Horváth Márk
A vérző orr Illusztrációk: Jakab Zsófia
1
(1)
Vérzik az orrom, alig érzek fájdalmat, csak a hirtelen aláhulló vörös vércseppek figyelmeztetnek arra, hogy valami belőlem ki kívánkozik, valamiből véglegesen túl sok lett, mintha túl lennék még a túltelítettség állapotán is, valami olyan fokú belső nyomás által megszállva, amely túl van a veszteség érzékelhetőségén vagy megragadhatóságán: mint egy lehulló vércsepp, olyan könnyedén halad át a lehetetlenen ez a vészes telítettség, ez a kimondhatatlan feszítő fájdalom, amely mintha csak a semmire, a semlegesre támaszkodna. Ma hihetetlen szörnyű napom volt, olyan rossz, hogy nem is tudom magamnak bevallani anélkül, hogy ne a meghalás megszabadító szorongására gondolnék. Elgondolhatatlan és érezhetetlen fájdalom, olyan szorongás, ami túl van rajtam és körülölel, egészen körbeér, és csak az orromon keresztül képes túllépni testem szánalmas kötöttségein. Az orrvérzés megelőlegezi az orr levágását. Egy hevesebb orrvérzés egy enyhébb öncsonkítással ér fel. Ömlik a vér, és az orr magányosan a helyén marad. Sötét az éjszaka: éjjel vörösebb, sötétebb, de mégis törékenyebb a vér. Erőteljes, megtapasztalható, azonban az éjszakától nem elválasztható. Az éjszakai magány gyümölcse egy kiadós orrvérzés. A vér az egyetlen bizonyosság. Az orrvérzés során nem is a fájdalmat érzem – hiszen az túl van rajtam –, hanem a vér szagát szimatolom, akár egy ragadozó, aki a meghalás elől, vérző testtel készül gyilkolni, sőt marcangolni és bambán lakmározni, mocskos véres pofával felfalni az egész átkozott világot, kiábrándult dühe saját sebeinek illatából, bűzlő belső romlásából táplálkozik, felidézvén a halált megelőző áldozati pillanatok erőszakos intenzitását, azt a felfutó és egyre erőteljesebbé váló dinamizmust, amely tagadja, sőt felülírja „a nem-lét nyomasztó szilárdságát, a bekövetkezett, a múlt idejű lét visszavonhatatlanságát”.1 Vérzik az orrom. Érzem a vér szagát, és ez a szag kérdéseket intéz hozzám, delejes illatával, kiáradó, molekulárisan dagadó, roppant közeli tapadásával és ragaszkodásával hozzám szól. Ez nem valódi áldozat, nincs kivégzés, és istenek sincsenek, nincsenes szemtanúk, sem érdeklődők, mindenki idegen, és ezt az idegenséget csak a kiáradó vér illatanyagának közelsége – mint valami féltett parfüm – képes megtörni. Nem tudom eldönteni, hogy az elveszett, elvesztegett, alázuhanó és a múltba vesző vércseppek illatát érzem (az elmúlás, bizonyos szempontból a halál szagát), vagy azokat a vércseppeket, amelyek megszáradtak, rászáradtak orrlyukam belsejére, és elakasztják, elfedik, letagadják vagy megtagadják a további vér szabad folyását. Azonban ez a szorulás a véráramban, ez a fokozódás az orromban olyan, mintha egy apró fej gyülemlene fel az orrlyukamban, mintha molekuláris fejek duzzadnának levágásra várva. Minden olyan ellentmondásos: nem vagyok képes válaszolni a vér kérdéseire, amelyek tökéletesen ellentétesek az írással. Ahogy írok, a vércseppek elapadnak, beragadnak orromba. Az írás elkezdése előtt bezzeg ömlött a vér az orromból, levágott fejekként hulltak alá a vércseppek, és vörösre színezték a hideg vizet és a mosdókagylót, sőt a szappanra és a tükörre is rászáradtak. Véres tükörképem valójában egy kifordított portré, egy szétzúzott arc: az orromban lejátszódó véres rituálé, az a szertartás, amelynek csak a szagát vagyok képes felfogni, megjelenik a tükrön, és véressé teszi ábrázatomat, megtöri arcom nehézkes vonalait. 1
Maurice Blanchot (2014 [1973]) A túl nem lépés (Budapest: Kijárat Kiadó), 95.
2
Ömlik a vér, és nem tudok szavakat termelni: mindez igazolja Bataille azon alapvetését, hogy az emberi aktivitás nem redukálható kizárólag a termelés és a megőrzés folyamataira, hanem az elfogyasztás, az elköltés is fontos, sőt talán még fontosabb részét alkotja ennek az általános ökonómiának. 2 Testem egy szörnyű nap után túltelítődött elkeseredettséggel, és ezt a feszültséget vér formájában adta ki magából. Fájdalmam és szenvedéseim nem voltak ártatlanok, sem tiszták: láttam, ahogy a fehér mosdókagylóban felgyülemlő víz elszíneződik, egyre sűrűbbé válik, és fokozatosan láthatóvá vált a csatornába való zuhanás körkörös formája, furcsa sodró lendülete. A költekezés, az elengedés, a lemondás mozgása vált láthatóvá az orromból kilépő vér hatására, mintha orrom vére valami rajtam túl lévő szándékon keresztül azt akarta jelezni felém, hogy minden szánalmas téveszme, elherdált eszmecsere, és e valóban fájdalmas emberi gyarlóság csöppet sem lényeges, sőt, szinte feloszlik a feloldódás, a kiáradás általános rendszerében. Orrvérzésem egy olyan szent áldozat, amely egy halott istenhez szól. Nincs mit tennem, nem kell megragadnom semmilyen pengét ahhoz, hogy vérem kiléphessen belőlem. 1923. december 11-én a harminc éves Gaston F… a Père-Lachaise temetőnél belenézett a Napba, és a kiáradó, túlzó fény hatására letépte az egyik ujját. Bal kezének mutatóujját szájába vette, és éhes ragadozóként tépte azt le. Fogai áthatoltak a bőrön, és eltörték a csontot. Gaston F… valójában egy, az áldozatot bemutató kivégzőt és a közönséget is nélkülöző, végtelenül magányos öncsonkítást hajtott végre, amely azonban nem teljességgel önmagának szólt. Az öncsonkítás a test fellázadása a zártság, a szilárd forma és a különállóság ellen. Ha ez így van, akkor a mutatóujj leharapása egy inoperatív közösségnek, egy olyan darabjaira hullott társadalom feldarabolódott, feloszlatott halott tagjainak szólt, amelyek a maguk hallgatásán, szétoszló halott némaságán keresztül öncsonkításra késztették Gastont. A lebomlott hullák közötti önkéntes testfeldarabolás egy céltalan áldozati gesztus, amely a darabokban való léttel mélyen, de mégis elhallgatott módon szolidarít. Vérző orrom is egy ilyen letagadhatatlan kiáradás. Vérem túl kívánt lépni rajtam, de nem reprodukcióra vagy másolatra, esetleg utánzásra törekedett, hanem az alázuhanás sajátos formáját kívánta láthatóvá tenni. Szó szerint telítődött szemem és minden érzékszervem orrom vérzésének élményével. Mikor erősen megnyitottam a csapot, hogy kimossam a száraz vérdarabokat orromból, a véres víz felcsapódott szememhez, és minden elsötétült előttem. Hallottam, hogy valami eltűnik, lefolyik a csatornában, és éreztem a vér szagát. Ezen kívül semmit nem tudtam, és nem is akartam tudni.
Georges Bataille (1985) “The Notion of Expenditure” In: Georges BATAILLE (1985) Visions of Excess: Selected Writings, 1927-1939 (Minneapolis: University of Minnesota Press), 118. 2
3
(2) A vérző orr egy megostromló megfordulás, és a test integritásának hanyatlása: az a nyílás, amely a fejhez, a bemeneti lyukakhoz áll közel, hirtelen fellázad, és kibocsájtásba, sugárzásba kezd, szétfolyva, elernyedve és gyengén szétterülve az arc egészén – körbefogva, elemésztve, felszámolva a kiáradás kezdőpontját, megtagadva a vérzés helyhez kötöttségét. A vér kifolyása az elernyedés és a kiterjedés lehetőségét nyitja meg, de ez a lehetőség mindvégig a lehetetlenséggel van szövetségben olyan mély egymásrautaltságban, amelyre csak az orrvérzéstől 4
fuldokló, remegő test intenzitásának utolsó felizzásában bukkanhatunk, egészen közel a halálhoz, éppen az utolsó pillanatban, amikor már a vér meghódította a légcsövet, és mikor már teljesen egyértelmű, hogy nincs a visszafordulásra, a vér kívüllevőségére lehetőség, kizárólag a zsibbasztó, nyomasztó levegőtlenség és az utolsó fulladásos köhögés gyenge ereje maradt meg. Egy sötéten teljes, halálos fuldoklás során a test belső alaptalan anyagisága körülöleli a korpuszt: a vér körbefogja a testet, hogy megszabadítsa attól a létezéstől vagy produktivista logikától, amely elnyomóan behatárolja, bezárja a vért a test belsejébe, láthatatlan alagutakba és patakszerű folyamokba, aláfutásokba és mechanikusan pulzáló hálózatrendszerekbe. Hörgések, elakadt lélegzetek és tompa nyögések: a vér visszavezetődése a semmibe, illetve a semmi átszínezése és megmutatása a vöröslésben, ebben a sötét sugárzó elszíneződésben, ahol abszolút negativitásként tündökölhet letagadhatatlanul és kitörölhetetlenül. A semmi folyamatosan az elsötétülés, az eltűnés felé halad, egyre sötétebb és sűrűbb nedvekben, alvadt vértócsákban feloldódva. Ellepi a vér az arcot: „ennek a sebnek véreznie kell mindaddig, amíg fel nem fakad egy roppant halleluja, amely belevész a végtelen némagásba”.3 Nem a levegő áramlik be orromon, hanem a vér ömlik ki rajta. Nem feldolgozom, megemésztem a külvilágot, hanem erőteljesen kilövellek abba, akár a halál során felbomló test, amely szörnyű állapotokra képes ezen feloldódás közepette. Rettenetes a rothadó test, szinte leírhatatlan, a nyelvet felemésztve túlhalad, kizárja az elbeszélhetőséget. A test szétrothadása folyamatosan figyelmeztet arra a soha be nem teljesedő és nem végleges mozgásra vagy eltolódásra, amely a formátlan anyagot összeköti a test formaiságával. A test tabusított vagy obszcén praxisai, az áldozatok, az ondó kilövellése, az ürítés vagy a hányás egy automatikus, szükségszerű visszafordulás az ember felől először az animalitás, majd a mocsok, a kosz, a szenny felé. Egy szeretkezést követően az összekent, gyűrött ágynemű alig különbözik egy vérengzés színhelyétől, csupán a testnedvek cserélődnek fel: a vér helyét a test egyéb váladékai váltják fel, de az ember mindkét esetben eksztatikusan omlik össze a szenvedés közepette. A 16. században, mikor Japán megszállta Koreát, a szamurájok trófeaként gyűjtötték meggyilkolt ellenfeleik orrait, amelyet később ’Orr Sírokba’ temettek. A levágott orrok mint földalatti, szomorú gombák terültek el a sötétben. 1983-ban Okayamaban egy húszezer orrot tartalmazó sírra bukkantak, amelyben az orrnak csupán megmaradt apró darabjai, jelentéktelen és felismerhetetlen részei voltak egyben. Négyszáz év távlatából alig különbözik egy tömegsír vagy egy orrokkal telített sírkamra: mintha a test mindig is össze nem illő darabokból, szétszakított, megcsonkított, levágott és kiűzött, letagadott, elhallgatott és meggyalázott részekből állt volna össze. Minden testrész titkon vágyakozik az elszakadásra, a feloldódásra vagy feldarabolódásra a test szétszerelésén mesterkedve: mi más lenne egy nemi betegség, a csúf, fertőzött bőr, vagy a kidugott nyelv ostoba primitívsége. Még a nevetésre nyitott száj szakadékos sötétsége is a feloldódódás szubverzív intimitására törekszik, elkülönülve a beszéd produktív szférájától, tagadva és elemésztve különállóságunkat.4 Számtalan vérző orrot látok magam előtt: több ezer vérző orr, mint apró, dombszerű képződmény, tompa szexuális aktusra alkalmatlan nemiszerv, olyan fallosz, amely vért lövell ki magából. Az orr olyan, mint egy menstruáló vagina és egy impotens, a megdagadásért szenMichel Foucault (1999) “Előszó a határsértéshez” In: Michel FOUCALT (1999) Nyelv a végtelenhez (Debrecen: Latin Betűk) 4 Lucio Angelo Privitello (2006) “S/Laughter and Anima-léthé” In: Shannon WINNUBST (ed. 2007) Reading Bataille Now (Bloomington, IN: Indiana University Press), 170. 3
5
vedő fasz torz találkozása. A fasz és a pina olyan dualitást alkot, mint az ember és az állat vagy a termelés és az intenzív költekezés: átjárnak, találkoznak egymással, de az eksztázis során sajátos differenciájuk rendszere vagy ellentétességük összeomlik, furcsán összekuszálódik. Ki tudja pontosan megmondani, hogy miféle szerzet egy vérző orr? Egészen pontosan kihez tartozik: a vér válik önállóvá és kezd a maga plasztikusságával lázadásba, vagy a test belső rendszerei kívánnak kifordulni, esetleg a kint és a bent furcsa összekeveredésével van dolgunk, ahol az, ami belül van, átszínezi a beáramló levegőt, egészen pontosan vérszagot ad neki? Katolikus országokban a középkor folyamán gyakori eljárás volt a lélektisztítás, amely során az eretnekeket, a boszorkányokat és a katolicizmus dogmái ellen vétő személyeket megtisztították a torz, romlott és mocskos eszméktől. A romlottság, a bűn rothasztó súlya, furcsa anyagisága szó szerint lerakódott a bűnösök testének belső rendszereibe, ezért a szervezetet parázzsal, szénnel vagy kénes, forrásban lévő vízzel tisztították meg. Folignoi Szent Angéla is közeli kapcsolatba került a test degradációjával. Mikor megmosott egy leprás beteget, a mosdótál vizét megitta, és mikor a nyelvére került egy lerothadt hámréteg, köszönetet mondott Istennek, mivel megízlelhette Istent magát. A bűn testben való eluralkodását csak a kifejezetten nem emberi táplálék testbe való juttatásán keresztül tudták ellensúlyozni. A bűn hasmenés, bűzös és különösen visszataszító széklet vagy hányás formájában tört ki a testből. Micsoda torz árnyalatok, mennyi sajátos anyagiság rejtőzik a test belsejében! A bűn ott volt, rárakódva a megemésztetlen széndarabokon és a bugyogó kénes víz felszínén sötét olajként úszva. Valójában a pokol forró, deterritorializált, teljességgel alaptalan folyadékait, sötét anyagiságát juttaták a bűnös testekbe. Így tekinthetjük az orrvérzést a test öntisztításának, amely során végtelen bűneink hagyják el testünket e furcsa, előre meredő szerven át? Nem felejthetjük el, hogy az ember testének legelső rétege az orr, amelynek felszámolása egy összetettebb alaptalanító folyamat kezdetét jelenti. A test bizonyos részeinek, szerveinek eltávolítása mindig kapcsolódik a bűn kiengedéséhez, a test megszabadításához. A testen nyílásokat kell létrehozni, hogy a mocsok, a bűn kiférjen rajta. Sohasem elegendő az orrlyuk, a száj vagy a vagina. A lyukakat tovább kell fokozni egészen addig, amíg az egész test nem alakul át egy kihűlt, sötét Nappá, egy olyan halott csillaggá, amely minden energiáját szétszórva felemésztette naprendszerének minden bolygóját. Az orr eltávolítását büntetésként alkalmazták az ókori Egyiptomban és Indiában a bujaságért, tisztátalanságért és házasságtörésért. Mi lehet az orrban az a sajátosság, amely a szenvedélyre, az erotikára emlékeztetett? Furcsa alakja, kitüremkedése és elkülönülése a testtől, illetve sötét rései valójában hasonlatossá teszi a férfi és a női nemiszervhez egyaránt. Az orr gumószerű, formátlan, azonban mégis stabil, határozott formával, struktúrával rendelkezik. Pierre Klossowski kiemeli, hogy a durva, gátlástalan istentagadás, az erőszakos, obszcén szentségtörés felszámolja a különálló tudatállapotok stabilitását.5 Egy valódi transzgresszió, egy totális, kitárulkozó, erőszakos szexuális aktus vagy a szenvedély hevessége nem kímélheti a határozottságot, a stabilitást. A prostituáltak, kéjelgők és házzaságtörők formás, stabil Pierre Klossowski (2007 [1963]) “The Mass of Georges Bataille” In: Pierre KLOSSOWSKI (2007 [1963]) Such a Deathly Desire (New York: State University of New York Press), 65. 5
6
orrocskáik bűnük megszakítottságáról árulkodnak. Egy prostituált dagadó, kitüremkedő, csontos orra arra utal, hogy nem ment az önfeláldozásban, a feltárulkozásban és a lyukká válásban elég sokáig, hiszen még az arc ezen nagyzoló, elkülönülő része is ép maradt. Az orr levágása vagy megcsonkítása így büntetésként csak kiteljesíti a szenvedélyes bűnt, végigviszi azt a vallástalan, buja eksztázist, amely a házasságtörés vagy a szexuális aktus során részleges maradt. A büntetés a bűn beteljesedése. Az orr elvesztése, az orr csonkjaiból némán, tátongó kráteréből előtörő sötét, alvadt vér vaginává, menstruáló pinává változtatja az arcot. Csupán feltárja a bűn hasadékát, és utat enged a teljes bemocskolódásnak. Kiálló, gúnyosan elkülönülő porcok és lázadó csontok: az orr eltörlése megszünteti a kiálló csontok által alkotott határt, és feltárja az orrnyereg alatti üres középpontot, a szakadékot, amely mintha lesüppedne, megereszkedne a fejet ért traumától. A csonkítás égő szenvedélye eltörli még a beleütközés, a megakadás lehetőségét is. Az aktív negativitás, az előretörő, erőteljes kétségesítés több mint az üresség, a semmi elfogadása és realizációja. Bataille szerint a semmiség, a nemlét még mindig egy holttest, így a dekonstrukcióban vagy destrukcióban még továbblép: az üresség bőségére, a semmi kiáradására törekszik, „a kiáramló vér ragyogására és megalvadására”. 6 A ragaszkodó orr, a kitüremkedő testrész a fej semleges simaságától, a fej csupasz ürességétől, már-már lapos elnyúlásától elkülönülő orr az a határ, amely útját állja az orrüregből kiáramló ragyogó vérnek. Az orr hiánya egyben a némaság, a csend, az üregesség és a hiány határátlépése, egy olyan elhalkuló diskurzus, amelynek középpontja a hiány termelése, az űr rettenetességének felfedezése, ráeszmélés a vér vörösségének jelenlevőségére, mely beborítja és egyben elnyeli a fájdalomtól amúgy is eltorzult arcot. Az orrüreg sötétje egy üres végtelen, amely előtt összeroskad bárki, aki megközelítené ezt a rettenetes hiányt. Mikor kéjelgők és hűtlen nők arcát az orr eltávolításával eltorzították, valójában csak nyilvánosságra hozták és lemeztelenítették azt az ürességet, amely a szexuális együttlét, a szeretkezés eksztázisában már korábban is feltárult. A tekintet belezuhan, eltűnik az arcon tátongó lyukban, a kíváncsiság kimerülten hanyatlik hátra, és ekkor a tekintet a szörnyűségtől elfordul, megfutamodik. Ez az eltekintés azonban csupán részleges, és mindig visszafordítható. Amennyiben az egykori arcra irányul a figyelem, akkor kizárólag egy szörnyet, az eltorzítás terrorját fedezhetjük fel. A lyukra, és csakis a lyukra kell koncentrálni, a sötétség rettenetes középpontjába kell belenézni, és feltenni a kérdést: mi van odabent? A csonkított orr által megnyitott sötét kráterben a kiváncsiság által tisztátalanná tett szavak az orron át eljuthatnak a fej központi szervéhez, az agyhoz. Milyen elmondhatatlan látvány egy meggyötört testet belülről vizsgálni! A középkorban megfelően nagyméretű, hegyes, vékony vasakkal jutottak el az orron át egészen az agyig. A karókat és különböző erős, fém kínzóeszközeket olyan erővel ütötték az elítélt orrába, hogy annak agyveleje az orrlyukon keresztül a külvilágra ürült. Ez az eljárás nem csak az arc felszínén kívánt rést, hasadékot nyitni, hanem a fej belső ürességét célozta meg, amely egyben a gondolkodás, az elgondolhatóság végét is jelentette. Minden stabil elgondolás vagy téves berögzültség megcáfolása volt az orrlyukon keresztül kifolyó agyvelő, amely a bűnös arcát teljesen beterítette. A hiányzó orr sötét szakadékát kizárólag a fej belső kiüresítése képes ellensúlyozni, azonban a halál végső negativitását még ez a kettős kiüresítés sem képes megragadni. Az orr elvesztése csak egy halvány, gyenge előjele annak Georges Bataille (1985) “Sacrifices” In: Georges BATAILLE (1985) Visions of Excess: Selected Writings, 19271939 (Minneapolis: University of Minnesota Press), 132-133. 6
7
az abszolút veszteségnek, amely létezésünket sötét középpontként meghatározza. Egy középpont minden középponttal szemben, ahol a testi különállóság felszámolódik egy általános többletben. Az orrvérzés a test fellázadása saját határaival szemben. Az orr levágása a test formátlanná válásának egyik megnyilvánulása, amely során az arctól elkülönülő szaglószerv a kínzás hatására véglegesen eltávolodik az arctól. Az eltűnő orr így egy részleges halál, amelyet a történelemben gyakran a további szenvedés vagy megaláztatás elkerülésére használtak. Azonban még az öncsonkítás sem kerülheti el a halál eloszlató kiteljesedését. A IX. században a SaintCyr-i monostor apácái levágták orrukat, hogy elkerüljék a megerőszakolást. A szexuális erőszak elkerülése érdekében magukat a megbüntetett bujálkodókhoz és prostituáltakhoz tették hasonlatossá. A részleges erőszakot, vaginájuk feltörését bár elkerülték, de mindegyiküket lemészárolták. Mikor az apácák levágták orrukat, az vérezni kezdett, és lyukas arcuk hasonlatossá vált egy kitágult, menstruáló vaginához. Az arcukon végigfolyó vér terjedni, növekedni kívánt, ki akart lépni a szűzies test fogságából. Vágás közben kiáltások, vonyítás és a szenvedés hangjai visszhangoztak a monostor tág tereiben. Vér folyt végig a kőpadlón néma imádságként egy kegyetlen Isten előtt.
Irodalom BATAILLE, Georges (1985) “Sacrifices” In: Georges BATAILLE (1985) Visions of Excess: Selected Writings, 1927-1939 (Minneapolis: University of Minnesota Press) BATAILLE, Georges (1985)“The Notion of Expenditure” In: Georges BATAILLE (1985) Visions of Excess: Selected Writings, 1927-1939 (Minneapolis: University of Minnesota Press) BLANCHOT, Maurice (2014 [1973]): A túl nem lépés (Budapest: Kijárat Kiadó) FOUCAULT, Michel (1999) “Előszó a határsértéshez” Michel Foucalt (1999) Nyelv a végtelenhez (Debrecen: Latin Betűk) KLOSSOWSKI, Pierre (2007 [1963]) “The Mass of Georges Bataille” In: Pierre KLOSSOWSKI (2007 [1963]) Such a Deathly Desire (New York: State University of New York Press) PRIVITELLO, Lucio Angelo (2006) “S/Laughter and Anima-léthé” In: Shannon Winnubst (ed. 2007) Reading Bataille Now (Bloomington, IN: Indiana University Press)
8
