Horváth Márk
DIGITÁLIS DRAKULA A digitalitás mint a vértelen vérszívás és a tragikusságától megfosztott megszűnés Arthur Kroker filozófiájában
Az illusztrációk jelenetek a Drakula (1931) című filmből
1
1. Az idegennel való találkozás rettenete Egy idegen, furcsa, kikerülhetetlen, mégis skizoid módon csábító poszthumán jövő határán élünk. A bizonytalanság, a rettenetes idegenség és a kétségek közötti őrlődés az átmetet területére száműzi az embert. Pontosan úgy, mint amikor Jonathan Harker vágott neki az ismeretlennek Bram Stoker Drakulájában. Digitális Drakulák és virtuális vámpírok húzódnak meg a reggeli ködben, élő húsra éhesen, emberi vérre szomjasan. Csupán régi, elfeledett babonák nyújthatnak időleges nyugalmat a bizonytalanság borzalmasságában: „ekkor megtörölgette a szemét, és a nyakából a rózsafüzért akarta a nyakamba keríteni.”1 Megindító az ember küzdelme, ha valami behatárolhatatlannal, leírhatatlannal kerül szembe. Kiüresedett érzelmek kelnek újra életre, elfelejtett közösségek kezdenek szerveződésbe, mikor az Abszolút Idegennel, a teljesen ismeretlennek találkoznak. A könnyes szem, a sírás és a zokogás teljessége, a szenvedés elapadhatatlanságának feltárulkozása. Az Abszolút Idegennel szembeni gyengeség a bizonytalanság bonyodalmas állapota, ahol az átmenetek, az átlépések és a felfüggesztések, vagy a határterületek újra jelentőséggel ruházódnak fel: „a mes-sziség összemos nagyot a kicsivel”.2 A szenvedés és a félelem összekapcsol, de egyben el is választ a többi szenvedőtől. Egészen vágyakozott Jonathan az Idegennel való találkozásra, és nem elégedett meg az idegenség sugárzó zónájából kilövellő bizonytalanság- vagy rettegésdarabokkal. Felhők takarják el az eget, míg a köd elfedi a látóhatárt: nincs kiút semmilyen irányba. A Digitális Drakula végtelen szemverése, amitől semmilyen keresztvetés nem óvhat meg. A visszafordulásra azonban már nincs lehetőség: a visszavezető út ködbe vész vagy talán sohasem létezett. A köd elfedi a visszatekintés lehetőségét, míg a talajt ismeretlen eredetű savak és távoli szívdobbanásszerű remegések zúzzák szét. A bizonytalanság öröme és a tragikusság rettenete elnémít: „nem volt valami megnyugtató így vágni neki az ismeretlenségnek, azonban oly részvevőn, oly kicsorduló szívvel bocsátottak útnak, hogy alig lehettem úrrá meghatódottságomon. Soha el nem felejtem, ahogy ott, a köves kapualjban, a zöld hordókban viruló leánderek előtt a tarka nép hányja a keresztet!”3
2. Véres és vér nélküli csábítás Az átlépéstől való félelem feszültsége kölcsönhatásba lép az erőteljesen experimentális, és utópikus elektronikus kód-nyelvvel, egybeolvasztva így az emberi rettegés által növekvő aggodalom traumatikus negatív extázisát a genetikai tervezés mesterséges machinációival, az egyre fokozódó mértékben komplex digitális adatbázisok virulens elszabadulásával és az egyre inkább diffúzzá váló társadalmi hálózatok virtuális valóságával. 4 A retroaktív félelem a test megsemmisülés előtti remegése, a technológia gyűlölete, önkéntelen testi visszavágyódás a már megsemmisült természet kiégett maradványaira, soha sem létezett törzsies neoprimitivizmussal keveredve. Az ember mint nukleáris dzsungellakó, mint Stoker, Bram (2006 [1897]) Drakula gróf válogatott rémtettei (Budapest: Ulpius Ház) 10. Uo. 3 Stoker 2006 [1897]: 11. 4 Kroker, Arthur (2014) Exits to the Posthuman Future (London and New York: Polity Press) 2. 1 2
2
kongákon doboló reakciós sámán. Egyedül a szervezetbe juttatott dizájnerdrogok hiperfuturizmusának jövőtlensége kapcsolja össze a sohasem-volt-múltba belerévedt neoprimitív törzseket a digitalitás testetlenül tomboló kódolási fasizmusával, egy olyan lealacsonyító és kiüresítő mechanizmussal, amely egy algoritmusok által felülről vezérelhető globális konnektivitás szürke utópiáját veti fel. A lehetetlen múlt szennyezett, megtört véráramként kapcsolódik össze az el nem érkező, bizonytalan digitalitás túltelített és mégis üres jövőképével. A virtualitás, mint az ébrenlét és az elalvás közötti furcsa állapot: „kétség csupán annyi maradhatott bennem, vajon az álom lidérce bizonyulna-e pusztítóbbnak, vagy a valóság e rejtélyes szorongatása, amint percről percre tapasztalom.”5 Megérinthetetlen, távoli és idegen, félhomályba veszik a totális transzparencia terrorja: a poszthumanitás torz, inhumán, liminális képei villannak be, kolonizálva a kifáradt, kimerült és leamortizált képzelőerőt. Egyre nehezebb elválasztani a valóság összeomlófélben lévő rendszereit és a szimulákrumok folyamatosan felépülő rendjeit. A hipervalóság zombik, klónok, avatárok és idegenek képében tör ránk, felébresztvén és fellobbantván lelakott védelmi mechanizmusainkat. Kínszenvedéssé vált differenciálni: kint és bent összeomlott, önmagam számára vagyok idegen, és mindeközben minden idegen körülöttem. Aljas, eldobandó csúszómászóként eltaszítom a valóság leírhatóságát, mikor hitványságom csúcsán összeolvadok az előttem világító laptop tompa fényével, és kitaszított kódokká, zérókká és egyekké alacsonyítom le a szenvedés megannyi tónusát. Siralmas nyomorom kiül arcomra, de már nincs tükör, csak a webkamera elnyelő, kiszipolyozó testetlen vámpírszerű démonikussága, amely szolgalelkű, szánalmas sorsüldözötté degradál: a technológia talpnyalója írja a technológia hitszegő litániáját. Míg Drakula véres, ám mégis hideg, idegen szexualitásában ott volt a viktoriánus Anglia elzárt, de a gótikus horror műfajához hasonlóan túlburjánzó szexualitása, addig a webkamera vérszívása teljességgel hidegen hagy. Nem alakulok át, nem kívánom a vért, vágyaim és testi igényeim a hikikomorikhoz hasonlóan elhaltak. Nem ölt meg, nem fokozott túl, nem alakított át a webkamerám és a képernyőm tompán fehér fénye, nincsenek a nyakamon harapásnyomok, mégis úgy fáj arcvonásaim torzulásának megpillantása, mintha egy vámpír horda lakmározna véremből. Még mindig gyengének érzem magam, félek, hogy nem laknának jól virtualitásra-vágyakozó vérem lelassult keringésével. Túl vagyok szocializálva: összeolvadt bennem egy megtébolyult szüfrazsett, egy aszexuális transzfajú, egy nem létező kontinens felé tartó (talán a digitalitás) hittérítő, egy kisebbségkutató vagy talán egy szociális munkás. Vérem nem úgy tör fel, mint Bram Stoker Drakulájában, nem úgy, mint egy kitörő, felrobbanó vagy aláhulló vízesés, nincs itt semmiféle zuhatag; vérem csupán egy csermely, sőt sokkal inkább csak egy ér. Szégyellem, ahogy a webkamerám lidérces fénye érintés nélkül szipolyoz ki, nem vagyok méltó arra, hogy áldozat legyek. A kódok egy traumatikus kiszervezésen keresztül, vérengzés nélkül áldoznak fel: látom magam a képernyőmön, de nem ismerek magamra (kívánom, hogy ebben a pillanatban ne létezzek!), látom a képernyőt, amin mégis én vagyok, hideg, fehér bőrrel. Azt gondolom, a vérem nem jut el az arcomig, a kód erotikus élmény nélkül csábít el. Egyszerre vagyok egy érintés nélküli szexuális erőszak tétován tobzódó áldozata és egy vámpirikus véráldozat már rég halott forrása.
5
Stoker 2006 [1897]: 44.
3
3. A digitalitás hűvös érintése (az Anti-Vámpír) Esszémben a kódokká való átlényegülés, a Data Trash áldozatmentes tragikumáról kívánok értekezni Arthur Kroker posztmodern filozófiáját bemutatva. A megszűnést, a poszthumanitás kietlen világába való átlépést horrorisztikusnak, riasztónak, idegennek és a maga aszexuális módján eroticizáló fenoménként értelmezem. Így a digitalitásba való elmerülés sok hasonlóságot mutat Bram Stoker Drakulájával. Azonban míg a gótikus horrorban a vérszívást, az élni akarás elvételét az érintés, pontosabban a nyak érintése kíséri, addig a digitalitás a maga transzparens hideg fényével sajátos testszkennerként szívja ki minden ragaszkodásunkat a testi valósághoz, és teszi mindezt érintés nélkül. Tehát a virtualitás kódokra épülő rendszerét egy érintés nélküli, vér nélküli megszűnésként értelmezem, egy olyan tragédiaként, amelyet valójában már nincs módunk mélyen megélni. A megélhetetlenség, az átélhetetlenség fokozatosan idegenné, elernyedté és tompává, elégtelenné módosítja a testet; a leépült test pedig egyre több digitalitást kíván, egészen addig a pontig, amikor már a két mező végérvényesen összezuhan, eltűntetvén a valóságról alkotható bárminemű fogalmiság mellett az ember korporealitását. Ezért a digitalitást egy olyan vámpírral azonosítom, amelyből teljességgel hiányzik a testiség, az érintések speciális, túljátszott és egyben elnagyolt gesztusa. A gótikus horror véres és szexualizált világában a vér még erőteljes vulkánként tört fel, ma szánalmas érként folydogál a rég meg nem érintett nyakak hirtelen megfeszülő, majd elernyedő bőrfelületén. Kroker szerint a digitalitás egy sajátos öngyűlölet, önmagunk megtagadása. A virtualitás mögött ott rejtőzik az az árulás vagy eredendő bűn, amelyet Kroker a „a virtualitás akarásának” nevez a maga jellegzetesen nietzscheánus diskurzusában.6 Az ember mára nem több, mint adatszemét, amely „előmászik a test kiégett roncsából, ami az információs autópályán fröccsen szét”.7 A digitalitás és az információs technológiák az emberi test szétesett darabjait rekonstruálják, de úgy, hogy a sajátos elektronikus feszültségükkel olvasztják össze, rekombinálják a gyakran össze nem illő darabokat. Sajátos Frankeinstein-szerű maradvány, amely tragikus módon ragadt meg a gép hűvössége és az emberi test organikus érzékenysége között. Az ember mint adatszemét – Kroker szerint – végtelenül távol került a boldogságtól, és skizofrén módon gyűlöli is azt: „az adatszemét szeret egy erőszakos határon élni, ahol a teljes emberi testszkennelés találkozik a folyamatosan nemet mondó belső akarattal”.8 Erotikus csábítás, az idegen, távoli Drakula gróf halálos harapása, kifinomult érintése (egy eltűnőben lévő arisztokráciát testesített meg ez az érintés), és hűvös, mégis szenvedélyes tekintete helyett a digitalitás egy nem átélhető baleset utáni rekombinációban vesz részt. A test romjai között nincs lehetőség az erotikus együttlétre, nincs mit elcsábítani. A jéghideg, elidegenítő magány és önmagam gyűlöletének gyakran váltakozó intenzitása: minden testiség elapadása.
Kroker, Arthur – Weinstein, Michael A. (1994) Data Trash: The Theory of Virtual Class (New York: St. Martin’s Griffin) 41. 7 Kroker – Weinstein 1994: 157. 8 Uo. 6
4
4. Kódsodródás és a nagy levertség Kroker megállapítja, hogy a kódok fenyegető és egyben csábító sodródásának alapja a technológiai gyorsulás. 9 Ezek a rendszerek a gyorsabb közvetíthetőség érdekében megkövetelik a jelenségek radikális redukcióját. A digitális kódok nullákra és egyekre redukálják a tényleges élményeket, széttördelve és keresztülhúzva az emberi ágensek szerkezetét és társadalmi valóságát. Egy idegen, árnyszerű, gyorsan lopakodó szörny a virtualitás: „megfigyeltem azóta is a gróf gyíkkúszását. Oldalozón halad lefelé százlábnyit, és mindig balra tart, majd eltűnik valami lőrésben vagy ablakban.”10 Sebessége és hajlíthatósága a digitalitást furcsa résekbe rejti el: lyukakba, vermekbe, mélyedésekbe, lövésnyomokba, romok közé, elhagyatottnak hitt területek elfelejtett zeg-zugaiba. A virtualitás által meghatározott társadalmi gyorsulás nem a modernitás progresszív, vagyis a társadalmat finomító és kidolgozottabbá tevő tendenciája, hanem egy sajátos, technológiai halálvágy, amely egyszerre jelenik meg a digitális kódokban történő megőrzésmániában, az archiválásban és a folyamatosan gyorsuló távközlésben, ezen élmények felfokozott és folyamatosan gerjesztett mobilizálásában. Crash Culture-nek, egy baleset során berobbant társadalomnak nevezi a nyugati kultúrát Kroker, amiben szimultán módon – „a halott hatalom mezőjévé” degradálva – keveredik a fatális gyorsulás és a végleges leállás. 11 A balesetet – Lyotardra utalva – a metanarratívák végével azonosítja a kanadai filozófus: jellegzetes diskurzusában
9
Kroker 2014: 11. Stoker 2006 [1897]: 46. 11 Kroker – Weinstein 1994: 157. 10
5
a metanarratívák egy túlterebélyesedő testhez hasonlóan kimerültek, kiüresedettek.12A társadalom egy technológiai felemelkedés, felgyorsulás érdekében a materiális történelmet, a személyes átélhetőséget adatfolyamokra, hálózatos összekapcsoltságra és mesterséges intelligenciára cserélte. 13 A kiszervezett információk egy kibernetikus autoriter rendszert hozhatnak létre, egy olyan „technotópiát”, amelyben a radikálisan céltalan technológiai újítások hisztérikus rohamokat váltanak ki. A szexualizált, testi vágy által kiváltott orgazmus helyett csak a technológia hideg fémével való traumatikus testiség marad, ahol a fém hűvösségétől összerezzenő test antiorgazmikus eksztázisban múlik ki. 14 A félelem, az idegenségtől való rettegés, amely során az üresség egy kiterjedés nélküli árnyként nehezedik a testre. Az üresség, a semmitől való félelem és az organikus test monotonitásának gyűlölete: „lidérces éjszaka megint. (...) Virrasztással próbálkozom, de nem bírom sokáig. Éjfélkor szárnycsapkodásra ébredek, majd kaparászást hallok az ablak árnyékrácsán, aztán elalszom, és jönnek az iszonyú álmok. Reggelre csak a nagy levertség marad belőlük. Sápadt tükörképemtől elriadok, fáj a nyakam is. A tüdőmmel lehet a baj, hogy annyira kapkodom a levegőt?”15 Vajon Drakula eredendő hűvösségében, árnyék nélküli idegen testiségében – amelyben a halál és az új élet, a végtelen élet és halál közötti intermezzo keveredik – már megtalálható volt a virtualitás test nélküli megváltása egy magányos és társadalmilag végtelenül elidegenedett kultúrából? Drakula minden harapásában egy mikrochip, egy apró elektromos vezeték rejtőzött és bújt a felfüggesztett bőr alá, némán és inoperatívan bujkálva egy évszázadon át? A nagy levertség, a testtől való megriadás a valós élmények eksztatikus megőrzési mániájába csap át. Az archiválás önkívületéről beszélhetünk, amely során a szétszaggatott emberi ágens azért regisztrál valamit, azért emlékezik valamire, hogy – inorganikus tárolóegységekre elmentve a személyes élményeket – a megőrzés, az archiválás során elidegenedjen attól, majd ezeket az élményeket kódokra redukálva továbbküldje, fokozva a konnektivitást és az információtermelést. Ezt a sajátos felbomlást Kroker ’drift’-ként, azaz sodródásként jellemzi. 16 Az össztársadalmi sodródás iránya nem egy új társadalmi struktúra, hanem maga a strukturálatlanság, azaz a „megelőző, biztosnak vélt élettapasztalatok zárójelezése és felbomlasztása”.17 A Virtualitás Vámpírjának árnya rávetül minden társadalmi jelenségre: bizonytalanságot, félelmet, rettegést és összeomlottságot hagyva maga után. Ennek a sodródásnak több dimenziójával, például a ’kódsodródással’, a ’történelemsodródással’ és az ’archívumok sodródásával’ is foglalkozik Kroker.18 Azt láthatjuk, hogy azok az alapstruktúrák, amelyekre a modern társadalom épült, jellegzetesen fragmentáltakká zilálódnak. A rekombináns, stabil strukúrával nem rendelkező áruformához hasonlóan minden társadalmi aktornak hajlíthatónak, alakíthatónak kell lennie, folyamatos váltakozásban és mégis soha korábban nem tapasztalt monotóniával. A változás az egyetlen állandósága a virtuális kapializmusnak. Mind vámpírokká váltunk a virtualitás vérszívásától, de nem érhettük még el a kiteljesedés, a vámpír test poszthumán idegenségét. Megrekedtségben, átmeneti felfüggesztésben kénytelen élni az emberi test, 12
Uo. Kroker 2014: 12. 14 Kroker – Weinstein 1994: 4. 15 Stoker 2006 [1897]: 116. 16 Kroker 2014: 15-19. 17 Kroker 2014: 15. 18 Kroker 2014: 16. 13
6
miközben minden egyes rezdülésében, mozdulatában ott bujkál a megszűnés sejtése. Az általános bizonytalanság közepette csak a megszűnés bizonyossága marad, mint egy megérinthetetlen, ködbe vésző távoli kastély, amelynek gazdája megközelíthetetlen és egyben veszélyes. A digitalitás arca: „arcát nem nevezném jó arcnak, inkább kemény metszésűnek és kegyetlennek, akár kéjsóvárnak a vörös szája szélére kiülő hegyes fehér fogai miatt”.19
5. Halott test és halott információ Ez a szétforgácsolódó társadalmiság minden rezonáns, reakciós fellángolás, illetve a már említett monoton váltakozás ellenére alapvetően a halott információ irányába mutat. Mit értünk halott információn? A halott információ a halott elektronikus tér és a halott kibernetikus retorika hibridizációjából jön létre, egyfajta kibernetikus hálóként, amely egész testeket, sőt társadalmakat nyel el. 20 A halott információ így a kultúra vérének elszívása, radikális elidegenítése. Kroker szerint a mai világ „a baleset után” van, de mégis folyamatosan, kiszámíthatatlanul újabb kulturális, társadalmi és gazdasági berobbanások idézik fel a modernitás eredendő traumáját.21 Tehát az össztársadalmi baleset után megmaradt darabokból rekombináns módon jön létre a halott információra épülő virtuális kapitalizmus. A test elszóródott, szétesett, közel beazonosíthatatlan darabjaiból egy olyan démonikus test jön létre, amely monstruozitása ellenére mégis megőrzött emberi sajátosságokat. Drakula félelmetessége éppen abban áll, hogy hasonlít ránk, sőt, túlságosan is emberi. Vérszívása és a tragikus örök élete bizonyos szempontból nem alacsonyabb rendűvé, hanem komplexebbé teszi az embernél. A halott információból összeálló rekombináns szörny így nem teljesen idegen, hanem inkább egy olyan furcsa ember, akinek már halottnak kellene lennie. Az alapstruktúrák feloldódása mellett a hagyományos interpretáció keretei, a megszokott értelmezési rendszerek is elmerülnek a fénysebességgel mozgó adatfolyamokban. 22 A sodródás kultúrája egyben a bizonytalanság, a „remix” kultúrája is, egy olyan tér és idő, amit a „súlytalanság és a média kavargó körforgása” jellemez. 23 Mindemellett azonosíthatunk egy, a sodródásokat meghatározó tényezőt, ez pedig a gyorsulás maga. Ez a gyorsulás már független az emberi intencionalitástól, és teljességgel öncélú. A folyamatot Kroker meglehetősen poétikusan „lassú öngyilkosságként” jellemzi. 24 A gyorsulás az ember pszichéjét, szubjektivitását és kötődéseit készíti ki a maga háborús logisztikai struktúrájával. 25 A kódsodródás felemészti az embert, mozdulatait mechanikussá, önmagától idegenné teszi, reakcióit pedig a számok immanens időtlen szférájába juttatja. Különösen aggodalomra ad okot, hogy miközben érzékelhetően fragmentálódik, darabjaira hullik a személyiség, a kiüresedő társadalmi teret vagy kommunikatív szférát új gépi, elektronikus testek, inorganikus egységek lepik el. Kroker kiemeli, hogy a technológia fokozatosan organicitásra tesz szert: „a hideg fém életre
19
Stoker 2006 [1897]: 161. Kroker – Weinstein 1994: 7. 21 Kroker 2014: 12. 22 Uo. 23 Uo. 24 Kroker 2014: 12. 25 Kroker 2014: 13. 20
7
kelt, és dalokat énekelt a kultúra halálos áramütéséről”.26 Az elektronika „csodálatos fehér fénye” megtévesztő mélységet kölcsönöz az új digitális technológiáknak. Amit a kanadai teoretikus egész életművében megjelenít, az egyfajta kiábrándult, nihilista, kifordított kozmizmus. A digitális technológiák hamis fehér fénye terrorisztikusan világít be minden egyes rést, minden egyes menedéket. Kroker sajátos véleményében a televízió nem más, mint a „bakterológiai hadviselés más formája”, amellyel le lehet rohanni, és meg lehet szállni „a mit nem sejtő népesség” fantáziáját, vágyait és teljes gondolatrendszerét.27 Az internet elterjedése csak tovább fokozta ezt a bakteriális transzparenciát. Sajátos keveredés lesz jellemző az egész médiarendszerre, amely szélsebes „katasztrófa turistaként” látogatja meg az összeomlott helyeket és társadalmi valóságokat. Miért ne lehetne az emberi személyiség az átlátszóság terrorisztikus fehérségének új áldozata? 28 A katasztrófákat folyamatosan kereső média számára a személyiség szétdarabolása sem lehet akadály. A virtualitással alapvetően is összekapcsolható a fragmentáció jelensége. Vagyis már többé nem szükségszerű, hogy egy testhez egy név tartozzék: könnyen lehet, hogy egy testben számos név és személyiség egyesül. A digitális kultúrát, amely valójában nagyrészt mesterséges memóriák inorganikus cseréjéből áll, már rég megfertőzte a poszthumanitás perverz és parodisztikus lehetősége. Kroker szerint ez teszi a poszthumán kultúrát olyan ellenállóvá és kön-nyen alkalmazkodóvá.29 A testeket a digitális sodródás összezúzza. Kroker is megállapítja, hogy az általános társadalmi gyorsulás „roncs testeket” eredményez, olyan „csupasz testeket”, amelyek sokkolva vannak „16000 Volt árammal”.30 A testeket szétszereli, és darabjaiban tárolja a magasfeszültség elektromosságának hatalmi mezője.31 A transzparencia fénye egy „gigantikus keresztre feszítő gépként” folyamatosan, figyelmeztetés nélkül világítja át a testeket, leolvasva azok minden rejtett, titkolt belső gondolatait, olyan világossággal, mintha „ezer repülőgép leszálló lámpája gyúlna fel egyszerre”.32 Az inorganikus egyre organikusabbá válik, míg az organikus, az emberi, a hús valóságossága egyre inkább inoperatívvá, kiszervezhetővé, sőt elabortálhatóvá alakul. Az embertelenség tobzódása a digitális média. A transzparencia fényének pirotechnikája nemcsak szórakoztatásul szolgál, hanem a jövő emberiségének passzív utas státuszára is utal, amelyre a digitális technológiák „erőszakos pályája” kényszeríti őket.33 Drón-álmok szállják meg a test ’húsát’ a maguk robotikus repülésükkel, algoritmikus látásukkal, technológiai telítettségükkel és transzszubjektivitásukkal, amelyek a poszthumán kor végső megnyugvását vagy ’screen shot’-ját kínálják. Kroker nézetében összeomlottak a tisztán definiálható határvonalak a test húsa és a gépek merevsége között, az emberi percepció és az algoritmikus kódok között.34 Mind a testi érzékelést, mind a szellemi észlelést, felfogóképességet összekeveri a technológiai gépek fenyegető közelsége. 26
Kroker 1993: 110. Uo. 28 Kroker 1993: 110. 29 Kroker 2014: 119. 30 Kroker 1993: 113. 31 Uo. 32 Uo. 33 Uo. 34 Kroker 2014: 12. 27
8
Ezek a poszthumán aktorok nem is gépek már valójában, hanem folyékony, likvid hatalmi mezők, amelyek „átformálnak és rekonfigurálnak mindent, amit az energiamezőjükbe képesek szívni”.35 A transszubjektív „test–gép érintkezések” a káosz, a felkeveredettség totalitását hozzák el: „a galaktikus bizonytalanság mezőjét”. 36 Láthatjuk, hogy a Kroker által problematizált poszthumán jövő egy vámpír megragadhatatlanságához hasonlóan merészkedik egyre közelebb az emberhez. Arcvonásai torzak, alakja árnyszerű, természete pedig egyszerre elcsábítóan kifinomult és halálosan idegen. A Virtuális Vámpír vértelenségében más, mint Stoker Drakulája: elmúlásunk csendesebb, fokozatosabb, kevésbé erotikus. És minél inkább közelebb kerül a technológia az emberhez, annál inkább a valóság minden eleme megőrzéssé méltóvá módosul. Az archiválás önkívületében a megőrzés parodisztikus eksztázisába belehaló emberhez intim közelségbe férkőztek az ember utáni jövő idegen hírnökei. A kódok sodródó túlzása, túltelítő jellegzetessége uralja el a társadalmi innovációkat, torz, élő-halott tévképzeteket alkotván. Kroker az adatfolyamok gyorsuló tendenciáinak való behódolásként, az emberi gondolkodásról való lemondásként értékeli az olyan koncepciókat, mint a szociológiát egyre inkább fogságba ejtő „Big Data”-elgondolás, az irodalmat a számítástechnológiai szövegelemzéssel összekötő „Distant Reading” vagy a „Kibővített valóság” (augmented reality) virtualitással átitatott szórakoztatás központú obszcén elgondolása. 37 A technológiai gyorsulás inorganikus, poszthumán világát táplálják ezek a techno-utópikus elképzelések, amelyek folyamatosan üresítik ki a társadalmi valóságot, felbomlasztva hagyományokat, társadalmi együttélési formákat, életvilágokat és kötődéseket. 38 Kroker szerint mindez egy olyan dekulturált, decivilizált társadalmi közeghez vezet el, amelynek legfőbb jellegzetessége a pánik. Árulkodó című művében, a Panic Encyclopedia-ban Kroker és szerzőtársai sorra veszik azon társadalmi jelenségeket, amelyeket összeomlasztott, tönkretett a technológiai fejlődés, a virtualitás és a társadalmi gyorsulás. 39 A technológia Kroker szerint belecsapódik, összeütközik az emberi állapotba, létrehozva egy olyan komplex, keveredett állapotot, amelyet a pánik univerzalizmusának is nevezhetünk. 40 A horror, a testmódosítás, az erőszakos szex (BDSM), a krónikus elhízás, a pornográfia obszcenitása, a romokban heverő művészet, a számítógépes vírusok, a terrorizmus, a könnyű drogok, a feminizmus és Hollywood: mind jelenségek, amiket kivétel nélkül átitat a félelem, a szorongás és a pánik.
35
Kroker 1993: 113. Uo. 37 A Distant Readingr részleteiről lásd: http://www.nytimes.com/2011/06/26/books/review/the-mechanic-musewhat-is-distant-reading.html?_r=0 38 Kroker 2014: 12. 39 KROKER, Arthur – KROKER, Marilouise – COOK, David (1989) Panic Encyclopedia: The Definitive Guide to the Postmodern Scene (New York: St. Martin’s Press) 40 Kroker 2014: 19. 36
9
6. A szív kiszervezése A végleges eltűnés, az élni akarás feladása és a vér végleges száműzésének tekinthető a szív kiszervezése. Egy Iphone-alkalmazás a telefont egy mobil szívmonitorrá alakítja. Néhány mozdulat, és a legbensőségesebb biológiai folyamataink adatai egy központi szerverre helyeződnek ki, ahol a több millió szív egy óriási normalizációs folyamaton keresztül megalkotja a biohatalom soha korábban nem tapasztalt totalitását. Emellett azonban valami sokkal mélyebb történik: áldozat, tömeges emberáldozat a technológia számára. Miközben fokozatosan megszabadultunk a szív misztériumaitól, most már szívünk ritmusa is véglegesen felszívódik a virtualitásba. Semmi sem maradhat rejtve, semmit sem áshatunk el lelkünk mélyére. Átlátszóvá, kiismerhetővé és radikálisan unalmassá degradálódtunk. Számokká redukálható kódhalmaz lett az ember, miközben a távolban földrengésszerű robajjal elindul egy erőteljesebb szív: több százmillió szívdobbanás egyszerre összeáll, és megszületik a mesterséges intelligencia ’lelke’, a mesterséges szívverés, egy vértelen cirkuláció idegen hangja.
10
Kroker az alkalmazással kapcsolatban megemlíti, hogy az egy harmadik biohatalmi ellenőrzési mechanizmust tesz lehetővé majd a retinaszkenner és az ujjlenyomat ellenőrzés után. 41 A klónok, a ’test-hackerek’ és az avatárok idején szükség is lesz majd a test autentikusságának ellenőrzésére. Mivel minden szív a saját belső ritmusával ver, ezért mindegyiknek sajátos elektronikus jelrendszere lesz, amely teljes ellenőrzést tesz majd lehetővé. A teljes testi elidegenedés és a testtel való radikális kísérletezések mellett a 21. század az azonnali ’biofeedback’ időszaka is. A Virtuális Vámpír a vér helyett az azt pumpáló szerv egészére tart igényt, megalkotván az elektronikus idegrendszer virtuális szívének hangját. Kiégett utcák és összeomlott társadalmi rendszerek között menedéket találhatunk a virtuális szív tömeges szívverésében, azonban ekkor nem arról fogunk megbizonyosodni, hogy élünk, hanem hogy már rég meghaltunk.
7. A vérre való éhség „Éhes vagyok a vérre éhes a véres földre éhes a halra, éhes az őrjöngésre éhes a mocsokra, éhes a hidegre”42 Az az éhség, amiről Bataille a L’Impossible-ben ír, egy olyan kiapadhatatlan étvágy, ami valójában céltalan, hiszen éppen azt a biológiai rendszert akarja felemészteni, ahonnan maga az étvágy származik. Tehát a teljes éhség csak magára az éhségre irányulhat. Az éhség legteljesebb foka átlépi azt a fokozatot, ahol az éhség már étvágytalanságot okoz. A vér vörös színének élettel teli mélysége és a föld feketeségének tompasága között nem húzódik semmiféle különbség. A vérre való éhesség így egyben a testre való éhség, a test forrósága, a közelség kiapadhatatlan kitárulkozása: a kibuggyanó vér a szenvedély túlzása és a szeretet vége, a gyilkossággal éppen a meleget adó test keringését apasztom el. A test forrósága hirtelen az éjszaka hidegségébe vált át, de vér nélkül, élet nélkül nem vagyok képes különbséget tenni. A leghidegebb éjszaka is egybefolyik a legforróbb egyesülés melegével a vér nélküliség állapotában. Mind Virtuális Vámpírként élősködünk az életen, és a megváltást kizárólag a vérontás valóságának félelmetes feltárulásától reméljük. Az őrjöngés csörömpölése a hideg megfagyasztott hangjai között rögzül. Szívünk elszállt, távolra vándorolt tőlünk, és szenvedünk mégis. A szenvedés szerve hagyott el bennünket, de a szenvedés megmaradt. Elapasztottuk vérkeringésünk bőségét, és mégis megmarad a keringés, a visszatérés lehetősége. „ – Egyebet hall? – Döngő lépteket a fejem fölött. Rázkódok, ahogy a lánc kitépi a mederből a horgony kapáját... Csörgés, a láncot a csörlőre tekerik. – Mit tesz közben, amíg mindezt hallja? – Fekszem... Jaj, fekszem, akár a holt!”43 41
Kroker 2014: 7. Bataille, Georges (2001 [1962]) The Impossible (San Francisco: City Lights Publ.) 128. 43 Stoker 2006 [1897]: 253. 42
11
Bibliográfia:
BATAILLE, Georges (2001 [1962]) The Impossible (San Francisco: City Lights Publ.) KROKER, Arthur – KROKER, Marilouise – COOK, David (1989) Panic Encyclopedia: The Definitive Guide to the Postmodern Scene (New York: St. Martin’s Press) KROKER, Arthur – WEINSTEIN, Michael A. (1994) Data Trash: The Theory of Virtual Class (New York: St. Martin’s Griffin) KROKER, Arthur (2014) Exits to the Posthuman Future (London and New York: Polity Press) STOKER, Bram (2006 [1897]) Drakula gróf válogatott rémtettei (Budapest: Ulpius Ház)
12
