remélem, hogy visszaérek a kritikus időpontra. Elrohantam a ház mellett az első tornáchoz, ahol az özvegy a vérfarkasokkal - többek között dr. Snorri Jodurssonnal is - kiabált, hogy vigyék a füvéről az átkozott és ijesztő irhájukat. - Semmi baj, Mrs. MacDonagh, nem bántanak... - Ah! Atticus! Azt adja meg neked a jóisten, hogy te is közibük való legyél! - kapott a torkához az özvegy. - Nem - nyugtattam meg -, nem vagyok közéjük való. - Néhány cimborád a két szemem láttára változott át jókora toportyánféreggé - levegő után kapkodott, és a tornác korlátját markolta. - Tudom, de nem fogják bántani. - Mi van? - húzta össze a szemöldökét. - Aszittem aszondod, az ital beszél belőlem! - Nem. Jól látta. De nem kell félnie. - Osztán miért nem? Talán írek? - A nagy részük izlandi. A fiatalok amerikaiak. - Várj csak! Izland nem angol gyarmat volt? - Nem, egy skandináv gyarmat. Figyeljen, Mrs. MacDonaghBocsánat a furcsa barátaim miatt, de egyikük sem brit, és nem fogják bántani. - Azt hiszem, magyarázattal tartozol nekem, fiam! Általában nem mondom el az igazat, mert utálom összeszedegetni az összetört illúziók cserepeit. De ha az özvegynek elég lélekjelenléte volt ahhoz, hogy elzavarja gyepéről a vérfarkasokat” úgy döntöttem, ezt is kibírja. Leültünk a hintaszékekbe, amíg a megmaradt Falka-tagok gyorsan összeszedték a lenyesett ágakat, és egymás után hátrasündörögtek. A rövidített változat mellett martam: - „Több dolgok vannak földön és égen, mintsem bölcselmetek álmodni képes.” Beleértve az olyan druidákat, mint jómagam, és az olyan vérfarkasokat, mint a tempei Falka. - Te egy druida lennél? Nem köllene már alulról szagónod a zsályát? 228

- Sokan így gondolják. - Szóval minden igaz? Nem kötött mendemonda? - Ami a részleteket illeti, van egy-két kitaláció. Például ismerek egy vámpírt, aki kifejezetten szereti a fokhagymát. És a vérfarkasok - ahogy az előbb látta - akármikor képesek átváltozni, de mivel nem fájdalommentes a folyamat, szeretik a telihold idejére korlátozni a dolgot. - Isten is létezik? - Minden isten létezik, vagy létezett valamikor. - De én Jézust meg Máriát, meg a famíliájukat kérdezem! Éj Léteztek, és még ma is léteznek. Kedves népek. - és mi van Luciferrel? - Személyesen még nem találkoztam vele, de biztos itt van valahol. Allah is teszi a dolgát, Buddha is, Siva is. Az a helyzet, Mrs. MacDonagh, hogy az univerzum éppen olyan nagy, amekkorát a ^aga lelke képes befogadni. Némely ember gyufás skatulyányi világban él, más emberek a végtelen lehetőségekében. Az előbb kapott egy kis tájékoztatást arról, hogy a világ nagyobb, mint eddig gondolta. Mihez kezd ezzel az információval? Tagadja vagy elfogadja? Szeretettel elmosolyodott: - Mán hogyan is tagadhatnék bármit is, drága fiam, amit te mondasz? Ha eddig nem öltél meg, mert többet láttam, mint köllött vóna, e teszem, kedvelsz engem, és nem akarsz becsapni egy öreg özvegyasszonyt. Ráadásul azokat a tetves vérfarkasokat a saját szememmel láttam. Rámosolyogtam aztán megveregettem kicsi, ráncos, májfoltos kézfejét. - Nagyon kedvelem magát, Mrs. MacDonagh! Bízom magában és tudom, hogy maga olyan barát, aki még a hullákat is segít eltüntetni, ahogy a maga megboldogult Seanja mondogatta. Tudom, hogy még egy vékányi kérdése lenne, de sajnos krízishelyzet van Oberont elrabolták egy vérfarkassal együtt, ezért vagyunk ilyen idegesek. Holnap beszélünk, és ha túlélem az éjszakát, ígérem, minden kérdését 229

megválaszolom! - mondtam. - Még ezekkel a randa férgekkel az oldaladon is meghalhatsz? emelte fel az özvegy a szemöldökét. - Mivel egy istennel, néhány démonnal és egy egész boszorkánykörrel kell szembenéznem, akikben az a közös, hogy mind meg akarnak ölni, van rá esély. - De te is elkapod a töküket, nem? - Azt tervezem. - Jól van, kölyök! Akkor menj! Irtsd ki a tetves fattyát az utolsó szálig! Pirkadatkor hívj! - Ez egy remek ötlet - szólalt meg Gunnar Magnusson, aki megkerülte a házat a Falkájával - az ember alakúakkal, és az átváltozottakkal együtt és Fragarachhal a kezében a tornácra lépett. Granuaile is velük volt, a járásából arra következtettem, még mindig Laksha van a kormánynál. Fragarachról minden kétséget kizáróan lekerült a palást. Zúgott az ősi, ír varázslattól, és amikor megfogtam a felém kínált markolatot, az alkaromon végigfutott a mágikus lüktetés. Felidézte bennem, milyen halálos céllal készítették, és hogy milyen halálos céllal akarom használni. - Rendben - húztam ki a pengét, hogy gyönyörködhessem benne. - Eleget vártam. Ha Aenghus Óg annyira akarja ezt a kardot, megkaphatja - de csak addig, amíg hasba szúrom vele.

230

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Haunted-kanyon ösvénye, amiről Emily beszélt, a Superstition vadonjában található, mely arról híres, hogy hegyei Hl között több száz aranyra éhes ember vesztette életét Az egyik legaljasabb vidék, ami csak létezik, csupa szikla és tüske, néhol egy-egy kedves, bozótos csalittal tarkítva. A U. S. 60-ason keletnek indultunk, elhaladtunk Superior mellett, aztán balra kanyarodtunk a Pinto Walley Roadra, ami egy rézbányához vezetett, de autóval csak az ösvény kezdetéig mehettünk. ez volt a Superstition keleti széle, egy távoli és elhagyatott hely. A legtöbb ember a Peralta ösvényt választotta, mert könnyebb túraútvonalnak számított, és olyan látnivalókat, kínait, ami mindenben egyezett a turisták Arizonáról alkotott előzetes elképzelésével. Magas kandeláberkaktuszok, okotillók, tüskés békagyíkok és viperagyíkok. A Superstition keleti széle nem dús növényzetű magashegyi sivatag volt, inkább bozótos terület, kisebb kaktuszokkal, fügekaktusszal és néhány agávéfélével kiegészítve. De a tüskés akadályok sem hiányoztak: tölgyek, cserjék, manzaniták, akácok, berkenyék és

A

231

galagonyabokrok formájában képviseltették magukat. Akadtak nyárfák és piatanok is, ezek a fajok túlélték az időszakos esőzést a kanyonban tekeregve alázúduló vizet. Autókaravánunk az ösvény kezdetéhez ért, Gunnar bizonyára kiadta a parancsot, hogy mindenki változzon át, ha odaértünk. Annyira várták, hogy tomboló dühüket szabadon ereszthessék, hogy ruháikat félig letépve ugráltak ki az autókból. Gunnar Magnusson is farkasalakot öltött, a támadás tervét útközben már úgyis megbeszéltük. Már csak Granuaile és én álltunk két lábon, Laksha irányította továbbra is, és rá se hederített az előttünk átváltozó vérfarkasokra. A fejemmel magamhoz intettem. - Megmutatná ezt Granuaile-nek? Úgyis beszélni szeretnék vele, mielőtt elindulunk. - Rendben - felelte. Feje megint oldalra biccent, ahogy megtörtént a váltás. Granuaile kiegyenesítette a nyakát, és rám mosolygott, csak egy nanomásodperccel később vette észre az eltorzult, vonyító állatokat: - Itt meg mi a fene folyik? - Pszt! Biztonságban vagy. Csak meg akartam mutatni őket. Ez a tempei Falka, akiknek tagjait a Rúla Búlában nemegyszer kiszolgáltad. - Hol vagyunk, és mi a csudát csinálunk itt? - kérdezte. Röviden összefoglaltam számára a helyzetet, és amikor meghallotta, hogy Laksha hamarosan bosszút állhat Radomilán, megkönnyebbült. - Mielőtt elindulnánk, szeretnék néhány kötést alkalmazni rajtad. Mert nem túrázgatni fogunk, hanem rohanni. Én már jártam ezen az ösvényen, és tudom, hogy a következő néhány kilométeren több mint háromszáz métert emelkedik. Magamhoz kötlek, hogy részesülhess a földből nyert energiámban. Ez azt jelenti, hogy egész éjjel rohanhatsz anélkül, hogy elfáradnál. Ha meglesznek a tetoválásaid, egyedül is képes leszel rá. Éjjellátó képességgel is felruházlak, mert a nap hamarosan lemegy. Előreengedjük a farkasokat, mert amikor ilyen mérgesek, nem szerencsés előttük járni. Néhány kilométer múlva újra átadjuk Lakshának az irányítást, hogy elvégezhesse feladatát, de szeretném, ha megoszthatnám veled ezt az élményt. 232

Granuaile-nek ez egy kicsit sok volt, de végül biccentett, és kinyögött egy vékonyka „okét”. Ekkor szólalt meg a telefonom. - Hú, neked itt is van térerőd? - Mindössze tíz kilométerre vagyunk az úttól - feleltem. Nem ismertem a számot, de nem engedhettem meg magamnak, hogy ne vegyem fel. - Mr. O’Sullivan - szólt bele valaki ismerős, lengyel akcentussal van néhány fontos információm az ön számára. - Ne fárassza magát, Malina, biztosan hazugságok, mert eddig j csak azt hallottam magától. - Nem szándékosan vezettem félre - mondta Malina. - Azt hittem, az igazat mondom. Ma délután szereztem róla tudomást, hogy Radomila és Emily hazugnak tüntetett fel, amikor szövetkezett Aenghus Óggal, és tudatosan félrevezettek engem és a többieket Ugyanúgy becsaptak és manipuláltak, mint magát. Ez nézeteltérést okozott közöttünk, de nem voltak hajlandók letérni erről az őrült útról, amire ráléptek. A boszorkánykörünk két részre szakadt. - Egészen pontosan? - Hatan várják magát a Superstition-hegységben. Minden bizonnyal már kapcsolatba léptek önnel. - Mi a helyzet a másik héttel? - kérdeztem, mintha meg sem hallottam volna az utolsó mondatát. - Jelenleg otthon tartózkodunk, és addig nem is mozdulunk ki, amíg el nem döntjük, mi legyen. Új boszorkánykör felállításán fáradozunk, és sok mindent meg kell beszélnünk. - Kik várnak a Superstition-hegységben? - Az a hálátlan, felfuvalkodott kis béka, Emily, aztán természetesen Radomila, de ott van velük még Jadwiga, Ludmila, Miroslawa és Zdzislawa is. - És kik maradtak a maga pártján? - Bogumila, Berta, Kazimiera, Klaudia, Roksana és Waclawa. - Egyik név sem mondott nekem semmit, de azért megjegyeztem 233

őket, ki tudja, mi jöhet még. - Honnan tudjam, hogy igaz, amit mond? Malina dühösen fújt egyet: - Telefonon keresztül nehéz bebizonyítani, de ha ma este találkozik a nővéreimmel, észre fogja venni a távollétemet. - Ha jól gondolom, azért hívott, mert előfordulhat, hogy nem halok meg ma éjjel, és fél a holnapi bosszúmtól. - Nem igaz, biztos vagyok benne, hogy meghal. - O, milyen kedves! - Egyszerűen csak nem akarom, hogy azt higgye, elárultam. Ellentétben az egykori nővéreimmel, belém még szorult némi becsület. - Majd meglátjuk - mondtam, és kinyomtam a telefont. Emlékeztettem magam, hogy hívjam fel másnap. Megszabadultam a cipőmtől, a vérfarkasok befejezték az átváltozásukat, és izgatottan futkostak körülöttünk, várták, hogy megadjam a jelet az indulásra. - Egy kis türelmet! - kértem tőlük. - Még csinálnom kell ne hány kötést. Miután Granuaile-t az ígért kötésekben részesítettem, neki vághattunk az útnak. Hogy a kardot vinni tudjam, és kommunikálhassak Granuaile-lel, emberformában, kellett maradnom. - Most sprintelni fogunk - mondtam a lánynak. - Fuss olyan gyorsan, ahogy csak tudsz, ne kíméld magad! Nem fogsz kifáradni csak arra vigyázz, hogy ne ficamítsd ki a bokád! Azzal futásnak eredtünk. Néhány izgatott vakkantás hangzó csak fel. Az előzetes megbeszélés során Gunnar szigorúan megtiltotta az ugatást és a vonyítást, hogy Aenghus és a boszorkányok ne tudjanak a létszámunkra vagy a távolságunkra következtetni belőle. Ha beszélni akartak egymással,a vérfarkasok számára ott volt a telepatikus kapcsolat. Lehet, hogy a farkasemberek átváltozás torán hallatott fájdalmas kiáltásait már így is meghallották ellenségemkor nem valószínű, mivel tíz kilométerre lehettünk Tony Kunyhójától, és a 234

köztünk magasodó hegy talán felfogta a hangot. Bíztam benne, hogy ha „hallótávolságba” érünk, el tudom takarni Oberon előtt a gondolataimat. Eddig nem kellett ilyesmit kívánnom, de ha most megérzi, hogy a közelben vagyok, izgatottan csóválni kezdi a farkát - ez olyan biztos, ahogy a nap reggel felkel -, és az ellenségeink megneszelik, hogy jövünk. Nem akartam elárulni magunkat, ha egy mód volt rá. Nagyjából egy kilométer után, amit hegynek felfelé, rohanva tettünk meg - ráadásul sziklás, szeszélyes talajon, egy holdtalan éjszakán Granuaile boldogan felkacagott: - Ez elképesztő! Micsoda élmény! Együtt rohanni egy vérfarkasfalkával! - kurjantotta. - Majd jusson eszedbe, amikor a könyveidbe temetkezve arra gondolsz, hogy megéri-e! Ez csak egy morzsája annak, amire majd képes leszel! - Én is át tudok majd változni bagollyá? - kérdezte. - Meglehet. Négy állat bőrébe bújhatsz, de hogy melyikébe, az nem kívánságműsor, a rituálé során dől el. Mindenkinek más alakok jutnak. - Neked mi jutott? - Bagoly, farkaskutya, vidra és szarvas. De nem én választottam őket, inkább ők választottak engem a rituálén. - Hú! - mondta kellő mértékben elképedve. - Ez rohadt jó! Felnevettem és bólintottam. A hegy tetején megpihentünk. Előzetesen megbeszéltük Gunnarral, hogy megállunk a Haunted-kanyon bejáratánál. Alaposan átvettük a tervet, mert farkasalakban csak korlátozott módon tudtam vele kommunikálni. Oberonnal való kapcsolatom az én varázslatom volt, a Falka telepatikus kapcsolata az övék. és bár Jó barátságban voltunk, nem voltam a Falka tagja. Az esetek nagy részében a vérfarkasok immúnisak voltak a mágiára még az olyan ártalmatlanra is, amelyik lehetővé tette volna számomra, hogy fárkasalakban is kommunikálhassak velük. - Sajnos el kell válnunk egy időre. Innen Laksha jön velünk. - Igenis, mester! Vagy sensei! Tényleg, hogy hívjalak? 235

- Ha jól tudom, arkdruida lenne a hivatalos megszólítás, de erre nehezen áll rá az ember nyelve, ráadásul mindenki felkapná rá a fejét, és ezt tanácsosabb elkerülni. Maradjunk a senseinél! - Rúgd szét a seggüket, sensei! - mondta, és összetett kézzel, imádkozó sáska stílusban meghajolt. Amikor újra felemelte a fejét, Laksha átvette az irányítást. - Miért hajlong előtted ez a lány? - kérdezte. - Mert a senseie vagyok. - Ismeretlen előttem ez a szó. - Egy tiszteletteljes megszólítás, amiben megállapodtunk. Figyeljen, nagyjából hat kilométerre lehetünk Tony Kunyhójától. Milyen közel kell kerülnie Radomilához? - A nyaklánc visszaszerzéséhez? Szinte testközelbe. - Nem, ahhoz, hogy tudja... elérje a karmája. Látótávolságra? Megrázta a fejét: - Csak arra a vércseppre van szükségem, amit említett. Kivettem a zsebemből Radomila felhatalmazását, és átnyújtottam. Először hétköznapi ember módjára vizsgálta, de aztán jöttek a boszorkányságok: a szeme úgy felakadt, hogy csak a fehérjét láttamGondolom, ez az én tündérszemüvegemhez hasonlíthatott: védikus, harmadik szemével nézett, amivel megláthatta a varázslatot is. De akkor is hátborzongató volt. Amikor végzett, a szeme úgy pördült vissza, mint egy nyerőgép, de két egyforma gyümölcs helyett két pupillát forgatott ki. Rám fokuszált, és ezt mondta: - Ezzel másfél kilométerről végezhetek vele. De a többi boszorkányt csak a nyaklánc segítségével ölhetem meg, hacsak nincs magánál az ó vérük is. - Mindjárt gondoltam. Akkor meg kell szereznie nekem a nyakláncot, ha azt akarja, hogy őket is elintézzem. - Nem hiszem, hogy lesz rá időm - mondtam fanyarul, és Aenghus Ógra gondoltam. Hirtelen húzást éreztem a lábamnál, alig érezhető jelét, hogy valaki a közelben energiát szippant fel a földből. Rajtam 236

kívül a Régi Világ driádjai, a Pán és Tuatha Dé Danann népe volt ilyesmire képes. Mivel kételkedtem benne, hogy a Pán driádokat üldözne a Superstition-hegységben, a paranoiám azt súgta, Aenghus Óg az. - Jön valaki! - rántottam ki a kardom. A vérfarkasok nyakukon felmeredő szőrrel elém álltak. Arrafelé néztek, amerre én, szimatoló orral és felálló füllel próbálták érzékelni, amit érzékeltem. Okos kutyusok. Azon gondolkoztam, hogy a Tuatha Dék varázslata hatásos-e a vérfarkasokra. Az enyém - ami ugyanolyan jellegű volt, mint az övék, csak némileg gyengébb -, nem ment sokra velük. Periférikus látásommal észrevettem, hogy Granuaile támadóállást vesz fel, talán a varma kalai egyik mozdulata volt ez, azé az ősi, indiai harcművészeti ágé, amely az életpontok megtámadására épül. Ügy látszik - a többi boszorkánnyal ellentétben -, mágia nélkül sem volt teljesen elveszett, ha harcolnia vagy védekeznie kellett. Jó tudni. Arra az esetre, ha egyszer ellentétes oldalon állnánk. A bokámnál egyre erősödött a húzás - bárki is volt az, határozottan felénk tartott. Lenéztem a Haunted-kanyon lejtőjén, de nem észleltem mozgást. Erről az ösvény melletti kusza aljnövényzet is tehetett, amelyben manzaniták fonódtak össze a tölgycserjékkel. Ha valaki láthatatlan kívánt maradni, gyakorlatilag egészen addig megtehette, amíg rajtunk nem ütött. Ha pedig a Tuatha Dé Danann egyik tagja volt - ami valószínűnek látszott egy rejtővarázslattal beleolvad- hatott környezetébe. Két vérfarkas vicsorogva bal felé ugrott, én is arrafelé perdültem, hogy szembál fogadhassam, bármi is óh alakot előttem, A felugró farkasok irányt akartak változtatni a levegőben, de úgy tűnt, nem tudjak elkerülni, akármi is ijesztette meg őket. Oldalukkal neki csapódtak valaminek, amiről rémült nyüszítések kíséretében, pörögve pattantak vissza. Eddigi ismereteim szerint a vérfarkasoknak ez határozottan nem szokásuk. Általában azok nyüszítenek fel rémülten, akiket 237

megtámadnak. Természetesen csak röviddel azelőtt, hogy elhunynának akut légcsőhiány következtében. Arra számítottam, hogy Magnusson teljesen begőzöl, és a szellemalakot móresre tanítja, vagy legalább mentálisan nyakon vágja a nyüszítő Falka-tagokat. De csak meghunyászkodott, és a hátára fordult, ahogy az egész Falka, és a torkukat mutatták. A vértarkasok soha nem tesznek ilyet. Örültem, hogy nem vagyok kutyaalakban. Mindent megértettem, amikor Flidais láthatóvá vált, és egy behódoló vérfarkasfalkával a lába előtt megszólított: - Atticus, beszélnem kell veled, mielőtt összecsapsz Aenghus Óggal! Ha így haladtok tovább, ez a csodálatos Falka elpusztul.

238

HUSZONHARMADIK FEJEZET

M

ost már kétszeresen biztos voltam benne, hogy nem változom át Flidais közelében többé állattá. Már eddig is tudtam, hogy veszélyes, de ez a bemutató végleg elrémisztett. Az állati formák felett abszolút hatalommal rendelkezett. Nem gondoltam volna, hogy varázslattal megadásra lehet kényszeríteni egy vérfarkascsapatot, pedig Flidais éppen ezt csinálta, méghozzá minden erőfeszítés nélkül. Előző találkozásunkat rögtön más színben láttam: amulettem akkor is megvédett a hatalmától, amikor azt hittem, nem tudott. Oberon éppen olyan kevéssé állhatott volna ellen a parancsainak, ahogy a föld annak, hogy esőben vizes legyen. - Flidais! - bólintottam, és leeresztettem a kardom, de ugyan- olyan erősen markoltam. Egyetlen csuklómozdulattal felemelhettem, ha szükséges. - Milyen híreket hoztál? - Aenghus Óg boszorkányköre azt a feladatot kapta, hogy pusztítsa el a Falkát, így segítség nélkül maradsz. Mágikus kioldószerkezetekkel rendelkező csapdákat állítottak fel a kunyhó körül, amelyek ezüstöt 239

lőnek ki. - Valóságos csapdák mágikus kioldókkal? - kérdeztem. - Bizony. De ha a Falka ezeken túljutna valahogy, a boszorkányoknál ezüsttőrök vannak. - Mégis eldöntötted, kinek az oldalán állsz? A vörös hajú istennő titokzatosan megvonta a vállát: - Sem veled, sem ellened nem harcolok. Nem járok azon az ösvényen, amin te elindultál. - Mert nem akarod, hogy azt higgyék, egy Tuatha Dé ellen fordultál. Szája egyik sarka mosolyra húzódott, és leplezetlen gúnnyal bólintott. Nem, Flidais nem áll egyik oldalra sem, csak az egyik felet suttyomban ellátja hadititkokkal. Eszembe jutott, hogy bosszút fogadott, amiért a Papago Parkban Aenghus Óg megzavarta a vadászatát. Még szerencse, hogy nem voltunk ellenséges viszonyban, már régen kaptam volna egy nyílvesszőt a képembe. Láttam, hogy nála van a tegeze és az íja, és friss marhabőrt tekert alkarjára. - Van esetleg valami javaslatod, hogyan kerülhetnénk ki az általad említett csapdákat? - kérdeztem. Laksha mögém állt, és megpróbált észrevétlen maradni. Ha azt hitte, hogy Flidais nem vette észre, ki kellett ábrándítsam. Flidais már régen megállapította kilétét, és úgy döntött, nem jelent veszélyt számára. - Nem tudjátok kikerülni a csapdákat. Az egyiket aktiválnotok kell. Körben állították fel őket, mert arra számítottak, hogy a Falka több irányból támad majd. - Jól gondolták. - Jól bizony. De ha valakit feláldoztok, a többiek átjuthatnak a résen. Aztán már csak a tőrökkel kell szembeszállnotok meg azokkal a varázslatokkal, amelyekre a boszorkányok vérfarkasokkal a nyakukon még képesek. - Én meg addig elbánok Aenghus Óggal. - Bizony, ö is ott van. A tűzgödör mellett áll, és készül valamire, mert hatalmas energiamennyiséget szippant fel a földből. Nagyszerű. 240

- Mi van a kutyámmal és az ügyvédemmel? - Jól vannak. Egy fához kötötték őket, de sértetlenek. - Jó hír. Köszönöm. De mi történt a Falkával? - mutattam a megadóan fekvő állatokra. - Mit tettél velük? - Leigáztam őket, természetesen. Nagyon izgatottak voltak, ét ketten nekem támadtak. Nem lettünk volna képesek nyugodtan beszélgetni, ha tovább támadnak, és mivel te nem tettél semmit ellene, a kezembe vettem a dolgot. - Nekem nincs elég erőm hozzá, hogy leigázzám őket. Ha lett volna, akkor sem próbáltam volna meg. - Valóban? Akkor a távozásom után egy érdekes helyzettel kell majd szembenézned. - Pontosan. Ha eddig izgatottak voltak, ezután teljesen meg fognak őrülni, ha elengeded őket. „Pokol-tág lelkiismereted” dühöngeni fognak, és rajtam vezetik majd le. - Már megint Shakespeare-t idézel? - mosolygott rám, amitől olyan gondolataim támadtak, amilyenek csatába indulás előtt a legkevésbé sem szoktak. - Manapság már senki sem mond olyat, hogy „pokol-tág lelkiismerettel”. - Nem, igazad van. Néha keverem az új és a régi nyelvezetet. Sokkal modernebben hangzana, ha azt mondanám, „bekattannak, és rám verik a balhét”. Van valami ajánlatod? - Beszéld meg velük! Magyarázd el, miért jöttem, és mondd nekik, hogy koncentráljanak a céljaitokra. A pokol-tág dühüket... akarom mondani, ha bekattannak, a boszorkányokra verjék a balhét, ne rád. - Sajnos nem tudok beszélni velük. Az én képességeim messze elmaradnak a tieid mögött. Összevonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem. Aztán a földön fekvő farkasok felé fordult. Éreztem, hogy újabb adag energiát szív magába a földből, miközben telepatikusán beszélni kezd hozzájuk. A vérfarkasok fél perc múlva egyszerre talpra ugrottak, és vi- Menjetek, és szabadítsátok ki a béta hímet! Ha a feláldozott farkas túlélné a boszorkányok csapdáját, segítek az ezüst eltávolításában! Erős 241

Falka vagytok! Küzdjetek bátran! Lakomázzatok kiadósán! Legyetek újra egészek! Gunnar Magnusson egy utolsó dacos vakkantással megfordult, és lerohant a kanyonba vezető lejtőn. A Falka követte, csak egy rövid köszönésre volt időm, aztán Lakshával a sarkamban utánuk vetettem magam. A vérfarkasok többé nem fogták vissza tempójukat a lassú kétlábúak kedvéért, alaposan lehagytak bennünket, és Lakshával hamarosan kettesben maradtunk. Néhányan - talán nem is kevesen megsérülnek majd, vagy életüket vesztik, hogy kiszabadítsák a társukat. De Gunnar és a többiek számára nem csak a falkatársuk megmentéséről, sokkal inkább a becsületükön esett folt letörléséről volt szó. Senki sem húzhatott ujjat a Falkával büntetlenül - Flidais kivételével. Hálát adtam az égnek, hogy a Tuatha Dé Danann nem minden tagja rendelkezik a képességeivel. Aenghus Óg például biztosan nem rendelkezett, mert a Falka likvidálására nem kérte volna a boszorkánykör segítségét. Rendelkezett viszont más képességekkel, és csak reménykedhettem benne, hogy fel tudom vele venni a versenyt. Egy darabig némán futottunk, aztán Lakshának eszébe jutott, hogy Flidais felbukkanása növelte esélyeinket. - Még soha nem láttam ilyen dühös falkát. A düh erősebbé teszi őket Talán még az ezüstöt is túlélik - mondta. - Bízzunk benne, hogy mindegyikünk túléli! Másfél kilométert nagyjából hat perc alatt tettünk meg, ráadásul a kegyetlen Superstition sziklás talaján. Tony Kunyhóját valamivel több mint húsz perc alatt értük el. Hallottuk, hogy az előttünk haladó vérfarkasok éppen a szívbajt hozzák valakire. Laksha megállt, és bejelentette, hogy arról a helyről támadja meg Radomilát. Szeme megint felakadt, és arra gondoltam, hogy Granuaile-nek később mekkora fejfájása lesz. - Most már közel vagyunk, és a vérfarkasoknak szükségük lesz a segítségemre. Néhány percet kérek. Nem tudom, miből gondolta, hogy a vérfarkasok nem boldogulni majd nélküle. Mindössze annyi hallatszott, hogy nagyon mérgesek, de 242

ez még nem jelentette azt, hogy segítségre szorulnak. - Rendben. Odalent találkozunk! - mondtam. Laksha kört rajzolt a porba. - Remélem! - mondta. Tehát magányosan folytattam az utamat. Tony Kunyhója nem völgyben, és nem is dombtetőn áll, hanem egy mezőn, melyet mindössze kiszáradt fű és dudva „díszít”. A körülötte lévő platánok, meszkvitófák, törpe tölgyek és zöldvesszők megfelelő búvóhelyet nyújtottak a lesben állóknak. A kunyhó mellett is platánok állnak, ezekhez kötözték Oberont és Halt. Oberon nem érezte meg, hogy a közelben vagyok, ez jó hír volt, és igyekeztem továbbra is takarni előle a gondolataimat. A vérfarkasok áttörtek a boszorkányok csapdain. Ezt nem volt nehéz észrevenni, mivel a földön szánalmasan nyüszítve egy farkas vergődött, az ezüsttűk úgy meredeztek ki belőle, mintha egy szado-mazo, akupunktúrás bulin járt volna. Nehéz volt megmondani, de mintha úgy láttam volna, hogy Snorri Jodursson fekszik ott farkas alakjában. Hogy a választás miért éppen rá esett, ne tőlem kérdezzétek! Nem állt a hierarchia alján, sőt, inkább a csúcsa közelében foglalt helyet. Mint a Falka orvosát, aki ember- és farkasalakban is rendelkezésükre állt, nehéz lesz majd nélkülözniük. Soha nem értettem a Falka politikáját. A kunyhó előtt egy nagy tűzgödör világított, de nem az égő ágaktól. Narancssárga és fehér fény örvénylett benne tórusz alakban, akár egy pokoli vaníliás-narancsos jégkrém. Elég jól megvilágította a mezőt. Snorritól tizennyolc méterre északra megálltam a sötétben, hogy feltérképezzem a terepet. A vérfarkasok már három boszorkányt leterítettek, és most iktatták ki a negyediket, de megfizették az árát. A boszorkányok teste mellett három vérző vérfarkas feküdt. Nem tudtam megmondani, vajon élők-e vagy holtak. A boszorkányok elképesztő fürgeségé gél forgatták tőreiket, talán azt a gyorsító bűbájt alkalmazták, amit Malina felkínált nekem. Már csak két boszorkány maradt - Emily és Radomila. (Mivel Malinának és a többi boszorkánynak nem volt nyoma, úgy tűnt, a nő 243

igazat mondott a telefonban.) De Radomila elérése gondot okozott a farkasoknak. A megkötözött rabokkal ellentétes oldalon, a kunyhó másik sarkán, egy minden bizonnyal ezüstbevonatú ketrecben állt, és onnan skandálta rontásait. A farkasok hozzá sem érhettek. Emily mindenesetre nem részesült hasonló védelemben, és láttam, hogy Barbie baba szeme elkerekedik, amikor rádöbben, hogy mindjárt gumicsont lesz belőle. A mező túlsó oldalán állt, a platánok takarásában. Úgy látszott, nem kívánja követni nővéreit a hősi halálba. Amikor ez végigfutott az agyamon, már meg is pördült, és berohant az erdőbe. Ezzel még jobban felbátorította az egyébként is izgatott vérfarkasokat. Akkor döbbentem rá, hogy ez ugyanolyan ravasz húzás volt tőle, mint amilyen gyáva: mivel a csapdák felé vezette a Falkát. Gunnar, aki farkasalakban legelöl futott, észrevette a cselt, és időben lefékezett, majd a csapatának is megálljt parancsolt. Aztán csak morogtak az Emilyt elnyelő sötétség felé. Sajnálták, hogy le kell mondaniuk a finom falatról, de nem szívesen hagyták el a mezőt, amikor olyan közel álltak falkatársuk kiszabadításához. Eljött az idő, hogy én is a tettek mezejére lépjek. A Falka megtette, amit tudott. Erősen kételkedtem benne, hogy képesek lennének felvenni a harcot Aenghus Óggal, és hogy sokáig kitartanának. Ez sajnos a saját esetemre is igaz volt - de legalább volt némi esélyemNemezisem a maga támasztotta pokoltűz narancssárga derengésében állt, tetőtől talpig ezüstpáncél borította testét, és nyugat felé tekintett. Nem az én tiszteletemre öltözött fel ennyire. Tisztában volt vele, hogy Fragarach úgy vágná szét a páncélt, mintha selyempapírból lenne. A farkasok ellen viszont védelemül szolgált, arra az esetre, ha áttörnének a boszorkányok védővonalán - amit máris megtettek, tekintve, hogy Emily az erdőbe menekült és Radomila még mindig a ketrecben skandált valami varázslatot, ám minden, látható hatás nélkül. Aenghus görög, korinthoszi típusú sisakot viselt: egyetlen részből állt, és nem volt rostélya. Jól kilátott belőle, és elegendő levegőhöz jutott. Megnehezítette vele a vérfarkasok dolgát, hogy karmaikkal az arca közelébe, vagy a hosszú állvédő alá rejtett torkához férkőzzenek. 244

De ha valamelyiknek mégis sikerült volna, a nyakát fémből készült gorget védte, amit a láncing felett viselt. Hogy a hátulról érkező, váratlan támadások ne veszélyeztessék térdinát, térd alá érő láncszoknya volt rajta. A sarkak általában ellenállnak a hátulról érkező támadásoknak, de Aenghus felkészült rá, hogy egy falka vérfarkassal kell megküzdenie, ami az Achilles-inát célozza majd meg, ezért a középkori páncélt szürreális módon ötvözte az amerikai spagettiwesternek kellékével, egy ezüstsarkantyúval. Lábikráját kiálló tüskék védték. Úgy látszik, biztosra vette, hogy nem egyedül jövök, ahogy a boszorkányok is. Az volt a terve, hogy belekeveri a tempei Falkát. Már hónapok óta így tervezhette, mert a páncélt direkt erre az alkalomra készíttette. Tír na nÓgban nem futkosnak vérfarkasok, és az ember ftem talál csak úgy a K-Mart áruház leárazott részlegében egy méretre készített páncélt. Mindez olyan mértékű felkészülésről adott számot, hogy megfagyott ereimben a vér - nemcsak azt tudta, hol vagyok, hanem azt is, hogy az ügyvédemen keresztül kapcsolódom a Falkához. A nyárfa mögött kuporogva megborzongtam. Az volt az érzésem, mintha sakkoznánk, és ő sokkal több lépéssel előre gondolkozott volna nálam. A boszorkányokkal már az első pillanat óta kijátszottak, két rendőrséget is maga mögé állított, és érezte, vagy pontosabban, tudta, hogy a Falka ma éjjel tiszteletét teszi itt: vajon milyen meglepetéseket tartogat még számomra? Mit művel a tűzgödörnél, és mire készül Radomila? Mi történik, ha kilépek innen és felfedem magam? Mintha kérdéseimet akarná megválaszolni, a tűzgödörből kimászott valami, és Aenghus jobb oldalán alakot öltött. Bár anyagtalan maradt, és átderengett rajta a mögötte lévő kunyhó, a fizikai jelenléte tagadhatatlan volt. Ezt a sárga lovon ülő, magas, kámzsás alakot úgy nevezték: Halál. Ha ma este elesem, a Halál egy szempillantás alatt elragad. Aenghus Óg ezek szerint tudott a Morrigannel kötött megállapodásomról is. Erre a legegyszerűbb megoldásnak az kínálkozott, hogy Morrigan árulta el 245

neki. A szavát megtartotta - soha nem jött el értem -, de nem kérhettem tőle, hogy senkinek ne beszéljen paktumunkról. Oktalanul azt hittem, titokban tartja majd, nehogy Brighid fülébe jusson. Felötlött bennem, hogy talán szövetkezett Aenghus Óggal, mivel Brighid nem kért a segítségéből. Ha győznek, megszabadul legnagyobb Tuatha Dé Danann-riválisától, és egy bajkeverő druidától, akinek már régen lejárt a szavatossága. De volt valami, ami még ennél is jobban zavart: Flidais igazat mondott, amikor azt állította, Aenghus hatalmas mennyiségű energiát szippant fel a földből. Veszélyesen sokat szívott ki belőle - azzal kacérkodott, hogy több kilométeres körben megöli a földet, és halálzónává teszi a környéket. Ha így folytatja, egy egész druidakörnek is többéves rimánkodásába és gondoskodásába kerül majd újraéleszteni. Ez kijózanított, és kirántott a kétségek örvényéből, amibe zuhantam. Egészen addig, amíg észre nem vettem, mekkora fenyegetést jelent Aenghus a földnek, elmenekülhettem volna. Egy-két évszázadra meghúzhattam volna magam Grönlandon, ahol semmi sem volt zöld. De most már nem tehettem. Aenghus Óg kijátszhatott engem, ahogy akart, elrabolhatta, sőt, meg is ölhette szeretett farkaskutyámat, kiirthatta a tempei Falkát, és még Brighid trónját is bitorolhatta, hogy első legyen a tündérek között - mindezeket hozzácsaphattam volna ahhoz a számlához, amit az embernek meg kell fizetnie a túlélésért. De hogy meg akarta ölni a földet, amihez ugyanolyan tetoválások kötötték, mint engem, olyasféle gonoszságról árulkodott, amit nem tűrhettem el. Egyértelmű jele volt ez annak, fogy céljai végleg eltértek a régi hittől, és hogy a sötétséggé m vetkezett. Ez késztetett arra, hogy felálljak, kihúzzam a kardom és átugorva a nyüszítő dr. Jodurssont, a pokoli fénykör felé rontsak. Ha ma éjjel meghalnék, olyan halált halnék, amire minden druida büszke lehetne - nem egy kicsinyes, ír király sértett büszkesége miatt esnék el, vagy azért, mert a földgolyón szeretne megszerezni egy légypöttynyi szigetecskét, hanem a föld életéért vívott harcban, mely az erőnket adja, és melyből életünk minden áldása fakad. 246

Nem hallattam csatakiáltást támadás közben. A csatakiáltások arra jók, hogy megfélemlítsék az ellenséget, és úgysem tudtam volna megfélemlíteni Aenghus Ógot. Inkább meglepni szerettem volna. De mint kiderült, csak arra vártak, hogy Fragarachot kihúzzam a tokjából, mert Radomila szeme hirtelen kinyílt, és felkiáltott az ezüstrácsok mögül: - Közeledik! Ha most megtorpanhattam volna, élek a lehetőséggel Hogyan tudta Radomila megállapítani, hogy közeledem, amikor előrántottam a kardom? De most már elszántam magam: folytattam a támadást. Oberon egyből meglátott, ahogy a fénykörbe értem, és megkönnyebbüléssel vegyes izgatottsággal felvonyított az elmémben: „ATTICUS” Jövök, barátom! De most csendben légy! Hadd koncentráljak! Olyan édes fickó volt, hogy egy nyikkanást sem hallottam többet tőle. Hallottam viszont egy szörnyű sikolyt, amikor Aenghus a tűzgödör felé intett, és kiszabadultak belőle a démonok.

247

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

világ e felén élő emberek szeretik ádáz, vörös lényeknek elképzelni őket, akiknek szarvak állnak ki a fejükből, és ostorhoz hasonlító, szöges farokkal rendelkeznek. Ha tényleg ki akarják cifrázni a rossz és a bűn megtestesítőjét, akkor kecskelábakkal látják el, ami természetesen patákban végződik, hogy még egyértelműbb legyen. Nem tudom, ki találta ki - ha jól sejtem, egy európai, hagymázas szerzetes, akinek elvette eszét a szex hiány, talán valamikor a keresztes háborúk idején, ami elől én Ázsiában kerestem menedéket -, de ez a kép tartósnak és hatásosnak bizonyult az elmúlt évszázadok során. Mivel mostanra szinte előírásszerűvé vált, néhány hasonló lény valóban előbukkant a pokol gödréből. De legtöbbjük olyan rémálom volt, ami mintha Hieronymus Bosch vagy az idősebb Pieter Brueghel festményeiből lépett volna ki. Néhányuk denevérszárnyakon röppent a sivatagi égbe, és ujj" szerű karmait kimeresztve készült valami puhába mami. Mások a páratlan számú és egyenlőtlen hosszúságú végtagjaiknak köszönhetően botladozva ügettek a földön. Néhányuk a már említett patákon vágtatott. De mind teli voltak hegyes

A

248

és éles tüskékkel, és egyformán bűzlőttekAenghus Óg nem pazarolta idejét bevezetőre, de még egy tisztességes gonosz röhögésre sem. Nem kezdett gúnyolódni, és nem helyezte kilátásba közeli halálomat, egyszerien csak rám mutatott és kimondta a „kapjatok el a frakkját, srácok!” ír megfelelőjét. A démonok engedelmeskedtek, csak a legnagyobb dögöknek akadt más dolga: láttam, hogy az egyik patás a hegyek felé vette át- ját, és a legnagyobb szárnyas eltűnt az éjszakai égen. Aenghusnak volt mersze kikérni magának dezertálásukat - utánuk kiabált, és visszaparancsolta őket. Gondoltam, velük akarja befejezni a munkát, ha a kisebbek már megpuhítottak. Láttam, hogy a Falka védelmezőn körbefogja Oberont és Halt, akik - mivel továbbra is láncaik alatt nyögtek - képtelenek voltak megvédeni magukat a támadásoktól, és menekülésre sem foghatták a dolgot Felőlük legalább nyugodt lehettem. - Mire számítasz, Aenghus? - gúnyolódtam, ahogy elindultam a csatasor felé. - Ezek csak rohadt démonok! - Többet nem mondhattam, mert megrohamoztak. Arra kellett koncentrálnom, hogy melyiket vágjam le következőnek, és hogy gyomrom tartalma a helyén maradjon. Három másodperc múlva világos lett számomra, hogy vagy az erőfölény miatt maradok alul, vagy a kegyetlenül kínzó hányinger miatt. Rengeteg rohadék mászott ki a lyukból, és újabbak érkeztek. Szerencsére még mind előttem voltak - nem volt idejük bekeríteni. A föld megmaradt, drága erejéből felszívtam egy keveset, aztán kardot markoló kezem mutatóujjával feléjük bökve ezt kiabáltam: nDóighr Éppen, ahogy Brighid mutatta, és reméltem, hogy néha- nyukat hidegre teszem. Aztán felkészítettem magam a gyengeséghullámra, amire előre figyelmeztetett. De kiderült, hogy ilyen fokú gyengeségre képtelenség felkészülni. Balról egy gólyalábon álló, csupa fog, hatalmas száj esett a nyakamnak, az Iron Maiden-szörny középről támadott, és jobbról egy rémisztő, varánuszba oltott kaliforniai lány tört az életemre, e mindegyik elvétett, mert amikor izmaim cserbenhagytak, és úgy zuhantam össze, mint egy 249

ma született zsiráf, átbuktak fölöttem. Aenghus Óg diadalmasan felkárogott, és odakiáltotta Radomillának: - Bezárom a kaput! Eldobta a kardot! Most maga következik! Tényleg. A kard. Amit képtelen voltam a kezemben tartani. Ami nélkül démonlakomaként végzem. Energiára volt szükségem, de hiába próbáltam felszippantani a földből. Amikor elszabadította a poklot, Aenghus Óg teljesen lecsapolta. Nem lehetett megmondani, meddig kellene elvonszolnom magam, hogy elég erőt szerezzek a feltápászkodáshoz. Mert jelen állapotomban szinte meg sem tudtam mozdulni. Az éjszakai látásom kialudt, nem láttam mást, csak a tűzgödör narancssárga fényét. A lenyúzott bőrű Iron Maiden-démon gyorsan összeszedte magát, és kihasználta az alkalmat, hogy leharapja a fülemet. Elképzelhetetlenül fajt, rosszabb volt, mint Edith Wharton összegyűjtött munkáinak olvasása, de még arra sem volt erőm, hogy elhúzódjam, vagy feljajduljak. Ugyanez volt a helyzet a snaucer nagyságú, páncélos szúnyog esetében is, ami a mellemre telepedett, és a vállamba döfte szívószervét. Szívesen lecsaptam volna, de képtelen voltam rá. Egy szteroidon élő, kék pikkelyes lény felkapott a lábamnál fogva, és a levegőbe emelt. Egy hatalmas, csillogó fogakkal teli szájat vettem észre, és nagy volt a valószínűsége, hogy ott végzem. A véremet kortyolgató snaucerszúnyog is így gondolta, mert hangos cuppanással kihúzta szívószervét a villámból, és elszállt. De ekkor a szörny minden formalitás nélkül a földhöz vágott, és eltörtem a bal csuklómat. Ügy estem, hogy fektémből láttam a pokol lejáratát, a hordát, és a Halált korholó Aenghus Ógot: - Ennél halottabb már nem is lehetne. Elárulná, mire vár? Még nem haltam meg, Aenghus. Lehet, hogy hamarosan olyan halott leszek, mint alattam a föld, de az is lehet, hogy máshogyan alakul. A démonok jajgattak, és a kiadós gyomorégéstől (még ha jeges volt is) a fogukat csikorgatták, és nem igazán tudtak rám figyelni. A levegőben szárnyaló társaikban nem tett kárt a Jeges Tűz, ezért az óriásmoszkitó ismét megtalált, hogy kiszívja utolsó csepp véremet is. A normális moszkitókkal ellentétben nem fecskendezett érzéstelenítőt a bőrömbe, 250

hogy enyhítse a fájdalmat. De biztos voltam benne, hogy a nyála annál rondább nyomot hagy majd - persze, ha túlélem. Az általam eltalált démonok különböző módokon pusztultak db némelyik ragacsos masszává olvadt, némelyik felrobbant, mások meg fellángoltak, mielőtt gyorsan hamuvá változtak, mint például az a szörny, amelyik a fülembe kóstolt. Azóta nem hallottam felőle, és az Iron Maidén zenéjét sem tudom igazán értékelni. - Mi volt ez? - tette fel a szónoki kérdést Aenghus, és amilyen ripacs volt, meg is válaszolta magának: - Értem. Jeges Tűz. Akkor gyengébb, mint egy macskakölyök! Hol van az a kard, Radomila? - Ott volt tőlem néhány méternyire, a szörnyek maradéka alatt. De honnan tudhatná ezt Radomila? És mit parancsolt neki korábban? És, hé, Aenghus, mit óhajtasz tenni azokkal a démonokkal, akiket nem ért el a Jeges Tűz? Például ezzel a szárnyassal a mellkasomon, meg azokkal, amelyek a Jeges Tűz után, de még az előtt jöttek fel a gödörből, hogy bezártad volna? Ez képes, és elengedi őket, hogy végül keveredjenek Apache Junction lakosságával. A verfarkasok széttéptek mindent, ami Hal vagy Oberon közelébe merészkedett, nagyon helyes. De szükségük volt rám az ezüstláncok eltávolításához, és jelen pillanatban magamon sem tudtam segíteni. Hallottam Radomila hangján, hogy a guta kerülgeti. - Tudom, hogy itt van valahol, csak a pontos helyét nem vagyok képes meghatározni! - Minek hoztam ide, ha még erre sem képes? - csattant fel Aenghus. Egyetlenegy dolgot tudott nekem felajánlani, azt, hogy megtalálja, és elém hozza a kardot, még akkor is, ha a Druida leveszi róla a palástot! Most meg azt mondja, hogy ez is bajos lesz.. Ha-ha. Nem én távolítottam el a palástot. Laksha volt, és amikor hüvelyéből - csak képtelen volt meghatározni a pontos helyét. De ha már Lakshánál tartunk, mi a fenét piszmog annyit?! Radomila éppen élesen vissza akart vágni Aenghusnak, amikor szeme elkerekedett, és a semmibe révedt. Igen, ez az. Radomila most döbbent rá, hogy valaki éppen célba vette a hátsóját. De ezen a 251

helyzeten már nem segíthetett: végül is a saját vérének köszönhette. - Válaszolj, boszorkány! - Ahhoz képest, hogy a szerelem istene volt, Aenghus Óg meglehetősen vak volt a nem verbális jelekre. Radomilának kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy Aenghusszal vagy a neki tett ígéreteivel foglalkozzon. Kétségbeesetten próbálta kikerülni a végzetet, bárki is küldte rá. De ezzel már elkésett. Koponyája négy oldalról besüppedt. Mintha négy pályamunkás egyszerre vágta volna fejbe egy kalapáccsal minden égtáj felől. Vér- és agyvelőfoltok fröccsentek az ezüstketrecre, még Aenghus makulátlan páncéljára is jutott belőlük. Na, ezért rettegek én annyira attól, hogy a boszorkányok megszerezzék a vérem. Druida-napló, október 11-e: Soha ne dühítsd fel Lakshát! Az óriásvérszívó nagyot cuppanva hirtelen kirántotta belőlem a szájszervét. Mivel nem zabálta még degeszre magát, arra következtettem, hogy valami nála is nagyobb és rosszabb szeretne belőlem eszegetni. Nos, nagyobb ugyan nem volt, de határozottan rosszabb. Amikor karmai a mellkasomba mélyedtek, megláttam Morrigant, a harctéri hollót, a Halottválogatót. Szeme vörös volt. Nem jó jel. Aenghus Óg is észrevette őt, és engem is a démonsereg maradványai alatt, amikor megpördült, hogy lássa, mi végzett házi boszorkányával. Bizonytalanul a Halálra pislogott, aki közömbösen szemlélte a történteket, aztán ingatni kezdte kámzsás fejét, és arrafelé mutatott, ahol én feküdtem. Persze nem rám mutatott, hanem a mögöttem lévő erdőben tartózkodó Lakshára. De Aenghus a hiányos információi miatt hibás következtetést vont le a mozdulatból. - Ez a te műved Druida? Nem gondoltam volna, hogy erre képes vagy! De mindegy ez sem ment meg a haláltól! Harci hólló is ül a melleden, mint hajdan a nagy Cúchulainnak, és hamarosan a szemgolyódból fog vacsorázni! Fogadjunk, hogy egyetlen izmodat sem tudod mozdítani! Eljátszottam a lehetőséggel, hogy igaza van, és Morrigan végül 252

mégis elárult, de amikor a holló szeme még vörösebb lett, tudtam, hogy Aenghus végzetes hibát követett el. Morrigan nem szerette, ha jelenlétét természetesnek veszik. Azt hiszem, erre Aenghus is rájött, mert egy lépés után megtorpant, amikor észrevette a holló szemének villanását. Morrigan hangja megszólalt a fejemben: Hatalomvágyától ösztökélve megölte e földet. Azt remélte, a karddal átveheti a hatalmat Tír na nÓg felett. Ezért képes volt elárulni a legszentebb köteléket! Velejéig romlott alak. Miközben „hangosan gondolkozott”, karmai fájdalmasan felhasították mellkasomat. Vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte, hogy megint belém akasztotta őket. Nem lenne szabad közvetlenül segítenem neked, de ha köztünk marad', megteszem. Elfogadod? Ezen nem kellett sokat töprengenem. Hogyne fogadnám el! Hogy egyenlő eséllyel küzdjetek, kölcsönadom neked a saját erőmet. - Hirtelen újra érezni kezdtem az izmaimat. Ha túléled, vissza kell adnod. Ha nem, úgyis visszaszáll belém. Elfogadod? Most sem kellett sokáig győzködnie, és máris sokkal jobban éreztem magam - a bal csuklóm összeforrt, a gyengeség a múlté volt, és ha a hiányzó fülem nem is nőtt vissza, legalább bezárult a seb. Amíg Aenghusszal küzdők, megtennéd, hogy elkapod és eltünteted azt a szúnyog-démont? Túl sok vérem van a potrohúban. A harci holló idegesen felkárogott, és megrázta szárnyát. Aenghus egy újabb óvatos lépést tett felém, de a holló szeme ismét fenyegetően felvillant. Aenghus megállt. - Morrigan, mi folyik itt? - kérdezte. A holló dühösen károgott egyet. Aenghus feltette a kezét: - Rendben, nem sürgetlek. Jól van - folytatta Morrigan. Van róla tudomásod, hogy nála van Moralltach? Fogalmam sem volt róla, de jó hogy mondod. Moralltach Fragarachhoz hasonlóan varázskard volt. A neve Nagy Őrjöngőt jelentett. Volt egy érdekes tulajdonsága: az első csapás egyben a kegyelemdöfés is volt, a coup de grace. Egy csapás és véged. Persze a varázslat apró betűs része kitért rá, hogy határozott csapásnak kell 253

lennie, nem holmi legyezgetésnek, és persze akkor sem aktiválódott a varázserő, ha csak az ellenfél kardját vagy pajzsát érte az ütés. Tisztában vagy az erejével, és tudod, hogyan kell ellene küzdened, ugye? Tisztában vagyok, köszönöm. Folyamatosan védekezésre kellett kényszerítenem, hogy a végzetes csapás ne sújtson le rám, különösen, hogy száz százalék pamuton kívül semmit sem viseltem. Aenghusnak is védenie kellett testét a pengémtől, mert Fragarachhal szemben a páncélja körülbelül ugyanakkora védelmet nyújtott, mint az én pólóm és farmerem az ő kardjával szemben. De Fragarach, azaz Válaszadó egyéb különlegességekre is képes volt: például irányítani tudta a szelet, de erre nem igazán volt szükségem, mivel a sivatagban éltem. És ha valakinek a nyakához tartottam, annak az igazat kellett mondania - vagyis nem hiába hívták Válaszadónak. Ha alkalmam lesz rá, talán megkérdem Aenghust, minek kellett neki annyira a kardom, amikor van egy saját varázs- fegyvere. Izgalmas küzdelemnek néztünk elébe. Remélem, felkészültél. A kardod mögötted van, jobbra, a gyíkszerű lény elolvadt teste alatt. Morrigan kihúzta belőlem a karmait, és Aenghus felé röppent. Ettől mindenkit a frász tört volna ki, Aenghus is meredten nézte közeledését. Kihasználtam, hogy nem rám figyel, és felpattantam. Nagyszerű bőrben voltam, a kaliforniai lányba oltott varánusz szétolvadt keble alól kihúztam Fragarach ragacsos pengéjét. Éppen időben néztem fel, mert láthattam, ahogy Morrigan valami olyasmit ereszt Aenghus képébe, amit udvariasan talán guanónak lehetne nevezni. Aenghus káromkodva az arcához kapott, mire Morrigan karogva felnevetett. Nehéz volt megállnom, hogy ne kacagjak fel. Levettem a pólómat, és magamban mosolyogva megtöröltem vele Fragarach markolatai és pengéjét. Aztán rádöbbentem, hogy a kárörvendés nem az a lelkiállapot, amit jelen állapotomban kultiválnom illenék. Harmincöt méterre tőlem az az isten állt, aki a legtöbb rosszat tette ellenem és a föld ellen. Kitörölte az ürüléket a szeméből, aztán gyorsan leellenőrizte, 254

megvannak-e még a rabjai, és hogy a vérfarkasok nyugton maradnak-e. Oberont és Halt megvédték az arra tévedő démonoktól, de nem adták jelét, hogy támadni szándékoznának. Ezután a Halálra tekintett, aki mozdulatlanul ült sárga lova nyergében. A látottakkal elégedetten arrafelé nézett, ahol nekem kellett volna feküdnöm. Csakhogy már álltam, ráadásul Fragarachhal a markomban. - Siodhachan Ó Suileabháin - mondta gúnyosan, és kihúzta Moralltachot a hüvelyéből. - Igazán élvezetes volt az üldözés, és ha maradt még bárd a földön, bizonyára megénekli halálodat egy balladában. Egy rendes balladában, amiben az a tanulság, hogy soha ne csessz ki Aenghus Óggal! - Nyál fröcsögött a szájából, arca bíborvörös lett, és remegett a dühtől. Nem feleltem, csak néztem, és vártam, mikor jön rá, hogy elvesztette az önuralmát. Megcsikorgatta a fogát, aztán vett néhány nagy levegőt, hogy összeszedje magát. - Ama kard - mutatott fegyveremre a sajátjával -, a Tuatha Dé Danann jogos tulajdona. Nem menekülhetsz, ha csak nem kezdesz el kegyelemért könyörögni! Dobd el a kardot, és hullj térdre előttem! „Ez a fickó egy súlyos idióta. Náspángold el azt a fényes seggét!“ mondta Oberon. Kategóriákra tagoltam a megjegyzéseit úgy döntöttem, majd később mosolygok rajta. Ránéztem erre a botcsinálta trónbitorlóra, és elővettem a leghivatalosabb hangomat: - Aenghus Óg, te megszegted a druidák törvényéit, amikor megölted ezt a földet, és a démonok számára átjárót nyitottál a fenti világra. Bűnösnek talállak, és halálra ítéllek! „Ámen, Atticus! Én is tanúsíthatom!” - szólalt meg Oberon. Aenghus gúnyosan felhorkant: - Itt nem érvényesek a druidák törvényei! - A druidák törvényei ott érvényesek, ahol éppen kimondom ókét, és ezt te is nagyon jól tudod. - Nem áll jogodban ítélkezni fölöttem! - Itt van az én jogom! - suhintottam egyet Fragarachhal, és erejéből széllökés formájában ízelítőt nyújtottam Aenghusnak. Csak meg 255

akartam ijeszteni a félelmetes karddal, de túlságosan nagy dühvel tehettem, mert a széllökés erejétől ezüstpáncélos fenekére huppant. „Mi a hézag? Nincs joghézag!” - mondta Oberon egészen tűrhetően utánozva Eric Cartmant. Emlékeztettem rá, hogy koncentrálnom kell. A kutyák néha feledékenyek, különösen, ha túlságosan izgatottak. Éreztem, hogy a kis trükkömnek köszönhetően erőt vesztettem. Igaz, hogy Fragarach képes szelet támasztani, de az akaratnak és az erőnek rajta kívülről kell érkeznie, és mivel a földből jelenleg nem szerezhettem energiát, a kard engem csapolt meg - pontosabban azt az erőt, amit Morrigantől kölcsönöztem. Ez mindent megváltoztatott; ha elfáradok, nem harcolhatok vele a megszokott módon, ó természetesen hasonló helyzetben volt, ezért ahelyett, hogy rátámadtam volna, maradtam, ahol voltam, és felkacagtam. Gyerünk, Aenghus, gurulj dühbe! Vess be egy kis mágiát, fáraszd magad, aztán majd meglátjuk, mi lesz! Amíg Aenghus a feltápászkodással volt elfoglalva, megtapogattam a nyakláncomat, hogy megnyugtassam magam, sértetlenül a helyén van. Sarkantyúi és a vádlijából kiálló tüskék tovább nehezítették a műveletet, és én még jobban kacagtam. A vérfarkasok is vinnyogtak a röhögéstől. Mivel a démonok többsége vagy eltakarodott, vagy elpusztult, volt egy kis idejük, hogy n előadást nézzék, és szórakozzanak az ezüstember nehézségein. Feje még vörösebb lett, kaptam egy „ezért még megfizetsz”pillantást, aztán a karjával olyan mozdulatot tett, mintha frizbit hajítana el. De kedvesen pörgő műanyag tárcsa helyett narancssárga pokoltűzgömb indult el felém. Az a fajta, amivel csak akkor dobálózhatsz, ha olyan üzletet kötöttél, amit nem kellett volna. Nem mondom, hogy a záróizmom nem szorult össze - a túlélőösztönöm túlságosan jól fejlett -, de más külső jelét nem adtam az ijedségnek. Megvetettem a lábam és vártam. Most kiderül, menynyit ér az amulettem. Biztos ismeritek azt az érzést, amikor fonó főtt kukoricát nyomnak a kezetekbe, és sehová nem tudjátok letenni. A pokoltűz hasonló volt: egy másodpercnyi forróság, ami nem hagyott égésnyomot, 256

de egész testemben beleizzadtam. Aenghus nem hitt a szemének, azt remélte, egy szénné égett, kardját markoló tetemet lát viszont, ehelyett egy sugárzó pengét markoló, fölöttébb ideges és nagyon is élő druida meredt vissza rá. - Ez képtelenség! - tört ki. - A druidák képtelenek ellenállni a pokoltűznek! Halottnak kellene lenned! Nem válaszoltam. Vigyázva, hogy ne csússzak el a démonmaradványokon, jobb felé fordultam. A sárga lovon ülő alak ekkor kezdett el röhögni. A mezőn minden teremtett lény lélegzet-visszafojtva hallgatta a kámzsás alak rekedt és érdes kacagását, és azon tűnődött, mit találhat annyira humorosnak. Kihasználva a hirtelen támadt szünetet, Aenghus Óg bizonytalanságát és a biztos talajt, támadásba lendültem. Mit mondhattunk adta, hogy nem veti magát alá megadóan a büntetésem. Nem volt más hátra, mint előre. Szerettem volna abban a legendás animepillanatban részesülni, amikor a hős a rosszfiú gyomrába döfi a kardját, minden beleremeg, még az utolsó verítékcsepp is, és a rosszfiú vért hányva, elhaló hangon ennyit mond: „Ez tényleg egy Hattori Hanzo-kard volt”, majd meghal. De sajnos ez nem az a pillanat volt! Aenghus fénykorában nagyszerű kardforgató volt, és a Fiannát nem egy szorult helyzetből kihúzta - ellentétben Bresszel, ő komoly haditettekkel dicsekedhetett. Hárította záporozó csapásaimat, és közben folyamatosan káromkodott, hogy a testemet megcsonkítja, az összes felmenőm csontját kiássa, és enyvet főz belőlük bla bla bla... Megpróbált kihátrálni az ütéseim alól, hogy teret nyerjen a visszavágáshoz. Ez volt az, amit semmiképpen sem engedhettem meg, ezért kétszeres erővel folytattam a támadást, és hamarosan rájöttem, hogy mindketten a régi ír harcmodor szerint küzdünk - talán Aenghus nem is ismert más technikát. Én viszont annál többet. Nem azért töltöttem több száz évet Ázsiában, és vívtam az utóbbi tíz évben egy vámpírral, hogy leragadjak a régi iskolánál. Átváltottam a kínai támadási technikára, amely 257

tartalmazott néhány megtévesztő csuklómozdulatot, és ez hozott némi sikert: feje fölé emelte a kardját, hogy elhárítson egy felülről várható csapást, és későn jött rá, hogy az valójában oldalról érkezik. Pengém mélyen a húsába vágott, a könyöke fölött, és csak akkor rántottam ki, amikor csontot ért. Felvonyított fájdalmában. Azt hiszem, mondani akart valamit, de nem értettem tisztán a fröcskölő nyáltól és a tomboló dühtől. Bal keze használhatatlanná vált, úgy lógott az oldala mellett, mint egy meszkvitófa ága, amit letört a monszun, és búcsút mondhatott az egyensúlyának. Hazardírozhattam egy kicsit - mert az egyensúlyukat vesztett emberek ritkán nyernek kardpárbajt. Hátraléptem, és hagytam vérezni - hadd gyengüljön minden elfutó másodperccel. Varázslattal elállította a vérzést, de nekem így is jó volt; legalább ezzel is tovább gyengült, és úgysem tudja idő n összeforrasztani az izomrostjait. Most rajta volt a sor a támadásban és; nem volt kétségem afelől, hogy élni fog vele. Abban a pillanatban annyira gyűlöltük egymást, amennyire két ír csak gyűlölheti - és az már valami. - Évszázadok óta üldözöl, és még tovább üldöztél volna, de a Brighid iránti kicsinyes féltékenységed a vesztedet okozza. - Inkább a te vesztedet! - bömbölte Aenghus. Hogy az ő agyafúrt haditervét testvérviszállyá bagatellizálom, egészen felháborította. Egy hosszú, rézsútos vágással felém csapott, és minden erejét beleadta. De addigra kiismertem a harcmodorát - a régi iskolát. Láttam a csapást, és tudtam, hogy gyorsabb és erősebb vagyok. Egy jobbról indított, szivárványívű ütéssel hárítottam. A mozdulat végére pengéje Fragarach alá került, és kardot tartó karja keresztezte testét. Mielőtt visszanyerte volna egyensúlyát, hogy egy fonákkal válaszoljon, gyorsan előreléptem, és Fragarachhal elvágtam a torkát. Szemgolyója kidülledt a megdöbbenéstől, amikor feje elvált a nyakától, és lerepült róla, miközben teste hátrazuhant. - Mondtam, hogy a te veszted. Halál felkacagott, és felénk léptetett a fakóval. Félreálltam. A lovas felemelte Aenghus Óg sisakos fejét a földről, aztán visszafordította 258

hátasát a tűzgödör felé, és közben mániákusan nevetett. A szerelemisten szája mozdulatlan maradt, de hallottam a tiltakozását: Ne! Engem Morrigannek kell elvinnie! Nem magának! Morrigan! Vigyél Tír na nÓgba! Morrigaaan! A halál sárga lova lovasával és terhével együtt a tűzgödörbe ugratott és eltűnt a pokolban, így szabadultam meg végre Aenghus Ógtól.

259

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

„R

endben, ennek vége. Most pedig szedd le rólam ezeket a M m láncokat, és vegyél nekem egy steaket!” Megkapod, öreg haver, de engedelmeddel előbb hadd szabadítsam ki a vérfarkast, nehogy a Falka azt higgye, inzultálni akarom őket. Ugye, megérted ezt a diplomatikus lépést? „Én megértem, de hogy ezeknek milyen sérülékeny az egójuk, anyám! Ki se néznéd belőlük, hogy ilyen mimózák.” A vérfarkasok helyeslően vakkantottak, amikor Halhoz léptem, és lehúztam fejéről a fekete zsákot. Szeme sárga volt, kitörni készült belőle a vérfarkas, de meggátolták az ezüstláncok. Mellkasa zihált, és nehezére esett mozgósítani verbális képességeit: - Köszönöm... Atticus - nyögte ki végül. - Láttam a Falka telepatikus kapcsolatán keresztül azt a... vörös hajú nőt... aki az ezüstcsapdákra figyelmeztetett. - Igen, Flidais volt az - húztam össze a szemöldököm, miközben lehajoltam, hogy közelebbről is megnézzem a láncokat. Lakatokkal rögzítették őket, és én nem voltam lakatos. Varázserővel túl sok időt 260

vett volna igénybe a láncok megsemmisítése. Reméltem, hogy valakinél megtalálom a kulcsokat. - Mi van vele? - ő volt az egyik... aki elrabolt bennünket! - Mi?! Azt hittem, Emily tette! - Nem, Emily csak a sofőr volt. De Flidais vett rá, hogy.,, beszálljunk a hátsó ülésre. - Miért nem mondtátok eddig? - Oberonra néztem, és hangosan Rttem fel a kérdést, hogy mindenki hallja. Én akartam, de mindig belém fojtottad a szót. Hallgass, Oberon! Csend legyen, Oberon! Ne most, Oberon! - Ez igaz - mondtam, aztán Halra néztem. - Szükségem lenne a kulcsra. Nem tudjátok, kinél lehet? Hal Radomila maradványai felé bökött az állával: - A halott boszorkánynál. - Fúj! Ez nem lesz túl gusztusos azzal elindultam a kunyhó túloldalára, és grimaszolva szemrevételeztem Laksha művét. Radomila szépen varrott bőrkabátot viselt, benyúltam a rácson, és magamhoz húztam tetemét. Amikor elértem a zsebét, több kulcsot is találtam benne. A ketrecen is lakat volt, először azt nyitottam ki, aztán bementem, hogy visszaszerezzem Laksha nyakláncát A vérfürdőről eszembe jutott egy sor a Hamletból - „S a ráaludt vértől így bévakoltan” -, de mivel az ő hibája volt, gondoltam, ne panaszkodjon. Ezután visszamentem Halhoz, aki szűkölt az izgatottságtól. - Ha elengedem, rögtön farkassá változik? - kérdeztem. Mivel túlságosan feszült volt ahhoz, hogy válaszolni tudjon, csak bólintott. - Rendben. Adja át a következő üzenetet a Falkának: ha Flidaisre bukkannának, hagyják békén. ígéretet tett, hogy segít meggyógyítani a sebesülteket. Azt szeretném, ha Emily után indulnának, és hoznák nekem a fejét, felkeltette figyelmét: - A... fejét? - Igen, szükségem van rá. A többi részével azt csinálnak, amit farnak. Addig ne induljanak utána, amíg meg nem győződtek róla; hogy 261

a csapdák hatástalanítva lettek. Flidais vagy Laksha meg tudja majd mondani, amint ideérnek. - Nincs rá szükség - szállt le Morrigan, és emberi alakot öltött mellettem. Megint meztelen volt. Biztos begerjesztette, hogy egy ősi riválisát lenyakazták. - A csapdák csak addig működtek, amíg Radomila élt - legyintett a boszorkány maradványai felé. - Ideiglenes varázslat volt. - Köszönöm, Morrigan - mondtam, aztán Halhoz fordultam, és elkezdtem kilakatolni. - Most már mehet! Jó vadászatot! Addig én itt maradok, és tőlem telhetően gondját viselem a sebesülteknek. - A láncok füstölögtek, ahogy Hal testéhez értek, és nyomukban lehámlott a bőr. Hal sziszegett és morgott. Amint megszabadult a láncoktól, letépte magáról 3000 dolláros öltönyét, és alakot váltott. Biztos voltam benne, hogy az öltönyt is én fizetem. A Falka körbevette, és üdvözölte visszatérését. Aztán elfoglalta helyét Gunnar mellett, és elindultak arra, amerre Emily elhagyta a tisztást, hogy megkezdjék a vadászatot. - Megtaláltad a vérszívó démont, Morrigan? - kérdeztem, miközben elengedtem Oberont is. Adott egy nyálas puszit, és megöleltem. - Megtaláltam és likvidáltam. Észrevetted, hogy a jóslatom bevált? - Bizony, észrevettem - mosolyogtam. - De Aenghus Ógra vonatkozott, ahogy reméltem. Feltehetek egy kérdést? - Természetesen. - Beszéltél Aenghus Óggal az egyezségünkről? Hogy te soha nem viszel el? Még közelebb lépett hozzám, libidómat felkorbácsolta elmaradhatatlan varázsereje, amit a talizmánom csak tompítani volt képes, megszüntetni nem. Amikor ujját végighúzta meztelen mellkasomon, még a lélegzetem is elállt. - Azért egy-két körre szívesen elvinnélek, Druida, amint visszanyerted az erődet - dugta nyelvét megmaradt fülembe. „Már megint kezdik” - forgatta szemét gondolatban Oberon. - Most nem erről beszélek - nyögtem ki végül, amikor távolabb húzódtam. Elhatároztam, hogy a baseballra fogok gondolni. Randy 262

Johnson dobására. Nagyszerű játékos, de nem túl szexi. Semmi szex! Ne hagyd, hogy elterelje a figyelmed! - Elmondtad neki, hogy nem fogsz soha eljönni értem? Torokhangon felkacagott, és megint rám mászott. Lehelete csiklandozta a nyakam, és elvörösödtem. - Mármint hogy soha nem veszed el az életemet. - Igen - lehelte a fülembe, és le kellett hunynom a szememet. Két out, senki sincs a bázisnál az első inningben. Teljesen lohasztó. - De miért? - Mert azt akartam, hogy megidézze Halált. Hogy ha majd megölöd, többet ne kelljen látnom. Tudtam, hogy így cselekszik majd, ha felfedem előtte a megállapodásunkat, és nem tévedtem, így örökre megfizetett a több ezer éves bosszúságokért. A pokolba került, oda, ahová még álmában sem gondolta volna, és nem nyugodhat Tír na nÓgban. Ugye, milyen félelmetes ellenség vagyok? - Ez nekem nem újdonság. Morrigan sóhajtva hozzám tapasztotta a medencéjét. A fenébe! Felizgatja, ha félelmetesnek találják. A perverze! - Miért volt szüksége annyira Fragarachra? Nem volt módom megkérdezni tőle. - Van egy szekta a tündérek között, egy meglehetősen nagy csoport, akik azt gondolják, nem lenne szabad birtokolnod, mert sem tündér, sem Tuatha Dé Danann nem vagy. Szerintük Brighid nem tiszteli eléggé az ősi hagyományokat, és abban, hogy nálad hagyja Fragarachot, véleményük igazolását látják. - Szóval Tír na nÓgban politikai focit játszanak velem. - Nem tudom, mi az a foci, csak azt, hogy begerjedtél - megásatta a hasamat, és keze elindult dél felé, a farmerem irányába. - főttem nem titkolhatod. Fejét váratlanul északkelet felé kapta, és a kellemes perceknek vége szakadt. - Flidais közeledik - mondta. - Később beszélünk. Még vissza kell szolgáltatnod az erőmet. Az éjszakát töltsd regenerálódással! 263

- Reggel visszatérek. - Morrigan hollóvá változva délnyugat felé reppent. amikor Flidais az ellenkező irányból a mezőre lépett. Futólag felém intett, és elindult az ezüst sündisznóvá változott dr. Snorri Jodursson felé. A három másik sebesült farkas közül kettő emberré változott, arai azt jelentette, hogy meghaltak. Nem csoda, ha Hal és a Falka olyan bosszúszomjasan vetették magukat Emily után. „Nem tudom, mit gondoljak erről a vörös hajú hölgyről” - mondta Oberon, amikor az életben maradt vérfarkashoz futottam. Könnyeden ügetett mellettem, örült, hogy megmozgathatja tagjait. „Először kedvesnek tűnt, aztán megölette velem azt az embert, majd elrabolt bennünket, most meg segít a szerencsétlenül járt vérfarkasnak. Gondolod, hogy személyiséghasadása van?” Bizonyos értelemben, igen. Amennyiben két urat szolgál. „Igen? Kiket?” Önmagát és Brighidet. „A kedvesebbik Jele biztosan Brighidet szolgálja, csípem azt a nőt. Azt mondta, impozáns vagyok, és ez nagy elismerés! Még has vakarást is kaptam tőle. Ha legközelebb találkoztok, ne feledd, hogy mézzel és tejjel issza a teát!” Elmosolyodtam. Hiányoztál, Oberon! És most lássuk ezt a szegény párát! Csak akkor vettem észre, hogy szuka. Vicsorgott és morgott, amikor a látómezejébe kerültünk. De hamarosan megnyugodott, mert rájött, hogy a Falka barátai vagyunk. A bal mellső lába alatt sebesült meg, és megsérültek a jobb lábának inai is. Nem volt halálos, csak járni nem tudott” és a sebek gyógyulását akadályozták az ezüstnyomok. Varázslatot nem alkalmazhattam rajta - a vérfarkasok immúnisak rá, de kitisztíthattam a sebet, hogy magától begyógyuljon- Amilyen egyszerűen hangzott, olyan nehéz volt kivitelezni. - Oberon, nem érzel vizet a közelben? Felemelte az orrát, és nagyokat szippantott a levegőbe - azután néhányat prüszkölt majd szomorúan így szólt: „A vérszagon és a démonbűzön kívül semmit sem érzek. De te vizet 264

fakaszthatnál a földből. Már máskor is sikerült.” - Aenghus Óg megölte ezt a földet, nem engedelmeskedne nekem. - Ne fáraszd magad, Druida! - mondta húsz méterről Flidais, és odaszaladt, hogy segítsen. - Képes vagyok víz nélkül is kitisztítani a sebeket, hogy elkezdjenek begyógyulni. - Valóban? Snorrin már segítettél? - A farkas felé néztem, aki továbbra is a földön feküdt, de legalább már nem meredeztek ki belőle tűk. - Igen. Gyógyulófélben van. Hamarosan ez a farkas is gyógyulni kezd. - Letérdelt az állat mellé, és tetovált kezét a sérült lábra tette. Gretának hívják. - Miért csinálod ezt? - Mert megígértem, hogy visszajövök meggyógyítani a Falkát. - De segítettél elrabolni Oberont és Halt, és ezzel kockáztattad a testi épségüket. Flidais türelmetlenül felszisszent. - Brighid parancsára tettem - mondta. Kifutott arcomból a vér: - Jól hallottam? - Ne csinálj úgy, mintha nem értenéd! - csattant fel. - Te jól ismersz bennünket, de mi még annál is jobban ismerünk téged. Ismerd be, Druida, hogy ha a barátaidat nem kellett volna kiszabadítanod, nagy eséllyel elmenekültél volna a harc elől! Mivel Brighid ezt el kívánta kerülni, úgy irányítottam Aenghus Óg tetteit, hogy biztosan megjelenj, így Brighid megkapta, amit szeretett volna - egy ellenféllel kevesebb lett Aenghus pedig megkapta, amit érdemelt. Beszélgetés közben lemaradtam róla, hogyan távolította el Flidais az ezüstöt - el akartam lesni, mert esetleg hasznát vehettem volna a jövőben. Mire újra a vérfarkasra néztem, a sebei kezdtek összezárulni és semmit sem akartaram kevésbé, mint tartozni Fildaisnek. Azt hiszem, találnom kell valamit, amit felhasználhatok ellene. Megdöbbentő volt rájönni, hogy a Tuatha Dé Danann tagjai hányfele szinten manipuláltak. Tényleg Brighid, Flidais és Morrigan gyalogja 265

voltam - egy gyalog, aki leütött a tábláról két kellemetlenné vált istent. Szerencsére volt néhány áldásos fejlemény, amiért csak hálát rebeghettem: életben maradtam, és ősi ellenségem a pokolra jutott, ahelyett hogy a tündérek trónját foglalta volna el. Mivel nem tudtam olyat mondani Flidaisnek, amivel ne kevertem volna magam bajba, visszahúzódtam a jó modor sánca mögé: - Köszönöm, hogy meggyógyítottad a Falkát, Flidais! - Örömmel tettem - felelte, miközben felállt. - De az igazi élvezet még hátravan. Láttad azt a nagy démon-kost, amelyik elszökött? - Igen, láttam. Megtermett fickó. - Üldözőbe veszem - mosolyodott el. - Jó nagy előnye van. Ezek a kosok bűbájokra is képesek. Izgalmas hajsza lesz, és még izgalmasabb csata. Előkelő trófea lesz kvártélyom falán. - Kellemes vadászatot! - Minden jót, Druida! - mondta, azzal elfutott a Haunted-kanyon felé. Ki tudja, honnan szerzett energiát ezen a kihalt tájékon. Tuatha Dé Danann teremtményeinek olyan energiákhoz volt hozzáférésük, amikről én nem is álmodhattam. Évezredek óta azon dolgoztak, hogy fenntartsák azt a látszatot, hogy erejük a druidákéhoz hasonlóan behatárolt. Talán többé már nem kellett titokban tartaniuk. Ugyan kinek mondhattam volna el? „Tudod, hogy Flidais mire hasonlít?” - kérdezte Oberon. Mire, pajtás? „Egy húsdarabra, amelyik a fogad közé ragadt, és nem jön ki. Te is tudod, hogy imádom a steaket, de a fogam közé ragadt húsdarab olyan idegesítő tud lenni, hogy utána nem kérek steaket egy darabig. ” Ugyanígy érzek én is, Oberon. A kutyám ekkor Snorri felé kapta a fejét, és hegyezni kezdte a fölét: „Azt hiszem, jön a bártündérkéd” Ő az új tanítványom. Legalábbis az egyik fele „Húha! És mit fog csinálni a másik fele?” Azt még én sem tudom. Gyere, menjünk oda hozzá! Intettem Gretának, a vérfarkasnak, aki már túl volt a veszélyen, 266

Oberon pedig egy vakkantással búcsúzott. A lábadozó dr. Jodurssonhoz kocogtunk - úgy nézett ki, mint aki aludni akar, de nem tud a Falka telepatikus kapcsolatán fele áramló vérszomjtól. - Köszönöm, hogy a csapat tagja volt - mondtam neki, Oberon pedig dallamosan felugatott: va-vau-vaf. Snorri válaszul horkantott egyet, de nem mozdult. Laksha Snorri mögé sétált, és befogta az orrát: - Démonszagot érzek! - panaszkodott. - Jól ellátta Radomila baját! - Nála volt a nyakék? - Igen - felé tartottam, hogy láthassa véres kincsét. - A kör utolsó tagjának is hamarosan vége. Nem kell ellenük bevetni a varázserejét. Tessék, ahogy megállapodtunk! Mosolyogva elvette a nyakláncot: - Köszönöm. Megtiszteltetés olyan férfival dolgozni, aki állja a szavát. - Segíteni fogom abban is, hogy megállapodásunk fennmaradó részét teljesítse. - Igazán? Hogyan? - Adok Granuaile-nek harmincezer dollárt, hogy keletre repüljenek, és találjanak egy gazdatestet magának. A fennmaradó összeget leszámítva Granuaile jegyét visszafelé - arra fordíthatja, hogy letelepedjen valahol. - Ennyi pénze van, hogy csak úgy szórhatja. - Tízezer dollárt kaptam a boszorkánykörtől: Ami pedig a többit illeti, egyszerűen élek és jövedelmező hosszú távú befektetéseim vannak. Majd küldjön egy képeslapot, ha gyökeret vert valahol, hogy lássam, hogy megy a karmamosas! Laksha felkacagott, és a véres nyakéket Granuaile zsebébe süllyesztette: - Azzal nem lesz gond! Köszönöm a gondoskodást! - Én pedig köszönöm, hogy vigyázott Granuaile-re! - Kedves gyermek és nagyon okos. Jó druida válik majd belőle! 267

- Egyetértünk. Beszélhetnék vele egy percre? - Természetesen. Minden jót! Granuaile feje lekókadt, és amikor magához tért, az arcára szorította tenyerét. - Francba! Mi ez a bűz? Orrfacsaró! Ezt egyszerűen nem... nem... - Nem tudta befejezni a mondatát, mert túlságosan lekötötte, hogy az ösvény mellé hányjon. - Ja, igen. Ne is foglalkozz vele! - mondtam. - Bocs. Egy idő után hozzászoksz. Granuaile válasza egy újabb rókázás volt. Akkor jutott eszembe, hogy elfelejtettem válaszolni a kérdésére, és ha nem teszem meg, esetleg hibás következtetéseket von le. - Nem én voltam. Esküszöm, hogy nem én. A démonok bűzlenek. - Akármi is az, sokáig kell még itt maradnunk? Mert én nem hiszem, hogy... - ismét hányingert kapott, de ezúttal csak szárazon öklendezett. Lelkem egyik része ezt érdeklődve figyelte. Laksha ugyanazzal az orral szagolt, mint ő, tehát ugyanaz az inger érte, Lakshát mégsem fogta el ilyen heves hányinger. Ebből megállapítottam, hogy a fizikai reakciók még annál is nagyobb mértékben lélektani alapúak, mint sejtettem. - Meg kell várnom, hogy a Falka visszatérjen, de távolabb sétálhatsz az ösvényen, ahol már tűrhető a szag. Itt úgysincs semmi, ami kedves a szemnek. - Akkor miért akartad, hogy visszajöjjek? - Pontosan azért, mert itt nincs sok szépségben része az embernek. Szerettem volna adni egy utolsó esélyt, hogy meggondold magad. Te a mágia világának tanulója szeretnél lenni, egy olyan világé, amely néha brutálisan kegyetlen és pokolian bűzös, mert olykor szó Fszerint pokoli. Lélegezz a tenyered mögül, és nézz körül! - Sötét van. Fenébe. A kötés elszakadt, amikor elvesztettem az erőmet, és Aenghus lecsapolta a földet. Laksha nyilván a saját módszerét használta, hogy lásson a sötétben, és eljusson ide. Morrigan erejéből újabb adagot felhasználva visszaadtam Granuaile-nek az éjjellátó 268

képességet. A hullákkal borított mezőre meredt. - Jesszusom! Ez a te műved? - A boszorkányok és a két vérfarkas kivételével igen. De sok segítségre volt szükségem, hogy túléljem ezt az éjszakát. Igazság szerint halottnak kéne lennem. Tudnod kell, hogy azok, akik varázslatot használnak, ritkán halnak meg békésen, álmukban. Azt szeretném, hogy gondolkozz el a látottakon, és a „szagoltakon”, amíg elviszed Lakshát keletre. Nem akarom, hogy romantikus tévképzetekkel lépj be ebbe a világba. Ha visszatérsz, és úgy döntesz, nem kívánsz a tanítványom lenni, megértem, nem fogok rád neheztelni miatta, és megígérem, hogy jobb munkát szerzek neked, mint amit elvesztettél a mai napon. - De mi történt itt? és hogy voltál képes véghezvinni ezt? - Huh. Majd később visszatérünk rá! - Ugatást hallottam a mező túlsó feléről, és láttam, hogy Snorri felemeli fejét a földről. - Úgy tűnik, a Falka visszatért. Előbb távozhatunk, mint reméltem. Érkezésük tökéletesen alátámasztotta érvelésemet. Granuaile a vállamba kapaszkodott, mert meglátta Emily fejét Gunnar állkapcsai között, és amikor a vérfarkas arccal felfelé ledobta a lábam elé a fejet, Granuaile a hátam mögé rejtőzött. - Nem, Granuaile. Mi elől rejtőzöl? Látnod kell ezt is. Ez is hozzátartozik. Ez a nő a halála előtt húszévesnek tűnt, és most látható, hogy valós életkora közel volt a kilencvenhez. További hét boszorkány életben maradt, idősebbek Emilynél, és azt hiszik, okosabbak is. Könnyen lehet, hogy megpróbálnak abban a csatában nyerni, amiben ő elesett. De ha meglátják a legfiatalabb boszorkány (éjét, talán rájönnek, hogy nem érdemes velem ujjat húzni. Akikre nem tudsz érvekkel hatni, azokat meg kell félemlítened. Ha ez sem működik, akkor vagy menekülj, vagy öld meg őket! Vagy szabadítsd rá az ügyvédeidet! - Ezt akarod elérni? Hogy megfélemlíts? - Fogd fel teljes körű tájékoztatásnak! - Oké. Köszönöm. Majd gondolkozom a dolgon. - Granuaile megfordult, és elindult az ösvényen. - Csak olyan messzire megyek, hogy levegőt kapjak. 269

Gunnar és Hal visszavedlett emberré, hogy ki tudják vinni elesett Falka-társait a vadonból. Nem voltak beszédes kedvükben. Feltehetőleg azon gondolkoztak, megéri-e, hogy a kliensüknek tudhatnak. Snorri lassan mozgott, Greta három lábon bicegett. Miután az ezüsttől megszabadult a szervezetük, egyedül is vissza tudtak jutni a parkolóig. Mielőtt elindultam, magamhoz vettem Aenghus Óg kardját, Moralltachot. Legyőzőjeként engem illetett. A kivánszorgás sokkal hosszabb ideig tartott, mint a berohanás. Fáradtak voltunk, hallgatagok, de jóval hajnalhasadás előtt elértük az autókat. Nagyjából három kilométerre az ösvény kezdetétől újra érezni kezdtem a földet, és könnybe lábadt a szemem. Hallal kitettük Granuaile-t a lakása előtt. Utasítottam, hogy pakoljon össze, és holnap utazzon keletre. Nem tudtam, találkozom-e még vele, vagy most látom utoljára. Felhívtuk Leifet - aki túl későn ébredt, és nem tudott csatlakozni a mulatsághoz -, hogy szóljon a ghoul haverjainak, és takaríttassa fel velük a csatateret. Hal ezután egy éjjel-nappal nyitva tartó Walmartba hajtott, ahol gézt és ragtapaszt vettünk, hogy körbetekerjük vele a mellkasomat, ahol Fagles golyónyomának kellett volna lennie. Aztán kitaláltunk egy sztorit, amit beadhatok a rendőröknek, ha hazaértem. Akkora traumát okozott, hogy egy rendőrnyomozó az életemre tört, hogy néhány napot a barátnőm lakásába zárkózva töltöttem - ez Granuaile lett volna, de csak a sztori kedvéért -, nem beszéltem senkivel. Hal azt mondta, ebbe majd Granuaile-t is beavatja, ezután hazavitt, és átadott a tempei rendőrségnek, akik továbbra is ott dekkoltak, és várták a vallomásomat. Amíg el nem mennek, Hal megígérte, hogy vigyáz Oberonra, és Emily fejére. Mikor végre kielégítettem kíváncsiságukat az ideg-összeroppanásos sztorival, és távoztak, felhívtam Halt, hogy hozhatja Oberont (és Emilyt), aztán legszívesebben azonnal levetettem volna magam a hátsó udvar gyepére, hogy végre kiheverjem a Jeges Tűz okozta 270

energiaveszteséget. De erre sajnos még várnom kellett, túl sok dolgom volt előtte. Egy különlegesen fontos hívással kezdtem: értesítettem Malina Sokolowskit, hogy jómagam megláttam a hajnalt, míg Radomila bajosan. - Tudom, hogy biztos volt benne, hogy elpusztulok, de most már nem gondolja úgy, hogy alábecsült? - Talán valóban alábecsültem, de olyan kevés a szakirodalom a druidák erejét illetően, hogy nehéz volt megítélni. De ön is alábecsült engem, Mr. O’Sullivan, és erre talán már kezd rájönni... “ Ezt meg hogy érti? - futott végig a hideg rémület a gerincemen. Talán nála van valamim? Mágikusan pépesíteni fognak? - Hazugnak hitt, azt gondolta, részt vettem e gyalázatos terv elkészítésében, mely a pokollal és a Tuatha Dé Danann-nal kötött Paktumra épült. De biztos vagyok benne, hogy csak azért, mert egyazon boszorkánykör tagjai általában ugyanazzal a seprűvel sepregetnek. Ha azonban most visszatekint, remélem látja, hogy a legjobb szándékkal közeledtem ön felé. - Elárulta, hogy Tony Kunyhójánál hat boszorkány fog ránk várni, és ezért hálás köszönetem - mondtam. - De amikor az üzletemben megkérdeztem, hogy a boszorkánykör hány tagja akarja elvenni a kardot, nem méltatott válaszra. - Azért, mert nem tudtam a választ. Abban az időben csak gyanúim voltak, nem rendelkeztem bizonyítékokkal. Nem akartam alaptalanul megvádolni bizonyos tagokat, és szembefordítani velük magát. Remélem, megérti. Kedves volt, és játszani kezdtem a gondolattal, hogy Malina egy őszinte boszorkány - ami még az őszinte politikusnál is ritkább. Előítéleteim azt diktálták, ne bízzak meg benne, de talán mégsem kell elküldenem neki Emily fejét egy dobozban, mint ahogy terveztem. Bár Granuaile-nek mást mondtam a mezőn, de az emberek megfélemlítése csupán késlelteti az elkerülhetetlen összecsapást. Viszont az együttműködéssel a csata feleslegessé válik. Ahogy Abraham Lincoln is 271

mondta: „Úgy pusztítom el az ellenségeimet, hogy a barátaimmá teszem őket.” - Eldöntötte már a boszorkányköre, hogy mit fog cselekedni? Levadásszák a Druidát, aki végzett a nővéreikkel? - Ugyan! Ok keresték a bajt, és megérdemelték sorsukat. Figyelmeztettem őket, hogy rossz vége lesz. - Szóval, mik a tervei? Malina félsóhajtott: - Az attól függ, hogy mik a maga tervei, Mr. O’Sullivan. Ha a lengyel boszorkányok ellen pogromot kíván indítani, akkor a harc helyett a menekülést választjuk. De ha meg tudnám győzni önt, hogy nem jelentünk magára nézve fenyegetést, akkor az „élni és élni hagyni" jegyében szívesen maradnánk tovább Tempében. - Tetszik az ötlet, mármint a távozásé. Abból semmi bajom nem származhat. - Engedelmével figyelmeztetném, hogy rosszul gondolja. Boszorkánykörünk minden betolakodót évek óta kívül tart az East Valky-n. Számos bruját kiűztünk az évek folyamán, és amikor a Katrina lecsapott New Orleansra, rengeteg voodoopapot is. A múlt évben csendben felszámoltuk a Káli halálkultuszt. Tudomásom van róla, hogy a vegasi bacchánsok szeretnének kiterjeszkedni idáig, de eddig minden betolakodót kiűztünk a territóriumunkról. Tehát, ha a távollétünkben szeretné magára vállalni ezeket a problémákat, akkor csak tessék! - Nem, nem tudtam, hogy ilyen aktívan védték a territóriumukat. - Ez egy igazán kellemes hely. Szeretnénk, ha így is maradna. - Csatlakozom. Rendben, meggyőzött róla, hogy nem jelentenek rám veszélyt. - Olyannyira, hogy erről hajlandó nekünk biztosítékot is adni? - Attól függ, milyen biztosítékra gondol. - Az ügyvédje készítsen egy szerződést. A megszövegezésére annyi időt adunk, amennyit csak kíván. Aztán, ha mindkét fél elégedett lesz vele, vérrel megpecsételjük, és az ügyvédje elteszi nekünk. Békeszerződés vérrel? Valami ellentmondást sejtettem ebben. 272

- Rendben, a legjobb hiszemben elkezdem önökkel a tárgyalásokat, aztán meglátjuk, hová vezetnek. De szeretném, ha megértenének valamit, amit Radomilának és Emilynek nem sikerült: konfliktuskerülésem nem a gyengeség jele. Korábban kételyeit fejezte ki azzal kapcsolatosan, hogy a Tuatha Dé Danann egyik tagjának félnie kellene tőlem. És az illetőt múlt éjjel megöltem egy csapat démonnal és a maga egykori nővéreivel egyetemben. - A segítőimről elfelejtettem beszámolni. A nővéreit nem én öltem meg, de erről nem kell tudnia. Remélem, megértette, hogy a Wikipédia semmit sem tud arról, mire képes egy druida. - Tökéletesen megértettem, Mr. O’Sullivan. - Ennek örülök. Az ügyvédem egy héten belül kapcsolatba lép önökkel. Ez azt jelentette számomra, hogy el kell tüntetnem egy összejött boszorkányfejet, de örültem neki, hogy végül mégsem kell felhasználnom. Láthatatlanná tettem, ahogyan magamat is, aztán átvágtam az úton Mr. Semerdjian háza felé. Türelmes nógatásomra kinyílt a föld az eukaliptuszfa alatt Emily fejét a gödörbe dobtam, a gyökerek alá, aztán visszazártam a földet, és levettem a kopooyá- ról az álcát. Miután ezzel megvoltam, ígéretemhez híven futárt küldtem Granuaile lakásához az utazáshoz szükséges pénzösszegről kiállított csekkel, és jó utat kívántam neki. Fényt kora reggel felhívtam, hogy nyissa ki a boltot, és néhány napig vezesse nélkülem, cserébe kap egy hét fizetett szabadságot. Az özvegy is kapott egy hívást, amiből megtudta, hogy kedvenc ír legénye él és virul, és már alig várja a vele való hosszú beszélgetéseket. Aztán végre eljött a megérdemelt pihenés ideje. Kibújtam a ruhámból, és lefeküdtem a jobb oldalamra, hogy tetoválásaim teljes felülettel érintkezhessenek a földdel. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkamat, amikor az első gyógyító energiahullám átáradt sejtjeimen. Tíz másodperc alatt álomba zuhantam, de tíz perccel később durván felzavartak. Hangos károgások 273

közepette Morrigan landolt az udvaromon, és emberi formát öltött. - Most, hogy végre feltöltekezhetsz energiával, szeretném visszakapni az enyémet! Neked is jó napot, Morrigan. Hogyne. - Hálásan köszönöm, hogy rendelkezésember bocsátottad - mondtam diplomatikusan, és felé nyújtottam bal karomat. - Kérlek, vedd most vissza! Megragadta a kezemet, és miután kiszívta belőle, ami őt illeti, elengedte. A karom döglött halként huppant vissza a gyepre. Moccanni is képtelen voltam. - Túlzásba vitted a Jeges Tűz használatát - mondta Morrigan. - Néhány napig mozdulni sem tudsz majd. Remélem, alaposan bekented magad a naptejek egyikével, amiket a halandók oly babonásan tisztelnek. Nem szeretném, ha bőrrákban haláloznál el. Morrigan gúnyosan felnevetett, aztán hangosan károgva hollóvá változott, és elröppent. És még azon tűnődik, miért nincsenek barátai...

274

EPILÓGUS

D

élkelet-Arizonában található Chiricahua-hegységet egyfajta kopár szépség jellemzi. Az egyik dolog, amit szeretek a sivatagban, az az itt élő növények és állatok szívóssága. A ritka esőzés, és az elképesztően égető arizonai napsütés ellenére a Chiricahuán is élet sarjad! Habár nem dicsekedhet a nedvesebb éghajlatok buja zöldjével. A Chiricahua az úgynevezett „égi szigeteiről” híres. Ezek a vulkanikus hegyvonulatok a sivatagi aljnövényzet felett 2743 méter magasan találhatók, és változatos ökoszisztémákat kínálnak. Oberon cimborámmal öszvérszarvasra és pekarira vadászgattunk, de előszeretettel terrorizáltuk az ormányos medvéket is, mert szórakoztatónak találtuk, ahogy ránk nyifognak. Egyetlen szívfájdalmunk az volt, hogy nagy szarvú juhra nem akadtunk, de nem engedtük, hogy ez a kis bosszúság elrontsa a kellemes kirándulást. „Csodás ez a hely, Atticus!" - mondta Oberon, miután megpihentünk egy kanyonban futó csermely mellett, és élveztük a szikláin átbukdácsoló és a nádbugák szárainál örvénylő víz locsogását. „Meddig 275

maradhatunk?” Bárcsak azt mondhattam volna neki, hogy addig, amíg meg nem Unja! Hiszen ezért éltem és küzdöttem - egy Aenghus Óg nélküli világért. Tír na nÓg sem dicsekedhetett szebb helyekkel e patak parti tájnál, és az elmúlt évszázadokból egyetlen másodpercet sem tudok felidézni, ami békésebb lett volna ennél a barátommal eltöltött pillanatnál. Ez arra emlékeztetett, hogy Oberonnak is megvan a maga varázsereje: képes ráirányítani a figyelmem, hogy az élet milyen fenséges lehet. Ezek a pillanatok tiszavirág-életűek, és a segítsége nélkül sokat elmulasztanék, mert annyira töröm magam, hogy eljussak valahová, amit észre sem fogok venni, ha már elértem. Pár napig. Aztán át kell vennem a boltot, hogy Perry szabadságra mehessen - feleltem. Aztán ott volt még a Tony Kunyhója körüli halott föld, amit fel kellett élesztenem, és erősen el kellett töprengenem azon, hogyan növesszek egy elfogadható jobb fület. Egyelőre csak egy alaktalan porckinövésre futotta, melynek köszönhetően sok furcsálló pillantást sikerült begyűjtenem. Lehet, hogy plasztikai sebész lesz a vége. „De kár! Mindegy, addig is kiélvezem!“ Van egy meglepetésem számodra, ha visszaértünk. Azt is élvezni fogod. „Szereztél egy filmet Dzsingisz kánról?“ Már megrendeltem a Netflixen. De ez egy másik meglepetés. Ne aggódj, nagyon jó lesz! Tudod, nem szeretném, hogy szomorú legyél a hazaút miatt. „Oh, nem leszek. De azért egy ilyen patak elkélne a hátsó udvarban. Tudsz ilyet csináln?” Őőő... Nem. „Gondoltam. A kutya mindig próbálkozik.” Oberon tényleg meglepődött, amikor visszatértünk Tempébe. Hal intézte el a dolgot a nevemben. Oberon egyből felneszelt, amikor kiszálltunk az autókölcsönző cég buszából. „Hé, valaki behatolt a territóriumomra!” 276

Tudod, hogy az engedélyem nélkül senki sem juthat be. „Flidaisnek sikerült." Hidd el, hogy nem Flidais szagát érzed! Kinyitottam a bejárati ajtót, és Oberon egyből a hátsó udvarra néző konyhaablakhoz rohant. Örömében csaholni kezdett, amikor meglátta, mi vár rá. „Francia uszkárok! Mind feketék és göndör szőrűek, bojttal a farkuk végén!" És mindegyik tüzel. „Hú! Kösz, Atticus, alig várom, hogy megszaglásszam a popójukat!” Az ajtóhoz rohant, és kaparni kezdte. A kutyabejáró zárva volt, nehogy bejussanak az uszkárok. Megérdemelted, cimbora! Most pedig szállj le az ajtóról, hogy ki tudjam nyitni! Aztán csak finoman, nehogy megsértsd őket! Amikor kitártam az ajtót, arra számítottam, hogy közéjük veti magát, és elmerül a személyes háremében. Ehelyett egy lépés után megtorpant, és bánatos ábrázattal rám tekintett. Füle lekonyult, és szíját vékony nyüszítés hagyta el. „ Csak öt?!“

277

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Csordultig van a söröskorsóm. Bár csupán az én nevem áll a könyvborítón, a regények másokkal való együttműködés során keletkeznek. Szüleim mindig támogatták művészi ambícióimat, legyen bár szó zenéről, festészetről vagy írásról, és ha nem győztek volna meg, hogy igen, képes vagyok megcsinálni bármilyen kreatív feladatot, akkor bele sem kezdtem volna e regény megírásába. Drága feleségem, Kimberly közel húsz éve figyeli, hogy ilyen-olyan írásokkal bajlódom, tántoríthatatlan hite, hogy úgyis sikerülni fog, olyankor is továbblendít, amikor egyébként feladnám. A regény írásának kezdeti szakaszában sok ember szolgált segítséggel. Itt van rögtön dr. Kim Hensley Owens, a Rhode Island-i Egyetem retorikaprofesszora, aki az özvegy MacDonagh akcentusában némi következetességet szeretett volna látni, és ökonómiára intett a beszédmódok terén, amiért nem győzök elég hálás lenni. Alán O’Bryan megismertetett a kardvívás alapjaival - nem tartott sokáig -, és a Kreatív Anakronizmus Társaságával. Aztán ott van még Andrea Taylor, aki nagyon sokat tud a boszorkányokról. Ha nem állnék bűbáj hatása alatt, esküszöm, többet is mondanék erről. Biztos vagyok benne, hogy ügynököm, Evan Goldfried a legnagyobb varázsló, mert igent mondott, amire a többiek nemet, és olyan gyorsan eladta a sorozatot, hogy azóta is a nyakrándulást próbálom kiheverni. Egészségedre, E. Varázsló! Tricia Pasternak csodálatos szerkesztőm volt a Del Reynél, és 278

szerény véleményem szerint sans pareil. Ha nem lelkesedik olyan kitartóan Atticusért és Oberonért, akkor önök most nem tartanák ezt a könyvet a kezükben. Segédszerkesztője, Mike Braff jó humorral viselte el a gyerekes marháskodásaimat, és ami az északi témákat illeti: az információk kiapadhatatlan kútfőjének bizonyult. Bár az Üldöztetve szereplői és eseményei a képzelet szüleményei, ha valaki szeretne, ellátogathat arizonai helyszíneire. A Harmadik Szem Könyvesbolt és Gyógynövényüzlet a tempei Ash Avenue-n található, pontosan ott, ahol az unokatestvérem, Drew Sullivan képregény boltja áll. Tony Kunyhója a Superstition-hegységben áll, és szerencsére a körülötte lévő mező nem halott. A Mill Avenue-n lévő Rúla Búla szintén létezik, olyannyira, hogy jobb ír kocsma nemigen létezik nála, ami pedig a halas krumplijukat illeti, annál jobbat keresve sem találni. Az amatőr nyelvészek bizonyára felkapták a fejüket, hogy a Három Auróra Nővérei lengyel létükre a csillagistennőket, akiktől erejüket eredeztetik, orosz névvel illetik, lásd Zárják. A Zárják a szláv kultúrában különböző neveken ismeretesek - Zorja, Zvezda, Zwezda, Zorza stb. -, de mivel a boszorkánykör tagjainak többsége a tizenkilencedik században született, amikor Lengyelország keleti része orosz megszállás alatt állt, értelemszerűen - legalábbis számomra értelmesnek tűnt - az orosz elnevezést használni. Persze ezzel nem kötelező egyetérteni, csak azért mondtam el mindezt, hogy azt a látszatot keltsem, hogy a háttértörténet alapos átgondoláson és szorgos kutatómunkán alapul.

279