Horváth Judit
Mindennapjaink
2012.
Hétfő reggel. Nem kezdődhetne a hét szerdával? Jobb lenne, bár akkor a szerda lenne ilyen nyögvenyelős. Mert igen, a hétfő az bizony nyögvenyelős nap. Felkelek, félálomban iszom meg a kávémat. Közben megy a rádió, hallgatom az időjárást. Na, legalább a nap igyekszik, jó idő lesz. Némi kárpótlás a hétfőért. Még mindig félálomban, mosakszom, öltözöm, közben mármár késésben vagyok. Kinézek az ablakon. Hol itt a napsütés? Ó jaj, legalább az idő lenne jó! Feljelentem a meteorológiát, fel én, dünnyögöm magamban, és előveszem az esernyőmet. Indulás. Az úton, az az első, hogy megállapítom a szemerkélő esőben, hogy otthon hagytam az esernyőmet. Bolond, aki mérgelődik, még jól is esik ez a kis nedvesség. Ballagok az utcán, kedvem felderül, ha nem tudod megváltoztatni a világot, változz magad, mondják az okosok, én meg egyet értek velük. Igen hétfő van, aztán majd kedd és áldott egyformaságban röpülnek a napok. Na, nézzük a jó oldalát, elkezdődött egy szépnek ígérkező, átlag hét, átlag hétfőjének, átlag reggele. Mosolygok magamon, mikor, mint minden reggel, azon gondolkozom, hogy metróval, vagy villamossal menjek. Időben, hosszúságban ugyanaz. Jó játék, minden nap eldönteni, hogy egyiket, vagy a másikat válasszam. Igazán jelentéktelen dolog, de megszínesíti a mindennapokat Jó, legyen a metró.
Be kell vallanom, hogy nem egészen ugyanaz a metró és a villamos, hiszen a metró bejáratánál pogácsát árulnak. Azért ez már valami. Megveszem a pogácsát, s mikor belépek a mélybe vezető lépcsőre, épp kisüt a nap, s átfut az agyamon, hogy mégis villamossal kellett volna menni. Na, mindegy, süllyedek lefele, s majszolom a pogácsát, s egyáltalán nem morzsázom el a metró lépcsőjét, erre mindig vigyázok. A második kocsiba szállok, ebben mindig van ülőhely, s kiszálláskor ez van legközelebb a feljárathoz. Fontos ez? Nem, de ez is része a megszokásnak, ragaszkodom hozzá. Kedvenc időtöltésem, hogy nézegetem az utasokat. A reggeli utazók között már ismerős arcok is vannak. Így hétfő reggel nemcsak én vagyok kicsit gyűrött, kedvetlen, másoknak is nyögvenyelős a hétfő. Ám én mosolyra húzom a számat. Gyerünk emberek, legyünk vidámak! Lepergek. Mármint a közönyös utasokról. Na, nézzük a mai felhozatalt! Itt van a szemüveges férfi, aki olvas önfeledten, emlékszem volt olyan, hogy elvétette a kiszállást, annyira belemerült az újságjába. Az anyuka a gyerekével, beszélgetésbe merülve. Látszatát is kerülöm, hogy hallgatózni akarnék. Mellettük egy sohasem látott arc, fiatal fiú. Hát persze, nem ismerhetek mindenkit. Nézem tovább az utasokat, a fiú mellett ül egy sárkány, ha jól számolom, hét feje van, és megejtően szép smaragdszínűek a pikkelyei. Eltűnődöm, hogy vajon egy jeggyel utazik? Hát igen, mi többiek egy helyet foglalunk el, de ő…. Jó, nem mondom, hogy mindjárt hét jegyet kellett volna vennie, de legalább kettőt… Esetleg hármat?
Hagyjuk! Mindenki törődjön a maga dolgával! Tovább nézelődöm. Egy üzletember forma férfi áll mellettünk; nem hiszem, hogy rendszeresen utazik tömegközelkedési viszonylattal. Jó szó, mi? Tö-meg-köz-le-ke-dé-si…ha belegondolok, milyen hülye szó, a nyaktekerészeti mellfekvenc jut eszembe, ami meg a nyakkendő, amúgy. De miért viszonylat? Az úr, nyakkendőben, öltönyben bizonyára a szervizbe megy az autójáért. Leltároznám a többi utast is, de szállok le, mára vége a saccolásnak, ahogy magamban hívom. Együtt lépünk fel a mozgólépcsőre a sárkánnyal, kicsit félre kell húzódnom, hogy elférjünk, megint eszembe jut a jegy, vagyis a jegy-kérdés. Kiérvén, legyűröm a késztetést, hogy vegyek megint egy pogácsát. Néha kifele menet is szoktam venni, de most sietek. Ahogy kiérünk, a sárkány kibontja a szárnyait, és könnyedén elrugaszkodva, elrepül. Alig két-három szárnycsapás, és eltűnik a magasban. Ámulva nézek utána. Tudom, nem kell nekem mindent érteni, de mégis eltűnődöm: mért száll metróra, ha repülni tud? Kivételesen, pontosan beérek a munkahelyemre, bölcs dolog volt, hogy nem vettem pogácsát, nem veszítettem időt. Ha nem is késtem, de utolsó vagyok, késedelem nélkül hozzálátok a munkámhoz. Nem mondom, hogy nem szeretem a munkám, de sokszor gondolok egy régi filmben hallott rigmusra: „egy a stempli, egy a párna, egy a stempli, egy a párna, egy a stempli…” nahát, valami ilyesmi az én munkám is, nem valami izgalmas, de hát az egész élet ilyen, nem valami izgalmas. Délben a büfében körözöttet veszek kiflivel, minden nap azt szoktam.
Ebéd után kávézunk, jól esik, nem sok mondani valónk van egymásnak a kollégákkal, de azért beszélgetünk, fecsegünk egy kicsit. Történt valami? Hát nem, de a nap süt, pont elég beszédtéma az időjárás. A délután hamar elmúlik, azért van valami előnye a munkámnak, miszerint nem nagyon kell odafigyelni, szabadon csaponganak a gondolataim. Mindenfélére szoktam ilyenkor gondolni, most az ötlött eszembe, hogy a hétfejű sárkány pikkelyeinek smaragd színe milyen jól ment a metró mélybordó üléshuzatához. Milyen jó lenne egy ilyen zöld nadrág, egy bordó pulóverrel! Egyszerre indulunk hazafelé a kollégákkal, persze csak a kapuig, onnan mindenki másfele megy. Elköszönünk egymástól. Az is szokás, hogy ha metróval jöttem, metróval megyek haza is. Csábít a pogácsa, de nem veszek, otthon vár a vacsora. A nap is már lemenőben, én is bebújok a föld alá. A mozgólépcsőn mellettem áll a sárkány, annyira elmerültem a gondolataimban, hogy most veszem csak észre. Valószínűleg egyszerre jöttünk. Sajnálom, ha nem bambulok el, láthattam volna, ahogy összehajtja a szárnyait. Egymás mellé ülünk. Sajnos ebben a kocsiban az ülések szürkésbarnák, s egyáltalán nem emelik ki a smaragdzöld pikkelyek mély színét. Kár. Olyan szép volt a bordó-zöld változat! Na, mindegy, apró örömeim azért nem hagynak el, hiszen ott ül a mindennapi kedvencem, a csúf öregember, akinek olyan a szeme, mint a kristálytiszta hegyi forrás. Annyira nem illik össze a gyönyörű, csillogó kék szem meg az öreg csúnyasága, hogy mindig rácsodálkozom. Készülődök leszállni, szemem megint a sárkányra téved. Ismét arra gondolok, hogy jó lenne megtudni, hogy miért zötykölődik a metrón, mikor olyan gyönyörűen tud repülni, a hatalmas szárnyain.
Hazafelé, csak veszek egy pogácsát a metró kijáratánál. Nem szeretek az utcán enni, de most jól esik. A vacsorámra gondolok, nem baj, legföljebb marad holnapra Otthon, ma nincs különösebb dolgom, éppen csak leszedem a száraz zoknikat a szárítóról, de nincs kedvem összepárosítani, csak félrerakom, majd holnap. Eszem egy keveset, bár a pogácsa miatt nincs sok étvágyam, megnézem a híreket, főleg az időjárás érdekel; talán süt majd holnap a nap. Nincs kedvem fürdeni se, csak gyorsan lezuhanyozom. Bebújok az ágyba, megkönnyebbült sóhajjal húzom magamra a paplant. Az is szokásom, hogy olvasok az ágyban elalvás előtt. Kis idő múlva az órára nézek. Későre jár. Hja, ez a nap is eltelt, szépen, csendesen, eseménytelenül.